A nemzetiségi kérdés,

A nemzetiségi kérdés, =

Magyar

Világ

1906. 14, 39^0 Vereczkei

sz. álnév alatt.

=

A XlX-ik századból átörökölt eszmék közül talán egy sem volt hatásosabb, mint a nemzetiségi kérdés. Valamennyi emberi alkotás módjára ez is bűnbea fogantatott; ami annál természetesebb, mert szülő anyja a politika volt, amelyet a mi népünk találóan úri huncutságnak nevez. — Harmadik Napoleon meg akarta törni az osztrák imperiumot és azokat a német uralkodó házakat, amelyek Ausztriával együtt a divide et impera politikáját követték. Hogy ezt a célt elérje, napirendre tűzte a fajpolitika kizárólag államalkotó jogosultságának elvét. Ez az elv mai napig se tűnt le a napirendről s bár Sedannál keservesen megboszúlta magát szerzőjén, de úgy az ő uralkodása alatt, mint azóta is nagy rombolásokat vitt végbe Európaszerte. Azok az államok, amelyeket az új eszme kényelmetlenül érintett, természetesen védekeztek ellene. így nem is csoda, ha az eszme fogalmi meghatározásánál a politika megelőzte, sőt egyenesen mellőzte a tudományt; aminek aztán az lett a következménye, hogy a nemzetiségi kérdéshez egy csomó fogalomzavar fűződött. Természetesen ez a kérdés egy államot sem érintett kényelmetlenebbül, mint Ausztriát. Itt sem hiányzott ugyan az uralkodó faj, sőt viszonylagos többsége és legnagyobb intellectualis ereje miatt még ma is ilyennek tekinthető az osztrák-német, de mindemellett az uralkodóház nem volt képes, vagy — ami valószínűbb — nemzetellenes irányánál fogva nem is akarta kialakítani az „osztrák nemzetet" és így nem tudott mással védekezni az uralkodóvá vált nemzetiségi eszme ellen, mint azzal, hogy a birodalom népeit és néptörzseit

elnevezte Natíonalitáten = nemzetiségeknek. így alakúit aztán ki az a fogalomzavar, mintha a nemzetiség a nemzetnek vagyis az állampolgárok összeségének valamelyes alfaját, úgyszólván bizonyos statust in statu képezne és csodálatos, hogy e hibás felfogásnak még olyan világos fő sem volt képes ellentállani, mint a mi Eötvös Józsefünk. A z ő nagy tekintélyének számlájára esik, hogy e fogalomzavart később a magyar törvényhozás is szentesítette. A tudomány azonban ezt a hibás fogalmat — ha az százszor is lenne törvénybe iktatva — soha sem fogja szentesíteni. Nevezetesen pedig nemzetiség alatt soha sem fog mást érteni, mint a valamely nemzethez, tehát az ország lakóinak összeségéhez tartozást, amelynek nincs többes száma. A fajt és fajbeliséget, vagy az anyanyelvet a tudomány soha sem fogja összetéveszteni a nemzetiséggel, de lassanként az élet is símúlni fog a tudományhoz, mert a közéletben éppen olyan romboló hatása van a fogalomzavaroknak, mint a magánéletben a félreértéseknek. Nekünk, görög katholikusoknak, idővel talán még büszkeségünkre fog válni, hogy mi adtuk meg az első lökést a tisztultabb felfogásra. Orosz ajkú népünkben, amely magát Rákóczi népének nevezi, már e névre való büszkeségénél fogva sem verhetett gyökeret az az irány, hogy osztrák mintára politikai nemzetiséggé való kialakulása által — még ha számereje azt lehetővé tette volna is — elszakadjon a magyar nemzet testétől. Magyar ajkú népünket pedig a kényszerűség vitte rá arra, hogy a zavaros fogalmak tisztázását követelje. Ez a nép ősidőktől fogva áldozata volt egy másik, nem kevésbbé indokolatlan fogalomzavarnak, amely t. i. ezt a színmagyar népet pusztán régi liturgikus nyelve révén összetévesztette orosz és oláh hittestvéreivel. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy amidőn ez a magyar ajkú nép lelki szükségének kielégítése végett templomaiban meghonosította a magyar istentiszteleti nyelvet s azt 1900-iki tömeges zarándoklatával a római szentszék előtt is megvédelmezni igyekezett, ezáltal egyúttal nemzetiségét, vagy helyesebben szólva, fajbeli érdekeit is védelmezte. A római zarándoklatról kiadott Emlékkönyv ben a görögkatholikus magyarok a nemzetiség fogalmának következő, a tudomány követelményeinek minden tekintetben megfelelő definitióját adták: „Más dolog a vallás és megint más a nemzetiség, sőt maga a nemzetiség is nem azonos sem a faji leszármazással, sem az

40

anyanyelvvel; a vallás kizárólag a lelki szükség kérdése, a faji leszármazás a tudományé, az anyanyelv a nevelés és a statisztika kérdése, a nemzetiségi hovatartozásra pedig a közös múlt által megszentelt hagyományokon kívül, egyes-egyedül a politikai meggyőződés és a hazafiúi érzelem lehet döntő és irányadó". Azonos ez a fölfogás azzal, mely — habár talán öntudatlanul is kezdettől fogva gyökeret vert egyházmegyéink népfajai közt, különösen pedig szláv ajkú népünkben, melynek egy töredéke részese volt a honfoglalásnak s ez a rész az idők folyamán teljesen beolvadt a magyarságba, a nagyobb rész pedig Korjatovics herceg vezetése alatt költözött be hazánkba. Legelőször ennek a fölfogásnak Deskó János beregi főesperes adott formaszerű kifejezést egy jeles cikkében, amelynek sarkalatos pontja az, hogy: ,,e népfaj a magyar állameszmének hódolva, mint döntheietlen szikla, ellenállt és áll a nemzetiségek dekomponáló befolyásának" .* ) A z államjogi elmélet ugyanezt a követelményt állítja föl, de természetesen nem az egyik vagy másik, hanem az összes — valamely országban lakó — népfajokkal szemben. De elemezzük kissé közelebbről azt az elméleti tételt, hogy egy országban egy nemzetiségnél több nem képzelhető. Ellenvethető, hogy ez a fölfogás letagadja azt a tényt, mely szerint Magyarország lakosainak mintegy fele része nem magyar ajkú, és így voltakép e felfogás nem egyéb, mint célzatos előlegezése a sovénpolitika amaz ábrándképének, mely a jövőben Adria és a Kárpátok közt nem lát mást, mint magyart. Szolgáljanak az alábbi sorok annak igazolásáúl, hogy ez a szemrehányás nem csak alaptalan, hanem a mi álláspontunk egyenesen a most uralkodó túlzó felfogások ellen fordúl. Ha ugyanis áll az a tétel, hogy hazánk minden polgára, tekintet nélkül fajára és anyanyelvére, nemzetiségére nézve nem lehet más, mint magyar: akkor semmi jogosultsága sincs annak, hogy az ország nem magyar nyelvei és népfajai idegeneknek tekintessenek, de viszont annak sincs jogosultsága, hogy emezek kulturája idegenből táplálkozzék. Akkor az államalkotó magyar fajnak azt a jogát, hogy ő adja meg az államnak nyelvi és nemzetiségi karakterét, senki sem vonhatja kétségbe, de viszont nincsen uralkodó magyar faj, mert nincsenek szolgafajok. A z állam-

*) Lásd a függelékben. 4

50

alkotás idejéből való uralkodó faji jelleg csak akkor éled föl időlegesen újra, ha ezt egyik vagy másik népfajjal az állam egysége ellen irányúló tömörülése miatt éreztetni szükséges és rendet kell csinálni. Tudományos szempontból továbbá mindenféle nemzetiségi tömörülést nyilt ellenségeskedésnek kell minősíteni, még pedig egyszerűen azért, mert nem képzelhető oly nemzetiségi tömörülés, mely vagy kifelé ne gravitálna, vagy legalább az állam belső egységét fölbontani nem akarná. Hiába hivatkoznak az ellenkező fölfogásúak Svájczra, mert ott nincs más nemzetiség, mint a svájczi s ez a germán népfaj az, mely ott az államnak nemzeti és jóformán nyelvi karakterét is megadja, csakis a Svájcz különleges helyzetéből folyó ama természetes megszorítással, mely az ott találkozó három nagy kulturnép és a nemzetközi kultura érintkezési pontján úgyszólván önként adódik. Ott a faji türelmességet a nemzetközi kultura is támogatja, de ez a faji faji türelmesség épp úgy, mint a felekezeti türelmesség, mindenütt egyik természetes követelménye az állami életnek s abban nyilvánúl, hogy egyfelől az állam nyelvét, már csak saját érdekében is, az államhatalom által nyújtandó alkalom mérvéhez képest mindenkinek meg kell tanulnia, de viszont senkinek sem szabad megütközni azon, ha a más anyanyelvűek egyúttal régi nyelvkincsüket is megőrizni igyekeznek. A két vagy többnyelvűségre ugyancsak Svájcz a legszebb példa, de mint fokozott művelődési tényező, ez a kétnyelvűség a tudomány ítélőszéke előtt kétélű fegyverré válhatik ott, ahol államellenes nemzetiségi tömörülések előfordúlnak. Végre pedig a tudomány is nem csak támogatja, de egyenesen ajánlja a fajok keverését és keresztezését, még pedig nem csak azzal a végcéllal, hogy egy távolabbi idő nemzedékében a faj és a nemzet fogalma lehetőleg egybeolvadjon, hanem azzal az átmeneti célzattal is, hogy ezáltal az államra nézve hátrányos tömörülések ellensúlyt nyerjenek. íme tehát a mi fölfogásunk a nemzetiségi kérdésről az egész vonalon a sovinizmus ellen fordúl, még pedig úgy a túlzó magyar nemzeti irány, mint az úgynevezett „nemzetiségi" sovénség ellen. Nem a törvény tételes intézkedéseitől, hanem az állam konkrét létfeltételeitől, az államalkotó faj türelmességétől és a tényleges erőviszonyoktól is függ, hogy ezen a köznapi használattal nem egészen egyező, de elméletileg egyedül helyes fölfogással

51

szemben adható-e hely kivételnek, vagy sem? Ily kivételnek természetesen semmi esetre sem lehet helye akkor, ha az erre való törekvés nem magában a köznépben gyökerezik, hanem csak, mint a belőle kikerülő intelligens elemek fontoskodása, strébersége, vagy éppen külföldi impulzusok befogadására való hajlandósága, szóval, mint „úri huncutság" jelentkezik. Nem akarok e kérdésről hosszabb tanúlmányt írni, csak a mi szláv ajkú, de az úgynevezett szláv szolidaritástól teljesen távol álló népünknek a magyarsághoz való viszonyát kívánom még röviden taglalni. Természetesen, Magyarország a szabadság országa és szinte lehetetlen, hogy ily fontos kérdésben mindenki egy véleményben legyen. Lehetnek köztünk és bizonyára vannak is olyanok, kiket a faji érzés, vagy a politikai felfogás más, a régi hagyományokkal ellentétes meggyőződésre visz. Mi ezekkel szemben egyszerűen a quod uni justum, alteri aequum álláspontján vagyunk és senkire sem akarjuk ráerőszakolni saját meggyőződésünket, de magunk részéről mindaddig az itt kifejtett irányt fogjuk követni és támogatni, míg egyházmegyéink népeinek többsége félreismerhetlenűl nem szakít a régi hagyományokkal, mert — mert mint a római zarándoklatról kiadott Emlékkönyv 38-ik lapján írva van: „úgy egyházunknak, mint hazánknak tartozunk azzal, hogy mozgalmunk a régi hagyományok megváltoztatására, ne csak okot, de még ürügyet se szolgáltasson". Ismételjük tehát, hogy a mi álláspontunk a nemzetiségi kérdésben ép úgy összhangzásban van az államjogi elmélettel, mint „Rákóczi népé"-nek történeti hagyományaival. Zavaró momentum csakis a Bach-korszak óta merült föl köztünk, részint nemzetiségi irányban, részint pedig az egyháznyelvi türelmesség terén. A z utóbbival bőven foglalkoztam előbbi cikkeimben, itt csak az előbbire szorítkozom. Senki sem csudálkozhatik azon hogy míg a nemzetiségi törvény fennáll, vagy legalább az ország nem magyar ajkú polgárainak hozzájárulásával aboleálva nem lesz: mindenkor lesznek egyesek szláv ajkú népünk vezetői közt, akiket nyugtalanítani fog az a gondolat: vájjon nem tehetnek-e maguknak szemrehányást abból, hogy e törvénynek úgynevezett kedvezményeit nem veszik igénybe? A hazafiúi érzés erre a kérdésre, mint eddig, úgy jövőre is megadja a feleletet, de mindenestere csak megnyugtató lehet rájuk nézve az, hogy a jogtörténet és az államjogi elmélet tudományának világításánál ezek az igénybe 4*

52

IC

nem vett kedvezmények oly danausi ajándéknak bízonyúlnak, melyhez a magyar állam erejével való megmérkőzés veszélye nélkül nyúlni nem lehet. Viszont a hegyvidéki segítő akció és az a becéző modor, melyben a magyar közvélemény Rákóczi népét felkarolta, fényesen igazolja a mi jogtörténeti felfogásunk helyességét s e tekintetben ne vezesse félre szlávajkú népünket az, hogy a becéző elnevezések közt a „hazafias nemzetiség" is előfordul, mert a tudomány világánál ez nem egyéb, mint contradictio in adjecto s tényleg is e becéző elnevezést a magyar közérzület csakis fegyvernek használja a kevésbbé hazafias népfajok ellen. Sok azonban még úgy szláv ajkú, mint egyáltalában görögkatholikus népünknek a magyarsággal való viszonyában a kívánni való, hogy elég legyen téve a tudomány követelményének: az igazságnak. A társadalmi téren még velünk szemben sem szűnt meg a szűkkeblű sovinizmus. A pánszlávizmus gyanúja és a „graeca fides" állítólagos megbízhatlansága ma már senkit sem nyugtalanít ugyan komolyan, mikor a mi népünkről van szó, de még mindig bő ürügyet szolgáltat oly egyéni fontoskodások és élősdiségek kifejtésére, melyek egyfelől a nemzeti asszimilációt nehezítik, másfelől pedig és különösen, népünk és intelligenciánk rovására esnek. Mintegy 20 év előtt történt, hogy egy Oroszországgal való háború kitörésétől félt a kormány s egy nagyon „előrelátó" miniszter aggódva kérdezte, hogy ha a háború csakugyan kitör, akkor „egy orosz pap fia", aki véletlenül oly hivatali pozícióban volt, melyen egy áruló sokat lett volna képes ártani, — megtartható-e helyén? Még régebben ugyanez az „orosz pap fia" volt az, ki a kiegyezéskor átvett vasútak német belszolgálatának megmagyarosítását kezdeményezte és erélyesen kézbe vette; mégis egy akkor a politikában nagy szerepet játszott Vezérigazgató, kinek valami hivatalos dologban a tyúkszemére hágott, nagy lármát csapott, hogy ilyen pánszláv embert nem volna szabad oly előkelő pozícióban megtűrni. Véletlnül az illető származására nézve is magyar volt, de az ismeretes fogalomzavar, mely nálunk nemcsak a fajt, hanem még a vallást is összetéveszti a nemzetiséggel, lehetővé tett oly inzultusokat, melyeknek egy fajbeli „orosz papfiúval" ép oly kevéssé lett volna szabad megtörténni. Hiszem is, hogy ilyenek a központban ma már nem történ-

hetnek, de még ma is a központ számlájára esik az a sok keserű igazság, melyet az „Uj Honfoglalók cimű cikkben elmondottunk. Főleg pedig a perifériákban még most is nagyon sok az olyan „fölöttes lény", akiknek az az álláspontjuk, hogy ha nemzetiségek nem volnának, csinálni kellene, hogy legyenek, mert ők ebből élnek és csak így vélik megőrizhetni „úri" mivoltukat. Szegények, az eszkimók országába képzelik magukat, ahol Madách „Ember tragédiája" szerint numerus clausust kell csinálni a húsevők közt, mert kevés a — fóka! Bízom azonban a magyar nemzet életerejében, hogy még idejében képes lesz felszívni ezeket a parazitabogarakat és a régi magyar nemesség példájára az egész vonalon újból felveszi annak a fajkeveredésnek folyamatát, mely nézetem szerint egységes nemzeti vérkeringést egyedül alkalmas biztosítani. Ennek a szellemi és vérkeveredésnek legelső sorban a haza összes népfajaiból kikerült intelligentia körében kell megtörténnie, szem előtt tartva azt, hogy Magyarországnak vannak ellenségei a külföldön és vannak — sajnos — a belföldön is ép úgy, mint minden más országnak, de elismert intelligentiája nem lehet más, mint magyar. És kérdem: Magyarország összes nem magyar ajkú népfajai közt melyik volna alkalmasabb erre jó példát adni, mint az, amely egyik előőrsi csapatával részese volt a magyar honfoglalásnak, később betelepedett zömében pedig kiérdemelte a clementissima gens, a Rákóczi népe nevét. Deskó János tiszteletreméltó alakja lebeg újból is előttem, midőn lezárom soraimat, mert e valóban derék népfaj hagyományos hazaszeretetének még eddig soha senkisem adott méltóbb kifejezést, mint ő azokban a szavakban, melyeket híres cikkéből fentebb idéztem s melyeket érdemes volna márványba vésni.