A NEMZETISÉGEK NÉPRAJZI FELFEDEZŐI
A NEMZETISÉGEK NÉPRAJZI FELFEDEZŐI
Válogatta, szerkesztette, az életrajzokat és a bevezető tanulmányt írta
PALÁDI-KOVÁCS ATTILA
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Készült az OTKA T042789 téma keretében. Megjelent a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával
ISBN 963 05 8354 2
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akkrt.hu www.szakkonyv.hu
Első magyar nyelvű kiadás: 2006
© Paládi-Kovács Attila (szerk.) 2006
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary
TARTALOM
PALÁDI-KOVÁCS ATTILA Nemzetiségek néprajza a reformkorban .................................................
7
DÉLSZLÁVOK BITNICZ LAJOS A Vas és Zala vármegyei tótokról ............................................................ KOSSITS JÓZSEF A magyarországi vendus tótokról ........................................................... BERKITY GYÖRGY Csepel-szigeti, Pest és Fejér megyei rácok .............................................. SZÁRICS JENŐ A bunyevácok ........................................................................................ SZABÓ KÁROLY A végvidéki horvát határőr, különösen a szerezsán és családja ...............
28 34 63 77 94
SZLOVÁKOK BARTHOLOMAEIDES LÁSZLÓ Inclyti Superioris Hungariae comitatus Gömöriensis notitia historico-geographico-statistica. (A felső-magyarországi Gömör megye történeti, földrajzi, statisztikai leírása) ................................................... ÁGOSTON JÁNOS Csabának leírása .................................................................................... HELLEBRANT JÁNOS Szarvas városáról ................................................................................... SKOLKA ANDRÁS A Békés vármegyei Mezőberény történeti-topográfiai leírása ................. THOMKA FERENC Garam-völgye ........................................................................................ SÁVOLY LAJOS Rima-völgye ...........................................................................................
104 129 136 145 165 173
5
NÉMETEK GARAY JÁNOS A leopoldmezei népvigalom Budán ........................................................ EGYED ANTAL Bonyhád mezővárosának rövid leírása ................................................... Összeírás és korrajz Tolna vármegyéről (1829) ...................................... HÖLBLING MIKSA Baranya vármegyének orvosi helyirata .................................................. LAUKA GUSZTÁV Erdődi sváb menyegzők ......................................................................... SZÉP FERENC A nádudvari sváb lakodalom ..................................................................
184 193 198 214 222 225
KÁRPÁTUKRÁNOK, ROMÁNOK DULISKOVICS MIHÁLY Mármaros vármegye verhovínai járásának ismertetése .......................... Mármaros vármegyének részletes rövid ismertetése ............................... BENCZUR JÁNOS Bereg vármegyei oroszok ....................................................................... BARTÓK GÁBOR Mármarosban, Sziget- és környékén lakó oroszok .................................. A mármarosi oláhok .............................................................................. OROSZHEGYI JÓZSA Avasország ............................................................................................. KOZMA PÁL Zaránd vármegye földirati, statisztikai és történeti leírása .....................
232 242 249 260 266 272 277
NÉPTÖREDÉKEK, DIASZPÓRÁK RÁCZ JÓZSA Szamosújvár .......................................................................................... GOROVE LÁSZLÓ A bánsági bolgároknak hajdani s mostani állapotjuk .............................. A cigányok (Ismeretlen szerző) .................................................................. Bács vármegyei lakosok (Ismeretlen szerző) ..............................................
295 301 306
FORRÁSOK ................................................................................................
311
TÁRGYMUTATÓ ........................................................................................
313
6
288
PALÁDI-KOVÁCS ATTILA NEMZETISÉGEK NÉPRAJZA A REFORMKORBAN
A Palótzság Esmértetése különbféle tekintetben című pályatételt 1817-ben – az akkor alapított Tudományos Gyűjteményben (I. 114–116.) – az alábbi szerkesztői megjegyzéssel hirdették meg: „Sokan tréfára fogják venni a dolgot s előre kinevetik ezen Jutalom tételt, de a tudatlanságon szánakodni lehet, mert ezek nem tudják, hogy a Szepesi Németeknek és az Erdélyi Szászoknak már Idiotikonjok (tájszótáruk) vagyon, nem tudják, hogy az, amit tréfának, nevetségnek tartanak, nagy és fontos igazságokra és következtetésekre vezethet.” Ehhez tudni kell, hogy a szepességi német nyelvjárásról Genersich János és Rumy Károly György a Zeitschrift von und für Ungern V–VI. kötetében, s már 1804-ben bőven értekezett. A történeti Magyarország nem magyar ajkú népeinek, életviszonyainak, népnyelvének és különösen pedig népköltészetének megörökítése nem maradt el a magyar köznép iránti érdeklődés mögött, hanem esetenként meg is előzte azt. A szepesi németek „idiotikon”-jának a példája más népek fiai számára is példaképül szolgált. Skolka András 1814-ben Mezőberényről megjelent tanulmányának 10. §-a végén vetette fel: „Könnyen össze lehetne állítani ennek a vidéknek a saját szlovák tájszótárát is, amely a szepesi német mögött gazdagságban nem igen maradna el, az utóbbit Bredeczky és Genersich adta közre a Zeitschrift von und für Ungern c. folyóiratban.” (Skolka csak abban tévedett, hogy nem Bredeczky, hanem Rumy Károly György volt a szepesi tájszavakról értekező másik szerző, mint arra a Skolka művét fordító, s hozzá jegyzeteket író Soós István is rámutatott.) A magyar „irodalmi népiesség” kibontakozásához, megerősödéséhez az 1820–30-as években jelentősen hozzájárult a Vuk Karadžić által gyűjtött és közzétett Szerb népdalok és hősregék korai recepciója, Vitkovics Mihály, majd pedig Székács József kiváló fordításában. A délszláv népek és a különböző szlovák népcsoportok néprajzi leírása megelőzte a magyarok és az ország keleti felében élő népek (románok, ruszinok) viszonyainak, sajátságainak megörökítését. 7
A távolabbi népek és nyelvek iránti érdeklődés megnyilvánult már az előző évszázadokban. Elegendő, ha „A magyar néprajz klasszikusai” című sorozatban Bodrogi Tibor szerkesztésében Messzi népek magyar kutatói címen megjelent kétkötetes szemelvénygyűjteményre utalunk. A 18. század vége felé kiadott hazai periodikák, gyűjtemények irányították először a figyelmet az ország nem magyar népeire. Különös együttérzést mutatnak Sándor Istvánnak, a Sokféle (1781) című, periodikusan megjelenő kötetek szerkesztőjének és írójának a magyarországi nemzetiségekről szóló beszámolói. Más népek értékeinek ez a megbecsülése sugallta – mint Arató Endre is rámutatott – Péczeli József Mindenes gyűjteményének (1791) azokat a megnyilatkozásait is, amelyek a szomszéd népek történelmének, erkölcsi magatartásának, szokásainak, jellemző vonásainak megismerésére, bemutatására buzdítottak. A rendi nacionalizmus korának (1790–1830) leíró statisztikai művei, különösen Korabinszky János Mátyás, Schwartner Márton, Magda Pál, Nagy Lajos kötetei mellett a Bél Mátyás nyomdokain haladó „országleíró” irodalom, a megyemonográfiák és a városismertető dolgozatok szerzői tettek sokat a köznép, s közte a nemzetiségi népesség életviszonyainak megörökítése, leírása érdekében. E korszak legjobb megyemonográfiáit Bartholomaeides László (Inclyti Superioris Hungariae comitatus Gömöriensis notitia historico-geographico-statistica. Leutschoviae, 1806–1808), Szirmay Antal (Notitia historica comitatus Zempleniensis. Buda, 1804, Szathmár vármegye fekvése, történeti és polgári esmérete. I–II. Budán, 1809–1810) és Mocsáry Antal írta (Nemes Nógrád Vármegyének historiai, geographiai és statistikai esmértetése. I–IV. Pesten, 1826). Mind a négy említett megyemonográfia tartalmaz nemzetiségi néprajzi anyagot, amit érdemes lenne újra megjelentetni. Bartholomaeides elmélyült, tudós monográfiája, s benne az észak-gömöri szlovák népélet sokoldalú, érzékletes ábrázolása a korszak népleírásainak egyik gyöngyszeme. Ez indokolta, hogy Viera Urbancova a szlovák néprajzi kutatás történetéről írott munkáiban Reuss Sámuel nagyrőcei evangélikus lelkész és Bartholomaeides László ochtinai lelkész munkásságát kiemelten kezelte. (Počiatky slovenský etnografie. Bratislava, 1970., Slovenská etnografia v 19. storoci. Martin 1987.) Fiatalabb és sajnálatosan rövid életű kortársuk, Skolka András (1777–1816) szintén a hazai szlovákság néprajzi felfedezésének kiemelkedő alakja volt. „Statisztikai”, azaz honismereti tanulmányait Békés megyei településekről írta (Békés, Füzesgyarmat, Mezőberény), s adta közre Schedius Lajos 1802-ben indított német nyelvű folyóiratában, a Zeitschrift 8
von und für Ungern-ben. Skolka kidolgozta a statisztikai helységleírás általános sémáját, szerkezeti vázát és szempontrendszerét. Felvetette egy magyarországi topográfiai társaság létrehozásának és egy hazai földrajzi folyóirat alapításának a gondolatát is. Mezőberényről készült és először németül megjelent történeti–topográfiai leírása nem csupán Mezőberény néprajzának jobb megismeréséhez járul hozzá. A 18–19. századi Alföld anyagi kultúrájának, a háziiparok technikai színvonalának ismeretéhez is nélkülözhetetlenek részletekbe menő, a tárgyat mégis átfogóan, más tájak gyakorlatával is összevető, szakértő leírásai: pl. a kenyérsütés és a tarhonyakészítés, a szappanfőzés és a keményítőkészítés, a kendermegmunkálás és a pálinkafőzés, a kemenceépítés és a bundakészítés eszközeiről és technikáiról. Mezőberényről 1814-ben folytatásokban megjelent dolgozatának néprajzi részletei a 19. század első felének legjobb, legmegbízhatóbb forráshelyei közé tartoznak. Bartholomaeides László és Skolka András az evangélikus iskola magas színvonalát, legjobb hagyományait képviselték a 19. század elején. Mindketten német egyetemeken „fejelték meg” hazai tanulmányaikat. Tájékozottak voltak koruk tudományosságában és tudományos igényességgel mutatták be választott tárgyukat. Az evangélikus iskolák követelményeinek, németországi kapcsolatrendszerének is köszönhető, hogy az országismeret, népismeret jeles tudósait hazánkban főként ők indították el, s hogy a németek, szlovákok, magyarok etnográfiai leírása némileg megelőzte más hazai nemzetiségek életének dokumentálását. A történeti Magyarország nem magyar népeinek kutatója volt elsősorban Csaplovics János (1780–1847) is, aki a magyar és a szlovák néprajztudomány közös előfutára. Ethnographiai Értekezés Magyarországról címen a Tudományos Gyűjtemény 1822. évfolyamában (III–VII. szám) folytatásokban közölt dolgozatában a hazai szerzők közül elsőként vezette be az ethnographia szót a tudományszak megnevezésére. (A Pressburger Zeitungban megjelent egyik írásának címében már korábban, 1819-ben is használta az etnográfia szót a tudományszak neveként.) Csaplovics néprajzi érdeklődése és szakirányú tevékenysége jórészt Herder műveinek hatására alakult ki. Mint Pukánszky rámutatott (Herder Magyarországon. Budapest, 1918. 40.) Csaplovics első etnográfiai részleteket tartalmazó művében (Slavonien und zum Theil Croatien. I–II. Pesth, 1819) sem mulasztotta el egy szlavóniai bordal közlését. Ugyanott részletesen szólt a szlavóniai szekér és kordé jellegéről, a lovaglás, a ló- és ökörfogatolás eszközeiről, a sertéstartás és a szénagazdálkodás eljárásairól stb. Ennek a 9
kétkötetes könyvének az anyagát nyilván pakráci évei alatt gyűjtötte össze és elsősorban saját megfigyelései, értesülései, jegyzetei alapján dolgozott. A Szlavóniáról megjelent könyve ismertséget hozott a 38 éves szerzőnek, aki 1818-19-ben több felhívást is közzé tett a statisztikai-etnográfiai adatgyűjtés megindítása érdekében. Magyarul a Tudományos Gyűjtemény (1818. II. 138–139.) közölte A’ Magyar Tudósok megszóllítása című írását mint felhívást „Magyar, Tót és Horváth Ország’ topographiai-statistikai Esmértetésének Tárháza” című könyv összeállítására. Így született meg az általa szerkesztett kétkötetes gyűjtemény, amelynek több mint 30 fős szerzőgárdájában ott található Berzeviczy Gergely, Kitaibel Pál, Lenhossék Mihály, Rumy Károly, Tanárky, Bartholomaeides, Bredeczky és Kölcsey is. A Topographisch – statistisches Archiv des Königreichs Ungern (Wien, 1821) két kötetéről van szó, amelyet Csaplovics szerkesztőként gondozott. Az Archiv... hatalmas nyersanyagát felhasználva publikálta egy évvel később a Gemälde von Ungern (Pesth, 1822) két kötetének első kiadását. (Hozzáférhetőbb az 1829-ben megjelent második kiadása a könyvnek.) Rudo Brtaň derítette ki, s nyomában Vilko Novak magyar nyelvű cikkében részletesen megírta Kossits József híres dolgozatának születéstörténetét. Csaplovics a Chronik der österreichischen Literatur c. lapban (1819. Nr. 95.), aztán pedig a Pressburger Zeitung (1819. Nr. 98. december 10.) Intelligenzblatt für Ungarn című mellékletében egy pályázati felhívást tett közzé a Magyarországon élő népek leírása tárgyában. Ezen cikkének címében már használta az etnográfia szót (Preisaufstellung für ethnographische Beiträge über Ungarn), és felsorolta az általa ismert magyarországi népek, népcsoportok, diaszpórák neveit. Ezt a cikket olvasta Kossits József alsószölnöki plébános, aki Csaplovicsnak írott levelében mindjárt megígérte a hazai „vendek”-ről szóló ismertető elkészítését. Kéziratát már 1820 februárjában el is küldte Csaplovicsnak, aki viszont csak 1823 szeptemberében tért vissza az ügyre. Levelében kiegészítést kért a szlovén halotti szokásokról, és a szerző engedélyét, hogy írását saját nevén publikálhassa. A dolgozat magyar változata két helyen jelent meg Csaplovics neve alatt úgy, hogy jegyzetben megemlíti Kossits érdemeit (Kedveskedő 19–42. sz. Bécs, 1824., Tudományos Gyűjtemény 1828. V. 3–50.), majd két alkalommal német nyelven is közölte, de akkor már Kossits nevének említése nélkül. Vilko Novak mutat rá arra is, hogy a Szinnyei által Csaplovicsnak tulajdonított könyvecske, a Croaten und Wenden in Ungern (Ethnographischen geschildert. Pressburg, 1829) vendekre vonatkozó része voltaképp Kossits dolgozatának fordítása. A szlovén szerző nevét ezúttal is elhallgatta, s 10
csupán „egy lelkész”-t említ meg. Vilko Novak mikrofilológiai vizsgálataból az derül ki, hogy Csaplovics szerkesztői közeműködése Kossits dolgozatának megformálásában a Tudományos Gyűjtemény 1828. évi kötetében egészen elenyésző volt. Elhagyott néhány latin verssort, kicserélt néhány szót és változtatott a népnevek írásmódján. (Ethnographia XCVI. 1985. 544–545.) A kor eszmetörténetének, a nacionalizmus általános előretörésének megértéséhez fontos tudni: a polgári átalakulás megkövetelte, hogy a nép, a nemzet, a nemzetiség addig nem egészen egyértelmű fogalmainak új és világos értelmet adjanak. „A nemzeti létért folytatott küzdelem – különösen a többnemzetiségű államokban – élesen vetette föl e fogalmak meghatározásának kívánalmát. Azt tapasztaljuk: minél előbbre haladunk az időben, annál több ismertetőjeggyel gazdagszik a nemzet, a nép és a nemzetiség kritériuma, annál szélesebb jellemzésűvé válik. Ez részben azt jelenti, hogy a néphagyomány immár nem csupán a régiség vélt okán került a tartalmi jegyek közé, hanem plebejus töltődése miatt is. De azt is jelenti, hogy öröknek tartott hordozók kerülnek előtérbe. A népszokások, a hiedelmek, a dalok, a balladák, a táncok lassan-lassan a nemzeti jelleg alapvető ismérvei lesznek: s minél régebbi időszakba tudják visszavetíteni, annál inkább kapnak nemzeti színt.” (Fried István: A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomban Kazinczytól Jókaiig. Budapest, 1979. 246.) A nyelvhasználat kérdésének kiéleződése, a „németesítés”, majd a „magyarosítás” vádja először a rendi nacionalizmus korában (1790–1830) jelent meg, de jelen volt a reform nacionalizmus (1830-as évek) és a liberális nacionalizmus (1840-es évek) periódusában is. A nemzetiségek életviszonyainak, néphagyományainak korai irodalmában különböző előjellel és hangsúllyal, de szintén gyakran felmerült ez a kérdéskör. Skolka András Endrőd esetéről írta, hogy a szlovák telepesek „magyar jövevényekkel gyarapodtak: az ott alkalmazott magyar lelkipásztorok és magyar tanítók azonban később elmagyarosították őket. A legidősebbek közülük még jól beszélik a szlovák nyelvet és magában, a ma már harmadik generáció magyar nyelvjárásában is nagyon jól megfigyelhető különbözésük a törzsökös magyaroktól, az ősmagyaroktól.” (Skolka András 1814/1988. 122.) Kényszerű asszimilációt vetít elénk Berkity kifejezése is a perkátai rácokról szólva: „A perkátai középkorúak, s fiatalabbak, jelenleg [1839] már kényszerült magyarok, de öregeik nem.” Ugyanott megjegyzi, hogy a tököli, ercsi, érdi rác hajadonok „az anyai rác nyelven kívül mást nem igen értenek”. Minthogy a perkátai rác legények általában Ercsi, Érd és Tököl 11
rác hajadonjaival keltek egybe, legfeljebb kétnyelvűek lehettek, nem pedig „kényszerült magyarok”. A családban és a helyi közösségben nyilván az anyanyelvüket használták, mert a magyarral nem tudták volna megértetni magukat. Berkity szavaiból sajnos nem derül ki a nyelvi kényszer természete és képviselőjének kiléte. A magyar nyelv ismerete és a nyelvtanulás formája, motivációja változatos képet mutatott az ország nem magyar népeinél. Kossits megállapítja, hogy a Rába melléki szlovének „jobban magyarizálnak a viseletben”, mint a Mura mellékiek. Ugyanis a felső-lendvai uradalom falvaiból esztendőnként eljárnak a magyarok közé aratni, csépelni, ott pénzt keresni, s félig magyarosan, félig „vend-módra” öltözködnek. Kossits dolgozatából az is kiderül, hogy a szlovén nyelvű Újtestamentumot 1780-ban Szily János szombathelyi püspök adta ki, s Barla Mihály kővágóörsi evangélikus prédikátor „vend-nyelvtant” írt, amit addig még nem nyomtattak ki. Alsónána (Tolna m.) két etnikai közösségéről 1829-ben azt jegyezték fel, hogy „A magyar nyelvet a németek közül kevesen, de a rácok többnyire értik.” Utóbbiakról azt is írják, hogy „magyarosan viselik magukat”, azaz magyar módra öltözködnek, abban érzik jól magukat. (Egyed Antal 1829/1986. 37.) A magyar nyelvtanulás igénye a nyelvszigeteken előbb és inkább felmerült, mint a kompakt nemzetiségi területeken. Hellebrant János írta Szarvasról 1822-ben, hogy „gyermekeiket a legmagyarabb helyekre [Mező]Túrra, Szentesre, Vásárhelyre szokták küldeni” nyelvtanulás végett, s „egy sincs a község lakosai között, aki egyszersmind magyarul is ne tudna”. A serdülő gyermekek elküldése „magyar szóra”, „német szóra” igen régi hagyomány, s a 19. század elején az ország sok táján és különböző népi, nyelvi viszonylatokban volt még eleven gyakorlat. Elterjedt volt az úgynevezett „cseregyermek” intézmény is. (Szemelvényeink közül említi már Bartholomaeides megyemonográfiája az észak-gömöri szlovákságtól.) Szarvasról példákat találunk arra is, hogy a kétnyelvűsödés következtében az ottani szlovák beszédbe gyakran kevernek magyar szavakat (pl. igyem do rétu). Thomka Ferenc írásából (1843) a Felső-Garam és Murány-vár vidékén élő, s főként vándoripart űző szlovák férfiak motivációja derül ki. Például Murányhuta vándor ablakosságra szakosott népe az országot járta, s az év nagyobb felében úton volt. Ezért „a magyar nyelvet megtanulják, s alig van köztük ki nemzetünk nyelvét ne tudná”. A „magyarosodás” óhaja és a fölötte való örvendezés itt-ott szemelvényeinkben is előfordul. Ágoston János több békési közösségről (köztük Mezőberény népéről is) állítja, hogy a lelkipásztorok buzgó munkálkodá12
sa által „a tótok egészen megmagyarosodtak”. Jól tudjuk, hogy Mezőberény esetében ez az állítás egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Békéscsabáról és Tótkomlósról Ágoston türelmetlenül jegyzi meg: „ma is tótul povedálnak”. Végül pedig a magyarok istenét kéri, hogy ez a két helység is minél előbb elmagyarosodjék (Ágoston János 1826). Az 1840-es években a Regélő Pesti Divatlap két szerzője nemcsak a nyelvi, de az érzelmi közeledésről is beszámolt. Szárics Jenő írta 1842-ben a szabadkai bunyevácokról: „...majd minden nevezetesebb bunyevác család egy fiát kitaníttatja, s ezekből jelenleg Szabadkán számos icsvics-csel végződő nevű tisztviselő, ügyvéd, avagy más önállású lelkes művelt magyar keblű ember létezik”. Rácz Józsa pedig Szamosújvár örmény közösségének magyarosodásáról állapítja meg 1843-ban: „A társalgási szellem majd egészben magyar, kivált felsőbb körökben nem hallhatni mást, mint nemzeti hangokat. Általában az örmények igen szeretik a magyarokat [...] vannak, kik megtagadva nemzetiségüket, magyaroknak kívánnak tartatni.” Azonban a nyelvváltásig és a teljes asszimilációig eljutott örmény családok példája korántsem volt olyan ragadós, mint azt a kortársak gondolták. Még kevésbé tekinthető az „erőszakos magyarosítás” eredményének. Sokkal inkább volt spontán és önkéntes folyamat, s annak a nyelvváltáson túlmutató, kulturális hasonulással, érzelmi azonosulással bekövetkező utolsó szakasza. Csaplovics János helyesen látta, hogy „A’ Népeket el és által olvasztani, tsak az idő munkája, koránt sem az erőszaké. És senki sem használt annyit – ámbár akaratján kívül, a’ Magyar nyelv felelevenítésére, mint ugyan azon József Császár [...] Tsudálni kell minden Literátornak azon előmeneteleket, mellyeket a’ Magyar nyelv 1791-től tett.” A népi aszszimiláció folyamatát azonban Csaplovics is rövidebbnek, egyszerűbbnek vélte a valóságosnál, s a magyarok asszimilációs nyereségét is erősen eltúlozta: „Itt tsak azt említem, hogy a’ Magyarok száma minden nap, Tót, Orosz, Oláh, Szerblus és Sváb Convertiták által is, napról napra szaporodik.” (Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény 1822. III. 59.) Szerzőink, különösen a románokról és a ruszinokról írók (pl. Duliskovics, Kozma, Benczúr, Bartók, Oroszhegyi) éppen azt panaszolják, hogy nincsenek iskolák, hiányoznak a nép nevelésének, tanításának elemi eszközei. Nyelvi, kulturális hasonulás főként a diaszpórákban, a szórvány és kevert népességű településeken mehetett végbe. Forrásainkból az „oláhosodás”, a „németesedés”, a „tótosodás” esetei éppúgy előtűnnek, mint a „magyarosodás” példái. Az esetek többségében a népi együttélés, a közös vallás, templom és pap, a földesúri függőség vagy gazdasági kényszerek 13
szerepe tűnik elénk. Máramaros megye Alsó járásában Duliskovics saját népe, az „oroszok” életformájának, szokásainak, nyelvének a szomszédos, szintén görög katolikus románokéhoz való idomulását figyelte meg, s közeli elrománosodását jósolta. Baranyában a németek terjeszkedését írták le. Rácpetre és Ivánbattyán, két korábbi rác falu egy-két nemzedék alatt vált német lakosságúvá, igaz nem asszimiláció, hanem „kivásárlás” folytán. A jelentést tevő plébános szerint „...a magyarra is elkövetkezik a sor és 50–100 év múlva a cifra magyar gatya helyett csak szűk sváb nadrág lesz látható”. (Hölbling Miksa: Baranya vármegyének orvosi helyirata. Pécs, 1845. 85–86.) A szlovákság vitalitásáról Csaplovics maga állapította meg: „A’ Tótok száma napról napra szaporodik, mivel mind a’ Magyarok mind a’ Németek, Oroszok, és Szerblusok ezen nyelvhez könnyen hajolnak. Azért igen igazságos azon panasz, mellyet Fejér Úr, Hübner Lexiconának Magyar Kiadásában ezen szó alatt Magyar Ország (lap 371.) eljajgatott, midőn ezt írá: »Jaj annak a’ magyar és Német falunak, hol meg fészkelik magokat, mert a’ más nemzetieket elfojtják.«” A „magyarosítás” vádját a 19. század első felében mégis főként szlovák szerzők fogalmazták meg. Nacionalista nagybirtokosokkal, magyar arisztokratákkal (pl. gróf Zay, gróf Széchen) és egyes szűkkeblű táblabírákkal szemben jogosan, de a Magyar Tudós Társasággal, Fáy Andrással, Széchenyivel, Kossuthtal szemben alaptalanul. Az „értelmiségi” polémia olykor tudományos folyóiratok hasábjaira is benyomult, s értelmetlen, sőt komikus fordulatokat vett. A tiszteletreméltó tudós, Podhraczky József például A húsvéti piros tojás Ajándékára tett észrevételek című dolgozatában is alkalmat talált arra (Tudományos Gyűjtemény 1835. VI. 100–109.), hogy a „magyarosítás dühét” vesse Gegő Elek szemére. A székely származású paptanár, későbbi „Moldva-utazó” a lap következő számában szellemesen elhárította a vádat. A kulturális hasonulást elősegítették a koronként jelentkező divatáramlatok is. A 19. század elejétől fogva a magyar tánc és zene számos nemzetiségi közösségben hódított. Kossits azt írja, hogy a szlovéneknek nemzeti táncuk nincs, ezért a lakodalmakban vagy az ugrós forgó magyart vagy a kerengős stájert járják. Azt is állítja, hogy semmi különös mulatságuk nincsen, s „csak istenes énekeket mondogatnak, mert világi nincsen”. (Nyilván léteztek szlovén néptáncok és világi népdalok az 1820-as évek szlovén falvaiban, de a kegyes papi ember azokat nem ismerte. Ahogy először a moldvai magyar pap, Petrás Ince is nemleges választ adott Döbrenteinek a népdalok felől puhatolózó kérdésére.) Kedvelték a divatos magyar táncot az 14
izményi (Tolna m.) és a Kalocsa-vidéki, nemesnádudvari németek is. Egyed Antalnak német kerengő táncról és magyar friss táncról számol be a levelezője, Szép Ferenc pedig „többnyire magyarost hallék parancsoltatni” megjegyzéssel meséli el, hogy nevetnie kellett, amíg szeme hozzá nem szokott e furcsa táchoz, s ahhoz, ahogy hívei járták a magyarok táncát. A sváb lagziban a zenekar összetétele is sajátos lehetett, mert a trombita, a rézfúvósok mellett a hegedű és a cimbalom is megjelent benne. A magyar tánc és muzsika divatjával együtt járt a muzsikus cigánybandák elfogadása is. A kulturális javak terjedésére, átvételére más népi relációkban és az anyagi műveltség területén is számos példát írnak le szerzőink. Óbesenyő bolgár női viseletét Gorove csaknem teljes egészében török eredetűnek mondja, és kiemeli a nők török csalma formára igazított fejviseletét, a férfiak régi török szokás szerint szabott és színezett csizmáját, s a cigara juhot is átvételnek, a bánsági bolgárokra jellemző, török földről magukkal hozott juhfajtának tekinti. Skolka megemlékezik a szappanfőzés debreceni módjáról, sőt a debreceni kenyérről és a gulyáshúsról is, amit a mezőberényi szlovákok és németek az Alföldre kerülésük után ismertek meg, s vettek át magyar szomszédságuktól. A kulturális kölcsönhatás és hasonulás, a javak átvétele és átadása legalább annyira fontos része volt a népek érintkezésének, mint a verbális kommunikáció, egymás nyelvének ismerete és megértése. Ahogy a szászok „idiotikonjának” példáját a kortársak figyelmébe ajánlotta már Horvát István a palócok ismertetésére 1817-ben közreadott pályázati felhívásban és Skolka András a Mezőberényről közölt dolgozatában (1814), úgy vált mintává később Szeder pályaműve az utána jövő tájés népkutatók, táj- és népnyelvkutatók számára. Hatása felfedezhető pl. Hollók Imrének a gömöri barkók „szójárásáról” szóló, Plánder Ferencnek a Göcsejről írott munkájában, Garay János pedig a tolnai Sárköz lakóival kapcsolatban emlegeti a „palóc”, azaz régies népnyelvet. Kőváry László még 1842-ben is Szederre hivatkozva sürgette a székely nyelvi sajátságok búvárlatát. (Székelyhonról, 1842. 139.) Kossits 1828-ban a bömhécnek nevezett szlovén nyelvjárásról, amit az istvánfalviak és dolniciak használtak, megjegyezte: „Ezek a többi vendusoktól úgy különböznek, mint a palócok a tiszta magyaroktól, beszédben kiismértetnek...” (Nem tudhatjuk, hogy ez a megjegyzés Kossitstól magától, vagy a szerkesztő Csaplovicstól származik!) Hasonló hivatkozások e kötet más szerzőinél is előfordulnak. A francia báró Gaujalnak a Magyar Tudós Társaság számára 1837-ben átadott emlékiratáról (A magyarországi ruthénokról. Tudománytár 1839. V. 5–16.), 15
mely főként e népnek és nyelvnek az eredetéről szólt, Duliskovics Mihály és Benczur János is megemlékezett a máramarosi Verhovina lakosairól, illetve a Bereg megyei oroszokról közölt népismertetésében. Esetenként nemcsak a publikációk ismerete, hivatkozása, de a személyes ismeretség is megállapítható egyes etnográfiai leírások szerzői között. Az egri illetőségű Sávoly Lajos a Rima-völgyről szóló táj- és népismertetését 1844-ben az alábbi megjegyzéssel zárta: „...immár itt a Sajó-völgy, mellyet Brujmann Soma barátom a múlt évi Regélő szeptemberi lapjaiban olly ügyes tollal írt le”. Kettejük „barátsága”, személyes ismeretsége onnan eredhetett, hogy az 1845. évi pappá szentelését megelőző években Brujmann is Egerben élt, ott végezte a papi szemináriumot, s tagja volt a Petőfit is barátsággal fogadó irodalmi körnek. (Paládi-Kovács Attila: Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest, 1985. 170.) Jelen kötet szerzői közül öten voltak a Magyar Tudományos Akadémia tagjai: Bitnicz Lajos, Garay János, Gorove László, Egyed Antal és Szabó Károly. Tudományos elismertségüket azonban nem népismereti, hanem történetírói, nyelvészeti, szépírói (esztétikai), filozófiai és matematikai (Bitnicz) eredményeiknek köszönhették. Érdemes megjegyezni, hogy Garaynak és Gorove Lászlónak a magyar irodalomtörténetben is helye van, s több szerzőnk főiskolai, egyetemi tanárként, felsőoktatási vezetőként is jeleskedett (pl. Bitnicz, Garay, Szabó Károly). Egyed Antal és Gorove mindvégig megmaradt a Tudós Társaság levelező tagságában. Bitnicz és Szabó Károly elérte a rendes tagságot, sőt Bitnicz a tiszteleti tagságig vitte. Szerzőink többsége két nemzedékhez sorolható. Azok, akik az 1770–80-as években születtek, mint Skolka, Egyed, Gorove, Ágoston, Kossits, Bitnicz, Hellebrant, a századforduló változásait, régi hagyományok elmúlását és új eszmék, technikai újítások megjelenését érzékelte. Egyed Antal a bonyhádi földművesek viseletéről, ruházatáról állapítja meg, hogy „egy időtől fogva igen megváltozott”. Tolna megye falvaiban élő munkatársai 1828-ban szétküldött kérdőívére válaszolva szintén sok változást említettek. Az erdők megfogyatkozásával és az erdőgazdálkodás megváltozásával (épületfa hiánya, legeltetés korlátozása) többen is foglalkoztak. Olyan új anyagokról is beszámoltak, mint az agyagból égetett tetőfedő cserép, ami a 19. század elején tűnt fel szórványosan, s kezdett lassacskán terjedni (pl. Skolka). A másik nemzedékbe az 1810–1824 között született szerzőink sorolhatók (Hölbling, Garay, Duliskovics, Bartók Gábor, Szép, Lauka, Benczur, Oroszhegyi, Sávoly, Szabó Károly, Szárics). Őket az 1840-es évek reform16
törekvései és a vidék társadalmi-gazdasági ellentmondásai foglalkoztatták elsősorban, s már a nemzeti, nemzetiségi megmaradás esélyeit, a polgári nemzetépítés lehetőségeit kutatták. Többségük az iskolák hiányát, a pórnép tanulatlanságát, elmaradottságát ecseteli (pl. Hölbling, Duliskovics, Benczur). Akad olyan is, aki a magyar nyelv tanításának hiányát, szükségét feszegeti, de a hangsúlyt mindnyájan inkább az iskolák létesítésére, a fiatalság tanítására mint a haladás előfeltételére helyezik. Anyanyelvét és nemzeti identitását tekintve a kötet szerzőinek zöme magyar volt, mint arról nevük, életrajzuk és írásuk szellemisége tanúskodik. Kisebb részük anyanyelvét és önmeghatározását tekintve sem volt magyar. Főként a lelkészek között találunk nemzetiségi szerzőket. Tőlük lelkészi hivatásuk is megkövetelte anyanyelvük, népük, nemzetük hűséges szolgálatát. Bartholomaeides László és Skolka András szlovák, Kossits József szlovén, Duliskovics Mihály ruszin, Berkity György ráchorvát nyelven szolgálta egyházát és a reábízott közösséget. „A Tótságban a papság koronája a nemzet kultúrájának” – olvashatjuk Kossits értekezésében. A görög katolikus Duliskovics vagy az újverbászi, Bács megyei nehéz szolgálatot vállaló evangélikus Skolka ugyanazt írhatta volna, mint Kossits, az alsószölnöki római katolikus plébános. Lelkészként mind pontosan tisztában voltak szolgálatuk, küldetésük jelentőségével, az adózó pórnépet és nyelvi, nemzeti közösségüket képviselő értelmiségi szerepük fontosságával. Kossits arról is szólt, hogy mivel csak két „törvénytudó vendus”, azaz jogot végzett, bíróként alkalmazható szlovén él Magyarországon, minden alkalommal félnek, nehogy magyar bírákat küldjenek hozzájuk. A kisebb népcsoportok (szlovének, bolgárok, ruszinok) sokkal inkább megsínylették a saját értelmiség hiányát, csekély létszámát, mint a nagyobb lélekszámú, több iskolával rendelkező népek (németek, horvátok, szlovákok). A kötet legjobb, legmegbízhatóbb írásait Bartholomaeides, Skolka és Kossits lelkész uraknak köszönhetjük. Részint azért, mert ochtinai, mezőberényi és alsószölnöki papként ők ismerték legjobban tárgyukat, az általuk megörökített lokális közösség életét, hagyományos kultúráját. Másrészt azért mert anyanyelvi szinten beszélték a megfigyelt közösség nyelvét, s nem szorultak tolmácsra, mint a magyar vagy egyéb anyanyelvű szerzők. Ráadásul Bartholomaeides és Skolka felkészült, a tudományban jártas, pallérozott elméjű férfiak voltak, akik saját korukban már-már Bél Mátyáshoz és Tessedikhez mérhetők. Kossits pedig – mint előbb már említettük – Csaplovics szempontjait érvényesítette a hazai szlovénekről írott dolgozatában. Csaplovics a cikkhez írt lábjegyzetben igen magasra 17
értékelte a falusi plébános munkáját: „Megvallom, hogy ez az érdemes lelki-pásztor az én ideámnak: miképpen kellene egy nemzet Ethnographiáját írni, tökéletesen megfelelt [...] Hogyha valakinek kedve volna egy vagy más népet leírni, bízvást követheti az ezen Vendek leírását...” A szerzők harmadik csoportjába azok sorolhatók, akiknek felmenői között biztosan voltak nem magyarok, de ők maguk már a magyar nyelvhez és művelődéshez tartoztak, s magyarnak vallották magukat. Gorove László családja örmény, Szárics Jenőé bunyevác, Szép Ferencé német eredetű volt. Hellebrant János, Lauka Gusztáv, Hölbling Miksa felmenőinek német származása is elég nyilvánvaló. Gorovéról nem tudjuk, milyen nyelven érintkezett a bánsági bolgárokkal, de a többiek esetében biztosra vehető a vizsgált nép, népcsoport nyelvének ismerete. Aligha tudott anyanyelvén érintkezni az alkalmilag felkeresett táj népével a szerezsánokról népismertetést író fiatal Szabó Károly, a Rima-völgy szlovák településeit felkereső Sávoly Lajos, a máramarosi ruszinokat és románokat is látogató Bartók Gábor, vagy a Bereg megyei ruszinokat ismertető Benczur János. Alkalmi utazó volt az Avas-vidéki román falvakban Oroszhegyi Józsa és a felső-Garam-völgyi tájakon Thomka Ferenc. Utóbbiaknak esetleg némi nyelvismeretük is lehetett, de aligha elégséges a bővebb tájékozódáshoz. Velük az 1840-es években megjelent az „utazó táj- és népleíró” riporter típusa. Bartók Gábor írta 1845-ben az Életképekben a máramarosi „oroszok”-ról közölt cikkében: „Bejártam én már Ungot Bereget: mindenütt a nép volt legkedvesebb tárgyam...” Ifjúkori kalandvágy, kíváncsiság vezette Szabó Károly lépteit a horvát Krajinán, s az 1839-ben Stájerországból hazafelé tartó Benczur Jánosét az Őrségben. (Ethnographia 1958. 290.) Irodalmi közlésvágyuk és a szaporodó publikációs lehetőségek (különösen a Regélő Pesti Divatlap, az Életképek, a Társalkodó, a Magyar föld és népe lapjain) szintén motiválhatták utazásaikat és amatőr etnográfusi tevékenységüket. Írásaikban esetenként a szociális együttérzés is hangot kapott. Benczur János írja a Bereg megyei ruszinok kapcsán: „e sorok célja [...] hazánk számos népe közül a legnyomorúbb, legegyügyűbb sarjadékának szánakozásra méltó állapotával megismertetni” az olvasót. (Az „együgyű” jelzővel az iskolázatlanság, az elmaradotság állapotára utal.) Az ifjú „népész” (népismertető) szerzők komolyabb felkészültség, útmutatás nélkül vágtak bele választott tárgyuk leírásába. Jellemző módon Szárics Jenő az általa nagyon jól ismert szabadkai bunyevácok leírását azzal fejezte be, hogy mellőzte azt, amit még nem tud, s ami nem jutott eszébe. Számtalan „eredeti furcsaságot” sem írt le, mert azzal cikke terjedel18
me a kétszeresére duzzadt volna. „Csak annyit adok a magyar olvasó közönség elébe, mennyit felfogásom szerint szükségesebbnek lelék.” A közlés helye, a lap irányvonala és olvasóközönsége erősen megszabta a cikkek jellegét, elmélyültségét, stílusát is. Az értekező stílust, a jegyzetelést, a hosszadalmas érvelést és bizonyítást csak a Tudományos Gyűjtemény és a Tudománytár viselte el. A szélesebb közönséghez szóló, szórakoztató, ismeretterjesztő lapok a rövidebb, olvasmányosabb cikkeket részesítették előnyben. Ezekben több a szubjektív elem, a személyes élmény és megnyilvánulás, gyakrabban fordul elő az utazás vagy a lakodalom – mint kerettörténet – leírása, s jellemző az irodalmiaskodó, a mesterkélt, olykor (talán a hölgy olvasók kedvéért) az affektált stílus. Oroszhegyi Józsa az Avas-vidékről szóló beszámolójában, amikor a vászoning után a vászongatyát kellene megneveznie, inkább a „kimondhatlan” szót iktatja a helyébe. A női blúz nevét magyarul megadja (vállnak mondatik), de a román népi nevet azért nem közli, mivel azt „kellemetlen torok hangja miatt [le] nem írhatni”. Bartók Gábor máramarosi ismertetőjében a Szalván-hegy „forrásdús keble”, a „gyér lég bájhona”, a „lélekbágyasztó tünemények”, továbbá a leány „szeméremterhes pillái” s más eféle jelzős szerkezetek tanúsítják a szerző emelkedett és divatlaphoz méltó stílusát. Ennél is zavaróbb, ha patriarchális leereszkedéssel közeledik tárgyához és műveletlen ösztönlényként mutatja be a vidék parasztságát, ha kuriózumokat kíván szállítani az „úri”, a „városi” olvasóközönségnek, mintha csak valamiféle afrikai vagy ázsiai benszülöttekről küldené tudósítását. Mindebben a kezdő, s zömmel provincális „literátorok” megfelelési vágyát, nem pedig etnikai, nemzetiségi előítéletességét fedezhetjük fel. Az irodalmi romantika látta és láttatta így a föld népét, közte a magyar jobbágyot is. A szerzők foglalkozását, származását, az apák, nagyapák rendi hovatartozását teljeskörűen nem ismerjük. Nem akadt közöttük egyetlen főrangú személy sem. Gyakorló földbirtokos is csak egy volt, Gorove László. Ismeretes, hogy a reformkor alkotó értelmiségében feltűnően magas volt az elszegényedett, a hivatalt vállaló, kereső nemesek, a polgárok és jobbágyok fiainak részaránya. A magyar tájak, népcsoportok „felfedezői” között is számos protestáns, főként református lelkész, s talán még több katolikus pap volt. A nem magyar népek, népcsoportok ismertetői között szintén feltűnően magas a papok, lelkészek részaránya. (A 25 szerző közül 9 tartozik ebbe a csoportba: hat római katolikus, két evangélikus és egy görög katolikus.) Feltűnő, hogy református nincs közöttük. Talán azért, mert ez a felekezet kevés németet, szlovákot kivéve, a nemzetiségek között nem számlált híveket. 19
Az elszegényedett, főként hivatali vagy polgári fogalkozásából élő nemes típusát képviseli a szerzők között Kozma Pál, Szabó Károly, Benczur János, Sávoly Lajos, akik jogot végeztek és ügyvédi képesítést szereztek, jegyzői vagy más hivatalt vállaltak. Hölbling és Oroszhegyi orvosi praxist folytatott, Bartók Gábor középiskolai, Szabó Károly egyetemi tanár lett, Garay János és Lauka Gusztáv életének nagyobb részét hírlapíróként és szerkesztőként élte le. A szerzők képzettsége, foglalkozása, íráskészsége meglehetően nagy eltérésekhez vezetett. Életrajzi adataikból is kivehetően nem egyazon nemzedékhez tartoztak. A magyar köznyelv és irodalmi nyelv kiformálódásának, a nyelv megújításának a korában éltek. Érzékelhető, hogy az 1810–20-as évekhez képest az 1840-es évek nyelvezete, szókészlete és helyesírása milyen nagy változáson ment át. Egyik-másik nem magyar anyanyelvű szerző esetében e változások hiányos ismerete, sőt anyanyelvi háttere is észlelhető. (Duliskovics többnyire megfeledkezik a határozott névelő használatáról, hiszen az orosz nem használ névelőt.) A közlésre választott művek nyelvezete a fenti okok miatt is igencsak eltérő. Mai nyelven csak az 1980–90-es években németből, latinból magyarra fordított Skolka- és Bartholomaeides-mű olvasható. A többi eredeti 19. századi magyar szöveg. A szövegközlés szabályaira is tekintettel az eredetiben használt népneveket, földrajzi neveket megtartottuk és nem írtuk át. Szükség esetén szögletes zárójelbe tett betoldásokkal, kiegészítéssel értelmeztük őket. Magyarország népeinek etnográfiájáról a 19. század első felében olyan gazdag irodalom született, hogy kötetünk abból csupán szerény ízelítőt nyújthat. A válogatás a mai országterületen élő népekről, néptöredékekről szóló írásokat részesíti előnyben. Ugyanakkor célja az is, hogy lehetőleg hűen tükrözze a történeti Magyarország nemzeti, etnikai sokféleségét. Ezért nem nélkülözheti teljességgel a mai országterületen kívül élő nemzetekről, etnikai csoportokról megjelent írásokat sem. Az akkor élő országlakosok mindnyájan a történeti Magyarország gyermekei voltak. Önazonosságukat, helyzettudatukat az akkori státusviszonyok határozták meg. Gyakorlati szempont, hogy például a mai országterületen elismert ruszin és ukrán nemzetiség településeiről vagy a szintén elismert bolgár és örmény kisebbség hazánk mai területén élő csoportjairól a 19. század első felében nem jelentek meg etnográfiai célzatú népismertetések. Ezért kell a mai országhatáron túli területekre, különösen Kárpátaljára, Erdély20
re és a Bánságra is kitekintenünk. Az alföldi szlovákság sem választható el mereven az őt kibocsátó felföldi tájaktól, például Észak-Gömörtől. Amennyire lehetőségeink engedték, törekedtünk a népek arányos szerepeltetésére, de törekvésünk nem járhatott nem teljes sikerrel. A rendelkezésre álló etnográfiai irodalom ugyanis – a publikációk számát, terjedelmét, minőségét tekintve – meglehetősen egyenetlen. Ilyenformán a népek, népcsoportok korabeli lélekszámával, politikai súlyával arányos válogatásra nem volt mód. A szlovének (vendek) létszámukat jóval meghaladó mértékben szerepelnek, mert a legkiválóbb, legtartalmasabb leírások róluk születtek. A románokról szóló néprajzi irodalom e korban jóval szegényesebb, s a mai országterületen fekvő településeikről e korban egyáltalán nem írtak. Ezért inkább a Partium – mint kibocsátó térség – táji csoportjait (Máramaros, Avas-vidék, Zaránd megye) vettük tekintetbe. A lélekszámban igen jelentős németségből főként a tolna-baranyai tömböt és egyes alföldi szórványokat választottuk ki, s eltekintettünk az erdélyi, a felföldi szászoktól, a bánsági és más nagy csoportjaiktól. Utóbbiak szerepeltetése már szétfeszítette volna a kötet szűk kereteit. Itt kell megjegyezni, hogy bár a kiválasztott írásokat kötetünkben népek szerint csoportosítottuk, a cikkek többségében – a helyi többség mellett – más etnikumokról is szó esik. Németekről Bartholomaeides északgömöri tárgyú szövegeiben, továbbá Kossits vendus-tótjai és a Bács vármegyei lakosok között is olvashatunk. A románokról szó esik a Szamosújvárról közölt írásban, a cigányokról Kozma Pál Zaránd vármegyéről szóló monográfiájában, Bartholomaeides lánckovácsainál is. (Cigányzenészekről a lakodalomleírások többsége megemlékezik.) A zsidó vallási közösségről önálló cikk nincs a kötetben, de Egyed Antal Bonyhádról, illetve Tolna megyéről szóló, továbbá Duliskovics máramarosi írásaiban igen tanulságos ismertetések olvashatók. Itt-ott más szerzők is említést tesznek a zsidóság foglalkozásairól és szokásairól. Sok írásban esik szó a magyarokról is, s a rájuk vonatkozó részleteket nem minden esetben lehetett – a szöveg károsodása nélkül – a szemelvényből kihagyni. Természetesen a nemzetiségi táj- és népleírásokban is megjelentek a városi kispolgárság, a mesteremberek és az ipari munkásság képviselői. Garay János népiességét többek között a városi polgárság iránti érdeklődése különböztette meg kortársaitól. Megfigyelte, hogy a pesti német kispolgárok asszonyai (kivált a tejárusok vagy milimárik, a céhes kertészek feleségei, s a külvárosi nők többsége) kiváló kocsisok. Felsorolta egyenként a leopoldmezei népvigalomban megfigyelt kocsitípusokat, s az árusok közül kiemelte az olasz fügeárusokat, a cukorkát és fűszereket kínáló 21
olaszokat. A pesti kapások (a budai szőlők munkásai), az inasgyerkőcök kapcsán megjegyezte: „Belőlük válik a dolgozó osztály, azon egyik lényeges kiegészítő része polgári szerkezetünknek, melly szintúgy szükséges benne, mint a kereskedő és tudós, vagy a mesterember és földbirtokos.” A polgári szerkezet kívánalmának említésén túlmenően a társadalmi illem apró szabályaira, eltéréseire is figyelemmel volt. Megjegyezte, hogy a pesti német polgár, „ellenkezőleg a magyarokkal, nem baljára, hanem jobbjára ülteti élete párját”. Az ipari munkásságot főként a vasművesség, a hámoripar kovácsai képviselik. Észak-Gömör manufaktúráiban, a Garam, a Rima s a többi folyó forrásvidékén dübörgő hámorokban sajátos öltözékű, életviszonyait és munkakörülményeit tekintve is a többi rétegtől elkülönülő nép élt. Róluk Bartholomaeides, Thomka és Sávoly írása is megemlékezik. Bartók Gábor a máramarosi Ruszkapolyána ruszin munkásairól írja, hogy a község népe „a munkák legizzasztóbbikát, a vasolvasztást gyakorolja. Kaszát, kapát kalapál és szeget ver.” Kozma is szól a Zaránd megyei bányászok, fémolvasztók, aranymosók csoportjairól és a famegmunkáló háziiparról. Indoklást kíván Csaplovics Jánosnak, a kor legjelentősebb etnográfusának a kimaradása ebből a kötetből. Magyar nyelven közreadott tanulmányfüzére, az Ethographiai Értekezés Magyar Országról mintegy száz nyomtatott oldalt foglalna el, s más cikkek sorát zárná ki a kötetből. Ezt a művet a Magyar Néprajzi Társaság 1990-ben önálló reprint könyvecskében jelentette meg, s ez ma is viszonylag könnyen hozzáférhető. Végül meggondolandó egy teljes egészében Csaplovics műveiből összeállított könyv kiadásának ügye. Ennek előfeltétele egyes német és szlovák nyelven publikált műveinek, illetve azokból vett szemelvényeknek, részleteknek magyarra fordítása. Tematikai tekintetben az átfogó, a népélet több területét felölelő írásokat részesítettük előnyben. Ennek a kívánalomnak a megye- és városleírások, illetve a népcsoportbemutatások feleltek meg. Fel kellett venni olyan „vegyes tartalmú” táj- és népleírásokat is, amellyek egy-egy foglalkozási ág vagy életforma tekintetében nyújtanak többletet (pl. a szerezsán katonaparaszt, a Garam- és Rima-völgyi vasművesség), s amelyek korukban egyedüliek az adott nép, néptöredék vonatkozásában (pl. a Szamosújvár örményeiről és a bánsági bolgárokról szóló írás). Kivételesen olyan cikket is felvettünk, amely csupán egy szűkebb témát ír le (pl. a leopoldmezei népvigalom Budán, a sváb lakodalom Erdődön vagy Nemesnádudvaron), de a leírás eredeti megfigyeléseket tartalmaz, azaz forrásértéke miatt tarthat számot érdeklődésre. 22
Néhány esetben rugalmasan kezeltük a kötet címében megadott időhatárokat is. Bartholomaeides Gömörről szóló megyemonográfiája 1806–1808-ban, Skolka András Mezőberény népét és nevezetességeit ismertető dolgozata 1814-ben, Bitnicz értekezése a Vas és Zala megyei szlovénekről 1819-ben jelent meg. Mégsem mondhattunk le róluk, mert a 19. század első felének legszínvonalasabb etnográfiai írásai közé tartoznak. Hiányuk nemcsak a kötet arányain rontana, de a színvonalát is erősen leszállítaná. Gyakorlati szempont, de említést kíván, hogy Skolka és Bartholomaeides művét magyar fordításban a helyi kiadók kis példányszámban jelentették meg, könyvárusi forgalomba egyik sem került. (Az eredeti művek elérhetőségéről, latin és német szövegük elolvasásának nehézségeiről pedig már szólni sem érdemes.) E két kiváló szerző munkái nemcsak a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek, de könnyen elkerülhették a kutatók figyelmét is. Fontos lenne pedig, hogy a 19. századi köznép életének, társadalmának és kultúrájának leíró történeti forrásai könnyen elérhetők legyenek a történész, etnográfus, nyelvész és más kutatók számára. Azt reméljük, hogy az itt közreadott írások forrásértékét nemcsak a hazai kutatók, s nemcsak a magyarországi nemzeti, etnikai kisebbségek írástudói, hanem a szomszéd országok tudós kutatói is értékelni fogják. Annál is inkább, mert a 19. század első felében az érintett táji csoportokról, dialektusokról szlovén, ukrán, román, horvát, bolgár stb. nyelven jószerével nem közöltek népismertetéseket, sőt németül és szlovákul sem sokat. Minthogy a reformkorban a statisztikai művek, a megye- és városmonográfiák nyelve is mindinkább a latint és a németet felváltó magyar lett, a német és a szlovák etnográfiának is érdemes a kor magyar nyelvű szakirodalmát saját szempontjai szerint feldolgozni és kiértékelni. * A kötetben az idézetek és néhány hangulatfestő szó kivételével a mai helyesírási szabályokat alkalmaztuk. A szövegekből elhagytuk az eredeti kiadásokban szereplő, jórészt hozzáférhetetlen, régi forrásokra hivatkozó jegyzeteket és bibliográfiai utalásokat. A szerkesztői megjegyzéseket, szómagyarázatokat a szövegen belül szögletes zárójelben közüljük. A szövegkihagyásokat [...] jelöli.
23
