BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.
Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR Gazdaságdiplomácia és nemzetközi (EU) menedzsment szak Nappali tagozat EU-kapcsolatok szakirány
A NÉMET KÉRDÉS GAZDASÁGI VONATKOZÁSAI A BELNÉMET KERESKEDELEM KIALAKULÁSÁTÓL A KELETNÉMET TARTOMÁNYOK EK TAGSÁGÁIG
Készítette: Pach Judit Belső konzulens: Ferkelt Balázs Külső konzulens: Fóris György Budapest, 2004.
I. Előszó...................................................................................................................................... 4 II. A német-német kapcsolatok alakulása a belnémet kereskedelem tükrében .......................... 6 1. A két német állam kialakulása ........................................................................................... 6 2. A német-német kapcsolatok alakulása a kettéválást követően........................................... 9 3. A kapcsolatok rendezése – az Alapszerződés .................................................................. 11 4. A belnémet kereskedelem kialakulása ............................................................................. 14 5. A belnémet kereskedelem volumenének és struktúrájának változása.............................. 16 6. A belnémet kereskedelem politikai jelentősége ............................................................... 19 III. A német újraegyesítés folyamata és nehézségei................................................................. 23 1. Kelet- és Nyugat-Németország politikai háttere a hetvenes években .............................. 23 2. A német társadalom helyzete a két Németországban....................................................... 25 3. A két német állam közti kölcsönös társadalmi és gazdasági függés ................................ 27 4. A nyolcvanas évek változásai .......................................................................................... 29 5. Az NDK végleges bukása ................................................................................................ 32 6. A német kérdés a berlini fal leomlását követően ............................................................. 34 7. Németország újraegyesülése ............................................................................................ 36 8. Az egyesülés súlyos gazdasági következményei ............................................................. 38 IV. Az EU és a német kérdés ................................................................................................... 43 1. A nyugat-európai országok viszonya Németországhoz a második világháború után ...... 43 2. Az EK reakciója az 1989-90-es történésekre ................................................................... 46 3. Az NDK csatlakozásának kidolgozása............................................................................. 49 4. Az NDK csatlakozása az Európai Közösséghez .............................................................. 51 5. A keletnémet tartományok részesedése az EU strukturális alapjaiból............................. 52 V. Összegzés ............................................................................................................................ 58 VI. Táblázatok.......................................................................................................................... 60 VII. Táblázatok jegyzéke ......................................................................................................... 67 VIII. Felhasznált irodalom ....................................................................................................... 68 Magyar nyelvű szakirodalom ............................................................................................... 68 Idegen nyelvű szakirodalom................................................................................................. 68 Elektronikus szakirodalom................................................................................................... 69
3
I. Előszó A német kérdés a történelem különböző korszakaiban részben eltérő jelentéssel bír. Kezdetben német kérdés alatt Németország Európa többi országával szembeni ellenséges magatartásából és saját birodalmának (Reich) kiépítéséből fakadó problémákat értették. A német kérdés a második világháború után inkább arra vonatkozott: Mi legyen most a legyőzött Németország sorsa? A hidegháború idején a német kérdés a kettéosztott állam speciális helyzetéből adódott és ekkora a német kérdés nemcsak a nagyhatalmakat, hanem a németeket is foglalkoztatta. Sokak szerint a német kérdés lezárult, bár ez véleményem szerint csak látszólag igaz, mivel a 40 éves kettéválasztottság nem múlhatott el következmények nélkül és ezek a következmények még ma is kihatással vannak Németország politikájára, gazdaságára és társadalmára. Munkámban a második világháború után felmerülő német kérdés gazdaságilag érdekes mozzanatait szeretném kiemelni. Ezek a belnémet kereskedelem, az újraegyesítés és annak hosszú távú következményei és az egyesítés után az új német tartományok helye az Európai Unión belül. A két német állam között kialakult belnémet kereskedelemnek köszönhetően nem csupán gazdasági hanem politikai és társadalmi kapcsolat is kialakult a két állam és ezáltal egyben a két blokk között is. A belnémet kereskedelem nagyban hozzájárult az NDK és az NSZK közeledéséhez, valamint speciális helyet biztosított az NDK számára a nyugati térségben – nem hiába emlegették egyesek az EGK, majd később EK tizenharmadik vagy csendes tagjaként. A nyolcvanas évek végén kibontakozó változások Németországot különös mértékben érintették, hiszen egy nemzet egyesülhetett 40 év után. Visszatekintve már látható, hogy az örömteli hangulat mámorában olyan döntéseket hozott a német szövetségi kormány, amelyek napjainkba nyúló gazdasági nehézségeket eredményeztek. A többi állam és közösség kissé félve tekintett a német újraegyesítés felé. Jelentősebb gondjai az Európai Közösségnek akadtak, amelynek az NSZK alapító tagja volt, de a magváltozott helyzetből adódóan megoldást kellett találni az új német tartományok számára is. Az EK hozzáállása Kelet-Németország felvételéhez nagyban befolyásolta a közösség viszonyát a többi volt kommunista országhoz is. A keletnémet tartományok felvétele kihívást jelentett a közösség számára, mivel így egy olyan volt államnak engedtek bebocsátást, amelyik röviddel azelőtt még szocialista rendszer szerint működött. Későbbiekben az új
4
német tartományok jelentős közösségi támogatásokban részesültek hátrányuk leküzdése érdekében. A német kérdés alakulása és a volt NDK helyzete az Unióban egész Európára kihatással van és bizonyos értelemben példaértékű a többi volt szocialista ország, köztük Magyarország számára is. Németország az egyetlen olyan európai ország, amely speciális földrajzi fekvése és történelmi múltja miatt közvetlenül érdekelt a közép-kelet európai térség stabilizálásában és a Nyugat-Kelet felé történő kiterjesztésben. Ennél fogva fontos, hogy megismerkedjünk azzal a folyamattal, amely a jelenlegi Németország politikáját és gazdaságát átalakította.
5
II. A német-német kapcsolatok alakulása a belnémet kereskedelem tükrében
1. A két német állam kialakulása A háború győzelmes befejezésének belátható közelségének idején, 1945. február 4-11. között tartották meg Jaltában a három szövetséges hatalom – Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Anglia – egész Európa jövőjének alakulása szempontjából sorsdöntő értekezletét. A három állam vezetője, Sztálin, Roosevelt és Churchill, kijelölte a legyőzött, demilitarizált Németország határait és elhatározták, hogy Németországot és fővárosát, Berlint négy megszállási övezetre osztják fel, amelyekben a szövetséges, tehát az amerikai, az angol, a szovjet és a hozzájuk csatlakozó francia megszálló erők parancsnokságai gyakorolják az államhatalmat. Az egységes irányítás érdekében a négy megszálló hatalom fő képviselőiből létrehozták a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot. Berlin négyhatalmi megszállása, megosztása a háború utáni német – sőt európai – politika legproblematikusabb megoldása volt, mely rengeteg konfliktust okozott. Németország megszállási rendjének és a szövetségesek jövendő német politikájának kialakításában az utolsó állomás az 1945. július 17 – augusztus 8. között Potsdamban megtartott értekezlet volt. Megerősítették a négyhatalmi megszállási rendszert, kimondták, hogy egyelőre nem alakul központi német kormány, viszont a demokratikus alapon való újjászervezéshez létre kell hozni a választott önkormányzatokat és ki kell építeni a helyi közigazgatási rendszert. A szövetségesek a megszállás időszakában is egységes gazdasági egésznek tekintik Németországot és ellenőrzik a hadiipar leszerelését, a gazdaság átállítását a békés termelésre. Az 1946-os és 47-es években egyre szembetűnőbbek lettek a nyugat - keleti ellentétek. Mindez természetesen kifejezésre jutott az új német államrend formálódásának eltérő módjában a szovjet zónában, illetve a nyugati megszállási övezetben. Elindult az a folyamat, amely később az egymástól különböző és egymással ellentétes utat járó két német állam megalakulásában csúcsosodott ki. 1948 második felétől egymást követik azok a
lépések, amelyek előkészítik
Németország két álammá bomlását. A nyugati hatalmak 1948 márciusától júniusáig Londonban tanácskoztak és ajánlás született egy nyugatnémet állam létrehozására. Ennek 6
gazdasági előkészítése már korábban megindult a Frankfurt am Mainban júniusban beindított Gazdasági Tanács működtetésével. Ezt a szervezetet elsősorban kormányzati jogokkal, így többek között jegybanki feladatok ellátásával ruházták fel. Tiltakozásul a szovjetek elhagyták a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot. Keleten a szovjet megszálló hatóságok 1948 februárjában kiszélesítették a Német Gazdasági Bizottság (DWK) jogkörét, amelyet 1947-ben a keleti tartományok közötti gazdasági tanácsadó és koordináló szervként hozták létre. 1948ban létrehozták a népi tulajdonba vett üzemek iparági egyesüléseit, a VVB-ket. Továbbá ebben az időben engedélyezték a szovjet megszálló hatóságok a Kasernierter Volkspolizei, a laktanyában állomásozó Népi Rendőrség működését. 1948 júniusában a három nyugati övezetben végrehajtották a titokban előkészített pénzreformot. Az új Deutschmark (DM) megjelenésekor az üzletek egy csapásra megteltek évek óta nem látott árukkal. A szovjetek saját „keleti” márkát vezettek be. Németország gazdasági kettéválását egy évvel később követte a teljes politikai szakadás. 1949. április 4-én Washingtonban megalakult a NATO, és négy napra rá a három nyugati megszállási övezetben a katonai kormányzást megszüntetve lényegében biztosították a szuverenitást a jövendő nyugatnémet államnak. A nyugati övezet Parlamenti Tanácsa el is fogadta az addigra már kidolgozott Alaptörvényt, tehát a jövendő állam alkotmányát. Minderre volt válasz a szovjetek által ösztönzött, az NSZEP (Német Szocialista Egységpárt) és polgári szövetséges pártjai, valamint a tömegszervezetek által szervezett Népkongresszusmozgalom erőteljes akciója. A Népkongresszus kiáltvánnyal fordult a német néphez, s nemzeti front alakítására hívott fel az egység és az igazságos béke érdekében, valamint arra, hogy e célokért összefogó nemzeti erők pártjainak és szervezeteinek képviselőiből alakítsanak „központi demokratikus kormányt”. A Népkongresszus el is fogadta ennek az egységes német köztársaságnak az alkotmány-tervezetét mintegy válaszul a nyugatiak Alaptörvényére. 1949. május 23 – június 20. között tanácskozott Párizsban a négy nagyhatalom Külügyminiszteri Tanácsának hetedik ülése. A szovjet küldöttség a potsdami elvekhez való visszatérésre szólította fel volt szövetségeseit, és követelte, hogy mielőbb kössék meg a békeszerződést egy egységes német kormánnyal. A nyugatiak mindezt elutasították, s azt követelték, hogy a keleti zóna tartományai is csatlakozzanak a nyugatiak szövetségéhez és mindenütt tartsanak szabad választást. Ezzel Németország megszállására, majd átalakítására szövetkezett négy hatalom végleg két táborra, Németország pedig két részre szakadt. Augusztus 14-én a nyugati országrészben választásokat tartottak a Német Szövetségi Köztársaság jövendő szövetségi parlamentje, a Bundestag jelöltjeire voksoltak. A győztes párt a kereszténydemokrata CDU lett, amely bajor testvérpártjával, a keresztény-szociális CSU-val 7
együtt a szavazatok 31 százalékát kapta. Szeptember 15-én megalakult a Bundestag, amely Konrad Adenauert választotta kancellárrá. Minderre válaszul október 7-én a Német Néptanács, amelyet a harmadik Népkongresszus, mint népképviseleti szerv, választott meg, átalakult 330 tagú Ideiglenes Népi Kamarává. Életbe léptették az alkotmányt, és ezzel megalakult a Német Demokratikus Köztársaság. Az állam köztársasági elnökévé Wilhelm Piecket választották meg, a miniszterelnök pedig Otto Grotewohl, az NSZEP elnöke lett. Bár a háború végén még nem sokan számoltak a kelet-nyugati kapcsolatok ilyen mértékű megromlásával, Winston Churchill már 1945 májusában egy Trumann elnöknek küldött táviratában használja a „vasfüggöny” elnevezést. George F. Kennan, amerikai diplomata pedig 1945 nyarán a következőket írja: „Az az elképzelés, hogy Németországot az oroszokkal együtt kormányozzuk, őrültség. De ugyanilyen őrültség azt képzelni, hogy az oroszok meg mi egy szép napon udvariasan visszavonulunk, és a vákuumból egy békés, szilárd és baráti Németország fog kiemelkedni. Nincs más választásunk, mint hogy saját németországi övezeteinket a függetlenség olyan formájához vezessük el, amely annyira kiegyensúlyozott és biztonságos, olyan fölényben van, hogy a kelet nem veszélyeztetheti. Inkább egy feldarabolt Németországot, amelynek legalább a nyugati része bástya a totalitárius rendszer erőivel szemben, mint egy egységes Németországot, amely ezeket az erőket az Északi-tengerig engedi előrejutni.”1 A korábbi zónahatárt az NDK 1952-ben lezárta, és megkezdte a műszaki zár kiépítését, így Berlin maradt az egyetlen kiút az NDK-ból. Az 1945 utáni másfél évtizedben három millióan hagyták el illegálisan az NDK-t, de már 1957-től börtönbüntetést róttak ki a menekülni kívánókra. A disszidensek száma 1961 első felében különösen magasra szökött és az áttelepültek nagy része szakképzett fiatal volt. A helyzet az NDK vezetése számára tarthatatlanná vált és ennek következtében 1961. augusztus 13-án, Hruscsov hozzájárulásával elkezdték építeni a 166 kilométer hosszú berlini falat és az NDK határőrei tűzparancsot kaptak. A fal építése megrázta a Német Szövetségi Köztársaságot is és ennek következtében az együttműködés sok területen megszakadt. Bár Németország megosztottságát az emberek többsége eleinte átmeneti helyzetként fogta fel, hiszen mindkét alkotmány a német egység helyreállításáról szólt, a két állam kapcsolatai a berlini fal megépítését követően gyakorlatilag befagytak.
1
Bihari Péter: A németek – 2000 év Európa közepén, Műszaki Könyvkiadó, 2002, 281.o.
8
2. A német-német kapcsolatok alakulása a kettéválást követően A Német Szövetségi Köztársaság annak érdekében, hogy enyhítse a végleges kettéválás okozta társadalmi feszültségeket hivatalos kapcsolatokat épített ki a Német Demokratikus
Köztársasággal.
Passierscheinabkommen,
hogy
1963
decemberében
nyugat-berliniek
megkötötték
Kelet-Berlinbe
az
látogathassanak.
első A
CDU/CSU nagykoalíció és az SPD több területen szeretett volna együttműködni, tárgyalni az NDK-val, de Kelet-Németország ideológiai okokból egyre inkább elsáncolta magát. 1967-ben levelezés kezdődött meg a két német kormányfő között. Jelentős eredmények sajnos nem születtek, mert az NDK elutasított minden fajta tárgyalást addig, amíg nem ismerték el külön államnak. Az NSZK kijelentette, hogy az NDK-t egy külön államnak tekinti Németországon belül és egyenrangúnak tekinti a kelet-német kormányt. 1970 márciusában találkozott először Erfurtban a két kormányfő. A közvélemény nagy érdeklődéssel figyelte az eseményt, melyen mindkét német állam kifejtette álláspontját. A tárgyalások 1970. május 21-én folytatódtak Kasselban, ahol a szövetségi kormány 20 pontban határozta meg a további együttműködés alapjait. Az NDK nem reagált rögtön a felvetésre és elhalasztotta ezt a kérdést. A Szovjetunió német politikájának változása azonban természetesen alapvetően befolyásolta az NDK álláspontját is. 1970 augusztusában Willy Brandt kancellár és külügyminisztere, Walter Scheel a szovjet fővárosban aláírta a Moszkvai Szerződést. Ez a megállapodás lezárta a két ország konfrontációját és normalizálta a kapcsolatukat. Ezt követte decemberben a lengyel-NSZK szerződés aláírása Varsóban. 1971 decemberében az egykori megszállók Nyugat-Berlinben szentesítették a négyhatalmi megállapodást, amelynek értelmében Nyugat-Berlin külön politikai egység, tehát nem része az NSZK-nak. A szovjet fél biztosította az NSZK-t, hogy a Nyugat-Berlinbe vezető utakat zavartalanul használhatja. Nyugat-Berlin új, külön politikai egység státuszát kifejezte az a körülmény, hogy a Szovjetunió a városban főkonzulátust nyitott. Ezek az események után a német-német kormányok közti tárgyalások folytatódtak és 1971 decemberében a kormányok megbízottjai aláírták az úgynevezett tranzitegyezményt, amely szabályozta a személyek és teheráruk közlekedését az NSZK és Nyugat-Berlin között, az NDK területén keresztül. 1972 májusában a közlekedési megállapodásban a felek kötelezettséget vállaltak, hogy a két ország egész területén a forgalom minden vonatkozásban a nemzetközi szabályok előírásai szerint járnak el. Ez a megegyezés lehetővé tette, hogy az
9
NSZK állampolgárai saját gépkocsijukon utazhassanak az NDK-ba, illetve azon keresztül Nyugat-Berlinbe. A közlekedési megállapodás az első állami szerződés volt a két német állam között, amely 1972. október 17-én lépett életbe. Mindkét fél fontosnak tartotta, hogy egy szerződés keretein belül szabályozzák a két állam közti kapcsolatokat és ennek értelmében létrejött az Alapszerződés.
10
3. A kapcsolatok rendezése – az Alapszerződés Az Alapszerződésről szóló tárgyalásokat először Willy Brandt szövetségi kancellár kezdeményezte egy 1969-es nyilatkozatában, amelyben kifejtette, hogy a szövetségi köztársaság kormánya tárgyalásokat szeretne folytatni az NDK kormányával annak érdekében, hogy törvényesen szabályozzák a német-német kapcsolatokat. A tárgyalások során mindkét fél egyenjogúnak tekintendő bár az NSZK számára a kelet-német állam továbbra sem számít külföldnek és a kapcsolatok a két állam között nem tekinthetők hagyományos külkapcsolatnak. Csak a négyhatalmi megállapodást követően, 1972. június 15-én kezdődtek meg a tárgyalások, amelyek eredményeként 1972. november 8-án Bonnban megszületett az Alapszerződés. A szerződést december 21-én írták alá Kelet-Berlinben és 1973. június 21-én lépett hatályba. Maga a szerződés a preambulumot, 10 cikkelyt, 2 külön protokollt a 3. és a 7. cikkelyhez
valamint
levélváltásokat,
magyarázatokat
és
kifejtéseket
tartalmaz.
A
preambulumban mindkét fél kijelenti, hogy biztosítani szeretné a békét és a feszült helyzet feloldását. Továbbá megerősítik a határok sérthetetlenségét és a területi integritás és szuverenitás elfogadását és ígéretet tesznek a népesség érdekében arra, hogy mindkét német állam megteremti az akadálymentes együttműködés feltételeit. Az 1.cikkelyben a egyenrangúságon alapuló jó szomszédi viszony kialakításáról van szó. A 2. cikkely az UN chartára való tekintettel megismétli a kitűzött célokat és irányelveket, különös tekintettel arra, hogy minden szuverén állam egyenrangú és függetlenségét, önállóságát valamint területi integritását el kell fogadni. A 4. cikkely leszögezi, hogy egyik állam sem képviselheti a másikat nemzetközi tárgyalások során és nem cselekedhet a másik állam nevében. Ezt kiegészíti a 6. cikkelyben foglalt alapelv miszerint mindkét állam fennhatósága saját területére korlátozódik és bel- és külügyekben tiszteletben tartják egymás függetlenségét és önállóságát. A 7. cikkely további közös szerződéseket helyez kilátásba, míg a 8. cikkely állandó követségek létrehozását írja elő az adott kormányok székhelyén. A 9. cikkelyben a felek kijelentik, hogy az Alapszerződés az eddig megkötött kétoldali illetve nemzetközi szerződéseket nem érint. A 10. cikkely az Alapszerződés ratifikációját írja elő. 2
2
DDR Handbuch (NDK kézikönyv) – Band 1 - Grundlagenvertrag, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln, 1984,
579 -580 o.
11
Az Alapszerződést olyan dokumentumok egészítik még ki, melyek fontos részletkérdésekre terjednek ki. Egy 1972. december 21-ei levélben az NDK kormányának a szövetségi kormány kifejti, hogy az Alapszerződés nem áll ellentétben a NSZK azon szándékával, hogy együttműködjön egy békés Európa létrehozásában, ahol a német nemzet szabad akaratból egyesülhet. Egy szintén 1972. december 21-én folytatott levélváltásban mindkét kormány kijelenti, hogy az Alapszerződés nem befolyásolja a négy hatalom jogait és kötelezettségeit. Továbbá megegyeztek abban, hogy Nyugat-Berlin érdekeit az NSZK állandó képviselete képviseli Kelet-Németországban. Egy 1972. november 8-ai levélváltásban a felek tájékoztatták egymást arról, hogy mindkét állam törekedni fog arra, hogy felvegyék az Egyesült Nemzetek Szervezetébe és tájékoztatni fogják egymást a kérelem benyújtásának időpontjáról. Szintén az 1972. november 8-as levélváltás eredményeképp dolgozhattak szövetségi újságírók az NDK és Kelet-Berlin területén. Az Alapszerződés kiegészítése képpen mindkét fél megállapodott abban, hogy folyamatosan konzultálni fognak közös érdeklődést kiváltó kérdésekben. A szerződés a belnémet határokat sérthetetlennek nyilvánította és ezzel államhatárnak minősítette az NDK és az NSZK között húzódó határvonalat, amelyet Bonn eddig csak zónahatárnak titulált. Az Alapszerződés elfogadásával az NSZK lemondott arról, a megalakulása óta hangoztatott igényéről, hogy egyedüli jog szerinti képviselője a németségnek. Az Alapszerződésben a felek nem tudtak megállapodásra jutni az állampolgárság kérdéséről. Az NDK szerette volna a megállapodásban rögzíteni, hogy két német, NSZK- és NDK-állampolgárság van. Bonn nem ment bele ebbe a megoldásba és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az NDK lakói igényt tarthassanak az NSZK állampolgári jogokra. Ezzel biztosította, hogy az NDK-ból nyugatra távozók automatikusan NSZK-állampolgárok lehessenek, minden tekintetben azokkal azonos jogon folytathassák életútjukat. Az Alapszerződés nyomán 1974 júniusában Kelet-Berlinben az NSZK állandó képviseletet nyitott. Ez ugyan nem volt nagykövetség, mivel így a képviselet elnevezéssel Bonn megkerülte azt, hogy hivatalosan felvegye a diplomáciai kapcsolatot a másik Németországgal, mégis hivatalos állami szervként intézi a két ország egymás közti ügyeit. Az Alapszerződés teremtette meg először a hivatalos alapját a belnémet kapcsolatoknak és új együttműködési területeket nyitott. Az Alapszerződés megkötése után jelentősen megnőtt a személyforgalom a két állam között. Már 1973-ban 8 millió NSZK és nyugat-berlini lakos járt az NDK-ban. Az NDK-ból a kiutazási engedélyezés korlátai miatt sokkal kevesebben juthattak az NSZK-ba. 12
Az Alapszerződés létrejötte után rohamos léptekkel haladt előre az NDK nemzetközi elismerésének ügye. 1973-ig további 33 állam lépett diplomáciai kapcsolatba a kelet-német köztársasággal. 1974-ben az NDK megkapta az Egyesült Államok diplomáciai elismerését. 1972-ben felvették az UNESCO-ba, az ENSZ Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezetébe. 1973. szeptember 13-án 133. tagként az Egyesült Nemzetek Szervezetébe is felvették az NSZK-val egyidejűleg. 1980-ban pedig az NDK két évre az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik, úgynevezett nem állandó tagja lett.
13
4. A belnémet kereskedelem kialakulása Az 1960. augusztus 16-ai Berlini Megállapodás – a két német valutaövezet közti kereskedelemről – fektette le a belnémet kereskedelem jogi alapjait. Mivel a szövetségesek 1949-es valutagazdálkodási törvénye érvényes volt a belnémet kereskedelemre is és mivel a két német állam valutája között nincs hivatalos árfolyam összefüggés ezért nem lehetséges, hogy a belnémet kereskedelem keretein belül az egyik valutaövezetből a másikba történjenek átutalások. A határokat átlépő fizetési forgalom az NDK központi bankján és a német szövetségi bankon
keresztül
valósult
meg.
Bevezették
az
elszámolási
egységet,
amely
a
következőképpen működött: mindkét központi banknak volt egy elszámolási számlája a másik banknál; ha egy keletnémet vásárolt vagy vett igénybe nyugatnémet terméket vagy szolgáltatást, akkor annak ellenértékét NDK márkában fizette be az NDK központi bankjának, amely a pénzt áthelyezte az NSZK elszámolási számlájára elszámolási egységben és ezután a német szövetségi bank kifizette az összeget a nyugatnémet üzleti partnernek. Az elszámolási eljárás során egy nyugatnémet márka átalakul keletnémet márkává. Bár a kelet – és a nyugatnémet márka közti elszámolási arány 1:1–hez csupán egy clearing érték volt és nem jelentette azt, hogy a nyugatnémet márka értéke megegyezik a keletnémet márka értékével. A belnémet kereskedelem keretein belül lebonyolított üzletek általában a nyugatnémet árviszonyokhoz igazodtak. A Berlini Megállapodás következményeként 1961-ben meghatározták azon termékek listáját, amelyekkel kereskedni lehet. Alapvetően csak a Német Szövetségi Köztársaságban és az NDK-ban előállított termékek képezhették a belnémet kereskedelem tárgyát és a külföldi termékekkel való kereskedelem külön engedélyt igényelt. A két központi bank három-három alszámlát nyitott egymásnál a kereskedelem pénzügyi lebonyolítására. Az első alszámlán vezették át azokat a fizetéseket, amelyek a „kemény” árukra – bányászati- és ásványi olaj származékok, erdőgazdálkodási származékok, gépek és ásványi anyag szállítások az NDK esetében, és vas- és acél termékek, elektrotechnikai eszközök és gépek szállítása az NSZK esetében – vonatkoztak. A második alszámlán keresztül egyenlítették ki a „puha” árukra – minden egyéb termék a belnémet kereskedelem termék listáján – vonatkozó fizetéseket. 1975-ben az első és a második alszámlát összevonták a harmadik alszámla különálló maradt és ott számolták el a szolgáltatásokat.
14
A számla értékét egy bizonyos összegig, úgynevezett „swing”, túl lehet lépni és ha az egyik oldal ezt a keretet kimerítette akkor a másik központi bank berekesztheti az átutalásokat. Ebben az esetben a szállításkor készpénzben kell fizetni a külön számlára (Sonderkonto S). A „swing” keretet a belnémet kereskedelem során csak az NDK vette igénybe így ezt inkább egy kamatmentes hosszú futamidejű hitelnek lehet nevezni a Német Demokratikus Köztársaság számára.
15
5. A belnémet kereskedelem volumenének és struktúrájának változása3 Az belnémet áruforgalom a hivatalos statisztikai adatok alapján 1950 és 1982 között a tizenhét és félszeresére nőtt. A statisztikákban csak a legális, szerződés szerinti belnémet áruforgalom szerepel és a háború utáni években megjelenő illegális áruforgalom nem. A belnémet kereskedelem nem alakult egyenletesen. 1951 és 1953 között, 1960 és 1963 között valamint 1967-68-ban erős visszaesések voltak tapasztalhatóak, de a köztük lévő időben viszonylag stabil volt a növekedés.4 Az említett két első időszakban politikai okokból esett vissza az áruforgalom, míg 1967 és 1968-ban a belnémet kereskedelem új szabályozásai gátolták a növekedést. Az 50-es évek elején a nyugati embargó-politika hatott negatívan, míg a 60-as években KeletNémetország elzárkózása, a Berlini Szerződés felmondása és a berlini fal építése korlátozta erősen a kereskedelmi kapcsolatokat. A belnémet kapcsolatok elmélyülése és a szövetségi kormány kereskedelem politikájának köszönhetően a belnémet kereskedelem ismét fellendült. A belnémet kereskedelemből származó bevételek 1969-ben 36,8 százalékkal, 1970ben 12,3 százalékkal és 1972-ben 10,2 százalékkal növekedtek. A Német Gazdasági Kutatóintézet számításai szerint 1972 óta csak 1976-ban, 1980-ban és 1982-ben volt megnevezhető áruforgalmi növekedés, mert a többi év nominális növekedése az áremeléseken alapult. 1973-74 és 1979-80 között voltak az áremelések a legmagasabbak. Az NSZK lelassult gazdasági növekedése korlátozta az NDK szállítási lehetőségeit és az NDK eladósodása a más nyugati államokkal és a Szovjetunióval szemben arra késztette, hogy kereskedelmileg inkább ezen országok felé forduljon. Az OECD országokkal szembeni erős eladósodás viszont pozitívan hatott a belnémet kereskedelemre, mivel az NDK azokat a termékeket amiket nem tudott behozni az OECD országokból az NSZK-ból próbálta megszerezni. 1983-ban a belnémet kereskedelem 6,2 százalékkal növekedett és ez magasabb volt mint az NSZK bármely más állammal folytatott kereskedelmi kapcsolatain érzékelhető volt. Az NDK főleg a szolgáltatásokat vette igénybe, különösképpen a hamburgi kikötőt használta. A belnémet kereskedelem keretein belül lebonyolított szolgáltatás kereskedelem5 inkább a javak szállítása és árusítása során felmerülő költségek visszatérítésére vonatkozik, 3
DDR Handbuch, Band 1, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln(1985) – Innerdeutscher Handel IDH, 646.o. Az áruforgalom pontos adatai a 4. számú táblázatban láthatóak. 5 A szolgáltatás kereskedelem alakulásáról az 5. számú táblázat ad felvilágosítást. 4
16
mint például szállítási, raktározási, szerelési, bírósági, kikötő használati költségek, jutalékok, lincenc díjak, banki kamatok és kártérítések. 1987-ben az NDK tranzitdíj, postai díjkiegészítés, úthasználat, vízumdíj, nyugat-berliniek beutazási engedély díja, távközlési díjak jogcímen összesen 863 millió márkás bevételt könyvelhetett el. Ezzel szemben az NDK vasútja 183 millió márkát fizetett díjkiegyenlítés címen az NSZK vasútjának. A belnémet kereskedelem árustruktúrája nem felelt meg sem az NDK sem az NSZK fejlett külkereskedelmi struktúrájának vagy a két állam gazdasági fejlettségének.6 A késztermékek részesedése az áruforgalomban nagyon alacsony és ez inkább fejlődő országok külkereskedelmi struktúrájára utal. A nyersanyagok és a termelési javak, mint például a vegyipari termékek, a vas, az acél, a fém és az ásványi olaj a szállítmányok 50 százalékát tették ki. A belnémet kereskedelem évei során a termékek fajtája nem sokat változott, de arányuk a kereskedelmen belül annál inkább. A legnagyobb változások a nyersanyagok és a termelési javak területén volt érzékelhető: Az 50-es évek második feléhez viszonyítva a 70-es évek első felében arányuk az egész kereskedelmet tekintve felére csökkent, míg 1982-ben ismételten a régi aránynak megfelelően 54 százalékát tették ki a teljes belnémet kereskedelemnek. A fogyasztási javak, mint például a textíliák, ruházat, faipari termékek aránya az 50-es évek második felében éppen 20 százalék volt, majd a 70-es évek első felére már a kereskedelem egyharmadát tette ki és 1982-re 24 százalékos arányt ért el. A 80-as évektől a fogyasztási javak voltak a nyersanyagok és a termelési javak után a második legnagyobb árucsoport. A 80-as években a mezőgazdasági és élelmezési javak aránya alig érte el a 11 százalékot és ezáltal a 60-as évekhez képest kevesebb mint a felére esett vissza. A belnémet kereskedelem struktúrájára jellemző volt, hogy csupán tizedét tették ki a különböző gépek, elektronikus készülékek és a vasból, bádogból és fémből készült félkész- illetve késztermékek. Az NDK a belnémet kereskedelm keretein belül gyakorlatilag végig az évek során olyan termékeket importált az NSZK-ból, amelyekre hirtelen felmerülő gyártási nehézségek során szüksége volt annak érdekében, hogy biztosítsa a folyamatos gyártást, illetve áthidalja az ellátási nehézségeket. Az NSZK különösen a 80-as években egyre nagyobb mennyiségben ásványi olajat importált az NDK-ból, és később kőolajjal is kiegészítette ezeket a szállítmányokat. 1983-ban
6
A belnémet kereskedelem árustruktúrájára utaló részletes adatokat a 6. számú táblázat tartalmaz.
17
a dízel üzemanyag, a motorbenzin és a fűtőolaj tette ki az árukereskedelem 23,5 százalékát. A nyersolaj a teljes szállítmányok 10,9 százaléka volt. Az ásványi olaj áremelkedés lehetővé tette az NDK számára, hogy a 80-as években az árukereskedelmi mérlege pozitív legyen. A belnémet kereskedelem a szövetségi köztársaság teljes külkereskedelmének 1,6 százalékát képviselte 1982-ben – 1950-ben ez az érték 3,8 százalék volt. A demokratikus köztársaság számára a belnémet kereskedelem sokkal fontosabb volt, hiszen 1982-ben teljes külkereskedelmének a 8,6 százalékát tette ki. Az NSZK volt az NDK második legnagyobb kereskedelmi partnere és az 1982-es OECD statisztikák szerint az NDK az NSZK-val folytatott kereskedelmének aránya meghaladta az NDK összes többi OECD országgal folytatott kereskedelmének arányát.
18
6. A belnémet kereskedelem politikai jelentősége A Német Szövetségi Köztársaság számára a belnémet kereskedelem soha nem bírt valós gazdasági értékkel sokkal inkább politikai szempontból volt fontos. A belnémet kereskedelem a belnémet kapcsolatok az egész Németország-politika egyik fő pillérének számított, s az NSZK kormánya állandóan arra törekedett, hogy mechanizmusait megóvja a mindenkori politikai feszültségektől és destabilizáló befolyásoktól. Az 50-es években eredetileg a belnémet kereskedelemnek kettős szerepet szántak. Egyrészt az utolsó kötődési lehetőség volt a két különböző Németország között és arra szolgált hogy, javítsa a régi Németország középső részein élő népesség ellátását, fenntartsa az emberek közötti kapcsolatokat és a két gazdaságot bizonyos szinten összekösse. Másrészt a belnémet kereskedelem szerepe az volt, hogy mint gazdasági eszköz elősegítse a politikai célokat. Ez elsősorban a szabad be- és kijárást jelentette Berlinbe. Az 50-es években megteremtették a belnémet kereskedelem intézményi és jogi hátterét és ezzel a belnémet kereskedelmet minden oldalról elismerték és különleges jellegűnek
nyilvánították.
A
két
ország
kereskedelme
nem
számított
szokásos
külkereskedelemnek, de belkereskedelemnek sem. Ezt a különleges kapcsolatot a szigorú bilaterizmus, a vám és a lefölözési szabadság jellemezte. Miután az NSZK az NDK-t nem tekintette külföldnek, ezért ügyelt arra, hogy a belnémet kereskedelem különleges státusa mentesítő záradékok révén a nemzetközi szervezetekben is fennmaradjon. 1951-ben a szövetségi köztársaság elérte, hogy a GATT Torquay protokollját kiegészítették azzal, hogy a Német Szövetségi Köztársaság csatlakozása nem jelent semmilyen változást a belnémet kereskedelem szabályozására és állapotára. Az EGK 1957. március 25-én aláírt közös piaci alapokmánya – a Római Szerződés – is elismerte a belnémet kereskedelem különleges jellegét. Ezáltal a belnémet kereskedelm keretein belül az NDK-ra nem vonatkoznak az EGK tagországok által fölállított közös vámhatárok. Az NDK így gyakorlatilag részben a belnémet kereskedelemnek köszönhetően az EGK belső piacához tartozott. Így az NDK-ból az NSZK területére szállított termékek esetében az NDK nem fizet vámot és mezőgazdasági termékeire nem vonatkoznak a lefölözések. Másrészt az NDK, a külkereskedelem állami monopóliuma miatt, nem szabott ki vámokat az NSZK termékeire. Az NDK-ba irányuló szállításokat csak fele akkora értéknövekedési adó terhelte, s az NDKból érkező import nagyobb kedvezményekben részesült, mint a külföldi import.
19
Az 50-es évek elején az NSZK kiemelte, hogy a belnémet kereskedelem az egyik legfontosabb eszköz Berlin biztosítására. Már az NSZK és az NDK hivatalos megalakulása előtt Kelet- és Nyugat-Berlin részt vett zónák közti kereskedelmi megállapodásban. A belnémet kereskedelem erre vonatkozó végső helyzetét először a frankfurti, majd később a berlini megállapodás rögzítette. Ezek a megállapodások a különböző valuta területek közti együttműködésről szóltak és ezzel elkerülték a Német Demokratikus Köztársaság megnevezést, de tisztázták, hogy Nyugat-Berlin Nyugat-Németországhoz, Kelet-Berlin pedig Kelet-Németországhoz tartozik. 1960 végén az NSZK felmondta a berlini megállapodást azt remélve, hogy ezzel nyomást gyakorolhat az NDK-ra és megváltoztathatja hozzáállását a nyugat-berlini helyzethez. Az NSZK azt szerette volna, hogyha az NDK megkönnyíti a közlekedést a szövetségi területek és Nyugat-Berlin között azáltal, hogy nem hátráltatja a személyforgalmat a hosszadalmas útlevél ellenőrzésekkel és nem állítja meg a teherautós szállítmányokat több napra a szektor határoknál. Az NDK nem hagyta magát befolyásolni és válaszként úgy döntött, hogy elhatárolódik a nyugati országoktól és ezzel az NSZK-tól is. Csökkenteni akarta a belnémet kereskedelmet és kijelentette, hogy majd a szovjet tömb országai - kiváltképpen a Szovjetunió – szállítmányaira fog támaszkodni. Az elképzelés nem valósult meg. Megszaporodtak a hiánycikkek és a gazdasági növekedés Kelet-Németországban jelentősen visszaesett. A válságjelenségek egyre szaporodtak és az NDK sürgető kérésére a Szovjetunió csak 2 százalékkal tudta növelni szállítmányait, ami messze nem volt elég ahhoz, hogy az NDK kilábaljon a válságból. 1962-ben az NDK vezetése végleg feladta elzárkózási kísérleteit és nyitott az NSZK felé, mivel gazdaságilag sokkal egyszerűbb volt az NSZK-ból nagy mennyiségben importálni a jó minőségű ipari termékeket, mint hosszas költséges munka során kis tételben az NDK-n belül előállítani azokat. Az NSZK próbálkozása, hogy a berlini megállapodás felmondása révén befolyásolja az NDK-t teljes kudarcot vallott és azt eredményezte, hogy a belnémet kereskedelem bevételei 12,9 százalékkal csökkentek az előző évhez képest és az NDK inkább a KGST és a Szovjetunió felé orientálódott. Az NDK KGST-országokkal folytatott kereskedelme a teljes külkereskedelmének arányában 1960-ban 74,9 százalék volt és 1962-re 79 százalékra emelkedett. Az belnémet kereskedelem ugyanezen aránya viszont 1960-ban 10,3 százalék volt és 1962-re 8,3 százalékra csökkent.
20
A berlini megállapodás felmondásának példája megmutatta, hogy bár az NDK valóban súlyos nehézségekkel kell, hogy szembenézzen, ha eltávolodik gazdaságilag az NSZK-tól, a belnémet kereskedelem csak nagyon kis mértékben alkalmazható politikai nyomás gyakorló eszközként. Bár az NDK az elkövetkező években még többször is megakadályozta a szövetségi területekről Nyugat-Berlinbe irányuló forgalmat, az NSZK nem próbálta meg ismételten a belnémet kereskedelmet politikai eszközként használni. A belnémet kereskedelem az NDK számára gazdasági szempontból szükségszerű volt és emiatt egészen a 60-as évekig az NDK vezetősége úgy látta, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megkönnyítsék a belnémet kereskedelmet. Az NDK vezetése erősen tiltakozott a nyugati embargó politika, terméklisták és a különböző kvóták bevezetése ellen. Az NSZK igyekezett ezeket az NDK-ra nézve gyengítve vagy egyáltalán nem alkalmazni a kapcsolatok különleges jellegére hivatkozva, amellyel kivívta magának nyugati szövetségesei ellenérzését. 1967-68-ban az NDK véleménye a „német-kérdés” tekintetében megváltozott, amely erőteljes hatással volt a belnémet kereskedelemre is. Az NDK vezetősége az eddigi Külkereskedelmi és Belnémet Kapcsolatokért Felelős Minisztériumot átnevezte Külgazdasági Minisztériummá és egyre gyakrabban tagadta a két Németország közti kereskedelmi kapcsolatok különleges jellegét. A belnémet kereskedelmet mindkét ország egyre inkább politikai közeledésnek is tekintette és már nemcsak politikai hatalmi eszközt láttak benne. A hidegháború szélsőséges gondolkodásmódja enyhülni látszott és ebben az időszakban kezdték el a két állam közti kereskedelmet belnémet kereskedelemnek nevezni az eddigi zónák közti kereskedelem helyett. Mindkét oldal ígéretet tett a gépek, járművek és elektronikai berendezések szállításának növelésére és ezekre a termékekre rugalmas „swing” értéket vezettek be, amelyet az NDK előző évi szállítmányának 25 százaléka alapján határoznak meg minden év januárjában. 1968. január 1-én hatályba lépett az új forgalmi adó egyezmény, amely alapján a forgalmi adó általában a szállítmányok 6 százalékát teszi ki. 1969 januárjától megszűnt az áruk egyéni engedélyezési menete és az általános engedélyezési folyamat lépett a helyébe. Ezek után a sikeres üzlethez csupán egy írásos adás-vételi szerződésre, az árú az alszámlán keresztül történő kifizetésére és a szerződés a szövetségi gazdaságügyi minisztériumnál való bejelentésére volt szükség. Az ipari szektorban csökkentették a belnémet kereskedelem számára nem engedélyezett áruk számát. 1970-ben az összesen 5200 fajta áruból 191-et tartottak vissza, 1971-ben 79-et, 1972-ben 103-at és 1977 végére már csak 87 árú szerepelt a listán. Ezek az 21
intézkedések jócskán megkönnyítették a kereskedelmet és így 1968 után a belnémet kereskedelem történetében a legnagyobb forgalomnövekedésre tett szert. Az Alapszerződésben (19727) az NDK is elismerte a belnémet kereskedelem különleges jellegét, valamint kimondták, hogy közösen együttműködnek a gazdaság és a kereskedelem területén. Az NDK álláspontja az Alapszerződés megkötése után is ambivalens maradt. Egyrészt a keletnémet vezetőség közölte, hogy az NDK a szövetségi köztársasággal semmiféle különleges kapcsolatban nem áll, másrészt viszont 1972 novemberében Honecker úgy nyilatkozott, hogy a kereskedelem területén nincs szükség semmiféle változtatásra és a belnémet kereskedelem az egyetlen különlegesség a szövetségi köztársasággal folytatott kapcsolatokban. 1978. március 29-én az NDK vezetősége egy szerkesztőségi cikk keretein belül a belnémet kereskedelem mellett állt ki és bejelentette, hogy ellenzi a belnémet kereskedelem, valamint a „swing” érték politikai eszközként való használatát, de szeretné, ha a kereskedelem továbbra is mindkét ország javára jól alakulna. Helmuth Schmidt, német szövetségi kancellár és Erich Honecker 1981 december 13-ai találkozójukon bejelentették, hogy mindkét oldal érdekelt a gazdasági és ipari együttműködés fejlesztésében és a belnémet kereskedelem kiépítésében. Kohl kancellár 1982. október 13-án kijelentette, hogy a belnémet kereskedelmet, mint különleges jellegű kapcsolatot tovább ki kell építeni, mert ez fontos tényezője lehet a német újraegyesítésnek. A belnémet kereskedelem területén összekapcsolódtak a két fél eltérő érdekei: az NSZK-ban döntően a politikai, s csak másodsorban a gazdasági, míg az NDK-ban kizárólag a gazdasági megfontolások (kényszerűségek) domináltak. A német szövetségi kormány mindvégig nagy hangsúlyt fektetett a belnémet kapcsolatok sikeres fenntartására és elérte, hogy ezt a törekvését az EGK-n belül is elfogadják. 1973-ban terjesztette az NSZK a belnémet kereskedelem kérdését ismételten az Európai Közösség elé, amelynek tagjai megint elfogadták bár a Tanácsnak és a Bizottságnak még sok fejtörést okozott a két német állam közötti különleges kapcsolat.
7
Az aláírás dátuma
22
III. A német újraegyesítés folyamata és nehézségei
1. Kelet- és Nyugat-Németország politikai háttere a hetvenes években8 A várakozásokkal ellentétben azonban az NDK az NSZK-tól való elhatárolódás politikáját folytatta. Az NDK hatóságok felemelték a nyugatnémet állampolgárok számára kötelező
beváltási
összeget,
akkreditált
újságírókat
utasítottak
ki
és
korlátozták
munkalehetőségeiket. Keményedett az NDK büntetőjoga is. Továbbá nem valósult meg az Alapszerződésben együttműködés.
kilátásba Az
NDK
helyezett határain
tudományos-műszaki, tűzparancs
volt
jogsegély
és
kulturális
érvényben,
és
speciális
robbanószerkezeteket szereltek fel a határsértések, azaz a szökések megakadályozására. A Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) VIII. kongresszusa 1971. júniusában az NDK társadalmát már „szocialista osztálytársadalomnak” tekintette, s először foglalta össze a szocialista nemzet kialakulásának tapasztalatait. Eszerint a két német állam ellentétes irányú társadalmi fejlődése során nyilvánvaló lett, hogy megszűnt az egységes német nemzet. A nemzeti kérdés osztálytartalmát véve alapul megállapította, hogy a munkás-paraszt hatalom megteremtésével és a szocialista társadalom felépítésével kifejlődik a nemzet új típusa, a szocialista nemzet, míg az NSZK-ban továbbra is fennmarad a polgári nemzet. A „két német állam, két német nemzet” koncepciója nyilvánvalóan nem volt helytálló, de a bipolaritás körülményei között a Nyugat és a Kelet számos politikusa a megosztottság beláthatatlan időre való fennmaradásával számolt. Az 1974 októberében elfogadott NDK alkotmányban már semmilyen utalás sem volt a német újraegyesítésre és az NDK-t a szocialista államközösség elszakíthatatlan alkotórészének nevezte. Az NDK 1975. október 7-én új szövetségi szerződést kötött a Szovjetunióval. A Szovjetunió politikájához híven továbbra is támogatta a „felszabadító mozgalmakat” és a nemzetközi terrorista csoportok „imperializmus elleni küzdelmét”; Európában azonban a különböző politikai rendszerű országok békés egymás mellett élésének elvét vallotta. A keleti tömb többi államával együtt 1975-ben aláírta a helsinki zárónyilatkozatot, amelyben többek között az emberi jogok biztosítására is garanciát vállalt. Az emberek szabad költözés jogának 8
Mary Fulbrook: Németország története, Maecenas Könyvkiadó, 1993, 217-226 o.
23
érvényesítését sürgetve egyre több NDK állampolgár nyújtotta be kiutazási kérvényét, a kormány azonban mindinkább elhatárolódott az NSZK-tól és növelte a lakosságra nehezedő nyomást. Nyugat-Németország esetében a hetvenes évek elején a német kérdés állt előtérben, majd az Alapszerződés aláírása után felmerültek a belső problémák. 1975-ben a CDU/CSU ellenzék volt az egyetlen nagyobb parlamenti párt Nyugat-Európában, amely a Helsinki Záróokmány ellen szavazott. A szociáldemokrata-szabaddemokrata (SPD/FDP) koalíciónak nemcsak az ellenzékkel gyűlt meg a baja. 1967-68 körül radikális diákmozgalom szerveződött, amely az új parlamenten kívüli ellenzék (Außerparlamentarische Opposition, APO) magját alkotta. A Rudi Dutschke diákvezér elleni merénylet után több tízezer fiatal vett részt a tiltakozó akciókban, de olyan zavargásokra, mint amilyenek Párizsban és egy-két amerikai egyetemen robbantak ki, Németországban nem került sor. Az alkotmányvédő hivatal – más néven a belbiztonsági hivatal – 1974 tavaszán kiderítette, hogy Willy Brandt, kancellár egyik közvetlen munkatársa a Stasi, a keletnémet állambiztonsági szervezet hírszerzője. A kancellár ennek következtében írta meg lemondó levelét, de távozásának hátterében a Helmuth Schmidt pénzügyminiszterrel és Herbert Wehner frakcióvezetővel megromlott viszonya és a napi problémák megoldásában tanúsított erélytelensége állt. Brandt pártelnök maradt, Schmidt szövetségi kancellárrá, Scheel hamarosan államelnökké lépett elő. A védelmi és gazdaságpolitikai kérdésekben jártas Schmidt rátermett „menedzser” típusú kancellár volt. A nyugati világ egyik legjelentősebb politikusaként Schmidt számos nemzetközi területen ért el eredményeket, miközben saját pártjának baloldala, a szerveződő környezetvédő és pacifista csoportok, valamint a jobbra tartó FDP részéről nem kevés akadályba ütközött. Kormányzása azzal fejeződött be, hogy a szabaddemokraták (FDP) a gazdaságpolitikai viták miatt ismét a CDU/CSU-hoz pártoltak. Ez lehetővé tette, hogy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal Helmuth Kohlt, a CDU elnökét válasszák kancellárrá.
24
2. A német társadalom helyzete a két Németországban A két Németország életszínvonalának és fogyasztásának összehasonlító adatai legalábbis mennyiségi tekintetben határozott keleti javulást mutattak a hetvenes-nyolcvanas években, a keleti hétköznapok mégis eléggé szürkének és szegényesnek tűntek az odalátogató nyugatnémetek számára. Az NDK egyre több háztartásában jelent meg televíziós készülék, hűtőszekrény, mosógép és autó – bár ha az összehasonlítás alapjául a minőségi mércét vették számításba, mind a kelet-, mind a nyugatnémeteknek be kellett ismerniük, hogy a Mercedes vagy a BMW jobb a Wartburgnál és a Trabantnál. A tartós fogyasztási cikkek területén az NDK-ban nem csak a pénzhiány okozott gondot, hanem inkább az, hogy nehéz volt ilyen termékekhez hozzájutni; hosszú várakozás után utalták ki az új gépkocsikat, ezért a használt autók ára gyakran ugyanolyan magas volt, akár az újaké, hiszen másodkézből azonnal meg lehetett venni őket. Tovább bonyolította a helyzetet a vásárlási szisztéma rétegződése. Az alapvető szükségleti cikkekhez alacsony szubvencionált áron juthatott a fogyasztó; a kívánatosabb árukért többet, bár még mindig keleti márkát kellett fizetni az Exquisit- és Delikat-boltláncolatban. Az Intershop-üzletekben viszont kemény, nyugati valutáért árusítottak – eleinte csak nyugati állampolgároknak. Az Intershop-láncolat puszta létezése kétféle csoportra osztotta a keletnémeteket: olyanokra, akiknek nyugatnémet rokonuktól sikerült nyugati valutához jutniuk, illetve olyanokra, akiknek nem. Teljes volt a foglalkoztatottság – ha a munka nem mindig felelt is meg a munkavállaló képzettségének –, az élelmiszerek olcsóak voltak, a lakbérek alacsonyak. A keletnémet gazdasági teljesítmény, továbbá a politikailag bizonytalan időszakokban a fogyasztóknak tett engedmények alapján megállapíthatjuk, hogy az NDK-ban a népi elégedetlenségnek nem volt materiális alapja, ahogy Lengyelországban például nagyon is volt. Másfelől viszont az engedmények sem csillapították a keletnémetek tömeges menekülési vágyát a jobb lehetőségeket kínáló NSZK felé. Kelet-Németország társadalmi struktúrája merőben más volt, mint a nyugatnémet társadalomszerkezet. Az NDK lakossága jóformán statikus maradt, szemben az NSZK-nak a háború óta elért ötven százalék körüli népszaporulatával. Az NDK polgárai jobbára közepes lélekszámú városokban és településeken maradtak, az ország népsűrűsége alacsony maradt, szemben az NSZK magasabb fokú urbanizációjával. A jövedelmek aránya az NDK-ban sokkal kiegyenlítettebb volt, mint az NSZK-ban. Az NDK a kisemberek társadalma volt, amelyet sem a gazdagság, sem az ínség szélsőségei nem jellemeztek. A termelőeszközök az
25
NDK-ban elhanyagolhatóan csekély arányban voltak magánkézben és ez alapján kijelenthető, hogy a keletnémetek valóban „osztály nélküli” társadalomban éltek. Keleten nagyobb arányú volt a társadalmi mobilitás, mint nyugaton, s eleinte erősen felkarolták a kevesebb jogot élvező munkás- és paraszt származású „kádereket”. A hatvanas évek végéig a közoktatási rendszer a munkás- és paraszti származású gyerekek támogatását tekintette egyik fő céljának, aztán a hetvenes években
utat engedtek egy másik
megfontolásnak; a tehetség származásra való tekintet nélküli támogatásáénak. Az NDK-ban azonban a társadalmi mobilitás, a felkerülés előfeltétele legalább a politikai konformizmus volt, de még inkább az aktív elvhűség, a tevékeny részvétel az állampártban. A keletnémet nők sokkal inkább egyenlő társadalmi helyzetben voltak, mint nyugatnémet társaik, bár teljes emancipációjuk nem következett be a nyolcvanas évek végéig. A keletnémet munkavállalóknak valamivel több mint ötven százaléka volt nő és általában olyan asszonyoktól is elvárták, hogy munkahelyen, bérért, fizetésért dolgozzanak, akiknek kiskorú gyermekeik voltak. Az NDK-ban a gyermekgondozás igen magas fokot ért el, a kiskorúaknak elegendő bölcsődei és óvodai férőhely jutott, s délutáni napközi is rendelkezésükre állt. Az NDK-ban ennek ellenére sok kritika érte a dolgozó anyák és gyermekeik életminőségét, hiszen a gyárakban töltött hosszú munkaidő után a házimunka újabb hosszú órái vártak a fáradt, űzött, fásult szülőkre. Viszonylag magas volt a válások aránya és a nők anyagilag kevésbé függtek férjüktől, mint Nyugat-Németországban. Kijelenthetjük, hogy a két Németország kultúrája is részben eltávolodott egymástól. A német írók által felvetett témák között sok olyat találunk, amely mindkét országban hasonlóak, a válaszokban azonban már érdekes eltérések mutatkoznak. Az évek során más és más problémák váltak fontossá, ahogy a kelet- és nyugatnémet írók beleütköztek a maguk más jellegű társadalmának aktuális tényeibe, s megpróbáltak olyan gondolkodásmódot és magatartásformákat keresni, amelyek ellentmondanak a helyi normának. A szórakozási, a pihenési szokásokban is jelentős különbségek mutatkoztak, s a szövetségi köztársaságban sokkal többféle lehetőség közül lehetett választani – ide számítva a külföldi utazásokat is – mint az NDK-ban. Az NDK-ban az évek folyamán az állam szerepe egyre nőtt, mindenbe beleszólt, jelentős bürokráciával párosult, s az élet minden területén elfojtotta a személyi szabadságjogokat.
26
3. A két német állam közti kölcsönös társadalmi és gazdasági függés Az 1970-es és 80-as években a „kis lépések koncepciója” valósult meg azáltal, hogy a két Németország polgárai közötti kapcsolatok jóval intenzívebbé váltak. Míg 1969-ben az NSZK-ból az NDK-ba mindössze félmillió telefonhívást regisztráltak, addig 1988-ban már negyvenmilliót. 1970-ig Nyugat –Berlinből Kelet-Berlinbe még telefonálni sem lehetett. A Keletre látogató nyugatiak száma az 1972 utáni néhány év alatt nyolcszorosára nőtt, és csak azért nem emelkedett még tovább, mert az NDK hatóságai a nyugati beutazók számára felemelték a kötelező pénzbeváltás összegét. Közeledésről mégsem lehet igazán beszélni, hiszen a két ország közti távolság főleg politikai szempontból egyre tovább nőtt. Az NSZK gazdasága megerősödve került ki az 1970-es évek válságaiból, vezető ágazat lett az informatika, a mikroelektronika és más csúcstechnológiai iparágak. Az NDK hagyományos ipari társadalom maradt, a bányászat, az alapanyaggyártás és a nehézipar megőrizte vezető szerepét. Jellemző adat, hogy 1988-ban az NDK-beli háztartásoknak 17 százaléka, az NSZK-belieknek 93 százaléka rendelkezett telefonnal. A környezetszennyezés itt is, ott is óriási problémává vált, csak éppen az NDK-ban alig foglalkoztak vele, míg az NSZK-ban, a Zöldek nyomására, kénytelenek voltak tenni ellene. A 80-as évekre lassan mindenki tudomásul vette, hogy két különböző, már-már idegen szomszéd él egymás mellett; az újraegyesítés a köztudatnak abba a kategóriájába került át, amelyhez a csodavárás tartozik. Egy 1987-es felmérés szerint a nyugatnémetek 9 százaléka remélte, hogy megéri az újraegyesítést. Az NSZK vezetői nagyjából tisztában voltak az NDK gazdasági gondjaival, a mindennél fontosabbnak tartott stabilitás érdekében azonban hatalmas kölcsönökkel siettek az NDK segítségére. Az NDK vezetése kihasználta a helyzetet és minden lehetséges módon „pumpolta” a gazdag szomszédot. A vámmentes belnémet kereskedelem révén a keleti tömbből egyedül az itteni áruk juthattak be akadály nélkül a Közös Piac országaiba. Rendszeres üzletté vált a politikai foglyok kivásárlása az NSZK által: csupán ebből összesen mintegy 3,5 milliárd (nyugati) márka folyt be a kelet-berlini kasszába. Eltekintve a kedvező feltételektől és a nyugati hitelektől, Kelet-Németországnak ily módon sikerült olyan létfontosságú szállítmányokhoz jutnia, amelyekkel elkerülhette a kelet-európai gazdaságokra annyira jellemző termelési-áruellátási dugókat. Az NDK továbbá számottevő nyugati keményvalutához jutott az NSZK-hoz fűződő sajátos kapcsolatai révén, továbbá annak
27
köszönhetően, hogy a nyugatnémetek szubvencionálták a Nyugat-Berlinig kiépített autópályát, a külföldi látogatók szép summákat fizettek tranzit-díj (útadó) fejében, az NDK-ba látogató turistáknak pedig jelentős összegű keményvalutát kellett kötelezően beváltaniuk. A nyugatnémet turistákra kirótt kötelező beváltás milliárdokat hozott az NDK gyengélkedő gazdaságának. A nyugatnémetek anyagi támogatásban részesítették például az NDK-beli templomok restaurálását vagy a keletnémet felekezeti kórházakat, s a nyugati emberek is pénzküldeményekkel segítették keletnémet barátaikat, rokonaikat. A döntő pillanatban, igen kedvező feltételekkel folyósított nyugatnémet hitelek is támogatták az NDKt, amely így a nyolcvanas évek elején sokkal könnyebben vészelhette át a válságot, mint a többi kelet-európai ország. Akárhogy értékeljük is az NDK viszonylag magas színvonalú oktatásban részesült szakképzett és jó teljesítményt nyújtó „munkaerő-hadseregét”, az ország gazdasági sikereinek fontos tényezőjét, amikor Kelet-Németország viszonylag sikeres gazdasági teljesítményéről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az NDK és az NSZK sajátos kapcsolatrendszerét. A különböző vonások ellenére a két Németországot mégiscsak összekötötték a közös történelmi hagyományok, valamint a nagyszámú aktuális kapcsolat, a gazdasági, politikai és társadalmi érintkezések sokasága.
28
4. A nyolcvanas évek változásai Az 1980-as évek végén rendkívüli változások kezdtek mutatkozni abban a rendszerben, amely negyven esztendőn át tartotta uralma alatt Kelet-Európát. A gazdaságilag gyenge, politikai hatalmát túlfeszítő Szovjetunió nem volt képes többé azonos szinten tartani roppant katonai kiadásait az Egyesült Államokéival, s szívesen feloldotta volna a nemzetközi feszültségeket, hogy a hazai fronton jelentkező zavarokkal foglalkozhasson. Mihail Gorbacsov reformista vezetésével a Szovjetunióban a demokratizálás és a gazdasági szerkezetváltás olyan folyamatai indultak meg, amelyek radikális következményekkel jártak Európa eddig kialakult rendszerére. A demokratizálást, az egyén felszabadítását, a nyitást, a gazdaság decentralizálását és a népek önrendelkezési jogát elismerő gorbacsovi irányvonal mély egyetértésre talált a németeknél. A keletnémet állampárt (NSZEP) vezetése azonban vegyes érzelmekkel fogadta az új szovjet irányvonalat. Tisztában voltak vele, hogy az NDK állampolgárai az önrendelkezési jog keretein belül a német és az európai egységet választanák. 1987 februárjában a keletnémet-szovjet viszony alaposan megromlott. Bekövetkezett a keleti tömbön belül a reformer – Magyarország, Lengyelország, ahol már jelentős változások is megtörténtek – és a konzervatív országok – Kelet-Németország, Csehszlovákia és Románia – szembenállása. Gorbacsov reformjai viszont utat nyitottak a szovjet-nyugatnémet kapcsolatoknak is. A szovjet diplomácia hajlott a kétoldalú kapcsolatok normalizálására, sőt dinamizálására is. 1989. júniusában Gorbacsov és Kohl nyilatkozatban rögzítette, hogy a népek és az államok szabadon határozzák meg sorsukat. Gorbacsov ezzel nyíltan visszavonta a Brezsnyevdoktrinát, amely szerint a Szovjetunió diktált a kelet-európai államoknak, s mindezt katonai erővel is alátámasztotta. Az NDK hierarchikusan szervezett politikai hatalma nem engedélyezhette a szabad társadalmi struktúrát és emiatt elutasította a szovjet reformpolitikát. A kiutazási kérelmek növekedése, valamint a menekülési hullám jelezte a rendszer válságos belső állapotát, amelyet 1945 óta a Szovjetunió stabilizált kívülről. A megváltozott körülmények közepette a keletnémet vezetés váratlanul magára maradt. Magyarországra pozitív hatással volt az új fordulat és egyre előrébb haladtak a politikai demokráciát érintő folyamatok, míg véget nem vettettek a kommunista párt hatalmi monopóliumának. 1989. március 14-én az ország csatlakozott a genfi nemzetközi
29
menekültügyi konvencióhoz. Ebben az aláíró kormányok vállalták, hogy nemzetközi védelmet, mozgás- és egzisztenciális szabadságot biztosítanak mindazoknak, akiket faji, vallási, nemzetiségi, politikai vagy egyéb okokból üldöznek és szülőhazájukat elhagyni kényszerülnek. Április 18-án a magyar határőr csapatok megkezdték az osztrák-magyar határzár, a vasfüggöny lebontását. A magyar-osztrák határ egyre bővülő átjárhatósága a későbbiekben nagyban hozzájárultak az NDK bukásához. Gyakorlatilag megkezdődött a keletnémet politikai rendszer bukása. Rövidesen 30-40 százalékkal megnőtt a magyarországi utazást kérvényező NDK állampolgárok száma. A politikai válság az 1989. május 7-i helytartósági választásokon és azt követően új méreteket öltött, mert becslések szerint 10-20 százalékos ellenszavazati arány ellenére, ismét 98,89 százalékos eredményt hirdettek ki. Az emberek azonban ezúttal panaszt emeltek. Mély csalódást okozott továbbá Kelet-Berlin egyetértő nyilatkozata a drámai kínai eseményekre is. Az NDK több templomában tiltakozó rendezvényekre került sor. Egyre többen hagyták el az országot: 1989 első felében 46 ezer személy költözött át legálisan az NSZK-ba, s nyáron már 120 ezren kérvényezték kiutazásukat. Magyarországon, Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül óriási menekülthullám indult meg az NSZK felé. 1989 augusztusában mintegy kétszázhúszezer keletnémet nyaraló tartózkodott Magyarországon, s vagy egytizedük úgy döntött, felhasználja a határzár eltávolítása által kínált alkalmat és egy szál ruhában nyugatra menekült. Előbb a páneurópai pikniken 661-en mentek át Ausztriába a „zöld határon” keresztül. Majd szeptember 10-én a magyar kormány – hatályon kívül helyezve egy Budapest és Kelet-Berlin közötti korábbi megállapodást engedélyezte a keletnémeteknek az ország elhagyását nyugati irányba. Nyugaton
eleinte
ujjongva
fogadták
őket;
menekülttáborokat
állítottak
fel
befogadásukra, s a német munkaadók tömegesen kínáltak nekik megélhetési lehetőségeket. Az „otthon maradtak” társasági körben azon tréfálkoztak, hogy a német egység nyugatnémet földön megy végbe. Az NDK-s polgárok megszállták az NSZK budapesti, varsói, prágai és kelet-berlini külképviseleteit. Ez a fordulat Keletet és Nyugatot egyaránt felkészületlenül érte. A népmozgalom kezdett katasztrofális méreteket ölteni. A nagykövetségek személyzete már nem tudott mit kezdeni az épületeit és kertjeit elözönlő emberekkel, akik azt követelték, hogy szállítsák őket Nyugatra. A vendéglátó kormányok zavarba jöttek mind az NDK-hoz, mind az NSZK-hoz fűződő viszonyuk miatt. Idővel a nyugatnémet kormányt az kezdte aggasztani, hogy fog az NSZK gazdasága és lakáskapacitása megbirkózni a beözönlő menekültek tízezreivel. A keletnémet kormányt viszont az töltötte el aggodalommal, hogy súlyos veszteség éri, a menekülők munkaerőválságot okoznak, de nem csupán a gazdaság 30
működésére hat bénítóan ez a jelenség, hanem ezáltal a rezsim sokat hangoztatott legitimitását éri ezáltal halálos ütés. A nemzetközi reakciók kezdetben nagyon bizonytalanok voltak. London és Párizs a német újraegyesítéstől az európai rendszert látta veszélyeztetve, Washingtonban higgadtan, sőt elégedetten szemlélték azt, mivel a kelet-nyugati konfliktusban közelinek tűnt céljuk megvalósulása, Kelet-Európa felszabadítása. Hans-Dietrich Genscher, német szövetségi külügyminiszter november közepén Brüsszelben a Nyugat-európai Unióban megnyugtatta kollegáit, hogy a szövetségi kormány a „külpolitikájában nem jár önálló nemzeti utat”.9
9
Németh István: Európa 1945-2000 – A megosztottságtól az egységig, Aula Kiadó, 2004, 553.o.
31
5. Az NDK végleges bukása Az NDK helyzetét tovább nehezítette, hogy az NSZEP pártfőtitkára, Erich Honecker egészségügyi állapota megrendült – a nyár folyamán epehólyag műtétet hajtottak rajta végre és kiderült, hogy rákban szenved. Honecker az ország problémáira ügyet sem vetve készült az NDK fennállásának 40. évfordulójának 1989 októberére kitűzött jubileumi ünnepségére. Időközben egyre több keletnémet ellenzéki csoport mozgolódott. A jubileumot október 7-én Mihail Gorbacsov jelenlétében nagyszabású díszszemlével ünnepelték. A szovjet pártvezető burkoltan figyelmeztette német kollegáját:”Az élet megbünteti a késlekedőket!”. A központi ünnepséggel egy időben több tízezren tüntettek Berlinben. Ezt a megmozdulásokat a rendőrség brutálisan szétverte. Az NDK forradalmának első fordulópontját az október 9-ei hetvenezres lipcsei tüntetés jelentette, mert a rendőrség ezúttal nem avatkozott közbe. Egyre határozottabb hangok követeltek belső vitát a rendszer konstruktív reformjairól, s most már minden hétvégén rendszeres tömegtüntetésre került sor Lipcsében a Miklós templomból kiindulva és más nagyvárosokban is. Az evangélikus egyház egyre nyíltabban és határozottabban támogatta a formálódó ellenzéket. Kezdetben sokan még attól tartottak, hogy a népes demonstrációkat a hatóságok erőszakkal fogják szétverni – mint Kínában – és igen nagy bátorságra és fegyelmezettségre volt szükség ezekhez a békés és szervezett tüntetésekhez. Az első reformkövetelések még elutasították a nyugatnémet rendszert, s az emberibb, nem sztálinista, valóban demokratikus szocializmust tűzték ki célul. A tűntetők korábbi jelszavukat – „Ki akarunk menni!” – új jelszóra cserélték – „Itt maradunk!”. A helyzetet felismerve a keletnémet vezetés megpróbált végrehajtani egy utolsó felülről végrehajtott forradalmat, hogy elhárítsa egy sokkal hevesebb népfelkelés fenyegető veszélyét, továbbá, hogy újra úrrá legyen az egyre tarthatatlanabb helyzeten. A lipcsei tüntetés után tíz nappal leváltották Honeckert és utódjául a rendszer addigi második emberét, Egon Krenzet nevezték ki. Krenz látogatást tett Moszkvában és Varsóban majd nekilátott a keletnémet reformok első szakaszának. Krenz nem tudta meggyőzni a népet arról, hogy reformkísérlete valóban őszinte. (Ezzel kapcsolatban meg is jelent egy karikatúra a német lapokban miszerint az aranyhal oktatja gyermekét: „Tudod kicsim a cápának szép fogai vannak ám!” – Krenz híres mosolyára utalva.)
32
A tömegek radikálisabb változásokat követeltek és közben tovább özönlöttek a menekültek nyugatra. A keletnémet vezetés úgy próbálta csökkenteni a feszültséget, hogy korlátozott utazási lehetőségeket jelentett be – évi négyheti külföldi tartózkodás, hatósági engedély alapján. Ez senkit sem elégített ki és november 9-én egy váratlan sajtókonferencia szóvivője újabb, szélesebb körű, szabadabb utazási rendeletet jelentett be, amellyel a berlini fal voltaképpen megszűnt létezni. A konferencián egy olasz újságíró feltette a kérdést Günther Schabowski berlini párttitkárnak, hogy mikor lépnek életbe az említett intézkedések, mire a szóvivő zavarában azt válaszolta, hogy akár azonnal. A nyugat- és kelet-berlini polgárok azonnal a falhoz özönlöttek és éjfélkor már örömtáncot jártak a fal tetején. A következő napokban és hetekben lassacskán kitárult a két Németország és a két Berlin határa, új határátkelőhelyeket nyitottak meg, és mindkét oldalon rendőrök próbálták enyhíteni a torlódást.
33
6. A német kérdés a berlini fal leomlását követően A határok megnyitásával nem foszlott semmivé a német kérdés. Sőt a probléma valóságos arányai épphogy 1989-1990 telén kezdtek pontosan kirajzolódni. A folyamatos emberáradat igen súlyosan nehezedett a nyugatnémet gazdaságra és infrastruktúra, és társadalmi feszültségeket váltott ki, melyek nyomán szélsőséges politikai mozgalmak bontakoztak ki. A keletiek már sokkal hűvösebb fogadtatásban részesültek, mint nyáron. A nemzetközivé duzzadt vita arról folyt, hogy milyen legyen a Varsói Szerződés és a NATO megváltozott szerepköre Kelet-Európa új körülmények közötti demokratizálódásában, valamint, hogy miként kellene bevezetni a piaci elemeket a kelet-európai gazdasági rendbe, s ezek a reformok hogyan illeszkedjenek be a nyugat-európai Közös Piac integrációs terveibe. Mindezek ellenére továbbra is a német kérdés okozta a legtöbb fejtörést. Kohl kancellár megfogalmazta a két Németország kapcsolatainak rendezéséről szóló tízpontos tervét, amelyben az újraegyesítés még csak távoli lehetőségként szerepelt. Decemberben az NDK-ban megkezdődtek az NSZEP és az ellenzék közötti kerekasztal tárgyalások. Egon Krenz helyére a fiatalabb, energikusabb és reformpárti Gregor Gysi került. Az NSZEP igyekezett új képet kialakítani magáról és menesztette az egész eddigi elavult gárdát. A változtatások nem bizonyultak hatásosnak és 1990. január közepére az NSZEP tagságának már mintegy fele kilépett a pártból. Törölték az alkotmányból azt a passzust, hogy az NDK vezető ereje az NSZEP. Hans Modrow miniszterelnök, a Szovjetunió jóváhagyásával, 1990. február 1-jén nemzetközi sajtókonferenciáján a német egység többlépcsős tervét terjesztette elő. 1990. februárjában megkezdődtek a „kettő-plusz-négyes” tárgyalások a két német állam és a négy győztes hatalom – Szovjetunió, Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok – részvételével. A „kettő-plusz négy” valójában már ekkor „másfél-plusz-négy” volt, hiszen az NDK vezetése egyre kevésbé képviselhetett önálló politikát. Február 6-án Kohl nyilvánosan bejelentette, hogy tárgyalások indulnak a nyugatnémet márka, a DM bevezetéséről az NDK-ban. E politikai döntéssel egyértelmű perspektívát kívánt nyújtani a keletnémet állampolgárok számára a küszöbön álló március 18-ai Népi Kamaraválasztásokon, s a további közeledést annak kimenetelétől tette függővé. Március 18-án megtartották az NDK történelmének első és utolsó szabad választását, amelyen 40,9 százalékkal a fájdalommentes átmenetet ígérő, Kohl támogatását élvező CDU
34
győzött. Ez a győzelem világosan megmutatatta, hogy az NDK lakossága a két Németország gyors egyesítésére szavazott. A demokratikus koalíciós kormány megnyitotta az utat az egyesítési tárgyalások előtt. 1990. május 18-án előbb pénzügyi, gazdasági és szociális uniós szerződést, majd augusztus 31-én politikai szerződést kötöttek „Németország egységének helyreállításáról”. A német egységben a nemzetközi áttörés Kohl és Genscher 1990. február 10-i moszkvai tárgyalásain történt, amikor Gorbacsov beleegyezett a német egyesítésbe. Teljes körű jogot biztosítva, szabad kezet adott a belső módozatok kidolgozásához és külső keretfeltételei megteremtéséhez. Továbbra is elzárkózott azonban az egyesített Németország a NATO-tagságtól, mivel belső közvéleményére figyelemmel a szovjet elképzelésekbe csak a semleges és demilitarizált Németország illeszkedett. A német egyesítés többet jelentett a két német állam egyesítésénél, hiszen az egész európai rendszert érintette. Július 14-én Gorbacsov beleegyezett, hogy Németország továbbra is a NATO tagja maradhat, de a „kettő-plusz-négyes” tárgyalások záródokumentuma a négyhatalmi felelősség feloldását egész Németországra átmeneti időszak nélkül rögzíti, s a szovjet csapatoknak a korábbi NDK területén való 3-4 éves tartózkodását külön szerződésben rögzítik. A július 6-án Gorbacsov vadászházában tartott tanácskozáson megállapodtak abban, hogy a „kettő-plusznégyes” tárgyalásokat kötelező érvényű nemzetközi jogi szerződéssel zárják le. Az egyesített Németország az NSZK-ra, NDK-ra és Berlinre terjed ki és a NATO tagja lehet, de le kell mondania az ABC-fegyverekről – atom- biológiai, és vegyi fegyverekről – és a NATO katonai struktúráját nem terjesztheti ki a volt NDK területére, amíg ott szovjet csapatok állomásoznak. A német haderő, a Bundeswehr létszámának felső határát 370 000 főben korlátozták. A Szovjetunió garantálta, hogy katonáit 1994 végéig kivonja Németországból – az utolsó orosz katonák 1994. augusztusában távoztak. A nyugatiak maradtak, de immár nem mint megszállók, hanem mint a NATO haderő részei. Dulles egykori amerikai külügyminiszter ezt úgy fogalmazta meg: „Nem engedhetjük meg, hogy egy egyesített és felfegyverzett Németország Kelet és Nyugat között a senki földjén tévelyegjen.”10 Ezekkel a korlátozásokkal az aggódó európai szövetségesek – Francois Mitterand, francia elnök és Margaret Thatcher, brit kormányfőt – is sikerült megnyugtatni.
10
Bihari Péter: A németek – 2000 év Európa közepén, Műszaki Könyvkiadó, 2002, 312. o.
35
7. Németország újraegyesülése 1990. szeptember 12-én Moszkvában az utolsó „kettő-plusz-négyes” találkozón aláírták „A Németországra vonatkozó befejező szabályozás szerződését”, amelynek tíz cikkelye nemzetközi jogi értelemben is lezárta a második világháborút. 1990. október 3-án életbe lépett a két Németország egyesülési szerződése. Az egyesült NSZK 357 ezer négyzetkilométernyi területével és 81 millió lakosával a legsűrűbben lakott európai ország lett. Az egyesült Németország 16 tartományból áll11: tíz nyugatiból és az öt újonnan megszerzett keletiből, valamint Berlin fővárosból, amely a Bundestag 1991-es határozata alapján 2000-től ismét a kormányzat székhelye. A 16 tartomány közül mindössze Bajorország és Hamburg tekinthető történelmi tartománynak. A nemzetközi politikai színtéren fontos feladatok vártak az új Németországra. Normalizálni kellett a történelmileg és emberileg is fájdalmas helyzetet Lengyelországgal. A két ország közötti határok nemzetközi jogi megerősítésére 1990. november 14-én került sor. 1991. júniusában pedig aláírták a jószomszédi és barátsági együttműködési szerződést. Németország hamarosan hasonló tartalmú szerződést kötött Bulgáriával (1992. október 9.), Magyarországgal (1992. február 6.), Csehszlovákiával (1992. február 27.) és Romániával (1992. április 21.). 1993-ban a szerződések harmadik szakaszát alkották a három balti állammal, valamint Ukrajnával és Grúziával kötött megállapodások. 1996. december 20-án a „megbékélési nyilatkozat” keretein belül sikerült rendezni a Cseh Köztársasággal való emberileg és anyagilag különösen nehéznek bizonyuló viszonyt. A
közép-
megmutatkozott
a
és
kelet-európai
térségbe
irányuló
reformországok hagyományos
folyamatos német
konszolidációja
kereskedelem
erőteljes
növekedésében is. Németország legnagyobb kereskedelmi partnere Lengyelország lett; a második helyre a Cseh Köztársaság kerül, míg Oroszország a harmadik helyre szorult vissza. Németország határain belül is nehéz feladatok vártak az 1991. január 17-én megválasztott új egységes kancellárra. Az NDK tönkrement üzemei sorra bezártak, a GDP az 1989 utáni öt év alatt 40 százalékkal esett, az össznémet termelésnek csupán 7,9 százalékát adta. A munkanélküliek aránya magasra szökött. A munkanélküliség különösen a nőket, a fiatalokat sújtotta. A nehézségeket csak részben ellensúlyozta, hogy az öt új tartományba
11
A 16 német tartomány: Schleswig-Holstein, Hamburg, Bréma, Alsó-Szászország, Észak-Rajna Vesztfália, Rajna-Vidék-Pfalz, Hessen, Saar-Vidék, Baden-Württemberg, Bajorország, Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Brandenburg, Berlin, Szász-Anhalt, Szászország és Thüringia.
36
ömlöttek a segélyek, hitelek és különféle támogatások, olyan hatalmas mértékben, hogy az még a nyugatnémet gazdaságot is megterhelte.
37
8. Az egyesülés súlyos gazdasági következményei12 Az egyesülés hosszú folyamatnak bizonyult. Míg 1990 márciusában, a választások hónapjában a keletnémetek 32 százaléka tartotta magát inkább keletnémetnek, addig 1992. januárjában már 59 százalékuk nyilatkozott így. Nyugaton a megkérdezettek 11 százaléka vallotta magát inkább nyugatnémetnek. Sok keletnémet érezte úgy, hogy hátrányos helyzetbe került. A közvélemény kutatások rendre azt mutatták, hogy a keletnémetek többsége a fordulat vesztesei közé sorolja önmagát. A keletnémet gazdaság összeolvadása a nyugatnémettel, azaz az egységes intézményi és pénzügyi rendszer megteremtése, illetve a két országrész gazdasági szférájának integrálódása nehézkesebben ment végbe és több áldozattal járt, mint ahogy azt az érintettek Keleten és Nyugaton egyaránt elképzelték. A politikai újraegyesülés deklarálása, a közös valuta bevezetése egy hosszú folyamatnak csupán a legelső lépéseit jelentették. Ebben a vonatkozásban a politikai eltökéltség önmagában elegendőnek tűnt a változások elindításához. Az újraegyesülési folyamatnak ezek voltak azok az első szakaszai, amikor a politikai vezetés szándékai a tömegek széles egyetértésével találkoztak. Ebben az időszakban még nem látszott annyira, hogy az új Németországért mekkora áldozatokat kell még hozni Keleten és Nyugaton egyaránt, s hogy az újraelosztás folyamataiban gyökeres változásoknak kell végbemenniük. Hamarosan a nyugatnémet tartományok lakosai a rájuk rótt szolidaritási hozzájárulást, a munkanélküliségi hozzájárulás rátájának növelését, illetve a különböző fogyasztói adók emelését érezték nagy tehernek, s a bértárgyalások során 10 százalék körüli béremelési követelésekkel reagáltak. A nyugatnémet ipar, amely az egyesítést követő években kellőképpen kihasználta a keletnémet lakosság megnövekedett vásárlóerejét, s amelyet a volt NDK-ba irányuló szállítások messzemenően kompenzáltak az export gyengélkedéséért, becsapottnak érzi magát: a költségvetés növekvő eladósodása következtében tartósan magas kamatszínvonal, megdrágította a beruházásokat. A nyugatnémet magánberuházók álmai: olcsó keletnémet munkaerő, adóparadicsom a volt NDK-ban, olcsón megkapható telkek és stb. mind a semmibe foszlottak. A keletnémet tartományokban sem a lakosság sem a gazdaság nem élte meg túlzottan pozitívan az újraegyesülést. Széles rétegek abban bíztak, hogy a nyugatnémet márka átvétele 12
Das Milliarden Geständniss (A milliárdos nagyságú vallomás), Der Spiegel Nr. 15., 2004. április 5., 24 o.
38
a két Németország közötti életszínvonal-különbségek gyors eltűnésével, vagy legalábbis az életkörülmények viszonylag gyors közeledésével fog járni. Az ezzel szemben bekövetkező tömeges méretű munkanélküliség, a foglalkoztatás, s ezáltal az életkörülmények bizonytalanná válása, az egzisztenciális félelmek megjelenése, egyes rétegek elnyomorodása, a hajléktalanok megjelenése mind sokkszerűen hatott az egykori NDK társadalmára. Az újraegyesülés finanszírozása körüli viták, a nyugatnémet tartományok részéről egyre nyilvánvalóbbá való ódzkodás a további terhek átvállalására, sokakban keltette Keleten azt az érzést, hogy másodosztályú állampolgárként tekintenek rá saját hazájában. Az egykori NDK állambiztonsági szervei által vezetett személyi akták nyilvánosságra hozatala nagyon sok politikai szennyet dobott a felszínre, amelyet aztán a nyugatnémetek által uralt média tárgyalt ki. Alig-alig találhatók olyan hírközlő eszközök, amelyek igazi keletnémet arculatot képviselnének, és az újraegyesülést saját szempontjukból próbálnák feldolgozni. Új kifejezések születtek „a fejekben lévő falról”, a mindent jobban tudó nyugatnémetről (Besserwessi) és a folyton panaszkodó keletnémetről (Jammerossi). A keleti nosztalgiát szójátékkal „Ostalgie”-nak nevezték. A kilencvenes évek közepére a korábbi struktúrák lebontása nagyrészt befejeződött és egy új egészségesebb gazdasági szerkezet kialakulása indult meg. A régi rendszer összeomlásával járó súlyos recesszió időszaka viszonylag rövid volt, s a piacgazdaság kiépülése nagyon gyorsan megindult. Egyértelmű, hogy ez a fajta alkalmazkodási folyamat azért folytatódhatott töretlenül és hozhatott gyorsabban eredményeket – minden probléma és nehézség ellenére - , mint a többi kelet-európai ország esetében, mert a szövetségi kormány kellő mennyiségű tőkét tudott e célra mozgósítani. Míg a nyugdíjas korosztálynak kedvezett a nyugdíjak DM-esítése, a fiatalok helyzete nehezebbnek tűnik. Nemcsak a munkanélküliség, hanem általában a nyugati társadalomba való beilleszkedési és identitási problémák miatt is. A csalódottságot tükrözik az NSZEP utódpártjának, a Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) sorozatos választási sikerei. A PDS-t az elemzők, olyan regionális pártnak tartják, amilyen Bajorországban a CSU. Nem véletlen, hogy a szélsőséges jobboldali mozgalmak mint a Német Nemzeti Párt (NPD) és a Német Népi Unió (DVU) is jóval nagyobb vonzerőt gyakorolnak a helyzetet kilátástalannak látó fiatal keletnémetekre, mint a demokráciához szokott nyugatiakra: az idegengyűlölet, a bevándorlók elleni erőszak a keleti tartományokban sokkal gyakoribb jelenség, pedig a külföldiek aránya itt sokkal alacsonyabb.
39
1998-ban Kohl tizenhat éves kancellárságának vége szakadt és Gerhard Schröder, szociáldemokrata politikust nevezték ki kancellárnak a választások után. Kohl bukásához hozzájárult a gazdaság stagnálása és a rekordméretű, négymilliós munkanélküliség, de az alapvető ok a kormányának a reformokra való képtelenségében rejlett („Reformstau”). Az újraegyesítéskor a Kohl-kormány jelentős hibákat követett el, amelyeket később nem orvosolt és az új kormány is csak 2002-ben kezdett jelenlegi második periódusában mer hozzáfogni a kényes probléma megoldásához. 1990-ben a szövetségi kormány úgy gondolta, hogy egy erőteljesebb pénzügyi támogatás után lendületbe jön a keleti piac és ugyanolyan jól fog teljesíteni majd mint a nyugati. Az egyesítés mámorában elfeledkeztek a gazdasági tényszerűségekről. Kohl 1990-ben a „Financial Times” újságírójának, David Marshnak adott interjújában azzal érvelt, hogy „ a keletnémet háziasszony is olyan szép kádat akar majd, mint nyugati barátnője, válogatni akar a jó minőségű élelmiszerek közül és utazni akar. Ezek a megnövekedett fogyasztói elvárások majd beindítják a keleti termelést, melyhez a kormány biztosítja a kezdőtőkét. 3-4 év alatt annyian fognak Keleten befektetni, hogy virágzó vidékek (blühende Landschaften) fognak majd létrejönni.” Sok gazdasági elemző, többek között a Német Szövetségi Bank elnöke, Karl Otto Pöhl is felismerték, hogy ez a hozzáállás túl merész, hosszútávon pedig költséges és kivitelezhetetlen. Theo Waigel, pénzügyminiszter kijelentette, hogy a Keletre folyó támogatásokat könnyen ki tudják fizetni az éves gazdasági növekedésből és még adókat sem kell emelni; utána meg majd beindul magától a keletnémet gazdaság. 1991. májusában Pöhl lemondott és az ellenzék sem tudott már hatni a kormányra. Kohl kijelentette, hogy az újraegyesítés politikai jelentősége fontosabb a gazdasági problémáknál. Ez még 1990-ben helyénvalónak tűnt, de az évek során ezen rég változtatni kellett volna. Az volt a cél, hogy minél gyorsabban javítsanak a keletnémetek életkörülményein, hogy a következő választások idején mindenki elégedett legyen. Óriási pénzeket utaltak Nyugatról Keletre. Az újraegyesítés óta évente átlagosan majdnem 100 milliárd Euró folyik az új tartományokba, ahol a kapott pénz kétharmadát fogyasztásra használják fel és csupán töredékét fordítják beruházásokra. A befolyt pénzből autópályákat, vasúti pályákat, telefonhálózatot, lakóparkokat és szórakoztató központokat építettek, azaz döntően az infrastruktúra fejlesztésére költöttek, így a termelő gazdaság nem fejlődött. A keletnémet állami ipar az újraegyesülés abszolút vesztesének számít, hiszen szinte leradírozódott a gazdasági élet palettájáról. A keletnémet magánszektor sem egyértelműen nyertese az újraegyesülésnek. A fordulat miatt ugyan egy addig nem létező lehetőség nyílt 40
meg számára, ugyanakkor már zsenge korában meg kellett küzdenie a nyugatnémet konkurenciával. Nagyon sok vállalkozás jött létre és igen rövid idő után nagyon sokan meg is szűntek. A keletnémet munkanélküliek száma évről évre növekedik. A jelenlegi helyzet siralmasnak mondható. Az új tartományok 15 milliós lakosságának csupán 40 százaléka rendelkezik munkahellyel. Az átlagos munkanélküliség Kelet-Németországban meghaladja a 20 százalékot. Szász-Anhalt tartomány, Halle városának a munkanélkülisége az EU statisztikai központja szerint 27 százalékkal Európa azon városa, amelyben a legmagasabb a munkanélküliség. Egyre több fiatal és képzett munkaerő hagyja el a keleti tartományokat. A keletnémet társadalom egyre inkább elöregszik. Már évek óta a gazdaság sokkal lassabban fejlődik Keleten, mint Nyugaton. A nyugati viszonyokhoz mérten Keleten több mint 3000 kisés középvállalkozás hiányzik. A meglévő vállalkozások túl kicsik és nem rendelkeznek megfelelő mennyiségű tőkével. Az EU keleti bővítése után pedig még nehezebb helyzetbe kerültek, mert nem elég versenyképesek. A keletnémet gazdaság erősen függ a nyugati támogatásoktól. Még azokban az országokban ahol hasonló a helyzet, mint Olaszország, Izrael vagy Portugália sem függnek az elmaradott térségek olyan mértékben az ország másik felének támogatásaitól, mint Németország esetében. Az eddigi keletnémet támogatási rendszert drasztikusan át kell alakítani különben évről évre egyre több pénzt kell majd átutalni Nyugatról Keletre anélkül, hogy azzal jelentős változásokat érnének el. Nyugat-Németország évente a GDP-jének nagyjából a 4 százalékát kell, hogy átutalja a keletnémet tartományok támogatására. Az egyesítést követő években a GDP növekedése még elérte vagy éppen 4 százalék fölött volt és így ebből finanszírozni tudták a támogatásokat. A német gazdaság, részben a keleti tartományokban tapasztalható problémák miatt évről évre gyengébben teljesít és az új tartományokba folyó pénzeket már rég nem tudja kizárólag a GDP növekményéből finanszírozni. A keletnémet tartományok támogatása húsba vágó költség a nyugatnémetek számára. A nyugatnémet polgárok körében egyre nagyobb az elégedetlenség, amikor azt látják, hogy csak keleti városokat újítanak fel csak Kelet-Németországban építenek utakat míg az ország nyugati felében is szükség lenne hasonló intézkedésekre. 2004 májusáig összesen 53 milliárd Eurót költöttek Kelet-Németországban utak építésére és felújítására és ennek eredményeként jelenleg Keleten jobbak az utak, mint az ország nyugati részében. 30 milliárd Eurót költöttek arra, hogy veszteséges ipari vállalkozásokat fenntartsanak és elkerüljék a tömeges munkanélküliséget, de a támogatott 41
vállalatok közül is egyre több megy tönkre. Összesen 20 milliárd Euró adókedvezményt nyújtott a német állam azoknak, akik az új tartományokban eszközöltek befektetéseket, bár ez egyáltalán nem teremtett ennek megfelelő arányú munkalehetőségeket. Sok nyugatnémet cég ment keletre csak, hogy kevesebb adót fizessen. Az újraegyesítés ára nem egy fix ár volt amit meg kellett fizetni, hanem egy olyan költség, amely évről évre növekszik és 14 év alatt elérte a 1250 milliárd Eurót. A keletnémet polgárok viszont elhagyatottnak érzik magukat és úgy gondolják, hogy sorsukra hagyták őket. Elkeseredésük tükröződik az idei tartományi választások (SzászAnhalt, Szászország, Brandenburg) eredményeiben, ahol ijesztően sokan szavaztak a szélsőbaloldali PDS-re és a szélsőjobboldali NPD-re és DVU-re. A legújabb felmérések szerint a keletnémetek 12 százaléka a nyugatnémetek 24 százaléka szeretné ha az országot „újból” ketté osztanák. Szakértők szerint csak úgy lehetne megoldani az egyre kritikusabbá váló helyzetet, hogyha a támogatási rendszer nemcsak egyszerűen a keleti tartományok felé irányulna, hanem a rászoruló térségek felé. Így olyan nyugatnémet régiók is részesülhetnének állami támogatásban, amelyeknek most nem szentelnek elég figyelmet. Továbbá szabályozni kéne a támogatások felhasználását és a keleti tartományokban célzottan kellene a befektetéseket és a gazdaság fejlesztését támogatni. A legfontosabb viszont, hogy a kormány és a politikusok abbahagyják a struccpolitikát és merjenek hozzálátni ennek a kényes problémának a rendezéséhez.
42
IV. Az EU és a német kérdés
1. A nyugat-európai országok viszonya Németországhoz a második világháború után A második világháborút követően a Marshall-terv első két éve alatt a nyugat-európai országok rendkívül gyors fejlődésnek indultak. A Marshall-terv küszöbön álló lezárulása az 1950-es évek elején egyre sürgette a részt vevő országok jövőbeni gazdasági kapcsolatainak tartósabb formába öntését. 1950-52 között számos magánszervezet és vezető személyiség tett javaslatot a gazdasági és a politikai integrációra. Állami szinten Franciaország ragadta magához a kezdeményezést, amely Párizs aggodalmait tükrözte a német acélipar további ellenőrzését illetően. Konrad Adenauer német szövetségi kancellár azonban tudatosan közeledett a francia állásponthoz, sőt a német acélipar egyoldalú ellenőrzését átfogó közösség felállításával javasolta felváltani. A közös felügyelet egyúttal megszűntetné és közös gazdaságpolitikával váltaná fel
Németország diszkriminációját. Az elképzelés összecsengett az Egyesült
Államoknak azzal a szándékával, miszerint a stratégiailag döntő fontosságú NSZK-t egyenjogú tagként vonják be az európai közösségbe és a nyugati védelmi rendszerbe. Robert Schumann francia külügyminiszter 1950 májusában előterjesztette a több évtizedes Ruhr-probléma szupranacionális megoldását. Azt javasolta, hogy az egyesített nyugat-európai szén- és acél források kerüljenek az egyes országok és az újonnan létrehozott nemzetek feletti hatóság közös ellenőrzése alá. A német nehézipar ellenőrzését olyan európai közösségre ruháznák, amelyben más európai államokkal együtt helyet biztosítanának az NSZK-nak is. Végül a „kis Európa” hat állama – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársaság – kemény alkudozások után 1951. április 18án aláírta a Szén- és Acélközösséget (European Coal and Steel Community – ECSC) létrehozó Párizsi Szerződést. Nagy-Britannia egyelőre visszariadt a kontinenssel való ilyen szoros kapcsolattól és csak társult tag lett. Az ötven évre szóló szerződés tagjai két ötéves átmeneti időszakkal számoltak. Az elsőben a szénre és az acélra vonatkozó vámokat és egyéb kereskedelmi korlátozásokat kellett lebontani, s a másodikban lehetett tovább lépni az érintett iparágak közös piacának megteremtése felé a nemzetek feletti testület felügyelete alatt. 43
A Montánunió általános célja az volt, hogy elősegítse a gazdasági fejlődést, a foglalkoztatottság növekedését és az életszínvonal emelkedését. A nemzeti kormányok küldötteiből álló kilenc tagú Főhatóság ideje nagy részét a nemzeti ellenkezés és makacsság elleni küzdelemmel töltötte. A nemzeti érdekeket a szakminiszterekből álló Minisztertanács képviselte. 78 tagú parlamenti Közgyűlésbe a nemzeti parlamentek delegálták tagjaikat. A Montánunió nehézkes működése ellenére olyan európai vállalkozás volt, amelynek puszta létezése lendületet adott az integráció ügyének. Megteremtette a politikai vezetők közötti kölcsönös bizalmat és ezzel előkészítette az utat az Európai Gazdasági Közösség 1957. évi létrehozásához. 1955. június 1-én Messinában összegyűltek a Montánunió tagjai, hogy a Benelux államok kezdeményezésére megvitassák a gazdasági integráció elmélyítését, szélesebb területekre történő kiterjesztését, mindenekelőtt az atomenergiaügyi és az általános közös piaci együttműködés lehetséges intézményi kérdéseit. Ennek eredményeképpen a hat állam 1957. március 25-én Rómában aláírta az Európai Gazdasági Közösséget (European Economis Community – EEC) és az Európai Atomenergiai Közösséget (European Atomic Energy Community), más néven Euratomot létrehozó szerződéseket. Ezek a Római Szerződések, amelyek 1958. január 1-én léptek hatályba. A német szövetségi kormány a speciális német-német kapcsolatokra hivatkozva elérte, hogy az EGK-t megalapító Római Szerződéshez hozzá csatoljanak egy olyan jegyzőkönyet, amely biztosítja a német kapcsolatok különleges jellegét. Bár az EGK szerződésben a közös kereskedelem
politikára
vonatkozó
szabályok
mindenkire
érvényesek
a
belnémet
kereskedelem mégis kivételnek, különleges esetnek számít. Mivel az NSZK tagadta a két különböző német állam létezését, nem lehetet igazából vámhatárról sem beszélni. Ez alapján a Nyugat-
és
Kelet-Németország
között
folytatott
kereskedelem
nem
minősíthető
külkereskedelemnek. A belnémet kereskedelemről és az azzal összefüggő kérdésekről szóló 1957-es jegyzőkönyv az EGK szerződés 239-es cikke alapján a közösségi jog tárgyát képezi. A jegyzőkönyv kimondja, hogy a német-német kereskedelem belkereskedelemnek minősül és ebből kifolyólag nem tartozik az Európai Közösség felügyelete alá. A német szövetségi kormány a belnémet kereskedelem kialakításáról és lebonyolításáról szabadon dönthet, de köteles egy olyan felügyeleti rendszert létrehozni, amelynek feladata, hogy megakadályozza, hogy az NDK szállítmányai más nemzeti gazdaságokat megkárosítsanak. Ha a belnémet kereskedelemből kifolyólag más nemzetgazdaságok mégis kárt szenvednek, akkor jogosultságot nyernek arra, hogy védekező mechanizmusokat léptessenek életbe.
44
Az 1965-ben elfogadott Egyesülési Szerződés (Merger Treaty) eredményeképpen 1967 júliusára összevonták az ESZAK, az EGK és az Euratom addig párhuzamosan működő szerveit. Ettől az időponttól használatos az Európai Közösségek (European Communities – EC) kifejezés. Továbbá megindult a Közösség bővülési folyamata, amelynek keretein belül 1973. január 1-én Dánia, Írország és az Egyesült Királyság, 1981-ben Görögország majd 1986-ban Portugália és Spanyolország lettek tagjai az Európai Közösségnek. Mindezek a folyamatok nem érintették a német kapcsolatok különleges jellegét és a belnémet kereskedelem különleges státusából kifolyólag az EK határa Kelet felé gazdasági szempontból, bár csak korlátozottan, de nyitott maradt. Mindezek ellenére az NDK nem nevezhető csendes tagnak vagy akár tizenharmadik tagállamnak. Bár az EK alkalmazkodása a német különleges helyzethez a többi tagállam körében és külföldön sem lelt pozitív visszhangra, de a közösségi gyakorlatban egy tagállam sem jelezte komoly aggályait és az Európai Bíróság több ízben elfogadta és jóváhagyta a német kapcsolatok különleges jellegét. A belnémet kereskedelem egyébként sem volt nagymértékű hatással az NDK és az EK kapcsolataira. 1988-ban az NDK az NSZK-n kívül a többi 11 EK tagországgal folytatott kereskedelme alig érte el az 5,4 milliárd nyugatnémet márkát.
45
2. Az EK reakciója az 1989-90-es történésekre Az 1980-as évek végének világpolitikai változásai a legtöbb nemzetközi szervezethez hasonlóan az Európai Közösséget is váratlanul érték. Korábban a kelet-nyugati konfliktus azzal az előnnyel járt, hogy az Egyesült Államok magára vállalta a nyugat-európai biztonsági feladatok nagy részét. Így a tagállamok együttműködésük fejlesztésére összpontosíthattak. Másrészt az Európai Közösség kiépítését hozzájárulásának tekintette a szocialista országokkal folyó ideológiai vitában, a piacgazdasági-demokratikus Nyugat megszilárdítására. Az 1990-es évek elejétől azonban saját fejlődése mellett a közép- és kelet-európai kihívásokkal is foglalkoznia kellett. Az Európai Tanács 1989 decemberében német sürgetésre kijelentette, hogy nincs ellenvetése a német újraegyesítéssel kapcsolatban, amennyiben az az európai integráció keretein belül és az európai biztonsági és együttműködési szerződések figyelembe vételével zajlik. Mégis nagyon sok kétség merült fel a tagállamok vezetőiben. Németország egyesülése kétségkívül növeli majd az ország és Európa politikai és gazdasági súlyát, de jelentős veszélyek is fenyegetnek. Az egyesülés előtt álló német államnak számos belső problémával kell először megküzdenie, amelyek meggyengítik stabilitásában és kihatással vannak az integrációhoz való kapcsolatára is. Mindez a két Németország közti politikai, gazdasági, kulturális és szociális különbségekre vezethetőek vissza, amelyek 45 év alatt alakultak ki és jelentősen megnehezítik 17 millió ember integrálását egy nyugati ország és felfogás rendszerébe. Hasonló probléma fenyegeti az egész Európai Közösséget. Felmerült a nagy kérdés, hogy hogyan viszonyuljon a közösség az újonnan felszabaduló közép-európai országokhoz, amelyek egyre gyorsabb léptekkel demokratizálódnak és szintén csatlakozni szeretnének a közösséghez és Európa nyugati részéhez. Elzárkózhat-e a közösség ezen felkeresések elől és elég-e ha csupán külső segélyekkel támogatja a demokratizálódó országokat? Célszerű-e társulási kapcsolatokat kiépíteni ezen országokkal és a későbbiekben amikor már levetkőzték a szocializmus maradványait és igényt tartanak a tagságra kerüljön-e sor a felvételükre? A közösség számára nagyon sok nyitott kérdés volt, de egy dolog biztosnak látszott a vezetők számára, hogy a közösség nincs felkészülve szerkezetileg arra, hogy még több országot felvegyen. A közösségi jogalkotás és döntéshozatal a hat új tag felvétele után is sokkal nehézkesebbé vált.
46
És ott volt még a német kérdés. Mi történjen az egyesült Németországgal? Németország a közösség egyetlen olyan része lenne, amely nem csupán a Nyugat része, hanem egyidejűleg az a „kísérleti terep”, ahol az államszocializmus, a kommunizmus örökségét is fel kell számolni.13 Továbbá ha az NDK egy gyorsított eljárás keretein belül a Közösség tagjává válhat, akkor már nem lehetne Ausztriától sem megtagadni a tagságot és ha már Ausztria is tagja a Közösségnek akkor az összes többi közép-európai állam joggal tart majd igényt a tagságra, amint átalakították gazdasági és politikai szerkezetüket. A közösség számára az egyetlen megoldás abban rejlik, ha párhuzamosan történik a mélyítés és a bővítés. Szükség volt a közösségi döntéshozatal átalakítására és a piaci integráció megerősítése is elengedhetetlen volt az Egyesült Államok és Japánhoz képest technikai és strukturális hátrányba kerülő közösség számára. Még 1986. február 18-án Luxembourgban írták alá és 1987. január 1-én lépett hatályba az Egységes Európai Okmány (Single European Act), amely módosította a Római Szerződést és az egységes piac megvalósítását tűzte ki célul. A mélyítési folyamat keretein belül 1990. december 15-ei csúcstalálkozó megnyitotta a gazdasági és monetáris, valamint a politikai unióról szóló kormányközi tárgyalásokat, amelyeknek célja az új immár Európai Unióról szóló szerződés kidolgozása. A Maastrichti Szerződést 1992. február 7-én írták alá. A bővítés területén Németország helyzetének a rendezése volt a legégetőbb kérdés. A berlini fal megszűnése félelmeket váltott ki az közösség országaiban. Az EK tagállamok arra kérték a német szövetségi kormányt, hogy ne tárja túl szélesre kapuit. Az egységes piac beteljesülésével az NDK termékei szabadon szállíthatóak lesznek a közösség teljes piacán és amennyiben az 1957-es jegyzőkönyvet nem módosítják ezt nem lehet megakadályozni. A Bizottságnak többször meg kellett cáfolnia azokat az értesüléseket, miszerint megszünteti, vagy módosítja az NDK különleges státuszát. A közösség ezt nem is tehette volna meg hiszen ha már nincsenek politikai határok sem, akkor nehéz lenne hirtelen kereskedelmi határokat emelni. Azonkívül a belnémet kereskedelem ilyen fajta kibővítése jogilag nem ütközne semmilyen akadályba, hiszen az 1957-es jegyzőkönyv rugalmasan rendelkezik. A személyek és a tőke szabad mozgását – amely az egyesítést követően várhatóan be is fog következni – a jegyzőkönyv nem akadályozhatná meg. További bonyodalmat okozott, hogy az NDK állampolgárok a közösség további szabadságaira és polgár jogaira is hivatkozhatnának. A Német Szövetségi Köztársaság az EGK és az Euratom szerződés aláírásakor egy mellékelt nyilatkozatban kijelentette, hogy a 13
Bihari Péter: A németek – 2000 év Európa közepén, Műszaki Könyvkiadó, 2002, 132. o.
47
német állampolgárságot a német alkotmány alapján kell értelmezni. Ez újabb problémát vetett fel a közösség számára, hiszen az NSZK alkotmánya szerint a keletnémet állampolgárok is (nyugat)német állampolgároknak tekinthetőek. A Római Szerződés 48-as cikke kimondja, hogy a tagállamok állampolgáraira vonatkozik a munkaerő szabad mozgása, a szolgáltatás nyújtókra pedig a szolgáltatás nyújtásának szabadsága. Az 59-es cikk rendelkezik az önálló foglalkoztatottakra vagy szabadfoglalkozásúakra a letelepedés szabadságáról. Ezen három csoport szabad mozgása kizárólag a diszkrimináció tilalmának alapelvére épül. Ez a rendelkezés harmadik országok állampolgáraira csak és kizárólag abban az esetben alkalmazható, ha létezik egy szoros kötődési pont (genuine link) – például kettős állampolgárság. Az NSZK úgy gondolta, hogy ezt a feltételt azáltal teljesíti, hogy csak az a keletnémet állampolgár lesz (nyugat)német állampolgár, aki belép az NSZK területére és elfogadja a (nyugat)német állampolgárságot. A közösség fennállásától egészen a berlini fal leomlásáig egyik tagország sem jelezte aggályait ezen nyilatkozattal kapcsolatban, pedig még a berlini fal építése előtt százezrek települtek át az NSZK-ba. Bonn a második világháború befejezése után rendkívül liberális menedékjogi politikát alkalmazott és az 1960-as évek elejétől mintegy hétmillió embert fogadott be, több külföldit, mint bármelyik más EU tagállam. A közösséget az riasztotta igazán meg, hogy miután nincs határ a két német állam között a keletnémet állampolgárok ugyanúgy munkát vállalhatnak és letelepedhetnek a közösség tagállamaiban, anélkül, hogy megkérdőjeleznék NDK állampolgárságukat, hiszen az NSZK-ba való belépésekor elfogadták a (nyugat)német állampolgárságot és kiállíttattak maguknak egy (nyugat)német útlevelet. Az NDK-val való kapcsolatok teljes megszakítása nem kérhető hiszen akkor megint két különböző német állampolgárságról lenne szó, amelynek létezését a szövetségi kormány elveti. Az
EK
tagországok
aggodalmai
az
új
helyzettel
kapcsolatban
nagyrészt
indokolatlannak bizonyultak, de megerősítették azt a tényt, hogy az NDK csatlakozását nem lehet tovább halogatni.
48
3. Az NDK csatlakozásának kidolgozása Jacques Delors, a Bizottság elnöke már az 1990. január 17-ei beszédében kijelentette, hogy az NDK helye a Európai Közösségen belül van és a csatlakozási folyamat menetéről pedig maguk a németek döntsenek. Ekkor még egyik tagállam sem jelezte egyetértését, hanem inkább mindenki tartózkodott attól, hogy állást foglaljon az ügyben. A tagállamok külügyminiszterei január 20-ai ülésükön nem járultak hozzá egyhangúlag, hogy az NDK Ausztriával szemben különleges eljárásban részesüljön, de beleegyeztek hogy első lépésben egy kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötnek a keletnémet állammal. A csatlakozást vagy társulást előkészítő hagyományos első lépést az NDK esetében a közösség már 1989. november 8-án átugrotta. A Tanács úgy döntött, hogy az NDK-ban végbement példa nélküli változások figyelembevétele mellett már nincs szükség a klasszikus kereskedelmi megállapodás értelmében a vámok és a nem vámjellegű kereskedelmi korlátozások leépítésére, hiszen ez már megtörtént. Az EK ekkortájt egyébként is egy új típusú együttműködési és kereskedelmi megállapodás kidolgozását tűzte ki célul. Az NDK-ra vonatkozó megállapodás kialakításában a Bizottság mintaként használta az
1980-ban
Jugoszláviával
kötött
megállapodást,
a
legutóbbi
megállapodást
Magyarországgal, Lengyelországgal valamint a Szovjetunióval. A megállapodások célja, hogy új felvevő piacokat szerezzen, kedvező feltételeket teremtsen befektetések, joint-venture vállalkozások és licencegyezmények számára és jótékony hatással legyen az ipari együttműködésre. Az NDK megállapodásának esetében továbbá figyelembe kellett venni a megkülönböztetett bánásmódban részesülő területeket. Például a megállapodás nem érintheti a belnémet kereskedelemről szóló 1957-es jegyzőkönyvet. A kereskedelmi és együttműködési területeket világosan el kellett választani egymástól. A megállapodásba Nyugat-Berlint is be kellett vonni. A megállapodás kereskedelmi részében a két fél a legnagyobb kedvezmény elvét érvényesíti. Lépésről-lépésre feloldásra kerültek az NDK elleni mennyiségi korlátozások. Az NDK gazdaságának kibontakozásának érdekében az EK eltekintett a dömping klauzulától, amely kimondja, hogy az adott állam nem árusíthatja termékeit olyan alacsony áron, amely a közösség bármely tagállamát hátrányos helyzetbe hozná. A megállapodás együttműködési része szinte minden területre kiterjed: ipar, bányászat, mezőgazdaság, energia és környezetvédelem. Különösen nagy jelentőséggel bírt a befektetésekről szóló megállapodás.
49
A megállapodás létrejöttével a két német állam közti kétoldalú kapcsolatok egy európai tényezővel is kibővültek, amely elérte az akkori szabadkereskedelmi megállapodások szintjét. A megállapodást elvileg tíz évre kötötték, de már a megállapodás megkötésekor világos volt, hogy az NDK csatlakozása jóval előbb fog megtörténni. Az elkészült kereskedelmi és együttműködési megállapodást a felek 1990. május 10-én írták alá. Következő lépésként felmerült egy társulási szerződés megkötése, de a Bizottság egyenlőre kinevezett egy munkacsoportot, amelynek az volt a feladata, hogy felmérje az újraegyesítés politikai és gazdasági következményeit és hasonlítsa össze azokat a közösség gazdasági és szociális szerkezetével. Egyre többen úgy gondolták – többek között maga az NSZK is – hogy az lenne a legjobb, ha az NDK hagyományosan harmadik országként csatlakozna az EK-hoz. A britek és a hollandok viszont túl korainak tartották ezt a fajta elképzelést. Az NDK felvétele viszont a politikai helyzet miatt egyre elengedhetetlenebbé vált, de voltak bizonyos alapvető feltételek – amelyeket az eddigi bővítésekkor is figyelembe vettek – amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőképpen három feltételnek kell az NDK-nak megfelelnie. Fontos, hogy demokratikus államforma legyen. Ez könnyen megoldható volt, mivel 1990. március 18-án megtörténtek az NDK történelmében az első szabad választások és a demokratikus államforma kialakulását immár semmi sem akadályozta. A második fontos kritérium, hogy az új tagállam működő piacgazdasággal rendelkezzen. Ez még eleinte kérdésesnek minősült az NDK esetében, mivel a keletnémet vezetőség eleinte egy harmadik típusú gazdasági rendszert akart kialakítani, amelyben jelentős szocialista vonások voltak fellelhetőek. Ez a fajta gazdasági irányvonal az EK számára elfogadhatatlan lett volna, de későbbiekben a keletnémetek is eltértek ettől az elképzelésüktől. A biztonságpolitikai kérdés is jelentős szerepet játszik a csatlakozás esetében. Bár nem szükségszerű, hogy az új tagállam tagja legyen a NATO-nak – mint Írország példája mutatja – de az semmiféleképpen nem lett volna elfogadható, ha az NDK továbbra is tagja marad a Varsói Szerződésnek. Az EK arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben a német egyesülési folyamat sikeresen megy végbe és az NDK át tudja venni a nyugati normákat az EK semmiféleképpen nem zárkózhat el az NDK felvételétől. Németország az EK alapító tagja és jelentős gazdasági súllyal bír és az NDK visszautasítása súlyos következményekkel járna.
50
4. Az NDK csatlakozása az Európai Közösséghez Miután Hans Modrow és Helmuth Kohl moszkvai látogatása után Gorbacsov is beleegyezett a német újraegyesítésbe már semmi nem állt a német egyesülés útjában. Ezen felismerés birtokában az Európai Közösség külügyminiszterei 1990. február 20-ai ülésükön hozzájárultak ahhoz, hogy az NDK az újraegyesült Németország részeként beilleszkedjen a közösségbe. 1990. április 20-án az Európai Tanács dublini ülésén politikailag szentesítették a német egyesülési folyamatot és egy három lépcsőből álló tervet dolgoztak ki az NDK a közösséghez való csatlakozására. A Bizottság véleménye szerint az NDK esete különleges eljárást igényel és nem vonatkozik rá a Római Szerződés 237. cikke. Az NDK helyzetének különleges jellegét már a Római Szerződéshez csatolt 1957-es jegyzőkönyv a belnémet kereskedelemről is, és a német szövetségi kormány nyilatkozata a német állampolgárságról is alátámasztotta. Ebből kifolyólag az NDK nem helyezhető egy szintre más harmadik országokkal. A csatlakozás első fázisa a német egyesülési folyamaton belül zajlott le. A német valuta- és szociális unió bevezetésével kezdődik, amellyel párhuzamosan a jogharmonizáció is megtörténik. A második fázis átmeneti jellegű és a két német állam formális egyesülését tartalmazza. Ezáltal a közösségi jog kiterjedt a volt NDK területeire is, bár a Tanács még engedélyezett bizonyos területeken kivételeket. A Tanács állam- és kormányfői megegyeztek, hogy az NDK csatlakozása az EK-hoz akkor válik véglegessé, ha az előkészületi fázisok simán lezajlottak és az egyesítés jogilag visszavonhatatlanul megtörtént. Az NDK beilleszkedése a közösségbe nem vonja maga után a fennálló szerződések módosítását. A dublini ülésen továbbá arról döntöttek, hogy az első átmeneti fázisban, a két német kormány összehangolási folyamatába bevonják a Bizottságot. A volt Német Demokratikus Köztársaság létrejött keletnémet tartományok
1990.
október 3-án Németország egyesülési szerződésének hatályba lépésével az Európai Közösség, illetve a későbbi Európai Unió részévé váltak. Kohl kancellár az EK csúcson mondott beszédében üdvözölte a dublini határozatot és kijelentette, hogy ez egy új és nagyon fontos folyamat kezdete és megköszönte a tagállamoknak, hogy előítéleteiket félretéve bizalmat szavaztak a német egységnek. Kitért arra, hogy már felvázolta a közelgő gazdasági és szociális problémákat, de ezeket Németország saját maga fogja elintézni és nem fogják a közösség többi tagját érinteni.
51
5. A keletnémet tartományok részesedése az EU strukturális alapjaiból Mint az EU átlagtól jelentősen elmaradó fejlettségű területek, a volt NDK tartományai egy gyors döntés – a Tanácsnak az Európai Bizottság javaslata alapján 1990. december 4-én meghozott 3575/90 rendelete – értelmében már 1991 és 1993 között részesedhettek a strukturális politika keretében nyújtott transzferekből. E tartományok, beleértve Kelet-Berlint is a három év során összesen csaknem 3 milliárd euróval részesedtek a támogatásokból. A támogatások 50 százalékát az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA), 30 százalékát az Európai Szociális Alap (ESZA), 20 százalékát pedig az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap orientációs szekciója (EMOGA-OSZ) finanszírozta. Az 1991 és 1993 közötti időszak több tekintetben is átmeneti volt. A volt NDK tartományai ekkor, jórészt menet közben kapcsolódtak be a programozás közösségi, szövetségi, tartományi és regionális szinten egymásra épülő rendszerébe. Átmeneti jellegűek voltak az elvégzendő feladatok is. Ebben az időszakban az átmenet során felvetődött legsürgetőbb problémák megoldására kellett az erőforrásokat összpontosítani: az 1991-1993as időszakra vonatkozó szászországi operatív program is végső soron a piacgazdaságra való áttérés minél könnyebbé tételét célozta meg. 1994-től az átmeneti jelleg több lényeges szempontból megszűnt. A piacgazdaságra való áttérés egyes gondjainak, illetve egyes, a múltból örökölt – például környezeti – problémáknak a megoldása továbbra is napirenden volt. A strukturális politika azonban ekkor már az EU-ban általános feltételrendszernek megfelelően – a többi területtel azonos időtávra tervezve, a keletnémet területeket a strukturális politika célrendszerében a fejletlen régiókra vonatkozó 1. cél alá besorolva, s mindennek következtében a korábbinál jelentősen nagyobb támogatásokkal – működött a volt NDK területén. A strukturális alapok kihasználásához többszintű célrendszer kidolgozására van szükség. A keletnémet tartományok esetében a háromfokozatú – felső, középső és alsó szintű – célokat tartalmazó célrendszer a következőképpen nézett ki. A támogatások felső, azaz átfogó célja német nézőpontból tekintve a stabil gazdasági térség megteremtése volt az új német tartományokban, olyan életszínvonal mellett, amely közelít a régi szövetségi tartományok nívójához. E célkitűzés jól illeszkedett az EU azon általános célkitűzéseihez, amely a tagállamok, a régiók és a társadalmi csoportok közötti
52
társadalmi-gazdasági különbségek csökkentésére, ezáltal az unió mint egész harmonikus fejlődésére irányult. A célhierarchia középső szintjén német szempontból két fő célkitűzés volt. Egyrészt célul tűzték ki egy önmagát fenntartó fejlődési folyamat beindítását, aminek két kulcselemeként a tárgyi beruházások növelését, valamint a foglalkoztatás bővítését – a munkaerő minél szélesebb körű felhasználását – jelölték meg. Másrészt ezzel párhuzamosan célként tűzték ki, hogy a szerkezetváltást úgy végezzék el, hogy lehetőség szerint tekintettel legyenek a szociális következményekre, s megfelelő módon kezeljék azokat. E célok az EU következő célkitűzéseihez illeszkedtek: ¾ A fejlődésben hátramaradt régiók fejlődése és szerkezetváltása; ¾ Az önfenntartó növekedés alapvető feltételeinek javítása; ¾ Az előbbin belül is kiemelten a környezetvédelem, a munkahelyek létesítése (különösen a nők számára), a magasabb szakképzettség támogatása ¾ Az endogén potenciál megerősítését, a környezeti feltételek javítását, a kutatásfejlesztés (K+F) megerősítését, valamint a kis- és közép vállalatok (KKV) támogatását szolgáló intézkedések hangsúlyozása. A célhierarchia alsó – tervezési és programozási célok – szintjén német szempontból egyrészt három átfogó, szervezési jellegű feladatot, másrészt a német regionális fejlesztési terv programszintű célkitűzéseit különböztetjük meg. A három általános feladat (Gemeinschaftsaufgabe): ¾ a különböző szektorok és politikai területek céljainak összehangolása; ¾ az általános keretfeltételek (mint a támogatott területek földrajzi lehatárolása, a támogatás maximális mértékének meghatározása) koordinálása; ¾ a támogatások jóváhagyási rendjének kialakítása. Az ily módon kialakított szervezeti kereten belül kellet végrehajtani a regionális fejlesztési terv célkitűzéseit. Ezeket a célkitűzéseket az EU strukturális politikájában elvárt szerkezetre lefordítva alakította ki a fejlesztési prioritásokat, amelyekből az 1994-1999-es időszakban az új német tartományokban hét volt: 1. a termelőberuházások és az azokat kiegészítő (gazdasághoz közeli) infrastruktúra támogatása; 2. a kis- és középvállalatok támogatása; 3. a kutatás, a technológiai fejlesztés és az innováció támogatása; 4. a környezet védelme és állapotának javítása; 53
5. a munkanélküliség elleni küzdelem, a munkaerő-potenciál, a szakképzés, a szakmai továbbképzés, valamint a foglalkoztatás támogatása; 6. a mezőgazdaság, a vidékfejlesztés és halászat támogatása; 7. technikai segítségnyújtás. Az új német tartományok operatív programjaiban (OP) e célkitűzéseket figyelembe véve osztották fel a felhasználható forrásokat, köztük a strukturális alapokból származó EUforrásokat is. 1994 és 1999 között 16 regionális operatív program volt, azaz egynél több strukturális alap forrásait használta fel annak érdekében, hogy azok forrásait minél hatékonyabban lehessen koordinálni. Ezek mellett még két több tartományra kiterjedő és alapspecifikus operatív program zajlott. 1994 és 1999 között a keletnémet tartományok számára a strukturális alapok 1. céljának keretében összesen 12,48 milliárd ECU EU támogatási keret volt elérhető. Ez az összeg több mint négyszerese volt az 1991-1993 között e tartományoknak juttatott EUtámogatásnak. A támogatási keretből a legnagyobb rész – 54,6 százalék – az Európai Regionális Fejlesztési Alapra (ERFA) esett, az Európai Szociális Alap (ESZA), illetve az Európai mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Szekció (EMOGA-OSZ) jóval kisebb arányban – 24,2 százalékkal, illetve 21,2 százalékkal – részesedett. A strukturális alapokból származó forrásokat több prioritás esetében is egymással kombinálva használták fel. E forrásokból az egyes keletnémet tartományok részesedését az alábbi táblázat mutatja. 1. táblázat
A keletnémet tartományok részesedése a strukturális alapok támogatási kereteiből 1994-1999 között (Millió ECU, 1994-es árakon)14 Tartományok Kelet-Berlin Brandenburg Mecklenburg-Előpomeránia Szászország Szász-Anhalt Türingia Összesen
ERFA ESZA 515,9 221,1 1075,0 496,3 824,0 383,4 2014,0 874,8 1263,9 549,9 1127,0 489,6 6819,8 3015,1
EMOGAOSZ 7,6 597,5 622,0 477,6 553,4 386,2 2644,3
.
14
Nagy Katalin: EU-források a keletnémet tartományok újjáépítésének szolgálatában, Kopint-Datrog Műhelytanulmányok, 24. szám (1997), 12. o
54
Mint ismeretes, az EU strukturális politikai támogatásai nem teljes egészében fedezik a program költségeit, hanem azokhoz a tagállamoknak is hozzá kell járulniuk – a saját hozzájárulás történhet nemzeti vagy az alatti szinten, forrásai között közpénzek és magántőke egyaránt szerepelhet. A tagállami, illetve tartományi programokon nyugvó támogatások mellett a közösségi kezdeményezések keretében is elérhetők támogatási források. Az 1994-1999-es időszakban összesen 13 ilyen kezdeményezés működött, ezek közül 11 keretében a keletnémet tartományok is részesülhettek támogatásban. E támogatások megoszlását tartomány és kezdeményezések szerint az alábbi táblázat mutatja. 2. táblázat
A keletnémet tartományok részesedése a közösségi kezdeményezések támogatási keretéből 1994-1999 között15 Tartományok Kelet-Berlin
RECHAR RETEX RESIDER KONVER INTERREG SME 0,0
0,0
0,0
7,8
0,0
11,5
Brandenburg MecklenburgElőpomeránia
30,3
3,3
26,2
37,1
99,3
14,9
0,0
0,0
0,0
19,5
35,8
18,3
Szászország
29,8
41,8
14,9
25,1
146,5
42,8
Szász-Anhalt
19,2
0,0
5,0
11,2
0,0
35,1
5,0
9,6
6,1
19,4
0,0
29,0
84,3
54,7
52,2
120,0
281,5
151,6
Türingia Összesen
URBAN EMPOLI ADAPT 16,1 Horizontális
LEADER PESCA 0,2
0,0
18,6
0,0
15,4
13,1
17,8
0,0
15,3 tartományokra
15,3
0,0
12,9 lebontva.
13,7
0,0
81,0
13,1
7,2 programok, a 12,0 források nincsenek 9,2 az egyes
72,7
65,3
A meglévő értékelések alapján az derül ki, hogy a német 1. célrégiókra – azaz az új tartományokra – elfogadott közösségi támogatási keretet összességében megfelelően használták fel. Mindez annak ellenére állítható, hogy az időszak kezdetén – elsősorban egyes operatív programok késedelmes jóváhagyása miatt – a támogatások áramlása nem mindenben felelt meg a tervezettnek. A kezdeti lemaradást azonban az időszak során sikerült behozni, és utólag elmondható, hogy a keletnémet tartományok a strukturális alapok 1994-1999 között elérhető forrásainak igen magas hányadát – 98 százalékát – felhasználták. Az igen magas felhasználási arányban kétségkívül szerepet játszott az a tény, hogy ezeknek a területeknek – a nagyságrendekkel nagyobb szövetségi támogatások mellett is – égető szükségük volt minden elérhető fejlesztési forrásra. Az 1994-1999-es időszakot tekintve fokozatos eltolódás figyelhető meg a magánfinanszírozás felől a közfinanszírozás irányába. Ennek fő okaát a magánszektor viszonylag szerényebb beruházási lehetőségei jelentették, a folyamat következménye pedig az 15
Nagy Katalin: EU-források a keletnémet tartományok újjáépítésének szolgálatában, Kopint-Datrog Műhelytanulmányok, 24. szám (1997), 12. o
55
állami – szövetségi, tartományi és helyi – forrásokból való társfinanszírozásnak az eredetileg tervezettnél jelentősen magasabb aránya volt. Ez az arány a 2000-2006-os időszak terveiben még magasabb. A szövetségi kormány az 1999 utáni időszakra kidolgozott tervében a keletnémet tartományokban az alábbi célok megvalósítását jelölte ki a gazdasági- és támogatáspolitika céljául. ¾ A keletnémet tartományok újjáépítése hosszú távon is megmaradó össznémet feladat. Az 1993-ban megkötött és 2004-ben lejáró szolidaritási egyezménynek (Solidarpakt) továbbra is garantálnia kell az újjáépítés pénzügyi hátterét ¾ Az új tartományok támogatási kedvezményét, valamint az újjáépítési segélyekből támogatott akciók pontosabb és hatékonyabb végrehajtását biztosítani kell. ¾ Ki kell szélesíteni és meg kell erősíteni az ipari tevékenység bázisát. ¾ Az innovációs képességeket és a saját tőkeerőt – különösen a kis- és középvállalatok körében – növelni kell. ¾ Intenzívebbé kell tenni a keletnémet kutatás-fejlesztési hálózat kiépítését. ¾ A korábbinál nagyobb hangsúlyt kell helyezni az infrastruktúra kiépítésére, illetve modernizálására, különösen a gazdasági problémákkal küzdő régiókban. ¾ Meg
kell
erősíteni
az
aktív
munkaerő-piaci
politikát;
a
nemzeti
foglalkoztatáspolitikában különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk az 1997-es luxemburgi
foglalkoztatáspolitikai
EU-csúcstalálkozón
elfogadott
irányvonalaknak. A célkitűzések új struktúrája tükröződött a közösségi támogatási keret kialakításában is. A 2000-2006-os időszakra elkészített terveknél már lehetőség volt arra, hogy figyelembe vegyék az 1994-1999-es időszak tapasztalatait. Ennek alapján több ponton is változtattak a korábbi struktúrán. Az egyik ilyen változtatás, hogy 2000-2006 közti időszakra elkészített közösségi támogatási keret az 1994-1999-es időszaknál eggyel kevesebb prioritást tartalmaz. Változott az operatív programok szerkezete is. A prioritások megvalósítására a német szövetségi állam és a keletnémet tartományok összesen 9 operatív programot dolgoztak ki. A programok finanszírozásának általános kereteit az alábbi táblázat jól mutatja. A táblázat harmadik oszlopában szereplő számokból látszik, hogy az EU-támogatás aránya – elsősorban a már korábban jelzett ok, azaz a magánforrások szerényebb részvétele miatt – jóval magasabb az 1994-1999 közötti időszakra tervezettnél.
56
3. táblázat
A strukturális alapok támogatási kerete a keletnémet tartományok számára16 2000-2006 között17 Köz- és magánkiadások összesen (euró, folyó áron)
EU-támogatás (euro, folyó áron)
Az EU-támogatás aránya az összes kiadásban (százalékban)
Szász-Anhalt
8 697 414 432
3 354 445 500
38,6
Szászország
11 240 408 057
4 858 610 000
43,2
Türingia
10 018 459 417
4 732 667 988
28,8
6 733 047 894
3 090 222 000
45,9
Mecklenburg-Előpomeránia
5 493 088 479
2 455 750 000
44,7
Kelet-Berlin
2 120 302 000
687 558 000
32,4
Brandenburg
Foglalkoztatás, emberi erőforrás
2 605 160 000
1 677 000 000
64,4
Közlekedés
3 156 000 000
1 592 000 000
50,4
228 604 533
105 277 700
46,1
50 292 484 812
20 707 000 000
41,2
Halászat Összesen
Nem vitatható, hogy a keletnémet tartományok a megfelelő szövetségi rendszerből és prioritásokból adódóan magas felhasználási arányt értek el az EU-támogatások területén, de nem szabad megfeledkezni a jelentős társfinanszírozásról, valamint arról a tényről, hogy a német újraegyesítés óta a volt NDK-ba ömlő – döntően szövetségi – támogatások gyakran a meglévő és folyamatos támogatás nélkül nemzetközileg nem versenyképes struktúrák fennmaradását segítették.
16
Közösségi kezdeményezések nélkül. Ridder Michael: Country Report:Germany, www.mmr.cz/en/ei/capacity/fcr_germany.pdf (letöltés időpontja: 2004. augusztus 18.) 17
57
V. Összegzés „Németország és Európa viszonya nagy történelmi stációkon haladt keresztül: a határok bizonytalanságát és az expanzió állandó veszélyét jelentő és a középkori univerzalizmus világában gyökerező Reichtől a megosztottságot jelentő integrált rajnai részállamon át az út az egyesült, azonban integrált német nemzetállamig vezet, amely annyiban éppen úgy félszuverén maradt, mint EU-n belüli partnerei.”18 Bár látszólag úgy tűnik, hogy a német kérdés az újraegyesítést követően megszűnt az ország határain belül még a mai napig aktualitással bír. A hidegháború során a két német állam közeledésének első és egyetlen jelentős lépése gazdasági téren történt, az Alapszerződést követően, a belnémet kereskedelem kialakításával. Bár az Alapszerződés is kísérletet tett a két német állam kapcsolatainak elmélyítésére ez az NDK elutasító magatartása miatt csak igen korlátozottan valósult meg. A belnémet kereskedelem viszont megteremtette a két állam közti intézményes kapcsolatokat és létrehozta a belnémet kapcsolatok intézményét. A nyolcvanas évek változásai meglepetésszerűen hatottak a világ országaira. A német egyesítés nagy lépést jelentett, mivel jogilag is lezárta a második világháborút és a nyugati és keleti országrész egyesülése német földön is végleg megszüntette a nyugat-keleti szembenállást. A német egyesülés viszont mégsem nevezhető sikertörténetnek. A 40 éves kettéosztottság még most is érezteti hatásait. Gazdasági elemzők legfrissebb adatai szerint a keletnémet tartományok állapota majdhogynem siralmas és súlyosan megterheli az egész német gazdaságot. A gazdaságpolitika sürgős és gyökeres változtatására lenne szükség a helyzet javítása érdekében. Mind a nyugatiak, mind a keletiek elégedetlenek: az előbbiek úgy vélik, hogy lassan másfél évtizede hatalmas áldozatokat hoznak, elért életszínvonalukból áldoznak, ám az eredmények elmaradnak, s a keleti országrész mindmáig nem képes önfenntartó gazdasági fejlődésre. Nem utolsó sorban az örökké siránkozó, az önállóságra képtelen, a kommunista rendszer alatt elpuhult és ellustult „osszik” tehetetlensége miatt. A keletiek legalább ennyire elégedetlenek és csalódottak. A Kohl kancellár által ígért „virágzó vidékek” helyett rekord mértékű munkanélküliséget, nyugati kioktatást, hátrányos megkülönböztetést hozott nekik az egyesülés – nagyon sokan legalábbis így érzik, így élik meg. S ők azt is nehezményezik, hogy a lakásépítéshez, műemléki felújításhoz, a 18
Bihari Péter: A németek – 2000 év Európa közepén, Műszaki Könyvkiadó, 2002
58
legkülönbözőbb infrastrukturális fejlesztéshez nyújtott szövetségi támogatást, kedvezményes hitelt, adókedvezményt szinte kizárólag csak a nyugati befektetők, cégek tudják igénybe venni. Azaz a szövetségi kormány a nyugatiak zsebébe folyatja a pénzt – a keletiek szerint. A volt NDK kapcsolata az Európai Unióval lényegesen jobban alakult. Az EU történetében az új német tartományok csatlakoztak a legrövidebb idő alatt a közösséghez. Ebben óriási szerepe volt annak, hogy azonos nemzeten és nyelvi közegen belül lehetett és kellett átvenni a kipróbált és bevált módszereket. Mint a fentiekből kiderült ez sem megy nehézségek, komoly társadalmi feszültségek nélkül. Mégis hatalmas előny az országon belüli szakemberek megléte, ismert is kipróbált eljárások átvétele. Az Európai Unióhoz csatlakozó mindegyik másik volt kommunista országnak ki kellett nevelnie saját szakember gárdáját, hosszú évek fáradtságos munkájával végre kellett hajtania az uniós jogharmonizációt, míg a keletnémetek ezt – némi túlzással – a két német állam egyesítésével egyik napról a másikra megoldották. Németország szerepe az unión belül nem sokat változott, hiszen az új térség csatlakozása nem érintette a fennálló szerződéseket, csupán az tapasztalható hogy, a volt NDK még a mai napig jelentős EU-támogatásokban részesül, hogy behozza lemaradásait. Az unió idei keleti bővítése nem könnyítette meg a keletnémet tartományok helyzetét, mert a kibővült közösségen belüli gazdasági versenyben nem rendelkeznek azokkal az előnyökkel, amelyek a nyugati tartományokat jellemzik (például: megbízhatóság, magas műszaki színvonal), de időközben elveszítették azokat az előnyöket (például: olcsó jól képzett munkaerő), amelyekkel a kelet-európaiak rendelkeznek. A német kérdés úgy tűnik nemzetközi szempontból valóban megszűnt és Németország manapság egy integrált központi hatalom szerepét tölti be, de az ország határain belül még meg kell küzdeni a gazdasági nehézségekkel és a felmerülő társadalmi problémákkal.
59
VI. Táblázatok 4. táblázat
Az NDK és az NSZK közti áruforgalom alakulása 1950 és 1982 között19 Év
Az NDK szállítmányai
A NSZK szállítmányai
Forgalom
millió elszámolási egységben
19
Változás az előző évhez képest Az NDK A NSZK Forgalom szállítmányai szállítmányai millió elszámolási egységben
1950
414,6
330,0
744,6
1951
145,3
141,4
286,7
-65,0
-57,2
-61,5
1952
220,3
178,4
398,8
+18,4
+12,0
+36,9
1953
306,9
271,3
578,1
+39,3
+52,1
+45,0
1954
449,7
454,4
904,2
+46,5
+67,4
+56,4
1955
587,9
562,6
1 150,5
+30,7
+23,8
+27,2
1956
653,4
699,2
1 352,7
+11,1
+24,3
+17,6
1957
817,3
845,9
1 663,3
+25,1
+21,0
+23,0
1958
858,2
800,4
1 658,6
+7,2
-5,4
-0,3
1959
891,7
1 078,6
1 970,3
+3,9
+34,8
+18,8
1960
1 122,4
959,5
2 082,3
+25,9
-11,0
+5,5
1961
940,9
872,9
1 813,8
-16,2
-9,0
-12,9
1962
914,4
852,7
1 767,1
-2,8
-2,3
-2,6
1963
1 022,3
859,6
1 881,9
+11,8
+0,8
+6,5
1964
1 027,4
1 151,0
2 178,4
+0,5
+33,9
+15,8
1965
1 260,4
1 206,1
2 466,5
+22,7
+4,8
+13,2
1966
1 345,4
1 625,3
2 970,7
+6,7
+34,8
+20,4
1967
1 263,9
1 483,0
2 746,9
-6,1
-8,8
-7,5
1968
1 439,5
1 422,2
2 861,7
+13,9
-4,1
+4,5
1969
1 656,3
2 271,8
3 928,1
+15,1
+59,7
+36,8
1970
1 996,0
2 415,5
4 411,5
+20,5
+6,3
+12,3
1971
2 318,7
2 498,6
4 817,3
+16,2
+3,4
+10,4
1972
2 380,9
2 927,4
5 303,3
+2,7
+17,2
+10,2
1973
2 659,5
2 998,4
5 657,9
+11,7
+2,4
+6,6 +22,4
1974
3 252,4
3 670,8
6 923,3
+22,3
+22,4
1975
3 342,3
3 921,5
7 263,9
+2,8
+6,8
+4,9
1976
3 876,7
4 268,7
8 145,4
+16,0
+8,9
+12,1
1977
3 961,0
4 409,4
8 370,4
+2,2
+3,3
+2,8
1978
3 899,9
4 574,9
8 474,8
-1,5
+3,8
+1,2
1979
4 588,9
4 719,6
9 308,5
+17,7
+3,2
+9,8 +16,8
1980
5 579,0
5 293,2
10 872,2
+21,6
+12,2
1981
6 050,6
5 575,1
11 625,4
+8,5
+5,3
+6,9
1982
6 639,3
6 382,3
13 021,6
+9,7
+14,5
+12,0
DDR Handbuch, Band 1, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln (1985) - innerdeutscher Handel IDH, 646.o.
60
5. táblázat
A szolgáltatás-kereskedelem alakulása 1970 és 1982 között20 Az NDK Az NSZK Év szállítmányai szállítmányai Forgalom 1970 266 148 414 1975 526 169 695 1976 594 191 785 1977 575 256 831 1978 558 350 908 1979 712 395 1107 1980 932 438 1370 1981 1038 486 1524 1982 1138 536 1674
6. táblázat
Az áruforgalom struktúrája21 Az NDK szállítmányai Termékcsoportok
Mezőgazdasági javak Nyersanyagok és alapanyagok Beruházási javak Fogyasztási javak Egyéb termékek Összesen
20 21
Az NSZK szállítmányai
1981 1982 1981 1982 millió millió millió millió elszámolási elszámolási elszámolási elszámolási egységben százalékban egységben százalékban egységben százalékban egységben százalékban 679,1
11,2
705,6
10,6
560,2
10,1
927,3
14,5
3384,3
55,9
3607,5
54,3
3048,9
607,8
10,0
694,4
10,5
1426,3
54,7
3574,1
56,0
25,6
1282,8
20,1
1343,2
22,2
1589,8
23,9
471,3
8,5
523,0
8,2
36,2
0,6
41,9
0,6
68,2
1,2
75,1
1,2
6050,6
100
6639,3
100
5575,1
100
6382,3
100
DDR Handbuch, Band 1, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln (1985) - innerdeutscher Handel IDH, 647.o. DDR Handbuch, Band 1, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln (1985) - innerdeutscher Handel IDH, 648.o.
61
7. táblázat
2001-es GDP a keletnémet tartományokban22 Keletnémet tartományok Berlin Brandenburg Brandenburg észak-kelet Brandenburg dél-nyugat MecklenburgElőpomeránia Szászország Chemnitz Drezda Lipcse Szász-Anhalt Dessau Halle Magdeburg Türingia
GDP/lakos (EU15 GDP (millió átlagának százalékában) euró) 76282 89,9 43635 67,1 18407 62,4 25228 70,9 29204 74330 25844 29228 19257 42579 8118 14683 19779 40187
65,9 67,3 64 68,4 70,6 65,4 60,1 68,3 65,7 66,2
8. táblázat
A munkanélküliség aránya a keletnémet tartományokban23 Keletnémet tartományok Berlin Brandenburg MecklenburgElőpomeránia Szászország Chemnitz Drezda Lipcse Szász-Anhalt Dessau Halle Magdeburg Türingia
Összesen 2001 2002 17,6 18,7 19,8 20,4 22,1 20,3 19,5 20,6 21,1 23,8 25,7 27,4 20,5 16,0
23,6 21,3 20,6 20,8 23,1 23,5 25,9 27,1 20,2 17,6
Nők 2001 15,4 22,0
2002 15,9 21,3
23,3 21,1 22,4 20,3 20,4 27,3 31,2 32,5 22,2 19,2
23,7 21,8 23,6 20,3 21,4 26,1 28,4 31,0 22,0 19,8
15-24 évesek között 2001 2002 21,7 24,7 17,8 20,7 14,4 16,3 14,7 19,8 13,6 16,0 16,7 19,6 13,3 13,4
18,0 17,7 13,7 20,9 19,0 18,4 24,1 22,7 13,4 13,7
22
Bruttoinlanfsprodukt und abgeleitete Indikatoren für die Regionen ser EU, http://epp.eurostat.cec.eu.int/portal/page?_pageid=1073,1135281,1073_1135295&_dad=portal&_ mo=containsall&ms=BIP schema&p_product_code=KS-DN-03-002 (letöltés időpontja: 2004. november 29.) 23 Arbeitslosenquoten in den Regionen der Europäischen Union 2001 und 2002 – jährliche Durchschnittswerte, http://epp.eurostat.cec.eu.int/portal/page?_pageid=1093,1137565&_dad=portal&_schema=PORTAL& &saa=&p_action=SUBMIT&l=d&co=equal&ci=1130657,0&po=equal&pi=KS-DN-09-003 (letöltés időpontja: 2004. november 29.)
62
9. táblázat
Kelet-Berlin főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban24 KeletMutatók Berlin Népesség (fő) 1 274 000 Terület(km2) 404 2 Népsűrűség (fő/km ) 3151 Munkanélküliség -Nők és férfiak együtt (1996. százalékban) 14,4 -Nők (1996. százalékban) 14,6 Foglalkoztatottak 454 000 -Mezőgazdaság (százalékban) 0,6 -Ipar (százalékban) 39,2 -Szolgáltatások/állami szektor (százalékban) 60,1 Alulfoglalkoztatottság 23,1 GDP/fő (az EU százalékában) n.a. GDP/fő az új tartományokban + Kelet-Berlinben A népesség változása, 1991-1998 Fő -4000 Százalék -0,3 * A korábbi NSZK helyett össznémet adat.
Korábbi NSZK 66 747 000 248 900 229 n.a. 10,3 11,0 27 915 000 2,5 33,7
EU 373 242 000 3 191 120 117 12,2 12,7 5,0 29,4
63,8
65,6
108,5* 65
100
2 615 000 +4,1
+2,1
10. táblázat
Brandenburg főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban25 KeletKorábbi Berlin NSZK Mutatók EU Népesség (fő) 2573000 66747000 373242000 Terület(km2) 29476 248900 3191120 Népsűrűség (fő/km2) 88 229 117 Munkanélküliség 219400 -Nők és férfiak együtt (1996. százalékban) 18,8 10,3 12,2 -Nők (1996. százalékban) 20,5 11,0 12,7 Foglalkoztatottak 995000 27915000 -Mezőgazdaság (százalékban) 4,2 2,5 5,0 -Ipar (százalékban) 32,6 33,7 29,4 -Szolgáltatások/állami szektor (százalékban) 63,2 63,8 65,6 Alulfoglalkoztatottság 23,9 GDP/fő (az EU százalékában) 67 108,5* 100 GDP/fő az új tartományokban + Kelet-Berlinben 65 A népesség változása, 1991-1998 Fő 28000 2615000 Százalék 1,1 +4,1 +2,1 * A korábbi NSZK helyett össznémet adat. 24
EK:Gemeinschaftlches Förderkonzept Ziel 2 und Ziel 2-Übergangsunterstützung in Deutschland 2000-2006, Europäische Komission (2002), 153. o. 25 EK:Gemeinschaftlches Förderkonzept Ziel 2 und Ziel 2-Übergangsunterstützung in Deutschland 2000-2006, Europäische Komission (2002), 156. o.
63
11. táblázat
Mecklenburg-Előpomeránia főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban26 KeletKorábbi Mutatók Berlin NSZK EU Népesség (fő) 1798689 66747000 373242000 Terület(km2) 23171 248900 3191120 2 Népsűrűség (fő/km ) 78 229 117 Munkanélküliség 171000 -Nők és férfiak együtt (1996. százalékban) 20,5 10,3 12,2 -Nők (1996. százalékban) 23 11,0 12,7 Foglalkoztatottak 712700 27915000 -Mezőgazdaság (százalékban) 5 2,5 5,0 -Ipar (százalékban) 28,1 33,7 29,4 -Szolgáltatások/állami szektor (százalékban) 66,9 63,8 65,6 Alulfoglalkoztatottság 26,4 GDP/fő (az EU százalékában) 61 108,5* 100 GDP/fő az új tartományokban + Kelet-Berlinben 65 A népesség változása, 1991-1998 Fő -109000 2615000 Százalék -5,7 +4,1 +2,1 * A korábbi NSZK helyett össznémet adat.
26
EK:Gemeinschaftlches Förderkonzept Ziel 2 und Ziel 2-Übergangsunterstützung in Deutschland 2000-2006, Europäische Komission (2002), 166. o.
64
12. táblázat
Szászország főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban27 KeletKorábbi Mutatók Berlin NSZK EU Népesség (fő) 4489415 66747000 373242000 Terület(km2) 18412 248900 3191120 2 Népsűrűség (fő/km ) 244 229 117 Munkanélküliség 382000 -Nők és férfiak együtt (1996. százalékban) 18,4 10,3 12,2 -Nők (1996. százalékban) 21,7 11,0 12,7 Foglalkoztatottak 1865600 27915000 -Mezőgazdaság (százalékban) 3,1 2,5 5,0 -Ipar (százalékban) 36,4 33,7 29,4 -Szolgáltatások/állami szektor (százalékban) 62,5 63,8 65,6 Alulfoglalkoztatottság 23,6 GDP/fő (az EU százalékában) 63,5 108,5* 100 GDP/fő az új tartományokban + Kelet-Berlinben 65 A népesség változása, 1991-1998 Fő -233000 2615000 Százalék -4,9 +4,1 +2,1 * A korábbi NSZK helyett össznémet adat.
13. táblázat
Szász-Anhalt főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban28 KeletKorábbi Mutatók Berlin NSZK EU Népesség (fő) 2674000 66747000 373242000 Terület(km2) 20466 248900 3191120 2 Népsűrűség (fő/km ) 131 229 117 Munkanélküliség 269298 -Nők és férfiak együtt (1996. százalékban) 21,1 10,3 12,2 -Nők (1996. százalékban) 23,3 11,0 12,7 Foglalkoztatottak 1041200 27915000 -Mezőgazdaság (százalékban) 3,8 2,5 5,0 -Ipar (százalékban) 33,7 33,7 29,4 -Szolgáltatások/állami szektor (százalékban) 62,5 63,8 65,6 Alulfoglalkoztatottság 28,3 GDP/fő (az EU százalékában) 61 108,5* 100 GDP/fő az új tartományokban + Kelet-Berlinben 65 A népesség változása, 1991-1998 Fő -175000 2615000 Százalék -6,1 +4,1 +2,1 * A korábbi NSZK helyett össznémet adat.
27
EK:Gemeinschaftlches Förderkonzept Ziel 2 und Ziel 2-Übergangsunterstützung in Deutschland 2000-2006, Europäische Komission (2002), 169. o. 28 EK:Gemeinschaftlches Förderkonzept Ziel 2 und Ziel 2-Übergangsunterstützung in Deutschland 2000-2006, Europäische Komission (2002), 166. o.
65
13. tábázat
Türingia főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban29 KeletKorábbi Mutatók Berlin NSZK EU Népesség (fő) 2462836 66747000 373242000 Terület(km2) 16172 248900 3191120 Népsűrűség (fő/km2) 152 229 117 Munkanélküliség n.a. -Nők és férfiak együtt (1996. százalékban) 18,3 10,3 12,2 -Nők (1996. százalékban) 21 11,0 12,7 Foglalkoztatottak 972000 27915000 -Mezőgazdaság (százalékban) 3,6 2,5 5,0 -Ipar (százalékban) 37,1 33,7 29,4 -Szolgáltatások/állami szektor (százalékban) 59,3 63,8 65,6 Alulfoglalkoztatottság 24,8 GDP/fő (az EU százalékában) 61 108,5* 100 GDP/fő az új tartományokban + Kelet-Berlinben 65 A népesség változása, 1991-1998 Fő -109000 2615000 Százalék -4,3 +4,1 +2,1 * A korábbi NSZK helyett össznémet adat.
29
EK:Gemeinschaftlches Förderkonzept Ziel 2 und Ziel 2-Übergangsunterstützung in Deutschland 2000-2006, Europäische Komission (2002), 169. o.
66
VII. Táblázatok jegyzéke
A keletnémet tartományok részesedése a strukturális alapok támogatási kereteiből 1994-1999 között........................................................................................................................................ 54 A keletnémet tartományok részesedése a közösségi kezdeményezések támogatási keretéből 1994-1999 között...................................................................................................................... 55 A strukturális alapok támogatási kerete a keletnémet tartományok számára 2000-2006 között .................................................................................................................................................. 57 Az NDK és az NSZK közti áruforgalom alakulása 1950 és 1982 között ................................ 60 A szolgáltatás-kereskedelem alakulása 1970 és 1982 között................................................... 61 Az áruforgalom struktúrája ...................................................................................................... 61 2001-es GDP a keletnémet tartományokban ............................................................................ 62 A munkanélküliség aránya a keletnémet tartományokban....................................................... 62 Kelet-Berlin főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban........................... 63 Brandenburg főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban ........................... 63 Mecklenburg-Előpomeránia főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban... 64 Szászország főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban ............................ 65 Szász-Anhalt főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban .......................... 65 Türingia főbb gazdasági mutatói össznémet és EU összehasonlításban .................................. 66
67
VIII. Felhasznált irodalom
Magyar nyelvű szakirodalom 1. Bihari Péter: A németek – 2000 év Európa közepén, Műszaki Könyvkiadó, 2002 2. Horváth István – Németh István: …és a falak leomlanak – Magyarország és a német egység (1945-1990), Magvető Budapest, 1999 3. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyűlés, 2002 4. Jaques Lévesque: 1989 – Egy birodalom végjátéka A Szovjetunió és Kelet-Európa felszabadulása, Aula Kiadó, 2001 5. Kiss J. László (szerk.): A tizenötök Európái, Osiris Kiadó, Budapest, 2002 6. Kiss Lászlóné: Németország és az EU keleti bővítése, EU working Papers, 2001/4, 28. o. 7. Mary Fulbrook: Németország története, Maecenas Könyvkiadó, 1993 8. Nagy Katalin: EU.források a keletnémet tartományok újjáépítésének szolgálatában, Kopint Datrog Műhelytanulmányok, 1997, 24. szám 9. Nagy Katalin: Gazdasági alkalmazkodás a volt NDK-ban – Az újraegyesülés előnyei és árnyoldalai, Kopint Datrog, Budapest, 1992 10. Nemes János:NDK – A Német Demokratikus Köztársaság, Press Publica Kiadó, 2001 11. Németh István: Európa 1945-2000 – A megosztottságtól az egységig, Aula Kiadó, 2004
Idegen nyelvű szakirodalom 1. Deutschland in Zahlen (Németország számokban)– Ausgabe 2003, Institut der deutschen Wirtschaft, Köln, 2003 2. Brock Haus Enzyklopädie (Brock Haus Enciklopédia) – Zehneter Band – Innerdeutscher Handel, F.A. Brockhaus GmbH, Mannheim 1994 3. DDR Handbuch (NDK kézikönyv) – Band 1 –, Innerdeutsche Beziehungen, Grundlagenvertrag, - Innerdeutscher Handel, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln, 1984 4. Das Milliarden Geständniss (A milliárdos nagyságú vallomás), Der Spiegel Nr. 15., 2004. április 5., 24 o. 5. Zu viel konsumiert, zu wenig investiert (Túl magas fogyasztás, túl alacsony beruházás), Der Spiegel Nr.39., 2004. szeptember 20., 62. o.
68
6. Marc Beise: Die DDR und die Europäische Gemeinschaft(Az NDK és az Európai Közösség), Europa Archiv – Zeitschrift für internationale Politik 1990/4, 150 o. 7. Pierre Hassner: Europa jenseits von Teilung und Einheit: Zerfall oder Wiederherstellung? (Európa: Megosztottság vagy egyesőlés?), Europa Archiv – Zeitschrift für internationale Politik 1990/4, 81 o. 8. Probleme der Europäischen Einigung (II) – Die Sondertagung des Europßischen rates in Dublin im April 1990 (Az európai egyesülés problémái), Europa Archiv – Zeitschrift für internationale Politik 1990/11, D267 o. 9. United Germany will bring prosperity, say’s Bundesbank’s Tietmayer (Az egyesült Németország fellendíti a gzdaságot) , IMF Survey December 10 1990., 374 o.
Elektronikus szakirodalom 1. Nationale un EU-Regionalförderung in der BR Deutschland www.dpd.de (Letöltés időpontja: 2004. október 26.) 2. Deutsche Europapolitik: Kontinuität oder Wandel? – Ein vergleich zwischen dem EWGVertrag und dem EU-Vertrag (Német Európapolitika: Folytonosság vagy változás?) www. dpd.de (Letöltés időpontja: 2004. október 26.) 3. Arbeitslosenquoten in den Regionen der Europäischen Union 2001 und 2002 – jährliche Durchschnittswerte (Munkanélküliségi ráta az EU régiókban) http://epp.eurostat.cec.eu.int (Letöltés időpontja: 2004. november 29.) 4. Bruttoinlansprodukt und abgeleitete Indikatoren für die Regionen ser EU (GDP mutatők az EU régiókban) http://epp.eurostat.cec.eu.int (Letöltés időpontja: 2004. november 29.) 5. Ridder Michael: Country Report:Germany (Német országjelentés) www.mmr.cz/en/ei/capacity/fcr_germany.pdf (Letöltés időpontja: 2004. augusztus 18.)
69
