A nászéjszakájuk utáni reggelen Noor feltett a tűzre egy fazék krumplit. Aztán kiment, hogy kószáljon egyet a hatalmas kertben. Új, sprőd overalljában, amelyet Lucastól kapott ajándékba, még jobban sajgott a lába között. Nem volt kellemetlen érzés, ennek is a szerelemhez volt köze. A diófa, a ribizlik, a csalán, egy bokor alatt eltűnő béka, a mocsárszag, és mindenekelőtt a nem szűnő kotkodácsolás. Az ő fülének egyelőre csak lárma, de nem sok idő kell, és megszokja majd, ahogy a kakastól sem fog már tartani, amely most egy felfordított tojásos szakajtóról bámulja sárgás szemével. Boldog lesz itt, sőt talán már most is boldog, a tyúkok és az ágyások között, a férjével, aki idővel majd levetkőzi félszegségét. Gondoskodni fog Lucasról, ahogy Lucas is segít majd őneki. El kell szakadnia a kisöccsétől – valamitől, ami már nincsen, de ami még visszatérhet új, eleven alakban. Néhány ilyen éjszaka, és valami majd növekedni kezd a hasában. Képzelődés csak, vagy máris megmoccant benne? Felharsant a neve a kertben. Megfordult, és átvágva a bokrok között, megkerülve egy elvadult sövényt a ház felé iramodott. Lucas egyre rémültebb hangon kiáltozott. Az ajtóban állt, kezében egy füstölgő fazékkal. – Nem számít – simogatta meg Noor az arcát. – Bőven van krumplink. Noor anyja elpostázott nekik egy szakácskönyvet. Na és, hogy teltek az első hetek? Noor minden nap újabb rajzokat készített Lucasról. Lucas overallban ganajozás közben. A keze, az álla. Lucas alsóneműben. – Mindent levegyek? – A szokásos kérdés. A szokásos válasz pedig: – Jó lenne. És én?
31
Lucas folyton a hálószobába akart menni vele. Ahol ott állt a cseresznyefa ágyuk, a nagybácsi nászajándéka. Az ágyban Lucas félénksége is eltűnt. – Kedvet kaptam hozzá, Spanyolka. Minden délben és este nekipréselte erős, verejtékszagú testét. A lámpát nem volt szabad lekapcsolni. Miközben ölelte a férfi nyakát, és karján érezte inait és izmait, Lucas a fülébe suttogta, hogy milyen szép, milyen iszonyúan szép és fiatal, milyen lágy a bőre, és hogy soha nem mehet el innét, soha nem szerethet mást, csak őt, ugye megígéri neki, ugye tényleg megígéri? És ő persze megígérte, egy másodpercig sem tétovázott. Annál aljasabbat nem is tehetett volna vele, mint hogy cserbenhagyja. Szerette Lucast. Nem lesz olyan, mint a szülei vagy azok az unokaöcsikék, vagy a többi kegyetlen szörnyeteg a listájáról. Amelyet a féken tartására találtak ki. Igaz volt az a doktoros történet? Nem merte megkérdezni Lucast, túl bántó lett volna. Mindenesetre nem lesz szüksége újra, miután az anyja eltépte a régit, az egyszer biztos. Most van, aki szereti. Miután magas, fiús kiáltással beléje ömlesztette a magját, mindjárt a félszeg Lucas lett megint. Megvárta, amíg ő is elsuttogta, hogy „igen”, akkor is, ha nem volt igen. Pirulva öltözködött. A szégyellős Lucas, aki kerülte Noor tekintetét, és a tyúkokról vagy valamilyen tennivalójáról motyogott valamit. Ő egy darabig még fekve maradt felhúzott lábbal, vánkossal a csípője alatt. Egy modern amerikai könyv szerint, amelyet a könyvtárból kölcsönzött ki, így nagyobb az esély a teherbe esésre. Székeket is rajzolt. Kályhát. Almákkal teli tálat. Amikor beteltek a rajztömbjei, nekilátott átrendezni a házat. Mi lenne, ha az ablak elé tennék az asztalt? És a terítőt sem ártana lecserélni. Talán, ha vennének valami aranyos lámpát a régi mellé? Olyan sötét így a szoba! Lucas mindenre igent mondott.
32
– Nem értek én az ilyenekhez. Te sokkal jobb vagy, Noor. Mindenben. Lucas mindig a közelében akarta tudni. Ha vásárolni ment a faluba, megkérdezte, vele tarthat-e. A társaság kedvéért is, meg hát meg kell ismernie a környéket, nem igaz? Egyszer azt találta mondani neki: – Mert képzeld, mi lenne, ha a lapos gumimmal betévednék egy paraszthoz, és az illetőnek hátsó gondolatai lennének? – Ez az. – Nem nevetett vissza. Szegény Lucas. Nem neki találták ki a tréfát. Miközben rögtön átlátott a Spanyolka történetén. Akárhogy is vesszük, gyerek volt még. Ha elbiciklizett vele a pékhez, folyton beletört a nyelve a szavakba, annyi mondanivalója akadt útközben. – Nézd az eget, szép, ugye? És azok a fák, ahogy mozognak a szélben, pont mintha… Nem tudom. És Noor, azok a birkák. Mit gondolsz, ne tartsunk birkákat is? Ahogy beértek a faluba, a hallgatagsága is visszatért. Lucas meg az emberek! Esős időben is kint maradt, ott várakozott földre szegezett pillantással. Ha nem volt muszáj, nem tette be a lábát semmilyen boltba. Első alkalommal, hogy Noor belépett az üzletbe, a pék rámosolygott. Nem sokkal volt idősebb Lucasnál. Törékeny alkat. Sötét szem, szürke bajusz. Ceruza a füle mögött. Nagy kosarakban édesen illatozó kenyerek a pulton, körben polcok a men�nyezetig roskadásig tömve élelmiszerrel. – Hát benézett. Egész más itt, mint a maga falujában, nem igaz? Igazából megkérdezte volna tőle, mi mindent hallott még, de ez aligha lett volna okos dolog, úgyhogy inkább más oktalanságot tett. Félretolta az egyik kenyeres kosarat, és kezet nyújtott:
33
– Noor vagyok. Ez aztán biztos most esett meg vele először: egy új vevő, aki bemutatkozik, sőt annak rendje és módja szerint kezet is rázna vele. Mintha megijedt volna. Különben is, nyilván réges-rég tudja már a nevét. Noor; őt vette el a félénk tyúktenyésztő, aki most kint áll az üzlet előtt, és cigarettázik. Noor, aki tíz évvel ezelőtt sorsára hagyta a kisöccsét. A pék kis ideig nézte a kinyújtott kezet, az övé azonban nem mozdult a helyéről, ott maradt félúton a pénztárgép és egy zöld valamivel megtöltött dunsztosüveg között. – Én meg Blackpool vagyok – mondta végül. Blackpool, mondta volna, csak nem brit vér csörgedez… Hagyjuk, majd legközelebb. Vett kenyeret, tejet, szappant, sőt még egy fél kiló sajtot is, pedig azt nem állt szándékában. Nem szerette a sajtot, ahogy Lucas sem. Miért kért mégis? Be akart vágódni nála? Hogy ne mondjanak róla rosszat? – Viszontlátásra – mondta. – Viszlát, Noor – köszönt el a pék. Jobban meggondolva ez megint csak egész barátságosan hangzott. Lucas a városi könyvtárba is elment vele, noha legfeljebb csak a lektűröket lapozgatta. Amikor szóba hozta neki a virágágyakat meg a szegélyeket, a kertészetbe is el akarta kísérni. Ő cserepes növényekre, sövényekre, rózsákra mutatott. És ez hogy mutatna a kertben? Na és ez? Lucas mindegyikre azt mondta: – Szép. Lucas és Noor elválaszthatatlanok voltak. Szombaton Noor piacra akart menni. Vele tarthatna, kérdezte Lucas. Nem csak a társaság miatt. – Hanem mert... – mondta halkan. – Hogy… hogy is mondják? Hogy senki ne bánthasson? – Hogy megvédj?
34
Bólintott. Mi ütött belé? Miért fél ennyire az egyedülléttől? Vagy attól, hogy elengedje őt egyedül? A lista lehet a dologban? Az anyja áskálódása? – Mit szólnál hozzá, ha egyszer beszélnénk a szüleiddel? – kérdezte tőle egyik este. – Azokról a buta históriákról. A macskák meg a többi. – Igen – mosolygott Lucas. – Ha itt lesznek. Akkor megmondjuk. Hogy aljasság volt. Hazugság az egész. – Na, arra várhatunk. Pedig fontos, hogy beszéljünk velük erről. Írok nekik, hogy elugornánk egy napra. Lucas megrázta a fejét. – Nem megy. A tyúkok. – Vagy elmegyek egyedül. Azt akarom, hogy bocsánatot kérjenek. Ki kell mondaniuk, hogy megbánták. Lucas bólintott: – Igen, különben ne is jöjjenek ide. Noor mindjárt hozzá is fogott egy rövidke levélhez. Egyelőre nem ejtett szót a szándékairól. Jól vannak? Alkalmas lenne, ha jövő pénteken meglátogatnák őket? Addig is minden jót. Amikor elkészült, Lucassal is elolvastatta a levelet. – Nem is tudom – mondta Lucas. – Egész nap elmaradnál. Ha meg én nem vagyok ott… Akkor meg mást rebesgetnének. Talán el is hinnéd. – Már hogy hinném el? Noor valami neszre riadt fel éjszaka. Lopakodó léptek a deszkapadlón. Lucas mászott be az ágyba. – Noor – suttogta a sötétben. Oldalára fordult, és megérintette a mellkasát. Csurom víz volt.
35
– Az a levél – mondta Lucas. – Az előbb én… nem tudom, eltűnt. – Eltűnt? – Úgy értem, elszakadt. Véletlenül. – Hogyhogy? – Különben elmész hozzájuk. És akkor nem jössz vissza. – Mindig visszajövök – mondta. – És mindig veled maradok. – Ha a régi dolgokról mesélnének… Egypár dolog biztosan igaz. De mindenki csinál néha valamit, nem? Bólintott. – Nem? – De – felelte hangosan. – Mindenki. Minden gyerek. A szüleik meg csalódottak, mert valami mást vártak tőlük. Önkéntelenül is az apjára gondolt. Belőled színésznő lesz, Noortje. Mennyi idős lehetett? Tizennégy? És a végén mi lett belőle? Baromfitenyésztő-feleség. De azért színésznő is. Hát nem olyan érzés sokszor, mintha egy darabba csöppent volna? Egy nőről szól, aki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna, mintha nem különböznének egymástól annyira, ő meg a tyúkos ember. A férfi megsimogatta a vállát. – Haragszol? – Nem – felelte. Miért haragudna? Nem ritka, hogy a fiúk csúnya dolgokat művelnek az állatokkal. Az a másik történet meg a fogyatékos lányról… Talán incselkedett vele. Hogy tetszem? Nem akarod megfogni? Melyik fiú nem ugrana erre? Pláne, akit csúfolni szoktak. Akit kinevetnek. Na, nézd csak, ki van itt? Az elefánt! Lucas megragadta a kezét, és belecsípett, gyengédebben, mint máskor. – Akkor nem mész el hozzájuk, ugye? – Itt maradok, édesem – mondta.
36
Pár héttel később Noor felvetette, hogy kivételesen egyedül menne be a faluba. Lucasnak úgyis sok dolga van, napok óta nem pecsételték le a tojásokat, tényleg egy szempillantás alatt megjárná, csak kenyérért ugrik el, meg gyufáért… Lucas szemében megvillant a pánik. – Meddig leszel távol? Háromnegyed órát? Egy órát? Ugye, nem többet? Odafelé maga volt a megtestesült nyugalom. Félúton még meg is állt a csatorna partján, hogy egy farönkön ülve elszívjon egy cigarettát. Meg hogy nézze a vizet. Sikerült. Közönséges víz volt, nem úszott rajta ladik. Így kell élni, igen. Nyugalom. Szabadság. Soha többé nem kell visszamennie a gáthoz meg a szüleihez, akik úgy akarják kicsikarni belőle a boldogságot. Blackpool elnézve mellette kikémlelt a boltjából. – Nocsak? Ma egyedül is elengedtek? És először ő is csak mosolygott, akárcsak a pék, de aztán hirtelen, maga sem tudta, miért, erőt vett rajta a nyugtalanság. Nem, nagyon is tudta, miért. Vissza kell mennie, haza. Megígérte, hogy csak egy órát marad. Gyorsan a táskájába csúsztatta, amit vásárolt. Már a nyeregben ült, amikor Blackpool megjelent az ajtóban. – Ezt itt felejtetted, Noor. – Meglengette a gyufásdobozt. Noor kikapta a kezéből. Indulás. Nincs vesztegetnivaló ideje. Még jobban beletaposott. Újra és újra az órájára nézett. Mindjárt kifut az időből. Lucas haragudni fog. Dühös lesz. Vagy bánatos. Hány hét óta együtt vannak már, és eddig egyetlenegyszer sem veszekedtek, Lucas egyetlenegyszer sem fakadt ki rá;
37
legfeljebb az okozott zavart, amikor túl lelkesen kezdett mesélni az iskoláról, meg amikor véletlenségből szóba került a brüsszeli vonatkirándulás, amelyet Noor az elmúlt nyáron tett egy barátjával. Miután látta, hogy Lucas arca elkomorul, ő próbált meg kihúzni belőle egy történetet. – Hát akkor te mesélj valamit! – Úgyis mindent tudsz – mondta Lucas. – Ami régen volt, az nem számít. Most meg itt vagy. Hatvanhét perc. Már csak pár száz méter. Az ott már az erdő, a tyúkólak, a ház. A teraszon kék foltocska, és máris kinő belőle az overallos Lucas. Rá a kis útra, az ő útjukra, két oldalán a megforgatott földdel és az elültetett ágacskákkal, amelyek tavaszra illatos orgonákká cseperednek. Mint egy megszeppent kutya, úgy somfordált eléje Lucas. Mi történt, kérdezte sápadtan. – Semmi – lihegte, és közben mosolyogni is próbált. – Semmi? Dadogó kérdések következtek. Hogy az a Blackpool nem traktálta-e furcsa történetekkel. Nem kiabáltak-e utána a suhancok? Nem félt-e nélküle? Ha valaki bántaná, egy olyan lakókocsis vagy más efféle, akkor ő… Ő… Fojtogató mozdulatokat tett a kezével. – Akkor is, ha börtönbe kerülök. Noor megrázta a fejét. – Minden rendben ment. Ő Lucasé. Lucas pedig az övé.
38
