A NAGY „JÁTÉK” – A FÁJDALOM Fejezetek a szadizmus és mazochizmus történetéből
Denis d'Orfévre pszichiáter mesélte egy családterápiás kezeléséről, hogy különös pár kereste fel: a férj panaszkodott, hogy a feleség megcsalja, az asszony, hogy az ura folyton veri. De valahogy egyik sem látszott boldogtalannak. Alaposabb vizsgálódás után kitűnt, hogy az aszszony azért lép félre ezzel-azzal, mert igazán csak egy alapos verés után tud kielégülni, s a férj altestében is bizsereg a vér, ha jól helybenhagyja az asszonyt. A fájdalom okozása és elviselése mindkettejük élvezetéhez hozzátartozott, de az illem nem engedte, hogy akár maguknak is bevallják. Hogy aztán a jeles doktor mit tanácsolt, az orvosi titok. Valószínűleg hozzásegítette őket ahhoz, hogy megismerjék magukat, és tudatosan játékká tegyék azt, amiből a társadalmi konvenciók túl komolyan vétele miatt akár emberhalál is lehetne. Több-kevesebb szinte mindannyiunkba szorult a szadizmus és mazochizmus érzéséből, vagy a kettő vegyülékéből. Hát nem azok a filmek a legsikeresebbek, ahol minél több vér folyik, vagy azonosulni lehet a szenvedő hőssel? Hány nő rajong a bokszolókért, hány férfi imádja nézni az iszapban birkózó nőket? Ezek az érzések át- meg átszövik az emberek jó részének gondolkodását, de a konvenció tiltja, hogy tudomást vegyenek róla. Pedig csak attól kell félni, aki nem vallja be magának, hogy mit érez, mert az magasabb eszmék – pedagógia, vallás, ideológiai harc – nevében fogja gyötörni embertársait. Sose felejtsük el, hogy Sade márki kezében hatalom volt a francia forradalom idejében, és ő, a „hírhedt szörnyeteg” nem élt vele. Ez a sorozat e két igencsak elterjedt perverzitás múltjából és jelenéből hoz eredeti forrásokon és tudományos kutatásokon alapuló hiteles példákat olyan esetekről, amikor a játék igencsak komollyá fajult. A dolog természetéből adódóan joggal hangoztathatjuk a közhelyszerű figyelmeztetést: CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!
Az emberiség civilizációjának első kétharmada, az ókor volt az, amikor mindenki kiélhette kegyetlen ösztöneit, ha csak egy kicsit is jómódú volt. Vagyis megengedhette magának azt a luxust, hogy néhány rabszolgát, még inkább rabnőt tartson házában. Egy kevés ezüstbe került csak, s a nő sokkal olcsóbb volt, mint a férfi rabszolga. A hadjáratok során ugyanis könnyebb volt őket elfogni. Már ötezer évvel ezelőtt, amikor az emberiség legfejlettebb népe, a suméroké feltalálta a képírást, élt egy jel: egy háromszög, benne kis vonallal, melyben nem nehéz felismerni a szeméremszőrzet és a vagina szimbólumát, mellette pedig három kis felfelé mutató nyíl, a hegy jele. Vagyis a nőt a síkföldű Mezopotámia lakói hegyvidékről, tehát külföldről hozták, védtelen, jogtalan, adhatják-vehetik, büntethetik, s bár bírósághoz fordulhat védelemért, gazdája könnyen állít tanúkat, akik bizonyítják, hogy a szabadságát kereső rabszolganő az ő tulajdona. A fennmaradt jogi okmányok igazolják ezt. De olvashatunk e régi cseréptáblákon olyan ítéletet is, hogy valaki megölt egy embert, s ezért az elöljáró kivégeztette. De ezzel nem teljesedett be a büntetés: a gyilkos feleségét és lányait az áldozat fiainak adta a bíróság rabszolgasorba. Kényük-kedvük szerint tölthették ki rajtuk bosszújukat. A testi fenyíték mindennapos volt abban a világban, ahol a legigazságosabb uralkodó, Hammurápi, a törvények rendszerezője idejében is szabály volt a bűnös nők vízbe fojtása, karóba húzása, s a gondatlan dajkának például levágták a mellét. A rabszolganőnek egyetlen módja volt rangjának viszonylagos emelésére: ha fiút szült gazdájának. Ezért nem csupán engedelmesen feküdt az ágyba gazdája mellé, a büntetéstől félve, hanem még maga is kereste az alkalmat. Ha persze kislánya született, az se volt baj: eggyel több nő akadt a házban, aki nem embernek, hanem – mint később egy görög tudós megfogalmazta – beszélő szerszámnak számított. Az ókori ember kegyetlen háborúk közt nőtt fel, és ha a hatalmasok közé tartozott, kérkedett kegyetlenségével. Az asszír és egyiptomi királyok feliratokon örökítették meg, hogyan bántak el az ellenséggel. Míg a mai haditudósítások épp elkendőzni igyekeznek a háborúk szörnyűségeit, és katonai cenzorok ügyelnek a közlegények leveleire, a hajdani uralkodóknak eszük ágában sem volt humanizmusukkal kérkedni.
Sőt. A bibliai Szanhérib feliratain büszkén meséli, hány városfalat romboltatott le, Assur isten országába hurcolva a lakókat, néha számon tartva százezreket, néha arra se véve a fáradságot. „Az elfogott előkelők holttestét a város körül oszlopokra aggattam ...” A király igazi kéjjel közli, hány országot égetett fel, s harci szekere hogyan gázolt a vérben és a rémülten menekülők ürülékében. A harcok jeleneteit alabástromféléből faragott domborműveken örökítették meg, nem csupán a várostromok, a táborozás, az összecsapás részleteit, hanem azt is, hogyan szállnak a keselyűk az elesettek kitépett belével, hogyan rakják halomba a levágott fejeket az uralkodó előtt (máskor a könnyebb módszert választották: levágott kezeket vagy épp levágott heréket szedtek össze, főként az utóbbi volt praktikus, lévén jóval kisebb egy fejnél, mégis lehetővé tette a megölt vagy férfimivoltától megfosztott ellenség számának megállapítását). A herék levágása azonban azt is jelzi, hogy az asszír uralkodó fantáziáját átfűtötte a homoszexuális erotika is, nem csupán a kegyetlenség. Hűtlen alattvalóinak a bőrét nyúzatta le, az elfogott királyokat kutyaként állította állatok között a városkapuba, vagyis közszemlére. Ezeket a domborműveket többek közt a királyi paloták előcsarnokában illesztették a falra: hadd lássák a külföldi követek, hogyan jár az az ország, amely Assur isten hatalma ellen lázadozik. A görögök és rómaiak nem kérkedtek ily módon az isteneknek kedves kegyetlenkedéssel. Sőt, épp azért tudunk a szadizmus megnyilvánulásairól, mert voltak írók, akik a rabszolgák szórakozásból való kínzását már nem tartották természetesnek. Rudolf Quanter német jogtörténész kutatásai szerint a görög polgár ugyan tetszés szerint bánhatott beszélő szerszámaival, de ha valamilyen újfajta, az elfogadott korbácsolástól eltérő büntetésmódot akart kipróbálni egy rabnőjén, tanút, másik szabad polgárt kellett hívnia. Persze, könnyen lehetséges volt, hogy ez a tanú éppúgy örömét lelte rabszolganők átlagosnál kegyetlenebb büntetésében... A görög férfi szellemi szórakoztató partnere a hetéra volt, a feleség örököst szült, a rabnő pedig mindenféle testi gerjedelem levezető eszközeként funkcionált. Még Penelopé sem vette rossz néven, hogy kérői – mert férje, Odüsszeusz eltűnt a trójai háborúban – házában tanyázva le-lefektetik a rabszolgalányokat. A lány nemhogy ura, de a
vendég vágyai ellen sem tiltakozhatott. Annál keményebb volt Odüszszeusz, mikor visszatért, és átvette az uralmat a házban! Azok a szolgálók, akik a kérőkkel háltak, megsértették tulajdonosi jogait, s ezért egymás mellé akasztotta őket: „így, egymás mellett a fejükkel, függtek a lányok, hurokkal nyakukon, hogy vesszenek el nyomorultul. Lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak.” Mert a leleményes Odüszszeusz így takarékoskodott a hajókötéllel. Különben az sem érdektelen, hogy először a maradék rabnősereggel csókoltatja végig minden porcikáját, és csak azután küld Penelopéért, a világirodalom leghíresebb hű feleségéért. A római rabszolganőnek valószínűleg akkor volt a legrosszabb dolga, ha gazdag asszony vagy kisasszony szolgálatában állt. „Egy fürt csak, Lalage, mi hibádzik egész frizurádból, rosszul fogta a tű tincsedet: elszabadult. Látva rakoncátlan fürtöd, megkaptad a tükröd, s nyomba letaglóztad véle a szolgaleányt.” Így ír Martialis, a költő az úriasszonyok reggeli fésülködéséről és cicomájáról, amely a rabnők életének legnehezebb időszaka volt. Mivel a nők ritkán elégedettek maradék nélkül szépségükkel, rosszkedvüket a lányokon töltötték ki. Akár az említett módon, akár úgy hogy mellükbe döfték hajtűiket, akár pedig szólították a ház hivatalos korbácsolómesterét, és a rabnők meztelen testére már zúdultak is a szíjak, melyeknek végébe kis ólomdarabkát csomóztak. S mindezt egy rakoncátlan hajfürt vagy egy felfedezett friss szem alatti ránc miatt…
A KÉKSZAKÁLL ÉS A VÉRGRÓFNŐ
Aki sok asszonynak udvarol, arra gyakran mondják: „kékszakáll”. Logikusabb a nyugat-európai szólásmondás: a többször megözvegyült férfit nevezik Kékszakállnak. Eredetileg csaknem ezeréves legenda hőse: meséltek egy francia nemesről, aki több feleségét is megölette, mégpedig akkor, amikor teherbe estek. (Talán egy impotens férjhez fűződik a történet kezdete, aki tudta, hogy csak más lehet az apa?) Balázs Béla misztériumjátéka, Bartók Béla zenéje állította a legelőkelőbben színpadra a misztikus Kékszakállú herceget, aki ezért operett- és filmhősként is felbukkant különböző változatokban, sőt, Shaw Szent Johannájában is rokonszenves mellékfigura – tudniillik akkor még Orléans leendő hőse és Franciaország leendő marsallja volt Gilles de Laval de Retz (Rais, Rays, a középkori írásmódok gyakran ingadoznak), aki feltehetőleg 1396-ban született, és 1440-ben halt meg – ami viszont egészen bizonyos, mert látványos per után ítélték halálra és végezték ki.
Gilles báró portréja
Pedig hát, ha jól belegondolunk, szegény Gilles csak a saját kékszakállára csinálta tovább is azt, amit korábban a király és a Szűz – mármint az orléans-i – dicsőségére tett, tudniillik az embermészárlást. Nodehát egészen más dolog azt háborúban, és más egy Nantes melletti kastélyban tenni, magánjelleggel. Az ilyesmit egy idő után – ez az idő ez esetben tizennégy év volt – a nantes-i püspök is megsokallhatja, és érdemei elismerése mellett máglyára ítélheti Franciaország marsallját. A történelmi Kékszakáll lelkét ugyanis nem holmi közönséges feleséggyilkosságok terhelték. Kékszakállnak úgy kellett a feleség, mint hátára a púp. Judit??? Mint Bartóknál? Kékszakáll olyan meleg volt, hogy, amint mondják, gesztenyét lehetett volna sütni a hasán. Ezt a mai, felvilágosult, világi jogi nyelv is hajlamos természetellenes fajtalanságnak nevezni, hát még a középkori egyház! A XV. század közepi Itáliában egyenesen a kolostorok éjszakai ügyeivel foglalkozó hatóságnak nevezte magát az az erkölcsrendészet, amely amúgy mellesleg Leonardo da Vinci után is nyomozott (aligha indokolatlanul, de ez a mester magánügye). Gilles tehát azt szerette, amit Szodoma lakói, akik Lót vendégeit, e jóképű férfiakat kívánták meg, utálkozva utasítva vissza Lót asszonyszagú lányait, pedig a vendégszeretetet az atyai szeretetnél is többre tartó atya felajánlotta őket. A kellemes külsejű vendégek az Úr angyalai voltak, és nem csoda, hogy főnökük megorrolt Szodomára, egyedül a heteroszexuális Lót családnak kegyelmezve meg. (A történet enyhén szólva frivol, de pontosan így áll a Bibliában, csak kicsit régiesebb nyelven fogalmazva.) A „szodomizálás”, modernebb szóval az anális szex ezért is tartozott egyházi bíróság elé. De Gilles de Retz különben is mindenféle alkimista és egyéb hókuszpókuszokat is művel a hadi szolgálattól visszavonulva, két pedofil kicsapongás között – mert elsősorban a kisfiúkat szerette, és alkalomadtán egy-egy kislányt is. Elraboltatta, kastélyába hurcoltatta őket, majd, ha kiélte rajtuk hajlamait, a vérüket vette, holttestüket is felhasználva a varázslatokhoz – legalábbis ez áll a régi periratokban. Az áldozatok számát százon felül mondják, ami éves átlagban nyolc-tíz eltűnt gyermeket jelent. Szadista és valószínűleg biszexuális volt a magyar történelem külföldön leginkább ismert nőalakja (Staller Ilonát leszámítva) – a híres
családból származó Báthory Erzsébet, akit egy német regény a Vérgrófnő (Blutgäfin) jelzővel ruházott fel, s ez az európai köztudatban máig él (la Comtesse sannglante például). Paloma Picasso játszott egy nevezetes filmváltozatban, a festő leánya. Az anekdotikus hagyomány szerint ugyanis a csejtei vár asszonya megpofozta egyszer egyik cselédlányát, akinek száján serkent a vér, rácsöpögött az úrnő kézfejére – mikor letörölte, a nyomában szebbnek látta a bőrt, ezért elhatározta, hogy merő kozmetikai okokból a szó szoros értelmében vérfürdőket fog rendezni. Ez épp akkora csacskaság, mint azok a történelmi feltételezések, hogy Báthory Erzsébet merő szlovákellenes indulatból gyilkolta a jobbágylányokat, vagy hogy koncepciós per áldozata lett, és birtokára vágyó rokonai vádaskodtak ellene. Utóbbi álláspontban ugyan lehet valami, de ha így volt, kétségtelen: özvegy Nádasdyné bőségesen gondoskodott arról, hogy legyen mivel vádolni. A tanúk vallomásai nem fedik, hanem kiegészítik egymást, ez is a koncepciós per elmélete ellen szól; az pedig, hogy a bíróság megkínoztatta a vádlottakat, a „vérgrófnő” segítőit, semmit se mond – ez akkor hozzá tartozott a törvényes joggyakorlathoz. Őket halálra ítélték, Báthory Erzsébetet elzárásra – ez azt is jelentheti, hogy kissé bolondnak tartották, hiszen úgy viselkedett, mint egy versenyistálló-tulajdonos, aki lelövi a lovait – tudniillik munkaképtelenné kínoztatta vagy épp megölte az udvarában foglalkoztatott fiatal nőket és lányokat. Hogy hányat, nem tudni, a hagyomány szerint hatszázat, de lehet, hogy „csak” néhány tucatot. Hangsúlyozni kell, hogy jórészt nem jobbágyok gyermekei voltak, hanem szegény nemesek lányai, akiket jó illemet tanulni küldtek a főnemesi udvarba. A levelezés 1600 táján nem volt olyan természetes szokás, és a halál természetes része volt az életnek – azért is szültek az asszonyok hat-nyolc vagy még több gyereket, mert kevés érte meg az érett kort. Hogy szigorúan bántak velük, az is természetes volt. Hozzá tartozott a fiatalok neveléséhez. Aki szereti gyerekét, nem kíméli meg a vesszőtől, mondta a Biblia. Persze, azt nem tudták, hogy a várúrnőnek és segítőtársainak, Darvulia asszonynak, Fickónak, a férficselédnek, aki „játszott” is az özveggyel, milyen ötletei támadnak…
Báthory Erzsébet mosolyogva nézi a lányok nyilvános kínzását (Csók István egyik vázlata) Mert az, hogy a lányok tenyerébe vagy talpára több száz (!) pálcaütést mértek, az hétköznapi cselekedet volt. Nem is mondhatjuk szexuális jellegűnek, bár mindkét testfelület az erogén zónák közé tartozik. Ám feltűnő, milyen nagy szerepe volt a meztelenre vetkőztetésnek és a női nemi szervek kínzásának. A per iratanyaga fennmaradt. A különböző tanúk elmondják, hogy „az asszony” gyakran meztelenül dolgoztatta ruhái előkészítésén a lányokat, olyankor, amikor tudta, hogy férfiak is látják őket. A múlt század végén Csók István, akkor fiatal festő egy hatalmas képen megfestette, miként nézi az úrnő – férfiak körében – a lányok hideg vízzel való öntözését a behavazott udvaron. (A kép 1945-ben megsemmisült...) Megtette azt is Báthory Erzsébet, méghozzá egy rokonlánnyal, hogy reggeltől estig oszlophoz kötözve az udvarra állíttatta, és bekente mézzel, hogy a darazsak és egyéb rovarok odaszálljanak. Piqueuse is volt, vagyis az a fajta szadista, aki a tűvel való szurkálást élvezi: a lányok arcába szúrt néha, de különös előszeretettel a mellükbe, és köz-
ben „híres kurvá”-nak nevezte szegényeket, ami bizonyos erotikus izgalomra vall… Továbbá legalább két tanúvallomás említi a „szemérmes test” megégetését, méghozzá nem is a kínzásban segítő idősebb asszonyok, hanem a grófnő saját keze által. Az egyik esetben égő gyertyát „sütött bele”, a másik esetben a felforrósított hajbodorító vasat nyomta a lányba.
Karikatúra Csók István Báthory Erzsébet című műve alapján Mi az igazság Báthory Erzsébet körül? Nem tudni. Lehet, hogy összeesküvés áldozata is volt, de mindenképpen olyan, szexuálisan kiéhezett asszony, aki túllépett a kor kegyetlenségének normáin. Mert például azt, hogy az ájultra vert lányt a lábujjak közt meggyújtott olajos papírral kell magához téríteni, a férjétől tanulta – férje, Nádasdy Ferenc a „fekete bég” 1590 táján a legkiválóbb katonák egyike volt. A háborúskodás egyik célja pedig az volt, hogy mindkét oldalon foglyot ejtsenek, aki jó pénzen kiváltatja magát rokonaival. Minél inkább verik, annál gyorsabban... Csak hát ismét a különbség: ami a hadakozásnál erény, az a civil életben főbenjáró bűn. Még akkor is, ha csak az alacsonyabb társadalmi rangú bűntársakat végezték ki.
A MÁGLYÁIG VEZETŐ SZÖRNYŰ ÚT
Tévedés volna eleve gonosz embert, vagy épp perverz lelket látni a régi idők bírájában, aki a középkorban elrendelte a vádlottak kínvallatását. Épp az igazságszeretet vitte rá, hogy legfeljebb egy órán át elrendelje a törvényesen megszabott korbácsolás, hüvelykszorító, spanyolcsizma, valamint csiga, illetve létra vagy nyújtópad alkalmazását. Ha az illető elviselte, hogy félig összeroncsolják a hüvelykujját meg a sípcsontját, továbbá kificamítják a vállát, amikor hátrakötött kézzel felhúzzák, és súlyokat akasztanak a lábára, és továbbra is ártatlannak vallotta magát, akkor a bíróság is ártatlannak nyilvánította, a hóhér pedig amolyan természetgyógyászként ellátta sebeit, helyreigazította tagjait. Csak a XVIII. század vége felé jutottak el a legokosabb jogászok addig, hogy belássák: az igazság nem deríthető ki e módszerrel – az érzékeny ártatlan megtörik, a legnagyobb vagányok meg épp hogy kiállják azt a megszabott időt, és büszkén szabadulnak. Más volt a helyzet az üldözések „fénykorának” – az 1470 és 1770 közötti századokról van szó – boszorkányaival. Voltak „boszorkánymesterek” is, de a vádlottak túlnyomó többsége nő volt. És nem csak bábák, javasasszonyok, a szomszéd tehenének megbabonázásával megvádolt parasztasszonyok voltak a boszorkányok: akadt nagy per a XVI. században, ahol a vádlottak 70 százaléka 22 éven aluli lány és asszony volt. Ezzel némileg magyarázatot találunk rá, miért érdeklődtek a kihallgatások iránt annyira a jogászok, tanácsurak, sőt hercegek, mint az az ifjú bajor herceg, aki egy levelében megírta, hogy részt vett egy boszorkány eredménytelen vallatásánál, és nagy érdeklődéssel várja a holnapot, amikor majd a perzseléssel folytatják a „kínos kérdések” föltételét. A boszorkány ugyanis az ördög menyasszonya volt, s kínzása a bíróság személyes harca az ördöggel. A vallatást bármeddig, akárhányszor, bármely módszerrel lehetett folytatni. A törékeny öregasszony csontjait ropogtatva hamar el lehetett jutni a beismeréshez, hogy ott
volt a boszorkányszombaton, megcsókolta a Sátán fenekét, és hűséget esküdött neki. Ám a szerencsétlen hiába hitte, hogy békén hagyják most meghalni – elkezdődött az újabb faggatás: kit látott ott az ismerős fehérnépek közül? És csakhamar letartóztattak olyan nőket vagy akár egész fiatal lányokat is, akiknek meztelenre vetkőztetése már kellemesebb szórakozás volt a különben eléggé a társadalmon kívül élő, megvetett, bár jól fizetett hóhérok és segédeik, továbbá az előkelőségek számára. Mert a boszorkánysággal vádolt nőt természetesen anyaszült meztelenre vetkőztették, nehogy ruhájába rejtse az ördög fájdalom ellen óvó talizmánját. Ha volt folyó a környéken, csuklóját és bokáját összekötötték, így dobták a vízbe; ha nem süllyedt el rögtön, az azt bizonyította, hogy boszorkány, de ezt neki magának is be kellett vallania.
Franz Piloty, valaha divatos müncheni történelmi festő képe: boszorkány a kínzókamrában
Tudományos kiadvány 1584-ből a gyanúsított asszonyok vízbe dobásának „szakszerű" módjáról (vízpróba; ha nem merül el, boszorkány) A vízpróba után a boszorkányok külön tömlöctornyába vitték, egy kis éheztetésre, ami óvintézkedés is volt: ne kényszerüljön a tekintélyes bíróság olyan nőt látni, aki a fájdalomtól nem tud parancsolni a végbél záróizmainak. A végbél különben is arra volt való, hogy a hóhér alaposan belekotorjon hüvelykujjával, úgyszintén ördögi varázsszert keresve, de megtette ezt a női test elülső nyílásával is vallatás előtt. Továbbá minden négyzetcentimétert végigvizsgáltak az áldozat bőrén, nincs-e rajta anyajegy? Ha volt, beleböktek egy tűvel, vérzik-e? Ha nem, akkor az az ördög érintésének a nyoma. Ha igen, akkor a boszorkányjegy nincs ugyan rajta, de a bizonyítékok királynője úgyis a saját vallomás, és azt kiszedni már a hóhér feladata. A hóhér pedig meg is tett mindent, annál is inkább, mivel tortúranemenként fizették, az elítélt elkobzott vagyona meg a városé vagy a
nagyuraké lett – volt miből fizetni a hóhért. Nem írjuk le az általános kínzásmódokat, csak a boszorkányokét, melyeket rengeteg fiatal és középkorú, néha – az iratokból, jegyzőkönyvekből megállapíthatóan – a környék legszebbjének tartott lányokon és nőkön alkalmaztak. Ama bizonyos eldugott talizmánt a szőrzetben is illett keresni, ezért a hóhér egy fáklyával leperzselte a segédei által szétfeszített nő hónalján és lába között a mohát vagy bozontot. Sokaknak már ez elég volna, hogy valljanak, de nehogy azt higgyük, hogy ezzel már elkezdődött a kínzás! Dehogy. Ekkor ültették be a lányt vagy asszonyt a „boszorkányszék”-be, többnyire egy éjszakára. Ez a karosszék fából volt, kiegészítővel a láb részére. Azok a felületei, amelyek a talppal, az alsókarral, a háttal és a fenékkel érintkeztek, tompa, vérzést nem okozó, de fájdalmas szegekkel voltak kiverve. Ha az ülőrész fémből volt, aláraktak egy tüzes parázzsal teli serpenyőt, amely a női test legérzékenyebb részét tüzesítette, emlékeztetendő az Ördög állítólag jeges csókjára.
A vesszőnyalábbal való verést ábrázoló holland kép 1685-ből Volt más hatásos „ültetési módszer” is, a „csikó”. Állítólag ókori találmány: egy mai koporsófedél és a tornászok lovának a kombinációja. A rajta ülő – természetesen meztelen – nő combjai közé vágott az ülőalkalmatosság éle. Ha a hóhér vagy a bíró úgy látta jónak, bokájára, esetleg nagy lábujjára kisebb-nagyobb súlyokat kötöztek, illetve a segédek kétoldalt fel-felrántották a lábát, hogy a test gátnak nevezett része még erősebben ránehezedjék a koporsófedél élére. (Ha az olvasó nem hisz nekem, olvassa el De Coster világhírű Till Ulenspiegelét vagy Soldan-Heppe-Bauer klasszikus művét a boszorkányperekről. Forrásokra nincs itt mód utalni – tudomásul kell venni, hogy az emberi lélek mélyén sok minden lakozik, és a történelemben minden megtörténhetett.) És ez még mindig csak előkészítés volt, azután jött az igazi, szabályos kínzás, csigára húzás, létrára feszítés hátrakötött kézzel. Ám az
ilyesmi nem volt eléggé nőies. A hóhérok kedvelték az alsókar bőrének összeszorítását és ledörzsölését kender- vagy lószőrkötél segítségével, ez volt a „zsinórozás”. A boszorkánynak a combján végezték ezt a műveletet. Ha a bírákat a mogyoróbottal ütött fenék látványa szórakoztatta, kifeszítették a nőt egy „bak”-on, keze és lába nagyujját szoríttatva össze egy-egy hüvelykcsavarba, és az így felmeredő, feszülő bőrű farra akár százat is ráhúzattak. Aztán pár nap múlva folytatták a műveletet az éppen gyógyulni kezdő véraláfutásokon és hurkákon.
A Megkínzott boszorkányok című 1969-es film plakátja „Pók”-nak nevezték azt a többágú fogót, amellyel belecsipkedtek a boszorkány meztelen mellébe. A közönséges spanyolcsizmán kívül, amely az alsó lábszár csontjait gyötörte, ismertek különleges vascsizmákat, ebbe erőltették bele a boszorkány lábát, majd forró folyadékot öntöttek mellé. A perzselésnek és égetésnek különben is nagy szerepe volt, és minél érzékenyebb testfelületet kerestek hozzá. Az eszköz parázs volt, mécses, gyertya vagy kénbe mártott toll, a felület a talp, a
nyak, a hónalj, és ha a boszorkány különösen megátalkodottnak bizonyult, akkor a mellbimbó és a lábak köze. Az utóbbi, a „mécseskínzás” mindig hatásosnak bizonyult. Ha valóban olyan nagyon érdekelte volna az igazság a bíróságot a boszorkányperekben, alighanem rögtön a mécsessel kezdik. De akkor kevesebbet keres a hóhér, és megrövidül a „színielőadás”-ban részt vevő előkelőségek programja.
„TEÁTRUM” A PIACTÉREN
A népnek már a római korban is elsősorban cirkusz kellett a kenyéren kívül. A cirkusz egyik vonzereje akkor is a vadállatszám volt. Csak épp nem karikán ugrottak át az oroszlánok, hanem részben közönséges, részben mai szóval politikainak mondható bűnözőket marcangoltak szét (az utóbbiak nem akartak áldozni az akkoriban istenként tekintett császároknak). A közönség kedvelte ezeket a véres színjátékokat, akárcsak a gladiátorok életre-halálra szóló viadalát, és szívesen végignézte egy-egy makacs „politikai bűnöző” – magyarán: korai keresztény – mártíriumát is. Jó évezreddel később ugyanígy tódultak a városi népek a piactérre, hogy misztériumjátékot nézzenek, többek között a szentek mártíromságának történetét is, élethű előadásban. Bármily élethű volt is, azért csak játék volt a középkori vallásos színház. Volt azonban komoly változata is, valódi szenvedéssel. A nyilvánosság színhelye, a piactér volt a teátrum, és sok helyen valóban e latin szóval illették a teret, ahol a megszégyenítő vagy fájdalmas büntetéseket végrehajtották. Itt volt ugyanis általában a pellengér. Sokféle formája lehetett. Közönséges kőoszlop, amelyre láncot és bilincset kovácsoltak. Vagy kalodát tettek rá: vastag deszkaszerkezetet, amely mozdíthatatlanná tette az elítélt fejét és két csuklóját. Esetleg egy madárkalitkaszerű, szűk vasketrec, amelyben az erkölcsi okokból elítélt bűnös – többnyire lány vagy asszony – épp csak állni tudott. Hogy meddig, az a tanácsurakból vagy más hatósági emberekből, de mindenképp tisztes férfiakból álló bíróságtól függött. A pellengér már önmagában is testi büntetés volt, tekintettel a hosszú órákig, esetleg reggeltől estig tartó állásra és a kényelmetlen testhelyzetre. Az igazi cél azonban a megszégyenítés volt. A pellengérre állítottat egyfajta népítéletnek tették ki. A bámészkodó csőcselék kedvére szórakozhatott vele. Egyrészt szavakban élhette ki kegyetlen indulatait, elmondva a például legénnyel való enyelgésen rajtakapott leányzót kurvának, cafkának, rimának, cemendének, afféle személynek
és így tovább: minden európai nyelv sokféle kifejezést ismer. A német Hure, az angol whore, az ógörög khoré (lány) mutatja, hogy az indoeurópai nyelvekben milyen ősi szó ez – eredetileg kb. „kedves”-t jelentett. Talán a magyar kurafi is ezzel függ össze, és nem a szláv eredetű kurvával?
A pellengérre állítás, kalodába vagy kalitkába zárás tehát egyfelől lelki kínzást jelentett. Másfelől fizikait is, a tömeg részéről. A védekezni nem tudó elítéltnek tűrnie kellett, hogy a suhancok sárral, kővel, tojással dobálják, fölhajtják a szoknyáját, fogdossák a mellét, fenekét. A kaloda lehetett olyan is, hogy áldozata a földön ült, előregörnyedve, s az egymásra csukódó deszkák a csuklót és a bokát rögzítették. A fiatal fiúk és férfiak kedvelt foglalatossága volt ilyenkor, hogy lehúzzák az elgyötört „cemende” lábbelijét, és meztelen talpát csiklandozzák vagy éppen vesszőzgetik. A városi őr nem avatkozott ilyenkor közbe – úgy kell a dajnájának, az erkölcstelenjének, örüljön, hogy nem ő táncoltatja meg rajta a pálcát vagy a korbácsot. Európa kisebb-nagyobb városaiban a XVII–XVIII. században ugyanis szokás volt, hogy a „kikapós”, legényekkel cicázó lányokat, házas-
ságtöréssel gyanúsítható asszonyokat alaposan elverték. Méghozzá nyilvánosan, a pellengér emelvényén. Az őr, régi magyar szóval az „isterázsa”, felemelte a szoknyáját és az alatta levő ümögöt – inget –, és a barokk kor városi polgárának megvolt a szórakozása. Meztelen női hátsót másként nem nagyon volt alkalma látni, mert fürödni is ingben fürödtek akkoriban – már ha fürödtek –, de piros csíkokkal cifrázott női hátsókban nem volt hiány. Komárom városa például „péntökösök”-nek nevezte a szerelmi játékokkal gyanúsítható lányokat, asszonyokat, mert péntekenként számolta rajtuk a hóhér segédje a pálcaütéseket. Ha a hatóság túl magasnak vélte a pálcák számát, harmadolta a büntetést: ez azt jelentette, hogy három egymást követő pénteken kellett a bűnösnek lecsupaszítani a hátulját, és megmutatni, milyenek az előző heti véraláfutások, amelyek aztán újakkal szaporodtak. A kiállott büntetést többnyire kiutasítás követte, határozott fenyegetéssel megtoldva, hány pálcaütés lesz, ha a nőszemélyt még egyszer rajtakapják, ahogy legénnyel jön ki a kukoricásból, betér a csapszékbe borért vagy pláne „nyelvel”, azaz szidja a tanács tisztes urait.
Megesett lányok büntetése Németországban (Magyarországon a terhes és szoptató nők megverését elhalasztották ebben a korban – igaz, el nem engedték)
Az ütések száma rendkívül változatos volt. A „25” a XIX. század találmánya. Ahol szigorúan ragaszkodtak a bibliai hagyományokhoz, ott kedvelték a 39-es számot. Mózes törvényei ugyanis tiltották az ennél több korbácsütést. Mezopotámiában a 60-as számrendszer dívott, ezért ott 60 ütést is engedélyeztek a törvényhozó Hammurapi korában, 3700 évvel ezelőtt. Az asszíroknál 20 és 100 között lehetett az ütések száma, Európára is ez volt a jellemző. Buda jogtörténete ismer egy különös esetet, amely a sakkjáték feltalálójának híres búzaszemanekdotáját juttatja eszünkbe. Egy erkölcstelen életű fiatal nőt lefogtak, hat korbácsütést mértek rá, és azt követelték, esküdjék meg, hogy megjavul. Megtagadta, erre másnap tizenkettőt kapott, és újbóli felszólítást. Továbbra is makacs volt. Harmadnap huszonnégy ütés csattant a testén, és tudhatta, hogy a következő nap negyvennyolc lesz és így tovább. A delikvens tehát javulást ígért, mielőtt e matematikai haladvány módszerével agyonverik. Hogy azután megtartotta-e szavát, arról nem szól a krónika. A korbácsnak – egyágú szíjkorbácsnak – nagy szerepe jutott később a nők fenyítésében. A XVIII. század végén elkülönültek egymástól a módszerek: a férfiakat bottal verték, a nőket korbáccsal, az 1776 körül a felvilágosodás nevében betiltott kínvallatás helyett is. Ám büntetésként is csattogott néha a sós vízben áztatott, kígyózó fenyítőeszköz. Házasságtörés gyanújáért, házasság előtti viszonyért sűrűn csattogtatták a 30, 40 vagy épp 80 korbácsütést. A cári udvar arról volt nevezetes, hogy alkalmanként előkelő hölgyek nyilvános elpáholására is sor került. Oroszországban a meztelen hátat választották a korbács célpontjául. Az elítéltet, akire például valamely cárnő féltékeny volt, derékig meztelenre vetkőztették; a hóhér segédje a hátára kapta és maga elé szorította a karját; a hóhér megtáncoltatta rajta a korbácsot. Csapügin orosz naturalista író Sztyepan Razinról szóló történelmi regényében sokat ír a moszkvai udvar és a bojárházak kínzókamráiról és büntetésmódjairól 1700 körül: a rablók szeretőit még kegyetlenebbül kínozzák, mint magukat a rablókat, például tüzes fogóval marnak a mellükbe, csigán kinyújtott testüket korbácsolják, s letépnek róluk minden ruhát akkor is, ha a talpukat verik.
Egy cári udvarhölgy nyilvános korbácsolása A nyilvános korbácsolásra ítélt nőknek egy módjuk van enyhíteni sorsukon Csapügin nagy történelmi ismerettel ábrázolt Oroszországában: megvesztegetik a hóhért. Vagy pénzzel, vagy magukkal, odaígérve testüket a büntetés kiállása után. Persze, az ígéret beváltása már nem a bámészkodókra tartozott.
Francia utazók elképedtek azon a kegyetlenségen, ahogy az orosz földesurak jobbágyaikkal bántak, még a felvilágosult arisztokraták is. Az ifjú hölgyek vidéki magányukban unaloműzésként pofoztatták egymással szobalányaikat. Volt, aki a fővárosban talált ki Báthory Erzsébethez méltó büntetéseket, nem kevés erotikus felhanggal (például a jobbágylányok megverését férfi inasokra bízta és fordítva). Csapügin regényében egy bizonyos Násztyát szinte naponta megvesszőznek valamiért – talán nem is valódi vétkekért, hanem mert, mint ura megjegyzi, jól sújt rajta a nyírfavessző, „kemény fara lévén a dögnek”.
Ha igaz, még száz évvel ezelőtt is így csattogott a korbács a prűd Amerikában: a szellős öltözetű leányzó egy papot csábított el
AZ ÜLTETVÉNYES KORBÁCSA
Világszerte ismert egy brazil tévétársaság érzelmes teleregénye a természet játékaként fehérnek született mulatt rabszolgalányról, Isauráról. Már az alapul szolgáló regény is népszerű volt Brazíliában. A gazda el akarja csábítani a szép Isaurát, ő pedig szorgalmasan védi erényét, szemben a fekete lányokkal, akik kevésbé finnyásak... A valóság kevésbé volt romantikus. Egy ellenkező rabszolganőt a gazda minden további nélkül megerőszakolt és aztán megvert, mint egy lovat, esetleg el is adta dühében, mint hasznavehetetlen jószágot. A rabszolgalányok fölötti fehér uralmat ugyanis csak egy dolog korlátozta, a fehér nők féltékenysége, ám az is legfeljebb szájalásban merült ki a fehér férfival szemben. Ám mit mond Gilberto Freyre, a szociológiai irodalom brazil úttörője? Általános jelenségként figyelték meg a rabszolgatartó társadalmakban, hogy az úrnők kegyetlenebbül bántak a rabszolgákkal, mint az urak. Krónikásaink, az utazók, a folklór, a szájhagyomány is ezt erősítik meg. Az úrnők védtelen rabszolgákkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseinek nem is egynéhány, hanem igen sok esetéről tudunk... Élemedett korú bárónőkről, akik féltékenységből vagy mérgükben 15 éves mulatt leánykákat adtak el vén kéjenceknek. Másokról, akik cipőjük sarkával tiporták szét a rabszolgalányok fogsorát, vagy levágatták a mellüket, letépették a körmüket, megégették az arcukat... Az indíték szinte mindig a férjjel kapcsolatos féltékenység volt...’’ Ugyanebben az időszakban – a XIX. század elején – az Antillák szigetein az utazók a cayenne-bors használatát jegyezték fel az előkelő úrnőkről. Ha észrevették, hogy férjük érdeklődik egyik vagy másik rabszolgalány iránt, elkapatták a felügyelővel, és piros cayenne-borsot dörzsöltettek szét a lába közt, hogy egyrészt elmenjen a kedvük a hancúrozástól, másrészt megbűnhődjenek, ha netán már megszentségtelenítették volna a családi ágyat. A dolog tulajdonképpen azért tűnt fel az utazóknak, mert máskülönben jól nevelt és előkelő hölgyek ragad-
tatták magukat ilyen kegyetlenkedésre, egyben illetlenségre is, hiszen a XIX. század elején igazi úrinő az asztallábat sem emlegette. Különösen kegyetlenek lettek volna a rabszolgatartók a XIX. század első felében? Vagy a jobbágyaikat sanyargató földbirtokosok a kelet-európai vidékeken? Korántsem. Ugyan nagyon sok feljegyzés származik ebből az időből, mely az ültetvényesek és birtokosok túlkapásairól szól, ennek azonban az az oka, hogy a felvilágosodás és a szentimentalizmus eszméi fogékonnyá tették az embereket mások szenvedésére. Meghallották a jajgatást, amelyet a XVII. században nem vettek figyelembe. Rabszolgaság – házi rabszolgaság – az Amerikát gyarmatosító spanyoloknál is ismeretes volt, akárcsak a mohamedánoknál. Az előbbiek afrikai származású fekete rabszolgákat tartottak, az utóbbiak, ha mód volt rá, fehér bőrűeket, főleg a kaukázusi cserkesz lányok örvendtek (bár kérdés, mennyire örvendtek) nagy kelendőségnek. A rabszolgák azonban nem játszottak alapvető szerepet a gazdasági életben. Ez csupán Amerika gyarmatosítása után vált általánossá az újkorban. Először az indiánokkal kísérleteztek a gyarmatosítók. A XVI. században a hódítók eleinte kegyetlenül irtották Dél- és Közép-Amerika őslakóit, nem tekintvén őket igazi lélekkel bíró embernek. Lemészárlásukat csak akkor bonyolították az inkvizíció kínvallatási előírásainak szabályai szerint, ha úgy vélték, tudnak valamilyen aranylelőhelyről. A megcsonkított emberek látványa felvilágosult spanyol papokat egyrészt arra késztetett, hogy a megtérített indiánokból nyugalmas telepeket szervezzenek, másrészt arra, hogy inkább néger rabszolgák behozatalát javasolják. Az indiánok ugyanis nem bírták a munkát. Nem csupán azért, mert fizikailag nem voltak hozzászokva a rendszeres testi erőkifejtéshez. Legalább annyira lelki okok is közrejátszottak abban, hogy a munkára fogott indiánok az őserdőbe szöktek, vagy öngyilkosok lettek, esetleg testileg-lelkileg összeroppantotta őket a törzsi öntudatot megsebző életmód. Ez elsősorban a férfiakra volt jellemző. A nőkre az indián társadalomban is több teher hárult, ezért a rabszolgamunkát is jobban tűrték.
Gert von Pacziensky, a gyarmatosítás egyik kutatója írja, hogy a néger rabszolgák behozatala után is dolgoztattak indián nőket a gumiültetvényeken. Ha nem gyűjtöttek eleget a fák tejszerű nedvéből, a felügyelők hátrakötött csuklójuknál fogva húzták fel őket, és így korbácsolták meztelen hátukat. Ha másféle szórakozásra vágytak, egy „cepo” nevű kalodafélét vettek igénybe, amelyen több lyuk volt egymás mellett a bokák számára, és a felügyelő az elmaradt termelés szerint határozta meg, milyen szélesre feszített lábbal töltse a gumimézgagyűjtő asszony az éjszakát. Az így felvett, fordított Y-szerű testhelyzet tökéletesen kiszolgáltatta a nőt a felügyelő korbácsának és kéjvágyának egyaránt. Az afrikai rabszolgákat gyakran törzsfőnökeik, arab rabszolga kereskedők vagy fehér rabszolgavadászok gyűjtötték össze és adták el a hajótulajdonosoknak. A rabszolga-kereskedelem a minél nagyobb haszon – minél kisebb befektetés elve alapján folyt. A négerek számára az
első megpróbáltatás a tengeri út volt, amelyet hihetetlen zsúfoltságban összepréselve töltöttek. A halottakat a tengerbe dobták. A mutatósabb lányokat elkülönítették, mert a gyarmatok nem mohamedán urai is előszeretettel rendeztek be maguknak egy kis háremet fekete asszonyokból. A fegyelmet hosszú bőrkorbácsokkal tartották fenn a hajókon, az amerikai kikötőkben, ahol némileg felhizlalva, megerősítve árverésre bocsátották őket. Legtöbbjük cukornád- és gyapotültetvényekre került, és kötelességei közé tartozott, hogy újabb kis rabszolgákat nemzzen, illetve szüljön a tulajdonosnak. Ebben különben maga a tulajdonos és a fehér felvigyázó is segített, így terjedtek el a mulattok, harmad- és negyedvérű négerek, akiknek bőre már egészen világos is lehetett, de nem volt több joguk, mint a feketéknek.
Múlt századi francia festmény a fehér asszonyhúst áruló keleti rabszolga-kereskedőről
Harriett Beecher-Stowe, a Tamás bátya kunyhójának szerzője egy másik, kevésbé ismert könyvet is írt a nagy sikerű, de ugyanakkor kétségbe vont hitelű regény védelmében. Ez a Kulcs, egy korai szociográfia, amelyben konkrét példákat sorol fel a néger rabszolgákkal való bánásmódról. Különösen azt találta elborzasztónak, hogy jól nevelt, jószívű emberek is érzéketlenek a mások fájdalma iránt. Látott olyat, hogy kellemes baráti csevely közepette a néger felszolgálónő vérző háttal végezte munkáját. Tudomása volt róla, és más utazók is megerősítik tapasztalatait amerikai útleírásaikban, hogy a rabszolgatartók nem érik be a veréssel. Például apró ketrecekbe zárják a rabszolgákat hoszszú időre. A veréshez többnyire bőrkorbácsot használnak, a hátat és a feneket verik vele véresre, csíkokat hasítva ki a fekete vagy barna bőrből. Ezeket a sebeket azután forró pecsétviasszal csepegtetik le, vagy sót, esetleg egy külön e célra készült borsos „rabszolgakeverék”-et dörzsölnek beléjük. A kényelemszerető gazda hivatásos korbácsolóhoz küldhette házi rabszolganőit, ahogy az a Tamás bátya kunyhójában is olvasható ... Még századunkban is élt az a hiedelem, hogy a nagy bokszolók közt azért van annyi fekete bőrű, mert a négerek érzéketlenek a fájdalom iránt. Maguk az ökölvívók mindig is tiltakoztak e feltételezés ellen.
AZ IMÁDOTT GUVERNÁNTOK
A pedagógusi pálya korántsem volt mindig elnőiesedve. A pedagógus szó szerint „gyermekvezetőt” jelent, mégpedig férfit, aki tanácsával és példájával, oktatva és nevelve vezeti a görög ifjat. És egyben szereti is a gyereket. Ez a szeretet olyannyira terjedhet, hogy a pedagógus pedofil lesz, azaz épp csak serdülő ifjakat megkívánó és elcsábító férfi. Ezt a görögöknél nem tekintették volna bűnnek, ha nem lettek volna a bármily művelt pedagógusok rabszolgák, munkát végző alacsonyrendű lények, akiknek nem volt joguk a kívánatosán izmos fiúpopsik magasabb rendű élvezetére. De egy idősebb szabad férfit a görög fiú eszményi vezetőjének tekintettek. A tanítók és tanárok egészen a XVIII. századig férfiak voltak, diákjaik is elsősorban fiúk, bár mindig voltak tanulni vágyó nők, mint a középkori Héloïse, akit a filozófus Abélard-ral szövődött szerelme tett halhatatlanná. A XII. században éltek, és a férfi a lány oktatója volt. Nagyon lírai történet, és Abélard-nak komoly szerepe van a középkori filozófia történetében, de itt most csak a durva tényeket rögzíthetjük: ha Héloïse nem volt elég szorgalmas, akkor Abélard alaposan elverte (ő maga írja!), a bizalmas testi érintkezés következtében mind szorosabb lett a kapcsolat, olyannyira, hogy Héloïse teherbe esett. Nagybátyja, egy kanonok, túlzásnak ítélte a pedagógiai együttműködés ilyetén formáját, embereivel elfogatta Abélard-t, és bizony kiheréltette. Ettől fogva hősünk még többet foglalkozott a filozófiával, és gyöngéd leveleket váltott szerelmesével, jobb híján. A lányok erkölcsi nevelése a gyóntatóatyák kezében volt, akik fenyítési joggal is rendelkeztek a jó házból való úrilányok felett. A XVII– XVIII. században egy finom ifjú hölgy nemigen érintkezhetett olyan szabadon férfiakkal, mint manapság, a gyóntatót pedig kötötte a cölibátus fogadalma, ennélfogva mindkettejük számára igencsak izgalmas volt a bűnbánat ideje, a lemeztelenített popsin többé-kevésbé gyöngéden táncoló, a nemi szervek környékét fájdalmasan izgató virgács órája. Egy bizonyos Girard páter a XVIII. század közepén odáig vitte ezt a
seggrepacsizást, hogy egy bizonyos Cathérine Cadière nevű hölgyet nemcsak megfegyelmezett és elcsábított, hanem még gyereket is csinált neki, s mikor megtörtént a baj, ő maga próbálta elhajtani. Ez azért már sok volt egyszerre, azonkívül a páter jezsuita volt, és a jezsuitáknak mindig sok volt az ellensége. Látványos per lett a dologból, mely végül a gyóntató felmentésével végződött, de egész Franciaország foglalkozott a botránnyal, és közszájon forogtak a sajátos pedagógiai módszerek, olyannyira, hogy egy híres erotikus mű is tárgyalta a dolgot (A filozófus Teréz). Szerzője valószínűleg annak a magas rangú bírónak a testvére, aki a Girard elleni pert irányította. Sade márki kedves olvasmányai közt tartotta számon a többnyire rézmetszetekkel dúsan illusztrált és sokszor kiadott könyvet.
A fiatal lányoknál néha nincs határa az idősebb ós tapasztaltabb oktató iránti rajongásnak (Richard Hegemann rajza) Míg a jó páterek pacskolták és simogatták bűnös lelki gyermekeik popsiját – félreértés ne essék, senki se tesz nekik szemrehányást, ha a lelki gyermekek nem vágytak volna a dologra, nyilván eltitkolják bűneiket –, addig a század egyik vezető filozófusa, Jean-Jacques Rousseau izmos női kezek alatt szenvedett. Pontosabban, s ez a dologban a vicc,
nem is szenvedett annyira. Rousseau egyik legolvasmányosabb műve Vallomása, mely csak halála után jelent meg, s amelyben igencsak őszintén ír élményeiről. Többek közt arról, hogy amikor gyerekkorában egy, a nevelésével foglalkozó nő a fenekére vert, milyen erotikus élményei voltak. A megvert gyerekek ugyanis, főként, ha nem szülő és ellenkező nemű a fenyítő kéz tulajdonosa, mintegy vigaszképp kéjesnek kezdik érezni a fájdalmat. Főként a múlt századra volt jellemző a nevelőnő, a guvernánt intézménye. A szó ugyanabból ered, mint a gubernátor, a kormányzó: a guvernánt (franciául gouvernante, angolul governess) is irányítja a gyerek fejlődését, több-kevesebb, de a múlt században inkább több fenyítési joggal. A szülők ugyanis szívesen hivatkoztak arra a bibliai mondára, hogy aki szereti a gyerekét, az nem kíméli a vesszőt. Az előkelő családok sarjait nem járatták nyilvános iskolába, hanem házitanítók foglalkoztak velük, és guvernantok felügyeltek rájuk; a szülők és a gyerekek kapcsolata bizonyos társadalmi szinten felül nem volt szoros, például már kezdetben is bő tejű parasztasszonyok, szoptatós dajkák foglalkoztak a gyerekkel.
A kibontakozó ifjú nő és az idősebb nevelő közötti bizalmas kapcsolat
A modern mazochista a megközelíthetetlen, gumiba burkolódzó nevelőnőért rajong A múlt század második felében kezdett igazán nőiesedni a pedagógiai pálya. A tanítónők is szorgosan suhogtatták a virgácsot vagy a nádpálcát, fiúosztályokban is. A fiúk előrehajolva kaptak a fenekükre, bokájukat megfogva vagy a lábujjat érintve. Sok tanítónőnek viszont az volt a szokása, hogy ilyenkor combjai közé szorította a néha már kibontakozó érzékiségű gyerek fejét. A szoros testi közelség, esetleg az illat lebilincselte a fiút, és valóságos pavlovi reflex alakult ki számos serdülőben, összekapcsolva az erotikát a veréssel. Ugyanakkor a mindenható nő képzete is rögződött az ifjú lélekben. „Ha asszonyhoz mész, ne feledkezz meg a korbácsról”, mondta Nietzsche, és számos kortársa ezt úgy értelmezte, hogy a korbácsnak az ő férfiúi fenekén kell táncolni. Már az ókorban ismerték a verés, mint serkentő, afrodiziákum szerepét: a lankadt férfiasság megsarkantyúzására nem túl erős, altesti vérbőséget növelő virgácsolást ajánlottak. Brantôme, a XVI. századi erkölcsök krónikása arról ír, hogy némely nemes lovagnak csak akkor jön meg nőre a kedve, ha szíjjal alaposan elverik. Ám igazán a XIX. század második felétől virágzik fel a mazochizmus, és épp Európa legfejlettebb országaiban. Formáiról és módsze-
reiről a következő hónapban lesz szó; itt elég annyi, hogy forrása a guvernantrendszer. A mérsékelten freudista szemléletű pszichiáter és erkölcstörténész, Ludwig Knoll írja monumentális művében, a tízkötetes Kulturgeschichte der Erotikban, hogy „a guvernant a tekintélyelvet testesíti meg. Pótszülők, szeretetosztók és vezérlők egyszerre, mindig testközelben, bizalmas együttlétben, általuk lényegesen csökken a vérfertőzés tabujának hatása, amely egyébként a szülőkkel való kapcsolatot befolyásolja”. Fontos továbbá, hogy a középosztályból származó, de hozomány nélküli, szegény sorú guvernantok nemigen álmodozhattak férjről vagy szeretőről, az ő szexualitásuk is könnyen a szadizmus felé csúszott el, és kéjjel fenekelték védenceiket, a leendő mazochistákat. A pornográf irodalomban oly gyakori leszbikus nevelőnő-úrilány kapcsolatok azonban inkább a férfi fantázia szüleményei. A nyílt erotikára igencsak ritkán került sor, már csak azért is, mert a nevelőnő feladata épp az erényre kényszerítés volt, és a guvernant könnyen elveszíthette az állását kétértelmű viselkedése miatt.
A kegyetlen nevelőnő szimbóluma a korbács és a magas sarkú cipő
ASSZONYOK A DERESEN
A XVIII. századi felvilágosodás filozófusai és jogászai elérték, hogy Európa uralkodói sorra megszüntették a boszorkányperekben való vizsgálatot, és előbb szabályok közé szorították, majd hivatalosan is eltörölték a kínvallatást. Más kérdés, hogy titokban továbbra is fennmaradt. Nem törlődött el a XIX. században sem a testi büntetés rendszere, különösen a bottal vagy korbáccsal való verésé. Szorosan összefüggött ez a jobbágyrendszerrel és egyéb függő helyzettel, például az iskolába járó vagy inaskodó fiatalokéval. A legszigorúbban Oroszországban bántak a jobbágyokkal, valamint Kelet- és Közép-Európa más országaiban is. Levert forradalmak után a Haynau-lelkületű győztesek szívesen osztogatták a pálcaütéseket nyilvánosan is, hogy elrettentsék a népet a további lázongástól; ezt a szokást a román hadsereg 1919-ig őrizte. A nyilvános megveretés igen nagy szégyen volt polgári állású ember számára, a nőknek a többnyire derékig való levetkőztetés pedig olyan lelki kínt jelentett Viktória királynő szemérmes századában, hogy az vetélkedett az ütések fájdalmával. Közönsége éppúgy volt e látványosságoknak, mint a korábbi századokban – az ember már csak ilyen. A közép-európai börtönök története sok szörnyűséget rejt magában e téren: zárkákat, melyeknek padlóját és falait lécek borították például, vasbilincseket, kalodákat. És dereseket is szép számban találhatunk a börtönmúzeumokban. Egy Deinhardt nevű német szerző a múlt század közepén könyvet írt arról, mi zajlik le egy női fegyház falai mögött. Regény volt, de pontos tényeken alapult. A felügyelőnők jogai korlátozottak voltak, bizony. Hogy azután mennyire? Hát például külön igazgatói nélkül nem adhatott egyszerre öt ütésnél többet „Hogy ülsz” vagy „Így kell varrni?” felkiáltással a munkája mellett görnyedő rab nőnek. De negyedóra múlva megint adhatott ötöt, anélkül, hogy német bürokráciával engedélyt kért volna rá az igazgatótól. S amivel ütött, az a derekán lógó bikacsök volt, akkora, mint egy gumibot, hajlékony és nehéz – szamarak homokkal töltött hímtagjából készült. A varrással foglalkozó asszonyok hátát
ütötte többnyire a felügyelőnő, de föl-alá sétálva azzal szórakoztatta őket, hogy különböző fenyítőeszközökről, használatuk módjáról és nagy, nyilvános fenyítésekről mesélt, szakértelmét dicsérve.
Kollektív büntetés a XVIII. század végén: szolgalányok hátának korbácsolása (jelenet az Angélique című kalandfilmsorozatból) A Lenchen a fegyházban című munka arról szól, miként készítik elő a kisebb, szerelméért elkövetett lopásért börtönbe zárt csinos, gömbölyded popsijú Lenchent az „isten hozott”-ra. Ez az „isten hozott” nem más, mint egy alapos fenékverés a börtönudvar deresén, melyet a város jobb polgárai vasárnapi látványosságként szoktak megtekinteni. Lenchen végül is húszat kap, ami után jó ideig nyomja a börtönkórház ágyát. Nem a felügyelőnő osztja ki neki az ütéseket, hanem a legerősebb fegyőrök egyike, egy-egy percnyi szünetet hagyva az ütések között, lendülettel suhogtatva a botot, s a tízedik után kissé pihentetve még a véres barázdákban, majd alattomosan ide-oda húzva. Ezt a rafinált kiegészítést „fűrészelés”-nek hívták a fegyház szakemberei. A deresre fektetett és egy járomfélével védekezésképtelenné tett Lenchen
altestét egy feszes, vékony vászonnadrágocska borította a múlt századi illem kedvéért. Lenchen egy barátnőjének a felügyelőnő, Kunigunda osztotta ki az üdvözlő verést, amely a fegyház minden rabját megillette érkezése és orvosi vizsgálat után, majd szabadulás előtt is (ez volt a „búcsú”). A barátnő vékony szoknyában, de azalatt meztelenül feküdt a deresen, s mellette állt féltérden egy fegyőr, akinek az volt a dolga, hogy ezt a szoknyát leszorítsa. Feszesen kellett simulnia, egyrészt, hogy ne akadályozza a bot által kifejtett üdvös nevelő hatást, másrészt, alighanem még inkább azért, hogy a közönség számára kirajzolja a gömbölyű formákat. Nagy az érdeklődés e formák iránt, a vasárnapi polgári látogatók megbeszélik, az orvos vizsgálata pedig abból áll, hogy alaposan megtapogatja őket. A fegyház igazgatója szigorú, azzal sem tesz kivételt, aki azt hiszi, hogy csábító bájaival megválthatja magát a szenvedéstől. Kunigunda egyébként, mint gyenge nő, húsz helyett harminchatot üthet a szerencsétlen fegyencnő fenekére.
Ilyen volt a deres a bűnös lányok, asszonyok számára
Ilyenek a hétköznapok a fegyházban, de vannak különleges esetek is, például a szimulánsé, aki betegnek tetteti magát, hogy elkerülje a derest. „Úgy kell bűnhődnie, mint egy gyereknek, csak épp szigorúbban” – mondja az igazgató. Mint egy gyereknek – ez azt jelenti, hogy semmi sem védi farát az ütésektől. Az eszköz: lúgos vízbe áztatott, hajlékony, csípős vesszőnyalábköteg. A közönség a fogoly asszonyok okulásra kötelezett köre. A hóhérmunkát három nő végzi felváltva, s mindegyik kétszer tízet üt, hogy el ne fáradjon: Kunigunda és két lelkes „amatőr”, az igazgató neje és sógornője. Az utóbbi forgatja a vesszőcsomókat a legnagyobb lendülettel a szerencsétlen szimuláns pucér feneke fölött. Az igazgatónak van fantáziája. Az egyik rab fiatal lány, aki megölte kegyetlen mostohaanyját. Őt is meztelenül verik meg, sír is, jajgat is, de a direktor éles szemét nem kerüli el, hogy a lány popsija már nem elég érzékeny a sok korábbi fenyítés miatt. „Térjünk hát át a comb felső része és a térdhajlat közti területekre” – mondja elgondolkodva a régi német pedagógia precíz mestere, és ezzel sikerült is olyan sikolyokat és könnyeket kicsalni fegyencéből, amelyek már kielégítik igényeit. Hát így zajlanak a napok Deinhardt fegyházregényében, amelyet korántsem szadisták szórakoztatására írt, hanem a zsarnokság elleni tiltakozásul, csak éppen kicsit gyanúsan sok kiadás jelent meg belőle a múlt század második felében. Ma már tiszteletre méltó, de kissé poros klaszszikusnak tekintik – Apollinaire szürrealista módra csapongó Tizenegyezer vesszőjével egyetemben – annak a hatalmas irodalomnak a szerzői, amely a szexboltok polcain vagy pultjai alatt a suhogó fenyítőeszközök és a félelemtől összeránduló barna popsilukacskák meg a csíkokkal szabdalt rózsás félgömbök dicséretét zengi. A bibliográfiák Deinhardt művének képekkel illusztrált kiadását is ismerik. Sőt, egy olyan változatot is, j amelyben megváltoztatják a cselekményt, az eredeti regényben ugyanis minden jóra fordul, mire Lenchen fenekén behegednek a sebek, és elbocsátják a fegyházból. Az átdolgozott változat részletesen leírja Lenchen búcsúját is, vagyis a szabadulás előtti megveretést. Hogy ez miként, mely eszközzel zajlott le, arról nem tud e sorozat szerzője beszámolni: bármennyire is népszerű volt valaha e történet, azért mégiscsak könyvritkaság...
Richard Hegemann német grafikus élete során szinte kizárólag perverz jeleneteket rajzolt, nemcsak bravúrosan, hanem dús fantáziával is: íme, a büntetés egyik általa kitalált módozata, melyről a jogtörténet mit se tud
A MÁRKI MŰFAJA
Van-e hírhedtebb név a világirodalom történetében, mint a márkié, aki egyébként szegről-végről a szelíd lelkű Petrarca leszármazottja volt. Nincs. Sade márki, teljes nevén Donatien Alphonse Françoise Marquis de Sade a XVIII. század közismert szörnyetege volt. Ha nem tekintjük az anyósát, aki mindent elkövetett, hogy tönkretegye, s ha arra gondolunk, hogy az 1740-ben született író 27 évet töltött börtönben és – egészségesen – elmegyógyintézetben, akkor, úgy tűnik, ez sikerült is a nyugodt lélekkel szadistának mondható szipirtyónak. Nem leánya védelmében áskálódott és vádaskodott a hatóságoknál – Sadené ugyanis ontotta a kegyelmi kérvényeket férje érdekében. Mert az igaz, hogy ezért vagy azért folyton bajba került. Kétségtelen, hogy nem volt szolid életű családapa. Kedvelte a grupit és a seggrepacsit. Ezen bukott le. Egy bordélyházi bulin süteménybe sütött „kantaridá”-t (ajzószert) adott be lányoknak, s egyikük agyonzabizta magát, rosszul lett. A kor nem túl képzett orvos szakértői azt hiték, mérgezés, ami igen nagy bűnnek számított. A másik esetben Sade megállapodott egy csavargónővel, hogy kellő díjazás fejében „szadizhatja”. Kétségtelenül nem viselkedett eléggé úriember módjára, mert vagy a díj volt kisebb, vagy a verés nagyobb a kialkudottnál, a nő mindenesetre botrányt csinált. És hiába származott a márki előkelő családból, mindig rajta akartak példát statuálni, olyannyira, hogy még egy távollétében hozott halálos ítéletet is összeszedett. Az igazi bajt persze írásai hozták rá, talán nem is annyira perverzió-leírásai, mint a fennen hangoztatott ateizmus miatt, s mert minden negatív hőse gazdag pap vagy főnemes volt. Ráadásul Napóleon személyesen haragudott meg rá egy félreértés folytán, így került a charentoni elmegyógyintézetbe, ahol unalmában valóban színielőadást rendezett a bolondokkal, ahogy Peter Weiss drámájában látható ...
René Magritte, a szürrealista festő különös képzettársításokat keltő képe, a Filozófia a budoárban A negatív hős nem is egészen helyes kifejezés. Sade hősei ugyan ölnek, kínoznak, korbácsolnak, továbbá rabolnak és erőszakoskodnak a két nem képviselőivel, és mindezt a legnagyobb, mégpedig egyértelműen nemi élvezettel teszik – ám a szerző szenvtelenül ábrázolja őket, jelezve, hogy ez az emberi természetből fakadó tevékenység, és a szörnyek csupán megteszik azt, amit a másik ember csak szeretne, de
nem mer, mert fél az e világi vagy a túlvilági igazságszolgáltatástól. A sade-i hősök viszont mind ateisták, továbbá lepénzelik a bírákat és a hatalom más képviselőit. Aki ellenük lázad, az úgy jár, mint Justine, vagyis minduntalan megerőszakolják, megkorbácsolják, vagy megkínozzák, míg aki együtt üvölt a farkasokkal, az köztiszteletben álló gazdag asszony lesz, mint Justine nővére, Juliette. Sade olyan világot ír le regényeiben, ahol a siker a kegyetleneké és gátlástalanoké. Magyarul a Justine című regényének egy korai változata jelent meg, a Juliette-ből pedig egy füzetnyi kivonat. Ám ebben is szerepel a Bűn Barátainak Társasága. A társaság „mindent helyesel és jóváhagy, amit tagjai lelkiismeret-furdalás nélkül visznek végbe, s amit az ostobák bűnnek neveznek; meg van róla győződve, hogy tagjainak tetteit a természet diktálja, ezért a tagok kötelessége, hogy utat engedjenek hajlamaiknak. A társaság védelmébe veszi azokat, akik megszegik a törvényt, ami az emberek műve, míg a társaság a természet gyermeke” stb. Ilyen a felvételi beszélgetés (Pelle János fordításában): – Ígéri, hogy örökké a legteljesebb szabadosságban fog élni? – Esküszöm. – Egyszerű és természetes-e számára minden buja cselekedet? – A szememben mindegyik közömbös... – Ön férjezett? – Nem. – Szűz? – Nem. – Közösült már hátulról? – Gyakran. – Kielégített már másokat szájával? – Gyakran. – Megkorbácsolták már? – Néhányszor. – Hogy hívják? – Juliette-nek. – Hány éves? – Tizennyolc. – Felizgatták már nők?
– Gyakran... – Kiket szeret jobban: a férfiakat vagy a nőket? – Jobb szeretem, ha nők izgatnak fel, de az sokkal jobb, ha férfiak közösülnek velem... – Végrehajtott-e már jó cselekedetet? – Undorodom tőlük... Sade, az író és filozófus értékeit leginkább a Filozófia a budoárban, tükrözi – ez is olvasható magyarul. Nem jelent még meg fordításban a Szodoma 120 napja, amely torzóban maradt, mert börtönben készült, és a szerzőnek papír híján csak egy-egy újabb kínzásmódot volt lehetősége felvázolni cselekmény helyett. Nem csoda, hogy a kórlélektan szexológusa, a múlt századi KrafftEbing báró Sade-ről nevezte el a szadizmust Psychopathia sexualis című alapvető művében. Pedig Pierre de Bourdeille, ismertebb nevén Brantôme Kacér hölgyekről szóló művében már négyszáz éve leírta a fájdalomokozás erotikus serkentő hatását, a még korábbi Kámaszutráról nem is beszélve. Sade becsületét egy szexológus, Iwan Bloch adta vissza (Eugen Dühren álnéven), kimutatva, hogy mikor a francia forradalom idején a márki hatalmat kapott a kezébe, egyáltalán nem élt vele vissza. Ifjúkori kilengéseitől eltekintve „elméleti” szadista volt, és szenvedélyét mintegy kiírta magából. Ezt az életművet írók és filozófusok népszerűsítették, például Guillaume Apollinaire, aki Tizenegyezer vessző címmel írt egy szürrealista módon bonyolított szadista regényt. Az egzisztencialisták is nagyra becsülték, Simone de Beauvoir szorgalmasan olvasta, jó házból való úrilány létére is. Tekintélye máig nagy, bár mióta nem „tiltott”, azóta némileg csökken. Műfajt teremtett írásaival. Már korán akadt egy követője és ellenlábasa, Rétif de la Bretonne, az Anti-Justine szerzője. A követők többsége azonban a szórakoztató irodalom területén tevékenykedett, különböző színvonalon, főként francia, angol és német nyelven. Klaszszikusa a műfajnak az Egy orosz táncosnő emlékiratai, mely egy kis jobbágylány fenyítéseit beszéli el gyermekkorától egészen addig, amíg ő ütheti a balett-táncosnőket. Számtalan könyv – egész sorozatok – ját-
szódik lányiskolákban, ahol szigorú tanítónők mindenféle eszközzel csapkodják a tanulók többnyire meztelen fenekét, erélyességükkel nem csupán a szadista, hanem a mazochista olvasóknak is örömet szerezve. A büntetés és kínzás, mint főtéma az irodalom után a filmet is meghódította: egyrészt a komoly filmbe „becsempésznek” egy-egy jelenetet, másrészt van film, amely elsősorban ilyesmiről szól. Külön terület a videó forgalmazásban, Európában nem minden szexboltban árulják nyíltan, mert az „erőszak dicsőítését” tiltja a törvény. Egy tipikus amerikai képregény az 50-es évekből „dominával”, hóhérokkal és rabszolgákkal
