Fekete Magyarország Magyarországnak rossz a sajtója Svédországban. A szocialista-szabaddemokrata koalíció kormányra jutása (1994) óta jobbára hallgatnak rólunk. A kommunizmus bukása utáni periódusban viszont a tévé és az újságok egyre-másra a magyar nacionalizmus veszélyét hirdették, nem feledkezve meg a magyar antiszemitizmusról sem. Az Antall-kormány idején a svéd tömegkommunikáció számára a legismertebb magyar politikus – a miniszterelnök után – Csurka István volt. A magyar veszély fogalma a szomszédos országok magyar kisebbségeihez is kapcsolódik. Így olvashattunk arról, hogy a székelyek önálló államot akarnak létrehozni Románián belül, vagy hogy a Szlovákia Magyarországgal határos részén élő magyarok jelenléte a két ország közötti háború veszélyét hordozza (ami nyilván az ottani uralkodó etnikumok uralkodó körei interpretációjának a közvetítése). A nacionalizmus egy sokértelmű, meglehetősen tisztázatlan fogalom. Ez a tény nem akadálya adott esetekben való gyakori alkalmazásának. A szó használatának módja, előfordulásának kontextusa elárulja azonban aktuális jelentését. A svéd tömegkommunikációban például – mely szinte mindig alkalmazkodik az érvényes nyugati, tehát nemzetközi megítélésekhez – már a nyolcvanas évek vége óta több szó esett a szlovén vagy a horvát nacionalizmusról, mint a szerbekéről, a balti népek nacionalizmusáról, mint az oroszokéról, miközben világunk politikusai Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása miatt aggódtak. Ez azt bizonyítja, hogy a szóban forgó nacionalizmus aligha vonatkozik a nemzetállamok uralkodó népének az országuk területén élő más népeket elnyomó, azokat beolvasztani szándékozó törekvésére. Inkább azokat a törekvéseket jelöli, melyek következménye a határok megváltoztatása lehet. A fogalom lényegében elválaszthatatlan a jelenlegi status quót (legtöbbször etnikai-nemzeti alapon) módosítani szándékozó célkitűzésektől – mindenekelőtt Európában. Ezért van az, hogy a kommentárok a mai orosz nacionalizmust például nem a csecsenekkel szembeni „belpolitikában” vélik tetten érhetőnek, hanem inkább az agresszív külpolitikában. Következésképp a nacionalizmus alapvetően politikai fogalom. Sokféle jelentése használói számára nem haszontalan: a gyűlölködő sovinizmusra jellemző vonásokat rá is kiterjesztve erkölcsi tartalommal telítődik, s ezáltal a tömeghangulat befolyásolására is alkalmassá válik. Az erkölcsi töltet elhomályosítja a szó politikai lényegét, s ezáltal negatív színezetet nyerhetnek szabadságtörekvések is. Mindezt tudni kell, hogy helyesen értelmezhessük a magyar nacionalizmus veszélyéről szóló híradásokat, melyek előfordulása „Nyugaton” korántsem korlátozódik a svéd médiára. A tény, hogy a magyarok kiemelkedő helyet foglalnak el azok között a népek között, akikkel századunk nemzetközi politikája máig ható érvénnyel alaposan elbánt, lappangó ismeretként ott bujkál a „művelt világ” tudatában. Vagy legalábbis a tudattalanjában. Egy olyan nemzetnek, mely leválasztott részeinek elsorvasztása által visszafejlődésre van ítélve – különösen az egyéni jogok kizárólagosságához a (francia mintát követő) nemzetállam jogai kizárólagosságának a fenntartása miatt ragaszkodó nemzetközi jogrendben és politikai légkörben – minden oka megvan arra, hogy méltányos rendezést igényeljen. Méltányos rendezés viszont csak a status quo megváltoztatása által lehetséges. Akinek oka van a változtatás igénylésére, az törekszik is a változtatásra. Az ebből a logikából származó híradások általában nem valóságos magyarországi eseményekre vagy nem azok valós mivoltának, súlyának reális megítélésére épülnek, hanem torzításokra, sőt hamisításokra. Egy ilyen esetről kívánok szólni a továbbiakban. 1
*** A Göteborgs Posten című napilap 1994. február 6-i számában egy egész oldalas cikken akadt meg a szemem. Az oldal nagyobb részét képmontázs foglalta el. A bal felső sarokba Horthy Miklós és Eduard Dietl német vezérezredes fényképét helyezték. Alattuk Hitler vonul ünneplő tömeg sorfala előtt. Az előtérben – az oldal közepén – két maszkos, karját lendítő bőrkabátos újfasiszta. Aki a képet látja, mindjárt gondolhatja, hogy Horthy valószínűleg a nyilaskeresztesek (jól ismert fogalom Svédországban) vezére lehetett. A svéd lap írásának illusztrációja:
Az írás első része Horthyval foglalkozik. Magyarul így hangzik:
A múltból előásott csontvázak A világ hatalmas urai falvakat és városokat söpörtek el, majd gigantikus emlékműveket emeltettek maguknak, s annak, amit művüknek neveztek. Mikor végül mindenki visszanyerte a szabad mozgás és beszéd jogát, nagy robajjal megdőlt az elnyomók uralma, s ledőltek kőszobraik. Ez nagyon is érthető volt. Elképesztő azonban most látni, hogyan vonszolnak elő csontvázakat a múlt dohos ruhatárából, s hogyan sikálják azokat újrégi hősökké, és érthetetlen az a türelmes elnézés, amely ezt a sötét kultuszt körülvenni látszik. Harminchat esztendővel a halála után nemrégiben temették másodjára Hitler Adolf egy hajdani cimboráját és cinkostársát, Horthy Miklóst, ez alkalommal díszes külsőségek között és egy, a „hős” tiszteletére emelt pompás mauzóleumba. 2
Ferenc József kettős monarchiájának ez a hajdani tengerész segédtisztje, később flotta nélküli admirális, hadügyminiszter és forradalmi vezér lett 1920-ban Magyarország kormányzója, elfoglalva a kiebrudalt király székét. Amikor 1938-ban Hitler tankjai Csehszlovákia felé kezdtek csörömpölni, Horthy Berlinbe sietett, hogy a legalázatosabban valami konc juttatását kérelmezze Magyarország számára. A kormányzó nem érkezett üres kézzel. Antiszemita lévén, tudta, milyen húrokon kell játszania: Horthy közölte a náci diktátorral, hogy éppen most hozott döntést egy szigorúbb zsidóellenes magyar törvény ügyében, és hogy további kemény intézkedések várhatók a zsidókkal szemben. Ez természetesen a várt hatást keltette, és Hitler, a hírhedt müncheni konferencia, valamint Csehszlovákia elfoglalása után odavetett Magyarországnak néhány földdarabot. Az admirális egy túláradó köszönőlevélben rendíthetetlen hűséget esküdött a nagynémet Führernek, és kifejezte reményét, hogy viszonzásként számíthat annak további jóindulatára. Hitler azonban nem érte be csupán szóvirágokkal, hanem közölte: „Aki részt akar venni a lakomán, legyen olyan kedves, és segítsen a konyhán is.” Horthy segített. Magát is és Magyarországot is a náci Németország karjaiba vetette. A legcsekélyebb figyelemre se méltatva az általa éppen akkor Belgráddal kötött barátsági szerződést, szövetkezett Hitlerrel Jugoszlávia 1941 nyarán történt lerohanására. (Hadüzenetről szó sem volt.) Ez külügyminiszterét arra indította, hogy öngyilkosságot kövessen el, amit a „rendíthetetlen” kormányzó egy, a cinkosához Berlinbe küldött levelében (a jugoszlávokkal kötött barátsági szerződéssel szembeni) „túlhajtott becsületességnek” minősített. Alig három hónap múlva a magyar katonák az ő parancsára már ott meneteltek a németek mellett a Szovjetunió felé. Véresen darálták őket a hóba Sztálingrádnál. Az egyedüli, amit Horthy menteni próbált – két irányban is – az a saját arca volt. De ez sem sikerült neki. Míg a szövetséges nyugati hatalmaknál béke után tapogatódzott, ezzel egyidőben „további hűséges bajtársiasságáról” biztosította Hitler „őexcellenciáját”, és „a zsidó kérdés megoldására irányuló őszinte erőfeszítéseket” ígért. A türelmét veszített Hitler válaszként megszálló csapatokat küldött Magyarországra, Horthyt bebörtönözték, az SSparancsnokság pedig gondoskodott arról, hogy a deportáltakkal tömött vonatok az ígéreteknek megfelelően gördüljenek. A náci uralom idején, 1939 és 45 között legkevesebb 180 000 magyar zsidót öltek meg. Hogy tízezreket sikerült mégis megmenteni a hitlerizmus embervadászaitól, s ezáltal a holokauszttól, az Raoul Wallenberg svéd diplomata hősies segélyakciójának az eredménye, aki ezért az életét áldozta. Horthy admirálisról, Hitler eme epigonjáról elmondható, hogy a nácizmus legállatiasabb módszereire reagált ugyan sután, de készségesen csatlakozott annak célkitűzéseihez. Valószínűleg inkább tragikus figuraként távozott a színről; egy bizonyos amerikai hadifogságban töltött idő után Portugáliában telepedett meg, s ott halt meg 1957-ben, 89 éves korában. Most, hazafinak és hősnek kijáró tisztelettel és ünnepléssel övezve visszatért tehát hazájába, a szülőfalujába. A kormány egyik képviselője tájékoztatójában ‘magánrendezvénynek’ nevezte ugyan a délmagyarországi falu mauzóleumánál lezajlott ünnepélyes aktust, de még különvonatot is állítottak be az odaözönlő tömeg számára, mely, élén a külön meghívottakként jelenlevő politikusokkal, katonákkal és püspökökkel meglehetős hivatalos állami jelleget adott az admirális második sírba tételének. Egyvalaki azonban, aki sokak elképedésére a meghívottak között szerepelt, udvariasan de határozottan mégis nemet mondott, s ez Budapest főrabbija volt. A cikk a továbbiakban Dietl tábornokkal foglalkozik, s azzal a ténnyel, hogy röviddel azelőtt laktanyát neveztek el róla Bajorországban. Ügyes írás. Az igazságelemek és torzítások jól megkomponált együttesét a stílus ironikus agresszivitásával ötvözve igazán sugallatos. (Valahonnan ismerős ez.) 3
Szerzője neve semmit sem mondott nekem, ezért felhívtam egy (svéd) újságíró ismerősömet, ő biztosan tud róla valamit. Az illető nyugdíjas újságíró. Miért kérdezem? Kiderült, hogy ismerősöm (aki a kelet-európai kommunista országok jó ismerője volt, és van egy magánfolyóirata, mely ma is e térség kérdéseivel foglalkozik) a cikket nem látta, s kérte, mondjam el, mi a probléma vele. Az – mondtam – hogy hamis képet fest Horthyról s az akkori és a mostani Magyarországról. A neki felhozott érveim lényege benne van abban a levélben, amit az alábbiakban idézek. – Vigyázzunk – mondta ő –, nehogy abba a hibába essünk, hogy fehérre akarjuk mosdatni a fasiszta vezetőket. És ha én ezeket el akarom mondani a cikkírónak, akkor számíthatok arra, hogy kemény elutasításban lesz részem. Nem ismer olyan könyvet, válaszolta kérdésemre, amely Hitler politikusokkal folytatott beszélgetéseit tartalmazza. Érveimet lényegében kétségbe vonta. Számára Antonescu, Ante Pavelic, Tiso és Horthy egy kategóriába tartoznak. (Érdekes módon nem vetődött fel benne a kérdés: hogy lehet akkor az, hogy az első hármat a háború után kivégezték, Horthyt viszont kihallgatása után az amerikaiak szabadon engedték?) Ezen egyáltalán nem gyümölcsöző beszélgetés után levelet írtam a cikk szerzőjének, s elküldtem a Göteborgs Posten címére. Következzék itt a levél szövege, melyben annyi módosítást ejtettem, hogy a tegezést önözésre fordítottam. Svédországban gyakorlatilag mindenki mindenkit tegez, ami a magyar olvasó számára talán visszatetsző lenne, különösen, ha egy ismeretlen idős emberhez fordul valaki. Magyar vagyok, aki Romániából származott Svédországba. Olvastam A múltból előásott csontvázak című cikkét, és azt hiszem, Horthy személyét és a második világháború alatt játszott szerepét illetően Önt több vonatkozásban is félrevezették felhasznált forrásai. Megkérdezném, tudja-e Ön például, hogy: 1. Magyarországon a zsidók deportálása csak 1944 májusában kezdődött, azután, hogy a németek megszállták az országot, és megszabták a kormány összetételét. Ezt megelőzően Magyarország menedékhely volt a környező országok zsidósága számára. 2. Horthy június végén leállította a deportálásokat. A zsidók deportálása akkor folytatódott, amikor a németek 1944. október végén letartóztatták Horthyt, és Szálasit, a nyilaskeresztesek vezérét segítették hatalomra.1 3. Horthy is több ezer menlevelet állított ki zsidók számára, hogy megóvja életüket. 4. A „konc”, ami Magyarországnak Csehszlovákia felosztásakor jutott, olyan területekből állt, ahol a magyarok többségben voltak, s amelyek folyamatosan Magyarország részei maradtak volna, ha a határokat népszavazás alapján vonják meg, ahogyan ezt a magyar politikusok az első világháború végén remélték. Még más kérdéseket is fel lehetne vetni, de ezek lennének a legfontosabbak. Ha rajtam áll, én talán nem költöztettem volna Horthy hamvait Magyarországra. De azt hiszem, hogy a fent említett tények kissé módosítják Horthynak azt a sátáni arcát, ami az Ön cikkében kirajzolódik. És talán változtatnak azon az egyértelműen negatív képen is, amit a cikk a mai Magyarországról sugall. Göteborg, 1994. február 8.
1
Ezt a levél megírásakor tévesen tudtam. Szálasiék ugyanis nem deportáltak zsidókat a Német Birodalomba.
4
Eltelt két-három hét, de válasz nem érkezett. Ezért megkerítettem a cikkíró címét, s a levelet újra elküldtem neki, ezúttal a lakására, azzal a megjegyzéssel, hogy az előzőt valószínűleg nem közvetítette a szerkesztőség. Telt-múlt az idő, és válasz sehol. Felhívtam telefonon. Ekkor kiderült, hogy Åke (teljes nevén Åke Williams) nem szívesen beszélget a saját írásáról. Sőt, kifejezetten szeretné, ha máris abbahagynánk a társalgást, mintha ez neki nagyon kényelmetlen lenne. Írt ugyanis egy másik cikket, meg is kell sürgesse már a megjelenését, ott helyükre kerülnek a dolgok. Azt azonban mindenképp el kellett mondanom neki, hogy a levelemben szereplő információkat egy olyan könyv tartalmával igazolhatom (Magyarország története 1918-1919, 1919-1945, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984; főszerkesztő Ránki György), amely még a kommunista időkben jelent meg Magyarországon. Márpedig a kommunisták nem kedvelték Horthyt, mert a Kun Béla-féle kommunista uralom után kemény megtorlással élt velük szemben. Vagyis ellenforradalmár volt, nem pedig forradalmár, mint ahogy az az ő írásában szerepel. A könyv főszerkesztője magyar zsidó volt. Egyiküknek sem állhatott érdekében, hogy megszépítse Horthy szerepét. Igen, tudja, Horthy kényszerhelyzetben cselekedett. De az a cikk, aminek rövidesen meg kell jelennie, majd tisztázza ezeket a kérdéseket. Ennyiben maradtunk. Az azóta eltelt idő alatt az illető nyugdíjas újságírónak kilenc írása jelent meg a Göteborgs Postenben. Ezek többsége a németekkel foglalkozik, de csak egyetlenegy van, amely valamely Németországtól keletebbre eső állam politikusának és Hitlernek a kapcsolatára utal. Ez a cikk 1994 májusának végén, tehát nem sokkal a telefonbeszélgetésünk után jelent meg, és a Berchtesgadenben, valamint Salzburgban a normandiai partraszállás napján történtek, továbbá a Hitler elleni merénylet eseményeinek színes és fantáziadús leírása. Az említett politikus Sztójay magyar miniszterelnök, aki egy mellékmondatban szerepel: Hitler fogadja őt aznap délután. Ott van viszont a cikket illusztráló egyik képen, ahol a német vezetők Normandia térképét tanulmányozzák. (Lám a magyarok a nehéz pillanatokban is ott állnak a Führer oldalán!) Ez volt tehát a dolgok beígért tisztázása, ahol, ha nem is az igazság, de legalább a valóság valamelyest napfényre kellett volna kerüljön. *** Mivel a fenti esettel példázott jelenség nem elszigetelt, és Svédország nem negatív kivétel, látnunk kell, hogy nemcsak a szomszédos országok propagandája torzítja el a velünk kapcsolatos tényeket és fest sötét képet rólunk. Észre kell vennünk, hogy a két világháború ma is folytatódik békésebb eszközökkel. A közvéleményt a győztesek eszméi uralják. Nem nyomon követhető, mennyi a véletlen, mennyi a hagyomány s mennyi a kitervelt szándékosság Magyarország befeketítésében. Tény azonban, hogy megelőző funkciója van. Azt kell megelőzni, hogy Magyarország nehogy valaha is fölvesse a nemzetet ért súlyos igazságtalanságok kérdését, mert ezzel megzavarná a kialakított és folyamatosan fenntartani igyekezett „nemzetközi rendet”. A megbélyegzés, a többé-kevésbé bizonytalan jellegű negatív következmények lehetősége állandó fenyegetésként készenlétben kell álljon. Az áldozatot sakkban kell tartani, hogy engedelmes legyen. Göteborg, 1995. szeptember (A Magyar Szemle szerkesztői ezt az írást 1995 őszén elfogadták, és közlését a következő év májusára ígérték. Akkor viszont azt tudatták velem, hogy „helyhiány” miatt erre mégsem fog sor kerülni. Végül az Átalvető 2005. decemberi számában jelent meg a következő megjegyzéssel: Az alábbi írás még sehol nem jelent meg, pedig tíz éve született. Sajnos, aktualitását mindmáig nem veszítette el.)
5
