A meglett férfikor számvető igénye Aczél Gézával beszélget Ménesi Gábor
– Aczél Géza első versei különböző irodalmi folyóiratokban, illetve az Együtt című debreceni antológiában jelentek meg. Szembetűnő, hogy már a korai szövegek között sem találunk olyan költeményeket, amelyek a gyermekkor varázsában, a táj, a szülőföld vonzásában születtek volna meg. Mi ennek az oka? Mégis milyen útravalóval, milyen indíttatással bocsátotta útjára a gyermekkor vidéke? Mennyiben járult hozzá költővé formálódásához a felnevelő közeg? – Ezt a kérdést már én is gyakran föltettem magamnak, s nemigen van egyértelmű magyarázatom. Főleg akkor nem, ha a pálya egészében gondolkodunk, hisz az utóbbi köteteim lírai oknyomozásai épp a gyökerek, a szülőföld, a szellemi felcseperedés irányába mutatnak. Ami egy fokozatosan introvertálttá váló alkat esetében egyáltalán nem meglepő, mivel egy bizonyos kor után logikusan fordul vissza a megtett út talányai felé az életrajzi élményekbe kapaszkodó figyelem. A tényleges költői indulásomkor, az egyetemi évek elején talán a tanult mintáim voltak erőteljesek, az intellektuális kaland jobban érdekelt a hétköznapok fiatalos kalandjainál. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy hivatalnoki családból származom, a kispolgáriság rezzenetlenségének, az óvatosság légkörének bekerítése még nem kezdőknek való lélektani feladat. Ehhez Gogolok kellenek, a kitörés anarchikus gerjedelme, a társadalmi összefüggéseket bizton uraló szarkasztikus látásmód. Én kezdetben maradtam inkább az épp divatos, friss hangú osztrák, lengyel, német, orosz ezoterikus költők vagy a hazai Tandori és Oravecz manírjainál. Ráadásul utóbbi műhelytitkait rövid ideig közelről is figyelhettem. – „Lassan tíz éve, hogy kiadóhoz került előző verseskötetem, a Másnapos freskó. Akkor még szerettem verset írni, gyakran éreztem áhítatot, hétköznapjaimból kiforgatott, felhevített a költészettel való találkozás. Azóta megváltozott ez a viszony. Most vízbe vetett hálónak vélem őt, melyen ha fenn is akad olykor a létezés »síkos hala«, a rezzenések mögött a víz tükre gyorsan elsimul” – olvashatjuk második verseskönyve, A mánia terjeszkedése fülszövegében. Milyen tekintetben módosult a két kötet megjelenése között eltelt időben a költészetről, a vers természetéről való gondolkodásmódja? – A 70-es években vagyunk. Az teljesen természetes, hogy az említett minták mímelése nem lehetett tartós. Egyfajta társadalmipolitikai érdeklődés ugyan kezdett éledezni bennem, ezt viszont hamarosan elnyomta valami kisszerű hedonista szemlélet, orosz szakos lévén az ottani szuggesztív dekadensekből áradó fatalizmus és olykor a feleslegesség érzése. Komolyan úgy éreztem, a líra felé nincsenek termékeny útjaim. Másfelől az irodalommal már meg voltam fertőzve. Egyetemi diploma után a debreceni magyar tanszékre
kerültem, rangos irodalmárok közé, s ebben a műhelyben a kritikusi tevékenység és a filoszkodás értelme felől kaptam a legerősebb impulzusokat. Ami részben azt jelentette, hogy némi frusztráltsággal ingerlékeny lettem a költészettel szemben, s rezignált indulatokkal írogattam a megjelenő verseskötetekről a fanyar recenziókat. Becsületemre legyen mondva, ebben nem zavart a pillanatnyi értékrend sem. Másrészt olvasmányélmények és egyetemi kötelezettségek ürügyén ráleltem az avantgárdra, melynek búvárlása jól jött a fiatalos lázadások virtuális levezetéséhez, főleg olyan közegben, ahol ennek nem létezett különösebb tekintélye. – Gyűjteményes kötete, a (fél)édes hendikep hátsó borítóján olvashatjuk Angyalosi Gergely szép gondolatait „a hátrányt elszenvedő és egyúttal abból előnyt kovácsoló” költőről. Mondatai azonnal eszünkbe juttathatják azokat a nehézségeket, amelyek az Ön pályakezdését és a későbbi éveket meghatározták. Magányosan, társtalanul alakult pályája, miközben az egyéni hang kidolgozására törekedett. Meg kellett küzdenie a cenzúrával, a könyvkiadás különböző nehézségeivel. Hogyan gondol vissza ma arra az időszakra? Milyen körülmények között, milyen szellemi közegben bontakozott ki pályája a hetvenes évek első felében? – Mi ebben az évtizedben az egymásra torlódott nemzedékek fiataljai voltunk. Az ismert korábbi politikai események miatt az előttünk járó nagy nemzedékekkel szembeni adósságokat illett valahogy a kultúrpolitikának törlesztenie. Szegény világban, kevés kiadóval. A fiatalokat belengte a bizalmatlanság légköre, épp eléggé ismertek ezek a Hetek és a Kilencek kálváriájából, a József Attila Kör körüli vitákból, a Mozgó Világ indulásának történetéből. Ekkortájt a vidékiség eleve magányosságra predesztinált, no de alkatomtól sem volt soha idegen a csordaszellem megkerülése. Kétségtelen a cenzúra nyomasztó tudata is, ezt a kérdést azonban mások hősies nyilatkozataival ellentétben nem túloznám el. Ma egzisztenciális és szakmai érdekek mentén az írók jelentős részében jóval nagyobb öncenzúra és helyezkedési reflex dolgozik. A már említett egyetemi közeg mélyebb irodalmi érdeklődésemre valóban serkentően hatott, s legalább ilyen fontosnak érzem azt a rövid epizódot, míg – megküzdve a professzionális fordítók klánjával – kortárs orosz költőket kezdtem átkölteni. A folyamatban nem is a pillanatnyi siker az érdekes, sokkal inkább az a kaland, melyben az ember belülről is megismeri a nyelv egyetemes összefüggéseit, a gondolkodás konstrukcióinak lényegét, s ha addig nem törődött vele, ezután bizonyosan fogékonnyá válik a nyelvi mechanizmusok értelmezésére. Bejár egy különös, a dekonstrukció lényegéhez közeli szétbontó, majd szintéziskereső intellektuális utat. Talán ezek a felismerések lendítettek vissza valamelyest a versíráshoz. Mert addig a költői mezőnyben évi 1-2 verses lírikusnak ismertek. – Kifejtené részletesebben, hogy milyen jelentőséggel bír pályakezdését tekintve az a körülmény, hogy a kulturális centrumtól távol, vidéken, egészen pontosan Debrecenben kapcsolódott be az
irodalmi életbe? – Az irodalmi élet bizonyos szeleteit ekkor már Debrecenben is nagy intenzitással meg lehetett élni, az egyetem kisugárzása is erős volt. Filológiai tény, hogy a folyóirat-irodalom tanulmányainak és kritikáinak közel fele ebből a műhelyből érkezett az országos fórumokra. Kezdett kialakulni egy stabil folyóirat, országos hírűvé vált az irodalmi napok, részben itt szerkesztették és írták az élő irodalom akkori egyik legizgalmasabb kismonográfia-sorozatát, a Kortársaink köteteit. Csak hát az a centrum közeli levegő hiányzott, már akinek hiányzott, ahol kilóra veszik a sikereket, a karriereket, a díjakat, az érdek-összefonódásokat, ahol legnagyobb hatásfokkal érvényesülhet a fontoskodás önfényező pátosza. Visszatekintve most is úgy látom, érdemtelenül süllyedt el az irodalom útvesztőiben az a szellemi potencia, mely akkor itt működött: Barta Jánostól Bán Imréig, Julow Viktortól Kovács Kálmánig, Tamás Attilától Fülöp Lászlóig, és folytathatnám. Talán a tanítványok vittek ebből magukkal valamit. Tudom, a méltatlanságokkal szemben ez sem kevés. – Versein pályakezdése óta nyomot hagyott az avantgárd beszédmóddal való találkozás. Hogyan került a hatvanas évek végétől egyre inkább fellángoló avantgárd gesztusok vonzásába? – Az életrajzi alaphelyzet egészen egyszerű: a gyanútlan diák a háromórás szemináriumon azt a meghökkentő feladatot kapta a közismerten szigorú Barta professzortól, hogy év vége felé elemezgesse A ló meghal... számára igen csak furcsa eposzát. A rettenet az avantgárd kutatásai felé terelt. Egyre megszállottabban olvastam az akkor fellelhető futurista és expresszionista irodalmat és a szörnyű orosz monográfiákat „a rothadó kapitalizmus termékéről”. S a káosz fejemben – főleg a két háború közti hazai esszéirodalom ide vonatkozó fejezeteinek hatására – kezdett valamit tisztulni. Történetiségében könnyebb volt befogadni a nyelvi logikai bukfenceket, az aktivista hevületet, a megformálás fesztelen derűjét. Nem beszélve az új nyelv formateremtő erejéről és képi revelációiról. Az anyagból sugárzó életérzés sem volt messze a fiatalember nyugtalanságától, a szűkösnek vélt környező világ eltaszításától. Innentől tart a kellő szigorúsággal ápolt Kassák-szerelem, s a mintegy három évtizedes amatőr irodalomtudóskodás. Mivel azt korán felismertem, hogy a kódexmásoló munkára és diákok helyett a szívós tanulásra alkatilag teljesen alkalmatlan vagyok. – Ennek az irodalomtudósi tevékenységnek nagyszabású szintéziseként látott napvilágot 1999-ben nagyszabású Kassákmonográfiája. A kötet előmunkálatainak is tekinthetők az avantgárddal foglalkozó, különböző folyóiratokban már publikált tanulmányok, a Kortársaink című sorozatban megjelentetett kismonográfia Tamkó Sirató Károly munkásságáról, a Képversek antológia, valamint az 1988-as Termő avantgarde című tanulmánykötet, amelyben már – néhány más alkotó munkássága mellett – elsősorban Kassák életművére összpontosít. Azon túl, hogy költőként rendkívül sokat merített az avantgárd hagyományokból, mi késztette az elméleti-
irodalomtörténeti vizsgálódásokra? – A pályakezdésem kapcsán volt már szó erről is. Nem ritka jelenség az, ha az ember valamelyik műfajban belép az irodalom világába, s felsejlenek benne a nagy egész szellemi erővonalai, feledni már akkor sem tud, ha valamelyik próbálkozása épp megfeneklik. Én az alkotás izgalmait, elsősorban szellemi környezetem hatására, a vers nélküli csöndben az értekező próza irányába tereltem, s az avantgárd tapasztalt teoretikus kidolgozatlansága, értékeinek kallódása még az értékmentés illúziójával is biztatott. A kulcskérdés, persze, Kassák, az „egyszemélyes avantgárd” azonban sok kutakodás után, nem beszélve Bori Imre munkásságáról, lassan kezdett terebélyesedni. Minden más e témakörben számomra a kutatások mellékterméke volt, hiszen ezt a nagy ívű pályát nem lehetett megúszni sem a vizuális költészet értelmezése, sem a képzőművészeti és színpadi törekvések, sem az irodalomtörténet tüzetesebb megismerése nélkül. A témakörben viszont — részben korlátaim, részben a korabeli szakirodalom meglehetősen primitív színvonala miatt — önálló koncepcióig lényegében nem jutottam el. Legfeljebb annyi nosztalgiát őrzök, ha még tartósan az egyetem vonzáskörében maradok, talán előbb-utóbb előállhattam volna egy átfogó magyar avantgárd monográfiával. – Irodalomtörténeti fejtegetéseiből, elemzéseiből kiderül, hogy precíz pontossággal tudja megragadni a vizsgált mű lényegi mondanivalóját. Ez az elemző figyelem hogyan érvényesül a saját mű esetében? Versei kapcsán szokott-e töprengeni azok keletkezéséről, forrásvidékéről, a megszólalás mikéntjéről, illetve formájáról? – Hihetetlenül izgalmas kérdés lenne, ha tudnánk valami érdemlegeset szólni egy mű külső és belső láttatásáról. Ebben a témakörben azonban legfeljebb csak olyan furfangos eseteket tudunk felidézni, amikor valaki saját kötetéről álnéven ír recenziókat. Az bizonyos, hogy a szerző általában előre megérzi a születendő struktúrát, egyetlen hiteles tanú, aki birtokolja azt az élményanyagot, ahonnan műve alapanyagát kiszakítja. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy azt a művet hozza létre, amely az alakítás kényszerében belső szemei előtt lebeg. Ez lehet az oka annak, hogy a külső szemlélő, az értelmező nem csak számos összefüggést elenged az elemzés során, helyettesítve ezeket önkényes belemagyarázásokkal — olykor érdemben hozzá is tud tenni az alkotáshoz, hiszen övé a rálátás szenvtelen fölénye. – Válasza nyomán kanyarodjunk vissza a versalkotás folyamatához. Már első kötetében is alkalmazta a ciklikus szerkesztésmódot, amely nagyfokú tudatosságról tanúskodik. Hogyan születnek meg ezek a nagy ívű, egységes kompozíciók? Úgy tűnik számomra, mintha biztos fogódzóként szolgálna Önnek a megépített ciklus. – A tudatosság igen veszélyes mozzanat egy költői pályán. Szerencsésen szervezheti az ihletettség irányait, de spekulatív módszerek megkövesedését is eredményezheti. Gyakran érezzük ezt a csapdahelyzetet a filosz költő kétes státuszában. Magam, utólag úgy
látom, borotvaélen táncoltam, mikor megtervezett ciklusokba erőltettem lírai mondandóimat. Alkatomnál fogva sokáig nem bíztam ugyanis az „egy versben”, a tökéletesre csiszolt kompozíciókban, inkább a lélektani terület több irányú lefedése érdekelt, ahol az egyik motívum erősíti a másikat, a versek valamiféle szövetet hoznak létre, amiben sikeresebben bolyonghat az egyre inkább anakronisztikusnak tűnő költői szellem. Mégis lett görög- ciklus, Paletta-ciklus, a Kallódások sorozata, sőt a hetvenes-nyolcvanas években társadalmi szatíráimat vagy a neoavantgárd gesztusokkal kacérkodó lírai textusaimat is nehezen képzeltem el külön-külön. Ahogy azonban szabadulok a tanultaktól, s egyre kevésbé érdekel a nyelvtani csiszolás és a gondolati ernyő bevédettsége, kezdek kilépni a sablonokból. Igaz ez még akkor is, ha több kötetemben szinte azonos hosszúságúak a verssorok és előre meghatározott a kompozícióba taposott terjedelem, s közös, olykor egy témakörre hangszerelt a tematika. Ebből a nézetből ma már magam vagyok, s mindegy, hogy hogyan vagyok. – Ha már a magára találás és a sablonokból való kilépés mozzanatát említi, több kritikus is elismerően szólt 2003-as, illetve 2005-ös verseskötetéről, amelyek markánsan tükrözik az egyéni hang kimunkálásának újabb jelentős állomását. Az (ablak)(szakács) és a (szakma)alkony című kötetek poétikáját talán A térség kritikája című kötet középső ciklusának legjobb darabjai, a dicséret- és kritika-versek (így a tömegétkeztetés kritikája, a kiskert dicsérete) előlegezik meg leginkább. Hogyan érzékelhető belülről ez a jelentős poétikai váltás? – Vázlatosan szóltam korábban arról, hogy egy idő után – jó esetben – az ember szerencsésen fölülírja a közhelyekbe süppedő hétköznapok tanulságait. Túlságosan más útja nem is nagyon lehet annál a kényszernél, hogy egyre mélyebben magát keresse. A gasztronómia és az idő múlásával szükségszerűen fölerősödő időélmény egyfajta manírként is fölfogható az említett két kötetben. Mindez nem jelenti azt, hogy nincs közöm az említett tematikához. A „szakács” és az „alkony” kulcsfogalmai egy szűkös élettér aprócska jeladásai, de esztétikailag talán csak az „ablak” és a „szakma” gondolati élményeivel hitelesíthetőek. Ha nem létezne ez a poétikai többlet, aligha lehetne tovább bogozni az elemzés szintjén is a lelki szálakat. Ugyanakkor annak is tudatában vagyok, hogy az érték szempontjait a nyelvbe ágyazottságnak egy alig kifürkészhető, nem megelőlegezhető labilis törvénye igazgatja. – Juhász Ferenc írja az (ablak)(szakács) utószavában: „Bizonyítékai ezek a versek az élet mámorának és szépségének minden nyomor, elnyomás, rettenet, bánat, kiszolgáltatottság és magány ellenére; kályhaszagúak, főzési nyersanyag-szagúak, levesszagúak. Szegény jó Berda József ihlete volt ilyen étel-mámor hatalmú.” Az Ön ételverseiben azonban nem az evés, az elkészült étel elfogyasztása válik hangsúlyossá, hanem a főzés, az étel elkészítésének folyamata, amely alkalmat ad a vers beszélője számára arra, hogy „a beállós konyha fojtogató présétől szenvedve” töprengjen, filozofáljon. Hogyan formálódtak meg költői műhelyében ezek a sajátos
versszövegek? – Azt hiszem, „ételverseimben” szerencsésen találkozott a visszapillantás érzelmes szomorúsága és a meglett férfikor számvető igénye. A ciklus-ösztön az első egy-két vers után a folytatáshoz taszigált, a gyermekkori konyha-élményekben, a gyerekkornosztalgiában pedig jól érezte magát az emlékező, a főzésre szokott – túlozzunk kissé az úrral – öregedő úr viszont egyszerre élhette ki a virtuális cselekvés aktusában a változó kor biológiai nyűgeit és – hogy magamat idézzem – a „szaftok minőségi robbanásait”. Ez elment vadászni, ez halászni, ez bélyeget gyűjteni, ez meg életútjának parányi szellemi gondjaival kinéz az ablakon, mereng és nem remél. Az alaphelyzet, látnivaló, nagyon emberi. A komponensek egymást erősítő volta nélkül azonban aligha formálódhatna vizsgálódásra érdemes lírai tartalom. A szituációban benne lélegzik a múlt és a költőnek titulált egyén végső kétségbeesett erőfeszítése. – Az (ablak)(szakács) legszebb darabja számomra a vadas című vers, amely az elmúlással, az emberi lét végességével való szembenézés gyönyörű megjelenítésével zárja az opuszt. Két sort idézek belőle: „testvérem napok óta haldoklik kezemben halkan sírdogál a zsömlegombóc / barna gránitkockái a végtelen felé kirakott kegyeletes útvonalak látomásai”. Nemcsak erre a versre, hanem az említett két kötetre is erőteljesen jellemző a halál tematizálása és a gyászmunka folyamatának dokumentálása. – A gyász fogalma biofizikai megközelítésben a mindennapi „tragikus” történés és a törvényszerű elöregedés keresztútjában lebeg. Mindkét motívumból kaptam eleget. Szeretteim korai elhalálozása és magam hosszas készülődése elég határozottan kijelölik a tájékozódás irányait, melyeket ráadásul kezdetektől fölerősít egy, talán alkatilag motivált érzékenység, amolyan „temető-hangulat”, melynek hiányában sosem éreztem kereknek létbe vetettségünket. Szinte eligazodási pont számomra a hozzám közel állók, de a gyanútlanul hőbörgők, az Adyszerű „perc-emberek”, a léha hedonisták, az olcsó karrieristák, a személyiségük mákonyában élők megítélésében is. Ám e gondolatok mögött nincsenek vaskos lírai bölcsességek. A vadast fájdalmasszépen megmagyarázhatom, szüleim sirató énekeit föltehetem a részvét magasába, s akkor még mindig csak magam számára bizonyított, hogy költőileg kibeszéltem a kibeszélhetetlent. A nyelvi áttételről, a befogadás mechanizmusáról keveset tudunk, akár csak a hermeneutika logikáját mozgató, szituációkként változó inspirációkról. – A versek mondanivalójához és a bennük képviselt poétikai felfogáshoz megfelelő formát az Arany János-i makámához hasonló formáció és a prózavers ötvözésével alkotta meg. Mi vezette Önt ehhez a versformához? – A makáma-szerű költői alakzat kialakulása egyáltalán nem tudatos mozzanat költészetemben. Persze, ismertem ezt a műformát, viszont meglehetősen ezoterikusnak tartottam, melynek nyomait is csak erőltetetten lehet kimutatni költészetünkben. Hogy idők során mégis közelébe keveredtem, az egy ösztönös hangkeresés
eredménye. Versépítkezésem ugyanis még az elvontabb változatokban sem nélkülözte az epikus folytonosságot, markáns élményszerűség nélkül meggyőzően sosem tudtam felépíteni a lírai kompozíciókat. Ugyanakkor nehezéknek is éreztem a művekből folyamatosan kiütköző „prózaiságot”, melyet – kissé az avantgárd technika hatására – gyakran igyekeztem képi vágásokkal, asszociációs szökellésekkel megbontani. Másik mozgatóm a rímnek mint fontos formaképző elemnek rendkívüli tisztelete. Ezek aztán a vers struktúrájában a lírai futamok árnyaltabbá válásával, több szólamú bonyolításával mind gyakrabban a szöveg belsejébe tolódtak, olykor szerencsés összhangba kerülve az értelmezés alternatív lehetőségeivel is. E technika nyomai már korai verseimben is fellelhetőek, de szinte egyeduralkodóvá csak az utóbbi két-három kötetemben váltak. Egyszóval valahogy így néz ki az én „makámám”. – Legújabb verseskötete, a (vissza)galopp a lírai utószinkron alcímet viseli. Talán ez a megjelölés is utal arra, hogy a kötettel egy trilógia jött létre, és ez az opusz olvasható a megelőző két verseskönyv poétikai tapasztalatainak összegzéseként, rendszerezéseként is. – Annyiban mindenképp, mivel ez az életrajzi eposz (az egyszerűség kedvéért nevezzük így utóbbi művemet) természeténél fogva számvető, összefoglaló jellegű. Egy biografikus mű megalkotásakor eleve kísért az epikus elemek nyomasztó fölénye (ezt a feszültséget pl. Kassák az izmusok retorikájával, Szabó Lőrinc a szonett poétikai fegyelmével oldotta fel), s fokozatosan érvényesül az a menekülési reflex, melyről a makáma esetében beszéltem. Ha az előbbi technikához itt tudtam valamit hozzátenni, az talán a film világából kölcsönvett „utószinkron” gesztusa. Az a felismerés, hogy emlékezetünkre és múltunkra mindig mai lelkiállapotunkat és tudásunkat olvassuk rá, maga a produkció tehát egy különös összjáték eredménye: a megtörtént események idővel egy szubjektív értelmezési térben lebegnek, egy meg nem történt új valóság derengő körvonalait érzékeltetve. A (vissza)galoppot annyiban tartom más minőségűnek az előző kötetekhez képest, hogy ebben a könyvben fragmentumok helyett már teljes ívű a számvetés, az alakítás ellép a nagyepika felé, s ezzel tanácstalanná, egyúttal folytathatatlanná is válik. – Már utaltunk (fél)édes hendikep című gyűjteményes kötetére, amely kitűnően rajzolja meg költészetének fejlődéstörténetét. Mit jelent az alkotó számára ez a fajta szintézis és visszatekintés? Hogyan értelmeződnek újra az elmúlt évtizedekben keletkezett versek az összegyűjtés és újrarendezés művelete által? – Egy gyűjteményes kötet (szemben a válogatott kötettel) mindig önmaga, a fejlődéstörténetet a külső szemlélő láthatja belé. Magam legfeljebb annyit tehettem ehhez a vonulathoz utólag hozzá, hogy rendbe szedtem a kronológiát, reprodukáltam a versírás valós késztetéseit. Mivel a könyvek legtöbbször szerkesztői önkényeknek és a kor politikai nyomásának az áldozatai, különösen így volt ez indulásom idején. Szakmailag azonban inkább két másik kérdés foglalkoztatott. Egyrészt, mi legyen a kötetbe nem került versekkel,
másfelől, nyúljak-e utólag az eredeti szövegekhez? A zsengék és az alkalmi versek, úgy látom, nem sokat adtak volna hozzá a kötetben szem előtt lévőkhöz, ezért ezekről lemondtam. Az utólagos átírás már poétikai-esztétikai kérdés, alkalmazására nincs egyértelmű magyarázat. Általában a tökéletességre törekvők, a szöveggel állandóan harcban állók esetében megejtő ez a reménytelen küzdelem. Én szkeptikusabb vagyok, jobban szeretem, ha a mű megmarad olyannak, amilyennek született. De hangsúlyozom, sok bölcsességet nem tudunk összehalmozni ez ügyben. – Említett tevékenységei mellett az Alföld folyóirat főszerkesztője. A lap a rendszerváltozást megelőzően elsősorban az ún. nemzeti irodalom egyik fontos fóruma volt. Takáts József így fogalmaz az Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai című tanulmányában: „Ha egymás mellé helyezzük a lap egy 1985-ös és egy 1995-ös számát, akkor a folyóirat címén kívül kevés állandóságot találunk. A »menetközbeni kerékcsere« kifejezés (Takáts itt Mészáros Sándor megjegyzését idézi – M. G.) a folyóirat irodalmi kapcsolatrendszerének és kanonizációs törekvéseinek nagy fokú megváltozását jelentette.” Mi indokolta a „kerékcserét”, az Alföld belső átrendeződését? Hogyan látja belülről, mennyit változott a lap struktúrája és arculata az elmúlt évtizedek alatt? – A kérdés meglehetősen bonyolult, azt hiszem tényállításait egyenként illik számba venni. A lap a hatvanas évektől valóban a népi irodalom korszerű értelmezésének és időtálló értékeinek fóruma volt. Tematikus számai olykor irodalomtörténeti jelentőségűek, szelíd anakronizmusuk még nincs kirívó feszültségben a kor hazai szellemi áramlataival. Jobb esetben az irányzatból sugárzó realista igényesség és a szociografikus valóságigény lendítően hathatott egy hazugságokra épülő társadalomban. A nyolcvanas évekre aztán a folyóirat körül a művészeti-ideológiai aura is jelentősen megváltozott. Az Alföld mint ekkorra már országos hatókörű orgánum, akkor sem kerülhette volna ki a jelentős ízlésbeli és szemléleti változásokat, ha védeni kezdi konzervatív hadállásait. Egyszerűen szerzői nem engedték volna, a fölgyülemlett elméleti problémák, a demokratikus átrendeződésekkel járó értékrendbeli változások, az irodalmi életbe berobbanó új, többnyire liberális szemléletű nemzedék. A szükségszerű tematikai és szemléleti váltásnál – mely számos esetben, akár csak a politikai életben, sajnálatos személyes konfliktusok forrásává vált, s rossz ízű kasztosodási folyamatokat indított el – nem is az volt szerintem a fő probléma, hogy a lap meg akarta volna tagadni addigi értékeit, sokkal inkább az a felismerés, hogy azok jelentős része már lezárt, történeti értékké vált, belőlük már nem indulnak az új modernitás felé érdemleges szellemi vonulatok. Másfelől viszont a korábbi publikációkban már tömegesen feszültek a változás jelei, legfeljebb az áttörés konzervatív reflexekbe ágyazott mozzanata tolódott egyre tovább. A konfliktusos helyzetben az Alföldnek külön szerencséje, hogy hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt a fiatalokkal, s ahogy szerkesztői is fiatalodtak, munkatársi gárdájában is szinte egyszerre találkozhattak a ma már
középnemzedéknek mondható, az új szenzibilitásra érzékeny meghatározó írók és irodalmárok. Innentől kezdve az igazi szerkesztői feladat inkább már az volt, hogy egy egészséges értéktisztelettel és eklekticizmussal ne dőljön egyik irányzat felé sem a lap profilja, s a fontos szerzők elveszítése nélkül legyen türelme kivárni a posztmodern eufória csillapodását. Ugyanis a folyóirat ereje mai napig a szélesen alapozott irodalomtörténeti és -elméleti szemlélet stabilitásán nyugszik, az ebből következő gazdag kapcsolatrendszeren a különböző határon túli magyar irodalmaktól a lehetséges nemzedéki és ízlésbeli konszenzusokig. Még ha a gyakorlatban nem is mindig ilyen háborítatlan és konfliktusmentes a kép. – Mai felgyorsult világunkban az elektronika, a számítástechnika térhódítása, az akadálymentes információáramlás, az értékek devalválódása jellemző. Milyen kételyek merülnek fel Önben az Alföld és általában az irodalmi folyóiratok jövőjét illetően? – Ahogy a tudomány mondja, a meglódult világ ma valóban az exponenciális görbe mentén szórja az információmennyiséget, a gondolkodás alapját képező ezen ingerek közel a fény sebességével terjednek. Ebben a helyzetben nincs külön Alföld, és nincsenek általában folyóiratok. A nyomtatott kultúra egészét érinti a McLuhen-i sokk, ami elsősorban nem is a káprázatos informatikai robbanás okozta félelemről szól, ha jól értem, inkább arról, hogy az emberiség történetében felhalmozott irdatlan mennyiségű kultúrkincs miként menthető meg és miként írható tovább az új technikával. Az önmagában már nem meglepő, hogy a művész – az író, a grafikus, a zenész, az építész, a fotós – munkaeszközéül egyre gyakrabban a számítógépet használja, s valódi vagy áttételes segítséget is kap műalkotása létrehozásakor a gépi programoktól. Az is világos, hogy fórumokat a nyomtatás elkerülésével is jól lehet szerkeszteni, gondoljunk az évek óta sikeres literára. Azt viszont majd csak egy hosszabb tapasztalati idő után lehetséges meggyőzően értékelni, mely műfajok alkalmatlanok a képernyőre, melyek vihetők át rá esztétikai sérülés nélkül vagy milyen új kifejezési formákat generálnak ezek a gépi lehetőségek. Egy biztos: tartós bizalmatlanság és szkepszis nélkül ezt a folyamatot nem lehet megúszni, mint ahogy az is, a szerkesztés valamilyen meghatározó mozzanata nélkül nem képzelhető el a jövőben sem bármennyire is nyitottá tett fórum megjelenítése. S ha mégis, akkor valóban már rég nem beszélhetünk könyvekről vagy folyóiratokról. – Ugyanakkor manapság kihasználhatja egy irodalmi lap az internet által felkínált lehetőséget. Az internet kisegítő, koncepciókat fölerősítő funkciója ma már nyilvánvaló. A mű befogadóhoz történő gyors eljuttatása, a praktikus tárolás lehetősége, a párbeszéd azonnali folytatása stb. mind-mind olyan eszközök, melyekkel jól gazdálkodhat egy hagyományos folyóirat is. Nem véletlen, hogy mihelyt lehetőség teremtődik, ki is alakítja valamennyi a portálját. S mint említettem, az internetes irodalmi fórumok mintegy előőrsként tapossák az utat a várhatóan
megszaporodó és technikailag ma még alig sejthető új fórumok felé. Csak ezzel még az eredeti dilemma megoldásához alig jutunk közelebb. Ahogy neves grafikus barátom, Kass János mondta volt: nem született még meg a szakma Leonardo-ja. – Az is tény, hogy Budapest kulturális fölényével továbbra is számolnunk kell. Hogyan látja főszerkesztőként, mit jelent ma a vidékiség egy irodalmi folyóirat életében? – A kérdésnek van elméleti és gyakorlati vetülete. Az elméleti esetében elkerülhetetlen egy filozofikus közbevetés: mi a fölény? Ha ez azt jelenti, hogy nagyobb a mozgástér, esetleg erősebb a megtartó bázis, színesebb a kulturális élet, gazdagabb a merítés – akkor értelmetlen volna a főváros központi szerepén vitatkozni. Az élet fölgyorsulása, a vidéki szellemi központok megerősödése azonban folyamatosan csökkenti ezt a különbséget. Részben, mert a művészetben a periférián létezésnek is lehetnek markáns előnyei, részben azt se feledjük, számos olyan intézményt, fórumot, műhelyt említhetünk napjainkban is, mely értékesebb munkát végez budapesti társainál. Konkrét esetekre bontva mindenre van példa, összességében a felvetés viszont kezd lassan anakronisztikussá válni. – Milyen tekintetben határozza meg az Alföld karakterét a debreceniség, az erős egyetemi háttér? – Ha tetszik, ha nem, napjainkban a szellemi élet is globalizálódik, lassan a nemzetek között sem lesz könnyű markáns különbségeket fölrajzolni, nem hogy egy kis országon belül. A szerzőgárda eleve körbejár a néhány jelentős irodalmi fórumon, legfeljebb az átmeneti kirekesztések és ideológiai torzsalkodások keltik azt a látszatot, hogy az irodalmi életben még vannak – különben természeténél fogva itt maradnak legtovább – karakterisztikus művészi különbségek. Mennél kijjebb megyünk a szótól, annál meghökkentőbbek ezek a feltételezések. Persze, a lapok ma sem egyformák, a tradíciók, a szerzők súlyozása, a szerkesztők szellemi beállítódása jelentősen árnyalhatják a képet. Ahol erős az egyetemi háttér, ott a folyóiratok természetesen jelentős előnyben vannak, értő odafigyeléssel utánpótlásuk folyamatosan adott. Különösen így van ez a részben nevelhető-terelhető kritikusok esetében. A debreceniség szellemi karakterét – ez is általános jelenség – már régen nem a helyrajzi szám ténye biztosítja. Ha valakik ma a szakmában az Alföldre gondolnak, azt hiszem, a tradicionálisan erős, kiegyensúlyozott irodalomtörténeti szemlélet, az elméletek iránti óvatos nyitottság és a sok-sok fiatal szerző jut az illetők eszébe.
