A MAI ALKIMISTÁK ÉS A PÉNZCSINÁLÁS SPORTJA
Török Sándor 2012.04.12.
A MAI ALKIMISTÁK ÉS A PÉNZCSINÁLÁS SPORTJA A kapitalista ideálja a semmiből való pénzcsinálás, anélkül, hogy szükségesnek tartaná ellenértékként valamilyen valóságos érték létrehozását. A pénzvilág ezt az ideált nagy nyereségű versenysporttá fejlesztette. A versenyben szerzett pontokat pénzben mérik, és a nem hivatalos versenybíró a Forbes magazin, amely rendszeresen közreadja a leggazdagabb emberek listáját, a teljes pénzvagyonuk alapján rangsorolva őket. A legnagyobb tulajdonnal rendelkező játékos győz. Mivel a játék versenyjellegű, egyik játékosnak sincs elég pénze addig, amíg a másik játékosnak több van. Az erőfeszítés nélküli pénzcsinálás a drogfüggéshez hasonló függőséget okozhat. Természetesen az általunk csodálatosnak nevezett dolgok többsége illúzió. Aminek a hitelválság félrehúzta a pénzvilág belső praktikái elől a függönyt, az egész világ láthatta, hogy a pénzvilág mennyire a megtévesztés és a torzítás világává vált, s a belterjessé is a fantomgazdagság létrehozásának ügyleteiben anélkül, hogy ezzel párhuzamosan bármilyen valódi értéket létrehozott volna. Ez a kép olyan visszataszító volt, hogy a pénzvilág súlyosan romlott intézménye is beszüntették a kölcsönözést – még egymásnak is, aminek jó oka volt: immár nem bíztak senkinek a pénzügyi kijelentéseiben. Fantomgazdaság Az egyetemen megtanuljuk, hogyan kell egy beruházás feltételeit számba venni, hogy a pénzügyi megtérülést maximalizáljuk. Azt azonban a tanáraink sohasem említették, hogy amit tanulunk, ez valójában a pénz megtérülésének a maximalizálása olyan emberek számára, akiknek már eleve van pénzük, azaz a gazdag embereket tesszük még gazdagabbá. Azt sem említették, hogy ha ezt automatikusan folytatjuk, akkor az általunk tanult módszerek fantomgazdasághoz vezetnek. Ez a fogalom akkor még nem létezett. Eltemetkezve a számításokba, senki sem képzelte: mi a pénz? Miért kell elfogadnunk azt, hogy a pénz maximalizálás egyben maximalizálja a valódi gazdaság létrehozását? Nem hinném, hogy ilyen kérdések egyszer is felmerültek bárkiben is. Vagy ha fölmerültek is, megtartottuk ezeket magunknak attól való félelmünkben, hogy reménytelenül ostobának tartanának.
Tanáraink arra sem mutatnak rá – talán azért, mert maguk sem ismerték fel-, hogy a pénz puszta könyvelési adat, amelynek az emberi értelmen kívül nincs saját léte, sem értéke. Azt pedig bizonyosan nem mondták nekünk, hogy a pénz egy hatalmi rendszert képvisel, és hogy minél jobban függünk a pénztől mint az emberi viszonyok fő közvetítőjétől, annál inkább használhatják rosszra azok, akiknek hatalmukban áll megteremteni, és eldönteni, hogy ki kaphat belőle, ki nem. Ha erre jobban odafigyeltünk volna, észrevehettük volna, hogy sok ember vagyona pénzügyi spekulációból, csalásból, kormányzati támogatásból, ártalmas termékek árusításából és a monopolhelyzettel való visszaélésből származik. Ezt azonban ritkán említették.
A fantomgazdagság reklámozása A pénzvilág illúzióit a következő népszerű könyvek címében és kiadási évében követhetjük nyomon: Dow 36 000: Új stratégia a bekövetkező tőzsdei emelkedésből való profitálásra (2000) Dow 30 000 2008-ra: Miért más ez az időpont (2004) Az ingatlanpiaci szárnyalást miért nem fogja visszaesés követni (2006) Könnyű összetéveszteni a pénzt a valódi jól-lét gazdagsággal, amelyre az átváltható - munkára, ötletekre, földre, aranyra, egészségügyi ellátásra, élelemre, és még sok egyébre, aminek önmagában is van értéke. A fantomgazdagság illúziója olyan meggyőző, hogy a pénzvilág legtöbb játékosa elhiszi: az általa létrehozott gazdagság valóságos. Olyan messze vannak a folyó felső szakaszán, hogy sohasem láthatják a gyermekeket, akik lejjebb a vízben fuldokolnak, és akiket az a rendszer dobott a vízbe, amelyet ők szolgálnak. Természetesen a piac nem tesz különbséget a társadalmat valóban gazdagító tevékenységből származó, illetve a társadalmat elnyomorító tevékenységgel létrehozott dollár, valamint az egyszerűen a levegőből csinált dollár között. A pénz az pénz, és minél többet birtokolsz belőle, a piac annál élénkebben figyel minden szeszélyedre. Az a hiedelem, hogy a papírpénz vagy az elektronikus pénz valódi gazdagság, és nem egyszerűen egy kupon, amely beváltható olyan javakra és szolgáltatásokra, amelyeknek önmagukban is valódi értékük van, összekeveri az illúziót a valósággal.
A fantomgazdagság megteremtői, valamint a kölcsönös befektetési alapok vagy a nyugdíjalapok fantomgazdagságba való befektetésének haszonélvezői talán sohasem veszik észre, hogy a tulajdonosnak igényt biztosítanak olyan valódi javakra, amelyet mások hoztak létre, és hogy a semmiből csinált fantomgazdagságdollárok felhígítják mindenki másnak a rendelkezésre álló valódi gazdagságra való igényét. Talán azt sem veszik észre, hogy az amerikai pénzvilág - külföldi partnereivel együtt - mostanra olyan mértékű fantomgazdagságot hozott létre, amely messze meghaladja a világ valódi gazdagságát, mert akkora igényt teremtett a jövőbeli biztonságra és kényelemre, amekkora sohasem lesz teljesíthető. Mivel a Foreign Policy nagy tiszteletben álló szakmai folyóirat, meglepett az, hogy egy ilyen nyilvánvalóan hamis logikán alapuló cikk átjutott a kiadói ellenőrző folyamaton. A cikk kivonata a következő: „Az értékpapírok - a magas minőségű kötvények és részvények - kibocsátása a mai világgazdaság leghatékonyabb gazdagság-teremtő gépezetévé vált. Az értékpapírok névértéke mára akkorára növekedett, hogy meghaladja a világon az egy év alatt előállított javak és szolgáltatások értékét, és hamarosan több lesz a két éves outputnál is. Amíg a politikusok fő gondja a kereskedelmi egyensúly és a szellemi termékek tulajdonjoga, addig ezek a pénzügyi eszközök ma a gazdagság fő összetevői, és egyben annak leggyorsabban növekvő generátorai. Történelmileg a gyártás, exportálás és a közvetlen beruházás hozta a bevételt, és okozta egyben a fellendülést. A vagyon úgy keletkezett, hogy a bevétel egy részét nem fogyasztásra, hanem beruházásra - épületekre, gépekre és technológiai váltásra fordították. A társadalom a vagyont lassan, nemzedékeken keresztül halmozta fel. Ma már sok társadalom - valójában az egész világ - megtanulta, hogyan teremtsen gazdagságot közvetlenül. Az új megközelítéshez csupán az kell, hogy az állam valamiképpen növelje a termelő tulajdonainak piaci értékét... Gazdagság akkor is keletkezik, ha az akár külföldi, akár hazai pénz beáramlik egy ország tőkepiacára, és megnöveli az értékpapírok értékét... Manapság vagyon akkor keletkezik, amikor a vállalatvezetők nagyon fontosnak tartják a részvény- és kötvénytulajdonosok megjutalmazását. Minél nagyobb az osztalék, annál valószínűbb, hogy a részvények és a kötvények értéke a pénzpiacon növekszik... Egy olyan gazdaságpolitika tehát, amelynek célja a növekedés vagyon teremtésével, nem kísérli meg a javak és szolgáltatások előállításának növelését, legfeljebb csak másodlagos célként.
Edmunds professzor azt mondja a kormányzati politika kidolgozóinak, hogy a továbbiakban már nem kell valóságos gazdagságot előállítaniuk a valóban hasznos javak és szolgáltatások előállításának növelésével. Ezt mind mellőzhetik. Gyorsabban és kevesebb erőfeszítéssel növelhetik a nemzeti gazdaságot, ha valódi tulajdonaikat értékpapírokra váltják; ezeket a befektetők megforgathatják a pénzpiacokon, felfújják az értéküket, és ezáltal hatalmas tulajdonbuborékot hoznak létre. Ritkán találkoztam a széles körben elterjedt hiedelem ilyen világos példájával, amely láthatólag áthatja a pénzvilágot: a felfújt tulajdonbuborékok valódi gazdagságot hoznak létre. A tulajdonbuborékok csak fantomgazdagságot hoznak létre, amely növeli a tulajdonos igényét a társadalom valódi tulajdonára, és ezáltal felhígítja mindenki más igényét. Ezt a félrevezetést nem Edmunds találta fel, de az ő Foreign Policyban megjelent cikke adott ennek új intellektuális rangot, és - amint majd foglalkozunk vele - láthatóan felajzotta a pénzvilág bennfenteseinek képzeletét.
A fantomgazdagság politikai elsődlegessége A Federal Reserve az utóbbi évtizedekben szövetkezett a Pénzügyminisztériummal és a Wall Street bankjaival, hogy elsőbbséget biztosítson a fantomgazdagság létrehozásának a valódi gazdagsággal szemben. Ahelyett, hogy kipukkasztotta volna az olyan tulajdonbuborékokat, mint az 1991-es évek tech-stock, vagy a 2000es évek ingatlanbuboréka, a Federal Reserve a pénz olcsóvá tételén fáradozott, hogy elősegítse a spekulánsok kölcsönfelvételét, ami további inflációt eredményezett. A pénzvilág egyre növekvő hatalma és profitja jelezte ennek az irányvonalnak a sikerét. Időközben az Egyesült Államok ipari termelése megtizedelődött, ahogy a termelést kivitték alacsony béreket fizető gazdaságokba, hogy az osztalékokat növeljék. A pénzvilág sokszor felfújta kedvenc cégeinek részvényárfolyamait, így azoknak elegendő pénzük lett más cégek felvásárlására. A magasan felértékelt WorldCom például megvehette az MCI-t és egy tucat más társaságot. Később a piac romlott, és a WorldCom csődbe kényszerült. A részvénybuborékok nagy piaci robbanásokat okoznak. A felelőtlen jelzálog-konjunktúra alapja a túlértékelt tulajdonok létrehozása volt, majd ez lehetővé tette a további kölcsönfelvételt, hogy újabb túlértékelt tulajdonok keletkezzenek. Amikor a szövetségi kormány a buborék kipukkanásakor
kisegítette a nagyhatalmú pénzintézeteket, a források elosztása újabb torzítást szenvedett. Kevin Phillips, az újságíró és a korábbi republikánus politikai stratégia készítője 2008-as, BadMoney című könyvében leírja, hogy az Edmunds- cikket a pénzvilágban széles körben megvitatták, és arra a következtetésre jut, hogy ez inspirálhatta az ingatlanok jelzálogának részvényekre váltását. Ha ez igaz, akkor ez volt a történelem legbefolyásosabb tudományos cikke. Mindegy azonban, mi indította el a jelzáloghitelek tőzsdei bevezetését, mert Edmunds logikája egyben a pénzvilág alapvető logikája is. Felejtsük el a termelést és a dolgozó emberek, a közösségek és a környezet érdekeit. Verjük fel a részvények árait bármilyen eszközzel. A felelőtlen jelzáloghitelek miatti bukás egy súlyosan hibás elmélet rendkívül költséges kipróbálása volt. A jelzálogok részvényesítése A 2001. szeptember 11-i terrorista merényletek után a Federal Reserve bank azt kereste, hogy a megtört gazdasági lendületet miként lehetne ellensúlyozni a kamatlábak csökkentésével. 2003 júliusára a kamatláb 1%ra csökkent, azaz az infláció szintje alá. A kölcsönzés negatív költsége felfújta az ingatlanbuborékot, és a tőkeáttételes kivásárlások valóságos orgiájához vezetett. A pénzvilág befektetési bankjai olyan ötletes eszközöket találtak ki, amelyek biztosították a költségek beszedését saját maguk számára, valamint lehetővé tették, hogy a kockázatokat másra hárítsák, és a később „mérgező tulajdonnak” nevezett vagyonokat távol tartották a saját könyvelésüktől. Az olcsó jelzálog rendelkezésre állása serkentette az ingatlanpiacot, amely viszont fölverte az ingatlanárakat. Minél gyorsabban növekedett a könnyű profit buboréka, annál gyorsabban áramlott a piacra újabb pénz, hogy még jobban felfújja a buborékot. A tudósok és a politikusok, elfogadva az Edmunds-féle megtévesztést, ünnepelték a háztulajdonosság terjedését, és azt a jólétet, amelyről később kiderült, hogy többnyire fantomgazdagság. A bankok független brókereket toboroztak, hogy köles önve vöket hajtsanak fel jutalékért. A bankok a jelzálogokat kötegekbe foglalva részvényekre váltották, és eladták befektetési bankoknak, amelyek ezeket tovább csomagolták még összetettebb részvényekké, és továbbadták spekulatív befektetési alapoknak. Ezeket aztán ezen alapok matematikusai már annyira bonyolult részvényekké alakították, melyeket tulajdonképpen senki sem értett meg. Ezután ezeket a részvényeket „biztosították” értékvesztés ellen más, magasan tőkeáttételes pénzügyi intézeteknél - mint pl. az AIG, amely zsebre vágta a
prémiumot, de a lehetséges veszteségek fedezetére csak minimális tartalékot képzett annak a feltételezésnek az alapján, hogy az ingatlanárak csakis fölfelé mehetnek. A befektetési bankok és a biztosítók szerint, amelyek létrehozták a részvényeket, a biztosítás megszüntette az ilyen részvények birtoklásának kockázatát, és kockázatminősítő ügynökségeket alkalmaztak, hogy azok az állításukat igazolják. A részvényeket ezután eladták nyugdíjalapoknak, alapítványoknak, kölcsönös alapoknak és másoknak, mint nagy hozamú, kockázatmentes befektetéseket. A folyamat során minden egyes lépés játékosai megcsinálták a szerencséjüket a díjak és jutalékok beszedésével, miközben a kockázatot átpasszolták a következő résztvevőnek. Korábban az ingatlanjelzálog-ágazatban a helyi bankok nyújtottak kölcsönt az igénylőknek, és viselték a kockázatot a saját elszámolásukban. Ha egy háztulajdonos nem tudta fizetni a részleteket, a kölcsönt nyújtó bank viselte a veszteséget. Ez arra ösztönözte a hitelezőt, hogy alaposan megvizsgálja a kölcsönvevő fizetőképességét. A „modern” pénzrendszerben a bank beszedi a díjat azért, hogy a kölcsönzőt belépteti a rendszerbe. Mivel a teljesítés lehetséges elmaradásának kockázata így a másé lesz, a bank nem érdekelt abban, hogy körültekintéssel járjon el, ami nyilvánvaló rendszertervezési hiba. A hírneves nemzetközi pénzügyi szakember, Soros György szerint: „A hitelezés szabályai összeomlottak, és a jelzáloghitelek az emberek széles körének a rendelkezésére álltak, a hitelképesség komoly vizsgálata nélkül... A minimális vagy semmilyen dokumentációval nem rendelkező, valójában hazugságon alapuló kölcsönök általánossá váltak, sőt, szélsőséges esetben az ún. nindzsa- kölcsönök’ (se munkahely, se bevétel, se tulajdon) is, gyakorta a jelzálogbrókerek és a jelzáloghitei-nyújtók aktív beleegyezésével.” A cél világos volt: csak szerezzük be az aláírást a jelzálog-okmányra, és szedjük be a díjat. Minél nagyobb a kölcsön, annál jobb. Ne aggódjunk, hogy a kölcsönt felvevő személy esetleg nem tud fizetni. Ez legyen a folyamat következő szereplőjének a gondja. Természetesen, ha a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, akkor valószínűleg lehet nyomást gyakorolni a kormányra, hogy nyújtson segítséget. Erre az indok az lehet, hogy ha nem vállalja át a veszteségeket, akkor a bankok teljesen beszüntetik a kölcsönzést, mire az egész gazdaság összeomlik. A folyamat sokkal összetettebb annál, mint amit itt vázoltam, de ez a lényeg. Amikor a nyilvánvalóan nem megfelelő kölcsönvevők nem teljesítettek, az egész kártyavár kezdett összeomlani, és a fantomvagyon, amit a pénzvilág hozott létre a jelzálogok részvénnyé alakításával, eltűnt, még gyorsabban, mint amilyen
varázslatosan keletkezett - ahogy következésképpen eltűntek a kormány kisegítő dollárbilliói is.
A buborék csak buborék marad Edmunds „logikájával” ellentétben egy tulajdonbuborék - legyen az ingatlanra vagy másra alapozva - nem teremt vagyont. Egy 200 ezer dolláros ház piaci árának emelkedése 400 ezer dollárra nem teszi azt sem hasznosabbá, sem kényelmesebbé. Az ingatlanbuborék valódi következménye az, hogy növeli a pénzügyi lehetőségeit azoknak, akiknek van ingatlanuk - azokkal szemben, akiknek nincs. A pénzvilág arra biztatta a háztulajdonosokat, hogy tegyék pénzzé a piaci nyereségüket a jelzáloghitelek segítségével, amit aztán részvényekké konvertált és eladott az óvatlanoknak, beleértve a nyugdíjalapokat, amelyekre sok háztulajdonos is számított, mint nyugdíjas éveinek biztosítékára. Amikor az ingatlanbuborék menthetetlenül szétpukkadt, a kábult háztulajdonosok - sokan pénzügyi összeomlással a nyakukban - kiköltöztek azokból a házakból, amelyeken több adósság volt a piaci értéküknél. Az ezekre a jelzáloghitelekre alapozott értékpapírok elvesztették értéküket, és a pénzvilág túlzott tőkeáttételekkel (kevés saját tőkével) dolgozó játékosai nem tudtak megfelelni pénzügyi kötelezettségüknek. Az egyre terjedő kudarcok hatására az egész összekapcsolt hitelrendszer összeomlott, és a pénzvilág az adófizetőkhöz fordult kisegítésért azzal, hogy ha a kormány nem áll helyt, akkor az egész hitelezési rendszer kifullad, és a gazdaság pénz hiányában összeomlik. Azt, hogy a bankok ijesztő bejelentése fenyegetés volt-e, vagy figyelmeztetés, talán sohasem tudjuk meg, de láthatóan hatásos volt. A kormányzat dollárbilliókkal válaszolt, amelyet az adófizetők zsebéből vett ki. A kisegített intézmények ebből a pénzből extravagáns partikat rendeztek, vezetői jutalmakat és osztalékokat fizettek, és felvásárlásokat finanszíroztak. A segély olyan gyorsan tűnt el, akár az ingatlanbuborék fantomgazdagsága. A hitelezés azonban továbbra is befagyva maradt.
A pénzvilág adósrabszolgái Miért nézzük el a pénzvilág súlyosan gondatlan mértéktelenségét és a hatalommal való visszaélését? Részben azért, mert oly sok befolyásos ember elhiszi az
Edmunds-féle megtévesztést. Sokan valósággal tapsolnak ahhoz, hogy a pénzvilág fantomgazdagságot hoz létre, és mindinkább arra támaszkodunk, hogy az általunk fogyasztott termékeket és szolgáltatásokat más országokban állítják elő. A fő elgondolás szerint az Egyesült Államok azzal szolgálja a világgazdaságot, hogy a pénzcsinálásra szakosodik, és a mások által termelt javakat fogyasztja. A pénzvilág elképzelése szerint ez tökéletesen értelmes elgondolás. Ha nehéznek tűnik az olvasó számára a pénzvilág logikájának megértése, amit pedig sok gazdasági és pénzügyi tantárgyban oktatnak, az valószínűleg azért van, mert még van némi kapcsolata a való világgal. Mindegy, hogy mit mond a pénzvilág, egy rossz kölcsön csak rossz kölcsön marad, akárhányszor szeletelik, vágják kockára és csomagolják újra egyre bonyolultabb származtatott értékpapírrá, amelyet a Standard and Poor’s első osztályú befektetésnek minősít.
Alkimisták az árnyékban A legtöbb ember úgy gondol a könyvelésre, mint valamely felettébb unalmas dologra, de figyeljünk jól, mert a forgalomban lévő dollárok majdnem mindegyikét egy magánbank hozta létre egy megtévesztően egyszerű elszámolási bűvészmutatvánnyal. Ha megértjük, hogy ez miként történik, akkor azt is tudni fogjuk, hogy a magánbankok által mozgatott kölcsönpénz-rendszerünk, amelyet a magánprofit érdekében hoztak létre, miként teszi lehetővé néhány ember számára szégyentelen mennyiségű olyan pénz bezsebelését, amelyért nem dolgozott meg, míg a többi embernek csak a fizetendő számlát adják át. Régebben úgy gondoltam, hogy a bankok a megtakarítók és a kölcsönvevők közti közvetítők: a megtakarító bankba teszi a pénzét, és ezt a pénzt a bank odaadja a kölcsönvevőnek, hogy ebből finanszírozza a vállalkozását vagy az otthonát. Ez azonban valójában nem így történik. Hacsak nem hosszú távú lekötéssel tettük a pénzt a bankba, akkor a betett pénzhez azonnali hozzáféréssel rendelkezünk. Ha pénzt veszünk kölcsön a banktól, akkor is azonnali hozzáférést kapunk ahhoz a számlához, amelyet a bank nyit meg a számunkra, amikor a pénzt kölcsönadja. Amikor a kölcsönt a banktisztviselő kiadja, akkor két dolgot jegyez fel a bank könyvelésébe: a kölcsönvevő ígéretét arra, hogy a pénzt visszafizeti, mint a bank tulajdonát, és azt az összeget, amely tartozásként a kölcsönvevő számlájára kerül.
Első látásra úgy tűnik, hogy ez a két dolog egymást kiegyenlíti, ami bizonyos szempontból igaz is. A lényeg azonban az, hogy előzőleg egyik bejegyzés sem létezett. A banktisztviselő bejegyzése következtében a bank új pénzt hozott létre a semmiből, amely megfelel a kölcsön összegének (a tőkének), és ennek hatására a gazdaság egészében a pénz mennyisége megnövekszik. Egyidejűleg a kölcsönvevőnek törvényi kötelezettsége keletkezett arra, hogy a tőkének a kamatokkal megnövelt összegét visszafizesse. Valójában ez az útja annak, ahogyan a pénz (a pénzérmék és bizonyos különleges címletek kivételével) keletkezik. Megjegyzendő, hogy a bank által létrehozott pénz tisztán elektronikus. Erről papíron nincs feljegyzés. Mondhatjuk, hogy nem is létezik, csupán a mi elménkben. Mondanunk sem kell: megadni a bankoknak a jogot arra, hogy egy számítógépbillentyű lenyomásával pénzt kreáljanak, aztán azt kölcsönadják kamatra, a banki tevékenységet rendkívül jövedelmezővé teszi, és a pénzvilág, a bankok tulajdonosa rendkívüli hatalommal rendelkezik. Hozzájárul a pénzügyi instabilitáshoz és egyenlőtlenséghez, létrehozza a gazdaság növekedési kényszerét, és torzítja a gazdasági prioritásokat. A társadalmat terhelő összes költséget a 7. fejezetben mutatom be. Az okozott kár nagyságrendekkel növekszik, ha a bankok felfedezik: a profitjukat nagyban növelheti, ha ezt a pénzteremtő hatalmat a pénzügyi spekulánsok és ragadozók szolgálatába állítják, akiknek fő tevékenysége a fantomgazdagság létrehozása. ***** A pénzvilág, mint gazdasági rendszer vagy szindikátus rendkívül jó abban, amire tervezték és használják: néhány embert mesésen gazdaggá tesz anélkül, hogy azok bármilyen erőfeszítést tennének a valóságos javak létrehozása érdekében. A haszonélvezők szempontjából a pénz az pénz, és azok, akiknek sok van belőle, kielégíthetik magukat olyan fényűzéssel, amely még a korábbi korszakok királyainak és császárainak a képzeletében sem fordult meg. A pénzvilág haszonélvezői szempontjából a jelenlegi pénzügyi rendszer legnagyobb hibája az, hogy a tulajdonbuborékok előbb-utóbb kipukkannak, és eltörlik a vagyon egy nagy részét, esetleg arra kényszerítve őket, hogy elárverezzék a birtokukat, jachtjaikat és magánrepülőgépeiket, a sürgősség miatt éppen nyomott áron. Amikor a buborékok növekszenek, a pénzvilág nyeresége a társadalom többi része számára tiszta veszteség. A költségeket azok fizetik meg, akiknek nincs elég pénzük ahhoz, hogy napjaikat bolygónk problematikus társadalmi és környezeti
valóságától elszakadva, kényelmes elvonultságban éljék le. Nincs semmi alapja annak a gondolatnak, hogy ezt a problémát a gazdasági növekedés majd megoldja, mivel a dagály csak a jachtokat emeli magasra, a kétségbeesett, meztelen úszókat elnyeli. A győztesek számára nagyon is megfelelő az, hogy a pénzvilág vagyonának növekedése a társadalom többi részének a növekvő egyenlőtlenséget jelenti. Mi értelme lenne egy gazdag osztálynak a szegények osztálya nélkül? A pénzvilág fantomgazdagságának viszont van egy alternatívája: a valóságos piacgazdaság.
