GERGELY JENÕ
A magyarországi keresztény pártok programjai a nemzeti-nemzetiségi kérdésrõl a polgári korban
A l9–20. századi magyarországi politikai pártok közül számosan viselték nevükben a keresztény jelzõt. Különösen áll ez a két világháború közötti idõszakra, mikor maga a rendszer is kereszténynemzeti jellegûnek nevezte magát. Valójában azonban csak azok a pártok tekinthetõk keresztény pártoknak, amelyek ideológiai alapját, eszmerendszerét és így politikai programját is a keresztény egyházak társadalmi tanítása, politikai és szociális doktrínája szolgáltatta. Ami a katolikus világegyház, a római pápák politikai és szociális tanítását illeti, végigtekintve a korszak e kérdéseket tárgyaló enciklikáin, azt tapasztalhatjuk, hogy közülük egyet sem szánt az Apostoli Tanítóhivatal a nemzeti-nemzetiségi kérdésnek.1 A katolikus egyház mint nemzetek feletti intézmény szemben áll a nacionalizmussal, a sovinizmussal, mert az egyes népeket és nemzeteket épp úgy autonómnak tekinti, mint az azokat alkotó egyes embereket. Így magától értetõdõen védi azok méltóságát, nemzeti sajátosságaikat mint Istentõl rendelt szabadságukat. Az emberiség nembeli egysége és nemzeti sokszínûsége, sokfélesége együttesen értelmezhetõ. A dualizmus korában a történelmi Magyarország lakosságának mintegy a fele tartozott a nemzetiségekhez. Leszûkítve ezt a (latin szertartású római) katolicizmusra az is közismert, hogy a korábbi államegyház hívei között 1900-ban 60,5% volt magyar, 16,4% német, 17,2% szlovák. Az elsõ, magát katolikusnak nevezõ párt, a Katolikus Konzervatív Párt 1872-ben hozta nyilvánosságra programját.2 A katolikus arisztokraták ókonzervatív pártja nem mutatott érdeklõdést sem a magyar nemzeti törekvések, sem a nemzetiségek követelései iránt. A magyarországi politikai katolicizmus 1895-ben szervezõdött párttá. A Katolikus Néppárt 14 pontos programjának felét a sérelmek orvoslásának követelése tette ki, a többi pont mérsékelt szociális és politikai reformokat fogalmazott meg. Az utolsó elõtti foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel: „13. Pártunk a nemzetiségek iránt teljes elõzékenységgel kíván viseltetni, és igényeiket, amennyiben azok a magyar állam egységével és nemzeti jellegével megegyeztethetõk, méltányolni fogja és õket igazságos, méltányos eljárásban kívánja részesíteni.”3 A 67-es közjogi alapon álló Katolikus Néppárt a nemzetiségek igényeinek méltánylását addig a mértékig helyezte kilátásba, amíg ezek az igények nem veszélyeztetik az állam egységét és nemzeti jellegét. A nemzetiségek iránti megértés esetükben sem ment túl a kulturális autonómia keretein, viszont annak megvalósulását, intézményeinek kiépítését támogatni kívánták. A nemzetiségek közül a németek és a szlovákok számára lehetett leginkább elfogadható ez a program. Elõbbiek esetében azért, mert nem voltak területi és politikai autonómiára irányuló igényeik. Utóbbiak nemzeti céljai között sem szerepelt ekkor még a területi autonómia. A néppárt nemzetiségi programja pozitív visszhangot váltott ki az említett nemzetiségek között. Ezt a hatást felerõsítette a mélyen hívõ katolikus mentalitás, hiszen a katolikus egyházban érdekeik képviselõjét is látták. Bár igaz, hogy a liturgia nyelve a latin volt, az egyház maga egyetemes, de tág teret biztosított a szlovák értelmiség kialakításának akár az egyházon belül, akár annak intézményeiben, iskoláiban. A szószékrõl papjaik szlovákul prédikáltak, a templomban nemzeti egyházi énekeiket zengték, s anyanyelvükön imádkoztak. Amit nem tehettek meg az állam intézményeiben vagy a közigazgatásban, azt gyakorolhatták egyházukban. Mindennek következtében a képviselõházi választásokon a Katoli-
76
h
GERGELY JENÕ
kus Néppárt jelentõs befolyásra tett szert a szlovák és német nemzetiségi vidékeken, a Felvidéken, a Nyugat-Dunántúlon, a Délvidéken. A néppártban politizáló papok és világiak álltak a helyi szlovák és német kulturális, társadalmi és valláserkölcsi szervezetek élére, szerkesztettek újságokat, sõt mi több, vezették az egyházmegyei takarékpénztárakat is. Így bár a néppárt nem volt a szó szoros értelmében vett modern szervezett tömegpárt, bázisát folyamatosan biztosították az ún. civil szervezõdések. A szlovák nemzeti törekvések radikalizálódásának jele, hogy a Katolikus Néppártból 1905-ben kivált a Szlovák Néppárt, amelynek meghatározó vezéralakja Andrej Hlinka plébános volt. A politikai katolicizmus szociális vonulatához tartozott az Országos Keresztény Szocialista Párt, amely 1907-ben alakult meg. A párt l907-es programja egyedülálló a tekintetben, hogy ez adott részletekbe menõ nemzetiségi programot, amelyet a késõbbiekben is fenntartottak. Giesswein Sándortól és elvbarátaitól távol állt a sovinizmus, a nemzetiségi gyûlölködés. Mint nemzetközileg is ismert pacifista és humanista népszerûségnek örvendett a politikai katolicizmus ellentáborában is. Kétségtelen azonban, hogy a programnak inkább elvi jelentõsége volt, semmint gyakorlati haszna, hiszen a párt mögött nem állt valós politikai befolyás. A keresztényszocialista párt nem helyezkedett közjogi alapra, hanem „a nemzetfönntartó kereszténység alapjára”, és zászlaja alá szólított minden keresztényt felekezeti különbség nélkül. A közjogi kérdés kikapcsolása lehetõvé tette a nemzetiségi kérdésben – a szociális kérdéshez hasonlóan – konstruktív álláspont kialakítását. A program 2. pontja szólt minderrõl. „Mivel a népek nemzetekké tömörülve vesznek részt az emberiség életében: szívünk egész melegével ragaszkodunk a magyar hazához, büszke öntudattal valljuk magunkat a magyar haza gyermekeinek és teljes erõvel azon leszünk, hogy békés egyetértés, keresztényi szeretet, méltányos elbánás és hazafias érzület kösse össze e hazának bármily ajkú polgárait, hogy így vállvetve, együtt munkáljuk népünk jólétét és hazánk boldogságát.” A párt tehát a magyar hazafiságot, a nemzeti érzést és öntudatot összekötötte a haza nem magyar ajkú polgárainak szeretetével. „Midõn így hûen az ezeréves nemzeti hagyományokhoz a nemzeti állam kiépítését munkáljuk, viszont rajta leszünk, hogy a Magyarországon élõ nemzetiségeknek faji sajátosságaikból folyó jogos kívánalmai mindaddig, míg a magyar állam nemzeti jellegével összeütközésbe nem jönnek, kielégítést nyerjenek.” Eszerint a keresztényszocialisták átvették a néppárti programból azt a megszorítást, amely határt szabott a nemzetiségek jogai érvényesítésének, pontosabban ezek támogatásának. A keresztényszocialista párt azonban, túllépve a néppárti politikán, konkrétan is meghatározta, melyek azok a jogok, amelyeket a nemzetiségek részére igazságosnak tart. „Nevezetesen méltányos kívánságnak tartjuk, hogy nemzetiségi vidékeken a magyar nyelven kívül az illetõ nemzetiségi nyelv is taníttassék, hogy így a nem magyar ajkúak az elemi ismereteket saját anyanyelvükön nyerjék, de egyúttal saját érdekükben a hivatalos magyar nyelvet elsajátítsák. Kívánjuk továbbá a nemzetiségi vidékeken lévõ középiskolákban az illetõ nemzetiségi nyelvnek rendkívüli tantárgyként való tanítását és az egyetemen ily tanszékek felállítását. Szükségesnek tartjuk, hogy a közhatóságok és bíróságok minden magyarul nem tudó állampolgárral saját anyanyelvén érintkezzenek, s ezen célból nemzetiségi vidékeken oly hivatalnokok alkalmazását, akik a nép nyelvét bírják, nehogy a népnek a magyar nyelvben való járatlanságát lelkiismeretlen hatósági közegek annak végtelen kárára kihasználhassák.”4 A keresztényszocialista program az oktatásban és a közigazgatással, bírósággal kapcsolatban szorgalmazott messzemenõ nemzetiségi nyelvhasználatot. Ezek a követelések fontos részei voltak nemcsak a kulturális autonómiának, hanem az állampolgári jogegyenlõség megteremtésének, pontosabban érvényesítésének is. A mozgalom eredményesen szervezõdött a nemzetiségek, a szlovákok és németek között is. A nagyobb keresztényszocialista centrumok a fõváros mellett Pozsonyban, Nyitrán, Rozsnyón, Kassán, a ruszinok között Ungváron, a katolikus németek (svábok) között Gyõrött, Sopronban,
A magyarországi keresztény pártok programjai a nemzeti-nemzetiségi kérdésrõl a polgári korban h 77
Szombathelyen, Pápán, a püspöki városok közül még Pécsett, a Bácskában Szabadkán, a Bánátban Temesvárott alakultak ki. A dualizmus végéig sem a néppárt, sem a keresztényszocialisták nem adtak új programot. A koncentráció jegyében került sor 1918. februárban a Katolikus Néppárt és az Országos Keresztény Szocialista Párt egyesülésére Keresztény Szociális Néppárt néven. A párt megalakulásakor új programot fogadott el, amely átvette a keresztényszocialisták 1907-es programjának fõbb követeléseit. A nemzetiségi kérdést a belpolitika egyik fontos problémájának tartották. „A belpolitikában követeljük a politikai jogegyenlõséget, alkotmányunk azon nagy elvét vallva a nemzetiségi kérdésben is, hogy a magyar államnak csak egyenlõ jogú polgárai vannak, kik, bármilyen anyanyelvük legyen, a politikailag egységes magyar nemzeti államban faji sajtosságaik ápolását, nyelvük mûvelését ugyanazon szabadsággal gyakorolhatják.”5 A program megerõsítette a politikailag egységes magyar nemzet fikciót, és a nemzetiségek számára faji sajátosságok: a nemzeti sajátosságok ápolását, tehát kultúrájuk ápolását kívánta csak biztosítani. Aligha nevezhetõ ez releváns programnak akkor, amikor a nemzetiségek politikai vezetõinek többsége a jóval messzebb menõ politikai, gazdasági, netán területi autonómiával sem érte már be, hanem saját, önálló nemzeti államuk megteremtését tûzte ki célul. Az 1918-as októberi polgári forradalom után a Keresztény Szociális Néppárt 1918 november végén kiadott programja magáévá tette a polgári demokrácia megvalósítását annak kereszténydemokrata formájában, valamint a szociális igazságosság megteremtését a keresztényszocializmus szellemében. Az új program 4. pontja foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel, amelyben elõször jelenik meg a két világháború közötti nemzetiségi politika érvelése: a magyarországi nemzetiségek jogait a határokon kívül élõ magyarok jogaival hozta junktimba. „Kívánjuk a Magyarországon élõ nemzetek számára a nemzeti autonómiát, nyelvüknek a közoktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban való érvényesülését. Ennek megfelelõen ugyanezen jogokat kívánjuk a külföldi magyarok részére, a viszonosságnak és a kisebbség jogai védelmének nemzetközi garantálása mellett” – olvasható a dokumentumban.6 A nemzeti autonómián továbbra sem értenek többet, mint a kulturális autonómiát. Külföldi magyarok alatt nyilván nem az Amerikában vagy Nyugat-Európában élõ kivándorolt, emigráns magyarok értendõk, hanem a demarkációs vonalak mögé került magyar tömegek. Új mozzanat a programban az is, hogy a határon túli magyarok nemzetiségi kisebbségi jogainak védelmét nemzetközi fórumok védelme, garanciája alá kívánták helyezni (amikor még nem is létezett a Nemzetek Szövetsége). 1919 után alapvetõen megváltozott a nemzetiségi kisebbségek szerepe, súlya a magyar társadalomban és politikában. Trianonnal megszûnt az ország soknemzetiségû jellege, bizonyos megszorításokkal elmondható, hogy etnikailag homogén lett. Ezen csak a hazai németség kereken 7%-os jelenléte kíván némi megszorítást. A nemzetiségi kérdés a magyar pártok számára elsõdlegesen az elszakított magyarok sorsának alakulását jelentette, s ehhez képest csak másodlagos volt a hazai nemzetiségek helyzete. A probléma „megoldását” végsõ soron a trianoni határok megváltoztatásában, a magyar lakta területek visszaszerzésében (minimális revíziós programként), kimondva kimondatlanul pedig az integrális revízióban, az ezeréves történelmi Magyarország határainak helyreállításában látták. Ez alól a közfelfogás alól nem mentesek az 1919 után fellépõ régi-új keresztény pártok sem, bár e téren is korlátozta radikalizmusukat katolicitásuk. Elsõként 1919. augusztusban a Giesswein Sándor vezette Keresztény Szocialista Párt hozta nyilvánosságra rövid programját. A nemzetiségi kérdésben nem mondott újat az 1918 elõttiekhez képest. „Követeljük a hazánkban élõ összes nemzetiségek számára anyanyelvüknek a közigazgatásban, közoktatásban és igazságszolgáltatásban való érvényesítését és e célból azon lehetõség nyújtását, hogy nemzeti kultúrájukat iskoláikban és intézményeikben ápolhassák” – olvasható a röplapon.7
78
h
GERGELY JENÕ
1919. augusztus végén alakult a Keresztény Szociális Gazdasági Párt, amely részese volt az elsõ ellenforradalmi kormányoknak. Programjuk 8. pontja szó szerint megismételte a Keresztény Szociális Néppárt már idézett 1918. november végi programjának erre vonatkozó 4. pontját. Nem adott programot a nemzeti-nemzetiségi kérdést illetõen a keresztény polgárság pártja, az 1919 nyár végén alakult, Friedrich István miniszterelnök és gróf Teleki Pál vezette Keresztény Nemzeti Párt sem. A nemzetiségi kérdés csak 1922-ben bukkan fel egy-egy passzus erejéig a frakciókra hulló és a kormányzati hatalomból Bethlen által kiszorított keresztény párt(ok) programjaiban, imígyen:„a nemzetiségekkel elõzékenyen kívánunk bánni, hogy az itt lévõket el ne idegenítsük, az elszakítottakat pedig becsületes szándékainkról meggyõzzük”.8 1923-ban bontott zászlót az Országos Keresztényszocialista Párt, amelynek elnöke Haller István lett. (A pártnak hét nemzetgyûlési képviselõje volt.) A Bethlen ellenzékéhez csatlakozó keresztényszocialisták – igaz, csak átmenetileg – együttmûködtek a Gömbös Gyula vezette fajvédõkkel. A párt megerõsítette, hogy továbbra is a keresztény világnézet alapján áll. A korábbi keresztényszocialista programokhoz képest azonban most sem tudtak a változó politikai és gazdasági helyzetnek jobban megfelelõ célokat megfogalmazni. Így a nemzetiségi kérdésrõl szóló 7. pont is megismétlése a korábbiaknak: „A Magyarországon tömegesen élõ és a hazához hû, nem magyar anyanyelvûeknek a közoktatásban, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban saját anyanyelvük használatát. Ennek megfelelõen ugyanezen jogokat a külföldi magyarok részére, a viszonosságnak és a kisebbségi jogok védelmének nemzetközi garantálása mellett.”9 Egy apró kitétel azonban mégis jelzi a változást. E jogokat csak a „hazához hû” nemzetiségeknek kívánják, amely feltétel korábban nem szerepelt. Az ellenzéki Országos Keresztényszocialista Párt kudarcot vallott, és 1925-ben egyesültek az addig is kormánytámogató Keresztény Nemzeti Gazdasági Párttal. A pártot az 1929-ben kezdõdõ világgazdasági válság magyarországi hatásainak felerõsödése késztette programadásra. Egyben az 1931-es parlamenti választásokra is készülve, 1931. május végén hozták nyilvánosságra kereszténydemokratának nevezett programjukat. Ennek elején egy mondat szólt közvetve a nemzeti-nemzetiségi kérdésrõl: „A párt a népek önrendelkezési jogának alapján áll, és a történelmi Magyarország népeinek állami békés együttélését és fejlõdését akarja biztosítani.”10 Bizonyára arról van szó, hogy a történelmi Magyarország utódállamai közötti békés együttélésrõl akart szólni a program. Ezt pedig elõrelépésnek lehet tekinteni a revizionista külpolitika addigi fenntartások nélküli támogatásához képest. Az 1930-as évek vége felé a keresztény pártok megfeledkeztek a fenti „programjukról”, és visszatértek a területi revízió követelésének platformjára. 1937. január végén sor került a különbözõ keresztény pártalakulatok fúziójára. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, a Keresztény Ellenzék, a Nemzeti Legitimista Néppárt és a Keresztény Községi Párt egyesülésébõl gróf Zichy János elnökletével létrejött az Egyesült Keresztény Párt, amelynek ekkor tizegynéhány parlamenti képviselõje volt. Az új programot a képviselõházban ismertetõ Ernszt Sándor prelátus kijelentette: „Nagyon jól tudjuk, hogy a mi sorsunk elsõsorban a dunai államok sorsának rendezésével fog eldõlni. Mindent meg akarunk tenni arra, hogy a dunai államok sorsa akképpen döntessék el, hogy a magyar igazság azokban érvényesülni képes legyen.”11 Ez a koncepció a „magyar igazság”, azaz a területi revízió érvényesítését a „dunai államokkal”, tehát a szomszédos országokkal való tárgyalásos alapon képzelte el, de tudatában volt annak is, hogy a térség államainak sorsa, így a magyarságé is, a nagyhatalmak akaratától függ. Az e téren legaktívabb nagyhatalom pedig ekkor a náci Németország volt. Az 1938–1941 közötti területi gyarapodások következményeként az ország népességének etnikai összetétele is megváltozott. Az 1941 eleji népszámlálás adatai szerint a lakosságnak csak 74,4%-a volt magyar. Mindez maga után vonta a nemzetiségi kérdés felértékelõdését, ami új feszültségeket keltett, különösen Erdélyben. Ezek megoldására Teleki Pál miniszterelnök többször
A magyarországi keresztény pártok programjai a nemzeti-nemzetiségi kérdésrõl a polgári korban h 79
ráirányította a figyelmet. Az Egyesült Keresztény Párt viszont nem tartotta szükségesnek, hogy programatikus jelleggel és céllal kifejtse álláspontját. Hallgatásával a kormány(ok) nemzetiségi politikáját támogatta. Ennek azonban nem volt különösebb jelentõsége, hiszen a párt a parlamentben négy képviselõre zsugorodott és elveszítette parlamenten kívüli támogatottságát is. A háborús katasztrófa 1945 után új helyzetet teremtett a keresztény politizálás számára is. Visszaálltak a trianoni határok, s az ország lakosságának nemzetiségi összetétele a ki- és áttelepítések következtében megint csak módosult. A keresztény pártok számára két kardinális kérdés várt megválaszolásra: az ország nemzeti függetlenségének helyreállítása, illetve a kollektív büntetés által sújtott, kitelepített magyarság védelme. A Barankovics István vezette, kereszténydemokrata jellegû Demokrata Néppárt – amely 1944–45-ben kívül rekedt a koalíción – 1945 elején Debrecenben hozta nyilvánosságra programját. A néppárt magáévá tette a nemzeti eszmét, de elutasította a „pogány sovinizmust”. A nemzetek boldogulását az emberiség nagy családjába illeszkedve tartotta lehetségesnek. A DNP követelte: „2. A szomszédos népekkel a viszonosság elve alapján a teljes baráti együttmûködésnek intézményes létrehozását…, 25. A szomszéd népek megismerésének és a velük való szellemi együttmûködésnek széles körû intézményes megszervezését.” A magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban a 29. pont megismételte az 1945 elõtti programot. Követelte „a hazai nemzetiségek jogainak a természetjog elõírásai és a viszonosság alapján történõ kiépítését”.12 Barankovics István az 1945. õszi budapesti törvényhatósági választásokra készülve részletesen is kifejtette pártja programját. Ennek elvi alapja a természetjog érvényesítése volt, amely egyaránt biztosítaná az egyes ember személyes szabadságát, szabad vallásgyakorlását és bármely nemzetiséghez való tartozását. A program külön fejezetet szentelt a „Duna-völgy népei”-nek, amelyek együttmûködését a béke zálogának tekintette. Az együttélést és együttmûködést az önrendelkezési jog és a nemzetiségi elv érvényesítésével lehet megvalósítani.13 Összegezve a keresztény pártok véleményalkotásának lényegét a nemzeti kisebbségek jogaival kapcsolatban úgy tûnik, hogy ezt az egyetemes emberi szabadságjogok védelme, érvényesítése részeként, az emberi méltóság részeként értelmezték. Mindez következett a nevezett pártok politikai ideológiájának filozófiai alapvetésébõl és katolicitásukból.
Jegyzetek 1. Közli õket Zsigmond László szerk.: Politikai és szociális enciklikák XIX–XX. század. I–II. köt. Bp., 1970., ELTE BTK kiad. 2. Közli Mérei Gyula szerk.: A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Bp., 1971. Akadémiai K., 144–145. 3. Uo., 149. 4. Valamennyi idézetet lásd Gergely Jenõ: Keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Bp., 1977. Akadémiai K., 304. 5. Mérei Gyula: i. m. 175. 6. Közli Mérei Gyula: A magyar októberi forradalom és a polgári pártok. Bp., 1969., Akadémiai K., 204. 7. Gergely Jenõ: i. m. 318. 8. Uo., 340. 9. Gergely Jenõ–Glatz Ferenc–Pölöskei Ferenc szerk.: Magyarországi pártprogramok 1919–1944. Bp., 1991. Kossuth K., 96. 10. Uo., 269. 11. Uo., 413. 12. Közli Izsák Lajos: Polgári ellenzéki pártok Magyarországon 1944–1949. Bp., 1983. Kossuth K., 287–288. 13. Uo., 321–322.
GERÕ ANDRÁS
Történeti variációk a „magyar” fogalmára
Magyarország a földrajzi értelemben vett Európa közepén található, 93 000 négyzetkilométernyi területû ország, alig több mint tízmillió lakossal. Népességének elsöprõ többségét – 96%-át – a magyarok teszik ki. Az ország szomszédjai közül Ukrajna és Románia nagyobb, a többi – lélekszámát tekintve – kisebb. A szomszédos országokban – különösen Romániában és Szlovákiában – jelentõs számú magyar kisebbség él. A magyar állam területe nem fedi le a magát magyarnak valló népességet. Talán ezek az összefüggések is jelzik: a magyarok helyzetében és helyzetérzékelésében ambivalenciák is rejlenek. Kis ország – de szomszédságában vannak nála kisebbek is. Kis nemzet – de azért nagyobb, mint amilyennek látszik. Történelme során sokszor megszállták, több száz éven keresztül egy nagyobb egység – a Habsburg Birodalom – keretei közé tartozott, de azért büszke saját kultúrájára, teljesítményére. *** A magyarok modern értelemben a 19. század elsõ harmadában váltak nemzetté. Ekkor alakult ki – más népek nemzetté válásához hasonlóan – az a nemzettudat, ami a kultúra és az identitás kombinációjában definiálta a „magyar”-t. Magyar az, aki magyarnak vallja magát. Az identitás mellé kultúrát is kívántak teremteni. A középkori latin nyelv uralmát a magyar váltotta fel – ehhez nyelvújítás, Tudós Társaság, politikai törekvés egyaránt kellett. Mindazonáltal fontosabb volt az identitás, mint a nyelvismeret teljessége. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az 1848/49-es magyar szabadságharc oldalán sok olyan ember vett részt, akinek a magyar nem volt elsõdleges vagy anyanyelve. A formálódó magyar nemzettudat két fontos sajátossággal rendelkezett. Az egyik azzal függött össze, hogy mit akart leváltani. A régi, középkorias „natio hungarica” a feudális privilegizáltak közösségét jelentette. A magyar nemesség a lakosság körülbelül 5%-át tette ki, amihez Európában csak a lengyel és a spanyol nemesség aránya mérhetõ. Mindenütt máshol jóval kisebb volt a nemesség aránya. Hiába volt azonban viszonylag jelentõs a privilegizáltak köre, mégiscsak zárt társaságot képeztek. A modern magyar nemzettudat ezt kívánta felszámolni, ezt kívánta átalakítani, s ezt csak úgy tudta megtenni, ha a kiváltság helyett identitásban és kultúrában – nyelvben fogalmazott. A szûk politikai és identitásközösség helyett egy másik politikai és identitásközösséget kívánt létrehozni. A nemzetteremtés így óhatatlanul politikai jogkiterjesztéssel társult. A kor európai normái szerint ehhez a liberalizmus nyújtott fogódzót; a szabadság eszméje lett az a közeg, ami erõt, táptalajt és társadalmi energiát biztosított az új típusú nemzetteremtés számára. A modern magyar nemzettudat szabadságtudat is lett. Ahogy 1848/49-ben a szabadságharcban formálódott népdal refrénje ezt megfogalmazta: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” A másik fontos sajátosság abban rejlett, hogy a magyar nemzettudat ember- és nem földorientált volt. Az emberorientáltság logikusan következett a jogkiterjesztésre súlyozó megközelítésbõl. A magyar nemzeti imádsággá váló költemény – Kölcsey Ferenc 1823-ban írott Himnusza –
Történeti variációk a „magyar” fogalmára
h 81
azt mondja: „Isten áldd meg a magyart!” Nem a magyar földet, hanem a magát magyarnak valló embert, illetve embereket helyezi a gondolkodás középpontjába. Hasonló intenciókat fejez ki a Himnusszal szinte egyenértékû nemzeti identitásponttá vált másik költemény, a Vörösmarty Mihály által az 1830-as évek közepén írott Szózat is. A költõ a haza iránti hûséget emeli ki: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar”. A haza pedig a kor felfogásában az a hely, ahol szabadságot és jogot kap és élvez az ott élõ ember. Másfelõl – s ez a késõbbiekben is fontos szerepet játszott – a magyar nemzetté válás egyik inspirálója volt a félelem, s egyik eredménye ugyancsak a félelem lett. A félelem mint inspiráló erõ abban jelentkezett, hogy volt, aki attól félt: ha a magyarból nem lesz európai nemzet, akkor kimarad az európai civilizálódás sodrából, s végletesen elszegényedik. Volt, aki attól félt, hogy a rendi szerkezet már nem nyújt elég védelmet az abszolutizmussal szemben. Volt, aki attól félt, hogy csak az új közösségtudat nyújthat védelmet a paraszti elégedetlenséggel szemben. Szempontunkból érdektelen, hogy melyik félelem volt – úgymond – „jogos” s melyik nem. Ezek a félelmek különféle irányokból egyaránt egy irányba mutattak: nemzetet, nemzettudatot kell teremteni. De amint megjelent az idea, azonnal jött az újabb félelem: a magyar mint nemzet könnyen elsüllyedhet a környezõ német és szláv tengerben. Mondhatni: szinte azonnal felmerült a nemzethalál víziója. Hiszen ha a nemzeti jelleg nélküli rendi tagoltság marad, akkor a rendiségnek és az országnak lehet csúfos vége, ha viszont sikeres a nemzetteremtés, akkor a túlerõben lévõ más nemzetek roppantják össze a magyart. Mindenesetre a kulturális tartalmú nemzetfogalom és a szabadság közösségeként megfogalmazódó nemzetfogalom – úgy tûnt – egy idõre elnyomhatja a félelmeket, noha ennek a nemzeti identitásnak a korlátai is szinte rögtön jelentkeztek. Hiszen azokkal alig tudott mit kezdeni, akik saját kulturális azonosságukat fontosabbnak gondolták, mint a mindenkire egyformán vonatkozó szabadság értékeit. Egyszerûen szólva: a nemzetiségek egy része számára ez a magyar nemzeti identitás nem volt elfogadható, hiszen õk a saját identitás kialakításában voltak érdekeltek. (Másrészt persze a liberális magyar nacionalizmus igazából nem is nyomta el ez irányú kezdeményezéseiket). Ugyanakkor a liberális magyar nemzettudat lehetõvé tette, hogy a német nyelvû városi lakosság minden erõszak nélkül elmagyarosodjon, és persze nyitott volt a zsidóság lehetséges asszimilációja tekintetében is. Sõt a zsidóknak elõbb személyi, majd vallási egyenjogúságot kínált, aminél pedig kevés kívánatosabb volt a zsidók számára. A félelmet szabadsággal gyógyítani akaró és a másodrangú, -rendû helyzetbõl menekülõ egymásra talált – még akkor is, ha ez sok esetben konfliktusokkal, belsõ töréspontokkal teli találkozás volt. A zsidók gyorsan tanultak magyarul, a magyarok pedig egyre több magyart könyvelhettek el. A magyar nemzeti azonosság számára természetesen – mint minden azonosság esetében – létezett ellenségkép. Az ellenség azonban elsõdlegesen nem „belül” volt, hanem kívül. A veszélyt a germanizáló, beolvasztó Habsburg-hatalom, illetve a saját identitásra törekvõ nemzetiségek jelentették. A Habsburgokkal is és a nemzetiségek egy részével is mindez 1848/49-ben háborúhoz vezetett. Az utóbbit nyugodtan hívhatjuk polgárháborúnak is, de azért az figyelemre méltó, hogy nem minden nemzetiséggel és fõként nem a magyarok között zajlott le fegyveres összecsapás. Ami annyit jelent, hogy a szabadság bizonyos mértékben képes volt ellensúlyozni a nemzeti és társadalmi konfliktusok veszélyét. Az ellenségkép az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után is megmaradt, csak éppen politikailag szegmentálódott. A Habsburgokat és a nemzetiségeket együttesen tételezõ ellenségkép hevesen opponálta a kiegyezést, és egyben rideg maradt a nemzetiségi mozgalmakkal szemben is. Aki a Habsburgokkal való megegyezés híve lett, az a fõ veszélyt egyre inkább csak a nemzetiségekben látta. S végül létrejött egy demokratikus nemzettudat is, ami a nemzetiségeket szövetsé-
82
h
GERÕ ANDRÁS
gessé kívánta tenni, épp azért hogy a Habsburgokkal leszámolhasson (Kossuth Lajos 1851-es alkotmányterve, illetve 1859-es Dunai Szövetség-koncepciója). A hangsúlyeltérések jelezték: némi átalakulás indult el a nemzeti identitás terén, de egyik sem arra mutatott, hogy a belsõ ellenségkép válna dominánssá. Sõt! A magyar identitás – éppen az így-úgy tételezett ellenfél erejétõl való félelem miatt – bizonyos értelemben elkezdett tömörülni. Így például gyakorlatilag elenyészett a magyaron belüli erõs regionális önazonosság. Esetleges színfoltként (pl.: palóc) jelen lett, de a magyar identitás nem regionális azonosságok szöveteként fogalmazódott meg, hanem egységes alapként, amit legfeljebb helyenként árnyal a regionalitás. A belsõ ellenségképben fogalmazó nemzettudat az 1870-es években jelent meg, méghozzá a politikai antiszemitizmus párttá formálódott képében. Ez a nemzettudat a magyar fogalmát egyre inkább etnikai dimenzióba helyezte, a szabadságkorlátozást akarta a nemzeti identitás részévé tenni, s a kereszténységet óhajtotta a magyarfogalom kizárólagos kulturális elemének beállítani. Éppen ezért a zsidóban találta meg a fõ ellenséget, s egy olyan nemzettudatot állított, ami a jogegyenlõséget immár nem tekintette a magyar nemzeti identitás részének. Egyszerûen ki kívánta vonni az oszthatatlan szabadságot a magyarság ideájából. A jogi és kulturális értelemben szûkítõ, belsõ ellenségképet keresõ magyar nemzettudat politikai pártalakzata hamarosan felbomlott, de az új nemzeti identitás már megjelent és meg is maradt. A politikai hatalom az „eredeti” nemzeti identitásfogalomhoz ragaszkodott, hiszen a magyarság – etnikai értelemben akkoriban – kisebbségben volt saját országán belül, tehát a nemzettudat „csonkolása” egyáltalán nem volt érdeke. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a nemzet szûkítõ interpretációja jelen lett. A 19. és a 20. század fordulójára a magyarság – nem kevéssé a liberális magyar identitáshoz történt asszimiláció okán – többségbe került Magyarországon. Ez a tény – párosulva a társadalmi reformképtelenségbe merevedett rendszer által teremtett problémákkal – épp úgy erõsítette a belsõ ellenségkeresésben érdekelt nemzettudatot, mint a különféle típusú társadalmi-politikai radikalizmusok megjelenését. Ez utóbbiak a nemzeti helyett a társadalmi, illetve politikai identitásra helyezték a fõ hangsúlyt, ennek alapján kívánták a jót és a rosszat megkülönböztetni. Az elõbbi, a szûkítõ nemzettudat pedig – részben a társadalmi-politikai radikalizmussal kölcsönhatásban – egyre több olyan kritériumot talált, ami valakit nem bevesz, hanem éppen hogy kizár a nemzetbõl. Az eredeti, a „hagyományos” nemzettudat egyre üresebben hangzott, hiszen pont abban volt a leggyengébb, amire a századforduló táján a legnagyobb igény volt: belsõ ellenségképzésben. Az elsõ világháború egy rövid pillanatra új erõt adott a hagyományos nemzettudatnak, hiszen elsõdlegesen a külsõ ellenséggel szemben kellett a lakosságot mobilizálni. A háború vége, a vereség következményeinek elkerülése a társadalmilag radikális „magyar”-fogalmat, illetve – mikor ez nem tûnt elégségesnek – a magyaron túlnyúló osztályalapú nemzetköziséget preferálta. A háborús vereség következményei azonban elkerülhetetlennek bizonyultak. Alapvetõen ez szabta meg a magyar nemzettudat tartalmát. A maradék országban a magyarok elsöprõ többségbe kerültek, ugyanakkor a magyar nacionalizmus katasztrofális vereséget szenvedett, hisz a történelmi államterület kétharmada elveszett, a magukat magyarnak vallók egyharmada pedig más állam fennhatósága alá került. A magyarok hagyományos ellenfeleinek egy része gyõzött. A Habsburgok ugyan eltûntek, de a nemzetiségek páratlan diadalt arattak. A vereség tanulságait a hatalomra került ellenforradalmi rendszer vonta le – legalábbis nekik adatott meg, hogy az állami politika szintjére emeljék saját nemzettudatukat. Az õ felfogásukban a katasztrófát a liberális, s ezáltal túlzottan engedékeny politika okozta, következõleg a szabadságtartalmú magyar nemzettudat felelõs a vereségért. Éppen ezért a maguk használatára visszanyúltak a szûkítõ tartalmú nemzettudathoz, aminek számukra volt egy elõnye: olyan ellenségképet tudott kijelölni, ami ellen volt esélyük „gyõzni”. Természetesen ebben a felfogásban fel sem
Történeti variációk a „magyar” fogalmára
h 83
merült az, hogy a történelmi Magyarország létét csak a liberális magyar nemzettudat volt képes meghosszabbítani s azzal végképp nem akartak szembenézni, hogy Nagy-Magyarország hosszú távú létezését semmilyen magyar nemzettudat sem volt képes garantálni. A két világháború közti idõszakban a hatalmon lévõ politikai elit az immár többágú „magyar”-fogalmon belül elkezdett a szûkítés irányába gondolkodni és tenni. A gondolkodásban csak folytatta az 1870-es évektõl létezõ vonulatot, a tettben azonban szinte rögtön deklarálta: a magyarság és a jogegyenlõség, a polgári szabadság oszthatatlansága nem összeférõ fogalmak. Vallási alapú diszkriminatív törvénykezés indult el, aminek elsõdleges célpontja a zsidóság volt. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a rendszer – legalábbis a harmincas évek végéig – nem engedett a faji alapú nemzetfogalom realizálási igényének, csak a vallási dimenzión át megragadható kulturális szûkítést tette állami vezérlõelvvé. (Sõt egy idõ után – a konszolidációs periódusában – ebbõl is engedett, noha nem hivatalosan akkor sem zárkózott el a diszkriminatív nemzetfogalom használatától.) Amirõl itt most szó esik, az a magyar nemzetfogalom, nemzeti identitás politikailag hatalmi helyzetbe jutatott formája. Természetesen a társadalom szintjén más, eltérõ formák, illetve tartalmak is éltek, így többek között a 19. századi szabadságtartalmú, kulturális ihletettségû nemzetfogalom is. A társadalmat tekintve nem lehet homogén nemzeti identitásfogalomról beszélni, de a magyaroknak – mivel Magyarország önálló ország volt – módjuk volt az államhatalom igazoló erejét is felhasználni az eltérõ identitások esetében. Így aztán van értelme kiemelni az úgymond „hivatalos” nemzeti önazonosság kategóriáját, hiszen ez nemcsak állami rituálékban, politikai üzenetekben, hanem akár törvényekben is megfogalmazódott. A kulturálisan szûkítõ nemzettudat hivatalosságának lazulását a 30-as évekre immár egy olyan identitástartalom váltotta fel, ami faji alapon kívánta definiálni a magyarság fogalmát. Ehhez már a kereszténységre sem volt szükség, hiszen az eredeti faji jelleg a pogány õsmagyarsághoz kötõdik – a keresztény csak korcsulttá teszi az originálisat. (A sors sajátos paradoxona, hogy a faji gondolat egyik apostola, Gömbös Gyula német, másik megszállottja, Szálasi Ferenc örmény õsökkel rendelkezett.) Lényegében a jogszûkítõ nemzettudat államhatalmi variációi érvényesültek, s a belsõ és nemzetközi viszonyok összejátszása szabta meg, hogy a jogszûkítõ variációk közül mikor, melyik kerül megvalósításra. A nácizmus németországi gyõzelmével (1933) a pusztán kereszténységben fogalmazó magyar nemzettudat fokozatosan teret vesztett, és egyre inkább elõtérbe került a faji alapozású magyar identitás, ahol is születési, származási alapon határozták meg a jogokban való részesedés lehetõségét. A 30-as évek végétõl teljesen egyértelmû lett: Magyarországon jogfosztó, faji alapú törvények születtek. A faji alapú, jogszûkítõ nemzetfogalom szörnyû következményekhez vezetett. Sok, magát magyarnak valló ember elmenekült az országból – az itt maradottaknak jogfosztás, üldöztetés, megsemmisítés jutott osztályrészül. S természetesen azok, akik a társadalomban ragaszkodtak a 19. századi nemzettudathoz, mentették azokat, akiket a jogszûkítõ nemzettudat üldözött. A II. világháború után a magyar nemzettudat hivatalosságát egyre nagyobb erõvel szabta meg az 1948-ra totálissá váló kommunista rendszer, annak is a sztálinista változata. Közhiedelem, hogy a kommunizmus internacionalista tudatként határozta meg magát – az azonban már kevésbé tudott, hogy eközben erõs nemzeti retorikát is használt. Bizonyos értelemben a nacionalizmus egy új formájának is nevezhetõ. A kommunizmus Magyarországon is újradefiniálta a magyar fogalmát. Átvette a jogszûkítõ tartalmat, csakhogy nem faji, hanem társadalmi tekintetben jelölte ki az ellenségképet. A régi
84
h
GERÕ ANDRÁS
„uralkodó osztályok” ebbõl épp úgy kint rekedtek, mint a velük „lepaktáló” egyének. Igen rövid idõn belül a nemzeti politikai közösségen kívül találta magát a lakosság jelentékeny része. Egy részüket deportálták – sokszor ugyanazok szervezték a kitelepítést, akik az elõzõ rendszert szolgálták, és nemegyszer ugyanazokat rekesztették ki, akik ezt pár évvel ezelõtt már átélték. Sokan – sejtve a bekövetkezõ eseményeket – amíg lehetett kimenekültek az országból, hiszen nem kívánták az elnyomást, a jogfosztást, a börtönt. A Magyarországon kívüli magyarok számát növelték. A kommunizmus azonban nemcsak a nemzeti-politikai közösségbõl zárt ki tömegeket, hanem a nemzeti kultúrán belüli szelekciót is el kívánta végezni. Ahogy a 30-as, 40-es években a szerzõk származása miatt zártak ki kulturális teljesítményeket a nemzet kultúrájából, úgy ezt az 50-es években politikai, „osztály”-alapon tették meg. Nem elégettek bizonyos könyveket, hanem vagy zárolták, vagy ki sem adták õket. Az 1956-os forradalom jelezte: az ország társadalma az ilyen-olyan alapú nemzeti csonkolás helyett a magyar fogalom legszélesebb, megkötések nélküli és jogbiztonságot nyújtó értelmezését kívánja. A felkelés leverése nyomán újfent több százezer ember hagyta el az országot, félve attól, hogy magyarként tovább nem élhetõ élet vár rá saját országában. Az újra berendezkedõ kommunista rendszer – eltérõen néhány más, a kommunista tömbhöz tartozó országtól – egyre inkább nem a sztálinista típusú hatalomgyakorlásban, hanem egy „puhább” diktatúrában vált érdekeltté. Ennek következményeként fokozatosan teret vesztett a társadalmi alapon kirekesztõ típusú magyarértelmezés, noha végleges elmúlásában soha nem lehetett igazán megbízni. Kétségtelen azonban, hogy – különösen a 20. század 80-as éveire – a nemzeti önkifejezés egyre több kulturális lehetõsége nyílt meg. A politikai önkifejezésnek azonban a rendszer mindig is gátat szabott – ahhoz, hogy ez is megvalósuljon, a politikai rendszer megváltoztatására volt szükség, s ez 1989/90-ben – akárcsak a szovjet uralmi zóna egyéb részein – Magyarországon is bekövetkezett. *** Ma Magyarország alkotmányosan mûködõ, demokratikus állam. Ebbõl persze az is következik, hogy a történelmileg létrejött, eltérõ tartalmú nemzettudatok itt élnek velünk és szabadon megnyilvánulnak. A demokratikus rendszer a magyarfogalom legtágabb, diszkriminációmentes létét vallja, de azzal is szembe kell néznie, hogy a „mi a magyar?” – kérdésre ma is sok olyan válasz születik, amit a 20. század hagyott ránk.
