A magyar vidéki zsidóság fejlôdésirányzatai a 19. század elsô felében

• Walter Pietsch • A MAGYAR VIDÉKI ZSIDÓSÁG FEJLÔDÉSIRÁNYZATAI A 19. SZÁZAD ELSÔ FELÉBEN

Walter Pietsch

A magyar vidéki zsidóság fejlôdésirányzatai a 19. század elsô felében Í

rásom központi témája a magyar zsidóság speciális helye Kelet- és Kelet-Közép-Európa szomszédos zsidóságai között. A magyar zsidóság különlegessége, egyedülállósága abban rejlik, ahogy azt Fejtô Ferenc klasszikus mûvében, a Magyarság, zsidóság címû munkájában megfogalmazta: a magyar zsidó, aki egyben zsidó magyar is volt.1 Mi lehetett az oka annak, hogy a 18–19. század fordulóján és a 19. század elsô felében a Magyar Királyságban élô zsidók egy gazdasági és társadalmi fellendülésfolyamat résztvevôivé váltak, míg a szomszédos területek, így Galícia, a cári uralom alatt álló lengyel területek és az oroszországi „letelepülési övezet” zsidósága egy egyre növekvô gazdasági hanyatlással nézett szembe? Heiko Haumann a kelet-európai zsidóságról írott klasszikus mûvében találóan és szemléletesen írja le ezen területek zsidóságának elszegényedési folyamatát. A maximális erôkifejtés, takarékosság és gazdasági alkalmazkodás ellenére ezeken a területeken a zsidó tömegek gazdasági elnyomorodásának folyamata félreismerhetetlen volt, annak ellenére, hogy természetesen egyes személyek gazdagságra és társadalmi befolyásra tettek szert.2 A 19. század elsô felében a magyar vidéki zsidóság nem alkotott társadalmi és gazdasági egységet. A társadalmi valóságban az akkori magyarországi zsidóság egy rendkívül sokarcú, területi megoszlásában és etnikai összetételében, eredetében nagyon eltérô elemekbôl álló közösség volt. Ennek ellenére jogosult egy magyar vidéki, falusi zsidóságról beszélni, hogy megkülönböztessük a szomszédos országok zsidóságaitól és a 20. századi magyar zsidóságtól. Ebben az összefüggésben álljon itt néhány gondolat a magyar zsidóság kutatásának állapotáról, és ezzel összefüggésben az ezen zsidóság

keletkezésérôl és fejlôdésérôl alkotott elméletekrôl. A magyarországi és külföldi, zsidó és nem zsidó történészek kutatómunkájuk során – mivel olyan levéltári és forrásanyagokra támaszkodtak, amelyek szinte teljes egészében városokra vagy nagyobb zsidó közösségekre korlátozódtak – a városi zsidóságot, illetve a zsidó közösségek fejlôdését vizsgálták. A kollektív és az egyéni tudat, ahogy az az életrajzokban és családi történetekben visszatükrözôdött, Magyarországon is arra hajlott, hogy elôtérbe állítsa a városokban beteljesedett sikeres szakmai és társadalmi karriereket. Szívesen megfeledkeztek a késôbbi polgárosodási folyamat elôzményeirôl, a falusi korcsmárosról vagy a szegény házalóról.3 Ha a 18. század végi helyzetbôl indulunk ki, azt a megállapítást tehetjük, hogy az elsô pillantásra a Magyar Királyságban élô zsidók gazdasági funkciói lényegileg azonosak voltak a szomszédos országokban élôkével. A zsidók Magyarországon is a város és falvak, a kézmûipar és a paraszti gazdaság közötti közvetítô szerepét vették át. A nemesi birtokok bérlôiként vagy intézôiként közvetlen kapcsolatban álltak a parasztokkal. A falusi kocsmák bérlôiként Magyarországon sem csupán alkoholos italokat árusítottak, hanem kereskedelmi ügyletekkel is foglalkoztak. Házalóként és „falujáró”ként ellátták a parasztokat városi árukkal, és egyben felvásárolták azok könnyen szállítható termékeit. A zsidó korcsmárosok és kiskereskedôk gyakran elnyerték a parasztok bizalmát, és részükre különféle városi megbízatásokat teljesítettek, nem csupán a kereskedelmi szférákban. Javarészt zsidó kereskedôk vásárolták fel a nemesi birtokok többlettermékét és részben ôk is adták el azt külföldön. A magyar zsidókkal szemben meglehetôsen kritikus beállítottsá-

• 75 •


gú arisztokrata Széchenyi István, a nagy reformer a következôképp foglalta össze szerepüket: „Nem száradna e sokra minden produktuma, ha azt a házánál nem keresné a’ zsidó?”4 Egyszóval megállapíthatjuk, hogy a magyar zsidók elsôdleges funkciói nem különböznek lényegesen ezen korszak Kelet- és Kelet-KözépEurópa zsidóságáétól. Kocsmárosként, boltosként, házalóként, kereskedôként, bérlôként és intézôként gazdasági körforgásban kapcsolták össze a nemesi földbirtokosokat, parasztokat, falusi és városi iparosokat, nagykereskedôket és vállalkozókat.5 Gazdasági fejlettségét tekintve a Magyar Királyság a 18. század végén Kelet- és KeletKözép-Európa legelmaradottabb részei közé számított. A területének kétharmadára kiterjedt 150 éves török uralom következtében jóval alacsonyabb színvonalon állott, mint amelyet már a 16. század végén elért. A török uralom alatt a magyar etnikum körülbelül fele elpusztult. A gazdasági termelôerôk jelentékeny része megsemmisült, és sok városi és kereskedelmi kapcsolat elhalt. A Szepességbôl származó német–magyar Martin Schwartner a következô szavakkal írta le ezt a helyzetet 1798-ban: „Természetes gazdagságát tekintve Magyarország a föld leggazdagabb országai között lehetne, de felét sem termeli meg annak, amit más civilizált országok... Sok négyzetmérföldnyire kiterjedô lapályok és mocsarak vannak itt, és sívó homok, amelyet a szél kerget. A gazdáknak fogalmuk sincs a mezei munkásságokról, a szántóföldeket az ôsi slendriánsággal mûvelik… Begyepesedett szokásaik szerint mindent a természet gyümölcsözô erejére bíznak, mindent Isten kegyelmétôl várnak és nem saját gondoskodásuktól… Így aztán megesik, hogy a gazdag években pince és padlás rakásig van a Település jellege

terménnyel, de elegendô egy sovány esztendô és ezernyi ember és állat hal éhen.”6 Jóllehet a tisztán gazdasági elôfeltételek a 18. századi Kelet- és Kelet-Közép-Európában egyformán nehéznek tûntek, és ezért a zsidók elôrejutási lehetôségei elsô pillantásra ugyanolyan nehézkesnek mutatkoztak, a valóságban jelentôs különbségek álltak fenn, amelyek befolyást gyakoroltak a jövôbeli fejlôdési perspektívákra. Azok a zsidók, akik a 18. században a Habsburg Monarchia nyugati részébôl és Kelet-, illetve Kelet-Közép-Európából a Magyar Királyságba bevándoroltak – ahogy ezt a következôkben még részletesebben is bemutatjuk – túlnyomó többségben városi településekrôl érkeztek. Erre utal a zsidóknak a Galíciában és az orosz térségben uralkodó lakóhelyi típusára alkalmazott jiddis megnevezés, a „stetl” is. A zsidók magyarországi letelepedése, illetve bevándorlása nem szervezett formában, nagyobb csoportokban történt, mint például ez a német telepesek toborzásánál szokás volt. Egyes aktív elemek vállalkoztak erre a merész lépésre, akik – részben csak egy bizonyos gazdasági háttér biztosítása után – maguk után hozatták további családtagjaikat. A megtelepülés többnyire a helyi nemesi vagy egyházi földbirtokosok jóváhagyásával történt azok falvaiba és kisvárosi uradalmi központjaiba. A zsidók egyes települési formák közötti megoszlásának alábbi, számszerûsített bemutatása lényegileg Michael Silbernek, a magyar zsidóság története legjelentôsebb szakértôjének sajnos mindmáig publikálatlan, csak héber nyelvû, gépiratos formában hozzáférhetô disszertációjára támaszkodik. 1835-ben a magyarországi zsidók megoszlása a városi települések és a falvak között a következô volt:7

Zsidók száma Magyarország összesen: 203 350,

A zsidó összlakosössznépessége

ságon belüli ebbôl: szabad királyi városokban mezôvárosokban 85 550 ebbôl 10 000 lakos felett 10 310 5000–10 000 lakos között 2000–5000 lakos között 2000 lakos alatt 17 290

13 650

%-os arány 572 310 6 , 3 %

2 206 970

42,6%

517 940 21 890 36 060 476 470

5,6% 522 270 690 290 8,3%

• 76 •

10,4% 18,3%


A magyar zsidók ezen városi és falusi megoszlásánál azonban feltétlenül azt is figyelembe kell venni, hogy a zsidó részarány vonatkozásában jelentôs regionális különbségek voltak, mivel a bevándorlás a környezô régiókból idôben megosztva következett be, és természetszerûen a bevándorlók elôször az akkori magyarországi határvidékeken koncentrálódtak. Azaz a bevándorló morvaországi zsidók elôszeretettel telepedtek le az ország nyugati megyéiben és lehetôség szerint megkíséreltek az általuk már ismert kereskedelmi utak mentén és a nemesi uradalmak igazgatási centrumaiban gyökeret verni. Ezt az is elôsegítette, hogy Nyugat-Magyarországon a nagy arisztokrata famíliák, mint például az Esterházyak és a Pálffyak tisztán gazdasági megfontolásokból nyitottak voltak a zsidó bevándorlás iránt, és uradalmi központjaikban a tartós zsidó közösségek keletkezését védlevelek kiállításával is megkönnyítették.8 Az északkeleti Zemplén, Ung, Bereg, Máramaros megyékben a 18. század végén került sor a tekintélyes galíciai bevándorlásra, amelynek zöme elôször ebben a határtérségben telepedett le. Itt ezeknek a bevándorlóknak hászid ortodox háttere miatt erôsebben vallásos közösségek alakultak ki, mint az ország más részeiben. Az alább következô megfontolásainknál abból a ténybôl kell kiindulnunk, hogy a 19. század elsô felében a magyar zsidók kerek háromnegyed része falvakban, illetve 5000 lakosnál kevesebbel bíró falusi jellegû településeken élt. Ez összhangban áll a Magyar Királyság többi lakosa megoszlásával. Ez a tény annál figyelemreméltóbb, mivel a 20. századból visszatekintve a magyarországi zsidóság a lakosság kifejezetten városi jellegû elemének tûnik. Az elsô világháború után fellépô masszív antiszemitizmus éppen a zsidók (= városlakók és a modern kapitalizmus hordozói), illetve a magyarok (= parasztok és a mezôgazdasági életforma hordozói) közötti ellentét körül kristályosodott ki. A harci jelszavak a zsidó „urbánusok” és a magyar „népiesek” voltak. Ezen ellentét mögött a város és falu közötti mélyreható konfliktus húzódott meg; a városikapitalista életmód és az ideálisnak tekintett parasztság közötti ellentét, amely egyébként eredetileg nem volt összefüggésben a zsidókkal, de amely félrevezetô módon „zsidókérdés”-ként került a diskurzusba.9 Hogy a magyarországi zsidóság város és vidék közti megoszlásának jelentôségét a korai

magyar zsidóság sajátossága szempontjából elemezhessük, tekintsük át még egyszer helyzetüket származási országaikban. 1835 körül Morvaországban a zsidók 5–10%-a élt falun, ez a szám Csehországban mintegy 35%, NyugatGalíciában 30%, míg Kelet-Galíciában 20% volt.10 A magyarországi bevándorlással a zsidók nemcsak egy országhatárt léptek át, de többnyire elhagyták korábbi városi otthonaikat és Magyarországon egy új falusi struktúrába kellett beilleszkedniük. Ne felejtsük el, hogy a származási helyeik városi települési formái egyben egy teljesen kifejlett zsidó vallási és társadalmi közösségi élet és az ahhoz szükséges intézmények és létesítmények, mint zsinagóga, iskola és hevra kadisa hordozói voltak. Ez a közösségi háló azonban tökéletesen hiányzott a magyar falvakban, ahol az esetek többségében csak egy vagy két zsidó család tudott megtelepedni.11 A legközelebbi zsidó közösségtôl távol esô falvakból a zsidó családok csak a legnagyobb ünnepeken, mint rós hásánákor és jom kippurkor jöttek be a városba, hogy az ünnepeket az ottani zsinagógában töltsék.12

• 77 •


Az 1735–1738-as Conscriptio Judeorum, elsô országos zsidóösszeírás feltünteti az országban élô 11 621 zsidó származási helyét és foglalkozását. Az összeírás tanúsága szerint az 536 zsidó településen csak 12 rabbi és 14 kántor mûködött!13 A magyar zsidók jó háromnegyed része eszerint nem élt fejlett zsidó közösségi életet. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar zsidóság csak nagyon korlátozott szerepet játszott a kelet- és kelet-közép-európai zsidóság szellemi és vallási életében, illetve alkotásaiban a 19. század elsô felében. A „stetl”-lakó kelet-európai zsidóság szellemi és kulturális tradíciója Magyarországon az itteni zsidóság körében a teljesen más jellegû város és vidék közötti megoszlás következtében nem talált visszhangra. Felvetôdik a kérdés, hogy ennek a ténynek milyen kihatásai voltak a zsidók magyarországi gazdasági fejlôdési lehetôségeire. Lehetséges, hogy azok az egyes aktív személyiségek, akik a szilárdan meggyökeredzett vallási intézményekkel és tradíciókkal rendelkezô származási „stetl”-jeiket elhagyták, és a letelepedés merész lépésével a Magyar Királyság nemesi birtokainak és falvainak gazdasági funkcióit magukra vállalták, gazdaságilag aktívabban és kreatívabban tudták az új lehetôségeket megragadni és felhasználni, anélkül hogy megkötötték volna ôket a túlhaladott élet- és viselkedési formák? Lehetséges, hogy a meghaladott hagyomány és közösségi struktúrák kötelékétôl való elszakadás olyan erôket és energiákat szabadított fel, amelyek a Magyarországon történô megtelepedés után a gazdasági és foglalkozási tevékenységkörök gyakorlatában erôsebben koncentrálódhattak?14 Az itt megfogalmazott kérdésekre természetesen a hiányos források és a kutatások jelenlegi állapotában nem adhatunk végleges választ. Ennél lényegesen jobban feltárt, hogy a magyarországi zsidó bevándorlás speciális eloszlásának milyen hatása volt az ország gazdasági fejlôdésére. Itt nem csupán a külsô körülmények megállapításáról van szó, hanem az egyrészt felkínált, másrészt kikényszerített kimeneti elôfeltételek szubjektív tudomásulvételérôl. Idézzük fel még egyszer röviden azokat a társadalmi és jogi kereteket, amelyekkel a zsidók Magyarországon konfrontálódtak. A keresztény kereskedôk, legyenek akár görögök, örmények vagy németek, akik ez idáig lényegileg a kereskedelmi funkciókat a Magyar Királyság-

ban gyakorolták, a helyi feudális rendszer részét alkották és osztották az uralkodó nemesi társadalom érték- és presztízsrendszerét. Többnyire polgárjoggal rendelkeztek, és haszonélvezôi voltak a rendelkezésükre álló privilégiumoknak és felemelkedési lehetôségeknek, a nemesítést is beleértve. Ezzel szemben a bevándorolt zsidók kívül állottak a rendi társadalmon. A szabad királyi városokban fennálló letelepedési tilalom miatt arra kényszerültek, hogy az egyes nemesi vagy egyházi földbirtokosok vidéki uradalmi centrumaiban vagy falvaiban telepedjenek le, ahol ôket, mint a különbözô gazdasági tevékenységek ellátóit és külön adók fizetôit, többnyire szívesen látták. Ezen jogi keretfeltétel következtében a zsidók „kényszerûen” a magyar mezôgazdaság központjaiba jutottak, és automatikusan állandó kapcsolatba kerültek a magyar feudális állam uralkodó osztályával, a földbirtokos nemességgel.15 Hogyan alakult ki a magyar zsidóknál a fentebb leírt szituációból egy gazdaságilag sikeres fejlôdésstratégia? Nyilvánvaló, hogy a zsidó bevándorlók nagy többsége Magyarországon is, különösen a Galíciából érkezettek, gazdasági értelemben szegények volt. Túlnyomó többségükben házalók, szakképzetlen munkások, cselédek, sôt koldusok, akik elhagyták szülôhelyü-

• 78 •


ket, hogy Magyarországon találják meg a szerencséjüket. Az újonnan formálódó magyarországi zsidó társadalomban is mint házalók és rongyszedôk tevékenykedtek, akik állandóan úton voltak, pipával a szájukban, batyuval a vállukon, mely utóbbiból származott latin megnevezésük, a „dorsarius”. A falusi lakosoknak tût, cérnát, szalagokat és más rövidárukat árusítottak. Ellentételként bôröket, mézet, tollakat és más könnyen szállítható dolgokat vásároltak fel vagy gyûjtöttek. A társadalmi hierarchia következô szintjén a valamilyen jármûvel rendelkezô vándorkereskedôk (questor ambulans) állottak. Ezek a kereskedôk az árukat már nagyobb mennyiségben adták, vették, szállították. Ha egy sikeres házaló vagy vándorkereskedô földesurától vagy a megyei hatóságoktól megkapta az engedélyt, házat bérelhetett vagy szerezhetett, hogy egy nagyobb presztízzsel és bevétellel kecsegtetô állandó árusítóhelyet nyithasson. További felemelkedési lehetôséget reprezentálnak azok a nyílt üzlettel bíró kereskedôk, akik jogosultak voltak a legkülönbözôbb áruk felvásárlására vagy eladására. A ma-

gyarországi vidéki zsidó kereskedôk gyakran bécsi, pesti vagy pozsonyi nagykereskedôk bizományosai voltak mindaddig, amíg elég gazdagokká nem váltak, hogy önállóan tevékenykedhessenek.16 A házalótól a nagykereskedôig tehát egy szerves út vezetett, amelyet természetesen csak kisszámú, különösen tehetséges és jó adag üzleti szerencsével bíró ember tudott végigjárni. Emellett adódott még egy további szerves felemelkedési lehetôség a sikeres zsidó házalóknak és kereskedôknek: a földesúri bérlet. A bérlet (árenda) eredetileg nem a földnek vagy birtokoknak a bérlését jelentette, hanem a „iura regalia minora” bérletét. Ez többnyire a kocsma bérlését jelentette, beleértve a malmot és a mészárszéket. Az árendátor jogosult volt egy korcsmát korcsmárlási joggal, pálinkafôzôt és -lepárlót mûködtetni és a földesúri bort árusítani. A falusi korcsma és a házi üzemben végzett pálinkafôzés sok ezer magyarországi zsidó család életében a gazdasági felemelkedés királyi útját jelentette. A korcsma egyben egyfajta lerakata volt a legkülönbözôbb mezôgazdasági termékeknek, így a gyapjúnak, tollaknak, bôröknek. Egyidejûleg a kocsma hitelezô és hitelközvetítô helyként is funkcionált. A kiváló történész, Hanák Péter, akinek kutatásaira és mûveire itt támaszkodom, emelte ki egy személyes beszélgetésünk során a korcsmának a magyar zsidó gazdasági életben betöltött központi helyértékét. Fölhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy a német kereskedô Magyarországon vagy vett, vagy eladott. Üzleti módszerei a legszigorúbb szakmai eljárásokat követték. Ezzel szemben a falusi korcsma zsidó bérlôje többfunkciós kereskedô volt, aki amellett, hogy adott és vett, egyidejûleg a legkülönbözôbb hitelügyleteket is bonyolította, és így sokoldalúságával és üzleti hajlékonyságával messze meghaladta keresztény konkurensét. A 19. század elsô felében a magyarországi zsidók kezdeti hátránya, a városokban való lakhatás tilalma elônyükké vált. A területen eloszolva a mezôgazdasági területeken éltek, közvetlen közelében a tényleges vagy potenciális piacoknak. A zsidó kereskedô volt mindig a legjobban tájékozott a termési kilátásokat, az árakat, a nemesi földbirtokosok és parasztok gazdasági helyzetét és szükségleteit illetôleg. Mivel a zsidók szinte valamennyi faluban és a jelentôs kereskedelmi útvonalak mellett kiala-

• 79 •


kult fontosabb mezôvárosokban jelen voltak – a falusi kocsmákkal, mint csomópontokkal és közvetítô helyekkel – egy szórt kereskedelmi és információs láncot képeztek, egy igazi kereskedelmi hálót. Figyelemre méltó, hogy a zsidó társadalom vertikális tagozódása és a kereskedelmi funkciók horizontális-földrajzi lokalizációja specifikus módon kapcsolatban állt egymással. A kereskedelmi háló – az egyszerû batyus zsidótól kiindulva egészen a jómódú nagykereskedôig – anélkül képzett egy széles hatósugarú funkcionális egységet, hogy ez szilárd rögzített szervezeti struktúrával rendelkezett volna. Egyfelôl horizontálisan összekapcsolta a helyi kis üzleti egységeket, ugyanakkor hierarchikusan tagolódott, az egész országot átfogó piacot képzett. Ennek a gazdasági és társadalmi fejlôdésstratégiának az alapelemeit (város és a falu közötti közvetítô szerep, koncentráció a kereskedelemben és a házalásban, falusi kocsmák bérlése stb.) a Magyarországra bevándorolt zsidók származási helyeikrôl hozták magukkal. Az ehhez szükséges gazdasági és szakmai képességek ugyanazok maradtak. Az a sajátos innováció, amelyet a zsidók Magyarországon megvalósítottak, az itt fennálló kényszerek és lehetôségek intuitív megragadásában és kihasználásában állt: a régi elemekbôl egy új, hatékony és sikeres rendszert építettek fel, amely az egész országra kiterjedt, és nemcsak egyes régiókat és centrumokat foglalt magában. Nem rendelkezünk

semmiféle utalással arra nézve, hogy ez a rendszer egyes emberek találmánya lett volna, és teoretikusan is megfogalmazásra került. Ez a rendszer sokkal inkább egy kollektív közösségi alkotásnak tekinthetô, amely intuitív és rugalmas módon kihasználta az új feltételeket. A legkisebb falusi egységekben történô megtelepülés kényszerébôl a zsidó bevándorlók erényt csináltak. Szétszóratásuk jóvoltából elkerülték a túlnépesedett „stetl”-ekben saját közösségi tagjaik között dúló, pusztító hatású konkurenciaharc ördögi körét, és elszakadva a „stetl” idôigényes vallási és kulturális tradícióitól, valamint az ottani közösségi szervezet hagyományaitól, teljes erôvel a magyar mezôgazdasági és nemesi társadalom által kínált gazdasági lehetôségek tudomásulvételére koncentrálhattak. Ezen nagyon hatékonyan mûködô kereskedelmi rendszer sikerének további elôfeltételei voltak a napóleoni háborúk magyar gazdasággal szemben támasztott speciális követelményei és a Habsburg Monarchia nyugati részeinek gyors lefolyású indusztrializációja. Mindkét folyamat nagy keresletet támasztott, különösen a mezôgazdasági termékek iránt, amelyeket egy viszonylag kedvezô közlekedési útvonalon lehetett szállítani. Ebben a zsidók egy olyan, a magyar gazdaság számára szükséges funkciót láttak el, amelyet ilyen minôségben semmilyen más népelem nem tudott biztosítani, sem az örmények, sem a görögök, sem a német városi polgárok. A magyar mezôgazdasági termelés a 18. század közepe óta egy olyan helyi vállalkozói tevékenységet feltételezett, amely képes volt a mezôgazdaságot a szükséges kezdôtôkével ellátni, és a termékek folyamatos felvásárlásával tartósan finanszírozni. Azaz Magyarországnak olyan vállalkozó szellemû emberekre volt szüksége, akik a mezôgazdasági termékek felvásárlását az ország egész területére kiterjedôen meg tudták szervezni, és egyidejûleg képesek voltak a szükséges tôkét összegyûjteni és újból visszaforgatni a termelési körfolyamatba. A magyarországi vidéki zsidóság ezen sikeres stratégiájában kereshetô a 19. század elsô felében, véleményem szerint, egy lehetséges magyarázata an-

• 80 •


nak a ténynek, hogy a magyar zsidóság a letelepülési tilalom 1840-es feloldása után hogyan tudott a 19. század második felében az ismert gazdasági és társadalmi felemelkedési folyamatban a városokban is részt venni. A kapitalizmus jegyében kezdôdô városi modernizációs és fejlôdési folyamatok során ugyanis a zsidók a falvakból városokba és innen elsôsorban Budapestre történô migrációjuk során magukkal hoztak egy gazdasági kezdôtôkét és egy olyan szakmai know-how-t, amellyel más konkurenseikkel, legfôképp a céhes német polgársággal szemben, fölényben voltak. Ezek a sikerek azonban már a 19. század ’80as éveiben masszív antiszemita reakciókat váltottak ki Magyarországon. „Ahol sok a fény, ott sok az árnyék is, ahol sikerek vannak, ott föllép az irigység, a kegyvesztettség, a pusztulás.” Emlékezzünk csak az 1882-es tiszaeszlári vérvádra és Istóczy Gyôzô parlamenti és parlamenten kívüli kampányaira. E jelenségeknek az oka többek között abban rejlett, hogy a középnemesség korábbi államhordozó rétege, amelyik eredetileg liberális politikai beállítottságának köszönhetôen pártolta a betelepülést, a zsidók gazdasági felemelkedési folyamatában saját gazdasági hanyatlása okát látta. Felvetôdik a kérdés, hogy vajon nem a zsidók 19. századi sikerében rejlik-e a 20. századi magyar zsidóság tragédiájának gyökere? Mindaddig, amíg a zsidók a 19. század elsô felében a nemesi-rendi társadalmon kívül állottak, nem jelentettek a középnemesség magyar vezetô rétege számára sem konkurenciát, sem veszélyt. Mihelyt azonban a 19. század utolsó harmadában a polgárosodási folyamatban mint egyenrangú állampolgárok a városokban is gyökeret eresztettek, és a modern kapitalista fejlôdés és annak specifikus foglalkozásai hordozóivá váltak, alapvetôen megváltozott a kép. A korábban megtûrt, sôt gazdasági funkciója és adófizetése miatt megbecsült „under dog”-okból egy, a nemesi agrárius világgal szemben ellenséges beállítottságú, az új városi-kapitalista életmód alapvetôen elutasított hordozóivá váltak. Már a 19. század ’80-as éveinek kezdetén felismerhetôk a Magyar Királyságban az elsô jelei annak a jelenségnek, amelyek a fent említett nevekkel és eseményekkel, Istóczy Gyôzôvel és a tiszaeszlári vérváddal vannak összefüggésben. Az egyre erôteljesebben jelentkezô antiszemitiznus egyik magyar kritikusa szemléletesen írja le ennek a jelenségnek a mozgatóru-

góit. Tanulmányom lezárásaként álljanak itt ezen nagyobb terjedelmû röpirat lényegi megállapításai. A zsidók kiindulási társadalmi helyzetének korabeli ábrázolásával szeretném – némiképp a fentebb mondottaknak is ellentmondva – azt a benyomást megkérdôjelezni, hogy a vidéki magyar zsidóság gazdasági és társadalmi felemelkedése pusztán egy önmagában is megálló jelenség volna, amelyik tömeges mértékben megnyitotta az utat felfelé. A röpirat szerzôje, Krajcovich Kálmán, törvényszéki és kereskedelmi bíró, 1884-ben azt írja, hogy a felemelkedési folyamatnak a kezdetén a zsidó bevándorlóknak szörnyû szegénységgel kellett szembenézniük, és helyzetük egy alig felülmúlható erôkifejtést és tûrôképességet igényelt. „Kövessétek ezen szomorú és elnyomott alak útját házról házra, a poros országúton, faluról falura, hogy lássátok a megalázó nyomorúság megszámlálhatatlan jelenetét, amikor »mi van eladó?« ismétlôdô kérdéseivel, egész napos nehéz munkája után még annyit sem keres, hogy éhezô gyermekeinek száraz kenyeret se vigyen haza. Nem gondoljátok boldogabb testvéreim, hogy ezek a nyomorúságos alakok nem válasz-

• 81 •


tanák szívesebben az állami szinekúrákat, mint a zsibvásárt és házalást? Persze hogy szánalmas figurák ezek, akik tíz körömmel kapaszkodnak az életbe és a »rebach«-ért minden lenézést és megaláztatást hajlandók elviselni.”17

nak 1884-en. A fenti idézetekbôl kiderül, hogy a magyar zsidóság 19. századi csodálatra méltó teljesítményét drágán fizette meg megaláztatásokkal és megszorításokkal, és ez a teljesítmény a magyar társadalom reakciójában a 20. századi zsidó sorsot jelentôsen befolyásolta.

Krajcovich azonban éles szavakkal ítéli el a nemesség és szélesebb magyar néprétegek viselkedését is: „A zsidónak, aki szeretettel és odaadással csüng vallásán, természetesen minden más népet túl kellett szárnyalnia. Míg az arisztokrata nem ismert mértéket szenvedélyeiben, s e passzió kielégítésekor nem bevételeivel számol, csupán élvezetére gondol, míg a kis- és középnemesség »dulci jubilo« él, és azon morfondírozik, hogy hitelezôivel folytatott pereit még meddig tudja nyújtani, hogy aztán egy megyei szinekúrára aspiráljon, míg a paraszt vígan éli világát, és magát a jövôtôl mit sem zavartatva termését a torkán lecsurgatja, addig a zsidó a jövôvel és a körülményekkel számol. Igényei könynyen kielégíthetôk, napi szükségletei szegényesek, és szeme elôtt csak egyetlen cél lebeg, kevesebbet költeni a bevételénél.”18 „Míg dzsentrink számára az utazás csak kiadással járó fogalom, a zsidó már azt számolja, hogy mennyi hasznot hozhat utazása, és megbízásokkal még a privát útját is jövedelmezô üzleti utazássá változtatja. És ez minden bizonnyal nem szégyen. Míg dzsentrink utazásain ínycsiklandó falatokat habzsol, és még a paraszt is alkoholmámorban tér haza, addig a zsidó egy darab száraz kenyéren és hagymán tengeti életét. Inkább gyermekeinek viszi haza, amit megspórol, és ezért sem kell szégyenkeznie. Hogy ilyen körülmények között szembeötlô a zsidók anyagi jóléte, míg dzsentrink tönkremegy, mi sem természetesebb. De ezért nem a zsidó, hanem a könnyû élethez szokott dzsentrink könnyelmûsége, pazarlása a hibás.”19 „Csak természetes, hogy a tönkrement földbirtokosok céhe adja az antiszemita tábor legmerészebb és legveszélyesebb kontingensét, melynek tagjai miután »dulci jubilo« javaikat kutyákra, lovakra és metreszekre pazarolták, harsány antiszemita tirádákban törnek ki, amelyek erôsen bûzlenek a kommunizmustól.”20 Ezt írja a kortárs magyar megfigyelô, akinek találó kritikai megfigyelései messze túlmutat-

NÉMETBÔL FORDÍTOTTA ÉS SZERKESZTETTE: HARASZTI GYÖRGY

A bázeli egyetem történelem tanszékének kollokviumán 2003 júniusában elhangzott német nyelvû elôadás kibôvített szövege, elsô nyomtatásban való megjelenés. IRODALOMJEGYZÉK 1 Fejtô Ferenc: Magyarság, zsidóság. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2000. 9. o. 2 Lásd Haumann, Heiko: Geschichte der Ostjuden. München, DTV, 1998. 35. o. és skk. 3 A falusi zsidóság témájához lásd kivonatosan: Nagy József: Falusi élet Vasmegyében. In: IMIT-Évkönyv, 1904, 174–205. o.; Sozan, Michael: The Jews of Aba. In: East European Quaterly, XX, Nr. 4, 1986, 179–197. o. A letelepülést lásd kivonatosan: Marton Ernô: A magyar zsidóság családfája. Kolozsvár, „Fraternitás”, 1941; László, Ernô: Hungarian Jewry: Settlement and Demography, 1735–38 to 1910. In: Hungarian Jewish Studies I. New York, 1966. 61–136. o.; Grünvald Fülöp–Scheiber Sándor: Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század elsô felében. In: Magyar Zsidó Oklevéltár, 7. köt. Budapest, MIOK kiadása, 1963. 5–48. o. 4 Széchenyi István: Hitel. Szerk. Iványi-Grünvald Béla. Budapest, 1930. 381. o. 5 Lásd Haumann: i. m. 95. o. és skk. 6 Schvartner, Martin: Statistik des Königreiches Ungarn. Pest, 1798. 7 Silber, Michael: Roots of the Schism in Hungarian Jewry: Cultural and Social Change from the reign of Joseph II until the Eve of the 1848 Revolution. (héberül) Jerusalem, 1983. 177. o. 8 Lásd László: i. m. 78. o. és skk. 9 Lásd Fejtô: i. m. 214. o. és skk. 10 Silber: i. m. 181. o. 11 Grünvald: i. m. 13. o. 12 Nagy: i. m. 180. o. és skk. 13 Haraszti György: „A Short History of the Jews in Hungary: The Turkish Occupation and Resettlement (1541–1790)”. In: Szalai, Anna (ed), In the Land of Hagar, The Jews of Hungary, History, Society and Culture. Tel-Aviv, 2002. 29–38. o., itt 31. o. 14 A magyar zsidóság kiváló ismerôje, William O. McCagg Junior ezt a szituációt a következôképp írja le: „…Azok a bevándorló galíciai zsidók, akik a mai Szlovákia falvaiba keveredtek, sokkal „mobilabbak” voltak (már ahogy ma mondanánk), mint egykori otthonukban. Amikor Vámbéry Ármin, a hírneves zsidó felfedezô és orientalista, a 19. század végi Európa egyik szellemi titánja 1832-ben megszületett a mai Dél-Szlovákiában [Dunaszerdahelyen – szerk.], születését fel sem jegyezték, mert falujában nem volt zsidó közösség. Családja, bár igen szegény volt, mégis olyan „szabad” volt, amilyen Galíciában sohasem lehetett. Vámbéry pályája jelzi, hogy milyen magaslatokig is vezethetett ez a „szabadság”. In: William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. Budapest, Cserépfalvi, 1992. 99. o. 15 Lásd Hanák Péter: „Jews and Modernization of Commerce, 1760–1848”. In: Silber, Michael (ed.): Jews in the Hungarian Economy. Jerusalem, 1992. 23–29. o., itt 28. o. 16 Hanák: i. m. 30. o. 17 Krajcovich, von Coloman: Der Antisemitismus in Ungarn. Budapest, 1884. 20. o. 18 Krajcovich: i. m. 33. o. 19 Krajcovich: i. m. 34. o. 20 Krajcovich: i. m. 42. o.

• 82 •

A magyar vidéki zsidóság fejlôdésirányzatai a 19. század elsô felében

Recommend Documents