A MAGYAR TÁJAK VÉDELME AZ EURÓPAI UNIÓS CSATLAKOZÁS KÜSZÖBÉN. Az Európa Tanács tájvédelmi egyezménye

Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.

A MAGYAR TÁJAK VÉDELME AZ EURÓPAI UNIÓS CSATLAKOZÁS KÜSZÖBÉN Csorba Péter1 – Novák Tibor2 – Kalenyák Emese3 Az Európa Tanács tájvédelmi egyezménye Talán nem a tájföldrajzos szakmai elfogultsága láttatja úgy velünk, hogy a tájvédelem köznapi és tudományos megítélése az elmúlt években sokat javult. A tájvédelem kifejezés már a hazai tömegkommunikációs médiumokban sem hangzik idegenül, a kérdés nemzetközi és hazai jogi támogatottsága pedig jelentős mértékben erősödött. 2000. október 20-án a strasbourgi Európa Tanács firenzei ülésén elfogadta az Európai Tájkonvenciónak nevezett nemzetközi egyezményt (European Landscape Convention 2000.). A konvenció nem erős jogi kategória, de mérföldkő jellegét kár volna tagadni. Megszületése nem volt sima ügy. Hosszas előkészítés után, többször átdolgozott szövegét 1999-ben sikertelenül próbálták elfogadtatni. Ekkor, egy éves akciót hirdettek: „Európa: közös örökségünk„ címmel, s bár nem feltétlenül ennek eredményeképp, a következő alkalom meghozta a kívánt sikert. A szerződés elfogadásakor az ET 43 tagállama közül (az Izlandtól San Marinoig terjedő listán rajta van olyan nem egyértelműen európai ország is, mint Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország) a helyszínen 18, azóta további 3 írta alá. (2001. július 30.-i állapot: http://conventions.coe.int/treaty/EN). Ezek a következők: Belgium, Bulgária, Horvátország, Dánia, Finnország, Franciaország, Görögország, Olaszország, Litvánia, Luxemburg, Málta, Moldova, Norvégia, Portugália, Románia, San Marino, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc és Törökország. Még nem szánta el magát erre a lépésre Ausztria, Nagy Britannia, Németország, Lengyelország, Szlovákia, és sajnos Magyarország sem. (Szomszédaink közül tehát eddig csak Horvátország és Románia jelezte egyetértését.) A szerződés akkor lép életbe, ha legalább 10 ország ratifikálja is a szöveget. Erre azonban még egyetlen országban nem került sor. Átütő sikerről tehát még nemigen beszélhetünk, a tény azonban, hogy van egy európai szintű egyezmény a kontinens TÁJAINAK védelmére, mindenképpen kiemelkedő szakmai siker. A konvenció lassú célba érése bőségesen hagyott időt a szakmai érvek kidolgozására. Az 1990-es évek második felében a tájvédelmi témájú cikkek száma egyértelműen megnőtt a vezető tájökológiai, tájföldrajzos, tájtervezési folyóiratokban (pl. Landscape Ecology, Landscape and Urban Planning, Landscape Management, Ambio, stb.) és a konferenciák, tudományos tanácskozások programjában is gyakran foglalkozott külön szekció tájvédelmi kérdésekkel. Ennek a cikknek nem célja, hogy összegezze ezt a terjedelmes szakmai anyagot, annál is inkább, mert a végül is megszületett Európai Tájkonvenció csak igen szerény lenyomata a gazdag tudományos háttérnek. A szakmai szempontból soványnak tűnő eredményt lehet kritizálni, de megléte mégiscsak egyértelmű jelzés arra nézve, hogy az európai közfelfogás, a környezettudatos gondolkodás tájszemlélete elérte azt a szintet, amelyet már a politikai döntéshozók nem hagyhattak figyelmen kívül. A konvencióban megfogalmazódó gondolatok – különösen a korábbi verziók - inkább tűnnek szenvedélyes hangon megfogalmazott magasztos ideáknak, amely a konvenció

1

Dr. Csorba Péter, egytemi docens, Debreceni Egyetem, TTK, Alkalmazott Tájföldrajzi Tanszék, 4010 Debrecen, Pf. 9 2 Novák Tibor, doktorandusz, Debreceni Egyetem, TTK, Alkalmazott Tájföldrajzi Tanszék 3 Kalenyák Emese, doktorandusz, Debreceni Egyetem, TTK, Alkalmazott Tájföldrajzi Tanszék

1

Csorba Péter – Novák Tibor – Kalenyák Emese: A magyar tájak védelme…

szükségességét indokolja, s viszonylag kevés utalás van a teendőkre, a kötelezettségekre nézve. „ a táj minősége az európai polgárok jólétét, az európai identitást erősítő kulcsfontosságú tényező… a táj védelme a szellemi értékek és érzelmek védelme is, amely képesség teszi a polgárokat olyan fokú kötődésre a mindennapos környezetükhöz, amely lehetővé teszi a derűs, nyugodt létet egy társadalomban, amely túl gyakran csak a tőzsdei és fogyasztási hírekre van berendezkedve.” (http://conventions.coe.int/treaty/EN) A fenti gondolatok az elfogadott egyezményben jóval visszafogottabban így szerepelnek: „a táj hozzájárul a helyi kultúra formálásához és alapvető tényezője Európa természeti és kulturális örökségének, elősegíti az emberi jólétet és az európai identitástudat erősítését.” Szokatlan kitétel a következő mondat is: „ a táj fontos kulturális, ökológiai, környezeti és társadalmi szerepet tölt be …amelynek védelme, kezelése és tervezése munkahelyeket teremtő tevékenység.” Az egyezményben szerepel a táj, a tájvédelem, a tájkezelés (management) és a tájtervezés definiciója is, amelyek közül csak a tájvédelmet idézzük: „A tájvédelem olyan tevékenység, amely megőrzi vagy fenntartja a táj jellegzetes (characteristic), vagy sajátos (significant) vonásait, elismerve ezzel annak természeti vagy/és ember alkotta részének egyetemes örökség mivoltát.” Az egyezmény megköveteli az aláíróktól, hogy a nemzeti tájvédelmi előírásokat hozzáigazítsák ehhez a konvencióhoz, hogy mélyítsék a nemzeti tájak működésének megismerését és külön paragrafus szól az országhatárok mentén lévő tájak fontosságáról a nemzetek közötti együttműködés terén. Szerepel egy javaslat is, hogy szükség van egy „Európai táj”-díjra (Landscape award of the Council of Europe) is. Az egyezmény korábbi tervezetben még szerepel egy ún. „Európai jelentőségű tájak” listájának összeállítására vonatkozó kezdeményezés is (List of Landscapes of European Sigificance), de ezt az elfogadott szövegben már nem találjuk meg. Az egyezmény elfogadásáról kiadott nyilatkozat kiemeli, hogy az Európai Unió, mint nemzetek fölötti szervezet vegye fontolóra az aláírókhoz történő csatlakozást. Az Európai Tájkonvenciót megalapozó szakmai háttéranyagokról legjobb áttekintést különféle nemzetközi egyezményekben találhatunk, amelyek kidolgozásában feltűnően aktív két hollandiai intézmény – az Európai Természetvédelmi Központ (ECNC=European Centre for Nature Conservation - Tilburg) és az Alterra Green World Research (Wageningen). A tájvédelemről készült szakmai áttekintések sok esetben a Konvenció hangneménél pesszimistább képet festenek, gyakori az aggasztó hangvételű elemzés; miszerint egyre kevesebb a nyugodt környezetet biztosító európai táj (Natura 2000), csökken a táji változatosság (Pan-European…1995, Pan-European…1996, The Pan-European 1996), óriási nyomás nehezedik a természetközeli tájakra, akár csak a turizmus miatt is (ESDP 1999, Somper C. 1999), sőt nem ritka a vészharangot kongató beszámoló; „válságos az európai tájak helyzete” (Petrarca 2001). (Nem csak a tájvédelemre jellemző, hogy a legriasztóbb tartalmú anyagokat a független NGO-k bocsátanak ki, ezeknél mérsékeltebb hangvételűek a hivatalos nemzeti szervezetek elemzései, s némi kincstári optimizmus érezhető az Európai Unió, az ENSZ szakosított szervei, vagy a fentebb már idézett Európa Tanács által kiadott állásfoglalásokban.)

2


A tájterhelés általános helyzete Európában Európában a területhasználat intenzitását tekintve az utóbbi 15-20 évben lényeges hangsúlyeltolódás történt. Míg korábban, évszázadok fejlődését a növekvő környezetterhelés jellemezte: mezőgazdasági vegyszerezés, beépítés-sűrűség, erdőhasználat, folyószabályozás stb., addig újabban, nem csupán lokális, hanem regionális léptékben is a környezetkímélő területhasználat kerekedett felül. A lazább beépítés, a biogazdálkodás, a földpihentetés (elegáns kifejezéssel ún. „parlag-tartás”), a monokulturális erdőtelepítés egyeduralmának lazulása, a kisebb folyók egykori természetes kanyarjainak felélesztése stb. mind olyan példák, amelyek egy megváltozó tájhasználati szemlélet bizonyítékai. Kontinensünk legnagyobb részén tehát egyértelműen csökkent a klasszikus földhasználat intenzitása, a korábban alig terhelt magashegyvidéki és sarkvidéki tájakon viszont, nagyrészt a turizmus, helyenként a nyersanyag-kitermelés miatt, határozottan nőtt a tájakra nehezedő antropogén nyomás. A végeredmény a regionális kiegyenlítődés felé mutat: csökkent a környezetterhelési kontraszt, pl. a Pó-alföld és Lappföld között; az előbbin már vannak védett területek, a Lappföldön viszont a tájterhelés a turizmusipar térnyerése miatt erőteljesen megnőtt. Sajnos éppen a hegyvidéki, és a poláris ökológiai rendszerek jóval érzékenyebbek, mint a közép-európai lomboserdő zóna, vagy a kelet-európai füves tájak ökoszisztémái. Azonos beépítés-sűrűség, ugyanolyan arányú intenzív földhasználat, azaz azonos terhelési-index következményei tehát jóval érzékenyebben érintik a hegyvidéki, ill. a sarkvidéki ökorendszereket. Sajátos képet mutatnak Európa legdélebbi részei; az Ibériai-félsziget, Dél-Olaszország, és Görögország, a tengerpartokra áramló lakosság és az idegenforgalom miatt a környezetterhelési kontraszt nőtt, mert tekintélyes kasztíliai, szicíliai területek és sok görög sziget teljesen elnéptelenedik. Az összkép tehát valóban nem megnyugtató, szükség van arra, hogy a tájvédelem a közgondolkodás szerves, természetes részét alkossa. Már az ilyen céllal megfogalmazott modern tájdefiníció is tükrözi a paradigmaváltást: „A táj olyan területi egység, amelyben az adott régióra jellemző környezeti tényezők és folyamatok természeti értékekben, kulturális javakban vagy történelmi helyszínek formájában jelennek meg, materiálisan érzékelhető, szellemi, vagy objektíve nem mérhető módon.” (Landscape Europe kiadvány 2001.) A fenti megfogalmazásban környezetünk védendő értékei között teljesen egyenragú szerepet kap a táj természeti és az ember által alkotott részlete, de még az is, ha valamilyen történelmi helyszínről van szó. Legújabban pl. egy finn tanulmányban ún. „hazafias táj” (patriotic landscape) kialakításáról találtunk cikket (Raivo, P.J. 2000). Tény, hogy emocionális felüdülést, vizuális élményt, szellemi felfrissülést egyaránt adhat egy folyómenti ligeterdő, egy gondosan művelt, teraszozott szőlővidék, vagy egy festői várrom. Márpedig, - társadalmi szempontból (ld. tájkonvenció), – ez a mentális és részben fizikai megújulás adja a tájvédelem legmagasabb szintű értelmét és célját. A hazai tájvédelem Magyarország ugyan még nem jelezte szándékát, hogy csatlakozni kíván a Konvencióhoz, az abban megfogalmazódott tendenciák elől azonban nemigen lehet kitérni.

3


Különösen aktuálissá válhat a kérdés, ha az Európai Unió is magáévá teszi a kezdeményezést. A kérdés mindenképpen adott; hogyan fognak jelentkezni a tájvédelem európai célkitűzései a tájvédelem hazai feladatai számára? Természetes, hogy a legnagyobb segítséget a környezettudatos közfelfogás jelentheti. Ha nem kellene különösképp hadakozni azért, hogy ne épüljenek a lombkorona felé nyúló lakóépületek, hogy nem szükséges kibetonozni minden vízpartot, s már mindenki megtanulná az iskolában, hogy az ökotopoknak van egy teherbíró képessége emiatt nem lehet beengedni egy nyári hétvégén 20.000 embert egy szurdokvölgybe, stb. akkor a hazai tájvédelem is látványosabb sikereket érhetne el. A kontinensünkre jellemző átlagos életnívón megállíthatatlanul nő az igény a természetközeli, gondozott, hatékony szellemi pihenést nyújtó tájakra. Elemi erővel jelentkezik, hogy megfelelő kapacitású, naponta elérhető városkörnyéki pihenőövezet („Näherholung”) álljon rendelkezésre minden nagyobb település környékén. Voltaképpen nem is világszenzációs Niagarára, Kilimanjarora, Nagy-Korall-zátonyra stb., van égető szükség, hanem tömegeket befogadó kultúrtájakra. Európában a harmónikus természetközeli környezetre van a legnagyobb igény. Gondozott, infrastrukturálisan jól ellátott, biztonságos, természetes növényzetét, domborzatát, vizeit nagyjából megőrzött környezetet naponta milliós tömegek keresnek. Magyarországról kevés tájrészlet vívott ki magának olyan nemzetközi érdeklődést, amely vitathatatlanul intézményesített tájvédelmet biztosítana az adott objektumnak. Talán a Hortobágy és az Aggteleki-barlag eltűnését valóban veszteségnek tekintené az európai közvélemény. A többi szép tájunk Tokaj, Bugac, Kisbalaton, Őrség, Dunakanyar, stb., sőt még a világörökségre érdemesült Hollókő és Pannonhalma sem ellenállhatatlanul csábító célpont. Igazán nagy formátumú táji értékben viszonylag szegények vagyunk, van ellenben sok hangulatos kultúrtájunk; szelíd pannon tájuk, tiszamenti ligeterdőnk, középhegységeink. A földrajzi, tudományos, és a köznapi szóhasználatnak megfelelő gyakorlati tájvédelem táj-felfogása között van azonban egy nem lényegtelen különbség. A geográfus számára a tájaknak ún. tájalkotó tényezők által alkotott határai vannak. Ezeket a határokat a tájföldrajzos a geológiai alap, a domborzat, a vízrajz, és a növényzet által néhány száz méteres pontossággal ki tudja jelölni. (A táji határok esetében csak áttételes szerepet játszik az éghajlat, a talaj és az állatvilág.) Így a tájföldrajzos pontosan meg tudja mondani, hogy pl. a Zselic Visnye községtől Sásdig tart, Tata pedig az Igmánd-Kisbéri-medence középtájhoz tartozik. A tájföldrajzost főleg az érdekli, hogy az így kijelölt földfelszíni egység hogyan működik, miképp eredményez ez a működés a szomszédos tájaktól eltérő táji megjelenést, ill. a táj eredeti és az ember által már hozzátett újabb adottságai (pl. teraszozottság, talajjavítás, erdősítés, beépítettség stb.) alapján milyen társadalmi igények kielégítésére alkalmas? Ezzel szemben a tájvédő munkája ma leggyakrabban látképek védelmére vonatkozik. A tájvédelem többnyire látványvédelem, és nem geográfiai, ökológiai folyamatok védője, ill. csak olyan értelemben, hogy bizonyos természeti folyamatok – pl. a növényzet megújulása, a folyók parterodáló tevékenysége, stb. - nélkül nem őrződik meg a védendő látvány. A tágabb értelemben vett tájvédelem természetesen a táji folyamatok védelme volna, de ezt megvalósulni ma még csak kevés helyen látjuk. Ennek az az oka, hogy ma a tájvédelem elsősorban természetvédelmi vagy rekreációs célokat szolgál. A hazai tájvédelem ma a tudományosan meghatározott tájtípusok lényegi vonásaiból kiindulva, – pl. hogy a Bodrogköz. „Ártéri síkság, magas talajvízállású, hidromorf talajú kultúrsztyeppes tájtípus „ (Magyarország Nemzeti Atlasza: Tájtípusok) – igyekszik jogi védelemben részesíteni a Bodrogköz bizonyos részleteit, amely még többé-kevésbé tükrözi a fenti tájtípus-meghatározást.

4


A tájhasználat magyarországi helyzete Tájföldrajzos, tájtörténész, tájökológus elképzelni sem tudna izgalmasabb időszakot, mint amilyen az utóbbi 15 évet jellemzi, s még ma is javában tart Magyarországon. Az 1980-as évek végi szocialista területhasználatot néhány év alatt teljesen átformálta a földprivatizáció, most pedig, amikor az előbbi folyamat még alig jutott nyugvópontra, előttünk van az Európai Uniós csatlakozást kísérő újabb mélyreható átalakulás (Ángyán J. et al. 1999, Csorba P. 2000, Kovács T. 2000). A tájvédelem számára ez a többszörös földhasználati átalakulás hozott pozitív és negatív eredményeket egyaránt. Kedvezőtlen tendencia volt, hogy a földprivatizáció során itt-ott még védett területek is magánkézbe kerültek, hogy a magántulajdon megerősödése általában nem támogatta újabb védett területek kijelölését, hogy a tőkeerős magángazdaságokban a földhasználat intenzitása megnőtt, hogy a kusza tulajdonviszonyokat kihasználva sok gyors, átgondolatlan építkezés, beruházás területhasználati változás érte a hazai tájakat. Előnyös vonás ugyanakkor, hogy a környezettudatos közgondolkodás 15 év alatt is sokat fejlődött, fontos törvények születtek (Környezetvédelmi, ill. Természetvédelmi Törvény), csatlakoztunk több nemzetközi környezet és természetvédelmi egyezményhez, megerősödtek a helyi közösségi, önkormányzati kezdeményezések, nőtt a rekreációs igény, nőtt az igényes környezet iránti vonzódás, sokat fejlődött az infrastruktura, tőkehiány miatt többségében csökkent a földhasználat intenzitása végül - részben már az uniós csatlakozás előkészületeként – nagy számban készülnek helyi, regionális, országos környezet – és természetvédelmi felmérések, irányelvek, tervek, koncepciók. A hazai földhasználat arányaiból következően ezek közül igen fontos, hogy elkészült a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (1999). A fenti folyamatok részeként, a tájvédelem jogi, szakképzési, intézményi háttere, Magyarországon is látványosan fejlődött. Van, pl. egyetemi szintű tájvédő szakgeográfus képzés, a törvényekben van tájvédelemi fejezet, s nő a védett területek kiterjedése, köztük a tájvédelmi körzeteké is. Az keretek bővülése tehát egyértelműen növelte a tájvédelem lehetőségeit. A keretek kihasználását azonban számos nehézség akadályozza. Ezek között egyértelműen legfajsúlyosabb a gazdasági szükségszerűség. Az ökonómiai kényszer hatalmas parlagföldeket, „zsebszerződéseket”, néhány ipari növény termesztésének elhalását, zavarokat a magán-erdőgazdálkodásban is hozott. Ezek a tényezők mind alapvetően befolyásolták és befolyásolják ma is a tájvédelmet. A kifejezetten gazdasági tényezők mellett áttételesen nem csekélyek a gazdaságpolitikai hatások. A tájvédelem szempontjából legnagyobb horderejűnek az uniós csatlakozást kísérő földhasználati struktúra átalakulás tűnik. Az uniós és a hazai érdekek összeegyeztetése kemény kompromisszumok árán folyik. Nem csekély feszültség tapasztalható a várható következmények tisztázatlansága miatt. Kétségtelen, hogy az uniós agrárstruktúrába történő betagozódás következményeit nehéz pontosan felmérni, ami pedig már most jól látható, az veszélyesen sok hátrányos elemet tartalmaz. Csaknem bizonyos, hogy igen jelentős lesz a földhasználati szerkezet átalakulása (Ángyán J. – Fésűs I. 1998). A folyamat gyors lesz, és érinti az ország csaknem minden tájegységét. A támogatott és nem támogatott földhasználati irányok világosan látszanak. Egyértelműen prioritást kap a környezetkímélő szántóföldi gazdálkodás, a gyepgazdálkodás és az erdőtelepítés. Nagy területeken lesz kiemelt cél a rekreáció, a természetvédelem és az infrastruktúra fejlesztése. Ezek az átalakulások – szerény kalkulációk szerint is – 1.5-2 millió hektár területet fognak érinteni.

5


Európai Uniós csatlakozásunk egyik legnehezebben feloldható ellentmondása, hogy az Unió lényegesen jobb minőségű magyar termőföldeket akar kivonni a művelésből, mint amilyeneken a termelést az Unión belül jelenleg támogatja (Illés I. 2001). Az agrártámogatási rendszer nagy vitákkal terhelt átalakítása sem fogja ezt a dilemmát teljesen semlegesíteni, hiszen nyilvánvaló, hogy az országok többsége ragaszkodik – még stratégiai meggondolásoktól is – egy bizonyos mértékű önellátáshoz, függetlenül annak gazdaságosságától. A magyar tájak jövője szempontjából tehát hosszú időre kiható kérdés, hogy mennyire tudjuk érvényesíteni azt az evidensnek tűnő tényt, hogy csernozjomjainkon, de még barna erdőtalajaink nagy részén is az intenzív szántóföldi művelés természeti adottságai lényegesen jobbak, mint az uniós termőföldek többségén. Magyarul, a hazai tájak jelentős részén a természeti adottságok igenis a mezőgazdasági termelésre, és nem az erdőtelepítésre, vagy a rekreációra volnának legmegfelelőbbek. A mi természeti adottságaink vitán felül kedvezőbbek a szántóföldi művelésre, mint a legtöbb nyugat-európai országé, nem is beszélve a skandináv országokra jellemző természeti háttérről. S mégis úgy tűnik, hogy nekünk kellene feladni sok termőföld intenzív használatát az uniós csatlakozás érdekében! Azt az elképzelést, amely szerint a jelenlegi intenzív szántóföldjeinkből 503.000 hektáron extenzifikációt, 788.000 hektáron gyepesítést, 229.000 hektáron erdősítést, és 533.000 hektár gyepterületen erdőtelepítést ajánlott fel (Ángyán J.- Fésűs I. 1998) ma már remélhetőleg az előcsatlakozási tárgyalások korai fázisára jellemző szélsőséges tárgyalási alapnak nevezhető. Ma talán már nem tűnik reménytelen vállalkozásnak az a célkitűzés, amely a csatlakozási folyamatot „kölcsönös egymáshoz igazodásként” képzeli el (Glatz F. 2001). Ebbe belefér az is, hogy érvényesíteni lehet a sajátos regionális vonásokat, pl. hogy megmaradjon néhány hazai táj egyedi földhasználati struktúrája. A reménybeli kisebb mértékű művelési ág-váltás azonban még mindig teljes bizonyossággal megváltoztatja majd sok tájegység megjelenését, tájföldrajzi karakterét. A nagy kérdés, hogy végül is hol és milyen jellegű lesz ez az arculatváltás? Természetesen tájaink többségének természetes működésébe nem illeszthető be a nagyparcellás szántóföld, a teraszozott lejtő, vagy az öntözéses földművelés, de ezek egy része ma már mégis részét képezi az adott terület kulturális karakterének. Nem gondoljuk tehát, hogy a hazai tájakból száműzni kellene a tokaji szőlővel beültetett hegyoldalakat, az ártéri legelőket, akár a hajdúsági szántókat! Meg kellene azonban akadályozni az erdő monokultúrák, a nagyparcellás szántóföldek, az ipari-urbánus, vagy infrastrukturális beépítés tájuraló mértékű kialakulását. Véleményünk szerint az Uniós csatlakozásunkkal elkerülhetetlenül együtt járó földhasználati átalakulást ki kellene használni arra, hogy olyan új kultúrtájakat alakítsunk ki, amelyben domináns szerepet tölt be a természeti adottságoknak megfelelő mozaikos tájstruktúra – sűrű tájökológiai hálózattal; tájökológiai folyosókkal, stepping stone helyekkel, vizes élőhelyekkel, az alföldeken ligeterdőkkel. Megmaradna azonban emellett, az adott tájhoz évszázadok óta kötődő gazdálkodási típus, és természetesen az épített környezet ugyancsak tájjellegű vonásai. Úgy gondoljuk, hogy a tájföldrajzban ma nincs sűrgősebb feladat annál, mint tájegységenként világos tájműködési összegzést adni, bemutatva, hogy mely tájunknak melyek azok a tulajdonságai, amelyek egyedi individuummá teszik. Milyen tájtulajdonságok képezik táji rendszerszervező vonásait, melyek azok a tájrészletek, ahol ez még többé-kevésbé megtalálható, vizsgálható, és hol, milyen emberi tevékenység tartozik szervesen hozzá az adott táj kulturális, történelmi arculatához.

6


Esettanulmány vázlatok Az elkerülhetetlennek tűnő nagyarányú átrendeződésre történő felkészülés során tehát a következő kérdések vetődnek fel: – melyek azok a földek, ahol feltétlenül meg kell tartani a szántóföldi gazdálkodást, – hol milyen mértékben lehet csökkenteni a földhasználat intenzitását, – hol várható művelési ág váltás és – hol lesz meghatározó szerepe a modern tájhasználati igényeknek, nevezetesen: – a rekreációs területek iránti rohamos igénynövekedés, amely egyre több esztétikus tájat kíván, – az ökológiai, természetvédelmi szempontok növekvő súlya és – a környezetvédelmi követelmények betartása (pl. hulladékok elhelyezése) – milyen típusú épített környezet illeszthető be az adott kultúrtájba? A fenti szempontokat szem előtt tartva végiggondoltuk néhány hazai tájegység területhasználati helyzetét, s azt, hogy várhatóan milyen következményekkel fog járni az uniós csatlakozás az adott tájegység tájműködésében, táji megjelenésében. Hortobágy A Hortobágy a Tiszántúl legnagyobb kiterjedésű összefüggő természetes élőhely komplexe. Elsősorban talajtani, és vízrajzi adottságainak következtében mezőgazdasági hasznosítása mindig is korlátozott volt. Ez nem jelenti, hogy területét ne érintették volna jelentékeny változások a tájhasználat tekintetében, de az extenzív állattenyésztés dominanciája mindig is a táj egyik meghatározó tényezője volt és maradt. Emellett a vizek használata, a szántóföldi művelés aránya és jellege a vízrendezések óta többször is gyökeresen átalakult. A jövőbeni tájhasználat megítélése, tervezése érdekében érdemes áttekinteni a tájhasználat történetét. A középkori Hortobágyról igen kevés és egyértelműen nehezen értékelhető adat maradt ránk. Azt azonban majdnem biztosan kijelenthetjük, hogy a magyarok bejövetelekor a táj már jellegzetesen erdőtlen, mocsarakkal tarkított kiterjedt legelőtáj volt. Említések vannak hortobágyi erdőkről (Kaán K. 1939.), de ezek szerepe vélhetően igen alárendelt lehetett. A táj nagyléptékű mozaikossága azonban a mainál jelentősebbnek képzelhető. A Hortobágy kutatásának neuralgikus pontja: a szikesség mértéke és kora tekintetében biztosan talán csak annyit lehet kijelenteni, hogy a tájat túlnyomórészét már ekkor is szikesek uralták, a mocsarak és szikesek fluktuációjában pedig jelentős szerepet játszhattak úgy az emberi hatások (lokális vízvédelmi beavatkozások, erőteljes legeltetés) mint a kisebb klimatikus változások (kisjégkorszakok pl. a XV. századtól a XIX.- sz. közepéig. Az I. katonai felmérés idején XVIII. század végén a táj jellegzetes alföldi legelőtáj, amelyre a Tisza árvizei ilyen-olyan rendszerességgel szinte minden évben kiléptek. A nagykiterjedésű „árvizek” jelentős része mögött azonban már akkor is inkább belvizeket, a talaj rossz vízáteresztő képessége, és a csekély lejtés miatt meggyűlő „gyülevész vizeket” kell sejtenünk. A nagy kiterjedésű mocsarak mellett a szántóföldi kultúrák jelenléte elenyésző, és főleg a települések közvetlen közelére korlátozódnak. A vízrendezéseket követően a Hortobágy képét a szikes, túlnyomóan száraz gyepek határozták meg. A mocsarak zsugorodása mellett a szántóföldi kultúra továbbra is elenyésző szerepet játszik a táj életében A XIX. század végétől az 1960-as évekig tartó periódust az öntöző, és a halgazdaságokat ellátó csatornarendszer hosszának növekedése jellemzi. Mindez a halastavak és rizsföldek

7


területarányának növekedését eredményezte. Tovább zsugorodik a „vízrendezetlen” mocsarak területe. A táj északi részéről jószerivel nyom nélkül eltűnnek a korábbi kiterjedt mocsarak, helyüket öntözött (legalábbis öntözhető) szántóföldek foglalják el. Az 1950-es évektől nagyarányú szikjavítás (kémiai) kezdődik a vízrendezett szántóföldeken. Szikfásítási kísérletek folynak, mezővédő erdősávok létesülnek. Nagyüzemi juh, és baromfi (liba!) telepek létesülnek. Mindezek a jellegzetes szikes pusztai tájképet nyújtó területek zsugorodását eredményezték. A korszak jellegzetes terméke a korábban nem létező falu: Hortobágy kiépülése a korábbi átkelőhely mellett, a XVI. századtól pusztává vált Balmaz falu helyén. Az 1970-es évektől kezdődően, kezdetben elsősorban gazdaságossági okok miatt alábbhagy a puszta „intenzifikálása”. Először a rizsföldek tünedeznek el, majd rohamosan zsugorodik az öntözött területek aránya. Alábbhagy a szikjavítási láz és elsősorban az egyéb, csak altípusában szikes talajú területekre tevődik át a súlypontja. Ettől kezdve erdőtelepítéssel sem találkozunk a pusztán. Létrejön a Hortobágyi Nemzeti Park (1973), új célok fogalmazódnak meg a Hortobágy hasznosításával kapcsolatban: génmegőrzés, a táj kulturális és természeti értékeinek, hagyományos életformáinak védelme. Renaturációs, élőhely-rekonstrukciós programok indulnak. Megjelenik a területen az új iparág: a turizmus, amelynek kapcsolata a HNP-al korántsem nevezhető konfliktusmentesnek. Jelenleg a kistáj nagy részét elfoglaló HNP területének használatát a HNP kezelési terve szabályozza, a Parkon kívüli területek földhasználata azonban sokszor nem igazodik a természeti adottságokhoz, és a gazdaságosság elvárásaihoz sem. Sokfelé jellemző az 1950-60as években kiépített (és túlméretezett) kapacitások kihasználatlansága: állattartó telepek, halastavak, öntözőművek. A mezőgazdaság mai helyzetét és a közeli, vagy távolabbi jövőben bekövetkező EU csatlakozásunkat figyelembe véve a Parkon kívüli területek földhasználatában is jelentős változásokat kell várnunk. A HNP peremén elhelyezkedő gyenge minőségű szántók művelése jelenleg sem gazdaságos, gyepterületekként való hasznosításuk feltehetőleg kifizetődőbb lenne. Ez azonban nem jelent egyértelműen járható utat: a jelenlegi állatállomány már a mai gyepfelületek fenntartásához is gyakran kevésnek bizonyul, az állatlétszám növelése pedig szintén nem kívánatos, hiszen értékesítése jelenleg is gondot okoz. A vizenyős, belvizes szántók átalakítása azonban mindenképp kívánatos és támogatandó. A földhasználati struktúra átalakulása szempontjából fontos rámutatni arra, hogy mely szomszédos tájakkal van intenzív kapcsolata a tájnak tájképi, illetve földhasználati struktúra tekintetében. Természetvédelmi szempontból jelentős érintett élőlények köre: vonuló nagytestű madarak (darvak, récék, vadludak) és kis testű limikolák, ragadozók, európai (világ) jelentőségű vonuló helye. Legjelentősebb tájökológiai kapcsolatrendszerek: – A Tisza ártere felé, a táj nyugati és északi határán (a Borsodi-mezőség és a Taktaköz felé). Ezeket az ökológiai folyosókat a térképen szereplő fokok, mocsarak, és erdőfoltok sokszor nem biztosítják, hiszen a vízfolyások sok esetben csatornázottak, illetve olyan erősen kiszárítottak, hogy valós kapcsolatot aligha jelentenek a két tájegység között. Az itt szereplő erdők egy része nemesnyár ültetvény, melyek ökológiai folyosó funkciót a legtöbb madárfaj szempontjából szintén nem tudnak ellátni. – Délre a Nagysárrét, illetve a Berettyó régi ágainak ártere felé a vizes élőhelyek, és szórványligetek kontinuitását lehetne és kellene biztosítani. – Kelet felé a Hajdúság erei, és mocsarai felé. A kapcsolatrendszert fenntartó földhasználati típusok: gyepek, nádasok, vizenyős (ártéri) és szikes rétek, a Hajdúság felé löszgyepek (hiányzik), a Tisza ártere felé erdők ligetek, szórványfüzesek (jórészt hiányzik). Ezek stepping stone rendszere a vonuló madárfajok szempontjából kulcsfontosságú.

8


Célként fogalmazható meg a Nemzeti Park jelenlegi puffer zónájában a mezőgazdaság extenzívvé alakítása, takarmánytermeléssel, a legkedvezőtlenebb adottságú szántóföldek felhagyásával. Erre legtöbb lehetőséget talán az északi területeken, Görbeháza és Pród között találunk, ahol a múlt században lecsapolt mocsarak helyét elfoglaló réti talajú szántók egy része ma is parlagon áll. A HNP-n belül nyilvánvalóan nem célszerű a fásítás, erdősítés gondolatával foglalkozni, és ez a kistáj egészére nézve is helytálló álláspontként fogadható el. Az EU csatlakozással remélhetőleg nem lesz újabb szikes-fásítási hullám a Hortobágyon. A kistáj Parkon kívüli részén azonban ezután is szükség lesz erdőn kívüli fásításokra, véderdősávokra vagy a régiek felújítására, ezek számos erdőssztyepp lakó élőlény számára nyújtanak megfelelő élőhelyet. Szerepük inkább a szomszédos tájak határán, az azok felé való átmenet biztosításában lenne kiemelendő. Létesítésüknél azonban feltétlenül figyelni kell arra, hogy őshonos fa- és cserjefajokból álljanak, illetve, hogy ne a vonalas létesítményeket (utak, csatornák) kövessék, hanem a természetes táji elemeket (folyók, elhagyott folyómedrek, folyóhátak). Szintén figyelni kell azonban arra, hogy az európai tájaknál általában pozitívumként értékelt fragmentáltság a Hortobágyi tájnak nem autentikus sajátossága, sőt itt kifejezetten elvetendő. A szikes legelők mikromozaikossága, a sziki gyepek, szikfokok és mocsaras rétek fluktuáló határvonalai dinamikusak és nem jelenthetnek merev művelésági határt is. Ezért a legelők, gyepek fásításokkal, vagy egyéb módon való tagolása a jövőben sem lehet cél! Nagy jövőt rejthet magában a hortobágyi ökoturizmus, amely jelenleg még gyerekcipőben jár. Elsősorban a madarászok számára, főként nyugat-európai szemmel nézve kuriózumok kaphatók lencsevégre itt a fő vonulási időszakokban. A Nemzeti Park legfőbb vonzereje mára a vonulási időszak tarka madár-kavalkádja a rendszeresen visszatérő madárfajokkal és a jószerivel ugyanilyen rendszerességgel rendre felbukkanó kuriózumokkal. Amilyen tág a lehetőségek köre, ugyanolyan mély konfliktuslehetőségeket hordoz magában ennek az irányzatnak a fejlesztése. Kellő körültekintéssel és ötletességgel a HNP felelőssége a jövőben ennek a lehetőségnek a kiaknázása. A közlekedési infrastruktúra tekintetében a Hortobágy legnagyobb problémáját a Parkon átvezető 33-as út jelenti, hiszen nagy forgalma miatt a mai igényeknek egyáltalán nem megfelelő minőségű, ugyanakkor kedvezőtlen, a Parkot átszelő vonalvezetése révén már ma is számos konfliktus forrása. Nem elhanyagolható a Kilenclyukú híd kérdése, a műemlék hídon dübörög át az említett főút forgalma. A problémát remélhetőleg enyhíti a jövőben Pród felé vezetendő M3-as út. A Nemzeti Parkon kívüli vonalvezetés szerencsésebb, viszont nem várható, hogy általa a 33-as út forgalma számottevően csökkenne. Az idegenforgalom esetleges további fejlődése szempontjából azonban éppen az utak, illetve a jó minőségű utak hiánya a feltűnő. Figyelembe véve, hogy a kistáj közigazgatásilag három megye perifériális területeit fogja egybe, ez nem is meglepő. Tájképet zavaró tényezőként sokszor kerülnek szóba a sík vidéken különösen zavaró hatású légvezetékek, ezek egyébként a tömegesen vonuló, és a ragadozó madarakra közvetlenül veszélyesek is alkalmanként. A jellegzetes tájképek védelme érdekében sok helyütt megfontolandó a földvezetékek fektetése. Szintén esztétikailag zavaró az állattartó telepek oda nem illő építőanyaga: a hullámpala, fémlemezek, műanyagok, színes vakolatok felhasználása. Összegzésül elmondhatjuk, hogy nagyfokú földhasználat átalakulásra, tájstruktúra átrendeződésre a Hortobágyon nem számíthatunk, sajnos elképzelhető, hogy még a kívánatos mértékben sem. A szántók gyepekké alakítása a csökkenő állatlétszám miatt feltehetőleg csak kismérvű lesz, de itt is inkább természetvédelmi befektetésről, semmint gazdasági hasznot

9


hozó beruházásról lehetne beszélni. A HNP kívüli területek vizes élőhelyeinek nádvágással való hasznosítása pedig viszonylag kis területet érint. Dél-Nyírség „A magyar Alföld ősi tájképét, a lápokkal tarkított erdős pusztát idézi elénk a Nyírség. A százados terebélyes tölgyesek helyét mindinkább akácosok foglalják el, a buckákon a pusztai virágok sokaságát ekeföldek váltják fel, az lápok, rétek helyén gabona hullámzik. Mégis, a Nyírség őrzi hírmondóit a történelem előtti idők tájképének, a buckaközi mocsarak, fűz és nyírlápok, ligetes erdők mélye a legtöbbet őrzött meg Alföldünk múltjából, állatot, növényt egyaránt.” – írta a nagyhírű debreceni botanikus Soó Rezső a 30-as évek derekán. Valóban a Dél- és Közép-Nyírség ma is Alföldünk természeti értékekben egyik leggazdagabb területe. A Dél-Nyírség eredeti tájképét a homokbuckás erdős-sztyeppes mozaiktáj jellemezte, a tölgy döntő részarányával. Az erdőssztyepp hazánk olyan jellemző tájtípusa, ami kevés kivételtől eltekintve (Bécsi-medence) hiányzik az EU országaiból (homoki erdőssztyepp a Kárpátmedencén kívül nem ismert) (Molnár Zs.- Kun A. 2000). Bár az elmúlt évtizedekben a természeti viszonyok sokat változtak, mélyreható, a táj működésében jelentős változást okozó tájátalakító munkát az ember végezte. A legnagyobb mérvű emberi beavatkozás a térség vizeinek lecsapolása volt, amely annakidején a szántóföldi művelés alá vonható területek bővítését célozta meg. A XIX. sz. végétől kezdve az ún. nyírvízmentesítő társulatok munkájának eredményeként, a lefolyástalan vagy részben lefolyásos nyírvízlaposok vizét a területet behálózó csatornák segítségével összegyűjtötték, és a Berettyóba vezették. Ugyan alacsony az átlagos évi csapadék (550600mm) és viszonylag nagy a párolgás, a lápok helyén azért teret nyertek a szántók, ugyanakkor a tájegység nagy részén általános jelenséggé vált a kiszáradás, a talajvíz lejjebb szállása. Az erdőterületek csökkenése a vízrendezésnél jóval korábban, már a XVI.-XVII. században megkezdődött. Debrecen városa fával adózott a török Portának, ezzel megkezdődött az erdőterületek erőteljesebb csökkenése. Másrészt az Alföld állandó hadviselési útvonal volt, tehát nagy embermozgások színtere és erdészeti szempontból igen nagymérvű rablógazdálkodásnak volt kitéve. A kiirtott erdők helyét szántók, szőlők, gyümölcsösök, homoki legelők foglalták el. (Módy Gy. 1981) Ezt a drasztikus változást csak tetézte a megmaradt erdők faállományának átalakítása és az újraerdősítés. A természetes vegetáció uralkodó fafaját a „méltóságos” tölgyet, a gyorsan növő és a szárazságot jobban tűrő akáccal, fekete és erdei fenyővel, nemes nyárral váltották fel. Az akác és a többi adventív faj a térség élővilágát, tájképét alaposan elszegényítette. Ráadásul az erdők vágás utáni kituskózása és mélyszántása nyomán nagyrészt eltűntek az aljnövényzet díszét jelentő hagymás-gumós-gyöktörzses növények (pl. tarka sáfrány, egyhajúvirág). A következő drasztikus változást a természettel még viszonylag összhangban élő kisparaszti életformát felváltó erőltetett és átgondolatlan nagyüzemi gazdálkodás jelentette (gyep-gabonaváltó program, kemizálás, meggondolatlan melioráció), és a 90’-évek privatizációi során is sok fasor, liget, vízállásos terület, homokos rét esett a rövid távú haszon áldozatává. A tájhasználat változását ma elsősorban piaci, agrárpolitikai intézkedések, a jövőben az EU előírásai és gazdasági szabályai befolyásolják, ezért mielőbb célszerű az adottságoknak leginkább megfelelő – ökológiai, gazdasági, tájesztétikai, természet- és környezetvédelmi, valamint történeti szempontból is megfelelő – tájhasználatot kialakítani.

10


Tájhasználati kérdések, problémák –

– – – – – –

Bár a táj a változások ellenére sokat megőrzött ősi képéből, az eredeti természet szigetszerű maradványfoltokra zsugorodott össze. (Ennek bizonyítéka a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet szétszórt, mozaikos jellege is.) A leromlott maradványok azonban olyan távol vannak egymástól, hogy élőviláguk már nem képes új életterek benépesítésére. Ahol erős a legeltetés, az erdők nem terjeszkedhetnek a közeli rétre, legelőre, mert az állatok lelegelik a sarjadzó fákat. Természetesen a szántók intenzív művelése is megakadályozza az erdők terjedését. Miután az erdőspuszták eredeti társulásai nem szolgáltatnak nagy fatömeget, ökonómiai szempontból nem „gazdaságosak”, ezért gyorsan növő, tájidegen fajok telepítése vált általánossá. Problémát okoz, hogy a megszaporodott libatelepek tönkreteszik a rendkívül értékes élőhelyként szolgáló homoki gyepeket. A mezőgazdasági művelés alá vont területeken gyakran előfordul az értékes természetes élőhelyek beszántása, pusztítása. A túlzott mértékű legeltetés és fahasználat a zártabb erdők „kiligetesedéséhez” vezetnek. Ma még nincs „recept” a sztyeppfoltokkal tarkított ligetes erdők létesítésére. Különös helyzetet teremt az, hogy a cél nem egy stabil állapot rehabilitálása, hanem egy folyamatot és annak minden fázisát kellene (szeretnénk) megőrizni.

Az EU-hoz történő csatlakozásunk küszöbén állva, figyelembe véve az ország agrárhelyzetét, az amúgy is szükségessé váló földhasználati struktúraváltást, tekintettel a DélNyírség természeti adottságaira, szem előtt tartva a multifunkcionális tájak kialakításának igényét, a jövőben várhatóan a következő változásokra/változtatásokra lesz szükség: – Előtérbe fog kerülni a természetvédelmi hasznosítási mód. Az erdőssztyeppek egyediségük miatt a kiemelt természeti értékek kategóriájába taroznak, így fenntartásuk mindenképpen hasznosításnak számít. A gyenge termőhelyen álló ritka természeti értéket képviselő állományok esetében a természetvédelem jóval kedvezőbb hasznosítási mód, mint a ma szokásos. – Mivel a terület szántóföldjeinek átlagos értéke 14 aranykorona alatt van, gazdaságos mezőgazdasági művelést csak több száz hektáros, összefüggő parcellán lehetne elképzelni, ami viszont táji szempontból nem kedvező és az idegenforgalom számára sem vonzó. A szántóföldi növénytermesztésen belül ezért szorgalmazni kell a terület adottságainak megfelelő, a nyugati piacon is jól értékesíthető speciális növények, mint torma, dohány, rozs termesztését. Ilyen speciális termékekkel már a természeti adottságokhoz jobban alkalmazkodó, 10-25 hektáros birtokokon is sikerrel lehet foglalkozni. – A természeti oltalom alatt álló területek védelmi zónájába eső szántóterületeken nincs jövője az intenzív szántóföldi gazdálkodásnak, itt valószínűleg a jövő az erdőtelepítés vagy a legelőhasználat felé mutat. – A kistáj jellemző mezőgazdasági hasznosítását az extenzív állattartás, vadászat és gyepgazdálkodás jelentheti. Ezeknek a használati módoknak a fontosságát elsősorban történeti jelentőségük támasztja alá (hagyományos gazdálkodás elemei). – A termőhelyi viszonyok miatt az erdőssztyepp területek ökonómiai szempontból csekély értékűek, az erdőgazdálkodás extenzív formái azonban jól szolgálhatják a területek fenntartását. – A természeti értékekben, ritkaságokban gazdag terület alkalmas a szűk, speciális érdeklődésű látogató csoportok igényeinek kielégítésére.

11


–

A Dél-Nyírség szelíd buckái, a honfoglaló magyarokat is vonzó „erdős-puszta” ideális terepe lehet az egyre népszerűbb lovasturizmusnak. Az aktív turizmus eme formája még jobbára csak szűk családi, baráti keretek között űzhető a Dél-Nyírségben.

Az EU-meghatározta tendenciák máskép fogják érinteni a Debrecenhez közeli és az attól távolabbi területek földhasználatát. Debrecen keleti határában lévő Erdőspusztán igen erős a rekreációs igény, de a városszéltől 5-10 km-es sávban ennek a természetvédelemmel kombinált hasznosítási módnak erős konkurenciát jelentenek a városi piacra termelő virág és zöldségkertészetek, tejtermelő gazdaságok. A várostól távolabb, a kistáj északi és keleti részén a puszta megélhetésért folytatott szántóföldi használat még sokáig megmarad, innen ez a hasznosítási mód a vidék népességének csökkenésével párhuzamosan fog eltűnni. Feltehetőleg igen kevés speciális terméket termelő gazdaság fog kialakulni. Tokaj-Hegyalja A kistájcsoport természetes habitusát eredendően az átmeneti jelleg szabja meg, határövezet, - mezo-ökoton – az Északi Középhegység és a Nagyalföld között. Táji tulajdonságai részben a hegyvidékkel, részben a síksággal rokonítják, de egyedi jellege épp ebből a sajátos átmenetiségből, ebből a természet-adta mozaikosságból fakad (Pinczés Z. 1998). Akár melyik tájalkotó tényezőt nézzük; geológiai alap, a domborzat, a talajtani és a vízrajzi adottságok, de legvilágosabban az éghajlat, és a növényzet egy önállóan szerveződő táj mivoltát bizonyítja (Csorba P. 1995). Táji folyamatai közül a hegyvidéki határon élénk a felszíni és felszín alatti vízbelépés, kimutatható az anyagáthalmazódás a magasabb térszínek felől, s a hegység és a hegyláb közötti légmozgás is mutat bizonyos szabályosságot. Anyagés energiamozgási folyamatok tekintetében a függőség közepes mértékűnek mondható a hegyvidék és a kistájcsoport területe között, ellenkező oldalon viszont erős a tájegység anyagés energiakiáramlása, az alföldi (Taktaköz, Bodrogköz) előterek felé. Ebből az irányból nincs hasonló mértékű visszaáramlás. Ezt az egyedi vonásokkal természetes módon felruházott kistájcsoportot az emberi területhasználat erősen átformálta. Természeti adottságai jelentős mértékben megváltoztak, s hazai viszonylatban magas specializáltságú agrártáj alakult ki (Bernát T. 1998, Frisnyák S. 1995). A lejtőket sok helyen teraszozták, a melegkedvelő bokorerdő-sziklagyep növénytakarónak kevés hírmondója maradt, a települések és az infrastruktúra a keskeny hegylábi övezetben igen markáns területhasználati sávokat alkot. Az antropogén hatás világosan megmutatkozik a vízhálózat, a talaj és bizonyos klimatikus adottságok tekintetében is. A történelmi szőlőtermelés, és az ahhoz kapcsolódó környezetalakítás azonban nemhogy elhalványította volna a tájegység egyedi vonásait a szomszéd tájakkal összehasonlítva, ellenkezőleg; Tokaj-Hegyalját a szőlőművelés teszi egyedivé a táj működését, és tájképi megjelenését illetően egyaránt. A kistájcsoport tájfejlődését – kis túlzással – le lehet írni a szőlőművelés történetével (Boros L. 1996, Frisnyák S. 2000, Konkolyné Gyúró É. 1990). A szőlőművelés virágzó és hanyatló szakaszai komplex módon formálták az egész tájat. A települések gyarapodása, a parlagosodás, az alsó hegylábi nagytáblák kialakítása, az eróziós jelenségek szaporodása, vagy akár a tájat keresztező patakok vízminősége mind összefüggésbe hozható a szőlőművelés történelmi korszakaival. A tájfejlődés sajátos vonása, hogy a korábbi időszakok területhasználata markáns módon ott hagyta bélyegét a jelenlegi tájon, viszonylag sok reliktum tájelem tarkítja a kistáj területét. Legfeltűnőbbek a felhagyott szőlőteraszok, a kőtámfalak, az egykori utak, de maradandó nyomot hagyott a táj adottságaiban a talajpusztulás, a behurcolt növényfajok térhódítása, a vízhálózat átalakítása is.

12


Tokaj-Hegyalja – legalábbis annak legnevezetesebb része, a Tokaji Nagy-hegy – 2000ben pályázott a világörökség címre is. Ebből is nyilvánvaló, hogy Magyarország egyik szimbolikus tájegységéről van szó, amelynek tájvédelme megkülönböztetett figyelmet érdemel. A Hortobágy, a Balaton-felvidéki - badacsonyi látkép és talán a Dunakanyar mellett a Tokaj mindenképpen belefér abba a néhány tájegységbe, amelyet mindenki igazi magyar tájnak érez. Ebből az is következik, hogy védelme, kezelése, tervezése kiemelt fontosságú feladat. Az itteni tájvédelem egyedi vonása, hogy a természeti tájelemek megőrzése sok helyen alárendelt szerepet játszik a szőlővel beültetett lejtőkkel szemben. A hegyaljai tájvédelem gerincét a szőlőműveléshez kell igazítani, itt a hosszú távon fenntartható tájműködésnek a szőlőgazdálkodás igényeihez kell alkalmazkodni, a táj vizuális megjelenésében domináns szerepet tölthetnek be a szőlőparcellák. Nem szőlőmonokultúrát akarunk látni, nem kell erőltetni a kedvezőtlen adottságú lejtők betelepítését, de a művelés ökológiai optimumzónájában – a délre, délnyugatra néző lejtők 200-300 m tszf-i magasság közé eső szakaszán uralkodó földhasználati mód lehet a szőlő (ezek az egykor mál-nak nevezett meleg lejtők). A mozaikosságot itt az eróziós árkok, sok eredeti növényfajt megőrzött zöldfolyosói képezhetik, s a harmonikus tájképi megjelenést a felső lejtőszakaszok tölgyesei biztosíthatják (Csorba P. 1995). Jelenleg ebben a magassági zónában igen sok a parlag, többsége járhatatlanul elbozótosodva gondozatlan táj benyomását keltik. A bokros átmenti ökoton egy része megtartható – sokféle gyógynövény megterem itt – ami 5-10 %-os területi részesedéssel növeli az ökológiai tájdiverzitást. A minőségi bortermelés igényeit szinte sehol sem elégítik ki az 1970-es, 1980-as években, az alsó hegyláblejtőkre telepített hatalmas szőlőparcellák (Csorba P. 1999). Ezek valószínűleg lassan el fognak tűnni, s helyükre visszatér az egykori szántóföldi gazdálkodás. A tradicionális hegylábi művelési szerkezet szántóföldi része azonban nemigen fogja visszakapni korábbi súlyát, területi részesedését. A hegyaljai szántóföldi kultúrának nincs tájjellegű terméke, inkább lehet számítani a településkörnyéki gyümölcsösök térnyerésére (Frisnyák S. 2000), és persze a beépítések, az infrastruktúra fejlesztése is elsősorban ezeken a volt szántóföldeken tud legkönnyebben terjeszkedni. A tradicionális, többlábon álló hegyaljai földhasználat erős - és sokszor ténylegesen életmentő fontosságú - része volt az ártéri legelőkön folytatott állattenyésztés. A bodrogparti rétek, kaszálók használata messze lemaradni látszik a már újjáéledő, a legjobb lejtőket újra birtokba vevő szőlőtelepítés mögött. A rétgazdálkodásnak és az állattenyésztésnek - preferált ágazatként - talán az uniós csatlakozás után lesz nagyobb reménye a fejlődésre. Területi aránya valószínűleg távlatilag sem fog domináns szerepet kapni, hiszen a vízparti és nedves élőhelyek természetvédelmi és rekreációs funkcióira erőteljesebb fejlődés vár. A vizi, vízparti turizmus igényei jól összeegyeztethetők az ökológiai tájszerkezetben betöltött szerep tudatos erősítésével – annál is inkább, mert a Bodrog a nemzeti ökológiai hálózat határon átnyúló ökológiai folyosója. Az EU által támogatott földhasználati típusok között kiemelt szerepet kap az erdősítés. Ez szintén beilleszthető Tokaj-Hegyalja ökológiai alapokon nyugvó tájszerkezetébe. A kistájcsoport területén azonban sem az ártéri, sem a szőlők fölött megkapaszkodó meredek felső lejtőkön növő erdőktől nem lehet magas fahozamot várni. Természetvédelmi szempontból kedvező lehetőségek vannak viszont a bokorerdős, sziklagyepes társulások regenerációjára, amelyek közül nem egy igen szép tájképi pontokat, a hegylábi lejtők között kiemelkedő alacsony izolált hegyek csúcsát foglalhatja el (pl. az ún. „sárospataki előhegyek”, Rudnok-tető, Sajgó, Hosszúmáj. Poklos, stb.). A kistájcsoport alapvetően kedvező földhasználati irányváltást élt meg az utóbbi 10 évben. A szőlőparcellák visszakapaszkodása a jó termőhelyekre, a hegylábi gyepes izolátumok és a bodrogmenti vizes élőhelyek fokozódó védelme, valamint a turizmus feléledése a kulturális –történelmi értékekben igen gazdag hegyaljai tájon biztató irányvonal.

13


Ez a tendencia nincs ellentétben az EU által kitűzött célokkal sem (Ángyán J.- Fésűs I. 1998), de a Hegyalja épp az egyik olyan tájegységünk, ahol a lehető leghatározottabban érvényesíteni kell a helyi sajátosságokat, egy igazi magyar kultúrtáj kialakítása érdekében. Gondot okozhat a már említett állattenyésztés szűkös perspektívája, a közlekedési infrastruktúra fejlesztése a beépítésekkel már egyébként is túlterhelt alsó hegylábi lejtőkön, és a települések épületállományának leromlottsága és a tájképi megjelenést nagyban befolyásoló pincesorok, présházak kevésbé igényes, nem eléggé tájba illő jellege. Az épített környezet terén különösen sok tennivaló akad, mert a falusi szálláshelyek, a kulturált falukép kialakítása nélkülözhetelen tényezője a hatásos tájfejlesztésnek. A cikkben leírt gondolatok megszületéséhez lényeges segítséget nyújtott a T020356. számú OTKA pályázat anyagi támogatása. Irodalom Ángyán J. – Fésűs I. 1998: Magyarország földhasználati zónarendszerének kidolgozása az EUcsatlakozási tárgyalások megalapozásához – alapozó modellvizsgálatok munkaközi anyaga, III. GATE, 50. p. Ángyán J.- Büttner Gy.- Fésűs I. – Németh T. – Podmaniczky L. – Tar F. 1999: Alapozó vizsgálatok Magyarorszság földhasználati zónarendszerének kialakításához – Természetvédelem és mezőgazdaság, Műhelytanulmányok, Stratégiai kutatások MTA, pp. 7-30. Bernát T. 1998: A magyar mezőgazdaság területi szerkezetének változásai – Földrajzi Közlemények, 1-2, pp. 11-28. Boros L. 1996: Tokaj-hegyalja szőlő- és borgazdaságának földrajzi alapjai és jellemzői – MiskolcNyíregyháza, 322 p. Borsy Z. (1961): A Nyírség természetföldrajza - Akadémiai Kiadó, Budapest. 227 p. Cs. Tábori H. (szerk.) 1996: A dél-nyírségi Erdőspuszták - Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára, 24p. Csorba P. 1995: Tokaj-Hegyalja tájökológiai szerkezetének és geomorfológiai adottságainak összehasonlítása – Földrajzi Értesítő, 44, 1-2., pp. 39-51. Csorba P. 1994: Tájökológiai folyosók Tokaj-Hegyalján – ÖKO Rt., V. évf. 4. pp. 27-31. Csorba P. 1999: Tájszerkezeti változások a bodrogkeresztúri félmedencében (Tokaj-Hegyalja) – Földrajzi Közlemények, 3-4. pp. 109-128. Csorba. P. 2000: The transformation of landscape ecological structure following the land privatisation in Hungary – In: Ü. Mander – R. Jongman (Eds.) Consequences of Lands Use Changes – WIT Press, UK, Advances in Ecological Sciences, pp. 185- 198. Development of European Landscapes 2001: Ü. Mander- A. Printsman- H. Palang, (Eds.); IALE European Conference, Conference proceedings I-II., University of Tartu, 804 p. ESPD 1999: European Spatial Development Perspective – Towards Balanced and Sustainable Development of the Territory of European Union European Commission, Potsdam, May 1999, 83 p. European Landscape Convention 2000: European Treaty Series – No. 176 Council of Europe, 8 p. Frisnyák S. 1995:Tájak és tevékenységi formák Miskolc-Nyíregyháza, 287p Frisnyák S. 2000: Tokaj-Hegyalja földhasznosítási övezetei a 16-19. században – In: Füleky Gy. (szerk.) A táj változásai a Kárpát-medencében a történelmi események hatására – BudapestGödöllő, pp. 101-107. Glatz F. 2001: Helyünk a jövő Európájában - Alföldi Tanulmányok, Eu és az Alföld 2000/2001, Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba, pp.3-7. http://www.strategyguide.org/at4/ws250399.html http://conventions.coe.int/treaty/EN/ Illés I. 2001: Az Alföld helyzetének és fejlődésének transznacionális tényezői - Alföldi Tanulmányok, Eu és az Alföld 2000/2001, Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba, pp. 32-42.

14

Földrajzi Konferencia, Szeged 2001. Jung, G. (Hsg.) 2000:Norwegen eine Naturlandschaft? – Ökologie und nachhaltige Nutzung – Oldenburger Geoökologische Studien Band 4. 228 p. Kaán K. (1939): Alföldi kérdések, erdők és vizek az Alföld kérdéseiben, Bp. Konkolyné Gyúró É. 1990: A tájpotenciál és tájhasználat összefüggései a Zempléni-hegységben – Kandidátusi értekezés, Budapest Kovács T. (szerk.) 2000: V. falukonferencia Integrált vidékfejlesztés – MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 532 p. Molnár Zs. – Kun A. (szerk.)2000: Alföldi erdőssztyepp-maradványok Magyarországon – In: WWF füzetek 15.WWF Magyarország, 56p. Módy Gy. 1981: A debreceni erdőspuszták története 1945-igDebrecen, Alföldi Ny., 48p. Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program I. kötet, 1999: Szerk. Ángyán J.- Fésűs I. – Podmaniczky L. – Tar F. – Vajnáné Madarassy A. Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, Agrár- és környezetgazdálkodási tanulmánykötetek, 174 p. Pan-European Biological and Landscape Diversity Strategy 1995- Steering Committee, Strasbourg Pan-European Biological and landscape Diversity Strategy, 1996: Work programme for 19972000 – Council of Europe, ECNC Petrarca 2001: European Academy for the Culture of Landscape – http://www.geotheanum.ch/section/nws/landschaft The Pan-European Biological and Landscape Diversity Strategy 1996: A vision for Europe’s Natural Heritage – Council of Europe, ECNC, 50 p. Pedroli, B. (ed./Hrsg.) 2000: Landscape- Our Home, Lebensraum Landschaft – Freies Geistesleben, Stuttgart, 222 p. Pinczés Z. 1998: A Tokaji-hegység kialakulása és geomorfológiai értékei – Földrajzi Közlemények, 1-2, pp. 1-10. Raivo, P. J. 2000: Landscaping the patriotic past: Finnish war landscapes as a national heritage Somper, C. 1999: Workshop:Landscapes and Sustainablity – Zoltai L.1935: Debrecen vizei. Folyók, folyások, völgyek, erek, fokok. – Tavak, fertők, fenekek, laposok, mocsarak, rétek, tiszták. Árkok, csatornák, gátak, kutak. Debrecen, Nagy K. Ny. , 40p. Zoltai L. 1938: Debreceni halmok, hegyek, egyéb mesterséges emelkedések, úm. Laponyagok, telkek, ülések, dombok, gerendek és hátak a város határában, valamint külső birtokain. Debrecen, Városi Ny. , 57p.

15

A MAGYAR TÁJAK VÉDELME AZ EURÓPAI UNIÓS CSATLAKOZÁS KÜSZÖBÉN. Az Európa Tanács tájvédelmi egyezménye

Recommend Documents