KÚT 2007/1-2.
1
A magyar kelet-európai történeti kutatások új útjai Doktorandusz konferencia1 2007. március 9. 925 megnyitó 1. szekció: Elnök: Palotás Emil professzor 930 – 950 Csaplár Krisztián (ELTE-BTK) – Törzsek és nemzetségek a századfordulós Albániában 950 – 1010 Binder Mátyás (ELTE-BTK) – A roma etnikai-nemzeti identitás gyökerei Kelet-Európában 1010 – 1030 Baki Attila (ELTE-BTK) – Zsidók és politika Szlovákiában - 1939-1942 1030 – 1050 vita 1050 – 1110 kávészünet 2. szekció: Elnök: Benedek Gábor docens 1110 – 1130 Zsigmond Gábor (ZMNE) – A fiumei magyar tengeri kereskedelemi gőzhajózás kialakulása 1130 – 1150 Ősz Gábor (ELTE-BTK) – Az 1863-as lengyel szabadságharc magyar hősei – ahogy ők látták, ahogy őket látták 1150 – 1210 Demeter Gábor (DE-BTK) – Az 1913. augusztus 10-i bukaresti béke közvetlen hatásai a nagyhatalmi politikára és Bulgária külpolitikai orientációjára 1210- 1230 Miczov Jordán (ELTE-BTK) – Magyar-bolgár külügyi kapcsolatok az 1920-as évek első felében 1230 – 1250 vita 1250 – 1310 ebédszünet 3. szekció: Elnök: Krausz Tamás professzor 1310 – 1330 Seres Attila (MTA-TTI) – Az 1940. évi magyar-szovjet kereskedelmi szerződés néhány problémájáról 1330 – 1350 Kiss Gábor (ELTE-BTK) – A magyar légierő az 1945-1956 közötti időszakban. A haderőnem újjászervezése, a légierő működtetésének első évtizede 1350 – 1410 Mitrovits Miklós (ELTE-BTK) – II. János Pál pápa első lengyelországi látogatása. A lengyel pápa a lengyel és a szovjet dokumentumok tükrében (1978-1980) 1410 – 1430 Radvánszky András (ELTE-BTK) – Függetlenség, vagy beolvadás? Politikai változások és az orosz-belorusz integráció folyamata a ’90-es években 1430-1450 vita 1450 zárszó 1
A a Kelet-Európa Története doktori program hallgatói: Binder Mátyás (PhD hallgató), Csaplár Krisztián (tanársegéd), Mitrovits Miklós (PhD hallgató) szervezték a konferenciát, valamint szerkesztették ezt a kötetet.
2
KÚT 2007/1-2.
The New Paths in Hungarian Historical Research on Eastern Europe Graduate Student Conference 9 March 2007
925 Opening Section 1.: Chairman: Emil Palotás 930 – 950 Krisztián Csaplár (ELTE-BTK) – Tribes and Clans in Albania at the Turn of the 20th Century 950 – 1010 Mátyás Binder (ELTE-BTK) – The Roots of Romani Ethnical-National Identity in Eastern Europe (Czechoslovakia, Hungary, Romania, Yugoslavia) 1010 – 1030 Attila Baki (ELTE-BTK) – Jews and Politics in Slovakia - 1939-1942 1030 – 1050 Discussion 1050 – 1110 Break Section 2.: Chairman: Gábor Benedek 1110 – 1130 Gábor Zsigmond (ZMNE) – The Development of Hungarian Commercial Steamshipping at the Sea of Fiume 1130 – 1150 Gábor Ősz (ELTE-BTK) – Hungarian Heroes in Poland in the 1863 Revolution 1150 – 1210 Gábor Demeter (DE-BTK) – The Short-Term Impacts of the Bucharest Peace Treaty on Power Policy and the Orientation of the Bulgarian Foreign Policy 1210- 1230 Jordán Miczov (ELTE-BTK) – Hungarian-Bulgarian Diplomatic Relationships in the First Half of the 1920’s 1230 – 1250 Discussion 1250 – 1310 Lunch Section 3.: Chairman: Tamás Krausz 1310 – 1330 Attila Seres (MTA-TTI) – Some Problems Regarding the Hungarian-Soviet Commercial Agreement of 1940 1330 – 1350 Gábor Kiss (ELTE-BTK) - The Hungarian Air Force between 1945 and 1956 – the Reorganization of the Force and the First Decade of Operating the Air Force 1350 – 1410 Miklós Mitrovits (ELTE-BTK) – The First Pilgrimage of Pope John Paul II in Poland – The Polish Pope in the Light of Polish and Soviet Documents (1978-1980) 1410 – 1430 András Radvánszky (ELTE-BTK) – Belarus: Independence or Fusion? Political Changes and the Process of the Russian-Belarus Integration in the Nineties 1430 – 1450 Discussion 1450 Closing remarks
KÚT 2007/1-2.
3
Új kihívások – új válaszok Az ELTE Történelemtudományok Doktori Iskolájának Kelet-Európa története programja is dokumentálhatja, hogy a globális folyamatok hirtelen kiterjedésének keretei között az utolsó két évtizedben a történettudományos kutatások területe nagymértékben átalakul, ám okozzon ez bármilyen nehézséget, a hagyományos oknyomozó történetírás az újjászerveződött Kelet-Európa középső részén is fennmarad. Sőt, optimistán úgy vélekedhetünk, hogy e tudomány a kelet-európai régió sajátos történelmi közegét, eredetét és európai integrációját – a maga történelmileg felhalmozódott intellektuális eszközeivel – képes lesz a következő évtizedekben is vizsgálni, elemezni. A siker egyik feltétele volna, ha a világot és régiónkat nem söpörné el a barbarizálódás egy lehetséges új fázisa, amit elkerülendő a történettudomány sokat tehet. Ebből a szempontból érdekes olvasmányul szolgálhat a Kelet-Európa története doktori program I. konferenciájának1 e kötetben publikált anyaga, melyben fiatal oktatók és mindenekelőtt az ELTE doktoranduszai állították középpontba különböző témakörökben a modern és az archaikus kollízióját. A fiatalok igyekeztek kibogozni a történelem mélyrétegeiből azokat a valójában ma is jelenlévő fejlődési elemeket, amelyeket látszólag beborított a történelmi múlt homálya vagy éppen ellenkezőleg, a történelmi múlt nagyon is „aktualizálja” a korábbi fejlődési fázisok átalakult tényezőinek a jelennel való kapcsolatát. Így tárultak fel az egyes dolgozatokban – a példa kedvéért említem – az albán törzsek történeti szerkezetének, életmódjának elemei (Csaplár Krisztián), a rendszerátalakulás belorusz formaváltozatának sajátosságai, történeti forrásai (Radvánszki András) vagy a romák történetének máig élő kelet-európai jellegzetességei (Binder Mátyás). Továbbra is népszerű a fiatalok körében Magyarország valamely kelet-európai országgal való kapcsolattörténetének vizsgálata (Seres Attila). Ami szinte minden dolgozatban közös törekvés volt, a források tisztelete és azok szorgalmas összegyűjtése – e hagyományos történészi tulajdonság nélkül nincs történettudomány, nincs történetírás napjainkban sem. Ebből a szempontból érdemes kiemelni Baki Attila a szlovákiai zsidósággal és Mitrovits Miklós II. János Pál pápa lengyelországi látogatásával foglalkozó munkáit. Hogy sikerül-e a magyar történetírás kelet-európai témákkal foglalkozó irányának valóban új utakra lépnie, még nem tudjuk, korai volna nyilatkozni. Ám egy dolog bizonyos. Az ELTE Kelet-Európa története doktori program tudományos konferenciáján egy új történész generáció megjelenése körvonalazódott. Ez annál inkább figyelemre méltó tény, mert az egyetemestörténet-írás hazánkban sok évtizeddel ezelőtt került a perifériára, s talán újra reménykedhetünk: eljött a „feltámadás” ideje? Budapest, 2007. március. 29. Krausz Tamás tanszékvezető, egyetemi tanár
1
„A magyar kelet-európai történeti kutatások új útjai. Doktorandusz konferencia.” 2007. március 9. ELTE – BTK, Budapest, Múzeum krt. 4. A épület, Kari Tanácsterem.
3
4
KÚT 2007/1-2.
CSAPLÁR KRISZTIÁN „Drëqi nuk âsht aq i keq sa njërzija e kujton, as Shqiptari jo.”1
Törzsek és nemzetségek a századfordulós Albániában2 A törzsi szerveződés3 az északon élő albánok ill. a mai Dél-Montenegróban élt szláv ajkú népesség között terjedt el leginkább, egy földrajzilag jól körülhatárolható területen. E társadalmi forma klasszikus fő élet- és gazdasági terét hozzávetőlegesen északon a Durmitor (Hercegovina), délen Kruja, nyugaton a Cattaroi-öböl, keleten pedig a Kopaonik déli lankái a mai Koszovó nyugati szegélyén határolták. Ennek a világnak a földrajzi miliőét a hegyek által dominált birka- és kecsketartó társadalmak jelenléte jellemezte (a fő bevételi forrás a birka és kecskenyájakból volt – tej, sajt, gyapjú). Ezen terület központi részei a mai Montenegró és Észak- ill. Közép-Albánia hegyvidéki területeire estek. A törzsi berendezkedés azért alakulhatott ki itt, mert a rendkívül magas hegygerincekkel szabdalt kisebb völgyek adottságait csak egy törzsi méretű, több ezer főt tömörítő közösség tudta a legmesszebbmenőkig kihasználni és ugyanakkor megvédeni. Ez a törzsi társadalom volt a legkényelmesebb és egyben a legstabilabb szervezet, ezt volt a legnehezebb megbontani. A szűkebben vett északalbániai hegyvidéken (Kis- és Nagy-Hegyvidék) hozzávetőlegesen harminc kisebbnagyobb törzs élt, akik közül a legjelentősebbek a kelmendiek, hotik, grudaiak, shalaiak stb. voltak. A hegyvidéki területeken élő albán törzsek gyűjtőneve a malisszor („hegylakó”) volt. 1
„Az ördög nem olyan rossz, ahogy azt az emberek mondják; az albán sem.” (albán közmondás) A tanulmány a következő válogatott szakirodalom alapján készült: ELSIE, ROBERT: A Dictionary of Albanian Religion, Mythologie, and Folk Culture. London, Hurst & Company, 2001., BALDACCI, ANTONIO: L´Albania. Roma, Instituto per l’Europa Orientale, 1929. 244265. (a továbbiakban: BALDACCI, 1929.), DURHAM, EDITH MARY: Some tribal origins, laws and customs of the Balkans. London, 1928. 39-52. (a továbbiakban: DURHAM, 1929.), ELSIE, ROBERT: Der Kanun. Vorwort. Pejë, Dukagjini, 2001. 11-34., KASER, KARL: Das Problem des Entstehens der Stammesgesellschaften. Münchner Zeitschrift für Balkankunde 7-8. (1991) 141-165. (a továbbiakban: KASER, 1991.), KASER, KARL: Familie und Verwandtschaft auf dem Balkan. Wien, Böhlau, 1995. 62-102 és 167-265., KASER, KARL: Hirten, Kämpfer, Stammeshelden. Wien-Köln-Weimar, Böhlau, 1992. 55-119 és 140-293. (a továbbiakban: KASER, 1992.), NOPCSA, FRANZ: Die Bergstämme Nordalbaniens. Die Stammesgesellschaften Nordalbaniens. Hrsg.: BAXHAKU, FATOS – KASER, KARL. WienKöln-Weimar, Böhlau, 1996. 207-318. (a továbbiakban: NOPCSA, 1996. ill. a kötet: BAXHAKU-KASER, 1996), SEINER, FRANZ: Ergebnisse der Volkszählung in Albanien. Wien-Leipzig, Hölder-Pichler-Tempsky, 1922. 108-112. (a továbbiakban: SEINER, 1922.) 3 A törzsek életét – a pusztulásuk előtti utolsó pillanatban – az angol Edith Mary Durham (18631944), a bajor Marie Amelie von Godin bárónő (1882-1956) és a magyar báró Nopcsa Ferenc örökítette meg írásaiban a századfordulón. 2
KÚT 2007/1-2.
5
A balkáni patriarchalitás egyik forrása a pásztorkodó életforma. Ez az életmód roppant szigorú: kitöltötte mind a férfiak, mind a nők, mind a család, mind a törzs életét. Minden gondolatnak az állatok körül kellett forognia, emellett másra nem jutott idő. A pásztortársadalmaknak az állatokon túl speciális kapcsolatuk volt a földdel is. Nem individuális birtoklás volt ez, hanem kollektív használati jog a legelőkre. A hegyvidéki gazdálkodási forma csaknem kizárólag a törzsi területeken fordult elő, de kedvező adottságok esetén nagyobb nemzetségek életmódja is lehetett. A törzs a kollektív tulajdonában levő területek összességére – téli ill. nyári legelők és a minimális mennyiségű termőföld – épült, amelyeken állandó települések voltak, nagyrészt a völgyekben. Az egyes törzsi territóriumok határai a helyi háborúskodások következtében némileg módosulhattak. A falvak a téli legelők közelébe települtek, mert így egyrészt megkönnyítették a rendkívül kemény telek túlélését, másrészt pedig könnyebb volt megvédeni az állatállományt a februárban rendszeresen megjelenő éhező nomád rablócsaládoktól. A téli legeltetés másik lehetősége, hogy a törzs – kímélve és egyben tartalékolva saját téli legelőit – bérelte a földet. További megoldás, hogy élelemért és fegyveres védelemért cserébe egy-egy kisebb nemzetséget fogadtak fel az állatok átteleltetésére. A nyári legelők távolabb feküdtek a falvaktól, de ezek sem voltak háromnapi járásnál messzebb, ily módon könnyű volt őket ellenőrzés alatt tartani. Általában ezek kevésbé dús legelők, mégis egy-egy törzsi territórium elég nagy volt ahhoz, hogy embereinek és állatainak egyaránt kielégítse szükségleteit. A közös földeket a nagycsaládok között osztották fel, akik emellett kisebb nyájat tartottak. Az állatokat általában a szegényebb családok kísérték, akiket a törzs fegyverforgatói védtek. Védeni kellett magukat a törzs gazdagságát jelképező legelőket is, mert terméketlenségüket a kollektív földtulajdon növelésével lehetett ellensúlyozni, ezért gyakoriak voltak a legelőkért vívott fegyveres harcok. Az állatokat tartották és nem tenyésztették. A minőségi állattartás, a higiénia, tejhozam nem volt cél. Ilyen körülmények között csak a legigénytelenebb állatok maradtak meg, de egyben a legszívósabbak is. A Koszovóban élő albán törzsek berendezkedése részben eltért a tőlük nyugatra élőktől. Az ő törzsi szervezeteik kiegészültek egy helyi sajátossággal: a rokonságnál fontosabb volt a területi kötődés. A családok területi alapon tömörültek nagyobb egységekké. Maga a nagycsalád is eltért az észak-albániai modelltől: Koszovóban ugyanis több, egymáshoz közel levő háztartás alkot(hat)ta a nagycsaládot. Ez az állandó háborús fenyegetettség hatására alakult ki, így ugyanis eredményesebben lehetett védekezni a rablók ellen.4 A törzsi területektől keletre-délre éltek a transzhumáló gazdálkodást folytató kisebb törzsek, nemzetségek. Ez a gazdálkodási forma az állandó téli és nyári legelőkkel rendelkező, vagy ugyanazokat a területeket évről évre bérlő, nyári és téli időszakos településsel bíró vándorló csoportokat jellemezte. Ez az életforma már nem volt alkalmas törzsi méretű társadalmi egységek eltartására, ezt csak létszámban kisebb, vérségi vagy területi alapon szerveződő nemzetségek ill. nagyobb rokoni közösségek tudták folytatni. Az állatokat nem az ideiglenes településeken tartották, 4
Vö. a szerb zadruga felépítésével.
6
KÚT 2007/1-2.
hanem állandóan vándoroltatták legelőről legelőre. A téli és nyári szállások között átlag tíz-harmincöt napi járás volt. Mivel az állandó vándorlás mellett az útvonalak és a – saját vagy bérelt – legelők is állandóak voltak, létezett némi mezőgazdaság is, de ez messzemenően alá volt rendelve az állattartásnak. A transzhumáló gazdálkodás nagyrészt a mai Koszovóban, Dél-Albániában (Vojussa-mente), a Drin és Osum folyók közötti területen és a Trák-Macedón rögvidéken terjedt el, bár utóbbin nem volt kizárólagos életforma. Termékeiket elsősorban a vándorlási útvonal mentén fekvő városi piacokra termelték. Egy harmadik jelentős gazdálkodási- és életforma is elterjedt az albánok között: a nomadizálás. Ez az életmód volt a legarchaikusabb, már Sztrabón is megemlítette az akkori illír-trák területeken. Ennek ellenére a 19. század elejéig szinte semmilyen adat nem ismert a nomádokról, nem volt köztük ugyanis nyilvántartott sorozás vagy egyéb regisztrálás. Annyi bizonyos, hogy ők is nagycsaládos rendszerben éltek és állandóan úton voltak. A megélhetés napi problémát jelentett számukra. Évi vándorlásaikban csak az útvonalak voltak biztosak, kunyhóikat könnyen szállíthatónak építették meg. A legelőket szokásjog alapján bérelték nagyobb törzsektől, kolostoroktól vagy földbirtokosoktól. Ez nagyon termékigényes élet volt, így állandó érintkezésben álltak – általában görög – kereskedőkkel. Megélhetésük így is szűkös volt. Szerény életüket gyakran tették színesebbé a rablások, amelyek a pásztorkodó életmód elválaszthatatlan részei voltak. Erre a nomád családok a túlélés miatt kényszerültek rá. Télen ugyanis az állatok lefogytak, kimerültek a készletek és nem volt olyan védett hely, ahova őket ilyenkor befogadták volna. A rablásnak számtalan változata alakult ki és a jól begyakorolt technikák – ill. az elszántság – gyakran mesés zsákmányt hoztak. Az oszmán kormányzat a nagyobb rablásokat rendszerint büntető hadjáratokkal torolta meg. Némely nomád törzs-nemzetség létrehozott ún. félnomád településeket, amelynek több ezer lakosa is lehetett, városnak mégsem lehet ezeket nevezni. Az itt élő „nomádok” nyájaikat a hegyekben tartották, maguk pedig kereskedésre adták a fejüket. A pásztorkodó életformák nagyon piacfüggők voltak. A pásztorok ugyanis csak bizonyos – elsősorban állati – termékeket tudtak előállítani, a többi élethez szükséges árut – fegyver, fémeszközök ill. különböző kovács termékek, só, fűszerek, igényesebb textíliák, bizonyos élelmiszerek – meg kellett venniük. A piac általában a legközelebbi városban volt, a törzs területén kívül, ahol az állatot, gyapjút, esetleg kézműves termékeket jó áron lehetett eladni és ugyanakkor a beszerzéseket is le lehetett bonyolítani. Mivel gyakorlatilag csak a városban érintkeztek a külvilággal, a hatóságok legfőképp itt tudták őket ellenőrizni és a törzs-nemzetség gazdasági helyzetéről információt szerezni. Ha a törzs kivívta az állam rosszallását, akkor gyakori büntetésforma volt a piaclátogatástól való elzárás: ez ugyanis a törzs fizikai (jó)létének egyik kulcsa volt és hatékonyabb volt, mintha az állami hadsereg fegyveresen szerzett volna érvényt a kormányzati akaratnak.
KÚT 2007/1-2.
7
A törzs (fis) definíciója A balkáni törzsi társadalmakkal foglalkozó tudományágak (történelem, antropológia, néprajz, szociológia) a félsziget nyugati felén élő törzs-típus fogalmát a következő definíciókkal írják körbe:5 1. A törzs egy patrilineáris leszármazási csoport; minden olyan ember a tagja, aki férfiágon egy közös őstől származik (szociális szervezet). Az ős férfi leszármazottjai reprodukálják a törzset (ennek összekötő eleme a szóbeli hagyományban élő közös leszármazási történetek, az ősről szóló mondák ill. a családfa6). Ennek a leszármazási rendszernek nincsenek fokozatai vagy kasztjai, elméletileg sosem ér véget. 2. A törzs egy területi szervezet; az észak-albániai törzsek többsége világos, jól elkülöníthető territóriummal rendelkezett. Ez a törzsi terület nyári és téli legelők hálózatából állt. 3. A törzs egy jogi képződmény; mindenki, aki a leszármazási csoporthoz tartozik, az szövetséges és barát: ugyanabból a vérből származnak. A többi törzs tagjai potenciális ellenségek, mert ők idegen vérűek. A saját csoport tagjaira és az idegen csoportok tagjaira más-más törvények vonatkoznak (más-más viselkedést írnak elő). A központi területek törzseinek számát Montenegróban Edith Durham 42-re teszi,7 Észak-Albániában8 Franz Seiner pedig 67-re.9
A törzsek keletkezése Ebben a kérdésben a néprajzosok-antropológusok és a történészek különböző véleményen vannak.10 Az alapkérdés az, hogy az egyes törzsek létrejöttének milyen okai voltak (földrajzi vagy egyéb). A néprajz és antropológia művelői (a klasszikus: Jovan Cvijić11) szerint a törzsi társadalmak kontinuitását legalább a 6-7. századig (vagy Ptolemaios alapján akár korábbi időkre is) vissza lehet vezetni. Ennek „élő” 5
BAXHAKU-KASER, 1996. 12-13. A családfa ismerete az életben maradás feltétele volt; ismerete többek között a rokoni ill. baráti csoportok közötti szabályozott házasodási szokásokhoz kellett. NOPCSA, 1996. 207. 7 A törzs elnevezése itt: pleme. DURHAM, 1928. 39-52. 8 A Seiner által használt Észak-Albánia fogalom alatt a Monarchia által 1916-ben megszállt albán területek hegyvidéki részeit kell érteni: Kis- és Nagy-Hegyvidéket és a Shkumbi-folyó, a mirdita hegyek ill. a Drin által határolt hegyvidéket (Mirdita, Dukagjin, Malësia e Çermenikës, Malësia e Martaneshit), továbbá a mai Nyugat-Koszovó egyes részeit. 9 SEINER, 1922. 108-112. A törzsek valódi száma 70 körül mozoghatott. Volt olyan törzs a Szandzsák és Montenegró területén, amelynek etnikai hovatartozása nem volt egyértelmű (félig szláv, félig albán). KASER, 1992. 193-198. 10 A két elképzelés érveit és irodalmát lásd KASER, 1991. 141-165. 11 CVIJIĆ, JOVAN: La Péninsula balkanique: géographie humaine. Paris, Colin, 1918. CVIJIĆ, JOVAN: Balkansko poluostrvo. Beograd, 1922., CVIJIĆ, JOVAN: Antropogeografski problemi Balkanskoga Poluostrva. Srpski etnografski zbornik 4. (1902) I-CCXXXVI. 6
8
KÚT 2007/1-2.
bizonyítékai azonban csupán a rítusok és szóbeli tradíciók, amelyeket a história művelői kritikusabb szemlélettel vesznek figyelembe. A történészek – amellett, hogy nem vonják kétségbe a törzsi életforma jelenlétének régebbi kontinuitását – ezen törzsek keletkezésének idejéül a 14-16. századot jelölik meg, az ismert törzsi szervezet felépítésének konkrét okát pedig az oszmán hódítás megjelenésében látják; érveik írásos (levéltári) forrásokon alapulnak (a klasszikus: Milan Šufflay;12 albán részről pl. Selami Pulaha13). Az oszmán hódítás a Balkán középkori államait (pl. Szerbiát) és ezzel az élet addigi szervezett kereteit erőszakkal rombolta szét. A török elleni harcok és a létbizonytalanság szétzilálta a mezőgazdaságot. A fizikai túlélés záloga az állatállomány lett. Az emberi és állati élet megvédésére az ún. katun-rendszerre alapozva jöttek létre a törzsi szervezetek a hegyekben. A katunok olyan 12-14. század folyamán létrejött állattartó közösségek voltak, amelynek tagjait vérségi kapcsolat tartotta össze; számuk a 14-15. század folyamán szaporodott el a Skutari-alföldön egészen Podgoricáig. A 15. század végén ezek a katunok kezdtek valódi faluközösséggé átalakulni; az állandó települések létrejötte pedig a megélhetés alapjává lassanként az állattartás helyett a mezőgazdaságot tette. Az eredeti katun szervezet azonban fennmaradt a hegyekben.14 Az oszmán hódítással együtt járó hatalmas pánik óriási migrációs vándorlást indított el a hegyek irányába. A hegyekbe települők nagy száma a rendelkezésre álló kevés földterület miatt idővel a hegyi katunok territorizációjához és elhatárolásához vezetett; erre épülve alakultak ki a törzsi szervezetek. A szerb birodalom szétesése és az új oszmán közigazgatás kiépülése/megerősödése között egy évszázadon keresztül nem létezett állami hatalom és adminisztráció; ebben az időben Észak-Albániában és Montenegróban a katun volt az egyetlen stabil szervezeti keret. Sok törzs őse az oszmán hódítás első fázisában élt.15 Részben emiatt gyanítható, hogy a montenegrói és észak-albániai törzsek keletkezése is erre az időre tehető (bár mint fentebb szó volt róla, a törzsi életforma maga valószínűleg régebbi kontinuitásra vezethető vissza). Ezek az ősök a szóbeli hagyomány alapján lehettek igaziak és fiktívek egyaránt; gyakorlatilag bárki lehetett „törzsalapító”: katona, nemes, pásztor, szerb, albán vagy itáliai16. Az első ily módon létrejött ismert törzsek a shala, shoshi, krasniqi és mirdita voltak. Ezeknél a törzseknél a vérségi- és a területi alapú szerveződés egyaránt megfigyelhető; ők az első regionális-közigazgatási és szociálökonómiai egységű törzsi szervezetek is, akikről írott források is fennmaradtak.
12
ŠUFFLAY, MILAN: Srbi i Arbanasi. Beograd, 1925. PULAHA, SELAMI : Formation des regions de selfgovernment dans les Malessies du sandjak de Shkodër aux XV-XVIIe siècles. Studia Albanica 1976/2. 173-179. 14 BAXHAKU-KASER, 1996. 14-16. ill. a katun-ról lásd. KASER, 1992. 107-110. 15 A törzsek pontosan számon tartották az ős leszármazási vonalát. Nopcsa az egyes leszármazottak generációit összeadva jutott el oda, hogy a törzsek keletkezésének idejét a 15-16. századra tegye. NOPCSA, 1996. 210-273. 16 A kelmendi törzs egyik eredetmondája szerint a törzs alapítója egy itáliai menekült volt. A shala és kelmendi törzsekről jó áttekintést ad: NOPCSA, FRANZ: Aus Šala und Klementi. Albanische Wanderungen. Sarajevo, Kalon, 1910. 13
KÚT 2007/1-2.
9
A törzsi társadalmak felépítése Észak-Albániában a törzsnek két alaptípusa jött létre, amelynek nemcsak földrajzi oka volt; függött a törzs számbeli adottságaitól is. 1. A hegyvidéki típus: minden olyan törzs idetartozott, amelynek a területe ÉszakAlbániában, a Drin-folyótól északra terült el. Olyan leszármazási társadalom, amelyben a törzs mint jogi, szociális és földrajzi egység a legtöbb esetben azonos a leszármazási csoporttal. Főleg katolikus törzsek alkották,17 létszámuk a pár száztól néhány ezer főig terjedhetett (max. 3-4.000).18 2. A hegyvidéki típustól délre a törzsi föderációs szervezet dominált: ebben különböző törzsek maguk közül elismerték az egyikük dominanciáját, annak uralma alatt egyesültek, de belső különállásukat (autonómiájukat) és törzsi szervezetüket megtarthatták. A legismertebb ilyen törzsi föderációk a katolikus mirdita (itt öt törzs szövetkezett egymással, különböző szerződésekkel) törzs,19 a Ljuma-vidéki föderáció és a Mati-folyó vidékén élő muszlimok (utóbbinál a négy terület alkotta föderációt a források nem nevezik törzsnek, csupán „Mati vidékiek”-ként említik őket). Ezen föderációk az oszmán közigazgatásban is önálló kerületeket alkottak;20 mindhárom föderáció létszáma több mint 10.000 fő volt.21 3. Az albán törzsi társadalmak harmadik csoportja a koszovói típus.22 Ez a típus nem tartozott a klasszikus törzsi szervezetek közé, a korabeli kiadványok nem is számítják őket az észak-albániai törzsek közé. A koszovói típus jellegzetessége, hogy nincs zárt és jól körülhatárolt területe, tagjai szétszórtan élnek. A tartomány törzsei az észak-albániai hegyek törzseinek szétszóródott részei, akik az éhség elől vándoroltak a síkságra vagy a török hatóságok büntetésből telepítették át őket. A sík területen lehetetlen volt fenntartani a törzsi kereteket, ennek ellenére az egyes egységek összetartozás érzése a mai napig fennmaradt. Érdekességük, hogy nem voltak zárt szervezetek: számos iszlamizált szerb nemzetséget fogadtak be maguk közé.23 Másik jellegzetességük, hogy ún. mahalla-falvakban éltek.24 A pásztorkodó gazdálkodási forma alakította ki és határozta meg a törzsi társadalom szerkezetét. A törzs alapegysége a (nagy)család (familje) és a ház(közösség) (shpi25).26 Előbbiben a jog és a felelősség az apát illette a nők és gyerekek felett;
17
A legismertebbek: hoti, gruda, krasniqi, kelmendi, kastrati, shkreli, shala stb. SEINER, 1922. 102. 19 A törzs történetéről lásd: BARTL, PETER: Die Mirditen. Münchner Zeitschrift für Balkankunde 1. (1978) 27-51. (a továbbiakban: BARTL, 1978.) 20 BAXHAKU-KASER, 1996. 17-21. 21 SEINER, 1922. 102. 22 KASER, 1992. 192. 23 Erre több példát is hoz: UROŠEVIĆ, ATANASIJE: Kosovo. Beograd, 1965. 115. 24 Mahalla: zárt (falu/város) negyed. Ezek a falvak jól elkülönülő negyedekből álltak, negyedenként más-más törzsek tagjai laktak. KASER, 1992. 192. 25 A mai irodalmi nyelvben: shtëpie; a geg nyelvjárásban csak shpi. 18
10
KÚT 2007/1-2.
utóbbiba minden olyan ember beletartozott, aki egy fedél alatt élt (általában többgenerációs családok). A ház élén állt a zoti i shpies („a ház ura”): nem a legöregebb, hanem a család legtekintélyesebb férfi személyisége 30 és 60 év között. A családfő széles körű hatalommal bírt a házhoz tartozó személyek és vagyon felett. Ő irányította a pénzügyeket; felelt a legelőkért és a földekért. Hatalma nem volt korlátlan: a ház férfi tagjainak – amennyiben feladatait nem tudta ellátni – joga volt őt eltávolítani és helyébe új családfőt választani. Az egyes családok megerősített kőházakban éltek, amelyekben általában nem volt értékes berendezés, hogy egy esetleges meneküléskor ne kelljen szállításával vesződni. Kőből épült a tehetősebb családok erődszerű háza, az ún. kula, amely négyszög alapú erős, várszerű építmény volt. Távolabb állt a többi háztól, lehetőleg egy magasabb domb tetején; ablakai csak az emeleteken voltak. A bejárat az első emeleten kapott helyet és kőlépcsőn vagy létrával lehetett megközelíteni. Amennyiben a házközösség tagjainak száma túllépte az optimális létszámot, a család többfelé vált. Az ilyen módon létrejött házközösségekből alakultak ki a nemzetségek, vagy a „testvériségek” (vëllezëri).27 A testvériségek vérségi rokoni kapcsolatokon alapultak: összekötötte őket a közös őstől való származás, az ős tiszteletére tartott közös évi ünnepségek és megemlékezések. A testvériség lehetett maga a faluközösség, esetleg több szomszédos faluközösségre is kiterjedhetett. A „testvériség” melletti másik magasabb társadalmi szervezeti forma a faluközösség (katund). A falu lakói közös gazdasági vagy pásztorközösséget alkottak, amely területi alapú közösségi formaként működött. A törzs közös intézménye volt a törzsi gyűlés (kuvend). A gyűlésen – amelyet általában a törzs szent helyén (pl. a katolikus templom udvarán) tartottak – csak fegyveres férfiak (családfők) vehettek részt. A gyűlés az egyes falvak ill. a törzs (jogi) problémáit volt hivatott orvosolni. A napi élet mellett a törzs életét érintő kérdésekben törvényt hozhatott, politikai kérdésekben dönthetett, de funkcionálhatott legfőbb jogi testületként is. A gyűlést évente két-három alkalommal hívták össze abban az esetben, ha a törzs egészét érintő kérdésekről kellett dönteni pl. háború és béke kérdésében, a fennálló szokások megváltoztatásáról, egy meghozott ítélet megváltoztatásáról stb. A törzsfő mellett állt az előkelő és gazdag családok rangidőseiből létrejött vének tanácsa (pleqësia/pleqnija), amely legfőképp a tanácsadó testület szerepét töltötte be. A vének ismerték az íratlan szokásjogok teljességét, ők tartották számon a precedens értékű eseteket. A törzsi gyűlések közötti időszakokban ők töltötték be a gyűlés egyes funkcióit is; így pl. a védekező és a rabló hadjáratok megindításához meg kellett szerezni az ő hozzájárulásukat is. A pleqnija tagjait importált szóval vajdának is szokták hívni, az egyes törzseknél a számuk változó volt. Tagságuk nem öröklődött a primogenitúra alapján. A legelőkelőbb család adta a törzsfőt. A törzsfő felelt a legelők, emberek ill. az egyéb kollektív javak biztonságáért, ő vezette a fegyveres harcokat és általában ő volt
26
Az albániai család és ház témára lásd: NOPCSA, FRANZ: Haus und Hausrat im katholischen Nordalbanien. Sarajevo, Kalon, 1912. ill. MUKA, ALI: Banesa fshatare dhe familja e madhe. Tiranë, Instituti i Kulturës, 2001. 27 A rokon nemzetségek alkottak egy törzset - emiatt volt tilos az egymás közti házasság.
KÚT 2007/1-2.
11
az oszmán kormányzat helyi képviselője is. Tekintélye és befolyása személyes tulajdonságain alapult. Rangját általában a legidősebb fia örökölte.28 A törzsek egymásmelletti önálló élete egyben azt is jelentette, hogy közöttük nem volt közös politikai akarat. Ez tette lehetővé az oszmán közigazgatásnak azt, hogy a divide et impera elve alapján a törzseket egymás ellen kijátszva mégis gyakoroljanak némi befolyást azok életére. Ugyanakkor nem volt példa nélkül az sem, hogy a törzsek egy-egy közös cél érdekében összefogjanak: ilyen lehetett egy esetleges adóemelés, újoncozás vagy fegyverbegyűjtési akció az állam részéről vagy az albánlakta területek közös külső fenyegetettsége. Ilyenkor a törzsek vezetői békét kötöttek egymással, a folyamatban levő vérbosszút felfüggesztették és besát adtak egymásnak a közös harcra, esetleg szerződéseket is kötöttek. Az ilyen szövetségek létrejöttében mindig nagy szerepet játszott létszáma folytán a mirdita törzs és annak vezetője, a 18. sz. elejétől az Oroshban székelő és – a velencei eredetű – capetani címet viselő törzsfő.29 A törzs esetleges lázadása ugyanis a holdudvarában lévő kisebb törzsek lázadását is maga után vonta. Sajátos intézmény volt a bajrak (török „zászló”), amelynek élén a bajraktár állt. Ez tulajdonképpen egy török eredetű katonai közigazgatási beosztás átvétele volt. A törzs nagyságától függően a bajrak hol egy törzs, hol több törzs volt. Nagyobb törzs alkothatott több bajrakot is. Ez egy olyan katonai egység, amely alapvetően az azonos területen élőket fogta egybe, nem volt alárendelve a törzsi szervezetnek – bár általában az örökletes bajraktári címet a törzsfők töltötték be –, hanem egy azzal párhuzamosan működő állami szervezet volt (azaz: a törzs nem feltétlenül egyenlő a bajrakkal). Emiatt előfordult, hogy kisebb muszlim és katolikus törzsek (Nyugat-Koszovóban, Dél-Montenegróban) közös katonai egységbe kerültek. A törzsi életforma az oszmán hódítás kezdete óta sikeresen állt ellen a török birodalmi közigazgatás integrációs kísérleteinek. A malisszorok csak elvben voltak az oszmán birodalom közigazgatásának alávetve; a törökök a földrajzi adottságok miatt kénytelenek voltak tolerálni az albánok archaikus társadalmi berendezkedését és szokásjogrendszerét, ami gyakorlatilag az észak-albániai birodalmi közigazgatási rendszer része lett. Az egyes törzsek belügyeiket tekintve autonóm közösségeket alkottak, messzemenően önállóan élhettek, csupán laza függőségi viszonyban álltak a vilajet élén álló skutari pasával,30 és adót csak mérsékelten kellett fizetniük.31 Az állam és a törzs között állt a törzsfő, a bajraktár (mint címzetes állami hivatalnokok – adószedés, katonai parancsnok) és a bölükbasi (alb. bylykbashi). A bölükbasi egy olyan muszlim hivatalnok volt, aki közvetítő szerepet töltött be a pasa és a törzs között. Feladata az volt, hogy képviselje a törzset az állami hivatalokban, segítse a törzsi 28
NOPCSA, 1996. 274. A mirdita kapitányi cím a Gjonmarku családban öröklődött. BARTL, 1978. 32. ill. STEINMETZ, KARL: Von der Adria zum Schwarzen Drin. Sarajevo, Kalon, 1908. 39. 30 BARTL, PETER: Albanien. München, Pustet, 1995. 56. (a továbbiakban: BARTL, 1995.) A birodalmi kormányzat elsősorban a törzsfők ill. bajraktárok megnyerésére törekedett (ajándékok, címek), érdekeit leginkább így próbálta meg érvényesíteni. A birodalom „törzsi politikájáról” lásd: REINKOWSKI, MAURUS: Die Dinge der Ordnung. München, Oldenbourg, 2005. 103110. 31 A törzsek és az állam viszonyáról lásd: KASER, 1992. 164-171.
29
12
KÚT 2007/1-2.
tagokat peres ügyeikben, segítse őket a pasa színe elé juttatni, tomácskodjék a törzs tagjainak a városban, ha kell legyen ügyvéde a törzs tagjainak, közvetítsen a várost is érintő vérbosszús ügyekben, kisebb büntetőügyekben maga is bíráskodjon ill., hogy közvetítse az állam igényeit a törzs felé; hivatalát Skutariban32 látta el. Elvben örökletes méltóságként működött, de a mindenkori pasának – a törzs kérésére – joga volt a címet másra ruházni.33 A törzsek létszámáról és vallási megoszlásáról gazdag korabeli irodalom34 maradt az utókorra. Ezeknek a munkáknak a többsége olyan szerzőktől származik, akik függetlenül attól, hogy hivatalos vagy magánember minőségben jártak az albánlakta területeken, vizsgálódásaiknak tudományos irányultságot adtak. Adataik azonban nagyon ellentmondóak és könnyű közöttük eltévedni.35 Az egyik legjobban használható forráscsoportot az Észak-Albániában elsősorban érdekelt Monarchia által készítetett felmérések alkotják.36 A törzsek 1912-14-es évekbeli alapvető statisztikai adatainak meghatározásakor is ezek a felmérések szolgálhatnak zsinórmértékül.37
32
Skutari: ma Shkodra (Észak-Albánia). BARTL, 1995. 56-58. és NOPCSA, 1996. 276. 34 A teljesség igénye nélkül a legfontosabb törzsekre vonatkozó adatsort közlő korabeli munkák: Detailbeschreibungen von Albanien. 1 Theil: Nordalbanien mit den angrenzenden Theilen Dalmatiens und Montenegros. Wien, k.k. Hofdruckerei, 1900. 109. és 115 ; BALDACCI, ANTONIO: Studi speciali albanesi. Roma, 1937. 100-103.; BALDACCI, 1929. 266-282.; STEINMETZ, KARL: Ein Vorstoß in die nordalbanischen Alpen. Wien-Leipzig, 1905. 3.; SEINER, 1922.; GOPČEVIĆ, SPIRIDION: Ethnographische Studien in Ober-Albanien. Pettersmann’s Mitteilungen 26. (1880) 405-420. (a továbbiakban: GOPČEVIĆ, 1880.); HAHN, JOHANN GEORG von: Reise durch die Gebiete des Drin und Wardar. Wien, k.k. Hof- und Staatsdruckerei, 1869. 138. és 140.; NOPCSA, 1996. 205-428. 35 Ezen széles sávban mozgó adatok összességét – többek között a törzsekre vonatkozóan is – jól mutatja be BARTL, PETER: Die albanischen Muslime. Wiesbaden, Harrassowitz, 1968. 38-50. (a továbbiakban: BARTL, 1968.) című könyve, amely egymás mellé teszi a korabeli szerzők (kb. 1850-1930) albánokra vonatkozó adatait. Az ily módon rendelkezésre álló adatokkal rendkívül óvatosan kell bánni, azok forrásának megvizsgálása ill. a közlő munkájának alaposabb elemzése megkerülhetetlen. Erre egy jellemző példa GOPČEVIĆ, 1880. 405-420. című munkája. Gopčević adataival mindig óvatosan kell bánni, mert ezeket – hivatkozásaival együtt – aktuális politikai céljainak a szolgálatába állitotta. 36 DEUTSCH, ENGELBERT: Statistische Angaben über Albaniens Katholiken im letzten Viertel des 19. Jahrhunderts in k.u.k. Konsularberichten. Österreichische Osthefte 31/3. (1989) 417-445. (a továbbiakban: DEUTSCH, 1989.) 37 A Seiner (SEINER, 1922.), Deutsch (DEUTSCH, 1989..) és Kaser (KASER, 1992.) által közzétett adatokat az August Kral főkonzul hagyatéki anyagában található statisztikákkal (Statistische Tabelle der Nationalitäts- und Religions-Verhältnisse im Vilajet Scutari (1903), Statistische Tabelle der Nationalitäts- und Religions-Verhältnisse im Vilajet Kossovo (1903) – 12. Österreichisches Haus-, Hof- und Staatsarchiv, 19. Nachlässe, Nachlaß August Kral, Kt. 2.) vetettem össze. (a továbbiakban: ÖHHStA) 33
KÚT 2007/1-2.
13
A törzsek típus szerinti megoszlása
Hegyvidéki 31,25%
Föderációs 68,75%
Seiner 1922-ben publikált felmérései alapján az észak-albániai törzsek kb. 8.000 km²-en éltek38 és létszámuk 1918-ban 162.268 főt tett ki (65 törzs).39 Ebből a – kerekített adatokkal számolva! – hozzávetőlegesen 160.000 főből kb. 50.000 fő (31,25%) tartozott a Drintől északra élő hegyvidéki típushoz, míg mintegy 110.000 fő (68,75%) törzsi föderációs szervezetben élt.40 A hegyvidéki típusba tartozó törzsek túlnyomó többsége katolikus vallású volt, de voltak közöttük vegyes törzsek is (pl. a shkreli törzs41); a föderációs törzsek közül legjelentősebb mirditák tisztán katolikusok voltak. Seiner adatait alapul véve a hozzávetőlegesen 160.000 főből kb. 90.000 törzsbeli volt muszlim (56,25%) – elsősorban a Drintől délre, hozzávetőlegesen 60.000 fő katolikus (37,5 %) – elsősorban a Drintől északra – és mintegy 10.000 fő (6,25%) vegyes törzsekben élt.42 38
SCHWANKE, HELMUT: Zur Geschichte der öst-ung-n Militärverwaltung in Albanien (19161918). Wien, Phil. Diss., 1982. 13. és SEINER, 1922. 103.o. 39 Az Engelbert Deutsch által összegyűjtött felmérések adatai eltérnek Seiner adataitól; Deutsch adatai alapján 1890-ben a törzsek létszáma 177.000 fő körül volt, 1930-ban pedig mintegy 250.000 fő. DEUTSCH, 1989. 420-438. Seiner adatai mégis elfogadhatónak tűnnek, mivel a törzsek 1908 után folyamatos háborús viszonyok között éltek és a két Balkán háború ill. a világháború is komoly pusztítást vitt végbe soraikban. Ezen kívül Seiner maga jelzi munkájában, hogy a világháború alatt készített felmérése során nem volt világos a vándorló népesség száma (SEINER, 1922. 103.) ill. ő maga kb. 2000 olyan törzstagról tudott, akik törzseiktől távol voltak a népszámláláskor (i.m. 108.o.). 40 A kerekített adatok forrása: KASER, 1992. 181. 41 A shkreli törzs 10-16%-a volt muszlim. BARTL, 1968. 42-43. 42 SEINER, 1922. alapján BAXHAKU-KASER, 1996. 10.
14
KÚT 2007/1-2.
A törzsek vallási megoszlása
Vegyes 6,25%
Katolikus 37,50%
Muszlim 56,25%
A Seiner által megszámlált 162.268 törzsbeli lakosból 35.499 fő (21,87%) volt a fegyverforgató férfi.43 Ez a magas szám is jól mutatja, hogy a mindennapi fegyveres harcok természetes részei voltak a törzsi társadalmak életének. Észak-Albánia törzsi társadalmai a 20. század első feléig akefál egységeket alkottak.
A fegyverforgatók aránya a törzsekben
Fegyverforgatók 21,87%
Nem fegyverforgatók 78,13%
43
SEINER, 1922. 102.
KÚT 2007/1-2.
15
A koszovói albán nagycsaládok A koszovói albán nagycsaládok az észak-albániai törzsi társadalmakból alakultak ki, azoknak rokonai.44 A törzsi szervezet az alacsonyabban fekvő alföldi részeken nem volt életképes szervezet, az alapvető társadalmi-gazdasági egység ill. munka- és életközösség ezért itt a közös háztartás köré kialakult komplex nagycsalád (shtëpia e madhe vagy a kanun alapján „erős család”: shpi e madhe) lett.45 A hozzávetőlegesen 50 főnyi komplex nagycsaládok hasonlóan működtek a törzsekhez: a közösségi érdekek mindig felülírták a privát érdekeket, a belső rendet az itt érvényben levő szokásjog szabályozta. A család élén az autoriter és patriarkális családfő állt. A családfőt tekintély és képességek alapján választották ki a család 30-40 éves férfiai közül. Egy személyben képviselte a családot a külvilág felé, boldogulásáért pedig egyszemélyben volt felelős. Mellette állt a családi tanács, amelynek minden 15 évnél idősebb fegyverforgatásra alkalmas férfi tagja volt. A családi tanács szava törvény volt, ez ellen nem létezett semmiféle fellebbezés.46 A koszovói albánok társadalmát a 19. század végén nemcsak a komplex nagycsaládok alkották, emellett még több családmodell létezett. A törzsi szokásjog, a Kanun47 A szokásjog évszázadokon keresztül szabályozta az emberek életét minden hegyi régióban, ahol az állami közigazgatás nem tudta megvetni a lábát. A Kanunt Észak-Albánia minden törzse szigorúan betartotta, szabályai felülírtak minden egyéb más jogi szabályozást, legyen az állami vagy egyházi előírás. Ez azonban nemcsak jogi szabályrendszerként működött, annál sokkal több volt: jelentősége abban állt, hogy az együttélés mindennapi családi, társadalmi és gazdasági szabályait terelte szigorú mederbe és ezzel a különböző felekezetű és nyelvjárású albánság legerősebb összetartó elemévé vált. Alapvetően szóbeli hagyomány volt, kodifikációja csak a 20. század első felében történt meg.48 Egyes elemei a mai napig alaptörvényt képeznek az albánlakta területek (katolikus) hegyvidéki vidékein.49 44
A koszovói albánok többsége – a muszlimok is – számon tartották/tartják, hogy melyik északalbániai katolikus törzsből származtak el őseik. 45 Vö. a szerb zadruga-szervezettel. RRAPI, GJERGJ: Die albanische Großfamilie im Kosovo. Wien-Köln-Weimar, Böhlau, 2003. 32-34. (a továbbiakban: RRAPI, 2003.) 46 RRAPI, 2003. 25. és 85-93. 47 Kanun: törvény (török); az ógörög kanón-ból (irányelv). 48 A törzsi szokásjogokat 1926-ban gyűjtötte össze és rendszerezte egy ferences atya, a koszovói születésű Stjefën Gjecovi (1874-1929). A Kanun publikálásra 1933-ban került sor: GJECOVI, STJEFËN: Kanuni i Leke Dukagjinit. Shkoder, 1933.; a könyv reprintje 2001-ben jelent meg: GJECOVI, STJEFËN: Kanuni i Leke Dukagjinit. Shkodër, 2001. (a továbbiakban: GJECOVI, 2001.) Gjecovi munkájáról és a kanun kodifikálásáról lásd: POPOVCI, SYRJA: Kanuni i Leke Dukagjinit. Prishtinë, 1972. III-XIV. A Kanunról szóló első szakszerű külföldi összefoglalást saját gyűjtéséből Nopcsa Ferenc tette közzé (NOPCSA, FERENC: Die Herkunft des nordalbanischen Gewohnheitsrechtes, des Kanun Lek Dukadzinit. Zeitschrift für vergleichende
16
KÚT 2007/1-2.
A patriarchális, pásztorkodó életformán alapuló társadalom számos olyan funkciót ellátott, amely egy állam feladatköréhez tartozik; ezzel gyakorlatilag „pótolta” az államot. Valódi külső hatalmi befolyás híján ugyanis a törzsek saját íratlan szokásjogaik szerint éltek. Ezek a jogok gyakran a törzsön belül sem voltak egységesek, de mindenesetre közös eredetre vezethetőek vissza. Az észak-albániai hagyomány ezt a jogi alapot „Lekë Dukagjin törvényének” nevezte. A szokásjogok tulajdonképpen az alkotmány szerepét töltötték be egy törzs életében, ezért szokták őket törzsi alkotmánynak50 is nevezni. A jogszolgáltató hatalmat, amelynek jogforrása a törzs volt, a törzsfő és a mellette álló vének tanácsa együtt gyakorolta. A Lekë Dukagjin-féle Kanun nem az egyetlen albán szokásjoggyűjtemény, mégis messze a legismertebb.51 Nevét az észak-albán Dukagjin család legnevezetesebb 15. századi alakjáról Lekë-ről (Sándor) kapta, aki Szkanderbég kortársa volt. Nagy valószínűség szerint ezt a jogi rendszert nem Dukagjin hozta létre, csupán csak Rechtswissenschaft. 40. (1923)), de fontos korabeli forrás még IPPEN, THEODOR: Das Gewohnheitsrecht der Hochländer in Albanien. Illyrisch-albanische Forschungen. Hrsg. THALLÓCZY, LUDWIG. Band 1. Leipzig, Duncker & Humblot, 1916. 389-408. (a továbbiakban a kötet: THALLÓCZY, 1916) A korabeli törzsi szokásjog fontos forrásai még Edith Durham munkái (többek között The Burden of the Balkans. London, 1905., High Albania. London, 1909. ill. DURHAM, 1928.), aki megfigyeléseit esszéisztikus visszaemlékezéseiben örökítette meg. Az első teljes fordítás német nyelven jelent meg – a Durham és Nopcsa mellett a harmadik legjelentősebb külföldi jogszokásgyűjtő – Marie Amelie von Godin bajor bárónő tollából 1953-55-ben (GODIN, MARIE AMELIE von: Das albanische Gewohnheitsrecht. Zeitschrift für vergleichende Rechtswissenschaft 56 (1953), 57 (1954), 58 (1955/6), ami 2001ben reprintben ismét megjelent Robert Elsie szerkesztésében (GODIN, MARIE AMELIE von: Der Kanun. Das albanische Gewohnheitsrecht nach dem sogenannten Kanun des Lekë Dukagjini kodifiziert von Shtjefën Gjeçovi. Pejë, Dukagjin, 2001.). Az angolul olvasó közönség számára jól forgatható az ismeretterjesztő jelleggel megírt HASLUCK, MARGARET: The unwritten law in Albania. Cambridge, University Press, 1954. Magyar nyelven THALLÓCZY, LUDWIG: Kanuni i Lekës. THALLÓCZY, 1916. Band 2. 409-462. és SCHÜTZ, ISTVÁN: Az albán szokásjog. Limes 2000/2-3. 185-196. (a továbbiakban: SCHÜTZ, 2000.) 49 A törzsi szokásjogok 20. századi továbbéléséről lásd a grazi Karl-Franzens-Universität Karl Kaser professzor vezette kultúrantropológiai iskolájának vonatkozó kutatásait, többek között: KASER, KARl: Freundschaft und Feindschaft auf dem Balkan. Klagenfurt-Wien, Wieser, 2001. ill.EBERHART, HELMUT & KASER, KARL: Albanien. Zwischen Tradition und Moderne. Wien-Köln-Weimar, Böhlau, 1995. 50 BARTL, 1995. 56. 51 Ilyen kanun volt még pl. Kanuni i Maleve, Kanuni i Malësisë së Madhe, Kanuni i Mirditës vagy a magáról Szkanderbégről elnevezett Kruja környéki Kanuni i Skanderbeut. Ez utóbbit az 1960-as években gyűjtötte és szerkesztette össze Le Jubani katolikus pap, de csak 1993-ban jelent meg kiadásban. Ennek a Kanunnak a jellegzetessége, hogy alapjaiban egyezik a Dukagjiniféle kanunnal, de a koraújkorban számos cikkely került bele a sariatból is. JUBANI, LE: Kanuni i Skanderbeut. Tiranë, 1993. A kanunok elvi alapvetése feltehetőleg két forrásból eredeztethető: az egyik a tradicionális nyugat-balkáni törzsi hagyomány ill. a földrajzi adottságok és a történelmi helyzet megkövetelte szemlélet, másrészt a katolikus hagyomány. Utóbbit Gjergj Fishta ferences szerzetes mutatta ki, aki Gjecovi 1933-as kiadásának előszavában ószövetségi könyvekkel (Kivonulások könyve, Második törvénykönyv) hozott párhuzamba számos cikkelyt. FISHTA, GJERGJ: Parathâne. GJECOVI, 2001. XX-XXXII.
KÚT 2007/1-2.
17
összegyűjthette a már meglévő jogi hagyományokat, bár valójában arra sincsen írásos forrás, hogy neki magának volt-e egyáltalán köze a róla elnevezett jogok gyűjteményéhez. Annyi bizonyos, hogy hasonlóan az észak-albán törzsek keletkezési idejéhez, ez is a 15-16. században jött létre a katunok territorizációjával párhuzamosan. Célja az volt, hogy a hegyekbe menekült nagyszámú lakosság tartós egymás mellett élését biztosítsa a kevés földterületen; szigorúsága erre vezethető vissza. Ilyen jellegű jogi szabályozások bizonyosan voltak már a 15. század előtt is, források hiányában azonban nem lehet megállapítani, hogy az egyes „cikkelyek” mikor keletkeztek ill. mikor kerültek be a rendszerbe. A Kanun alapvetően egyrészről a társadalmi-gazdasági együttélés (ez a kettő szorosan összefonódik) szabálygyűjteménye, másrészt a szabálymegszegőkkel szembeni büntetőjog forrása.52 Előbbi része a templom szerepének meghatározása a közösségi életben (szent hely, jogok és kötelességek), a család felépítésének és működésének szabályai (a ház, tulajdoni viszonyok, férfi-nő viszony, szülő-gyermek viszony, idősek szerepe, a házasságkötés szabályai,53 örökség, a vőlegény és menyasszony kötelességei, hozomány, a nők szerepe54), a munkamegosztás kérdései (harcosok, pásztorok, házi munka, a hagyományok őrzése), családok/nemzetségek/törzsek közti határok (megsértése az egyik legnagyobb bűn55) stb. A Kanun büntetőjoga, bíráskodása a nyilvános és magánbíráskodás keveréke.56 A nyilvános büntetőjog gyakorlása esetén bíróság előtt (kuvend, pleqësia57) tettek esküt, keresztre vagy evangéliumra, ill. a saját fiúgyermek fejére, kőre, földre vagy Istenre58 (az eskütevést tanúsító tárgyak – kereszt, határkő stb. – közötti fontossági/jelentőségi sorrend tájegységenként változhat).
52 Gjecovi a kodifikált jogszabálygyűjteményében az egyes cikkelyeket 12 könyvben rendszerezte: A templom; A család; A házasság; Ház, dolgok és tulajdon; A munka; Adalékok (kölcsön, öntözés, ígéretek); A száj szavai (eskü, adott szó); A becsület; Károk; Törvény a hitványságok ellen; Az öregek törvénye; Kivételek [speciális esetek]. GJECOVI, 2001. 53 A házasság szigorúan csak rokon és baráti nemzetségek/családok (szövetségesek) között jöhetett létre, a saját törzsön belül tilos volt a vér tisztaságának megőrzése miatt. 54 A nőknek teljesen partikuláris szerep jutott a Kanunban; leszármazási vonalukat „tejvonal”nak nevezi a jogforrás. Érdekesség a család egy-egy fiatal lányának „férfiasítása”: egyes esetekben (pl. a család férfi tagjai kiskorúak, a család felnőtt férfi tagjai nem tudják ellátni teendőiket sebesülés miatt, vagy ha a család összes férfitagja kihalt de a családnak vérbosszút kell állnia stb., akkor ezt egy férfiasított hajadon teheti meg) a közösség elfogadja a család egyik nő tagjának férfivá válását. Ilyenkor a nő férfiruhában „a ház ura” szerepét tölti be: fegyvert hordhat, részt vehet a gyűléseken és képviselheti a családját addig, amíg a kiskorú férfitagok fegyverviselésre jogosultak nem lesznek. Az ilyen fiúsított leányok életük végéig nem mehetnek férjhez. SCHÜTZ, 2000. 194. 55 A törzsek között a vérbosszú mellett a legnagyobb konfliktusforrás. A rendelkezésre álló kevés földterület elvesztése esetén elvesznének a nyájak is és ez a törzs pusztulásához vezetne. 56 Nagyobb horderejű bűntény esetén nem a falu ill. az öregek tanácsa ítélt, ilyenkor jogos volt az önbíráskodás. Pl. pap, apa, vendég vagy egy besa alatt álló ellenség meggyilkolása miatt jogos gyilkosságot lehetett (kellett) elkövetni. 57 Jogaikról és kötelességeikről lásd: GJECOVI, 2001. 93-108. 58 SCHÜTZ, 2000. 189.
18
KÚT 2007/1-2.
A becsület (nderë) kérdése a Kanun alfája és omegája: a férfi59 inkább választja a halált, mint neve és becsülete elvesztését. A becsületvesztés okai lehettek többek között: a hazugság, egy vendég megsértése/megkárosítása/megsebesítése ill. megölése, a Kanun előírásainak megszegése és a legfontosabb: az adott szó (besa60) be nem tartása. A szokásjog fontos eleme a vendégjog.61 A vendég (mik: barát, vendég) nem kell hogy barát legyen, de életéért, becsületéért és javaiért a vendéglátó (és törzse) felel.62 Bárkit bármikor be kellett fogadni,63 ilyenkor a házban ideiglenesen ő vette át a legtekintélyesebb férfi szerepét.64 A szokásjog talán legismertebb és leghírhedtebb eleme a becsületbeli gyilkosság illetve a vérbosszú intézménye (gjakmarrje),65 amelyet tévesen egyszerűen csak vendettaként tartanak számon. A vérbosszú vért vesz sértésért vagy vérért a Kanun szigorú szabályai szerint (pl. a megölendőt és családja férfi tagjait figyelmeztetnie kell a vérbosszút állónak a vérbosszú végrehajtása előtt; a vérbosszú ártatlanokra nem sújt le, csak férfiakat illet, nőket és gyerekeket tilos ölni66). E szabályozott gyilkosságot szándékos emberölés, nőrablás, házasságtörés, hamis tanúzás, rágalmazás és adott szó megszegése esetén volt „köteles” a sértett fél indítani. Amennyiben az érintett családok meg tudtak egyezni, a vérbosszút pénzzel meg lehetett váltani. Maga a megtorlás ugyanis nemcsak az elkövető, hanem egész háznépe férfitagjai ellen irányult. A bosszú elől csak a templomok, mecsetek stb. nyújtottak azíliumot. Amennyiben a törzs egészét érte sértés, úgy az összes fegyverforgató férfi köteles volt a revansra; a gyakori fegyveres harcok részben erre voltak visszavezethetőek.
59
A becsület hordozója csak férfi lehetett. „A besát kéri, akinek szüksége van rá, és megadja (meg kell adnia) az, akitől kérik. Aki kéri, tudja, hogy a legsúlyosabbat kéri a másiktól, aki megadja, tudja, hogy az életével és becsületével fizet, ha megszegi. [...] Besát kér az éjszaka bezörgető vadidegen vándor, besát ad neki a házigazda, kölcsönös besával biztosítja két falu a havasi legelőkre vezető utakat, besát kér a vérbosszú-kötelezettségét teljesítő férfi küldötte az áldozat családjától huszonnégy órára vagy egy adott útvonalra, ameddig és amelyen áldozatának férfitagjai nem állhatnak bosszút rajta. De besával függesztette fel két falu vagy két zászlóközösség a közöttük dúló ellenségeskedést, sőt besával függesztették fel minden becsületbeli ügy rendezését is, ha ellenség ütött rajta a hegyvidéki falvakon.” SCHÜTZ, 2000. 193. 61 GJECOVI, 2001. 65-68. 62 Egy a törzsek egymásközti ellenségeskedését háttérbeszorító vendégjogról szóló szép személyes történetet örökített meg egy századfordulós osztrák utazó, STEINMETZ, KARL: Eine Reise durch die Hochländergaue Oberalbaniens. Sarajevo, Kalon, 1904. 7-9. című munkájában. 63 A vendég erőszakos halála esetén a vendéglátónak kellett vérbosszút állni. SCHÜTZ, 2000.190. 64 „Shpia e Shqyptarit asht e Zotit e e mikut.” (magyarul: „Az albán háza az Istené és [utána] a vendégé.”) Libri i trete. Ndera. Krye e tetembdhetet: Ndera shoqnore. Miku. GJECOVI, 2001. 65. 65 SCHÜTZ, 2000. 192-196. és GJECOVI, 2001. 80-93. 66 SCHÜTZ, 2000. 185. 60
KÚT 2007/1-2.
19
Kérdések: Az első szekciót záró vitában a következő kérdéseket tették fel az előadással kapcsolatban: 1. A törzsi lét kapcsolatba hozható-e a katolikus vallással? 2. A vallás befolyásolta-e a törzsek és az Oszmán Birodalom közötti viszonyt? 3. A vallásnak milyen befolyása volt a törzsi életre? 4. Vérbosszú esetén járt-e kárpótlás az áldozat családjának? 5. Az ortodox albán törzsek vérbosszú hagyományaira volt-e hatása a katolikus törzsek hasonló szokásainak?
1.
2.
3.
4.
Az iszlám terjedésével a katolicizmus Észak-Albániában a hegyekbe szorult vissza, abban a pillanatban, amikor a törzsi társadalmak létrejöttek. A hódítók által kiváltott migrációs vándorlások során kialakuló új életközösségek identításának kialakulásában a megmaradt katolikus klérus bizonyosan jelentékeny szerepet játszott. Miután az oszmánok a hegyvidéki területeket sohasem tudták igazán a közigazgatási rendszerükbe integrálni, a hegyvidéki típusba tartozó törzsi társadalmak és az azok lelki életét ápoló katolikus papság története szorosan összekapcsolódott. A föderációs törzsek közül a mirditák katolikusok voltak. Itt a katolicizmus szigorúan összekapcsolódott a törzsi identítással: a hitehagyottakat a törzs kitaszította magából, az iszlámra való áttérés az egyik legsúlyosabb mirditák által elkövethető bűn volt. Az észak-albániai katolikusok felett a Habsburg-birodalom, később az OsztrákMagyar Monarchia kultuszprotektori jogkörrel rendelkezett. A 17. századi osztráktörök békék kiegészítéseként a bécsi politika francia mintára jogot formált az Oszmán birodalom területén élő katolikusok feletti védnöki szerepre. Ez a karlócai békéig (1699) praktikusan az egykori királyi Magyarország területén élő katolikus népességet jelentette, Karlóca után viszont a Balkán-félsziget katolikusaira terjedt ki. A 19. századi modern imperialista hatalmi igények megjelenésekor a Ballhausplatz külpolitikai törekvéseinek érdekében a 19-20. század fordulóján egyre aktívabban használta ki az eredendően vallási és humanitárius kérdésekkel kapcsolatos kultuszprotektori jogkörét az albánokat illető török belpolitikai kérdések befolyásolására is. Az albánok esetében nem beszélhetünk valódi általános vallásosságról. A valláshoz való viszonyt alapvetően annak a napi élettel kapcsolatos praktikus hasznossága felől vizsgálta meg a korabeli albán. A törzsek valláshoz való viszonyát jól mutatja, hogy a szóbeli hagyományokra épülő szokásjog nemcsak az állami, hanem az egyházi előírásokat is felülírta. A vallásos életet és az egyházzal szembeni viselkedést szintén a kanun szabályozta. A vérbosszú és a vérbosszúnak való megfelelés mindkét család férfitagjainak kötelezettsége volt. A kanun nem tett különbséget „jók” és „rosszak” között, így a vérbosszú jogosságát sem vizsgálta általában senki. A vérbosszú kötelezettsége alól a potenciális áldozat családja egy meghatározott pénzösszeggel megválthatta magát. A vérbosszút a törzsi vezetők a törzsön belűl és a törzsfők a törzsek között
20
5.
KÚT 2007/1-2.
felfüggeszthették, ha a törzse(ke)t külső veszély fenyegette és minden fegyverforgatóra szükség volt. Ortodox albán törzsek nem léteztek a törzs „északi” defínicióit alapul véve. Volt egy közös balkáni kultúrális alapréteg, amelynek része volt a vérbosszú. A klasszikus hegyi törzsek vérbosszúval kapcsolatos tradíciói csupán „egyszerűbb” formában voltak jelen az ortodox délen, de az is tagadhatatlan, hogy a balkáni hagyományokon belül létezett egy közös albán szokásjogréteg.
Abstract Tribes and clans in Albania at the turn of the 20th century At the turn of the 20th century, the northern mountains of Albania were inhabited by a pastoral population that subsisted on extremely limited resources. Welfare depended on lifestock; therefore the armed defense of the flocks stood at the center of tribal life. In practical terms, this also meant the armed defense of the pastures. The first part of the study describes the geographical environment, where the Albanian tribes were living in that period and presents their way of life in regard to animal husbandry. The definition of the ’tribe’ and the story of its origins make up the second and third parts of the article. The primary clues to the rise of the tribes are the questions of when and why they developed. Antropologists and historians give different answers to these problems. The next clue is the structure of the tribes. After the presentation of this structure, the study discusses, how the Ottoman conquerors integrated the tribal territories in the mountains in their administrative organization. The first statistical surveys of the size of the Albanian tribes were carried out at the turn of the 20th century. Although these data give only approximate information about the real size of the tribes, they are useful for research on the religious make-up of the population. The last part of the article presents the Kanun, a collection of unwritten laws. The importance of the Kanun lies in the fact, that it regulates all the forms of human behavior in all parts of life. This collection of customs not only protected the requisite conditions of living with each other, but it also served as a link between individual tribes.
KÚT 2007/1-2.
21
BINDER MÁTYÁS
A roma etnikai−nemzeti identitás gyökerei Kelet-Európában (Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia) I. Bevezető gondolatok a cigányság, etnikum és nemzet fogalmak kapcsán Az elmúlt jó kétszáz évben a különböző nacionalizmusok jelentős mozgósító erővel bírtak és bírnak napjainkban is. Kelet-Európára elsősorban az etnikai gyökerű nemzetépítés a jellemző, melynek egy érdekes színfoltja lehet a roma etnikum kollektív identitásának − ’nemzeti retorika’ szerinti − reprezentációja. A roma nemzeti tudat fejlődése és a kelet-európai régió közti összefüggésekre utal Ian Hancock1 professzor 1991-ben megjelent tanulmánya, a The East European Roots of Romani Nationalism, mely gyakorlatilag a roma nemzettudat első tételes megfogalmazása volt.2 A keleteurópai nemzeti, nemzetiségi problematikával foglalkozó könyvében Romsics Ignác is megemlíti, hogy a 20. század első felében jelentek meg a roma/cigány öntudat és politikai önszerveződés első jelei.3 Dolgozatomban ezeket a folyamatokat próbálom meg áttekinteni. Mivel a nemzet, nacionalizmus fogalmak kapcsán nincs egységes álláspont a társadalomtudományokban,4 a következőkben vázolnám, hogy jelen dolgozatban én milyen értelemben használom e fogalmakat. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a nemzet modern jelenség, a társadalmi szerveződés kifejezetten modern formája, melynek létrejöttéhez az állami bürokrácia, a kapitalizmus, a szekularizáció és a demokrácia jellegzetesen „modern” feltételei szükségesek.5 Általában a modern nemzetek két alaptípusát különbözteti meg a szakirodalom. Az egyik esetben a közös terület, valamint az ugyanazon jogi−politikai és gazdasági kerethez, lényegében egy államhoz tartozás a meghatározó (politikai nemzet, államnemzet). A másik típus a kultúrnemzet vagy kulturális nemzet, melynek
1
Ian Hancock roma származású, amerikai nyelvészprofesszor a roma nemzetépítés egyik kiemelkedő alakja. Kiadta a romani nyelv szótárát, írásokat jelentet meg a roma történelemről, kultúráról és tevékeny szerepet játszott a 70-es években indult nemzetközi roma szervezetekben. 2 vö. FOSZTÓ LÁSZLÓ: Van-e cigány nemzettudat? In: Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Szerk.: FEDINEC CSILLA. Budapest, Teleki László Alapítvány, [2002]. 222. 3 ROMSICS IGNÁC: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 105. 4 vö. SÁRKÁNY MIHÁLY: Az Európai Unió és a nemzeti identitás megőrzésének esélyei Magyar Tudomány 160. (2000) 7. sz. 907. 5 SMITH, ANTHONY D.: A nacionalizmus és a történészek In: Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Szerk.: KÁNTOR ZOLTÁN. Budapest, Rejtjel Kiadó, [2004]. 40.
22
KÚT 2007/1-2.
kialakulásában a kultúra és a nyelv, valamint a közös származás mítosza vagy valósága játszik fontos szerepet.6 A fentieken túl még egy dologra, a nemzetek objektív és szubjektív „kritériumaira” szeretnék utalni. Az objektív tényezők meghatározó szerepét valló megközelítések közül az egyik legismertebb Sztálin 1913-as definíciója, mely szerint: „A nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, amely a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkatnak a közössége alapján keletkezett”.7 Ezt tekinthetjük egy általános meghatározásnak, mivel a politikai és a kulturális nemzetre vonatkozó megállapítások egyaránt szerepelnek benne. Fontos azonban megemlíteni a nemzet szubjektív megközelítési lehetőségeit is. Például Hobsbawm − szubjektív megközelítésű munkahipotézise szerint − „nemzetként kezel egy elég nagyszámú embercsoportot, melynek tagjai magukat egy „nemzet”-hez tartozónak tekintik”.8 Számomra talán a két megközelítés összeadása adja ki leginkább a „nemzet” fogalmát, vagyis bizonyos objektív tényezők (közös nyelv, származás, történelem stb.) vélt vagy valós megléte mellett fontos az adott nemzethez tartozás hite, tudata is.9 Az előbbiekkel összefüggésben − Anthony D. Smith megfogalmazása szerint − a „nacionalizmust úgy lehetne definiálni, mint egy olyan csoport autonómiájának, egységének és identitásának az elméletét, amelynek tagjai csoportjukat valóságos vagy potenciális nemzetként fogják fel”.10 Smith megfogalmazása nem tud és nem is akar tökéletes definícióvá válni, hiszen a szerző maga említi meg egy másik tanulmányában, hogy nacionalizmus kifejezést több értelemben is használják. Az egyik értelmezés szerint a nacionalizmus a nemzetek kialakulásának általános folyamata, melyet néha „nemzetalkotásnak” neveznek.11 A fogalom ilyetén értelmezése áll talán a legközelebb azokhoz a jelenségekhez, melyeket a cigányok körében a „nemzeti tudat”12 kialakulásához köthetünk. Ennek megfelelően jelen 6
ROMSICS, 2004. 9. SZTÁLIN, V. I.: Marxizmus és nemzeti kérdés In: A nemzeti kérdésről. A nemzeti kérdés lenini elméletének alakulása 1896−1914. Szerk.: ZALAI EDVIN Budapest, Kossuth Könyvkiadó, [1988]. 268. 8 HOBSBAWM, ERIC J.: A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 1997. 16. 9 Miroslav Hroch egyik tanulmányában, kiindulásként a nemzetet egy olyan széles társadalmi csoportként határozza meg, mely egyrészt több objektív kapcsolat (gazdasági, politikai, nyelvi, kulturális, történelmi stb.) kombinációja, másrészt a kollektív tudatban történő szubjektív reflexió által integrált. HROCH, MIROSLAV: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában In: Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Szerk.: KÁNTOR ZOLTÁN. Budapest, Rejtjel Kiadó, [2004]. 231. 10 SMITH, ANTHONY D: Kiválasztott népek: miért maradnak fenn egyes népcsoportok? In: Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Szerk.: BRETTER ZOLTÁN – DEÁK ÁGNES. Pécs, Tanulmány Kiadó, [1995]. 43. 11 SMITH, ANTHONY D: A nacionalizmus. In: Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Szerk.: BRETTER ZOLTÁN – DEÁK ÁGNES. Pécs, Tanulmány Kiadó, [1995]. 9. 12 Itt jegyezném meg, hogy milyen alapon beszélek etnikai és/vagy nemzeti identitásról. Az etnikai identitás a társadalmi szerveződés egyik természetes velejárója, mely lényegében az 7
KÚT 2007/1-2.
23
dolgozatomban a nacionalizmus mint folyamat maga a „nemzetépítés,” hiszen a nemzet elismertetése, legitimálása a célja. A továbbiakban a fogalmat ilyen értelemben használom, ezzel igyekszem elkerülni a hozzátapadt köznapi sztereotípiákból fakadó félreértéseket. Mielőtt rátérnék a konkrét téma tárgyalására, néhány fontos dolgot emelnék ki a cigányokkal kapcsolatban. Egyrészt szeretném leszögezni, hogy a „cigány” elnevezés esetében egy pluri-etnikus, nem homogén kategóriával van dolgunk.13 Ez a tény egyenesen következik a cigány népesség diaszpóra jellegéből, amely azt jelenti, hogy az adott közösség „elmozdulva és fragmentálódva új feltételek közé kerül, melyek között kisebbségben, töredéklétben, újfajta adaptációs kényszerektől áthatva keresi meg új identitását.”14 A másik – a diaszpóra léttel is összefüggő – dolog a „ki a cigány?” kérdése. Köztudott, hogy a „cigány” elnevezés nem e népcsoport(ok) önelnevezése, hanem a külvilág „ragasztotta” rájuk, különböző téves képzetek alapján.15 Az elnevezés ilyen, „kívülről jövő” és homályos eredetű jellege magában hordozza a bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy valójában kik a cigányok. Általában kétféle kategóriával lehet találkozni a cigányokról szóló diskurzusokban, az egyik szociális helyzet, életmód, a másik pedig etnokulturális jellegzetességek alapján osztályoz. Mint Nagy Pál írja: „(…) a cigányok 15−17. századi köznyelvi elnevezése elsősorban életmódbeli, az irodalmi elnevezése pedig etnikus definíciót foglalt magában”.16 Ez a kettőség tehát már a etnikai csoport tagjai által hordozott – tág értelemben vett – kultúrához való tartozást testesíti meg. Ezzel szemben a nemzeti identitás „expanzív” jellegű, az adott etnikai identitás kollektív reprezentációja, mely gyakran különböző társadalmi, politikai mobilizációk legitimációs bázisaként szolgál. Dolgozatom címében azért szerepel mindkét fogalom, mert a cigányok esetében − a vizsgált korszakban − a nemzeti identitásnak csak egyfajta „gyökereiről” lehet beszélni. (A témához lásd.: BARTH, FREDRIK: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, (1996) 1. sz. 3-25.; SÁRKÁNY MIHÁLY: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 89-100.) 13 PRÓNAI CSABA: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Szerk.: KOVÁCS NÓRA – OSVÁT ANNA – SZARKA LÁSZLÓ. Budapest, Akadémiai Kiadó, [2004]. 253. 14 A. GERGELY ANDRÁS: Szórvány, diaszpóra és határfenntartás. Adalékok a szórványtipológia és a kulturális sziget kérdésköréhez. In: Tanulmányok a szórványról Szerk.: ILLYÉS ZOLTÁN – PAPP RICHÁRD. Budapest, Gondolat – MTA KI, [2005]. 11. 15 A görög atszinganosz szóból származik feltehetően a magyar „cigány”, a német „Zigeuner”, a francia „tsigane”, a norvég „sigöyner”, az olasz „zingaro” és a portugál „ciganos”. Az atszinganosz (érintetlen) szó eredete máig vitatott, valószínűleg egy Kis-Ázsiából létezett eretnek szektát jelölt. E szekta tagjai varázslók és jósok hírében álltak, s mivel a cigányok is foglalkoztak jóslással, könnyen rájuk ragadhatott ez az elnevezés a Bizánci Birodalomban. Ezzel szemben az angol „gypsy” és a spanyol „gitano” szavak a cigányok feltételezett egyiptomi (egipcyans) eredetére utalnak. (vö. FRASER, ANGUS: A cigányok. Budapest, Osiris, 2002. 51-52. (a továbbiakban FRASER, 2002.) és LIÉGEOIS, JEAN−PIERRE: Romák, cigányok, utazók. Budapest, Pont Kiadó, 2002. 17-18.) 16 NAGY PÁL: „Fáraó népe” A magyarországi cigányok korai története (14−17. század) Pécs, PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2004.
24
KÚT 2007/1-2.
cigányok európai jelenlétének kezdetétől végigkíséri történetüket. Hol az egyik, hol a másik „definíció” kerül előtérbe, de a modern kor sztereotípiáiban a kettő már gyakorta egymás mellett, egymást erősítve jelenik meg.17 Belső nézőpontból közelítve meg a kérdést, egyértelműnek tűnik a válasz: az a cigány, aki annak vallja magát. Tudjuk, ha valamely kisebbség előítéletek növekedésétől tart, akkor sokszor − érthető módon − kevésbé vallja magát a kisebbség tagjának. Éppen ezért figyelemre méltónak tarthatjuk, ha egy kisebbségi csoport nem csak felvállalja identitását, hanem arra hivatkozva fellép érdekei és jogai védelmében. Ezt a jelenséget a továbbiakban „etnikai mobilizációnak” nevezem, mely „az a folyamat, amelynek során a csoportok az etnikai identitás valamely jellegzetessége alapján szerveződnek közös céljaik elérése érdekében”.18 A következő fejezetben áttekintem azokat a társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokat, melyek a kezdeti roma etnikai mobilizáció kereteit jelentették a 19−20. század fordulóján.
II. A cigányság társadalmi, gazdasági helyzete Kelet-Európában a 19. sz. végén A 19. század során több olyan folyamat ment végbe, melyek alapvetően megváltoztatták a cigányok társadalmi, gazdasági helyzetét Kelet-Európában. Ezek közül az iparosodással együtt megjelenő polgári átalakulást, a század második felében megújuló cigány migrációt és a politikai−hatalmi szerkezetváltást tartom a legfontosabbaknak. „A cigányok az adott ország és kor szerinti helyi szükségletekhez alkalmazkodnak. Betöltik a hézagokat. Ott, ahol a parasztok tömege kézművesipar híján van, megjelennek a sajátjukkal és egyenesen valóságos monopóliumokat hoznak létre.”19 − írta Vaux de Foletier történész. A fent említett „hézagok” Kelet-Európában sok helyen lehetővé tették a cigány közösségek valamilyen szintű integrálódását a helyi társadalmakba. Azonban a 19. századi ipari fejlődésnek köszönhetően megindult tömegtermelés csökkentette a keresletet a cigányok fő megélhetési forrását képező termékek iránt (mint például: teknők, faedények, kosarak, seprűk, gyékények, szatyrok, üstök), továbbá csökkent az igény a „klasszikus” cigány szolgáltatások iránt (üstfoltozás, drótozás, nádazás).20 Bárány Zoltán szavaival élve: „Mikor azonban az
17 Ezt a kettősséget (is) vizsgálja Szuhay Péter a magyarországi cigányokról szóló könyvében. Lásd: SZUHAY PÉTER: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest, Panoráma, 1999. 18 BÁRÁNY ZOLTÁN: A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2003. 73. (a továbbiakban BÁRÁNY, 2003.) 19 PIASERE, LEONARDO: A xoraxano romák békéltető emberei In: Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Szerk.: PRÓNAI CSABA Budapest, ELTE BTK Kulturális antropológia, [1997] 106. 20 vö. POMOGYI LÁSZLÓ: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Budapest, Osiris−Századvég, 1995. 17-21. (a továbbiakban POMOGYI, 1995.)
KÚT 2007/1-2.
25
ipari forradalom késve ugyan, de megérkezett Kelet-Európába, ez olyan nagy csapást jelentett a cigány életmódra, hogy még a mai napig sem heverték ki.”21 A „csapás” méretére jellemző, hogy még a cigányság elitjét alkotó zenész cigányok gazdasági helyzete is romlott a századfordulótól kezdve. A 12 000-nél is több magyarországi cigánymuzsikus negyedének nem volt rendes állása,22 a romániai cigányzenészek pedig sok helyen elvesztették monopolhelyzetüket a megjelenő román zeneiskolák, vagyis a polgári átalakulás jegyében megjelenő konkurenciának köszönhetően.23 Az általános elszegényedés és az ezzel párhuzamosan növekvő előítéletek miatt a cigányok még inkább a társadalom perifériájára kerültek. A magyarországi Csenyéte község esete jól szemlélteti ezt a folyamatot. A 19. század közepén a cigányok a falu belső területén laktak, vegyesen a magyarokkal és a kisszámú zsidósággal, azonban a század utolsó éveiben elkezdték őket kiszorítani a falu mellett felépített telepekre, ahol lakóhelyileg szegregáltabb, gazdaságilag pedig marginalizáltabb helyzetbe kerültek.24 Feltehetően ezeknek a negatív gazdasági−társadalmi folyamatoknak (is) köszönhetően indult meg egy nagy cigány vándorlás a 19. század második felében elsősorban a Balkánról Kelet-Európa többi része, valamint Nyugat-Európa és Amerika felé.25 A migráció okait kutatva egy további, hangsúlyos aspektusra bukkanhatunk, ugyanis sok kutató a vándorlás fő okát a romániai rabszolga-felszabadításban látja. Mint Jan Kochanowski írta: „Az oláh cigányok az egykori dunai fejedelemségekből jöttek, Havasalföldről és Moldvából, ahol századokig a legembertelenebb rabszolgaságot kellett elszenvedniük…. Amint elnyerték szabadságukat tömegesen hagyták el Romániát, attól tartva, hogy esetleg újra szolgaságba vetik őket.”26 A kérdés persze nem ilyen egyszerű. Angus Fraser szerint nem lehet csak a rabszolgafelszabadítás hatásának betudni a nagyméretű vándorlást, hiszen több oláh cigány dialektusban a magyar nyelv befolyása is fellelhető, illetve a nyugatra érkezett cigány csoportokat számba vevő dokumentumok szerint sok család huzamosabb ideig tartózkodott Moldván és Havasalföldön kívül eső területeken. Thomas Acton szerint az 1820 és 1860 között zajló „emancipációs periódus”27 folyamán a román fejedelemségek és a környező területek (szabad) cigány gazdasági 21
BÁRÁNY, 2003. 97. KEMÉNY ISTVÁN: Előszó In: A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Szerk.: KEMÉNY ISTVÁN: Budapest, Osiris Kiadó−MTA Kisebbségkutató Műhely, [2000]. 16. 23 ACHIM, VIOREL: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris, 2001. 174. (a továbbiakban ACHIM, 2001.) 24 LADÁNYI JÁNOS − SZELÉNYI IVÁN: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkeleteurópai romák történeti és szociológiai összehasonlító vizsgálata. Budapest, Napvilág, 2004. 5658. 25 A vándorló csoportok többségének cigány nyelvét erős román hatás érte, ezért általában „oláh cigánynak” nevezik őket, ezzel is megkülönböztetve őket a máshol már évszázadokkal korábban letelepedett cigányoktól. 26 FRASER, ANGUS: The Roma Migrations. Journal of the Gypsy Lore Society, 2 (1992) 2. sz. 132. 27 Acton arra utal, hogy az 1821-től a román fejedelemségek nagyobb autonómiával rendelkeztek, és ettől kezdve folyamatosan előfordultak egyéni, illetve állami rabszolga22
26
KÚT 2007/1-2.
rendszere telítődött a volt rabszolgákkal, a sokfelé megjelenő nomád cigányok pedig megerősítették a cigányellenes előítéleteket a többségi társadalmakban. Ilyen környezetben a végleges rabszolga-felszabadítást követően indult meg az „interkontinentális” migráció.28 A két jeles cigánykutató, Fraser és Acton szerint tehát a romániai cigány rabszolgák felszabadítása „csak” egyik összetevője volt a társadalmi−gazdasági szerkezet átalakulásából fakadó roma migrációnak.29 Kelet-Európában a 19. század elején még három nagyhatalom, a Habsburg Birodalom, a cári Oroszország és az Oszmán Birodalom uralkodott a térség népei fölött. Hosszas küzdelmek után végül az első világháborút lezáró békerendszerek megszilárdították a „új” nemzetállamok határait. A cigányok tehát soknemzetiségű birodalmak lakóiból kisebb méretű, a nemzeti homogenizációt erőltető „nemzetállamok” lakosaivá váltak. A nemzeti elv alapján szerveződő „nemzetállamokban” a kisebbségek sora általában még rosszabb volt, mint a multietnikus birodalmakban.30 Korszakunk végén, 1938-ban a XIV. Európai Nemzetiségi Kongresszus megállapította, hogy az európai, kisebbségben élő népcsoportok „helyzete folyamatosan, ijesztő mértékben romlik. Csaknem mindegyiküket háromszoros veszély fenyegeti: politikai érdekérvényesítési lehetőségeik végleges elvesztése, a gazdasági elszegényedés és népességüknek az asszimiláció, a kikényszerített elvándorlás, és a képzett nemzeti rétegek kialakulásának megakadályozása miatt történő csökkenése.”31 A fent vázolt társadalmi, gazdasági és politikai változások függvényében látható, hogy a roma etnikai mobilizáció igencsak „mostoha” körülmények között indult meg a 20. század elején. A fiatal, kelet-európai nemzetállamok számára a kisebbségek inkább csak „akadályt” jelentettek, ennek megfelelően „általában nem a kisebbségi csoportok elismerésére, egyenjogúsítására és közösségként való integrálására, hanem kiiktatásukra, asszimilálásukra és minél teljesebb felszámolásukra törekedtek.”32
felszabadító kezdeményezések egészen az 1856-os végleges felszabadításig. (vö. ACHIM, 2001. 104-147.) 28 ACTON, THOMAS: Rom Migrations and the End of Slavery: A Rejoinder to Fraser. Journal of the Gypsy Lore Society. 3 (1993) 2. sz. 79. 29 A roma migráció tárgyalásakor nem szabad megfeledkeznünk a korszakra jellemző általános kivándorlási tendenciákról sem. A tengerentúli kivándorlás legnagyobb hulláma idején KeletEurópából csaknem 5 millió ember távozott véglegesen. Lásd: PALOTÁS EMIL: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris Kiadó, 20003. 10.(a továbbiakban PALOTÁS, 2003.) 30 Ezt a teljesen új helyzetet Joseph Rothschild így jellemezte: „Az etnikai kisebbségeknek általában jobb sorsuk van a birodalmakban, mint a nemzetállamiságra törekvő országokban, ahol a politikai elit egy olyan explicit és specifikus nemzeti kultúra letéteményesének tekinti magát, mely átfogó integrációs ideológiaként és programként szolgál számára.” idézi: BÁRÁNY, 2003. 42. 31 Európai nemzeti kisebbségek kongresszusainak határozatai (1925−1937). Szerk.: EILER FERENC. Szeged, 1997. 89. 32 SZARKA LÁSZLÓ: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága Kisebbségkutatás 8 (1999) 2. sz.
KÚT 2007/1-2.
27
A következőkben négy kelet-európai országban tekintem át a cigányok általános helyzetét és az etnikai alapú önszerveződések jelentkezését a 20. század első felében, külön kiemelve az egyes országok közti jelentős eltéréseket és hasonlóságokat.
III. Cigányok Csehszlovákiában III. 1. A cigányok gazdasági−társadalmi helyzete Csehszlovákiában Bár a csehszlovák állam teljes egészében az Osztrák−Magyar Monarchiából vált ki, az eltérő történeti fejlődés következtében az országban két eltérő társadalomszerkezeti modell létezett egymás mellett.33 Feltehetően ennek a ténynek tudható be, hogy a cseh és a szlovák rész addigi „cigánypolitikája” jelentősen eltért egymástól. A cseh részek (Csehország, Morvaország és Szilézia) „nyugati kirekesztő” politikát alkalmazták a cigányokkal szemben, míg a kevésbé fejlett szlovák területen, mely 1918-ig a Magyar Királyság része volt, a többi kelet-európai országra jellemző (elfogadóbb, türelmesebb) attitűd nyilvánult meg a cigányok felé. 34 A cigányokkal szembeni eltérő hatósági attitűdök miatt a csehországi cigányokra továbbra is a nomád életforma volt a jellemző,35 míg Szlovákiában inkább tovább nőtt a letelepedett cigányok száma, elsősorban a magas születési mutatóknak köszönhetően.36 Az 1893-as magyarországi cigány összeírás szerint a mai Szlovákia területén talált 36 ezer cigányból csak mintegy 600-an nomadizáltak (kevesebb, mint 2%).37 Bár a demokratikus berendezkedésű csehszlovák köztársaság elismerte nemzetiségnek a cigányokat, ez azonban nem sokat javított társadalmi-gazdasági helyzetükön. A fent ismertetett okokból kifolyólag a cigányok túlnyomó többsége Szlovákiában és Ruthéniában élt, mely területek az állam legelmaradottabb régiói voltak. Az elmaradó, illetve lassú iparosítás38 miatt falusi túlnépesedés következett be, hiszen nem voltak ipari központok, melyek fölszívhatták volna a fölösleges munkaerőt. Az ország keleti
33
PALOTÁS, 2003. 234. GUY, WILL: Ways of Looking at Roma: The Case of Czechoslovakia In: Gypsies. An interdisciplinary reader Szerk.: Tong, Diane. New York, [1998]. 19. (a továbbiakban GUY, 1998.) 35 A 19. században a cseh tartományokban a cigányokat „kellemetlen” népességként kezelték, akiket a hatóságoknak össze kellett írniuk. A csendőrök próbálták a lehető leggyorsabban eltávolítani őket a saját hatáskörükből, akár úgy, hogy elkísérték őket kerületük határára. Ez a hozzáállás természetesen nem segítette elő a cigányok letelepedését, inkább a további nomadizálás irányába hatott. 36 KALVODA, JOSEF: The Gypsies of Czechoslovakia. Nationalities Papers 19. (1991). 3. sz. 271. 37 GUY, 1998. 23. 38 Az ország nyugati (cseh) felében a lakosság 40, míg keleten csak 16,5%-a dolgozott az ipari szektorban. PALOTÁS, 2003. 262. 34
28
KÚT 2007/1-2.
felében koncentrálódó, jórészt letelepedett roma népesség tehát egyre romló életfeltételek közé került.39 A helyzetet jól szemlélteti egy szlovák hivatalnok jelentése 1924-ből: „A börtönbüntetés nincs hatással rájuk, mert a bebörtönzés javítja az életkörülményeiket. Gyakran előfordul, hogy egy pénztelen cigány elkövet egy bűncselekményt, csak hogy meneküljön a kínzó éhség elől.”40 A cigányok többsége csak alkalmi munkákból tudott úgy-ahogy megélni, s a szintén nehéz helyzetben lévő szlovák parasztság sokszor terhesnek érezte jelenlétüket. A feszült légkör következtében 1928-ban Pobedimben (Szlovákia) pogromra is került sor. A cigányok terményeket loptak a földekről, mire a helyi parasztok hatot, köztük két gyereket megöltek, további tizennyolcat megsebesítettek. Az ellenséges, előítéletes közhangulatra jellemző, hogy a bűnösök enyhe büntetést kaptak, egy tekintélyes újság, a Slovák szerint pedig a pobedimi eset „az állampolgárok lázadása volt a cigány életmód ellen”.41 Egy másik eset 1929-ben Kassán történt, amikor kannibalizmussal vádoltak meg cigányokat. Bár később felmentették őket a vád alól, az eset felerősítette a lakosság cigányellenes előítéleteit, minek következtében több szlovákiai városból kiűzték a már régóta ott élő cigányokat.42 Lényegében tehát a két eltérő adottságokkal rendelkező országrészben eltérő helyzetű cigány népességgel találkozhatunk. A cseh részeken kis létszámú, zömében nomád cigányok éltek, akiket az állam igyekezett szigorú ellenőrzés alatt tartani.43 A szlovák és rutén régióban nagyszámú, zömében letelepült életmódot folytató, de igen nehéz gazdasági helyzetben lévő cigány közösségek éltek.
39
Az 1921-es, csak az anyanyelvet vizsgáló népszámlálás szerint a cseh tartományokban mindössze 61, Szlovákiában 7967 cigány volt. (Ez az adat nyilván nagyon alulreprezentált, viszont a két országrészben élő cigányok arányát illetően adhat némi támpontot.) Egy 1926-os cigány összeírás Szlovákiában 60315 letelepedett, és 1877 vándor cigányt talált. CROWE, M. DAVID: A History of the Gypsies of Eastern Europe and Russia. New York, St. Martin's Griffin 1996. 44. (a továbbiakban CROWE, 1996.) 40 GUY, 1998. 24. 41 CROWE, 1996. 46. 42 BÁRÁNY, 2003. 105. 43 Az 1927-es 117. sz. törvény kötelezővé tette a 14 év feletti cigányok számára egy külön „cigány személyi igazolvány” használatát, mely az ujjlenyomatukat is tartalmazta. A vándorló családoknak egy speciális listát kellett vezetniük a családtagokról és háziállataikról. Aki nem volt regisztrálva, azt letartóztathatták. A hatóságoktól külön engedélyt kellett kérni, hogy egy adott közösség területén tartózkodhassanak. A törvény megjelenését követő 13 évben 39 696 cigány személyigazolványt adtak ki a hatóságok. CROWE, 1996, 45.
KÚT 2007/1-2.
29
III. 2. Roma (ön)szerveződés? A szakirodalom szerint Csehszlovákiában nem voltak roma szociális, kulturális vagy politikai szervezetek, kivéve néhány színházi, zenei, tánc vagy sport klubot, melyek Szlovákiában működtek a nem−cigány társadalom „védnöksége” alatt.44 1929-ben szlovák orvosok Kassán létrehozták a Szövetség a Cigányok Kulturális Felemeléséért nevű szervezetet, mely 1930-ban a Társaság a Cigánykérdés Kutatására és Megoldására nevet kapta. A Társaság kezdetben egészségügyi problémákkal foglalkozott, majd (mint a névváltás is mutatja) kiterjesztette tevékenységét az oktatás és a kultúra területére is. Iskolákat nyitottak Kassán, Ungvárott, Léván és Hummenében. és segítették − a már említett − cigány színházi és zenész klubok megalakulását, melyek aztán egész Szlovákiában felléptek műsoraikkal. A Társaság inspirálta az ŠK ROMA futball klub létrehozását, mely állítólag Európa szerte ismert lett. 1933-ban az egyik liberális cseh lap, a Lidové noviny (Néplap) egyik cikke bemutatta az 1926-ben létesített ungvári cigány iskola történetét. A cikk szerzője szerint az iskola a „cigány ébredés” központja lett, mely nem csak az iskoláskorú gyerekeknek volt fontos, hanem az Ungváron és környékén élő cigányok kulturális életében is központi szerepre tett szert. Más cigány iskolák is sikeresen működtek, például 1937-ben a kassai intézményben 117 beiratkozott cigány tanuló volt.45 Ilona Klímová szerint ezek a cigányok segítésére, támogatására létrejött nem-cigány szervezetek a nyugat-európai, a cigányok marginalizált helyzetének megszüntetéséért kampányoló, lobbizó civil szervezetekkel állíthatók párhuzamba. Bár ezek a szervezetek közvetlenül nem befolyásolták a roma identitás megerősödését, a cigányság kulturális fejlődését és oktatásba való integrációját támogatva hozzájárultak cigány, értelmiségi rétegek kialakulásához, akik már hatékonyabban képviselték szociális, kulturális és politikai érdekeiket.46 Magyarországhoz hasonlóan a szlovákiai cigányok egy részének is jelentős megélhetési forrása a zenélés volt. Azonban a 19. és 20. század fordulójának cigányzenészei a városi kávéházi zenészek gazdag és saját etnikumuktól gyakran elhatárolódó speciális rétegét alakították ki.47 Végül érdemes még megemlíteni a két világháború közti időszakban Szlovákiában megjelent, cigányokkal foglalkozó nyelvészeti, etnográfiai és fotódokumentációs munkákat. Ezek ugyan egyenetlen tudományos színvonalat képviseltek, és néhány gyűjtemény feldolgozás máig várat magára, mégis jelzik a „cigány kérdéskör” jelenlétét a korabeli szlovákiai tudományos diskurzusokban.48
44
KLÍMOVÁ, ILONA: Romani political representation in Central Europe. An historical survey Romani Studies 12. (2002) 2. sz. 109. (a továbbiakban KLÍMOVÁ, 2002.) 45 CROWE, 1996. 46-47. 46 KLÍMOVÁ, 2002. 110. 47 JUROVÁ, ANNA: Cigányok−romák Szlovákiában 1945 után. Regio 7. (1996). 2. sz. 48 MANN, ARNE B.: A szlovákiai romológiai kutatások áttekintése In: Lokális Cigány közösségek Gömörben. Identitásváltozatok marginalitásban. Szerk.: Prónai Csaba. Budapest, MTA ENKI, 2005. 9-10.
30
KÚT 2007/1-2.
Az általam ismert szakirodalom álláspontja szerint tehát a két világháború közti Csehszlovák államban a roma önszerveződés és etnikai identitás csak erősen korlátozottan és külső segítséggel jelent meg.
IV. A magyarországi cigányok a Horthy−korszakban IV. 1. A cigányok társadalmi−gazdasági helyzete a trianoni Magyarországon A magyarországi cigány népesség helyzetére vonatkozóan 1893 és 1971 között nem készült átfogó vizsgálat, kutatás, így a két világháború közötti korszakra vonatkozóan főleg becslésekre hagyatkozhatunk. A kutatók az 1893. évi összeírás alapján próbáltak következtetéseket levonni a Horthy−korszak cigány lakosságának nagyságát illetően. Becslésük szerint 1893-ban 65 000 cigány élt a mai Magyarország területén.49 Egy 1943-ban íródott tanulmány szerint a megnagyobbodott területű Magyarországon több mint 200 ezer cigány élt. E tanulmány segítségével, több ezer fős bevándorlást is valószínűsítve, Pomogyi László a Horthy−korszak cigány lakosságát (a mai Magyarország területén) legalább 80−90 000 főre becsülte.50 Érdemes pár mondatban összegezni az 1893-as, országos cigány összeírás fontosabb eredményeit a cigányság nyelvi, vallási és életmódbeli jellemzői tekintetében. Az 1893. január 31-én történt összeírás szerint a Magyar Királyság területén 274 940 cigány élt, az összlakosság 1,8%-a. A cigányokat, életmódjuk szerint három csoportba osztották a szakértők: e szerint: 8 938 kóborcigány, 20 406 „huzamosabb ideig egy helyben tartózkodó” és 243 432 letelepedett cigány élt a történelmi Magyarország területén. A letelepedettek általában a helyi többség vallását követték, a nomád cigányok zöme görög-keleti vallású volt, ami erdélyi, illetve romániai származásra utal.51 Az összeírt romák több mint a fele nem tudott cigányul, ugyanakkor a nomádoknak csak 13%-a nem beszélt cigány nyelven. Az összeírtak 30%-a cigány, 38,1%-a magyar, 24,4%-a román és 7,5%-a egyéb anyanyelvű volt.52 Ezeket az adatokat persze nem szabad feltétel nélkül elfogadni, de nagyságrendileg jól mutatják a magyarországi cigányság nyelvi heterogenitását, és azt, hogy a túlnyomó többség a 19. század végén már letelepült életmódot folytatott. „A cigányság XIX. században rögződött foglalkozásrendje a kisipari áruk piacának szűkülésével már a századfordulón kezdett felborulni és ezzel a cigányság − elveszítve több generáción át gyakorolt, erkölcsi tőkét és minimális társadalmi presztízst biztosító alapjait – századunk első felében a teljes létbizonytalanságba, egy addig valószínűleg nem ismert nyomorba süllyedt.” – írta Csalog Zsolt.53 A fokozódó elszegényedés 49
POMOGYI, 1995. 10. POMOGYI, 1995. 10-11. 51 KARSAI LÁSZLÓ: A cigánykérdés Magyarországon 1919−1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könykiadó,1992. 15-17. (a továbbiakban KARSAI, 1992.) 52 POMOGYI, 1995. 14. 53 idézi POMOGYI, 1995. 20. 50
KÚT 2007/1-2.
31
mellett a 19. század végén, 20. század elején betelepülő idegen nyelvű, nomád cigányok is „rontották” a cigányokról kialakult képet. A növekvő előítéletek gátló hatását társadalmi felemelkedésre, beilleszkedésre jól szemlélteti egy 1909-ben megjelent írás, melyben az ószentannai és a pankotai cigány szülők külön cigányiskola felállítását kérik a királyi tanfelügyelőtől: „Kérelmüket azzal a figyelemre méltó és meglepő megokolással támogatták, hogy gyermekeikből vallásos és erkölcsös magyarérzelmű embereket, törvénytisztelő, munkaszerető, hasznos, számottevő polgárokat óhajtanak nevelni, de ennek legelemibb előfeltétele az iskola, amit ők üldözött voltuknál fogva nélkülözni kénytelenek. Előadták, hogy gyermekeiket eddig nem iskoláztatták, részben azért, mert nem akarják gyermekeiket a más anyanyelvű tanulótársak gúnyolódásának kitenni, mely gúnyolódás mind a felnőttek, mind a gyermekek lelkében még jobban fokozná azt a hiedelmet, hogy ők a társadalom fekélyei. Az ebből fakadó elkeseredés lelkükben erős visszahatást szülne és maradandó nyomokat hagyna késő vénségükig.”54 A társadalmi integráció és ezzel együtt az etnikai mobilizáció egyik kulcspontja az oktatás, mely területen a cigányok úgymond „hagyományosan” a legelmaradottabbak voltak. Cigánygyerekek oktatásával55 központilag nem foglalkoztak e korszakban, bár helyi kezdeményezések, indítványok voltak megyei vagy alsóbb szinteken is. Néhány helyen külön cigány iskolák felállítását tervezték.56 Bár a parlamentben alig került szóba a cigánykérdés, a korabeli sajtóban viszont egyre gyakrabban jelentek meg a cigányokat „élősködőnek”, „bűnözőnek” nevező írások, s a cigányprobléma megoldására egyre többen radikális megoldást javasoltak. Részben ezek hatására olyan, előítéletektől áthatott, sajátos közigazgatási eszközrendszer jött létre, mely jelentősen megnehezítette a cigánylakosság integrálódását, asszimilálódását. Ezt a magyarországi cigányügyi politikát nevezte Hermann Antal, a kor híres etnográfusa „cigányvadító közigazgatásnak”.57 A korszak cigánypolitikájának egyik fő „irányvonala” a vándor cigányok letelepítése volt, azonban a végrehajtás − gyakran a helyi szervek ellenállása miatt − következetlen és sokszor eredménytelen volt. Hermann Antal szerint letelepedést célzó rendeletek „nem törődtek a cigánynépelem faji élet- és lélektanával”, a hatóságok intézkedései végeredményben mindig csak tovább toloncolták a cigányokat, ezzel mintegy elősegítették a nomád életmód folytatását.58
54
POMOGYI, 1995. 183. Az 1893-as összeírás 40926 cigánygyereket tartott számon, akik közül csak minden ötödikhatodik járt iskolába. POMOGYI, 1995. 182. 56 Például a Vas megyei Ondód községben 1935 körül jött létre egy cigány iskola, működéséről azonban nem maradtak fenn források. Pankasz község közgyűlése 1939-ben határozta el „a cigányok részére külön iskola létesítését”, azonban csak 1941-ben sikerült megfelelő helyet találni az épületnek, s a háború miatt nem valószínű, hogy beindult az oktatás. POMOGYI, 1995. 185-186. 57 A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422−1985. Szerk.: MEZEY BARNA. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1986. 23. 58 KARSAI, 1992. 58. 55
32
KÚT 2007/1-2.
IV. 2. Cigány etnikai „ébredés” és cigányzenész egyesületek Magyarországon A roma etnikai öntudat különböző megjelenési formái a 19. század végi Magyarországon a feléjük forduló tudományos érdeklődéssel összefüggésben jelentkeztek: itt elsősorban az ún. „első ciganológus triász” munkásságára gondolok.59 A triász, Wislocki Henrik, Hermann Antal és József főherceg60 publikációk sorát jelentették meg a cigány kultúráról, zenéről, hagyományokról, hiedelmekről stb. Tanulmányaikat a londoni Gypsy Lore Society folyóirata is közölte, a magyarországi kutatók rangos helyet vívtak ki maguknak a nemzetközi ciganisztikában. Elsősorban József főherceg támogatásának köszönhetően készült el és jelent meg 1886ban az első cigány szerző, Nagyidai Sztojka Ferenc által készített, fordításokat és szöveggyűjtéseket is tartalmazó cigány-magyar szótár.61 Ugyancsak a cigány identitás „magasabb szintű” reprezentációjának tekinthetjük ipolysághi Balogh Jancsi munkásságát. A nyelvész Ponori Thewrewk Emil közölt róla cikket róla 1873-ban „A cigány nemzet első írója” címen. Mint írja: „az első cigány író, az első ki cigány nyomtatványt bocsátott közre, ily címmel: ’Legelső cigány imádságok, a melly mind a két magyar hazában lévő cigány nemzet számára fordította Ipolysághi Balogh Jancsi, nemzeti zenekar igazgató.’”62 A fenti két, roma nyelven irodalmi munkásságot folytató szerző mellett más jellegű, a cigány identitáshoz hangsúlyosan kötődő tevékenységgel, szervezettel alig lehet találkozni. Mindössze egy olyan momentum van, mely valamilyen szélesebb körű összefogásra, kezdeményezésre utal. Ez egy, főleg külföldi roma szerzők által említett, alig dokumentált páneurópai roma konferencia, melyet a Kassa melletti Kisfaluban rendeztek meg 1879-ben.63 A konferenciára általában a Times folyóirat egyik 1879-es cikkére hivatkoznak, egyéb forrást nem jelölnek meg.64 A két világháború közti korszakban országos méretű szerveződést csak a cigányság felső „kasztját” alkotó, és az „úri” Magyarország dzsentri világában igen népszerű zenész cigányok körében találunk. Az 1920-as évek elején alapították a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületét, melyet „gazdasági érdekeik hathatósabb védelmére” hoztak létre a muzsikus cigányok. Az Egyesület feloszlatása után 1935-ben megalakult a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetsége, melynek alapszabályában a gazdasági érdekek védelme mellett a többségi, nemzetállami retorikához való igazodás is kiolvasható: „a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik védelmezése, a munkaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb 59
vö. PRÓNAI CSABA: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Rövid vázlat. BudapestKaposvár, ELTE BTK, 1995. 99-101. 60 Habsburg József Károly Lajos (1833−1905) 61 SZTOJKA FERENCZ, NAGYIDAI: Magyar és czigány nyelv gyök-szótára. Románé álává. Második kiadás. Paks, Rosenbaum Miksa, 1890. 62 PONORI THEWREWK EMIL: A cigány nemzet első írója. Fővárosi Lapok. (1873. jún. 22.) 616-617. 63 HANCOCK, IAN: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 127. (a továbbiakban HANCOCK, 2004.) 64 KLÍMOVÁ, 2002. 108.
KÚT 2007/1-2.
33
támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása − politikai és vallási kérdések kizárásával.”65 A cigányzenészek és a magyar nemzeti kultúra sajátos „szimbiózisára” utalt Wislocki 1893-ban: „Minket magyarokat (…) nem babonás, hanem igazán reális varázshatalmuk bűvös eszköze: hegedűjök érdekel, (…) mert ez tette őket a legjelentősebb és legáltalánosabb hatásu művészet, a nemzeti zene letéteményeseivé.”66. Ez a szimbiózis a Horthy−korszakban is tovább élt, amit jól szemléltet az az ünnepség, melyet 1937-ben rendeztek, a cigányok Magyarországra érkezésének 500-ik évfordulója alkalmából. Az ünnepségen elhangzott, hogy mióta a cigányokat Zsigmond király idejében befogadták, „azóta a cigányzenészek, akik a cigányság legelőkelőbb rétegét képviselik, ott vannak a magyar nemzeti megmozdulásoknál, a kuruc időben, a szabadságharcban egyaránt.”67 Joggal feltételezhetjük, hogy a cigányzenészek szakmai-érdekvédelmi szervezetei mellett voltak helyi és/vagy egyéni kezdeményezések is, azonban az erre vonatkozó levéltári kutatások még hiányoznak. Mindazonáltal érdemes megemlíteni az újságíróként dolgozó László Máriát, aki gyerekkora óta foglalkozott a cigányság problémáival, és amikor 1937-ben szövetkezésre szólította fel a pándi cigányokat letartóztatta a csendőrség.68
V. Cigányok Nagy-Romániában V. 1. Társadalmi és gazdasági helyzet Az 1856-os rabszolgafelszabadítást követően a cigányok jogi szempontból szabad emberekké váltak, de az állam nem vagy csak általánosságban foglalkozott a cigányok társadalmi és gazdasági problémáival. Az új helyzetben a különböző cigány csoportok megfelelő felszerelések és tapasztalat híján nem nagyon tudtak áttérni a földművelő, paraszti életmódra. Emellett így adóterheik is növekedtek, hiszen már az államnak és a földesúrnak egyaránt kellett volna adózniuk. (Rabszolgaként csak a tulajdonosuk felé adóztak.) A letelepedést előíró törvények ellenére sokan folytatták a nomád életmódot, sőt a felszabadítást megelőzően letelepült cigányok egy része is „mozgásba lendült”. Ebben a helyzetben csak az 1864. évi falutörvény hozott némi változást, mely a jobbágyokat
65
POMOGYI, 1995. 173. WISLOCKI HENRIK: Cigányok. Külön melléklet. In: Pallas Nagy Lexikona. Szerk.: Gerő Lajos. IV. kötet Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Társaság, 1893. 37. (a továbbiakban WISLOCKI, 1893.) 67 N. N.: Magyar cigányzenészek ünnepe az országzászlónál. Budapesti Hírlap, (1937. május 8.) 1. 68 SÁGHY ERNA: Cigánypolitika Magyarországon 1945−1961. Regio 10. (1999) 1. sz. 22. (László Mária később az 1957−61 között működő Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének lett az első elnöke.) 66
34
KÚT 2007/1-2.
földtulajdonosokká tette az általuk használt jobbágytelkeken vagy állami földeken. Ennek megfelelően a volt rabszolgák egy része kisbirtokos paraszt lett. A többség viszont megmaradt hagyományos foglalkozásánál, és a települések szélén telepedtek le. A polgári és ipari fejlődéssel párhuzamosan csökkent a gazdasági szerepük, s a szűkülő lehetőségek nyomán egyre inkább a társadalom perifériájára kerültek.69 Az első világháborút követően létrejött Nagy-Románia polgárai lettek az erdélyi és besszarábiai cigányok is, így feltehetően az akkori világ legnagyobb cigány népessége élt ebben az országban. A korszak egyetlen, az egész országot érintő népszámlálásán (1930) 265.501 személy vallotta magát cigánynak, az összlakosság 1,5%-a. Ebből 101.015 fő volt cigány anyanyelvű. (Valószínűleg a cigányok tényleges száma ennél magasabb lehetett, a korabeli becslések 350−400 000, illetve 525 000 fő körül mozogtak.)70 Az 1918−21-es földreformtörvénnyel a cigányok is földhöz juthattak, persze a vontatottan haladó reform csak kis mértékben segíthette elő a nomád cigányok letelepítését. A vidék elmaradottságától, szociális problémáktól és a mezőgazdaság fejletlenségétől sújtott parasztság körében persze nem voltak népszerűek a cigányok földszerzései. A hagyományos előítéletek könnyen felbukkantak a feszültségekkel terhes társadalmi szituációkban.71 Az ellentétektől függetlenül a nyelvi, kulturális és etnikai asszimiláció gyakorlatilag teljesen a földhöz jutástól függött, a letelepült közösségek körében gyakori volt a nyelvcsere, az identitásváltás. A Román Szociális Intézet munkatársai több olyan faluban jártak, ahol a cigányok román énekeket énekeltek, román táncokat jártak és románnak tartották magukat.72 A városokban élő cigányok többsége nem tudott már hagyományos mesterségéből megélni, s a társadalom többi része által lenézett munkákat vállalt (utcaseprő, napszámos) megélhetése érdekében. Sikereket főleg a zene terén értek el a cigányok. Brăilából, a legnagyobb cigány közösségét magába foglaló városból kerültek ki az ország legjobb zenészei, akik közül többen nemzetközi elismertségre is szert tettek.73 Bár a Kolozsvári Biopolitikai és eugénikai közlöny már 1926-tól „forgalmazott” olyan írásokat, melyek szerint egyes romániai kisebbségek (zsidók, cigányok) „bioetnikai veszélyt” jelentenek a román népre, a tárgyalt korszakban a román politika vezetői nem fordítottak különösebb figyelmet a cigányokra. Külön „cigánypolitikát” inkább csak a helyi hatóságok folytattak. Noha külön etnikumként voltak összeírva, mégis inkább társadalmi kategóriaként kezelték őket. A cigányokat nem sorolták a nemzeti kisebbségek közé, a nemzetiségi törvények rájuk nem vonatkoztak. Sem az „elrománosítási” politika, sem az 1938-tól megjelenő kisebbségellenes törvények nem
69
ACHIM, 2001. 137-146. ACHIM, 2001. 169-171. 71 CROWE, 1996. 128. 72 ACHIM, 2001. 176. 73 CROWE, 1996. 128. 70
KÚT 2007/1-2.
35
vonatkoztak a cigányságra. Lényegében Antonescu hatalomra kerüléséig a cigányok kimaradtak az 1938−40-es évek nyíltan rasszista hangsúlyú intézkedéseiből.74
V. 2. Roma szervezetek és etnikai azonosságtudat Romániában Romániában a 20. század elején indult meg a cigányok etnikai azonosságtudatának fejlődése, s ezzel együtt egy új típusú vezetőréteg kialakulása. A Near East Magazin 1913. június 12-i száma arról számolt be, hogy „hatalmas cigánytömeg” gyűlt össze Piatra Neamţban, hogy lerója tiszteletét Mihail Kogălniceanu szobrának leleplezésénél.75 (Kogălniceanu tudósként és politikusként komoly szerepet játszott a rabszolgaság eltörlésért vívott küzdelemben a 19. században.) A 20-as, 30-as években nagy lélekszámú cigány közösségekben az azonos foglalkozású személyek saját társadalmi-szakmai szervezeteket alapítottak. A cigány muzsikusok több városban is létrehoztak ilyen szervezeteket, a leghíresebb a Grigoraş Dinicu vezette „zenélő ifjúság” volt Bukarestben.76 George Potra a következőképp jellemezte a cigányok társadalmi helyzetét, 1939-ben megjelent: Adalékok a romániai cigányok történetéhez (Contribuţiuni La Istoricâl Ţiganilor Din Romunia) című könyvében: „Az elmúlt néhány évtizedben a nomád cigányok száma lecsökkent, mióta elkezdtek letelepedni… Vannak mezőgazdaságban dolgozó cigányok, páran közülük kiváló földművessé váltak, és a gyerekeiket iskolába küldik. Ezek a gyerekek felnőve tanárok, ügyvédek, papok, orvosok, katonatisztek lesznek. Mindazonáltal a cigányok többsége városokban és vásárhelyek környékén él, és mindenféle munkákat végeznek.”77 A leírásból kiderül, hogy a román társadalomban voltak lehetőségek a felemelkedésre, talán ezzel is magyarázható a különböző kulturális és politikai szervezetek és (többnyire) önjelölt vezetők viszonylag nagy száma. A továbbiakban a roma „közélet” ilyen szereplőit tekintem át − Viorel Achim könyve alapján. Egy Lazăr Naftanailă nevű (nem cigány) paraszt 1926-ban, Kálborban (Fogaras megye) megalapította a helyi cigányok szervezetét, az „Új Paraszt Testvériség” társaságot, mely a cigányok gazdasági és kulturális felemelkedését szorgalmazta. 1934−35-ben újságot is szerkesztettek „Cigány Nemzet” címmel. A következő szervezet, Calinic I. Popp-Şerboianu, cigány származású archimandrita78 nevéhez fűződik, aki először kezdeményezte az ország valamennyi cigányát egyesítő etnikai jellegű szervezet létrehozását. 1933-ban Bukarestben megalapította a Romániai Cigányok Általános Szövetségét, melynek programja a cigányság sajátos problémáival, és különböző megoldási lehetőségekkel foglalkozott. Még ebben az évben G. A. 74
ACHIM, 2001. 188-192. HANCOCK, IAN: The East European Roots of Romani Nationalism. Nationalities Papers 19. (1991) 3. sz. 257. 76 ACHIM, 2001. 180. 77 Destroying ethnic identity. The persecution of Gypsies in Romania. Szerk.: N. n. New York, Human Rights Watch, 1991. 11. 78 A keleti egyházak nagyobb kolostorainak főnöke. 75
36
KÚT 2007/1-2.
Lăzăreanu-Lăzurică cigány újságíró kilépett a Szövetségből és létrehozta a Romániai Romák Általános Szövetségét, melynek tiszteletbeli elnöke a híres cigány zenész, Grigoraş Dinicu lett. Lăzurică emellett felvette „a romániai cigányok vajdája” címet. A két, egymással rivalizáló szervezetnek azonban nem sikerült magát törvényes úton elismertetni, a hatóságok mindig különböző kifogásokkal visszautasították törvényes elismerésüket. 1934-ben Gheorge Niculescu vette át Lăzurică helyét a Szövetségben, s kinevezte magát a „romániai cigányok aktív elnökének és vajdájának”, majd sikerült jogi személyként elismertetnie a szervezetet. A Romániai Romák Általános Szövetsége a két világháború között a cigányok legfontosabb országos szervezete volt. (Saját statisztikája szerint, 1939-ben a megyékben 40 fiókszervezete volt, 454 alközpontja és 784 793 (!) tagja.) Széleskörű célkitűzéseiből néhányat sikerült is megvalósítani: földhöz juttatták a vándorcigányok egy részét, és a Pátriarkátus közvetlen támogatásával sok vándorcigányt megkereszteltek. Több megyei gyűlést és országos kongresszust tartottak, és néhány folyóiratot is kiadtak: az O Róm címűt, Craiovában (1934-ben két szám jelent meg), és a Glasul Romilort Bukarestben (1934−1941 között).79 A Gheorge Niculescu (Romániai Romák Általános Szövetségének elnöke) által Egyesült Európai Cigányok néven, 1933-ban szervezett konferencia résztvevői javaslatokat tettek cigány könyvtár, kórház és egyetem létrehozására, valamint elfogadták a cigányok „nemzeti” zászlóját, mely két, (felül kék, alul zöld) vízszintes csíkból állt.80 A kétes értékű jelentések81 szerint sok kelet-európai és távolabbi ország küldöttje vett részt, a fő célkitűzés a cigányok társadalmi helyzetének javítása érdekében egy nemzetközi szervezet alapjainak lerakása volt. A tervekből azonban semmi sem vált valóra.82
VI. Cigányok Jugoszláviában VI. 1. A cigányok társadalmi-gazdasági helyzete a multietnikus délszláv államban Jugoszlávia megalakulását megelőzően Szerbiában − más országokhoz hasonlóan − a közbiztonság vélt vagy valós veszélyeztetése miatt a vándor cigányok jelentettek problémát, több alkalommal hoztak a nomadizálást szigorúan tiltó rendelkezéseket. A balkáni térség kevert etnikai, vallási viszonyai a cigány közösségeket is „sokszínűvé” tették. Például az 1900. évi népszámlálás szerint Szerbiában 46 148 cigány élt, az összlakosság 1,85%-a. (Közülük 25% muszlim hitű
79
ACHIM, 2001. 180-183. HANCOCK, 2004. 128. 81 A konferencia hiányos dokumentáltságát jelzi, hogy egyes szerzők 1934-re, mások 1935-re teszik az időpontját. Lásd: MAYALL, DAVID: Gypsy Identities 1500−2000. From Egipcyans and Moon-men to the Ethnic Romany. London, Routledge, 2004. 215. 82 FRASER, 2002. 292. 80
KÚT 2007/1-2.
37
volt.) Az összeírt roma népesség 60,34%-a szerb, 29,06%-a cigány, valamivel több, mint 10%-a román anyanyelvű volt.83 Az egyesülést követően a heterogén összetételű délszláv államban ambivalens attitűdök kerültek felszínre a cigányokkal szemben. A legtöbb atrocitás feltehetően Koszovóban érte a cigányokat, mert a szerbek gyakran a gyűlölt albánokkal egy kalap alá vették őket. Ez főleg az iszlám követőit sújtotta, mivel a betelepülő szlávok az itt talált muszlim hitű etnikumokat a török uralom maradványainak tekintették.84 A Szerbiában élő cigányokat kevésbé érték atrocitások, többségük lojális szerb állampolgárnak bizonyult az első világháborúban. Sokan harcoltak a szerb hadsereg tagjaként, és komoly veszteségeket is szenvedtek. Erről egy belgrádi emlékmű tanúskodik, melyen ez áll: „A cigány hősök emlékére, akik elestek a háborúban, 1914 és 1918 között.”85 A cigányok többsége Szerbiában és Macedóniában élt, mint azt az 1921. évi népszámlálás adatai is mutatják. A 34 919 cigány lakosból 16 674-en Szerbiában, 14 489-en Koszovóban és Macedóniában, 3 104-en a Bánátban és 652-en a Bácskában éltek.86 A Szlovéniában élő kisszámú cigány között voltak kárpáti cigány, oláh cigány és magyar nyelvűek, korszakunkban a nagy részük már letelepedett.87 Horvátországban a cigányok nagyobb része katolikus volt, de akadtak muszlim vallásúak is. Az usztasa állam létrejöttéig viszonylagos nyugalomban éltek. Az etnikailag, vallásilag heterogén Boszniában a cigányok is három nagy csoportot alkottak. A bijeli (fehér) cigányok éltek itt a leghosszabb ideje, muszlim hitűek voltak, és sok vegyes házasságot kötöttek a helyiekkel, így többségük már asszimilálódott a boszniai társadalomba. A čergaši (sátoros) cigányok Erdélyből és a Bánátból érkeztek, szintén muszlimok voltak és gyakran töröknek mondták magukat. A harmadik csoport, a karavlasik (fekete oláhok vagy fekete románok) a román fejedelemségekből érkeztek, foglalkozásukat tekintve linguari (kanalas) cigányok voltak. Ortodox hitük miatt a helyi muszlim többség gyakran a szerbekkel azonosította őket. A boszniai cigányok hagyományosan a társadalmi ranglétra alján helyezkedtek el, emellett sokat szenvedtek a szerbek és a horvátok konfliktusai miatt is.88
83
CROWE, 1996. 209. CROWE, 1996. 214. 85 CROWE, 1996. 212. 86 CROWE, 1996. 213. Az alacsony adatokat magyarázhatja, hogy ez a népszámlálás csak az anyanyelvet vette figyelembe. Az 1931. évi népszámlálás szerint már 70 424-en vallották magukat cigánynak, ez a 13,9 milliós összlakosságnak a 0,51%-át jelentette. A cigányok 30%-a ortodox, 16,7%-a római katolikus és több, mint a felük (53,6%) muszlim vallásúnak mondta magát. CROWE, 1996. 216. 87 Szlovénia és a cigányok kapcsán inkább Franc Miklošić nemzetközileg is elismert nyelvészt kell megemlíteni, aki Habsburg József főherceggel is levelezésben állott, s napjainkban is a 19. század legjelentősebb cigánykutatói között tartják számon. SZILÁGYI IMRE: A romák Szlovéniában 7. Regio (1996) 2. sz. 80-81. 88 CROWE, M. DAVID: Muslim Roma in the Balkans. Nationalities Papers 28. (2000) 1. sz. 9697. (a továbbiakban CROWE, 2000.) 84
38
KÚT 2007/1-2.
Macedónia cigány lakosai között éltek az ún. „puskaporos” cigányok, akik régen salétromot gyűjtöttek a török hadseregnek, és híresek voltak „szépségükről, tisztaságukról és kiváló ruházatukról”. Szkopjei cigányok számát 10 ezerre becsülték, többségük muszlim vallású volt. (Emellett a macedóniai cigányoknak csak mintegy a harmada volt muszlim.)89 Egy korabeli szerző szerint: „a szkopjei cigányok tisztábbak, mint a belgrádiak, és nem is koldulnak annyit.”90 Koszovóban a letelepedett közösségek albánul beszéltek, s iszlám hitűek voltak, többnyire kovácsként, fémművesként vagy képzetlen földmunkásként dolgoztak. A nomád cigányok nagyobb része ortodox albán volt, míg Koszovó északi részén ortodox szerb cigányok vándoroltak. Emellett félig nomád életmódot folytató muszlim cigányok is éltek még e területen.91 Montenegróban szinte kizárólag csak nomád cigányok voltak. A hegyekkel tarkított országot nagyjából ötven fős csoportokban járták a gubertinek nevezett vándorcigányok. Életmódjuk miatt gyakran idegenekként, kívülállókként bántak velük. Nebojša Tomašević leírta, hogy gyerekkorában a felnőttek gyakran riogatták a fekete mágiát űző, emberevő cigány képével.92 A délszláv állam egyes területeinek áttekintése után nehéz általános megállapításokat tenni. Az azonban bizonyos, hogy az etnikai-nemzeti feszültségekkel terhelt államban a romák csak sokadrangú kérdést jelentettek a vezető politikusok számára. Ugyanakkor a jugoszláviai cigányok szélesebb körű jogokat élveztek, mint bármely más kelet-európai országban.93
VI. 2. Társadalmi integráció és roma identitásépítés (?) Jugoszláviában Mint már utaltam rá a jugoszláviai cigányok legnagyobb része Szerbiában (Koszovóval együtt értendő) és Macedóniában élt. A földreform elősegítette többük letelepedését és egyben integrációját a társadalomba. Néhány, megbecsültebb mesterséget űző csoport kivívta a többségi társadalom elismerését is, mint például a közép-szerbiai zenész cigányok. A soknemzetiségű állami struktúra mellett talán ezek az integrációs lehetőségek tették lehetővé, hogy a viharos belpolitikai viszonyok közepette is létrejött egy szűk, cigány értelmiségi réteg, mely megpróbált az egyéni, pozitív sajátosságok hangsúlyozásával felépíteni egy „cigány identitást”. 1930-ban − pénzhiánytól szenvedve − megalakult a szerb cigányok szervezete, a Društvo Rom (Cigány Társaság) Belgrádban. Öt évvel később, a szerb Alexander
89
CROWE, 2000. 113. BÁRÁNY ZOLTÁN: The Roma in Macedonia: ethnic politics and the marginal condition in a Balkan state. Ethnic and Racial Studies 18. (1995) 3. sz. 516. 91 CROWE, 2000. 109. 92 REINHARTZ, DENNIS: Damnation of the Outsider. The Gypsies of Croatia and Serbia in the Balkan Holocaust, 1941−1945 In: The Gypsies of Eastern Europe. Szerk.: CROWE, DAVIDKOLSTI, JOHN. London, Armonk, 1991. 83. 93 BÁRÁNY, 2003. 107. 90
KÚT 2007/1-2.
39
Petrović segítségével létrehozták a Romano Lil nevű folyóiratot (szerbhorvátul: Tsiganske Novine, vagyis Cigány Újság). A kormány is egyetértett az újság megjelentetésével, amíg az „kellően magas morális színvonalon mozog”. Az első számban a lap munkatársai sajnálatukat fejezték ki Sándor király (előző évi) halála miatt. Mindössze három hónapos élete alatt a lapban a cigányok pozitív tulajdonságait hangsúlyozó, és a cigánygyerekek oktatásával kapcsolatos írások, valamint cigány népmesék és helyi hírek jelentek meg.94 1935-ben egy másik cigány szervezet is létrejött a jugoszláv fővárosban, a pravoszláv cigányok védőszentjét, a csodatevő „Bibija nénikét” ünneplő belgrádi cigányok társasága. A Társaság szabályzatát az akkori Belügyminisztérium 1935. május 13-án beiktatta, és az szabályosan működött is a második világháború kezdetéig. (Maga az ünnep, melyet minden év március utolsó péntekén tartanak böjti ételekkel és forralt pálinkával, napjainkig fönnmaradt.)95
VII. Összefoglalás A roma etnikai azonosságtudat megnyilvánulásai a vizsgált országokban eltérő módon jelentkeztek. Csehszlovákiában „csak” különböző művészeti és sport klubok formájában, melyek létrehozásában döntő szerepe volt a cigányokkal szolidáris (főleg) szlovák értelmiségieknek. Magyarországon a 19. század végén aktív tudományos érdeklődéssel párhuzamosan jelentkezett néhány cigány nyelven író szerző, és gazdasági−érdekvédelmi szervezeteket hoztak létre a többségi társadalom által is elismert muzsikus cigányok. Ezek a szervezetek azonban inkább a magyar nemzeti tudathoz kötődtek, a magyarság, mint „befogadó” viszonyult a cigányok e csoportjához. Ez az attitűd olvasható ki Wislocki szavaiból is: „Csapongó lelkük, amely a pária szívósságával mindenütt ellent tudott állni a haza fogalmának, itt minálunk nem zárkózhatott el az annyiszor elnyomott, de soha meg nem tört, büszke, nagylelkű és szabad nemzet géniuszának ihlete elől, amely a honszerelem lehével ihlette őket is.”96 Ilyen kontextusban talán kevésbé tekinthetjük a roma etnikai identitás hordozóinak ezeket a zenész cigány szervezeteket. Főleg annak a ténynek a tükrében, hogy a mostani cigány zenei életben nem a hagyományos „cigányzenélés”, hanem az egyre népszerűbbé váló, autentikus cigány népzenét játszó folklór együttesek járulnak hozzá egy egységes cigány kultúra létrehozásához.97 Ezzel szemben Romániában több szervezet is alakult konkrét, a cigányok szociális, kulturális érdekeit védő programokkal. Több vezető magát „vajdának” nevezte, és a 3094
CROWE, 1996. 217-218. BÁNSZKY MÁRIA: Szerbiai cigány kutatások – kutatástörténeti áttekintés In: Cigány néprajzi kutatások Közép- és Kelet-Európában. Szerk.: BÓDI ZSUZSANNA. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 2001. 33. 96 WISLOCKI, 1893. 37. 97 KÁLLAI ERNŐ: Cigányzenészek. In: Roma migráció. Szerk.: KOVÁTS ANDRÁS. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet, 2002. 72. 95
40
KÚT 2007/1-2.
as években sor került egy nemzetközi konferenciára, ahol többek között elfogadtak egy „nemzeti” zászlót is. A soknemzetiségű Jugoszláviában az egyes országrészeken eltérő mértékű társadalmi integráció miatt inkább csak Szerbiában találkozhattunk a roma etnikai öntudat reprezentációival, Cigány Társaság és Cigány Újság formájában. Az eddigi áttekintésből komoly következtetések levonására nem vállalkoznék, azonban a további kutatások kapcsán hasznos lehet néhány hipotézis felállítása. Nyilvánvalóan összefüggés van a cigány etnikai azonosságtudat reprezentációja, és az adott társadalomban élő cigányok − legalább egy részének − iskolázottsága, társadalmi integrációja között. Ezek a tényezők határozzák meg lényegében az etnikai mobilizáció kereteit. A vizsgált négy ország közül Csehszlovákiában és Magyarországon nem vagy alig zajlottak olyan folyamatok, melyek a roma (cigány) etnikai identitás kollektív reprezentációjára utaltak volna. A tőlük délre, illetve keletre fekvő két balkáni országban azonban igen. Ez talán magyarázható azzal, hogy a „magyar-lengyel típusú nemesi társadalmak kasztszerű merevsége itt továbbra sem érvényesült”.98 Emellett feltételezhetjük, hogy a megkésett balkáni iparosodás következtében a cigányok gazdasági helyzete, s azzal együtt (kevéske) társadalmi presztízsük – a cseh és magyar területekhez képest – kevésbé drasztikusan romlott. Az általános gazdasági-társadalmi vonások mellett érdemes felhívni a figyelmet az egyes országok – cigányokkal kapcsolatos – sajátosságaira. A korábbi évszázadok „nyugati típusú cigánypolitikája” Csehországban, a magyarországi cigányzenészek kitüntetett szerepe a magyar nemzeti tudat fenntartásában, a romániai rabszolgaság emléke vagy Jugoszlávia multietnikus összetétele mind hatással lehettek a cigányok etnikai alapú önszerveződési folyamataira. Jelen tanulmány célja elsősorban az volt, hogy a releváns szakirodalom segítségével és néhány hipotézis megfogalmazásával felvázolja a további kutatások lehetséges irányait.
Kérdések: Az első szekciót záró vitában a következő kérdéseket tették fel az előadással kapcsolatban: 1. A nyelv szerepe a roma etnikai/nemzeti identitás kialakulásában? 2. A nyelvi egységesítés kérdése? 1.
98
A heterogén cigány népesség egyes csoportjai a cigány (romani) nyelv sokféle dialektusának valamelyikét, vagy egy adott ország nyelvét beszélik anyanyelvként. Romániában például az 1992-es népszámlálás adatai szerint a cigányok 40,9%-a vallotta anyanyelvének a romani nyelvet, 54,3%-a a románt, 4,7%-a a magyart. Szlovákiában a régebben betelepült cigány közösségek nyelvük szerint szlovák (szlovacsike romu) és magyar romák (ungrike roma). A 19. század második felében érkezett ún. oláhcigányok (vlasike roma), azonban a romani nyelvet PALOTÁS, 2003. 237.
KÚT 2007/1-2.
41
beszélik. A magyarországi cigányok anyanyelvi megoszlása pedig a következő (2003-as adatok szerint): 86,9 % magyar, 4,6 % beás (román), 7,7 % cigány (oláh cigány, azaz romani). Ebből a néhány példából is látszik, hogy a szó szerint vett „cigány” nyelv nem kizárólagos meghatározója a cigány etnikai identitás(ok)nak. Egyes kutatók szerint a cigány identitás fennmaradásában meghatározó szerepet játszott a cigányok és a gádzsók közötti interakciókat meghatározó „ostromállapot-mentalitás.” E fogalom megalkotója szerint a cigányok szüntelenül arra törekszenek, hogy megőrizzék egy „ostromlott kultúra” integritását. Az etnikai identitás egyik meghatározó tényezője a csoport közös nyelve. A cigányok speciális − diaszpóra − helyzetéből fakadóan ez a nyelv nem feltétlenül a romani nyelv, ugyanakkor az etnikai csoport életében ugyanolyan kohéziós erőt jelent. Így van ez a magyarországi beás cigányok esetében is, az ő nyelvük a román nyelv egy archaikus változata, ettől függetlenül az „egyik magyarországi cigány nyelv,” melynek komoly szerepe van a beás etnikai identitás fenntartásában. Egészen más a nyelv helyzete, szerepe a nemzeti identitás szempontjából, erről a következő pontban lesz szó. 2.
A roma nyelv egységesítésének kérdése először a cigányok első világkongresszusán (1971, London) merült fel. Itt sok egyéb mellett határozatot hoztak a roma nyelvészet területével kapcsolatos teendők felől. A standard nemzeti nyelv kialakítása alapvető prioritássá vált, hiszen a nemzeti identitás egyik meghatározója és hordozója az egységes nemzeti (irodalmi) nyelv. A roma irodalmi nyelv kialakítása érdekében született például Jusuf Šaip macedóniai roma nyelvész munkája, a Romani Grammatika (1980), melyről kimutatták, hogy a korábban a macedón irodalmi nyelv kialakításában alkalmazott stratégiákat használt fel. A roma származású amerikai nyelvész, Ian Hancock (és mások) szerint az oláh cigány dialektusok a legalkalmasabbak arra, hogy a romani irodalmi (standard) nyelv alapját képezzék. Ennek jegyében készítette el 1995-ben az oláh-cigány nyelv kézikönyvét (Handbook of Vlax Romani). Vannak tehát törekvések a nyelvi egységesítésre, egy roma irodalmi nyelv kialakítására, ezek hatása azonban még nem átlátható − legalábbis számomra.
Abstract The Roots of the Romani Ethnical−National Identity in Eastern Europa (Czechoslovakia, Hungary, Romania, Yugoslavia) This essay is a historical survey about the ethnic−national awakening of the Romani identity and the Romani self−organizations in Eastern Europe. After the introduction of a few notions (Gypsy, nation, nationalism) I will briefly deal with the general social and economic positions of the Gypsies at the end of the nineteenth century.
42
KÚT 2007/1-2.
Furthermore, the essay deals with the possibilities of the Romani ethnic mobilization and the political and cultural representation of the Romani ethnic identity in Czechoslovakia, Hungary, Romania and Yugoslavia. The relation between the Gypsies and the nation−states in the inter−war years was different, and – in consequence of this – the romani self−organizations started to develop in different ways. In the summary, I will try to formulate an assumption to specify the possible directions of a deeper research.
KÚT 2007/1-2.
43
BAKI ATTILA
Zsidók és politika Szlovákiában – 1939-1942 Az alábbi tanulmány célja, hogy röviden összefoglalja azokat a történéseket, amelyek Magyarország északi szomszédjánál, a Szlovák Köztársaság (vagy közkeletűbb nevén a Szlovák Állam) területén zajlottak le az 1939 és 1942 közötti időszakban. Leghangsúlyosabb elemként tárgyalja az új államalakulat politikáját zsidó közösségével szemben. A magyar nyelvű történeti szakirodalom kevés szót ejt a Szlovák Államnak a jelzett korban zsidóival szemben tanúsított magatartásáról. Bár földrajzilag – akárcsak napjainkban – szomszédos volt a két államterület, sőt az első bécsi döntés (1938. november 2.) következtében a Magyar Királyság területeket is kapott északi szomszédjától, mégsem mondható el, hogy akár az egyik akár a másik fél kutatások szintjén behatóbban érdeklődött volna a szomszédos állam idevonatkozó történelmének megismerésével.1 Az itt kövekező írás a fenti megállapítást figyelembe véve kíván bővebben foglalkozni a Szlovák Köztársaságban – akárcsak Magyarországon a magyaroszági holokauszt eseményei – máig heves érzelmeket keltő problematikával. 2 A második világháború idején fennálló Szlovák Köztársaság 1939. március 14én alakult meg. Bár politikai tekintetben már 1938. október 6-tól autonómmá vált Csehszlovákián belül. Az autonóm szlovák kormány, amelynek elnöke Jozef Tiso katolikus pap3 lett, működésének első heteiben nem különösebben foglalkozott a zsidókérdés megoldásával. Ekkor ugyanis sokkal égetőbb feladattal kellett megküzdenie, nevezetesen egy elfogadható megegyezés létrehozására Magyarországgal az új szlovákmagyar határ kérdésében, mely végül Németország és Olaszország döntőbíráskodása mellett az első bécsi döntés meghozatalában nyert rendezést. Szlovákia politikai autonómiájának időszakához tartozó jelenség, hogy 1
Magyar nyelven mindössze egyetlen hosszabb, kifejezetten a szlovákiai zsidóság megpróbáltatásairól szóló könyv áll az érdeklődő olvasók rendelkezésére – SAS ANDOR: A szlovákiai zsidók üldözése. Kalligram, Pozsony, 1993. 2 Bizonyítja ezt a pozsony-nagyszombati érsek, Jan Sokol pozitív értékelése az ország ekkori teljesítményéről, amely az elmúlt hónapokban komoly visszhangot váltott ki Szlovákiában. Továbbá a heves politikai csatározás a Nemzeti Emlékezet Intézete (Ústav pamati národa) új vezetőjének kiválasztása körül. 3 Jozef Tiso (1887-1947) római katolikus pap, politikus. 1925 és 1939 között Hlinka Szlovák Néppártjának volt nemzetgyűlési képviselője, 1938 és 1945 között a párt elnöke. 1938. októbere és 1939 márciusa között az autonóm szlovák kormány elnöke, majd 1939. október 26-tól a Szlovák Állam köztársasági elnöke. A második világháború után a Nemzeti Bíróság kötél általi halálra ítélte, az ítéletet 1947-ben hajtották végre.
44
KÚT 2007/1-2.
kormányszinten, de leginkább Hlinka Szlovák Néppártjának sorain belül formálódott és izmosodott az a politikai hullám, melynek képviselői – Vojtech Tuka4 és Alexander Mach5 – egyre inkább Szlovákia függetlenségének szükségességét hangoztatták és mindjobban Németország felé orientálódtak, a német politikai rendszerhez hasonlót kívántak Szlovákiában megvalósítani. Ehhez Tiso eltávolítására is szükség lett volna, ami azonban nem következett be, mivel Hitlernek nem állt érdekében6. 1939–1945 között folymatosan harcban állt a Szlovák Néppárt két szárnya: egyik oldalán Tiso mérsékelt irányzatával, a másikon a radikálisokkal, akik a német nemzetiszocializmust és gyakorlatát kívánták szlovák talajon létrehozni.7 Tuka és Mach a zsidókérdés megoldásában is a radikalizmust sürgette. Nem véletlen, hogy a későbbiekben a „kérdés” megválaszolásához elengedhetetlenül szükséges miniszterelnöki és belügyminiszteri posztokat megszerezve e két személy hathatós segítségével és közreműködésükkel nyer majd megoldást a szlovákiai zsidóság sorsa. Az autonómia idején nem léptettek életbe semmiféle zsidóellenes intékezkedést, bár ilyen tervezetek mégis születtek. Az „önálló” Szlovák Köztársaság létrejötte után jelentek meg az első zsidóellenes rendeletek. Azért beszélhetünk rendeletekről, mert a törvényhozás fokozatosan elerőtlenedett, így az elfogadott jogszabályok túlnyomó többsége rendelet formájában jelent meg, nem pedig a Nemzetgyűlés által elfogadott törvényként. Ehhez a jogi alapot az 1939. évi I. törvény 4 §-sa szolgáltatatta, ami fölhatalmazta a kormányt, hogy az állam érdekeinek biztosítása és a rend fenntartása szempontjából szükséges rendeleteket kibocsássa. Szlovákia alkotmányának elfogadása után – 1939. július 21. – az alkotmány 44 §-sa tette lehetővé a kormány számára a zsidóellenes rendeletek kibocsátását, miután engedélyezte, hogy a kormány az állam gazdasági, pénzügyi vagy politikai érdekeit védve rendeleteket bocsásson ki.8 Az 1939. április 18-án megjelenő 63. számú rendelet9 kodifikálta a zsidók definícióját és numerus clausust állapított meg az egyes szabadfoglalkozásokban. Zsidónak minősült nemre való tekintet nélkül mindenki, aki az izraelita vallás tagja volt vagy 1918. október 30-a után lett más keresztény vallás tagja (1.§ 1. bekezdés); zsidó személynek tekintették, aki magát valláshoz tartozónak nem vallotta, de legalább egyik szülője az izraelita vallás tagja volt (1.§ 2. bekezdés); zsidónak minősült az is, aki ezen rendelet hatálybalépése után az előbbi rendelkezések valamelyike alá eső személlyel házasságra lépett (1.§ 4. bekezdés.). Ugyancsak ebben a rendeletben irányozták elő a zsidók részarányát az egyes szabadfoglalkozású pályákon: a zsidó ügyvédek 4
Vojtech Tuka (1880-1946) szlovák politikus. 1939-1944 között Szlovákia miniszterelnöke és 1940-1944 között külügyminisztere is. Mint háborús bűnöst kivégezték. 5 Alexander Mach (1902-1980) szlovák politikus, újságíró. 1940-1945 között belügyminiszter, majd a kormányfő helyettese (1940-1944). 1947-ben harminc év börtönbüntetére ítélték, 1968ban amnesztiát kapott. 6 DUŠAN KOVÁČ: Szlovákia története. Kalligram, Pozsony, 2001. 210. 7 Uo. 211. 8 IVAN KAMENEC: Po stopách tragédie. Vydavateľstvo ARCHA, Bratislava, 1991. 47-48. (A továbbiakban KAMENEC, 1991.) 9 Slovenský zákonník. Ročník 1939. Čiastka 14. Vydaná 20. apríla 1939. 77-79.
KÚT 2007/1-2.
45
számaránya nem haladhatta meg a négy százalékot az ügyvédi kamaránál bejegyzett tagok sorában (3.§.).10 Elsősorban azon tagokat kellett törölni, akik a valóságban nem gyakorolták praxisukat vagy akik nem bírták megfelelő szinten az állam hivatalos nyelvét (4.§.). Zsidó nem lehetett nyilvános közjegyző (9.§.). Zsidó csak zsidó lapnál tölthetett be szerkesztői állást (10.§.).11 Paradox helyzet állt elő az orvosok esetében. Az 1414 orvos közül mintegy 621 kimerítette a zsidó kategória ismérveit, tehát a 4%-os határ megvonása esetén az egészségügy összeomlás közeli állapotba került volna. Itt történt a legtöbb kivétel megállapítása, de hasonló volt az állami szférában dolgozó zsidók esete is. Őket 1940. január 1-ig lehetett volna alkalmazni, de annál az egyszerű oknál fogva, hogy helyükre nem találtak megfelelően képzett pótlást, több tucatnyian egészen 1944-ig helyükön maradtak.12 Rövid kitérő erejéig érdemes szót ejteni arról, hogy a kormány által elfogadott rendeleteken túl a zsidókérdés megoldására, annak egyes területeire irányuló javaslatok megfogalmazása napirenden volt egyéb fórumokon is (gárdista és egyesületi összejöveteleken, a sajtóban). Ugyancsak példaként szolgálhat arra is, hogy a kivételek sora szinte mindenhol fellelhető volt. Így például egy eperjesi (Prešov) gárdista tisztviselő, egyébként helyi orvos, követelte a zsidók és nemzsidók nemi érintkezésének tilalmát, viszont kivételként fenntartotta volna, hogy a szexuális érintkezés engedélyezett legyen a hivatásos prostituáltak és zsidók között. Mélyreható változás a zsidókérdés megoldásában – és egyben a politikai életben – 1940 júliusa után következett. 1940. július 27-én a Szlovák Köztársaság politikai képviselői, élükön Jozef Tiso köztársasági elnökkel, Salzburgba utaztak, ahol Hitlerrel találkoztak. A Salzburgban lebonyolított tárgyalások két részre oszthatók. Az első megbeszélések Ribbentroppal folytak, majd ezekután fogadta Hitler szlovák vendégeit.13 Bevezetésként a Jozef Tiso és Ribbentrop közötti találkozás a diplomáciai finomkodásokat azonnal mellőzte, minekután a német külügyminiszter szlovák partnerének értésére adta, hogy Szlovákia Németországnak semmiféle tekintetben nem okozhat fejtörést.14 E kemény és nyers nyitánya a párbeszédnek természetesen okkal történt. A német vezetés ugyanis teljes mértékig tisztában volt azokkal a szlovák eseményeknek, történéseknek, amelyek a korábbi hónapokban végbementek a szlovák belpolitikában. E fejlemények alakulását figyelve a németek úgy értékelték a fennálló viszonyokat, hogy beavatkozásuk, nyomásgyakorlásuk elengedhetetlenül szükséges. Változásokat a német fél mindenekelőtt a kormány személyi összetételében kívánt végrehajtatni. Ugyanis 1940 februárjában Alexander Mach, aki addig a Propagandahivatal vezetője és a Hlinka-gárda parancsnoka volt, beadta lemondását 10
Uo. 77. Uo. 78. 12 KAMENEC, 1991. 49. 13 ĽUBOMÍR LIPTÁK: Príprava a priebeh salzburgských rokovaní roku 1940 medzi predstaviteľmi Nemecka a Slovenského štátu. Historický časopis, XIII. (1965) 3. sz. 360-361. 14 Uo. 361. 11
46
KÚT 2007/1-2.
(miután helyzetét nem érezte biztosítottnak), amit Tiso 1940. május 21-én elfogadott; így a radikális irányzat helyzete mindjobban válságossá kezdett válni. Ribbentrop nem titkolta milyen személycseréket várnak Tisotól. Vojtech Tuka külügyminiszteri és Alexander Mach belügyminiszterki kinevezését ultimatív módon adta partnere értésére, miszerint ezen személycserék el nem fogadása esetén Hitlerrel nem lesz alkalma találkozni.15 Tiso válaszában Tuka és Mach népszerűtlenségét, valamint a posztokhoz szükséges képzettségük hiányát vetette fel, de végül engedett a kényszernek. Ezekután behívták Tukát (Mach a tárgyalások első fázisában nem volt jelen) és Ribbentrop beszámolt neki, hogy külügyminszter lesz, Mach pedig belügyminiszter, és hogy megkönnyítsék munkáját a pozsonyi német követ tanácsadóként fogja őt minisztersége idején segíteni.16 A szlovák és német fél közötti megbeszélések második részében került sor a Hitlerrel való személyes találkozóra. Előljáróban Tiso a német győzelmek felett érzett örömét fejezte ki, és kijelentette, hogy Szlovákia továbbra is a német védelem alatt kíván maradni. Továbbá országa Hitler atyai gondoskodása alatt boldog, ezért hálájának jeléül részt óhajt venni az új Európa építésében.17 Hitler bevezetőjében előadta, hogy Németországot a sors keze vezérelte, amikor megindította harcát Európa újrarendezésére és e vállalt feladatát sikeresen véghez is viszik. A megkezdett harcban politikai és gazdasági szempontok együttesen vezérlik őket. Ezekután Szlovákiához fűződő politikai viszonyukról szólva kifejtette, hogy csupán geostratégiai szempontból tekintik fontosnak, mégpedig a Kárpátok védelme kapcsán. Ezen túlmenően a kereskedelmi szempontok is hangsúlyosak, mivelhogy Németország piaca kiterjedt lehetőségekkel bír vásárlás és eladás terén egyaránt. Hitler beszédének további részében szólt a Szlovákiának nyújtandó katonai kezességvállalásról arra az esetre, ha idegen hatalom részéről támadás érné. A német vezetés mindössze annyit vár cserébe, hogy a Szlovák Állam lojalitását fejezze ki Németország irányába és saját belpolitikájában ne tegyen kétértelmű lépéseket. Hangsúlyozta azt is, hogy nem elégséges a szlovák–német együttműködés gondolatát csupán a kormányban elmélyíteni, hanem a népben is mélyen kell elültetni. Ennek eléréséhez legfontosabb a két nemzet egymáshoz való közelítése, ez az oka annak, hogy Németország oly buzgó figyelemmel kíséri a szlovákiai belpolitikai eseményeket. Ehhez szükségeltetik az olyan személyek támogatása, akiknek megfelelő az érzékük az együttműködéshez.18 A személycserék a szlovák delegáció hazaérkezte után azonnal megvalósultak. A salzburgi tárgyalások hatása a zsidókérdés megoldásában is új, gyorsuló fejezet indukált. Igazolja ezt a tény, hogy 1940. augusztusában Szlovákiába érkezett Adolf Eichmann közeli kollégája, az ekkor 29 éves Dieter Wisliceny. Ideérkezésének tárgyát így foglalta össze: „Megszabadítok 89 000 zsidó állampolgárt minden bevételétől és vagyonától, ebből problémák keletkeznek, amelyeket csak kitelepítéssel 15
Uo. 361. Uo. 361. 17 Uo. 361. 18 Uo. 362-363. 16
KÚT 2007/1-2.
47
lehet megoldani.”19 Salzburg után a kormány antiszemita politikájának megvalósításában központi helyet foglalt el új szereplőként Anton Morávek, akinek javaslatára Központi Gazdasági Hivatal20 – 1940. évi 222. rendelet – néven egy központi intézményt alakítottak ki. A Hivatal közvetlenül a miniszterelnöknek tartozott felelőséggel és a zsidókérdés megoldásában teljhatalommal rendelkezett. Az erősödő zsidóellenes hangulatban születő rendeletek egyike a zsidó tanulókat zárta ki minden iskolából – 1940. évi 208. rendelet –, kivéve a községi iskolákat, de ott is csak külön zsidó osztályokba járhattak, amelyek fenttartásáról az illetékes hitközségnek kellett gondoskodnia.21 Elrendelték az ország területén található zsidó vagyon összeírását – 1940. évi 203. rendelet –, amelynek az 1940. szeptember 2-i állapotot kellett tükröznie. Hatálya kiterjedt a magánszemélyekre, hitközségekre, a vegyesházasságokban élő nemzsidók tagjaira is. Íly módon 54 667 személy vallotta be vagyonát, több mint 4,3 milliárd korona értékben.22 Ennek az új fejezetnek részét képezte az ún. meghatalmazási törvény – 1940. évi 210. számú alkotmánytörvény23, amely 1940. szeptember 3-án lépett életbe. Ezen alkotmánytörvényben Szlovákia Nemzetgyűlése meghatalmazta a kormányt, hogy meghozza mindazon intézkedéseket, amelyek segítségével a zsidóság kizárhatóvá vált a szlovák gazdasági és szociális életből, továbbá, hogy a zsidók tulajdona keresztények tulajdonába kerüljön át. A meghatalmazási alkotmánytörvény életbelépésétől számítva egy évig volt érvényben, tehát ezen idő alatt kellett az idevonatkozó rendszabályokat a kormánynak megalkotni és a zsidó közösséggel szemben jogerőssé tenni. Így az addigi felhatalmazásokon túl – az 1939. évi I. törvény 4 §-sa és az alkotmány 44 §-sa – a kormány egy évig abszolút teljhatalommal lett felruházva. Az 1940. szeptember 26-án megjelent 234. számú rendelettel létrehozták a Zsidók Központját (Ústredňa židov)24. Ezt követőn minden zsidó csak ezen keresztül érintkezhetett a hatóságokkal. A hitközségek kivételével minden zsidó egyesületet, szervezetet meg kellett szüntetni. (A Zsidók Központja élén 1941 nyaráig Anton Schwarz állt, majd Alexander Sebestyén.) A Központ élén a Központi Gazdasági Hivatal által kijelölt személy foglalt helyet. (Pozsonyi székhelyén kívül 58 járási és 9 városi kirendeltséggel rendelkezett.) A felhatalmazási törvény egy éve alatt szinte özönlöttek a zsidóellenes rendeletek. Az egyre szélsőségesebbé váló hangulatban kezdett hozzá a kormány egy mindenre kiterjedő rendelet megalkotásához, amelynek célkitűzéséül szabták, hogy összefoglalja a zsidók gazdasági, politikai, polgárjogi és társadalmi állását a Szlovák Köztársaságban. A kormány szélsőséges radikálisainak és a Központi Gazdasági Hivatal vezetőjének érdeke volt, hogy még a felhatalmazási törvény lejárta előtt sor kerüljön az átfogó rendelet kidolgozására, ezzel rendezve a zsidók végleges 19
KAMENEC, IVAN: Trauma. É.n. 126. Ústredný hospodárský úrad 21 KAMENEC, 1991. 86. 22 KAMENEC, 1991. 87. 23 Slovenský zákonník. Ročník 1940. Čiastka 44. Vydaná dňa 11. septembra 1940. 343. 24 KAMENEC, 1991. 97-99., 132-139. 20
48
KÚT 2007/1-2.
ellehetetlenítését és kizárását az élet minden területéről. E munka eredményeként látott napvilágot 1941. szeptember 9-én Szlovákia törvénytárában az 1941. évi 198. számú rendelet25 a „zsidók jogállásáról” címmel vagy, ahogy közismertté vált, a Zsidó Kódex. A Kódex 270 paragrafusból állt. Mivel a magyar nyelvű szakirodalomban csupán elszórtan található utalás ezen terjedelmes rendelettel kapcsolatban, ennélfogva érdemes bővebben foglalkozni vele és tartalmát, egyes rendelkezéseit (természetesen nem az összeset) tételesen ismertetni. Újszerűleg hatott, hogy a zsidókérdést teljes mértékben faji alapra helyezték benne. Egyben Európa egyik legelborzasztóbb, legkomplexebb zsidóellenes rendelete lett. A rendelet első paragrafusában határozták meg, hogy ki minősül zsidónak; eszerint zsidónak volt tekintendő nemre való tekintet nélkül minden személy, aki legalább három fajilag zsidónak minősülő nagyszülőtől származik; zsidó keveréknek (židovský miešanec) tekintendő, aki legalább két, fajilag zsidó nagyszülőtől származik, ha 1939. április 20-án vagy e nap után az izraelita vallás követője volt; aki 1939. április 20-a után zsidóval lépett házasságra; aki házasságon kívüli kapcsolatból zsidótól származik és e kapcsolat folytán 1940. február 20-a után született.26 Zsidó nagyszülőnek tekintették azt a személyt, aki az izraelita vallás követője volt. Zsidó egyesületnek, társaságnak minősült minden szervezet, amelynek működtetésében legalább fele arányban zsidók vettek részt (4.§.).27 Nem egyöntetű esetekben a Központi Gazdasági Hivatal döntött, hogy adott szervezet, kereskedelmi társaság vagy más szervezeti forma zsidó vagy nemzsidó jellegűnek minősül (5.§.).28 Az országban élő zsidókról nyilvántartást kellett vezetni. A településeken a közjegyzői hivatalok, a fővárosban, Pozsonyban (Bratislava) a rendőrigazgatóság (Policajné riaditeľstvo) végezte evidenciájukat. A rendőrigazgatóság hatáskörébe tartoztak továbbá azok a zsidó személyek, akik ugyan a Szlovák Köztársaság területén tartózkodtak, de nem rendelkeztek állandó lakóhellyel. A fenti nyilvántartásokra támaszkodva a Belügyminisztériumban központi nyilvántartást is kialakítottak és vezettek a zsidókról (6.§.).29 A zsidóknak kötelező volt ruházatukon megkülönböztető jelet viselni (8.§.).30 Megtiltották zsidók és nemzsidók között a házasságkötést. E tilalom ellen cselekedőkre három évi letöltendő börtönbüntetés volt kiszabható (9.§.).31 A zsidóktól megvonták aktív és passzív választójogukat (12.§.).32 Zsidó nem lehetett tagja a Hlinka Szlovák Néppártnak, a Hlinka-gárdának vagy
25 Slovenský zákonník. Ročník 1941. Čiastka 52. Vydaná dňa 10. septembra 1941. 643-684. A rendelet eredeti címe így hangzott: 198. Nariadenie zo dňa 9. septembra 1941 o právnom postavení Židov. 26 Uo. 643. 27 Uo. 643-644. 28 Uo. 644. 29 Uo. 644. 30 Uo. 644. 31 Uo. 644. 32 Uo. 645.
KÚT 2007/1-2.
49
más, az ország területén szabadon működő szervezetnek (13.§.).33 Zsidó többé nem lehetett nyilvános közjegyző, ügyvéd, magánpraxist folytató mérnök (16.§.).34 Tilos volt zsidóknak az orvosi, állatorvosi működés (18.§.).35 Ugyanígy zsidó nem lehetett gyógyszerész, nem birtokolhatott teljes egészében vagy résztulajdonosként gyógyszertárat (20.§.).36 A Belügyminisztérium fennhatósága alá tartozva minden 16 és 60 év közötti zsidó munkakötelezetté lett nyilvánítva, amennyiben a (hon)védelmi törvény vonatkozó előírása értelmében még nem voltak munkakötelezettek. A megjelölt személyeknek a munkafeltételeket és az elvégzendő feladatokat az illetékes minisztérium határozta meg (22.§.).37 Zsidók esetében megszűnt a levéltitok joga, bármiféle küldeményt postáztak, azon kötelesek voltak teljes postacímüket feltüntetni és jól látható helyre zsidócsillag megjelölést tenni (27.§.).38 A Központi Gazdasági Hivatal a Belügyminisztériummal folytatott előzetes egyeztetést követően kijelölhette azokat a településeket, ahová zsidóknak tilos volt költözniük, valamint szabadon kiutasíthatta őket bármely településről, városból (28.§.).39 Zsidók többé nem viselhettek fegyvert és tilos volt számukra a halászat (5152.§.).40 A zsidóknak minősülők, zsidók más vallású házastársa és a zsidó egyesületek bármiféle betétkönyvön vagy bankszámlán található pénzükből hetente maximálisan 500 szlovák koronát meríthettek (73.§.).41 Zsidók magántulajdonában nem volt engedélyezett olyan képek, szobrok, büsztök tartása, amelyek a szlovák nemzet híres egyéniségeit ábrázolták, ugyanúgy a nemzet felségjelvényeinek tulajdonlása sem volt megengedett (78.§.).42 Minden zsidó, zsidók más vallású házastársa és a zsidó egyesületek kötelesek voltak kimutatni minden belföldi és külföldi vagyonukat, valamint annak értékét e rendelet életbelépésének napján. Vagyoni kimutatásukat négy példányban kellett az Állami Statisztikai Hivatal (Štátny štatistický úrad) által kiadott íven feltüntetni. A vagyonukról szóló kimutatást 1941. október 1-ig kellett eljuttatni a lakóhely szerint illetékes közjegyzői hivatalba, Pozsonyban a rendőrigazgatóságra (110. és 112.§.).43 A zsidó személyek és egyesületek tulajdonában lévő mezőgazdasági ingatlanok
33
Uo. 645. Uo. 645. 35 Uo. 646. 36 Uo. 646. 37 Uo. 646. 38 Uo. 647. 39 Uo. 647. 40 Uo. 650. 41 Uo. 653. 42 Uo. 654. 43 Uo. 659. 34
50
KÚT 2007/1-2.
a szlovák állam birtokába kerültek át (150.§.).44 Zsidó kezelésben lévő céghez a Központi Gazdasági Hivatal bármikor megbízottat vagy ideiglenes felügyelőt nevezhetett ki (222.§.).45 A zsidóság helyzetét tekintve különös tartalommal bírt a 255. és 256. paragrafus. Ezek felhatalmazást biztosítottak a köztársasági elnöknek, hogy zsidó személyeknek teljes vagy részleges kivételt adjon a Kódex hatálya alól.46 E két paragrafusról vita folyik a korral foglalkozó történészek körében, hogy kinek a kezdeményezésére kerültek e passzusok a nevezett rendeletbe. Erre a két paragrafusra hivatkozva becslések szerint 800-1000 kivételt adott Jozef Tiso köztársasági elnök, ehhez hozzáadva a kivételezettek családtagjait is – mivel ilyen esetben azok is mentesültek – 4–5 ezerre tehető számuk. A Zsidó Kódex megjelenése után azon nyomban heves tiltakozást váltott ki. Szlovákia katolikus püspökei nyitrai találkozójukon, 1941. október 7-én egy Memorandumot fogalmaztak meg és küldtek el Vojtech Tuka miniszterelnöknek, melyben tiltakozásukat fejezték ki a katolikussá lett zsidók érdekében, a vegyesházasságok tilalma ellen, a zsidó tanulók iskolákból történő kitiltása ellen és más, a Kódexben szereplő rendelkezés ellen. A Memorandum hivatkozott az állam képviselőinek korábban tett kijelentéseire, miszerint a kormány mindig a szlovák keresztény tradíciók szellemében fogja cselekedeteit meghozni és végrehajtani. Figyelmeztettek, hogy az elfogadott rendelettel pontosan ezeket a keresztény hagyományokat sértik meg. Továbbá kérték, vegyék revízió alá a jogi normát.47 Jozef Tiso köztársasági elnöknél is közbenjártak, hogy a kikeresztelkedett zsidókat a 255. és 256. paragrafusban biztosította jogánál fogva mentesítse a rendelet hatálya alól. (Nincs adat arról, hogy a köztársasági elnök vagy a miniszterelnök a püspökök memorandumát válaszra méltatta volna.) A Vatikán hivatalos diplomáciai levelében 1941. december 12-én tiltakozott a Zsidó Kódex hatálya ellen.48 A zsidó lakosság kétharmadának 1942-ben bekövetkező deportálását megelőzően kísérletek történtek gettókba tömörítésükre. Ilyen elképzelés volt Vojtech Tuka miniszterelnöké, aki még 1940. szeptember 28-án kérte a járási, illetve megyei hivatalokat, hogy a hitközségek képviselőivel együttműködve vegyék fontolóra egy város alapításának lehetőségét, körülbelül 10 000 fő befogadására, ahová a gazdasági életből kirekesztett zsidókat telepítették volna. Ezen elképzelt városnak az elkészülését 1941 őszére prognosztizálta. A zsidókon kívül a vándorcigányok is itt nyertek volna elhelyezést. De ugyanúgy szóba került rezervátumokba való telepítésük is. Minden felmerülő költséget a tervezet megvalósítása esetén a zsidóság vagy a Zsidók Központja viselt volna.49 44
Uo. 664. Uo. 676. A megbízottak és ideiglenes felügyelők állásáról, teendőiről a 226., 227. és 228.§ szólt. 46 Uo. 681. 47 KAMENEC, 1991. 129-130. 48 KAMENEC, 1991. 129. 49 KAMENEC, 1991. 146-147. 45
KÚT 2007/1-2.
51
Elsősorban a Gazdasági Minisztérium volt az, ahol gazdasági és pénzügyi szempontból irreálisnak nevezték az efféle javaslatokat, így le is kerültek a napirendről. 1941. júliusában szlovák-német tanulmányi csoport érkezett a megszállt Lengyelország területére, hogy az ottani munkatáborokat megtekintve mintát nyerjenek a Szlovákiában létesítendők kialakításához. (Dieter Wisliceny, Anton Morávek, Gejza Konka – a Belügyminisztérium 14. osztályának vezetője és mások voltak e csoport tagjai.) Az SS vendéglátók egy gyárat mutattak meg a csoportnak, ahol a zsidó foglyok katonai konfekciót varrtak, illetve egy útépítésen dolgozó női csoportot láthattak. A csoport szlovák tagjai a látottak alapján nem ajánlották hasonló táborok Szlovákiában való felállítását, mivel mint egyik tagja (Július Pečúch) megállapította: azok, akik ilyen körülmények között élnek és dolgoznak, előbb vagy utóbb fizikailag megsemmisülnek.50 A delegáció intelmei ellenére a Belügyminisztérium 1941. augusztus 16-án mégis felkérte az összes megyei és járási hivatalt, hogy jelentsék az illetékességük alá tartozó területen hol lehetne zsidóknak szánt táborokat létrehozni. A felkért hivatalok ugyan pozitívan jeleztek vissza, azonban csak arról számoltak be, hogy hol lehetne a zsidók fizikai munkáját területükön hasznosítani, és nem arról, hol lehetne huzamosabb ideig kijelölt lakóhelyet biztosítani a számukra. A felállítandó táborok felügyeletét a Belügyminisztérium látta volna el a Hlinka-gárda segítségével. 1941 őszén táborkialakítás céljából lázas munkálatok indultak Szereden (Sered) és Nyitranovákiban (Nováky).51 A tervezetek, amelyek több tízezer zsidó befogadását lehetővé tévő táborok és gettók felállításával számoltak, csupán papírra írva maradtak. Annak ellenére, hogy a két említett tábor is csak kiépülés alatt állott, 1941 őszén megindult a zsidók kitelepítése. A folyamatban a Központi Gazdasági Hivatal járt az élen, ugyanis rendeletében a főváros (Pozsony, Bratislava) 15 000 zsidó lakójának kiköltözését rendelte el. Még helyükön maradhattak a fogalkoztatottak, a vegyes házasságok zsidó tagjai és ezek gyermekei, ha meg voltak keresztelve (így is kb. 11 500 személyt érintett, és mintegy 6700 települt ki.) Pozsonyon kívül minden településről ki kellett költözniük, ahol a lakosságszám nem haladta meg az 1500-at. A kitelepítetteknek vagy elszállásoló táborokba, vagy gettókba kellett költözniük. Gettókat kellett felállítani Nyitrán (Nitra), Nagytapolcsányban (Topolčany), Ménhárdon (Vrbov), Vágújhelyen (Nové Mesto nad Váhom), Zsolnán (Žilina), Eperjesen (Prešov), Bártfán (Bardejov) stb. Összesen 13 gettó felállítását tervezték.52 Az akció fejetlenségét, szervezetlenségét mutatta, hogy a Pozsonyból induló vonatok zsidó kitelepítettjei még az indulás pillanatában sem tudták hová érkeznek. Továbbá a kijelölt telpülések, városok hivatali tiltakoztak a leghangosabban az ellen, hogy a kisemmizett zsidók területükön legyenek elhelyezve. A tiltakozók még nem tudhatták, hogy valójában csak ideiglenes megoldásról van szó, és hamarosan nemcsak a fennhatóságuk alá tartozó területről, hanem az országból is száműzik, deportálják a zsidókat. 50
KAMENEC, 1991. 147-148. KAMENEC, 1991. 148. 52 KAMENEC, 1991. 149. 51
52
KÚT 2007/1-2.
1941. október 23-án és 24-én Szlovákia legmagasabb politikai képviselői ismét Hitlernél jártak. A tárgyalások első napján mindössze általános formában esett szó a szlovák zsidókérdésről. 24-én Ribbentrop külön-külön tárgyalt Vojtech Tukával és Alexander Machhal. E megbeszéléseken Himmler is megjelent. Himmler mindkettőjüknek elmagyarázta, hogy Németország a megszállt lengyel területeken szándékozik az európai zsidóság befogadására külön területet kialakítani. Ekkor került szóba a szlovákiai zsidóság sorsa. Mivel források hiányában pontosan nem rekonstruálható a megbeszélések menete, nem állapítható meg kétségtelenül, hogy Himmler követelte-e a szlovákiai zsidóság deportálását vagy Tuka és Mach ajánlották föl azt, így szerezve jó pontot a német félnél. (A háború után Mach a bíróság előtt úgy nyilatkozott, hogy nem kellett a németeknek sürgetőleg fellépniük, mert Tuka e gondolatnak teljes mértékben elkötelezettje volt.) 1941. december 2-án Tuka Hans Ludinnal, Németország pozsonyi követével tárgyalt a szlovákiai zsidók deportálásáról, valamint a Németországban, Ausztriában és a cseh területeken élő szlovák állampolgárságú zsidók kitelepítéséről. Tuka kormányának nevében – ugyanakkor annak tudta és felhatalmazása nélkül – elfogadta, hogy a szlovák zsidóságot a kijelölt területekre szállítsák. Itt esett szó az ún. letelepedési illetékről is, vagyis, hogy a Szlovák Köztársaság minden elszállított zsidó személyért 500 birodalmi márkát (5000 koronát) fizet Németországnak.53 Számolva azzal, hogy a zsidóság ily módon történő eltávolítása biztosra vehetően a közvélemény nemtetszését fogja kiváltani, olyan magyarázatokat adtak, miszerint a zsidók csupán a Birodalomba mennek dolgozni. 1942. február végén befejeződtek a szlovák–német háttértárgyalások. Március 3-án Tuka a kormányülésre kész deportálási javaslattal érkezett, valmint kész tények elé állítva a minisztereket közölte, hogy mindez azon megegyezés alapján történik, amit ő, mint miniszterelnök és külügyminiszter már megkötött a németekkel, és amiért teljes mértékben vállalja a felelősséget. Az országban nagy felháborodást keltett a hír. Március 4-én és 5-én a Zsidók Központjába több tucat zsidó érkezett követelve a hír megerősítését vagy cáfolását. 5én a Zsidók Központja küldött Jozef Tisonak memorandumot, 6-án a szlovákiai rabbik.54 Nincs adat arról, hogy közvetve vagy közvetlenül Tiso válaszolt volna, mindkét irat megválaszolatlanul került az elnöki hivatal irattárába. Az viszont bizonyos, hogy a deportálások idején hivatalosan sehol és semmikor nem lépett föl a zsidók mellett és a deportálások ellen, sőt egyes nyilvános szerepléseiben támogatta is azt. (1942. augusztus 16-án tartott holicsi beszédében kiemelte, hogy a zsidókkal tulajdonképpen semmi rosszat nem tesznek, mert eltávoznak saját államukba, amit Hitler ajándékozott nekik.)55 A készülő deportálások ellen az elsők között – 1942. március 14-én átadott jegyzékében – emelte föl szavát a Vatikán. Azonban minden tiltakozás hiábavalónak bizonyult. 53
KAMENEC, 1991. 155-157. KAMENEC, 1991. 159-160. 55 KAMENEC, 1991. 161. 54
KÚT 2007/1-2.
53
A deportálások szervezését és lebonyolítását a Belügyminisztérium 14. osztálya végezte. A deportálások közvetlen megvalósításában részt vettek a járási, jegyzői hivatalok és a rendőri szervek, valamint a Hlinka-gárda tagjai. Az előkészületekben, bár nem önszántából, de részt vett a Zsidók Központja is – a transzportok összeállításához kellett jegyzékeket készíteniük, szociális feladata pedig a szerelvények indulási helyén kialakított táborokban elhelyezett emberek elhelyezése, ellátása volt. 1942. március 5-én a Belügyminisztérium 6 vonatszerelvényt kérvényezett a Közlekedésügyi és Közmunkaügyi Minisztériumtól. Minden szerelvénynek 25 zárt tehervagonból kellett állnia, ahol minden vagonba 40 főt kellett helyezni.56 Elkészítették a transzportok pontos menetrendjét is, aminek összeállításánál a belügyminiszter kérésére figyelembe vették, hogy a szállítások éjjel történjenek. A Szlovák Állam területéről meginduló deportálások előtt, március 13-i keltezésű jelentésében57 Magyarország pozsonyi követe, Borsósháti Kuhl Lajos beszámolt a Szlovákiában uralkodó állapotokról. Következzen ebből egy idézet: az elmúlt napok információit összegezve írja a magyar követ, hogy a szlovákiai zsidóságot kitelepítik „a lengyel főkormányzóság területére, közelebbről Lublin és Ivangorod környékére [...]“. E terv, mely a szlovákiai zsidó-kérdést egyszersmindenkorra gyökeresen megoldaná, vett hírek szerint Tuka és Mach, de különösen előbbi elgondolása, mely azonban Tiso elnök és a szlovák néppárt részéről ellenzésre talált ugy hogy Tuka kénytelen volt a terv keresztülvitelére állítólag német támogatást igénybe venni, amit teljes mértékben meg is kapott volna.“ A jelentés további részében szól arról, hogyan kívánják a kitelepítést végrehajtani. „Elsőknek kerülnek sorra, állítólag már a közeli jövőben a 18-35 éves munkabiró férfiak, kiknek ily célra való ‚besorozása‘ egyes helyeken, így pl. Nyitrán pár nap előtt meg is történt.” A zsidók deportálása a Szlovák Köztársaság területéről 1942. március 25-én törvényi felhatalmazás nélkül vette kezdetét. Ugyanezen a napon Mach belügyminiszter értesítette a nemzetgyűlés elnökségét, hogy a kormány elfogadta az erre vonatkozó tervezetet, majd erélyesen követelte, hogy a nemzetgyűlés soronkövetkező – március 27-i – plenáris ülésén fogadja azt el. Mivel ez nem történt meg, így formai szempontból a deportálásokat a Zsidó Kódex 22.§-sára hivatkozva – amely a zsidók munkakötelezettségéről szólt – indították el. Minden deportálandó személy indulása előtt 24 órával „behívó jegyet” kapott, amivel az előírt helyen kellett megjelennie (ahol alapos vizsgálat keretében utolsó, amennyiben még volt ilyen, értéktárgyikat is elkobozták, nem beszélve arról, milyen brutalitást érvényesítettek a vizsgálatot végző Hlinka-gárdisták), innen kísérettel szállították őket a vagonírozási állomásokra. 50 kilogramos csomagot vihettek magukkal, amiben 3 napi élelem, ruházat és a legszükségesebb személyes kellékek voltak értendők. Március 25-én, este 20 óra 20 perckor Poprádról, 1000 fiatal nővel és lánnyal, kigördült az első Szlovákiából deportáltakat szállító szerelvény. Röviddel hajnali 4 óra 56 57
KAMENEC, 1991. 170-171. Magyar Országos Levéltár K 63 – 1942 – 65/1 – 150.
54
KÚT 2007/1-2.
után Csadcánál (Čadca) elérték a határt, a túloldalon pedig kíséretüket, amit addig szlovák rendőrök és Hlinka-gárdisták láttak el, felváltották a német hatóságok. A következő napokban 6 szerelvény indult, 5969 zsidót szállítva a biztos halálba. A női transzportokat (Poprádról, Patrónkáról) Auschwitzba szállították, Szeredről, Nyitranovákiból és Zsolnáról a férfiakat a Lublini körzetbe.58 A deportálások megindulásával egyidejűleg megindult a fiatalabb nők és férfiak szökése Magyarországra, ugyancsak tömegesével kezdődtek a kikeresztelkedések. A menekülés olyan formában is létezett, hogy a gárdista parancsnokokat lefizették, így kihagyhattak személyeket a vagonírozás folyamán. A deportálások kaotikusságát mutatta, hogy ha a járási hivatalok által behívott zsidó személyek nem jelentek meg, akkor a létszám elérésének érdekében – mivel a németek kikötötték, csak azokat a szerelvényeket hajlandóak átvenni, amelyeknek pontosan 1000 „utasuk lesz” –, azokat is összegyűjtötték, akik egyébként a kivétel státuszát tudhatták magukénak. A transzportokat szervező bürokrácia olykor tragikomédiába illő eseteket is produkált: pl. a belügyminiszter biztosította alárendeltjeit – mármint a határőrizetet –, hogy a vagonokban utazó személyektől a határon nem kell útlevelet követelni, a pénzügyigazgatóság részére pedig elegendő volt, ha a transzportot vezető parancsnok írásban kijelentette, hogy a szállított zsidók nem bírnak semmiféle tárggyal, ami vámkezelés alá esne. 1942. április 3. és 10. között átszervezés miatt szüneteltek a deportálások, majd 11-én Nagyszombatból (Trnava) indult szerelvény, ami már idős embereket és gyerekeket is szállított, ezzel vette kezdetét az ún. családi transzportok összeállítása. A deportálások legintenzívebb szakasza április és május volt, ekkor mintegy 45 000 zsidót szállítottak el Szlovákiából. A deportálások ideje alatt, 1942. május 15-én fogadták el a „zsidók kitelepítéséről” szóló 1942. évi 68. számú alkotmánytörvény.59 Első paragrafusa kimondta: a Szlovák Köztársaság területéről a zsidók kitelepíthetők. Ezen kitelepítési alkotmánytörvény nem vonatkozott azokra a személyekre, akik legkésőbb 1939. március 14-én valamelyik keresztény vallás követői lettek; azokra, akik 1940. szeptember 10-e előtt nemzsidóval kötöttek házasságot, továbbá, akiknek a köztársasági elnök a Zsidó Kódex 255.§-sa értelmében felmentést adott. Úgyszintén nem voltak kitelepíthetők (deportálhatók) az orvosok, gyógyszerészek, állatorvosok, mérnökök, ha az illetékes minisztérium megítélése szerint szükségesek. Mentesülés esetén a mentesítés vonatkozott az illető családtagjaira is (2.§.). Azonban a gyakorlatban a kivételt élvező zsidó személyek sem érezhették magukat biztonságban. A kitelepített zsidók és azok, akik elhagyják Szlovákia területét, elveszítik szlovák állampolgárságukat, tulajdonuk az állam kezelésébe került (3.§.).60 1942. júniusában a deportálások kezdeti üteme alábbhagyott. Június 25-én a Belügyminisztérium 14. oztályának vezetője (az újonnan kinevezett Anton Vašek) a belügyminiszternek tett beszámolójában jelenti, hogy hogy a deportálások menetében 58
KAMENEC, 1991. 171-173. Slovenský zákonník. Ročník 1942. Čiastka 22. Vydaná dňa 23. mája 1942. 507. 60 Uo. 507. 59
KÚT 2007/1-2.
55
nehézségek mutatkoznak. Összeállított statisztikája szerint június végéig 53 000 személyt deportáltak, keresztlevél mintegy 8000 személyt véd, a minisztériumok és központi intézmények 18 000 személyt kivételeznek (ebbe beletartoztak a hozzátartozók is) és a munkatáborokban körülbelül 1500 zsidót tartanak fogva.61 Júliusban még 5 szerelvény indult – mivel szűkült a deportáltak köre, így a gárdisták az öt transzportból kettő megtöltését a legbrutálisabb eszközökkel hajtották végre: aggok otthonaiból, kórházakból, elmegyógyintézezekből elhurcoltakkal töltötték meg. Augusztusban egyetlen deportáltakat szállító szerelvény sem indult Szlovákiából. A németek ekkor nyomást próbáltak gyakorolni Szlovákia vezetőire, azonban eredménytelenül. Minden kísérlet ellenére az újabb deportálási hullám elmaradt. A második világháború idején fennálló Szlovák Köztársaság területéről (az általaunk tárgyalt időszakban) 1942. október közepén indult az utolsó deportáltakat szállító szerelvény, vagonaiban 848 zsidót szállítva. 1942. március 25-e és 1942. október 20-a között 57 628 zsidót deportáltak Szlovákiából. A túlélők számát közülük 280 és 800 fő közöttire becsülik.62
Abstract Jews and Politics in Slovakia – 1939-1942 Historical studies in Hungary have devoted little attention to researching the history of Slovakia or the Slovakian state’s policy on Jews during World War II. The present study sets out to fill this gap by drawing on sources obtained in Slovakian and Hungarian archives. The first part of the study presents a picture of the discriminatory legislation passed in Slovakia against Jews in light of German-Slovakian relations. The historical background is followed by an exploration of the so-called “Jewish Codex” and features the Hungarian translation of its most important regulations. The closing part of the study focuses on the deportation of Slovakian Jews.
61 62
KAMENEC, 1991. 192-193. KAMENEC, 1991. 195-196.
56
KÚT 2007/1-2.
ZSIGMOND GÁBOR
A fiumei magyar tengeri kereskedelemi gőzhajózás kialakulása Bevezetés A schmerlingi osztrák politika elcsendesülése után újra felszínre kerültek a szabadságharc leverése óta orvosolatlan magyar jogi sérelmek. Az 1865-ben összehívott magyar országgyűlésen már felvetődött Fiume és Magyarország kapcsolatának rendezése is, azonban a kérdés hosszan tartó politikai vitákat gerjesztett. A még Mária Terézia által Magyarországnak adományozott, és az 1807:IV. törvénycikk értelmében „az országhoz tartozónak” nyilvánított adriai kikötővárosba még 1848. augusztus 30-án vonultak be a horvát határőrvidéki katonák és a buccarii nemzetőrök. Az akkori kormányzót, Erdődy Jánost a város elhagyására kényszerítették, és ezt követően Jellasics bán, majd gróf Coronini igazgatták a kikötőváros ügyeit is. Az 1867-ben megkötött osztrák-magyar kiegyezés, majd az 1868-as magyarhorvát tárgyalások rendezték és stabilizálták a tengerparti területek jogi helyzetét is. Az Ausztriával megkötött, és az 1867:XVI. törvénycikkbe foglalat vám-és kereskedelmi szerződés VI. cikke szabályozta az alapvető tengerészeti ügyeket: „Mindkét fél kereskedelmi hajói egy és ugyanazon lobogót használnak, mely az eddigi jelvényekkel a magyar korona alatti országok szineit és czimerét egyesiti. […] A kereskedelmi hajók, tekintet nélkül azoknak, valamint legénységöknek illetőségére, mindazon ügyekben, melyek külföldön való oltalmukra és érdekeik képviseletére vonatkoznak, az ott székelő cs. kir. consulatusoktól és felsőbb vonalban a közös külügyi ministertől függenek. Minden egyéb tekintetben a tengerészeti és kikötői közigazgatás a két államterület mindegyikében, az illető kereskedelmi minister legfőbb vezetése alatt áll, mely lehetőleg összhangzatos módon fog intéztetni. A két fél hajói a két államterület kikötőiben egyenlő bánásmódban részesülnek; mindkét államterület tengerészei mindkét fél hajóin vállalhatnak szolgálatot, és minőségi bizonyitványaik mind a két államterületen egyenlő érvénynyel birnak. […] Az "Ausztriai Lloyd" czim alatt működő, s mindkét fél forgalmi érdekeit előmozditó nemzetközi, tengeri postaszállitó és hajózási vállalat a külügyi minister vezetése alatt áll, ki az ezen intézetet illető tengerészeti és postaügyeknek a két kereskedelmi ministerrel egyetértőleg fog eljárni. Az ezen vállalatnak szerződésileg biztositott államsegély a külügyministerium költségvetésének egyik részét képezendi.”1 Az 1868. évi „Magyarország, s Horvát-, Szlavon és Dalmátországok közt fenforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény beczikkelyezéséről” szóló XXX. törvénycikk leszögezte, hogy Magyarország és társországainak közös ügye a törvényhozás, a hadkötelezettség, az udvartartás és számos egyéb mellett a 1
Corpus Iuris Hungarici. 1867:XVI.tc.
KÚT 2007/1-2.
57
kereskedelmi szerződések, a tengerészeti jog, a kikötők és a hajózás ügye is. A törvény 66. §-a az alábbiak szerint írta körül Fiume helyzetét: „Az előbbi szakasz értelmében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok területéhez tartozóknak ismertetnek el: 1. Mindazon terület, mely jelenleg Buccari városával és kerületével együtt Fiume vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, a mely város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képez, s a melynek, mint ilyennek, külön autonomiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyülése s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülése és Fiume városa közt, küldöttségi tárgyalások utján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.”2 A horvát fél Fiume elveszítését három szlavóniai megye (Pozsega, Szerém, Verőcze) fejében, és természetesen csak átmenetileg fogadta el. A horvátszlavón tartománygyűlés a város Horvátországhoz való csatlakozását kérte feliratban az uralkodótól, mire Ferenc József a közös, és a horvát-szlavón országgyűlést regnikoláris bizottság felállítására szólította fel. Deák Ferenc, Horváth Mihály, Csengery Antal és a főrendiházi gróf Majláth Antal, valamint a horvát és fiumei küldöttekből Majláth elnökletével megalakított bizottságból több sikertelen tárgyalás után a horvátok végül kiléptek. A további tárgyalásokat elnapolták, Fiumét „ideiglenesen” a központi kormányzat alá, Fiume vármegyét az autonóm horvát-szlavón kormány igazgatása alá kívánták helyezni. Ezen elvek szerint 1870. március 15-én az országgyűlés döntést hozott arról, hogy a függőben maradt kérdések megoldásáig provizóriumot kell létrehozni. Szóba került a fiumei kormányzó kinevezése és a tengerészeti ügyek ellátásának szükségessége is. A magyar minisztertanács július végén tárgyalta a provizórium ügyét, és a kormányzói posztra a nagy utazásairól ismert, korábban a földművelésügyi, iparés kereskedelemügyi minisztérium tiszteletbeli osztálytanácsosát, ifjabb gróf Zichy József országgyűlési képviselőt jelölte. Július 28-án a királyi leirat elrendelte a fiumei provizóriumot, és Fiume vármegye – vele a szomszédos buccarii kikötőjének – horvát-szlavón igazgatás alá helyezését.3 Fiume és kikötője a következő évtizedekben látványos fejlődési ívet járt be. A város lakosságának növekedése a Monarchia fennállásának idején Budapest után a legintenzívebb volt. Lakóinak száma 1869-ben alig 18 ezer, 1891-ben már több mint 28 ezer volt. 1910-ben a város lakossága megközelítette az 50 ezer főt. Ezzel a horvátszlavóniai területek egyik legnagyobb városa volt a 75 ezer fős Zágráb után, és a 28 500 fős Eszék előtt. A nemzetiségi összetételt tekintve, 1891-ben Fiume népességének 44,1%-a, mintegy 13 012 lakosa volt olasz, 36,6%-a horvát, és csupán 8,6%-ot tett ki a német és a magyar elem együttvéve. 4 Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint az akkor már 49 866 főt számláló város lakosságának 48,6%-a (24 212 fő) olasz, 25,9%-a (12 926 fő) horvát, 13,0%-a (6 493 fő) magyar
2
Corpus Iuris Hungarici, 1868:XXX. tc. BOROVSZKY Samu – SZIKLAY János (továbbiakban: BOROVSZKY-SZIKLAY, 1900): Magyarország vármegyéi és városai. Fiume és a magyar-horvát tengerpart. Budapest, (továbbiakban: Bp.) Apollo Rt. 1900., 85-89. 4 BOROVSZKY-SZIKLAY, 1900. 23-24. 3
58
KÚT 2007/1-2.
volt.5 Ekkoriban Magyarország egész külkereskedelméből a kivitel 17 százaléka, a behozatal 9 százaléka a fiumei kikötőn keresztül bonyolódott le.6 A fiumei volt Európa 10. legforgalmasabb és egyik legmodernebb kikötője. Áruforgalmát tekintve Amszterdam után és Velence előtt állt. Negyven év alatt a kivitel 17-szeresére, a behozatal 8–10-szeresére növekedett.7 A világháború előtti utolsó békeévben a fiumei Tengerészeti Évkönyv 545 kereskedelmi és egyéb civil szolgálatú tengeri járművet tartott nyilván magyar lobogó alatt.8 E rövid tanulmány a város fejlődését nagyban meghatározó tengerészet kiépítésének feltételeit és lehetőségeit, a szükséges infrastruktúra és közigazgatás megteremtésének folyamatát kívánja bemutatni, hangsúlyosan kezelve az önálló magyar tengerészet kialakulásának főbb lépéseit.
Fiume földrajzi fekvése A kiegyezés létrejötte és az azt követő jogi, politikai viták rendezését követően a Monarchia tengerpartján négy tartomány alakult ki: Küstenland (Partvidék), HorvátDalmát-Szlavonországok, Dalmácia és Fiume városa, mint Magyarországhoz csatolt külön test („corpus separatum”). A város az Észak-Adrián, a Quarnero, ma Kvarnernek nevezett öbölben fekszik. A magyarban is használt nevét az olasz folyó szóból eredeztetik, ugyanis a városnál ömlik a tengerbe a kicsiny Fiumara, horvátul Rjecsina patak. A kikötőváros a tengeri áramlatoktól, és az ismert adriai széltől, a Borától védett helyen, hajók kikötése szempontjából biztonságos területen épült fel. A 19. század első felében a vitorlás hajók forgalma még élénk volt, és a vitorlások építése is virágzott a városban, valamint a környező szigeteken. 1829 és 1831 között Rauchmüller von Ehrenstein országos építési főigazgató 9 kötetben foglalta össze – József nádor kérésére – az általa tanulmányozott kikötők és infrastruktúrájuk fejlesztési lehetőségeit. Ehrenstein elsősorban kedvező földrajzi fekvése miatt a Birodalom számára kiépítendő kikötőnek Fiumét tartotta legalkalmasabbnak. Kétségtelen, hogy az Adriai-tengert a 19. században már régóta elkerülték a világforgalom számára fontos tengeri útvonalak. Amerika felfedezése óta, a korábban Velence nevével fémjelzett földközi-tengeri hajózás is sokat veszített jelentőségéből. A világforgalom áttevődött az Atlanti-óceán partján fekvő ún. „centrumországok” kikötőibe. Jogos lehet a felvetés, hogy Fiume szerepének dualizmus kori megítélése nem volt-e inkább a „ködös” magyar nacionalizmus része, semmint gazdasági realitás. Ennek a gondolatnak ugyanakkor ellentmond már önmagában az is, hogy a kikötőváros 5 Révai Nagy Lexikona. 7. kötet, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1913. 555. A három fő nemzet mellett a városban 1910-ben vendek (2378 fő), németek (2135 fő) és néhány száz szerb, angol, cseh, szlovák és román is élt. 6 EPERJESI LÁSZLÓ – KRÁMLI MIHÁLY: Magyarország és Fiume kapcsolatai 1779 és 1918 között. Közlekedéstudományi Szemle, 53. (2003) 12. sz. 312. 7 MILOŠEVIĆ, MIODRAG – KESIĆ, BLANAK: Lučke slobode i mir u taleđu – Temelj razovja. In: Riječka luka, povijest, izgradnja, promet. Szerk.: DUBROVIĆ, ERVIN, Rijeka, Muzej Grada Rijeke, [2001]. 254. 8 Magyar Tengerészeti Évkönyv az 1913-iki évre. Fiume, M. Kir. Tengerészeti Hatóság, 1914. 323-324.
KÚT 2007/1-2.
59
gazdasági szerepének megítélésében és a tengerhajózás fejlesztésének valós kérdéseiben, érdemben csak a szűk szakmai elit szólalt meg; tengerésztisztek, közgazdászok és statisztikusok, akik komoly kritikával illették a hazai közvélemény tájékozatlanságát és nem egyszer a magyar politikai döntéshozókat is. Ugyanakkor a 19. század második felében a földközi-tengeri hajózásban újabb fellendülés következett be, ami az adriai kikötők fejlődésére is hatással volt. Míg általánosságban a technikai újítások (vasutak elvezetése a kikötőkig, távíró, gőzhajó, Compound-szerkezet) és a gazdaságelméleti rendszerek – mindenekelőtt a szabadkereskedelem elterjedése – elősegítették a gőzhajózás térnyerését, addig a Földközi-tenger térségben közvetlenül is hatott egy jelentős építkezés befejezése. Ez volt az 1869-ben átadott Szuez-csatorna. A Ferdinand Lesseps tervei alapján elkészült csatorna révén a teherszállító hajók keletázsiai és ausztráliai útjai 30–40 napot rövidültek.9 Az angol-indiai postaszállítások, a távol-keleti és levantei piacok – később az afrikai partok – felértékelődése fellendülést jelentett a Mediterráneum kikötőinek. Fiume és Trieszt helyzetének vizsgálatakor, ugyanakkor a nemzetközi hatások mellett azt is meg kell állapítanunk, hogy mindkét kikötő egy-egy gazdaságilag fejlődőképes ország egyetlen tengeri kijárata volt. Így a földrajzi és nemzetközi tényezők mellett a politika hatványozottan is hatott a két kikötőváros fejlődésére.10 Trieszt Ausztria számára a tengeri hatalmi státus szimbólumát, a távoli kereskedelmi kapcsolatok kiépítését, az ismeretlen földrészek áruinak behozatali útját, és az osztrák, cseh, német ipar egyik kiviteli irányát jelentette. A Monarchia kikötői közül a kormányzat által jelentősen támogatott küstenlandi Trieszt tudta a legnagyobb áruforgalmat lebonyolítani. A városban brit mintára létrehozott Osztrák Lloyd már 1836-ban megjelent a gőzhajózási üzletágban.11 Ugyanakkor Fiumében az első külföldi − nem osztrák − gőzhajó csupán 1866-ban kötött ki. A következő négy évben, vagyis 1870-ig a fiumei kikötőben az osztrák hajókon kívül mindössze két angol és egy török gőzös vetett horgonyt.12 Fiume a kikötő modernizálásában, a modern gőzhajózási vállalatok alakításában több évtizedes lemaradásban volt Trieszthez képest. A Monarchia több mint 2000 kilométeres partvonalán a többi kikötőváros – az egykor nagy flottával büszkélkedő dalmáciai Zára, Spalato, Sebenico, Raguza – a 9
KEMÉNY ÖDÖN (továbbiakban: KEMÉNY, 1906): A tengeri kereskedelem. Fiume, „Unio” Könyvnyomda Műintézet, 1906. 26. 10 PENNINGER ANTAL: A tengerhajózási mozgalmak és azok hatása Fiume forgalmára. Közgazdasági Szemle, 28. (1904) 748-761. 11 Fulton 1807-ben készítette el első gőzhajóját, de az Atlanti-óceánt csak 1818-ban szelte át első ízben gőzös. A hajózási vállalkozások érdemben csak ezt követően kezdtek foglalkozni a gőz erejének szolgálatba állításával. A Savannah 1818-as útja után alig több mint egy évtizeddel a gőzösök tonnatartalma már meghaladta a 30 ezret, 1840-ben a 95 ezret, 1850-ben a 215 ezret. Az Osztrák Lloyd mondhatni az elsők között jelent meg 1836-ban hét egységből álló flottájával a gőzhajózási üzletágban. A század második felében az említett újítások és változások révén a világ országainak kereskedelmi gőzhajóparkja tovább növekedett. Az 1860-ban már 764 ezer tonnatartalom egy évtizeddel később már 1,7 millióra kúszott, újabb tíz év elteltével ugrásszerűen 3,7 millió fölé emelkedett. (KÁDÁR Ferenc: A magyar tengeri kereskedelmi hajózás története. Budapest, Gépipari Tudományos Egyesület, [1975] közölt adatok alapján.) 12 KEMÉNY, 1906. 26.
60
KÚT 2007/1-2.
technikai fejlődés következtében kiszorult a távolsági kereskedelemből. Ezeknek a városoknak a kikötőiben még a 19. század közepén is jelentős vitorlásflották állomásoztak, azonban a gyorsabb, kiszámíthatóbb – ám nagyobb beruházást, emiatt világszerte szubvenciót igénylő – gőzhajózás kiszorította a vitorlásokat a világtengerekről.13 A gőzhajózási vállalatok a Monarchiában is megkívánták a jelentős összegű állami támogatásokat, melyek természetesen a két, politikai szempontból is lényeges kikötőbe, vagyis Triesztbe és Fiumébe vándoroltak. Trieszt fejlődését az osztrák kormányzat már a 19. század első felében is nagymértékben támogatta, a kikötőbe vezető vasutak kiépítése révén a város gazdasági hátországa magába foglalta a dél-német, cseh, osztrák ipari területeket, valamint egyes magyar tájegységeket, mint a Délvidék gabonatermelő vidékeit. Fiume csak 1868-ban került újra Magyarországhoz, ezáltal – Trieszthez hasonlóan – ez az észak-adriai kikötő is gazdaságilag és politikailag stabil, fejlődőképes hátországot tudhatott maga mögött.
A magyar tengerészeti közigazgatás megteremtése A magyar tengerészeti közigazgatás alapsejtje, a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság pontosan húsz évvel a trieszti hatóság után alakult meg. 1870. október 1-jén Ausztria és Magyarország megállapodott a tengerészeti közigazgatás szétválasztásáról, majd két nappal később, október 3-án létrejött a Magyar Tengerészeti Hatóság.14 Korábban Fiume is, ahogy egykor még Velence is, a trieszti Central Seebehörde alárendeltségébe tartozott. A Magyar Tengerészeti Hatóság a Földművelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium tengerészeti ügyekben végrehajtó szerve volt. Az új közigazgatási szervezet Catinelli miniszteri tanácsos megfelelő szakmai irányításával kezdhette meg működését. (Sajnos távozás után, munkájának folytatásához jó ideig nem találtak megfelelő szakembert.)15 A magyar tengerészeti közigazgatás összes személyi, hajózási, kereskedelmi, műszaki, szakképzési, egészségügyi, vesztegzári ügyei ehhez a hivatalhoz tartoztak. Felügyelete alá rendelték a tengerészeti kerületekből az alábbi hat révhivatalt is: a fiumeit, a buccariit, a portoréit, a selczeit, a zenggit és a carlopagoit, melyeket révkirendeltségek egészítettek ki. A matinschizzai Magyar Királyi Vesztegintézet ugyancsak a tengerészeti hatóság felügyelete alá tartozott.16 Amellett, hogy a fiumei kormányzó az Adria-parti városban képviselte a magyar államot, egyben ő volt a Magyar Tengerészeti Hatóság elnöke is. A kormányzói hivatal viselésének óriási költségeivel, a külföldi konzulok és küldöttek előtti reprezentációs kiadások méretével a kormányzat is tisztában volt. Így a kormányzói fizetést 1870-ben, ötezer
13
Ld. 1. számú melléklet. Riječka luka, povijest, izgradnja, promet. Szerk.: DUBROVIĆ, ERVIN, Rijeka, Muzej Grada Rijeke, 2001. 344. 15 ALPHA: Fiume tengerészetéről. Nemzetgazdasági Szemle, 13. (1889) 10. füzet, 858. 16 M. kir. Tengerészeti Évkönyv az 1891. évre. Fiume, M. Kir. Tengerészeti Hatóság, 44-56. 14
KÚT 2007/1-2.
61
forintban, ugyanennyi pótlékban és szabad lakásban állapították meg. A hivatalnokok és a személyzet fizetését a minisztériumi dolgozók bérével kellett összhangba hozni.17 A magyar tengerészeti szakképzés megteremtése érdekében 1870. július 28-án más fiumei iskolákkal együtt a tengerészeti főtanodát is kivették a horvát igazgatás alól. A hivatalos átadás november 29-én történt meg gróf Zichy József kormányzó jelenlétében.18 Ezzel egy időben Zamara Róbertet nevezték ki új igazgatóvá, és a képzést a Tengerészeti Hatóság épületében helyzeték el. 1871. novemberében Zamarát a tengerészeti hatósághoz titkárnak nevezték ki, és igazgatói székét gróf Domini Vince foglalta el, aki egészen 1893-ig vezette az intézményt.19 Bár nem a kereskedelmi élet számára képeztek szakembereket, meg kell említenünk, hogy még 1857-ben ideiglenesen, majd 1866-tól véglegesen Fiumében állították fel a Monarchia egyetlen haditengerészeti akadémiáját is. A magas színvonalú tengerészeti szakoktatás intézményei tehát adottak voltak a városban. Ahhoz, hogy a magyar hajók a nemzetközi tengerhajózásban is megjelenhessenek, osztályozni kellett azokat. A Trieszti Kereskedelmi és Iparkamara még 1858-ban alapította meg saját hajóosztályozó hivatalát a Veritast. Az ügyek vitelére a kamara évente újraválasztott ötfős bizottságot nevezett ki, melybe két főt a biztosító kamarák képviselőiből, hármat a kapitányok, mérnökök közül jelöltek ki. A kamara háromévente műszaki testületet is választott, mely Triesztben vizsgálta a hajók állapotát. A Veritas évente „Libro Registro” címmel „lajstrom-könyvet” adott ki, melyben minden vizsgált vitorlás és gőzös adatai részletesen szerepeltek, ideértve a kapitány nevét, a hajón elvégzett javítási munkálatokat, a hajók minden paraméterét. A kiadványhoz negyedévente kiigazítás jelent meg a közbeeső változásokról.20 (Csak jóval később, 1912-ben vette át a Monarchia a brit Lloyd’s Register szabályzatát, és ezt követően a hajótulajdonosoknak már nem kellett mindkét intézet vizsgálatát elvégeztetni.) Évszázadok óta működött az adriai kikötőkben a hajósok védőszentjéről elkeresztelt Szent Miklós testvériség, melynek vallási-kegyeleti jellegét II. József szüntette meg. Helyére később Fiumében is új segélyalapot hoztak létre, melynek igazgatására most a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságnál külön bizottságot hoztak létre. A segélyalapból kérelmezni lehetett, a kérelem beadásához a legtöbb esetben igazolni kellett 15 évi hajózást magyar vagy osztrák hajón.21
17
BOROVSZKY – SZIKLAY, 1900. 88. HORVÁTH JÓZSEF: A „Nautica” – A fiumei Tengerészeti Akadémia története. Bp., HA-JÓS Bt., 1999. 36-41. 19 KÁDÁR FERENC (továbbiakban KÁDÁR, 1975.): A magyar tengeri kereskedelmi hajózás története. II. kiegészített kiadás, Bp., Gépipari Tudományos Egyesület, 1975. 41. 20 M. kir. Tengerészeti Évkönyv az 1891. évre. Fiume, M. Kir. Tengerészeti Hatóság, 132. 21 KÁDÁR, 1975. 65-67. 18
62
KÚT 2007/1-2.
A fiumei tengeri kereskedelem fejlődésének problémái Kevéssel az osztrák-magyar kiegyezést követően megjelentek a világ tengerein a Monarchia ún. „missziós hajói.” Ezek az egykori hadihajók – melyek egy háborús helyzetben már nem állták volna meg helyüket – átfestve, kicsinosítva járták a világ vizeit, és mutatták meg a Föld számos kikötőjében a Monarchia lobogóját. Az ilyen utak során diplomáciai, tudományos, és kereskedelempolitikai feladatokat is kaptak. A Szuez-csatorna 1869. évi ünnepélyes átadása után a távol-keleti utak is megszaporodtak a későbbi piaci sikerek reményében. A még gazdaságilag kihasználható Kínával, Siammal és Japánnal a Monarchia még 1869-ben hajózási és kereskedelmi szerződést kötött. A távol-keleti piacok felmérése céljából már egy évvel korábban útnak indult Donau és Friedrich vitorlások költségeihez Magyarország is csatlakozott, ami természetesen inkább közjogi, semmint gazdasági fontosságú volt.22 A Monarchia nyolc kereskedelmi szaktudósítója között ugyanakkor három magyar is volt; Cserey Manó, Kaas Ivor és az út során az egyiptomi kereskedelmi előnyök megvizsgálásában még részt vevő, majd tudományos gyűjtéséről híressé vált Xantus János.23 Ehhez hasonló utakra később is számos alkalommal került sor, azonban ezek kereskedelempolitikai sikeréhez hiányozott a megfelelő számú kereskedelmi szaktudósító és attasé, a szükséges szaklapok, az exportegyesületek, melyek természetesen Ausztriában és Triesztben jóval korábban jelentek meg, mint Magyarországon.24 Ezek révén a hazai nemzetközi tengeri kapcsolatok kiépítése jelentős hátránnyal indult, nem is szólva a magyar gazdaság teljesítőképességéről, a kiegyezés után végre megoldásra váró ügyek sokaságáról, a hazai bankrendszer, infrastruktúra kiépítettségéről és jellegéről. Az újra Magyarországhoz került Fiume ezekben az években még mindig elsősorban vitorlás hajókkal bonyolította le áruforgalmát. Miközben 1871-ben csupán 234 gőzös kötött ki Fiumében, ugyanebben az évben 1640 vitorlás érkezett a kikötőbe. A gőzösök összes forgalma 3,35 millió forintot, a vitorlásoké 9,2 millió forintot tett ki.25 Mindeközben Trieszt áruforgalmának értéke 1867-ben már 340 millió forintot mutatott.26 Fiume áruforgalma a kiegyezés évében 11,6 millió forintot tett ki, majd látványos növekedés eredményeképp 1884-re elérte a 68,2 millió forintot.27 A kikötő fejlesztésére készült tervek véleményezésére a magyar kormány 1871ben a marseille-i kikötő építkezési vezetőjét, a francia Hilarion Pascal-t kérte fel. A kikötőfejlesztés munkálatait később Hajnal Antal a Magyar Tengerészeti Hatóság főmérnöke koordinálta. „A fiumei kikötő kiépitéséről és az ezen czélra 1871-re megajánlott póthitelről” szóló 1871. évi XIX. törvénycikkben lefektették: „1. § A fiumei kikötő kiépitésére nézve előterjesztett tervek elfogadtatván, az e czélra szükséges 22
JÓZSA SÁNDOR: Kína és az Osztrák-Magyar Monarchia. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966. 30. KAAS IVOR – CSEREI MANÓ: A keletázsiai expedítió. Pest, 1869. 1-2. 24 HOLEK SAMU: Magyar hajózás és külkereskedelem. Bp., Budapesti Hírlap nyomdája, 1900. 44. 25 KÁDÁR, 1975. 44. Ld. még: 2., 3. és 4. számú mellékletek 26 KEMÉNY, 1900. 26. 27 Fiume tengeri kereskedelmi áruforgalma az utolsó 30 évben (1855–1885). Fiume, 1885. 23
KÚT 2007/1-2.
63
összes költség 13.120,000 forintban állapittatik meg, - az épitkezési kiadások fedezésére az 1871-ik évre póthitelképen 1.000,000 forint szavaztatik meg. 2. § A fiumei kikötő épitési költségei állósitott adósság által fedeztetnek. Addig is, mig ezen kölcsön megkötése iránt külön törvény intézkedik, felhatalmaztatik a pénzügyminister, hogy az 1871-re megajánlott 1.000,000 forintot előlegezze.”28 A fejlesztéseket már az 1873-as bécsi világkiállításon bemutatták. A korábban Fiume Magyarországhoz kerüléséért harcoló, nagy tekintélyű Giovanni Ciotta 1871-ben Fiume polgármestere lett, és az építkezések irányítására jól működő építési hatóságot hozott létre. Az építkezések óriási anyagi befektetésekkel indultak meg, s 1873. június 25-én a Szentpéter-fiumei, október 23-án a Károlyvárosfiumei vasútvonal átadása is megtörtént.29 A vasútvonal kiépítése elsőrendű fontosságú volt, hiszen Magyarország belső területeit kötötte össze a kikötővárossal, lehetővé téve az ország áruinak, elsősorban gabonájának elszállítását a tengerig, s onnan tovább a külföldi piacokra. A Trieszt számára kedvezőbb vasúti tarifák azonban komoly hátrányt jelentettek a lassan formálódó fiumei magyar tengerhajózásnak. Míg 1880-ban 100 kilogramm gabona után a Budapest-Trieszt közötti, 619 kilométeres vasútvonalon 169,6 koronát kellett fizetni, addig a Budapestről Zákányon át Fiumébe tartó 583 kilométeres vasútvonalon 181,5 koronát.30 Emellett a hatvanas évek elején megépített Budapest-Pragerhof és Sissek-Steinbrück vonalakon át nagyszámú magyar agrártermék és faanyag került Triesztbe, ami Fiume áruforgalmának csökkenésében is tetten érhető.31 A fiumei kikötő áruforgalma a kiegyezés évében alig haladta meg az 1,0 millió métermázsát, 1879–80-tól már rendszerint 3,0 millió métermázsa körüli volt. Ez annak is köszönhető, hogy a magyar kormány ekkor már a Glynn-féle liverpooli tengerhajózási vállalattal szerződésre lépett a magyar gabona angliai piacokra szállítása érdekében. A Tisza–kormány támogatásával létrejött Adria részvénytársaság megalakulásának köszönhetően 1882-ben 4,4 millió, 1883-ban 5,8 millió, és 1884-ben már 6,3 millió métermázsára nőtt a kikötő tengeri áruforgalma.32 Noha a tengeri kereskedelem fejlődése statisztikailag jól kimutatható, a kor magyar publisztikájában inkább a fiumei kikötő fejlesztésére áldozott összegek „elpazarlásáról” és a magyar igények nem megfelelő figyelebevételéről írnak. (Elsősorban az osztrák gazdaságpolitika és az Osztrák-Magyar Lloyd üzletpolitikájának kritkáját fogalmazva meg.) A magyar hajózás anomáliáinak elemzésekor fontos leszögezni, hogy a tengerhajózás közvetve is nagyszámú munkaerőt foglalkoztatott, így jelentőségét ez tovább fokozta. Fiumében több olyan gyár is felépült, mely a tengeri kereskedelemben megjelenő árukra alapozta működését.33 1881-ben a kőolajkikötővel együtt hozták létre az olajfinomító gyárat. A Rizshántoló és Rizskeményítő Gyár már 1861-ben felépült, és 28
Corpus Iuris Hungarici, 1871:XIX. tc. Adatok Fiume kereskedelmi állapotáról. A községi tanácsa és a kereskedelmi kamara emlékirata. Fiume, 1880. 27. 30 Adatok Fiume kereskedelmi állapotáról. A községi tanácsa és a kereskedelmi kamara emlékirata. Fiume, 1880. 28-31. 31 U. ott: 17. 32 Fiume tengeri kereskedelmi áruforgalma az utolsó 30 évben (1855-1885). 1885. Fiume 33 A fiumei iparról bővebben: KARAMAN, IGOR: (továbbiakban: KARAMAN, 1974.) Fiume város gazdasági fejlődése a dualizmus korában. Századok, 108. (1974) 4. sz. 193-211. 29
64
KÚT 2007/1-2.
a kilencvenes évekre a Monarchia legnagyobb ilyen jellegű üzeme lett. Fiume dohányüzeme a magyar millennium idején már mintegy ezerötszáz főt foglalkoztatott.34 A tengeren szállított áruk között megtalálhatjuk a papírgyár alapanyagait, az exportáruk között pedig a keményítő- és cukorgyár termékeit. 1862-ben még 12 hajógyár működött itt, ám 1883-ban az utolsó is bezárta kapuit.35 A vitorlások háttérbeszorulását mutatja, hogy a kiegyezés évében még 14, 1870-ben 19 hajó épült Fiumében, de 1884ben már egy sem.36 1861-ben létrejött a „Stabilimento tecnico Fiumano” hajó- és gépgyár, mely elsősorban a haditengerészet számára kívánt gőzhajókat és alkatrészeket gyártani. Komoly anyagi gondjaival − melynek okai nyilván a megrendelések elmaradásában keresendőek −, nem tudott megküzdeni, ezért 1873-ban felszámolták. A létesítményt Robert Whitehead vette meg, és itt rendezte be később világhírű torpedógyárát.37 Géphajók építése Fiumében csak a századfordulót követően kezdődött, mikor a Danubius Hajógyár megkezdte működését. A nyolcvanas években a vitorláshajók háttérbe szorulása a nemzetközi kereskedelemben, még érzékenyen érintette Fiume kereskedő- és hajógyáros köreit. Ez természetesen újabb megoldandó kihívásként jelentkezett, melyet elsősorban állami bevatkozás révén lehetett orvosolni.
A magyar tengerhajózás első sikerei A német protekcionista vámpolitika és az angol szabadkereskedelmi rendszer egyaránt hatott a magyar áruk Fiume kikötőjébe történő terelésére. A német védővámos politika megnehezítette a magyar áruk nyugati exportját, vagyis a tradicionális felvevőpiacokra történő eljutást. Ugyanakkor a brit szabadkereskedelmi rendszer elvei szerint egyre élénkebb képet mutató nemzetközi tengeri kereskedelem szószólói is megjelentek Magyarországon. (A valaha létezett legnagyobb magyar tengerészeti vállalkozás, az Adria Magyar Tengeri Hajózási Részvénytársaság nyolcvanas években történő megalakításánál angol szakemberek is jelen voltak.) A nyugat-európai piacokra szánt áruk, termények hosszú és drága vasúti szállítása helyett előtérbe került az olcsóbb tengeri áruforgalom kérdése. A hetvenes években a trieszti Osztrák Lloyd helyzete és a magyar igények szempontjából is kézenfekvőnek tűnt, hogy a magyar kormány állami támogatásban részesítse a Monarchia legnagyobb tengerhajózási társaságát. A Lloyd és a magyar állam között 1871. november 18-án létrejött szerződést az 1872. évi XXVI. törvénycikk tartalmazza. Ennek értelmében az Osztrák Lloyd felvette az Osztrák–Magyar Lloyd nevet, és a társaság menetrend-módosításokat hajtott végre a magyar Fiume érdekében. Az
34
BOROVSZKY – SZIKLAY, 1900: i.m.: 18. MAYER, HORST – WINKLER, FRIEDRICH DIETER (továbbiakban: MAYER – WINKLER, 1987.): In allen Häfen war Österreich-Die österreichisch-ungarische Handelsmarine. Wien, Edition S., 1987. 136. 36 GR. BATTHYÁNY TIVADAR: Hajózás és tengerészet – Jelentés az 1885. évi országos kiállításról. 1885. Bp., 381. 37 MAYER – WINKLER, 1987. 136. 35
KÚT 2007/1-2.
65
átalakult Lloyd ebben az évben 63 gőzhajóval rendelkezett, melyek több mint 13 millió forintot képviseltek.38 Alapvető problémát jelentett azonban, hogy míg a Lloydnak a levantei és távolkeleti kereskedelemben voltak érdekeltségei, addig a magyar mezőgazdasági áruk elsődleges felvevőpiacai Nyugat-Európában voltak. A társaság ráadásul olcsó orosz gabonát szállított a Monarchia piacaira, konkurenciát teremtve a magyar mezőgazdaságnak. Az eltérő piaci igények miatt a budapesti kormány kénytelen volt egy liverpooli vállalattal is szerződést kötni, melynek értelmében az állam 21 000 forintot fizetett a Fiume-liverpooli járatok havonkénti üzemeltetéséért. A Glynn-féle cég járatai 1877-ben meg is indultak. A járatok a következő évben már csaknem 6 millió forintos összforgalmat értek el. A kormány 1879-ben felemelte a szubvenció összegét, minthogy az angol cég által közvetített forgalom ekkor már 15,5 millió forintra emelkedett.39 Ekkor a Burns and Mac Iver céggel kötött szerződés értelmében már Glasgowba is indultak járatok.40 Mindeközben Magyarországon röpiratok és publicisztikák tucatjai jelentek meg az önálló magyar tengerészet megteremtése, a fiumei kikötő jobb kihasználása mellett, valamint a Lloyddal kötött gazdaságilag és pénzügyileg előnytelen, sőt sokak szerint egyenesen az önálló magyar tengerhajózás létrehozását megnehezítő szerződés ellen. Lukács Bélának az állandó pénzügyi bizottság tagjának képviselőházi beadványa a következőképpen összegzi a véleményeket: „A Lloyd gőzhajózási vállalatnak subventionálása Magyarország szempontjából, Magyarország érdekeit tekintve, alig egyéb egy luxuskiadásnál. A kormány indoklásában mindenekelőtt politikai indoklásból ajánlja a Lloyd-szerződés elfogadását, kiemeli továbbá azon szolgáltatásokat, melyeket e gőzhajózási vállalat a posta-szolgálat közvetítése által tesz és csak utolsó sorban emeli ki azon kereskedelmi érdekeket, melyek e társulat segélyezése mellett szólnak. Alulirott az indoklást mindenekelőtt kénytelen megfordítani s a kereskedelmi érdekre fektetni a fősúlyt, mert politikai érdekek első sorban ott fejlődnek s postaközlekedésre is ott van szükség, hol már egy bizonyos kereskedelmi forgalom létezik. A mely országokhoz nem fűznek minket anyagi és kereskedelmi érdekek, ott sem politikai actióra és tüntetésre, sem postai közlekedésre nincs szükség.”41 A fiumei kikötő ügyében Havass Rezső az Ellenőr hasábjain hívta fel a figyelmet arra, hogy „a fiumei kikötő legnagyobb része elkészült. Sőt némi ideje van már, hogy képessé lőn téve ugy nagyszámu, valamint a legmélyebb járatú hajók befogadására. Milliókat áldozott az ország e czél elérés végett. - Elértük azt. Fájdalommal tapasztaljuk azonban, hogy eredményt, melyet hazánk kereskedelmére és iparára nézve e kikötő-építésnek szülnie kellett volna - nem látunk.”42
38
KEMÉNY, 1900. 27. KÁDÁR, 1975. 44-45. 40 SCHNIERER Gyula: Fiume múltja és jövője. Nemzetgazdasági Szemle, 6. (1882) 3. füzet. 37. 41 Különvélemények a vámszerződés, a vámtarifa s a Lloyd-szerződés tárgyában. A képviselőházhoz beadták: B. SIMONYI LAJOS, LUKÁCS BÉLA, MUDRONY SOMA. Bp., 1878. 16-17. 42 HAVASS REZSŐ: Magyar kikötő, magyar hajózás. klnym. az Ellenőr 1878. évi 261. számából 39
66
KÚT 2007/1-2.
Az erősödő hangú magyar sérelmek és igények mellett az Osztrák-Magyar Lloyd gazdasági helyzete is indokolta a szerződés felbontását. A Lloyd közeli versenytársa, az olasz Società Generale Italiana a nyolcvanas évek végén a középtengeri szolgálatban több mint kétszer annyi támogatásban részesült, mint a Lloyd. Az angol Peninsular and Oriental Steam Navigation Company középtengeri szolgálatra kapott állami szubvenciója mérföldenkénti 4,93 aranyforintot, a francia Messageries Maritimes segélye pedig 1,93 aranyforintot tett ki. A Norddeutscher Lloyd 3,18 aranyforintnak megfelelő mérföldpénzt kapott a földközi-tengeri járatokra.43 Valamennyi konkurens vállalattal szemben az Osztrák-Magyar Lloyd kapta a legkevesebb – vagyis 1,09 forint/mérföld – állami támogatást. A vállalat csak hivatalnokainak számának csökkentésével, a hajószemélyzet minimális létszámon tartásával, esetenként a hajógyári építkezések szüneteltetése idején itteni elbocsátásokkal tudott megtakarításokat elérni. Az 1889–1890-es években a társaság tartalékai már nem voltak elegendőek tartozásai kiegyenlítésére.44 A társaság 1890. évi bevétele alatta maradt az előző évinek, ráadásul 1891. első felében valamennyi hónapban gyengébben teljesített, mint a megelőző években.45 A Lloyd kénytelen volt újra és újra a bécsi és budapesti kormányokhoz fordulni, ahonnan együttesen mintegy 1,3 millió forint támogatáshoz jutott.46 A növekvő szubvenciót végül Magyarország megtagadta, és gróf Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszter 1891. május 12-én a Lloyd-szerződést felbontotta. A megállapodás az 1891:XXIX. törvénycikkel került be a magyar törvénytárba. A következő, 1891:XXX. törvénycikk már az Adria Magyar Tengerhajózási Részvénytársaság megemelt összegű támogatásáról rendelkezett. Míg 1886-ban az Adriának nyújtott állami támogatás 250 ezer forint volt, addig az 1891. évi szerződésben a kormány 570 ezer forintos szubvencionálásról határozott.47 Magyarország ezúttal komolyan érvényesíteni tudta elképzeléseit, amit sokan – köztük ellenzői is – Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter legfőbb művének tartottak. A szétválással kapcsolatos tárgyalások hangulatára jellemző a minisztertanácsi jegyzőkönyven olvasható alábbi néhány sor: „tekintve azt, hogy Magyarországnak még csak megalkotnia kellend azt, amivel Ausztria mint kész művel már rendelkezni fog, biztosítandó lesz Magyarország részére egy oly átmenet és további állapot, mely kizárja azt, hogy a Lloyd a még csak serdülőben levő magyar vállalatot ellenséges támadásokkal meggyengítse vagy éppen tönretegye.”48 A magyar kormány még 1880. április 10-én írta alá a szerződést az Adria Steamship Company-val, melynek beltagjai voltak: a Schenker and Company, a glasgow-i Burrel and Son, valamint a Fiume és Liverpool között fenntartandó járatokra nézve szerződésszerű tagjai a liverpooli Burns and Mac Iver, illetve a hajók 43
Az osztrák-magyar Lloyd helyzete. Röpirat. Bp., Pesti könyvnyomda Rt., 1889. 12-13. MAYER – WINKLER, 1987. 61. 45 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Kereskedelmi Minisztérium Levéltára (továbbiakban: Ker.Min.), Kereskedelmi Osztály. 1891. 9. tétel. 66.924. alapszám 46 A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16-1895. január 13. 1. kötet. Összeáll.: LAKOS JÁNOS, (a továbbiakban: LAKOS, 1999) Bp., Magyar Országos Levéltár, 1999. 261. 47 Corpus Iuris Hungarici, 1891:XXIX. tc. 48 LAKOS, 1999. 381. 44
KÚT 2007/1-2.
67
rendelkezésre bocsátója, a londoni Glarkson and Company.49 A fiumei kormányzó, gróf Szapáry Géza 1879. augusztus 8-án kelt, báró Kemény Gábor miniszternek írt előterjesztésében mutatta be a szerződő feleket. A Gottfried Schenker és tsa. a Monarchia egyik legnagyobb szállítmányozója volt, akinek érdekkörébe elsősorban a déli vasút, valamint ezen keresztül a liszt és fakivitel nagy részének szállítása tartozott. A glasgow-i Burrel and Son 40, a Burns and Mac Iver 42 gőzös tulajdonosa volt ekkor. Utóbbi egymaga 6000 embert foglalkoztatott. A hajók rendelkezésre bocsátója, a Glarkson and Co. ugyanakkor több száz hajóval rendelkezett.50 (Gróf Zichy Jenő, a neves tudós-politikus és Havass Rezső gazdasági, földrajzi szakíró az alakuló tengeri hajózási társaság alapító bizottsága nevében még 1879. novemberében levélben fordult a miniszterhez az állami támogatás biztosítása ügyében.51 A szubvenció összegét ekkor 150 000 forintban állapították meg.) A kormány és az Adria közti szerződés rögzítette, hogy a társaságot legkésőbb 1881. végéig magyar részvénytársasággá kell alakítani. Ennek értelmében 1881. december 21-én létrejött az Adria Magyar Tengeri Hajózási Részvénytársaság. A vállalkozás székhelye Budapest lett, Fiumében üzletigazgatóságot hoztak létre. A társaság 1882. évi alapszabálya értelmében a budapesti igazgatóságot kétharmad részben magyar állampolgárokból kellett kialakítani.52 Üzletigazgatónak Fiumében megtelepedett magyar állampolgárt kellett választani a szerződés szerint. Emellett az angol részvényesek érdekeinek védelmében egy angol bizottság létesítését is előírták.53 A társaság igazgatóságába a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, valamint a közmunka- és közlekedésügyi miniszterek egy-egy tagot nevezhettek ki. A vállalkozás a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium felügyelete alatt kezdte meg működését. A minisztérium felügyeleti jogát egy kormánybiztos és a tengerészeti hatóság révén gyakorolta. A vállalat elnöke gróf Károlyi Tibor, alelnöke Beretvás Endre lett. A vezérigazgatói posztot Cattinelli Hektor töltötte be. Az igazgatóság tagjai: gr. Szapáry István, Tolnay Lajos, Keleti Károly, Jókai Mór, Hirsch József L., Herz Ármin, Burkhard Konrád, Simon Jakab, Markó Albert voltak. Az állam részéről Gyulai Gaál Jenő nyugalmazott fregattkapitányt nevezték ki kormánybiztosnak. A társaság átvette jogelődjétől a szerződésben rögzített jogosítványokat és kötelezettségeket, továbbá a vállalkozás gőzhajóit. A magyar Adria Rt. 2 500 000 forint alaptőkével alakult meg. Az új társaság és a magyar kormány között 1882. január 31-én tíz éves időtartamra jött létre megállapodás, melynek szövegét a „Fiume és a nyugot-európai kikötők közt fentartandó rendes gőzhajózási összeköttetésről” szóló 1882. évi XIII. törvénycikk melléklete tartalmazza.54 A társaság hajóin szállított exportáruk között ekkoriban elsősorban gabonanemű, liszt, cukor, fa, bor, donga valamint bab és keményítő szerepelt. Az 49
Corpus Iuris Hungarici, 1880:XXV. tc. MOL, Földmívelés- Ipar és Kereskedelemügyi Minisztérium, (továbbiakban: FIK) 1879, 15. tétel, 874. 51 MOL, FIK, 1879, 15. tétel, 30.457. 52 Az „Adria” Magyar Tengeri hajózási Részvénytársaság alapszabályai. Bp., 1886. 3-10. 53 U.ott 54 Corpus Iursi Hungarici, 1882:XXV. tc. 50
68
KÚT 2007/1-2.
importált áruk között a Nagy-Britanniából szállított kőszén és a részben Brazíliából érkező gyapotáru jelentett évről-évre komolyabb mennyiséget. Emellett a Franciaországból hozott bor, a rendszeresen Olaszországból érkezett déligyümölcs, a brazil kávé tett ki jelentős értéket.55 A tengeri export két legfontosabb tétele a magyar agráripar fejlődési tendenciáival összhangban a liszt és a cukor volt. Az importáruk között a hántolatlan rizst és a nyersolajat kell még említenünk, melyek nagy részét a helyi, fiumei ipar dolgozta fel. Az Adria Részvénytársaság első tíz éves fennállása alatt hajóparkja hétről tizenegyre nőtt, hajóinak modernizációja folyamatos volt. Az 1882. évi 121 399 tonna forgalom 1891-re 179 655 tonnára nőtt, a közbeeső kikötők közötti forgalommal együtt 285 340 tonnára.56 Saját ügynökségeit a legfontosabb piacokon rendre megalakította. 1891-ben vezérügynökségei voltak többek között Glasgowban, Liverpoolban, Rio de Janeiróban, New Yorkban és Chicagóban is. További ügynökségeket tartott fenn Algírban, Amszterdamban, Máltán, Calcuttában, Oportóban, Patrasban, Port Saidban, Santosban Havre-ban, összesen mintegy 44 helyen.57 A társaság helyzete működésének első tíz éve alatt teljes mértékben stabilizálódott, az 1891. évi szerződésben pedig olyan komoly támogatást kapott az államtól, hogy azzal megalapozta további sikeres működését, flottáját pedig rövid időn belül bővíteni és modernizálni tudta.58 A vállalkozás megjelenése a fiumei forgalmi adatokban is tetten érhető: a kikötő áruforgalma 1880-ban érte el az 50 millió koronát, 1885-ben már 150 millió fölé, 1890ben 177 millió fölé kúszott.59 1891-ben megszűnt Fiume szabadkikötői helyzete, vagyis az állam már alkalmazta vámtételeit és illetékeit a kikötő egész területén, kivéve az ún. Punto Francot. Ennek kapcsán újabb létesítmények (fővámhivatal, vámkirendeltségek, vámraktár, őrbódék) építésére írtak ki versenytárgyalást.60 Ugyanebben az évben megszűnt Trieszt hasonló jogi helyzete is. Ezt a gondolatot évek óta támogatta a fiumei Kereskedelmi és Iparkamara is, hiszen az említett jogállás eltörlésének hiányában a trieszti kikötő privilegizált helyzetbe kerülhetett volna.61 A Lloyd-szerződés felbontásával, majd az Adria Rt. jelentős összegű támogatásával megteremtődött az önálló magyar tengeri gőzhajózás. Ennek révén a magyar igényeket is figyelembe vevő nemzetközi áruforgalmi rendszer jöhetett létre a kiegyezés után újra Magyarországhoz került, majd jelentős ráfordítások segítségével modernizált fiumei kikötő révén. A kilencvenes évek elején megtörtént a piacok felosztása az osztrák és magyar vállalat között, majd hamarosan megkezdődött a kisparti és szabadhajózás hazai támogatási rendszerének kidolgozása. Megállapítható tehát, hogy a kilencvenes évek elejére a Monarchia tengerhajózása fordulóponthoz érkezett. Megteremtődött ugyanis az önálló magyar tengerészet, mely a következő 55
„Adria” Magyar Tengerhajózási Részvény-társaság-Üzletévi jelentés, üzelteredmény-számla és zármérleg az 1891-iki üzletévre. Bp., 1892. 19-22. 56 U. ott: 5. 57 Magyar tengerészeti évkönyv az 1891. évre. I. kötet. Fiume. M. Kir. Tengeérszeti Hatóság, 1891. 132-141. 58 Ld. 5. számú melléklet 59 Ld. még 2., 3. és 4. számú melléklet 60 MOL, Ker.Min., Kerekedelmi Osztály, 1891, 9. tétel, 10.516 61 KARAMAN, 1974. 199.
KÚT 2007/1-2.
69
években jelentős állami támogatások révén érte el működésének legszebb és legtermékenyebb időszakát.
Összegzés Fiume (újbóli) Magyarországhoz kerülésével már az 1870-es évek elején megtörtént a magyar tengerészeti közigazgatás megteremtése, a kikötő modernizációja, a város és Magyarország belső területeinek vasúti összeköttetése. 1872-ben már a magyar állam által is támogatott Osztrák-Magyar Lloyd gőzösein megjelent a Monarchia sajátos, közös kereskedelmi lobogója a világ számos kikötőjében. A magyar kívánalmakat kevésbé szolgáló társaság helyzete, a két ország eltérő piaci igényei, a Fiumében befektetett jelentős összegeknek a hazai közvélemény és a szakmai szereplők előtti látszólag irrentábilis jellege azonban arra késztette a magyar kormányzatot, hogy egy önálló magyar tengerhajózási vállalkozást támogasson. Ebben a munkában jelentős szerepe volt az 1889-ben kereskedelemügyi miniszterré kinevezett Baross Gábornak. Az Osztrák Lloyd és a magyar kormány közötti szerződés felbontásával megszűnt az egyetlen társaság, mely nevében is utalt a dualista államra. Ezt követően megkezdődött az önálló magyar hajózási vállalatok állami támogatása. Az 1880-ban Adria Steamship Company néven alakult, majd 1881-től Adria Magyar Tengeri Hajózási Rt. néven működő, szubvencionált vállalkozás jelentős mértékben javította a fiumei kikötő áruforgalmi adatait. A társaság saját ügynökségeket létesített a fontosabb nyugat-európai, dél-amerikai és észak-afrikai kikötővárosokban. Még a kilencvenes években megindult a piacok felosztása, pontosabban a trieszti és fiumei menetrendek egymáshoz igazítása és összehangolása, majd a kisparthajózás és a szabadhajózás hazai állami támogatása. A tengerészetben bekövetkezett nemzetközi strukturális változások a Monarchiában is hasonló intenzitással – és csak csekély lemaradással – mentek végbe. A vitorlások itt is kiszorultak a nemzetközi forgalomból, és az államilag támogatott gőzhajózás térnyerése vált meghatározóvá.62 Ennek sikere hozzájárult az új dualista állam európai gazdasági vérkeringésében való előnyösebb megjelenéséhez is. Ugyanakkor a nemzetközi tengeri forgalomban való részvétel több új diplomáciai kapcsolatfelvételhez is vezetett, például az 1870-es években Kína, Japán, Sziám, Peru, Uruguay, Argentína, Chile, Guatemala kormányaival, valamint a skandináv országokkal. Igaz, az ezekben lefektetett elvek nagyrészt papíron maradtak. Megállapítható az is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia tengeri kereskedelmének története az 1890-es évek elejére fordulóponthoz érkezett. Ekkor nyerte el azt az arculatát, mely csaknem fennállásáig meghatározó maradt. Különösen fontos volt ez Magyarország számára, melyet korábban a világ hol létező, hol nem is létező államként, vagy egyszerűen Ausztriaként emlegetett. A tengeri úton importált áruk lehetővé tették, hogy viszonylag olcsón érkezzen kávé, gyapot, kőszén, déligyümölcs az országba, és a megjelenő távoli áruk egy részének feldolgozására 62
Ld. 6-7. számú melléklet
70
KÚT 2007/1-2.
komoly gyárak, üzemek jöttek létre. Ugyanakkor az ország a hagyományosak mellett újabb piacokat is szerezhetett mezőgazdasági és agráripari termékeinek. Magyarországon a fiumei tengeri kereskedelem fejlesztése mellett ekkor már egy olyan – a nemzetközi gazdaságelméleti rendszereket is jól ismerő – szakmai elit érvelt, akik között Havass Rezsőt, Thallóczy Lajost, Mattlekovits Sándort és Keleti Károlyt is megtaláljuk. Az ő szellemi munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes évekre létrejött az önálló magyar tengerészet.
1. számú melléklet: A gőzösök és vitorlások adatai a világtengereken63 Év 1830 1840 1850 1860 1870 1880
Gőzhajók tonnatartalma (t) 30.200 97.000 216.000 764.000 1.700.000 3.700.000
Vitorlások tonnatartalma (t) 4.016.000 4.656.000 6.983.000 10.712.000 n.a. 14.000.000
Különösen figyelemre méltó, hogy az Atlanti-óceánt első ízben átszelő gőzhajó, a Savannah64 1818-as útja után alig több mint egy évtizeddel a gőzösök tonnatartalma már meghaladta a 30 ezret. A nemzetek közötti versenyhez vezető atlanti hajózás fellendülésében a kivándorlási hullám is jelentős szerepet játszott. A hatvanas évek látványos emelkedéséhez hozzájárult a Compound-szerkezet 1858-as megalkotása is, melynek révén a kőszénfogyasztást harmadával sikerült mérsékelni. A számos technikai újítás mellett a gazdasági elméletek hatása, majd a hetvenes és nyolcvanas évek hatalmas ugrásához a Szuez-csatorna 1869-es megnyitása adott újabb lökést.
63
KEMÉNY, 1906. 23-44. alapján A hajó az utat Savannah és Liverpool között huszonhat nap alatt tette meg úgy, hogy nyolc napig kénytelen volt vitorláira hagyatkozni. Alig egy évtizeddel korábban, 1807-ben Robert Fulton Clermont nevű gőzhajójának próbajárata a Hudson folyón még alig keltette fel a tudományos és gazdasági érdeklődést. (Csupán a gőz erejének felhasználásával – vagyis vitorlás használata nélkül – először 1838-ban tett transzatlani utat a Sirius és a Great Britain.) 64
KÚT 2007/1-2.
71
2. számú melléklet: Fiume kikötőjének áruforgalma (millió korona = mó K)65 Év
Behozatal (mó K) 16,0 17,8 15,8 43,8 57,4
1870 1875 1880 1885 1890
Kivitel (mó K) 10,8 17,4 38,8 108,6 120,0
Összes forgalom (mó K) 26,8 35,2 54,4 152,4 177,4
3. számú melléklet: Trieszt áruforgalma ötévenkénti átlagokban (millió korona = mó K)66 Évek
Behozatal (mó K) 287,8 277,1 343,6 390,8 366,1
1871/75 1876/80 1881/85 1886/90 1891/95
Kivitel (mó K) 198,2 220,0 301,0 328,2 321,9
Összes forgalom (mó K) 486,0 297,1 644,6 719,0 688,0
4. számú melléklet: A Fiumébe és Triesztbe érkezett hajók száma 1870-189067 Fiume
65
Év
Hajók száma (db)
Nettó tonnatartalom (t)
1870 1875 1880 1885 1890
2046 2595 2682 4315 5471
130170 167995 342643 719490 883585
Trieszt Hajók száma Nettó (db) tonnatartalom (t) 8045 960103 7851 985682 6662 1143950 6806 1151718 7835 1474865
Magyar tengerészeti évkönyv az 1891. évre. I. kötet. Fiume. M. Kir. Tengerészeti Hatóság, 1891. 50. 66 GONDA BÉLA: A magyar tengerészet és a fiumei kikötő. Bp., 1906. 138. alapján. 67 BERGER, KURT H.: Der Hafen von Fiume. Wien, Buch- und Kunstdruckerei Wilhelm Postberg, Bottrop i.W., é.n. 36. alapján
72
KÚT 2007/1-2.
10000 8000 6000 4000 2000 0
1870
1875
1880
1885
1890
Trieszt
8045
7851
6662
6806
7835
Fiume
2046
2595
2682
4315
5471
Az adatokból jól látható Trieszt vezető szerepe, valamint a fiumei kikötő forgalmának gyors növekedése is. A kikötőkbe érkezett hajók számát mutató grafikon szemléletesebben ábrázolja Fiume gyors ütemű fejlődését.
5. számú melléklet: Az Adria Rt. hajóállománya a hajók építésének éve szerint (1890-es állapot): A hajók építésének éve 1877 1880 1882 1884 1887 1888
A hajók száma (db) 1 2 3 2 1 1
A valaha létezett legnagyobb magyar tengerhajózási vállalkozás, az Adria Rt. gőzösei Nagy-Britanniában épült modern, ún. „első osztályú, hosszújáratú” hajók voltak. Az 1882-ben megjelent ún. „triple-expansion” szerkezet megalkotását követően megkezdték a hajók folyamatos átépítését, ugyanis az új eszköz révén jelentős kőszénmegtakarítást érhettek el. A vállalat első ilyen gépszerkezettel ellátott hajója az 1887. év közepén forgalomba állított Mattlekovits volt. A Széchenyi, majd a Szapáry gépszerkezetének cseréje után az igazgatóság még 1887-ben tervbe vette további hét
KÚT 2007/1-2.
73
ún. „Compound-szerkezetű” gőzhajójának átalakítását.68 Négy évvel később, 1891-ben, a már tizenegy hajóból álló flottának hat gőzöse rendelkezett az új gépszerkezettel.69
6. számú melléklet: Egyes európai államok gőzhajóállománya 1894-’95-ben70 Ország
Hajók száma (db)
Nagy-Britannia Németország Olaszország Franciaország Görögország Hollandia Ausztria Magyarország
8263 1043 328 1196 125 157 148 64
A hajók bruttóregisztertonna tartalma (ezer t) 5960 893 207 491 134 183 107 37
7. számú melléklet Magyarország tengeri gőzhajóállománya 1871-189571 Év 1871 1882 1891 1895
68
Hajók száma (db) 1 14 40 64
A hajók bruttóregisztertonnatartalma (ezer t) 0,95 6,1 13,1 37,8
A foglalkoztatottak száma (fő) 67 186 399 866
„Adria” Magyar Tengerhajózási Részvény-Társaság-Üzleti jelentés, üzleteredmény-számla és zármérleg az 1887-iki üzletévre. Bp., 1888. p. 6. 69 „Adria” Magyar Tengerhajózási Részvény-Társaság-Üzleti jelentés, üzleteredmény-számla és zármérleg az 1891-iki üzletévre. Bp., 1892. p. 16. 70 MATTLEKOVITS SÁNDOR (továbbiakban: MATTLEKOVITS, 1904): Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. Bp., 1898. 905. adatai alapján 71 MATTLEKOVITS, 1898. 904. alapján
74
KÚT 2007/1-2.
Abstract: Development of Hungarian commercial steamshipping at the sea of Fiume With Fiume’s repeated annexation to Hungary, the Hungarian maritime administration was established as early as the 1870s entailing the modernization of the Fiume harbour and the construction of the rail connection between Hungary and the city. In 1872 the Austro-Hungarian Lloyd was established with the support of the Hungarian state, but the different market demands of the two countries as well as the unprofitable character of the amounts invested in Fiume urged Hungary to support an independent maritime enterprise. Gábor Baross who was appointed minister of commerce in 1889 played a decisive role in that. The enterprise established under the name of Adria Steamship Company in 1880 and operating as “Adria Magyar Tengeri Hajózási Rt.” (Royal Hungarian Sea Navigation Company “Adria” Limited) contributed to a great extent to the improvement of the Fiume port’s turnover data. After the cessation of the contract with the Austro-Hungarian Lloyd the company received a significant Hungarian state subsidy. Following the success of the Adria Co. further state subsidies were provided to different Hungarian maritime companies. By the 1890s an independent Hungarian marine was established.
KÚT 2007/1-2.
75
DEMETER GÁBOR
Az 1913. augusztus 10-i bukaresti béke közvetlen hatásai a nagyhatalmi politikára és Bulgária külpolitikai orientációjára Az 1913 júliusában Bulgária ellen bekövetkező török támadás jelentőségét nem szokták eléggé hangsúlyozni a történetírásban, pedig nem kis szerepe volt abban, hogy a bolgárok és nagyhatalmak által egyaránt ideiglenesnek tartott 1913. augusztus 10-i bukaresti béke rendelkezései érvényben maradtak. Bulgária Bukarestbe eredetileg azzal a szándékkal küldte követeit, hogy a románokkal való megállapodás után leszámol a szerbekkel és görögökkel, de a románok hajthatatlansága a csapatkivonásokat illetően, valamint a török sereg támadása ezt lehetetlenné tette. Bulgária csak egy későbbi revízió reményében írta alá a békeszerződést, valamint azért, hogy szabad kezet kapva csapataival a törökök ellen fordulhasson. A török támadás, illetve az 1913. május 30-i londoni béke megszegése azonban olyan kihívás elé állította a nagyhatalmakat, hogy a nemcsak a revízió támogatásában nem voltak egységesek, de a török probléma kezelésében sem. A szövetségesek és nagyhatalmi támogatók nélkül maradt Bulgáriának ilyen körülmények között kellett megóvnia határait és harcolni a londoni béke érvényességéért. Az általunk vizsgált rövid korszak – az 1913 augusztusa és 1914 márciusa közötti időszak – jelentőségét az adja, hogy a fentieken túl e periódus „harmadik” Balkán Szövetség megalakítására (illetve bolgár részről ennek elkerülésére) tett kísérletként is értelmezhető. A bukaresti béke során létrejött patthelyzetből való kiút keresése során mind a kisállamok, mind a nagyhatalmak között számos szövetségi kombináció felmerült, s e tanulmány célja, hogy ezeket a rendelkezésre álló publikált és publikálatlan osztrák és bolgár levéltári források és napilapok alapján bemutassa. A tanulmány egyrészt a nagyhatalmi viszonyokkal foglalkozik a revízió kérdéskörét és az első Balkán-háborút lezáró londoni béke érvényességét érintve, másrészt bemutatja a bolgár törekvéseket egy bolgárellenes balkáni szövetség elkerülése, valamint egy méltányos török-bolgár békekötés érdekében. A kisállamok között a balkáni török örökségért zajló szövetségesek közötti háború eredményét szentesítő bukaresti béketárgyalások során a Monarchia érdeke megegyezett Bulgáriáéval: Szerbia Macedónia felé irányuló területi növekedését meg kellett akadályozni.1 Berchtold elképzelése szerint Szerbia nem szerezhet meg több területet, mint az első háborúban birtokolt, Bulgáriát nem csorbíthatják létfeltételeiben, s a második Balkán-háborúban bekövetkező veresége ellenére sem szorulhat ki teljesen 1
Österreichisches Haus- Hof- und Staatsarchiv, Wien (a továbbiakban: ÖHHStA) PA I. Balkankonflagration. Kt. 494. Liasse XLV/15. No 3117. fol. 13-22. „Dass Bulgarien mit uns gleiche Interesse hat, einer Vergrösserung Serbiens auf Kosten der Mazedobulgaren entgegenzuarbeiten.”
76
KÚT 2007/1-2.
Macedóniából.2 A külügyminiszter úgy vélekedett, a békét a Balkánon csak úgy lehet bebiztosítani hosszú időre, ha a határokat az etnográfiai viszonyoknak megfelelően húzzák meg, ezért a Vardaron túli Macedónia egy részének és Drinápoly megmentésével egyaránt kecsegtette a bolgárokat.3 Csak akkor lehetséges a vitatott Kavala kikötőjének átadása a görögöknek, ha a bolgárokat Monasztirral (Bitola) kompenzálják, mert ez esetben a Monarchia (ill. Bulgária) „nyer” egy vasúti csomópontot.4 E javaslat a szerb-görög viszony megrontását célozta, hiszen a görögök Monasztirt már a szerbeknek ígérték. Az orosz elképzelés némileg eltért a Monarchiáétól: a szerbek és a bolgárok közötti határt az orosz diplomaták a Vardar és a Sztruma vízválasztójánál húzták meg, csak Kočani és Strumica, valamint Görögországgal szemben Kavala bolgár kézen maradását támogatták. Oroszország javaslata természetszerűleg nem egyezett a Monarchiáéval – így nem kellett attól tartania, hogy esetleg esély nyílik az osztrák tervek megvalósítására.5 Oroszország nem akarja Bulgária területnövekedését – írta Thurn, pétervári osztrák nagykövet – sőt abban reménykedik, hogy a Monarchia folyamatosan követi majd az orosz javaslatot, és egyre csökkenti a beígért területek nagyságát, így elveszítvén a bolgárok szimpátiáját, abbéli reményében, hogy az oroszokkal közösen már képes lesz a revízióra. De ha nem ezt teszi, akkor sincs baj, mert egyedül a Monarchia képtelen keresztülvinni elképzeléseit, más hatalom pedig nem támogatja azokat.6 Az oroszok számára a fő cél az volt, hogy az osztrák ígéretek megvalósulása minél reménytelenebbé váljon, vagy az orosz jóindulattól függjön, részben ezért is álltak a revízió mellé, s ezért nem egyezett területi elképzelésük az osztrákokéval, másrészt Kavala megtartásával elzárni a görögöket a szorosoktól, és megnyerni Bulgária jóindulatát, mely látván, hogy a Monarchia erőtlen, talán feladja „osztrákbarát” politikáját. A berlini germanofil bolgár diplomata, Gancsev ezredes beadványában megfogalmazta, hogy 1913 augusztusától az orosz diplomácia arra összpontosított, hogy a közeljövőben megszerezze Románia támogatását Bulgária és a Monarchia rovására, és hogy közeledvén Szerbiához megakadályozza Bulgária és a Monarchia szerbellenes terveit. Gancsev bizonyos volt abban, hogy Románia a franciák és az 2
ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. július 28. Nr. 437. Berchtold Thurnnak Pétervárra 3 ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. július 25. Nr. 5905. és ÖHHStA PA I, Balkankonflagration Kt. 494, XLV./16. fol. 199-202. Berchtold an Szőgyény, 1913. aug. 1. Lásd még: ÖHHStA PA I. Balkankonflagration. Kt. 494.Liasse XLV/16. fol. 132135. 1913. augusztus 1. 4 Szerk.: STIEVE, FRIEDRICH: Der diplomatische Schriftwechsel Iswolskis 1911-1914. Aus dem Geheimakten der russischen Staatsarchive. Bände: I-III. Berlin, Deutsche Verlagsgesellschaft für Politik und Geschichte. 1925. III. Nr. 986. 221-222. (a továbbiakban ISWOLSKY, 1925) és ÖHHStA PA I. Balkankonflagration. Kt. 494. Liasse XLV/16. 1913. augusztus 5. Szőgyénynek 5 Az orosz javaslatot lásd: ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 1. No. 29. Thurn 6 ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. július 31. No. 27, 261. Thurn
KÚT 2007/1-2.
77
oroszok szövetségese lesz, s Bulgária és Törökország viszálya másodlagos Oroszország számára, így a segítségében bízni nem lehet.7 Szerbia számára nagy siker volt a két háború: megakadályozta, hogy a Monarchia bekerítse, közös határa lett Montenegróval, elzárta a Monarchiát Szalonikitől. Pašić, utólagos elmondása szerint, a kezdetektől nyíltan úgy tekintett a két Balkán-háborúra, mint az első lépésre Nagy-Szerbia megvalósítása felé: ez volt az erőgyűjtés fázisa és a szövetségesek megbízhatóságának próbája Bosznia-Hercegovina bekebelezése előtt. Macedónia megszerzésére azért volt szükség, hogy nehogy a bolgárok tegyék azt meg egy Boszniáért vívott háborúban a Monarchia oldalán, amelyre egyébként már 1913 elején sor kerülhetett volna, de éppen ennek veszélye miatt kellett előbb a görögökkel közös déli határokat bebiztosítani.8 A Balkán-háborúk kétségkívül nagy eredménye, hogy minden látszat ellenére (Skutari-krízis) megszilárdította az antant együttműködését és fellépését, míg a másik oldalon éppen ellenkező hatást ért el. A bukaresti béke és a Balkán Szövetség szétesése tehát nem vetett véget a két rivális nagyhatalom vetélkedésének. A licitálásból ugyan a Monarchia került ki győztesen az oroszokkal szemben, mert Bulgária kormányzata valóban osztrákbarát tendenciákat mutatott, de az oroszok minimális céljukat elérték: a Monarchia számára nem maradt eszköz Bulgária igényeinek kielégítésére. (Minimum-terve viszont, a Liga szétverése, sikerült). A maximális orosz célkitűzés, a Balkán Szövetség feltámasztása ugyanakkor messze állt a megvalósulástól; viszont maradék szövetségesei legalább egységesek voltak bolgárellenességükben, s ez összetartó erő lehetett egy „harmadik” Balkán Szövetség számára is. Bár a határokkal kapcsolatos elképzelései végeredményben megvalósultak és a Monarchia törekvéseit meghiúsította, Oroszország sem könyvelhette el egyértelmű sikerként a bukaresti békét: a közvélemény Kavala átadását a görögöknek súlyos vereségként könyvelte el. Izvolszkij Szazonovnak kifejtett véleménye a bukaresti béke eltérő értelmezéséről pedig a diplomáciai elitnek az orosz külpolitikai célokat illető vitáját illusztrálja. „…Ha Kavala Bulgáriának juttatásának oly nagy jelentőséget tulajdonított, nem értem, miért nem bízott meg azzal, hogy Pichonnal tárgyaljak ez ügyben. ... Azzal sem értek egyet, hogy Kavala bolgár kézen maradva védőfal lehetne a tengerszorosok ellen irányuló görög nyomulással szemben9… Azt pedig egyáltalán nem értem, miért lenne kedvezőtlen számukra a bukaresti béke és Ön miért elégedetlen, és miért kívánja a felülvizsgálatát… az események számunkra kedvezően alakultak… Macedónia felosztása a szövetségesek között a mi segítségünkkel… teljesen megoldhatatlan és egy csapásra ellenségeinkké tenné ezeket az államokat. ... A bolgár kívánság kitűnően látszik abból a térképből, amit a bolgár kormányzat röviddel a második Balkán-háború előtt hivatalosan kiadott. Érdemes megjegyezni, hogy a térképen Albánia az Égeitengerig tart, amit osztrák segítséggel lehet csak elérni… Danev hasonló követeléseket 7
Centralen Dărzsaven Isztoricseszki Arhiv, Szófia, (a továbbiakban: CDIA), f. 176. k. op. 2. a.e. 1390. l. 224-228. 8 FAY, SIDNEY, BRADSHAW: Der Ursprung des Weltkrieges. I. Berlin, August Scherl, 1930. 308. 9 ISWOLSKY, 1925. III. Nr. 986. és Uo., III. Nr. 1010. 1913. augusztus 14.
78
KÚT 2007/1-2.
hangoztatott…és nyíltan kijelentette, hogy ha Oroszország nem segíti Bulgáriát ezen törekvéseiben, majd a Monarchia megvalósítja ezeket… Úgy vélem, nem kétséges, hogy Bulgária a krízis kezdete óta Bécs mellett kötelezte el magát. … Egy Nagy-Bulgária léte viszont aligha valósítaná meg az erőegyensúlyt a Balkánon, csak további bolgár terveket szülne Konstantinápoly megszerzésére és Nagy-Bulgária ellenünk a Monarchiával építene ki egy blokkot. … Mondják, hogy a bukaresti béke nem lehet tartós, és újabb háborúhoz vezet majd Macedónia miatt. Ez elképzelhető… de arra számítani, hogy Bulgária háláját megszerezzük, és befolyásunkat Szófiában megerősítsük Kavala visszaadásával, számomra alig tűnik valószínűnek. …Ami pedig a békeszerződés revízióját illeti, a béke nem Oroszország érdekeit sérti, hanem Ausztria számára kedvezőtlen… hiszen Szerbiát meggyengíteni akarta, és most egy morálisan és fizikálisan is megerősödött szerb állam áll vele szemben. …Jelen pillanatban Ausztria morálisan és politikailag elszigetelődött és még Németország is elfordult a lehetetlen osztrák Balkán-politikától. …Közös együttműködésünk Ausztriával a Balkánon sosem termett babért számunkra...”10 A revízió tehát Izvolszkij szerint a nagyhatalmak közül csak és kizárólag a Monarchia érdekeit szolgálná, amiben nem is tévedett. „… Azt sem értem miért ragaszkodunk Drinápoly Bulgáriának való visszaadásához. A krízis kitörésekor a vezérkar még úgy döntött, hogy a város a törököket illeti, … Politikai változások miatt feladni kényszerültünk ezt az álláspontunkat, de most a bolgárok saját hibájuk miatt veszítették el Drinápolyt… Drinápolyért készek a törökök megadni mindent, amit kívánunk, a tengerszorosokat, a vasútvonalakat és talán valódi barátságukat és jövőbeni hálájukat is megnyerhetjük ezzel…”11 (Ez utóbbi azért túlzás volt). Nyilvánvaló volt, hogy az augusztus 10-én aláírt bukaresti béke revízióját is leginkább a Monarchia és a Macedónia zömét elvesztő Bulgária fogja szorgalmazni. Pallavicini, a Monarchia konstantinápolyi követe felhívta a figyelmet arra, hogy Románia az oroszok segítségével a nagyhatalmak szerepében tetszeleg. A bukaresti békével a Monarchia nem nyerhet semmit, ezért felül kell vizsgálni.12 (A revízió elmaradása Románia külpolitikai önállósodásnak veszélyét jelentette). Ha a Monarchiának tényleg az a törekvése, hogy Bulgária gazdaságilag a Monarchiától függjön, akkor viszont a revízió során nem szabad tengerparti területekhez jutnia, Thrákiát autonóm tartománnyá kell szervezni (azaz Bulgáriának szerb területeket kell kapnia).13 Ugyanakkor, bár a revízió felvetése részben egybevágott a Monarchia érdekeivel, de ez a románok további távolodását idézhette volna elő. A németek, franciák, olaszok és britek nem kívánták a békeszerződés felülvizsgálatát. Vilmos császár szerint Kavala orosz kikötő lenne, ha Bulgária kapná.14
10
ISWOLSKY, 1925 III. Nr. 1010. 1913. augusztus 14. Utalás az annexiós krízisre. Uo. 12 ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 2. No. 43. Pallavicini, Jeniköj, és uo. PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 4. No. 392. 13 ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 3. Nr. 3586. 14 ÖHHStA PA I. Balkankonflagration. Kt. 494.Liasse XLV/16. 1913. augusztus 5. Berlinből Berchtoldnak 11
KÚT 2007/1-2.
79
Teodorov bolgár pénzügyminiszter valóban kért pénzt a kikötő fejlesztésére az oroszoktól cserébe a használat engedélyezéséért.15 Edward Grey angol külügyminiszter is lehetetlennek tartotta a revíziót: „A békét érvényesnek kell tekintenünk. Figyelembe kell vennünk, hogyha bármelyik nagyhatalom a bukaresti béke bármelyik pontjának revízióját kívánná, valószínű, hogy egy másik hatalom ugyanezt tenné egy másik ponttal kapcsolatban, és világos, hogy haszontalan a békeszerződés módosítását javasolni olyan vérmérsékletű államoknak, akik e szerződést létrehozták, hacsak nem készek a hatalmak – melyek a módosítást kívánják – akaratukat erővel érvényesíteni.”16 Oroszország hivatalosan nem vetette el a revízió gondolatát – bár saját céljára akarta kihasználni. Mind az oroszok, mind az osztrákok ellenezték Németország megerősödését és a látszólagos francia-német egyetértést a térségben (a rivalizálást, mely Görögország támogatásában jelentkezett), és egy orosz-osztrák revízió csökkentette volna a német befolyást. A látszólagos osztrák-magyar-orosz közeledés a revízió ügyében, illetve Bulgária támogatása Törökország helyett a németekből ellenszenvet váltott ki, hiszen terveikben továbbra is Románia és Görögország játszott kulcsszerepet: „Bulgáriát úgysem lehet tartósan megnyerni a Monarchia balkáni érdekeinek, és éppen Görögországban hatalmas támaszt nyerhetne AusztriaMagyarország Szerbia ellen… Célszerűbb volna, ha Ausztria-Magyarország saját belső és külső politikáját, valamint a szerbekhez és saját délszlávjaihoz való viszonyát revideálná ahelyett, hogy a bukaresti szerződés revíziójára gondol.”17 Az oroszokat sem sújtotta a revízió elmaradása. A bolgároknak adott válaszukban azzal hárították el a revízió ügyének további forszírozását, hogy az európai koncertet nehéz lenne összehívni, és az egymás közötti ellentétek miatt egyhangú, és mindenki megelégedésére szolgáló döntést hozni.18 A londoni konferencia tapasztalatából tehát a cári Oroszország azt az aggasztó következtetést vonta le egyébként helyesen, hogy a békés nagyhatalmi együttműködés képtelen megoldani Európa problémáit. Legyenek azok a nagyhatalmi blokkok között húzódó feszültségek, vagy a kisállamok ellentétei, a konferencia többé nem rendelkezik kényszerítő erővel – s ilyen szempontból a bukaresti eljárás újszerűsége és létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. A revíziós törekvések kudarcán túl a bolgár diplomácia helyzetét nehezítette, hogy a megszálló román és görög erők addig nem hagyták el az ország területét, amíg a sereg teljes leszerelése meg nem történt. Ez viszont azt jelentette, hogy a bolgárok katonai eszközökkel nem léphettek fel a második háborúban a Marica vonaláig előretörő török csapatok ellen, hogy legalább az 1913. május 30-i londoni békében kiharcolt Enosz-Midia vonalat megmentsék, ezáltal enyhítsék a bukaresti béke okozta belpolitikai feszültséget. A bukaresti béke további hátrányos hozadéka az volt, hogy 15
ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. 1913. július 26. No. 410. Tarnowskinak 16 Hansard’s Parliamentary Debates, Fifth Series. Vols. 43-56. 1912-1913. (a továbbiakban: PD) vol. 56. 2292. 1913. augusztus 12. 17 Pesti Napló (a továbbiakban: PN), 1913. augusztus 13. 18 BOBCSEV, SZTEFAN: Begăl pogled vărhu razvitieto na balkanszkite szăbitija do i szled 16 junij 1913. Sofia, 1914. 30.
80
KÚT 2007/1-2.
semmilyen utalást nem tett a Kelet-Thrákiára vonatkozó bolgár igényeket illetően, s ez a törököknek kedvezett. A bolgár sereg olyan kimerült volt, hogy még egy háborút Törökország ellen nem bírt volna el.19 Ezért ismét tárgyalásokra voltak utalva. A két probléma, a revízió és a török kérdés 1913 végén ráadásul szorosan összefonódott. A bolgár vezetés úgy vélte, hogy ha a nagyhatalmaknak sikerül a törökökre rákényszeríteni a londoni megállapodás tiszteletben tartását, akkor a revízió esélyei is megnőnek. Különösen akkor igaz ez, ha a nagyhatalmak közös fellépése kényszeríti engedményekre a törököket. Éppen ezért a nagyhatalmi beavatkozást is sürgették, ellentétben az első Balkán-háború során tanúsított bolgár magatartással. A bolgár várakozásokkal éppen ellenkezőleg, a többi balkáni kisállamot és a hatalmakat az a szándék is vezethette, hogy, ha a törököket sikerül meghátrálásra kényszeríteni, akkor a bolgárok megnyugszanak és a revízió elkerülhető. Kérdés, hogy a beavatkozással járó bonyodalmakat vállalták-e volna? A bukaresti béke aláírása után egyes osztrák körök nem tartották lehetetlennek a katonai akciót sem a revízió kikényszerítésére. „… Az egyedüli alapos helyreütése a dolgoknak az volna, ha már most, midőn a hatalmak mind a revízió ellen vannak, Szerbiába, Románia példájára bevonulnánk, s kényszerítnők kimenni az egész bolgárlakta területből. Háború ebből valószínűleg nem keletkeznék…”20 Tíz nappal később már sokkal reálisabban látta Burián a helyzetet, de felfigyelt az orosz politika kétszínűségére is. „… Drinápolyt szeretné az orosz visszajuttatni Bulgáriának, ha csak erőmegfeszítés nélkül lehetne. Így azt célozza, hogy a bolgárokkal elhitesse, hogy Oroszország szeretné nekik visszaadni Drinápolyt, de a többi nagyhatalom nem engedi. … A bolgárokért lekötni erőnket nem lehet. Ők a nekünk szükséges funkciót, mint Szerbia ellenségei, úgyis teljesíteni fogják, mert ez életfeltételük… 21. A revízió a Monarchia egyes körei számára azért volt létfontosságú, mert az osztrák diplomaták vélekedésére rányomta bélyegét az a félelem, hogy az oroszok részéről a románok megnyerése, és a bolgárok kárpótlása Törökországgal szemben szintén orosz segítséggel, egy új, megnagyobbodott Balkán Szövetség felállásának veszélyével fenyeget. A Monarchia érdeke tehát az volt, hogy Bulgária lehetőleg ne orosz támogatással (hanem vagy összhatalmi, vagy orosz-osztrák támogatással) kapjon kompenzációt, akár a törökökkel, akár a szerbekkel szemben. Ez viszont csökkentette mozgásterét. Ugyanakkor maga a revízió felvetése is a Romániával való szakítás veszélyével fenyegetett, és azzal, hogy az utóbbi – megszerzett pozícióinak védelme érdekében – egy immár Monarchia-ellenes Balkán Szövetséget hoz létre. Berchtold belátta, hogy a Romániával való teljes szakításhoz vezetne, ha a román külpolitika gyümölcseit a Monarchia saját javára kívánná kamatoztatni, ami a balkáni kisállamok szempontjából
19
ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 13. Nr. 2183. Tarnowski, Szófia 20 Báró Burián István naplói 1907-1922. Báró Burián István távirati könyvei 1913-1915. A Magyarországi Református Egyházi Zsinati Levéltárában. Budapest, a MREZSLT kiadványa, 1999. (a továbbiakban: BURIÁN, 1999) 71. 1913. augusztus 14. 21 BURIÁN, 1999. 71. 1913. augusztus 24.
KÚT 2007/1-2.
81
a román vezető szerep megszűnéséhez vezetne. A következő Balkán-háború ez esetben Bukarestből indulna ki. A német politika egyértelműen a törököket favorizálta és a német érdekeket sértő arméniai orosz beavatkozás terve – a török visszavonulás kikényszerítése érdekében – miatt Szazonov ellen fordult. Mértékadó körökben ellenezték a bukaresti békeszerződés revízióját, felismerték ugyanakkor, hogy az Enosz-Midia vonal törököknek kedvező módosítása sem vihető végbe a nagyhatalmak közbenjárásával, mert más hatalmak azt nem fogadnák el saját kis-ázsiai érdekeik veszélyeztetése miatt.22 Ezért a németek érdeke a nagyhatalmi beavatkozás elkerülése volt. Anglia szintén nem akarta a londoni reunióra bízni Drinápoly kérdését a végeláthatatlan vitákat indukáló szituáció miatt.23 A britek Törökország széthullásától, Németország előretörésétől, a szorosok orosz ellenőrzés alá kerülésétől egyaránt tartottak, ezért nem léptek fel a törökök ellen. A románok szívesen látták volna, ha nagyhatalmi mandátumot kapnak arra, hogy Bulgáriával közösen űzhessék ki a törököket Drinápolyból; hiszen Maiorescu erre ígéretet is tett Bukarestben.24 De a Monarchia nem akarta, hogy Románia balkáni nagyhatalommá vagy a nagyhatalmi akarat végrehajtójává váljon, így maga akadályozta Bulgária reményeinek teljesülését. Ezek a körülmények irreálissá tették a nagyhatalmi beavatkozás sikerét, ezért a bolgár diplomácia csak saját magára támaszkodhatott. G. Nacsovics bolgár küldött még július 19-én felajánlotta először az Ergene bal partját, majd Kirkkilisze visszaadását, ha Drinápoly semleges terület lesz, de a törökök visszautasították ezt.25 Rifaat pasa nagykövet kijelentette, hogy Drinápolyról még akkor sem mondanak le, ha máshol több területet kapnának; készek akár Plovdiv ellen támadást indítani, ha Bulgária makacskodna.26 A bolgárok újabb ajánlata az volt, hogy Kirkkilisze megtartása mellett átadják Drinápolyt, Karagaç városrész kivételével, ahol Dedeagaç felé vezető vasút állomása van.27 A törökök ezt is elutasították. Nacsovics figyelmeztette kormányát, hogy ha a bukaresti béketárgyalások nem hoznak eredményt, a görögök egyezségre fognak lépni a törökökkel. Az orosz kormányzat augusztus 2-i ülésén ráadásul Szazonov Genadiev bolgár külügyminiszter kérése ellenére amellett foglalt állást, hogy egy orosz külön akció révén nem szabad elmérgesíteni a vitát Bulgária és Törökország között. A nagyhatalmak csak július 25-én értesítették közösen neheztelésükről a török nagyvezírt az Enosz-Midia vonal átlépése miatt. A Porta válaszában ekkor közölte, 22
Diplomaticseszki dokumenti po nameszata na Bălgarija v Evropejszkata vojna. Tom. 1. Sofia, 1920. 8-9. 23 ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 8. Nr. 1357. Mensdorff, London 24 ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. július 28. Nr. 5307. Thurn, Pétervár 25 PN. 1913. augusztus 6. és ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. augusztus 4. Tschirschky, Nr. 3772. További török követelések: a vámok 4%-ra történő felemelése, ÖHHStA PA XII. Türkei, Kt. 436. Liasse XLV/14. Balkankrieg. 1913. július 29. Nr. 5486. Pallavicini; ill. a hadikárpótlás eltörlése. 26 PN. 1913. augusztus 12. 27 PN, 1913. szeptember 2.
82
KÚT 2007/1-2.
hogy immár a Marica vonalát követeli Drinápollyal együtt.28 S bár Törökország augusztus 1-én jegyzékben tette közzé, hogy seregeivel nem lépi át a Maricát és területi követelése sincs a folyón túl, mivel hadai augusztus 7-én Óbulgária területére léptek, a hatalmak mégis átadták a kollektív demarsot, rögtön azután, hogy Bulgária aláírta a bukaresti békét.29 E tekintetben tehát helyes volt a bolgárok várakozása a hatalmak támogatását illetően. Ugyanakkor a nagyhatalmi koncert közös erőfeszítéseinek szinte azonnali semmissé tételét jelentette, hogy a Wilhelmstrasse az Enosz-Midia vonal török érdekeknek megfelelő rektifikációját ajánlotta, – a kölcsönös erőegyensúlyra hivatkozva –, azzal a feltétellel, hogy a törökök kiürítik Drinápolyt.30 A nagyhatalmi demarsot elutasító török nyilatkozatokra válaszul Oroszország azt kérte a franciáktól, hogy ne folyósítsa a Portának a következő hitelt. Dzsavid bej erre a szorosok lezárását helyezte kilátásba. Szazonov nem örült volna annak, ha egy új bolgár-török háború kitörése esetén a magukra maradt bolgárok katonai támogatását az orosz közvélemény vagy a Duma kikényszerítené, vagy belpolitikai krízist generálna, ezért mindenféleképpen igyekezett beindítani a párbeszédet. Míg a bolgárok számára a nagyhatalmi együttműködés kivívása volt a cél, a törökök ellenben éppen elkerülni igyekeztek a nagyhatalmak bevonását, mert ez a londoni konferenciához hasonló helyzethez vezetett volna. Genadiev attól tartott, hogy a görögök és törökök között megállapodás áll fenn, és amint a görögök elhagyják Nyugat-Thrákiát, bevonulnak oda a törökök a leszerelt bolgár csapatokat megelőzve, és cserébe lemondanak a szigetekhez fűződő jogaikról.31 Nacsovics figyelmeztette kormányát, hogy ha Drinápoly kérdését továbbra is nagyhatalmi és nemzetközi ügyként akarja kezelni, akkor el kell zárkóznia a különegyezmény megkötésétől.32 A nem túl meggyőző nagyhatalmi lépések hatására a meggyilkolt Mahmud Sefket utóda, Szaid Halim nagyvezír azt javasolta Szülejman Bosztani pasának, hogy Szófiába utazva érje el a közvetlen bolgár-török tárgyalások megkezdését. Bosztani augusztus 18-án azt az ajánlatot tette a bolgár kormányzat felé, hogy ha a törökök megtarthatják Drinápolyt egy keskeny korridorral, mely összeköti a tengerrel, akkor visszaadják Thrákia nagy részét. Bosztani figyelmeztetett, hogy más módon nem érhető el a török csapatok kivonása a megszállt területekről, mert Oroszország még egy esetleges fegyveres konfliktus esetén is csak Arméniában avatkozna be, nem a Balkánon. Míg Genadiev külügyminiszter továbbra is kétségeit hangoztatta afelől, hogy nagyhatalmi közbenjárás nélkül kössenek békét, válaszul Nacsovics felvázolva a helyzetet, a következő eredményre jutott: Franciaország csak akkor követné
28
TOSEV, ANDREJ.: Balkanszkite vojni. Tom. 2. Sofia, Izd. Fakel. 1931. Prezsivelici, belezski i dokumenti. 1941. 439-444. 29 Diplomaticseszki dokumenti …. Tom. 1. Sofia, 1920. 2-4. 30 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1373. l. 331.„Germanija ne zselala drugo oszven edno prilicsno ravnoszilie.” 31 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1390. l. 203. „Turcite imat szporazumenie sz gărcite, i cse tija poszlednite im szăobstavat, koga ste sze ottegljat, i koga turcite da navljazat.” 32 Diplomaticseszki dokumenti ... Tom. 1. 18-21.
KÚT 2007/1-2.
83
Oroszországot, ha egyidejűleg Nagy-Britannia is akcióba lép. Az utóbbi viszont ragaszkodott a nagyhatalmi koncert közös működtetéséhez, amit viszont a németek elleneztek. Mivel Németország egyértelműen elzárkózott a közbenjárástól, Gancsev szerint az egyetlen megmaradt megoldás Oroszország támogatásának megszerzése volt33 – ekkor viszont a németek a törökök mellé álltak volna. Nacsovics viszont meg volt arról győződve, hogy Drinápoly egy nap majdan viszonylag kis áldozat árán ismét Bulgária része lesz, ezért végül a török követ ajánlatának megfontolását javasolta.34 A bolgár diplomácia tehát – tanulva korábbi hibáiból – tárgyalóasztalhoz ült a törökökkel. Ez a török elképzelés győzelmét jelentette, s azt, hogy az 1913. május 30-i londoni rendezés végérvényesen a kudarcra ítélt nagyhatalmi beavatkozási kísérletek közé soroltatott. Európa immár képtelen volt elképzeléseit fegyverek nélkül ráerőltetni a Balkánra (míg Szkutarinál ez még többé-kevésbé sikerült). A bolgár fél véleményének megváltozásához hozzájárult az is, hogy a görögök kivonulása után, Genadiev aggodalmát igazolandó, Xanthi és Gümüldzsina térségében török basibozuk csapatok jelentek meg, s ideiglenes kormány alakult Thrákia függetlenségéért. A basibozukok egészen a Mesztáig elkalandoztak, a Bukarestben bolgároknak ítélt területekről kivonuló görögöket üldözve. 35 Konstantin görög király inkább átadta volna Nyugat-Thrákiát a törököknek, mint a bolgároknak, vélvén, hogy a Török Birodalom egyszer úgyis szétesik és örökébe Görögország lép majd, s így megszerezheti azokat a területeket is. Szaid Halim nem is titkolta, hogy a gümüldzsinai autonóm mozgalom a török kormány teljes támogatását élvezi, és ez a támogatás megszűnik, mihelyt a bolgárok aláírják a törökökkel a békét. Izzet pasa hadügyminiszter viszont tartott attól, hogy Nyugat-Thrákia ismét képes lesz egybekovácsolni a szövetség törökellenes gyűlöletét, ezért a terület feladását javasolta.36 Genadiev javaslata szerint a bolgár-török határ a Marica bal partján futna, attól mintegy 10 km-re keletre, hogy Bulgária biztonságban használhassa a DedeagaçDrinápoly vasútvonalat.37 A külügyminiszter ugyanakkor utasítást adott a küldötteknek, 33
CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1388. l. 272-274. Von Jagow augusztus 25-én már Drinápolyt is török kézen kívánta hagyni. és Diplomaticheski dokumenti ... Tom. 1. 21-23. „… Odrinszkijat văprosz bez Rusija ne mozse da sze razresi v nasa polza.” És uo. 40. 34 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1388. l. 164. 35 MARKOV, GEORGI: Bălgarszkoto krusenie, 1913. (The Bulgarian disaster). Sofia, Izd. na Bălgarska Ak. na Naukite, 1991. 203. Augusztus 4-én a görögök demonstrációja során Dedeagaçban, a város Görögországhoz csatolása mellett döntött a lakosság. Augusztus 16-án, miután sikertelen kísérletet intéztek a balkáni államok vezetőihez, hogy a területet Görögországhoz, vagy Törökországhoz csatolják, ne Bulgáriához, Gümüldzsinában kinyilatkoztatták az autonómiát. A terület 233 ezer lakosából 185 ezer volt török, 25 ezer bolgár, 22 ezer görög volt. BOECKH, KATRIN: Von den Balkankriegen zum Ersten Weltkrieg: Kleinstaatenpolitik und ethnische Selbstbestimmung auf dem Balkan. München, Oldenbourg, 1996. 77. és PN. 1913. szeptember 19. 36 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1391. l. 177-178. és DJEMAL PASCHA: Erinnerungen. München, Drei-Masken Verlag. 1922. 48. 37 Diplomaticseszki dokumenti ... Tom. 1. 42. A bolgárok augusztus 18-án (31-én) visszavették Xanthit a kivonuló görögöktől, így megerősítve érezték pozícióikat. A bolgárok részéről Szavov tábornok, Nacsovics és Tosev vezették a tárgyalóküldöttséget, a törököket Talaat bég
84
KÚT 2007/1-2.
hogy a tárgyalások során a szigetek kérdésében a görögök elleni fellépésre buzdítsák a törököket. Szavov figyelmeztette a bolgár külügyminisztert, hogy a török-görög összecsapás Nyugat-Thrákia megszállását is jelentené a törökök részéről, hiszen csak az jöhetne szóba hadműveleti bázisként a görög határ irányába.38 Augusztus 26-án (szeptember 8-án) a Porta, az első hivatalos konstantinápolyi ülésen közölte követeléseit, melyben keleten a Drinápoly-Lozengrád (Kirkkilisze), nyugaton a Drinápoly-Szoflu-Ortaköj (Ivanovgrád) – Szvilengrád vonalat követelte Dimotikával együtt, amely települések a Marica jobb partján feküdtek. Így a Porta felrúgta saját, a nagyhatalmaknak 1913. július 19-én (augusztus 1-én) tett ígéretét, melyben lemondott a Maricán túli területekről.39 Mivel e lépés ellen immár egy nagyhatalom sem tiltakozott, a bolgárok válaszul felajánlották Drinápolynak a Maricától keletre eső részeit, ha megtarthatják Lozengrádot (Kirkkiliszét).40 Genadiev augusztus 29-én (szeptember 10-én) értesítette a delegátusait, hogy lemondhatnak Drinápolyról és környékéről, de Szoflu, Dimotika, Szvilengrád és Ortaköj bolgár kézen kell, hogy maradjon csakúgy, mint keleten Lozengrád és Midia. Felhatalmazta továbbá Szavov tábornokot, hogy közölje, Bulgária hajlandó szövetséget kötni Törökországgal, ha az elfogadja ezt a határt.41 A sajtóban és a közvéleményben mindez úgy csapódott le, hogy Szavov tábornok elismerte, hogy Bulgária még erődített formában is hajlandó átadni Drinápolyt, ha megkapná érte Kirkkiliszét és török segítséggel megszerezné Kavalát. A törökök kijelentették, hogy a basibozukok által megszállt Nyugat-Thrákia kiürítéséért cserébe a Marica és az Arda közötti sáv átadását kérik, ami nagyjából a mai Dimotika környékét jelentette. A bolgárok először elutasították a javaslatot, mert ez vasútvonalaik elvágását jelentette volna a tengerparttól, de később beleegyeztek, hogy átadják Dimotikát és Dedeagaçot is, ha a törökök segítenek megszerezni Kavalát.42 A revízió és a török-bolgár békeszerződés ügye továbbra is erősen összefonódott, s a Liga feltámasztásáról szóló spekulációk is megélénkültek. Nacsovics úgy látta, hogy az oroszok továbbra is szívesen vennének egy „nem balkáni államok ellen” irányuló orosz-bolgár szövetséget.43 A hármasszövetség – tévesen – arról értesült, hogy Ljapcsev bolgár tábornok felajánlotta Oroszországnak Bulgária katonai szövetségét, ha biztosítja Drinápoly bolgár birtoklását. Ugyanebben az időben terjedt el az a híresztelés, hogy Bulgária és Törökország között is szövetség köttetett Pétervár támogatásával. Szirmanov alezredes pétervári attasé biztosította a közvéleményt, hogy belügyminiszter, Mahmud pasa haditengerészeti miniszter és Halil bég, az Államtanács elnöke képviselték hivatalosan. 38 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1388. l. 339-340. Egy a basibozukokat támogató török lovasosztag eközben valóban átkelt a Mesztán a kivonuló görögöket követve. Ennek hatására Görögország úgy vélte, hogy Bulgária biztatta a törököket a beavatkozásra, jóllehet ez ebben az esetben nem volt igaz. 39 TOSEV, 1931. 453. 40 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1391. l. 161-162. Tosev úgy gondolkodott, hogy amíg a törökök nem mondanak le a Maricán túli területekről, addig ők sem állnak el Kirkkilisze követelésétől 41 Diplomaticseszki dokumenti …. Tom. 1. Sofia, 1920. 48. 42 PN. 1913. szeptember 6., PN. 1913. szeptember 11. és PN. 1913. szeptember 12. 43 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1391. l. 180.
KÚT 2007/1-2.
85
„haldoklóval nem kötnek szövetséget, hogy ideiglenesen és mesterségesen életben tartsák”. Egy ilyen szövetség ugyanis csak más balkáni államok ellen – bolgár részről főleg Szerbia (vagy Görögország) ellen – irányulhat, ami szöges ellentétben van Oroszország jelenlegi Balkán-politikájával. Sokkal ajánlatosabb volna orosz vélekedés szerint a két állam – Szerbia és Bulgária – között a közeledés, így ki lehetne szorítani a „németbarát” görögöket Dél-Macedóniából, és akkor Bosznia-Hercegovina felszabadítása után egész Macedónia a bolgároké lenne. Minden más politika Bulgária számára halálos, mert Oroszország nem támogat mást, csak ami saját politikai koncepciójának megfelel.44 A feltehetően Pétervárról sugallt válasz számos irreális elemet tartalmazott; kezdve onnan, hogy egy szerb-bolgár szövetség Görögországot Dél-Macedóniából csak háborúval szoríthatná ki, s mit kezdenének a Monarchia esetleges agresszív fellépésével. Tévedés volt annak feltételezése, hogy az 1912-es eseményekből okult Oroszország támogatna egy bolgár-szerb agresszív szövetséget, de a feltételezés rávilágít az egyes országok politikai célkitűzéseinek változatlanságára is.45 Egy bolgár-török szövetség azonban Szirmanov elutasító kijelentései ellenére nem volt lehetetlen. Dzsemal bég, Isztambul helytartója Tosev előtt kijelentette, hogy meggyőződése, hogy vannak támogatói az ifjútörök mozgalomban a bolgár–török szövetségnek, ez esetben viszont ragaszkodnak Lozengrádhoz, Dimotikához, de hajlandók lemondani Szvilengrádról, Malko Tirnovóról és Ortaköjről.46 Pallavicini, a Monarchia nagykövete szintén Ortaköj és Dimotika átadását javasolta a nagyvezírnek, így elképzelhető, hogy Dzsemal javaslatáról az osztrákok is tudtak, esetleg támogatták is.47 A német Wangenheim követ viszont azzal riogatta a bolgárokat, hogy a Porta inkább lenne Szerbia és Görögország szövetségese, mint Bulgáriáé. Az előbbivel ugyanis nincs vitás kérdése, az utóbbival pedig úgyis megegyezésre kell jutnia a KisÁzsiában lakó másfélmillió görög miatt, hiszen ez az állandó török belügyekbe való görög beavatkozás veszélyét hordozza magában, a másik oldalról pedig állandó zsarolási lehetőséget jelent a kisebbség sorsa Görögország felé.48 Genadiev – engedve a korábbi német javaslatnak – szeptember 13-án lemondott a Marica teljes bal partjáról, szeptember 15-én lemondott Lozengrádról is, majd Dimotikáról. Szeptember 18-án aláírták a határról szóló megállapodást. Bulgária megkapta keleten Malko Tirnovót, nyugaton Mandrát, Szvilengrádot, Ortaköjt, lemondott viszont Szofluról, Dimotikáról, Enoszról, keleten Midiáról, Iniadáról, Csirmenről.49 A tárgyalásoknak azonban ezzel még nem volt vége. Dzsemal bég szeptember 21-én ugyanis a következő javaslattal fordult Szavov felé: (1) Bulgária kössön szövetséget Törökországgal, melyben lemond Gümüldzsináról és Dedeagaçról, továbbá 44
MARKOV, 1991. 214. Bulgária ugyanúgy Macedóniát követelte, Oroszország ugyanúgy egy Balkán Szövetséget szeretett volna felépíteni. 46 CDIA, f. 176. k. op. 2. a.e. 1374. l. 11. 47 Diplomaticseszki dokumenti ... Tom. 1. 52. 48 MARKOV, 1991. 215. 49 PN. 1913. szeptember 18. 45
86
KÚT 2007/1-2.
segít megszerezni néhány szigetet, cserébe a törökök egy görögök elleni háború során katonai támogatást nyújtanak Dél-Macedónia bolgár fennhatóság alá kerüléséhez. (2) Elutasítás esetén Törökország megegyezést köt Görögországgal és lemond a szigetekről, cserébe a görögök segítenek megszerezni a törökök számára NyugatThrákiát vagy fordítva, a görögök mondanak le a szigetekről és ez esetben az övék Nyugat-Thrákia.50 A második ajánlat megvalósulása azt jelentette volna, hogy Bulgária kiszorul az Égei-tengerről, de az első elképzelés sem volt tetszetősebb. Ennek ellenére Szavov nem mondott le a bolgár-török szövetség létrehozásáról, bár jobb szerette volna, ha egy defenzív szerződés születik, mely nem irányul senki ellen, ugyanakkor egy görög, vagy görög-szerb támadás ellen kölcsönös védelmet biztosított volna.51 Szavov valós veszélynek tartotta egy görög-török háború kirobbanását a szigetek kérdése miatt, ami szerinte kedvezőtlen lehetőségeket rejt magában egy szövetségesek nélkül maradt Bulgária számára, mert az ország nem őrizheti meg ekkor semlegességét, hiszen fennáll a veszély, hogy a törökök bevonulnak Nyugat-Thrákiába, ez viszont bolgár hadüzenetet jelent (akármelyik fél oldalán), s a románok pedig ez esetben megint Bulgáriára támadhatnak.52 A bolgárok tehát fontolóra vették a török javaslatot. A háttérben – nem először 1912-1913 során – az osztrák és a német külpolitika ellentétes irányvonala állt, a két, egymástól homlokegyenest eltérő javaslat is erre utalt. A második javaslat egyértelműen német hatást tükrözött. Az 1913 májusa és 1913 szeptembere közötti időszak a Monarchia diplomáciai kudarcához vezetett. A vezetés úgy vélte, hogy a szerbek Ószerbia megszerzése után, most, hogy immár keleten és délen nincs behajtható területi követelésük, szükségszerűen Bosznia vagy az Adria felé fognak fordulni, hogy megvalósítsák területi követeléseiket itt is, és ezt a veszélyt el kell hárítani.53 A szerb probléma azonban nem létezett Berlin számára. Említettük, hogy az osztrákok attól tartottak, hogy mind az oroszok, mind a franciák egy új Balkán Szövetség kialakításán fáradoznak, melyet Törökország, Románia, Szerbia és Görögország alkot és célja Bulgária bekerítése. Bár Löding szerint ezek az orosz–francia törekvések inkább
50
MARKOV, 1991. 219. Diplomaticheski dokumenti ... Tom. 1. 58. „Nie trjábva da bădem gotovi pri poszlednata eventualnoszt da kooperirame zaedno sz tjah v protiven szlucsaj riszkuvame da izgubi vszicsko v Makedonija.” valamint TOSEV, 1931. 465. és Diplomaticseszki dokumenti … Tom. 1. 57. „Szavov, kato profeszionalen voenen otide po văprosza za szăjuza mnogo podalecs, otkolkoto trjábva…” 52 MARKOV, 1991.. 219-221. A francia követ úgy vélte, hogy egy török támadásnak csak akkor van esélye, ha a bolgárok sem maradnak semlegesek. Ez esetben viszont egy újabb Balkánháború robban ki. Ha Bulgária semleges marad, akkor a török-görög háború két ország tengeri összecsapásává degradálódik, ami viszont a szorosok blokádját jelenti: ennek feltételezhetően az oroszok nem örülnének. Ezért fontos a béke megőrzése, és mindenféle szövetségi kombináció kiiktatása. 53 LÖDING, DÖRTE: Deutschlands und Österreich–Ungarns Balkanpolitik von 1912-14. unter besonderer Berücksichtigung Ihrer Wirtschaftinteresse. Hamburg, 1969. (Phil. Diss.) 83-84. (a továbbiakban: LÖDING, 1969) 51
KÚT 2007/1-2.
87
Németország, mint a Monarchia ellen irányultak,54 ha a térképre pillantunk, akkor viszont láthatjuk, hogy ezzel a lépéssel nemcsak a németeket zárták volna el Törökországtól, de a kombináció egyúttal a Monarchia bekerítésével lett volna egyenlő. A Balkán Szövetség szétesése után tehát a Monarchia kényszerből és védekezésből is felelevenítette a román-bolgár megegyezés gondolatát, kiegészítve a törökkel való szövetséggel, de Románia és Németország ebben nem volt partner.55 Az utóbbi úgy vélte, a szövetség nehezítené a török-görög békülés folyamatát, s a bolgárok várható revanstörekvései miatt ellenezte a közeledést. A német politika hamar felismerte, hogy a bosszúra vágyó Bulgária a hármasszövetség oldalán egyértelműen a Monarchia szerbellenes erői malmára hajtja a vizet, és így az ország szövetségi rendszerbe való bevonása biztonságpolitikai szempontból kockázatos. Radoszlavov kormányfő októberben, támogatva egy török-osztrák-bolgár szövetség tervét, valóban éppen arra hivatkozott, hogy Szerbia egyformán veszélyt jelent mindkét ország számára.56 A Monarchia viszont következetesen továbbra is csak a Romániával való megegyezés esetén volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. A Monarchia, a bolgár-román-osztrák megegyezést forszírozva finanszírozni próbálta Bulgáriát, de Teleszky, a magyar pénzügyminiszter tiltakozott az ilyen politika ellen, mivel Bulgáriát ennyi pénzzel nem lehet megvásárolni, az eljárás pedig a többi nagyhatalom licitjét vonná maga után. Egy olyan állam, mint a Monarchia, mely állandó tőkeimportra szorul, nem képes versenyezni a nagyhatalmakkal.57 Teleszky levele szembesítette Berchtoldot azzal a problémával, ha a félszigeten az orosz-francia pénzügyi előretörést meg akarja akadályozni, akkor saját tőkére van szükség, amit a Monarchia nem tud előteremteni. Maradt tehát a németekkel való együttműködés, amit eddig az önálló politikai arculat formálása miatt Berchtold elkerülni igyekezett. 1913 elején és őszén a németek összesen 400 millió frankot adtak Romániának, majd 1914 februárjában egy 500 millió frankos kölcsönt Magyarországnak és ugyanekkorát Ausztriának.58 Ez elegendő bizonyíték arra, hogy a Monarchia valóban nem tudna versenyezni Németországgal tőkekihelyezésben, és arra is, hogy ha a németek akarták volna, tudták volna támogatni Bulgária pénzelését is. A németek legnagyobb ellenvetését mégis az jelentette, hogy a bolgárok már 200 millió frankkal
54
LÖDING, 1969. 106. Diplomaticseszki dokumenti… Tom 1. Nr. 4. Nr. 45. Nr. 46. valamint Szerk.: THIMME, F. – LEPSIUS, I. – MENDELSSOHN-BARTHOLDY, A.: Die Grosse Politik der Europäischen Kabinette. Berlin, Deutsche Verlagsgesellschaft für Politik und Geschichte. 1927. (a továbbiakban: G.P.) XXXVI. Nr. 13816. Jagow an Wangenheim, és Nr. 13823. 56 Szerk.: BITTNER, L. - PRIBRAM, A. F. - ÜBERSBERGER, H.: Österreich-Ungarns Aussenpolitik. Eds.: Wien, Österreicher Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst, 1930. (a továbbiakban: Ö-U.A.) VII. Nr. 8755. 57 ÖHHStA Ad. Reg. F. 23. Kt. 46. Teleszki an Berchtold, 1913. szeptember 4. 58 ÖHHStA Ad. Reg. F. 23. Kt. 46. 1914. március 1., Szőgyény. 55
88
KÚT 2007/1-2.
tartoztak – ráadásul a franciáknak,59 valamint, hogy Károly román király azt mondta egy tervezett bolgár-román-osztrák szövetséget illetően, hogy nem találna olyan kormányt, mely hajlandó lenne ebbe belemenni. A Monarchia számára nagy tanulság volt, hogy kiderült: Balkán-politikát immár csak Németország támogatásával tud folytatni, így alkalmazkodnia kell a német tervekhez. Ez az önálló osztrák-magyar Balkán-politika végét jelentette, ami a Balkán-háborúk egyik legnagyobb vesztesége és legsúlyosabb következménye volt Berchtold számára, jóllehet nem törődött bele.60 1913. novemberére maga Berchtold is belátta, hogy a második Balkán-háborút Bulgária a Monarchia érdekeiért is vívta, és egy Nagy-Szerbia létrejötte helyett lett volna lehetőség a Szaloniki felé vezető út biztosítására.61 1913. május 11-én Jagow még úgy vélte, Görögország az ellensúlya Bulgáriának a félszigeten,62 valamint, hogy Görögország és Törökország kibékíthető és a szövetséghez Románia is csatlakoztatható, kifejezetten Bulgária ellen. A sors iróniája, hogy a németek politikai elképzelései az események utólagos megítélése alapján helytelennek bizonyultak, de nekik volt a megvalósításhoz pénzük. A németek számára nagy veszélyt jelentett volna a görög-török viszály, melynek kiéleződése a kis-ázsiai német befolyást veszélyeztette volna egy görög győzelem esetén. Török győzelem esetén viszont Görögország mindenképpen az antant kezeibe kerülne. Jagow ezért egyetlen megoldásnak a vitatott szigetek semlegesítését és a két ország kibékítését tartotta. Németország egy szerb-bolgár megegyezéstől is tartott, melynek eredményeképpen Szerbia elveszi Dél-Macedóniát Görögországtól, Bulgária pedig a thrákiai partot Kavalával63. A németek, hogy a Monarchiát a görögökkel való szövetségnek megnyerjék, azt kezdték feszegetni, hogy Albánián és Görögországon keresztül kellene a Monarchiának kijutnia Szalonikiig, persze ehhez Görögország szövetségét kell megszerezni. A Monarchia képviselői szerint ez a lehetőség már régen megvalósulhatott volna, ha Bulgária közös határt kap Albániával. A Monarchia a görög-német szövetségi tervre válaszul, kibővítve a korábbi bolgár-román 59 Vagyis a német kölcsönből a francia adósság törlesztőrészletei telnének ki, produktív beruházásra nem futná, ami nem egyezett sem a német külpolitika, sem a gazdasági racionalitás irányvonalával. 60 Végül 250 millió levát szavaztak meg Bulgáriának. A fedezetet a dohány és bélyegadó, valamint a cigarettapapír-monopólium jelentette. A kölcsön egy részét a Haszkovo-Porto Lagos vasútvonal kiépítésére fordítják, a perniki szénbányák megnyitására. A német gazdasági behatolásra lásd: LÖDING, 1969. 249. 61 ÖHHStA PA I. Balkankonflagration Kt. 494. Liasse XLV /17. 1913. november 6. fol. 293-295. „Bulgarien hat den Krieg … nicht nur für Bulgarien, sondern auch für die Monarchie geführt. Wenn es nach seinen Intentionen gegangen wäre, hätten wir den Weg nach Saloniki freibekommen sollen, statt dessen sei ein Grosserbien geschaffen worden, das uns die Handelstrasse versperre, und von Hass gegen uns erfüllt sei, ebenso wie gegen Bulgarien. Die ganze serbische Armee denke nur an den Zukunftskrieg gegen Österreich-Ungarn…” 62 G.P. XXXIV. Nr. 13292. Az elképzelés része volt, hogy Görögországnak 500 millió frankos kölcsönre van szüksége, amelynek felét Németország, felét Franciaország adná. 63 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV /17. No. 629. fol. 341. Flotow, 1913. szeptember 29.
KÚT 2007/1-2.
89
szövetségről szóló elképzelését, immár egy román-bolgár-török szövetség kiépítésével próbálkozott.64 Ez a kombináció egyértelműen görögellenes volt.65 „Létérdekünk, hogy megakadályozzuk egy szilárd, Románia, Szerbia és Görögország közötti, bolgárellenes szövetség kialakulását” – fogalmazta meg a német (és orosz–francia) terv elutasítását memorandumában Tisza István.66 1914 februárjában végül Bulgária kinyilvánította Romániának, hogy csak a hármasszövetségen belül tudja elképzelni jövőjét, gesztust téve a Monarchia felé.67 A románok viszont éppen ellenkezőleg – gyorsan távolodva a Monarchia propagálta politikájától – először egy Monarchia-ellenes szövetségre buzdították a bolgárokat. Marghiloman román pénzügyminiszter azt ajánlotta fel, ha Bulgária szövetségre lép Romániával, akkor visszakapják Dél-Dobrudzsát, mihelyt Románia megszerzi Erdélyt.68 Míg a bolgárok az ajánlatot fontolgatták, kibontakozni látszott egy román-török közeledés, amikor Taalat bej 1914 elején Romániában járt, ami viszont inkább bolgárellenes jeleket viselt magán. Take Ionescu pedig Konstantinápolyban egy romántörök-görög-szerb pánbalkán szövetség tervezetét vázolta fel, mely egyértelműen bolgárellenes vonásokat hordozott magán.69 E lépés viszont érthetővé tette a bolgár félelmeket egy újabb román támadás bekövetkeztétől. A románok és a törökök azon voltak – és itt akaratlanul is a Monarchia érdekeivel összhangban cselekedtek –, hogy Bulgária figyelmét Macedónia felé fordítsák. Attól tartottak ugyanis, hogy egy ruszofil kormány hatalomra jutása esetén a bolgárok orosz támogatással felújíthatják Szerbiával a Balkán Szövetséget, és elözönlik Thrákiát és Dél-Dobrudzsát.70 Így mind a románok, mind a törökök azt látták érdeküknek, hogy a Radoszlavov-kabinet megerősödjön. Román részről olyan megnyilvánulás is elhangzott, miszerint Bulgáriának jár a teljes Vardar-balpart és Kavala.71. Pallavicini 1913. október 3-án a fentebb említett görögellenes bolgár-török szövetség két alternatívájáról számolt be. A terv szerint Bulgária megkapná Kavalát, Törökország pedig a szigeteket. Ha Bulgária nem mer támadni, mert nem bizonyos a román semlegességben, akkor feladata csupán az, hogy megakadályozza a szerb hadak Törökország elleni közvetlen harcérintkezésbe lépését, így Törökországnak egyedül Görögország ellen kell támadnia, s háta fedezve lesz. Hogy a törökök hogyan lépnek Bulgária területére, hogy a görögök ellen fellépjenek Macedóniában – mivel Törökország nem volt határos Görögországgal – arra is remek elképzelést dolgoztak ki: a terv szerint egy mohamedán felkelés robbanna ki Thrákiában, amire válaszul a 64
Ö-U.A. VII. Nr. 8574., 1913. szeptember 9. Berchtold Ö-U.A. VII. Nr. 8626., 1913. szeptember 14. 66 Ö-U.A. VII. Nr. 8474. 67 ÖHHStA PA I. Kt 494. Balkankonflagration Liasse XLV /25. fol. 249. 1914. január 30. Szófia, Tarnowski 68 Diplomaticseszki dokumenti … Tom 1. Nr. 124. 69 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV /26. Nr. 874. fol. 877. 1913. december 7. Mittag, Szófia 70 Diplomaticseszki dokumenti ... Tom. 1. Nr. 170. 71 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV /25. Nr. 1397. fol. 809-810. 1913. október 6. Szófia, Tarnowski 65
90
KÚT 2007/1-2.
bolgárok behívják a török erőket rendteremtés céljából, így máris indokolttá válik a török csapatok bulgáriai jelenléte.72 A bolgárok számára persze később nehézséget jelentett volna eltávolításuk, s Bulgária attól tartott, ha Törökország esetleg vereséget szenved, nem fog kivonulni a megszállt területekről, s így teljesen kiszorul az Égeitengerről. Ez azt is jelenti, hogy egy török-görög háborúban Bulgária kénytelen hadba lépni, hogy előmozdítsa a török sikert.73 A második lehetőség szerint, ha Románia semlegessége bizonyos, Bulgária és Törökország közösen támadja meg Szerbiát és Görögországot, ez esetben minden terület a Sztrumáig Törökországé lesz, Bulgáriáé pedig a Monasztir-Egripalanka-vonal, Albánia pedig megkapja Üsküböt.74 Tosev elutasította ezt a lehetőséget, mondván, hogy a Monarchia beleegyezése szükséges hozzá, ugyanígy kivihetetlennek tartotta Szavov javaslatát egy autonóm Macedónia megszervezésére és Kavala megszerzésére.75 1913 októberében a török-bolgár békekötés után a szövetség tervezetét annyira kidolgozták, hogy már csak az aláírás hiányzott róla, amikor a bolgárok azt a kifogást tették, hogy a szerződés akkor lenne igazán értékes, ha mindkét fél csatlakozni tud a hármasszövetséghez, illetve biztosítani lehet a román semlegességet. Egy direkt szövetség Törökország és Bulgária között nem keresztezte a Monarchia elképzeléseit, de a hármasszövetséghez való csatlakozás már igen, hiszen ellentmondott volna annak a német külpolitikai elvnek, hogy a gyenge Törökországgal nem szabad szövetségre lépni, mert az antant részéről ez nyílt török- és németellenes fellépéshez vezetne. A németek a bolgárok revanspolitikájától való félelem miatt szintén ellenezték a tervet. Bulgária válaszút elé került: szövetségesek nélkül maradt, miközben egy újabb Balkán Szövetség látszott kialakulni határai mentén, amely ellene irányult. Az ország számára két kiút látszott: vagy szert tesz egy nagyhatalmi támogatóra – s ennek volt köszönhető megélénkülő érdeklődése a Monarchia irányában, – vagy megpróbálja szétverni a még képlékeny ellenszövetséget azzal, hogy az egyik potenciális tagot kikapcsolja a körből, és saját oldalára állítja. Az előbbiekben említett tervezetek is ennek tudhatók be. 1913–1914 folyamán Bulgária kétségbeesett lépéseket tett stabil szövetség kidolgozására. Bobcsev – bár meglehetősen furcsa javaslatot tett – mégis alapvetően jól látta meg a helyzet lényegét: a pétervári követ szerint meg kellene egyezni Szerbiával, mert „ma Szerbiának sokkal nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk őrá” és emiatt talán hajlandó lesz engedményekre. Sokkal több előnnyel jár Szerbiával megegyezni, mint hagyni, hogy egyezségre lépjen Görögországgal és Romániával. Szerbia adjon egyházi és oktatási autonómiát a macedobolgároknak és nyújtson segítséget a görög
72
ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV /25. Nr. 457. fol. 833-834. 1913. október 3. Jeniköj, Pallavicini 73 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV /25. Nr. 1363. fol. 811-812. 1913. október 7. Szófia, Tarnowski 74 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV /25. Nr. 457. fol. 830. 1913. október 3. Jeniköj, Pallavicini 75 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Balkankonflagration Liasse XLV 25. Nr. 836. fol. 814. 1913. október 4. Jeniköj, Pallavicini
KÚT 2007/1-2.
91
propaganda és nyomásgyakorlás ellen, mely az Égei-tengeri kijáratot fenyegeti, cserébe Bulgária eláll a revíziótól. Mindennek hátterében az állt, hogy az oroszbarát Bobcsev egyaránt el akart kerülni egy szerb-orosz közeledést,76 mely bekerítette volna Bulgáriát, mint ahogyan egy bolgár-osztrák-magyar szövetséget is. A ruszofilekkel ellentétes irányt képviselő Radoszlavov-kabinet viszont szerbellenes koalícióba is hajlandó volt belemenni. Az ÖHHStA dokumentumai között fennmaradt egy kézirat, mely az egyik ilyen lehetőséget vázolta fel. A védelmi szövetség tervezetében a két fél – Bulgária és a Monarchia – megegyezett abban, hogy kölcsönösen, katonai erővel megsegítik egymást, ha bármelyiküket támadás éri két ország részéről, mely közül az egyik határos mind a Monarchiával, mind Bulgáriával – és amely ország nem Románia. Itt tehát egy nyíltan szerbellenes szövetség tervezete körvonalazódott. A szerződéstervezet burkoltan még Oroszország ellen is irányult; egy szerb-orosz támadás esetén ugyanis kilátásba helyezte Bulgária segítségét. Bulgária csak akkor kapott volna segítséget, ha Szerbia nem egyedül támad rá, például szerborosz, szerb-görög, szerb-török támadás esetén.77 Mindez azonban papíron maradt. Bulgária 1915-ig nem kötelezte el magát, akkor azonban hasonló feltételekkel és célokkal tette. 1913. szeptember 29-én írták alá végül a török-bolgár békeszerződést, amely újból életbe léptette az 1911. február 19-i kereskedelmi egyezményt és a kölcsönös kedvezményt, ami mindkét fél kimerült gazdaságára jótékony hatással volt.78 Ezen kívül több előremutató lépést tettek, így teljes amnesztiát adtak mindenkinek, a határ bármelyik oldalára is kerüljön. A nemzetiségeknek 4 évig opcionális joguk volt állampolgárságuk kérdésében, azaz négy évig tulajdonképpen kettős állampolgároknak számítottak, utána viszont dönteniük kellett, hogy távoznak, vagy maradnak az új állam keretei között. A bolgárok által megszerzett területeken a szultán megtarthatta birtokait, és a mecsetek és a mohamedán iskolák az egyházközségek tulajdonát képezték, tehát nem kerültek állami tulajdonba, így nem kellett elsorvadásuktól félni. Az átadott vasútvonalakon a bolgárok szereztek meg minden jogot és minden kötelezettséget is. A 76
BOBCSEV, 1914. 33. „Szăsz Szărbija nie mozsem da szporazumeem… Na dnesnoto vreme Szărbija ima mnogo povecse nuzsda ot nasz, otkolkoto nie ot neja… da dade avtonomni prava cerkovni i ucsilistni na bălgarite v Makedonija… da ni dade pălno szădejstvija protiv grăckija natiszăk…. V szăjuz sz Ruszija i Szărbija nie ste mozsem da sze protivoposztavim…” 77 ÖHHStA PA I. Kt. 494. Liasse XLV /17. Die Balkankonflagration. Hauptsachliche Bestimmungen eines Geheimvertrages zwischen Österreich-Ungarn und Bulgarien. Dátum nélkül. Fol. 326-327. „Falls die Monarchie von einer Grossmacht in Bunde mit einer zweiten Staat angegriffen wird, verpflichtet sich Bulgarien zur militärischen Cooperationen vorausgesetzt, dass betreffende Staat mit Bulgarien limitroph ist. Falls Bulgarien von zwei Staaten angegriffen wird, verpflichtet sich die Monarchie zur militärischen Cooperationen vorausgesetzt, dass wenigstens einer jeder beiden Staaten mit der Monarchie limitroph ist.” A következő pont kimondja, hogy ha ez az állam Románia, a Monarchia nem avatkozik be, valamint, hogy egy konferencián a Monarchia Bulgária macedóniai igényeit elfogadja és támogatja. Így a Monarchia végeredményben – megkésve – elismerte a bolgár pretenciók jogosságát. 78 KESZJAKOV, B.: Prinosz kăm diplomaticseszkata isztorija na Bălgarija 1878-1925. Tom. 1. Sofia, 1925. 60.
92
KÚT 2007/1-2.
béke 10. pontja egy görögellenes bolgár-török szövetség alapjait fektette le.79 Burián is úgy értékelte a Monarchia szemszögéből a török-bolgár békét, mely a görög-albánbolgár-török blokk egyik pillére lehet, amely blokk ellensúlyozhatja az orosz támogatással felálló szerb-román blokkot.80 Bulgária számára 1913–1914 fordulója nem hozott döntő áttörést: a konstantinápolyi békében komoly területi engedményekre kényszerült. Igaz ugyan, hogy elmondhatta, hogy önerőből sikerült a háborús eredmények kis részének megmentése, de ez azzal a kellemetlen hozadékkal járt, hogy kimaradt a szövetségi rendszerekből. Ez azonban ideiglenes állapot volt csak: 1914 után mind az antant, mind a központi hatalmak számára felértékelődött az ország és immár ők maguk ajánlották fel azokat a területeket – a szerb és görög Macedóniát – a bolgároknak, amelyekért Bulgária másfél évvel korábban a nagyhatalmi tiltások ellenére harcba szállt. A „harmadik” Balkán Szövetség – Szerbia, Románia és Görögország kvázimegállapodása – nem bizonyult életképesnek: a békét és az egyensúlyt nem tudta garantálni.
Abstract The short-term Impacts of the Bucharest Peace Treaty on Power Policy and the Orientation of the Bulgarian Foreign Policy This contribution investigates the transformation of the Power Policy after the Bucharest Peace Treaty and the attempt of Bulgaria to secure her interest against Turkey and to hinder the restoration of an anti-Bulgarian third Balkan Leaguge - with the help of the intervention of the powers that she formerly tried to avoid. Bulgaria wanted to prolong the negotiations in Bucharest in order to reach a separate agreement with Romania then to destroy the Serbs and the Greeks, and to make the Powers intervene. But the Powers recognised that even if they worked together in order to revise the Bucharest Treaty, they would not have any instrument to expell the Serbs and Greeks from the occupied territories. If a Power had tried to do so, the others would have immediately opposed this leading probably to a world war. Before Bucharest the policy of the Monarchy aimed to send Bulgaria to war with the promise of the Austrian support (it was not only remained unfulfilled, but even the leaders of the Monarchz did not take it seriously): if Bulgaria loses she will be bound to the Monarchy forever due to the discord towards the neighbours. But a Bulgaria with territorial pretensions against Serbia (instead of Turkey – after losing Macedonia), that could be realised only in an anti–Serbian war which would lead definitely to an European War due to Russian countermeasures, was not welcomed by the Germans. Bulgaria became irrelevant as an ally. Although the government of Bulgaria became austrophil (just when she became a dangerous factor for peace), since the Monarchy offered greater compensation, the 79
PN. 1913. szeptember 30. Valójában az említett cikkely csak a későbbi - akár katonai együttműködést irányozta elő, konkrétumokat nem tartalmazott. A terveket lásd fentebb. 80 BURIÁN, 1999. 72.
KÚT 2007/1-2.
93
Russians reached their minimal goal. The Monarchy had no instrument to satisfy the Bulgarian claims without the Russian aid, but the Russians constantly decreased their promises, and this would have discredited the Monarchy forever in the eyes of Bulgarian politicians if the Russian proposal had become agreed and approved. These considerations were behind the Russian concept and not the wholehearted support of the revision. Bulgaria realised that due to the constellation of Power Policy noone would support her aims against Turkey so reached an agreement by her own losing the most of Eastern Thrace. During the rhapsodic negotiations the idea of a Bulgarian-Turkish alliance emerged reflecting the opposition in the political concepts of the Monarchy and Germany. Although the forced proposal was the result of the combinations of the latter two competing foreign powers promoting their own objectives and the common fear of the re-establishment of a Serbo-Bulgarian-Russian alliance, the plans of counteralliances against Bulgaria between Romania Serbia and Greece threatening Bulgaria with isolation made the Turkish proposal acceptable for the Bulgarians. Among other political calculations that failed we have to mention the plans of the Serbo-Bulgarian(-Russian) reconciliation and alliance in exchange for Macedonian autonomy, the Greek-Turkish alliance proposed by Germany, the Bulgarian-Romanian alliance advertised by the Dual Monarchy, and the Romanian-Turkish negotiations. Based on the documents of the Bulgarian and Austrian archives these are all enlightened in this study.
94
KÚT 2007/1-2.
SERES ATTILA
Az 1940. szeptember 3-i magyar-szovjet kereskedelmi szerződés néhány problémájáról Bevezető Az 1940 kora őszétől 1941 kora tavaszáig tartó rövid, mintegy féléves időszakban Magyarország és a Szovjetunió egy sor gazdasági jellegű bilaterális nemzetközi egyezményt kötött egymással. Az államközi megállapodások rendszerének első két eleme az 1940. szeptember 3-án parafált kereskedelmi és hajózási szerződés és a hozzá szervesen kapcsolódó áruforgalmi és fizetési egyezmény volt. Ezt követték a gazdasági kapcsolatok infrastrukturális hátterét megalapozó megállapodások, így az 1941. február 4-i postaforgalmi egyezmény (a közvetlen távíró- és távbeszélő, és a közvetlen postai összeköttetés felvételéről), majd az 1941. március 1-i vasútforgalmi egyezmény (a közvetlen vasúti személy- és teherszállítási forgalom felvételéről). Feltűnő, hogy az ezt megelőző két évtizedben semminemű gazdasági megállapodás nem jött létre Moszkva és Budapest között, noha ez a kettejük meglehetősen csekély volumenű és alacsony intenzitású áruforgalmának élénkítése céljából már a magyar kortársak szemében is indokoltnak látszott. A magyar-szovjet kereskedelmi kapcsolatok történetét azért is érdemes mélyrehatóbban feltárni, mert annak vizsgálata tágabb kontextusban lehetőséget biztosít bizonyos általános gazdaságtörténeti konzekvenciák levonására Magyarország külkereskedelmével, illetve a magyar külkereskedelem orientációs nehézségeivel kapcsolatban. Rögtön adódik a kérdés, hogy mi motiválta ekkor a két gyökeresen eltérő belső berendezkedésű politikai rendszer közeledését gazdasági téren, és milyen szerepet játszottak ebben a geopolitikai viszonyok, a regionális gazdaságstratégiai célok, esetleg a háború által teremtett kényszerhelyzetek? Egyáltalán, mi a magyarázata annak, hogy – hosszú előzmények és előkészületek után – éppen 1940 nyarán-őszén találnak egymásra a két ország külgazdasági törekvései? A gazdaságtörténeti vonatkozásokon túlmenően van azonban egy olyan, inkább elméleti jellegű közgazdasági probléma is, amire a magyar-szovjet államközi kereskedelmi kapcsolatok, és azok 1940 nyara és 1941 ősze között felmutatott sikerei ráirányítják a figyelmet. A két világháború közötti korszak gazdaságelméletének és gazdasági politikájának egyik sokat vitatott és nagy jelentőségű témájává vált az állam (a kormányzat) lehetséges és szükséges helye és szerepe a piaci folyamatokban. Ezt a kérdést már a klasszikus közgazdaságtan egyes képviselői is elemezték a XIX. században, jobbára a gazdasági szabadság és a szabad verseny alapállásán és alapértékein építkező elméletek keretein belül maradva. Igazán nagy horderejű vitákat azonban éppen a két világháború közötti időszakban váltott ki, részben az első világháború és az 1929–1933 folyamán lezajló nagy gazdasági világválság globális
KÚT 2007/1-2.
95
gazdasági megrázkódtatásai és az egyes nemzetgazdaságokra gyakorolt hatásai nyomán.1 Az 1920-as, 1930-as évek magyar forrásaiban a Szovjetunió gazdaságirányítási rendszerének, s különös tekintettel a – tanulmányunk homlokterében is lévő – külkereskedelmi szervezetének jellemzésénél gyakran találkozunk az „egy kéz” fogalmával. Ennek főbb tartalmi elemeiről az alábbiakban részletesen is szólunk, de annyit előrebocsátunk, hogy a szovjet típusú permanens állami jelenlétet, és állami monopoljogot a gazdaság majd minden szférájában magyar részről, és általában véve az egész tőkés világban elutasítással, vagy némi idegenkedéssel interpretálták. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a rendkívüli háborús viszonyok közepette, 1939–1940 folyamán a magyar állam is erőteljesen beavatkozott a szabad piaci folyamatokba, és hatalmi eszközöket alkalmazott a gazdasági javak elosztásánál, különösen a gazdaság működtetésében nélkülözhetetlen nyersanyagok beszerzése és disztribúciója terén. Munkánkat ezért egy esettanulmánynak is szánjuk annak érzékeltetésére, hogy a magyar állam (a kormányzat) – a nemzetgazdaság feszítő érdekeire hivatkozva, – milyen törvényi háttérrel és milyen módszerekkel presszionálta a vállalati szférát. Az állami nyomásgyakorlásnak egy szembetűnő esete ugyanis éppen akkor rajzolódik ki előttünk, ha nyomon követjük a gazdasági élet minden területén túlzott állami befolyással „vádolt” Szovjetunióval kötött kereskedelmi szerződés történetét, illetve a szerződés 1941. június 27. utáni sorsát.
A magyar-szovjet kereskedelmi kapcsolatok feltételrendszere A Szovjetunió 1939–1940 folyamán követett külkereskedelmi politikájának tárgyalásánál megkerülhetetlen a kormányszerv szerepét betöltő Népbiztosok Tanácsa által még 1918. április 22-én elfogadott dekrétum, amely nacionalizálta a külkereskedelmet, s arra teljes állami monopóliumot vezetett be.2 Érdemes megjegyezni, hogy ez a rendelkezés még az ipar és a belkereskedelem államosítását is megelőzte. Az 1920-as évek legelején több intézkedés együtteseként összeálló új gazdaságpolitika (NEP) lehetővé tette, hogy az iparon és a belkereskedelmen belüli állami dominancia megtörjön, s ez a két ágazat magántőkét importáljon, az új gazdaságirányítási rendszer ugyanakkor nem oldotta fel a külkereskedelem állami monopóliumát.3 Ez a két világháború közötti korszak egészében azt jelentette, hogy a rendszeres és effektív kereskedelmi forgalom megindítása a Szovjetunióval szinte elképzelhetetlenné vált olyan kormányközi kereskedelmi keretegyezmény aláírása 1
Erre részletesen lásd: BEKKER ZSUZSA – HILD MÁRTA: Közgazdaságtan a két világháború között. In: Magyar közgazdasági gondolkodás (a közgazdasági irodalom kezdeteitől a II. világháborúig). Szerk. BEKKER ZSUZSA. (Gazdaságelméleti olvasmányok 2.) Budapest, Aula, 2002. 535–541. 2 Szövegét lásd: Dekreti szovjetszkoj vlasztyi. T. II. 17 marta–10 ijulja 1918 g. Red. G. D. OBICSKIN, SZ. NY. VALK. Moszkva, 1959. 158–160. 3 J. P. BOKARJEV: Rosszijszkaja ekonomika v mirovoj ekonomicseszkoj szisztyeme (konyec XIX-30-e gg. XX v.). Ekonomicseszkaja isztorija Rosszii XIX–XX vv.: szovremennij vzgljad. Otv. red. V. A. VINOGRADOV. Moszkva, ROSSZPEN, 2001. 442–445.
96
KÚT 2007/1-2.
nélkül, amely meghatározta a szovjet export- és importvállalatokkal folytatott kereskedelem alapelveit, illetve szabályozta az áruszállítások utáni kifizetések rendjét. A Szovjetunió a nyugati tőkés államokkal kötött gazdasági egyezményeiben biztosította magának a jogot arra, hogy a másik ország fővárosában kereskedelmi kirendeltséget nyisson, amelynek meghatározott számú munkatársa diplomácia immunitást élvezett, a képviselet épülete és helyiségei pedig exterritoriális jogokat nyertek. A Külkereskedelmi Népbiztosság egy 1941 tavaszán készült költségvetési kimutatása 23 szovjet kereskedelmi képviselet működéséről számol be világszerte – beleértve a budapestit is. 4 A kereskedelmi kirendeltségek megnyitásával párhuzamosan épült ki a szovjet gazdaság külföldi szervezeti hálózata is. A magyar forrásokból is tudhatjuk, hogy 1940–1941 folyamán a Szovjetunióba irányuló behozatalt és az onnani kivitelt 20 állami kereskedelmi vállalat felügyelte.5 Ezek közül magyar szempontból a legfontosabb a faipari exportőr Exportlesz, az olajipari exportőr Nyeftyeszindikat, és az ipari nyersanyagokat (azbeszt, vasérc, mangánérc) exportáló Promexport, illetve a gépipari készgyártmányokat importáló Masinoimport. Az adott ország gazdasági termelésének keresletéhez és kínálatához igazodva a kereskedelmi vállalatok kihelyezett irodát hozhattak létre a külföldi szovjet kereskedelmi missziókon. A beszerzéseket és eladásokat eszközlő export- és importvállalatok közvetlenül a Külkereskedelmi Népbiztosság, tehát közvetve a kormány joghatósága alá tartoztak. Az „egy kéz” rendszere a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kereskedelmi vállalatoknak az export- és importműveletek mindegyikéhez a felettes joghatóságuk engedélyét kellett kérniük, tehát végső soron az állami gazdaságpolitika szegmensei voltak, az állam monopoljogát érvényesítették a külkereskedelemben. A szovjet külpolitika kontextusában szükséges utalni arra, hogy 1940 folyamán, rövid egy év leforgása alatt, a Szovjetunió egy sor olyan közép- és délkelet-európai országgal rendezte a kereskedelmi kapcsolatait, amelyekkel korábban egyáltalán nem volt gazdasági jellegű megállapodása. Bulgáriával január 5-én,6 Jugoszláviával május 11-én,7 Magyarországgal szeptember 3-án, s az 1939 tavaszán függetlenné vált Szlovákiával december 6-án8 kötött kereskedelmi és hajózási szerződést. Nem érdektelen, hogy a jugoszláv-szovjet kereskedelmi szerződés még a két állam közötti diplomáciai viszony felvételét kimondó június 24-ei jegyzékcserét is megelőzte, s ezzel a Szovjetunió feladta azt az 1924 óta, vagyis az „első elismerési hullám” óta követett 4
Rosszijszkij goszudarszvennij arhiv ekonomiki (A továbbiakban: RGAE), f. 413. op. 13. gy. 3816. l. 38–41. 5 Feljegyzés a moszkvai magyar–szovjet tárgyalások 2. sz. albizottságának harmadik üléséről. 1940. augusztus 14. Magyar Országos Levéltár (A továbbiakban: MOL), K 69, 760. cs., 1940–I– 5. t., 24–27. fol. 6 Dokumenti vnyesnyej polityiki. 1940–22 ijunyja 1941. T. XXIII. Kny. 1. 1 janvarja–31 oktyabrja 1940 g. Red. G. E. MAMEDOV. Moszkva, Mezsdunarodnie otnosenyia, 1995. (A továbbiakban: DVP, 1995.) 14–23. 7 Uo. 260–267. 8 Dokumenti vnyesnyej polityiki. 1940–22 ijunyja 1941. T. XXIII. Kny. 2. (Csaszty 1) 1 nojabrja 1940 g.–1 marta 1941 g. Red. G. E. MAMEDOV. Moszkva, Mezsdunarodnie otnosenyia, 1998. 166–169.
KÚT 2007/1-2.
97
markáns álláspontját, mely szerint a piacának megnyitását a diplomáciai elismeréséhez köti.9 A teljesség kedvéért nem szabad említetlenül hagyni azt sem, hogy 1940 kora ősze óta egy román kereskedelmi delegáció is Moszkvában tartózkodott, de a két ország közötti politikai feszültség miatt csak 1941. február 26-án sikerült megállapodást elérnie.10 A kelet-európai országokkal kötött kereskedelmi szerződések a jogi konzekvenciáikat tekintve ún. „legnagyobb kedvezményes” szerződések voltak: a szerződő felek biztosították egymás számára a legnagyobb kereskedelmi egyezmény elvét, vagyis deklarálták, hogy a behozatal és kivitel, a vámok, a hajózási és kikötői illetékek, illetve a tranzit tekintetében biztosítják a másik fél számára mindazokat a kedvezményeket, amelyeket korábban egy harmadik állam számára már megadtak. Egy-egy cikkely foglalta magába a távíró, távbeszélő- és postai forgalom szabályozását, a választott bírósági eljárást, stb. Mindkét szerződéshez egy kiegészítő jegyzőkönyvet csatoltak, amely szabályozta a másik államba akkreditált szovjet kereskedelmi kirendeltségek jogállását, vezetőik és meghatározott számú helyetteseik diplomáciai immunitását, feladatkörét. Az áruszállítási és fizetési egyezmények ún. kontingens-egyezmények voltak, amelynek lényege abban állt, hogy az export és import értékét egy előre megállapított keretben szabták meg, vagyis az egyik szerződő állam ugyanakkora értékben exportált árut a másikba, mint amekkora értékben importált onnan. Ezzel lehetővé vált a kereskedelmi egyensúly elvének fenntartása, úgy, hogy közben mindkét ország hozzájutott a számára szükséges nyersanyagokhoz vagy mezőgazdasági-ipari termékekhez. A hangsúly a kivitel és behozatal teljes értékére, és nem a mennyiségére esett, ezért az értékkereten belül mozgó árufajták mennyiségét (kontingenseit) kölcsönösen állapították meg. A szovjet-bolgár szerződés 4,1 millió, a
9
A szovjet, majd az orosz történetírás az „első elismerési hullám éveként” aposztrofálja az 1924. évet, arra utalva, hogy ekkor több nyugati tőkés állam (például Anglia, Olaszország, Ausztria, Franciaország) ismerte el a bolsevik államot, amelynek így sikerült kitörnie a nemzetközi elszigeteltségből. Erre részletesen lásd például: V. A. SISKIN: Sztanovlenyie vnyesnyej polityiki poszlerevoljucionnoj Rosszii (1917–1930 godi) i kapitalisztyicseszkij mir. Ot revoljucionnovo „zapadnyicsesztva” k „nacional-bolsevizmu”. Ocserk isztorii. Szankt-Petyerburg, Dmitrij Bulanyin, 2002. 175–239. 10 A román-szovjet kereskedelmi és hajózási szerződés szövegét lásd: Szovjetszko–ruminiszkie otnosenyija. T. II. 1935–1941. Dokumenti i matyeriali. Red. A. A. AVDEJEV–M. R. UNGUREANU. Moszkva, Mezsdunarodnie otnosenyia, 2000. 443–449. Mind a magyar sajtóból, mind primer forrásokból kitűnik, hogy az 1940–1941 fordulóján a Moszkvában tárgyaló magyar üzleti delegáció tagjai némi kárörömmel viszonyultak a románok kudarcához. Így például az Ellenőr című közgazdasági hetilap azt írta, hogy a szovjet gazdasági vezetők sokkal megértőbben viszonyultak a magyarokhoz, mint a románokhoz. (Komoly kilátásokkal indul a magyar–szovjet kereskedelmi forgalom. Az Ellenőr, 1941. február 1. 1.) Perényi-Lukács György követségi titkár Bárdossy László külügyminiszterhez küldött 1941. február 13-i jelentésében enyhe malíciával jegyezte meg: „A román delegáció tagjai közt is láttam ismerős és ellenszenves arcokat. A románok boldogok, hogy tárgyalásaik nem haladnak előre, mert így egyelőre nem kell hazamenniük”. MOL, K 69, 757. cs., 1941–I–d–1. t., 118–122. fol.
98
KÚT 2007/1-2.
szovjet-jugoszláv 3,2 millió, a szovjet-magyar 3,7 millió, míg a szovjet-szlovák 2,4 millió dollár értékben szabta meg az áruforgalom egyenlegét.11 A magyar gazdaság egyik legégetőbb problémáját 1939–1940 folyamán a háború kitörése miatt a nyersanyag-beszerzési csatornák jelentős részének eltömődése, és az ennek nyomán fellépő nyersanyaghiány jelentette. Ez lett a vezérmotívuma a gazdasági közeledésnek a Szovjetunió felé. A nyersanyag-beszerzés terén előállott zavarok hozzávetőleges méreteire a magyar dokumentumokban lévő statisztikák és adatok alapján tudunk következtetni. Krausz Rolf, a Külügyminisztérium munkatársa, aki korábban a balti államokba akkreditált magyar kereskedelmi attaséként dolgozott, 1939. november 13-án egy részletes feljegyzést készített a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok perspektíváiról. A szakember 44 millió pengő értékűre becsülte azt a nyersanyag-mennyiséget, ami az 1939. szeptember 1-je óta tartó háború következtében kieshet.12 1939-ben a magyar behozatal értéke – kerekítve – 490 millió pengőre rúgott,13 amiből 84 millió pengő volt az ipari nyersanyagok részesedése. 14 A helyzeten az sem változtatott, hogy 1939–1940 folyamán Magyarország komoly revíziós sikereket könyvelt el, mivel területi állományát kevésbé iparosodott, és meglehetősen szegényes ásványkincs-lelőhelyekkel rendelkező vidékekkel gyarapította. Sőt, ahogy Krausz megállapította, a Dél-Felvidék és Kárpátalja visszacsatolása nemhogy csökkentette volna, hanem még 15%-al emelte is az ország nyersanyagigényét.15 Ez 1939–1940-ben hatalmas súllyal nehezedett a gazdaságra, hiszen az 1938. évi győri program 1941-ig tartó hadiipari konjunktúrát indukált, aminek következtében a gyáripari termelés indexe az 1938. évi teljesítményhez képest 1939-ben 21–24%-al, 1940-ben pedig újabb 11%-al növekedett.16 A magyar gazdaságtörténeti szakirodalomban csak utalásszerű észrevételeket találhatunk arra vonatkozólag, hogy a 11 TOLNAI GYÖRGY: A Szovjetunió délkelet-európai kereskedelmi kapcsolatai. OMKE, 1941. április 5. 3. 12 Krausz Rolf feljegyzése a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok perspektíváiról. 1939. november 13. MOL, K 69, 760. cs., 1939–I–7. t., 37–75. fol. 13 BUZÁS–NAGY, 1961. 380. 14 A magyar nyersanyagellátás problémái. OMKE, 1939. december 9. 5. 15 Kárpátalja és Észak–Erdély visszatérése az anyaországhoz legfeljebb a faipar beszerzési problémáit oldhatta meg. Jellemző erre, hogy Csáky István külügyminiszter a Nyikolaj Saronov budapesti szovjet követtel folytatott egyik beszélgetésében akként értékelte a második bécsi döntés gazdasági konzekvenciáit, hogy azzal „Magyarország nem kapott mást, mint erdőket és hegyeket, [kiemelés tőlem – S. A.] és az önálló állam megszervezéséhez szükséges összes természeti kincs a magyar határon kívül maradt”. Nyikolaj Saronov jelentése Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztosnak. 1940. október 28. Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Federacii (A továbbiakban: AVP RF), f. 06. op. 2. p. 13. gy. 137. l. 19–26. 16 Csak a rendszerváltás után megjelent szakirodalom közül tallózva: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk. HONVÁRI J ÁNOS. Budapest, Aula, 1995. (A továbbiakban: HONVÁRI, 1995.) 439. GUNST PÉTER: Magyarország gazdaságtörténete (1914–1989). Magyar gazdaságtörténet 2. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 105. CSIKÓS-NAGY BÉLA: A XX. század magyar gazdaságpolitikája. Tanulságok az ezredforduló küszöbén. Budapest, Akadémiai, 1996. (A továbbiakban: CSIKÓS-NAGY, 1996.) 100–102. KAPOSI ZOLTÁN : Magyarország gazdaságtörténete. Budapest–Pécs, Dialóg–Campus, 2002. 317–320.
KÚT 2007/1-2.
99
magyar gazdaság milyen áron érte el ezt a felfutást, és általában véve elsiklik azon probléma mellett, hogy ezt a gazdasági teljesítményt egy egyre jobban szűkülő nyersanyag-bázis igénybevételével kellett fenntartani. Igaz, Honvári János és CsikósNagy Béla sejtetni engedték, hogy már a háború kirobbanásától kezdve, de különösen az Anglia és Németország között dúló tengeri blokádháború, majd Olaszország hadba lépése nyomán észrevehetően szűkültek a magyar gazdaság nyersanyag-beszerzési lehetőségei, ami bénítólag hatott egyes ipari ágazatokra.17 A győri program zökkenőmentes végrehajtását így csak kétféle módon lehetett szavatolni. Egyrészt kivételes adminisztratív intézkedésekkel, például a Magyarországról kiinduló nyersanyagexport radikális visszafogásával, vagy a meglévő készletek tartalékolásával, egy ésszerű és átgondolt készletgazdálkodással. Az egyre több nyersanyagot felemésztő hadiipari konjunktúra fenntartása érdekében a magyar kormány több olyan intézkedést foganatosított, amelyek lehetővé tették a nyersanyagellátás és készletgazdálkodás központi szabályozását és felügyeletét. A 11.112/1939. M. E. számú rendelet felhatalmazást adott az iparügyi miniszternek az ipar számára szükséges nyersanyagok, félgyártmányok termelésének, felhasználásának és fogyasztásának szabályozására. A felhatalmazás alapján egész sor rendelet jelent meg, ami megszabta az egyes iparágakban a nyersanyag-felhasználás mértékét és előírta a segédanyagokkal való keverést.18 A 10.670/1939. M. E. számú rendelet előírta, hogy egyes anyagkészletek zár alá vétele és esetleges igénybevétele, továbbá az ipari nyersanyagok és termékek előállításának, forgalmának, és felhasználásának szabályozásával kapcsolatos tennivalók ellátására az iparügyi miniszter bizottságokat állíthat fel (ipari anyaggazdálkodás szakbizottságai).19 A 4.570/1940. M. E. számú rendelet zárolta a magánvállalatok birtokában és tulajdonában lévő nyersanyagokat, és az iparügyi miniszter engedélyéhez kötötte a zár alá vett készletek forgalomba hozatalát, megszerzését, elosztását, raktározását, kiadását és felhasználását.20 (Nyilván ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy Magyarország külkereskedelmi forgalmának egyenlege 1940-ben passzívummal zárult, ami 1930 óta precedens nélkülinek számított.21) A nyersanyag-ellátás folyamatosságának biztosítása érdekében hozott intézkedések a gazdasági egyesületek és ágazati szövetségek részéről számtalan bírálatot váltottak ki, azok elsietett és türelmetlen végrehajtása, illetve az üzleti szféra érdekeivel való összehangolásuk elmaradása miatt. Az a kifogás is elhangzott, hogy a végrehajtásra hivatott anyaggazdálkodási szakbizottságok nem egyszer túllépték a hatáskörüket, és „gyakran tapasztalhatók olyan intézkedések, melyek a nyersanyagbehozatal és elosztás, valamint a belföldi áruelosztás terén a törvény rendelkezésein 17
HONVÁRI, 1995. 441. CSIKÓS-NAGY, 1996. 102. A magyar nyersanyagellátás problémái. OMKE, 1939. december 9. 5. 19 Budapesti Közlöny, 1939. november 25. 2. 20 Budapesti Közlöny, 1940. június 23. 1-7. 21 Magyarország külkereskedelmi forgalmának egyenlege 1920–1929 között magyar passzívummal, 1930-tól minden évben magyar aktívummal zárult. BUZÁS JÓZSEF – NAGY ANDRÁS: Magyarország külkereskedelme 1918–1945. Budapest, 1961. (A továbbiakban: BUZÁS– NAGY, 1961.) 380. Honvári megemlíti azt is, hogy a magyar export 1940-ben az 5%-ára zsugorodott. HONVÁRI, 1995. 441. 18
100
KÚT 2007/1-2.
túlmenő korlátozásokat jelentenek a kereskedők és vállalatok egyes csoportjai részére”.22 A gazdasági szféra képviselői alapvetően respektálták az intézkedések honvédelmi szempontjait, de úgy vélték, hogy ezek a felülről hozott intézkedések sértik a piaci szabadság elvét, túlzók, és aránytalanul részesítik előnyben a honvédelem érdekeit az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi magánvállalatok érdekeivel szemben. Az említett rendeletek hatályba léptetésére a jogalapot (és hivatkozási alapot) ugyanis az 1939/II. tc. (honvédelmi törvény) adta, amelynek 212.§-a kimondta, hogy a kormány (a Miniszterelnökség) akár közvetlenül, akár az arra rendelt szervek útján szabályozhatja és ellenőrizheti bármely nyersanyag, termény, termék, és árucikk termelését, előállítását, forgalmazását, felhasználását, és megszabhatja a termelésének és feldolgozásának módját. Deklarálta azt is, hogy a nyersanyagok és egyéb cikkek tekintetében a kormány a fennálló törvényektől eltérően is rendelkezhet.23 A másik lehetőségnek látszott új nyersanyagpiacok feltérképezése. A gazdasági nyitást a Szovjetunió felé ésszerűvé tette, hogy Magyarország a gazdasági infrastruktúrájának működtetéséhez elengedhetetlen nyersanyagokat a háború előtt 46 különböző országból szerezte be,24 míg a földrésznyi kiterjedésű Szovjetunióból sokkal koncentráltabban lehetett volna szert tenni erre a nyersanyagbázisra vagy legalább annak egy részére.25 A két világháború között a világ nyersolajkészletén belül a Szovjetunió nyersolajkészletét 37,4%-ra becsülték. A Szovjetunió európai része úgyszintén a világ leggazdagabb vasérclelőhelyének számított, a bolsevik állam a háború előtti években a világ vasérctermeléséből 18-21%-al részesedett. 1937-ben a világ mangánérc termelésének 41%-át, krómérc termelésének 15,5%-át biztosította. De ugyanilyen gazdagnak és kifogyhatatlannak tartották az építőipari alapanyagként használt azbeszt lelőhelyeit, és a legtisztább kokszolható feketeszén, az antracit DélUrál vidékén fellelhető altalaj-készleteit is.26 A vasérc, mangánérc és krómérc az 1939ben a teljes hazai ipari termelés emelkedését jóval meghaladó, 53%-os növekedést felmutató gépipari, és 54%-os növekedést elérő fémipari termelés legfőbb feldolgozott alapanyagát szolgáltatta.27 A második bécsi döntés előtt komolyan számításba kellett venni a szovjet erdőgazdaság kapacitásait, hiszen a Szovjetunió területének 44,7%-át erdőségek foglalták el, a kitermelt fa mennyisége az 1930-as évek első felében 210 millió m³ körül mozgott. (Összehasonlításképpen: Magyarországon ugyanebben az időszakban évente 3,1–3,7 millió m³ között váltakozott a fakitermelés).28 22
Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület 1940. évi közgyűlésén is szóba került a kérdés. A kereskedelem új feladatairól és régi sérelmeiről tárgyalt az OMKE XXXVI. közgyűlése. OMKE, 1940. május 11. 9. 23 Magyar Törvénytár. 1939. évi törvénycikkek. Jegyzetekkel ellátták: DEGRÉ MIKLÓS – VÁRADY BRENNER ALAJOS. Budapest, Franklin Társulat, 1940. 69. 24 A magyar nyersanyagellátás problémái. OMKE, 1939. december 9. 5. 25 A Szovjetunió területe 1939-ben mintegy 21 millió km², lakosságának száma pedig 170,5 millió fő körül mozgott. THIRRING LAJOS: A Szovjet-Únió népességének száma és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle, XXIII. évf. (1945). 1–6. sz. 14–17. 26 SZALAY ZOLTÁN: A Szovjet-Únió bányászata és kohászata. Uo. 66–71. 27 A gépipar és a fémipar növekedési statisztikáját lásd: HONVÁRI, 1995. 439. 28 SZÖLLŐSY ZOLTÁN : Mezőgazdaság, állattenyésztés és erdészet a Szovjet-Únióban. Magyar Statisztikai Szemle, XXIII. évf. (1945). 1–6. sz. 59–61.
KÚT 2007/1-2.
101
Tárgyalások Moszkvában Érthető, hogy ilyen feltételek mellett a kereskedelmi tárgyalások előkészítésére irányuló kezdeményezés magyar részről indult ki. A közvetlen kiindulópontot az adta, hogy az 1939. szeptember 17-én lengyel területekre beözönlő Vörös Hadsereg egységei szeptember 25–26. folyamán kiértek az egykori lengyel–magyar határra, s a következő két nap során több ponton (Tatár-hágó, Vereckei-hágó, Beszkid-alagút) felvették a hivatalos érintkezést a magyar határőrizeti szervekkel.29 Noha a diplomáciai kapcsolatok felvételéről eddigre már megszületett a megállapodás, Kristóffy József moszkvai magyar követ csak október 25-én, míg Nyikolaj Saronov budapesti szovjet követ még később, december 7-én adta át a megbízólevelét. A „kényszerű együttélés” 1939 őszén a határsávban több helyen is határincidensekhez vezetett, ezért Kristóffy már megbízólevelének átadásakor felvetette Mihail Kalinyin előtt, – aki akkor a kollektív államfői testület, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnöke volt, – hogy az atrocitások jövőbeni megelőzése érdekében a két állam kössön egy határőrizeti konvenciót. Mind a magyar, mind a szovjet iratokból kiderül, hogy Kalinyin egyelőre tartózkodott a nyílt válaszadástól.30 A kérdés ugyanakkor annyira égetőnek bizonyult, hogy november 15én egy tárcaközi értekezletet hívtak össze a Külügyminisztériumban annak megvitatására. Ezen kifejezést nyert, hogy a magyar-szovjet viszony normalizálása végett célszerűbb lenne egy általános érvényű gazdasági egyezményt kötni, amelynek függeléke vagy egyes cikkelyei szabályoznák a határviszonyokból fakadó rendészeti és közlekedési kérdéseket is. A tanácskozáson elhangzott, hogy mivel Magyarország nyersanyagellátása a háborúban álló hatalmak által alkalmazott blokádintézkedések miatt veszélyeztetve van, gondoskodni kellene arról, hogy a magyar nyersanyagszükséglet legalább egy részét a kevésbé kockázatos, háborún kívüli szovjet piacról szerezzék be. A német és angol blokád nem befolyásolhatná a magyar–szovjet áruforgalmat, hiszen a közös határon könnyűszerrel kiküszöbölhetők lennének a szállítási problémák is.31 November 24-én Kristóffy egy diplomáciai jegyzéket nyújtott át Vlagyimir Patyomkin külügyi népbiztos-helyettesnek, amelyben egy kereskedelmi szerződés megkötésének előkészítését, a határforgalom szabályozását és egyúttal a közvetlen vasúti összeköttetés megteremtését javasolta a két ország között. Úgy tűnik azonban, hogy a szovjet diplomácia eleinte halogatóan viszonyult a kereskedelmi keretegyezmény megkötésére vonatkozó magyar elképzelésekhez, a magyar követ többszöri sürgetésére sem adott választ. Ennek magyarázata világosan leszűrhető abból
29
A szovjet csapatok felvették az érintkezést a magyar határbiztosító alakulatokkal. Magyar Nemzet, 1939. szeptember 28. 1. 30 A moszkvai magyar követség jelentései 1935–1940. Szerk. PETER PASTOR. Budapest, Századvég, 1992. (A továbbiakban: PASTOR, 1992.) 196–198. SERES ATTILA: Orosz levéltári források a magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok történetéhez (1939). Lymbus Magyarságtudományi Forrásközlemények. Főszerk. UJVÁRY GÁBOR. Budapest, 2005. 239–240. 31 Perényi-Lukács György feljegyzése a tárcaközi értekezletről. 1939. november 15. MOL, K 69, 760. cs., 1939–I–12. t., 55.349/1939. sz.
102
KÚT 2007/1-2.
az előterjesztésből, amit még Patyomkin utalt a legfőbb párt- és egyben állami döntéshozó grémium, az ÖK(b)P KB Politikai Irodája elé. A szovjet diplomata ebben arra utalt, hogy a magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok kérdését Moszkvának csak politikai szempontból célszerű megközelítenie.32 A szovjet külügyi vezetés előtt ekkor azonban még nem kristályosodott ki, hogy ebből a gazdasági együttműködésből milyen közvetett vagy közvetlen politikai hasznot húzhat. Sokat elárul azonban, hogy 1940. július 4-én már személyesen Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos közölte Kristóffyval, hogy a szovjet kormány kész kereskedelmi szerződést kötni Magyarországgal.33 Ez a geopolitikai környezet megváltozásával magyarázható: június végén a Szovjetunió érvényesítette a Romániával szembeni területi követelését, bekebelezte Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A szovjetek akciója tiltakozást váltott ki német részről, hiszen a Molotov–Ribbentropp-paktum csak a korábban a cári Oroszország részét képező Besszarábiát sorolta a Szovjetunió befolyási övezetébe, az első világháborúig az Osztrák-Magyar Monarchia területi állományába tartozó ÉszakBukovinát nem.34 A Szovjetunió délkelet-európai és balkáni hatalmi ambíciói arra engedtek következtetni, hogy továbbra is a Románia és Bulgária sorsát meghatározó fő erőként kíván fellépni, ezért nem lehetett mellékes számára a magyar-román területi ellentétek alakulása sem.35 Ezt alátámasztja az is, hogy a szovjet külügyi népbiztos éppen a már említett július 4-ei eszmecsere során fejtette ki először részletesen a magyar–román kapcsolatokra vonatkozó szovjet álláspontot.36 Azt mondhatjuk tehát, hogy Budapest szerepe és a magyar-szovjet viszony minősége alapvetően 1940. június 26-ától értékelődött fel Moszkva szemében, különösen a Romániával szembeni politikai játszma kontextusában. A szovjet hozzájárulás nyomán a magyar kormány már július 5-én elhatározta, hogy a magyar szerződés-tervezet elkészítésénél a szovjet-bolgár és a szovjet-jugoszláv kereskedelmi szerződések szövegét tekintik mintának.37 Július 16-án a Kereskedelmi Minisztériumban a Külkereskedelmi Hivatal vezetőinek és az öt legnagyobb érdekelt iparvállalat, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, a Weiss Manfréd Művek, a Láng Gépgyár, a Ganz és a MÁVAG képviselőinek részvételével megbeszélést tartottak, amelyen körvonalazták a magyar igényeket. A vállalatok képviselői elsődlegesen összesen mintegy 15 millió pengő értékben állapították meg azt a nyersanyagmennyiséget, amit a Szovjetunióból importálni kívántak, és ami 32 Patyomkin előterjesztésének tervezete az ÖK(b)P KB Politikai Irodája elé. AVP RF, f. 06. op. 1. p. 7. gy. 60. l. 9–11. 33 DVP, 1995. 415–416. 34 GABRIEL GOROGYECKIJ: Rokovoj szamoobman. Sztalin i napagyenyie Germanyii na Szovjetszkij Szojuz. Moszkva, ROSSZPEN, 2001. 44–48. 35 Erre lásd például Kristóffy 1940. június 30-i, július 11-i, szeptember 3-i jelentéseit. PASTOR, 1992. 252–254, 256–257, 258–260. 36 Eszerint a szovjet kormány jogosnak és megalapozottnak tartja Magyarország Romániával szembeni területi követelését, és ezt a nézőpontot fogja képviselni egy esetlegesen összehívandó nemzetközi konferencián is, amely Erdély státuszának kérdését tűzi napirendjére. 37 Csáky körlevele az érintett tárcák és államigazgatási szervek vezetőihez. 1940. július 6. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–h. t., 53.326/1940. sz.
KÚT 2007/1-2.
103
szükségeltetett a gyártási kapacitásuk fenntartásához. Ebből a legnagyobb tételt a 4000 vagonnyi vasérc, a szintén 4000 vagont kitevő nyersvas, a 200 vagon ferromangán, és a 20 vagon ferrokróm, illetve különféle színesfémek képezték. A nyersanyagok ellentételezéseként a MÁVAG vasúti tengelyeket, abroncsokat, vasúti kerék-párokat, a Weiss Manfréd Művek acélcsöveket, a Ganz motorkocsikat és hajókat, a Láng Gépgyár Diesel-motorokat, míg a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű fémlemezeket, acélhuzalokat ajánlott fel.38 A Moszkvába induló magyar delegációnak adandó utasításokat, a tárgyalási taktikát és a delegáció összetételét a Külügyminisztériumban tartott július 23-i tárcaközi értekezleten véglegesítették. Sajnos az értekezlet jegyzőkönyvére nem bukkantunk rá, csak Csáky István külügyminiszternek a Minisztertanácshoz intézett július 25-i előterjesztéséből következtethetünk arra, hogy a legfőbb kérdésben, nevezetesen az árukompenzáció pénzügyi keretét tekintve a magyar ajánlatot szándékosan nem szabták meg előre, ezért a magyar taktikát leginkább a „minél több nyersanyagot kisajtolni az oroszokból” jelszóval jellemezhetnénk. A külügyminiszter a Minisztertanácshoz intézett előterjesztésében expressis verbis kimondta, hogy „a moszkvai tárgyalások legfőbb célja a nyersanyagok biztosítása orosz részről”.39 A szovjet fővárosba egy 15 főből (13 tisztviselő, egy tolmács és egy gépírónő) álló tekintélyes létszámú magyar delegáció indult el, melynek vezetőjévé a Külügyminisztérium tisztviselőjét, Nickl Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott minisztert dezignálták. A delegáció tagja volt még az érintett szaktárcák (Kereskedelemügyi Minisztérium, Pénzügyminisztérium, Földművelésügyi Minisztérium, Iparügyi Minisztérium), illetve az MNB és a Külkereskedelmi Hivatal egy–egy magas rangú tisztviselője.40 A népes küldöttség augusztus 3-án indult el Budapestről Berlinbe, ahonnan 7-én utazott tovább repülőgéppel a szovjet fővárosba. A delegáció vezetőjét rögtön a megérkezésük utáni napon fogadta Anasztasz Mikojan külkereskedelmi népbiztos, akivel megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat két albizottságban fogják lefolytatni: az 1. számú albizottság a kontingensek összetételére és értékére vonatkozó kérdéseket vitatja meg, míg a 2. számú albizottság a kereskedelmi és hajózási szerződést, valamint az áruforgalmi és fizetési egyezményt szövegezi meg. Az 1. számú albizottság szovjet részlegét D. D. Misusztyin, a Külkereskedelmi Népbiztosság szerződési osztályának vezetője, a 2. számú albizottság szovjet részlegét A. D. Krutyikov külkereskedelmi népbiztos-helyettes vezette. Nickl Alfréd a tárgyalások légköréről utóbb a következőket írta: „Tárgyalópartnereink tárgyalási módja bizonyos fokig eltért a más relációkban megszokott tárgyalási módtól: a bizottságok vezetésével megbízott magas rangú funkcionáriusok is csupán szigorúan a saját kompetenciájukba tartozó kérdésekről 38
A Ganz képviselőjének feljegyzése a Kereskedelmi Minisztériumban tartott megbeszélésről. 1940. július 18. MOL, Z 429, 37. cs., 180. sz. 39 Csáky előterjesztése a Minisztertanácshoz. 1940. július 25. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–h. t., 53.638/1940. sz. A Minisztertanács egy nappal később hozzájárult az előterjesztéshez, vagyis a delegáció kiutazásához. 40 Csáky távirata Kristóffynak. 1940. július 27. MOL, K 69, 757. cs., 1940–I–f. t., 53.692/1940. sz.
104
KÚT 2007/1-2.
tárgyaltak, sőt fontosabb kérdésekben még itt is csak újabb utasítások kikérése alapján nyilatkoztak. A tárgyalási nyelv a mi részünkről javarészt a francia, néha a német volt, szovjet részről az orosz nyelvtolmácsok közvetítésével. Mereven ragaszkodtak, még forma szerint is, az általuk más relációkban már elfogadott szövegekhez. Mindvégig intelligenciát, szakértelmet és előzékenységet tapasztalhattam részükről.”41 Az augusztus 8-ától szeptember 3-ig tartó tárgyalásokon két alapvető kérdés megítélésében tértek el az álláspontok. Az egyik vita a budapesti szovjet kereskedelmi kirendeltség akkreditálása és jogállása körül bontakozott ki. Annak idején, 1934-ben, a Magyarország és a Szovjetunió közötti diplomáciai kapcsolatok felvételére irányuló tárgyalásoknak szintén ez volt a neuralgikus pontja. A magyar rendvédelmi szervek ugyanis a nyugati példákból kiindulva attól tartottak, hogy a szovjet kereskedelmi kirendeltség a bolsevik agitáció melegágyává válik. Ismert, hogy az 1920-as években a felduzzasztott személyi létszámú londoni, párizsi, berlini, és bécsi szovjet kereskedelmi kirendeltségek tevékenységét bizalmatlanul szemlélték a befogadó országok politikai elitjei és társadalmai, s azok gyakran váltak kisebb-nagyobb konfrontációk forrásává a nyugati államok kormányai és a szovjet diplomácia között. A magyar fél tehát mindenképpen el akarta kerülni egy kiterjedt apparátussal dolgozó szovjet kereskedelmi képviselet megtelepedését Budapesten, s főleg a vidéki ügynökségeinek a megnyitását.42 Az 1934. február 6-i diplomáciai kapcsolatok felvételével megszületett jegyzőkönyv (a diplomáciai viszony modalitásairól) már részben szabályozta ezt a kérdést. Ez az okmány 3 főben limitálta a szovjet kereskedelmi kirendeltség diplomáciai kiváltságokkal rendelkező munkatársainak létszámát, korlátozta a budapesti szovjet külképviseletek apparátusának jogait, s megtiltotta, hogy a befogadó ország egykori állampolgárait alkalmazzák.43 Ezzel összességében sikerült elérni a szovjet kereskedelmi kirendeltség mozgásszabadságának és joghatóságának szűkítését. A magyar delegáció attól tartott, hogy ha újraszabályozzák a kérdést, akkor elveszhetnek az 1934-ben kivívott korlátozások, ezért eleinte azt az álláspontot képviselte, hogy nincs szükség az erre vonatkozó határozmányok felvételére a szerződésbe, mert a főbb alapelveket már rögzítették 1934-ben. A szovjetek azonban makacsul kitartottak a kérdés újraszabályozása mellett, arra hivatkozva, hogy 1934-ben és azután sem került sor a kereskedelmi kirendeltség megtelepedésére, és szovjetbolgár és a szovjet-román szerződések is megengedik a kereskedelmi missziók tevékenységét, aminek a magyar esetben is precedens értékűnek kell lennie. Sőt, azt is követelték, hogy a kereskedelmi kirendeltség a vidéki városokban is létrehozhasson fiókokat, vagy hivatalokat. A magyar delegáció kénytelen volt meghátrálni, de ragaszkodott annak a cikkelynek a törléséhez, ami lehetővé tette volna a szovjet kereskedelmi kirendeltség vidéki fiókjainak megnyitását, emellett megpróbálta elérni, hogy a majdani kereskedelmi képviselet vezető beosztású tisztviselőit ne ruházzák fel a 41
Nickl beszámolója Csákynak. 1940. szeptember 16. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–h. t., 54.400/1940. sz. 42 A moszkvai tárgyalások anyagában erre lásd: MOL, K 69, 760. cs., 1940–I–5. t., 8–13, 24–27, 30–36. fol. 43 MOL, K 70, 337. cs., 1934–II–1. t., 40–41. fol.
KÚT 2007/1-2.
105
konzuloknak járó mentelmi jogokkal. A végeredmény egy kompromisszumos megoldás lett, amelynek lényege abban állt, hogy a Külkereskedelmi Népbiztosság nem nyit vidéki városokban képviseleteket, ugyanakkor a budapesti kereskedelmi kirendeltség vezetője és két helyettese diplomáciai mentességet élvez. A minél kisebb presztízsveszteség érdekében a magyar fél igyekezett a reciprocitás alapjaira helyezni ezt a kompromisszumot is. Noha augusztus 14-én Nickl még azzal érvelt, hogy a magyar kormány nem tervezi kereskedelmi misszió felállítását Moszkvában, mivel Magyarországon a külkereskedelem nem állami monopólium, egy nappal később már felvázolta a magyar kereskedelmi képviselet szervezetét. Eszerint a magyar követségre kereskedelmi attasét fognak kinevezni, emellett a magyar ipari érdekeltségeket és az őket finanszírozó pénzintézeteket egy külkereskedelmi megbízott fogja képviselni. A főbb kereskedelempolitikai ügyeket a kereskedelmi attasé intézi, de a konkrét üzleteket a felügyelete alá rendelt kereskedelmi és pénzügyi megbízott fogja megkötni. A szovjetek elfogadhatatlannak minősítették a kölcsönösség elvére való hagyatkozást a szerződésben, arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió külkereskedelmi szervezetének különleges jellege van. Végül megállapodtak abban, hogy a reciprocitás elvét nem veszik fel a szerződésbe, de egy gentleman’s agreement keretében Moszkva tudomásul veszi a kereskedelmi megbízott működését a Szovjetunióban. A magyar engedmények megtételében annak is szerepe volt, hogy a moszkvai német nagykövetség gazdasági osztályának vezetője, akivel a magyar delegáció tagjai bizalmasan konzultáltak, kizártnak tartotta, hogy keresztülvigyék a kereskedelmi kirendeltség jogállásának viszonossági alapon történő rendezését. Krivátsy-Szűts Lajosnak, az Igazságügyi Minisztérium kiküldöttjének a jelentéséből derül ki az is, hogy ugyancsak a német diplomata tanácsára fogadták el azt a szovjet követelést, hogy a budapesti szovjet kereskedelmi kirendeltség hivatalos helyiségeit is megillesse a területenkívüliség joga.44 Azt, hogy a szovjet diplomáciát elsősorban távlati politikai szándékok vezérelték a kereskedelmi szerződés megkötésekor, a másik főbb vitás kérdés jellege is alátámaszthatja. A magyar-szovjet kereskedelmi tárgyalásokon ugyanis az áruforgalom keretét a szovjet fél eleinte mindössze 1,7–1,8 millió dolláros összegben szerette volna megszabni, tehát alacsonyabb értékben, mint a végül legszerényebb keretek között mozgó szovjet–szlovák áruforgalom. Ezzel szemben – az iparvállalatok előzetesen körülbelül 15 millió pengőben megjelölt nyersanyagigényéhez képest – a moszkvai tárgyalások idején Schlick István, a magyar delegáció tagja, a Kereskedelemügyi Minisztérium kereskedelempolitikai osztályának vezetője, 25–30 millió dollárnyi (körülbelül 120 millió pengő) horribilis exportlehetőséget ajánlott fel magyar részről a szovjeteknek.45 Ennek elfogadása azt jelentette volna, hogy a szovjet kereskedelmi vállalatoknak is ekkora értékben kell majd szállítaniuk Magyarországra. (Nickl egyébként már rögtön a Mikojannal folytatott első eszmecseréjén le is szögezte, hogy „Magyarország az orosz nyersanyagokat korlátlanul fel tudja használni”.) Ez a 44
Krivátsy-Szűts Lajos jelentése Radocsay László igazságügyi miniszternek. 1940. november 8. MOL, K 69, 757. cs., 1940–I–d–1. t., 5–23. fol. 45 Feljegyzés a moszkvai tárgyalások 1. sz. albizottságának első üléséről. 1940. augusztus 9. MOL, K 69, 760. cs., 1940–I–5. t., 8–13. fol.
106
KÚT 2007/1-2.
hihetetlenül magasra srófolt felajánlás nyilván nagyobb manőverezési lehetőséget biztosított a magyar delegáció számára, hiszen ezzel el lehetett érni, hogy erről a szintről a – talán sokszoros – kompromisszumok árán nyilván lecsökkenő végeredmény ne süllyedjen a valós és reális magyar igények alá. A szovjet ajánlatnak a vártnál sokkal alacsonyabb értéke meglepte a magyar delegátusokat, akik a szovjetekkel folytatott alkudozások során igyekeztek szoros korrelációt teremteni a szovjet beszállítások és a magyar ipari termelés között. Mindvégig azzal érveltek, hogy Magyarország csak akkor tudja biztosítani a szovjetek által kért gépipari késztermékeket és félgyártmányokat, ha a Szovjetunió kielégíti az ezen eszközök gyártásához szükséges nyersanyagigényeket. Hidegzuhanyként érte a magyarokat az is, hogy a szovjetek nem tettek ajánlatot a gépipar nélkülözhetetlen alapanyagára, a vasércre. Mikojan hangsúlyozta, hogy nem óhajtja összefüggésbe hozni a nyersanyagkérdést a magyarországi megrendeléseikkel, s azzal „vigasztalta” magyar partnereit, hogy vasércet máshol is be tudnak szerezni, például a Beneluxállamokban, Észak-Franciaországban (Elzász-Lotharingia) vagy Jugoszláviában. Kategorikusan kijelentette, hogy „semmiféle vasat, semmilyen formában nem bocsáthatnak Magyarország részére, mert erre az egyre fejlődő szovjet iparnak van szüksége”. De ezen kívül az 1,7–1,8 millió dolláros szovjet ajánlattétel más magyar részről szükségelt nyersanyagokat sem tartalmazott, például nyersvasat, acélt, mangánércet, ferromangánt, és kenőolajat, az kizárólag fa, cellulóz, szuperfoszfát és naftalin szállítását irányozta elő. A magyar követelések hatására azonban a szovjet fél először 2,3 millió, majd 3,2 millió dollárra emelte a keretet, valamint fokozatosan gyapottal, azbeszttel, mangánérccel, kenőolajjal, hengerolajjal és krómmal bővítette a kínálati listáját. Ez már kezdte megközelíteni az időközben 4,5 millió dollárra leszállított magyar igényt. Abban, hogy a szovjetek lassacskán elébe mentek a magyar követeléseknek, szerepet játszott a magyarok más kérdésekben tanúsított engedékenysége (például az ominózus kereskedelmi kirendeltség, a vasútforgalmi problémák rendezésének elhalasztása, stb.), emellett nyilván így akarták eliminálni a magyarok vasércre vonatkozó követeléseit. A magyar küldöttség mégis határozottan ragaszkodott bizonyos mennyiségű vasérc átengedéséhez. A helyzetet jól érzékeltette a Nickl és Krutyikov között lefolyt következő beszélgetés. A magyar diplomata kijelentette, hogy ha vasérc nélkül tér haza, akkor az azt fogja jelenteni, hogy „vereséget szenvedett” és valósággal egy megvert ellenfél hangján kérte szovjet partnerét, hogy „gyakoroljon egy «kegyelmi aktust» és biztosítsa legalább a magyar delegáció wolframérc igényét”. Erre a szovjet diplomata replikája: „Ha minden megvert ellenség olyan listával vonulhatna vissza, mint a magyar delegáció, akkor minden tárgyalófelünk szívesen tekintené magát megvertnek. Sajnos azonban a kért kegyelmi aktust nem gyakorolhatom, miután – mint ezt több ízben kifejtettem – wolframércet nem bocsáthatunk Magyarország rendelkezésére”.46 A végeredmény ebben az esetben is kompromisszum lett: a magyarszovjet áruforgalom keretét 3,7 millió dollárban maximalizálták, de a szovjet
46
Feljegyzés a moszkvai tárgyalások 1. számú albizottságának ötödik üléséről. 1940. augusztus 28. MOL, K 69, 760. cs., 1940–I–5. t., 69–72. fol.
KÚT 2007/1-2.
107
kontingens-lista nem tartalmazta a magyar delegáció által annyira óhajtott vasércet és wolframércet. A megszületett okmányok parafálására szeptember 3-án, este 19.50-kor került sor. A megállapodások összesen 4 példányban készültek el, 2–2 példányban magyar illetve orosz nyelven. Nickl és Mikojan a következő instrumentumokat írták alá: a kereskedelmi és hajózási szerződést, a szerződés 3. cikkelyéhez csatolt kiegészítő jegyzőkönyvet (a beviteli, kiviteli és átviteli tilalmak és korlátozások szabályozásáról), a szerződéshez szövegéhez csatolt 1. számú mellékletet (a budapesti szovjet kereskedelmi kirendeltség jogállásáról), szintén a szerződés szövegéhez csatolt 2. számú mellékletet (a választott bírósági eljárásról), az áruforgalmi és fizetési egyezményt, az egyezmény szövegéhez mellékelt két áruforgalmi listát, illetve egy levélváltást a fentebbi megállapodások ideiglenes életbeléptetéséről szeptember 15től.47 A kereskedelmi szerződésben az általános határozmányok mellett (a behozatal, kivitel, tranzit, vámok, hajózási illetékek, stb. legnagyobb kedvezménye), a 11. cikkely előrevetítette a közvetlen vasúti forgalom megnyitását, azt követően, hogy erről a két kormány külön megegyezett. A 12. cikkely rendelkezett arról, hogy egy önálló postaés távközlési megállapodás megkötéséig a két ország közötti postai-, távíró-, és távbeszélő-forgalomban az idevágó nemzetközi egyezmények a mérvadók.48 A megállapodások láncolatának egyik elgondolkodtató, de végső soron Magyarország (lét)érdekeinek a felülkerekedését tükröző elvi rendelkezése az áruforgalmi és fizetési egyezménybe került be. Ennek 3. cikkelye ugyanis megállapította, hogy kölcsönös megegyezéssel és a két kormány külön jóváhagyásával, a már rögzített 3,7 millió dolláros kereten kívül is bonyolíthatók le üzletek szabad valutafizetés ellenében. Az importlistán a két legnagyobb kontingenst a 820 ezer dollárt kitevő különféle tűlevelű faneműek, illetve a pamut és a különféle textilhulladék alkotta 460 ezer dollár értékben. Ezen kívül jelentősebb tételt képezett még az 5 ezer tonna mangánérc, illetve az ezer–ezer tonna krómérc és kenő- illetve hengerolaj. Kisebb kontingenseket hoztak létre barnakőszénből, naftalinból, terpentinből és azbesztből. A kiviteli lista két legnagyobb kontingensét a 800 ezer dollár értékű hajószállítás, és a 700 ezer dollár értéket képező elektromotorok és generátorok alkották. Az egyezmény előirányozta 3600 db vasúti kocsi kerékpár, 6000 db vasúti kocsi tengely, 250 ezer dollár értékben Diesel-motorok és lokomobilok exportját a Szovjetunióba. Nickl a hazaérkezése után egy részletes beszámolót készített a Külügyminisztérium számára, amelyben a következőképpen összegezte tárgyalásai eredményét: „Az elért eredmények kedvezők. […] A tárgyalások folyamán lényegesen nagyobb mennyiségű értékes nyersanyagot sikerült Magyarország részére biztosítanunk, mint annak idején akár a jugoszláv, akár a bolgár, akár pedig a finn delegációnak. Figyelemreméltó továbbá, hogy a Moszkvában tartózkodó svéd és dán delegáció mintegy két hónapja tartózkodik Moszkvában már anélkül, hogy zöldágra tudott volna vergődni, viszont nekünk sikerült nem egészen egy 47
Feljegyzés a magyar és szovjet delegáció harmadik együttes üléséről. 1940. szeptember 3. MOL, K 69, 760. cs., 1940–I–5. t., 83. fol. 48 Szövegét magyarul lásd: Budapesti Közlöny, 1940. szeptember 15. 4–6. Oroszul lásd: DVP, 1995. 554–560.
108
KÚT 2007/1-2.
hónap alatt életképes és további fejlődési lehetőségekkel bíztató megállapodásokat létrehozni”.49
Az áruszállítási egyezmény teljesítésének nehézségei Mint említettük, az áruforgalmi és fizetési egyezmény és a hozzá mellékelt két kontingenslista csak az áruforgalom kihasználandó költségkeretét határozta meg egy évre előre. Az egyezmény olyannyira keretjellegűnek bizonyult, hogy az egyes kontingensek átvételére az érdekelt szovjet kereskedelmi vállalatoknak és a magyar iparvállalatoknak új üzleti szerződéseket kellett kötniük, amelyekben a tranzakciók feltételeit (előleg, szabványok, gyártási ütem, szállítási terminusok, kötbér, stb.) is lefektethették. Az egyezmény 3. cikkelye manőverezési lehetőséget biztosított Magyarország számára: a kifizetésekre lekötött összegen, azaz 3,7 millió dolláron felül is rendelhetett nyersanyagot a szovjet kereskedelmi vállalatoktól, szabad valuta (dollár) ellenében. Október 30-án a Külkereskedelmi Hivatalba kérték a MÁVAG, a Weiss Manfréd Művek, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, és a Ganz képviselőit, hogy a pótlólagos magyar ajánlatokat összesítsék. A magyar igények és a szovjet szándékok közötti disszonanciát rögtön megmutatta, hogy az üzletemberek az előirányzott 3,7 millió dolláros keretösszegen felül körülbelül 10–11 millió dollárnyi áru eladására tettek ajánlatot, amiért cserébe hasonló nagyságrendű, a felajánlott iparcikkek gyártásához szükséges nyersanyagot vártak volna.50 A Moszkvába utazó üzleti delegáció tagjainak sorában a Ganz, a Weiss Manfréd, a MÁVAG, a Láng Gépgyár, az MNB, és a PMKB képviselői foglaltak helyet, a delegáció vezetésére Rosslav Nándor, a Külkereskedelmi Hivatal vezetője kapott felhatalmazást.51 A magyar üzletemberek december 5-én érkeztek Moszkvába, és a következő napon megkezdték tárgyalásaikat az illetékes szovjet vállalatokkal, és a Külkereskedelmi Népbiztosság hivatalnokaival.52 A Külkereskedelmi Népbiztosságon azonban nem hagytak túl sok reményt a magyar üzletemberekben, Misusztyin kerek-perec kijelentette, hogy a Szovjetunió az első évben csak a szerződéses keretben foglalt árukat szándékozik Magyarországra exportálni, tehát többletszállítás az első évben nem jön létre, így az importtételeik emelésére sincs szükség.53 A magyar-szovjet gazdasági megállapodások eredményeinek megállapítására és tanulságainak levonására érdemes megvizsgálni, hogy mi lett a sorsa a magyar import- és exportlistán szereplő két legnagyobb értékű 49
Nickl jelentése Csákynak. 1940. szeptember 16. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–h. t., 54.400/1940. sz. 50 Feljegyzés a Külkereskedelmi Hivatalban tartott megbeszélésről. 1940. november 2. MOL, K 69, 760. cs., 1940–I–12. t., 63–64. fol. 51 A Moszkvába utazó üzleti delegáció tagjainak névsora. 1940. november 2. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–h. t., 7–8. fol. 52 Kristóffy jelentése Csákynak. 1940. december 9. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–i. t., 1196/1940. res. sz. 53 Rankó Arzénnek, a Külkereskedelmi Hivatal munkatársának feljegyzése a moszkvai üzleti tárgyalások állásáról. 1940. december 23. MOL, K 69, 760. cs., 1940–I–12. t., 70–73. fol.
KÚT 2007/1-2.
109
tételnek, a 820 ezer dollárt kitevő fenyőfának és a 800 ezer dollárt kitevő hajószállításnak. A magyar delegáció tagjai még Moszkvában tartózkodtak, amikor 1940. augusztus 30-án kihírdették a bécsi döntőbírósági egyezményt, amely visszajuttatta Magyarországnak Erdély északi, mintegy 43 ezer km² területű részét. Az anyaországhoz visszakerült, meglehetősen nagy kiterjedésű régió földrajzi, ökonómiai viszonyai ismertek voltak: a Székelyföld, Máramaros, és Beszterce-Naszód vármegyék a faipari gazdálkodás központjainak számítottak a dualista Magyarországon is, az ország fakitermelésének meghatározó része innen származott. A bécsi döntéssel Magyarország faimportőr országból egy csapásra faexportőr országgá változott. A magyar delegátusok nem sokkal az árufizetési egyezmény parafálása előtt szereztek tudomást a bécsi döntés híréről, akkorra, amikor a főbb árukontingensek, így a nyersfa értékét már letárgyalták a szovjet féllel, így ennek a tételnek a módosítására már nem igazán mutatkozott lehetőség. A bécsi döntés következtében tehát szükségszerűen módosítani kellett a faféleségek importtételeit. Rosslav közölte Misusztyinnal, hogy Észak-Erdély visszacsatolása miatt fabehozatalról nem kívánnak üzletet kötni, és javasolta, hogy a fakontingenst más árucikkekkel helyettesítsék, elsősorban olyan termények vásárlása jöhetett számításba, amelyeket Magyarország korábban a balti államokból, Nyugat-Belorussziából és Besszarábiából importált (lenmag, takarmányrépamag, olajpogácsa, stb.).54 A faimport helyettesítésének szükségességére vonatkozó magyar álláspontot a moszkvai magyar követség is nyomatékosította egy diplomáciai jegyzékkel, amely pontosan behatárolta a faimportot helyettesítő áruk fajtáját és mennyiségét: 5 ezer tonna tavaszi búzavetőmag, 5 ezer tonna olajpogácsa, 750 tonna takarmányrépamag, 300 tonna rostlen vetőmag. A Kristóffy diplomáciai jegyzékében foglalt javaslatot a szovjetek először elutasították, Rosslav feltételezése szerint azért, mert a Szovjetunió még nem tudta kellőképpen betagolni gazdaságilag az időközben fennhatósága alá került új területeket.55 Nem tartjuk kizártnak, hogy az elutasítás mögött más motivációk húzódhattak meg. A szovjet gazdasági vezetésen belül lehetett némi tanácstalanság azzal kapcsolatban, hogy kielégítsék-e a fakontingens helyettesítését sürgető magyar követelést. A már említett nyersfa-exportőr Exportlesz vállalat szakemberei ugyanis egy Magyarország 1940. évi fabehozatalát és annak 1941. évi perspektíváit is elemző feljegyzésben úgy vélték, hogy Magyarország nyersfaimportja 1940-ben nőtt az 1939. évihez képest, és az erdőségekben gazdag Észak-Erdély visszacsatolása ellenére egyes korábbi faexportőr országok (Finnország, Norvégia, Svédország, Szlovákia) részesedése a magyar fapiacon 1941-ben sem fog csökkenni.56 Moszkva végül mégis csak respektálta Budapest kívánságát, és 1941 januárjában beleegyezett abba, hogy a
54
Rosslav Nándor jelentése a Külkereskedelmi Hivatalnak. 1940. december 9. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–i. t., 1196/1940. res. sz. (64–68. fol.) 55 Rosslav jelentése a Külkereskedelmi Hivatalnak. 1940. december 29. Uo. 19–21. fol. 56 Az Exportlesz konjunktúra és gazdaságkutató csoportjának feljegyzése A. D. Krutyikov külkereskedelmi népbiztos-helyettes számára. 1941. március 13. RGAE, f. 413. op. 13. gy. 3781. l. 141–142.
110
KÚT 2007/1-2.
820 ezer dolláros faimportot 400 ezer dolláros nyers foszfáttal és 420 ezer dollár értékű pamuttal váltsák ki.57 A fizetési és áruforgalmi egyezmény a felállított kontingensek leszállításának határidejét egy évben jelölte meg, tehát a tranzakciókat 1941. szeptember 15-ig teljesíteni kellett volna. A szovjet részről szállítandó nyersanyagok készletei a Szovjetunióban szinte azonnal rendelkezésre álltak, míg a Magyarország által szállítandó nehézipari cikkek, mint a hajók, transzformátorok, generátorok, vasúti alkatrészek legyártásához hosszabb idő szükségeltetett. Ezért rögtön a magyar üzleti delegáció Moszkvába való megérkezése után nyilvánvalóvá vált, hogy a nyersanyagok magyarországi behozatalára csak akkor kerülhet sor, ha a szovjetek előzetesen megkötik a legnagyobb kontingenst jelentő hajók importjára vonatkozó szerződést. A szovjet exportvállalatok ennek megfelelően addig halogatták az olajszármazékokra, pamutra, foszfátra és mangánércre vonatkozó árajánlataik megtételét, amíg a Ganz hajógyára meg nem kötötte a szerződését a Masinoimporttal. A magyar vállalat végül 1940. december 29-én nyélbe ütötte a szerződést a szovjet importvállalattal 2 db 4000 tonnás, egyenként 950 ezer dollárt érő tengerjáró hajóra.58 A szovjet exportvállalatok képviselői csak ezek után mutatkoztak hajlandónak érdemben szóba állni a Rosslav vezette üzleti delegációval. 1941 elején a Masinoimport ki is fizette a vételár 25%-át kitevő előleget, mintegy 475 ezer dollárt.59 Leginkább csak a Ganz iratanyagából szerezhetünk tudomást arról, hogy a háttérben milyen alkudozások zajlottak a vállalat és a magyar kormányzat között. Ebből derül ki az is, hogy a magyar kormányzat az ország nyersanyag-ellátásának Szovjetunióból történő biztosításának szinte mindent alárendelt, az egyezménybe valósággal belehajszolta a magánvállalatokat. A Ganz vezetői még 1940 nyarán kikötötték a kormány képviselőinek, hogy új hajók legyártására legjobb esetben is csak 1942-re, de leginkább 1943-ra kerülhet sor,60 a szovjet fél azonban az áruforgalmi egyezmény megkötése után ragaszkodott az 1941. szeptember 15-i szállítási terminushoz. Egyetlen áthidaló megoldás maradt. Még 1939. március 23-án a Ganz hajógyára szerződést kötött két akkor alapított magyar tengerhajózási részvénytársasággal, a Magyar Orientvonal Tengerhajózási Rt.-vel és a Kereskedelmi Tengerhajózási Rt.-vel 2 db egyenként 4000 tonnás tengerjáró hajó elkészítésére. A két cég annak rendje és módja szerint át is utalta az előlegeket, így a hajók gyártása megkezdődhetett. A kormány ugyanakkor erőteljes nyomást gyakorolt a Ganzra annak érdekében, hogy bontsa fel a szerződést, és a két hajót bocsássa a Szovjetunió rendelkezésére. A Ganz igazgatóságának egyik későbbi emlékeztetője egyenesen a következőképpen fogalmazott: „A magyar kormány azon kifejezett kívánságát, hogy a két hajót a vállalat bocsássa rendelkezésre a magyar–szovjet szerződés keretén belül, az érdekeltek a legnagyobb energiával elutasították. Hosszabb tárgyalások után, amelyek 57
Perényi-Lukács György jelentése a Külügyminisztériumnak. 1941. január 27. MOL, K 69, 757. cs., 1941–I–d–1. t., 99–100. fol. 58 A Ganz és a Masinoimport szerződésének szövegét lásd: MOL, Z 429, 37. cs., 180. sz. 59 A Ganz levele a Külkereskedelmi Hivatalnak. 1941. június 9. Uo. 60 Scharbert Gyulának, a Ganz igazgatójának levele a Külkereskedelmi Hivatalhoz. 1940. június 13. Uo.
KÚT 2007/1-2.
111
folyamán a kormányzat fenyegető álláspontot foglalt el, a két vállalat kényszeresen belement abba, hogy a Ganzzal kötött szerződéstől visszalépjen”.61 A kormány különféle ígéretekkel is igyekezett nyomást gyakorolni a vállalatra. A Ganz által előterjesztett műszaki tervekkel szemben a Masinoimport többletigényeket támasztott, amelyek a Ganz számára később 86 ezer dolláros többletköltséget jelentettek. Egy dokumentum egyenesen úgy fogalmazott, hogy „szovjet részről a berendezésre vonatkozólag túlzott szociális követelményeket [kiemelés tőlem – S. A.] támasztottak (kaszinóterem, fürdőszobák, stb. [sic! – S. A.])”. Ebből a feljegyzésből derül ki az is, hogy a gyártási tervek megváltoztatása, és a hajók néminemű átalakítása abban a gyártási stádiumban még megvalósítható volt, de a szovjetek által megkívánt berendezések, kabinok, stb. beszerelésével a hajókat más külföldi országban nem tudták volna értékesíteni.62 A műszaki többletköltségekkel együtt a hajók vételára összesen 1 millió 950 ezer dollár lett volna, de a szovjetek nem voltak hajlandók 1 millió 900 ezer dollár felett megvásárolni azokat. A Ganz iratai szerint ekkor Rosslav lépett közbe, és felszólította a Ganz képviselőjét, hogy kösse meg a szerződést 1 millió 900 ezer dolláros alapon, és a Külkereskedelmi Hivatal gondoskodni fog a hiányzó 50 ezer dollár kiutalásáról a cég számára „a magyar nyersanyag-behozatal megterhelésével vagy más úton”.63 További gondot jelentett, hogy a két hajó gyártásához szükséges nyersanyagok közül (hengerelt vas, bronz, vörösréz) a szovjet importkompenzáció egyiket sem tartalmazta, így ezt a Magyarországon zár alá helyezett készletekből kellett biztosítani. A kormány ígéretet tett arra, hogy fedezi az üzem számára a gyártáshoz szükséges alapanyagokat, a 900 tonna hengerelt vasat, 61 tonna rezet és 38 tonna bronzot, amelyek közül két utóbbit a magyarországi textilgyárak elhasznált, üzemen kívüli nyomóhengereinek lefoglalásával kívánt biztosítani.64 A gyár azonban kénytelen volt panaszt tenni Varga József iparügyi és kereskedelemügyi miniszternél amiatt, hogy a kormány garanciavállalásával ellentétben a gyártáshoz szükséges hengerelt vas november végére és december végére ígért – egyenként 450–450 tonna mennyiségű – két tétele nem érkezett meg az üzembe. A cég kérte a minisztert, hogy haladéktalanul intézkedjen a 900 tonna (összesen mintegy 90 vagon) vasanyag kiutalásáról a meglévő készletekből.65 Az ígért vasmennyiség átadására azonban csak 1941 márciusának második felére került sor, ami felidézte annak veszélyét, hogy a hajók építésének befejezése legalább 2,5 hónapot késni fog. Ez azért volt kellemetlen, mert az 1940. december 29-i szerződésben a Ganz 1941. december 15-i, és 1942. január 15-i határidővel vállalta, hogy a hajókat Galacban átadja tengeri próbaútra. A szállítási
61
A Ganz igazgatóságának feljegyzése a Magyar Vitéz és Magyar Tengerész nevű hajók gyártásának történetéről. 1942. március 6. Uo. 62 Feljegyzés a Szovjetuniónak szállítandó hajókról. 1941. június 24. MOL, K 69, 759. cs., 1941– I–1. t., 5–8. fol. 63 Scharbert levele a Külkereskedelmi Hivatalhoz. 1941. június 13. MOL, Z 429, 37. cs., 180. sz. 64 Nickl feljegyzése a Külügyminisztériumban tartott tárcaközi értekezletről. 1940. november 27. MOL, K 69, 758. cs., 1940–I–i. t., 1144/1840. res. sz. 65 A Ganz levele Varga József iparügyi miniszternek. 1941. január 21. MOL, Z 429, 37. cs., 180. sz.
112
KÚT 2007/1-2.
határidő betartását a magyar vállalat kötbérrel biztosította, amely a késedelem nyolcadik hetétől számítva a hajók vételárának 1 %-át emésztette fel hetente.66 A Szovjetunió megtámadásával az egyezmény érvényét vesztette, s meghiúsult a háború előtt kötött üzletek teljesítése. A magyar-szovjet kereskedelmi szerződés keretén belül meginduló áruforgalom egyenlegét a Külügyminisztériumban készítették el. Eszerint a Szovjetunió mintegy 345 tonna pamutot, 915 tonna pamuthulladékot, 15 ezer 600 tonna foszfátot, és 250 tonna hengerolajat exportált Magyarországra, míg Magyarország 1 db generátort, 3800 db vasúti kocsi-tengelyt, 1300 tonna olajszállító csövet, 14 ezer 365 db rádiócsövet szállított a Szovjetuniónak. A Szovjetunió mintegy 800 ezer dollár értékű előleget és 450 ezer dollár értékű vételárat fizetett ki, míg Magyarország 1 millió 225 ezer dollár értékű akkreditívet nyitott meg a Szovjetunió Állami Bankjában, amiből körülbelül félmillió dollár értékben nem teljesítették szállítási kötelezettségüket a szovjet exportvállalatok. Összességében véve Magyarország negatív szaldóval került ki a Szovjetunióval folytatott kereskedelméből: a háború kitörésének pillanatában valamivel több, mint 400 ezer dollárral tartozott a szovjet államnak.67
Összegzés A Ganz-hajók további sorsáról eltért az illetékes szakminiszter és a Ganz vezetőinek álláspontja. Utóbbiak úgy vélték, hogy a majdan elkészülő hajók fenntartás nélküli értékesítése a gyárra nézve veszélyt jelent, mert a háború után a békeszerződés fog rendelkezni azok sorsáról. Véleményük szerint háborús jóvátétel esetén az esetleges szovjet kártérítési igény összege konvergens a szovjet szállítások értékével, ami a Ganz teljes alaptőkéjével egyenlő, tehát a vállalat tönkremenetelét vonná maga után. A Ganz vezetése arra kérte Vargát, hogy az ország érdekében hozott „áldozatvállalása” miatt a vállalatot mentesítse az esetleges szovjet kártérítési igények esetén rá háruló kötelezettségek alól.68 A kereskedelemügyi miniszter azonban „megtiltotta”, hogy a Ganz gyár az építést a szovjet igények szerint tovább folytassa, és elrendelte, hogy a hajók értékesítésére nézve olyan konstrukciót válasszon, amellyel a hajók a magyar gazdasági élet vagy a magyar honvédelmi célok szolgálatába állíthatók.69 A Szovjetunióval folytatott kereskedelemből fakadó követelések és tartozások kérdését a magyar kormány egyoldalú likvidáció segítségével kívánta megoldani. A kérdést az 5.910/1942. M. E. számú rendelet szabályozta. A rendelet kimondta, hogy a Magyarországon székhellyel bíró cégek, mindazokat a tartozásaikat és követeléseiket,
66
A Ganz levele Rosslav Nándornak, a Külkereskedelmi Hivatal vezetőjének. 1941. június 9. Uo. 67 Az adatok kerekített értékek. A Külkereskedelmi Hivatal táblázata a magyar-szovjet kereskedelmi forgalom egyenlegéről. 1941. június 24. MOL, 759. cs., 1941–I–1. t., 5–9. fol. 68 Az irat összesen 2,5 millió dollárban véli megállapítani az „orosz szállítások értékét”, ami 12,5 millió pengő, vagyis a Ganz teljes alaptőkéjével egyenlő. A Ganz feljegyzése a hajók ügyének állásáról. 1942. június 10. MOL, Z 429, 37. cs. 180. sz. 69 Varga leirata a Ganznak. 1941. szeptember 24. Uo.
KÚT 2007/1-2.
113
amelyek az egyezmény alapján megkötött jogügyletekből, illetőleg az üzleti kötelezettség lehetetlenné válásából keletkeztek, a rendelet hatálybalépésétől számított harminc napon belül írásban kötelesek bejelenteni a Külkereskedelmi Hivatalnál. A bejelentéshez mellékelni kellett a tartozás, illetve követelés eredetére, fennállására és összegére vonatkozó bizonyítékokat, amelyeket a hivatal akár számvizsgálók kiküldése révén megvizsgálhat. A bejelentő köteles volt a tartozását a Külkereskedelmi Hivatalhoz az e végből nyitott számlára befizetni pengőértékben. A befizetett összegeket a Szovjetunió Állami Bankjával szemben fennálló követelések, valamint azon követelések kiegyenlítésére fizették be, amelyek fennállását a Külkereskedelmi Hivatal megállapította. Azt, hogy a befolyt összegekből mily követeléseket és milyen mértékben kell kielégíteni, a Külkereskedelmi Hivatal határozhatta meg.70 A Ganz a Masinoimporttal szembeni tartozásait kerekítve 3 millió pengőben állapította meg, amiben az 1941 elején átutalt 475 ezer dollárnyi előleg is benne foglaltatott. A követelései ugyanakkor – szintén kerekítve – 1,5 millió pengőre rúgtak, tehát mintegy 1,5 millió pengőnyi tartozást ismert el.71 A Külkereskedelmi Hivatal elnöke ugyanakkor nem ismerte el a Ganz által feltüntetett 1,5 millió pengős követelést, és felszólította a céget, hogy a fennálló 3 millió pengős tartozását 15 napon belül fizesse be a Külkereskedelmi Hivatal ebből a célból megnyitott számlájára.72 A magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok jellege 1940–1941 folyamán világosan megmutatja, hogy a magyar külkereskedelemi politikát a Szovjetunió irányában, a korábbi időszakhoz hasonlóan,73 nem determinálhatták kizárólag ideológiai szempontok. Az ideológiai érvek korábban sem játszottak elsődleges szerepet abban, hogy a két ország között nem alakultak ki érdemi gazdasági kapcsolatok, ezt sokkal inkább a különféle gazdaságszervezési, financiális és infrastrukturális (szállítási) feltételek hátráltatták. 1939–1940 folyamán a háborús állapotok által generált gazdasági változások és újszerű geopolitikai konstelláció magyar részről elodázhatatlanná, szovjet megfontolásból pedig előnyössé tették az együttműködést gazdasági téren. A magyar-szovjet kereskedelmi kapcsolatok 1940–1941. évi története különösen elgondolkodtatóvá tesz bennünket a tekintetben, hogy meddig terjedhet az állam szerepvállalása a gazdasági folyamatokban, mik lehetnek a határai és korlátai. Látható, hogy a rendkívüli háborús viszonyok közepette a kormányzat durván beavatkozott a szabad piaci folyamatokba, és hatalmi eszközöket alkalmazott a gazdasági javak elosztásánál, különösen a gazdasági infrastruktúra működtetéséhez nélkülözhetetlen 70
A rendelet szerint a Külkereskedelmi Hivatalnak határozathozatal előtt a pénzügyminiszter mellett létesített bizottsághoz kell fordulnia állásfoglalás végett. A bizottság elnökből és négy tagból állt, annak elnökét a pénzügyminiszter, egy-egy tagját a kereskedelem- és közlekedésügyi, az iparügyi miniszter, és az igazságügyi miniszter, illetve az MNB jelölte ki. Budapesti Közlöny, 1942. október 11. 5. 71 Ez a Ganz 12,5 millió pengős teljes alaptőkéjének valamivel kevesebb, mint negyedét jelentette. A Ganz bejelentése a Külkereskedelmi Hivatalnak. 1942. november 10. MOL, Z 429, 37. cs., 180. sz. 72 Rosslav levele a Ganznak. 1943. június 30. Uo. 73 Erre ld. SERES ATTILA: A szovjet piac „meghódítása” és a magyar tőke Trianon után. Századok, CXL. évf. (2006). 1. sz. 79–125.
114
KÚT 2007/1-2.
nyersanyagok beszerzése és disztribúciója terén. Ezért azt mondhatjuk, hogy 1940 nyarán magyar részről már egy sok elemében „államkapitalista” gazdaságpolitikai gyakorlat szembesül a szovjet „államszocialista” gazdaságfelfogással. Mindemellett a Ganz gyárra gyakorolt kormányzati presszió, majd nyilvánvalóan a kormány politikájából kifolyólag a vállalatot érő károk, s végül az államrezon érdekeit egyoldalúan érvényesítő megoldás, ebben a történetben még az állami szerepvállalás értelmét is megkérdőjelezik. Шереш Аттила: О некоторых проблемах истории Договора о торговле и мореплавании между Венгрией и СССР 1940 г. В период от начала осени 1940 г. до начала весны 1941 г. между Венгрией и СССР было заключено несколько двухсторонных международных соглашений. 3 сентября 1940 г. были заключены Договор о торговле и мореплавании и тесно связанное с ним Соглашение о платежах. 4 февраля 1941 г. представители двух стран подписали Договор о прямом почтовом и телеграфном сообщении, а через месяц, 3 марта 1941 г. они заключили Договор об установлении прямого железнодорожного сообщения. И так удивительно, что почти в полугодний период две страны заключили больше двухсторонных соглашений, чем всего в предыдущие два десятилетия. Настоящая статья занимается проблемами истории экономических отношений между Венгрией и СССР в 1939–1941 гг. Главный вопрос, который ставится в статье, в том, что по какой мотивировке стороны решили заключить эти соглашения накануне нападения Германии и его союзников на СССР. Почему венгерское правительство проявило инициативу на урегулирование экономических отношений с СССР, а также, почему правительство СССР пошло на путь сближения с Венгрией на экономическом плане? В условиях войны тоже небезинтересно рассматривать вопрос о характере и структуре государственного управления внешней торговлей в данных странах, учитывая во внимание и тот факт, что с 1918 г. в СССР внешняя торговля являлась государственной монополией. Несмотря на то, что экономисты и правящие круги так в западных капиталистических странах как и в Венгрии отвергли советский модель управления внешней торговлей, совершенно очевидно, что в условиях войны венгерское правительство, особенно из-за нехватки сырья, тоже вынуждено было применять методы централизованного управления в области экономики.
KÚT 2007/1-2.
115
KISS GÁBOR
A magyar légierő az 1945-1956 közötti időszakban – a haderőnem újjászervezése, a légierő működtetésének első évtizede Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés egyebek között a hadsereg létszámát is szabályozta. E szerint Magyarország 70 ezer főnél „nem nagyobb” hadsereget tarthatott volna fenn, amelyben a szárazföldi hadsereg, „ideértve a határvédő csapatokat, a légelhárító és a folyami flottillaszemélyzetet, összesen 65 000 főnyi, személyzettel”1 rendelkezik. A légierőnek maximum 90 repülőgépe lehetett, „ideértve a tartalékokat, amelyből legfeljebb 70 lehet harci repülőgép, összesen 5000 főnyi személyzettel.”2 Magyarország nem tarthatott, vagy szerezhetett olyan repülőgépet, amelynek belső bombatere volt, illetve amelyet elsősorban bombázónak építettek. A kialakuló hidegháborús viszonyok azt eredményezték, hogy a magyar hadsereg gyorsan elérte az engedélyezett létszámot, majd rövid időn belül jelentősen túl is szárnyalta azt.
A legfontosabb külpolitikai események 1945 áprilisában már volt olyan politikus, aki ismerte Sztálin a Szovjetunió és a befolyási övezetébe került kelet-európai országok közötti viszonyával kapcsolatos elképzeléseit. Ebben az időben, Moszkvában, egy jugoszláv kormányküldöttség tagjaként Milovan Djilasz megismerhette Sztálin véleményét, hogyan látja a jövőt Kelet-Európában: „Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól; ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova hadserege eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt.”3 1947. június 6-án George Catlett Marshall, az USA külügyminisztere meghirdette az Európai Újjáépítési Programot (ERP), ami a szovjet vezetés számára azt jelentette, hogy a szovjet fegyverekkel megszerzett befolyási övezetben az USA gazdasági eszközökkel kívánja aláásni a nehezen szerzett, még amúgy sem szilárd hatalmat. A moszkvai vezetők a nyomásgyakorlás eszközét választva
1
Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914-1999. 1. kötet. Szerk.: ROMSICS IGNÁC, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 480. 2 ROMSICS: Uo. 3 DJILASZ, MILOVAN: Beszélgetések Sztálinnal. Budapest, Magvető Kiadó, 1989, 105.
116
KÚT 2007/1-2.
„kikényszerítették a szférájukba tartozó államok részvételének visszamondását, beleértve Finnországot is.”4 A második világháborút követő években történt világpolitikai események nagymértékben befolyásolták a még csak körvonalazódó „keleti tömb” (ezen belül Magyarország) külpolitikáját, illetve a tömböt alkotó országok hadsereg-fejlesztéseit. 1948. június 28-án Jugoszláviát kizárták a Kominformból, ami a Szovjetunió és a Kelet-európai országok, valamint Jugoszlávia közötti kapcsolatok gyors elhidegüléséhez vezetett, és amit később a „kis hidegháború” néven emlegettek. Ez a konfliktus döntően befolyásolta a Moszkvából irányított magyar hadseregfejlesztést, és katonapolitikát. 1949. április 4-én a washingtoni szerződés aláírásával 12 állam részvételével megalakult a NATO. 1955. május 9-én az NSZK a NATO tagja lett. Erre válaszul Moszkva az 1942-es szovjet-brit, és az 1944-es szovjet-francia szövetségi szerződést felmondta, amelyek mindaddig érvényben voltak. Az 1950-es években az európai kapcsolatok egyik legmeghatározóbb kérdése a német kérdés. Illetve a nagyhatalmak ezzel kapcsolatos álláspontja volt. A szovjet diplomácia távlati céljai szerint egy „biztonsági zóna” létrehozása lett volna kívánatos, amely a semleges Finnországot, Svédországot, Németországot, Ausztriát, továbbá, egy idő után elfogadva Tito saját elképzeléseit a kommunizmus építését illetően, Jugoszláviát foglalta volna magában. Az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Franciaország által megszállt nyugati zónák sorsa viszonylag gyorsan és különösebb nehézségek nélkül rendeződni látszott. Az eltérő szovjet és (elsősorban) az USA által képviselt érdekek miatt éveken át tartó diplomáciai csatározások kezdődtek, amelynek része volt az 1948. június 25-től 1949. május 4-ig tartó berlini blokád is. Az 1954. október 23-án aláírt párizsi szerződések megszűntték Németország nyugati részének megszállt státuszát. A szerződéseket 1955. május 5-én a Bundestag ratifikálta, aminek értelmében a Német Szövetségi Köztársaság szuverén állammá vált. Május 9-én a NATO felvette tagjai közé. A korábban megszálló csapatok az ország területén maradtak, de ekkor már, mint szövetséges erők. A német hadipotenciál megosztva a NATO és a május 14-én létrejött Varsói Szerződés erejét növelték. Az NSZK remilitarizációja Gerhard Johann David von Scharnhorst porosz tábornok születésének 200. évfordulóján, 1955. november 12-én vette kezdetét, a Bundeswehr létrehozásával. 1956. július 7-én a Bundestag elfogadta az általános hadkötelezettségről szóló törvényt. Az NSZK hadserege rövid időn belül Nyugat-Európa legerősebb hadseregévé vált, ami csökkentette a Szovjetunió erőfölényét, és az európai katonai aszimmetriát. A német hadsereg újrafelfegyverzése a Szovjetunió számára azt jelentette, hogy az addig érvényben lévő katonai szerződések „felülvizsgálata” időszerűvé vált. A német hadsereg az európai katonai erőviszonyokat olyan mértékben változtatta meg, amit Moszkva nem fogadhatott el, sürgetővé vált az erőviszonyok azonnali
4
FÜLÖP MIHÁLY: Magyarország betagolódása a szovjet szövetségi rendszerbe. In: Külpolitika IV. (1998) 1. sz. 78.
KÚT 2007/1-2.
117
kompenzációja. Ez pedig a szocialista országok hadseregeinek átszervezését, és közös parancsnokság alá rendelését jelentette. 1953. március 5-én meghalt Sztálin. Utódja az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság egykori párttitkára Nyikita Szergejevics Hruscsov lett. A vezetőváltás nem ment egyik napról a másikra. A Sztálin körüli vezetőgárda belső hatalmi marakodásai az ún. „első, ill. második triumvirátusban” öltöttek testet: Georgij Makszimilianovics Malenkov, Lavrentyij Pavlovics Berija, Hruscsov - Malenkov, Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin, Hruscsov. Személyi kultusza eredményeként Sztálin olyan magasan állt a többi szovjet vezető fölött, hogy halála után nem akadt „második ember”, aki azonnal a helyébe léphetett volna. Annak ellenére, hogy Hruscsov folyamatosan erősítette helyzetét, a Szovjetunió „erős emberévé” csak az 50-es évek utolsó harmadában vált. Addig azonban számolnia kellett riválisaival, az ortodox sztálinistákkal, s ez meglehetősen „cikkcakkossá” tette a Szovjetunió bel-, és külpolitikáját. Mindez különösen jellemző volt az 1953-1956 közötti időszakban.5
Jugoszlávia és a kis hidegháború A kis-hidegháború által keletkezett elszigeteltségből kiutat kereső Tito marsall válaszlépései (kapcsolatfelvétel, és kereskedelmi szerződések kötése a nyugati országokkal 1949-től, az Egyesült Államok pénzügyi és katonai segítsége, fegyverszállítások) jócskán adhattak okot arra, hogy Sztálin úgy gondolja: a jugoszláv vezető elárulta Moszkvát és a kommunista eszméket. A ’40-es évek végén Jugoszlávia legfontosabb gazdasági partnerei a Kominform országai voltak. 1949 nyarára ezen országok részéről a Jugoszláviával szembeni teljes gazdasági bojkott érvényesült.6Az amerikai segítség révén Tito marsall hadserege korszerű felszerelést és fegyverzetet kapott, tisztjei pedig lehetőséget kaptak arra, hogy az Egyesült Államokban tanuljanak. Az USA-ból érkező segítség az 1947. március 12-én meghirdetett, Harry Spencer Truman elnök nevéhez kötött „feltartóztatási politikának” („containment”) volt köszönhető, aminek értelmében Washington minden szovjet kommunista támadástól fenyegetett országot támogatott. 1948. június 12-én az amerikai szenátus elfogadta a Vandenberg-határozatot, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok kormánya nemzetbiztonsági érdekekeit szem előtt tartva regionális, és kollektív segítségnyújtási szerződéseket köthessen. Ennek erdményeként Dél-Amerikától Európán át Ázsiáig egy sor országgal születtek ilyen megállapodások, ezek között csak egy volt a Belgrád és Washington között létrejött megállapodás. Különlegességét az adta, hogy ez esetben jugoszláv, és nem szovjet kommunizmusról volt szó. Az pedig az Egyesült Államok számára „minden pénzt 5
FISCHER FERENC: A kétpolusú világ 1945-1989. Budapest – Pécs, Dialóg Kampus Kiadó, 2005, 133. 6 Az Egyesült Államok és a NATO számára Jugoszlávia hamarosan semleges országnak számított, amely 1949 közepétől 1955-ig 598,5 millió dolláros gazdasági-, valamint 588,5 millió dolláros katonai segélyt kapott az Egyesült Államoktól. Belgrádnak a közel 1,2 milliárd dollárnyi támogatásból mindössze 55 milliót, azaz az eredeti összeg 4,63%-át kellett visszafizetni.
118
KÚT 2007/1-2.
megért”, ha valamilyen módon gyengíthette Moszkva szövetségi rendszerét. (Sztálin egyik rémálma éppen az volt, hogy az USA elfogadja a szovjet befolyástól mentes kommunista kormányokat.) Az amerikai gazdaság számára is jól jött ez a nemzetközi helyzet. A haditermelésről a béketermelésre történő átállás nehézségeit enyhítette, hogy a lassanként korszerűtlenné váló, felesleges II. világháborús fegyverek számára új piacok jelentek meg. Ezáltal a hadsereg is meg tudott szabadulni elavulófélben lévő felszerelésétől. Nem utolsó sorban, a jugoszláv „viszont szállítások” révén az amerikai politikai- és katonai vezetés megismerkedhetett a keleti tömbben alkalmazott kiképzési módszerekkel és fegyverekkel. Az 1953 februárjában, a NATO-tag Törökországgal és Görögországgal aláírt Balkán-paktum (Bled-i egyezmény)7 pedig a szovjet vezetés számára azt a képet vetítette előre, hogy Tito marsall következő lépése a NATO-hoz történő csatlakozás lesz.8 A szovjet katonai- és politikai vezetéssel egyetértve, a hazai vezetők – élükön Rákosival - elképzelhetőnek tartották, hogy a küszöbön álló III. világháború éppen egy Jugoszlávia irányából meginduló támadással veszi kezdetét. A Kominform 1949. novemberi, bukaresti állásfoglalásáig a fő ellenség az Egyesült Államok és a NATO tagállamai voltak. Ezt követően a szervezet Jugoszláviát is az új háborúra készülő, agresszív imperialista országok közé sorolta. A „frontországgá” vált Magyarország hadseregét tehát rendkívül rövid idő alatt kellett létszámában és felszereltségében megerősíteni. A szovjet tanácsadók első, 8 fős csoportja, 1948. október 1-én kezdte meg munkáját J. M. Prokofjev vezérőrnagy vezetésével. Az ő feladatuk lett Magyarország háborúra történő felkészítése, és tömeghadseregének létrehozása.9 1955. május 26. és június 2. között Belgrádban megtörtént Hruscsov „Canossajárása”. A szovjet vezető formálisan bocsánatot kért Josip (Broz) Titótól a korábbi (Sztálin által diktált) jugoszláv-ellenes politika miatt. Hruscsov elismerte, hogy minden népnek megvan a joga, arra hogy „saját” szocializmust építsen.
A legfontosabb belpolitikai események A magyar belpolitikában a Magyar Kommunista Párt szerzett egyre nagyobb befolyást. „Szalámi taktikájukkal” semlegesítették politikai ellenfeleiket, majd
7 A szerződés – amelyet a NATO soha sem ismert el hivatalosan – a Varsói Szerződés tagállamainak (Románia kivételével), Csehszlovákia 1968. augusztusi lerohanásáig volt érvényben. 8 Azt nem tudhatták, hogy Tito nem volt hajlandó csatlakozni a NATO-hoz. 9 A szervezési munkák során figyelembe kellett venniük azt is, hogy az 1940-es évek végén a Jugoszláv Néphadsereg képviselte a legnagyobb katonai erőt a Balkánon (33 hadosztály). (Mivel a jugoszláv hadsereg felszerelése alapvetően szovjet eredetű volt, 1950-re szinte teljesen elhasználódott. Különösen igaz volt ez a légierő esetében. Az alkatrészellátás 1948. júniusában kezdődő akadozásával, majd teljes megszűnésével párhuzamosan volt megfigyelhető a jugoszláv külpolitikai érdeklődés irányváltása a nyugati országok felé.)
KÚT 2007/1-2.
119
demokratikusnak nevezett választások után (számukra sikertelen „kék cédulás” választások 1947. augusztus 31-én), az 1948. június 12-én egyesült szociáldemokrata és kommunista pártból létrejött Magyar Dolgozók Pártja 1949. június 11-én kormányt alakíthatott. 1948. február 18-án Moszkvában Dinnyés Lajos (az akkor még) Magyar Köztársaság miniszterelnöke, és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov a Szovjetunió minisztertanácsának helyettes elnöke, külügyminiszter aláírták a magyar-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Magyarország politikai, gazdasági, katonai téren is egyre inkább Moszkvához kötődött. 1949. augusztus 18-án a magyar országgyűlés törvénybe iktatta az új alkotmányt, melynek értelmében Magyarország új államformája népköztársaság lett. 1947 őszén ratifikálta a magyar országgyűlés a párizsi békeszerződést. Ennek pontjai lehetővé tették, hogy az Ausztria keleti területeit, és Bécs egy részét megszállás alatt tartó szovjet csapatok saját csapatainak biztosítására, ill. az utánpótlás továbbítására és a személyi állomány cserélésének zavartalan biztosítása érdekében a szovjet hadsereg parancsnoksága a Szovjetuniót és Ausztriát összekötő területeken ún. vasútbiztosító csapatokat tartson. Ennek eredményeként szovjet csapatok állomásoztak Magyarország, és Románia területén. Ezen egységek nagyságát, és összetételét a párizsi pontok nem szabályozták, és azt sem, hogy e csapatok tevékenységét milyen nemzetközi fórum ellenőrizze. A Moszkvához hű pártok hatalomátvétele a többi szovjet érdekszférába került Kelet-európai országban is megtörtént. Sztálin és követői, (pl. Rákosi) egy új háborúra, a III. világháborúra készültek. Ezért minden „fronton” (beleértve az ideológiait is) fokozták a teljes „szovjetizálást”. Ez azt is jelentette, hogy nem létezhet egy, a szovjet mintától eltérő új típusú szocialista állam. (Ennek az eredménye volt a szomszédos Jugoszlávia „béketáborból” történő kitagadása.) Magyarország számára a „küszöbön álló” III. világháború, és a jugoszláv kegyvesztettség olyan hatalmas anyagi, és szellemi erőfeszítést jelentett, hogy az évekre, évtizedekre meghatározta az átlagemberek szociális körülményeit. A gazdaság szinte egyet jelentett a nehéziparral, ami a magyar gazdaság szerkezetének súlyos, hosszú évekre kiható torzulását eredményezte. Az 1950-es évek elején pedig nemhogy nem emelkedett az életszínvonal, de az 1952 elején bevezetett áremelések következtében nagymértékben csökkent. 1950 novemberében az a három magyar politikus (a trojka), akik moszkvai kapcsolataik révén a legtöbb információval rendelkeztek a mindenkori szovjet politika irányvonaláról, megalakították a Honvédelmi Bizottságot. Tagjai: Rákosi Mátyás (az MDP első titkára, miniszterelnök), Gerő Ernő (Rákosi helyettese, gazdasági csúcsminiszter), és Farkas Mihály vezérezredes (honvédelmi miniszter, valamennyi hazai fegyveres testület első embere). E (lényegében titkos) testület a Központi Vezetőség tudta, beleegyezése, és bevonása nélkül létezett, és működött; a nyilvánosság teljes kizárásával. A Sztálin haláláig tartó időszakban ez a bizottság döntött a Magyarországot érintő legfontosabb politikai, gazdasági, katonai, és egyéb ügyekben (abszolút teljhatalommal). 1953. június 13-ra moszkvai meghívót kapott Rákosi, Gerő, és még néhány politikus. A trojka harmadik tagja, Farkas Mihály azonban nem. Ebből sejteni lehetett a
120
KÚT 2007/1-2.
moszkvai politikában bekövetkező változások kezdetét. A moszkvai pártközpontban Hruscsov, Berija és a többi szovjet vezető felrótták Rákosiéknak az erőltetett iparosítás, a mezőgazdaság (szintén erőltetett) szovjet példára történő átszervezése, a túlzott katonai terhek, és fejlesztések vállalása és (bár nem maradéktalan) végrehajtása során elkövetett hibákat. Egy, a Szovjetunió vezetésével megalakuló katonai szövetség lehetőségéről a magyar politikai, és katonai vezetők 1954 májusában értesülhettek. Ekkor zajlott egy párttanácskozás, amelyen Ny. A. Bulganyin honvédelmi miniszter tett néhány nagy általánosságban fogalmazott megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a baráti (csatlós) országok hadseregei „nagyobb odafigyelést” igényelnek. Ekkor még konkrét tennivalókat nem említett. Mindez már azt jelezte, hogy a moszkvai vezetők megkezdték a felkészülést arra az esetre, ha az NSZK esetleg mégis a NATO-hoz csatlakozna. Az ötéves terv Rákosi, és Gerő által 1951-ben irreálisan felemelt ipari és katonai kiadásait - mezőgazdasági kiadások javára - a Nagy Imre vezette új kormány csökkentette. 1954. november 29. és december 2. között Moszkvában értekezletet tartottak. A házigazdán kívül Lengyelország, Csehszlovákia, az NDK, Románia, Bulgária, Magyarország, Albánia és Kína képviselői vettek részt. A tárgyalások a „békeszerető” országokra kiterjedő kollektív biztonsági rendszerről szóltak. A párizsi szerződések életbe lépésének esetére, a közös védelem érdekében, intézkedések foganatosítását helyezték kilátásba, hadseregeik közös parancsnokság alá rendelése érdekében. 1955 februárjában Hruscsov elküldte Rákosinak (és a többi leendő szövetséges állam vezetőinek) a később Varsói Szerződésnek nevezett barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés szövegének tervezetét. 1955. március 10-én a Politikai Bizottság egyhangúlag elfogadta a tervezetet. Rákosi felhatalmazást kapott arra, hogy közölje az SZKP-val, a javaslatokkal teljes mértékben egyetért. Májusban a Politikai Bizottság elfogadta, hogy a közös főparancsnoki tisztséget Ivan Sztyepanovics Konyev marsall,10 a törzsfőnöki beosztást pedig Alekszej Innokentyevics Antonov hadseregtábornok11 töltse be. 1955 március-április folyamán Nagy Imrét (moszkvai támogatással) kiszorították a hatalomból. Utódja Hegedűs András lett, aki azonban csak Rákosi és Gerő szócsöve volt. Az ipar, a gazdaság, a hadsereg fejlesztése újra a régi módszerekkel folytatódott. Miután Sztálin Németország semlegesítését célzó terve meghiúsult, a Kremlben úgy vélték, hogy akkor legalább a másik négyhatalmi megszállás alatt lévő ország, Ausztria semlegességét kell elérni. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a szovjet érdekszféra nyugati határán létrejöhessen a Moszkva által áhított semleges zóna. Az a távlati elképzelés, miszerint Finnország, Svédország, Németország, Ausztria, s a blokkon kívüli Jugoszlávia álljon a szovjet biztonsági övezet előterében, mint természetes kordon, csak részben valósult meg.
10
A Varsói Szerződés megalakulásától 1960-ig töltötte be ezt a beosztást. 1949-től 1954-ig a Kaukázusontúli Katonai Körzet parancsnoka, majd 1955-től 1962-ig a Varsói Szerződés vezérkar főnöke. 11
KÚT 2007/1-2.
121
A Szovjetunió 1955 áprilisában kötelezettséget vállalt arra, hogy a szovjet csapatok az év végéig elhagyják Ausztria területét. A nyugati hatalmak ennek fejében elfogadták az osztrák semlegességet. A független, demokratikus, és semleges Ausztria újjászületését 1955. május 15-én deklarálták. A leendő szövetséggel kapcsolatos budapesti tárgyalások azt mutatják, hogy a magyar párt- és katonai vezetés meglehetősen tájékozatlan volt az egyesített főparancsnokság és a beosztandó csapatok tevékenységét, funkcióit illetően. Bata István honvédelmi miniszter12 azon felvetésére sem tudták a „moszkvai választ”, hogy mi lesz az osztrák szerződés megkötése után. Esetleg az is előfordulhat, hogy a szovjet csapatok elhagyják Magyarország és Románia területét? Bata ezt, mint reális lehetőséget vetette fel. Nem titkolta azon aggodalmát, hogy a „magyar fegyveres erők, legalábbis az első időkben felkészültségükben nem elégségesek” 13 Gerő és Rákosi is kizárták a Vörös Hadsereg teljes kivonásának lehetőségét. Gerő megjegyezte: „A nyugatiak óriási hangot csapnak majd, hogy megkötik az osztrák békét, és az oroszok nem vonulnak ki. Ettől nem kell túlságosan befolyásoltatni magunkat.”14 A Varsói Szerződés hivatalos megalakítására 1955. május 11-15. között került sor. Az aláírók (Kína kivételével) ugyanazok voltak, akik a moszkvai tárgyalásokon is részt vettek. Az aláírt szerződés 20 évre szólt, s „további 10 évre érvényben maradt azon szerződő felek számára, amelyek legkésőbb egy évvel e határidő lejárta előtt,” nem tettek a lengyel kormány elé e szerződés felmondásáról szóló nyilatkozatot.15 Időközben folyt a szovjet-jugoszláv viszony normalizálódása. 1955. május 14én életbe lépett a Varsói Szerződés, amelyet magyar részről a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának meghatalmazásából Hegedűs András miniszterelnök írt alá. A Varsói Szerződést aláíró országok: Szovjetunió, Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK és Románia. A Varsói Szerződés május 14-i létrehozása az osztrák semlegességgel szoros összefüggésben állt. A négyhatalmi megszállás megszűnése értelmében 90 napon belül az ausztriai szovjet zóna megközelítését biztosító magyar és román utánpótlási vonalak – elvileg – érvényüket vesztették, azaz: Magyarországról és Romániából ki kellet (volna) vonni a szovjet csapatokat.16 A Közép-Kelet-Európában maradt szovjet haderő jelenlétének a Varsói Szerződés aláírása biztosított törvényes kereteket.
12
1953. július 4-e óta honvédelmi miniszter. OKVÁTH IMRE: Bástya a béke frontján. (Magyar haderő és katonapolitika 1945-1956). H.n., Aquila Könyvek, 1998, 335. 14 OKVÁTH: Uo. 15 URBÁN KÁROLY: Magyarország és a Varsói Szerződés létrejötte. In. Társadalmi Szemle, 11. sz. (1995) 82. 16 Romániát 1958-ban elhagyták a szovjet csapatok. 13
122
KÚT 2007/1-2.
Áttekintés a hadsereg helyzetéről 1956 októberéig 1948-1949 folyamán a hazai vezetés úgy látta, hogy a III. világháború kitörése 3-4 éven belül várható. A koreai háború kitörését követően pedig – véleményük szerint – bármelyik pillanatban kitörhetett a világháború. Sztálin, és más szovjet vezetők a kommunista pártok közötti tanácskozásokon, és más csatornákon keresztül, folyamatosan tájékoztatták elképzeléseikről a csatlós országok vezetőit, akik minden erejükkel azon voltak, hogy hadseregeik készen álljanak az adott pillanatban. Moszkva az ellenőrzése alá került országoktól nagy létszámú hadseregek, tömeghadseregek felállítását és felfegyverezését várta el. Az addig komolyabb harcértéket nem jelentő magyar honvédség igen rövid idő alatt jelentős ütőerőt képviselő hadsereggé alakult. 1948 végén megjelentek a szovjet tanácsadók, akik ezredszintig lemenően épültek be a hadseregbe, ám hamarosan felügyelőként kezdtek viselkedni. Létrejött a politikai tisztek intézménye is, amelyet részben a parancsnokló tisztikar ellenőrzésére hoztak létre. Az általános politikai ellenőrzés mellett hozzájuk tartoztak az egységeken belüli pártsejtek is. Zászlóaljaktól fölfelé minden katonai egység társparancsnokai is, akik nem az egység parancsnok, hanem a honvédelmi miniszter első helyettese által irányított Politikai Főosztály alárendeltségébe tartoztak. Így az államigazgatáshoz hasonlóan a hadseregen belül is kettős irányítási struktúra alakult ki. 1948. szeptember 9-től Farkas Mihály vezérezredes került a honvédelmi miniszteri székbe. A magyar pártvezetés 1949 tavaszától a „III. világháborús” készülődés, és az „imperialisták elleni harc” jegyében kezdte meg a békeszerződés rendelkezéseit – létszámát és technikai eszközeit tekintve - többszörösen túllépő hadsereg létrehozását. E háborús készülődés nagymértékben militarizálta az országot.17 1950 nyarára 9 gyalogos, 2 páncélos- illetve gépesített hadosztály, 4 tüzérdandár, 9 légvédelmi hadosztály, 3 utászdandár, 1 lovassági-, és 1 híradódandár, 3 nehézpáncélos és 1 felderítő ezred állt fegyverben. Az e fegyvernemekhez rendszeresített személyi állomány létszáma megközelítette a 200 ezer főt. Ebből a légierőhöz 53 ezer fő tartozott. Az ÁVH-val és a Határőrséggel kiegészített magyar fegyveres erők létszáma meghaladta a 300 ezret.18 A szovjet elképzelés szerint e haderőnek az lett volna a feladata, hogy a Duna-Tisza közén felvonulva, Szabadka-Újvidék irányába előrenyomulva éket verjen a jugoszláv védelembe, ezzel készítve elő a második hullámban érkező szovjet csapatok győzelmét. Mindez 1955 május-júniusa (a Titóval történő kibékülés) után megváltozott, és a másik irány vált a főiránnyá: egy Ausztrián
17
1950-ben 88 000, 1952-ben 203 000 fő állt fegyverben. (FÜLÖP: 90.) Ezt a magas létszámot csak úgy lehetett elérni, hogy minden nagykorú fiatalembert besoroztak, illetve több fegyvernemnél 3 évre emelték a szolgálati időt. Ezen felül azt is szorgalmazták, hogy az „öregek” szolgálati idejük letelte után is (továbbszolgálóként) a honvédség kötelékében maradjanak. 18
KÚT 2007/1-2.
123
át vezető támadás (ellentámadás) után kijutva a Pó-síkságra, és bevárni a szovjet fő erőket.19 Ekkora hadsereg felszerelése és eltartása óriási anyagi megterhelést rótt az országra. 1950-52 közötti időszakban az állami költségvetés mintegy 20-25 %-át emésztették fel a hadikiadások. 1951. január 8-án, a Kremlben tartott tanácskozás során a Vörös Hadsereg vezérkar főnöke, Szergej Matveics Styemenko tábornok tartott beszámolót a „nemzetközi helyzetről” és a NATO katonai erejéről. A megbeszélésen jelen volt Sztálin, néhányan a Politikai Bizottságból, Alexandr Mihajlovics Vasziljevszkij marsall, honvédelmi miniszter, a Kelet-európai országok kommunista pártjainak főtitkárai (a lengyel Bierut kivételével), és a honvédelmi miniszterek. A beszámoló készítői – voltaképp maga Sztálin – úgy vélték, hogy a NATO 1953 végére fog megerősödni annyira, hogy képes lesz háborút indítani a Szovjetunió és a többi „békeszerető” ország ellen. A kommunista ideológia szerint a kapitalista országok támadása biztosra vehető, a háború pedig az atomfegyverek birtokában szükségszerűen a III. világháború kitörését vonja maga után. A jelzett időpontra tehát a Kelet-európai államoknak is készen kell állniuk a NATO támadásának elhárítására. Styemenko „… fel is sorolta, hogy a szovjet elvtársak véleménye szerint melyik országnak mekkora lenne a hadserege 1953 végére. Magyarországnak 150 000 főnyi hadsereg, …, kilenc hadosztály kellett volna 1953 végére.”20A megbeszélésen résztvevő országok közül Magyarország esetében voltak a „legszerényebbek”az elvárások, a többi ország hadseregét erősebbre kívánta fejleszteni a szovjet vezetés. Már 1954. december 21-én megtörténtek az első lépések a légierő és a légvédelem együttműködésének megszervezésére. Ezen a napon a szovjet légvédelem egyik képviselője ismertette a Honvédelmi Minisztériumban azt a légvédelmi tervezetet, amely a Kárpát és az Odesszai Katonai Körzet, a Központi Szovjet Hadseregcsoport, valamint a csehszlovákiai, magyarországi, és a román légvédelmi erők tevékenységét hangolta volna össze egy ellenséges légitámadás, vagy határsértő berepülése esetén. A Varsói Szerződés aláírását követően az Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnokának (EFEF) legfőbb törekvése a magyar hadsereget illetően, a hadsereg törzsének megszervezése, az alárendelt csapatok harcértékének felmérése és a magyarországi hadszíntér-előkészítés munkálatainak elindítása volt. Konyev marsall 1955. augusztus 24-i levelében arra kérte Bata István honvédelmi minisztert, hogy jelölje ki a Varsói Szerződésbe beosztandó magyar csapatokat, ill. a főparancsnok magyar helyettesét, továbbá gondoskodjon az egyesített törzsbe beosztandó magyar képviselő kinevezéséről. Szeptember 2-i válaszában a honvédelmi miniszter a következőkről tájékoztatta a főparancsnokot: A magyar kormány őt jelölte ki a főparancsnok magyar helyettesévé, a törzs állandó tagja pedig 19
Erre csak következtetni lehet, az eddig látott hadgyakorlatok iratai és a térképek, valamint a feldolgozások mind egy ilyen „képzeletbeli” ellentámadásról „szólnak”. (Ilyen gyakorlatok rendszerint évente, esetenként évente többször is megrendezésre kerültek.) 20 RÁKOSI MÁTYÁS: Visszaemlékezések 1940-1956. II/2. kötet. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 861.
124
KÚT 2007/1-2.
Szilágyi László ezredes lett. Az EFE állományába pedig 6 lövészhadosztály (a 8., 9., 12., 17., 27., és 32. lövészhadosztályok), 2 gépesített lövészhadosztály (5., 7.), és a 2 meglévő vadászrepülő-hadosztály (25., 66.) került. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan folyt az Ausztriából kivonuló szovjet csapatok letelepítése. A szovjet vezérkar kérésére a magyar kormány engedélyezte egy légihadsereg (1 vadászrepülő-hadosztály – 3 ezred; 1 felderítő repülőezred) Veszprém, Kecskemét, Kiskunlacháza, Szolnok, Budaörs repülőterein történő elhelyezését. Bata honvédelmi miniszter, minisztertanácsi előterjesztésében mindezt azzal indokolta, hogy ezen repülőalakulatok nagymértékben erősítik Magyarország légvédelmét. Magyarországon 2 szovjet gépesített lövészhadosztály és 1 szovjet légi hadsereg tartózkodott. Ezeket 1955 őszén Különleges Hadtestté vonták össze, és közvetlenül a szovjet vezérkar alárendeltségébe helyezték. Időközben szükségessé vált a Honvédelmi Tanács titkárságának újjászervezése és megerősítése. A titkárság új vezetője Révész Géza lett úgy, hogy megtartotta az Országos Tervhivatal (OT) elnökhelyettesi beosztását. A titkárság és a vezérkar együtt dolgozta ki az ország és a hadsereg háborús vezetésének alapelveit, kijelölték a politikai és katonai vezetés háborús vezetési pontjait. (Föld alatti, atombiztos óvóhelyek kiépítését kezdték meg Budapest és Miskolc környékén.) Az OT feladata volt a háborús hadiipari termelésre való átállás rendszabályainak meghatározása, a határ menti területek evakuálási terveinek előkészítése, az állami tartalékkészletek felhalmozásának biztosítása. Elfogadták továbbá a hadszíntér-előkészítés 10 éves tervét, amelyben a vasút, a közút, valamint a híradás és az egészségügyi infrastruktúra fejlesztése volt a meghatározó. 1955 őszén a párt és kormányhatározat értelmében a Magyar Néphadsereg (MN) alakulatainál 20 ezer fős létszámcsökkentést kellett végrehajtani. Mindez a repülőkre is vonatkozott, és a repülőgépek számát is érintette. 1956-ban tehát megkezdődött a légierő fokozatos leépítése. (A leszerelést részben a hadsereg stabilizációja, másrészt a Varsói Szerződésből eredő új feladatok indokolták.) A szovjet politikai vezetés Sztálin halálát követően enyhülési politikát hirdetett, ám sokáig következetlen volt abban a kérdésben, hogy az otthoni (Szovjetunó-beli), és a népi demokratikus országokban található haderőt milyen mértékben kell (szabad) leépíteni. „Ezzel magyarázható, hogy a magyar hadsereg leépítése nem csak az első Nagy Imre-kormány időszakában, hanem 1953 és 1956 között állandóan elnapolódó üggyé vált, s tényleges leépítésre csak 1956-ban került sor.”21 A bemutatott katonai előkészületek azt mutatják, hogy Moszkva nagy lendülettel látott hozzá az általa vezetett katonai szövetség nemzeti hadseregeinek modernizációjához. Harci értéküket tekintve igyekezett ezeket minél hamarabb a saját szintjére emelni, integrációjuk mihamarabbi elmélyítéséhez. Törekedett arra, hogy egy olyan jól működő katonai szervezetet alakítson ki, amely képes az NSZK-val kibővült NATO szárazföldi erőinek, valamint az USA nyugat-európai harcászati-hadműveleti atomeszközeinek ellensúlyozására. E szándékában azonban nem várt gazdasági, és politikai események hátráltatták.
21
URBÁN: Im: 71.
KÚT 2007/1-2.
125
Az 1950-es évek közepére Hruscsov felismerte, hogy a Szovjetunió erőforrásai nem elegendőek ahhoz, hogy párhuzamosan és egyidejűleg fejlesszék a hadiipart, a nehézipart, a könnyűipart és a mezőgazdaságot. Ahhoz, hogy több forrást tudjanak átcsoportosítani az életszínvonal emelésére, csökkenteni kellett a hadikiadásokat. Továbbá az 1956-ban bekövetkezett események tovább hátráltatták a haderőfejlesztésével kapcsolatos elképzelések végrehajtását: a lengyelországi politikai válság, az októberi magyar forradalom, valamint a szuezi konfliktus. A fenti problémák rendezése után a Varsói Szerződés katonai megerősítésének kezdete a 60-as évek elejére tolódott. A nemzetközi politika alakulása és a szovjet ideológia oda vezetett, hogy a Szovjetuniónak és szövetségeseinek ismét hatalmas anyagi ráfordítások árán kellett haderejüket fejleszteni. Ez a haderőnemek korábbi egymás közti viszonyának újraértékelését is magával vonta. A szovjet katonapolitika új irányvonalát a szárazföldi és haditengerészeti erők csökkentése, a légierő, a légvédelem, különösen pedig az atomfegyverek célba juttatásában egyre nagyobb és meghatározóbb szerepet játszó hadászati rakétacsapatok fejlesztése jelezte. A fenti elképzeléseknek megfelelően a magyar hadsereg átalakítása is megkezdődött. A MN további létszámcsökkentéséről és szervezeti módosításairól a Minisztertanács 1956. augusztus 1-i határozatában történt intézkedés. E szerint a MN létszámát 115 000 főben maximálták. Az intézkedések értelmében megszüntettek 2 lövészhadosztályt, és a 28. csatarepülő-hadosztályt. Ugyancsak ezen reformok keretében hozták létre az Országos Légierő és Légvédelmi Parancsnokságot (OLLEP), amelynek alárendeltségébe 4 légvédelmi, és 2 vadászrepülő-hadosztály, 2 jelző-, és 1 híradóezred tartozott. A légierőt illetően megtörténtek az első lépések a korszerűsítés terén. A honvédelmi miniszter véleménye szerint ugyanis a légvédelem színvonala „nem felel meg a korszerű követelményeknek, és nem biztosítja az ország főbb objektumainak…védelmét váratlan ellenséges légicsapások ellen.”22 Különösen a figyelő- és jelzőrendszer, valamint a vadászrepülőgépek adta védelem szorult korszerűsítésre, fejlesztésre.23 A légierő fejlesztésével kapcsolatban Bata István honvédelmi miniszter 1956. július 26-án , Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsallhoz, a Szovjetunió honvédelmi miniszteréhez intézett levelében a következőket írta: „A légierő átfegyverzésének terve alapján 1958-ig csak a meglévő két vadászrepülő-hadosztály számára tudjuk biztosítani a korszerű repülőgéptípusokat. A tervezett harmadik vadászrepülő-hadosztály felállítását 1961-re, a csatarepülő-hadosztály átképzésével leszünk képesek megvalósítani. Ennek érdekében szükségessé vált a 25. (Taszár) és 66. (Kecskemét) hadosztályok felemelt létszámmal való működtetése. …A fentiekre vonatkozóan kérem az Ön jóváhagyását, hogy megkezdhessük a tervezési és előkészületi munkákat.”24
22
OKVÁTH: 352. Ez P-20-as lokátorok és MiG-17 PF típusú repülőgépek beszerzését jelentette. Ehhez 200 millió Ft-os azonnali támogatást igényelt a HM. 24 OKVÁTH: 352-353. 23
126
KÚT 2007/1-2.
Ezen feladatok mellet megkezdődött a hatalmas költséggel felépített, és már létrehozásakor korszerűtlen, a korabeli magyar katonapolitika fontos részét képező (és a magyar-jugoszláv kapcsolatokat jelképező), déli határrészen felépített erődrendszer és műszaki határzár megszűntetése.25
A Magyarországon állomásozó szovjet repülőcsapatok 1945-1956 A II. világháborút követő két esztendő átmeneti időszak volt a Magyarországon állomásozó szovjet repülőerők történetében. A németországi, ausztriai területekről haza, vagy más Kelet-európai országokba települő alakulatok egy része hazánkon át hajtotta végre a diszlokációt, és e közben itt álltak meg pihenni, itt töltötték fel élelmiszerkészleteiket stb. Ennek során repülőgépek százai és azok személyzete állomásozott a magyarországi repülőtereken. A szovjet hadvezetés egy egységként kezelte az általuk megszállt osztrák és magyar területeket. Így került az egyébként Aspern-ben állomásozó szovjet 6. Bombázórepülő hadtest 177. Bombázórepülő hadosztálya és annak parancsnoksága Székesfehérvárra, a 727. Bombázórepülő ezrede Debrecenbe, a 880. ezred pedig Tökölre. A 2 Gárda csatarepülő hadtest, és egy hadosztály Veszprémben állomásozott, egy ezredük pedig Szolnokon. A 11. Gárda vadászrepülő hadosztály parancsnoksága és az 1. és 5. gárda vadászezredei Pápára települtek. A Párizsban kötött békeszerződés aláírását követően, 1947. december 14-én megalakult az Ausztria és Magyarország területén állomásozó Központi Hadseregcsoport, amelynek parancsnoksága és légiereje, az 59. Légi hadsereg Badenben foglalta el állomáshelyét. A légi hadseregnek 5 hadosztálya volt, amelyből 2 magyar repülőtereket foglalt el. A 195. Gárda vadászrepülő hadosztály parancsnoksága, és az alárendelt 1. és 5. gárda vadászezredek Pápán, az 515. Vadászrepülő ezred Veszprémben állomásozott. A 177. Gárda bombázórepülő hadosztály parancsnoksága és a 727. Gárda bombázórepülő ezred Székesfehérváron, a 880. gárda bombázó ezred Tökölre települt. 1952 márciusa és októbere között a kecskeméti repülőtér adott otthont a 330. Vadászrepülő ezred parancsnokságának, illetve a 927. és a 116. vadász ezredeknek. Az 1955 szeptemberében megalakult a Különleges Hadtest, (parancsnoka Pjotr Nyikolajevics Lascsenko dandártábornok). A hadtest, és a hozzá tartozó repülőcsapatok parancsnoksága (amely átvette a korábbi Központi Hadseregcsoport repülőcsapatainak zömét), valamint az 59. Légi hadsereg parancsnoksága Székesfehérvárra került.
25
A két ország viszonyának normalizálódásának eredményeként a Honvédelmi Tanács 1955 októberében elrendelte a védőkörletek előtt telepített drótakadályok felszedését, decemberben pedig a műszaki zárak megszüntetését.
KÚT 2007/1-2.
127
A magyar légierő a II. világháborút követő évtizedben A párizsi békeszerződés parlamenti ratifikációja után a Honvédelmi Minisztériumban működő Repülő Alosztály megindította az újjászervezéséhez szükséges hajózóállomány toborzását és előképzését az Országos Magyar Repülő Egyesület (OMRE) keretei között. Megkezdődött a hadifogságból hazatért repülőtisztek és tiszthelyettesek (altisztek) nyilvántartásba vétele, majd szolgálatra történő behívása. 1947. november 5-én megalakult az 1. Önálló repülő század. A Kossuth Akadémián 1947. november 1-én elindították (a többi haderőnem tisztjeinek képzésével egyetemben) a repülőtiszt-képzést.26 A gyakorlati kiképzésre néhány, világháborús roncsokból összeépített Bücker Bü-131-es, majd Arado-96-os, ill. később a Csehszlovákiától vásárolt Zlin-381-es állt rendelkezésre. 1948. szeptember 10-én, szovjet pilóták 35 db UT-2-es típusú iskolagépet hoztak Mátyásföldre.27 1948. február 18-án létrejött a Szovjetunióval kötött Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés, majd ennek alapján 1948. július 2-án a Magyar-Szovjet Katonai Egyezmény. Ezután a Magyar Honvédség – ezen belül a légierő – újjászervezése új lendületet vett. Az addig működő Repülő Alosztály 1 éven belül többször is átszervezésen esett át, mindig új nevet kapva: 1948. április 1-el Légügyi Osztály, december 1-től Honvéd Repülő Szemlélőség, 1949. július 15-től pedig Repülőcsapatok Parancsnokság néven folytatta munkáját. December 1-én újabb átszervezéseket követően megalakult a Légierő Parancsnokság, parancsnoka Zalka András mérnök ezredes lett. A légierő létrehozásához szükséges alapot a Mátyásföldön felállított 1. Önálló Repülő Osztály teremtette meg. Ezen osztály keretei között indították el a repülőgépvezető és a repülőműszaki állomány képzését. Az oktatók az egykori Magyar Királyi Honvéd Légierő tisztjei és tiszthelyettesei közül kerültek ki. 1948-49 fordulójára már körvonalazódott, hogy Magyarország milyen, illetve mekkora légierő felállítására kapott (szovjet) utasítást. Ennek értelmében 1952 végéig 2 vadászrepülő, 1 csatarepülő, 1 bombázórepülő hadosztályt, továbbá 1 önálló felderítőrepülő és 1 önálló szállítórepülő ezredet kellett szervezni, az ezekhez szükséges háttérintézményekkel együtt. A felülről érkező tervek nélkülöztek minden realitást. Csak a tervek és határozatok végrehajtói szembesültek azzal a problémával, hogy a repülőtechnikát üzemeltető műszakiak, és a gépekre kerülő pilóták kiképzésére az előirányzottnál sokkal több időre van szükség. A túlfeszített ütemű légierő fejlesztésében a DISZ védnöksége mellett toborzott fiatalok jelentős része alacsony általános műveltséggel vonult be, korábban a repüléssel (repülőmodellezés, sportrepülés, ejtőernyőzés stb.) csak nagyon kevesen foglalkoztak
26
A tiszti zászlóaljba az egyéves képzésben résztvevő hallgatók, a tiszthelyettesi zászlóaljba, a hároméves képzésre jelentkezett akadémiai hallgatók lettek beosztva. 27 A gépek érkezésének oka máig tisztázatlan, mert azokat magyar részről nem rendelte meg senki.
128
KÚT 2007/1-2.
közülük. Voltak néhányan olyanok is, akik kimondottan pártfeladatként jelentkeztek hajózónak, holott a repüléshez sem tehetségük, sem érzékük nem volt. Sokuk a polgári életben nehéz fizikai munkásként dolgozott. Védelmükre nem egy alkalommal felső szintű politikai szervek avatkoztak be, oktatóikat felelőssé téve a repülőkiképzés terén mutatott lassú előmenetelért.28 A feszített ütemű fejlesztés első érdemi lépése a 41. vegyes repülőezred felállítása volt, melyet 1949. október 1-én hoztak létre Kecskeméten. A „Hírös város” repülőterére szeptember 10-én szálltak le azok a szovjet pilóták, akik a leendő magyar légierő első harci repülőgépeit hozták: 52 db Jak-9P típusú vadász-, 3 db Jak-9U oktató-kiképző vadász-, 50 db Il-10-es csata- és 4 db Li-2 szállítórepülőgépet. Ezek a gépek mind légcsavaros típusok voltak.29A beérkező harci gépek használtan érkeztek az országba, némelyikük kifejezetten elhasznált állapotban volt.30 Az ezred – parancsnoka Tóth Zoltán százados – 1. és 2. százada vadász, a 3. csatarepülő század volt. Feladata, a felállításra tervezett 25. vadászrepülő hadosztály és a 23. önálló csatarepülő ezred parancsnoki állományának kiképzése volt. Mivel Tóth szds. 1950. május 19-én repülőkatasztrófát szenvedett,31 utódja Nádor Ferenc főhadnagy lett, aki korábbi, légierő repülés-technikai szemlélői beosztását megtartva látta el jócskán kibővült feladatkörét. A vegyes repülőezreddel párhuzamosan, 1949. október 1-én állították fel a 16. önálló szállítórepülő századot (Tököl). Ugyanezen a napon hozták létre az „utánpótlást” biztosító iskolákat: a Honvéd Kilián György Repülő Hajózó Tiszti Iskolát (HKGyRHTI) (parancsnoka Huba László százados) Szolnokon, és a Honvéd Vasvári Pál Repülő Műszaki Szakkiképző Tiszti Iskolát (parancsnoka Rajnai Béla főhadnagy) Budaörsön. 1949. november 15-én módosították az addig használt felségjelzést, ami majdnem azonos volt a líbanonival. A változtatást minden bizonnyal az indokolta, hogy az új jelzésben szerepeltetni kellett a politikai hatalom jellegét szimbolizáló vörös csillagot. Az új jelzésben nemzeti színű gyűrűbe – melynek külső széle piros, közepe fehér, belső része zöld – került a csillag. A csillag körüli terület fehér színű lett. 1951.
28
Előfordult olyan eset, amikor az oktató 5 növendéke már jó ideje egyedül repült, és közeledtek kiképzésük végéhez, Il-10-es típuson. A csoport 6. tagja – mivel nem volt érzéke a repüléshez, viszont az apja pártfunkcionárius volt – még mindig csak az iskolakört (az alapfeladatot) repülte, azt is oktatóval az UIl-10 hátsó ülésében. A lemaradás miatt az oktatót érte támadás, mondván, miatta nem halad a növendék a kiképzésben, és szándékosan támaszt magas követelményeket. Ezért a pilótajelöltet egy magasabb beosztású elöljáró vitte el ellenőrző repülésre, aki ezt követően engedélyezte az első egyedül repülést. Csak akkor tiltotta le végleg a magas rangú parancsnok a repülésről, mikor az a leszálláskor a szeme láttára törte össze a gépet, amit aztán selejtezni kellett. 29 A harci gépek átvételének és a hajózó személyzet kiképzésének programját titkosítási célból a „PELIKÁN” fedőnévvel látták el. 30 A Jak-9-es típus gyártását 1945 nyarán fejezték be. 31 Az ezred-parancsnok Kecskemét közelében, légiharc-feladat gyakorlása közben, egy szűkített fordulóban, feltehetően rosszul lett és kék 3-as oldalszámú, Jak-9P típusú gépével (gyári száma: 1947), dugóhúzóba esett és lezuhant.
KÚT 2007/1-2.
129
június 16-án rendszeresítették, az 1991. március 31-ig használt felségjelet, amely a vörös csillag közepére helyezett fehér és zöld körökből állt. 1950. április 8-án Farkas Mihály honvédelmi miniszter tiltott területté nyilvánította az ország déli határának területét. Ennek értelmében a 41. Vegyes repülő ezred készültségét is átalakították. 1950. április 28-tól bevezették az ügyeletes készültséget, és napkeltétől napnyugtáig egy Jak-9 géppár „szigorú készültséget” adott. 1950 folyamán a Légierő Parancsnokság tervbe vette a repülőcsapatok leendő magasabb parancsnoki állományának beiskoláztatását. 14 fiatal tiszt számára lehetővé vált, hogy a Szovjet Hadsereg Légierejének Akadémiáján folytassa tanulmányait. A 41. vegyes repülő ezredtől Hinek Emil, Szabó József, Vízinger Géza hadnagyok, illetve más alakulatoktól érkező tisztek kezdhették meg a nyelvi előkészítő tanfolyamot, majd novemberben kiutaztak a Szovjetunió Légierejének Monyinói32 akadémiájára. 1950 őszén a 41. vegyes repülőezredet megszűntették. Parancsnoki állományából megalakították a 25. vadászrepülő hadosztály parancsnokságát (Parancsnoka Mezőfi István őrnagy, a hadosztály-parancsnokság Szentkirályszabadjára települt). 1. vadászrepülő századából megalakult a 24. vadászrepülő ezred (Szentkirályszabadja, parancsnoka Forró Pál százados), a 2. vadász századból az 50. vadászrepülő ezred (Tököl, parancsnoka Szebeni Antal százados), a 3. csatarepülő századból pedig az Il-10-ekkel repülő 23. önálló csatarepülő ezred (Tapolca, parancsnoka Zoltai Lajos százados). A vadász hadosztályt Jak-9P típusú gépekkel szerelték fel. A 16. önálló szállítórepülő századot (Budaörs, parancsnoka Tanai János főhadnagy) megtartva, állományának egy részéből felállították a 35. vegyes repülő ezredet (Székesfehérvár, parancsnoka Rekettyés László százados), amely a később létrehozandó bombázó- és felderítőrepülő ezredek alapját képezte.33
A tisztogatások éve – 1951 A frissen újjászervezett magyar légierő tisztjei és tiszthelyettesei számára az 1951-es esztendő bizonyult a legnehezebbnek. A hidegháború és a déli határon kialakult feszült jugoszláv-magyar viszony miatt a magyar repülők állandósult, feszült légkörben, általános bizalmatlanság és gyanakvás közepette hajtották végre feladataikat. A „belső ellenség”-el való leszámolásra adott alkalmat a Jak-9-esek VK107-es motorjának szinte folyamatos műszaki problémája, illetve minden más, amibe csak bele lehetett kötni. 1951 március 3-án Farkas Mihály honvédelmi miniszter Zalka András mérnök ezredest leváltotta légierő parancsnoki beosztásából.34 Utódjául egy
32
Moszkva külvárosa. 1950 végén a légierő rendszeresített létszáma 11 552 fő volt, de csak 7042 szolgálati helyet töltöttek be. Az eltérés is azt mutatja, hogy több alakulat csak papíron létezett, vagy csak részlegesen volt feltöltve. 34 Az indoklás szerint nem felelt meg feladatának, és nem biztosította a vonatkozó miniszteri parancsok és utasítások végrehajtását. 33
130
KÚT 2007/1-2.
„gyorsított összfegyvernemi parancsnoki tanfolyamot végzett, a repülés kérdéseiben teljesen dilettáns szabómestert – Házi Sándor vezérőrnagyot” nevezte ki.35 Horváth Barna ezredest, a légierő műszaki főnökét, valamint Tóth Lajos („Drumi”) századost, a 2. világháború második legeredményesebb (28 légi győzelem) magyar vadászpilótáját, a 25. Vadászrepülő Hadosztály parancsnok-helyettesét, egyben a légilövész szolgálat vezetőjét bebörtönözték. Horváth Kálmán alezredest, a légierő főmérnökét, Hűvös Sándor őrnagyot, a légierő-parancsnok hadtápfőnökét, Hámori László őrnagyot, a légierő törzsparancsnokát, és szinte az összes osztályvezetőt; az ezredparancsnokok közül Dinka Tibor főhadnagyot, a 24. vadász-, és Forró Pál századost, a 35. vegyes repülő ezred parancsnokát, továbbá Tobak Tibor főhadnagyot, a (HKGyRHTI) repülőharcászati főtanárát (összesen 14 tisztet) – mint „horthystatiszteket” – letartóztatták. A „demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettének”36 vádjában bűnösnek találták őket. Horváth Barna ezredest, és Horváth Kálmán alezredest előbb halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre, Tóth századost kötél általi halálra ítélték, és 1951. június 11-én kivégezték.37 A börtönbüntetésre ítéltek 5 és 15 év közötti büntetést kaptak. 1956 augusztusában ügyük lezárása nélkül szabadlábra helyezték őket. A koncepciós per ürügyéül több esemény is szolgált. 1951. február 10-én egy ismeretlen felségjelzésű és típusú repülőgép 17 percig tartózkodott az ország légterében. Február 24-én két műszaki tiszthelyettes, Kecskemétről szökött ki az országból egy Jak-11-es kiképző vadászgéppel. Március 2-án pedig két MASZOVLETszerelő disszidált egy PO-2-vel. Ezt tetézte a Jak-9-esek sorozatos üzemképtelensége. (A Jak-9 P típusnak volt egy rossz tulajdonsága. A VK-107-es motor nagyon érzékeny volt a hűtésre, illetve az olajozásra. Indítás után csak fokozatosan volt szabad melegíteni, ha bemelegedett, minél hamarabb el kellett vele indulni, mert hajlamos volt a túlmelegedésre, ami a motor leállását jelenthette. A földre kényszerített gépek számát növelte, az üzemeltetési leírásba került fordítási hiba38 illetve az, hogy a szovjet fél későn, vagy egyáltalán nem küldte meg, a Vörös Hadsereg gépein időközben bevezetett üzemeltetési változtatásokat tartalmazó bulletint.) 35
Dr. IVÁN DEZSŐ: A magyar katonai repülés története 1945-1956. Egyetemi jegyzet. Budapest. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, 1998, 106. 36 DR. IVÁN: 107. 37 Horváth Barna alezredessel az akasztófa alatt közölték a kegyelmi határozatot, és büntetésének megváltoztatását. 38 Az egyik berendezés, illetve rendszer két ellenőrzés közti idejét 72 óra helyett 72 napban adta meg a fordító. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy kevés volt az iskolázott, viszonylag nagy általános műveltséggel rendelkező növendék. Azok, akik mégis ilyenek voltak, gyorsan a Szovjetunió valamelyik repülő tanintézményén találták magukat (a pilóták pl. Novoszibirszkben, vagy Szevaszlejkában). A képzés akár 2-3 évig is tarthatott. A hazatérő tisztek igen alapos kiképzést kaptak – oroszul. Természetes, hogy idehaza magas repülő-beosztást kaptak, oktatóként ők végezték a kiképzést az időközben nagy számban érkező újoncok számára. E miatt gyakran 10-14 órát is a repülőtéren töltöttek, magas szintű nyelvtusásuk miatt a szabályzatok, üzemeltetéssel kapcsolatos dokumentációk fordítását is nekik kellett végezi. Erre viszont csak éjszaka maradt idő. Valószínű, hogy a túlterheltség, és a kimerültség miatt került ilyen hiba az üzemeltetési leírásba.
KÚT 2007/1-2.
131
A kialakult helyzet miatt a kiképzésük közepén járó, fiatal, képzetlen tisztek kerültek magas, rendszerint oktatói feladatokkal járó beosztásokba.39 Az újonc hajózók kiképzését lerövidítették, illetve felgyorsították. Tudásuk nem volt megalapozott, ami szükségszerűen repülőesemények bekövetkezéséhez vezetett. A repülőüzemeltetés és a gépek műszaki karbantartásával kapcsolatban ugyanez vonatkozott a műszaki állományra is. Ehhez még hozzájárult az időnként előforduló repülőfegyelmezetlenség (ami részben az igen alacsony átlagéletkornak is köszönhető), aminek eredményeképpen 1951 tavaszára-nyarára a légierőnél válsághelyzet alakult ki.40 A vezető repülőszakember-állományt gyakorlatilag lefejezték, az eltávolítottak helyére a repülés terén képzetlen tisztek kerültek. A kialakult helyzetet tovább súlyosbította, hogy a MN politikai főcsoportfőnök-helyettesének, Hazai Jenő ezredesnek vezetésével, részben a fenti események hatására, részben a sugárhajtóműves MiG-15-ösök közelgő rendszeresítése miatt, a politikai alkalmasság felmérése céljából „újrakáderezték” a hajózó, és a műszaki állományt. Sok frissen, vagy csak félig kiképzett növendéket (a fiatal repülőgépvezetők 65%-át) távolították el a hadseregből, mivel kapcsolatot tartottak „horthysta” kiképzőikkel. A tisztogatások eredményeként a 200 vadászpilóta helyen 39, a 100 csatarepülő helyen 51, a 30 bombázó helyen 4 oktatóképes pilóta maradt. A csapatok személyi állományán kívül a Kilián és a Vasvári iskolák hallgatói között is folyt az egyébként 1952 végéig tartó tisztogatás. Ilyen módon a növendékek kb. 40%-át távolították el.
A sugárhajtású repülőtechnika hadrendbe állítása 1951 őszén megkezdődött a sugárhajtású MiG-15-ösökkel felszerelt 66. Vadászrepülő hadosztály és az annak alárendelt 62. Vadászrepülő ezred szervezése. Az átképzést szovjet oktatók irányításával41 Kunmadarason hajtották végre.42 Az elméleti képzés júnuis 1-én, a gyakorlati augusztus 15-én kezdődött és október 10-én ért véget.43 Az első egyedül repülést Mezőfi István alezredes, a hadosztály parancsnoka hajtotta végre augusztus 24-én.
39
Eőri Elek 1954-től, 26 évesen lett a kecskeméti vadászrepülő-hadosztály parancsnoka.. Mezőfi István 1950-ben, 24 évesen lett a szentkirályszabadjai vadászrepülő-hadosztály, majd egy évvel később az első MiG-15-ösökkel felszerelt vadászrepülő-hadosztály parancsnoka. 40 Az 1951-es esztendőben 33 repülőesemény történt fegyelmezetlenség – ahogy akkor nevezték: „légikalózkodás” - miatt. 41 Az átképző csoport parancsnoka: V. A. Gancsikov gárda őrnagy, oktató pilóták: Rogyionov, Gardov, Golovin, Ponomarjov főhadnagyok voltak, a műszakiak átképzését 4 mérnök, 10 technikus és 10 mechanikus végezte, parancsnokuk Frolov gárda őrnagy volt. 42 A MiG-15-ös alapváltozatából 124 db repülőképes (használt), és 4 földi kiképzésre szánt gépet kapott a légierő. A harci változat darabonkénti ára: 421 000 Rubel volt. 43 Az átképzés ideje alatt a 16 repülőgépvezetőből és 34 repülőgép technikusból álló magyar csoportból 2 hajózót és 1 műszakit eltávolítottak a hadseregből, 3 hajózót pedig „alacsonyabb”, dugattyús motoros típusra helyeztek.
132
KÚT 2007/1-2.
A MiG-15-ös hadrendbe állításának kezdetén komoly problémák adódtak a típus műszaki dokumentációival kapcsolatban. Egy nyomdász arról „tájékoztatta” Rákosit, hogy a sokszorosított, magyarra lefordított példányokat a nyomdában hanyagul kezelték, tárolták és ellenőrizték, a selejtet egyszerűen a kukába dobták, holott ezek a leírások „Szigorúan Titkos” minősítést kaptak. „Sztálin nekem a hadfelszereléssel kapcsolatban azt mondotta, hogy a legújabb és legmodernebb hadianyagot is megkaphatjuk, de azzal a feltétellel, hogy garantáljuk, hogy nem jut az ellenség kezébe.”44 A megindított vizsgálat kiderítette, hogy semmi fontos anyag nem tűnt el, de a titoktartás fokozására további intézkedések történtek. „Farkas Mihály munkatársainak tapasztalatlanságával védekezett. Én pedig amolyan szigorú megrovásfélét kaptam Moszkvából…, legközelebbi találkozónknál tapasztalhattam, hogy Sztálin nem felejtette el az esetet.”45 A 66. Vadászrepülő hadosztály 62. vadászezredének „T” („Titkos”) könyvtárából a MiG-15 több lefordított és lestencilezett irodalmának vázlata eltűnt. A kiküldött bizottság nem találta meg a hiányzó anyagot, és a kivizsgálást követően több hiányosságot is feltárt a „T” ügyvitel területén, a Légierő Parancsnokságnál, és a hadosztálynál is. Ennek következményeként leváltották a légierő törzsparancsnokát, (repülőszakembert) Simics István vezérőrnagyot, helyére a repülés terén laikus Galgóczi Károly őrnagyot nevezték ki. A magyar hajózó és műszaki állomány csak az 1960-as években tudta meg, hogy a MiG-15-ös RD-45F típusú hajtóműve az angol Rolls-Royce Nene típusú hajtóművének, a Szovjetunió által 1946-ban vásárolt licenc alapján készült másolata. A repülők szempontjából szerencsés dolog volt, hogy a II. világháborút követően hazánk más elbírálás alá esett, mint a többi szovjet érdekszférába került ország. Mivel a magyar hadseregfejlesztés a békeszerződés 1947-es aláírása után kezdődhetett meg, a pilóták és a műszakiak elkerülték azokat a kezdetleges típusokat, - Jak-15, Jak-17, Jak23 – amelyek a sugárhajtású repülés vakvágányát jelentették.46 A kunmadarasi bázis építését az átképzés kezdetére nem tudták befejezni, még tartottak a repülőtér, annak kiszolgáló-, és lakóépületein végzett munkálatok. Az
44
RÁKOSI: 864. RÁKOSI: Uo. 46 A Jak-15/17/23-ok sokszor legalább olyan veszélyesek voltak a pilótára, mint az ellenségre nézve. Ezekből a típusokból – igaz csak egy-két századnyit – a bolgár, román, csehszlovák, lengyel, illetve 1948. június 28-a előtt a jugoszláv légierő is kapott. Azt, hogy e gépek nem váltak be sem a Szovjetunióban, sem a „baráti” országokban az is mutatja, hogy – szovjet léptékben - keveset gyártottak belőlük, illetve az, hogy miután megjelentek a „15-ösök”, a sugárhajtású Jak vadászgépek gyorsan eltűntek a repülőterekről. (A gépeket Tbilisziben, a 31. sz. Állami Repülőgépgyárban gyártották. A Jak-15-ből – csak a szovjet légierő használta – 280 dbot gyártottak 1947-ig, a Jak-17-ből 430 db-ot 1949-ig, a Jak-23-ból 310 db-ot 1950 végéig. 3 db Jak-23-ast a moszkvai 115. sz. gyár készített a statikus- és más próbák elvégzésére. Ezzel szemben a MiG-15-ösből 1949 és 1959 között – a szovjetunió 9 repülőgépgyárában - 13 131 db készült és ezzel a legnagyobb darabszámban gyártott sugárhajtású repülőgép lett. Ezen kívül a „15-ösből” Csehszlovákiában 3454 db, – S-102, S-103, ill. CS-102 típusjellel – Lengyelországban pedig 727 db készült, Lim-1és Lim-2 néven.) 45
KÚT 2007/1-2.
133
építkezésen dolgozó munkaszolgálatos rabok között az átképzésen résztvevő pilóták és műszakiak többen felismerték egykori oktatóikat, parancsnokaikat. A magyar MiGcsoport tagjai tiltakoztak, aminek hatására a munkaszolgálatosok helyett egy 800 fős hadtápalakulat folytatta a munkát. 1951. június 1-jén a Magyar Honvédség elnevezést Magyar Néphadseregre változtatták, az év végétől megkezdődött az állomány szovjet mintájú egyenruházattal való ellátása. November 1-től Farkas Mihály honvédelmi miniszter az addig használatos „bajtárs” helyett az „elvtárs” megszólítás használatát írta elő. 1951-ben hajtották végre a 28. csatarepülő hadosztály és az alárendeltségébe tartozó 59. és 30. csatarepülő ezredek parancsnoki állományának létrehozását, amelyet részben a hadosztály részét képező 23. csatarepülő ezredből, részben a Kilián iskoláról érkező frissen végzett hajózókból biztosítottak. A hadosztály parancsnoksága és a 30. ezred Székesfehérvár-Tácra, az 59. ezred Börgöndre települt, a 23. ezred Tapolcán maradt. A 35. vegyes repülőezred állományából megalakult a Tu-2Sz-ekkel felszerelt 82. bombázórepülő- (Mezőtúr), illetve a 37. önálló felderítőrepülő ezred (Kiskunlacháza). 1952-ben kapta meg a MiG-15-re történő átképzését a 25. vadászrepülő hadosztály két ezredének (24. és 50.) parancsnoki állománya. November 1-én a 66. Vadászrepülő hadosztály parancsnoksága és a 62. Vadászrepülő ezred Kecskemétre, míg a 25. Vadászrepülő hadosztály és alárendelt ezredei Taszárra települtek. Ebben az évben érkeztek meg az alapváltozathoz képest korszerűbb MiG-15 Bisz47 típusú repülőgépek.48 Az év végén megalakult a 82. Tu-2 típusú gépekkel felszerelt bombázórepülő hadosztály (Kunmadaras), alárendeltségébe 3 ezred tartozott (10., 35., 26.) Mivel a MiG-15, és MiG-15 Bisz típusok egyre nagyobb számban kerültek a légierőbe, egyre több pilóta repült ezeken a gépeken, a végképp elavult légcsavaros
47
Ebből az alváltozatból 1952-ben 74 db új, 1962-ben 30 db használt példányt vett a légierő. Az újak ára: 664 000 Rubel, a használtaké 60 000 Rubel volt. (Időközben új Rubelt vezettek be, a kettő között 10 volt a váltószám, tehát a használt gépek ára nem volt alacsonynak mondható). A kétüléses gyakorló (UTI) változatból összesen 49-et kaptunk. 1951 és 1955 között 21 db szovjet (635 630 Rubel/db), 1955 és 1959 között 15 db csehszlovák (637 360 Rubel/db) valamint 1962ben és 1967-ben összesen 13 db használt, lengyel (67 500 Rubel/db) gép. 1963-ban és 1964-ben egy-egy, MiG-15 UTI-val történt repülőeseményről készült „Rendkívüli eseményjelentés” szerint „A keletkezett anyagi kár összege forintban: Honvédség részéről” rovatban mindkét esetben 2 220 000 Ft szerepel. (Hadtörténelmi Levéltár (HL) 1964/T 20, 761/3/78 sz. film HM MN Politikai Főcsoportfőnökség 1963. évi eseményjelentések, 248. sz. jelentés, és HL 1965/T 186, 699/3/78 sz. film HM MN Politikai Főcsoportfőnökség 1964. évi rendkívüli eseményjelentések III. 841 sz. jelentés) 48 A MiG-15-ös RD-45-ös hajtóművét áttervezték, új neve VK-1 (Vagyimir Klimov) lett. Ez került a Bisz-be. Két hónappal a koreai háború után, 1953. szeptember 21-én az észak-koreai Ro Kim Suk hadnagy MiG-15 Bisz típusú gépével Dél-Koreába szökött. Miután a Szöul melletti Kimpo repülőtéren leszállt, gépét átadta az amerikai hadseregnek. Cserébe 100 000$-t és politikai menedékjogot kapott az amerikai szenátustól. Ettől kezdve a MiG-15 Bisz-szel kapcsolatos minden „titoktartási intézkedés” gyakorlatilag okafogyottá vált.
134
KÚT 2007/1-2.
Jak-9-re egyre kevesebb szükség volt. A „15-ös” térhódításával folyamatosan csökkent a Jakok száma, 1952 végére már alig akadt belőlük a repülőtereken, hivatalosan 1954 őszén vonták ki a hadrendből.49 1953-ban 2 új vadászezred alakult. A 66. vadászrepülő hadosztály alárendeltségébe tartozó 47. vadászrepülő ezred (Kiskunlacháza), illetve a 25. vadászrepülő hadosztály alárendeltségébe tartozó 35. vadászezred. Ebben az évben a 24. vadászezred Szentkirályszabadjáról Sármellékre költözött. A feszített munka ellenére sem sikerült tartani a meghatározott ütemtervet, így a tervezetthez képest 1 éves csúszással, 1953-ban érte el csúcspontját a magyar légierő, amely a személyi állományt, és a technikai eszközöket tekintve még így sem érte el az állománytáblában foglalt keretszámokat. E szerint a „rendszeresített” létszám 19 834 fő (amelyből ténylegesen 18 741 fő állt rendelkezésre), a gépmennyiség pedig 760 db helyett „csak” 641 db volt.50 összesen:
233 db 133 db 58 db 166 db 34 db 17 db 641 db
vadászrepülőgép (2 vadászrepülő hadosztály) csatarepülőgép (1 csatarepülő hadosztály) bombázó (1 bombázórepülő hadosztály) iskolagép futárrepülőgép (1 felderítőrepülő ezred) szállító-repülőgép (1 szállítórepülő ezred)
Ez a helyzet nem tartott sokáig. A légcsavaros, elavulófélben lévő, már a hazai hadrendbe állításakor is erősen elhasznált állapotban lévő Tu-2Sz-eket egyre nehezebb volt kellő számban biztosítani a repülésekhez.51 1953. július 24-én a korábbi miniszteri szemle és a Légierő Parancsnokság ellenőrzéseinek következményeként Mezőfi István alezredest, leváltották a 66. Vadászrepülő hadosztály parancsnoki beosztásából, továbbá I. osztályú repülőgépvezetőből visszaminősítették II. osztályúra52 (légierő-parancsnok helyettesi
49
1 db-ot a Magyar Honvédelmi Sportszövetségnek adtak át, ahol a HA-VEA civil lajstromjellel repült. VK-107-es motorjának 1238 Le-s teljesítményével valószínűleg a magyar repülők által valaha használt legerősebb „sportgép” volt. 50 A fenti számokhoz hozzáadódik még 6 légvédelmi tüzérhadosztály, 2 önálló rádió-technikai figyelő, és jelző ezred, és 1 fényszórós ezred. Ezek a csapatok alkották a magyar légvédelmet. 51 Egyes vélemények szerint csak a festék és a szerelők sóhaja tartotta egyben ezeket a gépeket. 52 I.o. repülőgépvezető: nappal és éjjel, jó és bonyolult időben, az adott típus időjárási minimumát (ez rendszerint 300 méteres felhőalap, és 3 kilométeres látás) figyelembe véve a repülőgépvezető hadrafogható. II.o. repülőgépvezető: nappal jó és bonyolult időben, éjjel jó időben a repülőgépvezető hadrafogható. III.o. repülőgépvezető: nappal jó időben hadrafogható. Osztályon kívüli (OK) repülőgépvezető: aki nem fejezte be repülőkiképzési feladatait és nappal jó időben nem hadrafogható.
KÚT 2007/1-2.
135
beosztását megtarthatta).53 Utódja Koplányi István alezredes lett. Ugyanezen a napon váltották le a 31. vadászezred parancsnokát is, Benke Sándor századost,54 és az 59. csatarepülő ezred parancsnokhelyettesét, Pálóczi Gyula főhadnagyot is. Mezőfi alezredes a mulasztásokért és a bekövetkező repülőeseményekért, a parancsnoki állomány módszertani hibáiért, a fiatal hajózóállomány túlhajszolásáért minden bizonnyal felelős volt (részben vagy egészben), és azért is, hogy gyakran olyan repülőfeladatot hajtatott végre beosztottaival, amire azok nem voltak kiképezve. Mivel a magasabb parancsnoki állomány tagjai közül sokan csak egy gyorsított képzésen vettek részt, egyszerű repülőgépvezetői képességek birtokában voltak.55 Képzettségük nagyon sok esetben csak kis mértékben haladta meg beosztottaikét. A szerteágazó, nagyszámú feladat teljesítése közben az alsóbb szintű parancsnoki állomány – amely segíthette volna munkájukat – kiképzésére, kinevelésére nem fordítottak (fordíthattak) kellő időt, mint ahogyan gyakran saját kiképzésükre sem. A Légierő Parancsnokság – mivel elsősorban a repülőkiképzés kötötte le figyelmét – nem ismerte fel, hogy a repülő ezredek és hadosztályok parancsnokai nem képesek megbirkózni a rájuk nehezedő feladattal, de nem ismerte fel azt sem, hogy ezek a tisztek alparancsnoki segítség nélkül végzik munkájukat. 1953 végére kialakult a szovjet és magyar vadászerők csaknem végleges elhelyezkedése. Az első lépcsőben egy szovjet vadászrepülő hadosztály, (egy ezred Pápán, kettő Tökölön), és egy magyar, a 25. Vadászrepülő hadosztály (két ezrede az 50. és a 35. Taszáron, egy a 24. Sármelléken). A második lépcsőt egy magyar, a 66. Vadászrepülő hadosztály alkotta (egy-egy ezred; a 31. Kalocsán, a 62. Kecskeméten és a 47. Kiskunlacházán). Ehhez jöttek a Tu-2-es bombázók és felderítők (célvontató feladatkörrel kibővítve), valamint az Il-10-es csatarepülők. A 82. Bombázórepülő hadosztály, amelynek parancsnoksága és két ezrede (10. és 26. Kunmadarason), egy (a 82. Kiskunlacházán) állomásozott. A 37. Önálló Felderítő és Célvontató Ezred (Kunmadarason, majd 1954-től Kiskunlacházán). A 28. Csatarepülő hadosztály parancsnoksága és egy ezrede (a 23. Tapolcán), másik két ezrede (az 59. Börgöndön, a 30. Székesfehérvár-Tácon).
53
Mezőfi István alezredes – a Repülő Kiképző Központ parancsnokaként – 1960. június 17-én a 933-as oldalszámú MiG-17 PF-el, Kecskemét térségében repülőkatasztrófát szenvedett. 54 Benke Sándor alezredes, a Kilián György Repülőműszaki Főiskola repülőtechnikai szemlélőjeként 1968. július 21-én, a 01-es oldalszámú MiG-15 UTI-val (gyári száma: 1A11001) Szolnok térségében repülőkatasztrófát szenvedett. 55 Az 1945 és 1956 közötti időszakban, amikor a repülések csak 1947-től indultak be, a magyar katonai repülés, a világháborúktól eltekintve, baleseti szempontból a legsötétebb korát élte. E 9 év alatt 52 repülőesemény végződött katasztrófával, és 11 esetben a személyzet (tagjai) sérüléssel, vagy a nélkül túlélték a repülőeseményt. Ezek során 84 pilóta, – egyikük a Szovjetunióban típusátképzésen – navigátor, és fedélzeti lövész veszítette életét (továbbá egy parasztasszony, akit a földnek ütköző gép roncsai zúztak halálra). 27-én kisebb-nagyobb sérülésekkel túlélték a balesetet; köztük 1 pilóta, aki Szevaszlejka térségében, éjjel volt kénytelen katapultálni. Az események következtében a magyar 62, a szovjet légierő 2 gépét veszítette el.
136
KÚT 2007/1-2.
Az 1953-ig tartó időszakban a MN szinte minden alakulatára (a szárazföldire és a repülőre egyaránt) igaz volt, hogy létrehozásukat követően, csak a parancsnoki állományból és a hadosztályok esetében a 3 helyett csak 1-2 ezredből álltak. Nagyon sokszor az ezredek teljes személyi állománnyal és technikai eszközökkel való feltöltése előtt létrehozták a 3. ezredet, így a hadosztály csak papíron létezett, az ezredek – erejüket tekintve – inkább voltak századok, a hadosztályok pedig osztályok, vagy ezredek. Nagyon gyakoriak voltak a diszlokációk, „átköltöztetések”, sokszor az ország egyik végéből a másikba. Ez a hivatásos állományt igen komolyan érintette, nagy részük fiatal házas, a családalapítás elején járó fiatal volt, és a gyakori költözés, vagy a családtól távol töltött idő több esetben tette tönkre a katonák magánéletét. 1954 őszén a 82. Bombázórepülő hadosztály 26. Bombázórepülő ezredét megszűntette a Légierő Parancsnoksága, míg a 37. Önálló Felderítő és Célvontató Ezredet a hadosztály alárendeltségébe helyezte, így az vegyes repülő hadosztállyá alakult. 1955. április 28-án egy ismeretlen felségjelzésű repülőgép nagy magasságban megsértette az ország légterét. Az eseményt követő vizsgálat egyebek mellett megállapította, hogy addig működő légvédelmi figyelő és jelző szolgálat, már nem képes ellátni azonosítási és célkövetési feladatát. A sugárhajtású vadászgépekkel együtt rendszeresített P-1 és P-3 típusú lokátorok által szolgáltatott adat kevés a légtérbe belépő gépek azonosítására és követésére. A rádiótechnikai csapatok nem tudtak együttműködni a vadászcsapatokkal. 1955. május 31-én a Légvédelem és a Légierő Parancsnokságát egyesítették, Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokság (OLLEP) néven. A döntéshozók szerint ezt a lépést az 1954-55-re egyre növekvő számú légtérsértés, berepülés, és átrepülés tette indokolttá. A repülőszakemberek egybehangzó véleménye szerint ez a lépés évtizedekre kiható torzulást eredményezett a repülő haderőnem fejlődésében. Az elnevezés egyben a fontossági sorrendet is jelölte. A légierő harckészültségével, annak harci alkalmazásával kapcsolatos döntési jogkörök az OLLEP parancsnok hatáskörébe kerültek, akik között az évek folyamán egy sem volt repülőszakember.
Új és használt gépek Amint az a korábban leírtakból kiderült, a MiG-15 Bisz-ek beérkezéséig használt állapotú harci gépeket kaptunk. Véleményem szerint nem arról volt szó, hogy a szovjet illetékesek szándékosan rossz, elhasznált, vagy elavult technikát adtak volna át a szövetséges országoknak.56 1953-ra egyértelművé vált, hogy hazánk a körvonalazódó keleti blokk tagja lesz. A szövetségeseket maga köré gyűjtő Szovjetunió már így is egy szocialista katonai csoportosulás élén állt, amely 1955. május 14-től a Varsói Szerződés nevet kapta. A szovjet politikai és katonai vezetésnek nem fűződött
56
Ugyanilyen gépekkel repültek a keleti tömb más országainak pilótái is.
KÚT 2007/1-2.
137
érdeke ahhoz, hogy katonailag gyenge, illetve gyengén felszerelt szövetségesek álljanak mellette. Sokkal valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, miszerint a szovjet vezetők nem voltak tisztában saját hadiipari (repülőgép-gyártási) lehetőségeikkel. Moszkva a befolyási övezetébe került országoktól azt várta el, hogy hadseregeiket néhány év alatt tömeghadsereggé fejlesszék. A fejlesztést illetően gyakran egymással ellentétes folyamatok mentek végbe. Ezek az országok hadseregeik felszereléséhez elsősorban külföldi (szovjet) segítségre kényszerültek. Egyrészt azért, mert eleinte a hazai ipar túlnyomó része a háborús pusztítás következtében romokban hevert, és az erőltetett iparosítás ellenére viszonylag lassan indult be a termelés. Másrészt politikai- és gazdasági lehetőségeik jelentős mértékben beszűkültek. Így a kezdeti időszakban nagy mennyiségű fegyver beszerzése elsősorban szovjet forrásból, kisebb részben az egymás közti hadiipari kooperáció útján volt megvalósítható. 1952 őszétől, a Szovjetunió tehermentesítése, illetve a hadiipari kapacitások jobb kihasználása céljából Moszkva előtérbe helyezte a szövetséges országok egymást közti kooperációjának kérdését. Hazánk 1952 augusztusában Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Romániával kötött ilyen megállapodásokat. A repülőgépek beszerzését illetően első számú partnerünk mindvégig a Szovjetunió maradt, rajta kívül Csehszlovákiából és Lengyelországból vásároltunk gépeket. A Szovjetunió használt gépeken kívül nem tudott mást szállítani, repülőgépipara nem volt képes rövid idő alatt egyszerre ellátni korszerű, sugárhajtású típusokkal a szovjet repülőerőket, és a szövetséges országok légierőit. E hadiipari szerződések közös jellemzője volt, hogy a szovjet eredetű, licenszszerződés alapján gyártott fegyverek külkereskedelme esetén minden esetben ki kellett kérni a szovjet kormány beleegyezését.57 1955. február 10-én 3 db új Il-28-as típusú könnyűbombázó (az akkori terminológia szerint „frontbombázó”) érkezett Kunmadarasra, a 82. Vegyes Repülő Hadosztály 10. Bombázórepülő ezredéhez. Az említett időpontban 2 db harci és 1 db kétkormányos Il-28U (Ucsebnij) – azaz oktató-gyakorló változat – került hazánkba.58 1955 áprilisában került rendszeresítésre a MiG-17 PF típus, amely már lokátorral rendelkezett, így hazánk első elfogó-vadász típusa volt. Ezeket a gépeket az egyik kecskeméti vadász (akkori elnevezéssel „éjszakai vadász”) század kapta meg, az októberben érkezettekkel pedig az egyik taszári századot szerelték fel. A következő év
57
Az ilyen jellegű külkereskedelmi „szabadságot” nagyban meghatározta a Szovjetuniónak az a joga, amelyben meghatározhatta, hogy ki, melyik országba, milyen cikket exportálhat. (Mivel a partner országokban túlnyomórészt eleve szovjet licensz-fegyvereket gyártottak, e megállapodás szerint a tagországok közti fegyverkereskedelem szinte teljes moszkvai ellenőrzés mellett folyhatott). Az egyezmény hatálya alá nem eső fegyverekről pedig a „kommunista fegyverbarátság” okán ajánlott volt tájékoztatni a szovjet vezetést. Már csak azért is, mert a mindenhol jelenlévő KGB, és a szovjet katonai hírszerzés, a GRU révén informált szovjet vezetés minden szövetségese haditechnikai fejlesztésről tudott. 58 A hazánkba került Il-28-asok története még nem minden kérdésben tisztázott. Ezek a gépek nem bombázó, hanem célrepülő, célzsákvontató, felderítő feladatkörben repültek a MN-ben.
138
KÚT 2007/1-2.
nyarán a korszerűtlenebb – lokátor nélküli – F változatból érkezett 20 db, ezeket is a kecskeméti ezred kapta meg.59 1955 augusztusában 2 db Mi-4 típusú helikopter érkezett a 16. Önálló vegyes repülőezredhez, hogy a légierő az MN és az OLLEP részéről felmerült szállítási igényeket kielégíthesse.60
Az üzembentartás technikai háttere – javítóbázisok A hazánkba érkező harci gépek nagy száma szükségessé tette e repülőgépek itthoni javítására szakosodott üzemek létrehozását. A Nehézipari Minisztérium Székesfehérváron hozta létre a motorjavító vállalatot, amelynek feladata, az üzemidejüket lerepült, illetve sérült repülőgépek és motorjaik nagyjavítása. Eleinte két típust terveztek a gyár profiljába felvenni, a Jak-9-est és az Il-10-est. Azonban a vállalat feladatai egyéb munkákkal is kibővültek, ilyen volt például a gépek átalakítása, vagy berendezések utólagos beépítése. Hamarosan, a többi hazánkban rendszeresítésre került típust is felvette a gyár a javítandó gépek közé: UT-2, Li-2, Jak-11, Tu-2. A növendékek nagy száma, valamint a hajózó képzés rendkívüli intenzitása miatt égető szükség volt, különösen az UT-2-ek javítására, ezért a szerelőcsarnokok felépülése előtt, ideiglenes műhelyekben folyt e gépek javítása. A vállalat főmérnöke Rotter Lajos lett, akit Fridrik Dezső követett. A főtechnológus Rubik Ernő. A munkákat krónikus anyag és alkatrészhiány jellemezte. 1956-ra, a gyár „kenyerét” adó légcsavaros típusok nagy része eltűnt a légierőből, vagy a hadrendből történő kivonás alatt állt, ezért az üzem törölte profiljából a repülőgépjavítást. Az országba érkező sugárhajtású gépek újabb javítóbázis építését tették szükségessé. A kezdeti tervek minden realitást nélkülöztek. Felmerült annak a lehetősége, hogy Miskolc közelében építenek egyet, de a megvalósításra mindössze 1 év 9 hónapot irányoztak elő. A gyár kapacitása havi 30 db „korszerű léglökéses” vadász és bombázó gép nagyjavítása lett volna. Végül a választás a Tökölön állomásozó szovjet ezred tőszomszédságában lévő üzemre esett, ahol a II. világháború idején egyébként is folyt repülőgépgyártás. A tervek szerint a Pestvidéki Mechanikai Üzem – amelynek létrehozásához 2 millió Ft állt volna rendelkezésre - az 1953-ban létrehozandó debreceni repülőgép-javító üzem „szakkáder-képző” bázisául szolgált volna.
59
A húsz új gép ára összesen 14 608 000 Rubel volt. Az 1956-os forradalmat követően jelentős csökkentést hajtottak végre a néphadseregben, illetve a légierőben. 1957/58 fordulóján a 20 db MiG-17F-et a szovjet légierő 13 554 000 Rubelért visszavásárolta. 60 A helikopter átképző tanfolyam 1955. augusztus 1-től, 1956. január 10-ig tartott. A gyakorlati repülés január 20-án kezdődött, március folyamán a négy hajózó egyedül repülhette a típust. A két helikopter a 27-es, és a 28-as oldalszámot kapta. Sajnos mindkét gépünk 3 éven belül megsemmisült. A 27-es oldalszámú 1957. október 28-án, a 28-as oldalszámú 1958. február 14-én semmisült meg. A két katasztrófában ketten vesztették életüket.
KÚT 2007/1-2.
139
Végül 1952. július 1-én megalakult a Pestvidéki Gépgyár, a gyárban végzett munka beindítására október 1-ét jelölték meg, ami nem történt meg. December 4-én a gyár igazgatója, Szirmai Sándor és a főmérnök, Kemény Sándor az üzemben folyó munkálatok beindításához segítséget kért Házi Sándor vezérőrnagytól, a légierő parancsnokától. Hiányoztak az üzemeltetési dokumentációk, javító szerszámok, szerelőkocsik, emelők, a mintagépek és hajtóművek stb. Ezeken kívül 4-5 fő betanítókiképző szerelő kirendelését is kérvényezték. A MiG-15-ök javításához szükséges titkos anyagok kezelésére nem volt fölkészülve a gyár, ezért a dokumentációk átadását megtagadták az illetékesek. E dokumentációk fordításához csak 1953-ban járultak hozzá.61 Problémát okozott az is, hogy a gyár polgári felügyelet alatt állt. Ezért a szovjet fél megtagadta az alkatrészek szállítását. E miatt – elméletben – tovább nőtt a helyben legyártandó alkatrészek száma, a munka nagyon lassan haladt, az elsőként beérkezett gép javítása több, mint 26 hónapig tartott, a másodiké már „csak” 22 hónap volt.62
Légi határsértések, berepülések, átrepülések Az 1940-es évek végétől, amikor a korábbi győztesek, a Szovjetunió és az Egyesült Államok illetve a köréjük tömörülő európai országok közötti kapcsolatok alapjaikban változtak meg, a lassan kialakuló hidegháborús viszonyok között a magyar légierőnek két fontos feladata volt. 1948. nyarától, az egyre feszültebb szovjetjugoszláv viszony miatt jelentős erőket kötött le a az ország déli határának védelemére történő felkészülés. A másik fontos feladat a déli, dél-keleti, valamint az észak-nyugati irányból érkező határsértő repülő eszközök elleni védelem volt. A tárgyalt időszakban, hazánk légterében, naponta jelentek meg a „határsértő”, léggömbök, és ballonok, a föld közeli kis magasságtól egészen a sztratoszféráig. A léggömböket (ha kedvező volt a szélirány) a nyugati országokban szervezett „fellazító információs feladatokat végző egyesületek” tagjai indították útnak. Ezek a szerkezetek a politika számára, illetve általában a repülésbiztonság szempontjából voltak veszélyesek.63 A léggömbök egy időzítő szerkezettel ellátott konténert szállítottak, amelyek több ezer röplapot tartalmaztak,
61
1953-ban 12 millió Ft volt az alkatrészigény, de nem léteztek sem magyar, sem orosz rajzok az alkatrészekről. Mivel akkoriban a legkisebb hibáért is súlyos börtönbüntetés járt, a szakemberek ragaszkodtak az eredeti dokumentációhoz. 1953. január 1-ig a szovjet norma szerint megállapított alkatrészmennyiséget kaptuk a MiG-15-ösökhöz. 62 A MiG-15-ös típus javítása 1953 és 1973 között zajlott. Ez idő alatt 12 MiG-15-öst, 192 MiG15 Biszt, és 95 MiG-15 UTI javítását végezték el. (Ez utóbbi alváltozatból 21 db-ot az NDK légierő számára.) 63 1946. október 15-e óta a MASZOVLET rendszeresen közlekedtette belföldi járatait Budapest és a nagyvárosok (Szombathely, Debrecen, Szeged, Győr, Pécs, Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba, Kaposvár, Nagykanizsa, Zalaegerszeg) között.
140
KÚT 2007/1-2.
amelyeken a kommunista rendszer elleni felhívás volt olvasható.64 A léggömbökkel viszonylag egyszerű volt végezni, mert egyetlen belső térrel rendelkeztek, ezért ha egykét repülőgépről leadott lövéssel eltalálták, akkor gyorsan földet ért a szállítmány, amit az ÁVH emberei összeszedtek. Később módosították a belső kialakítást, több rekeszre osztották a ballont, ami már több találatot is elviselt, ezért a pilóták között inkább az a módszer terjedt el, (elkerülve a többszöri fegyverhasználatot), hogy a gép szárnyával nekirepültek a ballonnak, így egyetlen pontos rárepüléssel „ártalmatlanítani” tudták azt.65 A határsértések elleni küzdelem másik fajtája hagyományos vadászfeladat volt: a különböző magasságokon érkező, különböző típusú repülőgépek elfogása, az azok elleni harc, vagy a gépek földre kényszerítése. Sok esetben már az elfogás sem sikerült. 1951. november 18-án egy amerikai C-47 Dakota66 típusú szállítógépet kényszerített földre MiG-15 Bisz gépével, „saját” repülőterén A. A. Kalugin főhadnagy, a pápai 5. Gárda Vadászrepülőezred készültségből riasztott pilótája.67 A személyzetet váltságdíj ellenében szabadon engedték, a gép először a MN-hez került, majd 1957-ben átadták a MALÉV-nek.68 1955. május 30-án, Riczu József hadnagy, a 24. vadászezred készültségből riasztott pilótája elfogott, és Sármelléken leszállásra kényszerített egy határ- és légtérsértő Il-14 utasszállító repülőgépet. Az esetből diplomáciai botrány lett, mert a gépen Nyikita Szergejevics Hruscsov Belgrádból Prágába tartó kormánydelegációja utazott. A gép átrepülését – egy korábban kötött szovjet-magyar légtérhasználati szerződés alapján – a szovjet illetékesek kötelesek lettek volna bejelenteni. Ezt a szerződést, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásuk végéig nagyon szabadon értelmezték, aminek következtében számtalan balesetveszélyes helyzet és félreértés keletkezett. Részben ennek, valamint a szovjet és magyar vadászkészültség közötti
64
E röplapokból arról is értesülhetett a szerencsés (vagy bátor) olvasó, hogy 1956. július 13-án, sikeresen térítették el a MALÉV Győrből induló belföldi járatát. Az eset érdekessége az volt, hogy a gépen az „elrablókon” kívül két ártatlan fiatalember is utazott, akik, miután Ingolstadt repülőterén leszálltak, nem jöttek haza. (A gép a HA-LIG lajstromjelű Li-2T volt.) 65 1955. július 29-én egy hasonló ballon „elfogására” szállt fel Kósi József százados, a kalocsai 31. Vadászrepülő ezred parancsnoka. A ballon a kalocsai repülőtér közvetlen közelében, lassan ereszkedett, ami valószínűsíti, hogy korábban már más vadászok is megtámadták. Egy váratlan légáramlat a ballont Kósi százados gépe elé emelte, aminek következtében a 705-ös oldalszámú MiG-15 Bisz nekirepült a ballonnak, és a repülőgép felrobbant, Kósi százados életét vesztette. 66 A híres Douglas DC-3-as katonai változata. A Li-2-es szállítórepülőgép a DC-3/C-47-es típus licenc változata. A gép gyártási jogát 1936-ban vásárolta meg a Szovjetunió. A „Li” típusjelzés az eredeti amerikai szabványok szerinti méretezés átszámításával (ami nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt előre tervezték) megbízott mérnökcsoport vezetőjére Borisz Pavlovics Liszunovra utal. 67 Az amerikai vélemény szerint a gép eltévedt, a magyar vélemény szerint a Dakota manőverei alapján egyértelműen felderítő repülést végzett. 68 1961. augusztus 6-án egy Budapest fölött tett sétarepülés közben a Lumumba (ma Róna) utca egyik házára, illetve annak telkére zuhant.
KÚT 2007/1-2.
141
inkoordináció következménye volt egy 1956. január 21-én vívott szovjet-magyar légiharc.69 A kialakult légiharcban a magyar géppár kísérője, Magyar Sándor főhadnagy lelőtte a szovjet vezérgépet, ugyanakkor őt is találat érte. Mindketten katapultáltak, de Magyar főhadnagy holtan ért földet az ernyőjével.70 Véleményem szerint a szovjet pilóták magatartása a Szovjetunió Légiereje (VVSz – Vojenno Vozdusnije Szili) és a Honi Légvédelem (PVO – Protivo Vozdusnaja Oborona) kiképzési szisztémájából adódott. E szerint a repülőgépvezetőnek nem feladata a parancs értelmének, vagy helyességének bírálata. A hajózó csak mutatóujj egy képzeletbeli fegyver „ravaszán”, végrehajtja a parancsot. 1953 augusztusának végén a Brit Királyi Légierő (RAF) English Electric Canberra PR Mk2 típusú gépe szállt föl, az NSZK-beli, amerikai használatban lévő, Giebelstadt melletti repülőtérről, hogy a Kijev-Harkov-Sztálingrád útvonalon megközelítse Kapusztyin-Jar-t, azzal a feladattal, hogy az útvonalon és a kísérleti telep fölött, nagy magasságban fotó-felderítést végezzen.71 A 48 000 láb (16 000 m) magasan repülő Canberra elfogására riasztott szovjet készültség gépei elértek ugyan néhány találatot, – és a találatok nyomán keletkezett vibráció miatt a felvételek nem lettek élesek – ennek ellenére a brit gép épségben eljutott a kijelölt iráni repülőtérre. A vadászok egy csoportját viszont az egyik légvédelmi körzetben, tévedésből, keleti irány helyett nyugatra vezette az irányítás, és Harkov térségében egymással keveredtek légiharcba – fényes nappal. 1973. november 28-án egy iráni RF-4C Phantom II. felderítő gép elfogására riasztották a szovjet készültséget. A behatoló iráni gépet végül a szovjet vadász nekirepüléssel semmisítette meg.72 1983. szeptember 1-én a Távol-keleti Katonai Körzet légvédelmi egységének Szu-15 TM típusú elfogó-vadász gépe (szovjet légtérben, az Ohotszki-tenger fölött)
69
1450-kor egy Nagykanizsa térségében, 3000 m-en, észak-nyugati irányba repülő, kéthajtóműves, ismeretlen típusú repülőgépre riasztották a sármelléki 24. vadászezred MiG-15ös géppárját, amelynek parancsnoka Romsics László főhadnagy volt. Ugyanerre a célra riasztották a pápai szovjet készültséget is, a két MiG-17-es a Fertő-tó térségében találkozott magyar géppárral. A magyar pilóták a szabályzatban előírtak szerint cselekedtek, „saját vagyok” jelzést adtak, de a szovjet géppár támadó manőverbe kezdett, és tüzet nyitott. 70 A hivatalos álláspont szerint a gépek összeütköztek. A jegyzőkönyvet azonban Nádor Ferenc alezredes, az OLLEP parancsnokának repülő helyettese nem írta alá, és az együttműködés hiányosságainak megszűntetését követelte, ami később megtörtént. Magyar főhadnagy családjával azt közölték, hogy a géppel külföldre akart szökni, amit „alátámasztott”, hogy Magyar főhadnagy és gépe valóban Ausztria területén ért földet. 71 A Nyugat-Európából, mélyen a Szovjetunió területe fölött végrehajtott felderítő repülések a „ROBIN projekt” fedőnevet viselték. 72 Gennagyij Nyikolajevics Jeliszejev százados megtalálta a célt, mellérepült és szárnybillegtetéssel jelezte, hogy kövessék. A Phantom pilótája a határ felé fordult és gyorsított. Mivel a szovjet gép légiharc rakétái manőverező cél ellen nem voltak hatékonyak, ezért az irányítás azt a parancsot adta, hogy nekirepüléssel (TARAN) semmisítse meg a célt. A Jeliszejev százados. nyugtázta, majd végrehajtotta a parancsot.
142
KÚT 2007/1-2.
lelőtte a New York-ból az alaszkai Anchorage-on át, Szöulba tartó Korean Air Lines KAL-007-es járatát teljesítő Boeing 747-230B típusú gépét.73 A fent leírtak alapján arra lehet következtetni, hogy ha 1956 januárjában a szovjet vadászoknak adott parancs szerint a „cél” a Fertő-tó térségében repül, akkor bármi repült is volna a tó fölött, azt mindenképp megtámadták volna. A magyar légtérbe berepülő gépek elleni küzdelem másik fajtája, a fent említett „felderítő” gép elfogásától eltekintve eredménytelen volt. A repüléstechnika fejlődése lehetővé tette, hogy a ’40-es évek végétől, az ’50-es évek elejétől olyan gépek épüljenek, amelyek korábban elérhetetlen magasságokba voltak képesek emelkedni. A sugárhajtóműveik révén egyre gyorsabb, és egyre magasabban repülni képes bombázókból felderítő gépeket építettek, amelyekben – többek között az üres bombatér helyén – végre volt elég hely a nagy hatótávolságot biztosító megnövelt mennyiségű tüzelőanyagnak, és a nagy teljesítményű felderítő berendezéseknek. A korábban említett „Robin projekt” 1954 áprilisában indult, és 1955 júliusáig tartott.74 Elsősorban a Szovjetunió katonai képességének felmérésére, tesztelésére szolgáltak ezek a repülések, de több alkalommal is sor került a Szovjetunióhoz tartozó szatellit országok fotózására, a készültség reakcióidejének mérésére. A „Robin projekt” szempontjából Magyarország mellékhadszíntérnek számított. A szovjeteken kívül elsősorban a csehszlovák és lengyel vadászok mutathatták (volna) meg mit tudnak, ha a RAF Canberrái nem tudtak volna 17 000 m fölé emelkedni, erre a MiG-17PF-ek csak ugrásból – amikor a repülőgép már csak lendületből emelkedik – voltak képesek.75 Ilyenkor a magyar pilóták csak bosszankodni tudtak azon, ha egy ilyen felderítő gép ellen kellett felszállniuk, mert miután a gépükkel elérhető legnagyobb magasságba emelkedtek, és meglátták a célt még akkor is több száz néha több ezer méter volt kettőjük között a különbség.76
73
A személyzet tagjai és az utasok, 269-en életüket vesztették. A katasztrófa minden körülménye ma sem tisztázott. A szovjet irányítók idegesek voltak, a KAL-007-es 2,5 órája tiltott légtérben repült, amikor megtörtént a lelövés, ráadásul előzőleg egy MiG-23-as géppár sikertelenül próbálta meg elfogni a Jumbót. Nem világos, hogy a 747-es pilótája – aki korábban maga is katonai pilóta volt – hogyan tudott több mint 300 km-el a tervezett útvonaltól eltérni, és az sem, hogy a szovjet irányító és főleg a pilóta miért azonosította felderítő gépnek a Jumbót, holott annak kontúrjait semmilyen más gépével nem lehet összetéveszteni. 74 Feltételezések szerint az első repülésre már 1953 nyarán sor került. A felderítő repülések kutatását részben az nehezíti, hogy a feladatokról készült dokumentumok még jelenleg is „Szigorúan Titkos”, vagy „Titkos” minősítésűek, illetve a felderítő gépek mára már jócskán nagypapa korú személyzetének tagjait most is köti titoktartási esküje. 75 A MiG-15, illetve a MiG-15Bisz 15 200, illetve 16 200m-es csúcsmagassága eleve kizárta annak lehetőségét, hogy ilyen feladatokra vessék be ezeket a gépeket. A MiG-17-nek is a lokátoros változatát volt célszerű használni, mert a Canberrák alsó része gyakran feketére, vagy nagyon sötét kékre volt festve, a szabad szemmel való észlelés megnehezítése miatt. Ha a pilótának szerencséje volt, meglátta a kondenzcsíkot, illetve annak „elején” a felderítőt. A MiG17PF is „csak” 16 300m-re tudott emelkedni, biztos célmegsemmisítésre 12 000m-ig volt képes. 76 Ilyen eset történt például 1956. március 30-án, amikor Románia felől feltehetően egy U-2, 1956. július 2-án egy Canberra repült az ország fölé.
KÚT 2007/1-2.
143
A berepülő felderítők rendszerint brit gépek voltak, amelyek a Nyugatnémetországi Giebelststadt melletti repülőtérről szálltak fel. A Szovjetunió fölé általában az angliai Sculthorpe repülőteréről indultak. Azon küldetések során, amelyeken útba ejtették hazánkat, természetesen a szomszédos, vagy közeli országok (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Bulgária légvédelme is kipróbálhatta magát). Cél repülőtérként több bázis is szóba jöhetett. Görögország 1953 óta biztosított a NATO és Nagy Britannia számára katonai bázisokat. Valószínűbb azonban, hogy a RAF a régebbi máltai (Luqa) vagy ciprusi (Nicosia, Troodos) bázisait használta erre a célra.
Leszerelés és az első nyugodt év – 1956 1955. október 1-én a 82. Vegyes repülő hadosztályt (Tu-2-eivel együtt) törölték a hadrendből,77 és – a Varsói Szerződés légierejének döntése alapján – elkezdődött az Il-10-ekkel78 felszerelt csatarepülő hadosztály felszámolása, gépeinek hadrendből történő kivonása, majd selejtezése, hajózó- és műszaki állományának MiG-15-re történő átképzése.79 1956 júniusában a Légierő Parancsnokság törzsének kijelölt csoportja az EFE törzs által rendezett 1 hónapos hadászati-hadműveleti parancsnoki és törzsvezetési gyakorlaton vett részt a Szovjetunió területén. A gyakorlat a nukleáris eszközökkel vívott, „modern” háború körülményeit szimulálta. A gyakorlatot vezető Zsukov marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere, értékelésében kitért a magyar repülőhadműveleti csoport munkájára is: „a magyar légierő fiatal vezetőállománya mind gyakorlati, mind pedig elméleti felkészültségben a legjobbak közé tartozik.”80 Az alakulatok személyi állománya – a folyamatos készültség miatt – ugyan rendkívül szoros időnormák között élt, mégis a korábbi, folyamatos átszervezések után úgy tűnt, az 1956-os esztendő lesz az első nyugodt év, amikor rendezni lehet a sorokat. Már készültek a tervek arra vonatkozóan, miszerint a csatarepülők nem kell, hogy elfelejtsék „tudományukat”, a MiG-15-ös kiképzés során nemcsak vadász, hanem vadászbombázó kiképzést is kapnak, és néhány év múlva megalakulhat a Szu-7-ekkel felszerelt vadászbombázó hadosztály. A vadászrepülők pedig hamarosan megkapják kiképzésüket a szuperszonikus MiG-19 P típusra. Az ezekkel kapcsolatos számításokat azonban keresztülhúzták az 1956. október 23-i, és az azt követő események.
77
A MN légiereje 1953 és 1956 között összesen 71 db Tu-2Sz típusú repülőgépet használt. A Tu-2Sz és az Il-10-es típusok utolsó „harci” alkalmazására 1955/56 telén, a Duna jegének bombázásakor került sor. 79 A MiG–15 BISZ és UTI típusú repülőgépeket 1976. augusztus 31-én vonták ki a hadrendből. Ebből az alkalomból – mivel több pilótageneráció nőtt fel a típuson, és sokuknak ez volt az első harci típusa – Czinege Lajos honvédelmi miniszter 1976. május 15-én különparancsot adott ki. 020. sz. parancsát teljes terjedelmében ki kellett hirdetni a honi légvédelmi, valamint a repülő egységek, alegységek és törzsek hivatásos állománya előtt. 80 Dr. IVÁN: 161. 78
144
KÚT 2007/1-2.
Abstract The Hungarian Air Force between 1945 and 1956 – the reorganization of the force and the first decade of operating the Air Force The first military flights in Hungary could start only after signing the peacetreaty of Paris on 10th February 1947. The Hungarian Communist Party (which fused with the Hungarian Social Democratic Party in 1948 (and was named Party of Hungarian Labourers afterwards) ousted their political rivals from the Parliament using „salami tactics” The Hungarian Air Force (HuAF) received its first piston engined aircraft in September 1948, shortly afterwards training flights began on these planes. Most of the instructors flew or worked as aircrew or technicians in WW II. One of the main problems of developing the HuAF was the „clean-up” by the Hungarian stalinist dictatorship, which reached its highest point in 1951. More than half of the instructor pilots were arrested and one of them (captain Lajos Tóth) was executed. Young and inexperienced pilots caused a vast number of accidents. There were a lot of young commander who didn’t have enough practical experience to do their tasks. According to schedules the HuAF was to prepare for repelling the attack of NATO countries by the end of 1952. Later (in January 1951) Stalin changed this date to the end of 1953. This aim was finally achieved: the HuAF had 2 Fighter Air Divisions, 1 Assault Air Division, 1 Detached Reconnaissance Air Regiment, 1 Detached Air Transport Regiment and more than 150 trainig aircraft. All in all the HuAF had 641 aeroplanes in November 1953. The relationship between Warsaw Pact countries and NATO countries in Europe changed between 1953 and 1956. The tasks of the Hungarian People’s Army and the HuAF and the doctrine of the Warsaw Pact changed as well. A disarmament process started in 1955-56 and it was relatively fast because piston engined military aircrafts had become obsolete by that time. It seemed that 1956 would be the first calm year for the Hungarian People’s Army and the HuAF but the revolution in October 1956 changed everything.
KÚT 2007/1-2.
145
MITROVITS MIKLÓS
II. János Pál pápa első lengyelországi látogatása – a lengyel pápa a lengyel és a szovjet dokumentumok tükrében (1978─1980) A katolikus egyház helyét az 1956 utáni, Lengyelországban létrejött államszocialista rendszerben, három alapvető tényező határozta meg.1 Az első a lengyel katolikus egyház szerepe a lengyel nép ezeréves történetében. Két meghatározó területen, a nemzeti tudat alakításában és a társadalom összetartásában gyakran az egyház játszotta a vezető szerepet az államhatalom gyengesége vagy éppen hiánya miatt.2 A másik hasonlóan fontos tényező, a létrejövő államszocialista struktúra legitimációs ideológiája, amely – a magántulajdon elutasításával, a rendszeren kívülálló autonómiák felszámolására való törekvésekkel, a materialista világszemléletével stb. – alapvetően szemben állt az egyház világnézetével. Ezek egy része önmagában megkérdőjelezte az egyház létezését a rendszerben, hiszen az egyház a feudális-kapitalista rendszer továbbélésének a bizonyítéka volt. A harmadik meghatározó mozzanat ebben a kontextusban a vatikáni konklávé döntése, amely az 1978 októberében éppen egy lengyel egyházi személyt választott meg I. János Pál utódjának. Karol Wojtyła, aki potenciális utódjelölt volt Stefan Wyszyński halála esetén a Lengyelország prímása címre, már az ötvenes évek óta ismert volt a hatalom szemében a harcos kommunista-ellenességéről. Pápává választása egyértelműen erősítette a lengyel katolikus egyház pozícióját mind Lengyelországban, mind a nemzetközi porondon, szemben az államhatalommal.
A lengyel katolikus egyház és Karol Wojtyła pápává választása 1. A hagyományok és az új kihívások antinómiái a) A második világháború után, a lengyel katolikus egyház az addigi története során még nem tapasztalt, új helyzetben találta magát. Az alapvető változást az jelentette, hogy az egyház az újonnan berendezkedő „kommunista” hatalom legitimációjával állt szemben. 1
A rendszerváltás utáni lengyel történetírás korszak-meghatározásairól és fogalmi kereteiről lásd: STOBIECKI, RAFAŁ: A lengyel közelmúlt-kutatás fogalmi keretei. Magyar Lettre Internationale, 14. (2004) 54. sz. 32-34. 2 E tanulmányban nem foglalkozhatunk részletesen a lengyel egyház történetével. Lásd erről: KŁOCZOWSKI, JERZY – MÜLLEROWA, LIDIA – SKARBEK, JAN: A katolikus egyház Lengyelországban. Budapest, 1994. 70-85. (a továbbiakban: KŁOCZOWSKI – MÜLLEROWA – SKARBEK, 1994).
146
KÚT 2007/1-2.
Miközben a kommunista ideológia a kapitalizmus teljes elutasítása mellett kötelezte el magát, az egyház ambivalensen viszonyult e rendszerhez. Az egyház egyrészt, éppen ennek a feudális, majd a kapitalista rendszernek vált a szerves részévé, sokszor haszonélvezőjévé az évszázadok során. Illetve az egyik leglényegesebb, szintén az új hatalom legitimációját érintő kérdésben, a tulajdonjog kérdésében, az egyház a magántulajdon sérthetetlenségét („embernek természetadta joga, hogy magántulajdonban, sajátjaként birtokoljon dolgokat”) vallotta.3 Másrészt, a bürokrácia és az állami erőszakszervekre épülő totalitárius állammal szemben, mint autonóm, tőle független intézmény jelent meg. Mindezek mellett a szegények, az elesettek melletti kiállás, a tizenkilencedik század végi kapitalista kizsákmányolás elleni fellépések mutatták meg az egyház kettős viszonyát a fennálló gazdasági-társadalmi rendhez. Kelet-Európában Lengyelország volt az egyetlen ország, ahol az egyháznak sikerült a magántulajdon védelmében sikerrel fellépni a falun úgy, hogy a parasztokkal közösen szinte teljes mértékben megakadályozta a földek kollektivizálását. E tény egyben bizonyítja, hogy az egyház legerősebb társadalmi bázisa a falvakban volt. A szocialista falu megteremtése később, állandóan napirenden lévő programmá vált, de sem Gomułka, sem Gierek nem tudta felszámolni a szabad paraszti gazdálkodás túlsúlyát. E ténynek a súlyos következményei periodikusan törtek a felszínre. Így a mezőgazdasági problémák miatt kialakuló állandó élelmiszerhiány sorozatos munkásfelkelésekhez vezetett a városokban. E tényezők erőteljesen meghatározták a kialakuló államszocialista rendszer egész további történetét. A katolikus egyház ebben olyan meghatározó szerepet játszott, amelyre nincs példa a többi kelet-európai országban. A Rerum novarum kezdetű enciklika óta az egyház is foglalkozott a munkásosztály helyzetének javításának lehetőségeivel, az alapvető ellentét azonban végig fennállt a kommunista és a keresztény világnézet között: a kapitalista rendszer eltörlése vagy „csupán” a rendszer „megjavítása”. Ez utóbbi, a hatalom szemében lényegében restaurációs, reakciós tevékenységet jelentett. b) A lengyel katolikus egyház történelmi szerepe – mint tudatformáló, az állami intézményrendszert gyakran helyettesítő, a lengyelséget összetartó intézmény – a lengyel történelemben ismert. Az 1945 után kialakult új hatalmi berendezkedés számára azonban, a közvetlen közelmúlt is meghatározó szerepet játszott a legitimáció megszerzésében egész Kelet-Európában. Magyarországgal összevetve, ahol a háború előtti politikával szinte teljes mértékben összefonódott katolikus egyháznak nem volt komoly antifasiszta hagyománya (ezt már nem tudta feledtetni a nyilas hatalomátvétel
3
A Rerum novarum kezdetű enciklika (1891), a szocialisták szándékait a magántulajdon megszüntetésével kapcsolatban úgy értékelte, hogy „tervük azonban a szociális kérdés megoldására annyira alkalmatlan, hogy maguknak a munkásoknak is kárára volna, ezen kívül pedig felettébb igazságtalan is, mivel erőszakot alkalmaz a jogos birtokosok ellen, megzavarja az államrendet, alapjaiban felforgatja a társadalmat.” (…) „mert megszüntetik a munkabér befektetésének szabadságát, s ezáltal megfosztják a munkásokat családi vagyonuk növelésének, és a haszonszerzésnek a reményétől és lehetőségétől.” Ford.: Dér Katalin, lásd: www.katolikus.hu/roma/rerum.html (2007. február 6.)
KÚT 2007/1-2.
147
utáni néhány hónapos ellenállás sem), Lengyelországban az egyház rendelkezett ilyen múlttal. Sőt a Piłsudski, majd a marsall halála utáni korszak ellenzéki vezetői, akik a világháború alatt és után a demokratikus jobboldalt testesítették meg (Sikorski tábornok, majd halála után Stanisław Mikołajczyk miniszterelnök) szintén az antifasiszta harc élvonalába tartoztak. E harc legjelentősebb akciója kétségtelenül az 1944. augusztus 1-jén, a német megszállók ellen kirobbantott Varsói Felkelés volt, melyet az egyházhoz erősen kötődő Honi Hadsereg (Armia Krajowa) szervezett meg.4 A formálódó kommunista irányítású hatalom tehát nem tudta, nem tudhatta kisajátítani az antifasizmus hagyományát, így az nem válhatott legitimációs tényezővé a háború előtti korszakkal szemben.5 A lengyel kommunista pártnak (1948-tól Lengyel Egyesült Munkáspárt) tehát hiányzott az a legitimációs háttér, amellyel bizonyos mértékig rendelkeztek e pártok a többi kelet-európai államban. Ebben jelentős szerepet játszott a katolikus egyház. c) A lengyel katolikus egyház több mint ezeréves történetén végigtekintve – kissé történelmietlenül – sorsszerűnek tűnhet az, ami a huszadik század harmadik harmadában bekövetkezett. Arra a szerepre, amelyet a lengyel katolikus egyház ebben a periódusban betöltött, mind a nemzetközi, mind a lengyel társadalmi-politikai életben, akár predesztinálva is érezhette magát a hagyományai alapján. Julius Słowacki, a lengyelek nagy messianista költőjének „profetikus” sorai egy jövendőbeli szláv pápáról6 a tizenkilencedik század közepének zűrzavaros forradalmi korszakában, csupán egy irreális vágyálmot fogalmaztak meg. Akkor nem is tulajdonított neki senki 4
Újabban a Honi Hadsereg megítélése sem egyértelműen pozitív Lengyelországban, de ez a háború utáni években nem játszott szerepet. Emellett csak a rendszerváltás után vált ismerté néhány olyan eset, ahol lengyel lakosság is aktívan részt vett a zsidóság elleni akciókban. Leghíresebb példája a Jedwabne faluban történt események, magyarul lásd: GROSS, JAN T.: Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2004. 5 Ehhez hasonlóan, erősen meghatározta a lengyelek szovjetekhez való viszonyát a MolotovRippentrop paktum, a Katyńban elkövetett tömeggyilkosság, illetve az a tény, hogy a Szovjetunió számára Lengyelország létfontosságú geo-stratégiailag területté vált Berlin elfoglalása után, így ott nem tarthattak demokratikus választásokat sem, mint a többi keleteurópai országban. A nyugati-európai államok és az USA pedig elfogadta, hogy Lengyelország teljes mértékben a Szovjetunió befolyása alá kerül. 6 „A trzebaż mocy, byśmy ten Pański Kell hát erő, hogy ezt az Isteni Dźwignęli świat: világot felemeljük: Więc oto idzie Papież Słowiański Jöjj hát Szláv Pápa Ludowy brat; Népi testvér; Oto już leje balsamy świata Íme, önti már a világ gyógyírét Do naszych łon, Ránk, Hufiec aniołów kwiatem umiata Angyalok csapata virággal söpri Dla niego tron. Trónját. On rozda miłość, jak dziś mocarze Szeretetet oszt, ahogy ma a hatalmasok Rozdają broń, Fegyvereket osztanak, Sakramentalną moc on pokaże, A világot tenyerébe véve, Świat wziąwszy w dłoń. " Szent erőt mutat. SŁOWACKI, JULIUS: Słowiański papież (A Szláv Pápa. 1848) – részlet (fordítás tőlem).
148
KÚT 2007/1-2.
különösebb jelentőséget. A negyvennyolcas forradalmak és IX. Pius pápa Rómából való szökése után kereken százharminc évvel azonban, több millió lengyelnek jutott eszébe e néhány sor. Kétségtelen az is, hogy azok a feladatok, amelyeket 1978 októberében Karol Wojtyła, frissen pápává választott krakkói érsek elé állítottak Vatikánban, nem voltak ismeretlenek a lengyel egyház számára. Azok a célok, amelyeket az egyház a II. vatikáni zsinaton (1962-1965) meghatározott: az egyház megújítása, tanbeli és fegyelmi tisztasága, a keresztények egységének megvalósítása és nyitás a világ felé,7 olyan célkitűzések voltak, amelyek nagyfokú toleranciát, állhatatosságot, sőt bizonyos fokú demokráciát követelt meg az egyháztól. E tulajdonságok a lengyel egyház alapvető jegyei közé tartoztak, éppen a történelemben betöltött sajátos szerepének köszönhetően. Wojtyłát „edzettebbnek” és tapasztaltabbnak tartották a kelet-európai országok vezetői is a többi lehetséges pápajelöltnél, az egyházra leselkedő veszélyek elleni harcban, ugyanakkor úgy értékelték, hogy politikailag hajlékony és tárgyalásra kész, hiszen egyik előmozdítója volt VI. Pál „keleti politikájának”.8 2. A katolikus egyház az államszocializmusban Az új hatalmi berendezkedés nem törte meg a lengyel társadalmi fejlődést. Bár a hatalmi, intézményrendszeri struktúra gyökeresen megváltozott, de valójában csak ott ért el sikereket, ahol az a történelmi folyamatosságból is következett. Ilyen volt a feudális nagybirtok teljes felszámolása, vagy az iparosítás. A társadalmi szerkezetet még erőszakkal sem sikerült alapvetően átalakítani, illetve csak oly mértékben, melyet az előbb említett változások megkívántak. Az, hogy az egyház társadalmi bázisa az üldözés és az elnyomás alatt is megmaradt, éppen azt bizonyítja, hogy a társadalomban nem zajlottak le a hatalom által kívánt mértékben a változások, még az ötvenes évek repressziót leginkább magánviselő szakaszában sem. Intézményi oldalról két út figyelhető meg a kelet-európai államszocialista modell szerint felépülő struktúrákban. Az első, ami inkább az ortodox-keresztény világra volt jellemző, hogy az egyházat sikerült a kezdeti üldözés után az államnak a saját hívévé és támogatójává alakítani, ahogy az Romániában is történt.9 A másik, a katolikus és a görög-katolikus (unitus) régió, ahol inkább az ellenállás volt a jellemző. Ott vagy az egyházi intézmények veresége következett, azaz nem voltak képesek jelentős szerepet vállalni a társadalmi-politikai életben (lásd: Magyarország, illetve Csehszlovákia, bár ez utóbbi esetében egy erős földalatti egyház pótolta a hivatalosat), vagy ahogy a lengyel példa mutatja, túlélés (1950-1956),10 majd újra megerősödés 7
KRÁNITZ MIHÁLY: A II. vatikáni zsinat jelentősége. In: http://web.axelero.hu/kesz/jel/03_01/zsinat.html (2006. december 29.) 8 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) ÁEH XIX-A-21-c-18. 23. doboz (1978). 9 Lásd erre: ANDREESCU, GABRIEL: A nemzetközi kapcsolatok és az ortodoxia Kelet- és Délkelet-Európában. Európai szemmel, (1999) 2-3. sz. 3-39. 10 A lengyel katolikus egyház túléléséhez nagy mértékben hozzájárult Stefan Wyszyński személye, aki egyházának legelszántabb védelmezője, de egyben legnagyobb reálpolitikusa is
KÚT 2007/1-2.
149
(1957 utáni időszak). Az unitusok általában a földalatti nemzeti szuverenitás, és a függetlenség képviselői is voltak (Ukrajna). 1956 tehát nem csak a politikatörténetben cezúra, hanem az állam-egyház viszonyában is. Ez összefügg azzal a kérdéssel is, hogy a totalitárius állami berendezkedést felváltja az autoritarizmus vagy a poszt-totalitárius rendszer, amelyben a megmaradó legitimációs ideológia mellett az egyház bizonyos autonómiáját már eltűrik, nem törekszenek nyíltan a felszámolására. Anélkül, hogy végig tekintenénk a lengyel katolikus egyház 1956 utáni történetét,11 utalni kell a korszak legfontosabb eseménysorozatára, amely Stefan Wyszyński prímás kezdeményezésére indult el. A „Wielka Nowenna” („Nagy Kilenced”) 1957. májusában történő meghirdetésével kezdődő, az 1966-ban sorra kerülő Millennium12 ünnepségeire való felkészülés, az állam-egyház kapcsolatában az újabb elhidegülést jelentette. Kilenc éven keresztül különböző egyházi és nemzeti ünnepek megünneplése, tömeges zarándoklatok zajlottak az egyház szervezésében szerte az országban. A częstochowai Mária kegykép „országjárása” reakcióra késztette a pártvezetőket. Miután elkobozták a képet, az üres kerettel járták tovább az országot, egyre nagyobb tömegeket megmozgatva.13 E rendezvények a társadalom tömeges részvételével „megerősítették a vallási és nemzeti érzést, azonosságtudatot és szolidaritást”.14 A Millenniumnak pedig – az egyház szempontjából – az volt a feladata, hogy „felmutassa minden lengyelnek úgy az országban, mint a világban, saját kulturális gyökereit, még jobban tudatosítsa bennük nemzeti és vallási azonosságukat.”15 A „Wielka Nowenna” sikere abban mutatkozott meg, hogy az állam gyakorlatilag teljesen elvesztette a legitimációs harcot az egyházzal szemben, az egyház újra az egyetlen, támasztékot nyújtó intézménnyé vált Lengyelországban a társadalom számára, hívők és nem hívők között egyaránt. A Władysław Gomułka által vezetett hatalom teljes csődje 1970. decemberben csúcsosodott ki, amikor a tengermelléki munkásokra lövetett a pártvezetés. A Gomułkát követő új vezetés azonnal taktikát változtatott az egyházpolitikában is. A volt. 1950. április 14-én egész Kelet-Európában egyedülálló modus vivendi megállapodást írt alá a kormánnyal. A megállapodás szövegét lásd: CYWIŃSKI, BOHDAN: Tűzpróba. Egyház, társadalom és állam Kelet-Közép-Európában. II. kötet: „…titeket üldözni fognak” 1944-1958. Budapest, 2005. 73-75. (a továbbiakban: CYWIŃSKI, 2005.) 11 Magyar nyelven lásd a korszak rövid összefoglalását: KŁOCZOWSKI – MÜLLEROWA – SKARBEK, 1994. 343-413., ill. CYWIŃSKI, 2005. 15-140. Lengyel nyelven az elmúlt években született néhány kiemelkedő összefoglaló munka: DUDEK, ANTONI – GRYZ, RYSZARD: Komuniści i kościół w Polsce (1945-1989). Kraków, Znak, 2003., ŻARYN, JAN: Dzieje Kościoła katolickiego w Polsce 1944-1989. Warszawa, Neriton, 2003. 12 I. Mieszko fejedelem 966-ban vette fel a kereszténységet. 13 A képek kultusza a lengyeleknél a tizenötödik századra nyúlik vissza, éppen a pravoszlávokkal való együttélés hatásaként jelent meg. A Częstochowában őrzött Mária kegykép szintén orosz földről került Lengyelországba, és a középkor végétől a leglátogatottabb zarándokhely a mai napig. 14 KŁOCZOWSKI – MÜLLEROWA – SKARBEK, 1994. 402. 15 Uo. 404.
150
KÚT 2007/1-2.
lengyel állam megpróbált „közeledni” az egyházhoz azzal a céllal, hogy lojális maradjon a „szocialista államrendhez” és elfogadja azt a geopolitikai realitást, hogy a Lengyel Népköztársaság legszorosabb szövetségese a Szovjetunió. A Vatikánnal való kapcsolatfelvétellel, amely 1945 után szakadt meg, az állam megpróbálta a lengyel Püspöki kar szerepét csökkenteni.16 Ebben kudarcot vallott, éppen azért, mert a Vatikánnak Lengyelország volt a legfontosabb láncszem a keleti politikájában, amelyben Agostino Cardinal Casaroli és Luigi Poggi játszotta a vezető szerepet. E politika részeként VI. Pál pápa három alkalommal is szeretett volna Lengyelországba látogatni, először a Millennium (1966), majd Maksymilian Kolbe atya boldoggá avatása alkalmával,17 végül 1978 májusában. Mindegyik alkalommal a lengyel pártvezetés tért ki a pápa fogadása elől.18 1979-ben Leonyid Brezsnyev szemére is vetette Edward Giereknek, a lengyel párt első titkárának, hogy „Gomułka jobb kommunista volt mint te, mert ő nem fogadta VI. Pál pápát Lengyelországban”19. 3. „Habemus papam – Habemus klapam”20 Karol Wojtyła megválasztása zavart okozott a hatalom táborában. Meglepő volt az a formula, amivel a vezetőség „belső használatra” elfogadta e tényt. E tézis arra irányult, hogy „Karol Wojtyła jobb számunkra Rómában, mint Lengyelország jövőbeli Prímásaként itt”, azaz, mint Stefan Wyszyński utóda.21 Józef Czyrek, későbbi külügyminiszter, találta ki ezt az öniróniát sem nélkülöző formulát a pápaválasztás napján tartott ad hoc jellegű központi bizottsági ülésre, majd később Stanisław Kania is ismételgette. 1979 januárjában a Belügyminisztérium értekezletén úgy fogalmazott, hogy „a számos kétség és nyugtalanság mellett, melyeket Wojtyła pápává választásával kapcsolatban átéltünk, biztosak lehetünk, hogy nem lesz a lengyel püspöki kar vezetője. Hogy ez így történt, (az annak köszönhető, hogy) határozott szubtilis tevékenységet folytattunk.”22 A későbbi első titkár ekkor a titkosszolgálatokért is felelős KB titkárként foglalkozott az egyházzal. Ezzel a meglepően rövidlátó mondattal szemben Moszkvában súlyosabbnak ítélték meg a kialakult helyzetet. Érezték, hogy ez a pápaválasztás Lengyelország határain is túlmutató problémákat okozhat. 16
1974. július 6-án Casaroli és Józef Czyrek külügyminiszter-helyettes aláírta a Vatikán és a Lengyel Népköztársaság együttműködését szabályozó jegyzőkönyvet, ami nem jelentett formális diplomáciai kapcsolatot a két állam között. A kapcsolatot Luigi Poggi tartotta a római nagykövetségen tartózkodó Kazimierz Szablewskivel. 17 Kolbe atyát 1971. október 17-én avatta boldoggá VI. Pál pápa, majd II. János Pál szentté 1982. október 10-én. 18 VI. Pál pápa 1978. augusztus 6-án meghalt, így a téma lekerült a napirendről. 19 Wizyta Jana Pawła II w Polsce 1979. Dokumenty KC PZPR i MSW. Wstęp i opracowanie: FRISZKE, ANDRZEJ – ZAREMBA, MARCIN, Warszawa, Biblioteka „Więzi”, ISP PAN, 2005. 36. (a továbbiakban: FRISZKE – ZAREMBA, 2005.) 20 A korabeli vicc szerint Gierek táviratban közölte Brezsnyevvel: „Habemus papam”, amire Brezsnyev azt válaszolta vissza: „Habemus klapam”. (klapam: lengyelül „csőd”) 21 DUDEK, ANTONI: Gratulacje i obawy BIULETYN Instytutu Pamięci Narodowej, 51. (2005) 4.sz. 25. (a továbbiakban: DUDEK, 2005.) 22 Uo.
KÚT 2007/1-2.
151
A boldog és valamilyen közelebbről meg nem határozható változásra várakozó társadalommal és az egyre erősödő ellenzékkel, egy 1976 óta megtört, eladósodott hatalom állt szemben 1978 őszén Lengyelországban. Wojtyła pápává választását Rómában, a lengyel társadalom a várakozásainak megtestesüléseként fogta fel.23 A világpolitika ebben a történelmi pillanatban szintén nagyon bonyolult képet mutatott. A Szovjetunió tekintélye a harmadik világban éppen a csúcson volt. Emellett katonailag továbbra is erős volt annyira, hogy egy évvel később, Afganisztánban háborút indítson. Európában a hatvannyolcas nemzedék képviselői már a politika színpadán tevékenykedtek, és bár már nagyrészük elvesztette illúzióit a szovjet rendszerrel szemben, de még baloldaliak és liberálisok maradtak. Lengyelországban pedig egyre inkább politikai program volt, hogy az egyházat bevonják a liberalizmussal szemben folytatott harcba. Mindemellett az egyházban bizonyos belső válságnak is tanúi lehetünk. Az új pápától sokan elvárták a reformokat, az egyház modernizálását, a II. vatikáni zsinat programjának megfelelően.24 1978. október 17-én reggel, Kazimierz Szablewski, az Apostoli Szentszékkel való kapcsolatot tartó csoport főnöke és Stanisław Trepczyński Lengyelország római nagykövete táviratban kérte, hogy a Lengyel Népköztársaság a legmagasabb szinten képviseltesse magát, Karol Wojtyła beiktatási ünnepségén. A távirat szerint a helyi kommentárok barátságosan írnak a szocialista Lengyelországról, és ezt ki kellene használni a rendszer érdekében.25 Kania még aznap este választ küldött Rómába, amelyben megüzente, hogy fejezzék ki Edward Gierek és a legfelsőbb államhatalom nagy elégedettségét a lengyel pápa megválasztása alkalmából, másrészt adják át Wyszyński részére Gierek üdvözletét, amellyel kifejezi tiszteletét és szimpátiáját.26 Majd ezután „forró gratulációt” küldött Gierek mellett Piotr Jaroszewicz miniszterelnök és Henryk Jabłoński az Államtanács elnöke is a Vatikánba. Október 22én pedig a kérésnek megfelelően, a legmagasabb állami szinten részt vettek a beiktatási ünnepségen. Másnap személyesen is fogadta a lengyel delegációt II. János Pál pápa,27 ahol megemlítette, hogy reméli, hogy egyszer még láthatja Krakkót. Október 24-én még egy gesztust tett a lengyel pártvezetés II. János Pál pápa felé, amikor Jabłoński a római lengyel nagykövetségen fogadta Wyszyńskit, és soron kívül beleegyezett abba, hogy az új krakkói érsek Franciszek Macharski legyen, ahogy azt az új pápa szeretné. Jabłoński rögtön hozzátette, hogy ez csak egy kivételes eset, amelynek folytatása nem lesz. A valóságban azonban a későbbiekben is volt rá példa, hogy a szokásos procedúrát elkerülve választottak meg egyházi főméltóságokat. (A
23
Polski Papież. O wpływie Jana Pawła II na zmianę oblicza Polski rozmawiają KS. JAN SIKORSKI, ANTONI DUDEK, BARBARA POLAK I JAN M. RUMAN. In: BIULETYN Instytutu Pamięci Narodowej, 51. (2005) 4.sz. 4-5. (a továbbiakban: SIKORSKI – DUDEK – POLAK - RUMAN, 2005.) 24 Uo. 5-6. 25 DUDEK, 2005. 25. 26 Uo. 26. 27 FRISZKE – ZAREMBA, 2005. 77-82.
152
KÚT 2007/1-2.
hivatalos eljárás szerint három jelöltet kellett bemutatni a hatalomnak [terno], amelyek közül, három hónapos véleményezés után nevezhette ki a pápa az új püspököt.)28 A lengyel vezetés viselkedését jól jellemzi egy a magyar Állami Egyházügyi Hivatalban készült dokumentum, amikor azt írja, hogy „még az a kissé abszurd következtetés is kiolvasható, – a lengyel párt tevékenységéből – hogy a bíborosi kollégium a lengyelországi szocializmus sikereit kívánta jutalmazni Wojtyła megválasztásával.”29 4. A pápalátogatás előkészítése Gierek helyzete azonban nem volt olyan egyszerű, mint elődjéé. II. János Pál pápa ugyanis, mint lengyel állampolgár rendelkezett lengyel útlevéllel, így nagyon „kényelmetlen” lett volna, ha nem engedik be az országba. 1979. január 24-én az első titkár fogadta Wyszyński prímást, a találkozón az egyik fő téma II. János Pál pápa tervezett lengyelországi útja volt. Gierek is elismerte, hogy „a pápának, mint Lengyelország polgárának joga van a beutazásra”, amit azzal toldott meg, hogy „mint a vatikáni állam feje meg kell egyeznie velünk az időpontban”.30 A Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetése mindenáron el akarta kerülni, hogy Szt. Szaniszló vértanúhalálának 900. évfordulójára érkezzen az országba a pápa, ezért a találkozón azzal az ötlettel állt elő Gierek, hogy jobb lenne János Pált más alkalommal fogadni. A javaslat 1982-re vonatkozott, a jasna góra-i kolostor alapításának 600. évfordulójának ünnepségeire.31 Végül megegyeztek a prímással abban, hogy egy egyeztető bizottságot hívnak össze a látogatás időpontjának megállapítására. Gierek másfél hónappal később Moszkvában hasonlóan érvelt Brezsnyevnek mondván, hogy „figyelembe kell vennünk a tényt, hogy a jelenlegi pápa lengyel, a Lengyel Népköztársaság állampolgára és nehéz megtagadni tőle azt a jogát, hogy a hazájába látogasson.”32 A lengyel pártvezető azzal próbálta meggyőzni Brezsnyevet, hogy „éles konfliktusokhoz vezethetne a társadalom katolikus részével”, ha megtagadnák a beutazást. Ezt végül a szovjet pártvezető is „belátta”, majd nyíltan megmondta Giereknek a Kreml kérését, ne engedjék Lengyelországba látogatni a pápát: „mondjátok meg neki, ő bölcs ember, hogy mondja azt, hogy megbetegedett és nem jön”33 Brezsnyev értette, hogy nem tagadhatják meg nyíltan II. János Pál pápa hazalátogatását, hiszen az óriási elégedetlenséget váltana ki a lengyel társadalomban. A
28
DUDEK, 2005. 26. A rendszerváltás után gyakorlatilag ugyanígy történik az egyházi főméltóságok kinevezése annyi különbséggel, hogy nem a hatalomnak, hanem csak a pápának kell bemutatni a három jelöltet, és közülük választja ki a szerinte legmegfelelőbbet. 29 MOL ÁEH XIX-A-21-c 18. 23. doboz (1978). 30 Informacja Edwarda Gierka o rozmowie z Kardynałem Stefanem Wyszyńskim przekazana zapewne w czasie telekonferencji z sekretarzami komitetów wojewódzkich PZPR, b.d. In: FRISZKE – ZAREMBA, 2005. 118. 31 Uo. 32 Notatka z rozmowy Edwarda Gierka z Leonidem Breżniewem w Moskwie 13 marca 1979 r. In: FRISZKE – ZAREMBA, 2005. 139. 33 SIKORSKI – DUDEK – POLAK - RUMAN, 2005. 5.
KÚT 2007/1-2.
153
cél tehát az volt, hogy ő maga mondja le az utat, azaz „diplomáciai betegség” miatt ne jöjjön Lengyelországba. Gierek egyrészt attól tartott, hogy a lengyel pápa jelenléte feléleszt bizonyos rendszerellenes hangokat és bebizonyosodik a „nemzet erkölcsi-politikai egysége” ideának a veresége, amellyel a vezetés legitimálni próbálta magát 1970 után.34 Másrészt, mind a Vatikán, mind a lengyel egyházi vezető körök azzal próbáltak nyomást gyakorolni Gierekre, hogy komoly veresége lenne az országnak a nemzetközi porondon a pápa elutasítása, illetve számolni lehet a lengyel társadalom elégedetlenségével, amely a nehéz, csőd közeli gazdasági helyzetben meggyengítheti a vezetés helyzetét.35 Végül Gierek engedett és 1979. március 2-án hivatalos közlemény tudatta, hogy a Lengyel Népköztársaság hivatalos meghívót küld Vatikánba II. János Pál pápa részére. A meghívás június 2-tól 10-ig szólt, tehát mindössze két héttel sikerült későbbre tolni az időpontot. Szt. Szaniszló ünnepét ugyanis május 13-ra tűzték ki.36 5. II. János Pál első lengyelországi zarándoklata (1979. június 2-10.) Miután nem sikerült lebeszélnie a pápát a lengyel és a szovjet pártvezetésnek arról a szándékáról, hogy Lengyelországba utazzon, arra törekedtek, hogy minél kisebb kárt okozzon számunkra ez a kényelmetlen szituáció. Ennek szellemében próbáltak eljárni, amikor az időpontról, majd a zarándoklat helyszíneiről egyeztettek. Az időpontról már esett szó, amelyben csak apró sikert könyvelhettek el a pártvezetésben. Hiszen ekkor már mindenki tudta, hogy Szt. Szaniszló ünnepéről folyik a vita, másrészt Krakkót nem lehetett kihagyni a programból. II. János Pál pedig még indulása előtt, a római Fiumicino repülőtéren 1979. június 2-án azzal búcsúzott az olasz néptől, hogy „az erre az évre eső Szent Szaniszló püspök vértanú jubileumának alkalmából utazom Lengyelországba. Életének áldozata a hitért, amelyet még a kilenc évszázaddal ezelőtt tett beíródik – hasonlóan, mint legutóbb Lengyelország millenniumának fő ünnepsége – az én szülőhazám legfontosabb történelmi-vallási eseményei közé – ezért is már régóta eldöntött, hogy ezt a jubileumot méltó és ünnepélyes módon meg kell ünnepelni.”37 Ezután kifejezte háláját a Stefan Wyszyński Prímás által vezetett Püspöki Kar felé a meghívásért. Majd hozzátette, hogy: „kötelességemnek tartom ez a találkozást az én nemzettestvéreimmel, hogy részt vegyek Szt. Szaniszló évfordulójával összekapcsolt vallási megújulás e széles programjában”38 Ezzel nemcsak Szaniszló vértanúságát, hanem saját útját is a lengyel történelem legfontosabb eseményei közé helyezte, másrészt egyértelműen kifejezte, hogy nem Gierek meghívására egy idegen állam 34
FRISZKE – ZAREMBA, 2005. 31. Uo. 33-34. 36 Május 13-a fontos dátummá vált II. János Pál pápa életében. A keresztény hit szerint 1917. május 13-án a portugáliai Fatime városában megjelent Szűz-Mária. A pápa „fatimei pápának” nevezte önmagát, Mária alakja volt a legfontosabb számára. 1981-ben ugyancsak május 13-án követte el Ali Agca a merényletét II. János Pál ellen. 37 Jan Paweł II w Polsce: 2-10 VI 1979, 16-23 VI 1983, 8-14 VI 1987: przemówienia i homilie. Warszawa, „PAX”, 1989. 13. (a továbbiakban: Jan Paweł II w Polsce: 2-10 VI 1979, 1989.) 38 Uo. 13. 35
154
KÚT 2007/1-2.
fejeként érkezik hivatalos látogatásra Lengyelországba, hanem mint a lengyel nemzet fia. Ezzel szemben a lengyel pártvezetőség megpróbálta úgy beállítani II. János Pál útját, mint egy szokásos, hivatalos diplomáciai utat, ahol egy idegen állam első embere látogat az országba (wizyta). Ezt a látszatot szolgálta az a hivatalos találkozó is, amit a varsói Belwederben tartottak, ahol Edward Gierek első titkár fogadta a pápát. Azonban itt is elszenvedett a hatalom egy kisebb vereséget, hiszen nem sikerült elérni a négyszemközti találkozót a pápával, végül Wyszyński prímás is jelen volt a megbeszélésen.39 Az egyház célja viszont természetesen az volt, hogy vallási jellegű legyen a látogatás, azaz zarándoklat (pielgrzymka) legyen, ezért kifejezett vallási-nemzeti helyszíneket terveztek a pápa zarándoklatának állomásaiként: Poznańban Jordán püspök sírja, Gnieznoban Adalbert, Krakkóban pedig Szaniszló meglátogatása. A pártnak végül sikerült elérnie, hogy Poznań kimaradjon a programból. Ez nyilvánvalóan az ötvenhatos események emléke miatt volt fontos. Az egyház viszont nem akarta, hogy a Belwederben legyen a politikai vezetőséggel a találkozó, inkább a varsói Királyi Palotát javasolták, hogy ezzel is csökkentsék a politikai protokoll szerepét. Végül a pártnak sikerült elérni, hogy a Belweder legyen a találkozó helyszíne, de azzal a feltétellel, hogy Wyszyński prímás is jelen legyen. A hatalom félelmeit Kowalczyk belügyminiszter úgy foglalta össze május 11-én, egy értekezleten, hogy „számítani kell arra, hogy a pápa lengyelországi látogatása előtt közvetlenül, és a látogatás alatt, a Lengyelországgal ellenséges erők megerősödve támadnak, törekedni fognak arra, hogy ezt a látogatást az országunk érdekeivel ellenséges célokra kihasználják. Szintén ebben az irányba fogják inspirálni az antiszocialista csoportokat az országban. És nem lehet kizárni a politikai provokáció lehetőségét sem.” 40 E feltételezések végül nem igazolódtak be, semmilyen provokációt nem jegyeztek fel a belügyi szervek, ami e kilenc nap alatt történt volna. A miniszter által „antiszocialista csoportoknak” nevezett ellenzékiek viszont kétségkívül megerősödtek, önbizalmat kaptak. Így értékelte az eseményeket a „Bunte” című nyugatnémet lap is: „a pápa látogatása felszabadította a lengyelekben a nagy testvériség és az egység érzését. Lehetőséget adott, hogy demonstrálják az egyházzal való széles szolidaritást. És reményt adott nekik, hogy a hitük elég erős ahhoz, ahogy legyőzzék a félelmet és az elnyomást.”41 A párt azon szándéka, hogy diplomáciai jellege legyen János Pál lengyelországi útjának teljes mértékben kudarcot vallott. A lengyel társadalom öntudatra ébredése, a „társadalmi tudat forradalma” zajlott le ebben a kilenc napban.42
39
Uo. FRISZKE – ZAREMBA, 2005. 52. 41 Idézi: SMOLEŃ, DIONIZY: Tłum czy społeczność zorganizowana? Strajkujący w Stoczni Gdańskiej w sierpniu 1980. In: Solidarność w ruchu 1980-1981. Red.: KULA, MARCIN. Stowarzyszenie „Archiwum Solidarności” Instytut Historyczny Uniwersytetu Warszawskiego. NOWA, Warszawa. 2000. 182. 42 „Rewolucja polskiej świadomości” kifejezést Norman Davies használta, lásd: DAVIES, NORMAN: Boże Igrzysko. Historia Polski. Tom II. Od roku 1975. Kraków, Znak, 1992. 804. A 40
KÚT 2007/1-2.
155
Pavlov tábornok, aki a KGB rezidenciáját vezette Varsóban, arról ír emlékirataiban, hogy: „ez a látogatás kevésbé vallási, inkább politikai volt, támogatást nyújtott a politikai ellenzéknek, a Karol Wojtyła által Lengyelországban energikusan folytatott sokéves ellenzéki tevékenység megerősítése volt.”43 Még Gierek is – aki már nem volt képes a folyamatokat kontrollálni – elismerte a rendszerváltás után, hogy a pápa lengyelországi útja „sok párttag számára igazi sokk volt”.44 A párt tekintélye összeomlott, az ideológiai nevelés teljes csődöt mondott. A pápa első, nagy tömeg előtt való szereplésére június 2-án került sor a varsói Győzelem téren (ma Piłsudski tér) az Ismeretlen Katona sírjával szemben felállított hatalmas kereszt alatt. Talán itt tartotta a tartalmát tekintve, a legjelentősebb beszédét II. János Pál pápa az egész látogatása során. A hatalommal való szembenállás szimbólumának, Szent Szaniszlónak a vértanúságával kötötte össze a lengyel egyház történetének kezdetét, majd az egyházzal Lengyelország egész történetét: „az egyház hozta el Lengyelországnak Krisztust – aki a kulcsot jelenti ennek a nagy és alapvető valóságnak a megértéséhez, amely az ember. (…) Krisztust nem lehet kikapcsolni az ember történetéből a föld egyetlen helyén sem. És nem lehet megérteni Krisztus nélkül Lengyelország történetét sem. (…) Minden ember története Jézus Krisztusban van. Benne válnak a megváltás történetévé.”45 Mind a varsói, mind a moszkvai vezetés szerette volna, ha a pápa megemlékezik az 1939-es hitleri támadás negyvenedik évfordulójáról is. Erről tárgyalt Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter a Vatikánban, még januárban II. János Pállal.46 A pápa azonban az előbbi gondolatmenetbe ágyazva emlékezett meg erről a lengyelek számára tragikus eseményről nem éppen az elvártaknak megfelelően: „Ha elvetjük ezt a kulcsot (Krisztust) a nemzetünk megértéséhez, akkor kitennénk magunkat egy alapvető tévedésnek. Nem értenénk meg saját magunkat. Nem lehet megérteni ezt a nemzetet, amelynek oly nagyszerű múltja volt, de egyúttal milyen szörnyen nehéz Krisztus nélkül. Nem lehet megérteni ezt a várost, Varsót, Lengyelország fővárosát, amely 1944-ben elhatározta magát az egyenlőtlen harcra a támadóval, a harcra, amelyben saját romjai alatt feküdt, nem felejtve, hogy ugyanezen romok alatt feküdt Krisztus-Megváltó a saját keresztjével, a Krakowskie Przedmieścien,47 a templom előtt.”48 Így, oly módon emlékezett meg a második világháborúról, hogy nem az 1939-es német támadást helyezte a központba, nem is a szovjet felszabadítást, hanem azt a
könyv angol nyelvből készített magyar kiadásában nem található ez a részlet, lásd: DAVIES, NORMAN: Lengyelország története. Budapest, Osiris, 2006. (ford.: Bojtár Péter). 43 GENERAŁ PAWŁOW: Byłem Rezydentem KGB w Polsce. Warszawa, BGW, 1994. 24. (a továbbiakban: PAWŁOW, 1994.) 44 ROLICKI, JANUS – GIEREK, EDWARD: Przerwana dekada. Warszawa, Fakt, 1990. 176. 45 Jan Paweł II w Polsce: 2-10 VI 1979, 1989. 36. 46 ГРОМИКО, А.А.: Памятное. Кн. 2. Москва, Политиздат, 1988. 41-43. 47 A Krakowskie Przedmieście Varsó egyik főutcája, ahol a Szent Kereszt templom áll. A templom előtti keresztet hordó Krisztus szobor a Varsói felkelés idején sérült meg. A földön fekvő szobor fényképe a felkelés leverésének egyik legismertebb felvétele. 48 Jan Paweł II w Polsce: 2-10 VI 1979, 1989. 37.
156
KÚT 2007/1-2.
momentumot, amikor a szovjetek a Visztula jobbpartján „lábhoz tett fegyverrel” várták meg, míg a németek porig rombolták a várost (1944). A pápa további programjában szerepelt Gniezno (VI. 2.), Częstochowa (VI. 36.), Krakkó (VI. 6.), Kalwaria Zebrzydowska (VI. 7.), Wadowice (VI. 7.), Oświęcim (VI. 8.), Nowy Targ (VI. 9.), Krakkó (VI. 10.) meglátogatása. A résztvevők számáról megoszlanak a vélemények, de még a lengyel pártdokumentumok alábecsült adatai is több millió emberről számolnak be.49 Ha ehhez számítjuk a televízió közvetítések nézőit, akkor biztosan állíthatjuk, hogy a felnőtt lakosság jelentős része aktívan vagy passzívan, de részt vett a pápa látogatásán. A hatalom számára inkább az volt aggasztó, hogy a saját felméréseik szerint is a résztvevők nagyjából fele fiatal volt.50 A pápai látogatás mérlegét is ellentmondásosan vonta meg a lengyel pártvezetés. Pozitívan és megnyugtatóan értékelték, hogy külsőségekben és a részvételi arányban szerényebb események zajlottak le a vártnál. Az „antiszocialista elemek” is láthatatlanok maradtak. A Központi Bizottság Adminisztrációs Osztálya egyik feljegyzése szerint mindössze két alkalommal találkoztak ellenséges röplaposztogatással, ellenzéki transzparensek is ritkán tűntek fel a tömegben.51 Mindebből arra az abszurd következtetésre jutottak, hogy „a mérsékelt részvétel (5-6 millió ember – M. M.), illetve a társadalom érett, felelős viselkedése, valamint az egyház vezetőinek magatartása komolyan korlátozta a látogatás társadalmi-politikai negatív eredményeit. Mindezt az állam és a párt presztízse alapozta meg a társadalomban.” 52 A pártvezetés, a külsőségekből kiindulva nem vette vagy nem akarta észrevenni, hogy sokkal fontosabbak a láthatatlan, az emberek belső tudatában lejátszódott folyamatok, az ellenzék megerősödése, az önbizalmuk növekedése. Ezt mutatták azonban a bűnözési statisztikák jelentős javulása e kilenc nap alatt, vagy az alkoholfogyasztás visszaesése is.53 A társadalmi nevelőmunka, amelyet II. János Pál pápa egyik legfontosabb feladatának tekintett, elsősorban nem a külsőségekben manifesztálódott, sokkal inkább abban, hogy egyre többen elhitték, hogy lehet változtatni a fennálló politikai-társadalmi kereteken. Ebben állt a pápai látogatás óriási jelentősége.
49
Informacja dotycząca przebiegu pielgrzymki Jana Pawła II, zachowań społecznych i działań władz, opracowana w wydziale administracyjnym KC PZPR dnia 10 czerwca 1979 r. In: FRISZKE – ZAREMBA, 2005. 253. A visszaemlékezők és a történészek ma 5-6 millió főre becsülik azoknak a számát, akik jelen voltak személyesen a pápalátogatás valamely állomásán. Krakkóban egy nappal a pápa érkezése előtt kivezényeltek 120 ezer rendőrt és 60 ezer ZOMO-st, teljesen ellepve az utcákat, mire másnap a misén kb. 2 millió ember vett részt. Az utcán lévő rendőrök teljesen „eltűntek” a tömegben. Ennek szimbolikus jelentősége óriási volt a társadalom tudtára. 50 Uo. 51 Uo. 254-255. 52 Uo. 258. vö. 29. lábjegyzet. A magyar Állami Egyházügyi Hivatal értékelése éppen erre a naivitásra mutatott rá korábban. 53 Uo. 257.
KÚT 2007/1-2.
157
A Szovjetunió és a Vatikán 1. II. János Pál és a Vatikán politikája szovjet szemmel A Vatikán a NATO és a Varsói Szerződés közötti becsontosodott hidegháborús ellenállásban és fegyverkezési versenyben, tradicionális értelemben nem vehetett részt. A szovjet politika figyelmét azonban felkeltette, hogy a Vatikán tekintélye egyre növekszik a társadalom széles rétegeiben, hívők és nem hívők között egyaránt, az egész világon. Ez volt az egyik legnagyobb különbség II. János Pál és elődje VI. Pál között. Másrészt, az új pápa megpróbálta a katolikus egyházat a két uralkodó társadalmi rend, a kapitalizmus és a szocializmus fölé helyezni. „II. János Pál fellép a papság és a hívők részvétele ellen az antiimperialista harcban. Egyre élesebben ítéli el a kommunizmust és az ateizmust, mint elődjei XXIII. János és VI. Pál. A Vatikán politikájának ezek a jegyei különösen világosan megmutatkoztak a pápa Dominikai Köztársaságba, Mexikóba, Lengyelországba, Írországba, Egyesült Államokba, Törökországba és egyéb országokba tett látogatásai, és az egyház számos vezetőjével való találkozásai alatt. […] A pápa minden fellépése Lengyelországban a harcos klerikalizmussal volt átitatva, az ateizmussal és a tudományos-materialista világnézettel szembeni harcra irányítva.”54 – értékelte az új pápát Kurojedov, a Szovjetunió Minisztertanácsa Egyházügyi Tanácsának vezetője. Kurojedov továbbá úgy láttatta saját jelentésében az új helyzetet, hogy „a Vatikán támogatja a szocialista tömb országaiban a nacionalistákat, „disszidenseket”55, fokozatosan közeledik a fiatalokhoz, az értelmiséghez, arra törekszik, hogy elszakítsa őket a tudományos kommunizmus ideológiájától, a szocialista és a kommunista társadalom építésében való részvételtől a párt vezetése alatt.”56 Kitűnik, hogy a szovjet egyházi „szakértő” nem ismerte a lengyel fiatalság, illetve értelmiség aktuális helyzetét. 1956., 1968., 1970., 1976. után már nem volt szükség „elszakítani” az értelmiséget a „tudományos kommunizmustól.” Elég itt utalni Adam Michnikre, Tadeusz Konwickire, Jacek Kurońra, Bronisław Geremekre stb. Úgy tűnik, hogy a KGB munkatársai jobban értették a kialakult lengyel helyzetet. A már említett Pavlov tábornok visszaemlékezése szerint a KGB vezetése tökéletesen értette, hogy „a szocializmus ilyen deklarált ellensége, mint amilyen Wojtyła kardinális volt” megerősítette az egész szocialista blokkon belül a „szocializmushoz kritikusan viszonyuló erőket.”57 Pavlovhoz hasonlóan, a valósághoz hűen foglalta össze öt pontban Vatikán politikáját Cinyev, a KGB Külföldi Hírszerzése Első Főigazgatóságának (PGU) parancsnok-helyettese:
54
ЦК КПСС „О социально-политической и идеологической деятельности Ватикана на современном этапе.” Российский государственный архив новейшей истории (a továbbiakban: RGANI) 89. фонд (f.) 32. перечень (p.) 13. документ (d.) 32. лист (l.) 55 Az orosz nyelvben a másként gondolkodókat jelentette. 56 RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 32. l. 57 PAWŁOW, 1994. 24-25.
158
KÚT 2007/1-2.
1.
„Sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus nem tudja megszüntetni a társadalmi igazságtalanságot és a háború fenyegetését. 2. Ha a keresztények és a marxisták közötti párbeszéd a nem hívő emberek széles tömegeit átfogja, akkor arra lehet számítani, hogy az egyháznak sikerül az ateisták meghatározott részét az egyház társadalmi ideológiájának követőjévé változtatni. Ezzel kapcsolatban lehetséges a „nem hívő keresztények” megjelenése, akiket egyesítene a keresztény kultúra a hívőkkel. 3. A „harcos egyház” taktikájának elvetése és a „szerető egyház” taktikájának felvétele lehetővé teszi az egyház népszerűségének növekedését úgy a hívők, mint a nem hívők között, Lengyelországot is beleértve. 4. Az állam ügyeibe való be nem avatkozás elvének elfogadása és egyidejűleg a nevelő tevékenység aktivizálása a lakosság körében megengedi, hogy az ország kormányzó köreire nyomást gyakoroljanak a társadalmi vélemény alakításának az útján. 5. A társadalomban és az egyházban a pluralizmus megvalósítása maga után vonja az ideológiai kontrasztok puhulását. Ezzel kapcsolatban a pluralizmusnak eszközzé kell válnia, amely a megfelelő nevelő módszerek segítségével képes lesz megnövelni a kereszténység hívőinek számát.”58 Cinyev tehát – nem alaptalanul – úgy vélte, hogy II. János Pál pápa szerint az egyház tevékenységének középpontjában a „nevelőmunka” kell, hogy álljon, amelynek hatása van nem csupán a társadalomra, hanem a kormányra is. Ily módon lehet reálpolitikát folytatni annak érdekében, hogy javítson a lakosság szociális helyzetén és elkerülje a vérontást.59 Mindez azzal állt összefüggésben, hogy a Vatikán és az egyház élesen fellépett az emberi jogok és a vallásszabadság védelmében, de egyidejűleg ellene volt a negatív társadalmi hangulatok eszkalációjának, és a feszültségek enyhítését szorgalmazta.60 A KGB PGU parancsnok-helyettese azonban pozitív változást is látott a vatikáni társadalompolitikában. Pozitívan értékelte, hogy az egyház elismeri a társadalmi ellenőrzés szükségességét a magántulajdon felett, ha maguk a termelőeszközök tulajdonosai nem akarják szolgálni a társadalmi haladást. Ez Cinyev szerint a „kapitalista kizsákmányolás közvetett elismerése.”61 A Szovjetunió tehát nehéz helyzetbe került a Vatikánnal kapcsolatos politika kialakításakor. Egyrészt a Vatikán továbbra is a Szovjetunió kérlelhetetlen ellenfele maradt ideológiai síkon (ellenfele az ateizmusnak, a marxista-leninista ideológiának), illetve komoly gondot okozott, hogy az új pápa jól ismerte a „szocialista” valóságot. Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Vatikán a társadalompolitika
58
КГБ СССР, ЦК КПСС Отдел международной информации „О месте Польши в стратегии и политике Ватикана.” RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 22-23. l 59 Uo. 23. 60 1980 grudzień 22, Warszawa – Ocena sytuacji wewnętrznej w kraju i propozycje działań resortu spraw wewnętrznych, przygotowane przez Sztab Operacji „Lato `80”. In: KOPKA, BOGUSŁAW – MAJCHRZAK, GRZEGORZ: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (19801983)., Seria „Dokumenty”: tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 61 RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 25. l
KÚT 2007/1-2.
159
tekintetében közelebb állt a szovjet elképzelésekhez, mint bármely nyugat-európai kapitalista állam. Ennek különböző okai voltak. A tizenkilencedik század végén a kapitalista rendszerekben létrejövő munkásmozgalmi tökevések, mozgalmak és gondolatok, a szociáldemokrácia különféle irányzatai jelentős hatást gyakoroltak az egyházra. Ennek az új kihívásnak az eredményeként is született meg a Rerum novarum kezdetű enciklika 1891-ben, amely először foglakozott komolyan társadalompolitikai kérdésekkel. Ugyanakkor jelentős momentum volt az is, hogy II. János Pálra nagy hatással volt Stefan Wyszyński, aki sokat foglalkozott korábban a munkásság helyzetével. Ezen kívül az egyház a nemzetközi politikában is támogatott minden olyan kezdeményezést, amely a feszültségek enyhítését, a béke megszilárdítását szolgálta. A szovjetek úgy látták, hogy a vatikáni diplomácia és a katolikus aktivisták bizonyos értelemben szövetségeseik, hiszen támogatták a SALT-II szerződést is.62 Ezt az Egyesült Államok kongresszusa nem ratifikálta a Szovjetunió afganisztáni inváziójára hivatkozva (1979. december 27.),63 sőt az egész nyugati világ bojkottálta az 1980. évi moszkvai olimpiai játékokat, miközben a lengyel pápa a játékokon való részvétel mellett állt ki. II. János Pál állást foglalt felszólalásában, 1979. október 2-án az ENSZ-ben a leszerelés mellett, a fegyverkezési verseny ellen, illetve a vitás kérdések tárgyalásos úton való megoldása mellett.64 E lépések kétségkívül elnyerték a Kreml tetszését. Fontos és nem kevésbé kényes volt a Szovjetunió számára II. János Pál lengyel származása abból a szempontból is, hogy Lengyelország a legfontosabb ország volt geo-stratégiai szempontból a Varsói szerződésben, amely biztosította az NDK-val való összeköttetést. A Kreml számára politikailag veszélyes volt, hogy éppen ebben az országban a legerősebb a katolikus egyház, illetve mint lassan világossá vált, itt a leggyengébb a kommunista párt. Ez is arra ösztönözte Moszkvát, hogy óvatosabban kezelje a lengyel problémákat. Ahogy ők látták, a Vatikánnak is Lengyelország volt a legfontosabb láncszem a keleti politikájukban. „Lengyelország az egyetlen szocialista ország, ahol az egyház viszonylag szabadon működhet, és a gyakorlatban valósulhat meg a Vatikán stratégiai vonala a kelet-európai országokkal kapcsolatban.”65 – fogalmazott egy moszkvai elemzés. 2. A vatikáni politika a Szovjetunió ellen Az SZKP Központi Bizottsága értékelése szerint a Vatikán arra törekszik, hogy „a hívőkben lángra lobbantsa a vallási fanatizmust, és a szocialista társadalmi rendszer ideológiai és társadalompolitikai normáival ellenséges útra terelje őket.”66 II. 62
Carter amerikai elnök és Brezsnyev szovjet államfő Bécsben írta alá 1979. június 15-én a hadászati támadófegyverek mennyiségi és minőségi korlátozásáról szóló megállapodást. 63 Az amerikai szenátus külügyi bizottsága már december 20-án elvetette a SALT-II megállapodást. Ezt megelőzte a NATO ún. kettős határozata, amely új rakéták telepítését tartalmazta Európa területén a Szovjetunió ellen. 64 RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 31. l. 65 RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 26. l. 66 ЦК КПСС „О мерах противодействию политике Ватикана в отношении социалистических стран.” RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 4. l.
160
KÚT 2007/1-2.
János Pál pápa megválasztása után „a Vatikán egyre kitartóbb kísérleteket tesz a katolicizmus felélesztésére a Szovjetunió országaiban, mindenekelőtt Litvániában, Lettországban, Belorusszia és Ukrajna nyugati részén. János Pál többször fordult a Szovjetunió területén elő katolikusokhoz. Ezenkívül a Vatikán rádión és a sajtón keresztül inspirálja és támogatja az illojális papság tevékenységét.”67 Egy másik jelentés szerint, „a Vatikán ösztönzi a törvénytelen ún. litván katolikusok jogvédő bizottságát, a „Litván Katolikus Egyház krónikája” című illegális folyóirat kiadását, amelyben szovjetellenes írásokat publikálnak.”68 II. János Pál azzal is a litván katolikus egyházat erősítette, hogy főtanácsadójának nevezte ki Andris Backist. Backis apja, a két világháború között, a független Litvánia párizsi nagykövete volt.69 Ugyanilyen ellenséges tevékenységnek tartották a Kreml vezetői, hogy a lengyel pápa megpróbálta feltámasztani az ukrán unitus egyházat, amelyet a második világháború után a föld alá kényszerített a szovjethatalom.70 Még negatívabb tett volt a szovjetek szemében, hogy Litvánia, Ukrajna és Belorusszia nyugati része kánonjogilag a lengyel püspökségek alá tartoztak, tehát befolyással lehettek az itt élő hívőkre.71 A moszkvai levéltárakban található dokumentumok szerint Lengyelországból számos „misszionáriust” irányítottak a Szovjetunióba turistának álcázva. E „misszionáriusok” a templomokban szovjetellenes hangulatot keltettek és a hívők között ellenséges folyóiratokat, újságokat és imakönyveket osztogattak.72 Már 1971-ben a KGB-nek sikerült beszervezni Łwowban (Lemberg) a földalatti unitus egyház egyik vezetőjét, aki az egyik legfontosabb kapcsolatot jelentette a
67
Uo. RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 33. l. A Szovjetunióban e tevékenységet a Büntető Törvénykönyv 58. paragrafusa értelmében ítélték el, mint „szovjetellenes agitáció bűntette”. Ezekben az években is számos letartóztatás történt éppen e folyóirat terjesztéséért. Lásd: 58.10. Надзорные производства Прокуратуры СССР по делам об антисоветской агитации и пропаганде. Март 1953-1991. Ред. КОЗЛОВ, ВЛАДИМИР АЛЕКСАНДРОВИЧ – МИРОНЕНКО, СЕРГЕЙ ВЛАДИМИРОВИЧ, Москва, Международный фонд "Демократия", 1999. (a továbbiakban: КОЗЛОВ – МИРОНЕНКО, 1999) 69 ANDREW, CHRISTOPHER – MITROHIN, VASZILIJ: A Mitrohin archívum. A KGB otthon és külföldön. Talentum, Budapest, 2000. 523. (a továbbiakban: ANDREW – MITROHIN, 2000.) 70 Az unitus egyház 1596-ban jött létre a Breszti Unió következtében. Lengyelország felosztása után a római pápát elismerő vallás felszámolására törekedett a cári hatalom. A második világháborút követően pedig a szovjetellenes partizánharcokban való részvételért Sztálin likvidáltatta az unitus egyházat. Lásd: JÁVORI MÁRIA: Ukrán unitusok a kezdetektől a XX. Század elejéig. Pro Minoritate, VI. (1997) 2. sz. és D. MOLNÁR ISTVÁN: Vallási kisebbség és kisebbségi vallás. Görögkatolikusok a régi és mai Lengyelországban. Budapest, Balassi Kiadó, 1995. 181-201. 71 Miközben az ország nyugati felében, 1972-ben pápai bullával rendezték a németekkel fennálló vitás kérdéseket, így 4 új egyházmegyével gyarapodott a lengyel katolikus egyház, keleten is megtartotta még a II. világháború előtti egyházmegyéket. Lásd: CYWIŃSKI, 2005. 8. és Atlas historii Polski. Mapy i komentarze. Red.: OLCZAK, ELŻBIETA. Świat książki, Warszawa, 2004. 136-137, 180-181. 72 RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 34. l. 68
KÚT 2007/1-2.
161
lengyel katolikus egyházzal. Mitrohin szerint ő több „turistának álcázott” lengyel papot megnevezett a szovjet titkosszolgálatoknak.73 II. János Pálnak valóban jelentős szerepe volt az unitusok „feltámasztásában”. Már a pontifikátusának kezdetén javasolta az unitus hívőknek, hogy kezdjék meg a felkészülést a keleti szlávok kereszténységének felvételének ezredik évfordulójának megünneplésére.74 Majd az 1979-es lengyelországi látogatása idején külön misét celebrált az Ukrajna területén élő unitusoknak.75 3. A szovjet ellenpropaganda tevékenység Mint fentebb már szó volt róla, a Szovjetunió nehéz helyzetbe került. Lengyelországban az egyre növekvő társadalmi feszültségek, illetve Karol Wojtyła megválasztása, jelentős hatással volt a társadalmi hangulatra. Emellett az új pápa optimistán, komoly reményeket táplált, hogy javíthat az emberiség helyzetén, az egész világon, kapitalizmus és a szocializmus nélkül is, az „új evangelizáció” útján.76 Mint láttuk, erősítette a litván katolikus, illetve az ukrán unitus egyházat is. Moszkvában természetesen megpróbálták korlátozni II. János Pál pápa ilyen irányú tevékenységeit. A Kreml kezében a legfontosabb eszköz a propaganda volt. Minden eszközt kihasználtak, hogy erősítsék a saját pozícióikat a világban. A szovjetek folyamatosan informálták a testvérpártokat a Vatikán ellenséges akcióiról, intézkedéseket hoztak, hogy bővítsék az együttműködést a szocialista országok katolikus egyházai között, azzal a céllal, hogy a Vatikán ellen felhasználják őket.77 Ez azonban reménytelen vállalkozásnak tűnt, hiszen a lengyel pápa gyakran lépett fel úgy, mint egész KeletEurópa fia, lengyelországi látogatása alkalmával a szláv összefogást sürgette, sokszor nevezte magát „szláv pápának.” Az SZKP KB Agitációs és Propaganda Osztálya azt is igyekezett bizonyítani, hogy a Vatikán békepolitikája végső soron a Szovjetunió politikájából származik, hogy tulajdonképpen Moszkva ugyanazt akarja, mint a Vatikán: a nemzetközi feszültségek enyhítését, leszerelést, békét stb.78 Ezzel szerették volna megakadályozni, hogy a 73
ANDREW – MITROHIN, 2000. 512-513. MOLNÁR, 1995. 205. 75 JÁVORI, 1997. 76 1979. június 9-én, krakkói látogatása alkalmával II. János Pál pápa Nowa Hutát is meglátogatta. Nowa Huta a szocialista mintaváros, ahol eredetileg nem építettek templomot. Wojtyła krakkói püspöksége idején keményen harcolt egy templom felépítéséért, de csak egy keresztet engedélyeztek a hatóságok felállítani. A keresztet azonban minden éjjel eltávolította a rendőrség. A pápa szerint az „második millennium új evangelizációja” kezdődött ezzel a kereszttel. II. János Pál, még krakkói püspöksége idején, 1977. május 15-én szentelte fel a Nowa Hutában felépített nagytemplomot. Szintén Nowa Hutában történt, hogy a pápa látogatása előtt majdnem egy hónappal, 1979. április 18-án ismeretlenek megpróbálták felrobbantani a városrész centrumában álló Lenin szobrot. A sajtó természetesen eltitkolta az esetet. MOL KÜM TÜK XIX-J-1-j 002973/1979. Lengyelország (86. doboz). 77 RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 34. l. 78 Uo. 74
162
KÚT 2007/1-2.
Vatikán növelje támogatóinak számát a nem hívők között is. A szovjet vezetés célja ennek érdekében is, az unitus egyház „felforgató jellegének” a leleplezése volt.79 Az SZKP vezetése adminisztratív úton is akadályozta az egyház tevékenységét. 1980. október 4-én döntést hozott a lengyel sajtó korlátozásáról a Szovjetunió területén.80 Szigorúan korlátoztak minden Lengyelországból származó újságot, folyóiratot, könyvet és egyéb sajtóterméket. Ennek az intézkedésnek a következtében 1981. január és február hónapjában lefoglaltak 55 ezer Bibliát, 500 darab egyházi naptárt, 1100 vallásos jellegű könyvet, brosúrát, amely Lengyelországból származott.81 E sajtótermékek terjesztése bűncselekménynek számított. Számos letartóztatás történt, elsősorban a „Litván katolikus egyház krónikája” című folyóirat terjesztése miatt.82 A sajtóhoz hasonlóan, korlátozták a Lengyelország és a Szovjetunió közötti turistaforgalmat is. Már a Szolidaritás következményeként is betudható, hogy 1980 második felében 36 százalékkal, majd 1981 első felében 44 százalékkal kevesebb lengyel turista utazhatott a Szovjetunióba.83
Összegzés Karol Wojtyła pápává választásával jelentősen megerősödött nemcsak a lengyel katolikus egyház, hanem a társadalom is. Megnőtt az önbizalma a már évek óta szervezkedő ellenzéki csoportosulásoknak. A nyugati világ sajtója újra a lengyelekről szólt. Eközben, a Lengyel Egyesült Munkáspárt már sokadik morális vereségét szenvedte el. A munkások 1976. júniusi sztrájkjait erőszakkal leverő Gierek és csapata teljesen elszakadva a társadalomtól, szinte semmilyen legitimációval nem bírt már a társadalom jelentős részében. Gyakran nem is a valóságnak megfelelően értékelték a kialakult helyzetet. Ezzel szemben a moszkvai jelentések tisztábban láttak, éppen ezért súlyosabbnak tarották a kialakult szituációt. De az is látszik, hogy a Lubjankán (KGB) alaposabb elemzéseket készítettek, mint a szomszéd „Sztaraja plosagy”-on (KB). A szovjet vezetés több okból is szorult helyzetbe került. Egyrészt a területén élő katolikusok és unitusok védelmében fellépő pápa miatt. Másrészt attól is tarthattak, hogy fellazul az egész keleti blokk az egyház aktívabb tevékenysége miatt. Végül azt is számításba kellett venniük, hogy a Vatikán bizonyos szinten elítélte a kapitalizmust, sokszor támogatott olyan kezdeményezéseket, amelyek Moszkvából származtak. A pro és kontra érvek nyilvánvalóan azért negatív irányba billentették a mérleg nyelvét Moszkva szemében. 79
RGANI 89. f. 32. p. 13. d. 35. l. ЦК КПСС „О некоторых дополнительных мерах по организации пропаганды и контрпропаганды в связи с событиями в Польше.” RGANI 89. f. 46. p. 59. d. 60. l. 81 RGANI 89. f. 46. p. 81. d. 119. l. 82 КОЗЛОВ – МИРОНЕНКО, 1999. 83 ЦК КПСС „О временном сокращении туристского обмена между СССР и ПНР.” RGANI 89. f. 46. p. 67. d. 2. l. 80
KÚT 2007/1-2.
163
A stratégiailag fontos Lengyelország elvesztésének rémképe azonban, nem az egyház miatt következett be a pápa lengyelországi látogatása után egy évvel. Ám abban, hogy a társadalmi tudat eljutott egy széles, minden társadalmi csoportra kiterjedő nemzeti, szolidáris ellenállásig 1980 augusztusában, óriási szerepe volt a katolikus egyháznak.
Abstract The first pilgrimage of Pope John Paul II in Poland – The polish Pope in the light of polish and soviet documents (1978-1980) – In the first half of the study the author introduces the role that the Polish Catholic Church had in the development of the polish nation. The Catholic Church became the leader of the Polish nation in the absence of state institutes. Signs of this are to be found in the Polish mythology and in the national identity. In the second half of the 20th century, in the totalitarian system of the communism, the Catholic Church was fighting for its existence. After 1956, the Polish Catholic Church grew in a unique way and people crowded on the side of the Church against the state power. It was in the context of this that the election of Karol Wojtyla (archbishop of Krakow) for Pope of the Catholic Church became dangerous for the state power. The study analyzes in detail the events prior to the polish pilgrimage of the new Pope (July 2nd – 10th 1979). The leaders of the Soviet Union and Brezhnev tried to avoid the polish pilgrimage of the Pope, which were planed to take place on the 900 anniversary of the death of St. Stanislaw. The polish state was afraid of the international consequences and due to the bad economic situation they were also afraid of the population’s dissatisfaction. The pilgrimage of the Pope in Poland strengthened the opposition and gave self-confidence to the people that there is another way then the one the state power is offering. The Pope significantly contributed to that one year after the pilgrimage a “solidary society” was formed in Poland. These were the days of the “revolution of polish consciousness” as Norman Davies writes. In the second half of the study the author tries to reconstruct the Soviet – Vatican relationship during the period after the election of Pope John Paul II, based on documents found in Moscow archives. In the “Eastern politics” of the Vatican Poland plaid the most important role. In the same way Poland plaid the most important role for the Soviet Union in the connection with East Germany, as a part of the Warsaw’s Pact. Together with Poland the Vatican increased the influence of Catholics and uniates within the territory of the Soviet Union. The analysis also includes that the Soviet Union experienced it as positive that the polish Pope supported the arms reduction, the SALT II agreement, and that the Pope disagreed with the boycott of the Olympic games of 1980 that was to be held in Moscow. The Vatican indirectly condemned capitalism. Through the soviet documents the author introduces how the activity of the polish Pope was seen from the Kreml. Some Hungarian documents help to shed light on how the leaders of the eastern block evaluated the new situation that had been established in Europe.
164
KÚT 2007/1-2.
RADVÁNSZKY ANDRÁS
Belarusz: Függetlenség vagy beolvadás? Politikai változások és az orosz–belorusz integráció folyamata a ’90-es években Bevezető Az alábbi tanulmányomban annak a mai napig tartó, az európai politikát is átható folyamatnak a történetét szeretném röviden felvázolni, amelyben a Szovjetunió két volt tagállamának, Oroszországnak és Belorussziának integrációs törekvései állnak a középpontjában. A fő kérdés, hogy az 1991. december 8-án, a belovezsszki erdőség egy állami vadászházában, a Szovjetunió négy legjelentősebb tagállamának vezetője által aláírt megállapodást követően – amelyben a Szovjetunió megszüntetetéséről és a Független Államok Közösségének megalapításáról döntöttek1 – mi vezetett oda, hogy a négy aláíró állam közül kettő, Belorusszia és Oroszország az elkövetkező években a két ország valamilyen módon való ismételt egyesítésére tegyen kísérletet. A tanulmányban természetesen majd megláthatjuk, hogy a két országnak más kiinduló okai és szándékai voltak, és vannak napjainkban is. Alapvető célom a belorusz álláspont és politika felvázolása, de igyekszem bemutatni az arra adott orosz politikai és gazdasági válaszokat is. Az alábbi dolgozatom három nagyobb fejezetre tagolható: az elsőben rövid történeti áttekintést kívánok nyújtani, a másodikban az 1990-es évek azon belorusz politikai történéseit idézem fel, amelyek az egyesülés politikai és gazdasági alapjait jelentik belorusz részről. A harmadik nagyobb fejezetben pedig magának az integrációnak a konkrét lépéseit kívánom ismertetni, a kezdeti megállapodásoktól a ’90-es évek végéig tartó időszakban.
Történeti áttekintés A két ország között végbemenő integrációs folyamat megértéséhez elengedhetetlen, hogy rövid történeti áttekintést tegyünk Belorusszia 20. századi történelmével kapcsolatban. Belorusszia történelmi tudatát két, egymásnak ellentmondó gondolat határozza meg. Az egyik a 16. századra visszanyúló dicső múlt, amikor a beloruszok által lakott területek a Litván Nagyhercegség területét alkották, és a belorusz történetírás szerint a később ellengyelesedett belorusz nemesi rétegek meghatározó befolyással rendelkeztek a Nagyhercegségen belül, illetve kulturális és
1
20. századi egyetemes történet 1945–1995 II. kötet. Egyetemi tankönyv. Szerk.: DIÓSZEGI ISTVÁN, HARSÁNYI IVÁN, NÉMETH ISTVÁN. Budapest, Korona Kiadó, 1997. 531.
KÚT 20076/1-2.
165
nemzeti tudatuk kialakulásának és megerősödésének korszakát élték meg.2 A belorusz történetírás, a politika és az értelmiség széles rétegeiben ez a korszak a független, dicsőséges, kulturálisan virágzó belorusz nép képét jelenti annak ellenére, hogy független belorusz államiságról a 20. századig egyáltalán nem beszélhetünk. A beloruszok által lakott területeken a Litván Nagyhercegséget követően a Lengyel Királyság, majd a háromszori felosztást követő évszázadban az orosz cári birodalom uralkodott. A 19. század azonban, mint Európában sok helyen, itt is a nemzeti ébredés korszaka volt. A magát belorusz értelmiségnek vallók mozgolódása, illetve a kulturális ébredés, az első nemzeti nyelven megjelenő újságok korszaka köszöntött be. A nacionalizmus viszont még ekkor is gyenge maradt, mivel a társadalmi szerkezet nem segítette elő erősödését. Ugyan elkezdődött a belorusz nemzet identifikációjának folyamata, azonban a több évszázados nagyhatalmi regnálás miatt a legfontosabb nemzetformáló társadalmi csoportnak, a nemességnek először magát kellett újra definiálnia. A belorusz értelmiség és nemesség nagy része a lengyel nyelvet használta, központjuk pedig Vilniusban helyezkedett el. A törzsterület városi lakossága, akik közvetítői lehettek volna a nemzeti ébredésnek, főként zsidók, oroszok és lengyelek voltak, míg a belorusz nyelv valódi használói a falvakban éltek, s mivel körükben általános volt az analfabétizmus, így ezen eszmék egyáltalán nem érintették meg őket. Az első belorusz államalakulat a századforduló gondolataiból táplálkozó értelmiség segítségével, illetve az 1917-ben összeült első Összbelorusz Kongresszus3 célkitűzései alapján alakult meg az első világháború befejező évében, 1918-ban, a területet megszálló német csapatok segítségével. Az 1918. március 25-én német segítséggel kikiáltott Belorusz Népi Köztársaságot4 azonban maguk a németek sem vették komolyan, pusztán eszköz volt kezükben a háborúhoz szükséges erőforrások minél szélesebb körű kihasználása érdekében. Az első belorusz államalakulat a későbbiekben is fontos ponttá vált a belorusz politikai ideológiában, mivel a magukat nemzetinek valló erőknek hivatkozási pont volt az önálló állami létre, míg a szovjetrendszer ideológiáját elfogadók számára egy idegen hatalommal, az ellenséggel való lepaktálás és a haza elárulásának szimbólumát jelentette és jelenti napjainkban is. A másik alapvető gondolat, amely a politikai elit és a társadalom széles rétegeinek gondolkodásában meghatározó erővel bír, a szovjetkorszak iránti pozitív viszonyulás. Párhuzamosan az előbb vázolt történésekkel, Szovjet Oroszország politikai–katonai segítségével kommunista erők is tevékenykedtek Belorusszia területén. Ezen csoportosulások határoztak a Belorusz Kommunista Párt megalakításáról, és a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság létrehozásáról is, amelyet hivatalosan 1919. január 19-én kiáltottak ki. Az ezt követő események a közös történelmi múlt alapján közös, Litván- Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságok
2
SZEMUSIN DMITRIJ: Alba Ruthenia–Belorusszia rövid története. Budapest, ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai Intézet, 1996. 114. (a továbbiakban: SZEMUSIN, 1996) 3 SZEMUSIN, 1996. 48. 4 SZEMUSIN, 1996. 50.
166
KÚT 2007/1-2.
(LitBel) létrehozásához vezettek.5 Valójában azonban a belorusz, illetve a litván, orosz és lengyel vezetés közötti ellentétek, illetve a nemzeti kérdések nem engedték, hogy ez a közös LitBel államalakulat valóban működőképes legyen. Ennek a rövid köztársasági szakasznak a lengyel invázió vetett véget 1919. márciusában, amikor a központot képező Vilnius elesett, majd 1919. augusztusára az új központ, Minszk is lengyel kézre került, amely után a LitBel beszüntette működését. Elmondható, hogy a köztársaságnak valódi tömegbázisa nem volt, a vidéki népesség nem vett benne részt, mivel nem alakult ki valódi nemzettudatuk, illetve a kormányzati, oktatási szférában is kevés belorusz volt jelen. A lengyel–szovjet háborút (1920) lezáró rigai béke után a beloruszok által lakott területeken a Lengyel Köztársaság és a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság osztozott. A Szovjetunióhoz csatlakozott BSZSZK és a lengyel fennhatóság alatt lévő belorusz lakosság közötti különbségek számottevőek voltak. A lengyel területeken a polonizáció, míg a szovjet területeken kulturális fellendülés, nemzeti oktatás és irányítás volt a jellemző. A ’30-as évek sztálini tisztogatásai, és a centralista orosz politika azonban a BSZSZK-t is elérte, amelyben ismét erős ruszifikációs folyamatok zajlódtak le. A két ország befolyása alatti belorusz területek a kezdeti eltérő irányú politikai és gazdasági fejlődés után eljutottak egy közös pontra: az elnyomás, a ruszifikáció és polonizáció működésében igencsak hasonlatos pontjára. A területek egyesülése csak a Molotov–Ribbentrop paktum megkötése, illetve a Lengyelországot lerohanó német csapatok bevonulása után 17 nappal történt meg, amikor a szovjet csapatok átlépték Lengyelország keleti határait. Hivatalosan az 1939. október 28-án összeült Nemzeti Közgyűlés jelentette be Nyugat–Belorusszia egyesülését a BSZSZK-val. Az 1941-es német támadás elfoglalta Belorusszia területének egészét. A belorusz lakosságra súlyos elnyomás és terror várt, a nagyszámú zsidó lakosságot pedig a megszállás idején a német csapatok likvidálták. Az ország a második világháború időszakában a német megszállás, illetve az átvonuló frontok eredményeképpen óriási veszteségeket szenvedett, városainak többsége teljesen elpusztult, és elvesztette lakosságának legalább negyedét is.6 Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az óriási anyagi és emberáldozatok ellenére, Belorusszia azon országok közé tartozott, amelynek lakosai a legintenzívebb módon vettek részt a német megszálló csapatok elleni partizánmozgalomban megnehezítve a német csapatok mozgását, ellátását, illetve működését. A háborút követően az ország nyugati határait a Curzon–vonalnak megfelelő módon jelölték ki, későbbi határmódosításokra csak kisebb mértékben került sor.7 A háború 5
SZEMUSIN, 1996. 52-54. Kb. 2,2 millió ember eltűnt, vagy meghalt, a lengyel és zsidó kisebbség teljes mértékben eltűnt, illetve sok belorusz Kelet-Poroszország – egykor német lakta – kiürült falvaiba költözött. MARPLES, DAVID R.: Belarus a denationalized nation. Amsterdam, Harwood Academic Publisher, 1999. 16. (a továbbiakban: MARPLES, 1999) illetve, ZAPRUDNIK, JAN: Belarus. At a Crossroads in History. Oxford, Westview Press, 1993. 100-103. (a továbbiakban: ZAPRUDNIK, 1993) 7 1945. júliusában a megállapodások szerint Białystok Belorussziától Lengyelországhoz került, kisebb területeket Litvániához, és Lettországhoz csatoltak. Belorusszia határainak kiigazítására utoljára 1964-ben került sor, amikor is Oroszország adott át kisebb területeket Szmolenszk környékén. SZEMUSIN, 1996. 88-89. 6
KÚT 20076/1-2.
167
utáni rendezés korszakában Belorusszia önállóan, Ukrajnával együtt szovjet nyomásra bekerült az ENSZ Közgyűlésbe, amellyel nemzetközi ismertségre tett szert. A háború utáni gazdasági újjáépítés hihetetlen ütemben zajlott, elősegítve az ország gazdasági talpra állását, valamint a Szovjetunión belül is egyedülállóan gyors fejlődését. Az 1950–60-as években a belorusz állam az egyik legfontosabb tagállammá vált a Szovjetunión belül. Az állam vezetése leginkább a háborúban részt vállalt partizán mozgalom vezetéséből került ki, akik a Nagy Honvédő háborúban közösen vállalt harc, a közös áldozatok és szenvedések miatt is abszolút lojalitást mutattak a szovjet vezetés irányába, aminek eredményeképpen a közös szervekben való belorusz részvétel több esetben is meghaladhatta a más tagállamokból kikerülő vezetők számát. A ’60-as évektől kezdve változott a belorusz politikai elit összetétele, és a kiöregedő, partizán múlttal rendelkező kádereket felváltotta egy fiatalabb korosztály, akik a nemzethez való viszonyukat jobban előtérbe helyezték, a moszkvai központ szemszögéből nézve is nacionalistábbnak látszottak. Ez a korszak, a belorusz nemzettudat fejlődésének, és a belorusz társadalmi és gazdasági élet virágzásának korszakát jelentette, amelynek tovább élését csak a ’70-es évektől ismételten megjelenő központosítási törekvések, Moszkva ismételt ruszifikációs igyekezete lehetetlenítette el. Ez a folyamat azonban nem okozott társadalmi polémiát, mivel a Szovjetunión belül is egyedülálló gazdasági fejlődés miatt az életszínvonal folyamatosan növekedett, így a lakosság széles rétegeinek elégedettsége is nőtt. A ’70-es évek végétől kezdve tendenciózus hanyatlás következett, főként a nemzeti tudat, a belorusz nyelv és kultúra tekintetében. Minden, amely valami módon a modernitáshoz kötődött, az orosz nyelvhez kapcsolódott. Az országban történt modern technika, technológia használatához elengedhetetlen volt az orosz nyelv ismerete – a technikai jellegű, illetve a modern korban elengedhetetlen fogalmak használatával kapcsolatos nyelvezet ki sem tudott alakulni a belorusz nyelvben, – az oktatás, mind közép-, mind pedig felsőfokon orosz nyelven folyt. Ennek eredményeképpen főleg a városi lakosság körében az orosz nyelv dominanciája kerekedett felül. A városokba beáramló, az ipar által igényelt munkaerő, illetve az egyetemeken, főiskolákon végzett szakemberek nyelvévé egyértelműen az orosz vált. Ez azt is eredményezte, hogy a városokban, ahol a kulturális események, intézmények voltak, illetve a könyvek és sajtóorgánumok is kiadásra kerültek, szintén az orosz nyelv vált uralkodóvá. Ez a jelenség a Szovjetunión belül is különböző értelmezést nyert, de mindenképpen a legszignifikánsabbnak volt mondható az Unió egészét vizsgálva.8 Ez a folyamat volt a meghatározó ’80-as években lejátszódó belorusz és összszovjet politikai és társadalmi folyamatokra, illetve a peresztrojka késői, belorussziai kibontakozására is. A ’80-as években emellett a nemzeti ébredésre és a politikai történésekre három igazán fontos esemény nyomta rá a bélyegét. Az első a 8
A belorusz nemzeti nézőpontból, illetve a nemzetért aggódó értelmiségiek álláspontja szerint a nyelvhasználat, illetve az ezzel szoros összefüggést mutató könyvnyomtatás, és nyomtatott sajtó megjelenésének drasztikus hanyatlása a belorusz nyelv teljes kihalásához, és a nemzet felolvadásához vezethet a nagyobb orosz nemzetben. A Szovjetunióra, mint a nemzetállamot meghaladó egység hívei, illetve a központi apparátus a belorusz helyzetet saját céljainak, elképzeléseinek, vagyis a nemzetek feletti, illetve a nacionalista eszméket felülmúló szovjet polgár eszméjének kialakulására használta fel.
168
KÚT 2007/1-2.
nyelvkérdés, amelynek 1986-os felvetése a belorusz értelmiség részéről meghatározó jelleggel bírt. 1986. december 15-én 28 belorusz értelmiségi nyílt levelet intézett – a belorusz kommunista vezetőséget kikerülve – Mihail Gorbacsov pártfőtitkárhoz, amelyben azonnali beavatkozást követeltek a belorusz nyelv érdekében. Felhívásukban kifejtették, hogy „a nyelv egy nép lelke”,9 ezért szükséges azt megőrizni, mivel nélküle nem létezhet sem nemzettudat, sem pedig kultúra, tehát a belorusz nemzet végveszélyben van. Indítványozták, hogy a belorusz Legfelső Tanács azonnal hozzon törvényeket a nyelv érdekében, fejlessze a nemzeti nyelvű oktatást és pozitív intézkedések egész sorát hozza meg a nemzet kipusztulásának elkerülése végett. A belorusz vezetés és a hazai bürokrácia végig ellenségesen viszonyult ehhez a kérdéshez, a nacionalista retorikában ugyanis saját hatalmának veszélyeztetését látta. Az indítvány szélesebb körű kulturális és politikai szervezkedések elindítására adott okot, és egyfajta párbeszéd indult meg a különböző értelmiségi csoportosulások és a fiatalok, az egyetemisták körében is, akik többnyire a városi, egyetemista ifjúság köréből kerültek ki. Ennek köszönhetően az eredeti javaslat politikai programmá vált, amely mögé már több tucat ifjúsági, és egyéb szervezet csoportosult, akik közös kiáltványban tudatták támogatásukat, illetve szélesebb politikai–gazdasági átalakulást követeltek.10 A társadalom nagy része azonban intakt maradt, nem csatlakozott a politikai átalakulást követelők csoportjaihoz. A másik szignifikánsnak mondható esemény, amelynek valódi jelentősége csak évekkel később vált igazán nyilvánvalóvá, a Kurapaty erdőségekben található tömegsírok felfedezése volt, amelyek létezése komoly problémát okozott a belorusz politikai vezetés számára.11 A hatalom minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy az igazságra fény derüljön, ez viszont megfelelő eszközt nyújtott az alakuló ellenzék, a Belorusz Népfront megerősödéséhez.12 9
URBAN, MICHAEL – ZAPRUDNIK, JAN: Belarus: a long road to nationhood. In.: Nation and Politics in the Soviet Successor States, Ed.: BREMMER, IAN – TARAS, RAY. Cambridge University Press, 1993. (a továbbiakban: URBAN – ZAPRUDNIK, 1993) 10 A Belorusz Ifjúsági Társaságok Konföderációja, amely 1989-ben a történelmi központnak számító Vilniusban tartotta konferenciáját, már a nemzeti ébredés elősegítése, a többpárti demokrácia, gazdasági reform, nyelvi és kulturális reformok, a függetlenség és szuverenitás, illetve a más államokkal való önálló külpolitikai kapcsolatok folytatásának követeléséig jutott el. URBAN – ZAPRUDNIK, 1993. 110. 11 A tömegsírokban feltételezhetően 30.000 ember feküdt, akiket valószínűsíthetően 1937-41 között végeztek ki az NKDV emberei. MARPLES, 1999. 55., ZAPRUDNIK, 1993. 164. A feltárás a szovjet desztalinizációs politika idején zajlott, de a belorusz kormány mégis ellenségesen viszonyult az egészhez, mivel legitimációjának egy fontos elemét érezte ismételten veszélyben. A kommunista bürokrácia nem engedhette meg magának, hogy bevallja, a szovjet megmentő csapatok, a partizán mozgalomban testvéri oroszok, a háborút megelőző évek tisztogatási akciói során tömegével semmisítettek meg belorusz polgárokat belorusz területen. Nem a szovjet csapatok jelentik az ellenséget, hanem a nácizmus, a fasizmus, ez ellen kellett küzdeni és kell megakadályozni visszatérését ma is, hangsúlyozta belorusz vezetés. 12 A Belorusz Népfront a Kurapaty feltárások után létrehozott Belorusz Vértanúk mozgalomból, majd az „Megújulás” Belorusz Népfront a Peresztrojkáért szervezetből nőtte ki magát először politikai mozgalommá, majd azután párttá. A BNF programja fenyegetést jelentett a nómenklatúra számára, mivel céljuk a szovjet–orosz időszakban eltűnt nemzeti örökség
KÚT 20076/1-2.
169
A korszak harmadik és egyben legtragikusabb eseménye, amelynek máig tartó hatásai vannak, az 1986-ban a belorusz–ukrán határnál fekvő csernobili atomerőmű katasztrófája volt. A katasztrófa miatt az ország déli területei teljes mértékben, míg távolabbi területei enyhébben lettek sugárfertőzöttek, amelyeknek mind közvetlen, mind pedig hosszú távú gazdasági és társadalmi negatívumai fontossá váltak az ország sorsának alakulásában.13 Röviden összefoglalva azonban elmondhatjuk, hogy leginkább a második világháború szenvedései, a közösen vállalt áldozatok, valamint a háború utáni teljes újjáépítés és gazdasági fellendülés jelenti a belorusz társadalom és politika számára azt az összekovácsoló erőt, amely a mai napig meghatározza az ország lakosainak gondolkodását, kapcsolatát a környező államokkal, továbbá a Szovjetunióhoz, és a szovjet korszakhoz fűződő viszonyát. Ez utóbbi erősen rányomja bélyegét a belorusz– orosz relációra és az egységesüléssel kapcsolatos társadalmi felfogásra is. Ezen előzmények után tekintsük át a ’90-es években lezajlott eseményeket, amelyek elindították a belorusz–orosz integrációs folyamatot, és amelynek belpolitikai történései kijelölték a két ország közötti utat.
A ’90-es évek politikai változásai 1990. július 27-én a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa elfogadta az ország szuverenitásáról szóló deklarációt. A deklaráció tartalmazta az ország semlegességének kinyilvánítását, az önálló külpolitikai irányítás, az önálló valuta, pénzügyi rendszer, nemzeti bank megteremtésének igényét, a belorusz jog szupremáciáját a szovjet törvények felett, illetve az ország erőforrásaival való szabad rendelkezést. A szuverenitás kinyilvánításával a belorusz fegyveres erők feletti rendelkezés, és az ország nukleáris fegyverek alóli mentesége is megfogalmazódott. Szintén ebben fejezték ki a megújuló Szovjetunióval való tárgyalások iránti igényt is. Július 27-e a Függetlenség Napjává, nemzeti ünneppé vált a BSZSZK-ban. A szuverenitásról szóló nyilatkozat fontos lépésnek tűnik, de ebben az időszakban inkább csak szimbolikus jelentőséggel bírt. Célja az előremenekülés volt: a kommunista vezetés valójában egyáltalán nem gondolt igazi változtatásra, illetve a Szovjetunióból való kiválásra, vagy annak megszüntetésére, ami viszont bizonyos, ellenzéki csoportosulások követelése volt. Az ország átnevezése 1991. szeptember 19-én történt feltámasztása volt, ami éles ellentétben állt a hivatalos kommunista állásponttal, amely a dicső szovjet múlt megvédésében látta hatalma tovább élésének zálogát. ZAPRUDNIK, 1993. 13 A statisztikák vizsgálata során megfigyelhető a születési és halálozási ráták megfordulása, amelynek okai többek között a közvetlenül a sugárzástól, illetve annak hatásaitól megnövekedett halálos kimenetelű betegségekben elhalálozottak számának növekedése, illetve a veszélyeztetett területeken élők gyermekvállalási kedvének csökkenése a gyermekek jövőben kialakuló betegségeitől való félelem miatt. A nagymértékben megnőtt rákbetegségek számának emelkedése nagy terhet ró az egészségügyi ellátó rendszerre, illetve az öregedő korfa miatt csökken a társadalmi teljesítőképesség, amely szintén az ország gazdasági potenciáljának csökkenéséhez vezet. Meg kell azt is jegyezni, hogy a közvetlen elhárításokra az állami költségvetés közel 20%át, de még 1995-ben is 10%-át kellett költeni. MARPLES, 1999. 28-30.
170
KÚT 2007/1-2.
meg, amikor a hivatalos elnevezés Belarusz Köztársaságra változott, nemzeti lobogója, illetve címere pedig az 1918-as köztársaság jelképei lettek. A teljes függetlenség a Szovjetunió megszüntetését eldöntő decemberi megállapodás megkötését követően állt be. Ezen a ponton lényeges beszélni egy fontos társadalmi–politikai kérdésről, a nacionalizmusról, amely általában minden függetlenné váló államban valamilyen módon kulcskérdéssé vált. A Szovjetunió felbomlását követő periódusban azonban Belaruszban általában az etnikai és vallási színezetű nacionalizmus nem játszott olyan fontos szerepet, mint azt más tagállamokban látni lehetett. A társadalom oldaláról jelentkező nacionalista retorikáról beszélni a ’90-es években, illetve az azt megelőző korszakban sem igen lehetett Belorussziában. Az alulról szerveződő nacionalizmusnak nem volt igazán tere, mivel a közös szovjet múlt, a Nagy Honvédő háború, a nácizmus elleni közös harc és az ezzel járó szenvedések, áldozatok, majd a háborút követő újjáépítés dinamizmusa a legerősebb történelmi tudatformáló elemként élt, és él a belorusz társadalom nagy részében. Ahogy már a bevezetőben is szó esett róla, a társadalom nagy része, főként a második világháborút követően az oroszt anyanyelveként használta, így nehéz volt bármilyen orosz ellenes retorikával teret nyerni az országban. A több évszázados együttélés következtében, illetve az előbb említett okoknál fogva kialakult a „nagy testvér–kis testvér” fogalom pár, amelyet természetesen a hivatalos politika is kihasznált a szovjet korszak alatt. A politikai csoportosulások körében azonban kialakult több eltérő álláspont is, így államnacionalizmus három fő csoportjáról lehet beszélni a ’90-es éveket tekintve. Ezek a különböző politikai csoportosulások körül megfogalmazódott államnacionalista álláspontok azonban nem feltétlenül találkoztak a társadalmi elvárásokkal, illetve nem értek el olyan társadalmi fontosságot, amelyet a környező országokban tapasztalni lehetett. A nacionalista elméletek azonban itt is a Nyugathoz, illetve Oroszországhoz való viszonyrendszer mentén váltak szét. Az első ideológia, amely a nómenklatúra által képviselt nézet volt, a szovjet korszak politikáját kívánta követni, úgy hogy az állam függetlensége valamilyen mértékben megmaradjon – ez a politikai vezetőréteg érdeke volt, mivel így politikai hatalma megmaradhat, azt nem veszélyezteti semmi, – de a lehető legszorosabb kapcsolatokat tartsák fenn Oroszországgal mind gazdasági, mind pedig politikai téren. A nómenklatúra tagjai, akik a társadalmi nosztalgia kiaknázása segítségével igyekezetek a reintegráció fontosságát hangsúlyozni, emellett maguk is nemzeti szerepben tudtak tetszelegni, hiszen a tulajdonképpeni függetlenség elérése az ő irányításuk alatt ment végbe. A másik befolyásosabb állam-nacionalista ideológia hívei, a gazdasági téren való integráció, illetve az orosz–belorusz gazdasági kapcsolatok fenntartása és erősítése mellett tették le voksukat, mivel álláspontjuk volt annyira realista, hogy tudják, az erősen energia és nyersanyagfüggő belorusz gazdaság nem tud leválni, önállósulni az ez irányú igényeket biztosítani tudó orosz partnertől. Politikailag is jó kapcsolatok ápolására törekedtek Oroszországgal, de ugyanilyen mértékű politikai kapcsolatrendszer kiépítésére törekedtek volna a Nyugattal is, főként az Európai Közösségekkel. Elképzelésük szerint Belarusz függetlensége és erőssége e kétirányú
KÚT 20076/1-2.
171
politikában körvonalazódott volna, amely egy Oroszország és a Nyugat közötti közvetítőszerepet jelenthetett volna az ország számára. A harmadik és egyben legradikálisabb nacionalista politikai retorika megfogalmazása – a ’80-as évek végétől az értelmiségi körökben és az egyetemi ifjúság körében aktív – a Belorusz Népfront által kidolgozott programokban jelent meg. A BNF maga is egy összetett, sok tekintetben széthúzó politikai csoportosulás volt, de vezetői egyértelműen a szovjet korszak előtti időszakra való visszanyúlást tekintették alapnak. Az államot és a nacionalista álláspontjukat a középkor, és a koraújkor történelmi államalakulataiból, illetve az 1918. márciusában létrehozott I. Belorusz Népi Köztársaságból vezették le. Tagadták a szovjet korszak pozitívumait, sok tekintetben kifejezett orosz ellenesség mutatkozott politikájukban. Elképzelésük szerint csak egy oroszoktól független Belarusz létezése jelenthet garanciát arra nézve, hogy a belorusz nép, kultúra és nemzet a jövőben is fennmarad, és nem olvad bele Oroszországba és az orosz népbe. Nézeteik alapján elképzelhetőnek tartottak egy történelmi alapokon nyugvó balti összefogást, vagy egy szélesebb unió létrehozását a Balti- és Fekete-tenger között. Amikor e tervek lehetősége is elveszett, akkor a nyugati orientáció, az Európai Közösségekbe, illetve a NATO-ba való belépés hangsúlyozása került előtérbe. Valójában azonban a BNF által képviselt orosz ellenességre a már ismert okok miatt a társadalom többsége nem volt vevő. A politikai változásokat nyomon követve az 1991 és 1994 közötti időszakot tekinthetjük Belarusz azon korszakának, amikor a kommunisták, illetve volt kommunisták dominanciája mellett egy parlamentáris jellegű intézményrendszer működésének lehetünk tanúi. A környező országokban történtekhez képest azonban, Belaruszban nem igazán figyelhető meg változás a politikai élet meghatározó szereplőit tekintve. Az ország törvényhozó szerve, a Legfelső Tanács tagjainak többsége, közel 85%-a még mindig az előző rezsim tagjai, támogatói közül került ki.14 Az ellenzéki erők igen gyenge pozícióban voltak, erősen fragmentáltak, és leginkább helyi szintűek voltak, illetve kevés támogatójuk akadt. A legerősebb ellenzéki tömörülésnek számító BNF sem tudott jelentős áttörést elérni, működése főleg a fővárosra, Minszkre korlátozódott, nem tudta megérinteni a vidéki lakosságot, és erősen értelmiségi jelleggel bírt. A kommunista ellenőrzés az élet minden területén érvényesült, jelentősen korlátozva a demokratikus átalakulás híveinek térnyerését. A függetlenség kikiáltását követő években, a hatalom majdnem száz százalékban uralta a tömegmédiát, amely szintén a változásellenes erők befolyásának fenntartását segítette elő. A parlamenti csatározások egyik fontos pontja a már említett Oroszországhoz való viszony kialakításának kérdése volt. Mivel a parlament tagjainak nagy része a régi politikai vezetés tagjaiból került ki, így ők a szoros politikai és gazdasági kapcsolatok kialakítása mellett törtek lándzsát. Az ellenzékként fellépő BNF viszont az Oroszországgal való szakításban, egy regionális összefogásban, illetve a Nyugat felé fordulásban látta az ország sorsának pozitívra fordulását.15 14
MARPLES, 1999. 60. A ’90-es években több elképzelés született a térség államai közötti szorosabb együttműködésre, mint például egy Szláv Unió létrehozása, vagy Belorusz csatlakozása a fekete15
172
KÚT 2007/1-2.
A Legfelső Tanács 1994 márciusára új alkotmányt dolgozott ki, amely szerint új választásokat kellett tartani. Az új alaptörvény meghatározta, hogy Belarusz egy demokratikus állam, amely bel-, illetve külügyeiben független. Megerősítette a politikai pluralizmust, a hatalmi ágak elválasztásának elvét, elfogadta a nemzetközi jog alapelveit, a köz- és magántulajdon szentségének egyenlőségét, a más országokkal való békés együttélés szabályát. Az állam fő célja, hogy garantálja állampolgárai jogait és szabadságát. Deklarálta az állampolgári és politikai jogokat, amely szabadságok a Belarusz által elfogadott nemzetközi kötelezettségeken alapultak.16 Az új alkotmány megváltoztatta az ország alkotmányos berendezkedését, amennyiben parlamentáris köztársaság helyett elnöki rendszert vezetett be. Az elnökségért való választási harc során három, különböző irányultságú program csapott össze egymással. Az első csoport hangsúlyozta a reformok veszélyességét, az ukrán helyzet negatívumait, amelyek a gazdasági összeomlás irányába vihetik az országot. A privatizáció és a piacgazdaság bevezetésének szükségtelenségét, illetve az Oroszországtól való távolodás politikájának végzetes voltát. A második csoportot leginkább jelképező Suskevics17 a parlament elnöke és a decemberi megállapodás belorusz aláírója, illetve a harmadik álláspontot képviselő Paznyak18 a BNF vezetője a független és szuverén Belarusz sikereinek kulcsáról beszélt, amelyet a piaci reformok tengeri alrégióhoz, vagy a térségbeli államok szoros együttműködése és csatlakozása a nyugati integrációs szervezetekhez, mint az EU, vagy a NATO. PEREPELYSTIA, HRIHORIY: The Belarus Factor in the European Policy of Ukraine. In.: Independent Belarus: Domestic Determinants, Regional Dynamics, and Implications for the West Ed.: BALMACEDA, MARGARITA M. – CLEM, JAMES I. – TARLOW, LISBETH L. Harvard University Press, 2002. 316. Emellett az ország külpolitikai irányultságát tekintve az egyik legérdekesebb a Belorusz Népfront által felvázolt Kelet–Európai Nemzetközösség ötlete volt. Paznyak, a Népfront vezetője szerint, ennek az államközösségnek – amelynek tagjai Belorusz, Ukrajna, Lettország, Litvánia, és Észtország lettek volna – a történelmi kapcsolatai, geopolitikai érdekei közelebb állnak egymáshoz, mint például a Belarusz és Oroszország közötti viszony. Az elképzelés azonban néhány megbeszélés után teljesen lekerült a napirendről. URBAN–ZAPRUDNIK, 1993. 116. 16 YEKADUMAW, ANDREY: Moulding a Hybrid Regime: Adapting Democratic Institutions to the System of Politically Authoritarian Relations. In.: The Political System of Belarus and the 2001 Presidential Election. Ed.: BULKHAKAW, VALER. Minsk, Analytical Group; Warsaw, East European Democratic Center IDEE, 2001. 24. (a továbbiakban: YEKADUMAW, 2001) 17 Sztaniszlav Suskevics 1934-ben született Minszkben értelmiségi családban. Apja költő volt, ő pedig természettudományi képesítést szerzett, majd tanár lett a Belorusz Állami Egyetemen, később a Tudományos Akadémia tagja, majd pedig az Állami Egyetem rektorává választották. A Kommunista Párt tagja volt, de nem vett részt a politikai eseményekben, nem volt kiterjedt párt háttere sem. A politikába az 1986-os csernobili katasztrófa idején került. 1991 és 1994 között a Legfelső Tanács elnöke. Nemzetközi ismertségre az 1991. decemberi megállapodás aláírása után tett szert. ZAPRUDNIK, 1993. 165. 18 Paznyak 1944-ben született Nyugat Belorussziában, így kulturális, szociális háttere, neveltetése, családi tradíciói meghatározták későbbi viszonyát a szovjetrendszerrel. Egyetemi tanulmányait több alkalommal félbe kellett szakítania, mivel másképp gondolkodását nehezen viselték a hatóságok. Dolgozott művészeti, irodalmi pályán, de történelemből doktorált Leningrádban, mivel Minszkben nem kapott rá engedélyt. Nevét a Kurapaty feltárások tették igazán ismertté. MARPLES, 1999., ill. ZAPRUDNIK, 1993. 164.
KÚT 20076/1-2.
173
bevezetésében láttak. Nagy különbséget jelentett azonban politikájukban megmutatkozó irányultságuk Oroszországhoz, és az orosz kérdéshez. Paznyak jobban hangsúlyozta a nemzeti nyelv szerepét, és a nemzeti, történelmi múlt fontosságát, a nyugati irányú orientációt az oroszoktól való távolodás jegyében, illetve az országon belüli, nemzetiségi ellentétek nélküli etnikai egység szerepének fontosságát. Suskevics szintén kiállt a nemzeti értékek és múlt mellett anélkül, hogy ebbe oroszellenes hangsúlyt tett volna. A magukat valódi nemzetinek vallók tehát ismételten nem tudtak hatni a közvélemény szélesebb rétegeire, szétforgácsoltságukkal csak a szavazótábor megosztását tudták elérni. A választás során a nómenklatúra támogatottságát élvező Kebics,19 a Miniszter Tanács elnöke tűnt a legesélyesebbnek. Ennek ellenére mindenki legnagyobb meglepetésre egy, a jelöltekhez képest fiatalnak számító képviselő, Alexander Lukasenko20 szerezte meg a szavazatok többségét és így az elnöki pozíciót is. Lukasenko megválasztása jól tükrözi azt is, hogy nacionalista retorikával nem lehetett igazán megmozgatni a belorusz társadalmat. A szavazók nagy többsége Lukasenkot korrupció ellenessége és gazdasági jellegű ígéretei, illetve a régi politikai vezetésből való kiábrándultsága miatt választotta, nem a nemzeti kérdéshez való viszonyulása alapján.21 Lukasenko elnökké válása után nem tűnt biztosnak abban, milyen utat is kell követnie ahhoz, hogy a rendszert továbbra is fenntartsa és ezzel saját hatalmát is megerősítse, biztosítsa. Az első száznapos periódusban azonban megkezdte személyi hatalmának kiépítését. Ehhez többször vette igénybe a népszavazás intézményét, annak érdekében, hogy megkerülje a parlamentet, amely korlátot jelenthetett számára. Ez a harc a posztszovjet térség több államában is megfigyelhető volt az ezt megelőző időszakokban: tétje a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti erőviszony eldöntésére irányult. Az első, 1995-ben az elnök által végigvitt referendum új, a szovjet korszakban már használt jelképeket vezetett be, illetve hivatalossá és egyenjogúvá tette az orosz nyelvet a belorusszal. A referendum, amely az elnöknek gazdasági jellegű 19
Kebics 1936-ban született egy paraszt családban. Műszaki végzettségű, mérnök, aki hamar részt vállalt a kommunista párt életében is. Végigjárta a szakmai szamárlétrát: mérnökből üzemvezető, majd a Minszki Városi Párt apparátusba bekerülve a politikait is, így a nehéziparért felelős központi bizottsági tag, majd az Állami Tervezési Bizottság vezetője, majd 1990-től a Miniszter Tanács elnöke lett. Életútja tipikus nómenklatúra karriernek tekinthető. ZAPRUDNIK, 1993. 163-164. 20 Lukasenko megválasztásakor 39 éves volt, 1954-ben született Vityebszk régióban. Foglalkozására nézve tanár, de önként több évet töltött a hadseregben is, ahol politikai jellegű tárgyakat oktatott. Elvégezte a Belorusz Mezőgazdasági Akadémiát is, ezután kolhozvezetőhelyettes, majd kolhozelnök lett, amelyet aztán politikai jellegű megbízatások követtek. A Kommunista Párt helyi szintjein ő volt a felelős a kollektív és állami szövetkezetekért. ’90-től tagja a Legfelső Tanácsnak, ahol ő volt az egyetlen képviselő, aki nemmel szavazott a Szovjetunió felbomlására. A LT-ban a Kommunisták a Demokráciáért frakciót hozta létre, és végig szoros kapcsolatban maradt a baloldali radikálisokkal mind otthon, mind pedig Oroszországban. Mint a LT Antikorrupciós Bizottságának elnöke konfliktusba került a régi nómenklatúra tagjaival, de ezt előnyére használta fel az elnök választási kampány során. MARPLES, 1999. 70-71., ill. YEKADUMAW, 2001. 26-29. 21 Természetesen Lukasenko álláspontja, Oroszországhoz való irányultsága ismert volt, és ez nem állt távol a többségi társadalom ez irányú elképzeléseitől.
174
KÚT 2007/1-2.
megállapodások megkötésére is felhatalmazást nyújtott, széles társadalmi támogatottságot élvezett.22 A ’90-es évek elejének politikai botrányai és korrupciós ügyei, illetve a szomszédos országokból érkező negatív hírek és a szovjet korszak iránti erős nosztalgia nagymértékben növelte a populista retorikai eszközökkel élő Lukasenko népszerűségét, illetve erősítette a társadalom politika iránti érdektelenségének fennmaradását. Ezt kihasználva, Lukasenko igyekezett megszüntetni minden, a hatalmát korlátozni bíró tényezőt, így a parlament elleni harcában ismét a referendum eszközéhez nyúlt, amelynek eredményeképpen 1996-ban új, a ’94-ben bevezetett alkotmány szellemiségét teljesen megváltoztató alkotmány került bevezetésre. A referendum megtartása erős kétségeket ébresztett a nemzetközi közösség tagjaiban, a választás tisztaságát nemcsak az ellenzék, hanem a nemzetközi megfigyelők is kétségbe vonták. 1997-re tehát, az 1996 novemberében megtartott referendum alapján meghozott új alkotmány nyomán kialakult egy elnöki diktatúra, amely az élet minden területén korlátozta azokat, akik valamilyen módon szembekerültek az elnök politikájával, vagy magával az elnökkel. 1997-ben kerül sor az utolsó független tisztviselők eltávolítására is a hatalomból, illetve elkezdődött a rendszer saját, kritikusabb tagjainak üldözése is, amelynek fő célja az adminisztráció lojalitásának a félelemkeltés eszközeivel való további biztosítása volt. Ez az időpont fordulópontot jelentett az ország bel- és külpolitikai megítélése szempontjából is, mivel a nemzetközi közösség az elkövetkező években a folyamatos konfrontációk, az emberi jogok semmibevétele, a pluralizmus korlátozása miatt az ország nemzetközi elszigetelésének politikáját választotta, így próbálván rávenni a változtatásra. Az ez irányú törekvések azonban kudarcba fulladtak, mivel a rendszer legitimációjához bőven elég volt a szomszédos Oroszország támogatása és közvetítése, amely elegendő belföldi és nemzetközi hátteret nyújtott Lukasenko számára, így az általa elkezdett folyamat kiteljesedett, az elnöki diktatúra megszilárdult. Meg kell vizsgálni azonban, milyen érdekek vezettek oda, hogy Oroszország a ’90-es években folyamatos segítséget, majd legitimációt nyújtott Belarusz, illetve később Lukasenko számára.
22
A referendumot az alábbi kérdésekkel írták ki: 1. Az orosz nyelv hivatalossá tétele, egyenjogúsítása a belorusszal. 2. Az új állami zászló és hivatalos jelvények, címer bevezetése. 3. Az elnök gazdasági jellegű kezdeményezésének támogatása. 4. Az elnök azon jogának bevezetése, amely megengedné neki, hogy egy alkotmányos kiegészítés elfogadása után, bármikor feloszlathatná a parlamentet, ha annak működése szisztematikusan sértené az alkotmányt. A választás 64,8%-os részvétel mellett zajlott le és az igenlő szavazatok aránya a következő volt: 1. 83,1%; 2. 75%; 3. 82,4%; 4. 77,6%. YEKADUMAW, 2001. 34.
KÚT 20076/1-2.
175
Az integráció okai, szándékai és folyamata Az ország gazdasági helyzete Az integrációs folyamatról beszélni nem lehet anélkül, hogy ne ismernénk Belarusz gazdasági helyzetét a birodalom széthullásának időpontjában, mivel a politikai okok mögött egy oldalról gazdasági racionalitás, más oldalról gazdasági kényszer húzódott. A második világháborút követően, illetve a ’60-as és ’70-es évek során óriási mértékű gazdasági fejlődésnek lehettek részesei a belorusz lakosok. A gazdasági progresszió éveiben az állam urbanizációs szintje nagymértékben növekedett, a lakosság nagy része a központokba költözött, amelyek közül is kiemelkedett, a főváros Minszk.23 Azonban a torz gazdasági szerkezet, a szovjetrendszer, és az országot érintő természetes populáció csökkenése, a csernobili katasztrófa negatív demográfiai és gazdasági hatásaival súlyosbítva, rossz kondíciókat teremtett a független Belarusz számára. Az ország iparszerkezete nagyon aránytalan volt. Túlsúlyban voltak a katonai–ipari komplexummal, illetve a nehéziparral és gépgyártással kapcsolatos iparágak, amelyek mellett megfigyelhető a fogyasztói jellegű iparágak hiánya. A belorusz gazdaság számára a szovjet gazdasági bukás nagyarányú pangást eredményezett.24 Az orosz nyers- és fűtőanyagoktól való függés, a szanálástól való félelem, illetve a befektetések hiánya jelent meg az egyik, míg a szerkezetátalakítás, a szennyező iparágak megszüntetésének igénye, valamint a modernizációs kényszer a másik oldalon, a gazdasággal foglalkozó szakemberek, és a politikát irányítók fejében egyaránt. A változtatás kényszere ellenére azonban a szovjetrendszerbe betagozódott nómenklatúra nehezen tudott túllépni a szovjet típusú gazdaságirányítás eszközein. Az 1989 és 1995 közötti években sok olyan jogszabály született, amely elviekben elősegítette a piacgazdasági rendszerre való áttérést, a gyakorlatban viszont ezek többsége papíron maradt. Ekkor folyt a vegyes vállalatok létrehozása és a privatizáció is igaz, hogy igen alacsony szinten. Tulajdonképpen az ország gazdasági gerincét képező vállalatok, illetve a stratégiai iparágak magánosításáról nem volt szó.25 A vegyes vállalatok alapításában, valamint a privatizációs folyamatokban és tőke invesztícióban Lengyelország és Németország állt az élen, őket követte az Egyesült Államok. De a gazdasági átalakításban tapasztalható politikai inercia, illetve a belorusz–orosz gazdasági közeledés, és ennek konkrét formáját jelentő monetáris unióról szóló 1995ös megállapodás26 mind jobban elfordította a befektetni vágyókat Belarusztól.27 Az 23
Az ország lakosságának 1/6-a élt Minszkben. MARPLES, 1999. 23. A gazdaság általános csökkenése 1989 és 1993 között több mint 14%-os volt, míg az export csökkenés több mint 30%-os, illetve a reálbér csökkenés is meghaladta a 15%-ot. MARPLES, 1999. 32. 25 Az 1991–93 közötti időszakban kb. 308 céget privatizáltak, amelyek viszont a munkaerő mindössze 2,1%-át érintették. Az állami alkalmazásban állók az összmunkaerő több, mint 70%-át tették ki 1994 és 1995-ben is. Sok cég privatizációja történt ezen években is, de ezek egy része az adminisztráció ügyeskedése volt az IMF által ígért pénzügyi segítség megkapása érdekében, mivel ezek csak virtuális tranzakciók voltak. MARPLES, 1999. 33. 26 Sztanyiszlav Bahdankevics a Nemzeti Bank elnöke ellenezte a megállapodást, mivel az oroszokat nem tartotta jó választásnak sem gazdasági szempontból, sem pedig az ország függetlenségét tekintve. MARPLES, 1999. 34. 24
176
KÚT 2007/1-2.
1995. április 12-én megkötött megállapodás, amely a jövőbeni közös gazdaságpolitikai együttműködést vetítette előre, mind a két fél számára hozott előnyöket. A belorusz fél számára csökkentette az import energiahordozók árát, míg az oroszok számára a szabad rubel övezet reményét, egy bekebelezhető gazdasági lehetőséget, illetve piacot jelenthetett, amely egyéb szempontból is fontos volt az országon átvezető gáz és olajvezetékek, és más geopolitikai okok miatt is. A Lukasenko–korszak kezdeti időszaka sok bizonytalanságot mutatott, mivel nem látszott, hogy az elnöknek és körének lenne bármiféle elképzelése arról, hogyan kellene véghez vinni a gazdasági átalakítást illetve, hogy véghez kell-e vinni azt egyáltalán. A Miniszter Tanács 1994-es programjai, amelyek a fiskális szigor és szabadpiaci elvek egyvelegét alkották, pozitív elmozdulást mutattak, amelynek fejében az IMF 800 millió dollár hitelt kínált.28 A hiteleket azonban gyorsan felfüggesztették, mivel a kormány nem bírta azt a politikai nyomást, amit a több tízezres szakszervezeti tüntetések okoztak a bérek felzárkóztatása érdekében.29 Ezzel párhuzamosan az egységes és szabályozott szovjet piac elvesztése miatt az állam exportja csökkent, míg importja ugyanazon a szinten maradt, ami további eladósodást és áremelkedést generált.30 A makroökonómiai folyamatok nagymértékű romlását, illetve a lakosságot érő terhek növekedését jól mutatja az is, hogy 1995-ben az egy főre eső bruttó hazai termék 4100 dollárt tett ki, amely 32%-kal volt kisebb, mint az 1988-as érték.31 1995-re úgy tűnt, Lukasenko végleg eldöntötte, hogy az orosz testvérhez fordul segítségért. 1995-től az elnök populista gazdaságpolitikát hirdetett, eltávolította hivatalából a korábbi nemzeti banki elnököt,32 aki ellenezte az Oroszországgal kötendő monetáris uniót, és kiállt a szabadpiac és a verseny elvei mellett. Az ezt követő időszak a szocialista gazdaság képét idézte. A kormány szoros ellenőrzést vezetett be a gazdaság minden szférájában: ellenőrzése alá vonta a belorusz rubelt, leállította a privatizációt, protekcionista gazdaságpolitikai intézkedéseket hozott, 50%-kal növelte az import áruk árát, hogy növelje a felhalmozódott hazai árukészlet eladását, illetve munkaversenyt hirdetett meg a mezőgazdaságban.33 Ennek eredményeképpen a kormány már 1996-ban gazdasági csodáról és gazdasági felépülésről beszélt. A statisztikai adatok egy része bizonyos szektorok felélénkülését, és mintegy 10%-os 27
1995-re a külföldi tőkebefektetések 20%-kal csökkentek 1991-hez képest. Uo. 36. MARPLES, 1999. 35. 29 A reálbér csökkenés 1990 és 1995 között 45%-ot tett ki, míg az árak hihetetlen mértékben nőttek. Uo. 36. 30 Az export és import közötti különbség nagysága is felhívja a figyelmet az egyensúlytalanságokra. 1994 és 1996 között az import 8,2 milliárd $, míg az export ennek majdnem a fele 4,2 milliárd $ volt. MARPLES, 1999. 36. Más adatok is alátámasztják ezt a tendenciát, mivel 2000-re az ország kereskedelmi mérlegében az Oroszországgal lebonyolított forgalom 58%-ról 65%-ra növekedett. WIERZBOWSKA – MIAZGA, AGATA: The Republic of Belarus or The Belarussian Republic. Warszawa, CES Studies. 1993. 51-52. 31 MARPLES, 1999. 37. 32 Bahdankevich reformpárti volt, 1996-tól a parlamenti ellenzék vezérévé vált, az Egyesült Polgári Párt vezetőjeként. MARPLES, 1999. 37. 33 Uo. 37-38. 28
KÚT 20076/1-2.
177
GDP növekedést mutatott ki.34 A hivatalosan elérhető adatok szerint nem volt jelentős munkanélküliség, de valójában a kényszerfoglalkoztatás miatt nagyarányú rejtett munkanélküliség jelensége volt megfigyelhető. A nem hivatalos gazdasági statisztikák ezeket a sikereket nem támasztották alá. A hivatalos számsorok sokszor egymásnak is ellentmondtak,35 de semmiképpen nem tükrözték a gazdaság és a társadalom valós állapotát. Az ország lakosainak életszínvonala ebben a korszakban is tovább romlott, fogyasztásuk csökkent a szovjet korszakhoz képest. Valójában ettől az időszaktól kezdve Belarusz egyetlen fontos gazdasági éltető ereje a politikai és a későbbi gazdasági befolyás megszerzése érdekében az Oroszország által folyósított hitelek, segélyek, gazdasági megállapodások, illetve az olaj és gázszállításból származó bevételek voltak.36 Az egyik legfontosabb kérdéssé az energiahordozók beszerzése vált a Szovjetunió felbomlását követő korszakban, mivel Belarusz is az energiafüggő és energiaszegény országok körébe tartozott, mint sokan a felbomlást követő időszakban. A korábbiakban már említett gazdasági berendezkedés miatt az ország energiaigénye óriási volt, amelyre az új független belorusz kormányzatnak valamilyen elfogadható megoldást kellett találnia, mivel ez nem pusztán gazdaságpolitikai kérdést jelentett, hanem az ország nemzetbiztonságának egyik alapkérdésévé is vált. A nyomott, a szovjet korszakból örökölt belső piaci árak, és a tranzitútvonalak kérdése viszont olyan feszültségek forrásaivá váltak, amelyek miatt az orosz kormánynak közvetlenül is bele kellett avatkoznia a kérdés megoldásába, nem engedve meg, hogy az ilyen jellegű feszültségek veszélyeztessék Oroszország gázszállítási kötelezettségeit az európai piac irányába. Ezen a ponton fogható meg igazán a két ország közötti kapcsolatok alakulásának menete, amely szintén az integrációs politika irányába tolta a két volt tagállamot. Belorusszia, mint a legjobban integrálódott tagköztársaság, óriási mértékben függött az orosz energiától,37amelyet egyre jobban növelt az a tény is, hogy az ország saját, igen szegényes tüzelőanyag–készlete folyamatos fogyásnak indult a ’70-es éveket követően. 34
MARPLES, 1999. 38. A statisztikai adatok szerint nőtt az ország tejtermelése, de ugyanazon időszakban drasztikusan csökkent az állatállomány száma. Uo. 42. 36 Az olajat Belorusz orosz belföldi áron kapja Oroszországtól, amelynek egy részét tovább finomítja, és külföldre adja el. Az így előállított bevételek fontos részét képezik a belorusz költségvetésnek. Emellett Oroszország folyamatosan leírja hiteleinek egy részét, vagy fizetési halasztást nyújt Belorusz számára, az elérni kívánt megállapodások érdekében. Lukasenko tulajdonképpen politikailag ördögi körbe került, mivel Oroszország ilyen fajta támogatása nélkül nem tudná működtetni rendszerét, viszont a támogatásokért cserébe mindig engednie kell erősebb partnere akaratának. 37 1978-ban az ország energia szükségletének 48%-át saját forrásból fedezték, míg a ’80-as évekre a felhasznált energia kb. 90%-a már importból származott. SAHM, ASTRID – WESTPHAL, KIRSTEN: Power and the Yamal pipeline. In.: Independent Belarus: Domestic Determinants, Regional Dynamics, and Implications for the West. Ed.: BALMACEDA, MARGARITA M. – CLEM, JAMES I. – TARLOW, LISBETH L. Harvard University Press, 2002. 271-272. (a továbbiakban: SAHM – WESTPHAL, 2002) 35
178
KÚT 2007/1-2.
Ezt tetézte a túlzott iparosítás miatt megnövekedett energiaigény, amely további importot igényelt.38 A szocialista korszak alatt a mesterségesen alacsonyan tartott energia árak miatti pozitív belorusz kereskedelmi mérleg a ’90-es évek áremelkedéseinek hatására felborult, amellyel megkezdődött az ország eladósodása, tovább növelve az Oroszországgal szemben eddig is fennálló, az orosz fél javára aszimmetrikus kölcsönös függősség állapotát. A fiatal belorusz állam politikai elitje ezért hamar tudatára ébredt annak, hogy hatalmon maradásának egyetlen eszköze az olcsó orosz gázellátás fenntartása, amely továbbra is gondoskodik az ország energiabiztonságáról, illetve megelőzi a társadalmi feszültségek kialakulását is. Azt is látni kellett, hogy a FÁK nem képes azt a szerepet betölteni, amelyet a Szovjetunió töltött be, illetve az orosz kormányzat jobban preferálta a kétoldalú kapcsolatokat a FÁK-on belül, mivel ez erősítette Oroszország tárgyalási pozícióit is. A helyzetet tovább bonyolította az is, hogy a belorusz állami gáztársaságoknak, a Beltransgaz-nak, illetve a Beltopenergo-nak már egy piaci módon működni kezdő, és az üzleti jellegű stratégiát előtérbe helyező, európai és világpiaci szereplővé avanzsálni akaró Gazprommal kellett együttműködnie,39 amely az adósságok kérdésében a kezdeti időszakban keményebb politikát követett, mint amit a belorusz kormány elvárt volna.40 A belorusz vezetés azonban, főként Lukasenko hatalomra kerülését követően gazdasági kényszerűségből és racionalitásból, illetve a populista politikai irányultságának beteljesítése céljából feladta azon törekvéseit, hogy szembe menjen Oroszországgal, így az 1996 áprilisában a Szuverén Államok Közösségének létrejötte előtt, a két állam rendezte az adósságok miatt kialakuló vitáját.41 Ez az adósságleírás azonban nem változtatott az energiafelhasználás módján, így az adósságállomány ismételt növekedésnek indult, amelynek elengedése, illetve csökkentése végig dominálja az integrációs folyamatot, a továbbiakban nagymértékben csökkentve a belorusz vezetés mozgásterét. Belarusz egyetlen ütőkártyája az energiakérdésben az ország stratégiai elhelyezkedése, mivel a térségben ez a legrövidebb tranzitútvonal Oroszország irányából a nyugat felé, amelynek szerepe felértékelődött annak a ténynek a tükrében, hogy Oroszországnak a más tranzitországokkal való viszonya a ’90-es évek elejétől kezdve feszültségekkel volt terhelt. Ez szintén elősegítette azt, hogy a két ország politikai és gazdasági elitje, az
38
A gáz import mértéke: 1980.: 4,2 millió köbméter – 1990.: 14,1 millió köbméter. SAHM – WESTPHAL, 2002. 272. 39 Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Gazprom – amelyben továbbra is fontos szerepet töltött be az orosz állam – függetlenül, vagy a kormányzati stratégiával ellentétes döntéseket hozhatott volna. Az állam és a Gazprom, mint gazdasági társaság közötti kapcsolatok nagyon sokrétűek, a tulajdonosi kapcsolattól, a politikai és gazdasági elit közötti átfedésekig, cserékig, illetve az orosz nemzetgazdaságban betöltött kulcs fontosságú szerepig bezáróan. 40 1993-ban a belorusz tartozások elérték a 100 millió $-t, ezért a Gazprom elzárta a gázcsapokat, amelyek súlyos belpolitikai konfliktushoz vezettek. 41 Ez az ún. „zéró megoldás” volt, amelyben a Gazprom elengedte a belorusz adósságokat – amelyek összege ekkor már 1,3 mrd $-ra rúgott – cserébe az együttműködésért és a belorusz által követelt kártérítési igényekről való lemondásért, amelyeket az ott állomásozó orosz csapatok okoztak a környezetben. SAHM – WESTPHAL, 2002. 275.
KÚT 20076/1-2.
179
integráció álarca mögé bújva próbálja elérni saját érdekeit.42 Az egyik ilyen gazdasági érdek a Jamal névre hallgató gázvezeték kiépítése volt, amely a Jamal-félsziget óriási gáztartalékainak kitermelését követően szállítaná a gázt az európai piacokra. Ez a vezeték stratégiai kérdést jelentett a Gazprom és az orosz kormány számára is, mivel ennek kiépítését követően az orosz szerep az energiaellátás szempontjából óriási mértékben növekedne az egész európai piacon, nem is beszélve a bevételek nagyarányú növekedéséről. Az építkezésről való megállapodás összefüggött a szorosabb integrációs törekvésekkel, mivel Oroszország így próbálta magához láncolni Belaruszt, illetve politikailag biztosítani egy hosszú távú beruházáshoz szükséges nyugalmat, és biztonságot. Fontos szerepet játszott azonban a Gazprom azon törekvései is, hogy a vezeték tulajdonjoga, illetve a térség energiaszektora mielőbb orosz tulajdonba kerülhessen, kizárva egy esetleges jövőbeli versenytárs felbukkanásának lehetőségét. A belorusz vezetés azonban minden eszközzel ellenállt az orosz nyomásnak, és folyamatosan kitartott azon álláspontja mellett, amely nem engedte az orosz gázóriás további térnyerését az országban,43 félve attól, hogy az energiaszektor „elvesztése”, privatizálása semmilyen eszközt nem hagyna a kezében a további tárgyalások folyamán. A Gazprom, amely viszont az Európa felé irányuló szállításait igyekezett növelni, nem engedhette meg magának, hogy a költségei egy hosszabb szállítással megnövekedjenek, így a Jamal névre hallgató új vezeték rendszerének belorusz szakaszát az előzetes megállapodások ellenére is maga volt kénytelen finanszírozni, mivel attól féltek, hogy az építkezés leállása – a belorusz pénzhiány miatt – nagyobb veszteségeket okozhat, mint a költségek átvállalása. Ez a magatartás viszont, amely a Gazprom üzleti érdekeit tükrözte, elősegítette a diktatórikus rezsim megszilárdulását és hatalmon maradását Belaruszban, illetve az integráció orosz részről való folytatását. Ez a jelenség, amely a Lukasenko–korszakban vált egyértelművé, a mai napig folytatódik, de az orosz segítség miatt a rendszer külső,44 gazdasági alapon történő megbuktatása nem látszik lehetségesnek.
Az integráció politikai folyamata A politikai–gazdasági helyzetet tekintve láthatjuk, hogy a belorusz–orosz kapcsolat nem írható le egyszerű diplomáciatörténetként a két országot összekötő történelmi, gazdasági, katonai és kulturális tényezők szoros, évszázadokon keresztül formálódott hálóját figyelmen kívül hagyva. Moszkva számára Belarusz az 1917. előtti 42
A belorusz vezetés az integráció minden fázisában pénzügyi segítséget, illetve a gáz orosz belföldi áron való megvételét igyekezett kiharcolni, míg az orosz kormánynak az ország saját érdekszférába való megtartása volt a célja, a Gazprom pedig a belorusz energiaszállító rendszer, illetve a stratégiai jellegű nagy vállalatok privatizációjában való részvételért és azok megszerzéséért indított harcot. 43 Lukasenko már 1995-ben meghatározta az ún. „arany állami tartalék” körébe tartozó cégek névsorát, amelyek nem voltak privatizálhatóak. Tulajdonképpen minden stratégiai nagyvállalat, és energia szektorba tartozó cég szerepelt rajta, megakadályozva, a Gazprom azon törekvései, hogy részvényeket szerezhessen bennük. SAHM – WESTPHAL, 2002. 44 A külsőbe nem értendő bele Oroszország és az orosz vállalkozói szféra érdekei.
180
KÚT 2007/1-2.
terminológiával élve, a birodalom elidegeníthetetlen „Észak-Nyugati Régiója”45 volt, amelyet mind a szovjet korszak előtt, mind pedig azt követően meg kellett védeni a lengyelektől és a Nyugattól egyaránt. Az 1991-es függetlenséget követően az orosz álláspont nem változott igazán, mivel a teljes birodalmi dezintegráció elkerülése végett, illetve saját katonai és stratégiai érdekeinek figyelembe vétele érdekében próbálta Belaruszt saját érdekszféráján belül tartani. Belarusz viszonyrendszerét sok tekintetben a gazdasági kényszerűség határozta meg, mivel vezetésének nyugatias tagjai többszöri kérése, valamint a korai pezsgő nemzetközi kapcsolatkötések ellenére sem érkezett számottevő pénzügyi, gazdasági segítség a nyugati országokból. Ezért, és a nómenklatúra többségének az „idősebb testvér” irányába érzett tisztelete okán, a ’90-es évek közepétől az ország külpolitikája egyértelműen keletre fordult. Ahogy az előzőekben említettem, ebben az időszakban Belarusz sorra írta alá fegyverzetének csökkentéséről és leszereléséről szóló nemzetközi szerződéseket, amely az 1995-ös NATO-val való szerződéskötésben csúcsosodott ki. Ekkor Belarusz is csatlakozott a Partnerség a békéért programhoz.46 Ez az aktus azonban már egybeesett a belpolitikai változásokkal, amelyek megakasztani ugyan nem tudták a leszerelésre irányuló nyugati törekvéseket, viszont alkalmat adtak Lukasenkonak arra, hogy megfenyegesse a nyugati államokat, és az Egyesült Államokat.47 Oroszország kapcsolatai ez időre igencsak megromlottak a korábbi érdekszférájában egyre aktívabban tevékenykedő Egyesült Államokkal, illetve több volt tagállamával, például Ukrajnával is. Ezek az okok arra kényszerítették az orosz külpolitikai irányítást, hogy még komolyabban vegyék a Belarusszal kapcsolatos kérdéseket. Ugyan sem gazdasági, sem politikai értelemben nem történt szakítás Moszkvával a felbomlást követő időszakban, de az ország irányításában, és az ellenzék soraiban is volt elegendő ember, aki támogatott volna egy külpolitikai irányváltást. Azonban Lukasenko személyében az orosz külpolitika olyan személyt kapott, aki saját hatalma kiépítése, fenntartása, illetve politikai ambíciói érdekében az egyik legodaadóbb híve lett az orosz–belorusz kapcsolatok erősítésének. A szorosabb orosz–belorusz kapcsolatok első fontos lépése, a Miniszter Tanács elnöke által 1994. április 12-én megkötött szerződés48 a két ország közötti monetáris unió létrehozásáról, amelynek értelmében eltörölték volna a vámhatárokat, csökkent volna az olaj ára Belarusz számára, a belorusz rubelt az orosz árfolyamához kötötték volna, valamint a pénzügyi egyensúly javítása érdekében Oroszország hitelt nyújtott volna Belarusz számára. Ez a megállapodás ebben a formában azonban hamar zátonyra futott, 45
ZAPRUDNIK, 1993. 46. 1992. október CFE szerződés a hagyományos fegyveres erők csökkentéséről, 1993. február a START–1 szerződés ratifikálása a Legfelső Tanács által, 1995. január Partnerség a békéért. ZAPRUDNIK, 1993. 208-210., illetve MARPLES, 1999. 108. 47 Lukasenko 1996-ban már azzal a fenyegetéssel lépett fel, hogy leállítja az SS–25-ös rakéták országból való kivonását, ha az USA nem hajlandó ismételten tárgyalni a kérdésről és nagyobb mértékű kompenzációt adni Belorusznak. Az elnöki fenyegetés azonban csak blöff volt, így november 26-én az előzetes menetrend szerint, az utolsó SS–25-ös rakéta is elhagyta Belorusz területét. MARPLES, 1999. 108-109. 48 MARPLES, 1999. 110. 46
KÚT 20076/1-2.
181
amelyet Csernomirgyin orosz kormányfő ki is fejtett a Moszkvába látogató Lukasenko államfőnek.49 Ennek ellenére azonban Moszkva elfogadott egy vámuniót, amely a korábbi megállapodás meghiúsulása utáni csalódottságát nehezen leplező, és más partnerek keresésével elfoglalt Lukasenko számára meghozta a kívánt megkönnyebbülést. Az 1995 januárjában megkötött megállapodás nagymértékben csökkentette a belorusz költségvetés terheit, mivel a szerződés értelmében a hatályba lépést követően Belarusz orosz belföldi áron kapta a kőolajat.50 Ezt a gazdasági megállapodást az 1995 februárjában Minszkbe érkezett Jelcin és Lukasenko közötti „Barátsági és együttműködési szerződés” követte, amelyben leszögezték a közelebbi integráció igényét, illetve a FÁK-on belül elvárt kétsebességes rendszer létrehozásának kívánalmát is. Ez utóbbiban az első kört Oroszország, Belarusz, és Kazahsztán alkotta volna.51 A szerződés egy éves évfordulójára Lukasenko Moszkvába utazott, ahol a választásokra készülő Jelcin–kormányzat a politikai népszerűség érdekében, a nosztalgikus hangulatot kihasználva felvetette az uniónak, mint lehetséges további lépésnek a létrehozását is. Ezen kívül gesztusként Moszkva leírt 470 millió dollár belorusz adósságot is. 1996. április 2-án létrejött a Szuverén Államok Közössége, amelynek értelmében a két ország a jövőben összehangolja kül-, energia-, illetve közlekedés politikáját, gazdasági reformokat vezetnek be, közös büdzsét állítanak fel, 1997-ig megteremtik a közös valutát, és harmonizálják az adózási és befektetési jogszabályokat.52 A szerződés szerint a Szuverén Köztársaságok Közösségének tagjai megőrzik függetlenségüket és nemzeti jelképeiket, viszont a politikai–gazdasági integráció érdekében közös szerveket hoznak létre. Ezek közül a legmagasabb a Legfelső Tanács lett, amelynek tagjai a két állam legfontosabb tisztségviselői, és amelyet rotációs alapon elnököl a két állam vezetője. Az első két évben ezt a pozíciót Lukasenko töltötte be. A Végrehajtó Tanács a közös szervek második szintje, ezt Csernomirgyin orosz kormányfő elnökölte, és valójában ez töltötte be a tényleges irányítói funkciót. Létezett emellett egy Parlamenti Közgyűlés is a két állam törvényhozásának tagjaiból. A közös szervek kiadásait közös költségvetésből fedezték. A két országban eltérően értelmezték a Közösség létrehozását, ugyanis Moszkva interpretációja szerint ez nem egyenlő az 1922-es szerződéssel, viszont szoros kapcsolatok megteremtését teszi lehetővé. 53 Belaruszban a szerződés széleskörű nyilvánosságot kapott, mivel elősegítette Lukasenko hatalmi konszolidációját a társadalom Szovjetunió iránti nosztalgiájának felébresztésével. Valójában a szerződés lényege az a jelzés volt, amelyet Moszkva küldött Lukasenkonak, hogy támogatja 49
Csernomirgyin szerint a két ország gazdasága közötti fejlettségi különbség olyan hatalmas volt, hogy ebben a formában ez nem tudott működni. Ezzel egyetértett az orosz pénzügyi szféra nagy része is, akik azt gondolták, hogy nem szabad senkinek ilyen kedvező feltételeket adni, a semmiért cserébe. A politika logikája azonban nem a gazdaság szereplőinek logikája alapján működött, így további Moszkva számára kevésbé jövedelmező szerződések megkötésére került sor. Uo. 110-111. 50 Uo. 111. 51 http://www.mfa.gov.by/eng/index.php?d=belarus&id=10 52 MARPLES, 1999. 112. 53 Jelcin számára ez egy megfelelő taktikai húzás volt, mivel az emberekben élő nosztalgiát felébresztve plusz szavazatokat tudott nyerni.
182
KÚT 2007/1-2.
rezsimjét a szorosabb integráció és a kapcsolatok fenntartása érdekében.54 A Szuverén Államok Közösségének meghaladása nem sokat váratott magára, így az első évfordulón, 1997. április 2-án aláírták az Uniós szerződést,55 amely a két állam közötti integráció egy következő lépésének számított.56 A szerződés alapszabálya szerint az államok függetlensége, jelképeik továbbra is megmaradtak, és egyébként sem tartalmaztak semmilyen olyan új elemet, amely valójában előrevitt volna a gyakorlati megvalósítás irányába. A dokumentum szerint „az Uniós Szerződés céljai a következők: erősíteni a testvéri és baráti kapcsolatokat és teljes körű együttműködést az Orosz Föderáció és a Belarusz Köztársaság között politikai, gazdasági, társadalmi, katonai, tudományos, kulturális és egyéb területeken; fejleszteni a népek életszínvonalát és kedvező körülményeket teremteni a teljes körű és harmonikus fejlődésre az egyének számára; biztosítani a stabil társadalmi és gazdasági fejlődését az Unió tagállamainak az anyagi és intellektuális potenciáljuk egyesítése és piaci mechanizmusok alapján; a nemzeti jogrendek közelítése és az Unió jogrendszerének formálása; biztosítani a biztonságot és fenntartani a magas szintű védelmi kapacitást, közös harc a bűnözés ellen, az európai biztonság fenntartásának és a kölcsönösen előnyös együttműködések elősegítése Európában és az egész világon.”57 Az Unió létezését június 2-án ratifikálták, de egyik állam sem igyekezett a végrehajtással sietni sőt, meghatározatlan maradt a közös szervek hatásköre, hatalma is. Az ezt követő fázis az 1998. december 25-én a Kremlben aláírt deklaráció volt. Ez a további integráció elmélyítéséről, az állampolgárok egyenjogúságáról, és a jogi entitások részére az egyenlő gazdasági feltételek megteremtéséről szólt. Továbbá elhatározták, hogy közös szupranacionális szerveket58 állítanak fel, egyesítik a költségvetéseket, egységes jogi környezetet teremtenek a gazdasági tevékenységek számára, és közös valutát vezetnek be. Ezen feltételek alapján 1999. december 8-án a két államfő aláírásával létrehozták az Uniós Államot, amely az integrációs folyamat betetőzését jelentette.59 54
Az olyan konkrét lépéseket, mint a közös állampolgárság kérdése a Parlamenti Közgyűlés elutasította, de elviekben egyenlő lehetőségeket teremtett a két állam állampolgárainak a letelepedés, munkavállalás stb. területén. MARPLES 1999. 114. 55 PASKOV, G.P. Belarusz: isztorija i szovremenoszty. Minszk, 2004. 38. (a továbbiakban: PASKOV, 2004.) 56 Érdekesnek mondhatóak a szerződés létrejöttének körülményei, mivel az eredeti Belorusz által szerkesztett 18 oldalas szerződés tervezetet az orosz kormány 3 oldal terjedelműre csökkentette, ami jól mutatja a részükről megmutatkozó, az Unió létrehozására irányuló elképzeléseik komolyságát. A szerződés minden tekintetben minimalizálta az Oroszországra pénzügyi terhet jelentő vállalásokat. MARPLES 1999. 116. 57 MARPLES, 1999. 115-116. 58 A legfontosabb szerv a Legfelső Állami Tanács, amelynek tagjai az elnökök, a miniszterelnökök, és a házelnökök mindkét országból. A végrehajtásért a Miniszter Tanács a felelős, amelynek elnökét a LÁT nevezi ki. Létezik Képviselő Ház, illetve Uniós Ház is. Az előbbi tagjait választják, az utóbbiét a MT nevezi ki. Létrehoztak Legfelső Bíróságot, valamint Számvevőszéket is az uniós jogi problémák, illetve a közös költségvetés felügyeletére, megoldására. Az Unió hivatalos nyelve az orosz, saját lobogó és himnusz is a tervek között voltak. NPI Centre for Russian Studies. http://www.nupi.no/cgi-win/Russland/krono.exe?4472 59 PASKOV, 2004. 38.
KÚT 20076/1-2.
183
Látni kell, hogy az orosz–belorusz integrációs folyamat különböző szakaszai szoros összefüggést mutattak a belorusz, illetve az orosz belpolitika eseményeivel. Az orosz oldalon az integráció elmélyítését elősegítette a politikának az a szándéka, hogy a választásokon a dicső Szovjetunió iránti nosztalgia felébresztésével nyerjenek minél több szavazatot, illetve az orosz vállalkozói szféra azon törekvései, hogy az országot, amelynek többsége az orosz nyelvet beszéli – tehát otthoni környezetnek számít – gyorsan és a legteljesebb mértékben megszerezze magának a különböző állami szektorok privatizálásán keresztül. Ezen kívül Belarusz elhelyezkedése is sokat nyomott a latba, mivel az ország tranzitútvonal az orosz nyersanyagok, energiahordozók számára, amely gazdasági szempontból szintén nem hagyható figyelmen kívül, másrészről határos ország lévén kapu lehet a Lengyelországgal és a Balti államokkal kibővült Európai Unió felé. Belarusz léte nagymértékben megkönnyítette Moszkva számára a kalinyingrádi enklávéhez való hozzáférést is. Minszk segítségével Moszkva még mindig tényező tud lenni a Belarusztól délre elhelyezkedő régióban, Ukrajna és Moldva irányában, és ez által jobb rálátása van az egész térségre is. Belarusz szempontjából Moszkva egyet jelentett a gazdasági túlélés egyetlen eszközével. Oroszország nélkül a belorusz gazdaság csődbe ment volna. Ez hatalmas munkanélküliséggel és társadalmi feszültséggel párosult volna, amely társadalmi robbanáshoz vezethetett volna, aminek a megakadályozását a nómenklatúra tagjai, illetve az autoriter hatalmát kiépítő Lukasenko mindvégig elkerülni igyekezett. Az integrációt tehát Minszk esetében is, alapvetően a gazdasági érdekek dominálták a politikai hatalom megtartásának érdekében. Ebben a Lukasenko és Jelcin által, a ’90-es éveket végig kísérő „virtuális integrációs” játékban nem lehet igazán győztest hirdetni.60 Lukasenko orosz segítséggel sikeresen vitte véghez az 1995-ös referendumot, illetve az 1996-os hatalomátvételt. Az 1996-os megállapodás Jelcin kampányának is fő részét képezte. Belaruszt nemzetközi szintéren a nagy orosz testvér mindig megvédte, és az orosz elismerés mindig elégnek bizonyult Lukasenko hatalmának legitimációjára is. De amikor 1996 után Lukasenko kvázi kihívta Jelcint a közös elnöki pozíció megszerzéséért folyó harcban, akkor az orosz politika realisztikus módon hozta Lukasenko tudomására a valós erőviszonyokat. Ez a játék természetesen mindkét politikus számára rengeteg előnyt jelentett, de Lukasenko – miután realizálódott számára, hogy nem lehet a közös Unió elnöke – meg tudta őrizni hatalmának fő alapját jelentő privatizációs kártyát, és a részleges magánosításon kívül nem volt hajlandó engedni a Jelcin kormányzatot körülvevő, a belorusz állami vállalatokra kiéhezett oligarchák követeléseinek. Jelcin viszont az erősebb partner súlyával mindig rá tudta venni Lukasenkot a két állam közelítésére, hiszen a gáz- és olajcsapok az orosz Gazprom cég kezében voltak, ami az orosz kormányzat egyik hatásos eszköze volt a külpolitika formálásában.
60
DRAKOKHRUST, YURI–FURMAN, DMITRI: Belarus and Russia: The Game of Virtual Integration. In.: Independent Belarus: Domestic Determinants, Regional Dynamics, and Implications for the West. Ed.: BALMACEDA, MARGARITA M. – CLEM, JAMES I. – TARLOW, LISBETH L. Harvard University Press, 2002. 253.
184
KÚT 2007/1-2.
A különböző fejezetek során láthattuk, milyen hazai, illetve nemzetközi események vezettek oda, hogy Belorusszia 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, majd ezt követően több szakaszban, hogyan jutott el az elnöki diktatúra rendszeréig. Okai valószínűleg az ország történelmében, valamint a kezdeti időszak lépéseiben kereshetőek. Az egyik fő indok a belorusz társadalom és politika mély beágyazódottsága a szovjetrendszerbe. Egy országban, amelyen a vérzivataros évszázadunk valamennyi pusztító háborújának frontvonalai átvonultak, elpusztítva az emberek értékeit, tulajdonát és hozzátartozóit, a Szovjetunió második világháború utáni békés, és prosperáló korszaka nehezen törölhető ki úgy az egyének, mint a társadalom kollektív tudatából. Ez elősegítette, hogy a kommunista nómenklatúra tagjai között nem volt olyan jellegű szakadás, mint a térség egyéb államaiban, és nem élezték a helyzetet nemzetiségi ellentétek sem, mint például Ukrajnában vagy a Balti államokban. A belorusz kommunista vezetés végig hitt a központot jelentő Moszkva felsőbbségében, még akkor is, amikor maga a Kreml igyekezett elősegíteni a rendszer átalakítását. Ezért a térségben egyedülálló, hogy Belorussziában a függetlenség kikiáltását a központhoz hű rezsim, a konzervatív nómenklatúra tagjai vitték véghez, akik így egyik pillanatról a másikra maguk is nemzetivé váltak. Így azok a nagyon kis létszámú értelmiségi csoportosulások, akik a nemzeti érzület és a szovjetrendszer közötti ellentétek kihangsúlyozásával szerettek volna politikai tőkét kovácsolni maguknak, hamar elvesztették a politikai bázisukat. A nemzetivé váló rezsim pedig továbbra is elfogadott maradt a társadalom nagyobb része számára, amely az apparátus céljainak megfelelően szintén a változatlanság mellett tette le voksát. Szintén történelmi okokra vezethető vissza az a folyamat, amely a nemzet fő attribútumának számító nyelvkérdéssel függött össze. Amíg a szomszédos országokban a ruszifikáció elleni harc jelszavával óriási tömegeket lehetett mozgósítani, addig a széleskörű urbanizációs politikával együtt járó orosz nyelvet a belorusz társadalom sokkal inkább sajátjának tekintette, és tekinti ma is, mint a 16. század óta különböző okok miatt elterjedni képtelen, a vidék nyelvének számító beloruszt. Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a belorusz nemzettudat is eltűnt volna, sőt bizonyos korszakokban még erősödni is látszott, de Oroszország-, illetve oroszellenes politikával fellépni egy olyan társadalomban, ahol az orosz nyelvet a társadalom 90%-a anyanyelveként használja a mindennapokban, nem lehet. A belorusz fejlődés tehát jó példa lehet arra, hogyan tudja egy nép önként feladni a nyelvét, anélkül, hogy feladná nemzeti tudatát. Ez lehet az oka annak is, hogy a kifejezetten nemzet erősítését, illetve az orosz nyelv ellenében a belorusz nyelv ismételt bevezetését zászlajukra tűző csoportok nem tudtak elegendő bázist találni maguknak Belaruszban. Valószínűleg ezért is könnyű diszkreditálni az ellenzéket, mivel az ellenzékiség eszméje, az adott rendszer tagadása nem volt, és ma sincs összhangban a társadalom alapvető orosz– barát érzelmeivel. A szovjet örökség pozitív példája, a biztonság, a prosperitás közelebb állt az emberekhez, mint a szovjetkorszakot megelőző időszakok története, amelyről kevés embernek volt tudomása, illetve amelyhez keveseknek volt személyes jellegű kötődése. A térségben a legkésőbb új alkotmányt bevezető Belarusz lakossága emiatt könnyebben elfogadta, hogy a Lukasenko által démonizált demokratikus intézményrendszereket valami idegen, az emberek akarata ellenére működő, a politikai
KÚT 20076/1-2.
185
elit önérdekét kiszolgáló szerveknek mutassa be, amelyre jó példával szolgáltak a szomszédos államok politikai eseményei is. Lukasenko a nosztalgia és az alkotmány adta lehetőségeket kihasználva, referendumok segítségével, a választók nagy részének támogatásával, és belegyezésével kezdte meg elnöki hatalmának kiépítését és az állam teljes átformálását. Az elnök populista ígéretei, a szovjet korszak pozitív emlékeinek felidézése, az orosz barát politika, és a Szovjetunió visszaállításának ígérete is mélyen gyökereztek a társadalom jelentős részének lelkében. Az elnök tisztában volt vele, hogy hatalma csak addig tartható fenn, amíg a széleskörű elégedetlenség kialakulását meg tudja előzni, amihez a legmegfelelőbb partner a tradicionális érdekszféráját védő Oroszország. Jelcint, aki maga is részese volt a Szovjetunió felbomlasztásának, a geopolitikai okok, illetve az orosz társadalomban élő nosztalgia szavazatokká változtatása mellett talán saját rossz lelkiismeretét is nyugtatta azzal, hogy retorikailag a Szovjetunióra hasonlító államalakulat kiépüléséhez segédkezett, és ezzel egy olyan rezsim létét legitimálta, amely a nemzetközi élet szereplőinek szemében elfogadhatatlanná vált. Láthattuk, hogy az integrációs folyamat mindkét fél számára konkrét hatalmi eszközt is jelentett, de ez nem zárja ki azt, hogy az integráció minden felvázolt területen megvalósuljon a jövőben.61 E folyamatok valószínűsíthetik, hogy Belarusz a Lukasenko korszak után sem kíván eltérni orosz barát politikai irányultságától, amely előre vetítheti egy valódi integráció kialakulásának esélyét.
Abstract The aim of my research to analyze the historical and political occurances of Belarus, this ex-soviet landlocked country of 10 million people lying between Russia and the extended European Union, after the collapse of the Soviet Union. On closer examination of this period considering the relations among the ex-soviet states we can observe that Belarus has been omitted from the researches up to now. The futute of Belarus and the history of the bygone 15 years with reference to the researches dealing with the events have happened in this region –e.g. Georgia, Ukraine –have arisen to the visual field of the wide-ranging public opinon and the international politics also in the years past. In this paper I would like to examine the history of this east central european country after 1991 including the different internal situations and diplomatic relations of Belarus regarding the „new Russia” which inherited the political-economical conditions of the disapperared and disorganized Soviet Union. In my view it would be really interesting to get a clear and overall picture about the possibilities of the Belarusian leadership after 1991, and examine what kind of
61
A Putyin korszakban a katonai–védelmi integráció teljes mértékben végbement, a belorusz védelmi rendszer tulajdonképpen az orosz része. NIKONOV, VYAHESLAV: The Place of Belarus on Russia’s Foreign Policy Agenda. In.: Belarus at the Crossroads. Ed.: GARNETT, SHERMANN W. – LEGVOLD, ROBERT. Carnegie Endowment for International Peace, 1999. 123-125.
186
KÚT 2007/1-2.
interests had been dominant between Russia and Belarus when they decided over the invention of the prospective customs, economic and political union. As a researcher of this matter I am seek to introduce which motives and causes has led to the tight and interweaved relations with Moscow and towards the aforementioned integration with Russia instead of starting a more western style politics or entering into intensive negotiations with the West as happened in Belarus’ southern neighbour, Ukraine or in the Baltic states.
