A MAGYAR HADISÍROK GONDOZÁSA 1989 – 2000 „A hadisír gondozás nemzeti ügy ”amelyet ÉLETCÉLOMMÁ tettem. Mert a nemzet lelkében akkor ér véget a háború, ha tisztességgel eltemette halottait, és van méltóhely, ahol letehetik az emlékezés virágait. A hősök emléke pedig szolgáljon örök például a HAZA védelmére esküt tevők minden nemzedékének. Gyermekkoromban csodálattal hallgattam a nagy háborúkat és hadifogságot megjárt családtagjaim és ismerősök élménybeszámolóikat és a szabad történelmi leckéiket. A családom és felmenőim megszenvedték az I. és II. Világháborút és annak későbbi következményeit. Anyai Nagyapám erdélyi főnemes, székely határőr az 1916-os román betöréskor szerezte meg a „Brassó-Bertalani Hős” címet. Ezért 1918-ban, Erdély román lerohanásakor. 1 millió lej vérdíjat tűztek ki a fejére. A családnak menekülni kellett a szülőföldről, ahol Bethlen Gábor fejedelem adományozta a székely főnemesi címet, és a korábbi évszázadokban 12 férfi halt hősi halált a Hazáért. Apai Nagyapám egyik testvérét román hadifogságban keresztre feszítették, a másik Galiciában esett el. Édesapám a II. Világháborúban a 11. Mkir. Helyőrségi Kórház,/ 2002-ig Budai Tiszti Kórház/ református tábori lelkésze volt. Szovjet hadifogságban szökésért halálra ítélték és a csodával határos módon a kivégzés előtti hajnalon ismételten sikerült megszöknie. Apósom, aki családja évszázadok óta Felvidéken élt, a II. Világháborúban határvadászként kétszer sebesült. A Benesi dekrétumok szellemében 1947-ben, az áldott állapotban
lévő
Anyósommal
együtt
Csehországba
deportálták,
nagygazdához
rabszolgamunkára. A család többi tagját „lakosságcsere címen” az Anyaországba szállították, mert nem reszlovakizáltak. A rendszerváltoztatás előtt, katonai pályafutásom alatt számtalan esetben kellett részt vennem a megszállóink sírjaik és emlékműveik előtt, tetteiket magasztaló koszorúzási ceremónián. A himnuszok alatt ökölbe szorult a kezem és megfogadtam, ahogy tehetem kezdeményezője leszek megtagadott és holtunkban is megalázott magyar katonáink becsületének
helyreállításának,
sírjaik
felkutatásának,
részükre
méltó
emlékművek
állításának. Az első lépés a valós magyar történelmi múlt feltárása és közkincsé tétele, ez által a nemzettudat felébresztése a felnövekvő nemzedékekben.
Aktív szolgálatomban és azóta is, a valós történelmi múltunk fundamentumára alapoztam a hazafias honvédelmi nevelést. A magyar katonától akkor várható a Hazáért hősi helytállás, ha dicső elődök példáit felmutatjuk a Hon és az Ország védelmében. A II. Világháború európai befejezésével, Magyarország szovjet megszállásával, a moszkvai magyar kommunista emigráció és hazai szálláscsinálói, egy csapásra felszámolták 1000
éves
keresztény
államiságunkat,
törölték
ősi
Alkotmányunkat.
Nemzetközi
Döntőbíróság nélkül, Moszkva parancsára, Magyarország területi nagyságát az 1938-as határok visszaállításával határozták meg és ez lett az 1947-es Párizsi Békekötés és abban meghatározott szankciók és jóvátételi kötelezettség alapja. Megkezdték a sokat szenvedett polgárság elhurcolását, deportálását és kitelepítéseket. Sztálin utasítására, szovjet minta alapján állították fel az államhatalmi szervezeteket, a fegyveres erőket, az állami közigazgatást. Művük befejezéséül 1949-ben életbe léptették, a ma is érvényben lévő, 1989-től „toldozott, foltozott” ellentmondásoktól „vérző” Alkotmányt. A fenti alaptörvény értelmében vezették be a proletárdiktatúrát. Felszámolni, megtagadni és megsemmisíteni mindent, ami magyar, ami 896-1945 között történt. Írmagostul kiirtani, aki nem tagadja meg múltját és vállalja a több ezeréves történelmüket, minden dicsőségével és keserű gyászával együtt. Pusztulni és veszni kell mindennek, amely nem felel meg a proletár internacionalizmusnak, a legyőzőink és megtöretőink elvárásainak. Az Ország és a Nemzet az „utolsó csatlós,” a Magyar Királyi Honvédség „fasiszta horda” bélyegét hordta és egyes politikai tényezők akaratából, még hordja is, mind a mai napig. Megtagadtatták nagyapáink, apáink, testvéreinket, akik alkotmányos kötelességüket teljesítették, az elhurcoltakat, a meggyalázottakat, a politikailag diszkriminált elűzötteket. Magyarország népességét, földrajzi területi nagyságát tekintve az I. és a II. világháborúban, az 1956-os forradalomban és szabadságharcban a legnagyobb lélekszámú veszteséget elszenvedett nemzetek közé tartozik Európában. Az I. Világháborúban az elesettek és a hadifogságban meghaltak lélekszáma 2 millió fő. A háború alatt és azt követő években a Föld öt kontinensén közel 2000 hadifogolytáborban pusztultak el magyarok. A II: Világháborúban és annak következtében az elesettek és elhurcoltak lélekszáma mintegy 1 500 000 főre tehető. E hatalmas vérveszteségbe nem lettek számba véve a Vörös Hadsereg által, valamint annak nyomában az utódállamok területén a helyi partizánok és gárdisták által lemészároltak.
Továbbá a front elől Nyugatra menekülő közel 1.000.000 magyar polgári személy, akiket a Szövetséges vadászrepülők tizedeltek Európa országútjain. Minden negyedik magyar családnak van háborús halottja. Az európai háború befejezésekor a Magyar Királyi Honvédség köze 700.000 fős maradványa tette le a fegyvert a Szövetségesek előtt. Ebből 350.000 főt 360 fogolytáborban, zömmel francia terülten őriztek, ahol 50.000 veszítette életét, a másik 350.000 főt átadták a szovjeteknek. A volt Szovjetunióban és Romániában több mint 1400 hadifogoly, internáló és gyűjtőtáborban több mint 780.000 magyar katonát és polgári személyt dolgoztattak, 1-15 éven át, embertelen körülmények között, akikből a 223.000 fő tért haza. /Az 1992-94 közötti hadisírok jogállásáról szóló kormányközi bizottságok moszkvai tárgyalásán az oroszok hivatalosan elismertek./ Pedig a Genfi Konvenció kimondja, hogy …”a fegyveres küzdelem befejezésétől számított 6. hónap után a hadifoglyokat haza kell bocsátani”... Az I. és II. világháborúkban és azok hadifogolytáboraiban csak Oroszország területén közel 1.000.000 magyar földi maradványait kellene felkutatni. Mind két háborúban Magyarország lélekszámának 10%-át veszítette el. A Világ 37 országában, ebből Európa 23 államában vannak magyar katonasírok. Megmagyarázhatatlan, hogy a történelmünk hamisítása mellett még a veszteségeink valós számának eltagadása folyik napjainkban is. Nem a hősökkel és áldozatokkal szembeni erkölcsi adósság törlesztésén fáradoznak, hanem azonnal támadásba lendülnek a nyilvánosságra hozott adatok és forrásai ellen. A gazdasági mélypontnál is még inkább szégyen és gyalázat, hogy 47 éven át megtagadtatták velünk a saját véreinket, akinek létünket köszönhetjük. E hatalmas erkölcsi adósság törlesztésére 1989 után alulról indult polgári kezdeményezésekkel egymás után jöttek létre szervezetek és alapítványok a hősök és áldozatok megkövetésére, sírjaik és temetőik felkutatására, azok gondozására, emlékművek állítására. Egyházi és társadalmi szervezetek „visszaállítják” a Hősök Napját az 1924 évi XIV. törvény szellemében. Egymás után újítják fel az I. Világháborús Hősi emlékműveket illetve állítanak újakat, kezdik gondozni félelem nélkül a temetők árkaiban elhantolt magyar katonasírokat. Megjelenik Magyarországon az 1919.-ben alakult Német Hadisír Gondozó Népi Szövetség. Felkutatja a nálunk elesett mintegy 62 ezer német és közel 50 ezer magyar honvéd sírjait, akiket erdők, mezők, nádasok földjében hantoltak el. Munkájuk eredménye, hogy 1989-től 2000-ig 18 magyar- német katonatemetőt építenek Németország és a szövetség pénzén, valamint fedezik a gondozási munkák költségét is. Továbbá Európában és azon kívül,
a sajátjaikkal együtt temetők létesítésénél, ha magyar katona földi maradványit találják, azonos elbírálás alapján helyezik végső nyugalomba. Minden nyáron 2 hetes turnusokban Bundeswehr katonái, és Európában toborzott ifjúság részt vesz a katonasírok gondozásában. Ezzel egy időben lép be az Országba az Osztrák Fekete Kereszt, szintén hadisírokat gondozó szövetség, amely az I. Világháborús Hősi temetőket újítja fel nálunk és a volt hadszíntereken, saját költségére. Szekszárdon, mint Tolna megyei Hadkiegészítő és Területvédelmi parancsnok, vezetésemmel, öt bajtársammal, a város, az egyházi felekezetek és vállalatok támogatásával 1988. őszén létrehozzuk „A II. Világháború Tolna megyei Halottaiért Alapítvány”-t. Célkitűzésünk, hogy felújítjuk az I. Világháborús Hősi emlékműveket, felvéssük rá a II: Világháború hősei és elhurcolt áldozatai nevét, költségfedezet esetén új emlékműveket állítunk. Valamint nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül gondozzuk a megye területén található katonasírokat és segítjük az elesettek jeltelen sírjainak felkutatását. Tanácsokkal, később önkormányzatokkal, egyházakkal, majd katonai alakulatokkal együttműködve 10 év alatt 147 emlékművet állítottunk a megyében és azon kívül. Felvettük a kapcsolatot a Német Hadisír Gondozó Népi Szövetséggel, e közös munkánk igen eredményes volt. Szolgálati tevékenységemet a Honvédelmi Minisztérium Személyzeti Főosztály vezetőként folytattam 1991 októberétől. Hivatalomba ismét felkerestek a németek és kérték legyek segítségül a Magyar Köztársaság és Németországi Szövetségi Köztársaság közötti „Hadisírok Gondozásáról szóló Kormánymegállapodás” megkötésében. Mintának hozták az Oroszországi Föderáció és Németország kormánya között már működő dokumentációt. A társminisztériumokkal együttműködve a tárgyalás sikeréül és 1993–ban Berlinbe a megállapodás aláírásra került. Ezzel egy időben a tárgyalást folytattam a magyar-orosz megállapodás megkötése érdekében, valamint a Doni Emlékhely 50. évfordulós felállítására. Továbbá a lengyelországi magyar hősi temetők rendbetételére, ahol már új emlékműveket is állítottunk a nagykövetség és az alapítványunk közreműködésével. Láttam,
hogy
mindezek
a
feladatok
a
nemzetek
közötti
kapcsolatok
legérzékenyebb területe, ezért is kiemelt állami feladatként, katonadiplomáciai ügyként kell kezelni, és nem múzeumi tevékenységi körbe tartozik. Ekkor a Honvédelmi Miniszterhez benyújtottam a Honvéd Hagyományőrző Iroda, mint főosztályi jogállású szervezet felállítására vonatkozó javaslatomat, amelyet elfogadott és 1993. május 01.-től a munkámat ezen intézmény keretében folytattam.
Az Iroda és a Német Hadisír Gondozó Népi Szövetséggel szerződést kötöttünk, a kormánymegállapodás közös végrehajtására. Kezdeményezésemre megbízást kaptam a Kormányközi Hadisírgondozó Szakértői Bizottság elnöki tisztség betöltésére, e témában kapcsolatok felvételére és tárgyalásokra, megállapodások előkészítésére, parafálási joggal. A moszkvai tárgyalásink eredményeként 1994. elején a kormánymegállapodás parafálás után, emlékhelyet létesítettünk a volt krasznogorszki átnevelő táborban elpusztított magyaroknak, márványtáblát állítottunk a Butilka börtönben megölt néhai gróf Bethlen István miniszterelnöknek, akinek a jelképes hamvait néhai Deseő László vezérőrnagy földi maradványaival együtt hazahoztuk. Itthon katonai pompával helyeztük Őket örök nyugalomba. Tárgyalásokat folytattunk
1993 júniusától
Romániával
és
Szlovákiával,
amelyekkel 1999-ig még szándéknyilatkozat aláírásáig sem sikerült eljutni a nemzetállami makacs törekvések, és a tárgyalások túlzott nacionalista felhangjai miatt. Az 1994-es kormányváltásnál a Honvédelmi Miniszter elsőnek a Honvéd Hagyományőrző Irodát, mint főosztályt megszüntette, névleg meghagyva, másod magammal kihelyezett a Hadtörténeti Intézet és Múzeumba, minden munkafeltétel és költségvetés nélkül. Személyes kihallgatás után és a németek jelentkezésével megértette a feladataink félbeszakításának hibáját. Hozzájárult, hogy a „Hadisír Gondozás” törvényjavaslatát, amely még magába foglalja a hadirokkantak, hadiözvegyek és árvák ellátási rendjét is, és az ország területén lévő más nemzetek katonatemetőinek gondozását. Továbbá a Miniszterelnökség felügyelete mellett működő iroda felállítási tervét az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának 1995 márciusi ülésén beterjesszem. A fentiek eredményeként 14 fő helyett 7 fős létszámmal Hadisír Gondozó Irodaként működtünk tovább a Hadtörténeti Intézet és Múzeum keretében, ahol megteremtették
a
munkafeltételeket,
valamint
szerény
költségvetést
is
kaptunk.
Lengyelország függetlenségének 80. évfordulójára, amely az 1915. május 02-ai híres gorlicei áttöréshez kötődik, - az akkor még működő három katonai főiskola 120 hallgatójával - 5 galiciai magyar hősi temetőt újítottunk fel és itt 1993 óta már a negyedik emlékhelyet állítottuk fel. Erőfeszítéseink eredményeként Ukrajnával és Moldáviával 1996-ban aláírásra került a Kormánymegállapodás, de pénzt nem kaptunk a magyar temetők létesítéséhez. Szerbiával Belgrádban megkezdtük az előkészületeket a megállapodás előkészítéséhez. Horvátország elzárkózott, mert szerintük területükön nincsenek magyar katonasírok, ami nem fedi a valóságot.
Bulgária készségesen fogadta a kezdeményezésünket, a kölcsönösség jegyében. Az Oroszországi Föderációval a kormánymegállapodás aláírása 1997 március 07én megtörtént, amelynek szellemében megnyílt az út az alapítványunk terve alapján és általunk elkészített, 1993 óta raktárban elfekvő Doni és a Borovicsi Magyar Emlékhelyek felállítása előtt. Ekkor az évek óta kért költségvetést megkaptuk az oroszországi magyar katonai gyűjtő és hadifogoly temetők létesítéséhez. A Magyarországgal szembe fennálló volt Szovjet államadósság terhére 10 millió USA dollár lett elkülönítve, amelynek a felhasználása a nemzetközi pénzügyi elszámolás rendjében történt. Az általunk jóváhagyott tervek alapján, az elkészült és átvett magyar temetők és emlékhelyek, amelyet a velünk szerződéses orosz partnerszervezet a Katonák Emlékezete Nemzetközi Szövetség végzett el, s annak számlái alapján az Orosz és a Magyar Nemzeti Bank írta le a felhasznált összeget. Ez irányú munkánkat a KEHI és a Pénzügyminisztérium ellenőrizte. A Doni Emlékhely felavatására 1997. június 02-án, a került sor Bolgyirovkában, amelyhez a helyi polgárok is hozzájárultak, annak fejében, hogy felújítottuk a saját emlékművüket és a kultúrházat, valamint járdát is építettünk. A Borovicsi hadifogoly emlékművet a Szentpétervári körzetben 1997. június 04-én avattuk fel. Oroszországban 1998 nyarán kijelöltük Voronyezstől Délre, 40 km-re a Rutkínóban létesítendő magyar katonai gyűjtőtemető helyét, melynek tervét Budapesten közszemlére tettük. Az év végére 190 magyar emlékhely létesült a volt hadifogolytáborok helyén. Itt kell megjegyeznem, hogy Magyarország több mind ötven éven át milliókat költött a szovjet és más nemzet elesettjeinek sírjai és emlékhelyei gondozására, addig Oroszországban a települések szemétdombjai magasodtak a magyar honvédsírok felett. A Német Hadisírgondozó Népi Szövetség 1998 októberére Budaörsön, közreműködésünkkel elkészítette a hazai legnagyobb Magyar Német Katonai Temetőt, amelynek Európa Békeparkjává avatása 1998. 10. 24-én megtörtént. Az Osztrák Fekete Kereszt 10 millió schilling ráfordítással felújította a pécsi I. VH-us Hősi Temetőt. Itt még egy új szoborral is kívántak tisztelegni a háború befejezésének 80. évfordulóján, 10. 25-én és az Osztrák Államszerződés megkötésének 43. évfordulóján. Mindkét rendezvényen jelenvolt a Honvédelmi Miniszter azonban a két partner a magyar protokoll hibájából nem jelent meg a rendezvényeken. Olaszországgal a hadisírokról szóló kormánymegállapodás parafálására 1998 őszén, Budapesten készen álltunk. Az Olasz Hadisír Gondozó Hivatal vezető tábornoka a Honvédelmi Miniszternél tett tisztelgő látogatáson elmondta, hogy ők 80 évvel előttünk járnak, és a hivatal állománya 110 fő a mi 7 főnkel szemben.
A
Lengyel
kormánymegállapodás
előkészítését
1999
szeptember
14.-re
időzítettük, a magyar –lengyel határnyitás 50 évfordulója tiszteletére, a két ország címerével ellátott emléktábla avatással tisztelegtek a Varsói Helyőrségi Templomban a 370 000 lengyel menekült Magyarországi befogadása emlékére. A Doni Bajtársak Szövetsége harmadszorra benyújtott kérvényének a honvédelmi miniszter, végre helyt adott. Ez alapján előkészítettük az ismeretlen doni hős hazahozatalának, és a Pákozd melletti Mészeg hegyen épített Doni Kápolna szarkofágjában történő örök nyugalomba helyezését. A Honvédelmi Miniszter az általunk készített tervet jóváhagyta, amelyben a hazahozatal 1999. 10. 30-án, a temetés 10. 31-én valósult meg. A temetést követően a meghívott partnerek Budapesten rendezett hadisírok gondozásáról szóló nemzetközi konferencián vettek részt, amely 11. 01-03-ig tartott. Az exhumálás és búcsúztatás az oroszok részéről akkorra már példaértékű volt. Az itthoni fogadás, a felravatalozás méltó és kegyeletes. A végső nyugalomba helyezés a legfőbb közjogi és egyházi méltóságok, állami és katonai vezetők, a diplomáciai testületek jelenlétében az MTV élőadásában, ország, világ előtt megtörtént. Huszonnégy ágyúlövés és az Ország valamennyi templomának harangja búcsúztatta a Doni Hőst. A konferencia annak rendje és módja szerint eredményesen lezajlott. A Honvédelmi Minisztérium Közigazgatási Államtitkár 1999. november 04-én, faxon érkezett /fejrész, aláírás és pecsét nélküli/ írásában a Hadisír Gondozó Irodát azonnali hatállyal törölteti a Hadtörténeti Intézet és Múzeum állománytáblájából. Azt a szervezetet, amely fennállása óta a küldetése teljesítésében sorolhat még saját költségén állított 37 hazai hősi emlékművet és két honvédtemetőt. Mind ezekkel együtt hírnevet és megbecsülést szerzett Európában Magyarországnak. A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumban a Nemzetközi Haditörvényeknek és a Genfi Konvenciónak megfelelő színvonalon működő a Hadisír Gondozó Osztályát 1945-ben számolták fel. Az Irodánkat 6 éves fennállása után, indok nélkül, egy pártelnök utasítására, aki nem mondhatott beszédet Pákozdon. A személyem eltávolítása érdekében egy nemzeti érdeket szolgáló tevékenységet áldoztak fel. A fentiek teljes megütközést váltottak ki az európai partnereinkben, a németek levélben fordultak a Miniszterelnökhöz, a Királyhágó Melléki Református Püspök személyesen járt el, mind hiába. A munkám elismeréseként 1999-ig, a Német Hadisírokat Gondozó Népi Szövetségtől megkaptam az Albert Schweitzer Emlékérmet, az Európa Keresztet, az NSzK-tól
Németországi Szövetségi Köztársaság Érdemrendje I. Osztályú Érdem Keresztjét. Az Osztrák Fekete Kereszt Nagykeresztjét és Arany Keresztjét. A Magyar Köztársasági Elnök Aranyérmét, a Honvédelmi Minisztertől az I.o. Magyar Hadisírok gondozásáért Kitüntető Címet. A Doni Bajtársak Szövetsége által kapott Emlékereszt. Tolna megyétől a Tolna megyéért Díjat, Szigetvárért Emlékérmet, és számos település Emlékplakettjét. Baja város elismerése Mészáros Lázár honvéd altábornagy emlékének megőrzésben és hazahozatalában kifejtett munkámért. A honvédelmi miniszter 2010-ben történő hivatalba lépésekor a hadisír gondozás melletti elkötelezettségnek hirdetésére felajánlottam, hogy e téren szerzett tapasztalataimmal, hivatal és díjazás nélkül segítem a fiatal, e téren tapasztalattal nem rendelkező tisztviselők munkáját. Látva az útkeresést a kabinetfőnöknek, majd a Köztársasági Elnöknek írásban adtam tájékoztatást 1989-2001-ig végzett munkámról és újból felajánlottam szakértői segítségemet. Tettem ezt azért is, mert nyugállományba helyezésem óta, a mai napig, számtalan megkeresést kapok az Országból, ha elesett honvédek sírjaira, vagy földi maradványikra találnak. E téren is gazdag ország vagyunk, mert nem tartottak igényt a munkámra, de közben állandóan átszervezték és átnevezték a szervezetet, amely az intézményi tekintély csorbulásához vezetett a külföldi partnerek előtt is. Mind ezen „kudarcok” nem törték meg korábbi elszántságomat és a valós magyar múlt tanításában, a hősök dicsőségének helyreállításában több mind 1100 települése avattam hősi emlékművet, tartottam előadást és emlékbeszédet. A Magyarok Világszövetsége megbízásából 4 alkalommal a Világkongresszus főszervezője, Világtalálkozó
majd
az
1956-os
főszervezője
Magyarok
voltam.
Világszövetségének
Katonai
zarándoklatot
felkérésére vezettem
szintén 1990-ben
Csesztohovába, 1992-ben Lourdesbe. A Szent György Lovagrend főkapitánya, majd nagymestere voltam 3 illetve 4 évig. Vitézzé ütöttek 1994-ben, annak nemzetvédelmi tagozatát vezettem 3 évig. Az 1992-ben alakult Nemzeti Társas Kör, mint konzervatív kulturális egyesület a valós magyar történelem tanítását és a nemzettudat erősítését tűzte zászlajára. Az egyesületnek 15 éve vagyok az elnöke, ezen idő alatt, a nemzeti megmaradás jegyében 91 középcímeres Nemzeti Lobogót adományoztunk, római és görög katolikus templomnak, református gyülekezetnek, egy főiskolának, három kollégiumnak, egy egyesületnek, és 4
településnek a Kárpát-medencében. Egy kopjafát állítottunk Erdélyben, a Nyerges tetőn, az 1849.-es magyar hősöknek. A fenti tevékenységem leírása a teljesség igénye nélkül készült, amelynek 80% -át a hivatali tevékenységem mellet végeztem, mert egész pályafutásom alatt, soha nem elégített ki csak a szolgálati kötelezettség. Mind ezekhez óriási hátországom a családom türelme, és a Feleségem aki 45 éven át jóban rosszban kitartott mellettem. Különösen a nemtelen támadások és az elvtelen, igaztalan meghurcolások közepette. Az, hogy nem roppantam össze és 7 éve legyőztem a rákot Istenbe vetett hitem és a Párom mérhetetlen szeretete segített vissza a poklok kapuiból. Ez úton, utólag is, nagyrabecsülésemet és köszönetemet szeretném kifejezni azon legfőbb állami és egyházi közjogi méltóságoknak, minisztereknek, hazai és külföldi diplomatáknak, köztisztviselőknek,
önkormányzatoknak,
közalkalmazottaknak,
honvéd
helyőrségeknek,
egyházközösségeknek, tábori
püspökségeknek,
hivataloknak, katonáknak,
határőröknek, rendőröknek, pénzügyőröknek, alapítványoknak és intézményeknek, közvetlen bajtársaimnak, munkatársaimnak, a sajtók, a rádiók és televíziók munkatársainak, akik támogatták és közvetlen részesei voltak az elesett hősök és elhurcolt áldozatok, megkövetésében, dicsőségük, becsületük visszaadásában, emlékük örök megőrzésében.
ÉRD. 2013. június 29. v.l. Erdős László nyugállományú honvéd ezredes A Hadisír Gondozó Iroda volt igazgatója, akinek a családjából 14 férfi halt hősi halált a HAZÉRT
