A magyar büntetés-végrehajtási jog Vókó György

A magyar büntetés-végrehajtási jog Vókó György

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A magyar büntetés-végrehajtási jog Vókó György Publication date 2014 Szerzői jog © 2014 Dialóg Campus Kiadó Copyright 2014., Vókó György

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom A magyar büntetés-végrehajtási jog ................................................................................................. vii A. Rövidítések .................................................................................................................................... 1 Előszó ................................................................................................................................................ iii 1. Általános rész ................................................................................................................................. 7 1. I. fejezet: A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása történetéből, különös figyelemmel magyarországra ......................................................................................................................... 7 1.1. 1. Szemelvények a büntetés-végrehajtás előzményeiből, történetéből – az elmélet és a gyakorlat tükrében – a kezdetektől a XX. századig ......................................................... 7 1.2. 2. A XIX–XX. század fordulójától napjainkig ....................................................... 26 1.2.1. 2.1. A XX. század első éveitől a második világháborúig ........................... 26 1.2.2. 2.2. Újraindulás a romokból, kényszerű szünet a törvényesség területén, majd kis lépések az enyhítés útján ...................................................................................... 32 1.2.3. 2.3. A büntetés-végrehajtás jogi szabályozásának útja napjainkig és a harmonizáció felé ................................................................................................. 47 2. II. fejezet: A büntetés-végrehajtási jogtudomány kialakulását segítő elméleti tételekről, nézetekről, megállapításokról ................................................................................................. 55 2.1. 1. Elméleti tételek és hatásuk irányai ...................................................................... 55 2.2. 2. A hazai elméleti munkák tudományt teremtő szerepéről .................................... 61 2.3. 3. Jogállami eredményességre törekvő elképzelésekről és helyzetről ................... 65 3. III. fejezet: A nemzetközi követelményrendszer és a külföldi tapasztalatok ...................... 77 3.1. 1. A nemzetközi humanitárius elvárásokról ............................................................ 77 3.2. 2. A büntetés-végrehajtás sajátosságai és tapasztalatai az egyes országokban ....... 89 4. IV. fejezet: A büntetés-végrehajtási jog helye a jogrendszerben, fogalma, alapelvei, forrásai 102 4.1. 1. A büntetés-végrehajtási jog szerepe, jelentősége, helye a jogrendszerben, célja, alapelvei, alanyai, tárgya és annak rendszere ............................................................. 102 4.2. 2. A büntetés-végrehajtási rendszer működésének szakaszai, a büntetés-végrehajtási szervezet felépítése ...................................................................................................... 107 4.3. 3. A büntetés-végrehajtási jog fogalma, forrásai .................................................. 113 4.4. 4. Az elítéltek és más büntetés-végrehajtási jogviszonyban állók jogi helyzetében beálló változás fő jellemzői hazánkban .................................................................................. 117 4.5. 5. A végrehajthatóság vizsgálata, kizáró okok, a végrehajtás elrendelése és félbeszakítása, a tartamszámítás .......................................................................................................... 120 4.5.1. 5.1. A végrehajthatóság vizsgálata ........................................................... 120 4.5.2. 5.2. A szankciók végrehajtását kizáró okokról ........................................ 121 4.5.3. 5.3. A végrehajtás elrendelése és félbeszakítása ...................................... 123 4.5.4. 5.4. Tartamszámítás ................................................................................. 123 2. Különös rész ............................................................................................................................... 125 1. V. fejezet: A szabadságvesztés végrehajtásának célja, feladata, teljesítésének biztosítékai, tartalma ................................................................................................................................. 125 1.1. 1. A szabadságvesztés végrehajtásának célja, feladata ......................................... 125 1.2. 2. A végrehajtás teljesítésének biztosítékai .......................................................... 130 1.3. 3. Emberséges bánásmód, hátrányokozás és humanitárius tartalom a neveléssel (kezeléssel) egységben ................................................................................................ 136 1.4. 4. A szabadságvesztés-büntetés megkezdése, tartamának számítása, átvétele és átengedése ...................................................................................................................................... 137 1.4.1. 4.1. A szabadságvesztés végrehajtásának megkezdése, elhalasztása ....... 137 1.4.2. 4.2. Nyilvántartás és tartamszámítás ........................................................ 140 1.4.3. 4.3. A büntetés végrehajtásának átvétele és átengedése ........................... 141 2. VI. fejezet: A szabadságvesztés végrehajtásának rendje ................................................... 141 2.1. 1. A végrehajtási rend meghatározása .................................................................. 142 2.2. 2. A szabadságvesztés differenciálása, a végrehajtási fokozatok ......................... 142 2.3. 3. Enyhébb végrehajtási szabályok foganatosítása ............................................... 146 2.4. 4. Az átmeneti csoport .......................................................................................... 147 2.5. 5. A gyógyító-nevelő csoport ............................................................................... 148 2.6. 6. Az elítéltek elhelyezése .................................................................................... 148 2.7. 7. Őrzés, felügyelet, ellenőrzés, biztonsági csoportok .......................................... 149

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A magyar büntetés-végrehajtási jog

2.8. 8. Az elítéltek anyagi ellátása ............................................................................... 150 2.9. 9. Az egészségügyi ellátásról ................................................................................ 151 2.10. 10. Az elítéltek nevelése, célszerű foglalkoztatása, képzése, jutalmazása, fegyelmezése, kapcsolattartása ............................................................................................................ 152 2.10.1. 10.1. Jutalmazás, fegyelmezés ............................................................... 154 2.10.2. 10.2. Kapcsolattartás .............................................................................. 156 2.11. 11. Az elítéltek munkáltatása, szakmai képzése, terápiás foglalkoztatása, munkavédelme ...................................................................................................................................... 157 2.12. 12. Az elítéltek jogi helyzete .............................................................................. 159 2.12.1. 12.1. Az elítélt állampolgári kötelességei .............................................. 160 2.12.2. 12.2. A szabadságvesztésre elítélt büntetés-végrehajtási jogi kötelességei 161 2.12.3. 12.3. A szabadságvesztés-büntetést töltő elítélt jogai ............................ 164 2.12.4. 12.4. A büntetés-végrehajtás ideje alatt tovább élő módosult jogok ...... 164 2.12.5. 12.5. A szünetelő jogok .......................................................................... 166 2.12.6. 12.6. A szabadságvesztésre elítélt büntetés-végrehajtási jogviszonyból származó jogai ................................................................................................................... 167 2.12.7. 12.7. Egyes elítélti jogosultságok gyakorlásának ideiglenes felfüggesztése 171 2.12.8. 12.8. A jogok gyakorlása, a jogérvényesítés eszközei ........................... 171 2.13. 13. A különleges kategóriák sajátosságai a végrehajtás rendjében ..................... 172 2.13.1. 13.1. A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének végrehajtása ........ 172 2.13.2. 13.2. Nők szabadságvesztése ................................................................. 173 2.13.3. 13.3. Katona szabadságvesztésének végrehajtása .................................. 174 2.13.4. 13.4. A nem magyar állampolgárságú elítéltek szabadságvesztésének végrehajtása ........................................................................................................ 174 2.14. 14. Az elítéltek szabadítása feltételesen és véglegesen ....................................... 175 2.14.1. 14.1. Az elítéltek feltételes szabadságra bocsátása és a feltételes szabadság megszüntetése .................................................................................................... 175 2.14.2. 14.2. A végrehajtás befejezése ............................................................... 177 2.15. 15. Az elzárás végrehajtása ................................................................................. 178 3. VII. fejezet: A nem szabadságvesztéssel járó büntetések végrehajtásáról ........................ 178 3.1. 1. A közérdekű munka végrehajtásának jellemzői ................................................ 179 3.1.1. 1.1. A közérdekű munka kialakulása és sajátosságai az egyes országokban 179 3.1.2. 1.2. A közérdekű munka végrehajtásának jellemzői Magyarországon .... 182 3.1.3. 1.3. A közérdekű munka végrehajtásának rendje ..................................... 183 3.2. 2. A pénzbüntetés végrehajtása ............................................................................. 189 3.2.1. 2.1. A végrehajtás szervezete, felhívás a pénzbüntetés megfizetésére és annak előkészítése ........................................................................................................ 189 3.2.2. 2.2. A pénzbüntetés végrehajtásának rendje ............................................. 189 3.2.3. 2.3. A közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés végrehajtása ........................................................................................................ 190 3.3. 3. A foglalkozástól, járművezetéstől eltiltás, a kitiltás, a kiutasítás és a sportrendezvények látogatásától való eltiltás végrehajtása ......................................................................... 190 4. VIII. fejezet: A büntetőjogi intézkedések végrehajtása, az elítéltek utógondozása ........... 193 4.1. 1. Megrovás, próbára bocsátás .............................................................................. 193 4.2. 2. A jóvátételi munka végrehajtása ....................................................................... 194 4.3. 3. A pártfogó felügyelet végrehajtása ................................................................... 195 4.4. 4. Az elkobzás foganatosítása ............................................................................... 203 4.5. 5. A vagyonelkobzás végrehajtása ........................................................................ 206 4.6. 6. Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele .................................. 209 4.7. 7. A kényszergyógykezelés végrehajtásának sajátos szabályai ............................ 209 4.8. 8. A jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések ............ 213 4.9. 9. A javítóintézeti nevelés végrehajtása ................................................................ 214 4.10. 10. Az elítéltek utógondozása ............................................................................. 217 5. IX. fejezet: A személyes szabadságot érintő büntetőeljárás-jogi intézkedések végrehajtása 221 5.1. 1. Az őrizetbe vétel foganatosítása ....................................................................... 222 5.2. 2. Az előzetes letartóztatás végrehajtása ............................................................... 225 5.3. 3. A házi őrizet végrehajtása ................................................................................. 231 5.4. 4. Távoltartás ........................................................................................................ 232 5.5. 5. Az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtása ........................................... 232 5.6. 6. Az elmeállapot megfigyelése ............................................................................ 233 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A magyar büntetés-végrehajtási jog

6. X. fejezet: A járulékos büntetés- végrehajtási feladatok ................................................... 234 6.1. 1. Vagyoni jellegű igazságügyi követelés, hátrány ............................................... 234 6.2. 2. A bűnügyi és a büntetés-végrehajtási nyilvántartás .......................................... 234 6.3. 3. A szabálysértési elzárás végrehajtása ............................................................... 237 7. XI. fejezet: A büntetés-végrehajtást övező jogállami biztosítékrendszer .......................... 240 7.1. 1. A büntetés-végrehajtási bíró szerepéről ............................................................ 240 7.2. 2. A bv. bíró hatásköre ......................................................................................... 241 7.2.1. 2.1. A bv. bíró fontos igazgatási jellegű feladatáról ................................. 241 7.2.2. 2.2. A bv. bíró igazságszolgáltatás körébe eső döntési jogköre ............... 242 7.3. 3. A bv. bíró illetékessége ..................................................................................... 263 7.4. 4. A bv. bíró eljárása ............................................................................................. 264 7.5. 5. A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyelete ............................................ 270 7.6. 6. Együttműködés az alapvető jogok biztosával, a társadalmi és nemzetközi szervezetek ellenőrző tevékenysége ................................................................................................ 275 Irodalom ......................................................................................................................................... 276

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 2.1. Mentesítési táblázat ................................................................................................................. 235

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A magyar büntetés-végrehajtási jog Vókó György Kiadás éve: 2013 © Nordex Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2013 © Vókó György DSc, 2013 ISBN: 978-615-5376-45-0 Kiadó: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A. függelék - Rövidítések AB – Alkotmánybíróság ÁVH – Államvédelmi Hatóság Be. – büntetőeljárásról szóló törvény [1998. évi XIX. törvény] BGH (régi) – Bírósági Gazdasági Hivatal TGH – Törvényszéki Gazdasági Hivatal BH – Bírósági Határozatok BK – Büntető Kollégium BM – Belügyminisztérium Bn. – Büntető Novella BNYH – Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala Bűnügyi Nyilvántartó Hatóság Bp. – büntető perrendtartás: • 1896. évi XXXIII. tc.; • az 1951. évi III. törvénynek az 1954. évi V. törvénnyel módosított és egységes szerkezetbe foglalt szövege és az azzal kapcsolatos büntetőeljárási jogi szabályok Btá. – a Büntető Törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény Btk. (régi) – Büntető Törvénykönyv [1978. évi IV. törvény] Btk. (új) – Büntető Törvénykönyv [2012. évi C. törvény, hatályba lép: 2013. július 1-jén] Btké. – 1979. évi 5. törvényerejű rendelet a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról bv. – büntetés-végrehajtás Bv. Kódex vagy Bv. tvr. – a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló többször módosított törvényerejű rendelet hatályos szövege: a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló törvényerejű rendelet [1979. évi 11. tvr.] BVOP – Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága Bv. Szabályzat – Büntetés-végrehajtási Szabályzat [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet] Bv. Sztv. – a büntetés-végrehajtás szervezetéről szóló törvény [1995. évi CVII. törvény] CCPE – Európai Ügyészek Konzultatív Tanácsa CPT – Kínzás Elleni Bizottság [European Committee for the Prevention of Torture] ENSZ – Egyesült Nemzetek Szervezete [United Nations] ENyÜBS – egységes nyomozó hatósági és ügyészségi bűnügyi statisztika [12/2011. (III. 30.) BM rendelet, régebben ERÜBS] EüM – Egészségügyi Minisztérium [jelenleg Nemzeti Erőforrás Minisztérium, NEFMI] EVSZ – enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rövidítések

Fb. – Fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény [1913. évi VII. törvénycikk a fiatalkorúak bíróságáról] fk. – fiatalkorú HM – Hadügy-, majd Honvédelmi Minisztérium IK – Igazságügyi Közlöny IKbv. Mell. – Igazságügyi Közlöny Büntetés-végrehajtási Melléklete IM – Igazságügyi Minisztérium [jelenleg: Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, KIM] IMEI – Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet KE – köztársasági elnök Korm. – kormány KÖMI – Közérdekű Munkák Igazgatósága Legf. Bír. (LB) – Legfelsőbb Bíróság Legf. Ü. (LÜ) – Legfőbb Ügyészség ME – miniszterelnök MK – Magyar Közlöny MüM – Munkaügyi Minisztérium [Szociális és Munkaügyi Minisztérium, jelenleg: Nemzeti Erőforrás Minisztérium, NEFMI] NAV – Nemzeti Adó- és Vámhivatal [korábban: Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal, APEH] NM – Művelődésügyi Minisztérium [Oktatási és Kulturális Minisztérium, jelenleg: Nemzeti Erőforrás Minisztérium, NEFMI] OGY – országgyűlés OM – Oktatási Minisztérium [Oktatási és Kulturális Minisztérium, jelenleg: Nemzeti Erőforrás Minisztérium, NEFMI] OP – Országos Parancsnok (büntetés-végrehajtásnál) PM – Pénzügyminisztérium [jelenleg: Nemzetgazdasági Minisztérium] Pp. – Polgári Perrendtartás [1952. évi III. törvény a polgári perrendtartásról] Ptk. – Polgári Törvénykönyv [előkészületben: 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről, hatályba lép: 2014. március 15-én] Szabs. tv. – Szabálysértési Kódex [2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről] ÜK – Ügyészségi Közlöny Üjt. – az ügyészek jogállásáról szóló törvény [2011. évi CLXIV. törvény a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról] Ütv. – ügyészségről szóló törvény [2011. évi CLXIII. törvény] Vhr. – bírósági végrehajtásról szóló törvény végrehajtási rendelete [11/1994. (IX. 8.) IM rendelet] Vht. – bírósági végrehajtásról szóló törvény [1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról]


Előszó A magyar büntetés-végrehajtási jog tankönyv egyrészt mint egyetemi tantárgyból, másrészt a jogi szakvizsgára felkészüléshez kíván segítséget nyújtani. Azok az ismeretek találhatók meg benne útmutatásszerűen, amelyek elvezethetik a Tisztelt Olvasót ennek a diszciplínának, jogi szakvizsgatárgynak akár a mélyebb megismeréséhez is. Abban a reményben írtam, hogy valódi segítőtársa lehet a büntetés-végrehajtási jogot megismerni óhajtónak, az abból vizsgázni készülőnek. Az ismeretközlés olyan módszerét választottam, amely elsődlegesen a jogi felsőoktatás céljait szolgálja az elméleti alapokat már elsajátított olvasónál, nagyobb súlyt helyezve a jogalkalmazási alapismeretekre és tapasztalatokra a tudományos és gyakorlati követelmények figyelembevételével. Ez utóbbi lehetővé teszi használhatóságát a gyakorlatban dolgozók számára is. A nemzetközi kötelezettségvállalásainkból származó harmonizációs jogalkotási problémák megoldása, a büntető igazságszolgáltatási rendszer reformja, a magasabb és alacsonyabb rendű jogszabályok közötti diszharmónia megszüntetésének időszakában egyre több, a gyakorlati igényekkel is kapcsolatos büntetés-végrehajtási jogi munkára van szükség. Időtálló, prognózist is nyújtó tankönyvet vagy szakkönyvet írni napjaink változó világában, az ezredforduló után álló Magyarországon nagyobb felelősséget jelent, mint egy stagnáló időszakban. A társadalmat legjobban szolgáló szakmai álláspontot kell megtalálni a most felmerülő kérdésekben is, hogy ne kelljen később finomítani, esetleg felülvizsgálni. A tudományos eredmények és a gyakorlati tapasztalatok olyan közös többszörösét szeretném bemutatni ugyanakkor, amely mellett és ellene is felsorakoztathatók érvek és továbbgondolkodásra késztethetik az olvasót. A csalhatatlannak vélt kinyilatkoztatásokról is utólag derült ki mindig, hogy a történelem, a társadalom túllépett rajtuk. A tudomány és a gyakorlat összehangolása, együttműködése, együttgondolkodása nélkül nehezen képzelhető el előrelépés. Kezdetét vette napjainkban egy új büntetés-végrehajtási (vagy büntető-végrehajtási) törvény koncepciójának kidolgozása, ilyen időszakban nem haszontalan az elgondolkodtató kérdések felvetése sem, javaslatok a jobbá tételre, az időszerű feladatok megoldására. A gyakorlati kérdések felismerése a tudomány művelőit, a jogalkotókat és jogalkalmazókat, a jogkövetőket a szakmai kérdések legjobb megoldására ösztönzik. Az eredeti felismerések elérésén túl közvetíteni kell a világ tudományos tevékenységének eredményeit. Ebben a magas szintű oktatásnak is igen fontos feladatai vannak, amelyet eredményes, saját kutatások alapozhatnak meg. Fokozottabban szükség van korrekt tájékoztatásra, az értékek és a kockázat mérlegelésére. Ez az egyetemi hallgatók hivatásra felkészítésének is nélkülözhetetlen összetevője. Azt a késztetést is szeretném az Olvasóban kialakítani, hogy olyan szakmai területről kapjon képet, amelynek állandó tökéletesítését mindig szem előtt kell tartanunk. A tudománytól a tájékozódást is szolgálni alkalmas műveket igényel a társadalom, nemcsak elvont, spekulatív törvényszerűségek, általános elvek kutatását és kritikáját, jogszabályok dogmatikus elemzését, hanem a jogintézmények rendszerbe foglalásával, fejlődésüket is bemutató világos leírásával kell a jog exkluzív birodalmát, egy-egy részterületét lehetőleg mindenki számára hozzáférhetővé tenni. A cél eléréséhez több jó út is vezethet. Az a szándék vezérelt, hogy az 1996. évben, majd az azt követő években kiadott monográfiám és egyetemi jegyzeteim átdolgozása során formálódó új mű ne csak a büntetés-végrehajtási jog oktatását szolgáló tankönyv legyen, hanem egyben olyan kézikönyv is, amely a büntetés-végrehajtási jogról való részletesebb tájékozódás, sőt akár tudományos kutatás kiindulópontjául szolgálhat. Ennek jegyében nem csak a tananyagot újítottam meg, de a szakirodalmi hivatkozásokat is korszerűsítettem. A részeken belüli kisebb egységek bevált szerkezetét többnyire szintén megtartottam, azonban ha a logika követelményei úgy kívánták, változtattam rajta. Ez a rendszertani átalakulás leginkább a jogi szabályozásban tapasztalható változásokra vezethető vissza.

Megjegyzés A tudományos életben mind több az „interdiszciplináris” kérdés. A társadalom életében is mind több az intézmények szokott működési körén kívül eső, azaz több intézmény hatáskörének metszőpontjain, mezsgyéjén feltorlódó probléma. A válságjelenségek is itt a legsűrűbbek. Az igazán sem ide, sem oda, avagy ide is, oda is tartozó kérdés megoldása szokott a legkeservesebben menni. A maga területéről viszont mindenkinek illik a lehető legjobb megoldás érdekében minden tőle telhetőt megtenni. A bűncselekmények számának emelkedése és a bűnözés összetételében világszerte megfigyelhető kedvezőtlen változások az elmúlt években már fokozottan felvetették a megelőzés sokoldalú

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

megközelítésének igényét. A bűnözés helyzetének, minőségének megismerése és helyes megítélése a bűnüldöző, a büntető igazságügyi szervek egyik alapvető feladata, hiszen ennek ismeretében kell a társadalom, az egyes állampolgár védelmére szolgáló eszközöket felhasználni, esetleg újakat kialakítani. A visszaesés, ezen belül főként a többszörös visszaesés alakulása azt juttatja kifejezésre, hogy az egész büntető felelősségre vonási rendszeren belül a szabadságvesztés kiszabása mellett annak végrehajtása és az eredményességét befolyásoló körülmények is mielőbbi felülvizsgálatra szorulnak. A nem szabadságelvonással járó szankciók sikere is az érvényesülésükön, azaz a végrehajtásukon múlik. A bűnözés elleni küzdelem újabban – helyeselhetően – a maga komplexitásában igyekszik vizsgálni és feltárni az okokat a kiküszöbölésük érdekében. Ennek során egyre inkább megfelelő figyelmet fordítanak a szankció végrehajtásának az egész, a tágabb értelemben vett büntetőeljárásban, a büntető felelősségre vonás folyamatában betöltött szerepére, mert minden büntetés vagy büntetőjogi intézkedés hatékonysága nagymértékben függ a büntetés-végrehajtási szervek tevékenységének színvonalától is. Mit ér a nyomozás vagy a tárgyalás által esetleg kiváltott „morénói pszichodráma”, ha nem részesül további társadalmi szempontból pozitív ráhatásban az elítélt a büntetés végrehajtása alatt, ha nem kap segítséget szabadulása után a társadalomba beilleszkedéshez? Egymáshoz szorosan kapcsolódó eljárási szakaszokról van szó, melyek közül bármelyik szerepének az elhanyagolása a többi hatásfokát rontja le. „Hiába az anyagi jog tudományos művelése, a büntetésről vallott teóriák kidolgozása és hirdetése, a kiszabás elveinek kidolgozása, ha minden elképzelések megbuknak a diszfunkcionális végrehajtáson” – fogalmazta meg már a múlt század első felében Deák Ferenc, ügyészi tapasztalatait rögzítve, a büntető végrehajtás jelentőségét méltatva. Nagyon időszerű és megalapozott tudományos törekvést tükröz, hogy a büntetőeljárás megindulásától az utógondozás megszűnéséig tartó folyamatot mint egységes egészet vizsgáljuk, mint olyant, amely a társadalommal összeütközésbe kerülő személyt hivatott oda újra visszavezetni, ott elismertetni, éppen a társadalom védelme érdekében. A jövőt illetően is egyértelművé vált, hogy a büntetőjogi szabadságvesztés és szabadságkorlátozás a társadalom, az egyén és az állam védelme érdekében nem nélkülözhető. A hatékony bűnüldözés viszont az állam kötelezettsége. Az igazság erő nélkül, az erő igazság nélkül szörnyű csapás, amit már Joseph Joubert francia gondolkodó (1754–1824) is hangoztatott. Amely végrehajtási tevékenység nem törvényes, az nem felel meg a jogállamiság követelményének sem, s mint ilyen, eleve nem lehet hatékony, nem válthatja ki az állam törvényei iránti tiszteletet. Jogállamban a büntetés-végrehajtás törvényességének kérdése nem lehet másodlagos. A múlt század végén Balogh Jenő nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy a börtönügy kérdése nem humanitárius, hanem igazságszolgáltatási és büntetőpolitikai kérdés. A börtönök rendezetlen állapotában a közbiztonságra, magára a társadalomra és az államra óriási veszélyek leselkednek, mert „a szabadságvesztésbüntetés, ha nem kellően hajtatik végre, alig más, mint gonosztevők iskolája” – írta 1888-ban megjelent művében. Igazat adott Livingstone-nak, hogy a szabadságvesztés-büntetések végrehajtására rendelt intézetek szerkezetétől és igazgatásától függ az egész büntetőrendszer sikere. Az európai modell a nemzeti sajátosságok figyelembevételével – költségkímélő, de mégis hatékony megoldásokkal – adaptálható. Világszerte jelennek meg napjainkban is publikációk a büntetés-végrehajtásról és hatékonysága kérdéseiről. Alapvetően közös bennük a jogállamisághoz, a törvényesség elvéhez mint alaptételhez való ragaszkodás.

Megjegyzés A megújulás minden intézményrendszert kell hogy érintsen, magában kell foglalnia a büntetésvégrehajtási szervezet, valamint a büntetés-végrehajtási jog további korszerűsítését is. Az egész rendszer megismerése lehet az az alap, amelyből kiindulva kell vizsgálni a működését. Így lehet választ kapni az olyan kérdésekre, hogy összességében vagy részleteiben hatékony-e, s hol szükséges a rendszerében javítani. A büntetés-végrehajtási jognak is teljes összhangban kell lennie a büntető anyagi és eljárásjoggal. A jogállamiság célkitűzéseivel párhuzamosan, anélkül, hogy a tartós társadalmi értékek védelmét feladnánk, az új viszonyokhoz kell alakítani a büntető felelősségre vonás egészét, benne a büntetés-végrehajtást is. A jövő emberközpontú büntető igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtás is. Nem szabad eltűrni, hogy következmény nélkül maradjon a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan.

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

Megjegyzés A jövőben a gyakorlatnak jobban figyelembe kell vennie a tudomány jelzéseit, és fordítva szintén. Jobb együttműködésre van szükség a büntető felelősségre vonás egyes szakaszaiban működő szervek és más szakaszokban működő szervek között. E rendszer működését meghatározó szabályok összességét a büntetés-végrehajtási jog öleli fel, amely valamennyi büntetésre és intézkedésre nézve meghatározza a végrehajtás elveit, célját, módszereit, a végrehajtásban szereplő személyek és szervek jogi helyzetét, a jogok és kötelességek érvényesítésének módját. A büntető felelősségre vonás hatálya alá kerülő személy a büntetés-végrehajtási szervekkel büntetésvégrehajtási jogviszonyba kerül, mert a büntetés végrehajtására, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, amely egyben csak a jog révén létezik. Ahhoz, hogy a büntetés-végrehajtás törvényességéről, a jogállami követelményeknek megfelelőségéről átfogó képet kaphassunk, a büntető felelősségre vonás hatálya alatt álló személyek jogi helyzetének vizsgálatán keresztül célszerű közelítenünk. Ezt követeli meg a személyiség és általában az emberi jogok megnövekedett jelentősége. A törvényesség és a humanitás követelménye jelentős mértékben fejleszti a büntetés-végrehajtási jogot. Az emberi és állampolgári jogok biztosítása iránti igény ott a legerősebb, ahol az állam a legsúlyosabban korlátozhatja ezeket a büntető jogszabályok végrehajtása során. A büntetés-végrehajtás nem lehet az önkényesség eszköze, mindig a törvények betartásával kell teljesítenie funkcióját. Szempont a társadalom védelme a bűnelkövetőtől, de szempont a végrehajtás során az ő védelme is a társadalom haragjától, a hatóságok egyes megtévedt tagjainak esetleges önkényes eljárásától. Világszerte korszerűbb és hatékonyabb, a humánumot szolgáló büntetés-végrehajtást szorgalmaznak. Az új orientáció főbb elemei: a törvényesség, az egyenlőség, a jogállamiság fokozott követelménye a büntető felelősségre vonás egész folyamatában. A büntetés-végrehajtás során is érvényesülniük kell az alkotmányos alapelveknek és jogoknak, a nemzetközi emberi jogi elvárásoknak, követelményeknek. Ezt egy magas színvonalú, a gyakorlati igényeket kielégítő, segítő büntetés-végrehajtási jog képes szolgálni. Bármely büntetésről vagy intézkedésről legyen is szó, egyrészt a legérzékenyebb beavatkozást jelenti az állampolgárok magánéletébe, másrészt pedig a végrehajtás törvényességéhez alapvető állami, társadalmi érdekek is fűződnek, ennél fogva a büntetés-végrehajtási jog jelentősége semmivel sem kisebb, mint más büntető jogágazatoké. A jogerős ítélettel kiszabott büntetés, a büntetőjogi intézkedés, a határozattal elrendelt kényszerintézkedés végrehajtásának ideje alatt a jogerős határozat utáni általános állampolgári jogi helyzet változásának mértéke természetesen attól függ, hogy milyen büntetés, intézkedés végrehajtásáról van szó. A jogerős elítélés hatásait csak akkor tudjuk helyesen értékelni, ha figyelembe vesszük az állampolgár általános jogi helyzetét és ehhez viszonyítva vizsgáljuk az elítélés tényének az állampolgári jogi helyzetre gyakorolt hatását; azaz az elítélés ténye milyen változást okoz a jogi helyzetben. A büntetőjogi szankció hatékonyságának feltételei közé tartozik az is, hogy a büntetéssel összefüggő negatív mellékhatásokat kizárják, vagy legalábbis a lehető legkisebb mértékre korlátozzák. Éppen ezért a polgári jogokat csak olyan mértékben szabad korlátozni, amilyen mértékben a törvényi szintű rendelkezések megengedik és elkerülhetetlen. A bűnüldöző, az igazságügyi és ezen belül a büntetés-végrehajtási szervek tevékenységének minősége, jogszerűsége alapvető feltételként befolyásolja a szankcionálás eredményességét. A büntetés-végrehajtás törvényes, ezáltal a jogállami követelmények szerinti működése, az érvényes és helyes jogszabályi előírások hatályosulása alapvető érdeke nemcsak a bűnüldöző és igazságügyi szerveknek, hanem minden állampolgárnak is. „Ahol az egyes emberek alapjogai korlátozás alá esnek, a legmesszebbmenőkig védelmet kell nyújtani a visszaélések ellen” – írja GüntherKaiser „Az Európai Emberi Jogi Bizottság gyakorlata a büntetés-végrehajtás területén” című, a Max Planck Intézet kiadásában megjelent jog-összehasonlító tanulmányában. Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” intő szavai szerint „Nem mindegy, hogy olyan emberek értelmezik és hajtják végre a törvényt, akiknek élete ugyanannak a törvénynek élő megvalósulása, vagy olyanok, akiknek minden tette megcáfolja azt, amit szavuk hirdet”. Az alapvető emberi jogoknak, a humanizmusnak a társadalom védelmében szinkronban történő érvényesülését biztosítani a törvényesség egyik legérzékenyebb területe. Különösen olyan időszakban az, amikor egy társadalomra a bűnözés még nem tapasztalt formában zúdul rá, ami egyben a büntetőjogi szankcionálás szigorítása iránti igényt is elemi erővel hozza a felszínre. Mindezekre is figyelemmel volt a 2012. évi július 1jén hatályba lépő 2012. évi C. törvény, az új Büntető Törvénykönyv. A büntetés-végrehajtási jognak alkalmazkodnia kell az új büntető anyagi joghoz, ami a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló, többször módosított 1979. évi 11. törvényerejű rendelet újabb módosításához vezetett a 2012. évi CCXXIII. törvénnyel. Ezek a rendelkezések is 2013. év július 1-jén lépnek hatályba, az új Büntető Törvénykönyvvel egyidejűleg. v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

A tankönyvek magukon viselik annak a kornak a jegyeit, amelyekben íródtak. Ezeknek azonban csak olyan nyomokat szabad hagyniuk, amelyek nem zárják el a jövőbe tekintés, a fejlesztés iránti igény kilátásait. A büntetés-végrehajtási jog fejlődési-fejlesztési iránya összhangban áll a magyar jog rendszerével. Fogadja e tankönyvet szeretettel a Kedves Olvasó, és felhasználásával tanulmányozza a büntetés-végrehajtási jogot. Kívánom, hogy a befektetett munka és fáradozás hozza meg gyümölcsét! Vókó György

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Általános rész 1. I. fejezet: A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása történetéből, különös figyelemmel magyarországra Megjegyzés A tudományfejlődés-elmélet tisztázta minden emberi tudás paradigmatikus előfeltételezettségét és kizárólag csak ebből kiindulva valós értelmezhetőségét. Jövőnk választását a múltnak a jelenben folyó megértése lényegesen befolyásolja. A büntetés-végrehajtás megismerésében is igaz, hogy a jövő tervezése a történelmi múlt ismeretét igényli, mert csak annak tudományos elemzése alapján hagyományozhatók át az értékek. A büntetés-végrehajtás fejlődésének történetéről az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatására figyelemmel a hazai és egyetemes múltba elhelyezéssel kaphatunk teljesebb képet. A magyar büntetés-végrehajtás tevékenysége mindig is szervesen összefüggött a mindenkori társadalom gazdasági, politikai, jogi, szellemi életével; általában a mindenkori büntetőjog-alkotással és alkalmazással, a kriminálpolitika rövidebb lejáratú törekvéseivel, a büntetőjog-tudomány, a kriminológia, a börtönügy tudományának felismerésével. A történelem folyamán mindig voltak olyanok, akiket érdekelt a megbüntetett, a szabadságuktól megfosztott emberek sorsa. Az emberbaráti, filantróp eszméktől vezetett szervezetek érdeklődésének is tárgya volt. Az erőfeszítéseknek azonban – még ha azt olyan reformátorok foganatosították is, mint John Howard, s akik erről az egyedülálló személyiségről vettek példát – soha nem volt reális lehetőségük arra, hogy viszonylag rövid időn belül vagy egyáltalán eredményt hozó hatást gyakoroljanak a foglyok (nemzetközi kifejezéssel: bebörtönzöttek) helyzetének radikális megváltoztatására. A társadalmi, politikai, gazdasági érdekek mindig a nekik leginkább megfelelő nézetet helyezték előtérbe. Grotiustól kezdve napjainkig mintegy 24 büntetési rendszer és kb. száz, e rendszerhez kapcsolódó elmélet keletkezett. A fejlődés illusztrálására természetesen csak érintőlegesen lehet szólni néhányukról.

1.1. 1. Szemelvények a büntetés-végrehajtás előzményeiből, történetéből – az elmélet és a gyakorlat tükrében – a kezdetektől a XX. századig A büntetés egyidős a társadalommal, tükrözi annak korát, sajátosságait, uralkodó felfogását, a bűnözés ellen folytatott harc eszközeit. A társadalom az olyan büntetéseket fogadta el mindig, amelyek megfeleltek az adott történelmi időszaknak. „Amióta a társadalomban, kisebb-nagyobb közösségekben él az ember, kénytelen tekintettel lenni másokra. Alkalmazkodnia kell másokhoz; ezt várják tőle embertársai. Ezek a várakozások az idők folyamán megszilárdultak, szabályokban rögzültek. E normák lényegében az emberek viselkedésére vonatkoznak, ezért ezeket viselkedési szabályoknak nevezzük. Kezdetben e szabályok csak az emberek tudatában éltek. A társadalom egyes tagjai tisztában voltak azzal, mit várnak tőlük a többiek. Ha nem aszerint viselkedtek, helytelenítették magatartásukat, megvetették, esetleg ki is közösítették őket.” 1 A rabszolgatartó és a hűbéri társadalmi berendezkedés évezredeire a halál-, testcsonkító, testi és megszégyenítő büntetések korszaka jelző használata a legkifejezőbb büntetéstani szempontból. Az őstársadalmak bosszún alapuló, közösen viselt felelősségét, a hordák egymást pusztító magánháborúit az ókori és a kora középkori államok kompenzációra, kompozícióra, valamint a talio elvére felépített igazságszolgáltatása követte. 2 Garanciális jelentősége volt a Földvári J.: Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 19. oldal A kompenzáció (kiegyenlítés) a korai büntetési rendszerekben volt uralkodó elv. A bűncselekménnyel okozott rossz kiegyenlítésére, megtorlására irányult. Lehetett vagyoni és személyi. A kompozíció (elrendezés, egyezkedés) a sértettnek vagy nemzetségének juttatott vagyoni elégtétel (megváltás) a bosszú elmaradásáért. Ehhez már a gazdasági viszonyok bizonyos fejlődésére is szükség volt. A táliót (latin szó) a „szemet szemért, fogat fogért” elv alkalmazásával azonosítják, a kompenzáció arányos megvalósításának megfelelője. A bűncselekménnyel azonos súlyú, de nem azonos nemű büntetés végrehajtásának elmélete az ősi zsidó jogban már megvolt. Drakón görög 1 2


Általános rész

bosszúnak, a sértett nemzetség részéről a megtorlás elkerülhetetlen volt. Az állam és jog létrejöttekor a hatalom új szervezete a nemzetségi hagyományokra támaszkodva építette ki büntetési rendszerét. Példa erre a proskribálás (kiközösítés), amely a korai germán jogokban friedlos (közbékevesztés) címen jelent meg. A kiközösített embert bárki meggyilkolhatta, vagyonát elvehette. Emellett megjelent a halálbüntetés állami foganatosítása is. Az állam tekintélye a fő helyre került a büntetőjog által védett értékek közül. Később, a társadalom differenciálódásával az alá- és fölérendeltség tudatosítását szolgálták a büntetések. Más-más büntetést kapott ugyanazért a bűncselekményért pl. Rómában a patrícius, a plebejus, valamint a rabszolga. A kor fejlettségi szintje meghatározta a jogalkotást és a jogérvényesítés kereteit. A büntetési elméletek változékonysága, sokfélesége nem egy önmozgás következménye volt. Az ókori görög bölcsek közül Protagorasz a bűnelkövetések megelőzésének társadalmi szempontjaira alapozta elképzelését.

Megjegyzés Tanítása szerint nem a tett miatt kell büntetni – mivel ezt meg nem történtté úgysem lehet tenni –, hanem azért, hogy a büntetés a jövőben mindenkit visszatartson a bűnelkövetéstől. Arisztotelész büntetési elméletének alapját az igazságosság elve képezte. Eszerint az erkölcs és a jog által biztosított javak meghatározott egyensúlyát a bűncselekmény megzavarja, amelyet a büntetés hivatott helyreállítani. A görög elmélet e fő irányának aktualitását a köz-igazságszolgáltatás irányába haladó korszak adta meg, a vérbosszút tagadó állami büntetés erkölcsi megalapozása volt az értéke. A két és félezer évvel ezelőtti tragédiájukban, az Elektrában Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész is a következőt mondatják Oresztésszel: „Ha a bűnt nem követi büntetés, nincs többé törvény. És ha nincs törvény, a világ sem világ, az ember se ember.” A görögök – így Platón sem – nem választották el élesen egymástól az erkölcsöt és a jogot. A rabszolgamunkából és a szabadságfosztásból alakult ki a deportáció, a fogva tartás kombinálása száműzéssel és munkavégzéssel. A rabszolgamunka és a fogva tartás keveréke a bányamunka, a kényszermunka. Enyhébb jogfosztás volt a kitiltás, kényszerlakhelykijelölés, valamint a száműzetés. Az utóbbi különösen a görög poliszokban volt kedvelt büntetési nem. Klasszikusok – mint Plutarkhosz – írásaiban is megtalálható már viszont a börtön mint kifejezés. A rómaiaknál Ulpianus által Pius császár utasításairól készített feljegyzésből kitűnően, volt egy ítélet előtti (az előzetes fogva tartást is büntetésnek tekintették) és egy ítélet utáni büntetés. Van olyan vélemény is, hogy börtön nemcsak kizárólagos őrző funkciót töltött be, hanem a császárkornak már általános büntetési nemévé vált. Az indiai kasztrendszerben lehetőség volt a státuszváltozás büntetéskénti felhasználására. Manu törvénykönyve is rendelkezett már a szabadságvesztésről. A rabszolgatartás módszereihez, a rendszer kegyetlenségéhez igazodó római büntetőjog, habár a magánjog színvonalát meg sem közelítette, a korában mégis fejlettnek számított elveivel. Az általa ismert büntetések később mindenütt a büntetőjog alapintézményeit alkották. A leggyakrabban alkalmazott büntetés a halálbüntetés volt, amit növelt a rabszolgák kivégzése is. Noha az utóbbi nem büntetés volt, hanem a rabszolga urának tulajdonjogból eredő jogosultsága.

Megjegyzés A végrehajtást nem tartották olyan becstelennek az ókorban, ha bíróság arra a megölt rokonát jogosította fel. Ebben az esetben a kivégzés nem volt nyilvános. Megjegyzem, még az 1500-as években is előfordult, hogy a sértettet jogosították fel végrehajtásra. Egyre nagyobb jelentősége lett azonban a hivatalos állami ítéletvégrehajtónak. Rómában a carnifex a rabszolgákon hajtotta végre az ítéletet (keresztre feszítést és kínzást), a lictor (vesszőnyalábba dugott bárdot vitt magával a hatalom szimbólumaként) pedig a polgárokon. A büntetés végrehajtására kiküldött lictor (hatósági szolga) közvetlenül a konzul előtt haladt: Lictores missi sunt ad sumendum supplicium – olvasható korabeli leírásokból. A német államokban céheket alkotva a nem megbecstelenítő büntetés (pl. a pallos általi halál) végrehajtói a bakók voltak, az akasztást, a fölnégyelést, a megégetést, a kerékbe törést pedig a hóhér végezte. Ilyen megkülönböztetés Magyarországon nem volt. Ezek közül a legrégibb kivégzési módot, az akasztást Constantinus Magnus rendelte el széles körben, az addigi keresztre feszítést Jézus iránti tiszteletből eltiltva.

államférfi (a legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló kilenc személy egyike az ókori Athénban) által írásba foglalt görög jog (időszámításunk előtt 621-ben) pl. szándékos emberölés esetében elismerte a fiági rokonság bosszúigényét.


Általános rész

„Az ókorban és a középkor első felében ismert börtönök lényegében elsődlegesen nem a büntetés végrehajtására, hanem annak biztosítására szolgáltak, hogy a gyanúsított bíróság elé állítása megtörténhessék.”3 Az első börtönügyi rendeletek II. Theodosius nevéhez fűződnek, aki 435-ben, majd ezt követően I. Justinianus 529-ben adott ki rendeletet.4 Ezek célja az volt, hogy a börtönök fenntartását, működését szabályozzák. Intézkedtek a felügyeletről és az ellenőrzésről is.

Megjegyzés Például a bírák feladata volt, hogy a börtönöket ellenőrizzék, mely kiterjedt a börtön állapotára; a letartóztatottak panaszait meghallgatták, intézkedéseket foganatosítottak. Meghatározták a letartóztatottakkal való bánásmódot. Gondoskodtak a börtönök fenntartásának költségeiről, megvalósították a kategorizálás első elemeit. (Kimondták, hogy a nőket és férfiakat külön kell választani és fogva tartani.) Államilag engedélyezték, hogy a papok a letartóztatottakkal rendszeresen foglalkozzanak. Tevékenységük lelki gondozásra irányult. Ezek az első állami börtönügyi intézkedéseknek tekinthetők, amelyek a legelemibb kérdések rendezésére irányultak, mint pl. a fenntartás, működés stb. Az 533-ban hatályba lépett Digesta s. Pandectae 50 könyvéből a 47. és 48. volt a büntetőjog. Az 534-ben kibocsátott Codex Iustinianus 9. könyve szintén büntetőjog volt. A büntetéskiszabás szabályait a császári rendeletek utóbb egyre szélesebb körben rögzítették és így fokozatosan érvényre jutott a nulla poena sine lege – büntetést csak törvény írhat elő – elve, amely máig a büntetőjog egyik legfontosabb princípiuma. A római jogban a polgári jogi deliktumok egy részénél a károkozó magatartás egyszersmind a büntető jogi normákba is beleütközik, bűncselekményt is megvalósít. Ilyenkor a deliktuális kötelem mint magánjogi jogviszony mellett létrejön egy közjogi, pontosabban büntetőjogi jogviszony is, amelynek körében a károkozó, mint a bűncselekmény (pl. rablás, szándékos rongálás) elkövetője már nem elsősorban a sértettel, hanem a büntetőhatalmat gyakorló állammal áll szemben. Büntetőjogi jogviszony folytán az elkövetőt a bíróság a büntetőjogi jogszabályoknak megfelelően például börtönbüntetéssel vagy – az államkincstárat megillető – pénzbüntetéssel sújtja. Az elkövetőnek emellett természetesen az okozott kárt is meg kell téríteni a polgári jog, közelebbről a deliktuális felelősség szabályai szerint. A károkozó magatartásokért való deliktuális és büntetőjogi felelősség ilyen formában történő kialakulásához évezredeken át zajló, igen nagy változásokat eredményező fejlődés vezetett el. E hosszú fejlődés az európai jogtörténetben az archaikus római jogtól napjainkig tartó folyamatos, szerves fejlődést jelent. Ebből következően a modern deliktuális felelősség közvetve, de egyenes vonalon visszavezethető a római jog deliktuális kötelmére (elsősorban a lex aquilia által szabályozott damnum in iuiria datumra), és a modern büntetőjog gyökereit konstatálhatjuk a római jognak a delictumokra (a ius privatum hatálya alá tartozó ún. magánbűncselekményekre) és a crimenekre (a ius publicum hatálya alá tartozó ún. közbűncselekményekre) vonatkozó szabályaiban. A kontinuitás mellett azonban világosan látnunk kell a diszkontinuitást is, tehát azt, hogy a hosszú fejlődés során milyen jelentős eltérések alakultak ki, mégpedig nemcsak a római jog és a modern jogi konstrukciók, hanem már az ókori római jog ezeréves története során létrejött egyes jogi konstrukciók között is. Azon túl, hogy a crimenek képezik a delictumok mellett a modern büntetőjog más, talán még fontosabb római jogi gyökerét, a delictumok (a gondatlan károkozás kivételével) és a crimenek valójában ugyanazon társadalmi jelenség, a bűnözés különböző vetületeit jelentették a római jogban, amelyek dogmatörténeti szempontból sem vizsgálhatók egymástól elszigetelten. Lényegében – bár az ókori Rómában még nem vált önálló joggá – a római „büntetőjog” megemlítendő, mint ami a modern büntetőjognak az alapját is képezi. A legrégibb időkben a bűncselekményeknek megfelelő sérelmeket a sértést szenvedett személy maga, vagy családja, rokonai torolták meg szabad belátásuk szerint, a magánbosszú eszközeivel. A közösség által elismert magánbosszúhoz hasonlóan régi eredetű szokás volt az is, hogy az elkövető a bosszútól való megmenekülés kérdésében „váltságdíjat” (pl. csonttörés esetén két ökröt) ajánlott fel, amelynek fejében a sértett lemondott a bosszúállásról. Az elkövető és a sértett közötti alkuval megállapított vagyoni váltság, illetve annak megfizetése (compositio) megszüntette a sértett magánbosszúra való igényét.

Földvári J.: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 113. oldal Pál L.: Nevelés a büntetés-végrehajtásban. Kriminálpedagógiai tanulmány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 16–17. oldal 3 4


Általános rész

Az elkövető által a sértettnek fizetendő pénzösszeget (poena) – kárpótló büntetés – sokáig egyszerűen „váltságdíjnak”, a bosszú megváltásának tekintették, tehát olyan lehetőségnek, amivel az elkövető élhetett abból a célból, hogy magát a bosszútól, később pedig a szigorú végrehajtási eljárástól megmentse. Delictumként a rómaiak olyan bűncselekményeket szankcionáltak, amelyek elsősorban az egyén érdekeit, a magánérdekeket (utilitas private) sértették, mint például a lopás. E cselekményeknél a sértettre bízott magánbosszú vagy magánjogi szankció is megfelelőnek bizonyult. Voltak azonban olyan magatartások is, amelyek nem, illetve nemcsak az egyes személyekre vagy családokra, hanem közvetlenül az államra és az egész társadalmi rendre nézve jelentettek veszélyt, mint például a hazaárulás. Ilyenkor – a modern büntetőjoghoz hasonlóan – maga az állam lépett kezdeményezőleg a közérdek (utilitas publica) védelmében. Ily módon a modern értelemben véve bűncselekményeknek nevezhető magatartásoknak két kategóriája alakult ki, éspedig a a. magánjogi szankcióval járó bűncselekményeké (klasszikuskori elnevezéssel: delicta) és b. a közüldözés alá eső bűncselekményeké (klasszikuskori elnevezéssel: crimina). A delictum és a crimen fogalmát a rómaiak ugyan nem definiálták, a klasszikus jogtudósok azonban már következetesen használták e kategóriákat. Az archaikus jog büntetési rendszere véresen egyhangú; majdnem mindegyik bűncselekmény szankciója halálbüntetés. A büntetési rendszer másik sajátossága emellett a talio sajátos formáiban való megjelenése, például a tűzvész okozójának megégetése.

Megjegyzés Változatosságot mutat viszont a halálbüntetés végrehajtásának sokféle módja. A szokványos halálbüntetések között is számos kivégzési módot találunk (akasztás, halálra ütlegelés). Állami kivégzési módnak számított a lefejezés és a szikláról való levetés (praecipi prailo e saxo). E „hivatalos” kivégzési módokat kiegészíti az elkövetőnek mint homo sacernek bárki által való, továbbá magánbosszú alapján a sértett vagy hozzátartozói által való megölése. A mai értelemben vett szabadságvesztés-büntetést az antik Róma nem ismerte. A börtön jellegű építmények (pl. a Tulliánum) célja pusztán az volt, hogy a büntetőeljárás tartama alatt ott őrizzék a foglyokat. A klasszikus korban alakultak ki a modern büntetőjog olyan alapfogalmai, mint a szándékon túli bűncselekmény (halált okozó testi sértés), az erős felindulásból, illetve az előre megfontolt szándékból elkövetett bűncselekmény, a bűnrészesség, a kísérlet és a visszaesés. A klasszikus kor büntetési rendszerében a. halálbüntetés (mivel a száműzetésből menekülés joga megszűnik) ismét ténylegesen alkalmazásra kerül: 1. lefejezés, 2. keresztre feszítés, 3. vadállatok elé vettetés, 4. élve elégettetés; b. differenciálódnak a száműzetés különböző formái: 1. kitiltás, 2. egyszerű száműzetés és 3. a deportatio. Egy sor új büntetési nem is kialakult; bizonyos crimenek elkövetőit rabszolgává minősítve bányamunkára (ad metala) vagy közmunkák végzésére ítélik (ad opera publica). A teljes vagyonelkobzás mellett lehetséges a részleges vagyonelkobzás és az esethez igazodó pénzbüntetések kiszabása is.

Megjegyzés A hatékonyság mérséklődését mindig újabb és újabb halálnemekkel próbálták ellentételezni, majd a kívánt cél elmaradása miatt a végrehajtás kegyetlen módozatait kezdték alkalmazni. Már Ulpianus III. századbeli római jogtudós, a Digesták egyharmadának írója a pallos, bárd, furkó, kötél, méreg, valamint elégetés általi halált gyűjtötte össze. Sok esetben alkalmazták az ókori Rómában a vesszőzéssel, korbácsolással végrehajtott halálbüntetést. Paulus (Papinianus tanítványa) az elítélteknek vadállatok általi széttépetéséről, keresztre feszítésről számolt be. Modestinus, Ulpianus tanítványának írása szerint az apagyilkost vesszőkkel véresre verték, utána egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal bőrzsákba dugták, majd a zsákot egy mély tengerbe hajították. A végrehajtásban nem annyira a megtorlás eszméje dominált, mint inkább az elrettentésé és a visszatartásé. Rómában a


Általános rész

keresztre feszítettek hetekig voltak az utak mentén, figyelmeztetően az állam büntetőhatalmára. Más népek joga is előírta, hogy a végrehajtott ítélet után a holttestet napnyugtáig függesszék ki egy jól látható helyre. Magyarországon még a XVII. században is előírták a vármegyék statútumaiban, hogy minden falu végén akasztófát kell felállítani a büntetőhatalom jelenlétére emlékeztetőül.5 A feudalizmus sajátossága a keresztény valláson alapuló elmélet és a gyakorlat egysége volt, amely egység azóta sem ismétlődött meg. A feudális jogfelfogás képviselői csak a polgári gondolkodókat késztették szakmai érvelésre, addig tudományos igényű elméleti munka a büntetésekkel kapcsolatban nem született. Ettől, valamint a végrehajtás kegyetlenségétől eltekintve létezett valláserkölcsi keretbe helyezett hit az emberek megváltoztathatóságában. Bízva a tettes megjavulásában, először inkább nevelő jellegű büntetést (pl. böjtöt, papi oktatást, kisebb vagyoni vagy enyhe testi büntetést) írt elő a büntetéskiszabási rendszer, csak ezt követte – főként a harmadik bűnelkövetéskor – a súlyosabb halálbüntetés. A katolikus egyház az első évszázadokban tagadta a halálbüntetés jogosságát, ezt tükrözi például hazánkban Szent István törvénykönyve. Amikor a pápaság világpolitikai tényezővé vált, az egyház is rátért az alkalmazására (inkvizíció). A halálbüntetés végrehajtása kínzó, megdöbbentően kegyetlen formákat vett fel, melynek bizonyos fokú hatékonyságát feltételezik a historikusok. Elősegítették elszaporodását az igazságszolgáltatás hiányosságai, a bizonyítási nehézségek is. A különféle istenítéletek gyakorlata (forróvízpróba, hidegvízpróba, tüzesvaspróba, párbaj stb.), a tortúrával (kínvallatás) kicsikart beismerő vallomások bizonyító ereje szolgált az ítélethez alapul. Magyarországon az állam megalakulása idején alkalmazott módozatok a kerékbe törés, máglyahalál, vízbe fullasztás, élve eltemetés, nyársra, illetve karóba húzás, felnégyelés voltak. Európában ezen kívül előfordult forró olajba mártás, forró vízben főzés, olvasztott fém torokba öntése, iszapba fojtás, élve eltemetés tövissírba. A ma kegyetlennek tűnő végrehajtást akkor igazságosnak tudták. Veszélyesebb bűncselekmény esetén súlyosabb, elrettentőbb volt a halálbüntetés végrehajtása. Később nagyobb szerepet kapott a megtorlás és az elrettentés elve, ami utat nyitott a minősített végrehajtáshoz. A testi büntetés az elítélt fájdalommal járó fizikai sértése volt, az enyhe vesszőzéstől a testcsonkító büntetésig bezárólag. Ide sorolható a stigmatizáció6 érdekében foganatosított szankciók köre. A testi büntetések hatékonyságát fokozta a nyilvános végrehajtás megszégyenítő jellege.

Megjegyzés Szent István második dekrétumának 32. pontja, Mózes III. Könyve, Hammurabi törvénykönyve, az Ókori Róma XII. táblás törvénye stb. tartalmaztak különféle testi büntetéseket. Gaius római jogtanár Institutiones című tankönyvében is olvasható, hogy a személyek sértésének büntetése tagcsonkítás esetén hasonlóval történt. A testcsonkító büntetések a bűntettesek nyilvántartását is szolgálták, a büntetés elterjedésével bizonyos típusú csonkítások jelezték a bűnismétlést, azaz meghatározott bűnelkövetők stigmájává váltak. A büntetés hatékonyságát mindig befolyásolja a kilátásba helyezett hátrány és a bűncselekményből származó előny aránya. A feudalizmusban a jobbágy számára a tyúklopás lehetett családja létfenntartásához szükséges magatartás, ami hatástalanította a kilátásba helyezett halálbüntetést. Korábbi időkben az életén kívül mindentől megfosztott rabszolgával szemben egyetlen büntetés maradt a halálbüntetésen kívül; a testi büntetés. A kor tehát nem biztosított lehetőséget a mai, humánusabb büntetések alkalmazására, mert egyrészt hiányoztak az érvényesítés feltételei, másrészt az adott társadalmi viszonyok korlátozták a hatékonyságát. Maradt a rendkívül embertelen és kevésbé borzalmas büntetés közötti választási lehetőség. Ez vezetett a ma már felfoghatatlanul kegyetlen, véres büntetés-végrehajtáshoz.

Megjegyzés Az európai befolyás alatt alkotott magyar törvénykönyvek a testcsonkításnak szinte valamennyi válfaját ismerték. Szent István a hitszegőt keze levágására, a rágalmazót nyelve kimetszésére ítélte. Korai feudális jogunkban tehát jelen volt mind a talio, mind a tükröző elv. A tolvaj szolga büntetésénél a megbélyegzésre való törekvés dominált; az első elkövetésnél orrlevágás, a másodiknál füllevágás következett. A XIV. és XV. századi uralkodóink tiltották a testrészlevágást. Werbőczy István Statútum: a törvényhatóságok (vármegyék, szabad királyi városok, kiváltságos területek) belső rendjére és működésére vonatkozó rendszabály. 6 Stigmatizáció: megbélyegzés, megszégyenítő testi jellel, stigmával történő ellátás. 5


Általános rész

(ítélőmester, királyi személynök, nádor, majd kancellár), a XVI. század egyik legnagyobb jogtudósa – a realitással számolva – fellépett a kegyetlenségek ellen. Sem a Hármaskönyv, sem a Dekrétumok nem tudták azonban a véres gyakorlatot megszüntetni. Pl. Esztergom vármegye még 1646-ban is „nyelve kimetszésével” rendelte büntetni a káromkodást statútumában. A csonkításból fokozatosan súlyosbító mellékbüntetés lett. Sok bíró rendelte el, hogy a gonosztevő kerékbetörése előtt „megcsigáztassék”, halála előtt megkínoztassék, a végrehajtás előtt pedig két szál szíjat vonjanak „a nyakától fogva egészen a talpáig” belőle. A fenyítő büntetés a testre történő fizikai ráhatás, fájdalomokozás, ütlegelés volt. Így a korbácsolás, seprűzés, vesszőzés, pálcázás, szíjhasítás az elítélt hátából, éheztetés. Az utóbbi később a börtönök fenyítőeszközei közé került, valamint mellékbüntetésként is alkalmazták. A testfenyítő büntetések összefonódtak más büntetésfajtákkal. A nyűgvas (nyakas, kurtavas, farkasgúzs) természetellenes helyzetbe kényszerítette az elítélt testét.

Megjegyzés A testi büntetéseknek a felvilágosult abszolutizmus (Mária Terézia és II. József) igyekezett gátat vetni. 1820-ban a kihágásokra kiszabható ütések számát tizenkettőben maximálták, a hatóságokat pedig jegyzőkönyv vezetésére kötelezték. Ezt be kellett mutatni az ügyészi hivatalnak. Nem lehetett testi fenyítésnek alávetni nemest, honorátiórt (nem nemesi származású értelmiségi), sem országrendiséggel bíró szabad királyi városi polgárt. 1848-ban a nemzetőrség foglyait emelték ki az így fenyíthetők köréből. Az Országbírói Értekezlet – a Királyi Kúria gyakorlatára hivatkozva – eltörölte mindazok testi büntethetőségét, akik az 1848. 5. törvénycikk értelmében jogosítottak voltak politikai jogok gyakorlására. 1868-ban megszüntették a hadseregben a testi fenyítést, 1869-ben pedig az igazságügy-miniszter az állami fegyintézetekben is megtiltotta ezt. Végül az 1878. évi V. törvény büntetési rendszere már nem ismerte el, ugyanakkor az ennek alapján kiadott igazságügy-miniszteri rendelet lehetővé tette a szabadságvesztés-büntetést töltő elítéltekkel szemben fegyelmi fenyítésként. A kódex általános része, amelyen ez alapult; 1951-ig volt hatályban. A büntetési rendszer javarészét képező szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során fegyelmi fenyítésként alkalmaztak testi fenyítéseket. Így valamennyi fokozatban a lábbilincset, karperecet, fegyházban és börtönben a kurtavasat, kényszeröltönyt és leláncolást. A testi büntetést még 1920-ban hozott két törvény is tartalmazta; így az árdrágító visszaélésekről szóló 15. és a vagyon, az erkölcsiség és a személy büntetőjogi védelméről szóló 26. törvénycikk. A testfenyítő büntetések – elsősorban a verés – a büntetőjogból kikerülve a büntetés-végrehajtás fenyítő eszközeként éltek tovább. Az első korlátozás csak 1947-ben történt, amikor a kurtavas-fenyítést kizárólag fegyencekkel és rabokkal (fegyház, börtön) szemben tette lehetővé a jogszabály, s csak nappal, valamint nagyon súlyos rendzavaró cselekmény esetén. Csak 1948-ban törölték a fegyelmi fenyítések köréből az olyan embert lealacsonyító, fizikai szenvedést okozó fenyítési eszközöket, mint a leláncolás, a lábbilincs használata. Az egyéb fájdalmat okozó szankciókról (bilincs, kényszeröltöny stb.) az igazságügy-miniszter utasítása nem rendelkezett. A testi büntetések végrehajtása nyilvánosság előtt történt, a XIX. század harmincas éveiben vezették be a nyilvánosság részleges vagy teljes kizárását. A bírák döntöttek az eszközökről, amelyet a hóhér (fogdmeg, pandúr, esetleg a sértett) végzett el. Később elterjedt a különféle munkaeszközökkel történő verés.

Megjegyzés Például az 1728-ban Kolozsváron készített Tömlöcz Rendtartás szerint a legsúlyosabb büntetés a lapátütés. Vajna Károly a lovasságnál alkalmazott olyan módozatokról ír, mint a szájba veréshez, pofoncsapáshoz alkalmazott bőrszíjverés. Cesare B. Beccaria olasz humanista jogtudós (1738–1794) nemcsak az érzelmekre hatott, hanem gyakorlati érveket hozott fel arra, hogy az egyre kegyetlenebb testi büntetések a céljukkal éppen ellentétes hatást váltanak ki a társadalomban. A Code Pénal már nem tartalmazott – a megbecstelenítő 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

megbélyegzés kivételével – testi büntetést, majd Közép-Európában is meghozták az első humánusabb büntető rendelkezéseket. A feudalizmusban a börtönök szintén vizsgálati fogságot és biztonsági célokat szolgáltak. „A középkorban is ismeretlen volt a mai szabadságvesztés-büntetés. A vizsgálati foglyokat pincékben, városfalak tornyaiban, várak kazamatáiban láncra verve helyezték el, és a tortúrával járó nyomozás során a végletekig sanyargatták. Először a XIV. században szabtak ki hosszabb tartamú – több hónapra terjedő – fogházbüntetéseket egyes olasz városi hatóságok.”7 Míg az ókorban a politikai ellenfeleket eltették láb alól vagy száműzték, a feudalizmusban jobbnak tartották az őrizetben tartást. A földvárakhoz hozzátartoztak a tömlöcök, a kővárakhoz, a várfallal körülkerített városokhoz a börtönök. Az abszolutizmus korában pedig a politikai bebörtönzések olyan építményei létesültek, mint „a Tower, a Bastille, a Dózse-palota ólomkamrái”. A szabadságvesztés új formája volt a gályarabság, amely a foglyok munkáltatásának gondolatából alakult ki. A feudalizmus tagoltságának megfelelően a világi központi hatalom, az egyházi hatalom és a földesúri hatalom irányítása alatt voltak, később a városok fejlődése során megjelentek városi (vármegyei) törvényhatósági börtönök. Attól függően, hogy kinek a kezében voltak, különböztek egymástól, de közös volt azonban bennük a foglyok féken tartása.

Megjegyzés Angliában a börtönök Macaulay szerint a „föld poklai, a bűn iskolái és a betegségek terjesztői voltak”. A járványok, az éhség és az embertelen bánásmód egyaránt tömegesen pusztította az elítélteket. A XII. században épített Fleet börtönben 1355-ben szörnyű járvány pusztított; Shakespeare korában is sok szó esett messze érezhető bűzéről. Ugyanakkor a gazdag foglyoknak kiváltságaik voltak a börtönökben is. A szabadságvesztés-büntetés elemeinek megjelenése a polgárosuló nyugat-európai államokban a XVI–XVIII. században történt, a börtönügy fejlődése valójában mégis a XVIII. század végén és a XIX. század elején indult be. A XVII. században a szabadságvesztés végrehajtásának még nem volt kialakult rendszere, a fogva tartás törvényességének sem volt garanciája. A XVI. század derekán kezdték a háború után elszaporodott közveszélyes csavargókat letartóztatási intézetekben elhelyezni, hogy rendes életmódhoz szoktassák őket. Utóbb rájöttek arra, hogy ilyen biztonsági intézkedés szükséges a bűntettesekkel szemben is. Ekkor kezdték az elítélteket dologházba irányítani. Először – 1553-ban – Angliában egy London melletti királyi kastélyt (Bridewell) alakítottak át fegyházzá munkakerülők, prostituáltak és bűntettesek elhelyezésére.

Megjegyzés Később törvénnyel rendelték el, hogy minden grófságban állítsanak fel hasonló fegyházat (house of correction). Az 1595-ben létesített amsterdami fegyházban, és az ugyanitt a nők számára épített fonóházban (Spinnhaus) már komolyabb munkakényszert alkalmaztak. Ugyancsak nőtt a munkáltatás intenzitása utóbb a német Hansa-városok hasonló intézeteiben, valamint a XI. Kelemen pápa által a XVII. század elején fiatalkorúak számára alapított római „San Michele”-ben. A XVII. és XVIII. században már a büntető törvénykönyvekben is előfordultak fogházbüntetések, a végrehajtás módja azonban a középkori színvonalnál magasabbra nem emelkedett. Föld alatti tömlöcökben elmebetegekkel, prostituáltakkal elhelyezve, szennyben és bilincsben sínylődtek az elítéltek. Kivételek voltak a Hollandiában működő fegyházak, amelyekben rend és tisztaság volt, fontos kérdésként kezelték a munkáltatást. Szintén ez volt jellemző Belgiumban Mária Terézia uralkodása idején az 1773-ban alapított genti fegyházban (maison de force), az első modern büntetőintézetben, ahol az elítéltek nappal szigorú felügyelet alatt közös termekben dolgoztak, éjjel pedig elkülönítve hálózárkákban aludtak és bizonyos kategóriák szerint már csoportosították is őket. A különböző büntető törvénykönyvek csak keretrendelkezéseket tartalmaztak, a részletkérdések szabályozását belső utasításokra bízták. Természetesen ez a fogva tartás törvényességét nagyon labilissá tette. A végrehajtás érdemi kérdéseire vonatkozó jogi szabályozás hiányában végrehajtási alapelvekről sem lehetett beszélni. Az első börtönök igazgatói teljes szabad kezet kaptak a börtönrezsim kialakítására, amelynek következtében több sajátos börtönváltozat jött létre a közös rendszer hátrányainak ellensúlyozására.

7

Szőllősy O.: A magyar börtönügy vázlata. Magyar Királyi Igazságügy-minisztérium, Budapest, 1920, 4. oldal


Általános rész

Megjegyzés Így a magánelzárásos cellarendszer, a hallgató (auburni) rendszer, a vegyes rendszer (a genti és Obermayer-féle változat), a fokozatos rendszerek, a máltai rendszer, a jegyrendszer, a corfui rendszer, az elmíra rendszer stb. A pennsylvaniai rendszer vagy a philadelphiai magánrendszer a legtökéletesebb volt a maga nemében. Nemcsak a társadalomtól szigetelte el az elítélteket, de megvédte őket a közös elzárásból származó káros hatásoktól is (éjjel-nappal magánzárka, séta elkülönített sétaudvarokban, az istentisztelet és az iskolai tanítás külön fülkéből hallgatása, munkatilalom). A hallgató rendszer (auburni vagy silent) a magánelzárásról a munkával való foglalkoztatásra helyezi a hangsúlyt. A rendszer kidolgozója, Lynds Elam szerint a munka szokása, a törvény tisztelete hasznos polgárrá változtathatja át az elítéltet, még ha a jelleme nem is lesz olyan tiszta, mint a nem bűnelkövető emberé. Az első ilyen börtön a New York-i Auburnben létesült (innen kapta a rendszer a nevét), majd 1825-ben következett a híres Sing-Sing. Európában különösen Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Görögországban és Németországban terjedt el (éjjel magánzárka, nappal a hallgatás szigorú kötelezettségével, közös munkában részvétellel). A hallgatási kényszer az ember természetével éppúgy ellenkezett, mint a magány. Ebben a rendszerben sem javultak meg az elítéltek, ugyanakkor sok esetben az őrülethez vezetett. A vegyes rendszerek e két rendszer egyesítésével kísérleteztek, de megfogalmaztak egy új elemet is; az elítéltek differenciálásának elvét. Szélesebb körben nem terjedt el sem a svájci, sem a müncheni változata, mert a hibákat nem tudták kiküszöbölni. A müncheni rendszerben – kitalálója után Obermayer-rendszernek is szokás nevezni – a hallgatás és fegyelem megtartására maguk a fogvatartottak ügyeltek. A jegyrendszerben az elítélt a végzett munka fejében kapott jegyek számához képest részesült kedvezményekben. A fokozatos rendszerek kialakulását nem az elmélet, hanem inkább a gyakorlat igényei formálták. A svájci változat is már abból indult ki, hogy az elítélt a börtönrezsim szigorúságát illetően különböző szakaszokon haladjon át, a szigorúból a szabadulás közeledtével fokozatosan enyhébb rezsimbe kerüljön. Angliában 1857-ben a fokozatos rendszer három szakaszát vezették be (magánelzárás, majd nappali közös munka, feltételes szabadság). Walter Croffton, az írországi börtönök főfelügyelője az angol rendszer második és harmadik szakasza közé iktatta az átmeneti vagy közvetítői intézetet, amelyik csak szálláshelyül szolgált. Az elítéltek a börtönön kívül nem rabként, hanem munkásként dolgoztak. Ezekben a büntetés-végrehajtási rendszerekben nagy fontosságot tulajdonítottak az elítéltek hasznos termelőmunkával való foglalkoztatásának, a munkára nevelést az erkölcsi megjavulás kulcskérdésének tekintették. Bevezették gyakorlatukban az oktatást, az elítéltek értelmi nevelését. A XIX. század végén helytelenítették a cellaszemléletet, mint ami nem alkalmas a bűntettesek megjavítására. A New York állambeli Elmirában 1876-ban létrehozott javítórendszer szintén az angol, fokozatos rendszer továbbfejlesztése volt. (Brockway-t tartják a kitalálójának.) Az elítélt magatartása befolyásolta a büntetés idejét, a javításra helyezték a hangsúlyt. Svájcban 1895-ben szervezték meg az ún. büntető munkatelepet Witzwiliben. A mezőgazdasági munkát végző elítéltek szabadon mozoghattak a telepen, nem voltak kitéve a zárt börtön nyomasztó és káros hatásának. A kortársak az eredményességének okát ebben látták. Oroszországban a XVI. századtól kezdve lett a börtönbe zárás a büntetés egyik alternatívája. 8 A XVIII. századtól a cári rendszer politikai ellenfeleit a Petro-pavlovszkaja és Slisszelburg erődben tartotta fogva. A század végére megnőtt a politikai börtönök száma. 1775-ben bevezették a kényszer- és dologházakat. Aki nem sértett törvényt, azt is beutalhatták ide. A földbirtokosok például a jobbágyaikat, a gazdák munkásaikat küldték ide. A börtön rendjének megsértéséért a foglyoknak testi fenyítés járt. Ilyen célra a felügyelő általában korbácsot használt. A cári Oroszország börtönrendszere mindig kitűnt különleges kegyetlenségével. Az 1812-es instrukció szerint a foglyokat három csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak a gyilkosok, szentségtörők, csalók, rablók és hamispénzverők, a másodikba a tolvajok, a szélhámosok, a harmadikba az adósok és más bűntények elkövetői. Az első csoportba tartozókat bilincsbe verték és vasrácsos cellákban őrizték. A második csoportba tartozó foglyok kalodában voltak, de a cella ablakán nem volt rács. A harmadik 8

1550. évi Törvénykönyv, 1649. évi Rendi Törvénykönyv


Általános rész

csoport foglyai a városbíróság épületeiben voltak. 1832-ben – főként a már meglévő jogi aktusok összefoglalásán alapulva – kiadták a száműzöttekre és őrizetbe vettekre vonatkozó szabályzatok és utasítások gyűjteményét. A cári Oroszország börtönrendszere jogi szabályozásának történetében fontos szerepet töltött be az 1845. évi rendelet a büntetésekről, mely a börtönök következő fajtáit határozta meg: javító fogolyszázad, kényszer- és dologházak, erődök, börtönök, rövid lejáratú börtönbüntetésekre szolgáló helyek. Az 1886-os szabályzat a munkáltatást a rendszer egyik alapjává tette. A börtönparancsnokok ellenőrzését a kormányzók és városparancsnokok látták el. A foglyok leveleit ellenőrizték, csak azokat a könyveket olvashatták, amelyeket előzőleg átnézett a börtönfelügyelő és a csendőrség. Újságok és folyóiratok olvasása tilos volt. 1911-ben a népi tömegek nyomására rövid időre megszüntették a megbilincselést, testi fenyítést, kényszerzubbonyt és a sötétzárkát. Lev Tolsztoj a Feltámadás című regényében keményen bírálta a büntetés végrehajtásának a cári börtönökben, fegyenctelepeken, kényszermunka-táborokban bevezetett rendjét. Állítása szerint: „Mindezeket az intézményeket tehát mintha csak arra találták volna ki, hogy annyi bűnt, annyi romlottságot sűrítsenek össze bennük, amennyit másféle körülmények között semmiképpen sem lehetett volna létrehozni, és azután ezt a sűrített bűnt és romlottságot széles körben terjesszék el a nép között.” Magyarországon a szabadságvesztésnek már Szent István Törvénykönyvében is nyoma volt, mely szerint aki pénteken húst eszik, annak egy hétig kell bezárva böjtölnie. Gláser István és Lukács Tibor véleménye szerint a böjtölésen volt a hangsúly, a szabadság korlátozása is ennek biztosítását jelentette. Szent László pedig így rendelkezett: „Oly esetben, ha nemes embert rokonai lopáson érnek, nem kell őt eladni, hanem vessék a tömlöc fogságába. Aki kivont karddal embert öl, vessék a tömlöcbe és vagyonát osszák szét.” A szabadságtól megfosztást ebben a korban nagyon súlyosnak ítélték, a módja pedig a szolgasággal sújtás volt. A szolgává vált személy a sértettnek, a családjának, az egyháznak a tulajdonába került, és így őrzéséről nem kellett külön gondoskodni. A szabadságvesztés harmadik nemeként a kiutasítást, száműzetést fogták fel, amikor szintén nem kellett gondoskodni a büntetés végrehajtásáról. Könyves Kálmán első dekrétumának 77. fejezetében előírta, hogy „Magyar nemzetbeli szolgát vagy akárkit, aki Magyarországon született […] senki el ne adjon külföldre.” Vannak, akik ezt a saját állampolgár kiutasításának első tilalmaként fogják fel. Az Árpád-korban azonban már megjelent a kényszerlakhely kijelölése és az internálás is. A Váradi Regestrumként ismert jegyzőkönyvtöredék közel négyszáz jogesettel igazolja, hogy a börtön létező intézmény volt. A peres eljárások bizonyítási szakaszában alkalmazott istenítéletek, az úgynevezett tüzesvaspróbák végrehajtásában a püspökség hosszú éveken keresztül közreműködött. A XIII. századból származó jogeset szerint ispánjukat törvénytelenségek és visszaélések miatt a király előtt bepanaszoló várnépek harmadfél márkát fizettek büntetésül, két jobbágy pedig „tartozik börtönt ülni, ott maradandók, ameddig az ispánnak tetszik”. Az Árpád-korban tehát a börtön (száműzetés, kiutasítás, internálás, státusvesztés) mellett részét képezte a büntetési rendszernek. A XV–XVI. századra már megjelent az „örökös börtön”. A XVII. századra kialakult a börtönök néhány fajtája. Volt börtöne a földesúrnak az úriszék mellett a várban, az uradalmi épületben vagy a kastély pincéjében. A vármegyei hatóságok szolgálatában a várakban voltak börtönök. A városok a városházán vagy annak pincéjében, avagy a hóhér házában alakították ki a „karcert”. A kor felfogása szerint a szabadságelvonás önmagában nem igazi büntetés, testi sanyargatással kell kiegészíteni. Együtt raboskodott az ítéletre váró és az elítélt. Annak ellenére, hogy városainkban és várainkban már a XV. századtól kezdve szokás volt a bűnelkövetéssel gyanúsítottaknak a városháza, a megyeháza, a vár félreeső föld alatti helyiségeiben való elzárása, de szabadságvesztés-büntetésről még Werbőczy Hármaskönyvében sem esett szó. A szabadságvesztés a magyar törvények gyűjteményében először a III. Károly uralkodása alatt kiadott 1723. évi XII. törvénycikkben jelent meg a vérfertőzés bűntettére. A büntetőjog forrásai a megyei és városi statútumok, az úriszékek önkényes gyakorlata és alkalmi törvények voltak. A bűnügyekben való bíráskodás jogát (a pallosjogot) a törvényhatósági joggal felruházott városok, valamint királyi privilégium alapján egyes földesurak is gyakorolták az úriszékeken. A börtönbüntetés fokozatos elterjedtével annak végrehajtására egészen a XIX. század közepéig a vármegyék, a törvényhatósági joggal felruházott városok és a pallosjoggal bíró uradalmak tömlöcei szolgáltak. Ezen kívül a katonaság váraiba, erődítményeibe adták át a hajóvontatásra és láncmunkára ítélt rabokat, valamint a politikai foglyokat. Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata először 1763-ban, a Helytartó Tanácsban merült fel, érezhetően a jól bevált németalföldi intézmény hatására. II. Rákóczi Ferenc nevéhez kapcsolódik Magyarország első katonai büntető törvénykönyve. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen alkották meg a katonai törvénykönyvet, amit az utókor röviden Edictum néven illetett. Tartalmazta a bűncselekmények tényállásait és a miattuk kiszabható büntetést. 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

Nyugat-Európa büntetőjogászainak és emberbarátainak mozgalmára a polgári ideológiák hazánkban is modern vélekedéseket hoztak felszínre a börtönökkel kapcsolatban. A Helytartó Tanács a fenyítő intézetek ellátását a vármegyékre bízta. Rendeletekben utasította a helyi hatóságokat, hogy állítsanak és szereljenek fel megfelelő börtönöket, alkalmazzanak őrszemélyzetet, osztályozzák az elítélteket. A megyék azonban az ezzel kapcsolatos anyagi terhek vállalásától elzárkóztak. Hazánkban az első kísérlet 1795-ben volt egy egyszerű büntetési rendszer megalkotására, középpontban a szabadságvesztés-büntetéssel. A büntetőkódex tervezetében lehet felismerni a büntetési elmélet fejlődésének kezdeteit. A kiemelten súlyos bűncselekményt elkövetők vagyona a királyi kincstárba került, ellenük a vádat ezért Magyarországon – hasonlóan Nyugat-Európa egyes országaihoz, így különösen Franciaországhoz – a királyi ügyek igazgatója és a Szent Korona ügyésze terjesztette elő, ezáltal ugyanis mód nyílt a vagyoni követelés behajtásának ellenőrzésére is.

Megjegyzés A királyi jogügyi igazgató kezdetben a király személyét ért bűncselekményekkel szemben lépett fel, majd a XVII. század elejétől kezdve egy állandó szervezetet, a királyi ügyigazgatóságot hozták létre, amely fő- és aligazgatóból, négy igazgatósági ügyészből és segédszemélyzetből állt. Fontos feladata volt a nyomozás és a vádképviselet mellett az, hogy felügyelt az államfoglyokra és ellenőrizte a kincstári követelések szabályszerű behajtását is.9 A felügyelet néhány hagyományos eszközével, így az államfoglyok fogva tartásának időszakonkénti ellenőrzésével, a látogatások vagy a beszélő engedélyezésével már ekkor találkozhatunk. A királyi jogügyi igazgató hatáskörébe tartozott a foglyok kezesség melletti szabadlábra helyezése; feltételezhetően mert a kezesség összege is a kincstárba folyt. A királyi jogügyi igazgatóság kisebb megszakításokkal majdnem az első ügyészi törvény hatályba lépéséig állt fenn. Az ügyek számának növekedéséből eredő igényre a XVII. század végétől megszervezték a tiszti ügyészi hivatalokat. A tiszti ügyészek már nem az alispán által megbízott, hanem a megyei nemesség által rendszeres időszakonként a megyei közgyűlésen választott, fizetett hivatalnokok voltak, akik óhatatlanul függtek választóiktól, a megyei nemességtől. Nyilvántartották az elítélteket és a kezesség mellett szabadságra helyezetteket. Rendszeresen ellenőrizték a tömlöcöket, ami azonban – a függő helyzetből adódóan – önmagában nem sok befolyást jelentett sem a fogva tartás embertelen körülményeinek megváltoztatására, sem a gyakran évekig elhúzódó büntetőeljárás menetére.

Megjegyzés Nem lehet azonban elvitatni azt, hogy mint egy bizonyos jogrend korabeli szolgái, egyfajta pozitív értelemben vett hatással, befolyással bírtak a kegyetlenség, az önkény fokozódásával szemben, keresve az emberi megoldásokat, a fejlődés útját. Tanúsítja ezt Bodó Mátyás, Gömör vármegye tiszti ügyészének „Iurisprudentia criminalis” című, 1751-ben Pozsonyban megjelent műve, amely a korabeli európai alkotások között kiemelkedő volt. A törvény előtti egyenlőség egyik első hazai megfogalmazását adta, a fogság embertelen körülményeinek enyhítését sürgette. A büntetőjog és a börtönügy reformjának a XVIII. század második felében impulzust adott Beccaria, aki humánusabb büntetéseket hirdetett. Angliában John Howard – korabeli francia börtönből szabadulva – a börtönügy megreformálásának szentelte életét.

Megjegyzés Híressé, azóta a börtönügy vezető gondolatává vált tétele a következő volt: „Tegyétek őket [bűntetteseket] szorgalmasokká és akkor becsületesek lesznek!” Reformlépéseinek alapeszménye az elítéltek elkülönítése, ésszerű anyagi ellátása, erkölcsi javítása, a kötelező munkavégzés, a börtönegészségügy javítása volt. Külön törvények szabályozták ezt követően a börtönügyet Angliában, Belgiumban, kodifikálták a szabadságvesztés végrehajtását Hollandiában és Norvégiában. Az angol parlament 1773-ban törvényt fogadott el a börtönegészségügyről, 1774-ben a börtönfelügyelők visszaélésének meggátolásáról, 1779-ben a szabadságvesztésről, amelyet magánelzárással és kemény munkával kell végrehajtani. 1791-ben a Constituante (Alkotmányozó Nemzetgyűlés) tette meg a büntetés alapjává a szabadságvesztést, majd az 1810. évi Code Pénal büntetési rendszerében már központi helyet foglalt el. A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása, ezen belül az elítéltek jogállásának

9

Vö. Pauler T.: Büntetőjogtan, II. kötet. Buda–Pest, 1873, 335. oldal


Általános rész

kérdése egyébként az európai államokban csak a XIX. század végén keltette fel a törvényhozás figyelmét. A feudalizmus büntetési rendszerének bírálói a büntetőeljárás kegyetlenségét támadták, a bűnnel arányos büntetést követeltek, hangoztatták a büntetési formák embertelenségét, követelték a javító célzatú büntetésvégrehajtási rendszer kialakítását. Az arisztotelészi elveken nyugvó, az egyház ideológiájától áthatott abszolút teóriák kíméletlen kritikája vette kezdetét. Voltaire, Montesquieu,Rousseau büntetéstani nézeteit Beccaria és Filangieri foglalták össze. Ezáltal vált el a büntetési elmélet a spekulatív filozófiától és lépett elő önálló szaktudománnyá. Beccaria, a relatív elmélet első nagy egyénisége szerint a büntetés célja nem lehet más, mint megakadályozni, hogy a bűnös új félelmet okozhasson polgártársainak; továbbá másokat hasonló cselekményektől visszatartani. Megfogalmazta azokat a klasszikusnak tekintendő büntetőjogi elveket, amelyek értelmében csak törvény szabhat ki bűncselekményre büntetést, ennek pedig arányban kell állni az elkövetett tettel, amivel az állampolgári jogok elévülhetetlen garanciáját alkotta meg, az erkölcsi kategóriaként értelmezett büntetésből jogi fogalmat alapított. Az abszolút büntetési elméletekKant és Hegel felfogásában a XVIII. század második felében ismét előtérbe kerültek.

Megjegyzés Kant szerint a büntetést kizárólag azért kell alkalmazni, hogy a bűncselekmény feltétlenül igazságos viszonzásban, megtorlásban részesüljön. Hegelnél a bűncselekmény a jog tagadása, ennél fogva a büntetésnek a jogsértés tagadásának kell lennie, a büntetés megtorlás, amelynek mértékét a tett határozza meg. A kanti–hegeli abszolút teória a feudális széttagoltság örökségét viselő német területeken kívül döntő befolyást a törvényhozásra sehol sem gyakorolt. A XVIII–XIX. században a büntetési rendszereket a különféle relatív elméletekre alapozták. Ezek a büntetés célját a hasznosságában jelölték meg, az újabb bűncselekmények elkövetésének megelőzésében.

Megjegyzés A büntetés célja kapcsolatot tételez fel a tett és a büntetés, valamint ennek hatása között. Az általános megelőzési elmélet a célt abban látja, hogy a büntetés az állampolgárokat visszatartsa a bűncselekmények elkövetésétől. Első képviselői közül Bentham a büntetés külső társadalmi tartalmát, Feuerbach pedig az emberekben lezajló belső hatását tárta fel. Bentham elmélete szerint a büntetés célja a közjó, Feuerbach pedig a bűnelkövetést támogató képzetek legyőzéséből indult ki. A különös megelőzés elmélete a cél meghatározásakor azt tartotta fontosnak, hogy a tettes ne kövessen el újabb bűncselekményt, a javítási elméletet továbbfejlesztve úgy foglaltak állást, hogy a büntetés egyetlen célja a bűnelkövető javítása neveléssel és munkáltatással. A büntetés-végrehajtás tudománya is a társadalomtudományok fejlődésének eredményeként alakult ki a büntetőjog tudományának talaján. A XIX. század első negyedében Németországban és Franciaországban, nem sokkal később az angolszász jogterületeken megindult a börtönügy tudományos feldolgozása, aminek lökést adott a börtönügyi kongresszusok sorozata. Az amerikai Livingstone a múlt század elején a börtönügy jelentőségét hangsúlyozta az igazságszolgáltatásban. Egyik híres tana volt, hogy „a börtönök szervezetétől és igazgatásától függ az egész büntetőrendszer sikere”. A bíró csak megállapítja a büntetés nemét és mértékét; de hogy a célját elérje a büntetés, az az elítélt egyéniségén felül a végrehajtás módján is múlik. Vagyis az ítélet egy forma, aminek tartalmat a végrehajtás ad.10 Magyarországon az első országos jellegű börtönt gróf Eszterházy Ferenc alapította 1772-ben, Mária Terézia uralkodásának idején, a Pozsony megyei Szemcz községben. A Szemczi Fenyítőház („Domus Correctoria”) szervezeti szabályait helytartó tanácsi rendelet állapította meg, a rabokat a törvényhatóság joga és ítélete alapján – félévi rabtartási költség előzetes lefizetése után – a Helytartó Tanács utalta be egy évnél hosszabb tartamra. A Helytartó Tanács 1772. április 13-án kibocsátott 1618. számú rendelete gondoskodott a felügyeletről. Újabb országos jellegű intézetet 1786-ban létesítettek Szamosújváron.

10

Vö. Wlassics Gy.: Új irányok és börtönügy. Jogtudományi Közlöny, 1904. évi 52. szám


Általános rész

A XIX. század 30-as, 40-es éveiben a társadalmi haladásért vívott harc egyik kulcskérdése Magyarországon is az igazságszolgáltatás reformja volt. Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szalai László és sokan mások keltették fel hazánkban az érdeklődést a büntetési rendszer iránt.

Megjegyzés A magyar tudományos élet képviselői mindig figyelemmel kísérték a külföld eredményeit, kísérleteit és szorgalmazták a hazai bevezetésüket. Nem rajtuk múlott, hogy az adott társadalmi viszonyok között erre nem, vagy csak kis részben, de akkor is csak időnként került sor. A magyar tudományos irodalom már a XIX. század közepe óta szorosan haladt a nemzetközi tudományos fejlődés nyomában. Az 1843. évi büntetőjogi reform, ezen belül a börtönügyi törvényjavaslat előtt már a tudományos irodalom számos jelentős alkotása látott napvilágot.11 Szemere Bertalan, Csatskó Imre, Sárváry Jakab, Balla Károly, Eötvös József, Lukács Móric büntetéselméleti munkái kifejezésre juttatták a reformkor fejlődést kereső tudományos gondolkodását. Megteremtették a magyar büntetőjog-tudományt, a tudományos büntetőjogi szemléletet. Európai nézőponttal, a nyugati irodalom széles körű ismeretével rendelkeztek, a polgári társadalmon alapuló büntetési rendszert akartak létrehozni. Korszerűen és reálisan közelítették meg az elméleti, jogalkotási és jogalkalmazási problémákat. Szemérénél és Eötvösnél főként Bentham, Csatskónál viszont Hegel hatása érződik. Valamennyien elfogadják a büntetésnek Grotius által megfogalmazott fogalmát azzal, hogy a büntetést a törvény határozza meg, csakis a bíróság szabhatja ki olyan személlyel szemben, aki a törvényben meghatározott bűncselekményt elkövette. Az abszolút és relatív elméleteket elvetve a francia irodalomból megismerhető, Rossi nevéhez fűződő egyesítő elméletet veszik alapul. Az elmélet hatását mutatja, hogy azt az 1843-as törvényjavaslat szinte teljes egészében hasznosította. Az 1827. évi VIII. törvény alapján tett kísérletet követően Deák Ferenc kezdeményezett újabb büntetőjogi reformot az 1832–1836. évi országgyűlésen. Ha kezdeményezése nem is vezetett eredményre, mégis fel tudta kelteni az érdeklődést az akkori fogházak iránt. Mintegy húszezer emberen hajtottak végre szabadságvesztésbüntetést, és olyan körülmények között, amely joggal váltotta ki nagyjaink haragját.

Megjegyzés Kölcsey Ferenc így írt a korabeli börtönviszonyokról: „A megyei fogháznak három osztálya volt. Egyik az alsó tömlöc, egy föld alatti pince vagy verem, ahol rendesen 70–80 rabló, gyilkos, gyújtogató rothadó nyirok és fojtó gőz közt összetorlaszolva őriztetett. Ide évenként egyszer vagy kétszer, égő fáklyák mellett, fegyveres hajdúk kíséretében, halványuló arccal és borzongó kebellel szállott le a főügyész, széjjel nézendő: van-e még sok közöttük, kiket perbe idézni és megítéltetni elfelejtett […] A másik két osztály az élők levegője, földszint épült: egy férfiak, egy asszonyok számára. E kettőben mindenféle rangú megrögzött és kezdő gonoszok, vigyáztatlan tettekért befogott ifjoncok és őrültek minden különbség nélkül együvé zárattak […] Ki idejövetelekor a becsületérzés valamely szikráját még szívében hordozta, vagy az emberi nem iránt tisztábban vagy homályosabban még valami hajlandóságot érzett, minden bizonnyal e kettő nélkül tért vissza a társaságba, onnan időről időre ide, mint honába ismét eljövendő.” Kossuth Lajos a Veszprémi Fogházról így írt egyik cikkében: „Lehetetlen volt el nem borzadnom, kút-forma lyukak, melynek mindenébe lábtól juthatni csak, szellőjük sincs, ablakuk természetes nem is lehet és az egyetlen nyílás, a kút szájának mondhatnók, egy sötét, parányi, 4–5 lépésnyi széles, zárt udvarkára nyílik, hová csak délben ér a napsugár, a szellő pedig sohasem.” Egy másik leírás Pozsony város fogházát mutatja be 1847-ben. Eszerint: „A cellák valóságos sírboltok, teljesen sötétek, büdösek, berendezésük egy faágy, melyen piszkos takaró és rabnak odaköltözésére szolgáló lánc van és a szükségvödör. A rabok itt is sok hónapon át várnak az ítéletre. Ruházatuk fityegő, piszkos, rongyos […] A rabok közt egy őrült teljesen meztelenül járt fel és alá, testén alig volt pont, mely ütések okozta sebektől ment. Egy halálos beteg rab szükségvödör közvetlen közelében van a falhoz láncolva […] A város joggyakorlata szerint az őrülteket a rabok közé zárják.” Deák Ferenc így látta 1840-ben: „Börtöneink pedig sok helyen olyan állapotban vannak, hogy azoktól az emberiség szelídebb érzete méltán visszaborzad. A büntetés célját veszti a közállományra nézve, midőn a vétkesen sújtva csak bosszul, de nem javít, s hol a börtön egyedül szenvedésnek helye, s ahol az erkölcsi jobbulásra figyelem nincsen, ott sem a büntetésnek szigorúsága, sem annak a vétkest Eötvös J.: Vélemény a fogházjavítás ügyében. Pest, 1838; Balla K.: Vélemény a büntetésmód javítása iránt, Pest, 1841; Eötvös J. – Lukács M.: Fogházjavítás. Pest, 1842. Ezen kívül Szemere Bertalan, Sárváry Jakab, Csatskó Imre büntetőjogi elméleti munkáit kell feltétlenül említeni. 11


Általános rész

bizonyosan sújtó gyorsasága nem elég a büntetteknek kevesítésére, mert félelem jobb erkölcsök nélkül még nem nyújt kezességet a közállománynak arról, hogy törvényei tiszteletben tartatnak nálunk. Pedig fájdalommal kell megvallanunk, a tömlöcök mégsem javító helyek, hanem nagyrészben a vétek oskolái valának, s gyakran akit indulat vagy könnyelműség vétekbe kevert, de keble fogékony volt még a jóra, s az erkölcs útján csak megbotlott, de szíve romlott még nem vala, mint vétkét bánó bűnös kerül a börtönbe, s mint kitanult gonosztevő hagyja el azt.”12 A reformkor nagyjai megsemmisítő bírálattal illették az uralkodó büntetési eszméket és gyakorlatot, a büntetésvégrehajtást.

Megjegyzés Kossuth Lajos a Pesti Hírlap 1841. évi 45. számában írt cikket „Büntetőjog” címen, amely a következőket tartalmazta: „Egykor a büntetőtörvényszék, melynek tagja valék, tömegben ment le a tömlöcz foglyait megnézni. Kinyittattuk a magányos, sötét czelláknak, vagyis inkább ablaktalan ölnyi kalitkáknak vas ajtajait, s egyiknek hideg kőtábla padozatáról előnkbe vánszorog egy sápadt alak és lábainkhoz omlik, s összetett kézzel könyörög fel hozzánk: Uraim! Az irgalmas Isten nevére kérlek, adjatok valakit, akihez egy szót szólhassak, legyen bár őrjöngő bolond, csak ember legyen.” Deák Ferencnek, a „zalai követnek” az 1840. évi országgyűlés után megyéje gyűlésén elmondott jelentése szerint: „Korunkban minden művelt nemzet különös figyelmet fordít büntető törvényeinek javítására és börtöneinek a javító rendszerének célszerű rendezésére.” A híres követjelentést követő időben, pontosan 1841. november 28-ára hívta egybe a nádor a törvény által kiküldött országos választmányt Pestre. Deák Ferenc is Pestre érkezett, nagy ünnepléssel fogadták, ő pedig lakása erkélyén Kossuth, Széchenyi, Dessewffy, Eötvös társaságában hallgatta az üdvrivalgásokat. Erről az eseményről a Pesti Hírlap „Deák Ferenc megtiszteltetése” címmel tett közzé cikket. Ebben olvasható: „A büntetőjogi eszmék phasisai az emberi nem civilizációjának világ útján tájékozódó mérföldkövek gyanánt állanak. Egy büntetőtörvénykönyv által egy nemzet civil sajtója fölött tán századokra koczka vettetik, mert a börtönrendszer néperkölcsiségének, népjellemnek, népnevelésnek nem egyedüli; de egyik leghatalmasabb factora…”. Igen gazdag és mindmáig teljességében feltáratlan az az anyag, amit a börtönügyi javaslatot előkészítő országos választmány, a kerületi gyűlések, az országgyűlési viták, a szakirodalom és a sajtó képviselői tettek le akkor az asztalra. Elkészült a „Felírás a börtönrendszer tárgyában”, amelyet az országgyűlés az uralkodóhoz szentesítésre felterjesztett. Megindokolták, hogy miért terjesztenek fel előbb törvényjavaslatot a börtönrendszerről, mielőtt a büntető törvénykönyv felterjesztése megtörténne. Az indokolás szerint azért, mert „különösen siralmas és közaggodalmat okozó a tömlöczök állapota hazánkban, azért, mert a bűnelkövetők a törvényhatóságok szerint változó, hasonló bűnösök különböző mérték szerint bűnhödnek […] különböző igazság szerint…”. Azért, mert a büntetés-végrehajtás során nincs elkülönítés, osztályozás, rosszak a feltételek, ami testi és erkölcsi romláshoz vezet és „a szabad élet tág mezején megkezdődött romlottság ezekben rendszerint bevégeztetik”. A börtönök, tömlöcök, fogházak állapotát a XIX. század első felében tehát középkorinak, embertelennek jellemezhetjük. Felső szintű jogszabály a szabadságvesztés végrehajtására nem volt, egyes megyék házi szabályokat és fegyelmi rendelkezéseket adtak ki. A rendezetlenséggel együtt járt a lazaság és a korrupció, a visszaélés. A rabok élelmezése önmagukat terhelte. Az őrök sokszor együttműködtek a „hétpróbás útonállókkal”, pénzhamisítókkal, tolvajokkal. Az elítélt nők ki voltak szolgáltatva a férfiaknak, elsősorban a börtönőröknek.

Megjegyzés Eötvös Józsefet már munkássága kezdetén nagyon komolyan foglalkoztatta a büntetőhatalom eszköztára és hatékonysága, mint amely az állam és társadalom viszonyában a közvetítő szerepet tölti be, megtestesítve az elnyomást, az igazságtalanságot. Ez kifejezésre jutott az 1837-ben írt „Szegénység Irlandban” c. tanulmányában is. Véleménye szerint a bíró csak a tettet képes megítélni, a személyiség kivizsgálására nincs lehetősége. Lukács Móriccal közösen publikált tanulmányból az tűnik ki, hogy a büntetés célját a represszióban és a javításban látják.

12

Kiemelés: Balogh L. – Horváth T.: Büntetés-végrehajtási jog, I. kötet. BM Könyvkiadó, Budapest, 1983, 157–158. oldal


Általános rész

A Magyar Tudományos Akadémia 1839-ben pályázatot hirdetett a következő címmel: „Határoztassék meg a büntetés értelme és célja, adassanak elő annak biztos elvei, s ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztük helyet a halálbüntetés és mely esetekben, miképpen és mily sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban?” A tizenkét pályázó közül az első díjat Szemere Bertalan, a második díjat Sárváry Jakab nyerte el. Az 1840. évi országgyűlésen megalakított országos bizottság a büntetőjog kodifikációjára irányuló javaslatát 1843-ban terjesztette elő. Az 1843-asbörtönügyi javaslat 387. §-ában tartalmazza a büntetés-végrehajtás alapvető jogi szabályait. Tartalmaz rendelkezést többek között az elítéltek anyagi, egészségügyi ellátására, a büntetés-végrehajtási személyzet feladatköréről, javadalmazásáról és jogi helyzetéről, a büntetés-végrehajtási intézményekről és igazgatásukról. Nincs még benne szó viszont az elítéltek jogairól. Lényegében a bűnhődés és javítási elmélet, főként az utóbbinak a benthami változata hatja át. A javaslat előirányozta a törvényhatósági (megyei, városi) fogházak és börtönök, valamint kerületi, azaz országos börtönök építését. A fogházakba a vizsgálati foglyok és a fogságra ítéltek, a megyei börtönökbe a fél évnél rövidebb rabságra ítéltek, a kerületi börtönökbe pedig a fél évnél vagy annál hosszabb tartamú rabságra ítéltek kerültek volna. Hatására Bihar, Komárom, Nógrád és Tolna megyében is épültek magánrendszerű börtönök. Az abszolutizmus korában életbe léptetett osztrák büntetőtörvények az 1852–1861. években voltak érvényben. 1854-ben egy osztrák igazságügy-miniszteri rendelet intézkedett a magyarországi fogházak nemeiről, szervezetéről és a foglyokkal való bánásmódról.

Megjegyzés Előrelépést jelentett az elítélt férfiak és nők elkülönítése, a munkakényszer keresztülvitele, az élelmezés, az anyagi és egészségügyi ellátás rendezése. Az osztrák börtönrendszer azonban ennek ellenére alacsonyabb szinten állt, mint az 1843-as javaslat. A megyei és városi börtönök elégtelenek voltak. Ebben az időszakban épült az illavai, a nagyenyedi, a lipótvári, a munkácsi intézet. Létrehozták a váci és a márianosztrai fegyházat, az utóbbiba 1858-tól nők kerültek. Megjegyezhető, hogy nők voltak Nagyenyeden és Zágrábban is. Az új intézetekben is kedvezőtlenek voltak a higiénikus viszonyok, silány az élelmezés. Az elítéltek munkáltatásáról, élelmezéséről a vállalkozók gondoskodtak az állammal kötött bérleti szerződés alapján. Visszaállították a testi fenyítést, a súlyos börtönre ítélt rabot éjjel-nappal lábbilincsben tartották, kemény fekhelyet, magánzárkát, bot- vagy vesszőverést rendszeresítettek. A fegyintézetek a Helytartó Tanács felügyelete alatt maradtak, a hatósági börtönök pedig a megyei kormányzók, főispánok felügyelete alatt állottak. A Szemere Bertalan, Deák Ferenc, Eötvös József által képviselt európai szellemiségű börtönügyi gondolkodás méltó folytatója, Horváth Boldizsár igazságügyi miniszter a külföldi börtönök tanulmányozásával bízta meg Csillag László osztálytanácsost és Tauffer Emil fogalmazót. Ennek eredményeként jelentek meg az 1870. június 11-én kelt „Házszabályok és szolgálati utasítások a fegyintézeti hivatalnokok és őrök számára”, amelyek nagyrészt érvényben voltak még a két világháború között is. A XIX. század utolsó harmadában Pauler Tivadar elmélete vitte tovább a reformkor gondolatait. Az 1867-es kiegyezés után gyors ütemben indult meg a polgári jellegű államapparátus és jogrend kiépítése. Azonban már ezt megelőzően, 1861-ben az Országbírói Értekezlet visszaállította az 1848 előtti büntető törvények hatályát, kifejezetten megtiltotta a rendi különbségeket és a testi büntetések alkalmazását is. Ismét az egységes irányítás nélküli tiszti ügyész és a kincstár képviselője lett a közvádló.

Megjegyzés 1860-ban az osztrák birodalmi költségvetés mindössze 23 000 forintot szán a magyar korona országainak fegyintézeteire, ezt a kiegyezést követő 5 évben a joviális magyar parlament 700 000 forintra emelte. Főként építésre, bővítésre és a rabipar feltételeinek kialakítására, valamint a személyi állomány javadalmazására (ez a teljes igazságügyi költségvetés 20–23 százaléka volt). A nagyságrendek illusztrálására példaként hozható fel a Váci Fegyház, amely ebből 130 000 forint körüli összeget kapott évenként, az ipari tevékenységből származó bevétele 15–18 ezer forint volt. Egy bíró javadalma 2000–2500 forint, a fegyintézeti igazgatóé 800–1200 forint volt, a királyi tábla hivatalszolgái 300–500 forintot kaptak, a fegyőri fizetés pedig 120–180 forint volt.


Általános rész

A fejlődés jelentős állomásának tekintik a törvényhatósági börtönök átvételét. Az 1869. évi IV. törvény ugyanis az igazságszolgáltatást elkülönítette a közigazgatástól, megszüntette a törvényhatóságok bírói hatalmát, s az 1871. évi XXXI. törvény 32. §-a alapján a törvényhatóságok átengedték a börtöneiket és azok felszerelését az újonnan szervezett bíróságok részére, az 1871. évi XXXIII. törvény pedig a királyi ügyészek alá rendelte a bírósági fogházakat. A hazai, központilag irányított büntetés-végrehajtási rendszer kialakulását innen lehet számítani. Az ügyészeknek széles körű tevékenységük során feladatuk és jogosítványuk volt többek között felügyelni a jogerősen kiszabott büntetések végrehajtására. Magyarországon a jogilag szabályozott egységes büntetésvégrehajtási rendszer kialakulásában, annak fejlődésében, humanizálásában fontos szerepet játszott az ügyészség. Még ugyanebben az évben az 1871. évi LII. törvény eltörölte a testi büntetést és megszüntette a bilincsnek mint büntetési nemnek az alkalmazását, de mint fenyítőeszköz megmaradt. Az igazságügy-miniszter 1874-ben kiadott 696. számú rendelete már egy végrehajtási rendszer kialakítását tükrözte, amelynek legfőbb irányítója az Igazságügy-minisztérium lett.

Megjegyzés A büntetés-végrehajtási szervezet kialakulása során egyébként hosszú ideig vitatott kérdés volt a világon, hogy társadalmi funkciójára tekintettel az intézményrendszert a belügyi vagy az igazságügyi igazgatásnak kell alárendelni. Történelmi tapasztalatok szerint mindkét megoldás lehet helyes, célszerű, jól szolgálhatja a törvényesség elvét. Angliában például a büntetés-végrehajtás szervezete hagyományosan a belügyminisztérium igazgatása alá tartozott és tartozik még ma is, míg a skandináv és az európai államok többségében az igazságügy-minisztérium felügyelete és igazgatása alatt áll. Törvényességi szempontból figyelmet érdemel, hogy az említett rendelet szerint fogházba és börtönbe rendszerint csak bírósági ítélet, határozat, rendelet, meghagyás vagy megkeresés alapján lehet valakit befogadni. Az igazságszolgáltatás reformja hosszabb előkészítés után az 1878. évi V. törvénnyel elfogadott büntető törvénykönyvet eredményezte, amelyet a szakirodalom – kodifikátora után – Csemegi-kódexként tart számon. A Csemegi-kódex több tekintetben is jelentősen eltért az 1843. évi javaslattól, az osztrák, német, francia, belga és olasz javaslatokat vette figyelembe. Döntő változást hozott a szabadságvesztés-büntetés szerkezetében.

Megjegyzés A szabadságvesztés végrehajtásáról nem külön törvény rendelkezett, hanem a büntetési rendszerről szóló fejezet tartalmazta a szabadságvesztés-büntetésre és annak végrehajtására vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket. A részletszabályok kidolgozását az igazságügy-miniszter rendeleti hatáskörébe utalta. A Magyar Büntető Törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről, az 1878. évi V. tcz. az akkor Európában már elfogadott fokozatos rendszert vezette be a magánrendszer helyett. A szabadságvesztés több nemét (fegyház, börtön, államfogház, fogház és elzárás) állapította meg, a büntetés-végrehajtást a fokozatos börtönrendszerre alapította, ami több új intézmény – magánzárkás intézetek, börtön, közvetítő- és javítóintézetek – létesítését tette szükségessé. A kódex a büntetőjogi repressziót tekintette fő feladatának a bűnelkövetők pszichikus sajátosságait szem elől tévesztve. „A kor követelményeinek megfelelően jól beilleszkedett a XIX. század második felének korszerű, a burzsoá törvényességre, jogegyenlőségre és a büntetések humanizációjára alapozott nagy európai törvénykönyvek sorába”13 Csemegi Károly büntetési elméletét a büntetőjog alapelvei címen építette be az első magyar büntetőtörvénykönyv miniszteri indokolásának szövegébe, amelyben lényegében Szalai, Szemere, Eötvös és a többiek polgári igazságelméletét igyekezett érvényesíteni. Csemegi elméletének sajátossága, hogy megalapozza és magyarázza a büntetési rendszert, annak céljait, a büntetés kiszabásának elveit. Kijelöli a büntetőjog határait azáltal, hogy a büntetés alapjáról és céljáról vallott felfogásból következtet vissza a büntetendő cselekmények körére, annak szükséges határaira. Az új törvénykönyvek életbe léptetésével (1880. évi XXXVII. tc.) egy időben a 2106/1880. IM E. számú rendelet és ennek mellékletei (fegyház-, börtön-, fogházrendtartások stb.) részletesen szabályozták a büntetés13

Horváth T.: Az első magyar büntetőkódex száz év távlatából. Jogtudományi Közlöny, 1979/4. szám, 200–201. oldal


Általános rész

végrehajtást. Jelentős börtönépítési program vette kezdetét. A meglévő fegyintézetek mellé a század végére felépült a Szegedi Börtön (1881), a Soproni Fegyház (1884), a Budapesti Országos Gyűjtőfogház (1896) és több megyei törvényszéki fogház. A közvetítő intézetek (Kisharta, Lipótvár, Vác, Nagyenyed, Márianosztra) az ír fokozatos rendszernek megfelelően épültek ki.

Megjegyzés A századfordulóra Magyarországon 9 országos büntetőintézet, 65 törvényszéki és 313 járásbírósági fogház működött. Az elítéltek átlagos létszáma 13 000 fő körül alakult, férőhely mintegy 17 000 elítélt részére volt biztosítva. Ezt a hálózatot olyan speciális intézmények egészítették ki, mint az Igazságügyi Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, Országos Rabkórház, Országos Börtönügyi Múzeum, Bűnügyi Embertani Laboratórium, Börtönügyi Tauffer Könyvtár. 1880 és 1896 között csaknem kétmillió forintot költöttek új börtönök építésére és bővítésére (tulajdonképpen ma is ezeket használjuk nagyrészt). Az ír fokozatos rendszer értelmében az elítéltek büntetésüket fegyházban és börtönben négy-négy fokozatban (magánelzárásban, közös munkáltatásban, közvetítői intézetben és végül feltételes szabadságon) töltötték, fogházban pedig három fokozatban (a közvetítő intézet kiesett). A három évet el nem érő fegyházra ítélt férfiaknál és nőknél nem az ír, hanem az angol rendszer szerint történt a végrehajtás. A büntetés letöltése magánelzárással kezdődött, ami a büntetés egyharmad részéig, de legfeljebb egy évig tartott. Amennyiben a magánelzárás az elítélt egészségét vagy szellemi épségét veszélyeztette, félbe kellett szakítani. Az egyedüllét mellett más megszorításokat is alkalmaztak, így pl. az étel mennyiségének csökkentését. A magánelzárás kiállása után következett a nappali közös munka és éjjeli magánelzárás. A munkáltatást részben a vállalkozói, részben a házi kezelés rendszerében szervezték meg. A közvetítő intézet feladata az elítéltek előkészítése a szabadulásra és a társadalomba beilleszkedésük elősegítése volt. Azok kerülhettek ide, akik jó magaviseletükkel, szorgalmukkal a javulásra alapos reményt nyújtottak, a határozott tartamú büntetés kétharmad részének, az életfogytig tartó fegyházra ítéltek pedig tíz év letöltése után. „A közvetítő intézetbe való átszállításra a felügyelő bizottság javaslatára az igazságügy-miniszter határozott. A felügyelő bizottság tagjai voltak: a törvényszék elnöke vagy helyettese, az ügyészség elnöke vagy helyettese, a fegyintézet igazgatója, a lelkész, a tanító és a törvényhatósági közigazgatási bizottság által választott két állampolgár.” 14 A börtönre ítéltek a közvetítő intézetekbe már nem jutottak el, mivel a férőhely még a „fegyencek” számára sem volt elegendő. Az elmélet művelői sürgették, hogy minden fegyház és börtön mellett létesítsenek egy-egy ilyen intézetet, ez azonban nem valósult meg, sőt, az 1920-as, 1930-as években a még meglévő közvetítő intézetek is megszűntek. Az államfogházban a büntetést egyedül a személyes szabadság elvonása jelentette, tipikusan kivételezett formájú büntetés volt. Az úgynevezett államfoglyot számos kedvezmény megillette, így a saját ruha, ágynemű, bútor használata, fogyaszthatott bort, sört; dohányozhatott, nem terhelte munkavégzési kötelezettség stb. A fogházra ítéltek enyhébb szabályoknak voltak alávetve, mint a fegyházra és börtönre ítéltek. Az egy évnél rövidebb időre ítéltek magánzárkába sem kerültek, mindjárt a közös munkáltatás fokozatát kezdték meg rajtuk. A törvényszéki fogházakban könnyebb ipari munkát (kosárfonás, cipész, asztalos, szabó stb.), a járásbírósági fogházakban pedig a fenntartással kapcsolatos munkát (favágás, belső házimunka) végeztek. A századfordulón kezdtek rátérni a foglyok szabadban, kertészetben, szőlészetben való foglalkoztatására. A szakirodalom a munkáltatást nevelési eszköznek tekintette, a valóság azonban az elítélt munkájának a nagyfokú nyereségérdekeltségű kihasználása volt. Az egyes büntetési nemek végrehajtása különbözött egymástól a magánelzárásban, az olvasási tilalomban, a munkajutalomban, az élelemben, a sétaidőben, a levelezés és látogatás kedvezményében, a látogató fogadásának gyakoriságában, a fegyelmi büntetések nemében. A magyar börtönügy átfogó kiépítésére lényegében a Csemegi-kódex életbe léptetését követően került sor. Az irodalom ekkor, de már ezt megelőzően is, számottevő elméleti munkát produkált. 15 A század végén Tauffer Emil, Fayer László, Balogh Jenő és más jeles elméleti és gyakorlati szakemberek fejtették ki véleményüket a börtönrendszer hiányosságairól és tettek javaslatokat annak korszerűsítésére. A századfordulótól sem szakadt meg e munkák sora, egymás után jelentek meg

Gláser I.: A szabadságvesztés-büntetés végrehajtása. Történeti áttekintés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 111–112. oldal 15 Pulszky Á. – Tauffer E.: A börtönügy múltja, elmélete, jelen állása, különös tekintettel Magyarországra. Pest, 1867; Bozóky A.: A börtönügy legújabb haladásai. Pest, 1867 14


Általános rész

komoly pönológiai művek.16 A századforduló idején kialakult új felfogás kapcsolatban volt a klasszikus és a különféle reformirányzatok küzdelmével. A vita középpontjában az állt, hogy az egyént cselekményéért bűnösségének és a cselekmény tárgyi súlyának arányában kell-e büntetni, avagy a cselekmény csak indokul szolgál arra, hogy az egyén ún. személyi veszélyessége alapján alkalmazzanak vele szemben biztonsági intézkedést. A XX. század elején a tudományos irodalomban a büntetés jelenét, valamennyi alapkérdését átértékelték. Somló Bódog, majd Friedmann Ernő és Vámbéry Rusztem hatására a pozitivista gondolkodás tört előre jelentősen. Ennek ellenére azonban a pozitivista célgondolat egyoldalúságával szemben az egyesítő elméletek gyakorlatiasságának volt szemmel láthatóan nagyobb szerepe, ami a magyar irodalomban főként Angyal Pál, Fayer László és Finkey Ferenc munkáiban jut kifejezésre. Az elmélet a hangsúlyt arra helyezte, hogy összeegyeztesse a büntetésnek mint igazságos megtorlásnak az elvét a társadalom védelmének gyakorlati célkitűzéseivel. Érdeme, hogy igyekezett megőrizni az állampolgári szabadság büntetésjogi garanciáinak koncepcióját. Hazai szakirodalmunk (Tauffer, Fayer, Vámbéry stb.) igen kemény hangon bírálta az igazságügyi kormányzatot a börtönügy fejlesztése terén történt mulasztások miatt. Az irodalom képviselői mellett a Magyar Jogászegylet 1888-ban megalakult Börtönügyi Bizottsága is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy sikerült valamelyest fejleszteni a büntetés-végrehajtást. Ennek egyébként akkor még külföldön is visszhangja volt, amit példáz, hogy 1903-ban Liszt Ferenc, a berlini büntetőjogi szeminárium igazgatója Magyarországra küldte Georg Langer államügyészt a progresszív rendszer tanulmányozására, aki könyvet is írt e tanulmányútjáról. 17 Egyébként a korabeli nemzetközi szakirodalomban a magyar büntetés-végrehajtási rendszernek jó hírneve volt, ha megkésve is indult el a fejlődés útján, de a korabeli, legújabb elképzeléseket alkalmazta. Az elítéltek jogi helyzetével kapcsolatos szabályokat – a büntetőjog és a büntetőeljárás-jog mellett – már a századfordulón is említették hazánkban a jogtudomány művelői. Angyal Pálés Finkey Ferenc is rámutatott arra, hogy a büntetés-végrehajtással kapcsolatos kérdések önálló szabályozást igényelnek. Irk Albert már magától értetődő természetességgel osztotta fel a büntetőjogot a ma is követett három fő részre. A fogházba való befogadás az ügyészség vagy a járásbíróság rendelkezése alapján történt. Az országos büntetőintézetekbe pedig csak az igazságügy-miniszter előzetes írásbeli engedélye alapján lehetett befogadni a „rabokat és a fegyenceket”. Az 1871. évi XXXIII. tc. 17. §-a és a Bűnvádi Perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) 494. §-a értelmében a törvényszék hatáskörébe tartozó bűnvádi ügyben a királyi ügyészséget illette az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság, valamint a jogerős ítélet végrehajtásának foganatosítása. A Bp. 559. §-a alapján pedig járásbírósági ügyben a büntetés végrehajtását a királyi ügyészség ellenőrzése mellett foganatosította a járásbíróság. A főügyész felügyeletet gyakorolt és jelentést tett a fogházak állapotáról; a legfőbb felügyeletet pedig az igazságügy-miniszter gyakorolta.18 A koronaügyészség megszervezésére 1900. január 1-jén került sor, ekkor lépett életbe a Bp., amelyet csak az 1951. évi III. törvény helyezett hatályon kívül. A bírósági fogházaknak a királyi főügyész a másodfokú, 19 az igazságügyi miniszter a harmadfokú felügyeleti hatósága volt. Az Országos Büntetőintézet Igazgatósága közvetlenül az Igazságügyi Minisztériumnak volt alárendelve.

Megjegyzés A királyi ügyészség vezetője vagy annak helyettese, mint a törvényszéki fogház felügyelője, nemcsak vádhatóság, hanem börtönügyi hatóság is volt; éppúgy, mint a fogházzal rendelkező járásbíróság elnöke és helyettese, valamint az Országos Büntetőintézet Igazgatósága. A fogházvezető tiszt (fogházfelügyelő vagy fogházgondnok) a királyi ügyészség vezetőjének vagy helyettesének felügyelete alatt vezette a fogházat, az őrszemélyzet közvetlenül neki volt alárendelve. A felsőbb hatóságoknak ahhoz, hogy a felügyeleti és intézkedési jogaikat gyakorolhassák, alaposan ismerniük kellett az alsóbb hatóságok működését, az intézetek állapotát és szükségleteit. Ezt a célt Vajna K.: Hazai régi büntetések. Budapest, 1906; Finkey F.: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933; Gedeon E.: A szabadságvesztés végrehajtásának reformkérdései és az ezekből folyó új büntetőrendszer. Sopron, 1926 17 Langer, G.: Der Progressive Strafvollzugin Ungarn, Kroatien und Bosnien. Berlin, 1904 18 A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. tc. 25., 27. §; 696/1874. IM számú rendelet (M.VI. 282/179. §) 19 1871. évi XXXIII. tc. 27. § d) pont, és 1891. évi XVII. tc. 2. § (3) pont 16


Általános rész

szolgálták a helyszínen foganatosított felügyeleti vizsgálatok és az alsóbb hatóságok jelentései. Kétféle felügyeleti vizsgálat volt. A konkrét panasz vagy a felettes hatóság észlelése alapján elrendelt „alkalmi felügyeleti vizsgálat” a panasz tárgyára vagy a hivatalból észlelt szabálytalanságra terjedt ki. Az „időszaki vagy általános felügyeleti vizsgálat” annak megállapítására irányult, hogy a fennálló szabályoknak megfelelően történik-e az intézet igazgatása, a büntetések végrehajtása. A vizsgálatot a nyilvántartó könyvek és egyéb iratok megtekintésével kezdték, meghallgatták az alkalmazottakat és a fogvatartottakat, megszemlélték az intézet helyiségeit. A királyi ügyészség vezetőjének havonként legalább egyszer meg kellett vizsgálnia a felügyelete alatt álló törvényszéki fogházat, évenként egyszer – szükség esetén a főügyész tudtával többször is – vizsgálatot kellett foganatosítani a területén lévő járásbírósági fogházakban is. 20 Az utóbbi vizsgálat a büntetések végrehajtásán kívül kiterjedt a bűnügyi költségek behajtására és a járásbíróság által kezelt ellátmányra is. A vizsgálat alapján az ügyészség vezetője írásba foglalt közvetlen intézkedést tehetett a fogházi rendre és az őrszemélyzetre vonatkozóan; a járásbíróság vezetőjének megadhatta a szükséges útbaigazítást. Ha az észlelt szabálytalanságokat a járásbíróság vezetője önként nem szüntette meg, vagy ha azok fegyelmi vagy büntető felelősségre vonást igényeltek, az ügyészség vezetője a törvényszék vagy az ítélőtábla elnökéhez, esetleg az igazságügyi minisztériumhoz volt köteles fordulni. A vizsgálati jegyzőkönyvet az „útinaplóval” együtt a főügyészhez kellett felterjeszteni (36.262/1891. és 462/1893. rendelet). A főügyész, ha szükségét látta, úgy maga is foganatosíthatott vizsgálatot a járásbírósági fogházban. Az ügyésznek őrködnie kellett a büntetés-végrehajtás, a foglyokkal való bánásmód, azok őrzése, élelmezése, ruházattal való ellátása, a fogházi rend, a fegyelem szabályainak betartása felett, és a törvénysértések kiküszöbölése végett intézkednie kellett. A királyi főügyész minden évben jelentést és javaslatot tett a törvényhozás számára a tapasztalatairól, a fogházak állapotáról. A bírósági fogházak felett ellenőrzési joga volt az illetékes közigazgatási bizottságnak is, amely börtönügyi küldöttsége útján vizsgálta meg időnként a fogházakat, főleg az élelmezés, a közegészségügy és a fegyelem szempontjából. Szabálytalanság vagy hiányosság észlelése esetén a királyi ügyész meghallgatása után intézkedtek, mégpedig határozat formájában. Ez ellen a királyi ügyész fellebbezhetett az igazságügy-miniszterhez. A főügyész vagy helyettese legalább kétévenként megvizsgálta a területén lévő törvényszéki fogházakat és a vizsgálat eredményéről jelentést tett az igazságügy-miniszternek.21 Az országos büntetőintézetek általános felügyeleti megvizsgálására az igazságügy-miniszter időnként miniszteri biztost küldött ki.22 Éppen olyan joga volt ilyenkor ezekben az intézetekben, mint a főügyésznek a törvényszéki fogházakban, azaz joga volt a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségétől végleg elzártak újabb kérelmének, valamint a fegyencek (fegyházban lévők) személyes kegyelmi kérelmeinek átvételére is. A felügyeleti hatóság (királyi ügyész, főügyész, miniszteri biztos, igazságügy-miniszter) az alkalmi vagy időszaki vizsgálat eredményéhez képest utasíthatta az alája rendelt hatóságot, illetve annak tagját az észlelt szabálytalanság megszüntetésére és a hiányok pótlására. Az egyes alkalmazottat felügyeleti jogkörében szóbeli vagy írásbeli megintésben részesíthette, rendbírsággal sújthatta, állásából felfüggeszthette, fegyelmi eljárást rendelhetett el, intézkedhetett bűnvádi eljárás megindítása iránt.

Megjegyzés A fogházfelügyelők fegyelmi hatósága első fokon az ügyész, másodfokon a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya, harmadfokon a minisztériumi fegyelmi bizottság volt. Az utóbbi ellen azonban csak akkor lehetett fellebbezni, ha a közigazgatási bizottság az elsőfokú határozatot megváltoztatta, ha a „panaszlottat áthelyezésre, rangbeli lejjebbítésre vagy hivatalvesztésre” ítélték. Az utóbbi három esetben az ügyésznek hivatalból kellett fellebbeznie. A szóbeli vagy írásbeli rosszallást kiszabó ügyészi határozat ellen nem volt helye jogorvoslatnak. A fogházi őrszemélyzet tagjaival szemben első fokon az ügyészt, másodfokon a főügyészt illette meg a fegyelmi jogkör gyakorlása.

1871. évi XXXIII. tc. 25. § 1871. évi XIII. tc. 27. § és 1891. évi XVII. tv. 22 Börtönrendelet 89. §, Fegyházrendelet 72. és 90. § 20 21


Általános rész

A felügyeleti hatóságok közreműködtek a büntetés-végrehajtás alkalmazottainak fegyelmezésében, de a jutalmazásban is. Az ügyészségek vezetői és az igazgató is minden tisztviselőről minősítő kimutatást vezettek, amit év végén felterjesztettek az igazságügy-miniszterhez. A hivatali kötelesség pontos és buzgó teljesítéséért az ügyészség vezetője, a főügyész, illetve az igazgató elismerését fejezhette ki. A főügyész a kitüntetésre érdemesnek bizonyult fogházőröket címzetes fogházőrmesteri címmel ruházhatta fel. Ugyanígy egyes börtönőrök börtönőrmesteri és fegyőrök főfegyőri címmel voltak felruházhatók. A címzetesek azonban nem haladhatták meg az őri létszám 5 százalékát. A felügyeleti hatóságok az alájuk rendelteket a felügyelet gyakorlása céljából nyilatkozatra és a szükséges iratok előterjesztésére kötelezhették. A járásbíróság vezetője a járásbírósági fogházban elhelyezett letartóztatottak számáról és a fogház állapotáról negyedévenként értesítette az ügyészség vezetőjét (Fogházrendelet 180. §). A fogházakban előfordult szökésekről az ügyészségek és járásbíróság vezetőinek haladéktalanul jelentést kellett tenniük az illetékes főügyészhez; a főügyész a hatósága területén lévő fogházakban előfordult szökésekről havonta, fontosabb ügyekben esetenként tüzetes jelentést tett az igazságügy-minisztériumnak. Az 1892. évi XXVII. tc. 3. §-a szerint a büntetéspénzek is az igazságügy-minisztérium kezelése alá tartoztak és letartóztatási intézeti építkezésekre, javítóintézeti és rabsegélyezési célokra voltak fordítandók. Ugyanezen törvénycikk 4. §-a szerint ezek az összegek „Büntetéspénzek Országos Alapja” elnevezés alatt voltak kezelendők, amely 1921-ben szűnt meg és került az igazságügyi tárca rendes bevételei közé. A fogházba befogadás a királyi ügyész (járásbíró) rendeletére történt, ami rendszerint bírói határozaton, illetve az ítéletről szóló bírósági értesítésen (Bp. 506. §) alapult. Ideiglenesen azonban be kellett fogadni a fogházba a rendőrhatóság vagy csendőrség által elővezetett, bekísért vagy más fogházból átszállított egyéneket, ezekről a fogházvezetőnek haladéktalanul jelentést kellett tennie további rendelkezés végett az ügyészségnek, járásbíróságnak. A királyi ügyészségnek vagy közbiztonsági és más arra jogosult szerveknek nem bírói határozaton alapuló rendeletére, illetve megkeresésére csak ideiglenesen lehetett befogadni a fogházba. Ugyanakkor az államfogházba a befogadást az igazgató (királyi ügyész) vagy helyettese személyesen teljesítette, figyelmeztette az elítéltet az államfogházi szabályok pontos betartására és kijelölte a fogházi helyét. A rabot és fegyencet a büntetési idő három utolsó napjának egyikén az intézeti lelkész és az igazgató elé kellett állítani, hogy tőlük a jövő életre nézve komoly kioktatásban részesüljenek. A terheltet a királyi ügyész (járásbíróság) utasítására a fogházvezetőnek azonnal szabadlábra kellett helyeznie. 23 A letartóztatáskor tőle elvett tárgyakat és esetleges munkakeresményét szabadulásakor kiadták és ellátták elbocsátó levéllel.24 Az előzetes letartóztatás foganatosítását, a letartóztatottak levelezését, látogatását a királyi ügyész, illetve a királyi járásbíróság ellenőrizte, a vizsgálati fogságot pedig a vizsgálóbíró. A törvényszéki fogházak könyvtárával a királyi ügyészség vezetője rendelkezett és ugyanő látta el a hatósága területén lévő járásbírósági fogházakat is a szükséghez képest megfelelő számú olvasmánnyal. A fogvatartott a fegyelmi határozat ellen panasszal élhetett, fellebbezésnek azonban nem volt helye. A panasznak halasztó hatálya sem volt. A fogházvezető tiszt határozata miatt a királyi ügyészhez, az utóbbi döntése miatt a főügyészhez, az igazgató határozata ellen pedig az igazságügy-minisztériumhoz lehetett fordulni panasszal.25 Az utógondozás csíráját hazánkban 1874-ben jelzi „a budapesti rabsegélyző egylet” létrehozása azzal a céllal, hogy a vagyontalan vizsgálati foglyoknak és elítélteknek megkönnyítse a polgári életbe visszatérését. A fogházmisszió tagjai meglátogathatták az intézeteket és felügyelet mellett beszélgethettek az elítéltekkel. A fogházügyész, illetve az igazgatóság köteles volt ügyelni arra, hogy a fogházmisszió tagjainak a fogvatartottakkal érintkezése ne veszélyeztesse a nyomozás vagy vizsgálat érdekeit, a jogerősen elítélteket illetően pedig a büntetés céljait, s általában a letartóztatási intézet rendjét és fegyelmét. Az elítélésről kiállított büntetőlapot a királyi ügyészségek és a járásbíróságok megküldték az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalnak.

Bp. 147., 158. 159., 537. §-ai Fogházrendelet 126. § 25 Fogházrendelet 223., 224., 228., 229., 231., 232., 235., 236. §-ai; Börtönrendelet 81. §; Fegyházrendelet 82. § 23 24


Általános rész

Az előzetes letartóztatás tartamát a királyi ügyészség vezetője volt köteles nyilvántartani és a szükséges indítványokat megtenni avégett, hogy törvényes időtartamon túl senki se maradjon fogva előzetes letartóztatásban. Az 1871. évi XXXIII. tc. 25. §-a alapján az ügyésznek a fogházakra vonatkozó felügyeleti joga lényegében igen széles körű és operatív jellegű volt. A tapasztalatokról a főügyésznek évente jelentést kellett tennie. A 696/1874. IM rendelet III. rész 187–188. §-a szerint a főügyész hatáskörébe tartozott a fogházőrök felfogadása, a fogházőrmester kinevezése, áthelyezése; a fogházfelügyelő, orvos, lelkész szabadságolása; háromhavi fizetési előleg engedélyezése, bizonyos fogházi szükségletek beszerzése. A hivatkozott rendelet 207. §-a értelmében a lelkészeket is a főügyész bízta meg fogházlelkészi teendőkkel, a 208. § alapján pedig a fogházorvosok alkalmazását a főügyész felterjesztésére miniszter hagyta helyben. Az 1891. évi XVII. tc. 57. §-a alapján ügyészek kérelmükre fegyintézetek igazgatásával bízhatók meg. Az ítélet vagy végzés kihirdetésekor a törvényszék a jogerősen elítéltről – valamint arról is, akit ugyan nem jogerősen ítéltek el, de büntetését megkezdeni kívánta26 – írásbeli értesítést adott a királyi ügyészségnek, amely az ítélet rendelkező, illetőleg végrehajtandó részét tartalmazta,27 egyidejűleg átadta a jelenlévő elítéltet az ügyészségnek. Ha az ítéletet kézbesítés útján közölték, vagy ha az elítélt az ítélethirdetésre nem volt előállítható, a további eljárás – idézés, elfogatóparancs stb. – a királyi ügyészséget illette (Bp. 504. §), melynek hatáskörébe tartozott a végrehajtás foganatosítása. A bíróság az ítélet írásba foglalása után megküldte annak jogerősségi záradékkal ellátott kiadmányait a királyi ügyészségnek. Hasonlóan járt el a járásbíróság is, amely saját ügyeiben a büntetések végrehajtását az ügyészség ellenőrzése mellett maga foganatosította.28 A büntetések elhalasztása 1885-ig a bíróságok hatáskörébe tartozott, azonban adhatott az ügyészség előbb pl. egy hónapra, aztán ismét egy hónapra szóló halasztást is. Két hónapnál hosszabb tartamú halasztást csak az igazságügy-miniszter engedélyezhetett. Ha a kegyelmi kérelem teljesítését a királyi ügyész (járásbíró) megtagadta, a büntetést azonnal meg kellett kezdeni. Másodfokon e kérdésben már nem a főügyész, hanem a miniszter volt hivatva dönteni. A jövedéki kihágás miatt kiszabott szabadságvesztés megkezdésére a királyi ügyészség, illetőleg másodfokon a főügyész adhatott halasztást.29 A büntetés félbeszakításának engedélyezése az igazságügy-miniszter hatáskörébe tartozott, aki általános felhatalmazást adhatott a büntetés végrehajtására hivatott hatóságoknak, hogy bizonyos tüzetesen megjelölt egészségügyi vagy biztonsági okokból félbeszakíthassák a megkezdett büntetéseket. A félbeszakításról az ezt foganatosító hatóságnak értesítenie kellett az ügyészséget. A magyar büntetés-végrehajtás több évszázados történetének tanulmányozása az elmélet és a gyakorlat tükrében arra a következtetésre vezet, hogy a fejlődést nem csupán a végrehajtás tárgyi feltételeinek javítása biztosította, hanem a gazdasági fellendülés – amely magával hozta a rabipart, mivel a gazdasági környezet igényt tartott az elítéltek, köztük a börtönből szabadulók munkaerejére –, továbbá a szellemi gondozás és a börtönügyi irodalom is igyekezett megtalálni a büntetés-végrehajtás akkor még megválaszolatlan kérdéseire a választ.

1.2. 2. A XIX–XX. század fordulójától napjainkig 1.2.1. 2.1. A XX. század első éveitől a második világháborúig A XIX. század végén és a XX. század elején a törvényesség elve alapján megújított büntetési rendszerbe vetett bizalmat aláásták a válságjelenségek, a büntetési elméletek alakulására a klasszikus és a reform, a tett és tettesbüntetőjogi irányzatokharca nyomta rá a bélyegét. Jhering és Jellinek felfogásából megszületett a „célbüntetés” tana, amely a vizsgálódás középpontjába, a szabad akaratot tagadva, az elkövető személyét helyezte.

Megjegyzés A büntetést társadalompolitikai kérdésként fogták fel, mint aminek a mértékét nem a tett veszélyessége határozza meg, s amelynek nem kell feltétlenül megtorlónak lenni. Jellinek meghatározása szerint a büntetés nem az egyetlen, állam által igénybe vehető eszköz és sok esetben nem is a leghatásosabb. Lombroso tanai – ezt az irányzatot túlhajtva – a személyben rejlő veszélyességet, a biztonsági intézkedések szükségességét hirdették. Ehhez alapul szolgált akkor a fiatalkorú, a visszaeső, a Bp. 506. § (2) bek. Bp. 506. § (3) és (4) bek. 28 Bp. 559. § 29 31.000/1928. r. 34. § 26 27


Általános rész

szervezett bűnözést folytató, a munkakerülő, a veszélyes elemek számának növekedése. Garofalo és Ferri a természet analógiájára utalva hirdették, hogy személyük miatt veszélyes bűnözőket mint alkalmatlan egyedeket a társadalomnak ki kell rekesztenie. A szélsőségesek a biztonsági intézkedéseket még akkor is lehetségesnek ítélték, ha valaki nem is követett el társadalomra veszélyes cselekményt, de személyisége miatt ettől tartani kellett. A „tett”-büntetőtanokon felépült börtönügy nem tudta elfogadni a pozitivisták felfogását, különösen a „nulla poena sine lege” elv feladását. Felháborodva vették védelmükbe a polgári szabadságjogokat: azok egyetemlegességére, nem a büntetéstani vonatkozásokra helyezve a hangsúlyt. Egymás után születtek a megjavulástól függővé tett határozatlan tartamú szabadságelvonást kimondó törvények a munkakerülők, az iszákosok, a koldusok és csavargók ellen; 1881-ben Belgiumban, 1900-ban Norvégiában, 1903-ban Svájcban. A visszaeső, megrögzött bűnözőkkel szemben is ugyanilyen jogszabályt hoztak többek között 1902-ben Norvégiában, 1908-ban pedig Angliában. Mint a történelem folyamán oly sokszor, a szélsőségessé váló elméletek harcában a jogalkotás és a joggyakorlat igényeit jobban kielégítő „középső” álláspont vált inkább elfogadottá, amit a gyakorlat jobban meg tud valósítani. Liszt az abszolút és a relatív elmélet elegyítésével – noha a relatív iskola tökéletesítésében vélte fáradozása legfőbb célját – létrehozta a közvetítő irányzatot. Eszerint a büntetés egyedüli célja a célszerűség eszméje lehet, mint amely kielégíti a büntetéstől elvárható hatásokat. Így az alkalmi elkövetőt elrettenti, a még javíthatót megjavítja, a javíthatatlant pedig ártalmatlanná teszi. Az új és súlyosabb bűnelkövetési módok szükségessé tették a vegyes teória törvénybe foglalását. Arra a kérdésre, hogy az elméletnek vagy a bűnözés valóságának volt-e nagyobb hatása erre, ma már nehéz egyértelmű választ adni. Tény viszont, hogy ezt az elméletet is a gyakorlati problémák megoldása inspirálta. A közvetítő iskola vetette fel a fiatalkorúak különleges büntetőjogi elbírálásának szükségességét. A szokásos, rövid tartamú szabadságvesztés helyett határozatlan időtartamú, átnevelést biztosító intézkedéseket, enyhébb esetekben próbára bocsátás mellett patronázs alkalmazását ajánlották. E javaslatok helyet kaptak az európai büntetőkódexekben, például Hollandiában 1901-ben, Angliában 1907-ben, Belgiumban és Franciaországban 1912-ben. A századforduló idején hazánkban nem csak az elmélet részéről merültek fel kifogások, de a gyakorlati szakemberek is bírálták a Csemegi-kódexet, és javaslatokat tettek a büntetési rendszer módosítására. A korabeli tudományos felfogás a bűncselekmények elkövetőit egymástól eltérő csoportokba sorolta és ezekre eltérő jogkövetkezmény-rendszert javasolt bevezetni, vagyis a tettes-központú büntetőjogi irányzat felfogása került előtérbe. Jogirodalmunk Európa élvonalába sorolja a század elején bevezetett fiatalkorúakra vonatkozó büntetésvégrehajtási rendszer megalkotását. A büntetési rendszer enyhítése céljából született meg az 1908. évi XXXVI. törvény, az első Büntetőjogi Novella (Bn.), amely bevezette a próbaidőre felfüggeszthető szabadságvesztést, emellett rendelkezéseket tartalmazott a fiatalkorúakra nézve is.

Megjegyzés Ezt követően csökkent a jogerősen elítéltek száma, gyökeres változás következett be a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott javító-nevelés terén is. Az a követelmény, hogy a fiatalkorúakat másképp kell kezelni, az 1795. évi büntetőtörvénykönyv-tervezet javaslataiban ugyan felmerült, de nem mutattak különösebb érdeklődést ez iránt a későbbiek során. Amíg a XIX. század első felében több börtön is épült, javítóiskola csak Zeleméren létesült 1845-ben, és ez is rövid életű volt. A Csemegi-kódex megalkotása idején is még háttérben maradt e kérdés. A javítóintézetekbe csak azok a 12–16 éves fiatalkorúak kerültek a 20. életévük betöltéséig, akik nem rendelkeztek a bűncselekményük veszélyességének felismeréséhez szükséges belátással, valamint azok a 20. életévüket még be nem töltött fogházbüntetésre ítéltek, akik 6 hónapot külön magánelzárásban töltöttek volna. Az első javítóintézetet Aszódon építették fel 1884-ben, a kódex életbe lépését követő 5. évben. Az új iránti bizalmatlanság megnyilvánulása volt, hogy csak a 90-es évektől kezdve utaltak be jelentősebb számban fiatalkorúakat javítóintézetbe. A fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913. évi VII. törvény (Fb.) leszögezte, hogy fiatalkorúval szemben megtorlásnak nincs helye, a javítóintézet feladata a hiányos nevelés megfelelő pótlásával, a megfelelő környezet biztosításával a veszélyeztetett fiatalkorú tisztességes állampolgárrá nevelése. A végrehajtási utasítások kifejezetten tiltották a testi fenyítés fegyelmi büntetésként történő alkalmazását. Az 1908. évi törvény szüntette meg annak lehetőségét, hogy fiatalkorúval szemben fegyház- vagy börtönbüntetést szabjanak ki, és egységes szabadságvesztésként bevezette a fiatalkorúak fogházát. 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

A munkakerülőkkel, csavargókkal szemben Nyugat-Európában már a múlt században is jó eszköznek tekintették a dologházakat. Hazánkban a dologházat a közveszélyes munkakerülőkről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk vezette be, mint a közveszélyes munkakerülő csavargókkal szemben alkalmazandó biztonsági rendszabályt. A dologházak szervezetét és rendtartását a 62.000/1916. IM rendelet szabályozta, az elítélt a fegyház, börtön, fogház kiállása után került ide biztonsági intézkedésként.

Megjegyzés A korabeli szakirodalomból már kivehető volt, hogy mi nehezíti a végrehajtást. Így többek között a főképpen városi munkakerülőket nem a visszailleszkedésüket elősegítő munkákkal foglalkoztatták. Az elítéltek mezei és kerti munkával; férfiak, nők kosárfonással és cipőjavítással, a nők konfekciómunkával és tollfosztással foglalkoztak. Az önálló dologházak létesítését a törvény kilátásba helyezte, azonban így is már működő büntetőintézetek mellett telepítették le őket. Például 1916-ban a Jászberényi Járásbíróság fogházában rendezték be a férfi dologházat, a Kalocsai Törvényszéki Fogház elkülönített részében pedig a női dologházat. Újabb dologházak az 1950-ben történt megszüntetésükig nem létesültek. A bírósági gyakorlatot és a végrehajtási nehézségeket tükrözik a korabeli adatok. Míg 1916-ban 90 férfit és 132 nőt utaltak dologházba, 1935-ben már csak 17 férfit és 24 nőt. Az első világháború minden fejlődést, haladást visszavetett. A világháború időszakában a büntetés-végrehajtás intézményei jelentős mértékben dekomponálódtak. A háború esetére szóló kivételes törvény, az 1914. évi L. tc. 8. §-a alapján a fogvatartottak egy részét kiadták külső munkára közintézmények, valamint magánosok számára. A hadiszolgálatra alkalmas elítéltek büntetését tömegesen halasztották el és szakították félbe. A büntetésvégrehajtási intézetekben hiányzott a tisztviselői állomány és a személyzet; nyersanyag és munkaeszköz hiányában nem volt megfelelő az élelmezés, fűtés, világítás stb. 1918. október 31-én, a polgári demokratikus forradalom kitörésekor a Nemzeti Tanács a fegyházakból kiengedte a politikai foglyokat és azokat az elítélteket, akik a közbiztonságra nem látszottak veszélyesnek.

Megjegyzés Ez azonban több helyen nem a Nemzeti Tanács akarata szerint bonyolódott le. Egyes helyeken a hatósági intézkedést be sem várva behatoltak a fogházakba, romboltak, fosztogattak, széttörték a berendezéseket. A Kecskeméti Fogházból történő szabadítás előírásszerű lebonyolítása érdekében a megvadult tömeget csillapítani igyekvő ügyészt agyonlőtte egy „rangviselt katona”. Egyébként „a Károlyi kort aligha érheti jogosan vád, hogy a magyar jogfolytonosságot megszakította volna”. 30 1919. március 21-én – a Tanácsköztársaság kikiáltásával – teljesen megváltozott az igazságszolgáltatás. Az őrszemélyzet kiegészítő része lett az ún. „Vörös Őrségnek”.

Megjegyzés Nem csak az elítéltek élelmezése volt gyenge ettől kezdődően, de a tiszteké, őröké is. Az év második felében a büntetés-végrehajtási intézetekben nagy zsúfoltság keletkezett, emiatt ún. kisegítő fogházakat is kellett létesíteni. A megszálló antantkatonák a még megmaradt berendezéseket elhurcolták a fogházakból. De sajnos nem csak a berendezések látták kárát a kaotikus állapotoknak… A Váci Fegyházból egy megszálló katona 11 letartóztatottat vitt ki a város határába és ott agyonlőtte őket. Év végén Szolnokon egy különítmény behatolt a fogház zárkáiba és bántalmazta a foglyokat. A trianoni békeszerződés következtében három fegyintézet (a lipótvári, az illavai és a nagyenyedi fegyház), 42 törvényszéki és 200 járásbírósági fogház került elcsatolásra. Ennél fogva mindössze 6 országos büntetőintézet, 4 törvényszéki és 90 járásbírósági fogház maradt, 10 100 férőhellyel. Ezekben az években a cellákat nem fűtötték, az élelmezés elégtelen volt, az egészségügyi ellátás is szinte hiányzott. 1929-ben öt intézetben is éhségsztrájk tört ki, több elítélt meghalt. A nemzetközi felháborodás csillapítására a Váci Fegyintézetben országos jellegű, új rabkórházat létesítettek 18 kórteremmel, 100 ággyal, laboratóriummal, gyógyszertárral, műtő- és röntgenhelyiséggel és a tüdőbetegek számára nyitott fekvőcsarnokkal. Ugyanebben az évben beindították a „Fogházújságot”, amelyet a Váci Fegyház nyomdájában készítettek kéthetenként.

30

Vámbéry R.: Jog és forradalom az „Öt év múltán, a Károlyi korszak előzményei és céljai” című kötetben. Budapest, 1923, 79. oldal


Általános rész

A nyugat-európai kriminálpolitikai reformok és a bűnözés emelkedésének hatására vezették be hazánkban az 1928. évi X. törvénnyel (II. Bn.) a szigorított dologház intézményét, egységes intézkedésként a szabadságvesztés helyett. Ennek legrövidebb tartama 3 év volt, a felső határt a jogszabály nem határozta meg. A megrögzött bűnözőkkel szemben rendelték alkalmazni, akiknél a hagyományos büntetések hatástalannak bizonyultak. A társadalom védelme érdekében megkísérelni „törvénytisztelő és munkás emberré nevelésüket, de egyúttal ártalmatlanná tenni őket, amíg közveszélyességük tart” – tartalmazta a törvény miniszteri indokolása. A dologházba beutaltak munkakényszer alatt álltak, a munka alól felmentésnek semmilyen címen nem volt helye. Végrehajtására a fegyházra vonatkozó szabályok voltak az irányadók, mint a legsúlyosabb szabadságvesztési nemnek, anélkül azonban, hogy annak a fokozatos előrelépés érdekeltségét teremtő, kedvezményeket is magában rejtő elemeit átvették volna. A szigorított dologházi őrizetből az elítéltek csak feltételesen szabadulhattak. A feltételes szabadságra bocsátás kérdésében az igazságügy-miniszter a felügyelő hatóság meghallgatása után döntött, amelynek elnöke és egyik tagja is ügyész volt.

Megjegyzés Annak ellenére, hogy törvény különálló intézet létesítését irányozta elő, a férfiakat ideiglenesen a soproni fegyházban, a nőket a márianosztrai fegyintézetben helyezték el. A szigorított dologház intézményének megszüntetéséig – 1950-ig – nem létesültek külön ilyen intézetek. A bírói gyakorlat szerint pl. 1935-ben 466 férfi és 75 nő volt szigorított dologházi őrizetben. A II. Bn. visszatartó hatása nem érvényesült, amit jól tükröz 1929–1938. években az elítéltek számának alakulása is. Magyarországon a bíróságok által elítélt személyek száma az első világháborút megelőző évtizedben 120 000 körül hullámzott, ami – figyelemmel az ország akkori lélekszámára – azt jelentette, hogy százezer lakosra mintegy 750 elítélt jutott. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a századforduló előtt még nem voltak egységes büntetőeljárás-jogi szabályok és a közigazgatási szervek, illetve a helyi hatóságok sok olyan ügyben jártak el, amelyet később bírói úton orvosoltak. A bíróságok által kiszabott végrehajtható szabadságvesztések száma az 1900-as évektől évi 40–50 000 között mozgott, s ezért az igazságügyi kormányzat helyesnek látta a büntetések szigorának enyhítését. Ennek feltételeit 1908-ban a I. Büntető Novella teremtette meg azzal, hogy bevezette a végrehajtást próbaidőre felfüggesztő szabadságvesztés intézményét.

Megjegyzés „Az 1925 és 1930 közötti években átlag 62 000, 1930 és 1935 között 77 000, 1936 és 1938 között évente több mint 96 000 főt ítéltek el a bíróságok. Az utolsó, ún. békeévekben százezer lakosra 1041– 1095 elítélés jutott […] az elítéltek 30 százalékát szabadságvesztéssel, többségét pénzbüntetéssel sújtották…”31 Az 1930-as években született jogszabályok széles körben megállapították a veszélyes bűnözők javíthatatlanságát. Például 1930-ban Belgium a „Társadalomvédelmi Törvénnyel” megszüntette a visszaesők, bűnelkövetők államigazgatási jellegű rendőri felügyeletét és bevezette a szokásszerű bűnözők „állami felügyeletét”. Ennek tartama 5–20 év volt. A biztonsági őrizet ezekben az években terjedt el Európában a jogalkotás szintjén. A gyakorlati jogalkalmazás ezt az intézményt azonban a legtöbb országban ellenérzéssel fogadta, s csak ritkán alkalmazták. A két világháború közötti Magyarországon a fegyház, államfogház,fogház, dologház, szigorított dologház végrehajtása 6 országos intézetben (Budapesti Országos Gyűjtőfogház, a Váci Országos Fegyintézet és Közvetítő Intézet, a Soproni Országos Fegyintézet és Szigorított Férfi Dologház, a Hartai Országos Büntetőintézet, a Márianosztrai Országos Büntetőintézet és Szigorított Női Dologház, a Szegedi Kerületi Börtön és Államfogház), 23 törvényszéki és 90 járásbírósági fogházban, továbbá két dologházban történt.

Megjegyzés A büntetés-végrehajtási nevelés gyakorlatilag lelki gondozást, vallási útmutatást jelentett. A munkáltatást nevelési eszközként fogta fel a korabeli igazságügyi vezetés, a leszerelt hadsereg számos tisztjét a börtönök élére helyezték, amelynek egyik következményeként a börtönélet kezdett militáris jelleget ölteni. Rózsa J.: A bűnözés alakulása a statisztikus nézőpontjából. In: Münnich I. (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988, 98–99. oldal 31


Általános rész

Vitathatatlannak értékeli a szakirodalom a fiatalkorú, a dologkerülő és a visszaeső bűnelkövetők reszocializálásával kapcsolatos korabeli jogalkotást, azonban a célkitűzések, a megfelelő végrehajtási feltételek – objektív és szubjektív értelemben vett feltételek egyaránt – már inkább a fizikai elszigetelést és hátrányokozást jelentették. Az elítéltnek joga volt az élete és testi épsége fenntartásához szükséges ellátásra, a szabad levegőn bizonyos minimális időtöltésre, korlátozottan levelezésre és látogató fogadására, kérelem előterjesztésére és panaszra. A munkáltatás körében elismerték az elítéltek baleset elleni biztosítási jogát; minden elítélt balesetbiztosítási kötelezettség alá esett, a biztosítási díj pedig az államot terhelte. A jogi helyzet szabályozása lényegében csak a kötelességek meghatározásából állott. A szabadságvesztésre ítéltek kötelezve voltak – a büntetés tartalmának megfelelően – nélkülözésekre és javító hatású magatartási szabályok betartására. Kötelességük volt a különösen szigorú alkalmazkodás az intézet napirendjéhez: meghatározott helyen tartózkodás, rabruha viselése, a tisztaság fenntartása, munka, tanulás; tartózkodás mindattól, amitől el vannak tiltva, és feltétlen engedelmesség feljebbvalóikkal szemben. „Minthogy azonban a szabadságvesztés-büntetés csak szükségletkorlátozásokra és korántsem abszolút nélkülöztetésre, a letartóztatott létének megsemmisítésére vagy egészségének megrontására irányul, ennél fogva bizonyos jogok a börtönben is megilletik az elítéltet. Joga van életszükségleteinek kielégítéséhez a megengedett mértékben. (Ezen érték szabja meg jórészt azoknak a viszonylagos nélkülözéseknek határát, amelyeknek az elítélt magát alávetni tartozik.) Joga van különösen táplálékhoz, gyógykezeléshez, sétához, oktatáshoz, megfelelő bánásmódhoz stb.” 32 A séta például nem a letartóztatott tetszésétől függött, hanem arra a megállapított időben kötelezve is volt. Az egy évnél hosszabb szabadságvesztést töltő nagykorú elítélt részére az illetékes büntetőbíróság megkeresése alapján a gyámhatóság gondnokot rendelt ki, ez a gondnokság azonban nem korlátozta a gondnokolt cselekvőképességét.33 Erre a megkeresésre a büntetőbíróság részéről akkor került sor, amikor az elítélt vagyonnal rendelkezett és annak kezelésére megbízottja nem volt.34 Ha az elítélt az ingatlanvagyonát el akarta idegeníteni, az ehhez szükséges okirat aláírásához csak abban az esetben kapott engedélyt, ha az elidegenítés nem veszélyeztette a bűnügyi költségek behajtását. Szükség esetén erre nézve ki kellett kérni a behajtásra hivatott pénzügyi hatóság véleményét és az aláírás megengedése a vételár megfelelő részének letétbe helyezéséhez is köthető volt. Ha az apát egy évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélték, az ún. atyai hatalom gyakorlását a gyámhatóság felfüggesztette.35 Az ipari és kereskedelmi alkalmazottak számára megállapított baleseti járadék folyósítása a büntetésvégrehajtás alatt szünetelt, ha egy hónapnál hosszabb szabadságvesztésre ítélték a járadék élvezőjét. A hozzátartozók azonban megkapták azt a járadékösszeget, ami őket a sérült halála esetén megilletné. 36 A járadékösszegre jogosult rokkantnak, ha nem volt felesége, gyermeke vagy olyan hozzátartozója, akinek ellátásáról megbüntetése előtt gondoskodott, rokkantjáradékát a szabadságvesztés tartamára a fogházvezetőség számára folyósították és felhasználhatták az elítélt élelmezési költségeinek fedezésére.37 A magyar büntetés-végrehajtást ebben az időszakban nem törvény szabályozta, a büntetés-végrehajtási jog alacsonyabb szinten, miniszteri rendeletekben, utasításokban öltött testet. A büntetőjogi reformirányzatok Európa-szerte kimozdították az ítélkezési rendszert a merev tettarányos szemléletéből és a tettes felé fordítva a figyelmet, lehetővé tették a magyar büntetés-végrehajtásnak is a humán tudományok, elsősorban a kriminológia, a pedagógia, a pszichológia alkalmazását.

Megjegyzés Szőllősy O.: Magyar Börtönügy. A szabadságvesztés-büntetések végrehajtása. Budapest, 1930, 85–86. oldal 1877. évi XX. tc. 32. és 33. §-a; 1880. évi XXXVII. tc. 25. § 34 27.050/1899. IM rendelet 35 1877. évi XX. tc. 23. § 36 1907. évi XIX. tc. 95. § 1) pont 37 91.000/1922. számú népjóléti miniszteri rendelet 32 33


Általános rész

A magyar büntetés-végrehajtás minderre azonban kevésbé figyelt. Szemléletes példa, hogy az 1908. évi I. Büntető Novellát, a fiatalkorúak büntetőjogának és büntetés-végrehajtásának modernizációját hogyan fogadta a börtönügy gyakorlata. A legkiválóbb büntetőjogászok – Balogh Jenő, Angyal Pál, Finkey Ferenc – által évtizedeken keresztül dédelgetett reformelképzelések néhány év alatt botrányosan megbuktak a gyakorlatban. A fiatalkorúak különleges kezelését szabályozó törvények (Bn., Fb.) továbbra is érvényben maradtak, de a háborús években tartalmilag, pedagógiailag kiürültek. A büntetőpolitika már nem vállalt szerepet progresszív szellemük újratöltéséhez. Finkey Ferenc munkásságától eltekintve kevesen vettek tudomást a második világháború előtti időszakban a börtönügy világon folyó fejlődéséről. A büntetőjog-tudomány, a büntető törvénykezés és a büntetéseket praktikusan megvalósító büntetésvégrehajtás között nem jött létre alkotó szellemi együttműködés. Ebben szerepe lehetett a büntetőjogtudomány és az igazságügyi kormányzat elkülönülésének, kvázi elhatárolódásának, de közrejátszhatott az is, hogy a büntetés-végrehajtásnak nem formálódott ki egy reprezentáns szellemi bázisa, miáltal a börtönügy az igazságügy perifériájára szorult. Az akkori elmélet képviselői – Finkey kivételével – nem az eredetiségre, önálló tudományos elmélet kidolgozására törekedtek, hanem a fennálló nézetek egyeztetésére és összefoglalására. A Nemzetközi Büntetőjogi és Börtönügyi Bizottság az 1920-as években felállította a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani. A bizottságban részt vett államok – köztük hazánk – és a Népszövetség is elfogadta az 1929-ben „Alapelvek az elítéltek kezelésére” címen kiadott nemzetközi dokumentumot, amely a korabeli leglényegesebb börtönügyi követelményeket foglalta össze. Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak azonban nem lett sok gyakorlati eredménye; mivel nem volt kötelező erejű az elfogadó államokra, továbbá a 30as évek társadalmi-politikai eseményei is jócskán elterelték a figyelmet a börtönügyi problémákról, az elítéltek helyzetéről. A börtönök világát ekkor a közvetítő iskola tanai hatották át. A megtorlás háttérbe szorult, az egyéni megelőzés került előtérbe. Ennek folytán alakult ki az ún. összetett (lélektani, erkölcsi, társadalompolitikai) ismérveket felvonultató osztályozási rendszer: 1. az alkalmi bűnözők esetében a magánelzárás rendszerét alkalmazták megtorlási céllal; 2. a közepesen veszélyesek megjavítására a fokozatos rendszert írták elő; 3. a megrögzött bűnözők ártalmatlanná tételére (ahol azonban a megjavítást sem tartották kizártnak) egy külön, belső differenciálású fokozatos rezsimet hoztak létre; 4. a javíthatatlannak ítélt fogvatartott egész idejét magánelzárásban töltötte. A modern börtönügy egyik legfontosabb tételévé az vált, hogy az elítélteket hasznos munkával foglalkoztassák. Nagy súllyal szerepelt az elítéltek foglalkoztatásának kérdése a nemzetközi börtönügyi kongresszusok munkájában is.

Megjegyzés Az 1872-i londoni kongresszuson Nagy-Britannia képviselője a „taposómalom” alkalmazása mellett állt ki. Az 1895-ös párizsi kongresszuson már egyhangúan kimondták, hogy a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása alatt kötelező az elítéltnek fizikai munkát végezni. Az 1905-ös budapesti tanácskozás állásfoglalása az elítéltek intézeten kívüli munkáltatását illetően keltett külön figyelmet. Ezt a rabok testi és szellemi egészségének fenntartása, erkölcsének javítása, fegyelmezése szempontjából, valamint gazdasági okokból tartották fontosnak. Az értelmi nevelés az elítéltek elemi iskolai oktatására szorítkozott, az erkölcsi nevelés pedig a legtöbb helyen kimerült a valláserkölcsi oktatásban és a vallásgyakorlás engedélyezésében. Az utógondozás is témája volt a nemzetközi börtönügyi kongresszusoknak. Az 1878-as stockholmi kongresszuson felvetett rabgyámolítás kérdéséből az 1930-as prágai kongresszus már állami feladatot fogalmazott meg: pártfogó és patronázs egyletek létrehozását, átmeneti otthonok fenntartását szorgalmazták. A börtönöknek nem volt semmiféle jogszabályban előírt kötelezettségük, hogy segítsék az elítélteket a szabadulás után. Ez a feladat társadalmi alapon szerveződő egyletekre és magánszemélyekre hárult. Hazánkban az első ilyen komoly szervezet az 1873-ban alakult Budapesti Rabsegélyző Egylet volt. Az elítélteket pénzsegélyben részesítette, megpróbált munkát szerezni nekik, segítséget nyújtott a támasz nélkül maradt hozzátartozóknak is (pl. pénzzel, ruhaneművel).

Megjegyzés 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

Finkey Ferenc 1943-ban rámutatott arra, hogy a mostoha körülmények megakadályozták Deák Ferenc és társai száz évvel korábbi, európai színvonalú és egyben magyar javaslatának törvénnyé válását. A javaslat évfordulóján érdemesnek találta elmélkedni arról, hogy annak hármas tagozódása: büntető törvénykönyv, bűnvádi perrendtartás és külön végrehajtási kódex nem merőben tudományos külsőség, hanem hatalmas rendszer, amely a maga szerves erejével össze tudta volna foglalni és a megvalósulás felé vinni az utógondozást és a patronázst is. Ezzel a szociális követelmények büntetőjogi téren nagy lépéssel közeledtek volna már száz évvel korábban a megvalósulás felé. A börtönügyben az egyes magyar kormányzatok nem tudtak következetes és mélyreható megújulást elérni sem a második világháború előtt, sem az azt követő évtizedekben.

1.2.2. 2.2. Újraindulás a romokból, kényszerű szünet a törvényesség területén, majd kis lépések az enyhítés útján A második világháború befejeződése után mindenekelőtt a fasiszta maradványok következetes felszámolása történt meg. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány első intézkedései között szerepelt a jogrend helyreállítása és a számonkérés jogi feltételeinek megteremtése. Egy új típusú büntetés-végrehajtási rendszer kialakítását az első években sürgősebb feladatok előzték meg: a romok eltakarítása, a gazdaság beindítása, az új társadalmi rendszer kiépítése. A büntetés-végrehajtás tevékenysége mégis új tartalmat kapott. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 25-én a 81/1945. ME számú rendeletével különbíróságként ún. népbíróságokat hozott létre a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonására. Ugyanakkor párhuzamosan működtek a „rendes” bíróságok is a köztörvényes bűncselekmények elbírálására. A népbírósági jogban alkalmazott büntetések a Csemegi-kódexben ismert fegyházon és börtönön kívül rövid időre az internálás és a kényszermunka büntetések lettek. Az 1140/1945. ME számú rendelet eltörölte a fogházat és az internálást mint büntetést, viszont új büntetési nemként bevezette a munkatáborban végrehajtandó életfogytig vagy határozatlan időre kiszabható kényszermunkát. A kormányrendeletet az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945. évi VII. törvény rendelkezéseiben emelte törvényi szintre. A 320/1946. (I. 15.) ME számú rendelet 10. §-a értelmében az elítélteket az újjáépítés érdekében szükséges bármely közérdekű munkára igénybe lehetett venni. Az internálás – az új államrendőrség megszervezése után – államigazgatási kényszerintézkedésként a rendőrség hatáskörébe került. Az 1946. évi XIV. törvény eltörölte az államfogház-büntetést. A kényszermunka végrehajtási szabályait a 78.000/1946. IM számú rendelet38 határozta meg, ugyanakkor 7. pontjában új igényként megfogalmazta az elítéltek demokratikus szemléletű nevelését és a társadalomba való beilleszkedésre alkalmassá tételét. 1947-ben az igazságügy-miniszter rendeletben rögzítette, hogy „a letartóztatott bárminemű bántalmazása vagy vele szemben testi fenyítés alkalmazása szigorúan tilos.” A 10.100/1948. IM számú utasítás eltörölte a leláncolást és a lábbilincs használatát, továbbá az éjjel-nappali megbilincselést mint fizikai szenvedést okozó és lealacsonyító fenyítési eszközöket. A büntetés-végrehajtás fő feladata ez időszak alatt a biztonságos őrzés volt. A munkatáborként kijelölt büntetőintézetekben olyan sok kényszermunka-büntetésre ítéltet tartottak fogva, hogy 1946-ban már nagy zsúfoltság alakult ki, és előfordult, hogy a folyamatos munkáltatást nem tudták biztosítani. A táborszerű elhelyezés feltételeit nem alakították még ki.

Megjegyzés Lukács Tibor kigyűjtése szerint a kényszermunka-büntetés kiszabása a népbíróságok ítélkezési gyakorlatában nem tett ki nagy számot. 1949. január 31-ig 22 642 személlyel szemben hoztak marasztaló ítéletet, ebből 2208 vádlottal szemben alkalmaztak kényszermunka-büntetést. 1947-től az igazságügyi kormányzat azt az álláspontot képviselte, hogy a büntetés-végrehajtás nem lehet az állam számára veszteséges. A rabmunkáltatást beillesztették a tervgazdaságba. 1948-ban létrehozták az Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Igazgatóságát, amely a rabmunkáltatás gazdasági részletterveit dolgozta ki és hajtotta végre. 1948-ban államosították az elítélteket foglalkoztató vállalatokat, előírták ezeknek a büntetőintézetektől való különválását, továbbá azt, hogy az intézet köteles megfelelő számban munkaerőt biztosítani részükre.

Megjegyzés Ezek a vállalatok főként bútor-, textil- és cipőipari munkákat végeztek. Mezőgazdasági termelés Állampusztán, Nagyfán, Annamajorban, Márianosztrán, Aszódon és Vácon folyt. A gazdasági szempontok szerint történő centralizálás és munkaerő-koncentrálás azzal a következménnyel járt, hogy 38

Igazságügyi Közlöny, 1946/12. szám. Kiegészítette a 71.000/1948. (VII. 22.) IM számú rendelet (Igazságügyi Közlöny, 1948/7. szám).


Általános rész

1948-ban megszüntették a járásbírósági fogházakat. A zsúfoltság ez által tovább növekedett az országos büntetés-végrehajtási intézetekben. Új intézetek létesítését, építését az elhelyezési és munkáltatási gondok megoldása végett nem tervezték, hanem nyitott végrehajtási helyek létesítésével, gyáraknak, bányáknak, építkezési körzeteknek a büntetés-végrehajtás számára átengedésével kezdték megoldani. „A Szovjetunió diktálta sztálini büntetőpolitika ideológiai hátterében az osztályharc fokozódó éleződésének, illetve a proletárdiktatúra hatalomgyakorlásának a többséggel szembehelyezkedő kisebbség elnyomásával járó hamis tantételei álltak. Új börtönügyünk az 50-es évek elejétől az egypártrendszerű, monolitikussá merevedő állami politika direkt irányítású eszközévé torzult, amely korszerű és hangzatos elveket képviselt ugyan, de gyakorlatában az osztályharc egyik előretolt bástyájaként a szocializmus építésével szembefordulók megleckéztetését végezte el.” 39 Ezen idő alatt az ügyészség szervezete lényegében 1953-ig nem változott, a büntetés-végrehajtás korábbi, úgynevezett operatív felügyelete lassan formai kérdésekre szorítkozott csak, majd pár évre – a személyi kultusz éveire – szinte teljesen szünetelt. A korabeli dokumentumok tanúsága és a ma is élő személyek elmondása szerint csak mennyiségi mutatók gyűjtésével foglalkozhattak. A törvényes működésre még az addigi befolyásukat is megszüntette a politikai gyakorlat. Az ügyészek elnevezése „királyi ügyész” helyett „államügyész” lett.40 A magyar büntetőjog-tudományt a társadalmi fordulatig a korábbi irányzatok jellemezték, majd a tettesközpontú büntetőjogi irányzat került előtérbe. Az 1950. évi II. törvény (Btá.) hatályba lépésétől – 1951. január 1-jétől – az eltorzult igazságszolgáltatás az elítéltek hazai történelmünkben ritka nagy tömegét zúdította a börtönökre. Szükségessé vált tehát az intézményrendszer bővítése. A Btá. egyféle szabadságvesztést ismert, amit börtönnek nevezett. A miniszteri indokolás a Csemegi-kódex büntetési nemeinek szükségtelen sokaságával magyarázta ezt a változtatást, a jogirodalomban felmerült, hogy e mögött az elítéltek akadálytalan és könnyebb munkába állításának a gondolata volt. A korábbi végrehajtási rendszerhez képest megszűnt mindenfajta fokozatosság, így a közvetítő intézet is. Nem vette fel a törvény a büntetések közé sem a dologházat, sem a szigorított dologházat. Mellőzték a magánzárka alkalmazását, az 1950. évi 39. számú törvényerejű rendelet kifejezetten kimondta, hogy az elítéltekkel szemben magánelzárást csak fegyelmi büntetésként lehet alkalmazni. A Btá. hatályba lépésének időszakában azonban már tapasztalhatók voltak a személyi kultusz okozta torzulások és következményei. A törvényességi szempontok figyelmen kívül hagyása a büntetés-végrehajtásra is jellemző volt. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) közvetlen kezelésébe került több büntetés-végrehajtási intézet, amelyek titkos utasítások szerint működtek. Ezekbe nemhogy törvényességi felügyeletet ellátó személy, de még büntetés-végrehajtási dolgozó sem léphetett be (hacsak nem fogolyként). A politikai foglyokat büntetésük letöltése után nem mindig várta a szabad élet. Az internálás gyakran rosszabb volt, mint a börtönbüntetés. Az ilyen munkahelyek száma egy 1952. július 24-én kelt határozat szerint 70 volt, s ekkor elrendelték a 25-re csökkentését. Ipari létesítmények építkezésein (Almásfüzitő, Csepel, Lábatlan, Tiszalök stb.), bányákban (Komló, Oroszlány, Recsk, Várpalota stb.) és számos más ipari-mezőgazdasági jellegű munkán dolgoztak. Az elítélteket az ún. „napelengedés” módszerével ösztönözték a nagyobb munkateljesítményre, ami azt jelentette, hogy a havi száz százalékot meghaladó teljesítmény után ötszázalékonként, a bányászatban kétszázalékonként egy-egy napot elengedtek a büntetés tartamából. Szintén a munkateljesítménytől tették függővé a hozzátartozókkal való kapcsolattartást, a kulturális programokon való részvétel engedélyezését.

Megjegyzés 1948 és 1950 között a büntetés-végrehajtásban foglalkoztatott személyzetnél nem a képzettség és a szakmai alkalmasság volt a mérce, hanem elsősorban a politikai megbízhatóság. Az őrszobákon jelmondatként függesztették ki, hogy „ne csak őrizd, gyűlöld is” a foglyot, ami a gyakorlatban nemegyszer durva, embertelen bánásmódhoz vezetett. Az ÁVH börtöneiben (a Budapesti Pestvidéki Fogházban, a Markó utcai Fogház II. és III. emeletén, a Mosonyi utcai börtönben, a Budapesti Gyűjtőfogházban, a Váci Fegyházban) a foglyokkal a legsötétebb módon jártak el, minden beszélgetés szigorúan tiltva volt, üzemekben, zárkákban egyaránt. Orvosi kezelés, gyógyszerek kiosztása gyakorlatilag nem létezett. „Több mint három éven keresztül a rabok hozzátartozóikról, a 39 40

Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság Sajtóiroda, 1997, 38. oldal Rendeletek Tára, 561. oldal


Általános rész

hozzátartozók pedig szeretteikről semmit sem tudtak. Sem beszélő, sem levélírás, sem pedig csomagok beadása nem létezett! Hogy erre az esztelen és barbár intézkedésre miért volt szükség, nem tudni, egyszerű magyarázata talán az, hogy mérhetetlen gyűlöletükben mind jobban és jobban büntetni, kínozni akartak, s nem gondoltak arra, hogy ezzel az intézkedéssel nemcsak az elítélteket büntették, hanem sok százezer hozzátartozót is, akik éveken keresztül próbáltak valamilyen úton hírt szerezni eltűnt szeretteikről.”41 Könyveket évekig nem láttak a foglyok ezeken a fogvatartási helyeken, a fenyítések és büntetések szorosan hozzátartoztak a mindennapi életükhöz. A fegyelmezetlenséget sötétzárkával és az ellátás bizonyos részének megvonásával büntették. A legsúlyosabb fegyelmezetlenségekért – pl. az őrök megtámadásáért vagy szökésért – újabb büntetés kiszabása mellett a láncviselés büntetését írták elő. Ha valakit szökésért elfogtak, annak a két lábára egy-egy vaskarikát, és a karika közé egy súlyos láncot kovácsoltak. A fenyítés nagyságától függően ezt a 8–16 kg-os láncot az elítéltnek éjjel-nappal, sokszor több héten át kellett viselnie. A magánzárkát heti egy-két alkalommal sötétzárkával súlyosbították a fenyített fogolynál. A sötétzárka egy cella nagyságú, ablak nélküli helyiség volt, minden szellőzés nélkül. A zárka összes berendezése egy a szükséglet elvégzésére szolgáló edény, a „kübli” volt. A sötétzárka-büntetés egytől hat napig tartott, nemegyszer megszakításokkal, sokszor hónapokon át. A levegőtlenség, valamint a kübli büdös szaga és a zárkában élő rovarok jelenléte nehezítette az itt fogságban töltött időt. Volt olyan fegyőr, aki falhoz vezényelte a rabokat és órákat, napokat kellett ott állniuk. Voltak olyanok, akik 3–5 napig álltak a fal felé fordulva. Ezeknek a bokái a harmadik napon vastagabbá váltak, s a leszivárgott vértől szinte megfeketedtek a lábaik. Az ÁVH-börtönökben nem volt megtiltva a testi fenyítés alkalmazása, sőt ez még jó pontnak is számított. A súlyos, egyes esetekben maradandó testi fogyatékosságot is okozó ún. vasalás megszüntetésére 1953 őszén került csak sor.42 A zsúfoltságra jellemző volt, hogy Márianosztrán a fegyelmi zárkába, így a sötétzárkába is 3–5 rabot tettek, miután a fegyelmivel büntetett rabok száma meghaladta a rendelkezésre álló fegyelmi zárkák számát. A 2033/10/1952. MT számú határozat alapján 1952. március 1-jétől a szabadságvesztés végrehajtását és a végrehajtás irányítását kivették az igazságügy-miniszter hatásköréből és azt a belügyminiszter hatáskörébe tették át. Gyakorlatilag azonban 1950-től 1963-ig tartozott a büntetés-végrehajtás a Belügyminisztérium szervezetéhez. A büntetőintézetek központi irányítására megszervezték a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát, az elítéltek munkáltatásának irányítására pedig a Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI). Az intézetparancsnoki és a vállalati igazgatói munkaköröket egyúttal összevonták. A szektás és dogmatikus szemlélet, az ezáltal befolyásolt jogalkalmazási gyakorlat következményeként nagyobb mértékben emelkedett a büntetés-végrehajtási intézetekben a fogvatartottak száma: 1951-et alapul véve 1952-ben 165,1 százalékot, 1953-ban pedig 162 százalékot ért el. A büntetés-végrehajtás területén is voltak ekkor törvénysértések, lábra kapott az embertelen, durva bánásmód, a katonai formaságok túlhangsúlyozása.

Megjegyzés A Budapesti Gyűjtőfogházról készített korabeli feljegyzés szerint „a foglyokat nem oktatják, nem tanítják […] még csak kísérlet sem történt bármilyen fajtájú nevelés, felvilágosítás megkezdésére sem. […] A csoportosításban, elhelyezésben nincs semmi rendszer. […] A börtönbe 1950 óta nem engedtek be újságot. Ennek folytán a foglyok minden rémhírterjesztés prédái. […] A foglyoknak több mint a fele nem dolgozik, hanem – eltekintve a napi 15–20 perces sétától – ötöd-, hatodmagával ül egy 2x4 méteres zárkában. […] A bérezés teljesen önkényesen történik. A teljesített százalékot legtöbb esetben olyan személyek állapítják meg, akik nem is ismerik a végzett munka természetét, még kevésbé látják az egyéni teljesítményeket. […] A foglyoknak a családjukkal való érintkezését »kedvezménynek« fogja fel és kezeli a börtönigazgatás. […] Aki dolgozik, nem részesül az általános levélírói, beszélő- és csomagkedvezményben, hanem munkája alapján kap engedélyt […] Ugyancsak kedvezményként kezelik a sétát, ami a legkedvezőbb esetben sem haladja meg a napi 15 percet és hetenként legfeljebb csak 5 ízben kerül rá sor. […] A foglyok nem ismerik a fegyelmi szabályokat (sőt az őrök sem). Így napirenden van, hogy fegyelmi lapot írnak ki olyan cselekményért, amiről a fogoly nem is tudta, milyen szabályzatba ütközik. A fegyelmi eljárás a legteljesebb önkényesség jegyében zajlik. A foglyot nem hallgatják ki, csak közlik vele a döntést, ami kivétel nélkül minden esetben marasztaló. […] 1953 óta megszűnt a vasra verés és a rendszeres testi bántalmazás […] Gyakori a 30 napi szigorított zárka (ami másodnaponként teljes böjtöt jelent) és a 15–20 napos sötétzárka. Egy-egy ilyen büntetésből a foglyok teljes testi és idegi leromlottság állapotában kerülnek ki. […] Szabályokat senki nem ismer és 41 42

Fehérváry I.: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kiadása, 1990, 138. oldal Vasalás: a pincében a kőre leültetett rab kezeit a bokájához láncolják, gúzsba kötve.


Általános rész

nem tart be […] Nem vonták felelősségre azt az őrt, aki testi bántalmazást alkalmazott foglyokkal szemben még 1953 után is, de azt sem, aki a tüdőbajos foglyokat futólépésben sétáltatta. […] Az étel kevés […] a fehérnemű-ellátás rendszertelen […] Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a börtönbüntetésre ítélt foglyok elkeseredett, reményük vesztett emberekké válnak.” Egy másik feljegyzés szerint a Markó utcai börtönben 450 személy helyére 1200 személyt helyeztek el. Itt is hiányos volt a munkáltatás. „Így a tétlenül senyvedő rabok egymást züllesztik, majd a börtönből kikerülve olyan tartozással kezdik újra életüket, amely rendkívül terheli elindulásukat.” A Belügyminisztérium Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága 1956. július 20-án tartott országos értekezletén megállapították, hogy a büntetés-végrehajtási munka fő hiányossága a testületi tagok fegyelmi és erkölcsi állapotának tűrhetetlen alacsony színvonala. Különösen sok „az ittasság és a különböző erkölcstelenségek”. A legnagyobb elmaradás a jogszabályoknak megfelelő büntetés-végrehajtási körülmények megteremtése, az előírt szabályzatok betartása terén van.

Megjegyzés „Sok helyen megvannak a régi, ma már nem megfelelő módszerek maradványai, amikor a szigorú rabfegyelmet nem tudták elválasztani a durvaságtól, megalázástól. Még előfordult Baracskán, Ormospusztán, Tatabányán, Várpalotán, Sátoraljaújhelyen durvaság, tettleges bántalmazás. Várpalotán pl. olyan, úgynevezett »börtönfogásokat« alkalmaztak, hogy a fegyelmi zárkába vizet öntöttek […] Még mindig lehet találkozni olyan, ún. elítélt írnokokkal, akik a belső őrök irodai munkáját végzik helyettük, még mindig vannak olyan házimunkások, akik a körlet belső életét uralják. Egyes börtönökben és munkahelyeken hiányos a ruházat, nincs megfelelő lábbeli, nincs elég mosdótál, ülőke, falipolc, s egyéb felszerelés, mint pl. Sopronban, Győrött” – tartalmazza a jegyzőkönyv. A felszólalók elmondták, hogy Nagyfán három elítélt nőt pofozott meg egy tiszt a közelmúltban, ahol jelen volt a parancsnok és a bv. parancsnokság egyik munkatársa is. Abban állapodtak meg, hogy az esetről nem szólnak senkinek. Másik felszólaló szerint is durvák az elítéltekhez az őrök. B. F. bv. százados, a Szegedi Országos Börtön parancsnoka előadta, hogy „az ügyészség legelső ellenőrzése felkavarta az elítéltek között a hangulatot, mindenki panaszt akart tenni”. Arra vonatkozóan, hogy miért csak most – 1956 nyarán – került sor erre az „első ügyészi ellenőrzésre”, dokumentumokat nem lehetett találni. Semmilyen önkény, különösen egy külső elnyomás nem viseli el egy nemzeti tradíciókkal rendelkező jogvédő szerv ellenőrzését, törvényességi felügyeletét. Figyelmet érdemlő volt S. J. bv. hadnagy, a Váci Országos Börtön parancsnokhelyettesének felszólalása, aki szerint „amíg tervteljesítés lesz börtönben, nem érünk el komoly eredményeket a rabnevelés terén, mert előfordul, hogy hónap végén a terv teljesítése érdekében szinte megkérjük az elítélteket”. Egy-egy bv. intézetben még ezekben az években is megmaradt a börtönlelkész. Így például Sopronkőhidán 1938-tól 1953-ig ugyanaz a személy volt (G. M.). Egykori elítéltek visszaemlékezéseiből az tűnik ki, hogy a nehezebb időszakokban „a vallás vigasza sok foglyot lecsendesített”. Ha a törvényesség bármely területe sérelmet szenved, annak a társadalom életében hosszú éveken át nyomot hagyó, káros következményei vannak. Az 1949-ben megszüntetett korábbi ügyészség 1953-ig semmilyen felügyeletet nem látott el ezen a téren, és egyéb feladataira is külön marasztaló jelentést írtak nemzetközi megfigyelők (M. Licskov és J. Taljonov). Az irattári dokumentációk szerint 1952-ben 101 422 főt ítéltek el. Ebből végrehajtandó szabadságvesztés 32,6 százalék, felfüggesztett szabadságvesztés 22,6 százalék, pénzbüntetés 40 százalék, javító-nevelő munka 4,8 százalék volt. A szabadságvesztésre ítéltek 6,6 százaléka kapott egy éven felüli büntetést. A vizsgálati jelentés tartalma szerint nem lehet szó nélkül hagyni a huzavona és bürokrácia nagy számban tapasztalható tényeit az igazságszolgáltatási szerveknél, az aktatologatás számtalan megnyilvánulását. 1953-ban a hibák feltárásával határozatot hoztak a törvényesség helyreállítására. Ezt a törekvést jelzi a több mint egy évvel később megszületett 1105/1954. (XII. 17.) MT számú határozat, amely – ha több éves késedelem után, de – körvonalazta egy új büntetés-végrehajtási rendszer kereteit, elrendelte a büntetésvégrehajtási szabályzat (a továbbiakban: Bv. Szabályzat) kiadását. Az 1955. évi Bv. Szabályzat rögzítette az egynemű végrehajtási rendszert, célnak tekintette a nevelést, mellőzte a testkínzó, fizikai fájdalmakat okozó fegyelmi fenyítéseket, konkrétan megjelölte az elítéltek kötelességeit. Meghirdette ugyan a nevelést, de erre nézve semmilyen további rendelkezést nem tartalmazott, nem törekedett egyéniesítésre és differenciálásra, termeléscentrikus szemléletet tükrözött. A munkateljesítménytől függött a levelezés, a látogatás, csomag esedékessége, sőt még a feltételes szabadság is. 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

Megjegyzés Érdeméül hozható fel, hogy rögzített néhány állampolgári jogot is. Például a panaszjogot, az ingyenes egészségügyi ellátást, a pihenéshez való jogot. Habár ezeket nem nevezte kifejezetten jogoknak, hanem a bv. intézet vezetőinek kötelezettségeként írta elő, a kifejezett elismerés elsősorban azért maradt el, mert jogszabály egyáltalán nem rendezte az elítéltek jogi helyzetét. Tájékoztatókban, titkos belső utasításokban – még ezekben is csak mellékletként szerepeltek – fogalmaztak meg alapvetően fontos jogokat érintő intézkedéseket, szabályokat. Az eltorzult büntetőpolitika következményeként az 1955. évi Bv. Szabályzat kiadásának időpontjában a büntetés-végrehajtási szervek nehéz helyzetben voltak. „1955 augusztusában az országban 6 országos börtön, 17 megyei börtön, 11 büntetés-végrehajtási munkahely és 62 járási börtön működött. 1951-hez képest a büntetésüket töltők létszáma a következők szerint alakult: 1955. augusztus 1-jén 165,5 százalék, 1955. november 1-jén 174,5 százalék. A letartóztatottak 46 százaléka semmiféle munkát nem végzett.”43 A büntetőpolitika eltorzulása következményeként a börtönök túlzsúfolttá váltak, ami lehetetlenné tette objektíve is az előírások betartását, az elkülönítést, az első és visszaeső bűntényesek, valamint a felnőttek és fiatalkorúak közötti kategorizálást. Nem biztosították az elítéltek jelentős számának (16 443 főnek) a munkáltatását. A zsúfoltsághoz hozzájárult az is, hogy a büntetés-végrehajtási szervek nem éltek eléggé a feltételes szabadság kedvezményével. Túlságosan szűk körben szabtak ki a szabadságvesztésnél enyhébb, de adott esetben célravezetőbb büntetési nemeket; javító-nevelő munkát, pénzbüntetést, felfüggesztett szabadságvesztést.

Megjegyzés 1955. szeptember 30-án 35 783 fő töltötte börtönbüntetését, a büntetés letöltése végett behívásra várt 12 307 jogerősen elítélt. A börtönök és a bv. munkahelyek befogadóképessége ugyanakkor 21 856 fő volt. A fogvatartottak közül az előzetesen letartóztatottak aránya 11,7 százalékot tett ki. 7638 fő politikai bűncselekményért, 28 145 fő köztörvényes bűncselekményért volt elítélve. Ekkor volt történelme során Magyarországon a legtöbb ember börtönben. Igaz, az 1952. évi 35 039 fős adat sem sokkal kevesebb ennél. Ahhoz képest viszont, hogy 1954-ben 23 276 fő volt, nagy emelkedésnek tekinthető. Több börtönben fiatalkorúak felnőtt korúakkal, visszaeső, szokásos bűnözők az először vétőkkel, fertőzöttek az egészségesekkel összezárva töltötték büntetésüket. Egy 1954-es adat szerint az elítéltek 28 százaléka volt visszaeső. A levegőtlen cellák a büntetés célját jóval meghaladó, embertelen szenvedést okoztak az elítélteknek. A túlzsúfoltság miatt több börtönben a legelemibb egészségügyi szabályokat sem lehetett betartani, s még a korabeli dokumentumok szerint is „e tény a járványok veszélyét rejti magában”. Mindezek tanulsága, hogy a büntetés-végrehajtást nem szabad aktuális politikai célok kiszolgálójává, eszközévé tenni. Amikor nem elsősorban jogalkalmazó és jogkövető szervnek tekintették, az igazságszolgáltatás részének – pontosabban mint ami kapcsolódik az igazságszolgáltatás rendszeréhez –, akkor a törvénysértések, az emberi jogok megsértésének eszközévé süllyesztették. Az 1954. évi 17. számú törvényerejű rendelet ugyan utal a szabadságvesztés végrehajtásának kétféle módjára; a börtönre és a büntetés-végrehajtási munkahelyre, a gyakorlatban azonban nem volt különbség a két végrehajtási mód között. E jelenségre figyeltek fel és adták ki a 29/1955. (XI. 11.) BM–IM–Legf.Ü. számú együttes utasítást.

Megjegyzés Hatására „csökkent a börtönökben fogvatartottak létszáma, s az 1956. október 1-jei létszám az 1951. évi létszámnak már csak a 86,1 százaléka volt. Az 1951–1953-as évek átlagában több mint 128 000 főt ítéltek el, egyharmadát közellátási és árdrágítási cselekményekben mondták ki bűnösnek. A százezer főre jutó gyakorisági mutató 1373 volt. Az elítéltek kb. 35 százalékát pénzbüntetéssel és javító-nevelő munkával, 63 százalékát pedig szabadságvesztéssel sújtották. Az igazsághoz tartozik, hogy az ebben az időszakban kiszabott szabadságvesztés-büntetések nagyobb hányadát nem hajtották végre, részben azért, mert a végrehajtás több mint egyharmadát már eleve felfüggesztették, részben pedig azért, mert egyéni- és közkegyelmi rendelkezések útján elengedték vagy törölték […] 1954-ben az elítéltek száma 43

Gláser I.: i. m. (1975) 152. oldal


Általános rész

70 000 alá, több mint 45 százalékkal esett vissza. Habár a következő évben ismét emelkedett, de az 1960-as évek közepéig tovább csökkent.”44 A végrehajtó szervek kötelességeként megfogalmazott jogok érvényre juttatására azonban a törvényességi felügyelet megszervezése nélkül semmi esély nem volt. Annak ellenére, hogy az alkotmány már 1949-ben rendelkezett az ügyészségről, realizálására az 1953. évi 13. számú törvényerejű rendeletben (Ütvr.) került csak sor. Az Ütvr. az érdemi foganatosítási feladatokat elvette, csak a büntetések végrehajtásának törvényességi felügyeletét hagyta meg a korábbiból.

Megjegyzés A törvényesség helyzetére jellemző példaként hozható fel, hogy a szabadságvesztés-büntetésen kívül a többi büntetés végrehajtását még belső utasítások sem szabályozták. Az erre az időszakra eső korábbi kutatások szinte áttekinthetetlennek tartották a javító-nevelő munka és a mellékbüntetések végrehajtását. Országosan egységes gyakorlatról még szó sem lehetett ebben az időszakban, de még olyan törvényességi vizsgálatról sem, amely ezt elősegítette volna. Az Ütvr. és a 20/1953. Legf.Ü. számú utasítás a törvényességi felügyeletet a letartóztató intézetek feletti törvényességi felügyeletre szűkítette le, vagyis az előzetes letartóztatás és a szabadságvesztés végrehajtására. E koncepció tarthatatlanságát a későbbi gyakorlat bizonyította, mert lehetőséget teremtett a törvénysértésekre. Ebben az időszakban a törvényességi felügyeletet a szabadságvesztés végrehajtásának felügyelete, valamint a kodifikációs, szabályozási feladatokban való közreműködés kötötte le. A szabadságvesztés szervezett módon történt megkezdésének biztosítására a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter, az igazságügy-miniszter és a legfőbb ügyész 29/1954. számú együttes utasítást adott ki, amely a „bíróságok részére előírta” a büntetés végrehajtásával kapcsolatban rájuk háruló feladatokat. A büntetés-végrehajtási felügyeleti ügyészi feladatok szétosztása a más felügyeleti tevékenységet végzők között, leszűkítése a törvénysértések időszakában egyébként is hatástalanná tette a büntetésvégrehajtási felügyeleti ügyészi munkát. Az Ütvr. a büntetés-végrehajtási felügyeleti ügyész kötelességeként jelölte meg ugyanakkor, hogy ügyeljen arra: „a letartóztató intézetekben csak olyanokat tartsanak őrizetben, akiket a törvénynek megfelelő határozattal nyomozó szerv, ügyész vagy a bíróság helyezett letartóztatásba, valamint arra, hogy a letartóztató intézetekben a fogva tartásra vonatkozó szabályokat megtartsák. Nyomban szabadlábra kell helyezni azt, akit törvényes alap nélkül tartanak letartóztató intézetekben.” 45 „A törvénysértések feltárása és kiküszöbölése érdekében bármely időpontban meglátogathatja a letartóztató intézeteket és munkahelyeket, megvizsgálhatja a fogva tartás körülményeit és rendjét. Megtekintheti azokat az okmányokat, amelyek alapján a letartóztatottakat fogva tartják, továbbá megtekintheti a letartóztató intézetek igazgatósága által kiadott rendelkezéseket, amelyek a letartóztatottak fogva tartásának körülményeire és rendjére vonatkoznak.” 46 Az operatív intézkedés jogát jelenti, hogy az ügyész maga helyezheti határozatával szabadlábra a törvénysértően fogvatartottat. Ennek külön kiemelése szükséges volt a jogszabály meghozatalának idejében abból az általános rendelkezésből, hogy „a letartóztató intézetek vezetősége köteles az ügyésznek a törvények megtartására és a letartóztatottak fogva tartásának körülményeire vonatkozó rendelkezéseit végrehajtani.”47 Sajnos, mindez csak papíron létezett, pedig nem is volt sok. Az 1956. október 23-át követő néhány nap alatt a börtönökből kiszabadultak a politikai foglyok, a beszolgáltatást nem teljesítő parasztok ezrei. Végérvényesen ekkor szűntek meg a szénbányák mint bv. munkahelyek (pl. a Béta bányaüzem), valamint a büntetés-végrehajtási ipari vállalatok is. 1959-ben napirendre került a szabályozatlan vagy nem megfelelően szabályozott büntetések végrehajtásának törvényességi vizsgálata az ügyészség feladatai között. Így került sorra a mellékbüntetések, a javító-nevelő munka, a pénzbüntetés; a szabadságvesztés körében pedig a bánásmód, az elhelyezés, a munkáltatás, nevelés, a fegyelmi eljárás, a feltételes szabadságra bocsátási gyakorlat, valamint az elkobzás végrehajtásának törvényességi vizsgálata. Ennek eredménye volt, hogy szabályozták az egyes büntetési nemek végrehajtását. Az egyes jogoktól eltiltás, a foglalkoztatástól eltiltás, a kitiltás és a kiutasítás végrehajtását a 3/1959. BM–IM–Legf.Ü. számú együttes utasítás tartalmazta, a javító-nevelő munkával kapcsolatos kérdésekről szóló tájékoztató pedig 1959. október 16án jelent meg. Megfelelő szabályozás hiányában a javító-nevelő munka végrehajtásának gyakorlata nem volt Vö. Rózsa J.: i. m. (1988) 98–116. oldal Ütvr. 25. § (1) és (2) bek. 46 Ütvr. 26. § 47 Ütvr. 27. § 44 45


Általános rész

egységes, a vállalatok eltérően értelmezték a javító-nevelő munkára ítéltek jogi helyzetét. Az elkobzás tárgyában tartott vizsgálatok eredménye volt a 14/1957. (XII. 5.) IM számú rendelet, amely a büntetőeljárás során lefoglalt, illetőleg elkobzott dolgok kezeléséről és nyilvántartásáról szólt. A szabadságvesztés végrehajtása tárgyában a 8/1959. (VI. 30.) BM számú utasítás kiadására került sor, amely a büntetés-végrehajtási rendszert nem változtatta ugyan meg, hanem csak módosította.

Megjegyzés Az 1950. évi II. törvény 50. §-ában megfogalmazott büntetési céllal összhangban a nevelés szabályozottan is büntetés-végrehajtási feladattá vált. Hátrányosan diszkriminálta az utasítás az „osztályidegeneket”, viszont tartalmazta az elítéltek nevelésének elvi-szervezeti feltételei megteremtését is. Előírta, hogy minden büntetés-végrehajtási feladatot, funkciót az elítéltek őrzésének és nevelésének, mint két fő feladatnak kell alárendelni. Az elítéltek munkáltatását a nevelésük fő eszközének tekintették, és megszüntették a KÖMI-nek mint különálló szervezetnek a működését, és az országos parancsnokság szervezetébe vonták be. Új módon szabályozta a levelezés és látogatás kedvezményét, kifejezésre juttatott egyfajta differenciálást a feltételes szabadság engedélyezésénél is. Jelentős mértékben megszigorította az addig eléggé általános félkedvezményt és még a negyedkedvezményből is kizárta a szokásos és súlyos visszaeső bűnözőket, a munkamegtagadókat, az öncsonkítást elkövetőket. Az elítéltek nevelésének egységes irányítására 1959-ben a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságán létrehozták a Nevelési Osztályt, a 32/1959. számú országos parancsnoki parancs előírta többek között, hogy minden száz letartóztatott nevelésével egy nevelő foglalkozzon. Kezdetét vette az elítéltek iskolai oktatása, megjelent számukra egy központi szervezésű hetilap, vezetékes rádiót hallgathattak, lehetőség nyílt filmvetítésekre és kulturális rendezvények szervezésére is. A BM utasítás gondolt az elítélt szabadulása utáni helyzetére is. Ezen időszakban a büntetés-végrehajtás ügyészi törvényességi felügyeletéről lényegében megállapítható, hogy az 1950–59-es években nemigen működött, 1956-ig szünetelt is. Az ügyészség negyedévi tervekkel dolgozott és egy-egy vizsgálati témával az egész ügyészi szervezet foglalkozott. Az 1953. évi 13. számú törvényerejű rendelet nem határozta meg kellő pontossággal a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet kereteit, s így eleve nem lehetett összhang a gyakorlat és a jogszabály között. Változást hozott az 1959. évi 9. számú törvényerejű rendelet és az ennek alapján kiadott 5/1959. Legf.Ü. számú utasítás. Ez volt az első utasítás, amely a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelettel foglalkozott, meghatározta a szervezetét, alapvető feladatait, tárgyát, a felügyelet gyakorlásának módját.

Megjegyzés Az utasítás jelentős mértékben bővítette a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyelet feladatkörét, felhívta a figyelmet a visszaesés megelőzése szempontjából fontos büntetés-végrehajtási területekre. A Legfőbb Ügyészség az utógondozással kapcsolatos nehézségek megismerése végett 1959-ben reprezentatív felmérést végzett a visszaesés okairól. A törvényességi vizsgálatok rámutattak arra, hogy a büntetés-végrehajtási rendszer a módosítások ellenére sem biztosítja a kellő differenciálást, lényegében azonos végrehajtási mód érvényesült valamennyi szabadságvesztést töltő elítéltre nézve. A szabályozás hiányosságai miatt rendezetlen volt az elítélt jogi helyzete. A feltételes szabadságon lévők felett nem volt hatékony ellenőrzés, nem rendezték a jogaikat, kötelességeiket sem. A pénzbüntetés végrehajtásának ütemét jelentős mértékben lelassította a Btá. 36. §-ának rendelkezése, amely csak behajthatatlanság esetében engedte meg a pénzbüntetés szabadságvesztésre átváltoztatását. A vizsgálatok megállapították, hogy a visszaesők nagy százalékánál az ismételt bűnözésben szerepet játszott a magára hagyatottság, a társadalom elfordulása, a szabadságvesztésből szabadult foglalkoztatásának megtagadása. Bizonyos változást hozott az 55/1960. (XII. 22.) Korm. számú rendelet, amely elsőként szabályozta a börtönből szabadultak munkába való elhelyezkedését. Az 1961. évi V. törvény (Btk.), s az ehhez kapcsolódó végrehajtási jogszabályok révén bővült a büntetésvégrehajtás tárgyköre. A Btk. a szabadságvesztésnek két végrehajtási módját különböztette meg; a börtönt és a büntetés-végrehajtási munkahelyet. Arra nézve, hogy a szabadságvesztést milyen esetben kell börtönben vagy büntetés-végrehajtási munkahelyen végrehajtani, a törvény nem rendelkezett. Általánosságban szögezte le, hogy a börtön a büntetésvégrehajtási munkahelynél szigorúbb.


Általános rész

Megjegyzés Azt, hogy a szabadságvesztést kikkel szemben kell börtönben és kikkel szemben büntetés-végrehajtási munkahelyen végrehajtani, az Igazságügyi Minisztérium 1964. május 29-jén szabályozta a 3/1962. BM számú utasításhoz kapcsolódva. Ez az együttes utasítás előírta azt is, hogy a szabadságvesztést kiszabó ítéletről kiállított értesítésen a bíróságok tüntessék fel az elítélés alapját képező bűntett politikai, illetve köztörvényi jellegét, a feltételes szabadság korlátozásait, illetve kizárását.48 Jelentős volt az 1964. október 6-án kiadott 5-ös számú Nevelési Utasítás, amely módosította, továbbfejlesztette a fegyelmi eljárás szabályait és megjelölte a megyei börtönökben folyó nevelőmunka célját, feladatát, elveit, eszközeit és módszereit. Az utasítás kitért más büntetés-végrehajtási szakágak (őr-, anyagi, pénzügyi szolgálat) nevelési feladataira is. Az 1965. május 15-én kiadott utasítás az adminisztrációt igyekezett egyszerűsíteni, megszüntetve a letartóztatottak elhelyezési nyilvántartását, az IM Bv. Országos Parancsnokának 6/1966. számú parancsa pedig az addigi törzslap helyett nyilvántartó lapot rendszeresített. A 109/1964. (IK 10.) IM–BM–HM–MM számú együttes utasítás a szabadságvesztés foganatba vételével kapcsolatban teremtette meg a szorosabb összhangot a bíróságok és a bv. intézet között. Jelentősége volt az 1963. december 2-án kiadott Egészségügyi Utasításnak is, amely a kényszerzubbony (óvóköntös) alkalmazását szabályozta. A Btk. 47. §-a ismét lehetővé tette, hogy a pénzbüntetést meg nem fizetés esetén szabadságvesztésre változtassa át a bíróság. Kiiktatta a hosszadalmas polgári végrehajtási eljárást, aminek eredményeképpen jelentősen meggyorsult a pénzbüntetés végrehajtása. Amíg 1955. december 31. napján mindössze 37,7 százalék volt a pénzbüntetés behajtási aránya, 1965. december 31. napján már 87,9 százalék. 1963-ban a magyar börtönügynek addig elfoglalt helyét illetően született jelentős döntés; a belügyminisztérium szervezetéből az igazságügy-miniszter irányítása alá került.49

Megjegyzés A büntetés-végrehajtási nevelés célját a korabeli 3221/1963. (V. 30.) Korm. számú határozat is kifejezésre juttatta azzal, hogy tételei között szerepelt többek között; „…a differenciálás a szabadságvesztés végrehajtása során is annyira fontos, mint a büntetőeljárás egyéb szakaszaiban a nyomozás és az ítélkezés során. A kiszabott büntetések végrehajtása során […] minden eszközzel törekedni kell az elítéltek átnevelésére és ingyenesen gondoskodni kell arról, hogy a szabadságvesztésbüntetésüket letöltött személyek a róluk való gondoskodás hiányában vagy más körülmények hatására ne lépjenek újból a bűnözés útjára”. Kezdetét vette az egyes büntetések végrehajtásának jogi szabályozása. A javító-nevelő munka végrehajtásának a 7/1962. (VI. 28.) IM számú rendelettel, a kényszergyógykezelés foganatosításának a 9/1962. (VII. 21.) IM számú rendelettel, a büntetőbírósági határozattal elrendelt kényszerelvonó-kezelés foganatosításának pedig az 5/1962. (IX. 16.) EüM számú rendelettel történt meg a végrehajtás szabályozása.

Megjegyzés Ettől az időtől kezdődően háromévenként törekednek az ügyészségek, hogy egy-egy büntetési nem végrehajtásáról áttekintést nyerjenek, 1963-tól figyelhető meg a főügyészségeknél olyan törekvés, hogy nem mechanikusan, mennyiségi szemlélettől vezettetve, kizárólag a Legfőbb Ügyészség által kijelölt kérdésekben tartanak törvényességi vizsgálatokat, hanem a helyi törvényességi viszonyokat figyelembe véve tűzik napirendre a törvényességi szempontból nem kielégítőnek mutatkozó büntetés-végrehajtási feladatok megvizsgálását. 1963-tól vált gyakorlattá, hogy a főügyészségek helyileg egy-egy törvényességi szempontból elmaradottabb végrehajtási területet vontak vizsgálat alá. Ezt az ún. helyi jellegű vizsgálati tevékenységet aktuális témaválasztás, aktivitás, eredményességre való törekvés kezdte jellemezni. A jogszabályi változások szükségessé tették a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet feladatainak, szervezetének, tárgyának, módszereinek újraszabályozását. Erre az 1/1964. Legf.Ü. számú utasítással került sor, amely 1964. május 1. napján lépett hatályba. Új feladatot jelentett a kényszergyógykezelés, a büntetőbírósági határozattal elrendelt kényszerelvonó-kezelés, valamint a bűnügyi

48 49

Hatályos Legfőbb Ügyészi Utasítások Gyűjteménye, Budapest, 1966, 259. oldal 1963. évi 24. számú törvényerejű rendelet


Általános rész

nyilvántartás törvényességi felügyelete. Kötelezővé tette az utasítás az ügyészségek számára az érdemi végrehajtáshoz szükséges nyilvántartások vezetését is.

Megjegyzés Például a kényszergyógykezeléssel és kényszerelvonó-kezeléssel kapcsolatos nyilvántartások vezetését. Ezekből lehetett csak megállapítani, hogy egy-egy megyében kik vannak házigondozásban, illetve kik állnak kényszerelvonó-kezelés hatálya alatt. Az 1963-ban és 1964-ben az utógondozás törvényessége tárgyában tartott ügyészi vizsgálatok nyomatékosan felhívták a figyelmet arra, hogy az utógondozás szabályozása az 55/1960. (XII. 22.) Korm. számú rendelettel nem tekinthető megoldottnak. A 12/1965. (VII. 1.) Korm. számú rendeletben már kifejezésre jutott az a felismerés, hogy a szabadságvesztésből szabadultat nemcsak támogatni, hanem ellenőrizni is kell. Az 1964–1965ben a szabadságvesztés végrehajtásának tárgyában végzett ügyészi vizsgálatok (így az elítéltek elhelyezésével, anyagi és egészségügyi ellátásával, a neveléssel, a fegyelmi eljárással, a munkáltatással kapcsolatban) felhívták a figyelmet a büntetés-végrehajtási rendszer megváltoztatásának szükségességére. Az 1955. évi Bv. Szabályzattal deklarált büntetés-végrehajtási rendszer ugyanis a módosítások ellenére sem tudta biztosítani a szabadságvesztés végrehajtása során az egyéniesítés és differenciálás feltételeit. Élénkítőleg hatott a 60-as évek elején megindult kodifikációs munkára az elméleti tevékenység is, ami azt tükrözte, hogy megnőtt az érdeklődés a büntetés-végrehajtás tartalmi kérdései iránt. A bűnügyi tudományokban végzett kutatások felhívták a figyelmet arra, hogy a bűnözés elleni küzdelemben hosszú távú tervet kell készíteni. A büntetés-végrehajtás területén a börtönök rossz állapotát, a személyi állomány felkészületlenségét, a militáris szemléletet, a törvényi szintű szabályozás hiányosságát is megemlítették. A büntetéssel kapcsolatos elméleti munka élénkítésében jelentős szerepet játszottak Földvári József, Fonyó Antal és Kádár Miklós elméleti nézetei, valamint az a vita, amely felelevenítette a tett-büntetőjog és a tettes-büntetőjog, illetőleg a büntetésbiztonsági intézkedés problémáit.

Megjegyzés A magyar szerzők közül többen a hátrány, a „malum” okozását tartották a büntetés alapelvének. A büntetést és a nevelést általában nem egymást kizáró fogalmaknak tekintették, de nem is azonosíthatóknak. A büntetés hátrányokozó jellegével kiváltott visszatartó erejével védi a társadalmat, a bűnelkövetőt pedig a végrehajtás neveli. Ugyanakkor viszont a büntetés-végrehajtás sem azonosítható a tiszta neveléssel, mert akkor nevelőintézeteket kellene helyette létrehozni, amelyek viszont nem védenék meg a társadalmat. Számos tanulmány foglalkozott a büntetés-végrehajtás fejlesztésével. A továbbfejlesztés elméleti alapjait azok a kutatások adták, amelyek elősegítették annak felismerését, hogy a legkimunkáltabb büntetési rendszer sem képes a büntetőpolitikai célkitűzések elérését biztosítani korszerű büntetésvégrehajtás nélkül. A bűnözés elleni küzdelem hatékonyságának fokozása mindig megköveteli a büntetés-végrehajtás rendszerének a felülvizsgálatát, a módszerek és eszközök továbbfejlesztését is. A büntetési rendszer újabb alapokra helyezésének útján az első lépést az 1966. évi 20. számú törvényerejű rendelet tette meg, a szabadságvesztés addigi két fokozata két újabb fokozattal bővült, összhangban a bűnelkövetők négy típusával kapcsolatos felfogással. A négy fokozat a következő volt: szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és büntetés-végrehajtási munkahely. A bíróság az ítéletében rendelkezett arról, hogy a szabadságvesztést melyik fokozatban kell végrehajtani. A büntetésvégrehajtási rendszer tehát utat engedett az egyéniesítésnek és differenciálásnak, amivel továbbfejlesztette az elítéltek kategorizálását. A szabadságvesztés végrehajtásának magyarországi történetében figyelemre méltó állomásnak tekinthető a jogi szabályozást illetően a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966. évi 21. számú törvényerejű rendelet, amely minden állampolgár számára megismerhető jogszabályként határozta meg a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának alapelveit, módszereit és az új büntetés-végrehajtási rendszert. A törvényerejű rendelet és végrehajtására a 110/1967. IM számú utasítással kiadott Büntetés-végrehajtási Szabályzat 1967. március 1-jén lépett hatályba.

Megjegyzés 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

E szabályozás már a nevelést tette egyértelműen a büntetés-végrehajtás leglényegesebb tartalmi elemévé, hosszú időre irányt szabott a gyakorlati munkának, megteremtette a továbblépéshez a jogi feltételeket és eszközöket. A büntetés-végrehajtás céljának az elítéltek törvénytisztelő állampolgárrá nevelését, vagyis az ún. átnevelését jelölte meg. Ez a megfogalmazás mind elvi, mind gyakorlati szempontból összhangban állt a korabeli társadalmi berendezés eszméivel. Megkövetelte a büntetésvégrehajtási szervektől, hogy feladataik megoldását a nevelési cél szolgálatába állítsák. 50 A bűncselekményt elkövető személyisége nem a társadalomtól elvárt módon alakult, a magatartás indítékrendszere hibás, szemben áll a társadalmi követelmények rendszerével. Megfogalmazást nyert az elítéltek jogi helyzete, így az őket terhelő kötelezettségek. Az elítélteket megillető jogokat a Bv. Szabályzat sorolta fel részletesen. Az elítéltek jogi helyzetének kérdései több mint egy évtizedig nem voltak témái ekkor az elmélet művelőinek sem. A Bv. Szabályzat az elítéltet jogi szempontból a végrehajtás alá vetett tárgyából annak alanyává emelte fel. A fokozatok jellemzőit, eltérő sajátosságait, az egyes fokozatok közötti különbségeket a törvényerejű rendelet jelölte meg. Garanciális intézkedések segítették elő, hogy a fegyelmezés az elítéltek nevelésének fontos eszközévé válhasson. A törvényerejű rendelet gazdagította a jutalmazási rendszert, bevezette a pénzjutalmat és fogházfokozatban a rövid tartamú eltávozást. A munkáltatás céljaként a következő megfogalmazást adta: „A büntetés-végrehajtás során a munkáltatás elsődleges nevelési célokat szolgál; a rendszeres munkás életmódhoz való készséget hivatott kialakítani.” A növekvő bűnözés türelmetlenséget váltott ki, melynek következménye lett a Büntető Törvénykönyv 1971. évi Novellája, a 28. számú törvényerejű rendelet, amely a halálbüntetés mellé visszaállította az életfogytig tartó szabadságvesztést és szigorításokat rendelt el a visszaeső bűnözőkkel szemben. Megváltozott a szabadságvesztés-büntetés fokozatainak elnevezése is. A büntetés-végrehajtás szervezete a 1966–1967-ben kialakított formában sem tudta biztosítani a meghatározott cél megvalósulását. A Novella a négy végrehajtási fokozat elnevezését fegyházra, szigorítottbörtönre, börtönre és fogházra változtatta. Dogmatikai módosításai közül kiemelkedik a bűncselekmények közötti differenciálás. A vétségek kedvezőbb megítélésben részesültek, mint a bűntettek a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának, a feltételes szabadságra bocsátásnak, a kényszergyógykezelésnek, a büntetés felfüggesztésének, a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésnek a szabályozásánál.

Megjegyzés A fiatalkorúak esetében a büntetés-végrehajtási rendszert is differenciálttá kívánták tenni ezen időszakban, bár a felnőttekre vonatkozó általános szabályok rájuk is irányadók voltak. Több átmeneti szerepet betöltő jogszabályt51 követően az 1966. évi 20. számú tvr. változtatta meg érdemben a fiatalkorúakkal szemben kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának rendjét, melynek realizálását az 1966. évi 21. számú tvr. tartalmazta. Az eltérések a végrehajtás helyében, rendjében, az anyagi és egészségügyi ellátásban, a kötelességekben és jogokban, nevelésben és oktatásban, a fegyelmezésben, a jutalmazásban, a munkáltatásban és szakoktatásban, a társadalom segítsége igénybevételében, a szabadulásra való felkészítésben jelentkeztek. A büntetés-végrehajtást érintő újabb szabályozásokra is sor került a 60-as évek végén. Az igazságügy-miniszter a 6/1966. (VII. 24.) IM számú rendeletével újból szabályozta a kényszergyógykezelés végrehajtását, az egészségügyi miniszter az akkori jogpolitikai követelményeknek megfelelően az 1/1966. (VI. 3.) EüM számú rendeletben határozta meg az egészségügyi szervek teendőit a büntetőbíróságok által elrendelt kényszerelvonókezelés eredményes végrehajtása érdekében. A gyakorlati követelményeknek megfelelően a 7/1968. (XI. 26.) IM számú rendelet módosította a javító-nevelő munka végrehajtásáról szóló 7/1962. (VI. 28.) IM számú rendeletet. A büntetés-végrehajtás kérdéseinek nem belső, titkos utasításokban történt szabályozása már kétségtelen egyfajta fejlődést, előbbre lépést juttat kifejezésre a törvények tiszteletben tartása iránt. Figyelmet érdemel a 60-as évek szabályozásából e területen még a 112/1963. IM számú utasítás az elfogatóparancs kibocsátásáról; a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 109/1964. (IK 10.) IM–BM–HM–MM számú együttes utasítás; a 112/1967.

50 51

Vö. Szabó A.: Nevelés a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során. Jogtudományi Közlöny, 1966/5. szám, 232. oldal 1950. évi 39. tvr.; 1951. évi 34. tvr. stb.


Általános rész

IM és a 4/1968. BM számú utasítás a mellékbüntetések végrehajtásáról; a 105/1966. (IK 9.) IM számú utasítás az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet Működési és Ügyviteli Szabályzatáról. 52

Megjegyzés Az Igazságügyi Minisztérium és a Legfőbb Ügyészség vizsgálati tapasztalatai azt mutatták ebben az időben, hogy a bíróságok feltételes szabadságra bocsátási gyakorlata nem felelt meg a Btk. 39. § (1) bekezdésében írt törvényi előfeltételeknek. Kellő indok nélkül feltételes szabadságra bocsátottak nem egy esetben olyan elítélteket, akik a feltételes szabadságra bocsátást követően elég rövid idő alatt újabb bűncselekményt követtek el. Az 1963–1971. közötti években alakult ki a büntetés-végrehajtás feletti ügyészi felügyelet három fő módszere: a kötelező munkatervi vizsgálatok, a legfőbb ügyészi utasításban előírt időszaki vizsgálatok, a főügyészség éves célkitűzése keretében tartott helyi jellegű vizsgálatok. 1966-ban az elítéltek munkáltatása és bérezése tárgyában tartott törvényességi vizsgálatok alapján az elítéltek kárfelelősségének részletes szabályozását kellett kezdeményezni. „Hosszú éveken át vitatott volt a végrehajtásban a munka szerepe, célja […] a munkáltatás öncélúvá vált, sokszor a termelési érdekek léptek előtérbe a büntetés-végrehajtási érdekekkel szemben.”53 Figyelmet érdemel, hogy az előzetes letartóztatás foganatosításának szabályait már ekkor valamennyi foganatosító szervre nézve egységes elvek szerint rendelte megállapítani a törvényerejű rendelet. 1969ben több főügyészség vizsgálata is megállapította, hogy nem következetes a szigorított börtönökben a gyakorlat az elítélteket terhelő kötelességek teljesítésének megkövetelésénél, de ugyanakkor a magatartási szabályok nehezen ellenőrizhetők, formális követelményeket is támasztottak az elítéltekkel szemben. Később igazságügy-miniszteri parancs jelölte meg az elítéltek új magatartási szabályait a különböző büntetés-végrehajtási fokozatokban. 1970-ben hat főügyészség vizsgálta meg a szabadságvesztésből szabadultak utógondozását. Megállapításuk szerint az utógondozás helyzete a három évvel azelőtti állapothoz képest nem javult, sőt egyes területeken hanyatlást tapasztaltak. Már ekkor felmerült az utógondozás új alapokon való szabályozásának szükségessége. 1970-ben a kényszergyógykezeltek büntetőeljárási jogainak, továbbá polgári jogi és családjogi helyzetének vizsgálata során az előbbi területen a törvényesség nagyfokú lazaságát lehetett tapasztalni, amely elsősorban a kérdések szabályozatlanságára volt visszavezethető. Folyamatossá vált ebben az időszakban a házi gondozás és a bv. intézeten kívüli kényszerelvonó-kezelés törvényességi felügyelete is. Az ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény (Üt.) az 1959. évi 9. számú törvényerejű rendelethez képest a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyeletben a következő változásokat hozta: 1. Az Üt. IV. fejezete az eddiginél konkrétabban fogalmazta meg a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyelet tárgyát. Nemcsak egy általános meghatározást adott, hanem kihangsúlyozta, hogy a büntetésvégrehajtás törvényessége feletti felügyelet tárgyát az összes fő- és mellékbüntetések, valamint a Btk.-ban megjelölt intézkedések képezik. 2. Kifejezetten kiterjesztette az Üt. a törvényességi felügyeletet a feltételes szabadságra, az utógondozásra és a bűnügyi nyilvántartásra is. 3. Az Alkotmány 77. § (3) bekezdése szerint „az állam minden szervének és minden állampolgárának kötelessége, hogy az alkotmányt, az alkotmányos jogszabályokat megtartsa és feladatkörében eljárva megtartassa”. Értelemszerűen az alkotmánynak ez a rendelkezése az Üt. IV. fejezetében is érvényesítendő. Ezért nem lett tárgya a törvényességi felügyeletnek a büntetések megkezdésével kapcsolatos adminisztráció és ügyviteli szabályok betartása, a büntetés-végrehajtási szervek gazdálkodási tevékenysége, a büntetésvégrehajtási vállalatok gazdaságosságának kérdése, a nevelési eljárások, a pedagógiai módszerek kérdése.

A bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyelete körében a Legfőbb Ügyészség Ig. 2411/1964. számú körlevele iránymutatást adott a magyar állampolgár külföldi elítélése tárgyában követett eljárásra nézve, a Bfl. 21.414/1968. számú főosztályvezetői utasítás pedig a rehabilitáció törvényességi felügyeletére nézve tartalmazott előírást. 53 Gláser I.: A szabadságvesztés végrehajtás új rendje és az azzal kapcsolatos ügyészi törvényességi felügyeleti feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1966/4. szám, 10. oldal 52


Általános rész

4. Az Üt. megerősítette az előzetes letartóztatás foganatosításával kapcsolatos jogszabályok betartásának addigi, legfőbb ügyészi utasításban előírt ellenőrzési gyakorlatát. 5. Az 1959. évi 9. számú törvényerejű rendelet rendelkezési jogot biztosított az ügyész számára „a letartóztatottak fogva tartásának körülményeivel” kapcsolatban is. Ebben az időszakban a „letartóztatott” fogalmába az elítéltet is beletartozónak értelmezték. Az ügyészi rendelkezési jognak ez a széles körű szabályozása elkerülhetetlenné tette a büntetés-végrehajtási szervek jogkörébe való beavatkozást. Ezt szűkítette az Üt. azzal, hogy az ügyészi rendelkezési jogot az elítéltek fogvatartási körülményeivel kapcsolatban nem tartotta fenn.54 6. Az Üt. alapján új jogot jelentett, hogy az ügyész bármely büntetőügy iratait megvizsgálás végett magához kérhette, hogy a határozat végrehajtása megfelel-e a törvényeknek. Ezt az iratbeszerzési jogot az Üt. polgári ügyek iratainak a beszerzésére is kiterjesztette. A legfőbb ügyész az Üt. alapján a 12/1973. (ÜK 12.) Legf.Ü. számú utasításban szabályozta a büntetésvégrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet szervezetét, az előzetes letartóztatás, a szabadságvesztés, a javító-nevelő munka, a pénzbüntetés, a mellékbüntetések, a felnőttekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések, az utógondozás és a bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyeletének módszereit. A legfőbb ügyészi utasítás már tekintettel volt az 1974. január 1. napján hatályba lépett büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (Be.) rendelkezéseire is. Jelentős változás a korábbi legfőbb ügyészi utasításhoz képest, hogy a rendelkezés nemcsak a szabadságvesztést végrehajtó szervekkel szemben, hanem minden, a büntetőügyben hozott határozatok végrehajtására illetékes szerv esetében törvényességi felügyeleti intézkedésként írja elő, ugyanakkor – az Üt. 12. § (1) bekezdéséhez kapcsolódva – meg is jelöli a büntetőügyben hozott határozat végrehajtására illetékes szerv vezetőit. Az Üt. 12. § (2) bekezdésének alapvetően fontos rendelkezése szerint „az ügyész köteles nyomban szabadlábra helyezni azokat, akiket törvényes határozat nélkül tartanak fogva”. Az utasítás egységesítette a törvényességi felügyelet gyakorlatának módszereit, amelyek a következőképpen nyertek megfogalmazást: eseti feladatok ellátása, kötelező munkatervi és helyi jellegű törvényességi vizsgálatok lefolytatása. 55

Megjegyzés Új előírás volt a bv.-felügyeleti ügyész részére, hogy a feltételes szabadságon lévő elítéltet jegyzőkönyvi figyelmeztetésben részesíthette a magatartási szabályok megszegése esetén. A mellékbüntetések közül a vagyonelkobzás törvényességi felügyelete jelentett új feladatot. A kényszergyógykezelés és a kényszerelvonó-kezelés törvényességi felügyeletével kapcsolatban megjegyezhető, hogy 1974. január 1-jétől megszűnt az addig kötelező nyilvántartás. Az utasítás lehetővé tette, hogy az ügyész is intézkedést tehet a szabadult elhelyezése, a társadalomba való beilleszkedésének elősegítése érdekében. A szabadságvesztés végrehajtásának vizsgálata során szintén az nyert megállapítást – az előző évekhez hasonlóan –, hogy helytelen szemlélet uralkodik, másrészt hiányoznak a feltételek is. A nevelőállomány jelentős része szakképzetlen volt, nem lehetett szó szakszerű és szervezett nevelésről. Nem differenciálódott eléggé az őrzési, munkáltatási és nevelési rendszer. A kulturált elhelyezés követelményei is finoman szólva sok kívánnivalót hagytak még maguk után. A termelésre helyeződött ismét a hangsúly, szinte önálló tényezővé nőtte ki magát és egyre kevésbé volt a nevelés eszköze. A Be.-re tekintettel az Igazságügyi Minisztérium újraszabályozta a kényszergyógykezelés végrehajtását [5/1974. (VI. 16.) IM számú rendelet], a 125/1973. (IK 1974. évi 1. számú) „IM utasítás” pedig a Be. XVIII. fejezetére figyelemmel meghatározta a megyei bíróság elnöke által kijelölt „egyesbíró feladatait”. A Btk. novella és a Be. rendelkezéseit figyelembe véve újraszabályozást nyert a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása és az előzetes letartóztatás foganatosítása a 107/1974. (IK 8.) IM számú utasítással kiadott büntetés-végrehajtási szabályzatban, amely 1974. július 1. napján lépett életbe. Jelentősen nőtt a pénzbüntetésre ítéltek száma és a pénzbüntetés összege. A végrehajtás jól szervezettségét mutatta a 89,9 százalékos behajtási arány. Vö. Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletéről. Ügyészségi Értesítő, 1972/4. szám, 20. oldal Vö. Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet elvi és gyakorlati kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1974/l. szám, 2. oldal 54 55


Általános rész

A mellékbüntetések végrehajtása is megfelelő szervezettséget mutatott ezekben az években, bár a vagyonelkobzás és kitiltás kivételével a többi mellékbüntetés végrehajtását csupán belső utasítás szabályozta. A kényszergyógykezeltek családjogi helyzetével, társadalombiztosítási ellátottságával, büntető- és polgári jogaival foglalkozó mélyreható legfőbb ügyészségi vizsgálat – a 1974–1976-os években – feltárta többek között, hogy a kényszergyógykezelt tárgyalásra szóló idézésénél nem tartották be a büntetőeljárási törvény rendelkezéseit. Számos esetben jogtalanul szüneteltették a kényszergyógykezelt nyugdíját. A bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyeletében új feladatot jelentett a nyilvántartás gépesítésének előkészítésében való közreműködés, amely komoly szerepet játszott abban, hogy lecsökkent a valamilyen okból hibásan kiadott erkölcsi bizonyítványok száma. A 60-as évek büntető jogalkotásából kiemelést igényel az 1969. évi 9. számú törvényerejű rendelet „A társadalom fokozottabb védelméről a közrendre és a közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni fellépés érdekében”. Mód és lehetőség nyílt a visszaesők legveszélyesebb körével szemben a szigorúbb fellépésre. Új intézkedés alkalmazásának lehetőségét teremtette meg a törvényerejű rendelet, a szigorított őrizetét, amely nem egyszerűen csak társadalomvédelmi célokat követő biztonsági intézkedésként került bevezetésre, hanem célja volt a társadalomba való visszavezetés is.

Megjegyzés Ennek érdekében lett volna szükséges ezeknél az eltorzult személyiségű elkövetőknél speciális nevelő, ha kell, gyógyító eljárásra, az egyéni és csoportos munkaterápiás kezelésre, a szabadidő helyes eltöltésére, a tartalmas emberi kapcsolatok kiépítésére való nevelésre. Az ilyen speciális foglalkozás személyi (megfelelő szakembergárda) és tárgyi (intézetek, munkahelyek) feltételeit kellett volna gyorsan megteremteni ahhoz, hogy hatásos legyen. „Egyébként azonban nem sok jót várhatunk alkalmazásától” – olvashatjuk a korabeli irodalomban.56 A büntetés-végrehajtás intézményrendszere kényszergyógyításának bevezetése 1974-ben.

szempontjából

is

jelentős

változás

az

alkoholisták

Nagy jelentőségű volt a szabadságvesztésből szabadult személyek utógondozásáról szóló 1975. évi 20. számú törvényerejű rendelet megjelenése, amely az utógondozás differenciált rendszerét hozta létre.

Megjegyzés A segítő-gondozó funkciót minden arra rászoruló a szabadságvesztésből szabadult személy esetében lehetővé tette. Az első törvényhozási intézkedés volt, amely a visszaesőkkel szemben nem a represszió fokozásával kívánt fellépni. A segítő-gondozó feladatok lényegében a szabadulás előkészítésében, támogatásában jelentkeztek. A részletes végrehajtási szabályokat a 3/1975. (XII. 11.) IM számú rendelet és a rendőri szervekre külön a 7/1977. BM számú utasítás tartalmazta. Helyesen mutatott rá a törvényerejű rendelet indokolása arra, „hogy a büntetését kitöltő személy elkövet-e újabb bűncselekményt, jórészt attól is függ, milyen körülmények közé került, a környezete miként befolyásolja, adott esetben miként ellenőrzik a magatartását, a szükséges esetben megkapja-e a támogatást a társadalomba való beilleszkedéshez”. Az 1970-es évek második felében a büntetőeljárási jogok biztosítása körében tartott vizsgálatok során még mindig tapasztalható volt egyes bv. intézetekben a határozat formális kézbesítése.

Megjegyzés Ez abban nyilvánult meg, hogy átadták a határozatot az előzetesen letartóztatottnak, a kézbesítési ívet rögtön aláíratták vele anélkül, hogy a címzett a határozatot egyáltalán el tudta volna olvasni, illetve a jogorvoslattal kapcsolatban nyilatkozhatott volna. A Bv. tvr. a levelezést, látogatást, élelmiszercsomagot az előzetesen letartóztatott számára jogként biztosította, s az esedékességnek csupán a felső időbeli határát jelölte meg. Ezzel megszűnt az ún. soros 56

Földvári J.: Az új magyar Btk. kriminálpolitikai koncepciójáról. Magyar Jog, 1979/8. szám


Általános rész

ügyészi engedély adása, a rendkívüli beszélő engedélyezése is a bv. intézet parancsnokának döntési jogkörébe került. Több főügyészség gyakorlatára jellemző volt ezekben az években, hogy a havi vizsgálat fő módszerének a bv. dolgozókkal, illetve az előzetesen letartóztatottakkal való beszélgetést tekintették, s mellőzték a konkrét ügyek megvizsgálását. Sajnos, ilyen módszert egyes társadalmi ellenőrző szervezetek részéről napjainkban is lehet tapasztalni, s bizony a közzétett megállapításaik megalapozottságát ezért is fogadhatják kételkedve a vizsgált szervek vezetői. A hetvenes évek végén az ügyészek változtattak e módszeren. 1977-ben megvizsgálták a bánásmód törvényességét. Kiderült, milyen sokoldalú megközelítése is lehetséges ennek. A bántalmazás, a nőkkel való bizalmas kapcsolat, az elvtelen kedvezmény, a szexuális kapcsolat egyaránt jelezte, hogy a bánásmód törvényessége terén nem volt rend. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a bánásmód törvényessége megsértésének ezek az esetei nem általánosságban voltak jellemzőek, de mindenesetre figyelmet érdemlőek. A munkáltatás vizsgálata a munkavédelem területén tárt fel sok hiányosságot. Például nem készítettek vagy hiányosak voltak a munkavédelmi szabályzatok, nem ragaszkodtak a kötelező esetekben a munkavédelmi vizsgához, nem tartották meg rendszeresen a munkavédelmi szemléket, a zajártalom messze meghaladta a megengedett erősséget stb.

Megjegyzés A helsinki értekezlettől (1975) meginduló közeledés keretében a büntetés-végrehajtási rendszerek kultúráját, humánumát is kezdték megismertetni az egyes országok között. Ettől kezdődően egyre szélesebb szakmai körök számára is lehetővé vált az ENSZ által kimunkált 1955. évi, az Európa Tanács által kidolgozott 1973. évi ajánlások megismerése, amelyek már kétségtelenül hatással voltak a korszerű börtönnormák megalkotására. A büntetőhatalom „önkorlátozása”, az oldódás légköre, a 70-es évek generációváltása és ezáltal felkészültebb szakemberek munkába állása a hazai szakterületen változást, a fejlődés előkészítését hozta magával. A kriminálpedagógia útkeresése ebben a szakaszban magán viselte az optimizmus jegyeit, amely szerint a zárt intézeti kényszerkörülmények kedvező feltételeket jelentenek az elítélt személyiségének átalakítására. A kriminálpszichológia e téren végzett kutatásait az óvatos előrehaladás, az elítéltek személyiségformálásának valóságosabb megközelítése jellemezte. A 70-es évektől egyébként a legtöbb államban már szakítottak a börtönbüntetés terén a nevelésikezelési módszerek mindenhatóságába vetett elképzelésekkel, előtérbe került az a szkeptikus, realista felfogás, amely a büntetőintézeti körülmények elkerülhetetlen személyiségkárosító hatásának mérséklését tűzte ki célul. A hazai szakirodalomban már olvashattunk ebben az időszakban a szabadságvesztés végrehajtása során jelentkező káros hatásokról is, az elítélt társadalmi kapcsolatainak lazulásáról, mint ami csökkenti visszailleszkedésének esélyeit. A pénzbüntetést ebben az időszakban Jescheck a modern kriminálpolitika központi szankciójának tekinti.57 Magyarországon a pénzbüntetés alkalmazásának köre, a kiszabott pénzbüntetés összege ebben az időszakban jelentősen emelkedett. 1975-ben a pénzbüntetés összelőírása még 10 373 853 forintot, az 1979. évben pedig már 133 390 174 forintot tett ki. A végrehajtás szervezettségére, a fegyelmezettségre mutat, hogy az ilyen nagyarányú emelkedés ellenére is javult a behajtási arány, amely az 1975. évi 89,4 százalékkal szemben 1979. év végén elérte a 91 százalékot. A mellékbüntetések végrehajtásának törvényességi felügyelete a végrehajtás ellenőrzésének hiányát tárta fel sok esetben. A rendőri szervek a mellékbüntetés jellegétől függően nem differenciáltak az ellenőrzésben, az akkor még mindig hatályos 4/1968. BM számú utasítás épp olyan mélységű ellenőrzést igényelt a foglalkozástól eltiltottaknál, a járművezetéstől eltiltottaknál, mint a közügyektől eltiltottak körében.

Vö. Jescheck, H.-H.: Der Einfluss der neueren schwedischen Kriminalpolitik auf die deutsche strafrechtsreform. Zeitschrift für die gesammte Strafrechtswissenschaft, 1978, 694. oldal 57


Általános rész

1978-tól kezdve aktuálissá vált már a szigorított őrizetből ideiglenesen elbocsátottak feletti pártfogói felügyelet vizsgálata is, amelynek során felszínre kerültek a magatartási szabályok értelmezésének problémái, a rendőri és a bírósági szervek együttműködését zavaró jelenségek. A fogva tartással járó szankciók végrehajtása minőségének meghatározó jelentőségére figyelemmel nem haszontalan az összes fogvatartott létszámának alakulását áttekintenünk 1945-től napjainkig. Ezzel kapcsolatban is azonban csak a bv. intézetekre nézve lelhetők fel adatok. Itt a fogvatartottak összlétszámának (jogerősen elítélt, előzetesen letartóztatott, szabadságvesztésre átváltoztatott pénzvagy munkabüntetést töltő, kényszergyógykezelt vagy ideiglenesen kényszergyógykezelt, szabálysértési bírság miatt elzárást töltő) alakulásáról, ami a mindenkori szabályozás függvényében alkotóelemeiben is változott, akkor kapunk reális képet, ha lehetőleg minden évben azonos időpontot veszünk alapul. Az egyes évek utolsó napján (december 31-én) ez a következőképpen alakult:

Az összlétszám alakulására kisebb mértékben volt befolyással, hogy az 1989. évi LIV. törvény kiiktatta a szankciórendszerből a szigorított őrizetet, az 1990. évi XVI. törvény a munkaterápiás alkoholelvonást, az 1993. évi XVII. törvény a szigorított javító-nevelő munkát. Ugyanakkor 1995. január 1-jétől az idegenrendészeti őrizetben lévőkkel bővült a bv. intézetekben fogvatartottak összlétszáma. 2013. május 9. napján a 12 639 férőhelyen 18 374 fogvatartott volt. A fogvatartotti létszám emelkedésével ellentétes irányban ugyanakkor az ismertté vált bűnelkövetők száma csökkent (2010-ben 122 529, 2011-ben 112 895, 2012-ben 100 239 volt.) A nemzetközi összehasonlítások alkalmával használt ún. bebörtönzöttségi arány számításához ezek az adatok azért nem használhatók fel, mivel nem tartalmazzák a rendőrségi fogdákban fogvatartottak – s történelmünk során más előfordult helyeken fogvatartottak – számát. Sajnos mindig elkövették a kutatók azt a hibát, hogy csak ezeket az adatokat vették figyelembe a bebörtönzöttség méréséhez, a más országokkal való összehasonlításhoz. Egyébként az összehasonlítás kérdéseinek a nemzetközi szakirodalomban egy külön fejezete alakult ki az eltérő mérési módszerek miatt.


Általános rész

A rendőrségi fogdákban fogvatartottak összlétszáma (őrizetesek, előzetesen letartóztatottak) az egyes évek utolsó napjain a következő volt: 1989-ben 971, 1990-ben 1649, 1991-ben 1471, 1992-ben 1575, 1993-ban 1280, 1994-ben 1609, 1995-ben 1316, 1996-ban 1327, 1997-ben 1464, 1998-ban 1312, 1999ben 1215, 2000-ben 1148, 2001-ben 1262, 2002-ben 1038, 2003-ban 843, 2004-ben 90, 2005-ben 132, 2006-ban 155, 2007-ben 71, 2008-ban 54, 2009-ben 97 fő, és azóta is 100 fő alatti. A fogvatartottak létszámának alakulása mindig hatással volt a fogvatartási körülményekre, az elhelyezésre, munkáltatásra, anyagi és egészségügyi ellátásra, nevelésre, bánásmódra, az intézeti fegyelemre stb., végső soron a törvényességre is.

1.2.3. 2.3. A büntetés-végrehajtás jogi szabályozásának útja napjainkig és a harmonizáció felé A tudományos kutatási kísérletekre támaszkodva, a múlt tapasztalatainak és a jövő már körvonalazódó követelményeinek egybevetése alapján megindult kodifikációs munka eredményeként készült el az addigi fejlődést összegező Btk., amely az 1978. évi IV. törvényben látott napvilágot. Része volt annak az akkor világszerte tapasztalható folyamatnak, amely a különböző tudományok eredményeinek felhasználásával a bűnözés elleni sikeres és hatékony küzdelem érdekében a klasszikus büntetési rendszerek átalakítására irányult. A megtorlás eszméivel szemben a reszocializáció került egyértelműen előtérbe. A szabadságvesztés-büntetés fokozatait négyről háromra; fegyház, börtön és fogházra csökkentette. Jellemzője a bírói intézkedések széles skálája, a szabadságkorlátozással nem járó büntetések előtérbe helyezése (javító-nevelő munka, pénzbüntetés, szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának felfüggesztése és a feltételes szabadságra bocsátás alkalmazásának széles lehetősége).58 A bűnözés elleni küzdelem nemzetközi követelményeire is figyelemmel az Országgyűlés megszavazta az új Büntető Törvénykönyvet, amely a közel százszor módosított 1978. évi IV. törvény helyébe lép 2013. július 1. napjától. A Btk. büntetési és intézkedési rendszerével szoros összefüggésben napirendre került a büntetés-végrehajtás szabályozása is, amire hatással voltak a nemzetközi tapasztalatok. A XX. század második felében Európa sok államában változtatták, módosították a büntetés-végrehajtási jogot vagy teljesen új törvényi alkotások születtek. A bűnözés alakulása, ami a börtönnépesség váratlan, nagyarányú megnövekedését eredményezte, a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. számú törvényerejű rendeletben (Bv. tvr.) deklarált korszerű elvek gyakorlati megvalósítását megnehezítette.

Megjegyzés Nem számolt a törvényhozó azzal, hogy a fogvatartottak száma emelkedik, a haladó elképzelések megvalósításához a személyi és tárgyi feltételek rendelkezésre fognak-e majd állni. Kedvezőtlen változást lehetett tapasztalni a fogvatartottak összetételében is. Nőtt a börtönök biztonságára, rendjére nagyobb veszélyt jelentő erőszakos, garázda jellegű bűncselekményért elítéltek és a nagyobb gondoskodást igénylő fiatalkorúak, továbbá a kóros személyiségű, a személyiségzavarban szenvedő, valamint az alkoholizmusra hajlamos fogvatartottak számaránya. A fejlesztési elképzelések, amelyek az elhelyezési körülmények és az ellátás javítására, a munka díjazásának emelésére, a nevelési és munkáltatási feltételek javítására irányultak, nem valósulhattak meg. A 8/1979. (VI. 30.) IM számú rendelet a büntetés-végrehajtási szabályzatról (Bv. Szabályzat) a Bv. tvr.-rel együtt 1979. július 1-jén lépett hatályba, mint a büntetés-végrehajtás jogi alapjai. A Btk., a Be. és más törvények változásaira tekintettel időközben a Bv. tvr. is módosult.59 A Bv. tvr.-hez hasonlóan a Bv. Szabályzatot is minden alkalommal módosítani kellett a Bv. tvr. és más törvényi szintű jogi szabályozás változása alkalmával.60

A Btk. 38. § (3), valamint a 70. § (2) bekezdéseiben foglalt rendelkezések. Például az 1982. évi 22. sz. törvényerejű rendelet az öt munkanapos hét bevezetése, illetve a javító-nevelő munka végrehajtását érintő, az alkoholisták kötelező intézeti gyógykezelésének új jogi szabályozására, az 1984. évi 21. sz. tvr. a szigorított javító-nevelő munka bevezetésére, az 1987. évi 9. sz. tvr. a javító-nevelő munka új végrehajtási formájának bevezetésére, a kényszergyógykezelés alkalmazásának kiterjesztésére, a bv. bíró eljárásának egyszerűsítésére tekintettel módosította stb. 60 A 2/1980. (IV. 21.); a 9/1983. (X. 13.); a 12/1986. (IX. 28.); a 4/1984. (VI. 11.); a 17/1988. (XI. 29.) IM sz. rendeletek stb. 58 59


Általános rész

A büntetés-végrehajtási szabályzat végrehajtása tárgyában kiadott 101/1981. (IK 2.) IM számú utasítás részletes szabályozást tartalmazott minden szolgálati ág tevékenységére. Időközben a jogi szabályozás változása folytán ezt is módosítani kellett.61 Az Őrszolgálati Szabályzat kiadásáról a 107/1982. (IK 3.) IM számú utasítás rendelkezett, ami helyett 1989. július 1. napján lépett hatályba a 102/1989. (IK 2.) IM számú utasítás mellékleteként kiadott, a büntetésvégrehajtási testület Biztonsági Szabályzata. Csökkent a büntetés-végrehajtási fokozatok száma, a Bv. tvr. a szükséges elzártság mellett biztosítja az elítélt és a külvilág közötti kapcsolat fenntartását, sőt fokozását. Megfelelően deklarálja a büntetéssel együtt járó hátrányok és a humanizmus egységét, céltudatosan szolgálva a társadalomba való visszavezetést a hosszabb szabadságvesztésre ítélteknél. „A szabadságvesztés végrehajtási rendszerének jelentős pozitívuma, hogy a szabályozás most először gondol és fordít figyelmet azokra, akiknél az elmeműködés kóros állapota korlátozta a cselekménye következményeinek felismerését, illetve akik személyiségzavarban szenvednek. Ezek, valamint a kényszergyógyításra kötelezett alkoholisták számára hozták létre a gyógyító-nevelő csoport intézményét”.62 Megjegyzem, hogy a kényszergyógyítás kikerült a Btk. szankciórendszeréből. A Bv. tvr. évszázados hiányosságot pótolt azzal, hogy egységes szempontok szerint szabályozta a közügyektől, a foglalkozástól, a járművezetéstől eltiltás, a kitiltás és a kiutasítás végrehajtását. A vagyonelkobzás mellékbüntetést 1979 júliusáig a polgári perekben hozott határozatokhoz hasonlóan hajtották végre. A Bv. tvr. érvényt szerzett a vagyonelkobzás büntetés jellegének azzal is, hogy a végrehajtását kimondottan büntetés-végrehajtási feladatnak tekinti.

Megjegyzés A Bv. tvr. az elítéltek nevelését alapelvnek tekintette, amit kifejezésre juttatott az a korábbi, már hatályon kívül helyezett rendelkezése is, hogy „a szabadságvesztés végrehajtásának egész rendszere, az abban részt vevő szervek összehangolt tevékenysége az elítéltek nevelését szolgálják”. A nevelés szempontjából célszerűbb, humánusabb fegyelmezési és ösztönzőbb jutalmazási rendszert vezetett be. A szabadulás előkészítéséhez hathatósabb segítség nyújtására adott lehetőséget. A hosszú tartamú szabadságvesztés személyiségkárosító hatásának kompenzálása végett az ilyen tartamú büntetést töltő elítélteknek a szabadulás előtti átmeneti csoportba helyezését tette lehetővé a megelőző évek kriminálpedagógiai és pszichológiai tapasztalataira alapozva. Külön feltételeket teremtett a személyiségzavarban szenvedő elítéltek gyógyítására, sajátos nevelésére és oktatására. A nevelés szerepének megnövekedett fontosságát juttatta kifejezésre, hogy az IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága 1984-ben kiadta „a büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepcióját és a koncepció megvalósítási programját”, amellyel alapot kívánt adni a büntetés-végrehajtás elméletének és gyakorlatának korszerűsítésére, a személyi állomány szemlélete helyes irányú formálásának segítéséhez, módszertani kulturáltságának fejlesztéséhez. A koncepció nevelés felfogásában már nem fedezhető fel a korábbi időszak optimizmusa, a börtönön belüli nevelés a társadalomban folyóhoz képest minimális programra vállalkozhat csak. Nem vállalhatja a családi, iskolai nevelés teljes programját, a személyiség sokoldalú kibontakoztatását sem tűzheti ki célul. Az elítéltek pozitív befolyásolására nemcsak a nevelőnek, hanem az egész intézeti hatásrendszernek törekednie kell. „A büntetés-végrehajtási nevelés folyamatjellegét kiemelve rögzíti, hogy a hatásrendszer eleme a büntetést megelőző és a szabadulást követő időszak is, így a nyomozati és a bírói szak, valamint a pártfogó felügyelet és az utógondozás”.63 A rendszeres munkavégzés is a nevelési folyamat része, biztosítja az elítélt testi, szellemi képességének fenntartását és fejlesztését, az elítéltet állandó tevékenységre készteti és elősegíti a társadalomba való beilleszkedését. A 80-as évek vége felé érezhetően csökkenni kezdett a fogvatartottak munkája iránti kereslet, a vállalatok nem voltak érdekeltté téve gazdálkodásuk során a fogvatartottak alkalmazásában, sőt az elítéltek foglalkoztatásának kötelezettsége a vállalatok gazdaságos működését veszélyeztette. A munkáltatással elérni kívánt nevelési cél pedig az, hogy az elítéltet hozzászoktassa a rendszeres munkához, szokássá, életszükségletté kell válni a munkának, az elítélt ezáltal válik részesévé a társadalom életének. Az 1986-os munkáltatás-fejlesztési koncepció új feladatokat, funkciókat határozott meg, amely szintén felvetette a büntetés-végrehajtás szervezetének 119/1983. és 106/1984. IM számú utasításokkal stb. Nyiri S.: Büntető jogpolitika – büntetőjog. Ügyészségi Értesítő, 1981/3. szám, 7. oldal 63 Lőrincz J.: Négy évtized a magyar büntetés-végrehajtás történetében. Kriminálpedagógiai és Kriminálpszichológiai Tanulmányok. Válogatás a BM–MH Kriminálpedagógiai és Kriminálpszichológiai Munkaközösségek előadásainak anyagából III., 1986, 32. oldal 61 62


Általános rész

továbbfejlesztését, hatékonyabb, rugalmasabb, a feladatokhoz jobban alkalmazkodó intézményrendszer kialakítását. A munkáltatás-fejlesztési koncepció ugyan megkísérelte az elítéltek munkavégzésének gazdaságossági és reszocializációs céljait összehangolni a kedvezőtlen gazdasági körülmények között is, a helyzet rosszabbodásának folyamatát azonban már nem tudta megakadályozni. A Btk. 46. §-a lehetővé tette, hogy a büntetés-végrehajtási bíró a büntetés végrehajtása alatt megváltoztassa az ítéletben meghatározott fokozatot, enyhítse vagy szigorítsa az intézeti előterjesztésre. Évről évre növekedett a szabadságvesztés-büntetések végrehajtási fokozatának utólagos megváltoztatása egészen az ezredfordulóig, de tapasztalatok szerint a büntetés-végrehajtási intézetek még mindig nem élnek kellő mértékben az erre történő előterjesztés lehetőségével, pedig nagyon fontos nevelési eszköz is lehetne.

Megjegyzés A szabadságvesztés végrehajtását illetően a szabályaink előremutatók voltak, ha minden előírásra a feltételek még nem is álltak rendelkezésre. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy „a személyi és tárgyi előfeltételek csak akkor válnak törvényességi kérdéssé, ha a feltételek hiányára hivatkozással elmarad vagy a jogszabály rendelkezéseitől eltér valamely büntetésvégrehajtási feladat ellátása”.64 A többi büntetésről, valamint az intézkedésekről szólva megállapíthatjuk, hogy jelentős változást hozott a javító-nevelő munka tartalmában, de különösen a végrehajtásában a Btk., az azt módosító 1987. évi III. számú törvény, a Bv. tvr., illetve a 6/1982. (XII. 4.) IM számú, a 2/1985. (III. 1.) IM számú, a 10/1987. (XII. 27.) IM számú rendeletekkel később módosított 6/1979. (VI. 29.) IM számú rendelet. Azért, hogy ne részletfizetéses pénzbüntetéssé degradálódjék, a Bv. tvr. 63. §-a a javító-nevelő munka végrehajtását a munkáltatóra bízta és kihangsúlyozta a munkahelyi kollektíva és az ott működő társadalmi szervezetek közreműködésének fontosságát. Új rendelkezés volt az is, amely a javító-nevelő munka végrehajtásának ellenőrzését a bíróság hatáskörébe vonta. A 9/1987. (XI. 21.) IM számú rendelet szólt már a javító-nevelő munka új formájának, a közérdekű munkának a végrehajtásáról. A Btk.-t módosító 1984. évi 19. számú törvényerejű rendelet bevezette a szigorított javító-nevelőmunka főbüntetést, ami az elítélt személyi szabadságának korlátozásával együtt járó munkára kötelezést jelentett. Az alapvető végrehajtási szabályait az 1984. évi 21. számú törvényerejű rendelettel módosított Bv. tvr., a részletes szabályokat pedig a 3/1985. (III. 7.) IM számú rendelet és a 118/1985. IK Bv. mell. 4. f) IM számú utasítás tartalmazta.

Megjegyzés A szigorított javító-nevelő munka végrehajtását vizsgálva megállapítható volt, hogy az elítéltek kb. egyötöde egészségi állapota miatt eleve alkalmatlan a lehetséges munkavégzésre. Egyes ítéletek törvényessége is megtámadható volt, mert teljesen munkaképtelen személyeket kötelezett a bíróság szigorított javító-nevelő munkára. A csökkent munkaképességűek esetében sem lehetett hatékonyan alkalmazni a büntetést. „Az ítélet, amely arra kötelezi az elítéltet, hogy olyan munkát végezzen, amelyre egészségi állapotánál fogva alkalmatlan, nem hajható végre, hiszen törvénybe ütközik. Ezért egyrészt az ilyen ítéletek jogorvoslása, másrészt a foglalkozás lehetőségeinek bővítése szükségessége merült fel.”65 A meglepetésszerűen bevezetett új főbüntetés eredetileg csak a közveszélyes munkakerülést szankcionálta, 1987-től azonban alkalmazni lehetett más bűncselekményekre is. 1989től nemzetközi egyezségokmányba ütközése miatt hazánk eltörölte a közveszélyes munkakerülés büntethetőségét, ezáltal leszűkült az alkalmazási lehetősége is. A szigorított javító-nevelő munka hasonlított végrehajtásában az ún. félszabad típusú intézményre, amely a személyi szabadság korlátozását jelentette ugyan, de nem olyan mértékben, mint ha teljes személyi szabadságkorlátozás alatt töltött volna az elítélt szabadságvesztés-büntetést. A Btk.-t módosító 1987. évi III. törvény terjesztette ki a szigorított javító-nevelő munka alkalmazásának lehetőségét, de ennek ellenére nem emelkedett a szigorított javító-nevelő munkára ítéltek száma.

Nyiri S.: A büntetés-végrehajtás időszerű kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1983/1. szám, 8. oldal Sáfrán Gy. – Vókó Gy.: A szigorított javító-nevelő munka végrehajtásával kapcsolatos gyakorlati kérdésekről egy vizsgálat tapasztalatai alapján. Ügyészségi Értesítő, 1986/3. szám, 31. oldal 64 65


Általános rész

A vizsgálat idején 17,5 százalékát kellett a büntetésnek szabadságvesztésre átváltoztatni, mert az elítélt kivonta magát a büntetés-végrehajtás alól. Egyébként az elítéltek között jelentős számban voltak visszaesők, alkoholisták. A gyűjtő- és elosztó intézet Martonvásáron működött, ahonnan az elítélteket munkásszállásokra szállították ki, amelyek a munkahelyek közelében voltak. Így a férfiakat a Dorogi Szénbányák munkásszállására, Péliszentföldre, a Nyírlugosi Állami Gazdaságba, a nőket pedig az Újpesti Bőrgyár munkásszállására. 1985-ben 376 főt, 1986-ban 902 főt ítéltek szigorított javító-nevelő munkára a bíróságok, ettől kezdve azonban egyre csökkent a számuk, 1991-ben már csak 91 főt ítéltek erre a büntetésre. A szankciórendszerből a rendszerváltást követően történt kiiktatását 66 illetően megállapítható volt a tapasztalatokat értékelve az, hogy úgy szabad csak büntetőjogi szankciót bevezetni, hogy annak a végrehajtási feltételeit is megteremtik előtte, a végrehajtást előkészítik, megszervezik. Úgy az elmélet mint a gyakorlat számára is megfontolásra érdemesnek tartják a jogirodalomban azt a gondolatot, amely a szabadságvesztés végrehajtását ellátó intézményrendszer félszabad típusú intézettel történő kiegészítését jelentené. A pénzbüntetés végrehajtására alapvetően fontos rendelkezések a Bv. tvr. 68–69. §-ai, valamint a valamennyi büntetés és intézkedés foganatba vételére, illetve végrehajtására nézve szabályokat előíró, a többször, így a 104/1984. (IK. 5.), a 109/1985. (IK 4.), a 120/1987. (IK 1988/2.) IM számú utasítással módosított, a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra háruló feladatokról szóló 107/1979. (IK 8.) IM számú utasítás, valamint a 108/1985. (IK 4.) és a 121/1987. (IK 1988/2.) IM számú utasítással módosított, a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bírósági büntetés-végrehajtási csoportra és a bírósági gazdasági hivatalra háruló feladatokról szóló 108/1979. (IK 8.) IM számú utasítás voltak. Utóbbiakat a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 158. § (2) bekezdése hatályon kívül helyezte. A pénzbüntetés volt az egyetlen olyan büntetési nem hosszú évtizedeken át a Btk. rendszerében, amelyet akár főbüntetésként, akár mellékbüntetésként is alkalmazhattak. Végrehajtásának szabályairól ezért kitérően érdemes pár mondatban ehelyütt is szólni. A magyar büntetés-végrehajtási jogban a pénzbüntetés végrehajtását – bármennyire is régi büntetési nem – mégis belső utasítások szabályozták részleteiben. A 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet ennek véget vetett. Végrehajtásának hatékonyságát az rontotta le, amikor indokolatlanul engedélyeztek részletfizetést, halasztást. A szabadságelvonás nélküli büntetések alkalmazásának skáláját, valamint a fokozott individualizációt növelte az a törvény adta lehetőség, hogy egyes mellékbüntetések főbüntetésként is kiszabhatók voltak. A mellékbüntetések végrehajtásának alapvető kérdéseit átfogóan először a 3/1959. BM–IM–Legf.Ü. számú együttes utasítás szabályozta. A szabályozás áttekinthetőségét nehezítette, hogy szervenként külön utasítások foglalkoztak a mellékbüntetések végrehajtásával. A végrehajtás részletes szabályait a 4/1968. BM számú utasítás tartalmazta, amelyet a 27/2001. (BK 11.) BM számú utasítás helyezett hatályon kívül. Felmerült, hogy helyes lenne rendeleti szinten megoldani a végrehajtás részletes szabályozását, amit egyébként a mellékbüntetések önálló alkalmazásának lehetősége, a társadalom fokozottabb bevonása is indokolt volna. Mindenesetre úgy a rendeleti szintű szabályozás hívei, mint az utasításszintű szabályozás támogatói azonos véleményen voltak és vannak most is abban, hogy a végrehajtás részletes, az új büntető- és büntetés-végrehajtási rendelkezésekkel összhangban álló szabályozását minél előbb meg kell alkotni. 67 A jogkorlátozó jellegű mellékbüntetés(ek) végrehajtásától jelentős mértékben eltért a vagyoni jellegű mellékbüntetés, a pénzmellékbüntetés végrehajtása, mégpedig annyiban, hogy az elítéltet anyagi hátrány is sújtotta. A 2001. évi CXXI. törvény 88. § (2) bekezdés a) pontja a Btk. vagyonelkobzást tartalmazó 62–63. §-ait hatályon kívül helyezte, a vagyonelkobzás mellékbüntetés helyett intézkedés lett. A pártfogó felügyelet érvényesülése szintén változást eredményezett az állampolgári jogi helyzetben. A Btk. 82. §-ában szabályozott járulékos jellegű intézkedés, a pártfogó felügyelet közvetlen előzménye az 1975. évi 20. számú törvényerejű rendeletben előírt pártfogó felügyelet volt. A Btk. továbbfejlesztette és szélesebb körben jelentőséghez jutó jogintézménnyé formálta. Tartalmát a Bv. tvr. 92–104. §-ai, valamint a 7/1979. (VI. 29.) IM számú rendelet határozták meg. A biztonsági, felügyeleti, valamint a reszocializálási, segítési vonások komplexitását adta meg a szabályozás.

Megjegyzés Az igazságügy-miniszter a 13/1992. (VIII. 2.) IM rendeletével a szigorított javító-nevelő munkára ítéltek büntetésének végrehajtását félbeszakította. 67 Vö. Vókó Gy.: A mellékbüntetések végrehajtásával kapcsolatos rendőri feladatokról. Belügyi Szemle, 1983/2. szám, 55–60. oldal 66


Általános rész

A fiatalkorúakra az 1951. évi 34. számú, az 1984. évi 23. számú törvényerejű rendelet 11. §-a, a 955/84/1955. OM számú utasítást követő rendelkezések után kifejezetten pártfogó felügyelet cím alatt adott szabályozás az 1961. évi V. törvény 100. §-a volt. A magatartási szabályok előírását a 6/1962. (VI. 21.) IM számú rendelet, a végrehajtási szabályokat pedig az 5/1963. (VIII. 21.) MM számú rendelet tartalmazta. A 2016/1969. (V. 20.) Korm. számú határozat 3. pontja alapján a hivatásos pártfogó felügyelet szervezéséről és feladatairól szóló 131/1970. (MK 15.) MM számú utasítás hivatásos pártfogó szervezetet állított fel a társadalmi pártfogók mellett. Az utasítás, valamint a 6/1969. (VIII. 30.) MM számú rendelet széles körű feladatokat bízott a pártfogókra. A Btk. 119. §-a szerint „a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott, a feltételes szabadságra bocsátott és javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll.” A végrehajtást a Bv. tvr. 103. §-a, 1997-ig a 6/1980. (VI. 24.), az 1/1974. és a 3/1979. OM számú rendelet szabályozta. Új szabályozást jelentett az 1997. évi XXXI. törvény, a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet ezt érintően. A pártfogókra vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi XIV. törvény megteremtette a pártfogó felügyelet korszerűsítéséhez szükséges törvényi kereteket. A Btk. 74. §-a mellőzte a kényszergyógykezelés végrehajtásának házi gondozásos formáját és a kényszergyógykezelést csak a kijelölt egészségügyi intézetben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, IMEI) engedi foganatosítani. A Bv. tvr. meghatározta a kényszergyógykezelés foganatosításának alapvető feladatát [84. § (1) bekezdés] és a kényszergyógykezelt jogi helyzetét is [84. § (2) bekezdés]. Azokat az alapvető követelményeket, amelyeket az intézetnek biztosítani kell, a Bv. tvr. a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásáról szóló 9/1979. (VI. 30.) IM számú rendelet, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet működéséről szóló 106/1980. (IK 5.) IM számú utasítás, valamint az IM Bv. országos parancsnokának 0142/1984. OP, majd ehelyett a 0283/1994. (IK Bv. Mell. Különszám) OP intézkedésével kiadott szervezeti és működési szabályzat sorolta fel. Ezek után következett a hatályos szabályozás, a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásáról, valamint az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet feladatairól, működéséről szóló, 36/2003. (X. 3.) IM rendelet. A zárt intézeti kényszergyógykezelés feletti törvényességi felügyeletet a Legfőbb Ügyészség látja el közvetlenül. Az alkoholisták kényszergyógyítása lépett a korábbi kényszerelvonó-kezelés elnevezésű szakasz helyébe. A Btk. 75. §-ában szabályozott kényszergyógyítás a szabadságvesztés végrehajtásához kapcsolódott, a szabadságvesztés-büntetés töltésének ideje alatt gyógyító-nevelő csoportban történt.

Megjegyzés Jogállammá válás előtt a Btk. 76. §-a szabályozta a kényszergyógyításnak a munkaterápiás intézeti kezelés formájában történő végrehajtását. Ennek értelmében a 6 hónapot meg nem haladó szabadságvesztés vagy ennél enyhébb büntetés helyett önálló intézkedésként volt alkalmazható, ha fennálltak a munkaterápiás intézeti gyógykezelés egyébkénti közigazgatási jog által szabályozott feltételei. Az önálló intézkedésként elrendelt kényszergyógyítást a Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézetben, Nagyfán hajtották végre, amely legfeljebb két évig tarthatott. A végrehajtására vonatkozóan a Bv. tvr.-en kívül az 1982. évi 41. számú törvényerejű rendelet, a Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézet működéséről szóló 105/1984. (IK 6.) IM számú utasítás, valamint az IM Büntetés-végrehajtás országos parancsnokának 0121/1984. OP számú intézkedésével kiadott intézeti parancs tartalmazott előírásokat. Az 1990. évi XIV. törvény a kényszergyógyításnak a Btk. 76. §-ában szabályozott formáját hatályon kívül helyezte a kezelés kikényszerítésének mivoltára, a jogállamiság követelményeire, az emberi jogok érvényesítésére figyelemmel. Az 1978. évi IV. törvény 75. §-a szerinti kényszergyógyítás a bűnösség megállapítása esetén főbüntetés mellett elrendelhető gyógyító jellegű intézkedés volt. Ehelyütt jegyezhető meg, hogy elősegítette a Btk. 75. §-a szerinti kényszergyógyítás végrehajtását „A kényszergyógyításra kötelezett elítéltek decentralizált kivizsgálásáról és a gyógyító-nevelő csoportok működéséről” szóló Módszertani Útmutató, amelyre az IM Büntetés-végrehajtás országos parancsnokának 0128/1984. OP számú 1984. szeptember 21-én kiadott intézkedésével került sor. A Btk. 75. §-át módosította az 1987. évi III. törvény 11. §-a, amely a kábítószer-élvezők vagy kábító hatású anyagot fogyasztók kényszergyógyításáról szól. A végrehajtását azonban egy későbbi rendeletre bízta a törvényhozó. A büntetés-végrehajtásnál a kábítószer-élvezők és a kábító hatású anyagot fogyasztók kényszergyógyításának sem a tárgyi, sem a személyi feltételei egyelőre nincsenek meg. A jogi szakirodalomban 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

is szükségesnek ítélték, hogy a kényszergyógyítás lehetősége majd kiterjedjen a kábítószer-függőségben szenvedőkre, sőt, a kábító hatású anyagot fogyasztókra is, hiszen ezek kóros élvezete a kábítószerhez hasonló függőséget hozhat létre, a gyógyításuk ugyanolyan gondoskodást igényel, mint a kábítószer-fogyasztóké. Ezért szervezték meg a bv. intézetekben az ún. kábítószermentes körletrészeket. Nem mintha a többi rész nem lenne az, de itt külön tudnak foglalkozni azokkal a fogvatartottakkal, akik már kapcsolatba kerültek kábítószerrel. Ehelyütt is meg kell említeni, hogy a 2012. évi C. törvénnyel kiadott új Btk. szankciórendszerében már nem szerepel a kényszergyógyítás. Szükségessé vált az életviszonyok folytán az elkobzásra vonatkozó jogszabályok korszerűsítése. Ezt a célt szolgálta a Bv. tvr. 87–89. §-aival. Az elkobzás célja elsődlegesen nem az, hogy joghátrány alkalmazásával tartson vissza újabb bűncselekmények elkövetésétől; hanem, hogy megakadályozza a társadalomra veszélyes dolog további birtokban tartását. A Bv. tvr.-en kívül a végrehajtási szabályokat az elkobzás foganatosításáról, valamint a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről szóló 15/1988. (X. 25.) IM számú rendelettel módosított 13/1979. (VIII. 10.) IM számú rendelet, valamint a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről és nyilvántartásáról szóló, az 1/1993. (I. 13.) IM–BM–PM együttes rendelettel módosított 117/1984. (IK 2.) IM– BM–PM–Legf.Ü. számú együttes utasítás tartalmazta. A végrehajtási szabályok figyelemmel voltak a technikai, gazdasági, pénzügyi életben bekövetkezett változásokra is, azonban a fejlődés azóta már túlhaladta őket. E végrehajtási szabályokat felváltotta a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének, nyilvántartásának, előzetes értékesítésének és megsemmisítésének szabályairól, valamint az elkobzás végrehajtásáról szóló 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM együttes rendelet. A vagyonelkobzás foganatosítására a bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. számú törvényerejű rendelet (Vht.), és a 14/1979. (IX. 17.) IM számú rendelet (Vhr.) rendelkezéseit kellett alkalmazni – az új Vht., az 1994. évi LIII. törvény hatályba lépéséig – a Bv. tvr.-ben foglalt eltérésekkel. A Bv. tvr. érvényt szerzett a vagyonelkobzás büntetés jellegének azzal is, hogy végrehajtását büntetés-végrehajtási feladatnak tekinti, továbbá azzal, hogy nem ad kibúvási lehetőséget a vagyonelkobzás végrehajtása alól. A 2001. évi CXXI. törvény 88. § (2) bekezdés a) pontja a Btk.-nak a vagyonelkobzást tartalmazó 62–63. §-ait hatályon kívül helyezte, a vagyonelkobzás mellékbüntetés helyett büntetőjogi intézkedés lett. A büntetés-végrehajtás és az utógondozás feladatai szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Már a végrehajtás ideje alatt is messzemenően figyelemmel kell lenni az utógondozásra, meg kell tenni az előkészítő intézkedéseket az utógondozás eredményessége érdekében. „A legtökéletesebb büntetőeljárás vagy a legjobban szervezett és működő végrehajtás sem érhet el komoly eredményeket, ha nincs utógondozás.” 68

Megjegyzés A gyakorlati tapasztalatok szerint a legintenzívebb és legeredményesebb büntetés-végrehajtás is illuzórikussá válhat az utógondozás hiánya vagy helytelensége miatt. A büntetés-végrehajtás célja; annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba beilleszkedjék és tartózkodjék újabb bűncselekmények elkövetésétől, csak részben valósíthatók meg a végrehajtás ideje alatt, a továbbiakban az utógondozásra vár a feladat, hogy a büntetés-végrehajtás során kialakított pozitív készségek realizálását, a reszocializációt, vagy amint a nyugati kriminológiai irodalomban fogalmazzák az utóbbi években, az integrációt biztosítsa. A Bv. tvr. 114–115. §-ai, a 16/1989. (XII. 22.) IM számú rendelettel módosított 7/1979. (VI. 29.) IM számú rendelet 13–15. §-ai meghatározták a szabadságvesztésből szabadult elítéltnek azt a jogát, hogy segítséget és támogatást kérhet, különösen a munkába állásához, a letelepedéséhez és szállás biztosításához, a megkezdett tanulmányok folytatásához. A letelepedésével és a munkába állásával kapcsolatos ügyeinek rendezése érdekében – az intézet rendjének sérelme nélkül – családtagjaival, volt vagy leendő munkáltatójával, a leendő pártfogóval levelezhet és szükség esetén személyesen is érintkezhet. A szabadult elítélt alkalmazását nem tagadhatták meg a Bv. tvr. rendelkezése szerint amiatt, hogy szabadságvesztésre volt ítélve, kivéve, ha a büntetlen előélet a munkakör betöltésének előfeltétele volt. Ekkor fogalmaztuk meg a pártfogó felügyelet és az utógondozás közötti különbséget először. Az utógondozás és a pártfogó felügyelet kapcsolatára jellemző, hogy az utógondozás tartalmát képezi a pártfogó felügyeletnek is, azonban az utógondozásnak a pártfogó felügyelettől függetlenül is érvényesülnie kell. Mindkét intézkedésnek van azonos tartalmi része, de amíg a pártfogó felügyelet kötelezettséget jelent az elítélt számára, ellenőrzési jogosultságot a hatóságnak, addig az utógondozás csupán lehetőség a segítség kérésére, igénybevételére. A pártfogó felügyelet nagyobb korszerűsítése a 2003. évi XIV. törvénnyel és a 13/2003. (VI. 24.) IM számú rendelettel indult meg.

68

Lukács T.: Feljegyzés az élők házáról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979, 286. oldal


Általános rész

A végrehajtást előkészítő tevékenységek jogi szabályozásának alakulása közül azokat emelem ki, amelyek viszonylag huzamosabb ideig eredményeznek beavatkozást az állampolgár jogi helyzetébe. Így az őrizet, az előzetes letartóztatás, az ideiglenes kényszergyógykezelés és a házi őrizet. A személyes szabadságot érintő intézkedéseket a Be. jelöli meg. Az elmeállapot megfigyelése bizonyítási eszköz (Be. 107. §), foganatosítható szabadlábon lévő és előzetes letartóztatásban lévő terhelttel szemben, azonban a szabadság korlátozásával jár.

Megjegyzés Lényeges, hogy a szabadlábon lévő terhelt elmeállapotát polgári gyógyintézetben, az előzetes letartóztatásban lévő terhelt elmeállapotát pedig az IMEI-ben figyelik meg. Ugyanitt történik az ideiglenes kényszergyógykezelés (Be. 140–145. §) végrehajtása is. Az őrizettel kapcsolatban a Be. 126–128. §-ai, az 555. § (4) bekezdés; a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 1. § (2) bekezdés i) pontja, a 33. §; a 12/1996. (VI. 28.), az 1/1997. (I. 28.), a 12/1998. (II. 25.), a 40/1998. (IX. 9.), a 4/2000. (I. 31.), a 23/2001. (X. 11.) BM számú rendelettel módosított 19/1995. (II. 13.) BM számú rendelet a rendőrségi fogdák rendjéről; és a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 134. §-a rendelkezik. „A Bv. tvr. meghatározta az előzetesen letartóztatott jogi helyzetét a foganatosítás rendjében, megjelölte az előzetes letartóztatást foganatosító bv. intézet jogait és kötelességeit, de ugyanakkor lehetőséget biztosított az ügyésznek, illetőleg a bíróságnak arra, hogy a büntetés-végrehajtási intézet számára az előzetes letartóztatás foganatosítása módjára nézve speciális rendelkezést is adjon. A Bv. tvr. 116. § (1) bekezdése értelmében ugyanis az előzetes letartóztatást az ügyész, illetve a bíróság rendelkezésének megfelelően kell végrehajtani.”69 A járulékos büntetés-végrehajtási feladatok közül elsősorban a mentesítés és a bűnügyi nyilvántartás kérdései emelhetők ki fontosságuknál fogva. A bűnügyi nyilvántartás általános rendeltetése a bűnüldöző szervek munkájának segítése.

Megjegyzés A bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyeletével kapcsolatban 1979-ben újszerű rendelkezés volt a Be. 381. § (3) bekezdésének az 1979. évi 4. számú törvényerejű rendelet 56. §-ában megállapított szövege. Eszerint a bíróságnak a mentesítést kimondó határozata hatályon kívül helyezéséről az ügyész indítványára vagy hivatalból utólag határoz a bíróság, ha a mentesítés hatályát vesztette, vagy utóbb megállapítják, hogy a mentesítésnek törvényi akadálya volt. A szabályozás terén komoly változást hozott – az uniós követelmények teljesítésére, az együttműködés erősítésére figyelemmel – a bűnügyi nyilvántartási rendszerről, az Európai Unió tagállamainak bíróságai által magyar állampolgárokkal szemben hozott ítéletek nyilvántartásáról, valamint a bűnügyi és rendészeti biometrikus adatok nyilvántartásáról szóló 2009. évi XLVII. törvény, a 20/2009. (VI. 19.) IRM számú rendelet, a 21/2009. (VI. 19.) IRM számú rendelet és az 53/2012. (XII. 22.) KIM számú rendelet. A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyelete az 1978. évi IV. törvény és a Bv. tvr. hatályba lépését követő időszakban is fontos szerepet játszott, a felügyeleti munkában a segítőkészség kezdett dominálni. A Bv. tvr. a bíróság büntetés-végrehajtási feladatait kiemelte a büntetőeljárás köréből és ezeket az eljárásokat a megyei, illetve a fővárosi bíróságon, jelenleg a törvényszéken működő büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe utalta legnagyobb részt. Az 1980-as évek végén érzékelhető volt az európai jogállamiság eszmeáramlatának hatása. Megindultak az állam büntetőhatalmának korlátozásával kapcsolatos jogi előkészítő munkálatok, elméleti munkák is napvilágot láttak a büntetés-végrehajtással kapcsolatban ebben az időszakban hasonló témakörben. Először a büntetési rendszer humánusabbá tételét kezdték meg. A halálbüntetés, a szigorított őrizet, a kényszergyógyítás munkaterápiás intézeti kezelési formája, valamint a szigorított javító-nevelő munka megszüntetésére került sor. A halálbüntetéssel kapcsolatban az 1989. évi XVI. törvény tette meg az első lépést, amelynek értelmében a halálbüntetés már nem lehetett hazánkban politikai leszámolás eszköze. 1990-ben az Alkotmánybíróság megállapította a halálbüntetés alkotmányellenességét és megsemmisítette az ezzel kapcsolatos előírásokat. A rendszerváltással ugyanis megtörtént alkotmányunk módosítása is, melynek tartalmát

69

Gláser I.: A büntetés-végrehajtással összefüggő új jogszabályokból adódó ügyészi feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1980/2–3 szám, 49. oldal


Általános rész

képezte ettől kezdődően az a követelmény, hogy „minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani”.

Megjegyzés Nemzetközi jogi kötelezettségeink teljesítése során, így az Európa Tanácsba történő belépésünkkel összefüggően nagy figyelmet fordított mindenki arra, hogy a hazai büntetés-végrehajtással kapcsolatos jogszabályok megfeleljenek az Emberi Jogok Európai Egyezményének. A jogállamiságból fakadó követelmények teljesítése hazánkban a nemzetközi emberi jogi egyezményekhez – köztük a „Kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni egyezményhez” – történő csatlakozás szükségszerűen eredményezte az általánosan elfogadott nemzetközi anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási jogi alapelveknek, rendelkezéseknek a hazai büntető jogszabályokban történő megjelenését, a jogalkalmazási gyakorlatban való tükröződését. A jogharmonizáció folyamata a büntetés-végrehajtási jog fejlődését is meghatározó változást eredményezett. A jogszabályi változások közül, jelentőségére figyelemmel, kiemelést igényel a Bv. tvr. rendelkezéseit korszerűsítő 1993. évi XXXII. törvény, amely a büntetés-végrehajtás szabályozásában figyelembe vette az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az európai büntetés-végrehajtási szabályokra vonatkozó ajánlásait, valamint az ENSZ Minimum Szabályait.

Megjegyzés Rendelkezései közül garanciális jelentőségükre tekintettel külön is meg kell említeni, hogy a nemzetközi követelményrendszerrel összhangba hozta a fogvatartottak jogi helyzetét, a félszabad végrehajtási rendszer egyes elemeit hasznosítva lehetővé tette a börtönben, illetőleg a fogházban végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés esetén enyhébb szabályok alkalmazását (EVSZ), ezáltal enyhítve az elítélt személyi szabadságának korlátozását. A korábbiakhoz képest szélesebb körűvé vált a fogvatartottak panaszjoga, általános lett a bírói út igénybevételének lehetősége, bővült a speciális büntetés-végrehajtási jogviszonyban a bírói hatáskör. A vállalt nemzetközi kötelezettségek részei a magyar jognak, így a magyar bv. jognak is, amit az Alkotmánybíróság konkrét kérdésben hozott döntésével megerősített. Megjegyzem, hogy a bv. jog művelői, a bv. joggal foglalkozók körében ez nem volt kétséges. Ahogy nincs Európában egységes büntetőeljárási jog, ugyanúgy nincs egységes büntetés-végrehajtási jog sem. Jól kivehető, hogy a kontinentális modellben egy-egy intézményre nézve kirajzolódik az ún. európai trendhez való idomulás. A rendszerváltozás során egy-két bv. intézetben az elítéltek követeléseiket – hasonlóan a szomszédos országokban előfordult esetekhez – csoportos ellenszegüléssel is megpróbálták kikényszeríteni. Ennek a leszerelése – egy kivételével – minden esetben nyugodt körülmények között bonyolódott le, a büntetőintézetek működését, a köznyugalmat nem veszélyeztették. Tehát nem volt olyan súlyos ellenszegülés, mint amelyet egyes híradások révén a szomszédos országokból lehetett hallani. A rendszerváltozással együtt bekövetkezett közkegyelmi törvények a börtönnépesség alakulására kedvező hatással voltak. Az elítéltek elhelyezési körülményei, a foglalkoztatás, a nevelés feltételei a fogvatartottak létszámának csökkenésével javulhattak. Az 1989. és 1990. évi közkegyelmi törvényi rendelkezések eredményeként 1990 nyarán közel háromezer elítélt szabadítására került sor. A büntetőeljárási törvény 1987es módosítását követően az előzetesen letartóztatottak száma átmenetileg csökkent. A börtönügy szervezeti korszerűsítése a rendszerváltozást követő években kezdődött meg. Nőtt az intézetek önállósága, egy szervezeti egységbe integrálódtak a fogvatartottak életének irányítását, ellenőrzését és a nevelését végző személyek. Az 1993. évi XXXII. törvény többek között előírta, hogy az elítéltet lehetőleg lakóhelye közelében lévő intézetben kell elhelyezni. Ennek a megvalósításához csak hosszú távon fűzhetők remények. Az elítéltek lehetőleg egyszemélyes zárkába történő elhelyezésével kapcsolatos igény – amelynek a magyar börtönügyben történelmi gyökerei vannak – az elítéltek kedvezőtlen egymásra hatását kívánja csökkenteni a börtön-szubkultúra visszaszorítása érdekében. Fontos előrelépést jelentett a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény meghozatala, amely a bv. szervezetnek az államszervezetben elfoglalt helyét, az irányítási és vezetési jogköröket, a szervezet felépítését, valamint működésének fontosabb szabályait tartalmazza. 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

A részletes végrehajtási szabályok kidolgozásának folyamatában 1996. október 1. napján lépett hatályba a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM számú rendelet (Bv. Szabályzat), amely a büntetés-végrehajtási intézetek számára meghatározó jelentőségű. Komoly változást hozott a fogvatartottak fegyelmi felelősségéről szóló 11/1996. (X. 11.) IM számú rendelet, a fogvatartottakkal kapcsolatos kártérítési eljárás szabályairól szóló 13/1996. (XII. 23.) IM számú rendelet, a büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak birtokában lévő külföldi fizetőeszközzel kapcsolatos eljárásról szóló 4/1997. (II. 12.) IM számú rendelet, a fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III.6.) IM számú rendelet és a jelenleg hatályos számos végrehajtási jogszabály is. A történelmi folyamatban a hatályos jogszabályokhoz érve – később részletesen is megtárgyaljuk őket – az ismertetésük nélkül ehelyütt azt az általános értékelést, véleményt lehet róluk mondani, hogy alkalmazkodnak az ezredforduló büntetés-végrehajtási jogviszonyainak differenciáltságához. A korszerűsítés a jogalkotást és a jogalkalmazást orientáló olyan alapelvek mentén indult meg és folytatódott, amelyeket az ENSZ, majd az Európa Tanács is fontosnak tartott. A megvalósítás során meg kellett és meg kell felelni a társadalom biztonsághoz való joga érvényesülésének, mégpedig a fogvatartott személy emberi méltóságának tiszteletével.

2. II. fejezet: A büntetés-végrehajtási jogtudomány kialakulását segítő elméleti tételekről, nézetekről, megállapításokról 2.1. 1. Elméleti tételek és hatásuk irányai A büntetés-végrehajtási jogtudomány zárt rendszerű elméletéről egyelőre még nem beszélhetünk. Nem tagadható azonban, hogy a filozófia, a büntetési elméletek, nézetek egyes tételei – ha érintőlegesen is – ennek a ma még nem létező elméleti, zárt rendszernek az alapjai, létrejöttének mozgatói. Bármilyen rendszerezésük óhatatlanul bizonyos téma és keretek által meghatározott szubjektivizmussal jár, hiszen háttérbe kerülnek távoli világnézetek, például az ókori kelet filozófusai a büntetést érintő megállapításainak tárgyalása, az Európacentrikusság időszerűsége miatt is. A csoportosítás szempontja elsősorban a büntetés-végrehajtási jog kialakulására, megerősödésére való – még ha távolinak is tűnő – hatás lehet. A büntető felelősségre vonás e szakaszában a tettről a tettesre esik már nagyobb figyelem. Jóllehet a büntetési és büntetés-végrehajtási elmélet filozófiai alaptételei összecsengenek, a konkrét büntetések és azok végrehajtása elemzésénél a különbségek válnak egyre hangsúlyosabbá.

Megjegyzés A bűnügyi tudományok körén belül a büntetés-végrehajtás tekintetében elméleti elemzést lehet – és kell is – végezni. Természetesen az egészet nem tehetjük egy tananyag keretében, de a főbb elméletekről, nézetekről, véleményekről, megállapításokról – legalább vázlatszerűen – szakmai illendőséghez, tudományos erkölcsiséghez tartozó dolog szólni. A büntetéstan hagyományos vitái a büntető igazságszolgáltatás céljainak felsorolásával kezdődnek Bentham óta. A büntetőjog elméletének a büntetéstanra gyakorolt hatásával az ókortól az antik filozófia idevágó egyes nézeteinek bemutatásától indítva – a gyakorlattal összefüggésbe hozva – napjainkig terjedően, társadalmi-történelmi csomópontok szerint az előző fejezetben foglalkoztunk. Abból a tételből indultunk ki, hogy a büntetési elmélet alapul szolgál a büntetés célkitűzéseihez, a kiszabás elveihez és a büntetés végrehajtásának gyakorlati megszervezéséhez is. A büntetésre vonatkozó – a mai napig befolyással bíró – elképzelések az európai gondolkodásban az ókori görög gondolkodók nézeteiben már megtalálhatók. Így a bűncselekmények megelőzésének racionális társadalmi célkitűzése (Protagorasz), a büntetésnek az egyénnel szembeni etikai igazolása (Platón, Arisztotelész), a megtorlásnak mint a kiegyenlítő igazságosságnak az elve, a büntetés arányosságának követelménye. Már az i.e. V. században ajánlotta Platón, hogy a megtorlás mellett keresni kell azokat a módszereket is, amelyek a bűnelkövetőt megjavítják, megelőzik az újabb bűnelkövetést és visszavezetik a társadalomba. A természetjogászok, majd a szerződéses államfelfogás képviselőinek (Grotius, Pufendorf, Hobbes, Locke és mások) büntetéselméleti nézeteiben az állam büntetési jogosultsága és az állampolgári szabadság büntetőjogi garanciái kerültek az érdeklődés előterébe. A XVIII. század filozófusai (Voltaire, Montesquieu, Rousseau, 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

Beccaria és Filangieri) munkásságának eredményeként vált el a büntetési elmélet a spekulatív filozófiától. Nyugat-Európában ekkor uralkodóvá vált nézet szerint a szabadságvesztés büntetést kell a büntetési rendszer elegyévé tenni a halálbüntetés és a testi büntetések helyett. A hangsúly a büntetés társadalmi funkciójára kerül, amelyet az általános megelőzésben látnak. Kant és Hegel megtorlási elmélete maradandó hatást gyakorolt Közép-Európában. A hegeli elmélet – amelyből ezt Marx is átvette – a bűnelkövetőt szabad és önrendelkező lény rangjára emelte. A XIX. század gondolkodói az ún. relatív vagy hasznosságai elméletekre kezdtek építeni a megtorlás (abszolút elméletek) helyett. Az általános megelőzés helyett a különös megelőzést tekintette elsődlegesnek egy részük (Roeder, Ahrens, Grohmann), így az elkövető megjavításával foglalkoztak. A büntetés szükségességét hirdető nézetekben egyre nagyobb hangot kapott a büntetési célok kérdése. Az utilitarista elméletek a büntetés célját annak hasznosságában, az újabb bűnelkövetések megelőzésében határozták meg. A büntetés szükségességét, hasznosságát, igazságosságát a büntetési célok keretében veszik figyelembe az ún. egyesítő elméletek (Carrara, Rossi, Romagnosi, Lucas, Helie). A századforduló két egymással küzdő felfogása, a klasszikus és az új irányzatok, a tett-, illetőleg a tettesbüntetőjog (Liszt, Garofalo és Ferri), a megtorlás szerepét a büntetés különféle céljaiban fogalmazta meg. A viták tanulságaként levonható, hogy a megtorlás tartalma a büntetésnek, de nem célja; a büntetés hagyományos fogalma nem áll ellentétben az általános és a különös kriminálpolitikai célkitűzésekkel. A XX. században a modern polgári jogfejlődés keretei között kitűnik a megtorlási és a hasznossági elméletek harca és egymás mellett élése is. Filippo Gramatica fejtette ki 1934-ben, hogy a társadalom védelme érdekében el kell törölni a büntetőjogi felelősség fogalmát és azt az antiszocialitással kell helyettesíteni. Büntetés helyett az állam köteles a bűncselekményekre vezető okok kiküszöböléséről gondoskodni és a társadalmi beilleszkedést biztosítani. Ennek érdekében a büntetések helyett megelőző, nevelő és gyógyító intézkedéseket kell alkalmazni, mégpedig nem az okozott kár vagy cselekmény irányában, hanem a bűnelkövető személyiségéből eredő antiszocialitás kiküszöbölése érdekében. A különös megelőzési elmélet sem ad választ a büntetéssel kapcsolatos valamennyi problémára. Sargarodszkij utilitarista büntetési elmélete kapcsán sem záródott le az a vita, amely a büntetési célokról, ezen belül a megtorlás és a nevelés viszonyából indult. A XX. század első felére mély nyomot hagyott a klasszikus büntetőjogi iskola garanciákkal körülbástyázott büntetéselmélete. Nyugat-Európában a második világháború utáni büntetés-végrehajtás fejlődésére jelentős hatást gyakorolt az „új társadalomvédelem” mozgalma, amely egyéniesített kezeléssel az aktív, megelőző szociálpolitika kiépítését, a megtorló jellegű szabadságvesztés-büntetések felváltását szorgalmazta. A 40-es évek végén ismét feltűnt a tettes büntetőjog, megerősödött a relatív büntetési célok hangoztatása. Marc Ancel 1954-ben a büntetőjog fenntartása mellett javasolta az aktív megelőző büntetőpolitikát a társadalom fokozott védelme érdekében, valamint a bűnelkövetők társadalmi beilleszkedésének elősegítését, átnevelését, pszichológiai kezelését. Közvetíteni akart a büntetőjogi dogmatikusok és azok között, akiknek véleménye szerint a büntetőjog csődöt mondott, és azt ajánlotta, hogy az átnevelés egyéniesített formáit a bíróságok rendeljék el. A bűnelkövetőket ilyen szempontból csoportosította és krónikus elmebetegekre, alkoholistákra és kábítószer-fogyasztókra, neurotikusan indulatos vagy depressziós személyekre, személyiségfejlődésben visszamaradottakra, pszichopatákra és jellemfogyatékosságban szenvedőkre, valamint céltudatos cselekvésre képesekre osztotta őket. Csak az utóbbiakkal szemben tartotta a büntetőjogi büntetések alkalmazását indokoltnak és célravezetőnek. Álláspontja szerint a pszichoterápiás kezelés végrehajtása céljából speciális intézeteket kell létrehozni, amelyek vagy zártak, vagy különböző fokban nyitottak, és így lehetővé teszik az egyénre szabott intézkedések kialakítását. Emellett egyes speciális intézeteket is létre kellene hozni, ahol orvosi kezelésben lehetne részesíteni a bűnelkövetőket. Ezek az intézmények már a nyomozás szakaszától kezdve a büntetőeljárás folyamán igénybe vehetők lennének. A hetvenes évek közepe tájától Európában és az USA-ban a pozitivista szemlélet azért vált tarthatatlanná, mivel rájöttek, hogy a rehabilitáció, a reszocializáció nem lehet a büntetéskiszabás irányító eszméje. A kezelési, pszicho- és szociálpedagógiai programok nem voltak eléggé fejlettek és kialakultak ehhez. Az általános elrettentés büntetési elmélete egybeesik az „érvényesüljön a törvény és legyen rend” (law and order) követéssel. A semlegesítési elméletnek – mint a generális elrettentési teória egyik leágazásának – fő tétele a bebörtönzés semlegesítő hatása. A pozitivista célbüntetések elmélete ugyanúgy, mint a kontrollelmélet, minden esetben eszköznek tekintette a büntetést, rajta kívüli célhoz igazította hozzá az alkalmazandó eszköz kiválasztását. Szociológiai-pszichológiai megalapozásúak és hasznossági szemléletűek. Az erkölcsfilozófiai indíttatású arányossági elmélet hívei nem büntetőpolitikai célok meghatározásából indultak ki, hanem erkölcsi értékekből (igazságosság és méltányosság). Morris és Hart rámutattak, hogy a 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

megérdemelt büntetés és az ehhez kapcsolódó egész gondolatmenet olyan alapelvek kidolgozását teszik lehetővé, amelyek az állam büntetőhatalmát korlátozzák, emberségesebb és az emberi méltóságot tiszteletben tartó bűntettes-kezelést tesznek lehetővé. A büntető-végrehajtás tárgya 1882-ben Rómában kapott először az egyetemen önálló tanszéket, amivel megkezdődött tudományági önállóságának hangoztatása.70

Megjegyzés Abban az időszakban a szabadságvesztés végrehajtása volt a központi kérdés, ezért szerepelt börtönügy néven. Később az érdeklődés tárgya lett az egyes büntetési nemek egymáshoz való viszonya, a büntetési rendszer, így a többi büntetésfajta végrehajtásával összefüggő kérdések vizsgálata is. Így alakult a börtönügyből új tudományággá a pönológia, ahogy Lieber amerikai börtönügyi író nevezte el a büntetéstant. A büntetés-végrehajtási tudomány túllépett a XIX. századi „börtönügyön”, felölelte már a XX. század elején valamennyi büntetés, intézkedés végrehajtásával kapcsolatos jogi és nem jogi kérdéseket. Ezt juttatja kifejezésre az angol nyelvű pönológia, a francia science penitentiaire, az ennek szó szerinti fordítását jelentő szláv penitenciarnaja nauka elnevezés is. A német elmélet börtönügyi tudománynak vagy büntetés-végrehajtás tudományának nevezte (Gefängniskunde). A XX. század első felében olvasható egyik álláspont szerint a börtönügy különféle ismereteket magában foglaló társadalomtudomány, a másik álláspont szerint pedig jogtudomány. Magyarországon már Finkey munkássága nyomán ez az utóbbi vált uralkodóvá. Nézete szerint a társadalomban éppen olyan fontos szerepe van – az általa használt elnevezéssel – a büntetés-végrehajtástannak vagy büntetéstannak, mint az anyagi büntetőjog vagy a büntetőeljárás-jog tudományának. Liszt, a német büntetőjog-tudomány vezéralakja és követője a büntetőjog-tudomány mellék, illetve segédtudományának tekintették, amelynek feladata a büntetés okainak és fejlődésének vizsgálata. Szemben ezzel napjainkban Németországban és a nyugat-európai államokban a büntetések, biztonsági és nevelőintézkedések végrehajtását mind jogi, mind empirikus szempontból vizsgálják (Strafvolzugskunde). Németországban is az újabb uralkodó felfogás a büntetés-végrehajtási jogot az anyagi és eljárásjog mellett önálló, harmadik jogterületnek tekinti az egész bűnügyi jogon belül. A büntetés harmadik pilléreként említik a büntetés-végrehajtási hatóságot, a büntetés-végrehajtási jogot is. A büntetés-végrehajtás a büntetőeljárási folyamatban fontos, az egész büntetőprocesszust lényegében lezáró szerepet tölt be. A „három pillér teóriából” kiindulva, amely szerint a büntetőeljárási folyamatnak különböző szakaszokra és területekre bontása lehetővé teszi, hogy a büntetés állami végrehajtása, a szankcióval való törvényi fenyegetettség és a bírói büntetéskiszabás mellett az állami reakció (folyamat) harmadik fokát képezze.71 Kaiser álláspontja szerint maga a büntetés-végrehajtási jog egyben egy külső kontrollja a büntetésvégrehajtás (Strafvollstreckung) törvényességének. A végrehajtási előírások csak azokra a büntetésekre és más büntetőjogi intézkedésekre és jogkövetkezményekre alkalmazhatók, amelyeket büntetőítéletben vagy a (büntető) bíróságoknak ezzel egyenértékű határozatában állapítanak meg. A büntetésvégrehajtáshoz sorolja lényegében a Büntető Törvénykönyvben és a Büntetőeljárási Törvényben szabályozott valamennyi végrehajtási intézkedést, kezdve az idézést a büntetés megkezdésére, a végrehajtás elhalasztására, a pénzbüntetésre, az elkobzásra stb. vonatkozó rendelkezéseket is. A büntetés-végrehajtás fejlődésével kapcsolatban az utóbbi 200 évben megkísérelték a moralitást, a legalitást és a societast egymást követő sorrendbe állítani. Az elemzés alapján szerinte úgy tűnik, mintha a büntetés-végrehajtásban is elértük volna legjobb esetben a legalitást és a jog uralmát. A societastól, a büntetés-végrehajtásnak a (szabad) külvilághoz való hasonlóvá tételétől vagy másként a normalizáltságtól Európa sok államában még nagyon távol vagyunk. A legjobban – ha részlegesen is – Dániában és Hollandiában közelítenek ehhez a célhoz. Kétségtelen, hogy most már a büntetésvégrehajtás legalitása nagyon sokat jelent; de nem ez az egyedüli és utolsó válasz a végrehajtási feladatok megoldására. A reszocializálás esélye a büntetés-végrehajtásban és a büntetés-végrehajtás által rendkívül korlátozott, különösen akkor, ha a fogvatartott naponta több mint húsz órát van bezárva. Kaiser professzor szerint sem az abolicionizmus, sem a börtönök privatizálása nem nyújt elfogadható, még kevésbé különb alternatívát. Épp ezek, épp ott, azokon a területeken nem jelentenek a problémákra megoldást, ahol belátható időn belül más (ki)út nincs, csak a büntetés-végrehajtás. 70 71

Hacker E.: A börtönügy. Pécs, 37. oldal Ld. Kaiser, G.: Strafvollstreckung Grest című tanulmányt kéziratban (ford.: Nagy F.).


Általános rész

A büntetés-végrehajtási jogról írt tanulmányokból, monográfiákból kitűnően a jog önálló ágának azért tekintették, mert meghatározott társadalmi viszonyokat mint saját tárgyát önállóan szabályozza. Németországban is tehát már az uralkodó felfogás a büntetés-végrehajtási jogot az anyagi és eljárási jog mellett önálló harmadik területnek tekinti az egész bűnügyi jogon belül. 72 A büntetés harmadik pilléreként említik a büntetés-végrehajtási hatóságot és a büntetés-végrehajtási jogot is.

Megjegyzés Vitathatatlan tény, hogy a jog általában a társadalom viszonyait, tehát életviszonyokat szabályoz és egy-egy jogág viszonylagos önállósága mögött mindig a társadalmi viszonyok, életviszonyok önállósága húzódik meg. A büntetés-végrehajtás során kialakuló jogviszonyok jellegükből adódóan merőben mások, mint más jogviszonyok, sajátosak. Ezt egyébként a hatályos joganyag is kifejezésre juttatja. A végrehajtási szabályozás egyik fő sajátossága realizálni a büntetés, büntetőjogi intézkedés, a büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedés, továbbá a büntetés-végrehajtás járulékos feladatai, intézkedései végrehajtásának céljait, feladatait. Nem lehet az önkényesség eszköze, mindig a jogszabályoknak megfelelően, a törvényesség betartásával kell teljesítenie funkcióját. Csak így biztosítható, hogy az állampolgári jogok korlátozása, változása ne haladja meg a szükséges mértéket, ne lépje túl a büntetés, intézkedés célját. A büntetés-végrehajtási jog a végrehajtásban részt vevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teszi teljessé a büntető felelősségre vonás folyamatát. Jescheck szerint: „A büntetőjog kriminológia nélkül vak, a kriminológia büntetőjog nélkül viszont parttalan.” 73 Véleményem szerint a büntetőjog, a büntető eljárásjog a büntetés-végrehajtási jog nélkül „vak”, viszont azok nélküle „parttalanná”, önmagukért valóvá válnak. A modern jogrendszerekben általános tendencia a büntetés-végrehajtási jog kérdéseinek átfogó, külön jogszabályban, esetleg büntetés-végrehajtási kódexben történő szabályozása. A büntetés-végrehajtási jog – megtartva szoros kapcsolatát a büntető anyagi joggal, eljárási joggal – társadalmi funkciójára, a szabályozott joganyag terjedelmére, valamint tárgyának és módszerének sajátosságaira tekintettel viszonylag önálló jogterületnek tekinthető. Az egymással összefüggő társadalmi viszonyokat szabályozó jogszabályoknak egységes rendszert kell alkotniuk, ez alapvető feltétele a jogrendszer hatékony működésének. A végrehajtás ténye okoz érzékelhető változást az elítélt, az állampolgár jogi helyzetében. A büntetés-végrehajtási jog az utóbbi egy-két évtized alatt nagyot fejlődött, vele szemben a társadalmi gyakorlat újabb és újabb követelményeket támaszt és ez a fejlődés a büntetés-végrehajtás tudományági önállóságát eredményezi. Mintegy sajátos életviszonynak, mintegy kutatási területnek is kijár az önállóság. Társadalmi szükségletté vált az egyre szélesebb körű és önálló jogi rendezése. Az elítélt a büntetés-végrehajtási szervekkel büntetés-végrehajtási jogviszonyba kerül, mert a büntetés végrehajtására, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, amely egyben csak a jog révén létezik. Amikor a büntetés-végrehajtási jog bizonyos önállóságát hangsúlyozzuk; látnunk kell azt is, hogy intézményei, rendezési elvei jórészt olyan jogviszonyokra hasonlítanak, amelyek más életviszonyokon alapulnak, teljesen eltérő kapcsolatok létezési formái. A büntetés-végrehajtási jogviszony elismerése mind gyakrabban jelenik meg más jogágakhoz tartozó jogszabályokban. Így hazánkban például a magánszemélyek jövedelemadójáról, a társadalombiztosításról, a nyugellátásról stb. szóló jogszabályokban is. Napjainkban már egyértelművé vált az is, hogy a büntetés-végrehajtásra vonatkozó kérdések tudományos vizsgálata nem szűkíthető le az ún. börtönügyre és nemcsak azért, mert mind több lesz a szabadságvesztést helyettesítő büntetési nem, illetőleg intézkedés. Az elítélteknek még az egynegyede sem szabadságvesztés büntetést tölt, hanem más jogkorlátozás hatálya alatt áll. Az utóbbiak aránya pedig várhatóan egyre nő. A büntetés-végrehajtási szervezet sem csak büntetéseket, hanem intézkedéseket is hajt végre. Ezért felmerült mint helyesebbnek, a büntető-végrehajtási jog szóhasználat alkalmazásának megfontolása.

Vö: Callies, R.-P.: Strafvollzugsreht. II. Aufl., München, 1981, 10–11. oldal; Kaiser, G. – Kerner, H.-J. –Schöch, H.: Strafvollzug Ein Lehrbuch. 3. Aufl., Heidelberg, 1982, 8. oldal; H. Dietz, M. H.: Strafvollzugsrecht. 2. Aufl., Berlin–New York, 1978, 22. oldal 73 Jescheck, H.-H.: Berichte und Mitteilungen der M. P. G. München, 1980, 9. oldal. Kiemelés Korinek L.: Günther Kaiser „Kriminológia” c. művéről írt ismertetésből. (Kaiser, G.: Kriminologie 2.: Völlig neubearbeitete und erweiterte Anflage. Heidelberg, 1988, 1066. oldal) 72


Általános rész

A büntetés-végrehajtási jog tudományának magára kell vállalnia azoknak az ellentmondásoknak a feloldását, amelyek a tett és a tettes büntetőjog; a múltba tekintés és a jövőbe tekintés körül feszülnek. Ezzel újabb és újabb tudományos kutatási területekre nyer bebocsátást, amelyek túlnőnek a büntető anyagi jog és a büntető eljárási jog keretein. A büntetés-végrehajtási jog tudományának feladata a különböző szankciók – a büntetések, az intézkedések – egymásra hatásának, a közöttük lévő összefüggéseknek a vizsgálata is. A büntetés-végrehajtás jogilag szabályozott állami tevékenység, mellyel kapcsolatos ismeretanyag szintetizálásában és a jogi normák világába történő átvitelében kiemelkedő és nélkülözhetetlen szerepe van a büntetés-végrehajtási jogtudománynak. „A büntetés-végrehajtási jog tudománya tanulmányozza a büntetésvégrehajtási normák keletkezését, alkalmazásának gyakorlatát, illetve e normák hatékonyságát a bűnözés elleni küzdelemben […] Tárgya és módszere kifejezetten a jogtudományokra jellemző. Emellett több tudományág és tudományos ismeretanyag eredményeire támaszkodik.”74 A büntetés-végrehajtás jogilag szabályozott állami tevékenység, a büntetés-végrehajtási jogtudománynak ezért fontos szerepe van az erre vonatkozó ismereteknek az összefogásában, a jogrendszerünkbe történő kellő interpretálásában. Az állam büntetőigényének érvényre juttatását szabályozza. Ezért bír alapvető jelentőséggel a büntetési cél és a büntetés végrehajtása során.

Megjegyzés Lukács Tibor több fórumon is hangot adott annak, hogy a büntetések és büntető jellegű intézkedések végrehajtásának kérdései, a tett- és a tettes-büntetőjogi szemlélet ellentmondásai, a múltba tekintő és tettarányos büntetőjog teóriája és gyakorlata, valamint a bírósági ítéletben megjelenő prognózis paradoxona, nem utolsósorban a végrehajtást életre hívó, ugyanakkor a végrehajtás által szabályozandó sajátos életviszonyok megkívánják, hogy a büntetés-végrehajtási jog jogrendszerünkben tényleges jogági önállóságot kapjon. Sem az anyagi, sem az eljárási jog, illetőleg jogviszony nem adhat magyarázatot, de alapot sem arra, hogy az elítélt és az intézet, a más büntetést, intézkedést végrehajtó, foganatosító hatóságok között összetett és sokrétű kapcsolat minden vonatkozásban helytállóan indokolható és hatékonyan szabályozható legyen. Egyetértett azzal is, hogy a büntetés-végrehajtás célja végső soron nem más, mint a büntetőjogi felelősségre vonás általános célja. Megvalósításának hogyanját viszont mégis az a sajátos élet-, illetőleg társadalmi viszony határozza meg, amely a büntetés-végrehajtási jogviszonyt keletkezteti, és amely a jogviszony jogi szabályozásával válik „élővé”. A büntetés-végrehajtás célja nem más, mint a büntető anyagi és eljárási jogoké, de egészen mások azok a követelmények, amelyek a büntetőigény realizálása folytán a büntetőjogi célkitűzéseket szolgálni alkalmasak lehetnek. Ezeket a követelményeket kizárólag csak a büntetés-végrehajtási jog fogalmazhatja meg, s egyben ezek szabhatják meg továbbfejlesztésének irányait is. Ha kiemelnénk a büntetési rendszerből akár egyet is, pl. a szabadságvesztés-büntetést, és a büntetés-végrehajtási jog csak azzal foglalkozna, akkor a szabadságelvonással nem járó büntetéseket és általában az intézkedéseket degradálnánk, ezzel csökkentenénk a hatékonyságukat, s az egész szankciórendszerét.

Megjegyzés Napjaink elméleti vitáiban mind gyakrabban esik szó a büntetés ún. reneszánszáról, arról a kívánalomról, hogy a szabadság elvonását rosszként, hátrányként kell megélnie az elítéltnek. Fő végrehajtási célként a biztonságot vagy az ártalmatlanná tételt hangsúlyozzák, mint általános megelőzést előtérbe helyező célfelfogást. Ez túlnyomórészt az angol nyelvű szakirodalomban terjedt el. A legtöbb államban a reszocializációt elsődlegesnek tekintik, de nem kizárólagosnak. Erre példaként hozzák fel az osztrák büntetés-végrehajtási törvény 20. § (1) bekezdését, amelyben a cél a speciálprevenció (reszocializáció), a társadalom védelmének biztosítása, valamint harmadikként az alkalmazott büntetés intő és figyelmeztető céljának érvényre juttatása. A német, svéd és a spanyol szabályozás értelmében a reszocializáció mellett figyelembe kell venni a társadalom biztonsági igényét, amit a bűnelkövető fogva tartásával lehet elérni. Egyben a végrehajtásban a feladatok és a célok sokrétűsége is megfigyelhető, s a reszocializációt más-más módon tartják elképzelhetőnek elérni. Az orosz és a kínai büntetés-végrehajtás a munka által történő nevelést, illetve átnevelést, a dán, svéd és a holland börtönök a szabad élethez közelítő lakócsoportos végrehajtással tartják elképzelhetőnek a cél leghatékonyabb, leggyorsabb elérését.

74

Balogh L. – Horváth T.: Büntetés-végrehajtási jog, i. m. (1983), 34–35. oldal


Általános rész

A fokozott biztonságra alapozott büntetés-végrehajtás megvalósítása változatlanul nehezíti a világ legtöbb országában a fogvatartási feltételeket, a biztonsági intézkedéseket, állandó tökéletesítésre ösztönözve. A külvilág irányába nyitás a világon várhatóan még hosszú évekig nem jut el ahhoz a formához, amely Svédországban már a XVIII. század óta működik. Sokan hangoztatják, hogy a jövő a külvilág felé történő jól adagolt és átgondolt nyitásban, a jövő útja a fogvatartottak felelősségének és önálló életvezetésre való képességük növelésében keresendő. A szabadságelvonással nem járó szankciók alkalmazása, a fogva tartás elkerülésének igénye nem szünteti meg egyben a zárt büntetés-végrehajtás létét.

Megjegyzés A vagylagos szankciók alkalmazása Európában a XIX–XX. századforduló táján merült fel először, mégpedig a patronázs (egyfajta pártfogó felügyelet) és a pénzbüntetés bevezetésével. A második világháborút követően a szabadságvesztést helyettesítő intézmények kialakulásának szükséglete előtérbe került a nemzetközi együttműködés szintjén is. Az Európa Tanács 1956-ban alakította meg a Bűnözés Problémáival Foglalkozó Bizottságot, melynek célja a szabadságvesztéssel nem járó szankciók kutatása, illetve alkalmazási lehetőségeinek felmérése. A kutatási program összefüggésben állt azzal, hogy a világháború után a büntetőjog megtorló elmélete mindenfelé ösztönös ellenkezést váltott ki. A helyébe lépő, ezt felváltó elmélet a treatment (kezelés) elmélet az elkövető kezelését, gyógyítását helyezi előtérbe, azokat meg akarja javítani, a társadalomba való visszailleszkedését segítve. Pozitívuma, hogy felismerte a szabadságvesztés káros hatásait, hátrányait. Hibája azonban, hogy a kezelést tetszés szerinti ideig folytathatja, illetve hogy nem híve a szabadlábon történő kezelésnek, hanem az egyéni és kiscsoportos foglalkozásra épülő börtönmodell kiépítését szorgalmazza. Hanyatlásának egyik oka éppen a benne rejlő költségigényesség. Az 1970-es évek elején ismét a megtorló elmélet nyert teret azzal a módosítással, hogy a büntetések zömét a közösségben, a szabad élet viszonyai között kell végrehajtani, ott, ahol a cselekményt kiváltó okok is fellelhetők.

Megjegyzés A módosítás indoka az is, hogy egyre inkább előtérbe kerültek a szabadságvesztés-büntetés negatív hatásai. Ezek között lehet felsorolni a családi kapcsolatok fellazulását, a személyiség elsivárosodását, a munkahely elvesztését, anyagi nehézségeket, de mindenképpen itt kell említeni a szellemi képességek eltompulását, a testi-lelki egészség elsorvadását is. A gyakori visszaesések is azt mutatták, hogy a szabadságvesztés-büntetés nem elég hatékony, továbbá jelentős költségeket ró az államháztartásokra. (Közvetlen hatékonyság: bűnözés csökkenése, az egyes bűnüldöző-igazságszolgáltatási szervek eredményessége; közvetett hatékonyság: a társadalmi közösségek erkölcsi színvonalának emelkedése, kohéziójának fokozódása; nevelési hatékonyság: jogismeretek hozzáférhetősége, elterjedtsége, a jogszabályok közérthetősége.) Így tehát előtérbe kerültek a közösségben végrehajtott, szabadságelvonással nem járó szankciók, melyek alkalmazását az Európa Tanács Miniszterek Tanácsa által 1965-ben elfogadott határozat is sürgeti. Az alternatív szankciók előretörésének, térnyerésének másik indoka a börtönökben és fegyházakban kialakuló zsúfoltság, és a vele járó, már említett költségesség. Az Amerikai Egyesült Államokban pl. egy évtized alatt csaknem megduplázódott a börtönnépesség. Az Európa Tanács 1976os határozata is részben annak elismerésén alapul, hogy ez a körülmény jelentősen csökkenti a szabadságvesztés hatékonyságát. A határozat felhívta a kormányokat, hogy vizsgálják meg, milyen akadályok gátolják a különböző alternatívák elterjedését; egyben fejlesszék tovább a lehetőségeket. Így a hetvenes évektől kezdik alkalmazni a közérdekű munkát, felfüggesztett szabadságvesztést és az intenzív pártfogó felügyeletet szélesebb körben. A nyolcvanas évek második felétől a börtönbüntetés reneszánszát éli. Magyarázható ez a bűncselekmények számának emelkedésével, az újból jelen lévő elrettentés eszméjével, valamint az alternatív szankciók iránti bizalmatlansággal. Több európai ország hatalmas méretű börtönépítkezésekbe kezdett, habár ez indokolható a már meglévő büntetés-végrehajtási intézetek zsúfoltságával is. Ugyanakkor arra buzdíthat, hogy a bíróságok több szabadságvesztés-büntetést szabjanak ki annak ellenére, hogy az azt helyettesítő intézmények sokkal humánusabbak, mint a bebörtönzések.


Általános rész

Megjegyzés Léteznek olyan irányzatok is, amelyek magának a büntetőjognak keresik az alternatíváját, ezeket diverziós programoknak szokás nevezni. E körbe tartozik pl. a kompenzáció és a mediáció. A kompenzáció nem más, mint a sértett számára nyújtott kártalanítás, elégtétel. A mediáció lényege, hogy az áldozat és az elkövető megegyezzen egymással, a megegyezés elérése a cél, tehát nem hátrány okozása, az elkövető megbüntetése. Erősödött a világon az a felismerés, hogy hatékony büntetési rendszer nem valósítható meg korszerű büntetésvégrehajtás nélkül. Ebből következően egyre nagyobb figyelem fordul a büntetés végrehajtásának a tágabb értelemben vett büntetőeljárásban betöltött szerepére, a büntető felelősségre vonás folyamatában játszott fontos tevékenységére.

Megjegyzés Kétségtelen, a büntetés-végrehajtási jog jogrendszerünknek az egyik ez idáig még kevésbé kiművelt ágazata, lemaradt mind a büntető anyagi, mind az eljárási jogtól. A büntetés-végrehajtási jog számos elméleti problémájának tisztázását sürgeti az a fejlődési igény is, amely minden állampolgári jogot és kötelességet, azok módosulását – így a büntetés végrehajtása miatt történőt is – törvényben kívánja szabályozni. A büntetés-végrehajtási jogalkotásnak az eddigieknél magasabb szintű új periódusához pedig elengedhetetlenül szükséges a jogág tudományos igényű, széles látókörű művelése, elzárkózásának feloldása, a szakmai közvélemény és a társadalom figyelmének, aktív együttműködésének felkeltése.

2.2. 2. A hazai elméleti munkák tudományt teremtő szerepéről A magyar büntetési elmélet fejlődésének kezdeteit túlnyomórészt az 1795. évi büntetőkódex tervezetétől számítjuk, a gyökerek azonban messzebbre nyúlnak vissza. A következő században kiváló magyar gondolkodók (Szemere Bertalan, Csatskó Imre, Sárváry Jakab, Balla Károly, Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric) büntetéselméleti munkáikban már teljes áttekintést nyújtottak az európai, valamint az észak-amerikai büntetéselméletekről, másrészt azok kritikai értékelését is elvégezve keresték a legjobb hazai megoldási lehetőségeket.

Megjegyzés Elvetették úgy az abszolút, mint a relatív elméletek egyoldalúságát, nézeteiket főként az emberi vagy polgári igazság elméletét (Rossi) követve fejtették ki. Az 1843. évi büntetőjogi és börtönügyi javaslat, de még a polgári igazságosság elvét követő Csemegi-kódex büntetési szemlélete is a reformkor eredményeire épített, amelynek továbbvitelében Pauler Tivadar munkássága emelkedett ki. A magyar büntetési elméletben a századfordulón a klasszikus és a reformirányzatok vitájában a pozitivista szemlélet tört előre, Friedmann Ernő és Vámbéry Rusztem személyében. A reformiskola megalapozói Pikler Gyula és Somló Bódog voltak. A reformirányzatok hatása ellenére a magyar büntetési elmélet további fejlődésére a gyakorlatiasabb és rugalmasabb egyesítő elméletek voltak a meghatározók, amelyet Fayer László, Balogh Jenő, Angyal Pál és Finkey Ferenc képviseltek. Finkey büntetési elmélete az ún. közvetítő irányzathoz csatlakozik, ahol a megtorlást mint elméleti célt fenntartja (vagyis a büntetésnek csak tartalma a megtorlás), reális célként azonban a társadalom védelmét, a megelőzést, a büntetés jogvédelmi jelentőségét hangsúlyozza. Ez állhat elrettentésben, javításban, ártalmatlanná tételben, nevelésben a bűntettesek csoportjaitól függően. Finkey a „börtönügyi tudományt” már nem egyszerűen a szabadságvesztés tudományának tekintette. Felfogása szerint a börtönügy a büntetőjog tudományának az az önálló ága, amely általában a büntetési eszközökkel, főleg azonban a szabadságvesztés-büntetésekkel, az ezekhez hasonló vagy ezekkel összefüggésben álló letartóztatási vagy büntetőpolitikai megelőző intézetekkel, illetőleg a büntetési és megelőzési eszközök szervezetével, végrehajtási módozataival foglalkozik.75 A büntetés-végrehajtási jogot a büntetőjog-tudomány olyan önálló ágának tekintette, amely a büntetési és megelőzési intézkedésekkel foglalkozik. Finkey munkássága nyomán már a börtönügy jogtudománnyá vált.

Finkey F.: A börtönügy jelen állapota és reformkérdései. 1904, 8. oldal. Kiemelés Tari F.: Az időszerű Finkey. In: Szatmáry B. (szerk.): Dr. Finkey Ferenc 1870–1949. Emlékkönyv. Jogászok a Kultúráért Alapítvány, Sárospatak, 1995, 81–95. oldal 75


Általános rész

Angyal Pál és Finkey Ferenc után arra, hogy a büntetés-végrehajtással kapcsolatos kérdések önálló szabályozást igényelnek, Irk Albert már magától értetődő természetességgel mutatott rá és osztotta fel a büntetőjogot a ma is követett három fő részre: anyagi, eljárási és végrehajtási jogra.

Megjegyzés Megfigyelhető, hogyha az egyes tudományágakon belül a kutatási tapasztalatok gyarapodásának következményeképpen a megismerés határai kiterjednek, a társadalmi gyakorlat újabb következményei jelentkeznek. A körülmények kölcsönhatással vannak egymásra és azzal az igénnyel járnak, hogy bizonyos jelenségeket speciális elemzésnek vessünk alá. Így az egyes tudományágak szárnyai alól új tudományágak bontakoznak ki, amelyek új nézőpontból sajátos módszerekkel végzik megismerési tevékenységüket. „Az európai börtönügy elméleti modelljétől való legdrasztikusabb eltávolodás a második világháború befejezését követő évtizedben történt. Miközben a nyugati társadalmakban megindult a hagyományos értékrend és intézményrendszer megújítása, a hazai börtönügy a paranoiddá torzult sztálini büntetőpolitika ideológiai hátterében az osztályharc fokozatos éleződésének, illetve a proletár diktatúra a hatalom gyakorlással a többséggel szembehelyezkedő kisebbség elnyomásával járó tantételei álltak. Az átpolitizált büntetéstan új tartalma a represszív prevenció lett.”76 Az 1950-ben megalkotott Btá. ugyanakkor a tett-büntetőjog elveit követte. Kádár Miklós büntetési célelmélete szerint a büntetés első és legfőbb célja a társadalom védelme, második célja a különös megelőzés, ezen belül a tettes megjavítása és nevelése. A harmadik cél pedig az általános megelőzés, de nem az elrettentés, hanem a társadalom tagjainak nevelése révén. Fonyó Antal éles határt húzott az „új társadalomvédelem” mozgalom két ága, a Gramatica-, illetve az Ancel-féle irányzat között. Nézete szerint az intézkedések a büntetési rendszernek és a büntetési elméletnek önálló építőkövei. Király Tibor határozottan elkülönítette a büntetésekből a tisztán morális rosszallást tartalmazó, óvó-segítő intézkedéseket. Többször kiemelte a büntetés jogi lényegét. Később legtöbben a büntetés-nevelés problémakörével foglalkoztak. Szabó András az átnevelés szükségleteihez igazodó büntetések követelésével logikusan jutott el olyan közvetítő elméleti alapra, amelyen a tett-büntetőjog és a determinizmus egyeztethető. Földvári József a büntetéstan elméletének alapjául átfogó tanulmányában a büntetés végső célját a megelőzésben jelölte meg, az általános és különös megelőzést módszerként alkalmazva. Az 1960-as évek elejétől kriminológusok, szociológusok kezdték meg a börtönökben az empirikus kutatásokat.77

Megjegyzés Az 1960-as években megjelent kriminálpedagógiai jellegű tanulmányok még az elítéltek átnevelésével kapcsolatos elképzeléseket tükrözték. Olyan célkitűzést irányoztak elő, amely értelmében az elítéltekben a büntetés-végrehajtás eredményeképpen kialakulhat az újabb bűnelkövetéstől való tartózkodás és a társadalmi munkamegosztásba való önkéntes beilleszkedés készsége. Az 1966. évi büntetés-végrehajtási jogi kodifikációs munkát a büntetőjog-tudomány és a kriminológia elméleti vezető egyéniségei segítették, így Fonyó Antal, Szabó András, Vermes Miklós és mások kodifikációs tárgyú írásaikkal, a büntetés-végrehajtás tudományos művelésének élénkítésével. Az elítéltet jogi helyzetének törvényi szintű szabályozása révén sikerült a végrehajtás tárgyából annak alanyává tenni. A büntetés-végrehajtási jog jogi szabályozását érintő, azzal kapcsolatos elemzések az 1970-es évektől már megjelentek Földvári József, Gláser István és Horváth Tibor tollából. Jog-összehasonlító tanulmányok írásával elősegítette művelését Bócz Endre, Gönczöl Katalin és Nagy Ferenc. Átfogó, nemzetközi kitekintést is nyújtó kriminálpedagógiai munkát írt Pál László. A 70-es években mutatott rá Vigh József és Tauber István közös tanulmányukban az elítéltek beilleszkedési szándéka büntetőintézeten belüli kialakításának több, nehezen feloldható akadályára.78 Büntetés-végrehajtási jogból 1976. évben Horváth Tibor főiskolai jegyzetet, Gláser István pedig egyetemi jegyzetet írt. Utóbbi szerző a szabadságvesztés-büntetés végrehajtását dolgozta fel külön monográfiában. Györgyi Kálmán a büntetési rendszert – a büntetőjog alapkérdésének tekintve – egységbe foglalva dolgozta fel, Nagy Ferenc pedig az intézkedések helyét a büntetőjog szankciórendszerében. Mindezek jelentős hozzájárulások voltak a büntetés-végrehajtási jogtudomány újraindulásához.

Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon, i. m. (1997), 51. oldal Szabó A.: A nevelési helyzet alapproblémái a fiatalkorúak börtönében. Állam- és Jogtudomány, 1962/3. szám; Molnár J.: A bűntettes fiatalkorúak személyiségformálása és a javítóintézet. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminalisztikai Tanulmányok II. KJK, Budapest, 1963; Huszár T.: Fiatalkorú bűnözők. Tankönyvkiadó, Budapest, 1964 78 Vigh J. – Tauber I.: A szabadságvesztés büntetés hatékonyságának főbb jellemzői. Jogtudományi Közlöny, 1976/11. szám, 641. oldal 76 77


Általános rész

Horváth Tibor arra az álláspontra helyezkedett a korszak büntetés-elméleti vitája során, hogy a tettarányos, malum jellegű büntetés központi szerepének fenntartása mellett – a büntetési rendszer humanizálásával – nagyobb mértékben egészülhet ki a szankciórendszer morális pszichikai, szociálpolitikai tartalmú, prevenciós célokat szolgáló intézkedésekkel. Több büntetési cél mellett foglalt állást, a legátfogóbb célként a társadalom védelmét jelölte meg. Az 1980-as években két erőteljes irányzat rajzolódott ki; a Vigh József által képviselt tettes-büntetőjog talaján álló, a társadalom közösségi erejére építő, korszerűsített kezelési felfogás, a másik a Szabó András és Békés Imre képviselte irányzat, amely a klasszikus büntetéstan újjáélesztett fogalmaival operál a tett-arányos megtorló büntetés híveként.

Megjegyzés Vigh József szerint fontos, hogy ne csak a normasértő tetteire reagáljunk, aki az okozati lánc végén van, hanem a korábbi láncszemekben elhelyezkedő személyek és szervezetek hatását is értékeljük ki, és vonjuk azokat a bűnözés gyökereinek megszüntetésébe. Az ún. pozitív felelősség és felelősségre vonás az olyan emberi magatartásra való társadalmi reagálás, amely betartja a normákat, él és nem visszaél a jogaival, teljesíti és nem megszegi a kötelességeit. Levonható tehát az a következtetés, hogy az elismerés, az ösztönzés sokkal hatékonyabb eszköze a felelősségtudat kialakításának, mint a tiltások, a „tilalomfák erdeje”. Szabó András véleménye szerint az adott állam általános közjogi berendezkedéséhez kötődik a büntetőjog felelősségi rendszere, vagyis a parlamentáris demokráciának, a klasszikus jogállamiságnak az ún. tett-büntetőjog felel meg, mivel „gondoskodó” jóléti vagy szociális államhoz a tettes-büntetőjog áll közel. (A gondoskodás alapján a kezelésre, személyiség átformálására igényt tartás szempontjából nem sok különbséget lát az 50-es, 60-as évek nyugati, ún. jóléti állama és az ebben az időszakban létező keleti paternalista szocialista állam között.) A büntetőjognak igazságosnak kell lennie, követnie kell azokat az értékeket, amit a törvényesség, a törvény előtti egyenlőség, a jogállamiság kritériumai jelentenek. A klasszikus büntetőjog alapelveinek érvényesítése mellett lehetőséget kell biztosítani a „kezelésre” is, igaz nem kötelező formában, hanem szolgáltatás gyanánt. Ezt azzal indokolják, hogy a börtön totális rendszerében nem alakulhat ki az elítéltekben a pedagógiailag szükséges együttműködési készség. Gönczöl Katalin szerint a recesszió idején indultak meg azok a társadalmi, hatalmi mechanizmusok, amelyek a punitív, megtorló jelleget helyezték előtérbe, az igazságosság és a klasszikus értelemben vett garanciák egyidejű hangoztatásával. Ha az államhatalom a bűnözésben megnyilvánuló támadást csak a megtorlás erejével töri le, akkor pusztító erőt gerjeszt. A büntetőjog eszközrendszere önmagában alkalmatlan a bűnözésben újratermelődő társadalmi problémák és az egy-egy bűncselekményben kifejezésre jutó egyéni konfliktusok, krízishelyzetek megoldására. A büntetőpolitikának a tudatos társadalomirányítás eszközeként úgy kell működnie, hogy ne válhasson a félelem, a pánikszerű önvédelem államilag szentesített eszközévé.79 A büntetés-végrehajtási (szankció-végrehajtási) politika részterülete a kriminálpolitikának, a büntetések és intézkedések végrehajtásának elveit és stratégiáit tartalmazza.80 A generális prevenció hívei közül a neoklasszikus büntetőjogi irányzat követői úgy gondolják, hogy a társadalom számára a legfontosabb üzenet irányt mutatni a polgárok többségének arról, hol húzódik a tiltott és a megengedett tettek határa, az állam a büntetőjog eszközeivel rosszallását fejezi ki ezen értékek megsértőivel szemben. Ezzel szemben a speciális prevenció hívei szerint igazságtalan valakit előéletének ismerete nélkül súlyos következményre vezető magatartáshibája miatt büntetőjogi szankcióval sújtani.81 A büntetés toleráns és civilizált formáit a kulturális minták határozzák meg Kövér Ágnes szerint, azon keresztül, hogy mit is ért az adott kultúra intoleráns vagy inhumánus kezelési módokon. 82 Minden intézménynek megvan a saját belső racionalitása, módszere arra, ahogyan ellátja feladatát, sajátos intézményei, kultúrája létezik, kiépített ismeretanyaga, technikája, normatív szabályai, munkaeljárása. Ha a büntetést mint társadalmi intézményt vizsgáljuk, akkor a bűnözéskontroll pönológai módjának apparátusaként is felfoghatjuk, amely egy sajátos intézményi eszközrendszert működtet.

Vö: Gönczöl K.: Gazdaság – bűnözés – büntetőpolitika. Valóság, 1988/10. szám Vö: Irk F.: Kriminálpolitika és értékvédelem. Jogtudományi Közlöny, 1994/7–8. szám, 314. oldal 81 Irk F.: Közlekedésbiztonság és generális prevenció. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. kötet. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1997, 193–207. oldal 82 Kövér Á.: A büntetés elméletének kritikai megközelítése II. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1997, 208–231. oldal 79 80


Általános rész

A jogállamisággal összeegyeztethetetlen az ún. tettesorientált javító–reszocializáló–kezelő büntetőjog, a haszonelvű, cél-racionális büntetések; annak a klasszikus (vagy neoklasszikus) tett- és bűnösségarányos megtorlás felel meg (részletesen lásd: Szabó András tanulmányai). Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedekben Európában egyre határozottabban a jogállamiság eszméjének megfelelő klasszikus (neoklasszikus) felfogás váltja fel a reszocializáló–kezelő büntetőjogot.83 Az elmélet művelői kitartóan szorgalmazzák a nem szabadságvesztéssel járó szankciók alkalmazását, azt, hogy a társadalmi rendszerváltásnak a szankciórendszerben is tükröződnie kell, amelynek során az alternatív gondolatoknak és az áldozati érdekeknek is helyet kell kapniuk pl. a tettes–áldozat–egyezség formájában.84 A szabadságvesztés végrehajtása előtt vagy alatt alkalmazott olyan cselekmények, amelyek a szabadságvesztés negatív hatása kiküszöbölésére irányulnak, a felfüggesztés, feltételes szabadságra bocsátás. Ezek azonban valójában nem alternatívák, hanem a szabadságvesztés-büntetés negatív hatásait próbálják enyhíteni, kiküszöbölni. A bíróság által alkalmazott olyan szankciókat nevezik még alternatíváknak, melyek nem járnak szabadságelvonással. Ez a meghatározás tűnik a legjobbnak, azonban mindegyik kapcsolódik valamiként a szabadságvesztésbüntetéshez. Kerezsi Klára szerint az alternatív szankciók „közösségben végrehajtott és különböző szintű szabadságkorlátozással kombinált felügyeletet jelentenek, amelyek a reintegrációhoz szükséges támogatást is nyújtják az elkövetőnek.” Tolkens definíciójára hivatkozva, amely szerint a közösségi szankciók „nem a valamitől való megfosztást tűzik ki célul, hanem felelős alanynak tekintik az elkövetőt, akitől a közösség felelősséget követel. Implitív módon kifejezik, hogy az elkövetőnek a közösség jólétéhez pozitív módon kell hozzájárulnia, azaz megfizettetik vagy helyreállíttatják vele azt a sérelmet, amelyet a bűncselekmény okozott.” Az alternatív szankciók hátrányeleme lehet a szabadságkorlátozás, a munkavégzés és a felügyelet. A gyakorlatban ezek természetesen összefonódva érvényesülnek. A közösségi szankciók is a társadalom védelmét szolgálják, céljuk az újabb egyéni bűnelkövetés megelőzése a speciális prevenció céljának megfelelően, mögötte azonban mindig ott áll a szabadság elvesztésének a lehetősége, azaz a büntetés általában szabadságvesztésre változtatható át. Az ilyen szankciók tartalmát, a végrehajtás módját mindig az aktuális büntetőpolitika által referált célok határozzák meg. A probléma központi része az, hogy az adott politikai irányzatok a szociális támogató funkciót vagy a felügyeleti, illetve kontrollelemet hangsúlyozzák-e. Hogy mi tekinthető „igazságos büntetésnek”, az a különböző időkben és helyeken eltérő, az állampolgárok igazságérzetétől függően. Sokan követelik, hogy a büntetések térjenek el attól a mértéktől, amit az állampolgárok igazságosnak tartanak; a bűnelkövetés megakadályozása céljából a bűnelkövetőt izolálni kell a társadalomtól; a társadalomnak kárt okozó személyek azt tegyék jóvá, „dolgozzák le” ezt a kárt a társadalom számára. A tudományos kutatás egyrészt sokkal bonyolultabb kutatási módszerek kifejlesztését igényli, másrészt az elméletnek is sokkal differenciáltabbá kell válnia napjaink kérdéseinek megválaszolásában. Korunkban az egyes elméletek kizárólagosságával szemben olyan egyesítő elmélet kidolgozására van szükség, amely tükrözi a büntetési célok sokoldalúságát, pluralizmusát. Ezért alakult ki az ekvivalencia tételein alapuló ún. konszenzus elmélet. A büntetőjogi szankciók napjainkban már sokat humanizálódtak, eszközeikben bővültek, de lényegében ma is az embernek mint társadalmi és fizikai lénynek az élet, a szabadság, a becsület, a vagyoni és egyéb javai, az ezzel kapcsolatos jogai korlátozását, illetve megvonását jelentik, ami a végrehajtás folyamatában realizálódik, teljesedik ki. A büntetés-végrehajtási jognak a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a jogok és kötelességek összefüggéseire, kölcsönhatásaira, az elítéltek jogállásának kérdésében még meglévő ellentmondások tisztázására.

Pusztai L.: Az Országos Kriminológia és Kriminalisztikai Intézet kriminálpolitikai koncepciója. Ügyészségi Értesítő, 1993/3. szám, 2. oldal 84 Barabás A. T.: Rendszerváltás, bűnözés, szankciók. Társadalmi átalakulás és bűnözés. Magyar–Német Kriminológiai Szimpózium. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1995, 211–212. oldal 83


Általános rész

2.3. 3. Jogállami eredményességre törekvő elképzelésekről és helyzetről Az ezredfordulón a büntetőjog, a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában – mint tettesnek és sértettnek egyaránt – az ember védelmének és tiszteletének kell állnia, melyből levezethető szabadságának korlátja is, melyet csak annyiban gyakorolhat és amelynek tiszteletben tartását csak annyiban igényelheti másoktól, amennyiben embertársainak ugyanolyan és éppúgy tiszteletben tartandó szabadságába és jogaiba nem ütközik. A büntetési célokat is az emberre – mint individuumra és társadalmi lényre – tekintettel kell megfogalmazni. A büntetéshez az igazságosság (mint az egyenlő méltósággal és szabadsággal bíró emberek közti biztonság és béke megteremtésének és fenntartásának) mértéke és eszköze mellett szükség van úgy egy közelebbi, mint egy távolabbi célra is. A jövőben fontosnak tűnik jóvátételt nyújtani a jogaiban megsértett egyénnek, még ha csak olyan módon is, hogy a büntetés jellege nem zárja ki a jóvátétel lehetőségét. Pl. a pénzbüntetéseket elsősorban az áldozatok kártalanítására kellene fordítani és a szabadságvesztést is úgy kellene végrehajtani, hogy az elítéltet a sértett kártalanítására sarkallja. A jövő emberközpontú büntető igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtásis. Nem szabad eltűrni, hogy következmény nélkül maradjon a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan. A büntetés-végrehajtó vagy a büntetés-végrehajtásban közreműködő szervek a bűnelkövetőkkel, a tettesekkel kerülnek kapcsolatba, jogviszonyba, mégpedig büntetés-végrehajtási jogviszonyba. A büntető felelősségre vonás e szakaszában már a tettesre esik nagyobb figyelem.

Megjegyzés Jóllehet, a büntetési és büntetés-végrehajtási elmélet filozófiai alaptételei összecsengenek, a konkrét büntetés és annak végrehajtása elemzésénél a különbségek egyre hangsúlyosabbakká válnak. Az ítéletben kiszabott és törvényben meghatározott büntetés jogfosztó, illetve jogkorlátozó mivolta akkor realizálódik, amikor a végrehajtásra kerül sor, midőn az egyes büntetés-, büntetőjogi intézkedés tartalmától függően valakit ténylegesen börtönben, fogdában fogva tartanak, avagy kitiltják, kiutasítják valahonnan és eltiltanak más alapvető jogaitól. A jogfosztás, illetve jogkorlátozás mértékét az adott szankciók tartalma adja. Mivel az alapvető jogok korlátozásáról van szó – még ha maga az állam részéről és törvény alapján is –, messzemenő védelmet kell nyújtani az esetleges visszaélésekkel szemben. Ezt követeli meg a személyiség és általában az emberi jogok megnövekedett jelentősége. Utóbbi szükségszerűen felvetette az igényt, hogy újraértékeljük a bűnelkövető megítélését. A büntetőjogi szankció csak egyik eszköze a megelőzésnek, s mint ilyen, része az állami, társadalmi eszközök komplex rendszerének. A visszaesés elleni küzdelem egyik fontos eszköze kétségtelenül a büntetések és a büntetőjogi intézkedések hatékony végrehajtása. Tulajdonképpen a büntetőjogi szankciók céljának realizálása a végrehajtás feladata.

Megjegyzés Az eddigi tudományos vizsgálatok azt mutatják, hogy igen bonyolult kérdésről van szó, amelynek további megoldása számos tudománynak – így a jogtudománynak, kriminológiának, büntetőjogszociológiának, szociálpszichológiának, matematikának és más tudományoknak – a közös feladata. Általában a büntetőjogi szankcionálás hatékonysága alatt a kitűzött cél és ezen cél elérésének oka közötti kapcsolatot értjük, hogy a kitűzött célt optimális módon érték-e el. A represszív hatékonyság mérésének fontos feltétele az, hogy az eredmények viszonyítási alapját; vagyis a célt meghatározzuk. A modern büntetőjogok a büntetés célját általában a speciális és generális prevencióban határozzák meg. Vitathatók azok a nézetek, amelyek szerint, amikor a büntetőjog a megtorlást tekintette a büntetés alapvető céljának, a hatékonyság kérdése fel sem merült. Éppen e megtorlásban remélték automatikusan a cél elérését. Seneca ezt úgy fejezte ki annak idején: „okos nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem azért, hogy a jövőben ne kövessenek el.” Olyan adekvát eszközt kell alkalmazni, amely képes az egyén antiszociális orientációját megváltoztatni vagy úgy befolyásolni, amely őt azonban csak a feltétlenül szükséges mértékben sújtja.


Általános rész

A büntetés hatékonyságának fokát tehát annak a szociális értéknek a különbsége adja meg, amit a büntetés szociálisan pozitív eredményeinek maximálisan lehetséges elérése jelent ahhoz az értékhez viszonyítva, amit ezen cél elérésére szolgáló eszközökre fordítunk. Az elítéltre egy kiszabott büntetéssel egyidejűleg számos olyan tényező van befolyással, amely hatást gyakorolhat viselkedésének és tudatának megváltoztatására.

Megjegyzés Ilyen tényező elsősorban a külső környezet, a külső feltételek és hatások, amelyeket az ember erkölcsi nézeteinek, értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságaival összhangban vesz fel és amelyek viselkedését pozitív vagy negatív értelemben befolyásolhatják. A különböző emberek azonos helyzetekben másként, sokszor ellentétes módon reagálnak, amit az emberi tudat bonyolultsága, utánozhatatlan individualitása és relatív önállósága idéz elő. Az ember pszichológiai és erkölcsi vonásai bonyolult rendszert alkotnak és különféle tudományágak vizsgálatának tárgyát képezik. Figyelembe kell venni azt is, hogy az emberek tudata nem képez egy mindenkor zárt rendszert, hanem állandóan új és új ingereket, hatásokat vesz fel. Ehhez még hozzá lehet fűzni azt is, hogy az ember teljes elszigetelése a külső hatásoktól sem zárja ki a viselkedésében és tudatában bekövetkező változást, mivel a tudat viszonylagos önállósága lehetővé teszi a személyiség megváltozását a saját fejlődése alapján. Gyakran előfordulnak olyan esetek, amikor az új bűncselekmény elkövetése az előtte végrehajtott büntetéssel nem kapcsolatos okok hatásának következménye és ezért nem igazolhatja az előbb végrehajtott büntetés bizonyos hiányosságait. A büntetést kitöltött személynek a végrehajtás utáni, szabadságvesztés esetén a szabadulás utáni cselekedeteit nem szükségszerűen magyarázza meg a büntetés hatásossága vagy hatástalansága. Nem helyes tehát minden újabb bűncselekmény elkövetését a büntetés hatástalanságának eredményeként értékelni.

Megjegyzés Sok kutató úgy vélte, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok vizsgálata során is úgy jár el, mint amikor egy új oltóanyagot kísérleteznek ki; egy tényező megváltoztatása után próbálták lemérni az eredményekben bekövetkezett változásokat. Aztán a balsiker okát a visszaesés fogalmának meghatározásában keresték, de használhatóbb, pontosabb fogalmat nem találtak. A kiszabott szankció és az ember viselkedésének megváltozása között nincs közvetlen okozati összefüggés, a büntetés hatásának, működésének mechanizmusa igen bonyolult. A hatékonyság lényegében tehát a tervezett eredmények megvalósítását jelenti, kritériuma a cél meghatározta tevékenysége eredményei által szabályozott. Paul Johann A. Feuerbach az Anti-Hobbes című munkájában kifejtette, hogy a büntetéssel fenyegetés célja a visszatartás. A büntetéssel fenyegetettség hatásmechanizmusát később „pszichológiai kényszerítésnek” nevezte. Minthogy ez nem elégséges ahhoz, hogy kellő ösztönzést adjon a bűncselekménytől való tartózkodáshoz, ezért a büntetést a gyakorlatban is alkalmazni kell. Ennél fogva fő célja, hogy a fenyegetést hatékonnyá tegye. Földvári József Kriminálpolitika című könyvében kifejtette – nagyon is időszerűen közelítve meg a kérdést –, hogy a büntetés célja nem az elítéltek átnevelése, csupán reszocializálásuk, gondolkodásmódjuk, értékmotivációjuk rendszerének megváltoztatása.

Megjegyzés Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a büntetés nem szünteti meg azokat a szociális feltételeket, amelyek a bűnözést létrehozták vagy annak növekedését lehetővé tették. A büntetés védelmi hatását részben a bűncselekmény elkövetésének fizikai lehetetlenné tételével érik el, részben pedig feltételezik, hogy a büntetés gátló, megelőző komponense az elkövetőnél pszichikai védelmet alakít ki. A büntetés ezen komponensének elérését általában a büntetés minimális programjaként jelölik meg. Amíg az egyén nem követ el további bűncselekményt, addig a büntetés speciálisan hatékony megelőző hatásáról beszélhetünk. A társadalom többi tagjára gyakorolt nevelő hatás elérhető azáltal, hogy a többi állampolgárnak megmutatjuk az elkövetett bűncselekmények igazságos megbüntetésének elháríthatatlanságát, a bűncselekmény veszélyességét, megvetendő voltát, büntethetőségét és ezáltal erősítjük az emberek jogi biztonságának érzését és elképzelését a törvények tekintélyéről. Az általános megelőző hatás ugyanakkor erősíti a büntetés speciális megelőző hatékonyságát is. Az elítélt javításának kérdését nem lehet elbírálni a szociálpolitikai helyzet és a társadalmi jogi tudat figyelembevétele nélkül. A visszaesés tehát a társadalmi beilleszkedés szubjektív és objektív körülményei együttes hatásának eredménye. A személyiség kedvező átalakulása tulajdonképpen a 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

konkrét szituációban mutatkozik meg, többek között az elítélt büntetés utáni tevékenysége mutatja meg főként a beilleszkedési szándék meglétét, amely a pozitív élettervek kialakításában ölt testet. A generális prevenció az egész lakosság tudatformálását fogja át, így hatását mint a felelősségtudatot formáló komponensek egyikét tekinthetjük. A szakirodalom hatékonysági mutatói voltaképpen nem a büntetés kedvező hatását, hanem éppen hatástalanságát mutatják meg. Az általános cél érvényes valamennyi büntetésre, így a nem szabadságvesztésbüntetésekre is. Több szerző a büntetés hatékonyságának legfontosabb mértékeként a tettes büntetőjogilag kifogástalan szociális viselkedését jelöli meg a büntetés végrehajtását követően. Az egyes büntetőjogi rendelkezések konkrét követelményeket határoznak meg, mint az időbelileg korlátozott büntetések (pl. a pénzbüntetés megfizetése). Ha az elítélt teljesíti ezeket a követelményeket, akkor a büntetés hatékonynak tekinthető.

Megjegyzés Sok kutató csak azt tartja a büntetés hatékonysága kritériumának, hogy nem követtek-e el az elítéltek újabb bűncselekményt. A nyugati kutatók közül az amerikaiak, továbbá a finn Usitalo, a dán Christiansen és Walker említhető különösen ezen az állásponton lévők közül. A hazai szakirodalomban Földvári József, Rácz György és Havasi Tibor fogadja ezt el. Gönczöl Katalin és Vigh József szerint „A büntetés hatékonysága a speciális prevenció terén csak közvetve és bizonyos korrekciókkal mérhető a visszaesés mutatóival, minthogy a büntetéssel – különösen a szabadságvesztés-büntetéssel szemben – csak az a követelmény támasztható, hogy kialakítsa az elítéltben a társadalmi beilleszkedés szándékát”.85Vigh József – Tauber Istvánnal közösen végzett vizsgálatok tapasztalatai alapján – egy komplex jellegű mérési metódust állított fel, utalva a jogon kívüli egyéb eszközök szerepére is. Véleményem szerint is a visszaesési arányszámokból valamennyi összetevő tényleges vizsgálata nélkül nehéz következtetni arra, hogy az újabb bűncselekmény elkövetésében milyen mértékben játszott közre a büntetés hatástalansága vagy a szabadulás utáni körülmények. Az újabb bűnelkövetésnek lehetnek olyan biológiai, szociálpszichológiai vagy környezeti okai, amelyek közömbösítik, lerontják a büntetés esetleges pozitív hatását. Másrészt az újabb bűnelkövetés elmaradása sem tudható be csak a büntetés hatásának. Nem lehet tudni, hogy az elítélt nem tartózkodott volna az újabb bűncselekmény elkövetésétől akkor is, ha más büntetést szabtak volna ki. A dán kriminológus, Christiansen azt hangsúlyozta, hogy a különféle büntetőeszközök hatékonysága a visszaesés szempontjából alig különböznek egymástól, így érdemes a legolcsóbb és lehetőleg legeredményesebb, a társadalmi céloknak leginkább megfelelő eszközöket keresni. Shoham és Sandberg a felfüggesztett és végrehajtható szabadságvesztéseket hasonlították össze. Arra a következtetésre jutottak, hogy a büntetés hatékonysága szorosan összefügg az elkövető személyiségével és kevésbé a büntetési nemmel.86 A külföldön végzett kutatások szerint a leginkább hatásos büntetési nem a pénzbüntetés (Anglia, Németország, Lengyelország). Az enyhébb büntetések olyan elítéltekkel szemben kerülnek alkalmazásra, akik kevésbé antiszociálisak, mint a szabadságvesztésre ítéltek. Saját kutatások szerint az antiszociális személyek jobban visszaesnek, ha enyhébb büntetésre ítélik őket. A tudomány művelői között vannak olyanok, akik a büntetési időtartamok felső határainak kitolását javasolják (lengyel tudósok), mások a börtön negatív hatásainak kiszűrése végett fontosnak tartják a szabadulás előtti időszakban a fokozatosság bevezetését, a szabad élethez szokás lehetőségét (orosz tudósok). A hatékony büntetési rendszer megvalósítása esetén sem hagyható figyelmen kívül a társadalmi beilleszkedés objektív feltétele, valamint a társadalmi viszonyok, amelyek kedvező alakulása hozzásegít a visszaesés számának csökkenéséhez.

Megjegyzés Monika Latec lengyel kutató kiemeli ezzel kapcsolatban az elszigetelés minimalizálását, a családi kapcsolatok fenntartását, a szakmai képzést, amely alapot épít a jövőbeni szabad élet feltételeinek megteremtéséhez. Igen érdekes az az elgondolása, miszerint a büntetések és jutalmak arányainak ésszerű kidolgozása igen jó eredményt hozhat. Ugyanakkor a végrehajtási intézet személyzetének feladata, hogy valamilyen módon enyhítse az elítélt frusztrációs állapotát. Kiemeli a művelődés, a Vigh J. – Gönczöl K.: A fiatalkorú bűnelkövetők reedukációja az utógondozás során. Jogtudományi Közlöny, 1972/8. szám, 492. oldal Vö. Karl Christiansen felszólalását a Varsói Regionális Szemináriumon. In: Przeglad Penitencjarny Kriminologiczny, No. 4, Warsawa, 1972. Idézi: Vigh J.: Kauzalitás, determináció és prognózis a kriminológiában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980; Shoham, S. G. – Sandberg, M.: Suspended sentences in Israel. In: Crime and Delinquency, 1974. Idézi: Vigh J., i. m. (1980) 85 86


Általános rész

szakképzés szerepének jelentőségét, az egyéni döntési lehetőségek növelésének igényét. A bolgár Karakasev szerint a hatékonyság általános mutatói közé tartoznak: a bűnügyi statisztika adataival mérhető mutatók; az olyan mutatók, amelyeket az adott helyzet normatív szabályozása, a tudományos eredmények és a tényleges állapot összehasonlítása útján kell mérni (ilyenek pl. a büntetés-végrehajtó szervek rendszerének állapota, a büntetés-végrehajtás megszervezésének színvonala; azok a mutatók, amelyek a törvényességnek a büntetés-végrehajtó szervek részéről történő betartásával kapcsolatosak, végül pedig a visszaesés). A lengyel kutató, Rzeplinski szerint a családi kapcsolatok lazulása is oka a hatékonyság csökkenésének. Egy Hollandiában végzett felmérés szerint a büntetést követő 1, 2, 3 és 4 évvel a 2035 súlyosabb bűncselekmény miatt hozott ítélet alapulvételével kiválogatott minta visszaesési százalékarányai: 19, 27, 33 és 34% volt sorrendben. A 6 éves idő leteltével a csoportnak 41%-a követett el újabb bűncselekményt. Az angol büntetési rendszert jellemezve mondta Lacey, hogy voltaképpen nem valami egyöntetű örömrivalgás az egyedi igazságosság mellett, hanem egyfajta kompromisszum az igazságosság és a hatékonyság között, más célok elérésének szélesebb értelmében véve – amelyek közül a legnyilvánvalóbb a bűnözés visszaszorítása.

Megjegyzés Ennek a kompromisszumnak az alapját kardinális kérdések adják, mint pl. az, hogy mennyit kell egy társadalomnak büntető igazságszolgáltatásra költenie, a jóléti vagy oktatási ráfordításokkal összehasonlítva.87 Oberheim fejtegetései szerint a büntetés végrehajtása is egy üzemgazdasági rendszer, amely arra irányul, hogy a lehető legcsekélyebb invesztálással a lehető legnagyobb hasznot hozza. Az intézményesített szabadságelvonáshoz szükséges eszközök (épületek, személyzet, anyagiak, stb.) készenlétbe helyezésén keresztül azonban a jövőbeli bűncselekményeket kell megakadályozni, az elítélteket szocializálni vagy az állami rendet fenntartani. Optimális költség, haszonreláció akkor áll elő, ha a meglévő büntetés-végrehajtási kapacitás pontosan megfelel az elítéltek számának.88 Az, hogy egyes esetekben a büntetés célját a lehető legkisebb ráfordítással érjék el, nem képezi a büntetés hatékonyságának alapvető kritériumát. A hatékonyságnál a büntetés célja és az annak elérése közötti viszony játszik szerepet. A cél elérése és az ahhoz szükséges ráfordítás közötti viszony kérdése már egy másik vonatkozási rendszer. Magától értetődően állandóan törekedni kell arra, hogy a büntetés célját a lehető legcsekélyebb társadalmi ráfordítással érjük el. A ráfordítások és a szükségletek közötti optimális viszony, az ésszerűség és az áttekinthetőség magas foka, a büntetőeljárás gördülékeny, gyors lefolytatása és kiszabása kedvezően hatnak azokra, akik felelősek a büntetés hatékonyságáért.

Megjegyzés Ugyanakkor a tévesen megkövetelt és túlzó ráfordítás a büntetés hatékonyságának biztosítása ellen hat és ezzel a büntetés céljának elérését megkérdőjelezi vagy veszélyezteti. A társadalmi ráfordítást gyakran nem lehet előre pontosan meghatározni. A büntetés-megvalósulás folyamatában szükségessé válhatnak a büntetési cél elérése érdekében olyan intézkedések, amelyeket nem lehetett előre látni. Bár ezek több ráfordítást igényelnek, mindazonáltal nem csökkentik a büntetés hatékonyságát, hanem biztosítják, illetve fokozzák azt. A büntetési eszközök takarékos felhasználásának elve azt jelenti, hogy arra kell törekednünk; lehetőleg a legkisebb hátrányokozással érjük el a kívánt eredményt. Steven Shavell az optimális visszatartó hatást a büntetés és a bűncselekmény által okozott kár arányosságától várja. E kiragadott összefüggésre matematikai modellt dolgozott ki és bírálja a büntetési rendszereket, amelyek ettől az optimumtól eltérnek.89 A realitás azt mutatja, hogy a büntetés lefolyását a jóvátételre vonatkozó kötelezettségek teljesítése vonatkozásában növelni kell. A büntetés hatásmódja és céljai elérésének lehetőségei jelentős mértékben függnek a bűnelkövető személyétől. A célok elérése azoknál a legnehezebb, akiknél fokozottabb az önfegyelmi és beilleszkedési nehézségek (visszaesők, munkakerülők, lógósok, aszociális személyek). A büntetés

Vö. Lacey, N.: Igazság és hatékonyság a büntetőbíráskodásban. Coexistence, 1986/23. szám Vö. Oberheim, R.: Kriminalpolitik und Überbelegung im Justizvollzug. Zeitschrift für Rechtspolitik, 1985, 133–137. oldal. Kiemelés: Pusztai L.: A büntetés-végrehajtás reformja Olaszországban. Büntetés-végrehajtási rendszerek nemzetközi áttekintése. In: Nevelő Szakkönyvtár sorozat, 1987/1. IM Bv. Országos Parancsnokság,87. oldal 89 Vö. Shavell, S.: Criminal law and the optimal use of nonmonetary sanctions as a deterrent. Columbia Law Review, 1985/6. szám, 1232– 1265. oldal 87 88


Általános rész

hatékonyságának első előfeltétele az, hogy az elkövetett bűncselekmények felderítésre kerüljenek és hogy az azokért felelős személyeket büntetőjogilag ténylegesen és igazságosan felelősségre vonják. Ezt követeli a negatív mellékhatásokat kizáró hatékony büntetés-végrehajtás, majd a társadalom aktív közreműködése a beilleszkedés segítésében. Nem utolsósorban az igazságügyi szervek tevékenységének minősége is alapvető feltételként befolyásolja a büntetés eredményességét. A törvényességnek az eljárás minden szakaszában történő megóvása, egy magas színvonalú eljárási kultúra, és a törvénynek megfelelő, meggyőzően megalapozott döntéshozatali rend alapvető előfeltétele a büntetés célja elérésének. Az igazságügyi és végrehajtó szervek e területen kifejtett munkájában néha előfordult hiányosságokat utólagosan sem lehet hatástalanítani, s ezek a hiányosságok veszélyeztetik a büntetés társadalmi hatékonyságát. Az egyes büntetési nemeknél a visszaesési arányt azért nem lehet összehasonlítani, mivel eltérnek egymástól a személyi tulajdonságok, a bűncselekmények jellege és súlya. A büntetés hatásai egyébként is korlátozottak a bűnözés alakulására a tetthez kapcsolódó volta miatt.

Megjegyzés Újra meg újra feltűnnek olyan elméletek, amelyek szerint a társadalmi körülmények teljes mértékben meghatározzák az emberi cselekvést, annak minden mozzanatát és így a büntetőjogi felelősséget kizártnak tartják, vagy legalábbis a környezet felelősségét is felvetik a bűnös magatartás bekövetkeztéért. A veszélyeztető állapot (munkakerülő életmód, toxikománia) miatti büntetőjogi intézkedések ugyancsak módosult bűnösségfogalom alapján hozhatók. 90 A generális preventív hatékonyság mérésére a hosszabb időszakokra szolgáló kriminálstatisztikai adatok szolgálnak. Az emberek többségében a generálpreventív erőt a büntetés elkerülhetetlenségének tudata, mítosza táplálja. A szigorú büntetés is teljesen hatástalan lesz, ha az elkövető azt hiszi, őt nem fogja utolérni. 91 A büntetések szigorítása és a bűnözés csökkenése között nincs mindig arányos összefüggés. Tény, hogy bizonyos határokon belül a szigorítás hatással lehet az általános és egyéni visszatartásra. Bassioni akként vélekedett, hogy a szabadságvesztés reszocializálásra alkalmassá tétele kudarcot vallott, így csak mint az elrettentés eszközének van jelentősége. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki Corneil, Allwin, amit Marc Ancel kiegészített az általános megelőzésre alkalmatlansággal is.92 Gramatica „társadalombiztonságának” elmélete és az ellenhatást jelentő anceli „új társadalomvédelmi koncepció” elterjedése után a tettes-központú büntetőjogi mozgalom került előtérbe, központi feladatnak a „betegség” megfelelő kezelését, a „treatment”-et tekintették. Észak-Amerikában Bennet és Robert eljutott addig, hogy a végrehajtás pszichológus és pszichiáter közreműködésével az elítélt személyiségébe való beavatkozást jelentsen. Warren, Wilson és Glaser kísérleteit a büntetés megtorló jellegének fenntartása mellett végezték. Morris és Hawkins a büntetés kúraként való felfogása ellen ugyan fellépett, de emellett ragaszkodtak a kezelési, nevelési eljárások továbbfejlesztéséhez. Az Egyesült Államokban a megoldás útjait keresve azt találták, hogy jóval szerényebb célokat kell kitűzni a büntetés céljául, mint a „törvénytisztelő állampolgárrá nevelést”. Inkább meg kellene javítani a börtönviszonyokat. A büntetés célja csak az lehet, hogy aki „bűnt követett el, meg kell büntetni”. Vannak, akik értelmetlen dolognak tartják mérni a büntetés eredményességét. A büntetés egy folyamat, egy következmény. A fogva tartás körülményeit azonban e célnak megfelelően kell alakítani. A börtönben sok az igazságtalanság, a korrupció, a brutalitás. Ezeket kell visszaszorítani, hogy az elítéltekre ne legyenek romboló hatással. Ugyanakkor módosulnia kell az elítéltekről vallott felfogásnak is; nem tekinthetők sem polgárjogi halottaknak, sem ápolásra szoruló betegeknek. Nem lehetnek kiváltságaik, nem élhetnek jobban a börtönben, mint szabadon. A hazai szakirodalomban a treatment felé érdeklődéssel fordult Vadas György, Gárdai József, Pál László, Szabó András és Vigh József egyes munkáiban. Ez az ideológia azonban hazánkban nem tudott megbukni, mert a gyakorlatban nem is jutott érvényre. A szabadságvesztés hatástalanságát megállapító vizsgálatok iránt Denis Szabó támasztott kételyeket módszertani hiányosságaik miatt. Tapasztalhatjuk, hogy egyre inkább felismerik a szabadságvesztés jelentőségét a bűnözés elleni küzdelemben, csak centrális szerepét tartják túlzottnak. A rövid tartamú szabadságvesztést a speciális prevenció által támasztott követelmények realizálására – az első bűntényesek bizonyos csoportjait kivéve – alkalmatlannak tartják. Vannak, akik a külföldön alkalmazott félszabad, nyitott intézetek bevezetésétől várnak eredményt, de ezeknek csak az éjszakai elzárási formája mellett mutattak ki eddig jelentősebb, pozitív eltérést. A társadalmi beilleszkedés szándékával rendelkezők arányának Puech, M.: Scolies sur la faute pénale. Revue Francaise de Theorie Iuridigue, 1987/5. szám, 78–85. oldal Vö. Cameron, S.: The Economics of Crime Deterrence: A Survey of Theory and Evidence. Kyklos, Vol. 41., No. 2, 1988, 301–323. oldal 92 Corneil, Bassioni, Alwin és Ancel felszólalása a Bellagioi kongresszuson. 90 91


Általános rész

mutatószáma objektív adatokkal is ellenőrizhető szubjektív viszonyokat tükröz. Kétségtelen azonban, hogy a beilleszkedési szándék sem feltétlenül „a büntetés pozitív hatása”. Vannak emberek, akiket a szabadságvesztésbüntetéssel együtt járó vagy azt követő egyéb kellemetlenségek vagy hátrányok, valamint lelkiismereti okok tartanak vissza bűncselekmények elkövetésétől. A büntetések hatékonyságának növelése szempontjából is nagyon fontos az emberek jogtudatának megfelelő alakítása; az, hogy a szabadságvesztés-büntetés tényleges súlya és az arról kialakított elképzelések közelítsenek egymáshoz. Molnár József, Tauber István és Vigh József kutatások alapján megállapították, hogy a büntetés hatékonysága egzakt módon történő mérése szükséges és lehetséges; a szabadságvesztés hatékonysága méréséhez mutatószámok rendszere szükséges; a büntetés hatékonyságának mérése mellett szükség van a büntető igazságszolgáltatás egésze hatékonyságának mérésére. A vizsgálatokat összehasonlító módszer alapján kell végezni a jogalkalmazás, ítélkezés, a büntetés-végrehajtás és a jogalkotás területén is. A büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának vizsgálatát Farkas Ákos végezte.

Megjegyzés A generális prevenciós kutatások főként a bűnözés prognosztizálása területén hasznosíthatók. A kutatások bizonyították egyrészt a generális prevenció primátusát, másrészt lényeges szerepét az individualizáció, a differenciálás szempontjából. Reális kritériumok a büntetés hatékonyságára a következők: a büntetés végrehajtására vonatkozó szabályok betartásának színvonala, a büntetést kitöltött személyek visszaesése, a büntetéssel sújtható bűncselekmények struktúrája és dinamikája, a büntetés alkalmazásának gyakorisága. Reálisan elkülöníteni és mennyiségi mutatókkal jellemezni a büntetéssel együtt hatást gyakorló értékeket mindez ideig nem sikerült. Ennek komplex kidolgozása más tudományágak segítségével, mint amilyen a szociálpszichológia, matematika is, vitathatatlanul előrelépést jelent. A hatékonysági mutatók, a kritériumok az igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenység teljesítésével összefüggő egyes eljárási cselekmények módját, minőségét és egyedi eredményességét értékelik és teszik összehasonlíthatóvá, mérhetővé. A speciális, preventív hatékonyság mérésével kapcsolatban Szabó András felvetette, hogy az elítéltek tudati állapotával nem lehet mérni a hatékonyságot, szerinte meg kell maradni az olyan objektív mutatószámnál, mint a visszaesés. Csak ezzel viszont nem lehet mérni az egyes szakaszok, mint pl. a végrehajtás hatékonyságát. A közvélemény a büntetőtörvények érvényesítésének hatékonyságát azoknak a szerveknek a tevékenysége alapján értékeli, amelyek a gyakorlatban alkalmazzák ezeket a törvényeket. Közvetlenül a bűncselekmény elkövetése után a társadalom felháborodása és a bűnös elítélése figyelhető meg. Amikor már nincs szabadlábon és büntetését tölti, pl. akik a börtönben végzett munka során érintkeznek vele, kezdenek együtt érezni az elítélttel. Miután a bűnös letöltötte büntetését, visszanyerte szabadságát, ismét uralkodóvá válik az elítélése, a vele szembeni ellenséges érzület, ami természetesen megnehezíti a reszocializációját.

Megjegyzés A visszaesés megelőzését kutatva Gödöny József a tapasztalatokat három problémakörbe csoportosította: a visszaesés okai, a szabadságvesztés alatti nevelés, az utógondozás. A szabadságvesztés végrehajtásának lényegét jelentő nevelési-reszocializációs folyamat hatékonysága elválaszthatatlan az egész végrehajtási rendszer hatékonyságától. A hatékonysági problémák a neveléssel kapcsolatban a pedagógiai eljárások korrigálásával és fejlesztésével, az objektív és szubjektív feltételek javításával fokozatosan felszámolhatók. Fel kell használni a direkt pedagógiai módszereken kívül minden olyan tevékenységet az elítéltek pozitív személyiségformálására, amely a büntetés-végrehajtás keretén belül működik. Az indirekt pedagógiai formák közül a rendszeres termelőmunkában való részvétel kifejleszti a munkavégzés igényét. A fegyelmezés és a jutalmazás a rend fenntartása mellett az erkölcsileg helyes viselkedésre ösztönözve fejt ki hatást az elítéltre. Az oktatás, szakmai képzés, a művelődési, kulturális és sportolási lehetőségek, a szabadidő értelmes kitöltésének lehetősége több mint hasznos időtöltés; személyiségformáló tényező. A rövid tartamú eltávozás elősegíti az elítélteknek külvilággal való kapcsolattartását, jól szolgálja a végrehajtás hatékonyságát. Vermes Miklós szerint a büntetés-végrehajtás csak részben képes a szocializálódási folyamatban keletkezett hiányosságok korrigálására, illetve a szabadságvesztés folyamán csak bizonyos pozitív készségeket lehet kialakítani. (Az egyenes következménye az ellentmondásnak, hogy az elítélteket mesterséges, a társadalomból elszigetelt környezetben akarjuk megjavítani a társadalmi együttélésre.) A büntetés céljának realizálására a szorosan vett büntetőjogi eszközöket olyan szociálpolitikai intézkedésekkel kell kiegészíteni, amelyek alkalmasak a büntetés-végrehajtás során kialakult készségek 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

realizálására, vagyis arra, hogy a szabadult képes legyen beilleszkedni a társadalomba. Az utógondozásnak egy ilyen típusú szociálpolitikai intézménynek kell lennie. Sveri Knotz (Svédország) szerint az önkéntes alapon szervezett utógondozástól várható siker. A bűncselekményt elkövetők reszocializációja eredményességének növelése szükségessé teszi a büntetésvégrehajtási szervek, a büntetés-végrehajtásban közreműködő más állami szervek színvonalas, a törvényességi követelményeket maradéktalanul kielégítő munkája mellett a társadalom legkülönbözőbb erőinek még aktívabb, szervezettebb, koordináltabb, szabályozottabb részvételét. Az, hogy az elítélt a büntetés kitöltése után ismét a bűnözés útjára lép-e, attól is függ; milyen körülmények közé kerül, a környezete miként befolyásolja és szükséges esetben kaphat-e támogatást a társadalomba való beilleszkedéshez, ami azonban nem szorítkozhat csak a szociális támogatásra. A jogalkalmazás az összetett tevékenységek közé tartozik, mivel történelmileg és társadalmilag meghatározott körülmények, előírások, szokások, elvárások közepette megy végbe. Feltétlenül meg kell szüntetni az ismert szakadékot az elmélet és a gyakorlat között és fejleszteni a büntetés-végrehajtási jog szociológiai szemléletét is. A gazdaságosságot szolgálja a munka ésszerű, arányos megosztása; garanciálisan aggálytalan, de a lehető legegyszerűbb formáinak alkalmazása, illetőleg az időszerű elvégzésének biztosítása. A munka végzése során pedig a magas szintű szakértelem, a jó felkészülés és a jó szervezés, s nem utolsósorban a korszerű technika alkalmazása. A büntető felelősségre vonás egyes szakaszai hatékonyságával kapcsolatban mindenekelőtt tisztázni kell; elérték-e a hatóságok a szakasz lezárásával azt a részcélt, amelyet a törvény rendelkezései értelmében a társadalom védelme, illetőleg a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeinek biztosítása érdekében megvalósítani kötelesek, felismerték-e a büntetőeljárás megindításának és lefolytatásának törvényes akadályait és ennek megfelelő döntést hoztak-e. Az eljárás második szakasza annak a Nyugaton széles körben elterjedt elméletnek, amely szerint a büntetőeljárást két szakaszra kell bontani, alapgondolata az, hogy az első szakaszban meg kell állapítani a bűnöző bűnösségét, az ügy egyéb körülményeit, tanulmányozni kell a vádlott egyéniségét, ki kell szabni a büntetést (itt a nyomozást gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják). Az eljárás második szakasza a büntetés végrehajtása, amelynek során különleges figyelmet kell fordítani a bűnöző személyiségére; a bűnöző sorsát a büntetés-végrehajtási intézetekben nem lehet az adott intézet vezetőségére bízni, s függővé tenni az intézet vezetőségének szabad mérlegelésétől, hanem ebben a kérdésben a büntetés végrehajtásának ellenőrzését végző speciális személyt kell döntési joggal felhatalmazni. A büntető igazságszolgáltatás és a büntető végrehajtás harmóniájának megteremtése érdekében a jogszabályok alkotó kidolgozásába be kell vonni a büntetés-végrehajtási jog művelőit, a közreműködést meg kell teremteni, nehogy ismét gyakorlatban megvalósíthatatlan célok és feladatok törvényi szorításában vergődjék, mint ahogy történt ez a közelmúltban is, nem egy esetben. A megosztott jogokat élvező és a végrehajtás folyamatában részfeladatokat teljesíteni köteles intézmények kapcsolatát rendkívül finoman kimunkálva kell szabályozni úgy, hogy mindegyikük megőrizze autonómiáját, ugyanakkor a másikkal való együttműködésre legyen késztetve/kényszerítve. A jog alkalmazását végző szervezetek hatékonyságát vizsgálva a legkézenfekvőbb, a formai hatékonyság mutatója itt az lehet, hogy a jogszabályok milyen mértékben érvényesülnek a jogalkalmazás során, vagyis a jogalkalmazási szervezet „megfelelően” közvetíti-e a jogszabályokat a társadalom felé. A jogszabály hatékonysága – a jogalkalmazó szervezetek közbejöttével – csak akkor biztosítható, ha döntéseiket végrehajtják.

Megjegyzés Éppen ezért – legáltalánosabban fogalmazva – a jogszabályok hatékonyságának feltétele azok tökéletessége, végrehajtásuk pontossága, valamint az emberek megfelelő jogtudata. Az állami büntetőigény érvényesítése nem járhat az egyén alkotmányos jogainak sérelmével. Ha nem így történik, akkor a megsértett jogrend védelmére hivatkozó állam az egyén jogainak sérelmén keresztül a jogrendet sérti meg. A jogállamiság ellen hat, amikor a korszerű törvényi előírás és a végrehajtás feltételei, mindennapi valósága között jelentős az eltérés. Amennyiben a norma gyakorlati hatékonysága ellenére a kodifikációs célok nem valósulnak meg, a norma tartalmának, eszközeinek – esetleg a célmeghatározás realitásának – felülvizsgálatára van szükség. Egyszerűen szólva: ha a jogszabályt hibamentesen és következetesen alkalmazzák, de az mégsem azt a társadalmi hatást váltja ki, ami miatt létrehozták, a jogszabályt meg kell változtatni. A jog hatékonyságának további eleme a végrehajtó, a jogalkalmazó szervezet hatékonysága.


Általános rész

Olaszországban végzett empirikus kutatások szerint a szigorú büntetések is csak akkor hatékonyak, ha azok elkerülhetősége alacsony. Ez is alátámasztja azt az elméleti megállapítást, hogy nem a szigorú, hanem az igazságos mértékű büntetés a hatékony.93 A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás társadalmi hatékonyságához elengedhetetlen, hogy minél több bűncselekményt feltárjanak, az elkövetőket minél előbb felelősségre vonják. Nehéz elképzelni hatékony büntető igazságszolgáltatást korszerű büntetés-végrehajtás nélkül. A büntetések pusztán hátrányokozó jellege fölött elszállt az idő, a nevelés és a rehabilitáció módszereinek a jogállamiságkövetelményeiközött kell érvényesülniük. A hátrányokozást a nevelés eszközeként kell felfogunk, mint amiben kifejezésre jut a büntetés visszatartó hatása is.

Megjegyzés A visszaesés, ezen belül is különösen a többszörös visszaesés trendjének kedvezőtlen alakulása okait keresve kutatási eredményeim igazolták azt a korábbi kutatási tapasztalatot, hogy a visszaesési arány a büntetés kitöltését követő első évben, illetve első hat hónapban a legnagyobb. Ezt a kutatást nemcsak a szabadságvesztés-büntetésből szabadultakra nézve végeztem el – ez volt az újszerűsége –, hanem a többi büntetésre és intézkedésre nézve is. Ezek vonatkozásában is hasonló következtetésre lehetett jutni, csak egyharmadnyi arányszámmal, hiszen nem olyan súlyú tettekről és személyekről van szó. A megvizsgált több ezer eset a büntető felelősségre vonás mindhárom szakaszában tárt fel a hatékonyság ellen ható tényezőket, amelyek a végrehajtás során csapódtak ki. Ilyen volt pl. a büntetőeljárás elhúzódása, ennek következtében az előzetes letartóztatás esetén a tartamának meghosszabbodása is, a visszaeséssel nem kellő súllyal törődő bírósági gyakorlat, a többszörös visszaesőkre alkalmazott enyhe büntetések hatástalansága stb. A büntetés-végrehajtás várható reformjának a legtöbb országban a fogvatartottak elhelyezésének javítása áll a középpontjában, a zsúfolt elhelyezés megszüntetése, mint ami elősegítené a végrehajtási feladatok eredményesebb megoldását. Vannak országok, amelyekben új börtönépítési programokat kívánnak megvalósítani, emberibb fogvatartási körülményeket kialakítani (USA, Anglia). E mögött egy keményebb büntetőpolitika intézményi hátterének a megalkotása is észrevehető, hiszen a társadalom az egyre súlyosabb bűncselekményekre súlyosabb szankciókkal való reagálást vár el.

Megjegyzés Az Egyesült Államokban egy nagy kutatásról számolt be Edwin W. Zedlewsky, a Nemzeti Igazságügyi Intézet közgazdásza érdekes tanulmányában. A különféle szakemberek bevonásával több éven át végzett vizsgálat nemcsak a fogva tartó intézetekre terjedt ki, hanem az egész társadalmi mechanizmusra. Egyik oka az volt, hogy az egész világon a büntető igazságszolgáltatás rendszere a börtönök zsúfoltsága miatt válságos helyzetbe került. Bár az USA-ban a börtönkapacitás növekedett, azonban nem tartott lépést a szükséglettel. A közvélemény figyelme egyre inkább a börtönök zsúfoltságára irányult. Ugyanakkor a börtönnel szembeni alternatívák keresésére zavarólag hatott, hogy a közvélemény viszont szigorúbb és több büntetést követel. Sok szakember a börtönépítéssel szemben foglalt állást azzal érvelve, hogy túl drága, kevés eredményt hoz a bűnözés csökkentésében. Zedlewsky rámutatott arra, hogy a börtönépítés költségességéből téves kiindulni. Az áldozat kára, az igazságosság és a társadalom rettegése mennyiségileg pontosan nem fejezhető ki, az erről alkotott kép természetszerűleg nem lehet teljes. A kutatók e területekről is gyűjtöttek adatokat, melyek nagymértékben a nagyobb börtönkapacitás szükségessége mellett szólnak, még ha el is vetjük az említett érzelmi és pszichológiai „költségeket”. A bűn társadalmi költségeit kutatva elsőnek Gary Becker vázolt fel egy analitikus keretet a bűnözés elleni harc optimális költségeinek meghatározására. Felismerte, hogy a bűnözés csökkentésére irányuló kiadások megcsapolják az állami forrásokat, a társadalomra más kiadásokat is ró az igazságszolgáltatási rendszer működésének költségein kívül. A vagyonbiztonsági rendszerek, az áldozatok veszteségei stb. éppúgy a bűnözés költségei, mint a börtönök és a rendőrségi fizetések. A szakértői bizottság az ilyen költségek három fajtáját különböztette meg: az áldozatok kára, a bűnüldözés és bűnmegelőzés, valamint az elkövetők megbüntetése. Ezek összege teszi ki a bűnözés társadalmi költségeit. Az egyes elemek kölcsönösen függnek egymástól, mivel a büntetés növekedése ugyanakkor növelheti a büntetés költségeit, de csökkentheti az áldozatok és a megelőzés költségeit. Meg kell tehát találni azt az egyensúlyt az egyes elemek között, amely a legkisebbé teszi a bűnözés

93

Vö. Pagliaro, A.: Verifica empirica dell, effetto di prevenzione. Rivista Italiana di Diritto Procedura Penale, 1986/2. szám


Általános rész

egész számláját. Mérlegre teszik a társadalom biztonságát a büntetés költségeivel szemben, s ebben az értelemben egy társadalmi költséghaszon-kiegyenlítést végeznek. Vajon a társadalom jobban jár-e, ha bizonyos elkövetők szabadlábon vannak? Vajon a vádlottak hasznos termékeket fognak-e előállítani munkájukkal? A társadalom milyen mértékben lesz védett a bűncselekményből származó kártól? Megtörténik legalábbis implicite a kétféle „költség” összehasonlítása – a fogva tartás költségeié és a társadalomnak azáltal okozott költségeké –, hogy ha az elkövető esetleg szabadon marad. Az USA-ban egy szabadságvesztést kimondó ítélet mintegy 25 ezer dollárnyi évi költségét kellett mérlegre tenni azzal a társadalmi költséggel szemben, amit egy szabadon hagyás vonna maga után. Ezt a költséget durva megközelítéssel úgy lehet megállapítani, ha figyelembe vesszük a bűncselekmények évi számát, amelyet egy bűnelkövető elkövetne, ha szabadon maradna és ezt a számot megszorozzuk a bűncselekmény becsült átlagos társadalmi költségével. Annak a bűncselekményszámnak a megállapításához, amelyet a szabadon lévő bűnözők valószínűleg elkövetnének, a fogvatartottak kikérdezéseiből származó és az éves bűncselekményre vonatkozó információkat használták fel. Végső értékelést a társadalomnak okozott kár nagysága jelenti. Figyelembe vettek továbbá minden olyan bűncselekményt, amely kárt okozott, s amelyet meg tudtak állapítani. Megállapították még, ha megdupláznák a fogva tartás évi költségeit, feleznék az egy elkövető által elkövetett évi bűncselekmények számát, és feleznék az egy bűncselekményre eső átlagos költséget, akkor is 50 millió dollár befektetés a fogva tartásra szemben állna 107 millió dollár társadalmi költséggel. Nem is szólva olyan hatásokról, hogy az üzletek működési költségei csökkennek, mivel kevesebb lesz a lopás, a tömegközlekedés biztonságosabb és népszerűbb lesz. Valószínűsítették a kutatók, hogy a társadalom a börtönberuházások után lényeges megtérülési rátában részesedne. Az adatokból természetesen nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A több vagy kevesebb bűncselekmény-megtakarítás attól függ, mekkora elrettentést teremt a börtönbüntetés kockázatának a növekedése. Vajon el lehet-e vetni a jelenlegi büntetőpolitikát, amely minimalizálja a szabadságvesztés alkalmazását, vagy felül kell vizsgálni a szelektív ártalmatlanná tételtől várt feltételezett bűnözéscsökkentést? A szabadságvesztés-büntetések tartamának növelése bizonyos elkövetés tekintetében a férőhelyek csökkenésének számát jelenti más elkövetők részére. Valójában a legtöbb elítélt bűnelkövető nem kerül börtönbe és aki börtönbe is kerül, nem tölti ki-le a teljes büntetését. Jelentős arányukat feltételes szabadságra bocsátják. Ha a büntetéseknek nem a mennyiségileg nehezen meghatározható olyan követelményeire támaszkodunk, mint a megtorlás vagy az igazságosság, hanem a költséghaszon kilátását vesszük alapul annak kutatásához, vajon a társadalom több pénzt költ-e büntetésre, mint a büntetésből származó nyereség; a közvélemény számára kétségkívül új és meglepő eredményt kapunk. Az eredmények túlnyomórészt támogatják a börtönkapacitás növelésének ügyét. Valószínűleg kevesebbe kerülnének a társadalomnak büntetési kiadásokban, ha a jelenlegi helyhiány miatt a fogvatartási intézetekbe nem kerülő, de oda érdemes bűnelkövetők számára megfelelő férőhely lenne.94 Természetesen a legjobb, a legolcsóbb büntetés-végrehajtás a börtön különféle alternatívái lennének. Ezek a szankciók viszont alkalmazhatók mindenkivel szemben. S ezek végrehajtási, ellenőrzési feltételeit is meg kell teremteni.

Megjegyzés Amikor a büntetés-végrehajtás hatékonyságát vizsgáljuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a bűnözés társadalmi feltételeinek, okainak megszüntetése nem a büntető igazságszolgáltatás, a büntetésvégrehajtás, hanem az attól elkülönült bűnmegelőzési rendszer feladatát kell képeznie. A hatékony működés szempontjai mindig az adott szervezet tevékenységét kifejező, az ellenőrző, felügyeletet végző, illetve külső szemlélő, az állampolgár, a közvélemény számára is megragadható mutatókhoz igazodnak és a statisztika adataiban jelennek meg. Magyarországon is a büntetések szigorítása foglalkoztatja a szakmai és közvéleményt, amellyel a bűnözésre kíván a társadalom válaszolni. „A biztonságérzet látványos csökkenésével párhuzamosan – igaz nem annyira drámai mértékben – jelentősen mérséklődött a hatóságok (rendőrség, bíróságok, börtönök) munkájának eredményességébe vetett hit is, vagy más megközelítésben ezen hatóságok elismertsége. 1982-höz viszonyítva érezhetően visszaesett azok aránya, akik a bűnözés hatóságok általi befolyásolhatóságában bíznak és komplemens módon megnőtt azon szkeptikusok tábora, akik kétségbe vonják ezt.” 95 94 95

Vö. Zedlewski, E. W.: When have we punished enough? Public Administration Review, 1985. Különszám Korinek L.: Félelem a bűnözéstől. Doktori értekezés tézisei. 1998. III. 4.


Általános rész

Hazánkban az 1993. évi XXXII. törvény megszületését – a szinte soron kívüli jogalkotási feladatot, amelyhez tanulmányok sora járult hozzá – a nemzetközi kötelezettségekből fakadó jogharmonizációsfeladatok elvégzése és a büntetés-végrehajtás fejlődési igénye is elősegítette. A büntetés-végrehajtási novella megjelenését követően számos kutatás indult meg, több területen élénkült a szakmai és elméleti vita. Ezek közül is kiemelhetők a fogvatartottak jogi helyzetével, elhelyezésével, munkával foglalkoztatásával; a büntetés-végrehajtás és a társadalmi környezet viszonyának újszerű értékelésével; a „börtöntársadalom” szociológiai mozgásformáival kapcsolatban végzett kutatások, továbbá az elítéltek büntetés-végrehajtási intézeten kívüli tartózkodása tárgyában végzett vizsgálatok és szakmai, elméleti viták; a felügyelet, őrzés és ellenőrzés kérdéseinek átértékelődésével, a gyógyításra szoruló fogvatartottak kezelésével, a pártfogó felügyelettel és az utógondozással kapcsolatos elméleti munkák és viták. A számos szakmai-tudományos konferencia nagyban elősegítette a szakmai, elméleti viták megélénkülését. Ezek közül is kiemelhetők az elítéltek rehabilitációjának szervezeti és jogi feltételei, a börtönrendszerek átalakítása, költségkímélő fejlesztése; az etnikai és vallási kisebbségek helyzete, új utak a börtönépítészetben; a társadalmi szervezetek részvétele az elítéltek reszocializációjában; a „Nők a büntetés-végrehajtásban” címmel tartott nemzetközi konferenciák, a rendszerváltozás óta évenként megtartott kriminálinformatikai, illetve a kriminálexpón elhangzott szakmai tudományos viták. Mindezek elősegítették a magyar büntetés-végrehajtási jog tudományos művelését, a reformtörekvések elméleti megalapozását. Napjainkban megindult egy új büntetés-végrehajtási törvénykoncepciójának a kidolgozása. Az elmélet és a gyakorlat által leginkább támogatott elképzelések szerint a javasolt büntető végrehajtási jog három ágra tagolódhatna. Így a büntető-végrehajtási anyagi jogra (intézmények meghatározása), az eljárási szabályokra és az igazgatási részre. Megjegyezzük, hogy a büntetés-végrehajtás anyagi-jogi intézményének eljárását szabályozó rendelkezések akkor sem tekinthetők a büntetőeljárás részének, ha a büntetőeljárás modellül szolgál vagy kisegítő szerepet is betölt a büntetés-végrehajtás eljárásának szabályozásában. A harmadik ág a büntetésvégrehajtási igazgatási jog, amely a tevékenységet ellátó hatóságok szervezetét, működését, törvényességi felügyeletét rendezhetné. A büntető-végrehajtási jog továbbfejlesztése során is ki kell alakulnia a „rendszergondolkodási kényszernek”, anélkül, hogy merev és üres formalizmus, a dogmákhoz való és csak azok betűit figyelő szemlélet válna uralkodóvá.96 A büntető anyagi jogtól abban határolódik el, hogy nem jelöl meg büntetéseket, intézkedéseket, hanem a végrehajtás szabályozásával kívánja előmozdítani a büntetés és intézkedés céljának megvalósítását. Nem a bűnözés, a bűnelkövetés a tárgya, hanem a büntetés és intézkedés végrehajtásának folyamatában az elítélt és a végrehajtási szerv közötti jogviszony, külön figyelemmel mindegyikük jogi helyzetére. A törvényesség és humanitás követelménye, valamint a hatékonyság igénye jelentős mértékben fejleszti a büntetés-végrehajtási jogot az egész világon.

Megjegyzés A humanitásnak minden büntetőpolitikát megelőző tétele azt kívánja meg, hogy a bűncselekmény elkövetője és a közösség között létrejött kapcsolatok a bűnt elkövető emberekért való társadalmi felelősség alapján, valamint az elítélt bűnözők újbóli integrációjára vonatkozó szociális segély, gondoskodás, az emberiséghez való tartozás alapján legyenek szabályozva. Ebből következik, hogy le kell mondani minden olyan büntetésről, rendszabályról, amely alkalmas az emberi személyiség megzavarására vagy lényeges életfunkciók súlyos károsítására. A reformok szelleme a büntetésvégrehajtáshoz is eljut természetesen, bár sajátos jelleggel és tartalommal. Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a büntetés-végrehajtás Magyarországon humánusabb lett, követi a mai viszonyokat. A kötelezettségek helyett az ösztönzésnek jutott nagyobb szerep, a véleménynyilvánítás, önálló döntési és választási lehetőségek köre növekedett, ezek megfelelő színtere az öntevékeny szervezet. Olyan törvényre van szükség, amely a jelenlegi, sokszor módosított törvényerejű rendeletnél jobban szolgálja a büntetési és nevelési célokat, amely épít a büntetés-végrehajtás még ma is hasznosítható hagyományaira, értékeire, ugyanakkor közelít a korszerű európai megoldásokhoz. A büntetés-végrehajtás újszabályozását szükségessé teszi az új büntetőjogi és büntető-eljárásjogi szabályozás is.

Megjegyzés Ennek során azonban ajánlatos megszívlelni nagy jogtudósaink intelmeit. Így azt is, amely szerint „sokszor hangoztatott panasz, hogy codificatoraink nem veszik figyelembe a magyar viszonyok

96

Békés I.: Dogmatika és büntetőpolitika. Jogtudományi Közlöny, 1982/12. szám, 595–597. oldal


Általános rész

követelményeit, sokat recitálnak, sőt gyakran egyszerűen fordítanak. Ez az állítás a maga általánosságában nem jogosult büntető törvénykönyvükkel szemben; másrészt azonban tagadhatatlan, hogy büntető törvényhozásunk Szent Istvántól fogva napjainkig a külföldi jogrendszerekből számos intézményt ültetett át, sok jogtételt recipiált, éspedig egyeseket helyesen, a magyar jogfejlődésnek és törvénykezésnek, sőt egész nemzetünk haladásának is javára, másokat kellő megfontolás és az eltérő magyar viszonyoknak megfelelő figyelembe vétele nélkül. A megfontolás nélkül való receptiónak veszedelmei pedig éppen a büntető törvényhozás terén a legnagyobbak, mert a gyakorlati jogéletnek egyik ága sincsen olyan szoros összefüggésben a nép jellemével és a tényleges életviszonyokkal, mint a büntetőjog.”97 A büntetőpolitika alakítása előtt célszerű lenne teljesebb körűen tekintetbe venni a büntetés végrehajtása körében bekövetkező módosulásokat is.98 Ki kell térni a szabályozás során a büntetésvégrehajtás olyan formáira is, mint a pártfogó felügyelettel próbára bocsátás, a felfüggesztett szabadságvesztés, feltételes szabadságra bocsátás. Az új büntető törvénykönyvben meghatározott valamennyi büntetési nem végrehajtására vonatkozó szabályokat törvény kell hogy tartalmazza. Meg kell szüntetni azt az állapotot, hogy a miniszter a hatáskörét meghaladó kérdéseket szabályozzon. Természetesen az új büntető-végrehajtási törvényben felhatalmazást kell adni arra, hogy a közigazgatási főhatóságok egyes kérdéseket külön szabályozzanak. Pl. az elítéltek munkavégzéséért járó díjazás részleteit, a börtönrendtartást, a mellékbüntetésre ítéltek nyilvántartó lapjának vezetését stb. Az elítélt jogi helyzetének szabályozása során abból kell kiindulni, hogy „mindent szabad, amit a törvény nem tilt” – ám ezt csak a büntetés jellegzetességeivel összhangban lehet értelmezni, figyelemmel arra, hogy az elítélt is állampolgár. A fokozatokat fenn kell tartani, amelyek szerint az erőszakos bűnözőket, a súlyos bűncselekmények elkövetőit és a visszaesőket elkülönítetten kell foglalkoztatni a többi elítélttől. Pontosan meg kell határozni a törvényben az elítéltek magatartásával szemben támasztott követelményeket, a fegyelmi-megelőző intézkedéseket, az ösztönző eszközöket, a biztonsági kötelezettségeket, a bűncselekmények felderítésére és bizonyítására vonatkozó eljárási szabályokat, az elítéltek egészségügyi és anyagi ellátására vonatkozó normákat, előírásokat. A büntetés-végrehajtási jogterületet nem csupán egyes elszigetelt jogszabályok révén kell fejleszteni, hanem egy egységestörvény megalkotásával is, amely tükrözi a végrehajtási tevékenység lényegét, céljait, elveit és rendjét. Ez a büntető végrehajtási vagy büntetés-végrehajtási törvény hangsúlyozná legtalálóbban a különböző jogi rendelkezések konszolidációjának ismérvét, az elítéltek jogainak és érdekeinek korlátozásával kapcsolatos irányultságokat; adná vissza helyesen a törvény tárgyát. A törvény általános része tartalmazhatná a jogerős bírói ítéletek alapján kiszabott büntetések és más szankciók végrehajtásának feladatait, a büntetés-végrehajtási tevékenység alapelveit: törvényesség, demokratizmus, az állampolgárok törvény előtti egyenlősége, humanizmus, igazságosság, a büntetés végrehajtásának differenciálása és egységesítése stb. A rendszerváltozás alatti büntetés-végrehajtási reform folyamatában született elemzések különös figyelemmel hangsúlyt helyeztek az elítéltek jogi helyzetének, az emberi és alapvető jogoknak a vizsgálatára. Számos elméleti munka sürgette, hogy a börtönviszonyok humanizálása terén lehet támaszkodni a történelmi tapasztalatokra, de gyorsan és hatékonyan kell reagálni az újonnan megjelenő ellentmondásokra. Jelentősek voltak az elmélet által is támogatott törekvések, amelyek az európai börtönnormák megvalósításának irányába hatottak. Az eddigi véleményeket, nézeteket is felhasználva egy magyar büntető-végrehajtási törvény a következő főbb részekből állhatna: általános alapelvek, általános anyagi jogi rész, anyagi jogi különös rész, eljárásjogi rész, igazgatási, felügyeleti és társadalmi kapcsolati, részvételi rész. A büntetés-végrehajtás hatékonyságának egyik alapvető feltételét képező törvényes működés elősegítése, a jogszabályok érvényesülésének, a szabályozás fejlesztésének szolgálata alapvetően fontos társadalmi szempont. Elengedhetetlen követelménnyé vált, hogy minden jogkorlátozás, az állampolgári jogok és kötelességek minden módosulása – így a büntetés végrehajtása miatt történő is – törvényben nyerjen szabályozást. Az egész végrehajtási rendszernek, valamennyi büntetés és intézkedés végrehajtásának kellene lenni egy országos „gazdájának”. S ennek a szervnek törvényben meghatározott keretek között intézkedési jogkört is kellene kapnia. A büntetés-végrehajtási jog a büntetések és intézkedések végrehajtását szabályozva kívánja előmozdítani ezen intézmények célját azzal, hogy a végrehajtásban részt vevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teljessé teszi a büntető Balogh J.: Büntető törvényeink módosításához. Különlenyomat a „XX. század” első évfolyamának 10. és 11. füzetéből. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1900 98 Vö. Austin, J. – Krisberg, B.: Incarceration in the United States: The Extent and future of the problem. Annals Of the American Academy, 1985/3. szám 97


Általános rész

felelősségre vonás folyamatát. A büntetés-végrehajtási jog a valóságban átfogja minden marasztalást megállapító és intézkedést jelentő ügyészségi és bírósági határozat végrehajtását is. A vagyoni jellegű hátrányok alkalmazása is a büntető törvénykönyvön alapul, illetve büntetőeljárási törvény teszi lehetővé, így büntetőbírósági határozat végrehajtásáról van szó. Tehát nem lehet a vagyoni jellegű hátrány foganatosításának szabályozása sem más jogág, mint a büntetés-végrehajtási jog feladata. A bűnügyi nyilvántartás sem tisztán igazgatás jellegű tevékenység, s nemcsak az elítélés kimutatását célozza. Közvetlenül kihat az állampolgári jogokra is, szorosan kapcsolódik a rehabilitációhoz, amely viszont döntő szerepet játszik az elítélt társadalomba való beilleszkedésében. Az új törvény különös részébe kerülnének az egyes büntetések és intézkedések végrehajtására vonatkozó speciális szabályok. Az előzetesen letartóztatottak helyzetét lényegesen eltérően kellene kezelni a jogerősen elítéltekétől. Még a végrehajtási helyeket is kifejezetten el kellene különíteni a büntetés-végrehajtási intézetektől, mint amelyek merőben más rezsim szerint működnek. A büntetés-végrehajtási jogalkotás is nagy elméleti és gyakorlati munkát igényel, az egyes büntetőszankciók végrehajtása során keletkező társadalmi viszonyok mélyreható elemzését. Az egymással összefüggő társadalmi viszonyokat szabályozó jogszabályoknak egységes rendszert kell alkotniuk, ez alapvető feltétele a jogrendszer egésze hatékony működésének. A jog hatékonyságának és társadalmi értékének fogalmát és a kettő kölcsönhatását vizsgálók szerint a jog társadalmi értéke elsősorban azt fejezi ki, hogy a jogszabályok az objektív társadalmi érdeket helyesen tükrözik vissza és elősegítik érvényesülését. A hatékonyság pedig az, hogy a jog objektíve előnyös hatást gyakorol a társadalmi viszonyokra az adott feltételek között. Az a jogi ráhatás tekinthető hatékonynak, amely mindenekelőtt a társadalmi haladást szolgálja. A jog hatékonysága – állapította meg Kulcsár Kálmán – talán a jogtudomány legkomplexebb problémája, megközelítése éppen ezért csupán akkor válhatott tudományosan lehetségessé, amikor „a jogi gondolkodásban, a jogtudományban bekövetkezett változások utat engedtek az interdiszciplináris szemléletnek, amidőn kihirdetett jogszabály realizálódásának problémája egyáltalán kérdésessé válhatott, amidőn a jogi gondolkodásnak szükségképpen túl kellett tennie magát a jogi jelenségeken, amidőn felismerte a jog szolgálati szerepét a társadalomban.”99 A büntetések, intézkedések végrehajtását szabályozó jogszabályokra is érvényesek és helytállóak e megállapítások. A személyiségi és általában az emberi jogok megnövekedett jelentősége szükségszerűen felvetette azt az igényt, hogy újraértékeljék a bűnelkövetők megítélését, jogi helyzetét, az ezt szabályozó büntetés-végrehajtási jog szerepét. Éppen ezért az elkövetkezendő szabályozásnál nagyobb figyelmet kell fordítani a jogok és kötelességek összefüggésére, kölcsönhatására. A büntetés-végrehajtási jognak a nemzetközi dokumentumokban is tükröződő követelmények, elvárások szerinti művelése és ezen belül az elítéltek jogi helyzetének átgondolása, összhangban a kriminálpolitika, a büntetési rendszer fejlődési irányvonalával, hozzájárulhat az állampolgári jogok fokozott védelméhez, a törvényesség e területen történő további erősítéséhez. A normalizálás követelménye szerint a börtönbüntetés körülményeit – a biztonsági igények által megkövetelt módon – a lehető legjobban közelíteni kell a szabad élet körülményeihez. Ez azt jelenti, hogy a fogvatartott – személyi és mozgásszabadságát kivéve – megőrzi valamennyi alapvető (emberi) jogát és szabadságát. Természetesen tisztában kell lennie azzal, hogy magának a szabadságvesztésbüntetésnek a végrehajtása során több jog sérül meg vagy szenved csorbát eltérő terjedelemben és mélységben, amelyekkel kapcsolatban azt kell célul kitűzni, hogy az a lehető legkisebb mértékű legyen. A társadalom részvételét és a nyitottságot is intézményesített jogi formában célszerű megvalósítani, amit többen szorgalmaztak jogirodalmunkban. A nyitottság számos formában nyilvánul meg, így: a levelezés, látogató fogadása, csomag, újság és könyvrendelés, a rádió- és televíziókészülékek használata, az ún. külső munkán való részvétel, a kimaradás és eltávozás rendszere, a nyitott intézetek stb.

Megjegyzés A XXI. század küszöbén, majd az első évtized után a bűnözés növekedése, világméretű jelenséggé válása egyértelművé tette – nemcsak a tudományos körök, hanem a hétköznapi emberek számára is –, hogy az igazságszolgáltatás hagyományos módszerei már nem elégségesek a felgyülemlő problémák kezelésére. Önmagában az, hogy a bűncselekmény elkövetőjének lehetőleg a közösségtől elzárva kell Kulcsár K.: A jogszociológia alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 225–251. és 313–334. oldalak; Kulcsár K.: A jog hatékonyságának társadalmi feltételei. Gazdaság és Jogtudomány, az MTA IX. osztályának közleményei, 1974/8. 99


Általános rész

bűnhődnie a tettéért, nem garancia arra, hogy végleg kizártuk a társadalom által elfogadott érték- és normarendszer újabb megsértésének lehetőségét. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes deviáns magatartást tanúsító személlyel szembeni fellépés csak akkor lehet eredményes, ha a cselekmény hátterében meghúzódó társadalmi folyamatok és egyéni problémák is reflektorfénybe kerülnek. Komplex problémák kezelésében csak a komplex megközelítés vezethet eredményre. Szabó András szavaival élve: „Nem lehet arra alapozni, hogy mivel neveletlen valaki, azt büntetéssel kell nevelni. Nem lehet arra alapozni, hogy mivel beteg valaki, azt büntetőjogi úton gyógyítani kell. Nem lehet arra alapozni, hogy személyiségzavara büntetőjogi úton átrendezhető. Nem lehet arra alapozni, hogy mivel szociálisan elhanyagolt valaki, büntetőjogi úton gondoskodjunk szociális gondozásáról.” 100 A bűncselekmények elkövetésével általában a társadalmi követelményekkel való alkalmazkodási képesség hiányai mutatkoznak meg. Ezek jelentős része a szocializációs folyamatban keletkezett és pótlásra szorul annak érdekében, hogy a társadalomba való beilleszkedés sikeres legyen. Ehhez pedig nem elegendő pusztán a kiszabott büntetés végrehajtása, hanem további emberközeli, egyénre szabott segítségnyújtásra van szükség ahhoz, hogy nyugodtan mondhassuk: a lehetőségekhez mérten mindent megtettünk annak érdekében, hogy megóvjuk az elítéltet a törvényes renddel való újabb összeütközéstől. A büntetés-megvalósulás folyamatában szükségessé válhatnak a büntetési cél elérése érdekében olyan intézkedések, amelyeket nem lehetett előre látni. A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás társadalmi hatékonyságához elengedhetetlen, hogy minél több bűncselekményt feltárjanak, az elkövetőket minél előbb felelősségre vonják. A bűnmegelőző hatást lényegesen emelheti az elkövető kilétének felderítése, a szankcionálás elkerülhetetlensége, az eljárás és a végrehajtás foganatba vételének időszerűsége. Nem olyan távoli jövő, hogy a Magyarországon is szépen beindult mediáció a büntetés-végrehajtási szakaszban is szerephez jusson. A szankció hatékonyságának feltételei közé tartozik az is, hogy az alkalmazással összefüggő negatív mellékhatásokat kizárják, vagy legalábbis a lehető legkisebb mértékre korlátozzák. A vázolt elméleti fejtegetések is mutatják, miként változtak a büntetési célokra vonatkozó felfogások, a büntetőpolitikai szemlélet, maga a büntetőjog intézményei, aminek megfelelően alakult a büntetés-végrehajtás jogi szabályozása. Azt már azonban régen felismerték, hogy nem lehet a büntetési rendszer általános kérdéseitől, a büntetési nemektől elszakítva szemlélni a büntetés-végrehajtás jogi szabályozását. A büntetés-végrehajtási jog a bűnügyi tudományok „mostohagyermeke” volt az 1990. évi rendszerváltozásig, holott nem vitásan a jogi kultúra része. A büntetőjog egyik hatásmérőjeként is jellemezték. A jogot, a jogi szabályozásra szoruló intézményeket mindig az életben felmerülő szükségesség hozza létre. A büntetés-végrehajtási jog az utóbbi egy-két évtized alatt nagyot fejlődött, vele szemben a társadalmi gyakorlat újabb és újabb követelményeket támaszt, s ez a fejlődés a büntetés-végrehajtás tudományági önállóságát eredményezte. Mint egy sajátos életviszonynak, mint egy kutatási területnek is kijár az önállóság. Társadalmi szükségletté vált az egyre szélesebb körű és önálló jogi rendezése. A büntetés, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, amely egyben csak a jog révén létezik.

3. III. fejezet: A nemzetközi követelményrendszer és a külföldi tapasztalatok 3.1. 1. A nemzetközi humanitárius elvárásokról A hazai eredmények értékelése és a fejlesztés feladatainak meghatározása nem nélkülözheti más országok ezen a területen elért eredményeinek, folytatott gyakorlatának ismeretét. Ezért törekedni kell arra is, hogy megismerjük a világ „börtönügyének” helyzetét és okuljunk belőle. 101 Hazánkban egyidejű feladat a nemzetközi kötelezettségvállalásainkból eredő harmonizációs jogalkotási problémák megoldása és a büntető igazságszolgáltatási rendszer reformja. A jogharmonizáció követelményei nem törhetik le azonban az ország belső kívánalmait. Az egyes országokban bármennyire is azonosak a jelenségek, amelyekre az igazságügy területéről választ kell adni, a gazdasági-társadalmi fejlettségükben kimutatható különbségek, a hagyományok eltérő volta, az európai integrációs igényük azért feltételezi az alkotó hozzáállást.

Szabó A.: A büntetőjog reformjáról és a reform büntetőjogáról. In: Kerezsi K. (szerk.): Kriminológiai Közlemények 26–27. MTA–Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1989, 80. oldal 101 Vö. Lukács T.: Feljegyzések az élők házáról. i. m. (1979), 107. oldal 100


Általános rész

A büntetés-végrehajtás szervezeti rendszerének, módjának és intézményeinek külföldi modelljei kétségtelenül hasznos tapasztalattal szolgálhatnak a hazai szakemberek számára. A jogösszehasonlítás problémái folytán az egyes jogintézmények fejlődési tendenciáinak meghatározásánál számos ország összesített tapasztalatát lehet alapul venni. Az ezzel foglalkozóknak felfogásukban nem kell érinteni a jog egészét és főleg nem annak elméleti megalapozását. A pozitív törvények hasonlóságának vagy különbözőségének egybevetése alkalmi összekötő kapcsolat is lehet az eltérő jogrendszerek között, még akkor is, ha elvi álláspontjaik alapvetően különböznek egymástól. Mint minden összehasonlításnál, így a büntetés-végrehajtás esetében is az elsődleges feladat azoknak a körülményeknek a figyelembevétele, amelyek övezik, determinálják, fejlődését és alakulását befolyásolják, de amelyek kívül állnak rajta. Nehézséget jelent pl. a nemzetközi összehasonlítás során az is, hogy az egyes országoknak különböző módon számított adataik vannak. Eltérő a bebörtönzöttségi fok számítása is. Viszonyítják az össznépességhez, a vétőképes lakossághoz és a letartóztatáshoz is.102 A modern büntetés-végrehajtás feladatára először az 1870. évi észak-amerikai nemzeti börtönügyi kongresszus mutatott rá, mégpedig az elítélt átnevelésének, átalakításának szükségességére. A nyugat-európai államokban elsőnek a munkára nevelés eszméje jelent meg. A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása a világon először alacsonyabb szintű jogforrásokban történt, mégpedig általában a végrehajtást irányító országos hatóság részéről. Sokáig élt az az elképzelés, hogy az elítélt nem alanya, hanem tárgya a büntetés-végrehajtásnak. Ennél fogva az elítéltek jogi helyzetének átfogó szabályozása hosszú évszázadokon és évtizedeken át mellékes tényezőnek számított. Angliában, Belgiumban és Hollandiában azonban már a múlt század végén önálló törvények szabályozták a büntetés-végrehajtás alapkérdéseit, így az elítéltek jogi helyzetét is. A nemzetközi büntetőjogi és börtönügyi bizottság az 1920-as években felállította a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani. A bizottságban részt vett államok – köztük hazánk is – és a Népszövetség elfogadta 1929-ben az „Alapelvek az elítéltek kezelésére” címen kiadott nemzetközi dokumentumot, amely a korabeli leglényegesebb börtönügyi követeléseket foglalta össze.

Megjegyzés Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak azonban nem sok gyakorlati eredménye volt; mert nem volt kötelező erejű az elfogadó államokra. A második világháború előtti helyzethez viszonyítva fejlődést jelentett nemzetközi szempontból a kriminológia és a büntetés-végrehajtás területén az, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretében103 különleges szervezeti egység létesült, amelynek jelenlegi neve Crime Prevention and Criminal Justice Branch.104 Ez a szervezeti egység az 1950. évi különleges megállapodás alapján átvette a Nemzetközi Büntető és Büntetőintézeti Bizottság funkcióját és a később megalapított regionális intézményekkel együtt vizsgálatokat végez, irányelveket dolgoz ki és előkészíti az ötévenként megrendezett kongresszusokat. Különösen lényegesnek tűnik az az igyekezet, hogy összhangba hozzák a kriminálpolitikát a büntetőintézeti politikával és ezen belül a reszocializációval. A fogvatartottakhoz kapcsolódó alapelvek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából (3, 5, 6, 9. cikk), valamint a Polgári és Politikai JogokNemzetközi Egyezségokmányából (7, 9, 10. cikk) levezethetők, a gyakorlati alkalmazhatóságukat elősegítik az ENSZ minimum szabályai, ajánlásai, az Európa Tanács ajánlásai. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1955. augusztus 23. és szeptember 2. között tartott kongresszusa a bűnözés megelőzése és a bűnözőkkel való eljárás keretében kivételes jelentőségű nemzetközi szintű okmányt fogadott el. A bebörtönzöttekkel való bánásmódhoz kiadott általános minimális irányelvek (alapelvek) olyan quasi jogi eszköz, ami ugyan nem kötelező érvényű, de a legvégső esetben lehet alkalmazni. A bűnözőkkel való eljárás mintaszabályainak 94 tételét és az azokhoz kapcsolódó ajánlásokat az ENSZ illetékes szerve – a Gazdasági és Szociális Tanács – hagyta jóvá az 1957. július 31-én kelt 663/XXIV. számú határozattal. Később a fogva tartott személy jogainak bővítését szolgálta egy 95. §-sal történt kiegészítése. Jogi szempontból azonban hangsúlyozni kell, hogy nem nemzetközi szerződés, illetőleg annak valamilyen változata.

Lynch, J. P.: A comparison of prison use in England, Canada, West-Germany and the United States: A Limited test of the punitive hypothesis. The Journal of Criminal Law and Criminology, Vol. 79, No. 1, 1988, 180–217. oldal 103 Uo. 104 A bűncselekmények megelőzésével és a büntető igazságszolgáltatással foglalkozó osztály. 102


Általános rész

Megjegyzés A szabályzat „Bevezető megfontolásaiban” fellelhető annak a ténynek a megállapítása, hogy a világszerte létező jogi, társadalmi, gazdasági és földrajzi feltételek és körülmények különbözősége miatt az összes szabályt nem lehet mindenütt és ugyanabban az időben alkalmazni. Függetlenül azonban a nézetek fejlődésétől és az új megoldások keresésétől, a szabályzatnak állandó ösztönző eszközt kell képezni azoknak az akadályoknak és a nehézségeknek a leküzdésében, azoknak az alapelveknek a vonatkozásában, amelyeket az ENSZ ilyennek ismert el. A dokumentum meghatározta az alapelveket, melyek közül első helyen a pártatlanság és a „meg nem különböztetés” alapelve áll. A következőkben előírta, hogy el kell különíteni a különféle kategóriájú bebörtönzötteket, meg kell határozni, szabályzatban kell előírni az elszállásolásuk körülményeit, a személyi higiéniájuk biztosítását, az öltözködésüket és ágyneművel való ellátottságukat, étkezésüket, foglalkoztatásukat és sportlehetőségüket, orvosi ellátásukat, esetleges képzésüket és a büntethetőségüket korlátozó intézkedéseket, az információ bejutásának lehetőségét, az általuk esetleg emelt különféle kifogások és panaszok kijutásának lehetőségét, a külvilággal való kontaktus tartását, a könyvekhez való jutást, a vallás gyakorlásának kérdését, hogy milyen tulajdonok felett rendelkezhetnek az elítéltek; az esetleges halál vagy betegség, illetőleg átszállítás esetén való eljárást, a fogvatartott átköltöztetésének kérdését, a hivatalos személyre, illetve a felügyeletre vonatkozó kérdéseket. Egyébként még ha az ENSZ közgyűlése szorgalmazza is, hogy tartsák be, illetve vegyék figyelembe ezt a bizonyos dokumentumot, még az ENSZ-közgyűlés sem teszi és teheti másképpen, mint bizonyos politikai vagy erkölcsi követelményekre való hivatkozással, tehát nem jogilag. A minimális előírásokban szereplő szabályok ugyanakkor többek, mint bizonyos morális elvekre való hivatkozások és azok betartására való felszólítás. Így pl. a 31. pont előírja, hogy „tilos a testi büntetés és a sötét cellába való bezárás”, mint a kegyetlen, embert megalázó büntetések alkalmazása. A 40. pont pedig azt tartalmazza, hogy mindenfajta könyvvel ellátott könyvtárnak kell az elítéltek rendelkezésére állnia. Habár maga ez a minimális előírásokat tartalmazó dokumentum nem tekinthető kötelező érvényűnek, de vezérfonalul szolgálhat azokra az esetekre, amikor a megalázó vagy embertelen, kegyetlen bánásmód kérdése felmerül. Segítséget jelent pl. a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 10. cikk 3. pontjában foglalt kitétel tiszteletben tartásához, amely előírja, hogy „A büntetés-végrehajtási rendszerben olyan bánásmódot kell alkalmazni, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és a társadalomba való beilleszkedésük elősegítése.” A 70-es évek végére uralkodóvá vált az a felfogás, miszerint a szabadságvesztés-büntetés nem nélkülözhető a büntetési rendszerekből, de ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az is, hogy nem tartható fenn az egyoldalúan pszichológiai módszerekre támaszkodó kezelési modell sem. Előtérbe került az a szkeptikus-realista felfogás, amely a büntetőintézeti körülmények elkerülhetetlen személyiségkárosító hatásának mérséklését tűzte ki célul. Ez a felfogás több más törekvéssel együtt (pl. a szabadságvesztés ultima ratio jellege, tartamának csökkentése stb.) a büntetés-végrehajtás központi kategóriájává a börtönviszonyok humanizálását tette. E törekvésnek – amelynek indítékát a totális politikai rendszerek börtönfelfogásával szembeni kritika is szolgáltatta – alapvetően két igénynek kellett megfelelnie: az egyik a társadalom biztonsághoz való joga, a másik a fogva tartott személy emberi méltóságának tisztelete. A nemzetközi együttműködési folyamatot elősegítette az Egyesült Nemzetek Szervezete, majd az Európa Tanács által életben tartott dinamikus intézményrendszer. 1984 májusában a Bűnmegelőzési és Ellenőrzési Bizottság sok ajánlást terjesztett elő, amelyek azt célozták, hogy a bebörtönzöttekkel való bánásmódban a minimális alapelveket effektívvé, hatékonnyá tegyék a gyakorlatban. Az „eljárások a minimális előírások alkalmazására” című ajánlás tartalmazza, hogy az államok 5 évenként számoljanak be arról, milyen haladást értek el az alapelvek alkalmazása terén.

Megjegyzés Az ENSZ-nek a bűnmegelőzés és a jogsértőkkel szembeni bánásmód kérdésével foglalkozó VII. kongresszusát előkészítő interregionális tanácskozás résztvevőinek a büntetés-végrehajtási javítónevelő rendszerrel kapcsolatos ajánlása a pszichoterápiás szemléletről arra az eljárásra való áttérést tükrözte, amelyik perspektivikus szakmai képzést és az élethez nagyobb lehetőséget nyújt az elítéltek számára. A fogvatartottak szakmai képzését és oktatását főként képesített szakemberek, munkavezetők végezzék és ne a pszichiátriai, szociális szolgálat dolgozói. A fogvatartottak munkaképességének


Általános rész

kialakítását és nevelését a velük való foglalkozás két olyan aspektusaként jelölték meg, amelyeket nem szabad elválasztani egymástól.105 A jogoknak a minimális szabályokban szereplő terjedelmes katalógusa egyre erősebb támogatást kapott a nemzetközi jog sokoldalú tartalmában és az azon alapuló tevékenységben. 106 Az alapelvek szerepét erősíti lényegében a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 10. cikkének tartalma is. Eszerint a szabadságuktól megfosztott személyekkel emberiesen és az emberi személyiség vele született méltóságának tiszteletben tartásával kell bánni. A börtönrendszer olyan bánásmódot foglal magában, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és újra beillesztése a társadalomba. Ezenkívül alkalmazni kell a 7. §-t is, amely a következőket tartalmazza: „Senkit sem lehet kínzásnak, sem pedig kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy elbánásnak alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.” A 16. §. pedig azt tartalmazza, hogy mindenkinek mindenütt joga van személyiségének elismerésére. A 9. §. a személyi biztonság és szabadság jogára vonatkozik, valamint a bebörtönzött személyekkel kapcsolatos kötelezettségekre, a bírósághoz való fellebbezésre, felszólalásra abból a célból, hogy vizsgálják meg a bebörtönzés jogosságának – legalitásának – kérdését.

Megjegyzés Az irányelvek egyes részeinek (fejezeteinek) tartalomra utaló címei a következők: elöljáró megjegyzések; általános alkalmazási szabályok; ezen belül az egyes kategóriák elkülönítése, elhelyezése; személyi higiénia, ruházat és ágynemű, élelmezés, testedzés és sport, egészségügyi szolgálat, fegyelem és fenyítés, kényszerítő eszközök, a foglyok tájékoztatása és azok panaszjoga, kapcsolat a külvilággal, könyvek, vallás, a foglyok tulajdonát képező tárgyak megőrzése, értesítés elhalálozásról, betegségről, elszállításról, a foglyok szállítása, az intézet személyi állománya, ellenőrzés. A II. részben pedig különleges kategóriákra alkalmazandó szabályok szerepelnek, így az elítéltekre, a kezelésükre, csoportosításukra és az individualizációra, a kedvezményekre, a munkára, nevelésre és szórakozásra, a társadalmi kapcsolatokra és az utógondozásra. A B. pontban az elmebeteg és más elmefogyatékosságú fogvatartottakra, a C. pont az előzetesen fogva tartott vagy még el nem ítélt személyekre, a D. pont pedig a nem büntetőeljárás során hozott bírói határozat alapján fogva tartottakra vonatkozó előírásokat tartalmazza. Az ezek alatt a címek alatt csoportosított szabályok tartalma a szabadságuktól megfosztott személyek jogaira vonatkozó katalógus modelljének kidolgozását jelenti, ami lehetővé teszi, hogy vele összehasonlítsák az egyes országokban alkalmazott megoldásokat. A szabadságától megfosztott személynek a szabályokból levont következtetés szerint a következőkre van joga: a lakóhelyiségének megfelelő felszerelésére, annak kellő szellőztetésére, fűtésére (a helyi klímától függően), természetes és mesterséges világításra (ami lehetővé teszi az olvasást és a munkát), tisztességes egészségügyi berendezésre, megfelelő alvási lehetőségekre, az éghajlatnak és az egészségi állapotnak megfelelő ruhára; teljes értékű, tápláló, jó minőségű élelmezésre (amit a naponta szokásos időközökben kell nyújtani), valamint ivóvízhez való állandó hozzáférésre; orvosi és fogorvosi ellátásra (összekapcsolva azt az adott ország egészségügyi szolgálatának megszervezésével), a kórházi és megfelelő gyógyszerellátásra (állandóan hozzáférhető legyen az üzemi orvos, aki köteles naponta megfelelő ügyeletet tartani); vallásának gyakorlására, különösen imakönyvek birtoklásával, az adott vallás képviselőjével való kapcsolat felvételére és – amennyiben azt a körülmények lehetővé teszik – a vallásos szertartásokon való részvételre; viszont mindenkinek joga van megtagadni a kapcsolatot az intézménybe beengedett lelkésszel. Biztosítani kell a fogvatartott részére a hírközlő eszközök használatának lehetőségét, valamint minden büntetőintézményben létesített, részben szórakoztató irodalmi, részben pedig a tudást gyarapító könyvekkel ellátott könyvtár igénybevételét.

Vö. Vókó Gy.: A büntetőbíráskodás gyakorlata és perspektívái a változó világban. Ügyészségi Értesítő, 1985/3. szám, 40. oldal Tájékoztatási szempontból fontos az ENSZ Titkárságának jelentése (amit a Crime Prevention and Criminal Justice Branch dolgozott ki, „Human Rights in the Administration of Criminal Justice” cím alatt. International Review Of Criminal Policy, 1978/34. szám 105 106


Általános rész

Előírás, hogy naponta legalább egy órás gyakorlatot végezzen a fogvatartott a szabad levegőn; tudomására hozzák családtagjának elhalálozását, illetve súlyos betegségét, akit – ha a betegség az életét veszélyezteti – saját maga (vagy kísérettel) felkereshesse. A családjának lehetőséget kell kapni arra, hogy tudomást szerezzen – éspedig haladéktalanul – a bebörtönzött testi sérüléséről, súlyos betegségéről, illetve a haláláról, valamint egy másik intézménybe való átszállításáról. Jogként kell rendelkezni a külvilággal való kapcsolat létesítéséről, elsősorban családtagjaival és barátaival levelezés vagy bizonyos szabályos időközökben való látogatás útján. E meritóriusan felsorolt jogosultságokat kiegészíti a 36. pont bizonyos fokig formális, eljárási jellegű tartalma, amely szerint biztosítani kell, hogy hetenként kérelemmel vagy panasszal fordulhasson a fogvatartott az intézmény vezetőjéhez és az általa meghatalmazott alkalmazotthoz. Ezen kívül meg kell engedni, hogy a fogoly cenzúrázás nélkül, megfelelő formában, az engedélyezett úton kérelemmel vagy panasszal forduljon a Központi Börtönügyi Igazgatáshoz, a bírósághoz vagy más illetékes szervhez. Minden kérelmet, illetve panaszt (ha csak az szemmel láthatóan nem jelentéktelen, illetve alaptalan) gyorsan meg kell vizsgálni és az érdekeltnek minden felesleges haladék nélkül feleletet kell adni. A II. részből kitűnően az elítélteknek olyan velük szemben alkalmazott bánásmódra van joguk, amely erősíti a felelősségérzetüket, önbecsülésüket és azt az akaratukat, hogy a jövőben önálló egzisztenciát, életlehetőséget alakítsanak ki a törvények megsértése nélkül. Nevezetesen a további életvitelt széles körű tanulás útján, tanácsadás igényebe vételével, tárgyi és erkölcsi eszközök felhasználásával – nem zárva ki a vallásos gondoskodást – alakíthassák. Joguk van hasznos aktivitással eltöltött munka végzésére a szokásos munkanapokon. Ennek a munkának a lehetőséghez mérten olyan sajátosságúnak kell lennie, ami lehetővé teszi, hogy a fogoly (bebörtönzött személy) ennek folytán szaktudást szerezzen vagy szaktudását fejlessze és hogy lehetőséget adjon számára; szabadságának visszaszerzése után ennek segítségével kereső tevékenységet folytathasson. A fogvatartottnak megfelelő díjazásban kell részesülnie, alá kell vetnie magát a biztonsági, balesetelhárító előírásoknak. Joga van arra, hogy a legszorosabb kapcsolatot tartsa fenn a foglyok javára működést kifejtő különböző szervezetek képviselőivel. Így abból a célból, hogy büntetésének letöltése után gondozásban részesíthessék. Ezeknek a szervezeteknek a meghatalmazott képviselői számára lehetővé kell tenni, hogy belépjenek a büntetőintézményekbe, ott tanácskozzanak az adott fogoly szabadulása utáni jövőjével kapcsolatos kérdésekről. A C. kategóriába tartoznak az előzetesen letartóztatott személyek, akiknek joguk van arra, hogy velük szemben a büntetlenség, az ártatlanság vélelmét alkalmazzák és ennek folytán olyan speciális bánásmódban részesüljenek, amely feljogosítja őket a következőkre • el legyenek különítve a büntetésüket töltő foglyoktól, • saját ruhájukat viseljék, kívülről kapjanak élelmezés-kiegészítést, privát orvosi gondozást, könyveket és publikációkat, valamint saját költségükön beszerzett más anyagokat; • szabadon kaphassanak jogi segítséget, védői látogatást és védővel való tanácskozást; • lehetővé váljék számukra a munka végzése, amire azonban ugyanakkor nem szabad őket kötelezni. A polgári foglyok (B. kategória) nem lehetnek rosszabb helyzetben, mint azok a személyek, akik nincsenek elítélve. Pozitívan lehet értékelni, hogy a „bebörtönzöttekhez való bánásmódhoz” kiadott minimális szabályokat kötelező normának ismerik el mindazok az államok, amelyek képviselői részt vesznek az ENSZ által a bűnözés megelőzésének és a bűnözőkkel kapcsolatos eljárásnak a kérdéseiről időszakonként megrendezett kongresszusokon. Abban az esetben, ha azt jelentik, hogy a szabályzat egyik vagy másik előírását nem tudják alkalmazni, gondosan megadják ennek okait (esetleg annak igazolását). Jellemző példát nyújtanak erre az ENSZ egy regionális intézetében (UN Asian and Far East Institute For The Prevention of Crime and the Treatment of Offenders), ahol azoknak a jelentéseknek az elemző munkája folyik, amelyeket a távol-keleti országok nyújtottak be. E jelentésekből világosan kitűnik az a körülmény, hogy ezeknek az országoknak az illetékes


Általános rész

szervei a minimális előírásokat nem kezelik másként, mint ahogyan általában a nemzetközi jogi normákat kezelik.107 A minimális szabályok több mint 40 év alatti változások nélküli (egy kiegészítést kivéve) hatályát – azon kívül, hogy a szokásjogi helyzetének megszilárdításaként méltatható – kétféleképpen lehet értékelni. Egyrészt mint a munka tökéletességére vonatkozó argumentumot. Az ENSZ különleges szervezeti egysége folyamatosan specialistákat, tanácsadókat, szakembereket küld az érvényesülés vizsgálatára, megfelelő javaslatokat tesz a főtitkár részére és dokumentumokat terjeszt elő 5 évenként a kongresszusnak, kérdőíveket küld ki valamennyi állam kormányának. Ezt a tevékenységet közvetetten az ENSZ tekintélye támogatja, amely többek között 1971. december 20-án 2858. (XXVI) számú határozatával a kormányoknak a hatékony megvalósítást javasolta, vagyis a szabályzat hatékony megvalósítását és lehetőség szerint az ország törvényei közé való felvételét (inkorporálását), éspedig a szabályzatnak az arra alkalmas részében.

Megjegyzés Paul Cornil belga kriminológus és büntetőintézeti szakember az ENSZ időszaki folyóiratának különleges számában,108 amely a minimális szabályzattal foglalkozott, már 1968-ban felhívta a figyelmet a szövegezés bizonyos hiányosságaira, amelyek különösen abból erednek, hogy a szabályzat pl. nem tükrözi azt a haladást, amit a büntetőintézetek rendszerének bizonyos reformjai hoznak magukkal. Ugyanebben – az 1968-as – évben az ENSZ tanácsadó csoportja azt követelte, hogy a szabályzatot osszák fel két kategóriára. Az első rész proklamálná az alapvető emberi jogokat a fogoly (bebörtönzött személy) státuszára vonatkozóan és nemzetközi megállapodás tárgyává válna, a második rész viszont felölelné a foglyokkal való bánásmód alapelveit és irányelveit a társadalomvédelem integrált erőfeszítéseinek politikája szellemében. A nemzetközi tapasztalatok szerint a börtönügy témája nem annyira népszerű valamennyi államban, mint az államok egy bizonyos részében. A kérdőívekre kapott válaszok sohasem érték el a címzettek számának még a felét sem109 és az utóbbi időben ez a százalék még csökkent is. Könnyebb hallgatólagosan elismerni a szabályzat erejét, mint jelentést tenni a betartásáról. A szabályzatnak közgyűlés által javasolt népszerűsítése szintén nem megy végbe a várt eredménynek megfelelően. Közbevetőleg megjegyzem, hogy az emberi jogok védelmének általános nemzetközi modelljét képező egyes aktusok egyébként is részben az együttműködési folyamat, részben pedig az éles rivalizálás eredményei. Jól ismert tény, hogy a nemzetközi fórumon való fellépés, valamint a benyújtott jelentések, a raportok rendszerint önelégültséggel vannak átitatva. Ha nem lenne szó olyan tragikusan komoly tényekről, az ismert szabály travesztálása – átköltése – útján el kellene ismerni, hogy ezek a „diplomatikus takargatások” olyan tartós fordulatot jelentenek, amivel a vétség hódol az erénynek. Ha kritikamentesen támaszkodnának az előadók a hivatalos deklarációkra, akkor el lehetne ismerni azt is, hogy pl. a foglyok kínzása vagy a foglyokkal az emberi méltóságot lealacsonyító módon való bánásmód a beteg fantázia szüleménye. A minimális szabályzat hatást gyakorol annak következtében is, hogy a világon léteznek olyan nem kis jelentőségű dokumentumok, mint a deklarációk, rezolúciók, a tágan értelmezett emberi jogokra vonatkozó kinyilvánítások, a szabadságuktól ilyen vagy olyan formában megfosztott személyekre vonatkozó nyilatkozatok. Példaként meg lehet említeni az emberi jogokra és kötelességekre vonatkozó amerikai deklarációt, az emberi jogokról szóló amerikai konvenciót, az ember és a nép jogait tartalmazó afrikai kartát.110 A nemzetközi fórumokon egyetértés alakult ki a büntetés-végrehajtási politika három lényeges irányát illetően: • a szabadságvesztés-büntetésnek a szabadságtól való megfosztásból kell állnia, a büntetéshez többletként hozzáfűzött kényszer vagy szenvedés nélkül; • a büntetés végrehajtásának elvileg a bűnelkövető újbóli beilleszkedését kell céloznia; • a büntetés-végrehajtási rendszernek és tevékenységnek biztosítania kell az ember alapvető jogainak betartását. Draft Commentaries for the Asian and Pacific Region by W. Clifford, E/CN5/1984. Cornil, P.: International Standards for the Treatment of Offenders. International Review of Criminal Policy, 1968/26. szám 109 Lásd közelebbi adatokat Sliwowski, J.: Zagadnienie postepowania ze skazanymi. Problematyka przestepnosci na V. Kongresie Narodów Zjednoczonych. (ed.: Holysta, B.), Warsawa, 1976, 89. és 9. oldal 110 Vö. Sieghart, P.: The International Law of Human Rights. Oxford, 1983 107 108


Általános rész

A helsinki értekezlet óta beindult folyamat hatásaként – az emberi jogok biztosításának témakörébe ágyazva – különösen Európában kaptak új erőre a fogvatartottak jogi helyzetével kapcsolatos előrevivő törekvések. Az Európa Tanács közgyűlése már 1981. január 19-én jóváhagyta a 914. számú ajánlást a foglyok társadalmi helyzetére vonatkozóan. Jogilag egyébként az egyik legérdekesebb tényező az Európa Tanács tevékenységében az emberi jogok – 1950. november 4-én megkötött – európai konvenciója („Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről”). A konvenció forradalmisága korántsem az állampolgári jogok és kötelességek felsorolásában rejlik, amelyeket garantál, szavatol; hanem abban, hogy betartásának ellenőrzésére különleges mechanizmust alakított ki. Az Európai Emberi JogiBizottság határozatai és az emberi jogok ítélőszékének (bíróságának) döntései egyben tájékoztatást is nyújtanak a jogalkotók és jogalkalmazók számára. Az Európa Tanács miniszteri bizottsága R(87) 3. számú ajánlása a tagországoknak az európai börtönszabályokról alapul szolgált a törvényhozások számára is.

Megjegyzés Az ajánlást az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1987. február 12-én az ügyvivő miniszterek 40. ülésén fogadta el. Tekintetbe vették, hogy a börtönbeli bánásmódot és a börtönök működését érintő jelentős társadalmi irányzatok és változások kívánatossá tették a foglyokkal való bánásmódra vonatkozó standard minimum irányelvek újrafogalmazását, amelyet az Európa Tanács a 73/5. számú határozatában egyébként tervbe is vett. Azt az ajánlást tartalmazta, hogy a tagországok kormányai saját belső törvényhozásukban és gyakorlatukban vezessék be az európai börtönszabályok szövegében felsorolt elveket, amelyek kapjanak különös hangsúlyt a progresszív végrehajtás során. Lényegében az európai börtönszabályokról szóló R(87) 3. számú ajánlás is a minimális szabályzaton alapult. A Rec(2006) 2. ajánlása a Miniszteri Bizottságok a tagállamok számára az európai büntetés-végrehajtási szabályokról az 1987. évi ajánlás helyébe lépett. A felülvizsgálat azért történt, mert 1987 óta a büntetésvégrehajtási jogszabályok és gyakorlatok igen jelentős változáson mentek keresztül Európában. A társadalom, a kutatások fejlődése, valamint az Európa Tanács új tagállamokkal bővülése jelentősen megváltoztatták a bv. intézet működtetésének és a fogvatartottak kezelésének kontextusát. Az Európai Emberi Jogi Bíróság fogvatartottak alapjogainak védelméről meghozott ítéleteinek növekvő tömege, valamint a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok megakadályozására létrehozott Európai Bizottság (CPT) által a fogvatartottakkal való bánásmódról kiadott normák meghatározó szerepet játszottak ebben a fejlődésben. A Rec(2006) 2. számú ajánlás meghatározza az alapelveket, a fogvatartási feltételeket, az egészségügyi ellátást, a helyes rendet, a vezetéssel és a személyi állománnyal szembeni követelményeket, külön rész tartalmaz szabályokat az előzetes letartóztatásban lévőkre, az elítélt fogvatartottak rezsimjére, valamint a felügyeletre vonatkozóan. Újszerű a 108. Szabály, amely szerint „az európai büntetés-végrehajtási szabályokat rendszeresen aktualizálni kell”. Ezeknek az aktualizálásoknak tudományos kutatásokon és a szabályokon, a büntetésvégrehajtásra alkalmazandó más instrumentumokon, normákon és ajánlásokon kell alapulniuk. A leghelyesebb büntetés-végrehajtási gyakorlatokra vonatkozó ismeretek szüntelenül fejlődnek és fontos, hogy az európai büntetés-végrehajtási szabályok figyelembe vegyék ezt a fejlődést. A nemzetközi aktus jelentőségének értékmérője nyilvánvalóan nem a közvetlen hatékonysága, ami mindig nem is mérhető, hanem az is, hogy modelljellegében hatást gyakorol a regionális aktusok, illetve az egyes államok által kidolgozott aktusok számára. Ajánlást fogadott el a „veszélyes elítéltek fogva tartása és kezelése” tárgyában R(82) 17. szám alatt 1982. szeptember 24-én az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, ami szintén segítséget jelentett a tagállamok jogalkotása és gyakorlata számára. Ilyen ajánlás többek között a börtönökben folyó oktatásról szóló R(89) 12., a fertőző betegségek és különösen az AIDS ellenőrzésének büntetésvégrehajtási és kriminológiai aspektusairól, a börtönegészségüggyel kapcsolatos problémákról szóló R(93) 6., a szankciók és intézkedések alkalmazásáért felelős személyi állományról szóló R(97) 12., a büntetés-végrehajtás környezetében megvalósuló egészségügyi ellátás etikai és szervezeti aspektusairól szóló R(98) 7., a börtönök zsúfoltságáról és a börtön inflálódásáról szóló R(99) 22., a feltételes szabadságra bocsátásról szóló Rec(2003) 22., az életfogytiglanra ítéltek és más hosszú büntetést töltő elítélteknek a büntetés-végrehajtás általi kezeléséről szóló Rec(2003) 23. ajánlás.

Megjegyzés A gyakorlatban a legkülönfélébb panaszokat terjesztik elő. Ennek a bírósági nemzetközi ellenőrzési formának lelkes rajongója Alessandra Luinidel Russo professzor, aki az Ítélőszék döntéseinek,


Általános rész

határozatainak igen nagy jelentőséget tulajdonít, többek között akkor, ha azok az ember egyes jogainak lényegére vonatkozó megállapítással foglalkoznak.111 Az Európai Bizottság határozatai és az Emberi Jogok Ítélőszékének (Bíróságának) döntései egyben a tájékoztatást is szolgálják, igen értékes forrásai annak a módnak, ahogyan a gyakorlatban a foglyok jogait felfogják azok a szervek, amelyek a különféle büntetőintézeti koncepciók és a jogtudomány széles nemzetközi síkjára alapoznak. Az államoknak az ENSZ alapokmány, különösen annak 55. cikke értelmében elő kell segíteniük az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok egyetemes és hatékony tiszteletben tartását, figyelembe véve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 5., a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 7. cikkét. 112

A nemzetközi jogirodalomban olvasható vélemények szerint minél általánosabb a generális klauzula, annál tágabb annak lehetősége, hogy abból hasznot merítsenek. Lényeges, hogy azok megfeleljenek a reális szükségleteknek – amit találóan állapított meg Bassiouni.113 A strasbourgi döntéshozatali folyamatot a jogirodalomban túl nehézkesnek, bürokratikusnak jellemezték, kevésbé tartják alkalmasnak arra, hogy hatékonyan kontrollálja a büntetés-végrehajtási gyakorlatot. A strasbourgi esetjog kétség kívül orientációs eszköz az emberi jogok börtönökben való tiszteletben tartását vigyázó minden más szervezet, fórum számára. Magyarország több univerzális és regionális emberi jogi nemzetközi egyezmény részes államává vált. Szükséges kiemelni az univerzális konvenciók közül az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, valamint „a Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagymegalázó büntetések és bánásmód elleni” Nemzetközi Egyezményt. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (1966) az 1976. évi 8. számú törvényerejű rendelet hirdette ki, ezt az 1988. évi 25. számú törvényerejű rendelet módosította, az Egyezségokmányhoz kapcsolódó „Fakultatív jegyzőkönyvek” kihirdetése az 1988. évi 24. számú törvényerejű rendelettel és az 1995. II. törvénnyel történt. Az 1988. évi 3. számú törvényerejű rendelet „A kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés és bánásmód elleni” Nemzetközi Egyezmény kihirdetéséről, illetve az 1990. évi LIX. törvény ennek módosításáról szólt. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetése az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt, az 1994. évi LXXXVI. törvény hirdette ki a kilencedik jegyzőkönyvét. Az 1993. évi XXXI. törvény megkülönböztetett helyet foglal el a jogforrások között. Az emberi jogok európai vagy strasbourgi bíráskodása kettős rendeltetés betöltésére hivatott. A felmerülő konkrét panaszok megvizsgálása és elbírálása révén egyrészt értelmezi és ezáltal gazdagítja az egyezmény és a kiegészítő jegyzőkönyvek anyagát, másrészt kisegítő szerepet vállal a kezdeményezésre jogosult természetes személyek, szervezetek és egyének csoportjai, valamint a szerződő felek által előterjesztett jogsérelmek orvoslásában. Az emberi jogok védelmének strasbourgi szervei nem jogosultak arra, hogy valamely részes állam jogszabályát, bírósági vagy más hatósági döntését megsemmisítsék. Legfeljebb azt állapíthatják meg, hogy megsértettek valamely, az egyezmény által védett emberi jogot. Minderre válaszként az érintett állam hatáskörrel rendelkező szervei az egyezményben vállalt kötelesség teljesítéseként nem mellőzhetik a szükséges korrekciós és reparációs intézkedések meghozatalát. A fogvatartottakkal való emberséges bánásmódot szolgálja az egyezmény szellemében az 1987. november 26-án elfogadott, az 1995. évi III. törvénnyel kihirdetett Európai Konvenció, a Kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló Egyezmény, illetve a Kínzás Elleni Bizottság (CTP), amely rendszeres és ad hoc látogatásokat szervez. A Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről az 1991. évi LXIV. törvény; a Párizsban, 1957. december 13-án kelt, európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek kihirdetéséről az 1994. évi XVIII. törvény; a Strasbourgban, 1959. április 20-án kelt, a kölcsönös jogsegélyről szóló európai egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetéséről az 1994. évi XIX. törvény; a Strasbourgban, 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény kihirdetéséről az 1994. évi XX. törvény rendelkezett. Tehát létrejött egyfajta összhang a magyar büntetés-végrehajtási jogszabályok és gyakorlat, valamint az Emberi Jogok Európai Russo del, A. L.: Prisoners Rights of Access to the Courts: A Comparative Analysis of Human Right Jurisprudence in Europe and the United States. Legal Rights Prisoners, London, 1980. 146. és következő oldalak 112 Ezek egybehangzóan előírják, hogy senkit sem szabad kínzásban, sem pedig kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésben részesíteni vagy ilyen bánásmódnak alávetni. A kínzást elkövetőt vagy ki kell adni, vagy pedig ellene büntetőeljárást kell lefolytatni. A minimális szabályok 32. pontja elismeri a szigorított bebörtönzést, fogva tartás létjogosultságát, feltéve, ha az orvos írásba adja, hogy a fogvatartott ennek kitehető. A 31. pont megtiltja a sötétzárkával való büntetést. Nyilvánvaló, hogy a meghosszabbított, elkülönített fogva tartás összeegyeztethetetlen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával. 113 Bassiouni, Ch. M.: Criminal Law and its Processes. Springfield, 1969, 37. oldal 111


Általános rész

Egyezménye és az ún. Európai Börtönszabályokban, de a gyakorlatban is megtestesülő normák között. Magyarország az államok többségéhez hasonlóan felismerte, hogy a büntető igazságszolgáltatás működésének elősegítése érdekében célszerű más államokkal bűnügyi jogsegélyszerződéseket kötni, illetőleg a bűnügyi jogsegély különféle formáit szabályozó többoldalú nemzetközi szerződésekhez csatlakozni. A nemzetközi szerződések napi alkalmazásához szükséges hazai szabályozást egészítette ki a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény, amely egyben megszabta az együttműködés korlátait is. Ennek értelmében együttműködésre csak olyan mértékben kerülhet sor, ameddig az nem csorbítja a magyar szuverenitást (felségjogot), nem veszélyezteti az állam biztonságát vagy nem sérti közrendjét. Az olyan jogsegélykérelmeket, amelyek eredményeként a külföldön folyó eljárás, kiszabott büntetés vagy annak végrehajtási módja ellenkezhet a magyar alkotmányos jogállami alapelvekkel vagy sértené az emberi jogokat, csak feltételekhez kötötten szabad teljesíteni, ennek hiányában meg kell tagadni. A szabadságvesztéssel nem járó büntetésekre vonatkozó ENSZ Minimum Szabályok (ENSZ-közgyűlés 45/110. számú határozata, ENSZ A/Conf. 144/24. 1990. szeptember 6.) iránymutatásul szolgálhatnak a nem szabadságelvonással járó büntetőjogi szankciókkal kapcsolatos jogalkotói és jogalkalmazói munkához is. Ugyanilyen szerepet tölt be az ENSZ Kötelező Minimum Szabályai a fiatalkorúakkal kapcsolatos jogalkalmazásra („Pekingi Szabályok”), amit az ENSZ közgyűlése 1985. november 29-én fogadott el 40/33 sz. határozatával. Az Emberi Jogok Bizottsága a 7. Cikkelyhez megfogalmazott általános kommentárjában foglalta össze álláspontját. Ebben arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „az államnak biztosítani kell a hatásos védelmet az ellenőrzés bizonyos eszközei, módszerei által. A rossz bánásmód miatt a panaszok esetében az illetékes szerveknek hathatós vizsgálatot kell folytatniuk. Akiket vétkesnek találtak, felelősségre kell vonni és az állítólagos áldozatoknak hathatós vagy valódi jóvátételt kell rendelkezésre bocsátani, mely magában foglalja a kompenzációra való jogot is.”114 Az ENSZ is kidolgozott a jól működő európai mechanizmus mintájára egy megelőzést segítő szervezetet. A 2002. december 18-án megtartott 25. közgyűlésén az A/RES/199. számú határozattal elfogadták a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni egyezmény fakultatív kiegészítő jegyzőkönyvét, amelynek értelmében fel kell állítani egy megelőzési albizottságot. Erre nézve három év haladékot kapott Magyarország a pénzügyi és személyi feltételek hiánya miatt. Az Európai Emberi Jogi Egyezmény (Konvenció) újszerűsége azzal írható körül, hogy mint nemzetközi szerződés először vállalkozik arra; az állampolgárokkal szembeni eljárást szabályozza, s hogy erre nemzetközi normákat állítson fel. A Konvenció ennyiben túltesz azon, hogy puszta nyilatkozat vagy programkinyilvánítás legyen, mint ahogy ez az 1948. december 10-i ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. S ennyiben áttöri mindez ideig a nemzetközi jogban általánosnak elismert más országok belügyeibe való be nem avatkozás alapszabályát; túllép azon, hogy az államoknak illetékességük van a saját területükön. Államon belüli alapelvek ezek, az állami szuverenitás kizárólagosságának elve itt visszaszorul.

Megjegyzés Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok kiválasztása a kizárólagos állami fennhatóság köréből joggal nevezhető mint a fejlődés markáns példája. Habár az a gondolat, hogy egy nemzetközi minimális emberi jogi alapelvben megállapodjanak, sokkal régibb, s visszavezethető alapjaiban az ún. spanyol iskolára (1532) és ugyanúgy megtalálható már Grotiusnál (a háború jogáról). Az a XIX. századi alapelv, hogy az individuumok teljesen ki vannak zárva a nemzetközi rendből, jelenleg a feloldódás állapotában van. Az állam és az államok feletti szervezetek mellett az egyes egyének is közvetlen kapcsolatba kerülnek a nemzetközi joggal. Az Európai Emberi Jogi Konvencióval végül is egy európai közös rend; a „Public Order” felé nyílt út. A Konvenció viszonylag szűk területi határa alapján egy közös szellemi, erkölcsi alapon nyugodhat, mely szellemi-erkölcsi alapja nem más, mint a demokratikus jogállam nyugati mintájú alapelve és a részt vevő államok közös jogi tradícióján nyugszik. Célja, hogy ezt a jogállást ne csak mint előképet feltételezze, hanem annak közvetlen, jogi relevanciát is kölcsönözzön. A Konvenció előírása ezáltal az aláíró államok számára egy közös joggá válna (Public Order), amely a népek közös örökségén nyugszik. Tartalmilag ez a közösségi jogállás szükségképpen egy minimális szintre korlátozódik, arra a minimális szintre, amely a személyiség alapvető védelmét jelenti. A konvenció célja nem terjed addig, hogy új, kiterjedt jogterületeket szavatoljon. Sokkal inkább az a célja, hogy a szerződő államok körén belül az alapvető szabadságjogok állását megerősítse, szűk határokon belül kiegészítse. Ennyiben is eltér az ENSZ Emberi Jogi Nyilatkozatától, amely egy maximális standard felállítása érdekében jött létre és szociális megfontolásokat is igyekszik figyelembe venni.

114

Az Emberi Jogok Bizottsága 1982. évi jelentéséből


Általános rész

A strasbourgi esetjog az egyezmény egyes rendelkezéseinek értelmezésére, tartalmának és terjedelmének megállapítására vonatkozó, egyedi ügyekben hozott döntések összességét öleli fel. Az egyedi ügyekben adott jogértelmezés, az ekként lefektetett jogelvek az egyezményben részes államokra nézve kötelezőek. E jogelvek töltik ki tartalommal az egyezmény rendelkezéseit, értelmezik, magyarázzák és határozzák meg az államok egyezményben vállalt kötelezettségeinek terjedelmét és határait. A strasbourgi esetjog tehát precedensjog, amely egyrészt köti az államokat, másrészt a strasbourgi szerveket is annyiban, amennyiben azt későbbi döntéseikben figyelembe veszik és alkalmazzák. Az emberi jogok európai bizottságának és bíróságának a fogvatartotti panaszokkal kapcsolatos döntései mércéül szolgálnak a büntetés-végrehajtási szervek részére is. Hangsúlyozni szeretném, hogy csak az emberi jogok kirívóan durva megsértése ellen nyújtanak garanciát a fogvatartottak számára. A strasbourgi esetjog megkerülhetetlen orientációs eszköz az emberi jogoknak a börtönökben való tiszteletben tartását vigyázó minden más szervezet, fórum számára. A kontinentális jogrendszer hagyományain nyugvó és azon belül is specifikus jogi kultúrán nevelkedett jogásznemzedék számára minőségileg teljesen új helyzetet jelenthet a precedensrendszerben való jogi gondolkodás elsajátítása, egy nemzetközi esetjogban lefektetett jogelvgyűjtemény gyakorlati alkalmazása. A Konvenció jogvédelmi rendszerének jogvédelmi szervei: a Bizottság, a Bíróság és az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága. a. A Bizottság az a szerv, ahová egyes személyek vagy más joggal felruházott emberek a konvenciós jogok megsértése esetén közvetlenül fordulhatnak. Kulcsszerepet töltött be a Konvenció jogvédelmi rendszerében, feladatát a Bíróság vette át. b. A Bíróság minden olyan esetben döntést hoz a Konvenciót illetően, illetve tárgyal, amely számára a 48. cikkelynek megfelelően a magas szerződő felektől vagy a Bizottságtól megérkezik. A Bíróság döntése végleges és a magas szerződő felekre kötelező. A Bíróság illetékessége mindazonáltal nem közvetlenül adott, hanem a magas szerződő feleknek a Bíróság ítélkezésének való alávetésétől függ. c. A Miniszteri Tanácsnak a Konvenció jogvédelmi rendszerébe való bekapcsolása alapjaiban szükségszerű megoldás. Azért folyamodtak hozzá, mert az aláíró államok vonakodtak kifejezni azt a lépésüket, hogy belátható időn belül a Bíróság ítélkezésének alávessék magukat. Az Európa Tanács egy szerve – ez a Miniszteri Bizottság –, amely egyedül illetékes annak nevében cselekedni. Habár lényegében politikai szerv, a Konvenció által jogvédelmi szerep is hárul rá a 14. cikkelynek megfelelően. A nemzetközi normák és irányelvek igazolják azt, hogy létezik a rabokkal való bánásmódnak néhány olyan vonása, amely egyetemesen alkalmazandó. Ezek nem képezhetik sohasem alku tárgyát, ezektől nem lehet eltérni semmiféle körülmények között sem. Ezek között találjuk a kínzás bármely formájának tiltását, a megfelelő élelem és víz, alváshoz és mosakodáshoz, mosáshoz szükséges anyagok, egészséggondozáshoz való hozzáférhetőség, vallásgyakorlási alkalom és családjaikkal való kapcsolattartás kötelezően a rabok számára történő biztosítását.

Megjegyzés Néhány országban nincs lehetőség, hogy eleget tegyenek ezeknek az alapvető követelményeknek. Ez esetben egyszerű az érintett kormányzatok felé küldött üzenet. Amennyiben nem lehetséges tiszteletben tartani ezeket a normákat, akkor nem szabad sem a férfiakat, sem a nőket börtönbe küldeni. Ha valaki elfogadta, hogy bizonyos normák nem képezhetik alku tárgyát, akkor annak azt is el kell ismernie, hogy a börtön bizonyos mértékig tükre annak a társadalomnak, amelyben az megtalálható. Ebben a vonatkozásban nem különösebben hasznos összehasonlítani pl. a brazíliai börtönöket a Gambiában találhatókkal, vagy a japán börtönöket a Mexikóban találhatókkal. Nyugat-Európában például elvárás, hogy a rabokat egyágyas cellákban kell tartani, a legtöbb afrikai országban az egyágyas cellákban történő elhelyezést kulturális szempontból büntetésnek tekintik. A nemzetközi büntetés-végrehajtási jog kezdeményezései ösztönzik és figyelemmel kísérik a nemzetközi jogi kontroll működését. Nyilvánvalóan nem elegendőek az intézményi, regionális vagy a nemzetileg behatárolt


Általános rész

végrehajtási jogi szabályozások. Jóllehet a büntetés-végrehajtás harmonizálására irányuló nemzetközi törekvések a 1920-as évekig nyúlnak vissza és ezek az ENSZ révén az ún. minimum standard előírások megalkotásával sikeresen végződtek, de a minimális alapelvek végrehajtása messze elmaradt a várakozásoktól. Csak az „Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezménye”, valamint a megfelelő ellenőrző szervezetek strasbourgi létesítése és ítélkezési gyakorlat hatott alakítólag a végrehajtásra. A mérce eszerint a közös európai standard. Ennek alapján a kollektív emberi jogi védelem strasbourgi rendszere az utóbbi 15 évben a hatvanas években még előre nem látható lendülettel bontakozott ki. Effektivitását semmilyen más regionális vagy univerzális védelmi rendszer, így a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya sem érte el. Azon fogvatartottak számára, akik úgy érzik, hogy az emberi jogaikban csorbát szenvedtek, az államon kívüli kontrollfórum működésével összefüggésben mindenekelőtt az egyéni panasznak van jelentősége, mivel ez közvetlen utat nyit az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Mindemellett speciális előfeltételekre kell tekintettel lenni, a jogi út előzetes kimerítésére, ami ebben az összefüggésben szigorú előfeltétel. Az elítéltek számára ez azt jelenti, hogy az összes jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteniük, a szolgálati felügyeleti panaszt, az ügyészhez fordulást is és – amennyiben egybevágó alapjogról van szó – az alkotmányjogi panaszt is. A letartóztatott személyek panaszai az eddigiekben sok esetben azért nem voltak sikeresek, mert a panasztevők nem éltek korábban az összes belső állami jogvédelmi lehetőséggel. Amennyiben a bíróság a nem elfogadható panaszt elutasítja, ez ellen nincs helye jogorvoslatnak. Ezzel az eljárás lezárul. Ha ellenben a panaszt elfogadhatónak minősítik, akkor a továbbiakban a megalapozottság kérdésében jelentést készítenek az Emberi Jogok Európai Bíróságának és a Miniszteri Bizottságnak, amelyek egyedül hivatottak a döntésre. A panasz benyújtásával kapcsolatos, gondot okozó eljárásjogi akadályok a gyakorlatban igencsak számottevőek, ezt szemléltetik a statisztikai adatok.

Megjegyzés Az első években az összesen regisztrált panasz közel 97%-át (évente kb. 400–600, 1988 óta 1000 fölött) nem elfogadhatónak minősítették, az elfogadott panaszok aránya időközben emelkedett ugyan, de ez még mindig csak 10%. Ez az elítéltek helyzetére vonatkozóan is azt jelenti, hogy panaszaikat az európai ellenőrző szervek túlnyomórészt elutasítják. Az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéleteinek az Országgyűlési Könyvtár európa tanácsi gyűjteményében átvizsgálása során megállapítható volt, hogy 1959 és 1992 között hozott csaknem 300 ítélet közül 15 foglalkozott büntetés-végrehajtást érintő kérdéssel. A panaszok tárgya az embertelen és megalázó bánásmód, a bírósághoz vagy ügyvédhez való hozzájutás akadályozása, a börtönből való levelezés vagy látogatások jogtalan korlátozása, valamint „jogszerűtlen” fogva tartás volt. Egyébként az elmarasztalt alperes állam az Egyesült Királyság 7 ügyben, Belgium és Svájc 2–2 ügyben, Írország, Olaszország, Spanyolország, Franciaország egy-egy ügyben volt ebben a vizsgált időszakban. Az Európai Emberi Jogi Bizottság döntéseinek száma jóval meghaladta az ítéletekét. Fogvatartottól származó, az Európai Emberi Jogi Bizottsághoz benyújtott kérelmek száma összesen 1990-ben 281 (17%), 1991-ben 250 (15%), 1992-ben 248 (13%) volt. 1992-ben – nemzetközi tekintetben – a nemzetközi fórumok összesen 19 elítélt panaszát fogadták el, ebből 6 eljárás Franciaország ellen volt. Ugyancsak hat Hollandia ellen, 4 Nagy-Britannia, valamint egy-egy eljárás Svédország, Spanyolország és Svájc ellen irányult. A panaszok többsége mindazonáltal a vizsgálati fogság tartamának hosszát érintette, mellette azonban a kényszerelhelyezéseket és a pszichiátriai kórházakba való beutalásokat is. Egy eljárás az elítélt levelezésére gyakorolt ismételt befolyással foglalkozott. Ezen a területen a helyzet összességében tisztázó jellegű. Az európai bírói testületek előtti jogi panaszok korlátozott gyakorlatából adódó siker kilátásai azért voltak időlegesen meghatározottak, mert a Bizottság alkalmazási gyakorlatából adódó „európai minimum standard” időnként a már elért vagy régóta célul kitűzött végrehajtási színvonal alatt volt. Mindenesetre azok a körülmények, amelyekkel a strasbourgi emberi jogi szervezetek az európai büntetés-végrehajtáshoz fordulnak, időközben jelentősen megszaporodtak. A büntetés-végrehajtásra vonatkozó központi szabályozás a Konvenció 3. cikkében található, ez biztosítja a fogvatartottak védelmét a kínzással és az embertelen vagy lealacsonyító büntetéssel vagy bánásmóddal szemben. Tartalmilag az újabb törekvéseket az jellemzi, hogy fokozottan magukba foglalják a szervezeti és eljárásjogi biztosítékokat a végrehajtásban alkalmazott emberi jogi jogsértések megakadályozására és ellenőrzésére. Az Európa Tanács az ún. Kínzás Elleni Egyezményhez magyarázattal szolgáló jelentésében kifejti, hogy bár a kínzást, a kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító bánásmódot vagy büntetést a belső állami jog, valamint több nemzetközi megállapodás is tiltja, de a tapasztalat azt mutatja, hogy szélesebb körű és hatékonyabb nemzetközi ellenőrzési intézkedésekre van szükség, mindenekelőtt azon személyek védelmének 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

erősítésére, akiknek a szabadságát elvonták. Mindez nem utolsósorban a nemzetközi minimális alapelveknek a büntetés-végrehajtásra gyakorolt csupán részleges átalakító hatásának, az Európai Emberi Jogi Bizottság és az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti hosszú eljárási időtartamnak, valamint a panaszok csekély sikerkilátásainak hátteréből kell szemlélni. Az ezeknek a szervezeteknek a reformjára vonatkozó kiegészítő törekvéseknek a hatékonyságát kell javítani. 1989 óta az emberjogi védelem strasbourgi rendszerét a Kínzás Elleni Bizottság tevékenységével egészítették ki. Az elvárásnak megfelelően a bizottság főként olyan jelenségeknek szentel figyelmet, amelyek a kínzás, az embertelen vagy méltatlan bánásmód körébe tartoznak.

Megjegyzés Az ún. Kínzás Elleni Bizottságnak a látogatási jelentései és az ezekről készített összefoglaló jelentése – amit az Európai Emberi Jogi Egyezmény által létrehozott felügyeleti (ellenőrzési) rendszer egészít ki – azt mutatják, hogy mennyire jogos volt a feltételezés és mennyire megalapozott a külső kontroll iránti igény a speciális látogatási rendszer révén. Mivel azonban a Bizottság fő feladata az ilyenfajta bántalmazások megelőzése, az orientáció részben olyan körülményekre irányul, amelyeket az európai büntetés-végrehajtási alapelvek szabályozásából merítenek. Más szóval az európai standard megsértése egyúttal kiindulópontot szolgáltat ahhoz, hogy az emberi jogok veszélyeztetettek és a rossz bánásmódtól tartani kell. Mandátumának megfelelően az Európai Kínzás Elleni Egyezmény alapján a Bizottság tevékenysége technikai értelemben nemcsak a szabadságvesztés végrehajtására korlátozódik, hanem érdeklődése kiterjed a rendőri és a vizsgálati fogságra, a kényszerelhelyezett elmebetegekre és a fogva tartott menedékjogot kérőkre is. Mivel az emberi jogok veszélyeztetettsége minden letartóztatás kezdetén különösen nagy – közömbös, hogy technikailag elfogásról, őrizetbe vételről vagy vizsgálati fogságról van-e szó – a Kínzás Elleni Bizottság a rendőrség által fogva tartott személyek három jogának tulajdonít különleges jelentőséget. Elsőként a személynek arról a jogáról van szó, hogy a bizalmába fogadottakat, mint például a családját letartóztatása tényéről értesítsék; továbbá arról a jogáról, hogy jogásszal tanácskozhasson; végül joga van ahhoz is, hogy választott orvosával vizsgáltassa meg magát és kiegészítésként a rendőrorvos általi esetleges vizsgálathoz. A Kínzás Elleni Bizottság felfogása szerint emellett három alapvető biztosítékról van szó a fogva tartott személyekkel való rossz bánásmóddal szemben, amelyeket már mindenfajta szabadságelvonás kezdetén alkalmazni kellene. Ennek biztosítására a rendőri őrizetbe vett személyeket haladéktalanul és világosan ki kellene oktatni összes jogaikról. A büntetőelzárás vonatkozásában a Bizottság kiemeli intézményileg, regionálisan vagy nemzeti tekintetben a hatékony panasz (fellebbezési) eljárás szükségességét; továbbá független személyiségek rendszeres ellenőrzésének megvalósítását. Különösen a túlzsúfoltság olyan probléma, amit a Bizottság megbízatása időszakára kiemelten fontosnak tekint, mivel a túlzsúfoltság az egész intézményt, összes munka- és életfeltételeivel együtt befolyásolja. A Bizottság ezen kívül különösen figyelmet szentel a veszélyes vagy „nehéz” fogvatartottak egyes vagy elkülönítési elzárásának, valamint az egyik intézetből a másikba történő átszállításának, mert az egyes elzárás bizonyos körülmények között, például a folyamatos elkülönítésnél, embertelen vagy méltatlan bánásmódhoz vezethet. Ennek megfelelően a fogvatartottnak az egyik büntetőintézetből a következőbe történő folytonos áthelyezése károsan befolyásolhatja az érintett lelki vagy testi egészségét. Ezen felül a fogvatartottnak nehézséget jelent a családjával vagy jogi tanácsadójával a megfelelő kapcsolat fenntartása. Alapjában véve a folytonos áthelyezés itt is bizonyos körülmények között embertelen vagy méltatlan bánásmódhoz vezethet. A Bizottság nem utolsósorban a végrehajtási személyzet ki- és továbbképzését tartja a kedvező változás egyik lehetőségének, ezért külön kiemeli. Az a kihívás, ahogy egy társadalom bánik a törvényszegőivel, az saját emberségének és méltóságának egy fokmérője. Három híres aforizma, amely ezt az elvet foglalta össze, három híres személyiségtől származik. Az első Winston Churchilltől, aki az 1910-es brit kormány belügyminisztereként a következőt mondta: „A


Általános rész

nagyközönség hangulatára és vérmérsékletére tekintettel; arra, hogy miképpen bánnak a bűnözőkkel, az egyik legtévedhetetlenebb tesztje bármely ország civilizációjának.” 115 A második egy nagy írótól származik; Fjodor Dosztojevszkijtől, aki olyan kimerítően írt a börtönbüntetésről.116 Szerinte „Egy ország civilizációjának normáit úgy lehet megítélni, hogy kinyitjuk börtönei ajtóit.” A harmadik aforizma újabb keletű. Az egyik leghíresebb volt rabtól származik, aki jelenleg a DélAfrikai Köztársaság elnöke, aki így fogalmazott: „Úgy mondják, hogy nem ismer valaki igazán egy országot, amíg nem látta belülről annak börtöneit. Egy országot nem arról kell megítélni, hogy miképpen bánik a legmagasabb rangú állampolgáraival, hanem a legalacsonyabb sorban lévőkkel.” 117 A magyar jog fejlődési irányát 1993–1994-től egyértelműen az Európai Közösség joga, annak a jogharmonizációs programjához való csatlakozásunk határozza meg. A magyar büntetés-végrehajtási jog művelői az Európa Tanács ajánlásainak megvalósítását már öt évvel előtte megkezdték, 1993-ban és az azt követő években nagyot léptek ezen a téren, az Európai Unió elvárásai pedig legnagyobb részt megegyeznek ezekkel. A további harmonizációs finomítások minden valószínűséggel a nemzetközi kapcsolatrendszerben, az együttműködés mechanizmusában várhatók a nemzeti tradicionális értékek ugyanolyan tiszteletben tartásával, mint eddig. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy vannak előremutató magyar tapasztalatok Nyugat-Európa számára is.

3.2. 2. A büntetés-végrehajtás sajátosságai és tapasztalatai az egyes országokban Napjainkban már mindenki előtt természetes, hogy meg kell ismerni más országok intézményeit, tapasztalatait, és ami abból nálunk használható – sajátosságai figyelembe- vételével –, ami beilleszthető a mi jogi kultúránkba, az itthoni jogi környezetbe, azt át lehet venni. Pusztán azon az alapon viszont, hogy ott, ahol már van, bevált, nem ítélhető meg egyetlen intézmény sem. Vizsgálni kell azt is, milyen szerepet tölthet be a hazai viszonyok között, időszerű és hatékony intézkedést jelentene-e. A büntetés-végrehajtás az európai államokban jogilag szabályozott és szervezett, végrehajtási törvényre vagy rendeletre, valamint igazgatási előírásokra épül. Van, ahol a büntető anyagi jogban, vagyis a Btk.-ban szabályozták, míg a végrehajtás részletes szabályozására külön szintű előírások vonatkoznak.

Megjegyzés Pl. Svájcban a büntetés-végrehajtási jog a szövetségi Btk. és a Btk.-hoz kapcsolódó végrehajtási rendeletekben nyert szabályozást. Ennek oka, hogy a kantonok kompetenciájába tartozik a büntetésvégrehajtás. Van, ahol a büntetőeljárásról szóló törvény keretében szabályozzák a büntetésvégrehajtást, mint pl. Franciaországban. Vannak olyan országok is, amelyeknek büntetés-végrehajtási joganyagát önálló, külön büntetés-végrehajtási jogszabályok tartalmazzák. Az utóbbi évtizedekben Európa sok államában változtatták, módosították a büntetés-végrehajtási jogot vagy teljesen új törvényi alkotások születtek. A büntetés-végrehajtás általános, alapvető szabályait, a büntetéseket és intézkedéseket, az alkalmazás feltételeit a Btk. rögzíti, a végrehajtási feladatokról, a büntetésvégrehajtási szervezetről, működéséről, a fogvatartottak, valamint a büntetés-végrehajtási dolgozók jogairól és kötelezettségeiről külön jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket. A büntetésvégrehajtást önállóan törvényben szabályozó országok az európai kontinensen többek között például Belgium, Olaszország, Portugália és Spanyolország. Ezen kívül az angolszász jogterületen is túlnyomórészt törvényekben szabályozott a büntetés-végrehajtás, továbbá Közép-Európában is ez figyelhető meg. Vannak olyan országok is, amelyekben a büntetés-végrehajtásról nem törvényi, hanem rendeleti szinten született meg a szabályozás. Egyes nyugati államokban maga az alkotmány is tartalmaz büntetés-végrehajtással kapcsolatos elvi jelentőségű rendelkezést. Így pl. az olasz alkotmány 27. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a büntetés nem ellenkezhet a humánum követelményével és az elítélt átnevelését kell szolgálnia. A spanyol alkotmány 25. cikkében kifejezetten előírja, hogy a szabadságvesztés-büntetésnek és a biztonsági intézkedéseknek az átnevelésre és a társadalmi visszailleszkedésre kell irányulnia.118 Belügyminisztériumi jegyzetjelentés. H. C. Viták, 5. sorozat, 19. kötet Dosztojevszkij, F. M.: A holtak háza. In: Feljegyzések a holtak házából. (ford.: Wessely L.) Európa Kiadó, Budapest, 1979 117 Mandela, N.: Long Walk to Freedom. Little Brown & Co., London, 1994 118 Vö. Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. i. m. (1997), 10. oldal 115 116


Általános rész

Az európai büntetés-végrehajtás szerves részeivé váltak olyan alapelvek, mint a differenciálás, osztályozás, az elzárási hátrányok elkerülése, stb. Az 1980-as évek első felében a legtöbb ország – amely intézményeinek működéséről, hatékonyságáról mérleget készített – arra a megállapításra jutott, hogy a börtönök igen rossz feltételek között működnek, elsősorban azok túlzsúfoltsága miatt. Több országban a közvélemény szemében a börtönök jelentősége csökkent a rehabilitáció szempontjából. Manapság is érzékelhető, hogy megnövekedett a szabadságvesztéssel szembeni kétely, másrészt, hogy a bűnözés állandó növekedése, a börtönök zsúfoltsága észlelhető szinte világszerte. A fogvatartottak számának „inflálódása” és az átlagos fogva tartási idő növekedése a börtönrezsim szigorodását eredményezi. Több országban – így az USA-ban, Kínában, Angliában és más országokban is a „jog és rend” (law and order), a leginkább „kemény kéz”-nek jellemzett kriminálpolitikát és gyakorlatot tartják népszerűbbnek a növekvő bűnözés brutalitásával szemben. A magyar büntető jogalkotás is e mögé látszik felsorakozni. Ugyanakkor a büntetés-végrehajtási jogalkotás, a végrehajtási gyakorlat (enyhébb végrehajtási szabályok, intézetekből távollétek bővülése stb.) ezzel ellentétes tendenciát juttat kifejezésre. Mindenütt kutatják a szabadságvesztés alternatíváit, keresik az egyes országokban jelentkező eltérő gyakorlatok indokát. A büntetés-végrehajtással kapcsolatos nézetek között kis számban vannak olyanok, amelyek szerint a büntetés-végrehajtási jog a büntetőeljárási jog alkotórésze, nézetük szerint az elítélt szemszögéből egységes történésről van szó. Másik nézet az anyagi jogi szankcióhoz köti a büntetés-végrehajtási jogot, és érvelnek az alapelveknek, a fontosabb végrehajtási szabályoknak a Btk.-ban történő szabályozása mellett. A legelterjedtebb és uralkodó álláspont a büntetés-végrehajtási jogot az anyagi jog és az eljárási jog mellett önálló jogterületnek tekinti a bűnügyi tudományok egészén belül. Több országban hivatkoznak a büntető igazságszolgáltatás három pillérére, amely szerint a büntetőtörvény büntetéssel fenyeget, az elkövető bűnössége esetén a bíróság ezt a büntetést kiszabja, az állam pedig végrehajtja, ami három különböző feladat ellátását jelenti. A nyugati országokban a legkülönfélébb büntetéstani fogalmak, elvek és jogintézmények variációit látjuk.

Megjegyzés Így a neoklasszikus büntetőjogi felfogás térnyerését, a treatment (a kezelési ideológia) bukását (kiszámíthatatlan tartalmú szabadságelvonásaival börtönlázadásokhoz, a visszaesések növekedéséhez és a végrehajtási költségek duzzadásához vezetett), a skandináv modell csődjét, a társadalomvédelem megújhodását, a nyitott és zárt börtönöket, a hétvégi és az éjszakai elzárást, az elítéltek szabadságolását, az ún. „vörös házakat” (házasélet – pl. Spanyolország, skandináviai államok, volt Szovjetunió területén lévő államok), a rabönkormányzatokat, az angliai „short, sharp, shock” szigorú rezsimjét. Az 1970-es években bevezetett reformok korlátozták a speciális büntetések alkalmazását, meghatározták a „felső határokat”. Ez azt a célt szolgálja, hogy a bűnelkövetőket ne kényszerítsék az indokoltnál szükségesebb mértékben, hosszabb ideig tartó kezelésre, s a bűncselekmény súlyosságát is figyelembe kell venni. A nyugat-európai börtönöket a személyiségformálás intenzíven működő kis műhelyeiként jellemzik egyesek, amellyel szembeállítják a múlt század légkörét idéző „nagyipari emberraktárakat”, amelyre szintén vannak példák, különösen Közép- és Kelet-Európában. Nemzetközi áttekintés alapján megállapítható, hogy közös a társadalomba való (vissza)illesztésnek (reszocializációnak, rehabilitációnak) elsődleges végrehajtási célként megfogalmazása, ha nem is olyan kizárólagos helyet foglal el mint korábban. A reszocializáció tartalmára vonatkozó felfogásban is módosulások következtek be. (Európán kívül Japánban is megtalálható cél.) Az Európai Unióban napjainkban változik a büntetőjog, választ adnak ezzel is a bűncselekmények számának emelkedésére; a szervezett, a határokon átlépő bűnözésre. A skandináv szakirodalom a visszaesés, a szabadult elítéltek újabb bűnelkövetésének megelőzését az utógondozási rendszertől várja. Az utógondozásban jelentős szerepük van az utógondozási (átmeneti) otthonoknak, ahol a munkáltatás, szállás, egészségügyi ellátás mellett orvosi, pszichológusi ellenőrzés alatt is állnak a szabadultak. Az utógondozást az utóbbi években tapasztalt fejlődés ellenére is jelentős mértékben korlátozzák társadalmi, gazdasági kötöttségek, a szakképzett utógondozási apparátus hiánya. Az újabb felfogás a reszocializáció eszméjének rendeli alá a biztonságos őrzés követelményeit is, e szellemben jöttek létre nyílt és félig nyílt intézetek. Mind nagyobb mértékben alkalmazzák a fegyveres erők helyett a technika legmodernebb eszközeit.


Általános rész

Megjegyzés A skandináv bűnügyi politika hangsúlyozza, hogy a börtönbüntetésnek csak a szabadság megfosztását kell magában foglalnia. Még a mai svéd büntetés-végrehajtáson is érződik Jakob Bosström büntetőjogi gondolatainak tartós befolyása, aki elutasította az egyéni gonoszságnak állami rosszal való bármiféle hatósági megtorlását. A svéd társadalom a börtönnel és a probációval kapcsolatban a normalizáció elvét követi. Eszerint nem az a cél, hogy a kinti társadalmat másolják (például az oktatásban vagy az orvosi ellátás területén), hanem arra törekszenek, hogy az elítélteknek lehetővé tegyék a társadalomban elérhető szolgáltatások igénybevételét. Ennek megfelelően csak olyan esetekben szabad megengedni, hogy intézeten kívülről hívjanak szakembert az intézetbe, amikor a biztonsági körülmények nehezítik az elítéltek mozgását. A civil kórteremben őrt állítanak a beteg mellé. Minden, ami bánásmóddal, a fogvatartási típus meghatározásával kapcsolatos, a helyi parancsnokság hatáskörébe tartozik. Már az első naptól kezdik felkészíteni az elítéltet ún. „kezelési terv” szerint a szabadulás utáni életre. A nyitott börtön előnyben részesítése mellett ott is vannak esetek, amikor a zárt börtön kikerülhetetlen (a férőhelyek 64%-a zárt). Az elítélteknek bizonyos „minősítő” időszakot le kell tölteniük, mielőtt eltávozást kapnak (ami 3 napos lehet). Gondot jelent, hogy a svéd börtönökben lévő elítélteknek több mint a fele alkohol- vagy kábítószer-élvező. A börtönökben a telítettség 85%-os, ami egyidejűleg 4000 elítéltnek felel meg. 1994. január 1jétől bevezetett elektromos távfigyelő segítségével lehetőség nyílt arra, hogy bizonyos ítéletek korlátozott mozgásszabadsággal otthon is letölthetők. Az elítéltnek meghatározott időpontok és okok kivételével tilos elhagynia otthonát. A fogvatartottak alacsonyabb létszámát és a humánusabb büntetés-végrehajtást az állami jóléttel indokolják, továbbá azzal, hogy a szabadságvesztés-büntetés a társadalomba való újrabeilleszkedés intézményeivel kapcsolatos kiadásokkal együtt jóval költségesebb, mint a többi szankció. Ezeket a pénzeket értelmetlenül kidobottnak tekintik, inkább a szabadlábon történő büntetésvégrehajtás fejlesztésére fordítanák. Ennek ellenére azonban az utóbbi években Svédországban is a fogvatartottak számának emelkedése figyelhető meg. Finnország sem 1966-ban, sem az 1975-ben megalkotott szabályozáskor nem követte a treatment-ideológiát. Az 1958-as norvég törvény csak a büntetés-végrehajtást érintette. A dán megoldás a svéd szisztémához áll közel, sőt azt negyedszázaddal előbb vezette be. Norvégiában az 1958. évi büntetés-végrehajtási törvény a büntetőintézetek két típusát különböztette meg; a központi és helyi büntetőintézeteket.

Megjegyzés Alapvető szabály, hogy az elítéltet feltételes szabadlábra lehet helyezni miután büntetése 2/3-át letöltötte, ez nem lehet kevesebb négy hónapnál. A feltételes szabadságra bocsátás kérdésében a büntetőintézeti igazgató dönthet. Az elítéltek kötelesek dolgozni, a vizsgálati fogságban lévők csak zárkájukat kötelesek tisztán tartani. Finnországban az utóbbi negyven évben 20 alkalommal módosították a végrehajtásra is kihatással a büntetőtörvényeket. 1989-ben a büntetések végrehajtásáról szóló törvény reformja újra csökkentette azt a minimális időt, amit börtönben kell eltölteni a feltételes szabadlábra helyezés előtt. Ez az új minimum 14 nap. A feltételes szabadlábra helyezési szabályokat más módon is liberalizálták. 1991. január 1-jén lépett életbe a finn Büntető Törvénykönyv teljes revíziójának első része. A 3 hónapig terjedő börtönbüntetéseket napokban mérik. 119 Ez bátorítás a rövidebb elzárással járó büntetések alkalmazására. A börtönpopuláció 1992-ben emelkedett, de a lefelé haladó trend folytatódott. A legtöbb európai országban az elmúlt években emelkedő börtönpopuláció volt tapasztalható. 1994-ben a közösségi szolgálat részévé vált a szankcionálási rendszernek. A visszaesés aránya stabil maradt. Súlyosabb bűncselekményekért feltételes ítélet volt és most is a szabadságvesztés fő alternatívája. A bűnözési trendekről és büntetőjogi fejleményekről szóló éves áttekintések nem állapítottak meg nagyobb fejlődést a bűnözési helyzetben, mely úgy tűnhetett volna, hogy kapcsolatban van a szankcionálási rendszer szigorúságában bekövetkezett változásokkal. A sokrétűvé válás nemcsak nagy biztonságú börtönöket hozott létre, hanem olyan intézeteket is, melyekben – mint például a finn munkatáborokban – nincsenek sem falak, sem őrök. Több börtönrezsimben vezettek be olyan lehetőséget, hogy a börtönbüntetés ideje alatt tanulmányokat lehessen folytatni, börtönmunkát piaci bérek mellett végezni vagy normál munkát a börtönön kívüli munkahelyeken. Némely esetekben elmosódott a választóvonal a nem intézeti szankciók és a nyílt börtönökben való elzárás között.

119

Törnudd, P.: 15 éve csökkenő elítéltszám Finnországban. Problémák és megoldások. HEUNI, Helsinki, 1997


Általános rész

1996-tól kevesebb fiatalkorú került a börtönbe a korábbi évekhez viszonyítva. Dániában, Svédországban vagy Hollandiában a végrehajtás mindennapjaihoz természetszerűleg hozzátartozik az ún. lakócsoportos elhelyezés.120 Izlandon még ma is működik az 1873-ban épült reykjavíki börtön, egyébként még öt kisméretű intézmény áll rendelkezésre. Az egyéni cella az általános, nappal közösen dolgoznak.

Megjegyzés A büntetés-végrehajtási ügyek a büntetőbíróság elnökének hatáskörébe tartoznak. Általános szabály, hogy az elítéltnek megszakítás nélkül kell kitöltenie a büntetését, a büntetés-végrehajtási hatóság rendkívüli okok miatt feltételes szabadságot adhat az elítéltnek. Minden elítélt köteles díjazás ellenében munkát végezni. A fegyelmi büntetések felfüggesztéssel is elrendelhetők. A bezártságból eredő hátrányok elkerülése érdekében a bírák egyre gyakrabban élnek a próbára bocsátással, a büntetés végrehajtásának felfüggesztésével.121 A büntetés-végrehajtási intézetek differenciáltságát alapvetően befolyásolja az ország területi nagysága, lélekszáma, jog- és büntetőrendszere, állami berendezkedése stb. A francia büntetés-végrehajtási rendszer a speciális intézeteken túlmenően azokat a személyeket, akiket három évi szabadságvesztést meghaladó vagy határozott tartamú, illetőleg életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltek, központi végrehajtási intézetben helyezik el. A helyi börtönbe a vizsgálati foglyok és az egy évig terjedő fogházbüntetésre ítéltek kerülhetnek, természetesen egymástól elkülönítve.

Megjegyzés Franciaországban az 50-es években indult meg és a 70-es évekre teljesedett ki a reform, melynek során jelentősen módosították a büntetési rendszert. A rendszer egyik érdekessége a félszabadság szakasza, ami az egy évet meghaladó szabadságvesztés végrehajtása során azt jelenti, hogy az elítéltek kíséret mellett munkáltatás céljából az intézetet mindennap elhagyhatják, de éjszakára kötelesek az intézetbe visszatérni. Napirenden szerepel a börtönállapotok, az elítéltek élet- és munkakörülményeinek korszerűsítése, humanizálása; az alternatív büntetési formák szélesebb körű alkalmazása. 122 1983-ban az igazságügy miniszter körlevélben javasolta a bíróságoknak, hogy alkalmazzák szélesebb körben a „közérdekű munka” büntetést. Az 1975. július 11-i és 1983. június 10-i törvények több fontos alternatív büntetési nemet vezettek be. Lehetővé vált a pénzbüntetés egy évre történő felfüggesztése. 1987-ben megszűnt Franciaországban a munkakötelesség, ehelyett a munka reszocializációs folyamatot szolgáló, az elítélt jó magatartására támpontot nyújtott tényezőként szerepel. Az 1987. július 22-i törvény szabályozása szerint a végrehajtási intézeteken belül minden lehetséges intézkedést meg kell hozni annak érdekében, hogy a fogvatartott szakmai tevékenységét, munkavégzését biztosítsák. A fogvatartotti létszám szempontjából különbséget tesznek az anyaország és a Franciaországhoz tartozó, Európán kívüli területek között. A fogvatartottak létszáma ötvenezer feletti, általában a bv. intézetek telítettsége 100% feletti. A polgári büntetési elméletek közül a megtorlás elvének hívei leginkább az angolszászjogterületről jelentkeztek, még mindig az arisztotelészi igazságos büntetést véve alaptételüknek. Újítottak annyival, hogy elvetik a fizikai szenvedést, a gyötrelmet okozó büntetéseket, s további humanizálást tartanak szükségesnek. A szigorúan tettarányos koncepció előnye, hogy az állampolgári jogok garanciáját nyújtja, támadható viszont abból a megközelítésből; miként lehet egy elkövetett rosszat egy másik rossz (a büntetés) okozásával megszüntetni. Angliában a korszerű büntetés-végrehajtás kezelési elveit és módszereit a Borstal Intézet több évtizedes gyakorlatából merítik. A büntetés-végrehajtást az 1948-ban történt reformját követően az 1952. évi börtönügyi törvény alapján kiadott belügyminiszteri rendeletek és utasítások szabályozták. A korszerűsítésre 1964-ben került sor, a büntetés-végrehajtás rendjét általában a fokozatosság elve (progressive system) határozza meg. Az Vö. Nagy F.: A büntetés-végrehajtás helyzete ma és holnap. Börtönügyi Szemle, 1990/1. szám, 39–41. oldal Vö. Kristjansson, S. G.: A börtön Izlandon. (ford.: Horváth É.) Magyar Jog, 1990/3. szám 122 Parlamenti dokumentum – Franciaország. Igazságszolgáltatás. Bizottsági állásfoglalás. ASS. NAT. (DOC) TOME 8. 1988. október 13., 163. oldal 120 121


Általános rész

ún. parolarendszer 1967-ben történt bevezetésére az elítélt büntetése 1/3 részének letöltése után feltételes szabadságra kerülhet kötelező pártfogó felügyelettel. A megnövekedett bűnözés és a jóléti állam büntetőpolitikájának csődje válsághelyzetet teremtett a büntetésvégrehajtás gyakorlatában is. A fogvatartotti létszám és a bv. intézetek telítettsége közel áll Franciaországéhoz.

Megjegyzés Hasonlóan Európa több országához – pl. Franciaország, Olaszország, Belgium, kelet-európai országok egy része stb. – múlt században épített, már elöregedett épületekkel, elhelyezési lehetőségekkel rendelkeznek. Megjegyzem, hogy az 50 ezer körüli fogvatartott csak Angliában és Walesban van; Skócia és Észak-Írország ezen felül számítandó. Nagy-Britanniában egyébként több életfogytiglanra ítélt tölti a büntetését, mint az Európa Tanács összes jogállamában együttvéve. A börtönök tehát jelenleg zsúfoltak, az egészségügyi ellátás sem kielégítő.123 Az elavult és zsúfolt börtönök kérdését a modern börtönök kísérletképpen történő bevezetésével próbálták megoldani. A kormányzat kedvezményeket biztosítana a magántársaságoknak, de a hatóságok felügyeleti jogköre megmaradna. Stephen Shaw, a Börtönreform Bizottság vezetője rámutatott a visszaélés lehetőségeire az ideiglenes szabadlábra helyezés, a fegyelmezés és a büntetés enyhítésével összefüggésben. Angliában 1877-ben szüntették meg a börtönvállalkozásokat, jóllehet John Howard már a XVIII. században mozgalmat indított a megszüntetésükért. A Kínzás Elleni Bizottság angliai látogatásai során a fogvatartottakkal kapcsolatban embertelen és megalázó bánásmódot állapított meg. A bizottság tapasztalatai szerint a meglátogatott intézetekben a fogvatartottak – különösen az előzetesen letartóztatottak – életkörülményei messze elmaradnak a nyugat-európai színvonaltól. A börtönöket szűkeknek és technikailag gyengén felszereltnek találták. A szolgáltatásokat alacsony színvonalúnak minősítették. A foglyok étkeztetése is kívánni valót hagyott maga után, inkább az alkalmazottak kényelméhez igazodott. Nem voltak meg a feltételek az elmebeteg foglyok kezeléséhez.124 Angliában és Walesben nemcsak az új börtönök építésébe kezdtek (börtönépítési programjukban tízezer új cella létesítése szerepel), hanem a régi intézetek felújítása mellett ideiglenes intézeteket is kialakítanak előre gyártott elemekből. Újszerű kezdeményezés az is, hogy úszó börtönöket vásároltak külföldről. A helyzet javítása érdekében a börtönök mintegy tizedét szeretnék privatizálni. Az 1991. évi Criminal Justice Act alapján a belügyminiszter a börtönök igazgatására szerződéseket köthet, melyek értelmében az elítéltek őrzését és kíséretét a magánszektor láthatná el. Az első ilyen intézet „The Wolds” néven Humberside megyében került átadásra, 320 fogvatartott befogadására alkalmasan. A végrehajtási intézeti férőhelyek számát a 10 évvel ezelőtti 38 500-ról 1994-re 63 000-re növelték. A zsúfoltság megelőzésére szolgáló új törekvések közül kiemelhető még, hogy 1989-től az elektronikus házi őrizet intézményét is alkalmazzák. Az előzetesen letartóztatottak aránya Angliában és Walesben 25,36%-át tette ki az összes fogvatartottnak az 1993. december 31-i adatszolgáltatás szerint.125 Skóciában a Barlinnie börtönében lezajlott börtönlázadás ráirányította a közvélemény figyelmét a zsúfoltságra, a rosszul képzett személyzet által tanúsított bánásmódra, amely miatt az elítéltek mind fizikailag, mind lelkileg megalázva érzik magukat. A skót egészségügyi közigazgatás jelentése szerint „a skót börtönügyi igazgatóság mindenfajta nyilvánvaló és hatékony rend nélkül működik. Hiányzik a besorolás, a kategorizálás és értékelés bármely fajtája”. A skót börtönhatóságok szerint intézményeik sikeresek, mivel senki nem tudott megszökni. A börtöntelítettség 100% körüli. Németországban a történelmi tapasztalatokra tekintettel kellő súlyt helyeznek a büntetési és a büntetésvégrehajtási rendszer területén az ún. jogállamiságból fakadó állampolgári jogok védelmére, hasznosítani igyekeznek a legújabb angolszász és skandináv börtönügyi tapasztalatokat.

Megjegyzés

Vö. MacLennan, R.: Válság a Nagy-Britanniai börtönökben. Contemporary Review, 1986/3. szám, 198–204. oldal A Kurír c. újság 1991. december 17-i száma, 3. oldal 125 Az Európa Tanács tagállamai börtönigazgatóinak tanácskozásán készített adatösszehasonlítás. Róma, 1994. december 123 124


Általános rész

„Berthold Freudenthalnak először 1910-ben Jénában napvilágot látott »Die staatsrechtliche Stellung des Gefangenen« című rektori előadása óta mindinkább elismert, hogy a fogva tartott közjogi viszonyban áll az állammal. E közjogi viszony szabályozása pedig elsősorban a törvényhozó feladata, tehát – az önkényes jogkorlátozásokat és visszaéléseket kizárandó – törvényi alapot igényel és semmiképp sem szabad csupán az igazgatási szférának átengedni a végrehajtás kialakítását.” 126 A büntetés-végrehajtás rendjét az 1976-ban megalkotott börtönügyi törvény és igazságügy-miniszteri rendeletek szabályozták a reszocializálás gondolatát szem előtt tartva. Kezdetét vette az a fejlődési korszak, amit új pragmatizmusnak neveznek. A büntetés-végrehajtásra egyre inkább az ideológiamentes szemlélet jellemző. Az intézet-felügyelő bizottságok révén biztosítják a társadalmi erők bevonását a büntetés-végrehajtás problémáinak megoldásába. A szociálterápiás intézetben elhelyezést dán és holland tapasztalatok alapján vették át. Németországban általában 60-70 ezer körüli a fogvatartottak száma, a börtönkapacitás 95%-ban volt kihasználva. A speciális intézetek közül a pszichés beteg elkövetőkkel szemben elrendelt zárt intézeti gyógyító intézkedést Németországban nem az igazságügyi végrehajtás szervezeti keretén belül foganatosítják (mint pl. Ausztriában), hanem azon kívül, mint pl. Svédországban. Németországban az elítélt lehetőséget kap arra, hogy javaslataival és panaszaival a végrehajtási intézet vezetőjéhez fordulhasson. A végrehajtásjogi intézkedés ellen bírói döntés kérhető, ha a kérelmező bizonyítani tudja, hogy az intézkedés meg nem tétele őt sértette jogaiban (megtagadása vagy elmulasztása is). A kérelemről az a büntetés-végrehajtási kamara dönt, amelynek területén az érintett végrehajtási intézet van. E döntés ellen fellebbezéssel lehet élni, amennyiben törvénysértés a jogi felülvizsgálatnak vagy az egységes joggyakorlat biztosításának a lehetősége fennáll. A fellebbezésről a területileg illetékes tartományi felsőbíróság büntetőtanácsa dönt. Az alapjogok csorbítása esetén alkotmányjogi panasz előterjesztésével lehet élni, sőt, ezen túlmenően az utolsó belső állami döntést követően panasz nyújtható be az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Ahogy a legtöbb európai államban – Franciaország kivételével – Németországban is munkakötelezettség terheli az elítélteket. Munkájukért díjazásban részesülnek. Németországban a társadalombiztosítással rendelkező átlagbérének csupán 5%-át kaphatja az elítélt és hasonló a helyzet Belgiumban, Angliában és Spanyolországban is. Hollandiában a nyitott végrehajtási intézetekben, ahol az elítélt intézeten kívüli külső munkaadónál dolgozik, az általánosan irányadó minimálbért kapja. Látogatásra havonta egy alkalommal van lehetőség, hasonlóan mint Ausztriában és Angliában. Ezen túl további látogatások engedélyezése az intézetvezető mérlegelési körébe tartozik. Ausztriában általában 7000 körüli elítéltet tartottak fogva, a börtöntelítettség 90%-os volt. Az osztrák büntetésvégrehajtás helyzete kedvezőnek jellemezhető. A bűnözés elleni küzdelemben a büntetés-végrehajtás hatékonysága is szerepet játszott a feltételezések szerint.

Megjegyzés A kedvezmények köre, mennyisége is növekszik, a fokozatos végrehajtás az elítéltek számára jelentős ösztönző erő lehet. A telefonálással kapcsolatban szigorúbb szabályok érvényesülnek, mint Magyarországon. A törvény biztosítja ugyan, de jogerősen elítélt e jogával csak rendkívül fontos esetben élhet. Az előzetesen letartóztatottak pedig csak a vizsgálóbíró engedélyével telefonálhatnak. Az elsőfokú büntetés-végrehajtási hatóság a bv. intézet vezetője. A bírósági fogházak büntetésvégrehajtási felső hatósága annak az első fokon, büntetőügyekben eljáró hat bíróságnak az elnöke, amelynek az illetékességi (működési) területén a fogházak találhatók. A legfelsőbb büntetésvégrehajtási hatóság a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium. 127 Csak a bírósági fogházakra vonatkozóan van büntetés-végrehajtási felső hatóság; a büntetés-végrehajtási intézetekre nézve nincs, ezekre megfelelő hatáskörrel, jogosultsággal a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium rendelkezik. A büntetés-végrehajtás rangját mutatja, hogy az osztrák alkotmányban rögzítették: az igazságszolgáltatás harmadik oszlopa a büntetés-végrehajtás, a bíróság és az ügyészség után. A kábítószerfüggő fogvatartottak önkéntesen, bizonyos kedvezmények fejében a kábítószer-fogyasztásról lemondanak és rendszeres vizeletvizsgálatnak vetik alá magukat. Mintegy 220 fogvatartottat vontak be a kábítószert helyettesítő, ún. metadon-programba. Újabban a fogvatartottak között magas a külföldiek Nagy F.: Célok és alapelvek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása körében. Magyar Jog, 1996/4. szám, 200. oldal. Idézi: Dietz, M. H.: Grundfagen desstrafrechtlichen sanktionensystems. Heidelberg, Hamburg, 1979, 131. oldal 127 Magyar M.: Osztrák büntetés-végrehajtás – magyar szemmel. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Módszertani Füzetek, 1988/2. szám, 30. oldal 126


Általános rész

aránya. Az 1996-os túszszedés óta a bv. intézetek biztonsági rendszerét jelentős beruházásokkal korszerűsítették. A fogvatartottak munkadíjazása 1993 óta öt fokozat szerint, a civil életben érvényes, a piacgazdaság szempontjainak figyelembevételével kötött kollektív szerződések alapján történik. A fogvatartott hetente egyszer jogosult fél órára látogatót fogadni, a látogatási idő hathetenként egy óra. A fogvatartottak negyedévente egy három kilogrammos csomagot kaphatnak, amelyet távollétükben is kinyithat és ellenőrizhet a felügyelet. (A magyarországinál nagyobb szigort a gyakoribb kábítószerküldemények miatt vezették be.) Az enyhébb végrehajtási rezsim alatt állók intézeten kívül felügyelet nélkül dolgozhatnak, képzés és továbbképzés céljából elhagyhatják az intézetet, havonta 1-2 alkalommal szabadságra mehetnek, kísérővel csoportos kimaradást kaphatnak, zárkájuk ajtaja nappal nyitva van. A fogvatartottak minden, e jogaikat érintő döntés és utasítás, a személyzet őket érintő viselkedése miatt panaszt tehetnek, a visszatájékoztatás azonban nem kötelező.128 Svájcban nyilvánvalóan hatottak Pestalozzi nézetei, aki a szabadságvesztés-büntetés értelmére, céljára, tartalmi kialakítására vonatkozó elgondolásait 1782-ben tette közzé az „Arners Gutachten über Kriminalgesetzgebung”ban. A büntetőintézetekben a kíméletes bánásmódot ajánlotta és minden fogvatartott „testi és lelki erejének erősítését” tekintette a büntetés-végrehajtás feladatának. Az 1937. évi Szövetségi Btk. 1942. évi hatályba lépése óta három részrevíziót hajtottak végre. A szabadságvesztés-büntetés a svájci büntetőjog központi szankcióeleme. A Btk.-ban található büntetés-végrehajtási rendelkezések a büntetés-végrehajtás szövetségi szintű jogi keretét szolgáltatják. Betartásuk fölött a Bundesrat (Svájc Szövetségi Tanácsa) őrködik a Btk. 392. cikke szerinti felügyeleti kötelezettségének gyakorlása folytán. A szövetségi törvény rangjával rendelkezik az Európai Emberi Jogi Egyezmény is. Marc Ancel „A XX. század második felének legjobb büntető törvénykönyvé”-nek nevezte. A szövetségi jog kötelezi a kantonokat a szükséges végrehajtási intézetek létrehozására, de lehetőséget biztosít – a kantonok közötti megállapodással – végrehajtási intézetek közös létesítésére és üzemeltetésére is. A kantonok ennek figyelembevételével három konkordátumban egyesültek, melyek lényegében végrehajtási jogi rendelkezéseket, döntéseket, irányvonalat tartalmazó interkontinentális szerződések. Egységes szövetségi büntetés-végrehajtási törvény nem létezik, aminek következtében a svájci büntetés-végrehajtás sokrétű, sokcélú, de áttekinthetetlen is.

Megjegyzés A büntetőintézeteknek a következő főbb típusai vannak: a vizsgálati fogság foganatosítását szolgáló intézet, fogház (Haftanstalt), az első alkalommal elítéltek intézete (Anstalt für Erstmalige), „más” elítéltek (visszaesők, közveszélyesek, szökésveszélyesek) intézete, munkára nevelő intézet, gyógy- és ápolóintézet, iszákosok és kábítószeresek intézete. A félfogság 1971-ben történt bevezetésekor a „semi-détention” belga jogintézményt vették alapul. Szintén az említett rövid tartamú büntetéseket jogosultak ilyen formában végrehajtani, az elítélt csupán a pihenőidejét és szabadidejét tölti az intézetben. (A fogvatartási arányt nem befolyásolja, mivel egy zárkát állandóan lefoglal az elítélt.) Így a munka és képzési (tanulmányi) viszonya jogilag érintetlen marad. A félszabadságnak nevezett végrehajtási formát fogházbüntetésre ítéltek esetében alkalmazzák. A félfogságtól abban különbözik, hogy az elítélt a büntetés végrehajtása során a neki kijelölt (vagy az egyetértésével a bv. hatóság által keresett, illetve közvetített) új munkahelyre lép. Egyébként a munkával foglalkoztatás a bv. intézeten kívül történik. A rövid tartamú szabadságvesztés három speciális végrehajtási formája az eddigi tapasztalatok szerint bevált. Az elítéltek jogai egyrészt a büntetés és intézkedés végrehajtásáról rendelkező törvényi, illetve rendeleti előírásokon alapulnak, másrészt az emberi alapjogokon, és a fogvatartottakat megillető, ún. minimális követelményeken, amelyeket az ENSZ és Európa Tanács állított fel. A börtönből szabadság engedélyezése inkább kivételnek tekinthető, illetve kifejezett kedvezménynek. Svájcban különösen magas a külföldi elítéltek részaránya, hasonlóan mint Svédországban és Hollandiában. Pl. Svájcban 1991-ben a fogvatartottak 40%-a volt külföldi, azóta sem lett kisebb ez az arány. A holland büntetőjogot és végrehajtási joganyagot az 1800 előtti időszakban a szigorú, elrettentésre koncentráló büntetések jellemezték. 1596-ban szállították az első beutaltakat az amsterdami „fegyelmezés házá”-ba, a Tuchthuizba. A nők részére 1598-ban fonóház, 1603-ban pedig a nehezen nevelhető gyermekek és fiatalok részére külön részleg létesült. A holland Btk. a XIX. század második felének klasszikus szakaszában született meg. A börtönbüntetés végrehajtása során 1929-ben tértek át a közös elhelyezésre. A későbbiekben lényeges változásokat a börtönügy elveiről rendelkező 1951. évi törvény hozott, majd az 1970-es reformok.

Vö. Gartner I. – Oltyán I.: Szomszédolás. Gondolatok az osztrák bv. jogról és büntetés-végrehajtásról. Börtönügyi Szemle, 1998/1. szám, 60–68. oldal 128


Általános rész

Megjegyzés A közérdekű munkát Hollandiában 1981-ben kísérletképpen vezették be, 1984-ben a tapasztalatokat már kedvezőnek minősítették. A bv. jog legfontosabb forrása a börtönügy elveiről szóló 1951. évi törvény. Az elítéltek jogi helyzete messzemenően megfelel a fogvatartottak kezelésére vonatkozó minimális elveknek. 1983-ban bevezették az „ellenőrzés nélküli látogatás”-t azok részére, akiknek a büntetése meghaladja a 6 hónapot, és akik zárt intézményekben hosszú tartamú büntetésüket töltik. Ilyen körülmények között szexuális kapcsolat is létrejöhet a partnerek között. A félig nyitott vagy a nyitott intézetekben elhelyezett elítéltek minden hónapban, illetve minden héten igénybe vehetik a hétvégi szabadságot. Az alacsony és kedvező holland fogvatartotti arány az utóbbi években már megszűnt a bűnözés emelkedésével, viszont sokáig élt hosszú éveken át a rövid tartamú szabadságvesztések, a feltételes elbocsátások, illetve az idő előtti szabadon bocsátások, kegyelmezések, a várólista alkalmazása együttes, közös megoldása révén. Jelenleg Hollandiában a börtöntelítettség 100% körüli, s az elítéltek összlétszáma 8500 körüli. A kapacitásnövekedés 60%-a a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekkel, illetve visszaélésekkel hozható összefüggésbe és további kapacitásbővítés van napirenden. A fogva tartás humanizálása, a szabadságelvonás káros hatásainak megelőzése, valamint az elítélt társadalomba való visszatérítésének előmozdítása érdekében az elítéltet lehetőleg a lakóhelye közelében működő bv. intézetben helyezik el (regionalizáció), a fogva tartás körülményeit fokozatosan javítják, fejlesztik; a fogva tartás idejét szakaszolják a zárt-, félig nyitott, nyitott intézményekbe kerüléseknek megfelelően; az elítéltek tevékenységi formáit arányosan osztják fel a munka, a személyiségfejlesztés és a szabadidő között. Hollandiában a büntetési rendszer megítélésében felszínre tört konfrontáció oka az, hogy a bűnözés abszolút számainak – ezen belül is az agresszív bűncselekmények számarányainak – növekedésével szemben a büntetési rendszert hatástalannak tartják, egyesek az egész jogrendszer totális átrendezésében vélik megtalálni a kiutat. Olaszországban is túltelítettek a börtönök. 1994. szeptember 1-jei kimutatás szerint 51 299 elítélt töltötte büntetését, a börtöntelítettség pedig 128,6%-os volt. 875 életfogytiglanra ítélt személyt tartanak fogva.129 A telítettség az ezredforduló után csak növekedett.

Megjegyzés Az 1931. évi büntető törvénykönyv (Codice Penale Italiano) módosítása állt a világháború utáni időszak reformtörekvéseinek középpontjában. 1981-ben bevezettek olyan rövid tartamú szabadságvesztést helyettesítő szankciókat, mint a félfogság (naponta legalább 10 órát a bv. intézetben kell tölteni), az ellenőrzött szabadság (liberta controllata – naponta egyszer jelentkezni kell a rendőrségen, tilos fegyvert tartani; bevonják a jogosítványt, útlevelet) és a helyettesítő pénzbüntetés. A dekarcerizáció hatása azonban a börtönpopulációban nemigen mutatkozik meg. Az olasz büntetésvégrehajtás az 1975-ös törvénnyel megújult, még ha nem is valósított meg minden reformtörekvést. Sikerült átültetni az alkotmányos alapelveket a büntetés-végrehajtásba. Kompromisszumra törekedtek az egyensúly megtartása érdekében, mert nyomást gyakorolt a növekvő kriminalitás miatti nyugtalanság. „Lényeges korlátozást jelent, hogy a 90. cikk felhatalmazta az igazságügy-minisztert; a rend és biztonság nyomós és rendkívüli okából a bv. törvény reformintézkedéseit meghatározott időtartamra részben vagy egészben hatályon kívül helyezheti. E mögött az előírás mögött az az aggodalom lappang, hogy – a törvényhozás minden kurtító közbeavatkozás ellenére – a büntetőintézetbeli élet humanizálásában túl messzire mentek. Ezért igyekeztek beépíteni egy olyan biztonsági szelepet, melynek segítségével az autoritás gyorsan visszaállítható.” 130 Új kezdeményezés az olasz börtönökben a szakmai tanfolyamok, a szakmai képzések megszervezése. Az 1986. évi reform egyrészt bővítette az egyesbíró hatáskörét, másrészt megváltoztatta az általa hozható intézkedések jellegét és igényjogosultságát (az ún. házi őrizet és a büntetés végrehajtásának elhalasztása).

129 130

Vö. a Börtönújság 1998. május 8-i számának „Életfogytig se!” című tudósításával. Pusztai L.: A büntetés-végrehajtás reformja Olaszországban. i. m. (1987), 102–103. oldal


Általános rész

A munkabért általában az elítélt kapja meg, amelyből a végrehajtási költségeket fedeznie kell, hasonlóan mint Franciaországban, Belgiumban, Svájcban és Hollandiában. Az elítéltek jutalomszabadságot kapnak 15 napig terjedően, ami többször is engedélyezhető, de évente a szabadság össztartama a 45 napot nem haladhatja meg. A spanyol fegyházak végrehajtási jellegű intézményeiről az első írásos bizonyítékok 1564-ből származnak. A nép számára 1608-ban Walladolidban nyitották meg az első börtönt, túlnyomórészt a prostituáltakat helyezték el itt. A spanyol büntetőjog-tudományra a XIX. század elején nagy hatással voltak Bentham utilitárius eszméi és a javítási teória. 1870 és 1928 után az 1944. évi Btk. utolsó részreformját napjainkig az 1983. július 25-i 8. számú törvény jelentette. A korábbi és az utóbbi időszak büntetőjogi változásai mindig az adott politikai, társadalmi rendszer változásával álltak összefüggésben, több esetben ezek a reformok az új alkotmány elveihez igazodtak. A végrehajtási jogban egyértelmű elsőbbsége van az átnevelésnek és a reszocializációnak, amit alkotmányi szabályozás állapít meg. A börtönből való szabadságolásnak több formája létezik, az ún. rendes szabadság keretében a második fokozatú elítéltek évente 36 napig, a harmadik fokozatú elítéltek pedig 48 napig terjedhetően távozhatnak szabadságra.

Megjegyzés Spanyolországban az 1996. május 24-én hatályba lépett büntetőkódexben szabadságelvonó büntetésként a börtönbüntetés, a hétvégi elzárás és a pénzbüntetés meg nem fizetése miatti szabadságelvonás szerepel. A hétvégi elzárást – ahol nincs ilyen intézet – az adott település egyik meghatározott helyiségében kell letölteni. Az elkövető egyetértésével pénzbüntetéssel vagy közérdekű munkával is lehet helyettesíteni. Megszűnt a büntetésnek munkával való csökkentése (két nap munkával egy nap büntetés elengedhető volt eddig jó magatartás esetén). További újítás a pénzbüntetésnél a napi tételes rendszer bevezetése és a részletfizetés lehetősége.131 Az 1979. évi büntetés-végrehajtási törvény alapján speciális apartmanokat létesítettek, ahol a szabadsággal rendelkező elítéltek házastársukkal, élettársukkal, illetve gyerekükkel zavartalanul együtt lehetnek havonta egy alkalommal. Ezen kívül megjegyezhető ehelyütt, hogy a családtagok intim látogatására alkalmas helyiséget alakítottak ki Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia egyes végrehajtási intézményeiben is. Portugáliában mintegy 600 férőhellyel növelték a befogadóképességet, cellákat újítottak fel, hálótermeket hoztak létre. Az előzetesen letartóztatottakat külön büntetés-végrehajtási intézetben helyezik el. A fiatalkorúak fogvatartási intézményének a büntetés-végrehajtás szervezetébe történő átadásáról folynak a tárgyalások. Egészségügyi intézmények átadásáról úgyszintén.

Megjegyzés Megszervezték az ún. szabad kijárású fogvatartottak munkahelyi foglalkoztatását. A munkabéreket legalább az országos minimálbérnek megfelelően határozták meg, védik a fogvatartottak (egészség)biztosítási és társadalombiztosítási szerződéseit is. Arra törekedve, hogy hasznos tevékenységekkel való foglalkoztatási lehetőséget teremtsenek a fogvatartottaknak, a Gazdasági Minisztériummal való együttműködésben büntetés-végrehajtási gazdasági övezetek létrehozását tervezik, olyan feltételekkel a büntetés-végrehajtási intézetekben, amelyek külső magánvállalkozások számára gyártó-termelő berendezések elhelyezését teszik lehetővé. A Lisszaboni Büntetés-végrehajtási Intézetben új terápiás egység kezdte meg működését és két másik „kábítószer-elvonó egység” lépett működésbe, a Portói Büntetés-végrehajtási Intézetben és a Santa Cruz do Bispói Intézetben. Az észak-amerikai, ún. rehabilitációs ideológia lényegét tekintve szintén egy reszocializációs iskola, amely a bűnelkövető társadalomba való visszavezetését a kezelési módszerek segítségével képzelte el.

Megjegyzés

131

Vö. Nagy F.: A büntetőjog legújabb nemzetközi és hazai változásairól. Magyar Jog, 1998/2. szám


Általános rész

A kezelés ideológiája arra épült, hogy a büntetés-végrehajtási eljárások az orvosi eljárásokhoz hasonlíthatók. A kísérleti intézetekben végzett hatékonysági kutatások megállapították, hogy az ideális treatment-elbánásban részesült elítéltek inkább visszaesnek, mint a szakszerű kezelést nem kapott fogvatartottak. Bennet és Robert eljutott addig, hogy a végrehajtás pszichológus és pszichiáter közreműködésével az elítélt személyiségébe való beavatkozást jelentsen. Warren, Wilson és Glaser kísérleteit a büntetés megtorló jellegének fenntartása mellett végezték. Morris és Hawkins a büntetés kúraként való felfogása ellen felléptek ugyan, de emellett ragaszkodtak a kezelési, nevelési eljárások továbbfejlesztéséhez. A megoldás útjait keresve azt találták, hogy jóval szerényebb célokat kell kitűzni a büntetés céljául, mint a „törvénytisztelő állampolgárrá nevelést.” Inkább meg kellene javítani a börtönviszonyokat. A büntetés célja csak az lehet, hogy aki „bűnt követett el, meg kell büntetni.” A büntetés egy folyamat, egy következmény. A fogva tartás körülményeit a célnak megfelelően kell alakítani. A börtönben sok az igazságtalanság, a korrupció, a brutalitás. Ezeket kell visszaszorítani, hogy az elítéltekre ne legyenek romboló hatással. Sajátosságként kell megállapítani az Egyesült Államokból kiindult legújabb változatot is, a magánbörtönöket. Az állam – költségvetési okok miatt – lehetővé tette a magántőke részvételét a büntetés-végrehajtásban is. Komoly változást nem eredményez, inkább a tőkés gazdaság mibenlétét jobban kifejező finanszírozási formaként funkcionál. Amerikában a legnagyobb börtönvállalkozás, a Corrections Corporation of America jelenleg 9 börtönt foglalkoztat és továbbiakat is akar szervezni. Az állami börtönökben nincs lehetőségük a foglyoknak, hogy kereső foglalkozást folytassanak és hozzájáruljanak fogva tartásuk költségeihez – ezért terjed a privatizálás gyakorlata.132 Többen rámutattak már a szerződéssel magánkézbe adott börtönök gyakori ellenőrzésének szükségességére,133 kifejezésre juttatták fenntartásaikat, a hatékony felügyeletről való gondoskodás igényét.134 Az utóbbi években a megtorlás elve tért vissza az amerikai büntetőjogba, a növekvő bűnözés mellett a társadalom nem viseli el, hogy súlyos bűncselekmények elkövetői elkerüljék a börtönt, szaporodott az egyéni bosszúból fakadó cselekmények száma. Reagan elnök által 1984-ben aláírt bírósági reformtörvény szerint a büntetés kiszabásának a bűncselekmény súlyából kell kiindulni, határozatlan tartamú rehabilitációs programok helyett határozott tartamú büntetést kell alkalmazni. Az új szemlélet ellenzi a szokásos bűnözőkkel szembeni szigorú büntetéseket, mondván, hogy a büntetőjog csak a múltban elkövetett bűncselekményeket bírálja el, nem a jövőben esetleg elkövetendőket.135 Az USA igazságszolgáltatása két ellentétes követelmény között igyekszik egyensúlyt tartani; az egyik a viszonylag gyenge pozícióban lévő vádlottak jogainak biztosítása a hatalmas jogalkalmazó apparátus önkényével szemben, másrészt az állampolgárok vagyonának és a közbiztonságnak a védelme az egyre növekvő bűnözéssel szemben.

Megjegyzés Az USA-ban a büntetés-végrehajtás jelenlegi helyzetére is a büntetőintézetek zsúfoltsága a jellemző, amelyet egyrészt alternatívák keresésével, másrészt pedig új intézetek építésével igyekeznek megoldani. 1980 és 1994 között a bebörtönzött emberek száma megháromszorozódott, ami évi 7,9%-os növekedést jelent. A fogvatartási arány 1989-ben százezer lakosra számítva 400 volt, amely messze meghaladta az európai országok gyakorlatát. 1994 év végén már 565 fogvatartott jutott százezer lakosra. Nemcsak az európai átlagot haladja meg ez a fogvatartotti arány, hanem még külön az oroszországit is. Ez a szám azóta növekedett (kb. 1,6–1,8 millió). A világ egyetlen országában sincs börtönben olyan sok ember az összlakossághoz viszonyítva, mint az USA-ban. Ez az utóbbi adat kétszerese a 10 évvel korábbi adatnak.136 Az USA börtöneiben minden évben több mint 11 millió férfi és nő fordult meg. A fogvatartottak 94%-a férfi, kétharmaduk újabb bűncselekmény miatt töltötte büntetését, ötharmad részük a feltételes szabadság megszüntetése miatt került vissza a börtönbe. Oroszországban 1994. szeptember 1-jén 664 700 volt az elítéltek összlétszáma, a bebörtönzöttségi ráta pedig 443. A büntetés-végrehajtás Oroszországban a Belügyminisztérium, illetőleg a belügyi igazgatás irányítása alatt áll ugyanúgy, mint az egykori Szovjetunióban. A büntetés-végrehajtás Európában egyébként belügyi igazgatás alatt áll még Angliában és Walesben, jelenleg Magyarországon, Európán kívül pedig pl. Kínában, Kubában, Iránban.

Vö. Russel, K.: Privatisation of Prisons. New Law Journal, 1987/6. szám, 193–194. oldal Vö. Gentry, J. T.: The Panopticon Revisited: The Problem of Monitoring Private Prisons. The Yale Law Journal, 1986/2. szám, 355. oldal 134 Vö. Dunham, D. W.: Inmates’ Rights and the Privatisation of Prisons. Columbia Law Review, 1986/7. szám, 1475–1504. oldal 135 Vö. Bainbridge, S. J.: Criminal Law. American Bar Association Journal, 1985/5. szám, 61–63. oldal 136 Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. i. m. (1997), 24. oldal 132 133


Általános rész

A büntetés-végrehajtás során felmerült panaszokban és kérelmekben a döntés nem tartozik bírói jogkörbe, tehát nem fordulhatnak bírósághoz a büntetés-végrehajtás során felmerült panaszukkal az elítéltek.

Megjegyzés A volt Szovjetunióban a büntetés-végrehajtás feladatát az elítéltek átnevelésében látták; eszközének tekintették a végrehajtás rendjének következetes biztosítását, a munkával való nevelést, az elítéltek általános és szakmai képzését, valamint politikai nevelését. A 30-as években a telepek és táborok voltak nagyobb arányban, mint a börtönök. A személyi kultusz időszakában tagadták a börtönügy létjogosultságát, a jogszabályokkal ellentétes alacsonyabb szintű rendelkezések szabályozták a büntetés-végrehajtás működését. 1958-ban megalkották a Szovjetunió büntető törvénykönyveinek alapelveit, az egyes köztársaságok büntető törvénykönyveit, majd 1969-ben került sor a köztársasági büntetés-végrehajtási törvények kiadására. Az 1992. július 12-i reformtörvény szerint az előírt munkanormának csupán a szándékos nemteljesítése eredményezhet már csak fegyelmi büntetést, nem értékelik a munkateljesítmény elmaradását – mint a korábbi években – az intézeti rend elleni vétségnek. Ami előbbre jutást jelent, hogy a teljesített munkaidőt a nyugdíjellátás szempontjából figyelembe kell venni szolgálati időként, illetve abba be kell számítani. Az elítéltek havi keresetének el kell érnie a szabad polgárok törvényben megállapított minimális bérét. Évente 12 napi szabadságot kaphat az elítélt. Az orosz föderáció büntetőtáborai és börtönei ékesen bizonyítják, hogy milyen borzasztó következményekkel jár, ha az állami infrastruktúra képtelen ellensúlyozni a börtönnépességben bekövetkezett növekedést.

Megjegyzés A Sizokban a kritikus helyzet napról napra teret nyer: az átlagos rabnépesség havonként 3500–4000 fővel növekszik.”137 1994-ben a Moszkvai Butirszkaja és a Matroszkaja vizsgálati börtönökben tett látogatását követően Nigel Rodley professzor, az ENSZ kínzással kapcsolatos különleges felügyelője a következőket mondotta: „A különleges jelentést tevőnek Dante költői vénájára, vagy Bosch művészi adottságaira lenne szüksége, hogyha megfelelőképpen kívánná leírni azokat a pokoli körülményeket, amelyeket ezekben a cellákban talált.”138 Az új orosz Btk.-t az állami duma (parlament) 1996. május 24-én fogadta el és 1997. január 1-jén lépett hatályba. A következő elveket rögzítette: törvényesség, törvény előtti egyenlőség, bűnösség, igazságosság, humanizmus.

Megjegyzés Új a szankciórendszerben a közérdekű munka; a szabadságkorlátozás bv. igazgatású javítótelepeken szándékos bűncselekmény miatt 1 évtől 3 évig, gondatlan bűncselekmény miatt 1 évtől 5 évig terjedő tartamban elítéltek esetében (őrzés nincs, de felügyelet van); elzárás-büntetés (1–6 hónapra) szigorított végrehajtási körülmények mellett. Emelkedett a határozott ideig tartó szabadságvesztés minimuma (3 hónapról 6 hónapra) és maximuma (10 évről 20 évre). A halálbüntetést fenntartották, de csak a különösen súlyos, élet ellen irányuló szándékos bűntettek miatt és csak felnőtt korú, 60. életévüket be nem töltött férfiakra korlátozva az alkalmazását. A fiatalkorúak büntetőjogában a nevelő jellegű intézkedések kerültek előtérbe (megrovás, szülői vagy állami felügyelet, kártérítésre kötelezés, speciális kötelezések). Kelet-Európa sok országában a 60-as években alakult ki a büntetés-végrehajtási jog. Bulgáriában 1961-ben, az akkori Csehszlovákiában 1965-ben (módosították 1973-ban), Lengyelországban 1969-ben (1970-ben lépett hatályba) hoztak büntetés-végrehajtási törvényeket. Az eltérések gazdasági, kulturális, történelmi sajátosságokra, a jogi kultúra szintjére, hagyományaira, a büntetésvégrehajtás korábban kialakult intézményrendszerére, az adott ország bűnözési helyzetére vezethetők vissza. Egy megoldás kutatása: Bűnözés, büntetéspolitika és börtönfegyintézetek a volt Szovjetunióban. Emberjogi Kiadványok, Börtönreform Moszkvai Központja, Moszkva, 1996 138 ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa, a különleges jelentést tevő jelentése az orosz föderációban tett novemberi látogatásáról, 1994 137


Általános rész

Megjegyzés Lengyelországban az ismert politikai változások óta kedvező fordulat következett be a büntetésvégrehajtás területén is. 1991-től azonban a börtönnépességben újból egyfajta növekedés tapasztalható. 1995-ben vezették be a pénzbüntetés meg nem fizetése miatt bebörtönzöttek feltételes szabadlábra helyezését. Csehországban a fogvatartotti arány egyébként 130,4%-nak felel meg. Lengyelországban az 1990. február 23-i törvényt követően az izolációs elzárás tartama 6 hónapról 1 hónapra csökkent, és ennek kiszabása a büntetés-végrehajtási bíró hozzájárulásától függ. A munkáltatás területén Csehországban az elítélteket munkakötelezettség terheli és a szabad munkavállalók minimális bérét elérő díjazásban részesülnek. Szlovákiában az intézményi rendszer (18 intézmény) teljes kapacitása 9311 főre méretezett, 1996. december 31-én összesen 7734 elítélt töltötte büntetését ezekben az intézményekben. Éves viszonylatban csekély mértékben emelkedett a fogvatartottak létszáma. Szlovákiában 1989 óta a büntetés-végrehajtási törvényt háromszor módosították és egészítették ki. A szabadságvesztés végrehajtásának célja változott, a fő hangsúly az elítélt nevelésén volt, s ezen belül a munkára való nevelésre, a büntetés-végrehajtás rendjére épült. Jelenleg a fogvatartottakkal szembeni bánásmódot tartják kiemelkedően fontosnak. A büntetés-végrehajtási törvényben újrafogalmazott célok és feladatrendszerek megkövetelik, hogy a nevelés és a bánásmód kérdésében is változzon a szemlélet és gyakorlat. Nagyobb hangsúlyt kap ebben a folyamatban az elítélt aktivitása, saját sorsának alakulása iránti felelősségérzete. Romániában a fogvatartottak számának csökkentése érdekében 1996-ban a büntetőeljárási törvény előírt olyan intézkedést, amely lehetővé teszi előzetes letartóztatás helyett lakóhely elhagyása tilalmának bevezetését. Kaució vagy bírói ellenőrzés alatti szabadlábon maradás ugyancsak lehetséges. A pénzbüntetést mint a szabadságvesztés alternatíváját írják elő. Szorgalmazzák a közérdekű munka bevezetését. Az ázsiai és a dél-amerikai országokban a szervezeti rendszerek igen eltérőek – különösen a délkelet-ázsiai országokban –, ennek ellenére azonban számos hasonló sajátosságot is felfedezhetünk.

Megjegyzés Indiában a büntetés-végrehajtást a szociális ügyek minisztériuma igazgatja. Vannak nyitott börtönök és speciális intézetek is. A pártfogói és utógondozói szolgálatok többnyire nem hivatalos intézmények. Japánban a szabadságvesztésre ítéltek javító-nevelése a reszocializációjukat szolgálja. Ahogy közeledik az elítélt a szabadságvesztés időtartamának végéhez, olyan mértékben csökkennek fokozatosan a korlátozások. Jól szervezettek, irányítottak a börtönök, a bűnözés rátája a legalacsonyabb a világon. Börtönszabályzata először 1872-ben volt, börtöntörvénye pedig 1908-ban, amelyen 1977-ben csak kisebb változtatásokat eszközöltek. A börtönök működését alapvetően befolyásolja a japán szociokulturális társadalmi környezet. A hagyományos hivatástudat az egyik forrása az alacsony bűnözési rátának, valamint a bebörtönzöttek tipikus szorgalmának. A börtönökben az elítéltek rehabilitációs programokban vesznek részt, a kezelés progresszív rendszerben történik. Az igazságügyminisztériumban az elítéltekkel két iroda foglalkozik; a büntetés-végrehajtási, valamint az utógondozási iroda. Az utóbbi irányítja a pártfogó felügyeletet, a feltételesen szabadlábra helyezetteket ellenőrző hálózat munkáját.139 Kínában érdekesnek tűnik az, hogy a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek évente egyszer látogatást tesznek a büntetés-végrehajtási intézetekben és az ott szerzett tapasztalatok alapján is különböző intézkedések születnek. A kínai bv. intézetek számottevő részében működő oktatási programok igyekeznek az elítélteket tájékozottá tenni a politika, a morál és a jog területein. A politikai jogoktól megfosztást a közbiztonsági szervek, a pénzbüntetést, a vagyonelkobzást a bíróság hajtja végre. Különböző források a halálos ítéletek és a kivégzések számának nagy növekedéséről, a foglyok

Vö. Johson, E. H. – Hasegawa, H.: Prison Administration in Contemporary Japan: Six issues. Journal of Criminal Justice, 1987/15. szám, 65–74. oldal 139


Általános rész

bántalmazásáról számoltak be 1993-ban. A kínai börtönökben fogvatartottak száma meghaladta az 1,2 millió főt.140 Napjainkban is ennyiről adnak tájékoztatást. Célul tűzték ki az elítéltek életkörülményeinek javítását, az elítéltek joghátrányainak olyan mérvű korlátok közé szorítását, amelyekre feltétlenül szükség van a büntetés céljának eléréséhez, a fő hangsúlyt az elítéltek életének demokratizálására és dinamizálására helyezték. Az egyéni és differenciált bánásmódnak azok az alapelvei jutnak érvényre, amelyek a szabadságvesztés végrehajtásának egyes fokozataiban eltérőek. (Eltérő az elítélt őrzése, felügyelete, az intézeten belüli mozgása, jutalmazása, fenyítése és életrendje.) Vietnamban sem tartalmaz a büntetések végrehajtása olyan elemeket, amely testi szenvedést vagy az emberi méltóság megalázását jelentené. A szabadságvesztés felének letöltése után lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra. Ezt a büntetés-végrehajtást felügyelő állam- és társadalmi szervek határozzák meg. A büntetésnek nemcsak a megtorlás a célja, hanem a bűnelkövető átnevelése, hogy a jövőben törvénytisztelő állampolgárrá váljék, egyszersmind másokra is ilyen hatással legyen. Indonéziában arra törekednek, hogy a kezelés valamennyi eszköze az elítéltek rehabilitációját, oktatását szolgálja. Valamennyi elítélt írásos információt kap a börtönszabályzatról, a jogairól, a panaszok intézési módjáról, amely hozzásegíti őket ahhoz, hogy tisztában legyenek jogaikkal és kötelességeikkel. Biztosítják a munka megfelelő díjazását is. A börtönökben különböző szintű oktatás folyik, de főként alapképzést biztosítanak a rehabilitációhoz. Iránban a büntetés-végrehajtás a belügyminisztériumhoz tartozik. Az iszlám fundamentalizmus visszaállításának hatásaként eltörölték az európai alapelveket, az „Isten által adományozott jog” elve szerint vallási alapokon működő szigorú, konzervatív büntetési rendszert vezettek be. Dél-Amerikában is, különösen Brazíliában a börtönöket a túlzsúfoltság jellemzi. Több börtönben nem tudják a feladatukat megfelelően ellátni a börtönőrök. Az elítéltek csoportokat alakítva maguk formálják az intézet rendjét, kábítószert nem egy helyen fogyasztanak, szabadlábon lévő társaikkal kapcsolatot tartanak. Kubában is napirendre került a büntetés-végrehajtási szabályok felülvizsgálata. Kolumbiában a Bogotai Fegyközpontban 1995-ben a cellák olyannyira tele voltak foglyokkal, hogy nem volt mindegyiküknek fekhelye. 19-nél több rabot zsúfoltak be olyan cellákba, amelyeknek befogadóképessége 4 főre volt biztosított. A vizsgálati börtönnek 1500 rab a befogadóképessége, az egyik látogatás alkalmával 3450 férfi fogvatartott volt itt. A legrosszabb börtönkörülmények némelyikét volt afrikai gyarmati országokban találták. Az észak-nigériai Zaria börtön egyik rabja a következőképpen írta le, hogy mit is jelent a túlnépesség a gyakorlatban: „Cellámban három csoport van, én a kettes számú csoportban vagyok. Más cellákban négy, sőt még öt csoport is van, amikor sok a rab. Amikor eljön az alvás ideje, mindnyájan helyet készítünk az első csoportnak. Felállunk vagy leülünk a szoba egyik végében. Némelyikünk állva alszik, de nem fekhetünk le, csak az első csoport tagjai fekszenek le. Négy óra elteltével felkelnek, és akkor mi fekszünk le. Négy óra elteltével felkelünk és jön a harmadik csoport. 141 Nyugat-Afrikában, Szenegálban 37 büntetés-végrehajtási intézet működik, valamennyiben napi gondokkal küszködnek. Az épületek lepusztult állapotban vannak, sok helyen még víz, villanyvilágítás sincs, kevés a gyógyszer. Például a rufisque-i börtönnek még gépkocsija sincs, a rabokat a rendőrség vagy valamelyik magánfuvarozó szállítja. Hagyomány, hogy a börtönből szabaduló elégeti a holmiját, megmártózik a tengerben, így mossa le magáról a rács mögött rátapadt szennyet, amivel nem sokat ér el a nemzetközi börtönfelügyelőség megállapítása szerint sem. Amikor a börtönök megtelnek, a hatóságok büntetéseket engednek el vagy amnesztiát hirdetnek.

Vö. Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. i. m. (1997), 24. oldal A Nigériai Polgári Szabadságjogok Szervezet 1991-ben tett jelentése Lagosból az ENSZ-hez: „A fal mögött a nigériai börtönkörülményekről”. Börtönújság, 1998. április 3-i szám, 5. oldal 140 141


Általános rész

Az Európa Tanács által végzett felmérések szerint a tagországok 81%-a növelte 1995 és 1997 között a bv. intézetek befogadóképességét, vagy készül növelni a közeljövőben. Minden tagállamban fontos kérdéssé vált az elítéltek aktívan tartása, munkával foglalkoztatása a fokozódóan nehéz gazdasági környezetben. Törekszenek elsőbbséget adni annak, hogy minden ítéltnek lehetővé váljék a „hasznot hozó foglalkoztatás, ha nincsenek érdekelve nevelési, oktatási és „felfrissülési” vagy sporttevékenységben.

4. IV. fejezet: A büntetés-végrehajtási jog helye a jogrendszerben, fogalma, alapelvei, forrásai 4.1. 1. A büntetés-végrehajtási jog szerepe, jelentősége, helye a jogrendszerben, célja, alapelvei, alanyai, tárgya és annak rendszere A büntetés-végrehajtás egyetemes és hazai történetének, a jogfejlődésnek nemzetközi összehasonlításban tanulmányozása, az elméleti kutatások eredményeivel való ismerkedés után levonható következtetések egyben kiinduló pontok a magyar büntetés-végrehajtási jog tanulmányozásához. A bűnözés elleni küzdelemnek – ha nem is meghatározó, de mégis nélkülözhetetlen – része a büntető felelősségre vonás folyamatában, a tágabb értelemben vett büntetőeljárásban a szankciók (büntetések, intézkedések) végrehajtása, és a hozzá kapcsolódó járulékos feladatok is. A bűnt követi kísérője: a büntetés. Másik alaptételünk szerint mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás a társadalomra legveszélyesebb normasértésekért történik. A társadalom, a társadalmat alkotó többi ember védelme érdekében, jogai tiszteletben tartásának garantálása szempontjából a bűnelkövetőket felelősségre kell vonni. Velük szemben ugyanakkor törvényesen, a jogállamiság követelményeinek, azaz a társadalom igényének megfelelően kell végrehajtani a bíróság által kiszabott büntetőjogiszankciót, sőt már magát az ezt megelőzően alkalmazott jogkorlátozássaljáróbüntetőeljárási kényszerintézkedést, továbbá a szintén jogok korlátozását maga után vonó, a büntetőjogi szankció végrehajtását követő védelmi és társadalomba visszavezetést szolgáló intézkedéseket is. Ezek szintén a büntetés-végrehajtási jog tárgyát képezik, mert vagy megelőzik, vagy a szankció tartamába beszámításra kerülnek, meghatározóan jelentős befolyással vannak a szankció végrehajtásának eredményességére (utalok a hosszan tartó előzetes letartóztatásra), a büntetésekhez hasonlóan komoly jogkorlátozással járnak – még az ártatlanság vélelmének érvényesülése idején és esetén is –, és a büntető igazságszolgáltatás biztosításában szorosan együttműködő szervek (rendőrség, büntetés-végrehajtási szervezet) hajtják végre őket. A büntető végrehajtó tevékenység – újabban terjed ez az elnevezés, mert nemcsak büntetések, hanem intézkedések és egyéb szankciók végrehajtását is a büntető végrehajtási szervek feladatkörébe utalták Magyarországon – szorosan kapcsolódik a büntető igazságszolgáltatáshoz, melynek folyamatában a büntetőeljárás előző szakaszai; a nyomozási, a bírósági szakasz adják létét és befolyásolják hatékonyságát. Nélküle viszont parttalanná, önmagáért valóvá válna az egész büntetőeljárás. Mit ér egy sikeres, gyors nyomozás, a nevelő hatást is kiváltó bírósági tárgyalás, a helyes ítélet, ha a kiszabott büntetés, az alkalmazott intézkedés nem vagy nem megfelelően kerül végrehajtásra, ha az elítélt, felelősségre vont személy nem részesül további pozitív ráhatásban a büntetés végrehajtása alatt, ha nem kap segítséget a társadalomba beilleszkedéshez? Megalapozott törekvés, hogy a büntetőeljárás megindulásától az utógondozás befejezéséig tartó folyamatot, sőt az egyben a társadalom megbocsátását is kifejező bűnügyi nyilvántartásból való törlést is mint egységes egészet vizsgáljuk; mint olyant, amely a társadalommal összeütközésbe kerülő személyt hivatott a társadalomba újra visszavezetni, ott elismertetni, éppen a társadalom védelme érdekében. A bíróság határozatában elrendelt, a törvényben meghatározott büntetés, intézkedés jogfosztó, illetve jogkorlátozó mivolta akkor realizálódik, amikor a végrehajtásra kerül sor; midőn egy büntetés, büntetőjogi és büntetőeljárási intézkedés tartalmától függően valakit ténylegesen börtönben, fogdában fogva tartanak; avagy elveszik a gépjárművezetői jogosítványát, a foglalkozás gyakorlásához szükséges iratokat; kitiltják vagy kiutasítják valahonnan; illetve időlegesen vagy véglegesen eltiltják más, alapvető jogai gyakorlásától. Az általános állampolgári jogi helyzetben bekövetkező változás mértéke adja a büntetés-végrehajtási jogi helyzet tartalmát. A büntető igazságszolgáltatás eredményes működésének feltételei közé tartozik, hogy a büntetőszankcióval összefüggő negatív hatásokat is kizárja vagy a lehető legkisebb mértékre korlátozza. Éppen ezért az


Általános rész

állampolgári jogokat is csak olyan mértékben szabad korlátozni, amennyiben elkerülhetetlen, és ez a jogkorlátozás – természetesen törvényben részletesen felsorolva – nem haladhatja meg azokat a határokat, amelyek a büntetés igazságos végrehajtásához szükségesek. Szempont a társadalom védelme a bűnelkövetőtől, de szempont a végrehajtás során az ő védelme is a társadalom haragjától. Ha a végrehajtási tevékenység nem törvényes, nem váltja ki az állam törvényei iránti tiszteletet és természetesen nem felel meg a jogállamiság követelményeinek sem. Az igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási szervek tevékenységében nincs súlyosabb követelmény, nagyobb érték, mint a törvényesség megtartása. Az erre való törekvés összeköti az országokat, még ha a történelmi útjuk során kialakult jogrendszerük, intézményrendszerük különböző is. A törvénysértések akadályozhatják az állam büntetőigényének érvényesülését, ugyanakkor a büntető igazságszolgáltatás, a büntetés célján túlmenő hátrányokat okozhatnak a végrehajtás hatálya alatt álló személy terhére. A büntetés-végrehajtás során kialakuló jogviszonyok jellegükből adódóan merőben eltérnek más jogviszonyoktól, amit a hatályos joganyag is kifejezésre juttat. A tapasztalatok gyarapodásával, a társadalmi gyakorlat újabb követelményeinek jelentkezésével mindig speciális elemzésnek kell alávetnünk bizonyos társadalmi viszonyokat. A büntetés, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a szankció elismerésére kötelezett személy közötti viszonyt e jog szabályozza, amely egyben csak e jog révén létezik. A büntetés-végrehajtási jog a végrehajtásban részt vevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teszi teljessé a büntető felelősségre vonás folyamatát. Az elítéléssel, az elmarasztalással – vagyis az állampolgári jogok törvény szerinti korlátozásával – az állampolgár jogi helyzetében beálló változás nem abszolút, az elmarasztalt személy nem válik teljesen jogfosztottá, nem a büntetés-végrehajtás tárgya, hanem olyan alanya, akit a büntető szankció végrehajtása során jogok illetnek meg és kötelezettségek is terhelnek. Az elítéltek vagy a büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogainak biztosításával és a hatékonysághoz szükséges mértékű differenciált kötelességek teljesítésének következetes megkövetelésével lehet tökéletes összhang a büntetés-végrehajtási rendszer tartalmi jellegzetességeit tükröző, az elítéltek, illetve a büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogi helyzetére vonatkozó rendelkezések, valamint a büntetőjogi, büntetőeljárási célok között. A büntetés-végrehajtási jognak a jogrendszerben elfoglalt helyével kapcsolatban az európai államokban elterjedt, uralkodó felfogás, hogy a büntető anyagi jog és a büntető eljárási jog mellett a bűnügyi jogok körében a harmadik fő „pillér” a büntetés-végrehajtási jog. A büntető anyagi jog büntetéssel fenyeget, a bíróság ezt a törvényben szabályozott eljárás során kiszabja, az állam pedig végrehajtó szervének eljárása során ezt végrehajtja. A büntetőjog, a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában – mint tettesnek és sértettnek egyaránt – az ember védelmének és tiszteletének kell állnia, melyből levezethető szabadságának korlátja is, amelyet csak annyiban gyakorolhat és tiszteletben tartását csak annyiban igényelheti másoktól, amennyiben embertársainak ugyanolyan és éppúgy tiszteletben tartandó szabadságába és jogaiba nem ütközik. A büntetési célokat is az emberre – mint individuumra és társadalmi lényre – tekintettel fogalmazzák meg. A büntetéshez az igazságosság (mint az egyenlő méltósággal és szabadsággal bíró emberek közti biztonság és béke megteremtésének és fenntartásának) mértéke és eszköze mellett szükség van úgy egy közelebbi, mint egy távolabbi célra is.

Megjegyzés A jövőben fontosnak tűnik jóvátételt nyújtani a jogaiban megsértett egyénnek, még ha csak olyan módon is, hogy a büntetés jellege ne zárja ki a jóvátétel lehetőségét. Pl. a pénzbüntetéseket elsősorban az áldozatok kártalanítására kellene fordítani és a szabadságvesztést is úgy végrehajtani, hogy az az elítéltet a sértett kártalanítására is sarkallja. A jövő emberközpontú büntető igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtás is. Nem szabad eltűrni, hogy következmény nélkül maradjon a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan. A bűnelkövető emberben nemcsak az individuumot, hanem az embertársat is látnunk kell. A büntetési célokat is az emberre – mind individuumra és társadalmi lényre – tekintettel fogalmazták meg tehát. A büntető felelősségre vonásnak ebben a harmadik, büntetés-végrehajtási szakaszában a tettről már a tettesre irányul nagyobb figyelem. A büntetés-végrehajtás általános célja sem lehet más, mint az egész büntető felelősségre vonás célja, legfeljebb azon belül egy feladat szerint meghatározott célkitűzés. Hiszen, amint a büntető anyagi és eljárási jog 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

parttalan a büntetés-végrehajtási jog nélkül, úgy a büntetés-végrehajtási jog is önmagáért valóvá, céltalanná válna nélkülük. A cél tehát a bűncselekmény folytán megbomlott jogi egyensúly helyreállítása, amely a büntető felelősségre vonás hatálya alatt álló személy részére cselekményéért hátránnyal járó következményt jelent, de egyben a társadalomba visszavezetésével, reszocializálásával vagy integrálásával a megbomlott egyensúly helyreállításának fő követelménye is érvényesül. A büntetés-végrehajtási jog legáltalánosabb célja tehát alapvetően meghatározott a büntető anyagi jogban megfogalmazott célok által. Ugyanakkor az egyes végrehajtásitevékenységeknél, szankcióknál a feladat specialitása folytán is külön-külön célok fogalmazhatók meg, amelyek az általános cél megvalósítását segítik elő az adott feladat teljesítésével. Például egészen más a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának célja, mint a kényszergyógykezelés végrehajtásáé. A jogirodalomban a célokat elsősorban a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásával kapcsolatban fogalmazták meg, és ez érvényesül a hatályos magyar jogszabályokban is. Nem fordítottak eddig figyelmet arra, hogy a többi büntető felelősségre vonásnak, büntetőjogi szankciónak is van célja. Pedig nem szabadna elhanyagolni ezeket sem, különösen akkor, amikor a szabadságvesztés alternatíváit keresik, és a nem szabadságelvonással járó szankciók bevezetésének gondolata világszerte napirenden szerepel. Nem szabad ugyanakkor megfeledkezni arról, hogy történt egy jogsértés, amivel megbontotta az elkövető a jogrendet, mások jogait megsértette, ezért a büntetőjognak a maga egyedülálló eszközeivel, lényegi tartalmával, a büntető szankciók rendszerével azt helyre kell állítani. Ez is szerepe a jogrend, a társadalom védelme érdekében. A hatályos jogi szabályozás nem utal kifejezetten a büntetés-végrehajtás általános céljára, nem utal az általános megelőzés célkitűzésére sem.

Megjegyzés Napjainkban különösen az angol nyelvű szakirodalomban terjedt el az általános megelőzést előtérbe helyező célfelfogás a bűnözésre történő egyfajta reagálásként. A hazai szakirodalomban többen nem tartották és nem tartják szükségesnek a törvényi célmeghatározást, hiszen a Btk.-ban megfogalmazott büntetés céljának megvalósítása lehet a büntetés-végrehajtási jog célja is, és ismételten állásfoglalást jelentene ez a büntetés-végrehajtási kódexben. Más álláspontok viszont kiemelték azt, hogy az egyes büntetéseknek van egy sajátos társadalmi mechanizmusa. Ezt a szabadságvesztéssel kapcsolatban nevesítették, mint ami sajátos vonásokkal rendelkezik és ennek megfelelően a végrehajtásának célkitűzései is eltérőek lehetnek. Álláspontom szerint – mint ahogy ezt korábban már kifejtettem – minden egyes büntetőszankciónak vannak sajátos vonásai, sajátos céljai az általános célon belül. Nem tartom érdemesnek vitatkozni arról, hogy mennyivel más a célja egy szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának, mint egy foglalkozástól eltiltásnak, vagy egy vádemelés mellőzése esetén alkalmazott pártfogó felügyeletnek. Nemcsak az egyes szankciók végrehajtásának vannak saját vagy különös céljai, hanem a büntető felelősségre vonás minden egyes szakaszának is, ezért minden egyes szakasz eredményessége, hatékonysága is külön vizsgálandó. S ehhez kiindulópontul szolgálhat a cél. A célt a feladatok determinálják, amelyek mások és mások az egyes szakaszokban, mások és mások az egyes szankciók esetében. Az alapján, amit a jogirodalomban Horváth Tibor a szabadságvesztés-büntetésről követelményként megfogalmazott, hogy helyes lenne célmeghatározás, s amit Lőrincz József és Nagy Ferenc továbbfejlesztettek, arra a tudomány által is alátámasztott következtetésre juthatunk, hogy az egyes szankciók végrehajtásának célja is meghatározható, szükségképpen nem azonosítható teljességében a büntetési céllal, annak realizálását szolgáló feladatok által meghatározott különleges speciális célokat jelent. Így a büntetőjog érvényesítése a büntetés-végrehajtás feladata is, illeszkedik a közös célba; a társadalom bűncselekményektől való védelmét szolgálja. A cél önmagában a hátrányokozás nem lehet, hiszen az öncélú lenne, visszatekintést jelentene a szemet szemért időszakra, ami a mai társadalomban már nevetségesen túlhaladott. Célnak mindenképpen a reszocializációnak kell lennie, ami azonban a büntetőszankció esetében hátrányokozással is jár és ezt a reszocializációt az elítélt közreműködésével lehet a leghatékonyabban megvalósítani. Az elsődleges végrehajtási cél a társadalomba való (vissza)illesztés (reszocializáció, rehabilitáció) elősegítése.142 A büntetés végrehajtása alatt a büntetést a tettesen hajtják végre, aki elkövette a bűncselekményt. Ennél fogva a tettessel foglalkozás hangsúlyozása e szakaszban szintén nem képezheti értelemszerűen vita tárgyát sem. Más kérdés, hogy a végrehajtás egész mechanizmusa során nem hagyható figyelmen kívül az a bűncselekmény, az a tett, amit a tettes elkövetett. Különben nem is lehetne eredményesen végrehajtani a szankciót, nem 142

Vö. Nagy F.: Célok és alapelvek… i. m. (1996), 202. oldal


Általános rész

valósulhatna meg a végrehajtási cél sem, ha a tettől elvonatkoztatnánk a tettest. Azáltal, hogy a végrehajtás menetében, körülményeiben egyfajta választási lehetőség is biztosított a végrehajtás hatálya alatt álló személy részére – hogy mennyire szakad el a társadalomtól –, jelenti azt, hogy a társadalomnak ugyanolyan tagja és életünknek ugyanolyan részese, mint a többi ember. A hátrány számára csak abban jelentkezik, hogy ő is hátrányt okozott a bűncselekményével a többi embernek, és ha ezt a hátrányt nem szenvedné most el, akkor előnyösebb helyzetbe jutna a többi embernél és ez már az egyenlőség elveibe is ütközne. A végrehajtási programok az elítélt közreműködésére alapoznak. Az elítéltek vagy a büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogainak biztosításával és a hatékonysághoz szükséges mértékig differenciált kötelességek teljesítésének következetes megkövetelésével lehet tökéletes összhang a büntetés-végrehajtási rendszer tartalmi jellegzetességeit tükröző, az elítéltek, illetve a büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogi helyzetére vonatkozó rendelkezések, valamint a büntetés, a büntető anyagi jogi és eljárási jogi célok között. A büntetés-végrehajtási jog alapvető végrehajtási elveivel a büntetés-végrehajtási célok megvalósítását segíti elő. A Bv. tvr.-nek a büntetőeljárási hagyományokra épülő szerkezeti sajátossága, hogy kiemel alapelvi szabályokat a speciális szabályok rendszeréből. Más alapelveket az egyes büntetések, illetve intézkedések végrehajtásának szabályai elé helyezett. Az alapelvek azért fontosak, mert a bennük megfogalmazott standard követelmények megengedik a jog állandó adaptálását a társadalmi élethez, a valósághoz. Tehát vannak az egész büntetés-végrehajtásra érvényes alapelvek és vannak csak az egyes szankciók végrehajtásában érvényesülő alapelvek. A jogirodalomban ilyen megkülönböztetést azért nem tehettek, mivel csak a szabadságvesztés végrehajtásának alapelveivel foglalkoztak. Az általános végrehajtási alapelvek között is vannak kiemelt fontosságúak. A büntetés-végrehajtási tevékenység során is érvényesülniük kell az alkotmányos alapelveknek és alkotmányos jogoknak. Világszerte korszerűbb és hatékonyabb, humánumot szolgáló büntetés-végrehajtást szorgalmaznak. Az új orientáció főbb elemei: a törvényesség, az egyenlőség, a jogállamiság fokozott követelménye a büntető felelősségre vonás egész folyamatában. A büntetés-végrehajtás törvényessége, és annak felügyelete sem lehet másodlagos feladat. A törvényesség és humanitás követelménye, valamint a hatékonyság igénye jelentős mértékben fejleszti a büntetés-végrehajtási jogot. A büntetés-végrehajtásnál a törvényesség tartalmilag magában foglalja, hogy a büntetés-végrehajtási szervek rendeltetésüknek megfelelően működnek, mindent megtesznek a büntetési és büntetőjogi intézkedés, a büntetőeljárási kényszerintézkedés céljának megvalósítása érdekében. A törvénysértések a büntetőbírósági határozatok végrehajtásának késedelmét eredményezhetik, az állam büntetőigénye érvényesülését akadályozhatják, ugyanakkor a büntető igazságszolgáltatás, a büntetés célján túlmenő hátrányokat okozhatnak a végrehajtás alatt álló személy számára. Az emberi és állampolgári jogok biztosítása iránti igény ott a legerősebb, ahol az állam a legsúlyosabban korlátozhatja ezeket a büntető jogszabályok végrehajtása során. A büntetés-végrehajtás nem lehet az önkényesség eszköze, mindig a törvények betartásával kell teljesítenie funkcióját. Szempont a társadalom védelme a bűnelkövetőtől, de szempont a végrehajtás során az ő védelme is a társadalom haragjától, a hatóságok egyes megtévedt tagjainak esetleges, önkényes eljárásától. Ha a végrehajtási tevékenység nem törvényes, nem váltja ki az állam törvényei iránti tiszteletet és természetesen nem felel meg a jogállamiság követelményeinek sem. Az igazságszolgáltatás és büntetés-végrehajtási szervek tevékenységében nincs súlyosabb követelmény, nagyobb érték, mint a törvényesség megtartása. A törvényesség sajátos tartalmi követelménye az önkény kirekesztése a jogszolgáltatásból, az állami szervek tevékenységének alkotmányos rendezése (a hatalommal való visszaélés kiszorítása és büntetése), az állami szerv és az állampolgár rendezett kapcsolata, valamint az állampolgárok egymás közti viszonyának törvényes rendezése. Ezek a tartalmi követelmények jogi alapelvekben (törvény előtti egyenlőség, védelem joga, nyilvánosság, anyanyelv használata stb.) nyilvánulnak meg és realizálódnak a jogalkotók és jogalkalmazók tevékenységében mint jogviszonyban. A magyar büntetés-végrehajtási jog azt a felismerést tükrözi, hogy a bűnözés elleni küzdelem nem lehet csak az állam, a bűnüldöző szervek feladata. Ezért a Bv. tvr. több rendelkezése is tartalmazza, hogy a végrehajtásban mely állami szervek működnek közre, illetve a végrehajtásért mely szervek felelősek. Több rendelkezés tartalmazza a társadalmi szervezetek közreműködését,


Általános rész

és kifejezetten az állampolgárok részéről a szükséges segítség és támogatás igénylését is. Ezáltal megjelenik a társadalom részvételének alapelve is. A Bv. tvr. 2. § (2) bekezdése az elítélt garanciális szempontból különösen fontos jogait foglalja össze. A magántitok és a személyes adatok védelme, valamint a magánlakás sérthetetlensége olyan személyhez fűződő jog, amelyet a büntetés, illetőleg az intézkedés végrehajtása sem zárhat ki. Ez az általános szabály természetesen nem akadályozza a személyhez fűződő jogoknak a büntetés céljával összhangban álló korlátozását, pl. a szabadságvesztésre elítélt levelezésének ellenőrzése nem sérti a magántitok védelmét. A törvény tehát biztosítja az elítélteknek az őket megillető jogok szabad gyakorlását, de a jogok társadalmi rendeltetésének megfelelően. A törvény védi a személyek vagyoni és személyhez fűződő jogait, továbbá törvényes érdekeit. A jogok gyakorlásának egyik határa a joggal való visszaélés tilalma. A joggal való visszaélés tilalma nem szűkíthető le egyértelműen csak jogellenes tényállásokra. A joggal való visszaélés tilalmának a büntetésvégrehajtási jogban éppen az a lényeges funkciója, hogy a tisztán jogellenesnek minősíthető tényállásokon túlmenően is – akár „méltányossági” és „szociális” eszmék szellemében, akár tisztán erkölcsi szempontból – rosszallást juttat kifejezésre az elkövetővel szemben. Külön alapelvként rögzíthető az emberséges bánásmód, a társadalom részvétele [Bv. tvr. 3. §, 20. § (1)–(2) bek., 50. § (2) bek.]; az időszerűség követelménye a nyomozás megindításától a büntetés végrehajtásának befejezéséig, a törvényben meghatározott, a bíróság határozatában körülhatárolt joghátrány alkalmazásának követelménye, a hátrány és a kezelés, illetve nevelés egysége, a kínzás tilalma, az orvosi tudományos kísérlet korlátozása és tilalma stb. Az egyes szankciók végrehajtása során is megfigyelhető alapelvek közül a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának alapelvei között több országban is normalizálásnak nevezik a szabad életviszonyokhoz való hasonlítás elvét, ami azt jelenti, hogy a végrehajtási intézetben az életfeltételeket – amennyire csak lehetséges – a szabad élet körülményeihez kell közelíteni, az elítéltek emberi méltóságának és az elismert társadalmi szabályoknak megfelelően. A bebörtönzés tehát csak a szabadság elvonását jelentheti. Ezen alapul a magyar törvényben is ismert azon rendelkezés, hogy az elítéltet lehetőleg a lakóhelyéhez közeli intézetben kell elhelyezni, és kapcsolattartása még fegyelmi fenyítésként sem korlátozható. A társadalomtól szükséges mértékű elkülönítés elve (mindattól, ami cselekményét motiválta és elősegítette) az elítéltek társadalomból való elszigetelésének differenciáltan megvalósítandó követelménye a társadalom védelme érdekében, amelyet a szabályozás és a gyakorlat eddig a maximális biztonság szempontjának rendelt alá. Ehelyett a szükséges és elégséges biztonság elvét kellene érvényesíteni, ami azt (is) jelenti, hogy a zárt intézet életkörülményeit a lehetséges mértékig közelíteni kellene a szabad élet viszonyaihoz. Szintén alapelv a károsodás csökkentésének elve, vagyis a büntetés végrehajtásával, a szabadságelvonással együtt járó más káros (mellék)hatások (izoláció, depriváció, prizonizáció), anyagi és egészségügyi hátrányok kiküszöbölése. A nyitottság követelménye a zárt intézetek külvilág felé történő nyitottabbá tételét jelenti. Ez kifejezésre jut a fogvatartottak korlátlan és szabad levelezésében, a sajtó és a tömegkommunikációs eszközök használatában, a látogatók fogadásában, a kimaradás és eltávozás bevezetésében és alkalmazásában, a szabadság lehetőségében, az intézetek civil szervezetek által esetenként történő látogatásában stb. Az integrációs vagy felelősségi elvnek a büntetés-végrehajtás egész folyamatát át kell hatnia és nem korlátozódhat csak a végső szakaszára. Ennek értelmében az elítéltnek segítséget kell adni ahhoz, hogy saját magán tudjon segíteni. Hatályos jogszabályaink tartalmazzák az elítélt felelősségének fokozását, önálló életvezetésének elősegítését. Az elítélt intézeti életét könnyítésekkel, esélyekkel teszik elfogadhatóbbá, társadalomközelibbé (eltávozás, enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása, büntetés félbeszakítása) mindaddig, amíg a felkínált lehetőségekkel vissza nem él. Ez is tükrözi, hogy az elítélt a büntetésvégrehajtásnak nem tárgya, hanem alanya, aki jogokkal és kötelezettségekkel, vagyis felelősséggel rendelkezik. A jogok és kötelezettségek kölcsön-feltételezettségének elvét vezeti le ebből Kabódi Csaba, mégpedig azt igényli a büntetés végrehajtása során, hogy a büntetés-végrehajtási apparátus, mint fölérendelt, leplezetlen hatalmi erővel rendelkező szervezet számon kérhető kötelezettségeként jelenjen meg az elítélti „emberi jog”’ érvényesülése.143

143

Kabódi Cs.: Az emberi jogok érvényesülésének lehetőségei a börtönben. Börtönügyi Szemle, 1991/1. szám, 34. oldal


Általános rész

A büntetés-végrehajtási individualizáció elve már közel száz éve megfogalmazódott, mégis kevésbé teljes e kívánalom, holott humánus és értelmes büntetés-végrehajtás ma is csak a fogvatartottak személyiségére irányuló és hatóképes eszköztárral képzelhető el. Ez magába foglalja az elítélt személyes szükségletéig elmenő – lehetőleg beleegyezésével kialakított – reszocializációs (szocializációs) programnak megfelelő klasszifikációt, az egyénre szabott visszailleszkedést, illetve a beilleszkedést támogató intézkedéseket. Az ún. legkisebb beavatkozás elve az egyéniségbe olyan szükséges, de még elégséges „kellemetlenség” okozása, amely mind a szabadságvesztés tartamában (jogfosztás, törvényes mértékű jogkorlátozás), mind pedig a büntetés-végrehajtás legbensőbb (biztonsági, illetve fegyelmi) szabályaiban vissza kell hogy tükröződjék. Az emberi méltóság tiszteletben tartása és az ennek megfelelő bánásmód kívánalma már a világon egységesen elismert alapelv, amelyre a büntetés-végrehajtási jogszabályok is kiemelt hangsúlyt helyeznek. Az európai gyakorlattal szinkronban, hazánkban a szabadságvesztést töltő személy mint állampolgár vehet részt a különféle oktatási, képzési, közművelődési, gyógyító foglalkozásokon. A közoktatási törvény a büntetésvégrehajtás feladatává tette az elítéltek általános iskolai oktatásának teljes szervezését és finanszírozását. Az elítélt jogává vált az oktatásban való részvételének eldöntése. Nem a kényszer, hanem csak az ösztönzés módszere maradt arra, hogy az elítélt – személyisége fejlődése szempontjából – hasznos tevékenységet végezzen. Együttműködési kötelezettség nélkül nevelési munkát a büntetés végrehajtása alatt nem lehet eredményesen végezni. E kötelezettség mindkét oldalon az egymás iránti kölcsönös figyelmességgel kapcsolatos minimumelvárást fejezi ki büntetés-végrehajtási jogviszonyban. Az alapelvek megvalósítása elképzelhetetlen differenciálás nélkül, amely a fogvatartottak biztonsági és kezelési szempontból történő kifinomult osztályozását, csoportosítását, személyiségükhöz illeszkedő, eltérő rezsimek és programok kialakítását, sajátos, egyéniesített kezelési, nevelési eljárások alkalmazását jelenti.

4.2. 2. A büntetés-végrehajtási rendszer működésének szakaszai, a büntetés-végrehajtási szervezet felépítése A büntetés-végrehajtási rendszer magában foglalja mindazokat a tevékenységeket, amelyek a büntetés, büntetőjogi intézkedés, büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedés, továbbá a nem büntetőjogi szankció céljának a megvalósítását elősegítik. Így a végrehajtás előkészítését, megkezdését, rendjét, a befejezését, valamint az azt követő teendőket is. A büntetés-végrehajtási jog a büntetés és intézkedés jellegétől függően rugalmasan, az állam büntetőigényét, a végrehajtás megtörténtéhez fűződő igényeket szem előtt tartva határozza meg a végrehajtás előfeltételeit, a végrehajtás megkezdése érdekében tehető intézkedéseket. Ezek a következők: a jogerős ítélet, áttekinthető végrehajtási nyilvántartás, felhívás a végrehajtás megkezdésére, szankciók alkalmazása a végrehajtás megkezdése érdekében, halasztás a végrehajtás megkezdésére. A végrehajtás megkezdéséhez nem szükséges minden esetben jogerős ítélet vagy határozat, kivételt képeznek azok az ügyészi vagy bírósági határozatok, végzések, amelyeknél a jogorvoslatnak, fellebbezésnek – a törvény értelmében – nincs halasztó hatálya. A jól áttekinthető és megfelelően vezetett nyilvántartás képet ad arról, mely ítéletek, határozatok várnak végrehajtásra, hogy minden elítélttel szemben történt-e intézkedés a végrehajtás megkezdése érdekében, illetve ténylegesen megkezdődött-e a büntetés, az intézkedés foganatosítása. A végrehajtási nyilvántartás áttekinthetőségét az alábbi okiratok, ügykönyvek biztosítják: a. bírósági értesítés a jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztésről, közérdekű munkáról, pénzbüntetésről, javítóintézeti nevelésről, kényszergyógykezelésről, pártfogó felügyeletről, előzetes letartóztatásról, ideiglenes kényszergyógykezelésről, az elmeállapot megfigyeléséről; b. bírósági egységes értesítés a pénzbüntetésről, a vagyonelkobzásról, elkobzásról, rendbírságról, az államot illető bűnügyi költségről, a polgári bíróság által kiszabott rendbírságról, illetőleg pénzbírságról, az elővezetés és a rendőri kísérés végrehajtásával felmerült költségről; c. nyilvántartási lap (értesítés) a jogfosztó büntetésekről és mellékbüntetésekről;


Általános rész

d. gyűjtőjegyzék a szabadságvesztésről, a közérdekű munkáról, pártfogó felügyeletről, az egységes értesítésekről; e. külön jogszabály szerinti pénzügyi nyilvántartások a bírósági gazdasági hivatalban; 144 f. a jogfosztó büntetések és mellékbüntetések nyilvántartása az egyes rendőrkapitányságokon. Az elítélt a büntetés, illetve intézkedés végrehajtásának megkezdésére általában külön felhívást kap a bíróságtól. Ez a felhívás azonban nem abszolút feltétele a végrehajtás megkezdésének, mert a felhívás elmulasztása nem zárja ki a végrehajtás megkezdését. Számos esetben nincs szükség külön felhívásra, a jogszabály értelmében felhívás helyett más módon intézkedik a bíróság; mindig megvan a lehetőség arra, hogy az elítélt önként kezdje meg a büntetés töltését, ideértve a fizetést is. A bíróság jelentkezésre hívja fel a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltet, a közérdekű munkára ítéltet; a bírósági gazdasági hivatal fizetésre hívja fel a pénzbüntetésre ítéltet, az elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezettet, a költségben elmarasztalt védőt, szakértőt és tanút, illetve a bűnügyi költség megfizetésére kötelezettet.145 Nem kell külön felhívás a jogfosztó büntetések és mellékbüntetések végrehajtásának megkezdésére. A szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívást úgy kell kiadni, hogy az elítélt a jelentkezési határidő előtt legalább 8 nappal megkapja. Felhívás helyett a határozat megküldésével, illetve megkereséssel intézkedik a bíróság a szabadságvesztés ideiglenes foganatba vétele, javítóintézeti nevelés folytatása, a pártfogó felügyelet foganatosítása, a fiatalkorút terhelő pénzbüntetés végrehajtása végett. A jogi szabályozás gondoskodik arról is, hogy megfelelő szankciók érvényesüljenek azokkal szemben, akik kivonják, vagy ki akarják vonni magukat a végrehajtás alól. A szankciókra nézve a Büntető Törvénykönyv, a büntetőeljárási törvény (Be.), valamint az egyes büntetés-végrehajtási jogszabályok rendelkeznek. A felhívásra nem jelentkező vagy egyes esetekben a végrehajtási szabályokat megszegő (pl. pártfogó felügyelet) elítéltet hatósági megkeresésre a rendőrség elővezeti. Elővezetésről akkor beszélünk, amikor a rendőr valakit elővezetést elrendelő határozat alapján személyes szabadságában azért korlátoz, hogy az illetékes hatóság elé állítsa. Elővezetési jog illeti meg a bv. intézet parancsnokát, ha az útba indított, továbbá a büntetésfélbeszakításon, az intézetből ideiglenes eltávozáson lévő elítélt az előírt időben nem jelentkezik. A bv. intézeti parancsnok büntetés-végrehajtási jogkörben jár el az engedély nélkül távollévő fogvatartott kézre kerítése érdekében a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (továbbiakban: Bv. Szabályzat) 206/A. és B. §-a alapján. A végrehajtás megkezdésére felhívás kézbesítése a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó speciális szabályok szerint történik.146 Ha megállapítást nyer, hogy az elítélt ismeretlen helyen tartózkodik, sor kerülhet a tartózkodási hely felkutatására, illetve elfogatóparancs kibocsátására. A tartózkodási hely felkutatása gyakorlatilag az elítélt lakóhelyének megállapítását, tartózkodási helyének felderítését jelenti. A tartózkodási hely felkutatásának elrendelése általában nem ad jogot a keresett személy őrizetbe vételére. A tartózkodási hely felkutatásának elrendelésére a jogerős határozat előtt az eljáró hatóság, bírósági eljárásban a bírósági tanács elnöke, a jogerős határozatot követően – a büntetés végrehajtása érdekében – a bv. bíró jogosult.147 A Be. vonatkozó rendelkezéseiből következik, hogy tartózkodási hely felkutatásának elrendelésére csak büntetés foganatba vétele érdekében kerülhet sor. Ez alól az általános szabály alól kivételt képez a jogfosztó büntetés és mellékbüntetés. Ezek végrehajtását semmiben sem befolyásolja, hogy az elítélt ismeretlen helyen tartózkodik, mert csak az az idő nem számít be a tartamába, amely alatt az elítélt kivonja magát a szabadságvesztés alól. 148

Az értesítések kiállításával, a gyűjtőjegyzék elkészítésével és elküldésével kapcsolatos rendelkezéseket a módosított 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet tartalmazza. 145 A felhívásra a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet rendelkezései az irányadók (77–81. §) 146 A postai szolgáltatások ellátásáról és minőségi követelményeiről szóló 79/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet 29–30. §-ai, a postai szolgáltatásokról szóló 20102. évi CLIX. törvény. 147 Be. 590. § (3) bekezdés 148 Btk. 55. § (2) bekezdés 144


Általános rész

Vagyonelkobzás intézkedés esetén az elkobzott vagyon már az ítélet jogerőre emelkedésével az államra száll [Btk. 75. § (3) bek. és Btk. 77/C. § (3) bek.]. Tartózkodási hely felkutatásának elrendelése helyett „eltűntként” kell bejelenteni és körözni a pártfogoltat, ha ismeretlen helyre távozik. Más kérdés, hogy a feltételes szabadságon lévő, próbára bocsátott, próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt pártfogolttal szemben – éppen az ismeretlen helyre való távozás miatt – helye lehet más, a személyes szabadságot is érintő szankciók alkalmazásának és ekkor már az elfogatóparancs kibocsátása is szóba jöhet. Álláspontom szerint nincs törvényes akadálya annak, hogy „eltűntként” körözzék az adaptációs szabadságon lévő kényszergyógykezeltet, az elkobzás, az államot illető bűnügyi költség megfizetésére kötelezettet, ha az ismeretlen helyre távozik, tartózkodási hely felkutatásának elrendelésére azonban nincs törvényes alap. Elfogatóparancsot kell kibocsátani, ha a szabadságvesztést vagy a szabadságvesztés hátralévő részét ismeretlen helyen tartózkodó elítélten kell foganatba venni; az elítélt a bv. intézetből megszökött; javító-nevelő intézetből engedély nélkül a fiatalkorú eltávozott, vagy ha engedéllyel távozott el, de jogellenesen nem tért vissza; a közérdekű munkára ítélt büntetését nem kezdte meg; a kényszergyógykezelés végrehajtása nem kezdődött meg. Nincs törvényi akadálya annak, hogy a bíróság elfogatóparancsot bocsásson ki annak elfogása érdekében is, akinek pénzbüntetését, illetve közérdekű munka büntetését szabadságvesztésre változtatták át. Az elfogatóparancs következménye, hogy az elítéltet elfogó hatóság az elfogott személyt őrizetbe veszi és a szabadságvesztés hátralévő részének foganatba vétele érdekében az elfogás helye szerint illetékes megyei bv. intézetbe; szabadságvesztés foganatba vétele érdekében pedig az elfogatóparancsot kibocsátó bv. bíró székhelye szerint illetékes megyei bv. intézetbe előállítja. Ennek megfelelően jelöli ki az elfogatóparancsot kibocsátó bv. bíró az előállítás helyét.149 Az elfogatóparancsot azonnal vissza kell vonni, ha kibocsátásának oka vagy a büntetés végrehajthatósága megszűnt. A visszavonás iránt a kibocsátó bíróság intézkedik. A törvény biztosítja, hogy a bíróság egyes büntetések megkezdésére, fizetések teljesítésére halasztást engedélyezzen.150 Halasztás engedélyezése ugyan – szoros értelemben – nem büntetőeljárási, hanem igazgatási jellegű intézkedés, amely azonban szoros összefüggésben van a végrehajtás megkezdésével. Az elítélt köteles a halasztást engedélyező határozatban megjelölt napon jelentkezni a szabadságvesztés, illetve a közérdekű munka megkezdése végett, illetőleg a megjelölt időpontig teljesíteni a fizetési, részletfizetési kötelezettségét. A határozat jogerőre emelkedésének és végrehajthatóságának deklarálása önmagában még nem elegendő a végrehajtás megkezdéséhez. Erre csak akkor kerülhet sor, ha a bíróság a határozat végrehajtását külön elrendeli. Ez történhet az értesítésre vezetett végrehajtási utasítás kiállításával és megküldésével, magának a határozatnak a megküldésével, speciális értesítés kiállításával és megküldésével, egységes értesítés megküldésével. A végrehajtás megkezdése a végrehajtás elrendelését követő és egyben a végrehajtás érdemi részéhez tartozó aktus, melynek jogi jelentősége abban áll, hogy az elítélttel – a jogszabályban megjelölt – végrehajtó szerv büntetés-végrehajtási jogviszonyba kerül, s a büntetés, intézkedés végrehajtását – legálisan – már csak a jogszabály szerinti esetekben lehet megszakítani. A végrehajtás megkezdése gyakorlatilag a büntetés, intézkedés töltését, a fizetés teljesítését; a határidő, tilalom hatályosulásának megkezdését is jelenti. A megkezdés további konzekvenciája, hogy már érvényesülnek azok a jogok és kötelességek, amelyek az adott büntetés, intézkedés végrehajtási rendjéhez tartoznak. A végrehajtás megkezdésének mozzanatai a büntetés és intézkedés jellegétől függően változnak. A végrehajtás rendjének elemei a következők: a büntetés-végrehajtási fokozat, a felügyelet és őrzés, anyagi és egészségügyi ellátás, nevelés, oktatás, munkáltatás, az elítélt (terhelt) kötelességeinek és jogainak meghatározása, a tilalmak érvényesítése, a végrehajtás befejezésének előkészítése, az ellenőrzés, a végrehajtó szerv kötelezettségeinek és jogainak meghatározása – különös figyelemmel a nyilvántartási, jelentési, tájékoztatási, intézkedési kötelezettségre –, a gyógyítás, az elítélt (terhelt) érdekvédelme. A szankciók végrehajtásának rendje a jogszabályok azon rendelkezéseinek a megtartását jelenti tehát, amely rendelkezések meghatározzák az adott szankció eredményes végrehajtásának alapvető feltételeit, különös tekintettel a végrehajtó szerv és az elítélt végrehajtási kötelezettségeire és jogaira. A büntetés-végrehajtási rendszernek igen fontos része a végrehajtás befejezetté nyilvánítása is.

9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 25. § (3)–(4) bekezdés Be. 591–595. §

149 150


Általános rész

A végrehajtás befejezése tartalmilag azt jelenti, hogy a büntetés, intézkedés letöltése véget ért, a türelmi határidő lejárt. A végrehajtás befejezése alapvetően változtat az elítélt jogi helyzetén. Megszűnnek számára azok a korlátozások, amelyek a büntetés, intézkedés végrehajtásával jártak, de aktualitásukat veszítik azok a jogok és kötelességek is, amelyeket a jogszabály kizárólag az adott szankció végrehajtása során biztosított. A végrehajtás befejezésének másik következménye, hogy a végrehajtó szerv feladat- és jogköre is megszűnik. A végrehajtás befejezése ugyanakkor más határidő szempontjából is jelentőséggel bír. A befejezést követően kezdődik többek között a visszaesés, a különös és többszörös visszaesés határideje, a mentesítéshez szükséges várakozási idő. Ezen határidő első napja mindig a büntetés, intézkedés végrehajtásának befejezését követő nap. Szükséges kiemelni azt is, hogy a szabadságvesztés esetében az elítélt szabadon bocsátása még nem jelenti feltétlenül a végrehajtás befejezését. Ezzel kapcsolatban a feltételes szabadságra, a javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátásra utalok. A végrehajtás befejezésének formái a szabadítás, a szabadon bocsátás és annak megállapítása, hogy a végrehajtás befejeződött. Szabadításról beszélünk, ha az elítélt a szabadságvesztést teljes egészében letöltötte és elengedik a bv. intézetből. Szabadon bocsátásra kerül sor feltételes szabadság, a szabadságvesztés félbeszakítása, az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetése esetén. Minden más esetben a végrehajtó szerv rögzíti a végrehajtás befejezésének tényét és ettől a naptól kezdve mellőzi a további végrehajtási cselekményeket. A büntetés-végrehajtási rendszerhez tartoznak azok a cselekvések is, amelyek a büntetés céljának megvalósulását szolgálják a határozat jogerőre emelkedése utáni időszakban. A büntetés, az intézkedés egyben joghátrány is és ennek a joghátránynak nemcsak a végrehajtás előtt és alatt, hanem a végrehajtás befejezése után is érvényesülnie kell. Ezért a büntetés-végrehajtási jog nagy figyelmet fordít a végrehajtás befejezését követő teendőkre és elsősorban a végrehajtó szerv feladatává teszi, hogy a végrehajtás befejezése után az előírt intézkedésekkel biztosítsa, elősegítse a végrehajtási időben a törvény által előírt joghátrány érvényesítését. Egyfelől felélednek azok az állampolgári jogok és kötelességek, amelyek a végrehajtás alatt szüneteltek vagy korlátozottak voltak, másfelől hatályosulnak az elítélés következményeként jelentkező hátrányok, mégpedig vagy magának az ítéletnek (különböző tilalmak stb.) vagy más jogszabályok rendelkezései folytán (büntetett előélet stb.). A jogi helyzetnek ez a szükségszerű változása csak akkor hatályosulhat, ha a végrehajtó szerv teljesíti a vele szemben támasztott, jogszabályokban megjelölt elvárásokat. Tehát a végrehajtás befejezése után a végrehajtó szerveknek a joghátrányok érvényesülését biztosító cselekvéseit is a büntetés-végrehajtási rendszer elemeinek kell tekinteni. A bv. intézet a szabadítás tényét közli az első fokon eljárt bírósággal; a szabaduló lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitánysággal; a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala Bűnügyi Nyilvántartó Hatósággal (továbbiakban röviden: BNYH). Az értesítés biztosítja a szükséges közigazgatási intézkedések megtételét, továbbá a mentesítéshez szükséges várakozási idő törvényes kiszámítását, illetve azt, hogy az elítélt a törvényes ideig álljon a büntető ítélet hatálya alatt. A végrehajtandó jogfosztó büntetésről és mellékbüntetésről kiállított értesítést a szabadítás napján megküldik az elítélt lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságnak. Az értesítés birtokában kezdheti meg a rendőrkapitányság a közügyektől, foglalkozástól, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, kiutasítás végrehajtását. A járművezetéstől eltiltás végrehajtásában közreműködik a körzet-központi feladatokat ellátó települési önkormányzat jegyzője is. Kiutasítás esetén a szabadságvesztést végrehajtó intézet az elítélt szabadulása előtt egy hónappal a kiutasításról szóló külön bírósági értesítés, az ítéletkiadmány egy példányát megküldi a területileg illetékes idegenrendészeti hatóságnak és egyben közli azt is, hogy a kiutasítottat hol, melyik napon vehetik át. Külön feladatai vannak a bv. intézetnek, ha a szabadságvesztésre ítélttel szemben a bv. bíró pártfogó felügyeletet rendelt el. Ilyen esetben a bv. intézet értesíti a pártfogolt lakó-, illetve tartózkodási helye szerint illetékes pártfogó felügyelőt is. Ezzel lehetővé teszi a pártfogó felügyelet időben történő, érdemi megkezdését. A katonai fogda esetén az elítélt szabadításáról értesíti a végrehajtást elrendelő bíróság katonai tanácsát, a BNYH-t és az elítélt állományilletékes parancsnokát.151 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 152–157. §

151


Általános rész

A közérdekű munka végrehajtásának befejezéséről a pártfogó felügyelő értesíti az első fokon eljárt bíróságot és a BNYH-t. Ha a felnőtt korú elítélttel szemben pénzbüntetésnek szabadságvesztésre átváltoztatását kezdeményezték és az elítélt ezt követően a pénzbüntetést teljesen vagy részben megfizette, a bírósági gazdasági hivatal haladéktalanul értesíti az elsőfokú bíróságot, feltéve, hogy az átváltoztató végzés kiadmányát még nem kapta meg. Ha ezt már megkapta, a pénzbüntetés befizetéséről a bv. csoportot értesíti. Ha a pénzbüntetés megfizetése az elítéltnek a bv. intézetbe való beutalása után, illetve a pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztés végrehajtása alatt történt, erről a bírósági gazdasági hivatal a bv. csoport útján értesíti a bv. intézetet. A közügyektől eltiltás végrehajtásának befejezésével kapcsolatban nem terheli a rendőrséget értesítési kötelezettség, úgyszintén a foglalkozástól eltiltással kapcsolatban sem. Az orvosok országos nyilvántartásából azonban törölni kell azt az orvost, aki a büntetőbíróság jogerős ítélete folytán az orvosi foglalkozástól eltiltás hatálya alatt áll. Értesítési kötelezettség terheli viszont az illetékes rendőri szervet járművezetéstől eltiltás és kitiltás esetén. A kitiltás megszűnéséről az állandó lakhely szerint illetékes rendőrkapitányság értesíti a tiltott területen lévő rendőrkapitányságot, valamint a körzeti megbízottakat. Ilyenkor a figyelőlapot kiemelik és átirattal együtt irattárba teszik. Így biztosítják, hogy a kitiltott a kitiltás tartamának lejártával visszatérhessen lakóhelyére. Ha a vagyonelkobzás végrehajtása ténylegesen megtörténik, a polgári végrehajtás szabályai szerint történik a végrehajtás befejezése, különösebb értesítési kötelezettség nélkül. Ha azonban nemleges foglalási jegyzőkönyv felvételére került sor, a bírósági gazdasági hivatal a nemleges foglalási jegyzőkönyv alapján jelentést tesz a bíróságnak és jelzi, hogy a vagyonelkobzást végrehajtás alá vonható vagyon hiányában nem lehet foganatosítani.152 Megrovásnál az ügyész, illetve a bíró adatot szolgáltat a bűnügyi nyilvántartás számára. Próbára bocsátás és próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés esetén a próbaidő eredményes elteltével kapcsolatban a bíróságot nem terheli értesítési kötelezettség, de a pártfogó felügyelő a próbaidő meghosszabbításáról a BNYH-t értesíti. Fennáll az értesítési kötelezettség kényszergyógykezelés megszüntetése esetén is, ha a beteg további gyógykezelésére van szükség. Ilyenkor ugyanis az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) a beteg elbocsátása előtt értesíti a lakóhelye szerint illetékes idegbeteg-gondozó intézetet és szükség esetén a beteget az idegbeteg-gondozó intézetbe szállíttatja.153 A kényszergyógykezelés befejezéséről az IMEI értesíti a BNYH-t. Az elkobzásnál az elkobzott bűnjelek értékesítése során az e célból átvett bűnjelekről szóló átvételi elismervény, felvételi jegy kiállítása jelzi az elkobzás megtörténtét. A pártfogó felügyelet megszűnésének a Bv. tvr. 102. §-a szerinti eseteiben a pártfogó felügyelő értesíti a pártfogoltat, a rendőrséget, valamint azt a személyt vagy szervet, akit korábban a pártfogó felügyelet elrendeléséről vagy foganatosításáról értesített. A pártfogó felügyelő tájékoztatja a bíróságot, ha a fiatalkorú pártfogó felügyelete letelt és az alatt a pártfogolt kifogástalan magatartást tanúsított vagy egyéb okból megszűnt a pártfogó felügyelet. Ideiglenes elbocsátás esetén a javítóintézetet értesítik. Elkobzás és más vagyoni jellegű joghátrány végrehajtása esetén az értesítési kötelezettségre a vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezések az irányadók. Az előzetesen letartóztatott szabadlábra helyezéséről a bv. intézet értesíti az ügyészt, illetve az elsőfokú bíróságot. Az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetése esetén az IMEI értesíti a bíróságot.

9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 83. § 36/2003. (X. 3.) IM rendelet 14. § (3) bekezdés

152 153


Általános rész

Az elmeállapot megfigyelésének befejezésekor az IMEI főigazgató főorvosa az intézeti véleményt megküldi a megfigyelést elrendelő bíróságnak.154 A büntetés-végrehajtási szervek rendszere világszerte eltérő, differenciált, különféle irányokban széttagolt. Magyarországon számos, egymásnak mellérendelt szervezet végez büntetés-végrehajtási tevékenységet, ami eddig igazságügyi igazgatási tevékenység volt, jól elhatárolhatóan az igazságszolgáltatási és más tevékenységektől. Azáltal, hogy a Belügyminisztérium kormányzati irányítása alá került, a jellege nem szűnt meg, viszont nagyobb hangsúly került a rendészeti vonatkozásokra. A büntetések és intézkedések eltérő jellegűek és végrehajtásuk is ennél fogva különböző szervek feladata. Az elítélt számára sem közömbös annak ismerete, hogy melyik szerv vehet részt a végrehajtásban. Ezért a Bv. tvr. mind általánosságban, mind az egyes büntetések és intézkedések végrehajtásának szabályozásánál megjelöli a végrehajtó szerveket. A büntetés-végrehajtás szervezetét és rendszerét a büntetési rendszerhez kell igazítani, amely viszont elválaszthatatlan része a büntetőjognak, az egész jogrendszernek. Szükséges a figyelmet felhívni arra, hogy a büntetési rendszer nem kizárólag szabadságvesztésből áll. A bíróság ítélkező tevékenysége – amelyhez a bírói függetlenség tapad – a jogerős határozat közlésével, az erről szóló értesítő kiállításával, a végrehajtásra adott utasítással lezárul.155 Arra nézve, hogy a bíróság által kiállított értesítés, utasítás eljut-e és a jogszabály által előírt időben a büntetés-végrehajtási intézethez, garancia az ügyészi törvényességi felügyelet is. Magyarországon jelenleg a pénzbüntetést, az elkobzást és a vagyonelkobzást a bíróságok hajtják végre gazdasági hivatalaik és a polgári ügyekben eljáró végrehajtók útján. E feladat nem igazságszolgáltatás, hanem büntetés-végrehajtás, ami igazságügyi igazgatás. Elvi jelentőséggel mutatott rá Magyarországon az Alkotmánybíróság 53/1991. (X. 31.) AB számú határozata indokolásának II. 2. pontjában arra, hogy a bíróságok büntetés-végrehajtással kapcsolatos tevékenysége igazgatási, nem bírói tevékenység. „Az igazságügyi igazgatás a közigazgatás olyan, viszonylag önálló szakterülete, amelybe nemcsak a bíróságokkal kapcsolatos igazgatási feladatok ellátása tartozik bele, hanem a bírósági határozatok intézményes végrehajtásáról szóló gondoskodás” – tartalmazza az Alkotmánybíróság határozata. A pártfogó felügyeletet és a közérdekű munkát a pártfogó felügyelői szolgálat hajtja végre [jelenleg a KIM kormányzati irányítása alatt áll, a pártfogó felügyelők a megyei (fővárosi) kormányhivatalban vannak]. A büntetés-végrehajtási szervezet hajtja végre az előzetes letartóztatást, a szabadságvesztést, az elzárást; az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben történik az előzetesen letartóztatottak elmeállapotának megfigyelése, az ideiglenes kényszergyógykezelés és a kényszergyógykezelés végrehajtása. A rendőrség feladata a rendőrségi fogdában az őrizet és maximum 60 napig az előzetes letartóztatás, az úgynevezett jogfosztással, jogkorlátozással járó büntetések és mellékbüntetések végrehajtása, közreműködés a pártfogó felügyelet végrehajtásában. A bíróság által kijelölt munkáltató (önkormányzati szerv, állami intézmény, gazdálkodó szerv) és a pártfogó felügyelői szolgálat hajtja végre a közérdekű munkát. A kijelölt büntetés-végrehajtási intézet foganatosítja a katona fogházban végrehajtandó szabadságvesztését, a katona előzetes letartóztatását; az illetékes miniszter, a megfelelő személyügyi hatáskörrel rendelkező parancsnok feladata a katonai mellékbüntetések végrehajtása; az állományilletékes parancsnok által megbízott pártfogó hatáskörébe tartozik a katonák pártfogó felügyelete. A javító-nevelő intézet hajtja végre a javítóintézeti nevelést. Az Országos Rendőr-főkapitányság irányítása alá került idegenrendészeti hatóság hajtja végre az idegenrendészeti őrizetet az ún. őrzött szálláson, a kijelölt tartózkodási helyen tartás foganatosításában is közreműködik. E tartózkodási helyek a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) irányítása alatt állnak. Az elkobzás foganatosításában meghatározó szerepe van a Törvényszéki Gazdasági Hivatal (TGH) mellett a rendőrségnek, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak (továbbiakban: NAV).

36/2003. (X. 3.) IM rendelet 18. § (2) bekezdés Legfelsőbb Bíróság B. törv. III. 1440/1992. számú törvényességi határozatának indokolása.

154 155


Általános rész

A büntetés-végrehajtási jognak tehát feladata minden büntetésre és intézkedésre nézve meghatározni és szabályozni azokat a cselekvéseket, amelyek biztosítják, hogy a büntetés és intézkedés végrehajtása a megfelelő időben és módon megkezdődjék, megfelelő rendben történjék és a törvényes módon és időben befejeződjék. A büntetés-végrehajtási szervezet kormányzati irányítását a büntetés-végrehajtásért felelős miniszter – jelenleg Magyarországon a belügyminiszter – látja el, központi vezető szerve, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága útján. A büntetések és az intézkedések végrehajtása felett az ügyészség – külön törvényben meghatározottak szerint – törvényességi felügyeletet gyakorol. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, a büntetés-végrehajtási intézetek (továbbiakban: bv. intézetek) és intézmények, továbbá a fogvatartottak kötelező foglalkoztatására létrehozott gazdasági társaságok és költségvetési szervek jogi személyek (1995. évi CVII. törvény 1–2. §). Az egyes bv. intézetek a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka intézkedései és parancsai szerint látják el feladataikat. Vannak országos jellegű, megyei, valamint speciális bv. intézetek, továbbá egészségügyi intézmények. Az országos jellegű bv. intézetekben (pl. a pálhalmai, sopronkőhidai, szombathelyi, tiszalöki stb.) történik a fegyház-, börtön- és fogházfokozatú szabadságvesztés-büntetések végrehajtása; a megyei bv. intézetekben (Komárom-Esztergom megyét kivéve minden megyében van, vagy az ott működő országos jellegű bv. intézet látja el ezt a feladatot is) az előzetes letartóztatás és a rövidebb tartamú szabadságvesztés végrehajtása; a speciális bv. intézetekben a fiatalkorúak, valamint a nők szabadságvesztésének végrehajtása történik. A büntetés-végrehajtási szervezethez tartozó egészségügyi intézmények: Bv. Központi Kórház és az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet.

4.3. 3. A büntetés-végrehajtási jog fogalma, forrásai A büntetés-végrehajtási jog feladatának meghatározása elénk tárja magának a büntetés-végrehajtási jognak a tárgyát is; ami a büntetések, büntetőjogi intézkedések, a vagyoni jellegű hátrányok, a bűnügyi és büntetésvégrehajtási nyilvántartási határidőre vonatkozó rendelkezések, továbbá az elmeállapot megfigyelésének, valamennyi őrizetnek, az előzetes letartóztatásnak, kijelölt helyen tartózkodásnak, az ideiglenes kényszergyógykezelésnek a végrehajtása, az utógondozás, a büntetés-végrehajtás garanciarendszere (ügyészi törvényességi felügyelet, bírósági eljárás büntetés-végrehajtási ügyekben, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ajánlásai, a nemzetközi, a társadalmi ellenőrzés). A büntetés-végrehajtási jog szabályozása tükrözi a végrehajtás hatálya alatt álló személy és a végrehajtást végző szerv kapcsolatának jogi tartalmát, a végrehajtással érintett személy jogi helyzetét, a törvényességi garanciákat. A büntető anyagi jogtól abban különbözik, hogy nem jelöl meg büntetéseket, intézkedéseket, hanem a végrehajtás szabályozásával kívánja előmozdítani a büntetés és intézkedés céljának a megvalósítását. Nem a bűnözés, a bűnelkövetés a tárgya, hanem a büntetés és intézkedés végrehajtásának folyamatában az elítélt és a végrehajtási szerv közötti jogviszony, külön figyelemmel mindegyikük jogi helyzetére. A büntetőeljárási jog és a büntetés-végrehajtási jog között a következő különbségek tehetők. • A büntetőeljárási jog a büntetések kiszabásának, az intézkedések és kényszerintézkedések elrendelésének módját és feltételeit, a büntetés-végrehajtási jog viszont csak a végrehajtásának módját szabályozza. • A büntetés-végrehajtási jog a büntetőeljárási jogokon felül más jogokat is biztosít. • A büntetőeljárásban a nyomozó szervek (rendőrség, NAV), ügyészség, bíróság lehetnek eljáró hatóságok, míg a büntetés-végrehajtási jog más állami szervre, továbbá gazdálkodó szervekre, társadalmi szervekre is bíz végrehajtási feladatot. A büntetőeljárási törvény az ítélet jogerőre emelkedéséig tartó időszakot, a büntetés-végrehajtási jog pedig ettől kezdődően egészen az utógondozás feladatáig, a bűnügyi nyilvántartásból való törlésig bezárólag tartó időszakot szabályozza elsősorban. A visszanyúló, kapcsolódó feladat az eljárási kényszerintézkedések végrehajtásának szabályozása. A büntetés-végrehajtási jog a közigazgatási jogtól abban különbözik, hogy nem általában az állami és önkormányzati szervekre, hanem kizárólag csak a büntetőhatározat végrehajtásával megbízott állami szervekre nézve tartalmaz rendelkezéseket. Ez alól bizonyos mértékben kivételt képeznek az utógondozásban a közérdekű munka, a jóvátételi munka végrehajtásában közreműködők.


Általános rész

A polgári jogtól eltérő legszembetűnőbb különbség, hogy a büntetés-végrehajtási jogban nem az egyenjogúság és mellérendeltség, hanem éppen az ellenkezője a domináns. Ugyanakkor a büntetőhatározat hatálya alatt álló személy nem is alárendeltje a végrehajtó szerv képviselőjének polgári jogi vagy munkajogi értelemben véve, viszonyukat a végrehajtási feladat határozza meg. A büntetés-végrehajtási alárendeltség tartalma az, hogy az elítélt köteles teljesíteni a büntetés-végrehajtási szerv vagy a képviselője által kiadott jogszerű utasítást. A munkajogtól alapvető különbözőség abban van, hogy a büntetés-végrehajtási jogban a munka nem szerződéses kötelezettség, hanem a büntetés-végrehajtási jogviszony egyik lényeges eleme a büntetési cél megvalósítása érdekében. Az eddig kifejtetteket összefoglalva megállapítható tehát, hogy a büntetés-végrehajtási jog a végrehajtásban résztvevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teszi teljessé a büntető felelősségre vonás feladatát. Az elítéléssel – vagyis az állampolgári jogok bírósági ítélet szerinti törvényes korlátozásával – az állampolgár jogi helyzetében beálló változás nem abszolút, az elítélt nem válik teljesen jogfosztott személlyé, nem a büntetésvégrehajtás tárgya, hanem olyan alanya, akit a büntetés, intézkedés végrehajtása során jogok illetnek meg és kötelességek terhelnek. Az elítéltek vagy a büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogainak biztosításával és a hatékonysághoz szükséges mértékű differenciált kötelességek teljesítésének következetes megkövetelésével lehet tökéletes összhang a büntetés-végrehajtási rendszer tartalmi jellegzetességeit tükröző, az elítéltek, illetve a büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogi helyzetére vonatkozó rendelkezések, valamint a büntetés, a büntetőeljárási célok között. A büntetés-végrehajtó vagy a büntetés-végrehajtásban közreműködő szervek a bűnelkövetőkkel, az elítéltekkel, valamint más felelősségre vonás hatálya alatt álló személyekkel kerülnek kapcsolatba, mégpedig jogszabályokban szabályozott kapcsolatba, azaz jogviszonyba, amit büntetés-végrehajtási jogviszonynak nevezünk. A büntetés-végrehajtási jog a végrehajtásban részt vevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teszi teljessé a büntető felelősségre vonás folyamatát; megtartva szoros kapcsolatát a büntető anyagi és eljárási joggal – funkciójára, a szabályozott joganyag terjedelmére, valamint tárgyának és módszerének sajátosságaira figyelemmel – önálló jogágazatnak tekintendő.

Megjegyzés A büntetés-végrehajtás során kialakuló jogviszonyok jellegükből adódóan merőben eltérnek más jogviszonyoktól, amit a hatályos joganyag is kifejezésre juttat. Földvári József már több mint egy évtizeddel ezelőtt megállapította, hogy a büntetőjognak ezen fő része jelentőségében lényegesen növekszik és jogszabályanyaga is határozottan kezd elkülönülni mind az anyagi jog, mind az eljárási jog anyagától. Angyal Pál és Finkey Ferenc arra mutattak rá már a század elején, hogy a büntetésvégrehajtással kapcsolatos kérdések önálló szabályozást igényelnek. Irk Albert pedig magától értetődő természetességgel osztotta fel a büntetőjogot a gyakorlatban ma is követett három fő részre; anyagi, eljárási és végrehajtási jogra. A büntetés-végrehajtási jog nem szűkül le a „börtönügyre”, tartalmazza valamennyi büntetés, büntető intézkedés végrehajtásával kapcsolatos jogviszony szabályozását. Egyre több tudományos és jogirodalmi munkában – így Belovics Ervin, Gláser István, Gönczöl Katalin, Györgyi Kálmán, Horváth Tibor, Kabódi Csaba, Kerezsi Klára, Korinek László, Kőhalmi László, Kövér Ágnes, Lajtár István, Lőrincz József, Mezei Barna, Nagy Ferenc, Nagy Zoltán, Pusztai László, Tari Ferenc stb. – is alátámasztották ezt. A büntetés-végrehajtási jog feladatának, tárgyának, a többi jogágtól való különbözőségének ismeretében a következők szerint határozhatjuk meg a magyar büntetés-végrehajtási jog fogalmát: a magyar büntetésvégrehajtási jog a büntetések és mellékbüntetések, a büntetőjogi intézkedések, a büntetőeljárási törvényben felsorolt szabadságkorlátozó kényszerintézkedések, továbbá más törvények által szabályozott kapcsolódó járulékos feladatok végrehajtását, annak előkészítését és megkezdését; a végrehajtásban közreműködő szervek és személyek feladatait; a végrehajtás hatálya alatt álló személy jogi helyzetét (jogait és kötelességeit), ezek érvényesítésének módját (büntetés-végrehajtási eljárás); a felelősségre vont személy társadalomba való visszavezetését szabályozza a jogállami biztosítékrendszerrel (ügyészi törvényességi felügyelet, bv. bírói eljárás, nemzetközi ajánlásai, a társadalmi ellenőrzés) teljes összhangban. A büntetés-végrehajtási jog forrásait – amelyekből a joganyagot merítjük és megismerjük – nem egyetlen jogágazat területén találjuk meg, hanem megoszlik a különböző jogágazatok – a büntetőjog, a büntetőeljárási jog, a közigazgatási jog, a munkajog, a társadalombiztosítási jog, polgári jog, a nemzetközi közjog és elsősorban a büntetés-végrehajtási jog – igen terjedelmes területén. Ez arra vezethető vissza, hogy a büntetés-végrehajtási jog sajátos jogviszonyt jelent, amely mellett tovább élnek az egyébként minden állampolgárt megillető jogok az adott büntetés, intézkedés tartalmát jelentő jogkorlátozás mellett. 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

A büntetés-végrehajtási jog forrásai közül kiemelhetők fontosságuknál fogva a következők: az Alaptörvény, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény, a 2012. évi CCXXIII. törvény 37–88. §-ai; a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.); a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM számú rendelet; a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet; a szabadságvesztés kezdő és utolsó napjának megállapításáról szóló 17/1997. (V. 9.) IM számú rendelet; a fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III. 6.) IM számú rendelet; az elítélt személyek átszállításáról szóló európai egyezmény végrehajtásáról szóló 9/1995. (III. 8.) IM számú rendelet; a fogvatartottakkal kapcsolatos kártérítési eljárás szabályairól szóló 13/1996. (XII. 23.) IM számú rendelet; a 4/1997. (II. 12.) IM számú rendelet a büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak birtokában lévő külföldi fizetőeszközzel kapcsolatos eljárásról; a 11/1996. (X. 15.) IM számú rendelet a büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak fegyelmi felelősségéről; a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény; a szabálysértésekről szóló 2012. évi II. törvény és a végrehajtásával kapcsolatos rendelkezésekről, valamint ahhoz kapcsolódó egyes rendeletek módosításáról szóló 22/2012. (IV. 13.) BM számú rendelet; a szabálysértési elzárás végrehajtásának részletes szabályairól szóló 17/2012. (IV. 15.) BM számú rendelet; a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásáról, valamint az Igazságügyi és Elmegyógyító Intézet feladatairól, működéséről szóló 36/2003. (X. 3.) IM számú rendelet; az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény; az egyes elkobzott dolgok közérdekű felhasználásáról szóló 2000. évi XIII. törvény; a 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet a lefoglalás és a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének, nyilvántartásának, előzetes értékesítésének és megsemmisítésének szabályairól, valamint az elkobzás végrehajtásáról; az 1991. évi LXIV. törvény a gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt egyezmény kihirdetéséről, a 19/1995. (II. 13.) BM számú rendelet a rendőrségi fogdák rendjéről; a házi őrizetvégrehajtásáról szóló 6/2003. (IV. 4.) IM–BM számú együttes rendelet. Fontos végrehajtási alapelvek vezethetők le az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából, különösképpen a 3., 5., 6., 9. cikkekből; a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából, különösképpen a 7., 9., 10. cikkekből, amelyet az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet hirdetett ki. Nagy jelentőségű továbbá a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni nemzetközi egyezmény, amelyet az 1988. évi 3. törvényerejű rendelet hirdetett ki; az 1994. évi XX. törvény a Strasbourgban, 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény kihirdetéséről és az ennek végrehajtásáról szóló 9/1995. (III. 8.) IM számú rendelet; a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény; a gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény; a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányához kapcsolódó, a szintén az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által New Yorkban, 1966. december 16-án elfogadott Fakultatív Jegyzőkönyv; és az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán 1966. december 16-án elfogadott polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. számú törvényerejű rendelet; az 1995. évi III. törvény a Strasbourgban, 1987. november 26-án kelt, a kínzás és embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezmény kihirdetéséről; az 1995. évi II. törvény a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve kihirdetéséről; az 1994. évi XVIII. törvény Párizsban, 1957. december 13-án kelt Európai Kiadatási Egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek kihirdetéséről; az 1994. évi XIX. törvény a Strasbourgban, 1959. április 20-án kelt, a kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló európai egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetéséről; az 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyvek kihirdetéséről; az 1994. évi LXXXVI. törvény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény 9. jegyzőkönyvének kihirdetéséről. A büntetés-végrehajtási jogalkalmazás számára iránymutatásul szolgálnak az Alkotmánybíróság határozatai. Például: a 23/1990. (X. 31.); az 53/1991. (X. 31.); az 5/1992. (I. 30.); az 51/1992. (X. 22.); a 38/1993. (VI. 11.); a 36/1994. (VI. 24.); a 20/1997. (III. 29.) és a 63/1997. (XII. 12.) AB számú határozatok. Hasznos szerepet tölt be a jogforrások helyes és egységes alkalmazásában a Kúria (korábban a Legfelsőbb Bíróság) jogegységi határozataival (BJE), véleményeivel (BKv.), egyedi határozataival (BH). A Legfőbb Ügyészség büntetés-végrehajtási jogi kérdésekben kifejtett állásfoglalásai, iránymutatásai, valamint az ügyészek számára adott utasításai meghatározók a gyakorlatra nézve. Komoly szerepet töltenek be az igazságügyért felelős miniszter és a belügyminiszter végrehajtásban közreműködő szerveknek szóló utasításai is.


Általános rész

A végrehajtási tevékenységet kifejtők munkájának jelentős irányítási eszközei a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának intézkedései. Nem jogforrások, de úgy a jogalkotó, mint a jogalkalmazó számára szintén iránymutatásul szolgálnak a nemzetközi dokumentumok, ajánlások. A jogállamiság és a fogvatartottak jogi helyzetének tisztázására irányuló törekvések erősödével egyre több nem büntetés-végrehajtással kapcsolatos jogszabály tartalmaz alapvetően fontos büntetés-végrehajtási jogi rendelkezést is. Ennek bemutatására példaként szolgálnak a következők is: A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 8. § d) pontja szerint „[Szünetel a biztosítás:] az előzetes letartóztatás, szabadságvesztés tartama alatt, kivéve, ha a letartóztatottat az ellene emelt vád alól jogerősen felmentették, vagy a büntetőeljárást megszüntették, továbbá, ha az elítéltet utóbb a bíróság jogerősen felmentette”; a 15. § (2) bekezdése szerint: „[Baleseti egészségügyi munkáltatásra jogosult, aki] c) őrizetbe vett, előzetesen letartóztatott, elzárásra utalt, szabadságvesztés-büntetést töltő személy (a továbbiakban: fogvatartott), e) közérdekű munkát végez”; a 16. § (1) bekezdés rámutat: „[Egészségügyi szolgáltatásra jogosult az, aki] n) fogva tartott”; a 28. § (1) bekezdés c) pont értelmében: „[A 27. §-ban meghatározott járulékalap alsó határát arányosan csökkenteni kell azon időszak figyelembevételével, amely alatt a társas vállalkozó] c) fogva tartott”; a 29. § (4) bekezdés c) pontja alapján „[Az egyéni vállalkozó a járulékfizetési alsó határ után nem köteles nyugdíjjárulékot és egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékot fizetni arra az időtartamra, amely alatt] c) fogva tartott”; A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 47. § (2) bekezdése szerint „[Nem jár táppénz] d) az előzetes letartóztatás és a szabadságvesztés tartamára. A büntetés-végrehajtási jog egyes területeit – ha nem is kifejezetten, de mégis – érintő további jogszabályok : a 2003. évi XLVIII. törvénnyel módosított 1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról; a 3/1995. (III. 1.), BM számú rendelet a Rendőrség szolgálati szabályzatáról; 2012. évi I. törvény a munka törvénykönyvéről; 1993. évi XCIII. törvény a munkavédelemről; a 4/1998. (II. 25.) IM számú rendelet a büntetés-végrehajtási szervezet munkaügyi ellenőrzéséről; az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről.


Általános rész

A jogforrások között felsorolt jellemző példák csak arra hivatottak, hogy a teljesség igénye nélkül pillanatfelvételt adjanak, milyen széles területről merít – és mennyire megalapozottan – a büntetés-végrehajtási jog.

4.4. 4. Az elítéltek és más büntetés-végrehajtási jogviszonyban állók jogi helyzetében beálló változás fő jellemzői hazánkban A büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogi helyzetében beálló változás mutatja az adott büntetés, büntetőjogi intézkedés, büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedés tartalmát. A büntetési rendszer tartalmi jellegzetességét tükrözik az elítéltek és más büntető felelősségre vonás hatálya alatt állók jogi helyzetére vonatkozó rendelkezések. A büntetés-végrehajtási jog elméletének és gyakorlatának központi kérdése a szabadságvesztésre ítélt jogi helyzete. Ehhez viszonyítva tudjuk értékelni a többi büntetéssel és intézkedéssel sújtottak jogi helyzetét is. Az elítéltek jogi helyzete kifejezi az egész büntetés-végrehajtási rendszer lényegét és egyben szintjelzője a jogállamiságnak is. Vitathatatlan, hogy az utóbbiról csak akkor beszélhetünk, ha teljes; minden hatóságra, szervre, állampolgárra, a társadalom minden egyes tagjára kiterjed, így a „megbélyegzettekre”, az elítéltekre is. Az elítélt a büntetés-végrehajtási szervekkel büntetés-végrehajtási jogviszonyba kerül, ami jogok és kötelezettségek hordozását egyaránt jelenti. Hiszen a büntetés végrehajtására, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, így az csak a jog révén létezik. Az ember szabadságjogait az állam csak annyiban korlátozhatja és szabályozhatja, de annyiban köteles is korlátozni és szabályozni, amennyiben azt a közjó, vagyis a társadalom egysége, békessége és fejlődésének érdeke megköveteli. Az állampolgári jogokat csak annyiban szabad korlátozni büntetés végrehajtása céljából is, amilyen mértékben ezt törvény rendelkezése megengedi, és amilyen mértékben ez elkerülhetetlen. Az emberi és állampolgári jogok közül – a nemzetközi elvárásokra (egyezmények és ajánlások) is figyelemmel – az ország biztonságát fenyegető rendkívüli helyzet esetén sem lehet eltérni a következő jogoktól: az élethez való jog; az emberi méltósághoz való jog; a kínzás, a megalázó, embertelen bánásmód és az érintett beleegyezése nélkül végzett orvosi kísérletek tilalma; a „mindenki csak azért a cselekményért felel, amelyet a törvény büntetni rendel”, és a „mindenki csak olyan büntetéssel sújtható, amelyet a törvény meghatároz” szabálya; az ártatlanság vélelme; a védelemhez való jog; az azonos cselekményért való többszöri elítélés tilalma; az igazságtalan elítélés (fogva tartás) miatti kártérítéshez való jog; a jogképesség; a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága; az állampolgárságtól megfosztás tilalma. A büntetés hatékonyságának feltétele, hogy sikerül-e a büntetéssel összefüggő negatív hatásokat – pl. az elítélt személyiségének károsodását – kizárni vagy legalább a lehető legkisebb mértékűre korlátozni. A fogvatartott jogainak elismerése; sine qua non előfeltétele, mintegy kiinduló pontja minden olyan akciónak, amely megkísérli a reszocializálásának elérését. Az elítéltek jogainak biztosításával – ami nem jelent liberalizálást, engedékenységet, hanem éppen a társadalomba visszavezetés céljának elérését segíti elő – a hatékonysághoz szükséges mértékű differenciált kötelességek teljesítésének következetes megkövetelésével lehet tökéletes összhang a büntetés-végrehajtási rendszer tartalmi jellegzetességeit tükröző, az elítéltek jogi helyzetére vonatkozó rendelkezések, valamint a büntetési célok között. A fogvatartottak jogi helyzetével kapcsolatban az európai országokban nincs kizárólagos elméleti irányzat. A jogvédelemre is különféle modellek és megoldások alakultak ki. Az állampolgári jogi helyzetet az alkotmány mellett a különféle jogágak (közigazgatási jog, polgári jog, családi jog, munkajog, társadalombiztosítási jog stb.) határozzák meg. Ezek a jogágak lényegében szabályozzák az állampolgár szükségleteit, érdekeit biztosító jogokat, az állam kötelezettségeit az állampolgárral szemben, az állam jogait, az állampolgár kötelezettségeit az állammal szemben, az állampolgár és az állam, illetve a társadalmi szervek közötti viszonyokat, az állampolgár és az állampolgár közötti kapcsolatokat. Általános értelemben az állampolgár és az állam, továbbá az állami, társadalmi szervek közötti, valamint az állampolgárok egymás közötti viszonyában a jogok és kötelezettségek meghatározását, tartalmát jelenti a jogi helyzet. Bármely büntetést kiszabó ítélethez fűződhet polgári jogi következmény. Ez azt jelenti, hogy az elítélt a cselekményével okozott kárt mindig köteles megtéríteni, s a bíróság ítéletének ez a rendelkezése a kiszabott büntetés nemére tekintet nélkül – és a büntetés végrehajtásától függetlenül – kötelező. Az elítéléshez általános és speciális büntetőjogi következmények is fűződnek. Ezek ugyan nem kifejezetten végrehajtási jellegűek, de újabb elítélés esetén magának az elítélésnek a ténye – a büntetés végrehajtása nélkül is – kihatással lehet a


Általános rész

büntetés-végrehajtási fokozatra, a feltételes szabadság lehetőségére, a visszaeső minősítés megállapítására, az újabb bűncselekmény miatt kiszabandó büntetés nemére és mértékére is. Nem közömbös, hogy a jogerős elítélés akadálya lehet a fontos és bizalmas munkakör betöltésének. Nem becsülhetők le a jogerős elítéléshez fűződő munkajogi következmények, hátrányok sem. A jogerős elítélés adott esetben törvényes alapot ad a munkáltatónak arra, hogy megszüntesse a munkaviszonyt. Kötelező jellegű előírás például, hogy a közügyektől eltiltott dolgozónak az eltiltás alá eső munkaviszonya azonnali hatállyal megszűnik. A jogerős elítélésnek mindezek a következményei csak részben végrehajtási jellegűek, de mindenesetre mutatják az állampolgár jogi helyzetében a jogerős elítélés által okozott változást. Az általános állampolgári jogi helyzetben bekövetkező változás mértéke a büntetés-végrehajtási jogi helyzet tartalma. A jogerősen elítélt jogi helyzetére jellemzően kiemelhető, hogy magának az elítélésnek a ténye mégsem okoz olyan változást az elítélt, az állampolgár általános jogi helyzetében, mint a végrehajtás ténye, amikor valakit ténylegesen bezárnak, vagy ténylegesen fogva tartanak, amikor elveszik a jogosítványát, kitiltják, kiutasítják, eltiltják bizonyos jogai gyakorlásától stb. A jogerősen elítélt jogi helyzetére általában jellemző az is, hogy egyes jogok és kötelezettségek már a végrehajtás előtt, illetőleg a végrehajtás után is léteznek és hatályosulnak. Ilyen jog például a panaszjog, és ilyen kötelezettség a kártérítés. Jogállamban a büntető felelősségre vonás hatálya alatt álló személyt megilletően is tiszteletben kell tartani az emberi méltóságot és mindazon jogokat, amelyeket a törvény, illetve büntetőítélet nem korlátoz. Nem tehető hátrányos megkülönböztetés a büntető felelősségre vonás hatálya alá került személyek között nemzetiségi és etnikai hovatartozásuk, vallási vagy politikai meggyőződésük, származásuk, nemük, társadalmi, illetve vagyoni helyzetük szerint. Megmaradnak a polgári jogok (jogképesség, cselekvőképesség, eljárási képesség, vagyonnal kapcsolatos döntési jogosultság), továbbá mindazok a jogok, amelyek minden állampolgárt megilletnek. Terheli azonban – mint minden állampolgárt – az elítéltet vagy büntető felelősségre vonás hatálya alatt álló személyt is a tartás vagy az adósság megfizetésének kötelezettsége. A Bv. tvr. 2. §-a az elítélt megjelölést gyűjtőfogalomként használja. Elítélten nemcsak azt kell érteni, akivel szemben a bíróság jogerősen büntetést szabott ki, hanem azt is, akivel szemben intézkedést alkalmazott. 156 A Bv. tvr. 2. § (2) bekezdése az elítélt garanciális szempontból fontos jogait foglalja össze. A büntetőeljáráshoz hasonlóan a büntetés végrehajtása alatt mindenki használhatja az anyanyelvét. A hivatalos ügyintézéssel függ össze a büntetés-végrehajtásnál a tolmácsolás igénye, ennél fogva annak költségeit a büntetés-végrehajtási (továbbiakban: bv.) intézet viseli. Amennyiben a tolmácsolásra a külföldi fogvatartott magánjellegű ügyei miatt van szükség, abban az esetben ennek díját neki kell megfizetnie. Abban az esetben is, ha idegen nyelven nem beszélő magyar állampolgár akar nem magyar nyelven külföldi nemzetközi szervezetekhez fordulni, a fordítás költségeit neki kell megfizetnie. A konzulok tevékenységét szabályozó Bécsi Egyezmény meghatározza, hogy a konzuli feladatokat ellátó diplomata mikor és milyen feltételekkel léphet érintkezésbe a vele azonos állampolgárságú fogvatartottal. Ennek egyik lényeges eleme, hogy mindig a külföldi fogvatartottnak kell kérnie a találkozás lehetőségét. Ha a fogvatartott ezt nem kéri, a konzulnak nincs lehetősége közvetlen érintkezésre. Ha a külföldi kéri a találkozást, akkor az adott ország képviselője a rá irányadó szabályok megtartásával a külföldit fogva tartó bv. intézet parancsnokának az engedélyével találkozhat az ezt kérelmezővel, lényegében az ügyvédekkel hasonló körülmények között. A külföldi fogvatartott kérhet anyanyelvén írt sajtóterméket, arra elő is fizethet, feltéve hogy az adott sajtótermék nem ütközik valamilyen hazai tilalomba. A Bv. tvr. 2. § (2) bekezdés c) pontja szerint az elítéltnek joga van „a személyhez fűződő jogainak, így különösen a jó hírnevének, magántitkának, a személyes adatainak a védelmére, magánlakásának sérthetetlenségére”. A személyes adat fogalmát a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 2. §-a a következőképpen határozta meg: „bármely meghatározott (azonosított vagy azonosítható) természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, az adatokból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. A személyes adat az adatkezelés során mindaddig megőrzi a minőségét, amíg kapcsolata az érintettel helyreállítható”. Különleges adatok a faji eredetre, a nemzeti és etnikai hovatartozásra, politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, az érdekBv. tvr. 126. § (3) bekezdés

156


Általános rész

képviseleti szervezeti tagságra, továbbá az egészségi állapotra, a kóros szenvedélyre, a szexuális életre, valamint a bűnügyi, a büntetett előéletre vonatkozó személyes adatok. Az általános szabály nem akadályozza azonban a személyhez fűződő jogoknak a büntetés céljával összhangban álló korlátozását. Például az elítélt levelezésének törvényes módon történő ellenőrzése sem sérti a magántitok védelmét. A személyes adatok kezelését (bármely ezzel foglalkozó) törvény rendelheti el, míg a különleges adat kezelését az 1992. évi LXIII. törvény akkor teszi lehetővé, ha ez a bűnmegelőzés vagy bűnüldözés érdekében szükséges. Ha a büntetés-végrehajtás bármely adatkezelője az elítélt adatainak védelmében jogszabályt sért, büntető és polgári jogi felelősséggel tartozik. A magántitok és a levéltitok megsértését is büntetni rendeli a Btk. erre szóló magánindítvány esetében.157 A magánlakás sérthetetlenségének joga az elítélt tulajdonában lévő vagy általa bérelt lakásának minősülő ingatlanra terjed ki és a tényleges személyes birtoklás, illetőleg használat szünetelése idejére tartja fenn a jogi oltalmat. E tekintetben az elhelyezésre szolgáló zárka vagy lakóhelyisége nem minősül magánlakásnak abban az esetben sem, ha azt az elítélt egyedül használja, oda egyedül van elhelyezve. A Bv. tvr. 2. § (3) bekezdése szerint: „Az elítéltek tekintetében az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.” Tehát tiltja a hátrányos megkülönböztetést az elítéltek között nemzetiségi, etnikai hovatartozásuk, társadalmi származásuk, nemük, illetőleg vagyoni helyzetük szerint. Az Alaptörvény is az etnikai különbségtételt tiltja, egyben az etnikai és nemzeti kisebbségeknek jogként biztosítja saját kultúrájuk ápolását, az anyanyelvük használatát, a saját nyelven való névhasználati jogát, az anyanyelvi oktatáshoz való jogot. A Bv. tvr. 2. § (4) bekezdése szerint„Az elítéltet a büntetés és intézkedés végrehajtása során jogorvoslati jog illeti meg.” A jogorvoslati jog tágabb fogalom, mint a panasz jogintézménye, utóbbi annak – a fellebbezés mellett – csak egy, bár semmivel sem csekélyebb jelentőségű komponense. Panaszról akkor beszélhetünk, amikor az elítélt büntetés-végrehajtási helyzetével (fogvatartási körülmények, munkáltatás, büntetés félbeszakítása stb.) kapcsolatban sérelmez vagy kér valamit. A büntetés-végrehajtási panasz vagy kérelem írásban vagy szóban terjeszthető elő. Amennyiben elintézése nem tartozik parancsnoki jogkörbe, az intézet illetékes szakszolgálata intézi el. Ha az elítélt az intézkedést nem tartja kielégítőnek, panasszal fordulhat az intézet parancsnokához. A szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (V. 12.) IM számú rendelet (továbbiakban: Bv. Szabályzat) 6. § (1) bekezdése szerint „Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a fogvatartottnak a fogva tartással összefüggő ügyében – hivatalból vagy kérelemre – azon intézet kijelölt szervezeti egységének vezetője dönt, ahol a fogvatartott a büntetés vagy intézkedés végrehajtása céljából tartózkodik. A fogvatartott a fogva tartással összefüggő ügyében – a kérelem, bejelentés tárgyának megjelölése nélkül – személyes meghallgatást kérhet az intézet szervezeti egységének vezetőitől vagy a parancsnoktól, hozzájuk írásban közvetlenül is fordulhat.” Tehát a megjelölt tárgykörtől függően, amelyre a kérelem vagy panasz vonatkozik, hozhat döntést nemcsak a parancsnok, hanem más beosztást betöltő végrehajtási dolgozó is, vele szabadon is kapcsolat létesíthető, illetve személyes meghallgatás kérhető. A Bv. Szabályzat 6. § (2) bekezdése előírja, hogy „A fogvatartott az (1) bekezdés szerinti döntés (intézkedés, határozat) ellen vagy annak elmulasztása esetén panasszal fordulhat a parancsnokhoz. Ha a döntést a parancsnok vagy jogszabályban meghatározott esetekben a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság kijelölt szervezeti egységének a vezetője hozta, a panaszt az országos parancsnok bírálja el.” 158 Például átszállítás iránti kérelem az egyik intézetből a másikba, soron kívüli látogatás engedélyezése iránti kérelem, a Bv. tvr. 22. § (3) bekezdésében biztosítottak alapján a súlyos beteg hozzátartozójának meglátogatása iránti kérelem stb. „Ha a jogszabályban meghatározott esetekben a fogvatartott ügyében az országos parancsnok döntött, a panaszt a büntetés-végrehajtásért felelős miniszter bírálja el.”159 Ez egyben azt jelenti, hogy a fogvatartott olyan ügyében, amelyben nem az országos parancsnok döntött „első fokon”, kizárt a büntetés-végrehajtásért felelős miniszter másodfokú szerepe. Ez egyrészt a fogvatartottak panaszának intézésében az egyfokú jogorvoslat kimondását jelenti, másrészt annak a ténynek a megerősítését, hogy a büntetés-végrehajtásért felelős miniszter végrehajtó-rendelkező tevékenységet is végez a büntetés-végrehajtási jogalkalmazásban, nemcsak felügyeleti és kormányzati szerepet tölt be.

Btk. 183. § Bv. Szabályzat 6. § (3) bekezdés 159 Bv. Szabályzat 6. § (4) bekezdés 157 158


Általános rész

A panaszt a döntés közlésétől, illetve annak elmulasztásától számított 15 napon belül lehet előterjeszteni. Amennyiben a fogvatartott ennek megtételében akadályoztatva volt, az akadály megszűnésétől számítandó a 15 napos határidő.160 A kérelem és a panasz elintézési határideje 30 nap, ha azonban az ügy jellege szükségessé teszi; soron kívül kell elbírálni. A 30 napos határidő indokolt esetben 30 nappal meghosszabbítható. Az elbírálásról, illetve a határidő meghosszabbításáról a fogvatartottat minden esetben tájékoztatni kell. A parancsnok, az országos parancsnok, illetve a büntetés-végrehajtásért felelős miniszter döntése végrehajtható, ha jogszabály kivételt nem tesz. Az 1995. évi CVII. törvény 16. § (6) bekezdése értelmében „a kényszerítő eszköz alkalmazásának jogszerűségét a bv. szerv parancsnoka köteles megvizsgálni, majd álláspontjáról a kényszerítő eszköz alkalmazásától számított 8 napon belül értesíti azt, akivel szemben a kényszerítő eszközt alkalmazták.” Ebben az esetben a határidő a kényszerítő eszköz alkalmazását követő 8. nap vége. Ha ez a nap is eredménytelenül telik el, az érintett fogvatartott panasszal fordulhat az országos parancsnokhoz ügye tisztázása és a döntés meghozatala végett. A panaszt 15 napon belül kell elbírálni, de ez a határidő indokolt esetben egy alkalommal 30 nappal meghosszabbítható. A panasszal megtámadott ügyben hozott döntés végrehajtható, hacsak nincs lehetőség arra, hogy az érintett a büntetés-végrehajtási bíróhoz fellebbezzen vagy keresettel forduljon a bírósághoz. Az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 24. § (1) bekezdés a) pontja szerint az ügyész „meghallgathatja a fogvatartottakat, illetve megvizsgálhatja a büntetőügyben hozott határozatok végrehajtásával kapcsolatos panaszokat.” A Bv. Szabályzat 7. § a) pontja is biztosítja, hogy a fogvatartott az egyéb lehetőségein kívül és felül közvetlenül forduljon a büntetés-végrehajtási törvényességi felügyeleti és jogvédelmi ügyészhez, kérve az általa történő meghallgatását. A fogvatartottat megillető – és a büntetés-végrehajtási szerveknél, továbbá az ügyésznél is előterjeszthető – panaszjogról a szabadságvesztés-büntetést töltő elítélt esetében részleteiben a Bv. tvr. módosított 36. § (1) bekezdés g) pontja is rendelkezik. Ennek értelmében az elítélt jogosult a bv. intézetben és a büntetés-végrehajtástól független szervnél közérdekű bejelentés, panasz, kérelem és jognyilatkozat előterjesztésére. A panaszok egy része a bv. intézeten belül kerül előterjesztésre és rendezésre, azok a külső törvényességi kontroll szerepét betöltő ügyészhez el sem jutnak. Lehetőség van azonban arra is, hogy a fogvatartott panaszával közvetlenül forduljon az említett ügyészhez, vagy a bv. intézetben előterjesztett panaszának elbírálását sérelmezze nála. Az első esetben az ügyész a panaszt maga vizsgálja ki és teszi meg a szükséges intézkedést, illetőleg eljuttatja azt az elbírálására illetékeshez. A második esetben a panasz további elbírálásával kapcsolatos eljárás törvényességét ellenőrzi, mintegy további kontrollt gyakorolva. Amikor az ügyész a panaszt érdemben vizsgálja, jogorvoslati szerepet is ellát, amely azonban abban is különbözik a klasszikus értelemben vett processzuális jogorvoslattól, hogy nem tekinthető járulékosnak. Ha ugyanis a panaszban foglaltakkal kapcsolatban az ügyész jogszabálysértést állapít meg, akkor is köteles eljárni a törvényesség érdekében, ha az előterjesztő azt már nem kívánja. Az ügyészhez fordulás lehetősége természetesen nem érinti a panaszosnak azt a jogát, hogy emellett sérelmével a jogszabályban meghatározott más jogorvoslati fórumokhoz is forduljon. A Bv. Szabályzat a 7. § b)–c) pontjaiban lehetőséget ad arra, hogy a fogvatartott a fogva tartás alatt gyakorolható alapvető jogainak sérelme esetén az alapvető jogok biztosához, valamint személyes adatainak kezelésével, így a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő jogainak gyakorlásával összefüggő jogsérelem esetén a Nemzeti Adatvédelmi és Információs Hatósághoz közvetlenül is fordulhat. A fogvatartott kérelemmel, illetve panasszal fordulhat a külön jogszabályokban meghatározott nemzetközi szervezetekhez, például a Strasbourgban működő Emberi Jogok Európai Bíróságához. A fogvatartott jogorvoslati jogának érvényesülését az intézetnek biztosítania kell, a jogorvoslati jog érvényesítésével kapcsolatos iratokat a címzetthez haladéktalanul továbbítani szükséges. A panaszokat, kérelmeket, bejelentéseket és döntéseket az intézet köteles nyilvántartani. Ez a kötelezettség azt jelenti, hogy nem veszhet el beadvány és az sem fordulhat elő, hogy egy kérelemre ne szülessen döntés.

4.5. 5. A végrehajthatóság vizsgálata, kizáró okok, a végrehajtás elrendelése és félbeszakítása, a tartamszámítás 4.5.1. 5.1. A végrehajthatóság vizsgálata 160

Uo.


Általános rész

A büntetés és intézkedés csak a bíróság jogerős határozata alapján hajtható végre, kivéve a megrovást, amely a bírósági határozat jogerőre emelkedésének bevárása nélkül is végrehajtható. Vádemelés elhalasztása esetén az ügyész határozata alapján is végrehajtható a pártfogó felügyelet. A büntetések és az intézkedések végrehajtása, továbbá a rendbírság, valamint az ennek helyébe lépő elzárás és az államot illető bűnügyi költség behajtása végett a bíróság intézkedik, amelynek eljárásában az végrehajthatóvá válik. Az ügyész által kiszabott rendbírság, a megállapított bűnügyi költség, a vádemelés elhalasztása alkalmával elrendelt pártfogó felügyelet, valamint az ügyész által alkalmazott megrovás végrehajtása végett az ügyész intézkedik. Az elítélttel és más felelősségre vonás hatálya alatt álló személlyel szemben csak az ítéletben, hatóság határozatában, valamint a törvényben kifejezetten meghatározott joghátrányok alkalmazhatók. Az általános állampolgári jogi helyzetben bekövetkező változásnak a mértéke a büntetés-végrehajtási jogi helyzet tartalma. A jogerős ítélet, határozat és a végrehajtás megkezdése közötti időszakra jellemző, hogy az elítélt (terhelt) vagy felelősségre vonás hatálya alatt álló más személy és az állam jog által szabályozott viszonya eltér az általánostól. Ez abban nyilvánul meg, hogy az állam a végrehajtás érdekében speciális jogokat kap (elővezetés, körözés, intézkedés a büntetés végrehajtásának biztosítására, végrehajtási nyilvántartás vezetése stb.). Ugyanakkor az érintett állampolgárt speciális büntetés-végrehajtási jogi kötelezettségek terhelik (jelentkezési, tűrési kötelezettség stb.). Ezek a speciális jogok és kötelezettségek azonban nem öncélúak, az állam büntetőigényének és kötelezettségének érvényesülését biztosítják, sőt mindig a büntetés, mellékbüntetés, büntetőjogi intézkedés, büntető eljárásjogi kényszerintézkedés vagy más szankció célját szolgálják, azok végrehajtását segítik elő.

4.5.2. 5.2. A szankciók végrehajtását kizáró okokról A büntetés végrehajtását kizáró okokat a Btk. 66. §-a sorolja fel, valamint életfogytig tartó szabadságvesztés esetére a 69. §-a tartalmaz ilyen rendelkezést. A büntetés végrehajtását kizáró okok közül az elévülés esetei, az elévülési határidő számításának szabályai a Btk. 67–68. §-aiban találhatók meg. A 2012. évi CCXXIII. törvény 320. § (4) bekezdése értelmében 2013. július 1-jén hatályba lépő 58. § szerint a büntetés vagy intézkedés végrehajtását kizárja az elítélt halála, az elévülés, a kegyelem, a törvényben meghatározott ok. A szabadságvesztés végrehajthatósága 15 évi szabadságvesztés vagy ennél súlyosabb büntetés esetén 20 év; 10 évi vagy ezt meghaladó tartamú szabadságvesztés esetén 10 év, öt évet el nem érő szabadságvesztés esetén 5 év elteltével szűnik meg. Az elzárás, a közérdekű munka, a pénzbüntetés, a kitiltás és a sportrendezvények látogatásától eltiltás végrehajthatósága 5 év elteltével évül el. A foglalkozástól eltiltás, a járművezetéstől eltiltás, a kiutasítás és a közügyektől eltiltás végrehajthatósága ötévi vagy ezt meghaladó tartam esetén tíz év, öt évet el nem érő tartam esetén öt év elteltével évül el. A javítóintézeti nevelés 3 év elteltével évül el. Nem évül el: a. az emberiség elleni bűncselekmény (Btk. XIII. Fejezet) miatt kiszabott, b. a háborús bűncselekmény (Btk. XIV. Fejezet) miatt kiszabott, c. az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelkedett és a 1440/1945. (V. 1.) ME számú rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME számú rendelet 11. § és 13. §-aiban meghatározott egyéb háborús bűntettek miatt kiszabott 15 évig tartó vagy ennél súlyosabb, d. az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajthatósága. Az elévülés határideje a szankciót tartalmazó határozat jogerőre emelkedésének napjával, ha pedig a szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztik, a próbaidő leteltének a napjával kezdődik. Az elévülés határideje a szökés napjával újra elkezdődik, ha szabadságvesztés-büntetés vagy javítóintézeti nevelés végrehajtása alatt történik a szökés. 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános rész

E számításnál is a Bv. tvr. 5. §-a szerinti számítási elvek általános jellegű – tehát minden büntetés és intézkedés, s minden más büntetés-végrehajtási határidő kiszámításánál kötelező – alapul vételével kell eljárni. Így kiemelten a szabadságvesztés kezdő és utolsó napjának megállapításánál is, amelynek részletes szabályait a többször módosított 17/1997. (V. 9.) IM számú rendelet tartalmazza. Kizáró ok észlelése esetén a végrehajthatóság megszűnését kell megállapítani. A büntetés-végrehajtási jog szabályozási sajátossága, hogy az elévülés nyugvását is lehetővé teszi. Erre azonban csak a szabadságvesztés végrehajtása esetén, szabadságvesztéssel kapcsolatban kerülhet sor. A Bv. tvr. 23. §-a értelmében ugyanis a szabadságvesztés végrehajtásának elévülését félbeszakítja, ha az elítélten más ügyben kiszabott szabadságvesztés-büntetést hajtanak végre, vagy más ügyben előzetesen fogva tartják. Ezeknek a körülményeknek a megszűnéséig az elévülés nyugszik. A Bv. tvr. csak a szabadságvesztéssel kapcsolatban szögezi le az elévülés nyugvását, tehát más büntetésnél, mellékbüntetésnél nem lehet szó róla (5/2008. Büntető Jogegységi Határozat). A büntetés elévülését késlelteti az elévülés félbeszakadása. Az elévülést olyan intézkedés szakítja félbe, amelyet az arra illetékes hatóság a büntetés végrehajtásának előbbrevitele érdekében tesz. Ilyen intézkedés például az ismeretlen helyen tartózkodó elítélt tartózkodási helyének felkutatása, illetve elfogatóparancs kibocsátása [Be. 590. § (3) bek.]. A félbeszakítás tartama alatt az elévülés nyugszik. Végrehajtást kizáró ok a kegyelem is, amely lehet egyéni és közkegyelem. A kegyelmi jogkör gyakorlója a még végre nem hajtott büntetést, a próbára bocsátást, a jóvátételi munkát és a javítóintézeti nevelést kegyelemből elengedheti vagy mérsékelheti. A kegyelem gyakorlása szempontjából a kiutasítás mindaddig nem tekinthető végrehajtottnak, amíg annak tartama el nem telt. Ha a kegyelmi jogkör gyakorlója az elítéltet kegyelemben részesíti, a büntetőjogi következmények [Btk. 98. § (3) bekezdés] – ellenkező rendelkezés hiányában – az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodnak. Egyéni kegyelemnél mindenekelőtt a kegyelmi határozat napjának van jelentősége a gyakorlatban. Ha a köztársasági elnök a büntetés, intézkedés végrehajtását kegyelemből próbaidőre felfüggeszti, a kegyelmi határozat napja egyben a próbaidő első napja is. Ugyancsak a kegyelmi határozat meghozatalának napján kezdődik a mentesítéshez (rehabilitációhoz) szükséges várakozási idő, mert ezt a napot kell a végrehajtás megszűnése napjának tekinteni, még abban az esetben is, ha az elítélt – például a szabadságvesztésből – kegyelmi határozat kelte után szabadul (4962. sorszámú állásfoglalás – 8/1966. BH). A kegyelmi kérelem előterjesztése esetén lehetőség van a büntetés, intézkedés végrehajtásának felfüggesztésére, félbeszakítására. Ha erre nem került sor, a büntetés, intézkedés végrehajtása a kegyelmi határozat meghozatalának napját követően is tart, s a végrehajtás csak akkor szűnik meg, amikor a végrehajtó szerv a kegyelmi határozatot megkapta. Kiemelendő, hogy a kegyelmi határozat és átvételének napja közötti végrehajtás törvényes, tehát semmiféle kártalanításnak, befizetett összeg visszatérítésének nem lehet helye. A kegyelmi határozat foganatosítása két aktusból áll: a kegyelmi határozat kihirdetéséből, s a büntetés, intézkedés végrehajtásának befejezetté nyilvánításából. A köztársasági elnök kegyelmet gyakorló határozatát a szabadlábon lévő terhelt előtt az elsőfokú bíróság elnöke vagy helyettese hirdeti ki, a fogva lévő terhelttel a kegyelmi határozatot a büntetés-végrehajtási intézet közli. A bv. intézet a kegyelmi határozat átvételekor soron kívül szabadon bocsátja az elítéltet, illetve ha a köztársasági elnök a szabadságvesztés mértékét kegyelemből csökkentette, a bv. intézet előjegyzi az új szabadulási napot. Szükséges kiemelni, hogy a kényszergyógykezelés kegyelmi úton történő elengedése elvileg kizárt, hiszen gyógyító intézkedésről van szó. Kizárja a közérdekű munka végrehajtását, ha az elítélt legalább egy évig gyermekgondozási díjban, illetőleg gyermekgondozási segélyben részesült, vagy egészségi állapotában olyan tartós változás következett be, amely a közérdekű munka végrehajtását nem teszi lehetővé.161 Azonos tartalmú mellékbüntetések közül azt kell végrehajtani, amelyik az elítéltre a hátrányosabb.162 Nem lehet végrehajtani a szabadságvesztést, ha az elítélt kóros elmeállapotúvá válik.163 Az itt töltött idő viszont a szabadságvesztés tartamába beszámít. Életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a határozott ideig tartó szabadságvesztés, az elzárás és a közérdekű munka nem hajtható végre. Bv. tvr. 66. § (3) bekezdés c) pont Btk. 96. § (2) bekezdés 163 Bv. tvr. 31. § (1) bekezdés 161 162


Általános rész

4.5.3. 5.3. A végrehajtás elrendelése és félbeszakítása A Bv. tvr. 3. §-a szerint „A büntetések és az intézkedések végrehajtását a bíróság rendeli el. Az ügyész által megállapított pártfogó felügyelet végrehajtásáról az ügyész rendelkezik. A végrehajtás a bíróság, a büntetésvégrehajtási szervezet, a rendőrség, valamint az e törvényben meghatározott más szervek feladata, a végrehajtásban más szervek és szervezetek is közreműködnek.” A Bv. tvr. meghatározza, hogy a büntetések és az intézkedések eltérő jellegéből következően a végrehajtásuk különböző szervek feladata. A törvényesség megkívánja, hogy ezeket a szerveket magas szintű jogszabály határozza meg. Egyes büntetések, illetve intézkedések sajátosságai szükségessé teszik, hogy végrehajtásukban egyéb szervek is közreműködjenek, és ezáltal elősegítsék a végrehajtó szerv munkáját. A „más szervek és szervezetek” szövegrész alatt a börtönmissziókat, az ezekre a feladatokra szakosodott szociális, jótékonysági és öntevékeny szervezeteket is érteni kell. A Bv. tvr. 4. §-a a következőket tartalmazza: „A büntetés, illetőleg az intézkedés végrehajtását a. az arra jogosult hatóság jogszabályban meghatározott feltétel esetén félbeszakíthatja, b. a jogszabályban meghatározott okok kizárják.” A büntetés, illetőleg az intézkedés már megkezdett végrehajtásának félbeszakítását a büntetőeljárással kapcsolatos okok (perújítás, felülvizsgálat) és más körülmények is szükségessé tehetik. A félbeszakításra vonatkozó rendelkezést tartalmaz a Bv. tvr. 22. §-a (szabadságvesztés), 65. § (2) bekezdése (közérdekű munka), a 74. § (3) bekezdése (kitiltás) és a 106. § (2) bekezdésének b) pontja (javítóintézeti nevelés).

4.5.4. 5.4. Tartamszámítás A Bv. tvr. 5. §-a szerint „A büntetést és az intézkedést az ítéletben, illetőleg a jogszabályban meghatározott tartamban kell végrehajtani. A büntetésbe minden megkezdett nap beszámít, végrehajtásának utolsó napját naptári nap szerint kell megállapítani.” Alapvetően fontos törvényességi követelmény, hogy az időtartamban meghatározott büntetés és intézkedés végrehajtása a bíróság, ügyészség határozatában megjelölt időpontig tartson. A büntetés, intézkedés végrehajtásának kezdő napja a tartamba mindig beszámít. A kezdő napnak döntő jelentősége van a büntetés-végrehajtási határidő lejártának kiszámítása szempontjából. A kezdő nap a büntetés, intézkedés jellegétől függően különböző lehet és erre nézve a jogszabályok rendelkezései az irányadók. A szabadságvesztés kezdő napja az ítélet meghozatalának napján előzetes letartóztatásban lévő elítélt esetében az ítélet jogerőre emelkedését követő nap; szabadlábon lévő elítélt esetén a bv. intézetbe való befogadás napja; a szabadságvesztést töltő és más ügyben ismét végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt esetén a korábbi szabadságvesztés utolsó napját követő nap; akinek a feltételes szabadságra bocsátást engedélyezték, a más ügyben kiszabott szabadságvesztés tekintetében a feltételes szabadságra bocsátás napja; előzetesen letartóztatott esetén, ha más ügyben érkezik szabadságvesztés végrehajtására vonatkozó bírósági értesítés, az ennek átvételét követő nap; a szabadságvesztés végrehajtásának megszakítását követő nap az utóbbi szabadságvesztés tekintetében; életfogytig tartó szabadságvesztés esetén, ha annak foganatba vétele miatt határozott tartamú szabadságvesztés megszakítására kerül sor, az életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedését követő nap.164 Közérdekű munka megkezdésére a bv. bíró jelöl meg határnapot, de ténylegesen azt a napot kell kezdő napnak tekinteni, amelyet a munkáltató az értesítésben megjelölt. A jogfosztó büntetések és mellékbüntetések megszabott tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik, tehát a jogerős ítélettel kiszabott ilyen büntetés és mellékbüntetés hatályosulásának első napja az ítélet jogerőre emelkedésének napja. Ugyanez vonatkozik értelemszerűen a katonai mellékbüntetésekre is. 165 A kiutasításnál is ugyanez a helyzet, a korábbi szabályozással ellentétben. Próbára bocsátás, valamint a büntetés végrehajtásának felfüggesztése esetén a próbaidő megszabott tartama ugyancsak az ítélet jogerőre emelkedésének napján kezdődik. Bv. tvr. 24/A. § (2) bekezdés Btk. 55. § (2) bekezdés, 57. § (2) bekezdés, 59. § (2) bekezdés, 60. § (2) bekezdés; új Btk. 53. § (2) bekezdés, 56. § (4) bekezdés, 57. § (3) bekezdés, 58. § (3) bekezdés, 60. § (4) bekezdés, 62. § (2) bekezdés. 164 165


Általános rész

Kényszergyógykezelésnél a Be. 566. § (2) bekezdése szerinti felülvizsgálati határidőt a betegnek az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe történő befogadásától kell számítani, még akkor is, ha ideiglenes kényszergyógykezelés címén fogadták be.166 A javítóintézeti nevelés a javítóintézetbe való felvétel első napjával kezdődik. A pártfogó felügyelet kezdő napja a Btk. 72. §-a és a Btk. 89. §-a szerinti esetekben az ítélet jogerőre emelkedésének napja, vádemelés elhalasztása esetén a határozat kelte, a feltételes szabadságra bocsátás esetén annak napja. Ugyanaz a kezdő nap a fiatalkorú, illetve a katona pártfogó felügyeleténél is. Az elmeállapot megfigyelésének a Be. 107. § (1) bekezdése szerinti tartama az előzetesen letartóztatottnak az IMEI-be befogadása napjától kezdődik. Ezt ugyan jogszabály nem mondja ki, de más álláspont – például a megfigyelés időtartamának az elrendelő határozat keltétől számítása – indokolatlanul megrövidítené a kivizsgálás időtartamát. Az elzárás kezdő napja, ha az elkövető önként jelentkezett vagy elővezették, az intézetbe befogadás napja; ha rendőrségi fogdában volt és az elzárást folyamatosan tölti, a rendőrségi fogdába befogadás napja; ha előzetes letartóztatásban volt vagy szabadságvesztést töltött, az ennek lejártát követő nap; ha több elzárás végrehajtására érkezik határozat, az előző elzárás utolsó napját követő nap. Nincs kezdő nap, illetve az nem releváns tényező a pénzbüntetésnél, vagyonelkobzásnál, megrovásnál, elkobzásnál, vagyoni jellegű joghátrányok érvényesítésénél. A kezdő nap jogszabályban történt megjelölése azt célozza, hogy a büntetés és intézkedés tartamának számítása egységes legyen. A tartamot mindig a kezdő naptól kell számítani és a beszámítható időtartamot az eredményként kapott napból kell kivonni. Az általános számítási képlet tehát a következő: kezdő nap (K) + végrehajtandó időtartam (T) – 1 = ez a nap a végrehajtandó időtartam lejáratának utolsó napja. Kerülni kell az évnek hónapra, a hónapnak napokra történő felesleges felbontását. Naptári nappal akkor kell számolni, ha az időtartam is napokban van megjelölve. Ezért általános szabály az is, hogy hónapban meghatározott időtartam lejárta esetén a hónap utolsó napját kell a végrehajtás befejező napjának tekinteni, ha abban a hónapban nincs a kezdő napnak megfelelő nap. Általános szabály, hogy a büntetésbe, intézkedésbe minden megkezdett nap beszámít. Így egész napnak számít a kezdő nap akkor is, ha az elítélt a büntetését csak a délutáni, illetőleg az esti órákban kezdte meg, de egész napnak számít az a nap is, amelyen a terheltet szabadon bocsátották. A Bv. tvr. 5. §-a szerinti számítási elvek általános jelleggel tehát minden büntetés és intézkedés, s minden más büntetés-végrehajtási határidő kiszámításánál kötelezőek. Így kiemelten a szabadságvesztés kezdő és utolsó napjának megállapításánál is, amelynek részletes szabályait a többször módosított 17/1997. (V. 9.) IM számú rendelet tartalmazza.

36/2003. (X. 3.) IM rendelet 13. § (4) bekezdés

166


2. fejezet - Különös rész 1. V. fejezet: A szabadságvesztés végrehajtásának célja, feladata, teljesítésének biztosítékai, tartalma 1.1. 1. A szabadságvesztés végrehajtásának célja, feladata A szabadságvesztés nemcsak a büntetési, de a büntetés-végrehajtási rendszerben, a hazai és külföldi büntetésvégrehajtási tudományos kutatások és érdeklődés terében is központi szerepet tölt be. A bűnözés összetételét és az ítélkezési gyakorlatot tanulmányozva megállapítható, hogy továbbra sem kivételes büntetési nemként szerepel majd, hanem fontos helyet foglal el büntetési rendszerünkben, sikere pedig függ a szabadságvesztés végrehajtására rendelt intézetek szerkezetétől, igazgatásától, működésétől is. Többeket foglalkoztat a kérdés, vajon a börtönbüntetés jelenlegi formája megadja-e a társadalomnak azt a védelmet és biztonságot, amelyet keres. Ezzel kapcsolatban a kutatóknak még nem sikerült tapasztalati egyértelműségre bukkanniuk. „A bűnözésre adott válasznak tiszteletben kell tartania a büntetőjog társadalmi funkcióját, igazodnia kell a büntetőjog hagyományos értékeihez és a jogállamiság megkívánta feltételekhez: azaz az elkövetett bűncselekmény súlyához igazodó büntetés keretei között, az individualizáció keretében lehet csak a speciális prevenció szempontjait érvényesíteni. Ugyanakkor figyelembe kell vennie a sértettek szükségleteit, a lakossági elvárásokat is.”1

Megjegyzés A jogirodalomban és más társadalomtudományokban is világszerte azért a szabadságvesztésbüntetéssel foglalkoznak legtöbbet és azért a legnagyobb az érdeklődés iránta, mert évszázadok óta a leggyakrabban és igen széles körben alkalmazott büntetési formáról van szó. A történelem változásaival egyidőben alapvetően megváltozott a tartalma, célja és a végrehajtás körülményei, de központi szerepe a legtöbb országban napjainkban is megmaradt. Célja mindig függött a történelmi kortól, a bűnözés alakulásától, az adott társadalomtól. A szabadságvesztésnek a középkorban főbüntetésként történő alkalmazása még nem terjedt el, lényegében az újkor találmányának tekinthető. 2 Az első letartóztató intézetet,3 a Fleet börtönt Angliában már kifejezetten ilyen célból építették a XII. században. Londonban a Marshalsea már 1381-ben is létezett, és csak 1850-ben zárták be. A szépirodalomban is számos emléket hagyott. Az első nevesítetten szabadságvesztés végrehajtására szolgáló intézetet 1553-ban VI. Eduard emeltette az angliai Bridewellben, csavargók és munkakerülők számára. A XIV. századból ismerünk utalásokat arra, hogy egyes olasz városi bíróságok szabtak ki több hónapra terjedő fogházbüntetéseket. A börtönügy valódi fejlődése a XVII. század elején indult el, e században még a szigorú fegyelem melletti kényszermunkáltatás állt az elképzelések középpontjában. Hazánkban 1772-ban, a Pozsony megyei Szemczen épült az első fegyház. Ezekben az intézetekben – de még inkább egyéb, e célt szolgáló helyiségekben – a végrehajtás szabályozatlanul, rendszertelenül folyt, közösen zárták el a fiatalokat és időseket, férfiakat és nőket, első bűntetteseket és visszaesőket. John Howard, az intézmény első reformere a filantróp eszméktől vezettetve utat tört a reformoknak, amelyek a börtönrendszerek tökéletesítését, a közös rendszer háttérbe szorítását eredményezte. Jelentős fejlődést jelentettek az angol és ír fokozatok, melyek összevonták a magán- és a közös rendszert, kiegészítették a reszocializációt közvetítő intézettel és a próbára bocsátás elméletével. A fokozatos rendszer célja az elítélt felkészítése a szabad élet viszonyaira, és ebből is látható, hogy ezekben a megtorlás és elrettentés gondolatát teljesen háttérbe szorítja a speciális prevenció elérése. A

Kerezsi K.: Koncepció a büntető törvénykönyv szankciórendszerének átalakításához. Kriminológiai Közlemények 53. Magyar Kriminológiai Társaság Budapest, 1996. 112–115. oldal 2 A római jog carcerja, a germán népjogok fogsága, a középkor turmja, a Spinnhaus és a Raspelhaus nem a büntetés-végrehajtás, hanem a vizsgálati fogság céljait szolgálták. 3 A foglyokat a büntető vagy közigazgatási hatóság elé állítás céljából őrizték. 1


Különös rész

XX. század második felében megjelentek a nyitott és félig nyitott végrehajtási intézetek, a századfordulóhoz közeledve pedig a szabadságvesztéshez viszonyított alternatív büntetések törtek utat. A XX. századra egyértelműen a büntetés jogalapja, hasznossága és szükségessége került előtérbe, de úgy, hogy a büntető törvényhozás elveit kötni kell a jogállamiság alapvető követelményeihez is. Ekkorra a relatív és abszolút elméletek hatására kialakult vegyes teória győzedelmeskedett, a büntetés egyértelmű célja a kialakult jogrend, a speciális és generális prevenció. A szabadságvesztés-büntetést a reszocializációs célkitűzése legitimálja jelentős mértékben, anélkül, hogy ez az orientálódás maga után vonta volna az eltérő magatartásra való társadalmi reagálás elvi jellegű megkérdőjelezését.

Megjegyzés A szabadságvesztés mint szankció általános megelőző hatását vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a bűnözés nemcsak a jog eszközével csökkenthető, hanem elsődlegesen társadalmi jelenségként szorosan összefügg az adott állam gazdasági, politikai helyzetével is. Csak az adott társadalom konkrét viszonyain múlik, hogy az átlagember mennyire lát hátrányt a szabadságelvonásban, annak ellenére, hogy a szabadság az élet mellett alapvető emberi jog. A szabadságvesztés nem oldja meg az érintett személyek konfliktusait, nem szünteti meg a hiányhelyzetet és nem számolja fel a szocializációs deficiteket sem. A szabadságvesztés végrehajtásának célja lényegében a büntetés céljának realizálása oly módon, hogy a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során a társadalomba való beilleszkedést és az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást kell elősegíteni.4

Megjegyzés Egyesek véleménye szerint a végrehajtás nem mondhat le a megtorlásról, csak akkor lehet eredményes, ha az elítélt borzongva gondol vissza a büntetés-végrehajtási intézetben töltött időre. Megjegyezhető, hogy ez kisebbségi vélemény. Újabban vannak, akik különösen az első bűntényesekkel szemben látnák célszerűnek a kemény rezsimet, a végrehajtás minden mozzanatának merev szabályozását, mások a többszörös visszaesőkkel szemben. Nem tagadva a hátrányokat okozó retorzió szükségességét, a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a megtorlás kényelmetlensége csak addig hat, amíg átélik. Számolni kell azzal a veszéllyel is, hogy az elrettentés, a retorzió erőltetése átcsap az embertelenségbe, kegyetlenségbe, ami pedig összeegyeztethetetlen a jogállamisággal, az emberiességgel. A végrehajtás célját, feladatát illetően uralkodó elmélet volt az eltelt évtizedekben az ún. nevelésielmélet, amelynek képviselői azt az igényt támasztották, hogy az elítélt a végrehajtás ideje alatt átnevelhető, törvénytisztelő állampolgárrá is alakítható. Erre a nézetre az volt jellemző, hogy túlzott eredményességet várt a neveléstől. Közelebb állt a realitásokhoz, de mégsem fogadható el az a vélemény, amely a szabadságvesztésre ítélteket eleve két csoportba osztotta: a nevelhetők és nevelhetetlenek csoportjába. Ha ezt vennénk alapul, annak a következménye az lenne, hogy az elítéltek egyes kategóriáival, különösen a többszörös visszaesőkkel szemben céltudatos nevelési tevékenység már nem is lenne igényelhető. Sokan vitathatónak tartják azt a nézetet is, amely a végrehajtás számára külön célkitűzést jelöl meg és ezzel azt a látszatot kelti, mintha a szabadságvesztés végrehajtása során nem a büntetés céljának realizálására kellene törekedni. A hátrányok érvényesítése mellett nem mellőzhetők a reszocializációt szolgáló jogelvek és módszerek sem. Ebbe a körbe tartozik mindaz a nevelési forma, módszer, amely a speciális prevenciót szolgálja. A hátrány és a nevelés együtthatásától várható, hogy az elítélt úgy illeszkedik majd be a társadalomba, hogy szabadulása után igyekszik tartózkodni újabb bűncselekmény elkövetésétől. A szabadságvesztés természetesen magától értetődően azáltal is csökkenti a bűnelkövetők számát és védi a társadalmat, hogy a bűnöző nem követhet el bűncselekményt, amíg fogva tartják, vagyis a bűnelkövetésre irányuló aktivitását ily módon visszaszorítják. Többen a zárt rendszerű büntetésvégrehajtási intézetek lényeges hatásmutatójának tartják azoknak a bűncselekményeknek a számát, 4

Bv. Kódex 19. §.


Különös rész

amelyeket a büntetés-végrehajtási intézet lakói elkövetnének, ha szabadon lennének azon idő alatt, míg a büntetésüket töltik.5 Tehát nem szabad úgy felfogni a szabadságvesztés végrehajtását, mint ami a társadalom számára csak fölösleges kiadást jelent, mindenféle társadalmi hasznosság nélkül. A szabadságvesztés hatásaival foglalkozók szerint amikor a büntetés különös megelőző hatásáról beszélünk, elsősorban a szabadságvesztés javító-nevelő célzataira gondolunk. A szakirodalomban ezzel legtöbbet a börtönártalmakról, illetve a kezelési (treatment) ideológia (meghatározatlan tartamú büntetés, elítéltek osztályozása, pszichológiai alapokra támaszkodó kezelési programok) háttérbe szorulásának okairól szóló munkákban foglalkoztak. Egyértelműen azt mutatják, hogy a szabadságvesztés végrehajtása – a szabadságtól megfosztás – nem javítja meg az elítéltet. Annak ellenére, hogy a büntetés-végrehajtás célja a büntetés céljának realizálása oly módon, hogy a társadalomba való beilleszkedés és az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást elősegítse, az elítélt társadalomba beilleszkedését csak akkor tarthatjuk aggálytalannak, ha a szabadságvesztés végrehajtása kellő eredménnyel járt, vagyis megszüntette vagy legalább csökkentette az illető személyében rejlő és a társadalmat fenyegető veszélyt tápláló komponenseket. A befektetett nem kevés pénz nem térült meg az új típusú szabadságvesztéssel sem, a visszaesés a bűnözéssel együtt megnőtt, amit tetézett egy nagy gazdasági visszaesés is. Egyre többen léptek fel a börtön személyiségkárosító hatásait hangoztatva. Megjelent a „prizonizáció”, a börtönösödés fogalma, megfogalmazták így a deprivációkat, mely szerint a börtön megfosztja nemcsak a szabadságuktól, de különböző javaiktól, szolgáltatásoktól is az elítéltet. A szabadságvesztés nem nyújt megfelelő lehetőséget az elítéltek erkölcsi megerősítésére, ehelyett morális korrupcióhoz és kriminális fertőzöttséghez vezet, melyet a „börtöniskola” fogalommal jellemeztek. Az elszigeteltség lerombolja az elítélt önbecsülését, önálló életvitelre való képességét, kommunikatív és egyéb szociális készségeit, amelyekre pedig nagy szüksége lenne a külvilágban, hogy ne kövessen el újabb bűncselekményt. A külvilággal való kapcsolat meglazulása következtében sokszor nincs hová, kihez fordulnia a szabadulása után, így korábbi baráti, családi kapcsolatai fellazultak vagy felbomlottak. Hiába szabadul az elítélt azzal az elhatározással, hogy „soha többet”, ha azután nem tud munkához jutni, nem várja sem a család, sem támaszt nyújtó családi, baráti kör. A társadalom sem úgy fogadja a „börtöntölteléket”, hogy segítse a talpraállásban. Sokáig talán egész életére „megbélyegzett” marad, kiközösítik, így sokkal nehezebb feladat, hogy új életet kezdjen. A szakirodalomban olvasható vélemény szerint az ok – mint ami a hetvenes évek börtönválságához vezetett világszerte – az volt, hogy „a börtön céljainak meghatározásában hiányzik mindenfajta koherencia: egy időben kell büntetnie és bűnhődtetnie, gyógyítania és rehabilitálnia, elkülönítenie és izolálnia”.6 Az elmúlt 30 évben a világon erőteljesen emelkedett a börtönbüntetések száma, aminek következtében néhány ország jelentős összeget fordított börtönépítkezésre, a börtönférőhelyek számának növelése érdekében. Más országok anyagilag nem voltak képesek több börtönférőhely létesítésére, a meglévőkben helyezték el a kétszer, háromszor, tízszer annyi rabot, akik nem egy országban kénytelenek voltak ágyaikat megosztani egymás között. Az ilyen környezetben nem meglepő, hogy betegség üti fel a fejét és tombol az erőszak. A nyitott börtön, ami szinte teljesen bevált a fiatalkorúaknál, nem alkalmazható korlátlanul a felnőtt bűnelkövetőknél. „A nyitott intézet csak a zárt intézet mellett vagy abban, tehát egységes szisztémát feltételezve funkcionálhat. A félnyitott és nyitott büntetés-végrehajtás misztifikált megváltásnak is kikiáltott rendszere napjaink praktikumában hasznossá szelídült, a gyakorlati szakemberek által adaptált, nélkülözhetetlen eleme lett a börtönügynek.”7 A börtönbüntetés a 80-as évek második felétől éli ismét a reneszánszát. A neoklasszikus vagy konzervatív nézetek képviselői mellett feltűnnek más irányzatok is, mint a kritikus radikális szemlélet, amely a rövid és enyhe szabadságvesztéseket tartja megfelelőnek, a büntetőpolitika gazdasági irányzata pedig arra keres megoldást, hogy egyrészt megfizettesse a bűncselekménnyel okozott kárt, másrészt, hogy a büntetés ne járjon nagyobb költséggel, mint az abból származó nyereség. E nézet képviselői szintén az elkövetők hatékonyabb elrettentését és semlegesítését kívánják elérni.

Vö. Kertész I. – Stauber J.: A bűn kockázata, a büntetés hozama. Magyar Jog, 1995/10. szám Kövér Á.: Reszocializáció a börtönben? Jogtudományi Közlöny, 1989/4. szám, 173. oldal 7 Mezey B.: Nyitott börtön. A nem zárt büntetés-végrehajtás múltja és jelene. Börtönügyi Szemle, 1995/2. szám, 15. oldal 5 6


Különös rész

A büntetési cél és ezáltal a „börtön” feladatainak meghatározása, melynek kiinduló pontja acélmeghatározás lehet, alá kell hogy szálljon az ideák világából, vagyis a büntetéssel egyáltalán teljesíthető funkcióból kiindulva a lehetőségek maximumához igazodó és az emberiesség követelményével javított, de optimális céltételezésre van szükség.8 Egyértelművé vált kutatásaim eredményeként, hogy a visszaesés trendjének emelkedését a különös és a többszörös visszaesők okozzák. A visszaeső bűnelkövetőkről újfent az bizonyosodott be, hogy többszörösen hátrányos helyzetűek, szocializációjuk hibás, egyharmaduk személyiségzavarban szenved, sokak intellektusa alacsony, többségük szakképzetlen, inkább az antiszociális szubkultúra értékrendjét fogadják el. Az intézeti szabályokhoz igyekeznek alkalmazkodni, de személyiségükben a vizsgálatok gyakran mutatnak ki torzulásokat.

Megjegyzés Tehát az elítélteknek erre a „magjára” kell megtalálni a leghatékonyabb eszközöket. Részükre egy sajátos, de mindenképpen a többinél szigorúbb, a személyiséget jobban figyelembe vevő végrehajtási rezsimet kellene kialakítani. A velük szemben alkalmazott olyan módszer, mint az egyszer megtévedt elítéltnél alkalmazott, nagy igazságtalanság a büntetés-végrehajtás területén, amelyre nagyon is áll az ókori Arisztotelésztől eredő tétel, hogy az egyenlőtlenekkel szembeni egyenlő elbánás maga a legnagyobb egyenlőtlenség. Helyes lenne tehát növelni a szabadságvesztés fokozatai közötti különbséget. Egyébként az arisztotelészi tétel a jogba és a büntetés-végrehajtás területére a XIX. században hatolt be, amikor Wahlberg 1869-ben megírta alapvető fontosságú művét az individualizáció tárgyában. A differenciálás gyakorlata az 1842-es évre vezethető vissza, amikor a pentonville-i intézetben azt a progresszív angol rendszert alkalmazták, amely lehetővé tette az elítéltek bizonyos szempontú elkülönítését, illetve a szabad életbe való folyamatos előkészítését. 1851-től Croftons ír rendszere méginkább élt a differenciálás eszközével. A modern büntetés-végrehajtási rendszerek előnyben részesítik a nyitottságot, a társadalmi integrációt az izolációval szemben. A modern börtönök – bármennyire magasak is a falak – szoros kapcsolatban állnak környezetükkel és ezt a kapcsolatot a lehetőségek határáig nyitottá teszik. Szükségtelennek tartják korlátozni a fogvatartott külvilággal való kapcsolatát, többüknek engedélyezik az intézet időszakos elhagyását. Az európai jogrendszerek – hangsúlyozva az egyén emberi, állampolgári jogait – természetesnek tartják, hogy ésszerű keretek között, fontos társadalmi érdek védelmében szükségessé válhat a jogok korlátozása. A visszaesőkkel, azok egyes csoportjaival szemben alkalmazható szabadságelvonások optimális tartama és a büntetés-végrehajtás hatékonysága, ennek keretében a generális és speciális prevenció minél teljesebb érvényesülése közötti összefüggések természetesen további és elmélyült kutatásokat indokolnak. Két ellentétes tendencia érvényesül a szabadságvesztés végrehajtása alatt. A szabadságelvonás hosszabb időtartamát igényelné már a rögzült személyi vonásokra figyelemmel a visszaesők nevelése, de a visszatartó hatás növelése is, ugyanakkor viszont a hosszabb időtartam csökkenti az elítélt kapcsolatait a társadalommal és fokozza a prizonizációs veszélyeket is. A börtönrendszerre vonatkozó legtöbb elméletet két csoportba sorolják: funkcionális és importációs (a külső életből átvett aspektusok alapján álló) elméletre. A börtönt mint komplex társadalmi rendszert vizsgálja pl. Herbert J. Spíro, amely más normális közösségektől eltérően sajátos problémákat vet fel, s ezekre sajátos megoldásokat kell találni.

Megjegyzés A nyugati országokban a kutatók a börtönnek, mint komplex rendszernek a megközelítése felé haladtak. A börtön funkcionális megfosztó modelljét képviselők azzal érvelnek, hogy egy belső szubkultúra jön létre, amely a bebörtönzés fájdalmát tompítja. Klemmert „börtönösülésnek” hívja ezt, ami annyit jelent, hogy a büntető kultúrának olyan vonásait fogadják el, amely egyik oldalon kimerül a börtönszemélyzettel való mindenkori szembehelyezkedéssel, másik oldalon pedig a bebörtönzöttek között kialakítja a „testvériség” érzetét, sokszor káros összefogásra (pl. lázadás) késztetve őket. Ez a megfosztó börtönkép. Ennek a fő kritikusa egy volt bebörtönzött, később neves kriminológus; John Irwin tanulmányában írtak szerint a börtönön belüli társadalmi rendszer olyan értékek köré csoportosul, amelyeket kintről importálnak. A börtöntársadalmat Spíro politikai rendszerhez hasonlítja. 8

Kabódi Cs.: Börtönrendszerünk a mérlegen. Jogtudományi Közlöny, 1990/5. szám, 158. oldal


Különös rész

Nézeteltérések esetén szerinte a közösségnek politikai természete van. Egy ilyen irányú kutatás ösztönző lehet a börtönszervezet jobb megértéséhez, megismeréséhez, segítségével új pezsdítő kutatásokat lehet bevinni a börtönök tanulmányozásába.9 A rövid tartamú szabadságvesztéssel szemben felhozott érvek a következőkben foglalhatók össze: nem érvényesülhet a szabadságvesztés átnevelő hatása; nem lehet megfelelően előkészíteni a szabadulás utáni életbe beilleszkedést; nagy a veszélye a börtön káros hatása érvényesülésének – a bűnözők a környezet hatása alá kerülhetnek –; a rövid tartamú szabadságvesztésre ítéltek lekötik a börtönadminisztrációt, ezért nem tudnak eleget foglalkozni a súlyosabb elítéltekkel. A börtönbüntetés lélektani hatása három szakaszra osztható: először deprimáló hatású; a második szakaszban eltompul az elítélt; végül alkalmazkodik a mesterséges körülményekhez és elidegenedik a külvilágtól. A rövid tartamú szabadságvesztés során csak az első szakasz érvényesül, a fokozottan hátrányos további folyamatok elkerülhetők. A kisebb súlyú büntetésalternatívák hatékonysága viták tárgya, amelyek empirikus úton nincsenek megfelelően alátámasztva. A rövid tartamú szabadságvesztések aránya nemzetközi méretekben továbbra is magas. A nemzetközi és hazai adatokat tanulmányozva azt láthatjuk, hogy nincs teljes összhang a rövid tartamú szabadságvesztés hatástalanságáról szóló elméleti tételek és a gyakorlat között. A végrehajtási könnyítések közé tartozik pl. Svájcban a napi végrehajtás és az ún. félfogság intézménye, valamint a félszabad végrehajtás. Előnyeként említik a rövid tartamú szabadságvesztésnek továbbá, hogy nincs szükség reszocializációs intézkedésre, a környezettel nem szakad meg a kapcsolat, a munkaviszony fennmarad, az elítélt meg tud felelni társadalmi kötelezettségeinek, ugyanakkor e büntetési forma léte kielégíti a népesség bizonyos szociálpszichológiai igényét is. A rövid tartamú szabadságvesztéssel szorosan összefügg a félszabad intézmények kérdése, mivel kifejezetten a rövid tartamú büntetéseknél alkalmazzák. Több országban hosszú múltra tekint vissza ez a végrehajtási forma, amelyből létezik a hétvégi, illetőleg az éjszakai. A franciáknál alkalmazott „semi liberté” kifejezetten félszabad intézmény; az elítélt intézeten kívül folytathatja a korábban megkezdett munkáját, tanulmányait és a szünetet, illetve pihenőidejét tölti a bv. intézetben. Érdemes megemlíteni még a svájci példát, ahol a rövid tartamú szabadságvesztésnél három megoldást vezettek be. Az ún. napi végrehajtást a 14 napig terjedő szabadságvesztésnél, és a félfogságot, illetőleg a félszabad végrehajtást az egy hónapig terjedő szabadságvesztésnél. Az előbbi ünnepnapi, hétvégi elzárást jelent, az utóbbi pedig a francia példánál említett vonást, hogy az elítélt megkezdett munkáját, tanulmányait intézeten kívül is folytathatja. Deák Ferencnek tulajdonítják azt a mondást, hogy nem szabad egyik börtönrendszerre sem leadni a voksunkat, amíg ki nem kísérleteztük. Nem biztos, hogy Magyarországon jó az a rendszer, ami külföldön bevált. Napjaink tudományos vitái során senki sem vitatta, hogy a neoklasszikus büntetési elvek érvényesítése során sem nélkülözhető a börtön mint büntetési forma. Hiszen ez a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőitől legalább a büntetés tartamára fizikailag védi a társadalmat, emellett jól arányosítható a bűntett társadalomra veszélyességéhez is. Létével félelmet kelt a társadalom potenciális bűnelkövetőiben, így betölti a generális prevenció szerepét is. Az intézetek belső rendjéről megállapították, hogy az az új elvárásokhoz igazítandó. A visszaesési arányszámokból a körülmények tényleges ismerete nélkül rendkívül nehéz következtetni arra, hogy az újabb bűncselekmény elkövetésében milyen mértékben játszott közre a büntetés hatástalansága, illetve a szabadulás utáni körülmények. Tehát ezeket együtt kell vizsgálni, amit kutatásom is igazolt. Általános – de konkrét példákkal is bizonyítható – tapasztalat, hogy minél többször ítélnek el egy embert szabadságvesztésre, minél több időt tölt el a börtönben, annál nagyobb mértékben alakul ki nála a „börtönkonformitás”. Ennek következtében, főként az eltöltött idő függvényében, egyenes arányossággal idomul az elvárásokhoz, a speciális börtönviszonyokhoz. Viselkedése, véleménynyilvánítása sablonos, formális lesz, a feltett, szubjektív kérdésekre konformista választ ad. A szabadságvesztés céljával kapcsolatos nézetek, vélemények, az egyes részkérdésekkel foglalkozó kutatások eredményeinek összevetése után arra a következtetésre lehet jutni, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának célja – fejlődésére is visszatekintve – az általános büntetőjogi célon túlmenően összetett, bonyolult kapcsolatrendszerű, speciális célkitűzéseket is magában foglal, amit kifejezésre juttat a Bv. tvr. már hivatkozott 19. §-a is.

Vö. Kalinich, D. B. – Stojkovic, S. – Klofas, J.: Toward a political-community theory of prison organization. Journal of Criminal Justice, 1988/3. szám, 217–230. oldal 9


Különös rész

„A szabadságvesztés végrehajtásának célja az, hogy e törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba történő beilleszkedését és azt, hogy tartózkodjék újabb bűncselekmény elkövetésétől.” 10 A szabadságvesztés végrehajtásának célja lényegében a büntetés céljának realizálása oly módon, hogy a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során kell a társadalomba való beilleszkedést és az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást elősegíteni. A hátrányok érvényesítése mellett nem mellőzhetők a reszocializációt szolgáló jogelvek és módszerek sem. A hátrány és a nevelés együtthatásától várható, hogy az elítélt úgy illeszkedik majd be a társadalomba, hogy szabadulása után igyekszik tartózkodni újabb bűncselekmény elkövetésétől. A szakirodalomban ezzel legtöbbet a börtönártalmakról, illetve kezelési (treatment) ideológia (meghatározatlan tartalmú büntetés, elítéltek osztályozása, pszichológiai alapokra támaszkodó kezelési programok) háttérbe szorulásának okairól szóló munkákban foglalkoztak. Megjelent a „prizonizáció”, a börtönösödés fogalma, definiálták így a deprivációkat, mely szerint a börtön megfosztja nemcsak a szabadságuktól, de különböző javaiktól, szolgáltatásoktól is az elítéltet. Annak ellenére, hogy a büntetés-végrehajtás célja a büntetés céljának realizálása oly módon, hogy a társadalomba való beilleszkedést és az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást elősegítse; az elítélt társadalomba beilleszkedését csak akkor tarthatjuk aggálytalannak, ha a szabadságvesztés végrehajtása kellő eredménnyel járt, vagyis megszüntette vagy legalább csökkentette az illető személyében rejlő és a társadalmat fenyegető veszélyt tápláló komponenseket. Az európai jogrendszerek – hangsúlyozva az egyén emberi, állampolgári jogait – természetesnek tartják, hogy ésszerű keretek között, fontos társadalmi érdek védelmében szükségessé válhat a jogok korlátozása. A szabadságvesztés céljával kapcsolatos nézetek, vélemények, egyes részkérdésekkel foglalkozó kutatások eredményeinek összevetése után arra a következetésre lehet jutni, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának célja – fejlődésére is visszatekintve – az általános büntetőjogi célon túlmenően összetett, bonyolult kapcsolatrendszerben, speciális célkitűzéseket is magában foglal. A büntetés-végrehajtási cél gyakorlati megvalósulásához járulnak hozzá az alapvető végrehajtási elvek. A hatályos magyar szabályozás is rögzíti azt, hogy az elítélttel szemben csak az ítéletben és a törvényben meghatározott joghátrányok alkalmazhatók.11 A végrehajtás során az elítélt elveszti ugyan a személyi szabadságát, de az állampolgári kötelességei és jogai csak annyiban szünetelhetnek, illetve korlátozottak, amennyiben erről az ítélet vagy a törvény rendelkezik. Semmilyen indokkal nem sérthetők az elítélt alapvető emberi jogai, továbbá a törvényben előírtak szerint módosulnak vagy szünetelnek, illetve változatlanul maradnak az elítélt állampolgári jogai, valamint a szabadságvesztés végrehajtásával összefüggésben új jogok is keletkeznek, amelyek elsősorban az elítélt és a végrehajtó szervezet közötti kapcsolatrendszert jellemzik. A szabadságvesztés ténye már önmagában büntetés, s a büntetésnek egyedül a szabadságvesztés elvonásából kell állnia. Ezen elvre vezethető vissza, hogy az elítéltet egyrészt a lakóhelyéhez közeli 12 intézetben kell elhelyezni. Másik alapelv az ellenhatás elve, ennek értelmében a szabadságelvonással együtt járó káros következményeket, a személyiség negatív fejlődését elősegítő mellékhatásokat is ellensúlyozni kell. Ennek eléréséhez szükséges egyrészt az elítéltek elkülönített elhelyezése, főként a visszaesőknek és az első bűntényeseknek a különválasztása.13 Más káros mellékhatások (izoláció, depriváció, prizonizáció), az anyagi és egészségügyi hátrányok ellensúlyozása ugyancsak indokolt, hiszen a totális intézményt jelentő bv. intézetből a szabad életre alkalmas elítéltek kibocsátása a társadalom érdeke is. Fontos alapelv a felelősség elve, amely minden elítéltre kell hogy vonatkozzon és nem szabad csupán az elbocsátás előtti időszakra korlátozódnia. Ennek érvényesítésével az elítéltnek segítséget kell adni ahhoz, hogy önmagáról tudjon gondoskodni. A beilleszkedést erősítheti az elítéltek felelősségének, önbecsülésének és önállóságának fejlesztése.14

1.2. 2. A végrehajtás teljesítésének biztosítékai „A szabadságvesztést a büntetés-végrehajtási szervezet hajtja végre.” 15 Bv. tvr. 19. § Bv. tvr. 2. § (1) bekezdés 12 Bv. tvr. 24. § 13 Bv. tvr. 30. § (1) bekezdés 14 Bv. tvr. 38. § (1) bekezdés 15 Bv. tvr. 20. § (1) bekezdés 10 11


Különös rész

A bv. szervezet a büntetés-végrehajtás feladatainak segítése érdekében más, nem állami szervezetekkel és magánszemélyekkel együttműködik.16 A szabadságvesztést töltő fiatalkorú neveléséhez és társadalmi beilleszkedése segítéséhez a gyámhatóság és más állami szervek, a társadalmi szervezetek, a pártfogó felügyelők, az elítéltek hozzátartozóinak segítségét kell igénybe venni a Bv. tvr. 50. § (2) bekezdése értelmében. A büntetés végrehajtásában szintén közreműködő önkormányzatok, egyházi, karitatív, más társadalmi szervezetek, illetve magán- vagy közalapítványok, valamint más végrehajtást segítő szervezetek a végrehajtással kapcsolatos feladataikat a saját alapszabályzatuknak megfelelő körben és működési szabályokkal, a végrehajtás rendjét meghatározó jogszabályi előírások betartásával, együttműködési megállapodás alapján végzik. A végrehajtás feladata teljesítésének biztosítéka a biztonsági intézkedések, kényszerítő eszközök alkalmazásának lehetősége is.17 A fogva tartás rendjét és biztonságát a fogvatartott önkéntes jogkövetésre való ösztönzésével, a jogszabályoknak megfelelő őrzéssel, felügyelettel és ellenőrzéssel, szükséges intézkedések megtételével, végső esetben kényszerítő eszköz alkalmazásával kell megvalósítani.18 A rend megtartására kényszerítés közvetett útja a kilátásba helyezett hátrányok tényleges alkalmazása. A rend helyreállítása érdekében ideiglenesen felfüggeszthető egyes elítélti jogok gyakorlása, a törvényben meghatározott kényszerítő eszközök (testi kényszer, bilincs, könnygáz, elektromos sokkoló eszköz, gumibot, szolgálati kutya, lőfegyver) alkalmazása történhet. A fogva tartás biztonsága olyan állapot fenntartását jelenti, amelynél az intézetben, illetve a büntetésvégrehajtási feladat teljesítése miatt az intézet területén kívül tartózkodó személyek élete, testi épsége, szabadsága, a büntetés-végrehajtás anyagi javainak sérthetetlensége, valamint a büntetés-végrehajtási feladatok zavartalan ellátása a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően biztosított.19 Az intézeten kívüli munkavégzés, a fogvatartottak szállításának biztonsága szükségessé tette a fenti szabályozást. A fogva tartás biztonságának megvalósulása érdekében olyan biztonsági rendszert kell kialakítani és működtetni, amely segíti, szükség esetén kikényszeríti a fogva tartás rendjére vonatkozó szabályok érvényesülését. Ez sokrétű feladatot foglal magában, mert elősegíti egyrészt az elítélt jogainak és járandóságainak biztosítását, kötelességei betartását, másrészt az elítélt, továbbá azon személy életének, testi épségének és személyi szabadságának megvédését, aki a büntetés-végrehajtás kezelésében lévő létesítményben vagy egyéb területén, valamint a büntetés-végrehajtási feladat teljesítésének helyén jogszerűen tartózkodik. Nem tekinthető mellékesnek a büntetés-végrehajtás által őrzött létesítmények, a kezelésében lévő vagyontárgyak védelme sem. A büntetés-végrehajtási intézet, intézmény, továbbá a fogvatartottak foglalkoztatását végző gazdálkodó szervezet működési területén a fogva tartás biztonságát sértő vagy veszélyeztető, illetve az intézet működési rendjét befolyásoló cselekményt, történést rendkívüli vagy egyéb eseménynek kell minősíteni. A fogva tartás rendjét és biztonságát sértő vagy veszélyeztető cselekmények megelőzésére, illetve megszüntetésére a szükséghez mérten a büntetés-végrehajtási alkalmazottak biztonsági intézkedéseket foganatosíthatnak. Ezek köréből ki kell emelni különösen a biztonsági elkülönítést, a különleges biztonsági körletre, illetve zárkába helyezést, a mozgást korlátozó kényszerítő eszközök alkalmazását, a személymotozást, a biztonsági ellenőrzést, biztonsági motozást, valamint a biztonsági szemlét. Ezen túl rendkívüli esemény közvetlen veszélye esetén vagy bekövetkezésekor elrendelhető az ajtók zárva tartása, valamint az egyes jogok gyakorlásának felfüggesztése.20 Indokolt esetben több biztonsági intézkedés együtt is alkalmazható. 21 A biztonsági elkülönítés az elítélt elhelyezésének megváltoztatását, intézeten belüli kapcsolattartásának és mozgásának, valamint a nála tartható tárgyak körének korlátozását jelenti. Az elkülönítés elrendelésére okot adó körülmény lehet különösen valamely utasítás végrehajtását megtagadó csoportos ellenszegülés, táplálkozás megtagadása, illetve ha az elítélt ön- és közveszélyes magatartást tanúsít. A biztonsági elkülönítés csak az elrendelésre okot adó körülmény megszűnéséig tarthat, de legfeljebb tíz napig, amit egy alkalommal legfeljebb Bv. tvr. 20. § (2) bek. Lásd még a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény 1. §-át Bv. tvr. 20. § (3)–(4) bekezdés 18 Bv. Szabályzat 4. § 19 Bv. Szabályzat 36. § (1) bekezdés 20 Bv. Szabályzat 45. § 21 Bv. Szabályzat 45. § (2) bekezdés 16 17


Különös rész

tíz nappal a parancsnok meghosszabbíthat. A parancsnoknak a biztonsági elkülönítés szükségességét ötnaponként felül kell vizsgálnia. Az elítélt az e célra szolgáló helyiségben is elkülöníthető, nem kell az elhelyezést megváltoztatni azonban, ha az elítélt egyszemélyes elhelyezésben van, és a zárkában hagyása a biztonsági elkülönítés célját nem veszélyezteti.22 A különleges biztonsági körleten a IV. biztonsági csoportba besorolt elítéltek helyezhetők el, továbbá azok az elítéltek, akiknek élete vagy testi épségének védelme csak ilyen módon biztosítható. IV. biztonsági csoportba kell besorolni azt az elítéltet, akinél alapos okkal arra lehet következtetni, hogy az intézet rendjét súlyosan sértő cselekményt, szökést, saját vagy mások életét, testi épségét sértő vagy veszélyeztető magatartást fog tanúsítani, illetve ilyen cselekményt már elkövetett, és a biztonságos fogva tartás csak őrzéssel, kivételes felügyelettel biztosítható.23 A bv. intézet parancsnoka csak tíz napig terjedő időre helyezhet ilyen körletre fogvatartottat, míg az ennél hosszabb időtartam csak a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka által kijelölt bizottság rendelkezése alapján állapítható meg. Ez utóbbi elhelyezés indokoltságát a bizottság legalább hat hónaponként felülvizsgálja. A különleges biztonsági körleten való elhelyezést az elrendelő haladéktalanul megszünteti, ha annak indokai már nem állnak fenn.24 Az elítélt különleges zárkába helyezését a befogadó bizottság rendeli el, amelyet két alkalommal három-három hónappal meghosszabbíthat. Ezt meghaladó időre az országos parancsnok által kijelölt bizottság rendelheti el, az elhelyezés indokoltságát hat hónaponként felülvizsgálják. Az elítélt mozgását korlátozó eszközök biztonsági intézkedésként akkor alkalmazhatók, ha a fogva tartás biztonságát sértő vagy veszélyeztető cselekmény megelőzése érdekében szükséges. A mozgás korlátozása történhet a kezek előre vagy hátrabilincselésével, két vagy több személy egymáshoz rögzítésével, vezető bilinccsel, bilincs és bilincsrögzítő öv együttes alkalmazásával. Mozgáskorlátozó eszköz, előállítás esetén pedig a vezetőbilincs alkalmazásának az elrendelésére és megszüntetésére a parancsnok vagy a személyi állomány általa megbízott tagja jogosult.25 A személyi motozás az elítélt személyes használati tárgyainak, teljes ruházatának, valamint testének, testüregeinek átvizsgálására irányulhat. Ennél a biztonsági intézkedésnél technikai eszköz (például fémkereső készülék), vagy szolgálati kutya is igénybe vehető. A személyi motozást, a ruházat átvizsgálását csak a személyi állománynak az elítélttel azonos nemű tagja végezheti, és az nem történhet szeméremsértő módon. A test üregeinek átvizsgálását csak orvos végezheti, a vizsgálaton az őrzést vagy felügyeletet ellátó személyen kívül más nem lehet jelen. A személyi motozás körébe tartozik az elítélt zárkájában vagy máshol elhelyezett személyes használati tárgyainak átvizsgálása is. Ha ekkor az elítélt nincs jelen, jegyzőkönyv felvétele mellett két tanú jelenlétében kell foganatosítani és a jegyzőkönyv egy példányát az elítéltnek át kell adni. Ez a rendelkezés biztosítja az elítélt személyes tulajdonának védelméhez fűződő jogát.26 A biztonsági ellenőrzés kiterjed az elítéltek tartózkodására szolgáló helyiségek nyílászáró szerkezeteinek, a falaknak, a mennyezetnek, a padozatnak, a rácsoknak naponkénti átvizsgálására. Ennél az elítélt nem lehet jelen. A biztonsági szemlét az intézet valamennyi helyiségére és létesítményére ki kell terjeszteni, megtartását szükség szerint, de fegyházban legalább kéthavonta, börtönben legalább négyhavonta, fogházban legalább félévenként kell végrehajtani. A biztonsági szemle az elítéltek személyi motozására, a biztonsági berendezések és felszerelési tárgyak meglétének, rendeltetésszerű használatának ellenőrzésére irányul. A biztonsági vizsgálatot évente legalább egy alkalommal kell végrehajtani és a biztonsági rendszer valamennyi területére kiterjed. Az elítéltek elhelyezési körletén az ajtók zárva tartását az intézet parancsnoka biztonsági okból, különösen rendkívüli esemény bekövetkezésének a megelőzése, megszakítása vagy felszámolása érdekében, végrehajtási fokozattól függetlenül a kiváltó ok megszűnéséig rendelheti el.27

Bv. Szabályzat 46. § Bv. Szabályzat 42. § (3) bekezdés d) pont 24 Bv. Szabályzat 47. § (7) bekezdés 25 Bv. Szabályzat 48. § 26 Bv. Szabályzat 49. § 27 Bv. Szabályzat 50–52. § 22 23


Különös rész

Ha az elítélt a táplálkozást megtagadja és ezzel a bv. intézet rendjét vagy saját egészségét veszélyezteti, el kell különíteni, és ha szükséges, egészségügyi ellátásban kell részesíteni. A kényszertáplálás a magyar bv. intézetekben megszűnt. A polgári kórházakban elhelyezett, vagy ott büntetés-félbeszakítás folytán lévő elítélt ilyen kezelése is meglehetősen garanciákkal körülbástyázott, kényszertáplálás alátámasztására két orvos szükséges itt is.28 A büntetés-végrehajtási intézet rendjét, a fogva tartás biztonságát közvetlenül és súlyosan sértő vagy veszélyeztető cselekmények felszámolásának az idejére – legfeljebb öt napig – a bv. intézet parancsnoka az elítéltek meghatározott csoportjára nézve elrendelheti a Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés b), c), d), k), m) o) pontjaiban, a (3) bekezdésben, továbbá az (5) bekezdés e) pontjában foglalt jogok gyakorlásának teljes vagy részleges felfüggesztését. Az országos parancsnok az intézkedés időtartamát további öt nappal meghosszabbíthatja. Az elrendelésről vagy meghosszabbításról az ügyészt haladéktalanul értesíteni kell, aki az intézkedés jogosultságát nyomban megvizsgálja, annak tartalmát megváltoztathatja, a jogok gyakorlásának a felfüggesztését megszüntetheti. Az intézkedést kiváltó ok előidézésében vétlen elítélt részére az elmaradt jogainak gyakorlását utólag lehetővé kell tenni.29 A jogok gyakorlásának a felfüggesztéséről az érintett elítélteket, továbbá lehetőség szerint mindazokat – különösen a hatóságokat, a látogatásra és csomagküldésre jogosultakat – értesíteni kell, akikre az intézkedés végrehajtása kihat.30 A felfüggesztés tényéről az ügyész értesítése mellett a parancsnok jelentést is tesz az országos parancsnoknak. Ennek az intézkedésnek a hatálya alatt is engedélyezhető, hogy az elítélt a súlyosan beteg hozzátartozóját meglátogassa, részt vegyen a hozzátartozója temetésén. A látogatókra vonatkozó rendelkezéseket a 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet 9. §-a tartalmazza. Eszerint a fogvatartott látogatója a látogatási engedély alapján léptethető a bv. szerv területére. A látogató ruházatát és csomagját ellenőrizni kell, amihez technikai eszköz és szolgálati kutya is igénybe vehető. A járművét csak a bv. szerv arra kijelölt területére viheti be. A látogató a bv. szerv területén csak felügyelet mellett mozoghat; a fogvatartottal az erre kijelölt helyiségben beszélhet, a beszélgetés ellenőrizhető. Hivatalos vagy szolgálati ügyben eljáró személynek – az ellenőrzés szempontjából – azok minősülnek az intézetbe belépés vagy kilépés során, akik a jogszabályban meghatározott feladataik végrehajtása, vagy a bv. szervezettel kötött együttműködési megállapodásban foglaltak teljesítése érdekében léptek az intézet területére. A bv. szerv területére beléphet: a. a büntetés-végrehajtási szervezet (a továbbiakban: bv. szervezet) személyi állományának tagja; b. a hivatalos vagy szolgálati ügyben eljáró személy; c. a fogvatartotthoz látogatási céllal érkező személy; d. a szakorvosi vizsgálatra jelentkező, szabadlábon lévő elítélt; e. a bűnmegelőzési célú látogatás keretén belül az oktatási intézmények 18. életévüket betöltött tanulója, hallgatója, oktatója; f. a bv. szerv parancsnoka, igazgatója, főigazgató főorvosa, ügyvezető igazgatója (a továbbiakban együtt: bv. szerv vezetője) által engedélyezett személy; g. a fogvatartott nem védőként eljáró jogi képviselője, törvényes képviselője, illetve meghatalmazás alapján eljáró egyéb képviselője (a továbbiakban: fogvatartott képviselője). A bv. szerv területére belépő személyt a belépés szabályairól, illetve a bv. szerv rendjére és biztonságára vonatkozó előírásokról tájékoztatni kell. A 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet 2–3. §-a előírja, hogy „2. § (1) A bv. szerv területére belépő személy köteles a. a személyazonosságát igazolni és a belépés indokát közölni; b. betartani a bv. szerv rendjére, a házirendre és a fogva tartás biztonságára vonatkozó előírásokat. Orvosok Világszövetsége Tokiói Deklarációja, 5. cikk Bv. tvr. 37/A. § (3) bekezdés 30 Bv. Szabályzat 53. § 28 29


Különös rész

(2) Az (1) bekezdésben előírtak hiányában az érintett személy beléptetése, illetve a bv. szerv területén való további tartózkodása megtagadható, és az érintett személy onnan eltávolítható. (3) Az ittas vagy bódult állapotban lévő személy beléptetését meg kell tagadni. Az ittas állapot ellenőrzéséhez annak megállapítására alkalmas eszköz igénybe vehető. (4) A bv. szerv területére belépő személyt a belépési engedélyre utaló, a ruházaton elhelyezhető jelzéssel kell ellátni. 3. § (1) A bv. szerv területére nem vihető be lőfegyver, lőszer, robbanószer, szúró- vagy vágóeszköz, alkohol, kábítószer, a közbiztonságra, valamint egyéb, a bv. szerv rendjére és a fogva tartás biztonságára veszélyes tárgy. Adó-vevő készülék, telefon, fényképezőgép, illetve hang és kép rögzítésére alkalmas más készülék bevitelét a bv. szerv vezetője engedélyezheti. (2) A hatósági eljárást, illetve nyomozati cselekményt végző személy a feladata elvégzéséhez szükséges fényképezőgép, illetve hang és kép rögzítésére alkalmas más készülék, hordozható számítógép bevitelére – a belépéskor történő bejelentés mellett – külön engedély nélkül is jogosult. (3) A bv. szerv területére belépő személy ruházata, csomagja – a 4. § a) és d)-e) pontjában megjelölt, továbbá a diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek kivételével – szemrevételezéssel és technikai eszközzel ellenőrizhető, indokolt esetben közvetlenül is átvizsgálható. Az intézet területére be nem vihető tárgyak tekintetében tőlük szóbeli nyilatkozat kérhető. (4) Az ellenőrzéshez szolgálati kutya is igénybe vehető. A ruházat közvetlen átvizsgálását csak a személyi állomány belépő személlyel azonos nemű tagja végezheti.” Hivatalos vagy szolgálati ügyben eljáró személynek minősül a 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet 4. §-a szerint: a. „állandó személyi védelemben részesülő állami vezető (a továbbiakban: védett személy) és a védelmét ellátó; b. az országgyűlési képviselő; az európai parlamenti képviselő; az önkormányzati képviselő; a kisebbségi önkormányzat képviselője; a polgármester; az önkormányzat jegyzője, illetőleg az általuk írásban megbízott személy; c. az országgyűlési biztos, továbbá az általa írásban megbízott személy; d. a bíró, az ügyész, a bírósági és ügyészségi dolgozó, a pártfogó felügyelő, a közjegyző, valamint az önálló bírósági végrehajtó, végrehajtó-helyettes és kézbesítési végrehajtó; e. a hatósági eljárást, nyomozati cselekményeket, illetve a fogvatartottak intézetbe szállítását, előállítását és kísérését végző személy; f. a bv. szerv, illetve bv. szervezet felett irányítási, felügyeleti jogot gyakorló szervek képviselője; g. a védő, valamint a fogva lévő sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt képviselője, továbbá a fogva lévő pótmagánvádló, illetve tanú érdekében eljáró ügyvéd; h. a nem magyar állampolgárságú fogvatartott tekintetében az állampolgársága szerinti állam diplomáciai képviselője és konzuli tisztviselője; i. a fogva tartás körülményeivel foglalkozó nemzetközi szervezet megbízott képviselője; j. az egyház, továbbá a bv. szervezettel együttműködő más szervezet (személy) képviselője; k. a bv. szerv ellátásával és a fogvatartottak foglalkoztatásával, valamint anyanyelvük szabad használatával összefüggésben tevékenységet végző személy; l. a büntetőeljárásban részt vevő szakértő; m. a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 114. §-a alapján kirendelt tolmács; n. a személyi állomány és a fogvatartottak sürgősségi vagy egyéb egészségügyi ellátásában szükségszerűen vagy engedéllyel együttműködő személy; 134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

o. a katona [Btk. 122. § (1) bek.] állományilletékes parancsnoka vagy annak megbízottja.” Az utóbbi pontot a 61/2007. (XII. 23.) IRM rendelet 10. §-a iktatta be. A hivatalos vagy szolgálati ügyben eljáró személy a feladata ellátására feljogosító igazolvány, okmány, határozat, megbízólevél vagy meghatalmazás felmutatása mellett léphet be a bv. szerv területére. A hivatalos vagy szolgálati ügyben eljáró személy a jogszabályban meghatározott feladata végrehajtása, illetve a bv. szervezettel vagy a bv. szervvel kötött együttműködési megállapodásban foglaltak teljesítése érdekében léphet a bv. szerv területére. A hivatalos vagy szolgálati ügyben eljáró személy a bv. szerv azon területén tartózkodhat, ahol a feladata ellátásához jelenléte szükséges. A büntetés-végrehajtás felügyeletét ellátó ügyész a bv. szerv bármely területén tartózkodhat. A fogvatartottak biztonságos azonosítása és ellenőrzése érdekében az 1995. évi CVII. törvény 28. § (2) bekezdés a) pontja alapján fényképes nyilvántartás létezik. A szabadságvesztés büntetőjogi büntetés végrehajtásának – jogerős bírói ítélet alapján – az elítélt köteles magát alávetni.31 Ha az elítélt ennek nem tesz eleget, akkor a végrehajtás a jogszabályban meghatározott módon kikényszeríthető. A büntetés-végrehajtási szervezet tagja hivatásának jogszerű teljesítése során az intézkedéseinek a megengedett kényszerítő eszközök alkalmazásával is jogosult és köteles is érvényt szerezni. 32 A büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény (továbbiakban: Bv. Sztv.) – eleget téve a jogállamiság követelményeinek – a személyi szabadságjogokat korlátozó kényszerítő intézkedések részletes törvényi szabályait tartalmazza. Kényszerítő eszköz alkalmazására a bv. szervezet hivatásos szolgálati viszonyban álló tagja feladatának jogszerű teljesítése során – amennyiben más intézkedés nem vezet eredményre – jogosult és köteles.33 A feladat jogszerű teljesítéséről akkor beszélhetünk, ha a bv. alkalmazott a jogszabályok és azokkal összhangban lévő belső rendelkezések alapján járt el. A törvény rögzíti, hogy ilyen eszközt csak a bv. szervezet hivatásos szolgálati jogviszonyban álló tagja alkalmazhat, azaz, aki esküt tett és a büntetés-végrehajtás állományába kinevezték. A kényszerítő eszköz alkalmazására a jogot és a kötelezettséget arra az esetre engedi a törvény, ha más intézkedés nem vezet eredményre. Ebből következik az is, hogy az eszköz alkalmazásának arányban kell állnia az ellenszegülés súlyával. A törvény számos megszorító előírást tartalmaz a kényszerítő eszközök alkalmazása tekintetében. Így „a kényszerítő eszköz alkalmazására az érintettet – ha az eset körülményei lehetővé teszik – előzetesen figyelmeztetni kell”.34 A törvény kizárja az alkalmazást magatehetetlen személlyel, továbbá – a testi kényszer és a bilincs kivételével – a terhes nővel és a gyermekkel szemben, ha e körülményről az intézkedőnek tudomása van, vagy az nyilvánvalóan felismerhető.35 Csak korlátozott testi kényszer (megfogás, lefogás) alkalmazható a kényszergyógykezelttel, az ideiglenes kényszergyógykezelttel és a kóros elmeállapotúvá vált fogvatartottal szemben.36 Velük szemben az egészségügyi jogszabályokban meghatározott orvosi beavatkozások jöhetnek csak szóba. Nincs helye a kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört, vagy az intézkedés eredményessége e nélkül is biztosítható.37 A kényszerítő eszköz alkalmazásának a kivételessége, továbbá annak esetleges következményei indokolják, hogy a használatot a szolgálati elöljárónak haladéktalanul jelenteni kell. Ha a parancsnok, illetve országos parancsnok a kényszerítő eszköz használatát jogszerűtlennek minősíti, vagy az testi sérülést, vagy halált okozott, az ügyész értesítése is kötelező.38 Jogszerűtlennek minősítés esetében 8 napon belül, ha pedig a kényszerítő eszköz használata testi sérülést vagy halált okozott, haladéktalanul értesíteni kell az ügyészt. Fogvatartottal szemben kényszerítő eszköz akkor alkalmazható, ha a bv. szerv rendjét, biztonságát sértő vagy veszélyeztető magatartást tanúsít; bármely személy életét, testi épségét, személyes szabadságát sérti vagy Bv. tvr. 2. § (6) bekezdés Vö. Bv. tvr. 20. § (3) és (4) bekezdés 33 Bv. Sztv. 15. § (1) bekezdés 34 Bv. Sztv. 16. § (1) bekezdés 35 Bv. Sztv. 16. § (2) bekezdés 36 Bv. Sztv. 16. § (3) bekezdés (a 2007. évi XXVII. törvénnyel megállapított szöveg) 37 Bv. Sztv. 16. § (4) bekezdés 38 Bv. Sztv. 16. § (5)–(7) bekezdés 31 32


Különös rész

veszélyezteti; bűncselekmény megakadályozása érdekében szükséges. Alkalmazható azzal a személlyel szemben is, aki a bv. szerv által fogvatartott személy életét, testi épségét, személyes szabadságát vagy a fogva tartás biztonságát sérti, illetve veszélyezteti; a bv. szerv területén annak rendjét, biztonságát sértő vagy veszélyeztető magatartást tanúsít; a bv. szerv, illetve a személyi állomány tagja ellen támad, a személyi állomány tagját a feladatának ellátásában akadályoz, vagy intézkedésre kényszerít; a bv. szerv vagyonát rongálja és azt felhívás ellenére sem hagyja abba.39 Külön ki kell emelni, hogy a személyi állomány tagja a szolgálati (munkaköri) feladatának ellátása során – az illetékes hatóság intézkedéséig – a bíró, az ügyész, illetve az eljárásban közreműködő más hivatalos személy részére, az e személyek életét, testi épségét, személyes szabadságát sértő vagy veszélyeztető cselekmények megakadályozása érdekében – feladata végrehajtásának veszélyeztetése nélkül – köteles a szükséges segítséget megadni. A szolgálati feladat végrehajtásának elsődlegessége mellett a segítségnyújtás szükségességéről a konkrét körülmények értékelésével a személyi állomány jelenlévő tagja dönt.40 A lőfegyverhasználat Bv. Sztv.-ben rögzített szabályait a 2007. évi XXVII. törvény 2007. július 1-jei hatállyal megváltoztatta. A jelenleg hatályos szabályok szerint nincs helye lőfegyverhasználatnak a. ha az olyan személy életét vagy testi épségét veszélyeztetné, akivel szemben a lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn, b. ha az intézkedés célja tárgyra vagy állatra leadott lövéssel is elérhető, c. a fogvatartott szökésének megakadályozására, illetve szökése esetén elfogására.

1.3. 3. Emberséges bánásmód, hátrányokozás és humanitárius tartalom a neveléssel (kezeléssel) egységben „Az elítélt emberi méltóságát tiszteletben kell tartani, nem lehet őt kínzásnak alávetni, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódban részesíteni, rajta orvosi kísérletet vagy a beleegyezése nélkül tudományos vizsgálatot vagy kísérletet végezni. A szabadságvesztés végrehajtása során a neveléshez és a büntetés-végrehajtás rendjéhez szükséges fegyelem érvényesül.” 41 Hazánkban a Btk. szankcionálja a kínzás elleni egyezmény megsértését. Azok a bűncselekmények, amelyek konkrét esetekben ezt jelenthetik – az élet elleni bűncselekményeken kívül – a kényszervallatás (Btk. 227. §, az új Btk.-ban 303. §), a bántalmazás hivatalos eljárásban (Btk. 226. §, az új Btk.-ban 301. §), a jogellenes fogva tartás (Btk. 228. §, az új Btk.-ban 304. §), az olyan hivatali visszaélés, amely a fogvatartottakkal való bánásmóddal összefüggésbe hozható (Btk. 225. §, új Btk.-ban 305. §). Az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény kiegészítette új törvényi tényállásokkal az egyezmény által alkalmazott jogok védelmét. Ilyenek a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése (Btk. 215. §), közösség tagja elleni erőszak (Btk. 216. §), kényszerítés hatósági eljárásban (Btk. 278. §), bántalmazás közfeladatot ellátó személy eljárásában (Btk. 302. §). További külön értéke az új Btk.-nak az emberiség elleni bűncselekmények cím alatti XIII. fejezete, amely egyben a különös rész legelején áll. A szabadságvesztés végrehajtása fontos okból – közérdekből, illetőleg az elítélt személyi, családi körülményei, egészségi állapota miatt – félbeszakítható. A szabadságvesztés félbeszakítását a. egy évben tíz napig terjedő időtartamra a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka; b. egy évben tíz naptól három hónapig, öt évet meghaladó szabadságvesztés esetén harminc napig terjedő időtartamra a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka; c. a b) pontban szabályozottnál hosszabb időre az igazságügy-miniszter engedélyezheti.

Bv. Sztv. 17. § (1) és (2) bekezdés Bv. Sztv. 13. § (4) bekezdés 41 Bv. tvr. 21. § (1) és (2) bekezdés 39 40


Különös rész

A félbeszakítás tartama, valamint az engedély nélkül a büntetés-végrehajtási intézeten kívül töltött idő a szabadságvesztésbe nem számít be. A félbeszakítás tartama alatt az elévülés nyugszik (2012. évi CCXXIII. törvény 59. §). Az elítélt felügyelettel vagy anélkül meglátogathatja a súlyos beteg hozzátartozóját, részt vehet a hozzátartozója temetésén. A büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka elrendelheti bilincs használatát, kivételes esetben megtagadhatja a látogatást, illetőleg a temetésen való részvétel engedélyezését.” 42 A rendkívüli eltávozás az öt napot nem haladhatja meg, tartama a szabadságvesztésbe beszámít. A félbeszakítás tartamába viszont nem számít be az a nap, amelyen az elítéltet szabadon bocsátották. A büntetés-félbeszakításon töltött időt úgy kell számítani, hogy az utolsó napját követő napból ki kell vonni a büntetés-félbeszakítás kezdő napját. Ez a büntetés-végrehajtási jogi félbeszakítás, viszont ettől függetlenül létezik a büntetőeljárás-jogi félbeszakítás is, amelyre az elsőfokú bíróság döntése alapján perújítási, 43 illetőleg a Legfelsőbb Bíróság döntése esetén felülvizsgálati indítvány44 elbírálásáig kerülhet sor. A büntetőeljárásról szóló törvényen alapuló harmadik félbeszakítási lehetőség pedig az, hogy az igazságügy-miniszter a kegyelem iránti előterjesztés esetén a köztársasági elnök döntéséig a büntetés félbeszakítását elrendelheti.45 „A szabadságvesztés félbeszakítását az engedélyező megszünteti, ha tudomására jut, hogy a. az elítélttel szemben a félbeszakítás tartama alatt elkövetett bűncselekmény miatt büntetőeljárás indult, vagy újabb szabadságvesztés végrehajtásáról érkezik értesítés; b. az elítéltet más ügyben előzetes letartóztatásba helyezték; c. a félbeszakítás indoka az engedélyezett határidő letelte előtt megszűnt.” [Bv. Szabályzat 187. § (1) bekezdése] A félbeszakítás megszüntethető, ha az illetékes hatóság írásbeli tájékoztatása szerint az elítélt a félbeszakítás ideje alatt a társadalmi együttélés szabályait durván sértő magatartást tanúsított, és ezért ellene szabálysértési eljárás indult.46 Ha az elítélt a jelentkezésre előírt napon nem tér vissza az intézetbe, akkor a következő naptól jogellenesen távollévőnek kell tekinteni. A jogellenesen távol töltött idővel természetesen a szabadságvesztés tartama meghosszabbodik.

1.4. 4. A szabadságvesztés-büntetés megkezdése, tartamának számítása, átvétele és átengedése 1.4.1. 4.1. A szabadságvesztés végrehajtásának megkezdése, elhalasztása A végrehajtás megkezdésének elsődleges, abszolút előfeltétele a jogerős ítélet. A Be. 588. §-ából és a Bv. tvr. 1. § (1) bekezdéséből következik, hogy a büntetés és intézkedés csak bíróság jogerős határozata alapján hajtható végre. (Kivételt képeznek azok az ügyészi vagy bírósági határozatok, végzések, amelyeknél a jogorvoslatnak, fellebbezésnek – a törvény értelmében – nincs halasztó hatálya. A megrovás a bírósági határozat jogerőre emelkedésének bevárása nélkül, a pártfogó felügyelet és a megrovás az ügyész határozata alapján is végrehajtható.) A Be. 591. §-ában foglalt rendelkezés értelmében pedig halasztás csak „fontos okból” engedélyezhető. A szabadságvesztés-büntetés végrehajtásánál nagy jelentősége van annak, hogy mennyi idő telik el a büntetés jogerős kiszabásától annak megkezdéséig. A szabadságvesztés-büntetésre ítélt a büntetése végrehajtásának megkezdésére általában külön felhívást kap a bíróságtól. E felhívás azonban nem abszolút feltétele a végrehajtás megkezdésének, elmulasztása nem zárja ki azt, sőt számos esetben nincs is szükség külön felhívásra, a jogszabály értelmében e helyett más módon intézkedik a bíróság, továbbá mindig fennáll annak a lehetősége, hogy az elítélt önként kezdje meg a büntetés töltését. Bv. tvr. 22. § (1)–(3) bekezdés, Bv. tvr. 22/A. § Be. 413. § (1) bekezdés 44 Be. 423. § (6) bekezdés 45 Be. 598. § (2) bekezdés 46 Bv. Szabályzat 187. § (2) bekezdés 42 43


Különös rész

A felhívást úgy kell kiadni, hogy azt az elítélt a szabadságvesztés végrehajtásának meghatározott időpontja előtt legalább 8 nappal megkapja. Ha az elítélt közli, hogy kiskorú gyermeke a szabadságvesztés végrehajtása alatt felügyelet nélkül maradna, a bv. bíró haladéktalanul megkeresi az illetékes gyámhatóságot a szükséges intézkedések megtétele végett. Ha az önként jelentkező elítélt a bv. intézetbe magával hozza kiskorú gyermekét, aki felügyelet nélkül maradna, a bv. intézet gondoskodik a területi gyermekvédelmi szakszolgálat gyermekvédő intézetébe szállításáról. Az elítélt vagyontárgyainak és lakásának biztonságba helyezése érdekében a bv. intézet rövid úton az illetékes önkormányzat jegyzőjét keresi meg, ha az elítéltnek nincs olyan hozzátartozója, közeli ismerőse, akinek az elítélt megbízást adhatna vagyontárgyai megőrzésére. Ha megállapítást nyer, hogy az elítélt ismeretlen helyen tartózkodik, sor kerülhet a tartózkodási hely felkutatására, illetve elfogatóparancs kibocsátására. A tartózkodási hely felkutatásának elrendelésére a jogerős határozatot követően a büntetés végrehajtása érdekében a bv. bíró jogosult. 47 Elfogatóparancsot kell kibocsátani, ha a szabadságvesztést vagy a szabadságvesztés hátralévő részét ismeretlen helyen tartózkodó elítélten kell foganatba venni. A Be. és a Btk. alapállása, hogy a büntetést nyomban végre kell hajtani, bírói mérlegelés kérdése, hogy a bíró a jogszabályi feltételek esetén ez alól mely esetben, kinek ad halasztást. A halasztás tartalmilag annak engedélyezése, hogy az elítélt a szabadságvesztést a bíróság által engedélyezett időpontban kezdje meg. Szoros értelemben nem büntetőjárási, büntetés-végrehajtási, hanem igazságügyi igazgatási jellegű intézkedés, amely azonban összefüggésben van a végrehajtás megkezdésével, részletszabályait a Be. 591–595. §-ai tartalmazzák. Ezek értelmében a bíróság a két évet meg nem haladó szabadságvesztés és a közérdekű munka végrehajtásának megkezdésére az elítélt kérelmére fontos okból, különösen az elítélt személyi vagy családi körülményeire való tekintettel, legfeljebb három hónapra halasztást engedélyezhet. Ha az elítélt betegsége az életét közvetlenül veszélyezteti, a bíróság a három hónapot meghaladó, határozott ideig tartó halasztást is engedélyezhet, a már engedélyezett halasztást meghosszabbíthatja, a két évet meghaladó szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére is halasztást engedélyezhet. Nő kérelmére el kell halasztani a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdését annak a nőnek az esetében, aki a negyedik hónapot meghaladó terhes, legfeljebb a szülés várható idejét követő hatodik hónap végéig; hat hónaposnál fiatalabb gyermekét gondozza. A bíróság igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján állapítja meg a halasztás egészségügyi feltételeinek fennállását és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága Egészségügyi szolgálata vezetőjének – az elítélt egészségi állapotának büntetés-végrehajtás keretei között való kezelhetőségére vonatkozó – nyilatkozatát figyelembe véve határoz a kérelemről. Az ismertetett feltételek esetén sincs helye az elhalasztásnak, ha az súlyosan veszélyeztetné a közbiztonságot vagy a közrendet, illetve ha az elítélt szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani. A halasztás iránti szóbeli kérelmet az ítélet jogerőre emelkedése után azonnal, már a tárgyalóteremben elő lehet terjeszteni, és ebben az eljáró első-, illetve másodfokú tanács elnöke határoz, amit köteles indokolni. A terhelt később előterjesztett kérelmének elbírálására a különleges eljárások szabályait (Be. XXIX. Fejezet) kell alkalmazni. A szabadságvesztés és a javítóintézeti nevelés végrehajtásának elhalasztása tárgyában hozott határozat ellen az ügyész, az elítélt és a védő fellebbezhet. Ha a halasztást a másodfokú bíróság engedélyezte, a fellebbezés elbírálására a XIV. fejezet IV. címe megfelelően irányadó [Be. 595. § (5) bekezdés]. Nem lehet halasztást adni az ítélet jogerőre emelkedésekor előzetes letartóztatásban lévő terheltnek, valamint a más ügyben kiszabott szabadságvesztés-büntetését töltő terheltnek sem.48 A határozat jogerőre emelkedésének és végrehajthatóságának deklarálása önmagában még nem elegendő a végrehajtás megkezdéséhez. Erre csak akkor kerülhet sor, ha a bíróság a határozat végrehajtását külön elrendeli. 1. A Be. 596. §-a alapján a bíróság a szabadlábon lévő terhelttel szemben az öt évi vagy ezt meghaladó, jogerősen kiszabott szabadságvesztés azonnali foganatba vételét rendelheti el.

47 48

Be. 590. (3) bekezdés 6/1979. BK 40. – BJD 2336.


Különös rész

A jogerősen kiszabott szabadságvesztés azonnali foganatba vételét azonban köteles elrendelni a bíróság, ha azt a szabadlábon lévő terhelttel szemben bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény miatt szabta ki. Ilyenkor a bíróság bv. őr kirendelését kéri, akinek átadja az elítéltet. Ha ennek akadálya van, vagy nincs a bíróság székhelyén bv. intézet, a bíróság szintén rövid úton a rendőrséget keresi meg az elítéltnek a bv. intézetbe kísérése végett. 2. Amennyiben a szabadlábon lévő jogerősen szabadságvesztésre ítélt szökésétől vagy elrejtőzésétől lehet tartani, az elítélt bv. intézetbe fogadásáig a szabadságvesztés végrehajtásának biztosítására irányuló intézkedés rendelhető el. El kell rendelni ezt az intézkedést, ha a bíróság a két évet meghaladó szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére halasztást engedélyezett [Be. 591. § (2) bek. c) pont]. A szabadságvesztés végrehajtásának biztosítására irányuló intézkedés hatálya alatt álló elítélt a bíróság határozatában meghatározott területet, körzetet engedély nélkül nem hagyhatja el, a tartózkodási helyét, illetőleg a lakóhelyét nem változtathatja meg. A bíróság határozatában előírhatja, hogy az elítélt meghatározott időközönként a rendőrségen jelentkezzék. Az előírások megtartását – a lakhelyelhagyási tilalom megtartásának ellenőrzésére vonatkozó szabályok szerint – a rendőrség ellenőrzi. Ha az elítélt az előírásokat megszegi, a rendőrség haladéktalanul értesíti az intézkedést elrendelő bíróságot, és az elítéltet a bíróság határozatának meghozataláig – legfeljebb hat napig – őrizetbe veheti. A bíróság a szabadságvesztés végrehajtásának biztosítására irányuló intézkedés előírásainak megszegése esetén a szabadságvesztés azonnali foganatba vételét rendelheti el, és intézkedhet az elítélt tartózkodási helyének felkutatása iránt, elfogatóparancsot bocsáthat ki. A büntetés végrehajthatóságának megszűnése esetén a szabadságvesztés végrehajtásának biztosítására irányuló intézkedést is meg kell szüntetni. A végrehajtás elrendelése történhet az értesítés és az erre vezetett végrehajtási utasítás kiállításával és megküldésével, magának a határozatnak a megküldésével, speciális értesítés kiállításával és megküldésével. A büntetés-végrehajtás megkezdése a végrehajtás elrendelését követő és egyben a végrehajtás érdemi részéhez tartozó aktus. Jogi jelentősége abban nyilvánul meg, hogy az elítélttel – jogszabályban megjelölt – végrehajtó szerv kerül büntetés-végrehajtási jogviszonyba és a büntetés végrehajtását már csak a jogszabály szerinti esetekben lehet megszakítani. A bv. intézetbe történő felvételi eljárás a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdését jelenti a bv. intézet részéről és ezt az eljárást a jogerős szabadságvesztésről kiállított értesítés átvétele után legkésőbb 15 napon belül kell befejezni. Az elítéltet akkor kell befogadottnak tekinteni, amikor az általa közölt adatokat egyeztették az okiratok adataival és megállapították a személyi azonosságát. A szabadságvesztés-büntetésről kiállított értesítés kötelező tartalmi követelményeit a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 3. és 9. §-ai tartalmazzák. Az intézetbe befogadott elítéltet egészségügyi szempontból meg kell vizsgálni, enélkül nem szabad a többi elítélt közé elhelyezni.49 Külsérelmi nyomok észlelése esetén jegyzőkönyvet és orvosi látleletet kell készíteni. Ha a rendőrségi fogdából, a javítóintézetből, a katonai fogdából átkísért elítélt azt állítja, hogy bántalmazták, haladéktalanul orvosi vizsgálatot kell végezni, valamint jegyzőkönyvet kell felvenni, amelynek egy-egy példányát az átkísérést végrehajtó szervnek, illetve a törvényességi felügyeletet ellátó ügyésznek kell küldeni.50 Megőrzésre kell befogadni az elítéltet, ha a. az intézet illetékességi területén – mint más intézetből jogellenesen távollévőt – a rendőrség elfogta és oda előállította; b. valamely hatósághoz történő előállítás, illetve gyógykezelés céljából vagy a végrehajtás körében felmerült egyéb okból más intézet adta át, illetve engedélyezett távollét után más intézetben jelentkezik, mint ahonnan elbocsátották. A megőrzésre befogadott elítéltet a megőrzés okának megszűnését követően az intézetek közötti legközelebbi heti rendszeres szállítással a végrehajtásra kijelölt intézetbe kell szállítani.51 A befogadási eljárás során azokat a tárgyakat, amelyeket az elítélt nem tartott magánál, tőle át kell venni és letétjében kell elhelyezni. Az elítélt nem tarthat magánál a bv. intézet rendjét, biztonságát, saját vagy mások testi épségét veszélyeztető tárgyat. Bv. Szabályzat 20. § Bv. Szabályzat 17. § 51 Bv. Szabályzat 15. § 49 50


Különös rész

A közrend megkívánja, hogy a különböző állami szervek tudomást szerezzenek arról, hogy az elítélt megkezdi szabadságvesztés-büntetését. Ezért a bv. intézet a befogadásáról várható szabadulásának közlésével tíz napon belül értesíti a lakó- vagy tartózkodási helye szerint illetékes rendőrkapitányságot, a BNYH-t, az elsőfokú ítéletet hozó bíróságot; gondnokság alá helyezett elítélt esetében a gondnokot. A külföldi fogvatartott esetében a külképviselet értesítése csak akkor mellőzhető, ha ezt a fogvatartott írásbeli nyilatkozatában kifejezetten kéri. 52 A bv. intézet a szabadítás tényéről is értesíti mindazokat a szerveket, amelyeket a befogadásról is értesített. Az elítéltet önként jelentkezése esetén a bv. intézet ellátja hitelezett utazási igazolvánnyal és útbaindítja, más esetekben a végrehajtási fokozatának megfelelően kijelölt – a lakóhelyéhez lehetőleg közeli – bv. intézetbe kell szállítani.53

1.4.2. 4.2. Nyilvántartás és tartamszámítás A végrehajtás törvényességének fontos feltétele a pontosan vezetett nyilvántartás. A büntetés-végrehajtási szervezet az elítéltről vezetett nyilvántartás adataiból a törvényben meghatározottak szerint adatszolgáltatást teljesít, biztosítja a nyilvántartásba való betekintést. Az elítélt nyilvántartási száma, illetőleg a róla készült fényképfelvétel a büntetés végrehajtása során belső azonosításra használható fel. Gondoskodni kell arról, hogy az elítéltről vezetett nyilvántartásokba illetéktelen személy ne tekinthessen be, az adat tartalma illetéktelen személy tudomására ne juthasson, a nyilvántartások kezelése során is biztosított legyen az elítélt személyiségi jogainak védelme. A büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvénynek a fogvatartottak nyilvántartásáról rendelkező – az 1996. évi LXVI. törvény 38. §-ával megállapított szövegű – 28. §-a szerint: „A fogvatartottról a fogva tartó bv. szerv helyi, az Országos Parancsnokság központi nyilvántartást vezet. A nyilvántartás kiterjed • a fogvatartott személyazonosító adataira, Társadalombiztosítási Azonosító Jelére és fényképére; • lakcímére; • a választójoggal nem rendelkező fogvatartott személy azonosítójára; • a végrehajtás során a büntetés-végrehajtás e törvényben meghatározott feladatai ellátásához és a fogvatartott jogainak a gyakorlásához szükséges adatokra, iratokra; • a büntetőeljárásban, illetve a fogvatartottal kapcsolatos egyéb – bírósági, ügyészségi, közjegyzői, államigazgatási – eljárásban keletkezett azon iratokra, amelyeket jogszabály rendelkezése alapján a bv. szervezet részére meg kell küldeni.” A fogvatartott a róla nyilvántartott adatokat megismerheti, a téves adatok kijavítására és a jogellenesen nyilvántartottak törlésére irányuló kérelmet teljesíteni kell. Az adataira vonatkozó rendelkezési joga azonban nem sértheti a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek működéséhez, az állami és az önkormányzati feladatok ellátásához, a fogva tartás biztonságához szükséges adatok használatához fűződő közérdek érvényesítését.54 A Bv. tvr. 5. §-a szerint „a büntetésbe minden megkezdett nap beszámít, végrehajtásának utolsó napját a naptári nap szerint kell megállapítani”. Amennyiben a művelet nem végezhető el, az előzetes fogva tartás utolsó napját megelőző hónapot kell naptári napokra bontani, majd a számítást ennek alapul vételével kell elvégezni. Ha a szabadságvesztésbe több előzetes fogva tartás idejét kell beszámítani, a beszámítandó fogva tartások tartamait össze kell adni, majd az így kapott együttes időtartamot kell a szabadságvesztés időtartamából levonni. E számításnál egy hónapot 30 nappal kell figyelembe venni. Az elítélttel szemben a magyar bíróság által kibocsátott elfogatóparancs alapján a külföldi hatóságok által foganatosított fogva tartás idejét – hivatalos igazolás alapján – a szabadságvesztés utolsó napjának a számítását végző bv. intézetnek kell figyelembe vennie. A szabadságvesztés kezdő és befejező napjának, tartamának számítására vonatkozó rendelkezéseket a 30/1997. (XII. 17.), a 6/2000. (III. 22.) IM számú rendelettel módosított, a szabadságvesztés kezdő és utolsó napjának megállapításáról szóló 17/1997. (V. 9.) IM számú rendelet tartalmazza. Bv. Szabályzat 222. § (1) bekezdés Bv. tvr. 24. § 54 1995. évi CVII. törvény 29–31. § 52 53


Különös rész

1.4.3. 4.3. A büntetés végrehajtásának átvétele és átengedése Az átadás-átvétel feltételeit és részletes szabályait nemzetközi szerződés szabja meg. A Strasbourgban 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény kihirdetésére hazánkban az 1994. évi XX. törvénnyel került sor. Az egyezmény 3. Cikke szerint az elítélt személy csak az alábbi feltételek fennforgása esetén szállítható át: a. ha a végrehajtó állam állampolgára; b. ha az ítélet jogerős; c. ha az átszállítás iránti kérelem kézhezvételekor az elítélt személynek legalább hat hónap letöltendő büntetése van hátra, vagy ha a büntetés határozatlan időtartamra szól; d. ha az átszállításhoz az elítélt személy, illetve – amikor kora, fizikai vagy elmeállapota miatt a két állam közül az egyik, ha szükségesnek tartja – képviselője hozzájárult; e. ha a büntetőítélet alapjául szolgáló cselekmények vagy mulasztások a végrehajtó állam joga szerint bűncselekmények vagy azok lennének, ha területén követték volna el; f. ha az ítélkező és a végrehajtó állam megegyeztek az átszállításban. A megkereséseket az igazságügyi minisztériumok intézik mindkét államban. A kérelem alátámasztására szolgáló okirati követelményeket a 6. Cikk tartalmazza. Amikor a magyar igazságügy-miniszter az átvétel tárgyában állást foglalt, erről értesíti a dokumentumok rendelkezésre bocsátásával a Fővárosi Törvényszéket. A bíróság ezt követően tárgyalást tart, amelyen az elítélt és az ügyész részvétele a törvény értelmében kötelező. A bíróság végzéssel mondja ki a szabadságvesztés végrehajtásának átvételét és ebben feltünteti a Magyarországon végrehajtandó szabadságvesztés tartamát, végrehajtási fokozatát, a bűncselekménynek a magyar törvény szerinti minősítését. A büntetésnek azt a részét, amelyet az elítélt a büntetést hozó bíróság államában kitöltött, be kell számítani a magyar bíróság által megállapított büntetés tartamába. A büntetés végrehajtásának átvétele és a külföldi bíróság ítélete végrehajtásának elrendelése a Fővárosi Törvényszék részéről ugyanolyan hatályú, mint amikor elismerik a külföldi bíróság ítéletének érvényét. A büntetés-végrehajtási fokozat és a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége tekintetében a Btk.-ban foglalt büntető anyagi jogi rendelkezések az irányadók.55 A fogva lévő elítélt hozzájáruló nyilatkozatáról a jegyzőkönyvet a bv. bíró veszi fel és azt az első fokon eljárt bíróságnak megküldi. Ha a szabadlábon lévő elítélt terjeszti elő az átszállítás iránti kérelmet, az első fokon eljárt bíróság tanácsának elnöke elrendeli a jogerős szabadságvesztés, illetőleg intézkedés azonnali foganatba vételét, és intézkedik a hozzájáruló nyilatkozat jegyzőkönyvezése iránt. A bíróság az átszállítás iránti kérelmet a büntetőügy irataival, valamint az egyezményben felsorolt iratokkal az igazságügyért felelős miniszter által vezetett minisztériumnak küldi meg. Ha külföldi bíróság magyar állampolgárral, illetve a Magyarországon bevándorlási engedéllyel rendelkező nem magyar állampolgárral szemben szabadságvesztést szab ki, vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaz, az elítélt átszállítására irányuló kérelem tárgyában szintén az igazságügyért felelős miniszter dönt.56 2012. december 31. napján 621 fő idegen állampolgárságú elítélt volt magyar bv. intézetben. A külföldi bíróság által kiszabott szabadságvesztés végrehajtására átvett elítéltet a Be. 579. §-ában szabályozott eljárás befejezéséig a Fővárosi Bv. Intézetben tartják fogva a kiadatási letartóztatásra vonatkozó szabályok alkalmazásával. Az elítélt átadásáról és átvételéről az Országos Rendőr-főkapitányság INTERPOL Magyar Nemzeti Iroda a Rendőrség Különleges Szolgálatának közreműködésével gondoskodik. Az ezzel kapcsolatban felmerülő fordítási költségek bűnügyi költségek.

2. VI. fejezet: A szabadságvesztés végrehajtásának rendje 55 56

1/1997. BH 1. BK Határozat 9/1995. (III. 8.) IM rendelet 1–2. §


Különös rész

2.1. 1. A végrehajtási rend meghatározása A végrehajtás rendje a büntetés-végrehajtási rendszer legfontosabb tartalmi eleme; a büntetési, intézkedési cél megvalósítását szolgálja, nélküle a végrehajtási feladatokat nem lehet teljesíteni. Magában foglalja a szabályozottságot és az érvényes szabályok betartását, betartatását is. 57 A rend kialakítása és fenntartása a büntetés-végrehajtási szervezet feladata. A szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának helyei a büntetésvégrehajtási intézetek. Annak érdekében, hogy a helyi sajátosságok ne akadályozzák, hanem segítsék a végrehajtás céljának megvalósulását, az elítéltet megillető jogok gyakorlásának és a kötelességek teljesítésének rendjét „házirend” szabályozza. Ennek tartalmát a Bv. Szabályzat 34. §-a sorolja fel, nem taxatíve. A házirend megtartásának következményeire az elítélt figyelmét fel kell hívni. A házirend tartalmazza többek között az elítéltnél tartható tárgyak fajtánként meghatározott mennyiségét [Bv. Szabályzat 21. § (1) bek.]; a körleten betartandó balesetvédelmi és tűzvédelmi előírásokat; a dohányzással kapcsolatos rendelkezéseket [a Bv. Szabályzat 18/2002. (XI. 30.) IM számú rendelet 9. §-ával történt kiegészítése], a pártfogó felügyelői szolgálat önkéntes igénybevételének lehetőségéről tájékoztatást, valamint figyelmeztetést a házirend megtartására, továbbá megszegésének következményeire [a Bv. Szabályzat 24/2003. (VII. 1.) IM számú rendelet 4. §-ával történt módosítása]. Léteznek általános vagy állandó elemek, amelyek egyetlen büntetés és intézkedés végrehajtása folyamán sem hagyhatók figyelmen kívül, a különös vagy változó elemek viszont csak egyes büntetések és intézkedések végrehajtása során nélkülözhetetlenek. Az állandó és változó elemek a következők: • a végrehajtó szerv kötelezettségeinek és jogainak meghatározása, különös figyelemmel a nyilvántartási, jelentési, tájékoztatási, intézkedési kötelezettségre; • az elítélt (terhelt) jogainak és kötelezettségeinek meghatározása, érdekvédelme; • a tilalmak érvényesítése; • felügyelet, őrzés, ellenőrzés; • anyagi és egészségügyi ellátás, gyógyítás; • nevelés, oktatás, munkáltatás; • a végrehajtás befejezésének előkészítése. Általános értelemben tehát a büntetések és intézkedések végrehajtásának rendje a jogszabályok azon rendelkezéseinek megtartását jelenti, amelyek meghatározzák az adott büntetés és intézkedés eredményes végrehajtásának alapvető feltételeit, különös figyelemmel a végrehajtó szerv és a végrehajtás hatálya alatt álló személy kötelezettségeire és jogaira. A bv. intézetekben a helyes rendet egyrészt a biztonsági, a biztonságossági és fegyelmi követelmények figyelembevételével kell megtartani, a fogvatartottak számára olyan életfeltételeket biztosítva, amelyek tiszteletben tartják az emberi méltóságot és teljes tevékenységi programot biztosítanak számukra [Európa Tanács Miniszteri Bizottság Rec(2006) 2. ajánlása a tagállamok számára „Az európai büntetés-végrehajtási szabályokról”, 49–69. szabályok].

2.2. 2. A szabadságvesztés differenciálása, a végrehajtási fokozatok A szabadságvesztés egységes büntetés, a végrehajtás azonban különböző módon, differenciáltan történik a bíróság ítéletének megfelelően, fegyház-, börtön- vagy fogházfokozatban. Az ítéletben kijelölt szabadságvesztés végrehajtási fokozatot a bírósági értesítésen feltüntetik.58 A fegyház a börtönnél, a börtön a fogháznál szigorúbb végrehajtási mód.59

Bv. tvr. 24. § Btk. 45. § (1) bekezdés; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 9. § (2) bekezdés a) pont 59 Btk. 41. § (1) bekezdés; Bv. tvr. 24. § 57 58


Különös rész

A szabadságvesztésre ítélt bűnelkövetők kategorizálásának (az elkövetett cselekmény jellege, súlya, a büntetés mértéke, az elkövető előélete, jogi szempontból jelentőséggel bíró személyes tulajdonságai és egyéb ismérvek szerint), a kialakított kategóriáknak megfelelően differenciált végrehajtási rendszernek régi hagyománya van Magyarországon. A Bv. tvr. 1999. évi CXX. törvény 43. § (1) bekezdésével 2000. március 1-jével beiktatott 24/A. §-a szerint az ugyanazon elítélttel szemben több, külön ítélettel kiszabott, határozott tartamú összbüntetésbe nem foglalható szabadságvesztést úgy kell végrehajtani, hogy előbb mindig a legszigorúbb fokozatot, az azonos végrehajtási fokozatban lévő szabadságvesztések közül pedig azt kell végrehajtani, amelyikből az elítélt nem bocsátható feltételes szabadságra. A szabadságvesztés folyamatban lévő végrehajtását e sorrend érvényesítése érdekében meg kell szakítani. A végrehajtási sorrendre, az egyes büntetések foganatba vételének időpontjára kihatással lehet az egyes szabadságvesztésekből engedélyezhető feltételes szabadság, annak foganatosítási időpontja is. Amennyiben szigorúbb végrehajtási fokozatú szabadságvesztés végrehajtásának foganatba vétele válik esedékessé az enyhébb végrehajtási fokozatú szabadságvesztés végrehajtásának időtartama alatt, az enyhébb végrehajtási fokozatú szabadságvesztés végrehajtását a szigorúbb végrehajtási fokozatú szabadságvesztés végrehajtásának befejezéséig meg kell szakítani. A szabadságvesztés egyes fokozataiban eltérő az elítélt • elkülönítése a külvilágtól; • őrzése, felügyelete és ellenőrzése; • büntetés-végrehajtási intézeten belüli mozgása; • életrendje; • személyes szükségleteire fordítható összeg; • jutalmazása és fenyítése; • részvétele az elítéltek öntevékeny szervezeteiben. A külvilágtól elkülönítés azt jelenti, hogy az elítélt elhagyhatja-e, s ha igen, milyen feltételekkel és gyakorisággal a bv. intézetet. Az elítéltek őrzése, felügyelete és ellenőrzése a fogva tartás biztonságát szolgálják. E feladatok ellátásának rendjét az intézet parancsnoka határozza meg.60 Az őrzés az elítélt szemszögéből a meghatározott helyen való tartására, életének és testi épségének a megóvására irányuló tevékenység. A felügyelet az elítélt meghatározott helyen való tartózkodásának, tevékenységének folyamatos irányítása, az ellenőrzés pedig a meghatározott helyen való tartózkodásának, tevékenységének az időszakos figyelemmel kísérése. Az életrend kötöttsége abban jut kifejezésre, hogy az elítélt a számára kötelező programok mellett rendelkezik-e szabadidővel, illetőleg jogosult-e az intézeti lehetőségek és adottságok között maga meghatározni, hogy azt mire fordítja. A személyes szükségletre – szükségleti cikkek vásárlására – az elítélt munkadíjából, illetőleg letéti pénzéből fordítható összeg nagysága a tartásra fordított költségekhez való hozzájárulás összegével csökkentett munkadíjhoz és a végrehajtási fokozathoz kapcsolódik.61 (Fogházban és átmeneti csoportban ennek 90%-át, börtönben 85%-át, fegyházban 80%-át költheti ilyen célra az elítélt.) A jutalmazás vonatkozásában a fokozatok között eltérés az intézet elhagyását jelentő jutalmaknál jut kifejezésre (rövid tartamú eltávozás, kimaradás).62 A rövid tartamú eltávozás tartama évente fegyházban legfeljebb öt, börtönben tíz, fogházban és átmeneti csoportban tizenöt nap lehet, amely idő a szabadságvesztésbe beszámít. Kimaradás – aminek a tartama a 24 órát nem haladhatja meg – a fegyházbüntetés felének, börtönben hat hónapnak, míg fogházban a három hónapnak a letöltése után engedélyezhető. Fiatalkorúak bv. intézetében a rövid tartamú eltávozás évente legfeljebb 15 nap.

Bv. Szabályzat 37. § (4) bekezdés Bv. Szabályzat 153. §; 18/2002. (XI. 30.) IM számú rendelet 42. § 62 Bv. tvr. 41. § (3) bekezdés és 41/A. § (1) és (2) bekezdés 60 61


Különös rész

A büntetés-végrehajtás rendjét vétkesen megsértő elítélttel szemben alkalmazható fenyítések köre mindhárom fokozatban azonos, eltérés a kiszabható magánelzárás leghosszabb tartamában van: fegyházban 30, börtönben 20, fogházban 10 napig terjedhet.63 Az elítéltek öntevékeny szervezeteinek programjában való részvétel lehetősége összefügg az életrend kötöttségének, meghatározottságának a fokával és az elítélt intézeten belüli mozgásának viszonylagos szabadságával, illetőleg a korlátozás mértékével. Ennek keretében sem bízható meg az elítélt olyan feladattal, amelynek végrehajtása során más elítélttel alá- és fölérendeltségi viszonyba, illetve más elítélt személyiségi jogait sértő adat birtokába kerülhet.64 A legszigorúbb végrehajtási fokozatban, a fegyházfokozatban az elítélt életrendje részleteiben is meghatározott, állandó irányítás és ellenőrzés alatt áll. Külső (bv. intézeten kívüli) munkában kivételesen vehet részt, a külvilágtól a munkavégzés alatt is elkülöníthető. Az intézeten belül is csak engedéllyel és felügyelet mellett járhat; ez a korlátozás azonban – kivételesen – egy év szabadságvesztés eltöltése után enyhíthető és engedélyezhető, hogy az intézetben vagy annak meghatározott részén belül felügyelet nélkül, de ellenőrzés mellett járjon és részt vehessen az intézeten kívüli munkában is az elítélt. A börtönben az elítélt életrendje meghatározott, de már nem minden részletre kiterjedően, irányítása, ellenőrzése e fokozatban is kötelező, de már viszonylagos önállósággal rendelkezik; a bv. intézeten belül a kijelölt területen szabadon járhat. A fogház a szabadságvesztés enyhébb végrehajtási módja, az elítélt az intézet területén szabadon járhat (kivéve az intézet azon részeit, ahová elítéltek nem léphetnek be). Az életrendje csak részben meghatározott, a szabadidejét belátása szerint használhatja fel, részt vehet intézeten kívüli munkavégzésben, és – nem kivételes jelleggel – rövid tartamú eltávozása is engedélyezhető.65 A fiatalkorúak börtönének, illetőleg a fiatalkorúak fogházának rendje – életkori sajátosságaiból fakadó eltérésekkel – a börtön, illetőleg fogház rendjének felel meg.66 A katonai fogházban a szabadságvesztés végrehajtásának rendje – a katonai sajátosságokból fakadó eltérésekkel – a fogház rendjének felel meg.67 A végrehajtás során a fokozat enyhítésére vagy szigorítására csak egy esetben kerülhet sor. Arra tehát nincs jogszabályi lehetőség, hogy az elítélt fegyházfokozatban kezdi tölteni a büntetését, majd fogházfokozatból szabadulhat. Lehetőség van arra is, hogy a bíróság az enyhébb, illetőleg szigorúbb fokozatba helyezésről szóló határozatot utóbb hatályon kívül helyezze. Ebben a esetben a büntetés végrehajtását az ítéletben megállapított fokozatban kell folytatni [Btk. 46. § (2) bek.]. A Bv. tvt 7. § (3) bekezdése alapján az enyhébb fokozat kijelölése esetén a bűnügyi költséget az állam, súlyosabb fokozatba helyezéskor az elítélt viseli. A bv. intézet már a nem jogerős végzés esetén intézkedik az elítélt új végrehajtási fokozatának megfelelő elhelyezéséről. „Amennyiben az enyhébb végrehajtási fokozat szerint az elítélt feltételes szabadságra bocsátása esedékes, az intézet haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak a feltételes szabadságra bocsátás iránt.” [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 194/A. § (2) bek.] A szabadságvesztés fokozatának megváltoztatása iránt elsősorban a bv. intézet tehet előterjesztést a bv. bíróhoz, de azt az elítélt és védője is kezdeményezheti. Az Alkotmánybíróság 248/B/1998. AB határozatában a fokozatváltoztatás tekintetében mondta ki, hogy általános kérelmezési jog az elítéltet és védőjét is megilleti, a hivatalból történő kezdeményezés előírása nem zárja ki, hogy ők is kérelmezzék az eljárás folytatását. Az előterjesztés elkészítése előtt az elítéltről értékelő véleményt kell készíteni, az elítélt vagy a védő kérelmét értékelő véleménnyel és javaslattal kell a bv. bíróhoz továbbítani 15 napon belül. Ha az egy éven belül ismételten előterjesztett kérelem új körülményre nem hivatkozik, az értékelő vélemény és a javaslat elkészítését a büntetés-végrehajtási intézet mellőzheti [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 194. § (2) bek.], ez esetben a kérelmet 8 napon belül kell a bv. bíróhoz továbbítani. Bv. tvr. 42. §., 52. § (2) bekezdés Bv. Szabályzat 33. § 65 Bv. tvr. 26–28. § 66 Bv. tvr. 49. § (2) bekezdés 67 Bv. tvr. 55. § (2) bekezdés 63 64


Különös rész

Ez tartalmazza az elítélt személyi és büntetés-végrehajtási adataira, a végrehajtás során a vele kapcsolatos fontosabb eseményekre, a viselkedésére, tanulására, munkavégzésére, a jutalmazási és fegyelmi adatokra, a szabadidő eltöltésének módjára, a kapcsolattartásra, a szabadulásra való felkészítés érdekében tett intézkedésekre vonatkozó adatokat. Az értékelő vélemény csak a törvényben meghatározott és a bv. szervezet által nyilvántartható adatokat tartalmazhatja. A büntetés végrehajtása során az enyhébb végrehajtási fokozat meghatározásánál a szabadságvesztés során töltött idő alatt tanúsított magatartásnak – nem pedig a büntetés kiszabásánál irányadó körülményeknek – van jelentősége. Az eggyel enyhébb végrehajtási fokozat engedélyezésének előfeltételei kapcsán eseti döntés mutatott rá arra, hogy azok a körülmények, amelyeket a bíróságnak az ítélet meghozatala során értékelnie kell, nem szolgálhatnak alapul a bv. bíró döntéséhez (BH 1997/161.). A Btk. 46. § (1) bekezdése egyértelműen a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartás esetén teszi lehetővé az eggyel enyhébb fokozatban történő végrehajtást, vagy a bv. intézet rendjének ismételt és súlyos megzavarása esetére az eggyel szigorúbb végrehajtási fokozat előírását. A szabadságvesztés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartás hiányában az eggyel enyhébb büntetés-végrehajtási fokozat megállapításának nincs helye (BH 1994/642.). Ugyanakkor „a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartáson túlmutató, olykor feltételezésen alapuló elvárások támasztása téves” (BH 2005/345.). Nem értelmezhető az átlag elítélti magatartáshoz képest a többletteljesítmény elvárása sem. 2012. évben 1258 elítéltet helyeztek enyhébb fokozatba, 49 főt pedig szigorúbb fokozatba. Az eggyel szigorúbb fokozatba helyezés iránti előterjesztés feltételét a Btk. 46. § (1) bekezdése úgy határozza meg, hogy az elítélt a büntetés-végrehajtás rendjét ismételten és súlyosan megzavarja. Ebből következően nem kerülhet sor a végrehajtási fokozat súlyosítására egyszeri súlyos fegyelemsértés vagy többszöri csekély súlyú rendzavarás esetén. A szabadságvesztés enyhébb fokozatának kijelölésére lehet előterjesztést tenni, ha az elítélt folyamatosan kifogástalanul teljesíti kötelezettségeit és a büntetés célja enyhébb fokozatban is elérhető. Az intézet tájékoztatja a bv. bírót a végrehajtott és a végrehajtásra váró szabadságvesztés(ek)ről, valamint arról, ha az elítélt ellen új büntetőeljárás van folyamatban. Kifogástalan magatartás hiányában enyhébb fokozat megállapításának nincs helye.68 Akkor is engedélyezni kell az enyhébb fokozatba helyezését az elítéltnek, ha ezáltal egyben feltételes szabadságra is jogosulttá válik. Úgy az enyhítés, mint a szigorítás komoly nevelési eszköz. Összbüntetési ítélet esetén a bv. intézeteknek ismét meg kell vizsgálnia, hogy az összbüntetés tekintetében fennállnak-e a fokozatváltoztatás feltételei.69 „Enyhébb végrehajtási fokozat nem jelölhető ki, ha a. az elítélt a szabadságvesztésből – az előzetes fogva tartásban a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően folyamatosan töltött időt is beszámítva – a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét nem töltötte le, b. az elítélt a szabadságvesztésből fegyházfokozatban legalább egy évet, börtön fokozatban legalább hat hónapot nem töltött le, c. az elítélt erőszakos többszörös visszaeső, d. az elítélt a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, e. az elítélt életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést tölt” tartalmazza a Bv. tvr. hatályos 28/A. § (3) bekezdése. A 2012. évi CCCXXIII. törvény 63. § (2) bekezdésére a fenti e) pont helyébe a következő rendelkezést léptette: „Az elítélt olyan életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést tölt, amelyből nem bocsátható feltételes szabadságra.” Az „olyan” szó beiktatása a Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés e) pontjába azt jelenti, hogy az az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést töltő, aki nem kizárt a feltételes szabadságra bocsátásból, nem TÉSZ-es, az nincs kizárva abból, hogy enyhébb fokozatba kerüljön.

68 69

BH 12/1994. BK 642. határozat, BH 1994/233. BH 1983/7, 106. BK közös kollégiumi állásfoglalás


Különös rész

Az új Btk.-ról szóló 2012. évi C. törvény 41. § (2) bekezdése szerint „Az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtási fokozata fegyház”. A két törvényi rendelkezés közötti ellentmondást célszerű lenne a jogalkotónak megszüntetnie. Amennyiben erre nem kerülne sor, álláspontom szerint az új Btk. rendelkezése az irányadó. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatának megváltoztatása esetén a bv. bíró a végzését megküldi az ügyben, illetőleg az összbüntetési ügyben első fokon eljárt bíróságnak és a bv. intézetnek, valamint kézbesíti az ügyésznek, az elítéltnek és – feltéve, hogyha a bv. ügyben eljárt – a védőnek.70 Az elítélt megváltozott magatartására figyelemmel a bíróság az enyhébb fokozatba helyezést elrendelő határozatát hatályon kívül helyezheti (2012. évi CCXXIII. törvény 63. §-a).

2.3. 3. Enyhébb végrehajtási szabályok foganatosítása A Bv. tvr. 28/B. § (1) bekezdése szerint a fogház, illetőleg a börtön végrehajtásának általános szabályainál enyhébb végrehajtási szabályok (EVSZ) akkor alkalmazhatók, ha – különösen az elítélt személyiségére, előéletére, életvitelére, családi körülményeire, bűnözői kapcsolataira, a szabadságvesztés során tanúsított magatartására, az elkövetett bűncselekményre, a szabadságvesztés tartamára tekintettel – a szabadságvesztés célja az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásával is elérhető, és az enyhébb büntetés-végrehajtási szabályok alkalmazása a büntetés-végrehajtás biztonságát nem veszélyezteti. Nem alkalmazhatók az enyhébb végrehajtási szabályok, ha a. az elítélt a szabadságvesztésből – az előzetes fogva tartásban a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően folyamatosan töltött időt is beszámítva – a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét nem töltötte le; b. az elítélt a szabadságvesztésből fogházfokozatban legalább három hónapot, börtönfokozatban legalább hat hónapot nem töltött le; c. az elítélt a törvény értelmében [Btk. 47. § (4) bekezdés], vagy a bíróság határozata folytán nem bocsátható feltételes szabadságra; d. az elítélt erőszakos többszörös visszaeső, e. az elítélt a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, f. a bíróság jogerős ítéletében fegyházbüntetésre ítélt szabadságvesztés fokozatának enyhítésével (Btk. 46. §) tölti a büntetését, g. az elítélt ellen újabb büntetőeljárás van folyamatban; h. az elítélttel szemben újabb szabadságvesztés végrehajtására érkezik értesítés, és a büntetések nincsenek összbüntetésbe foglalva. A bv. bíró határozata alapján az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását haladéktalanul meg kell kezdeni. Későbbi időpont nem határozható meg erre.71 A végrehajtási szabályok enyhítése az elítélt számára a fogház- és börtönfokozatban egyaránt a következő előnyökkel jár: a. 24 órát, kivételesen 48 órát meg nem haladó időre havonta legfeljebb négy alkalommal eltávozhat a bv. intézetből azokon a napokon, amelyeken nem végez munkát; b. a személyes szükségletére fordítható pénzt készpénzben is megkaphatja, és azt a büntetés-végrehajtási intézeten kívül költheti el; c. a látogatóját a bv. intézeten kívül is fogadhatja;

70 71

9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 49. § (3) bekezdés BH 1999/105.


Különös rész

d. felügyelete mellőzhető, amikor a bv. intézeten kívül dolgozik. Az eltávozás időtartama a szabadságvesztésbe beleszámít. Az elítélt köteles bejelenteni, hogy az eltávozás ideje alatt hol tartózkodik. Amennyiben úgy az eltávozással, mint a bv. intézeten kívüli munkavégzéssel kapcsolatos magatartási szabályokat ismételten vagy súlyosan megszegi (önhibájából nem az előírt időn belül tér vissza az intézetbe, vagy más súlyos fegyelemsértést követ el stb.), a bv. intézet parancsnoka felfüggeszti az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását és előterjesztést tesz a bv. bírónak ezek megszüntetése iránt. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának hatálya alá tartozó elítélteket külön körleten vagy zárkában (lakóhelyiségben) kell elhelyezni. A körlet belső életének szabályait, a végrehajtás módját a Bv. tvr. 28/A. § keretei között az intézet parancsnoka határozza meg, általában ügyelve arra is, hogy az érintett elítéltek életkörülményei érzékelhetően jobbak legyenek a többi elítélténél. Ő dönt arról is – az elítélt kérését is figyelembe véve –, hogy az eltávozási lehetőségeket hány alkalommal, mikor és milyen időtartamban veheti igénybe az elítélt,72 továbbá a parancsnok határozza meg a kiadható készpénz összegét is. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása nem jelent új fokozatot. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásához nem szükséges különleges érdem, elegendő a kifogástalan magatartás. Az elítélt személyisége és a szabadságvesztés végrehajtása alatt tanúsított magatartása alapján ennek megítélésénél azt kell vizsgálni, hogy ez a rendelkezés mennyiben szolgálja a szabadulás után a társadalomba való beilleszkedést. Következtetni lehet erre abból is, hogy az elítélt a megjelölt előírásokat megtartja. Nincs helye annak, hogy a bv. bíró a feltételek megléte esetén határozatában későbbi időponttól engedélyezze az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását.73 2012. évben 282 elítélt került az EVSZ alkalmazásának hatálya alá. Közülük 13 főt visszahelyeztek. Pénzbüntetés meg nem fizetése miatt szabadságvesztésre történt átváltoztatása folytán fogházban lévő elítélt javára enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása ugyanúgy nem rendelhető el, mint ha közérdekű munkát változtattak volna át szabadságvesztésre, hiszen lényegében egyik esetben sem szabadságvesztés-büntetésről van szó. Van ugyan ezzel ellentétes eseti döntés is, a többségi álláspont szerint azonban nem engedélyezhető az átváltoztatás folytán fogházban lévő esetében az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása. Az enyhébb végrehajtási szabályok engedélyezése szempontjából – a jogszabályban írt általános feltételeken túlmenően – az elkövetett bűncselekményt, a kiszabott szabadságvesztés tartamát, az elítélt személyiségét, családi körülményeit, előéletét, életvitelét és a büntetés töltése során tanúsított magatartását összességében figyelembe véve kell határozni.74 Minél hosszabb a kiszabott szabadságvesztés, annál hosszabb idő kitöltésének figyelembevétele szükséges annak értékelésénél, hogy az elítélt személyiségében jelentős kedvező változás bekövetkezett-e.75 Az eltávozáson tanúsított magatartásra szűkítő értelmezés szemben áll a szabadságvesztésbüntetés végrehajtásának a céljával.76 A bv. bíró a bv. intézet parancsnokát az enyhébb végrehajtási szabályok megszüntetésére irányuló előterjesztésben foglalt adatok kiegészítésére kötelezheti, de nyomozati cselekmények elvégzésére nem hívhatja fel és a pártfogó felügyelőt sem bízhatja meg azzal, hogy tanút hallgasson ki; az ilyen jellegű bizonyítást maga veszi fel, illetve az ügyészt keresi meg a szükséges bizonyítási eszközök felkutatása érdekében. 77

2.4. 4. Az átmeneti csoport A fegyház-, illetőleg a börtönfokozatban a szabadságvesztésből legalább öt évet kitöltött elítéltek számára a Bv. tvr. úgy teremti meg a szabad élet viszonyaihoz közeledés lehetőségét, a társadalomba beilleszkedés elősegítését, hogy megengedi átmeneti csoportba helyezésüket. Erre a várható szabadulás előtt legfeljebb két évvel kerülhet sor. Az átmeneti csoportban az elítéltre irányadó végrehajtási szabályok enyhíthetők, így különösen engedélyezhető az intézetből eltávozása 24 órát meg nem haladó időre, továbbá jutalomként fegyházfokozatú elítélt öt, börtönfokozatú tíz nap eltávozást kaphat; részt vehet intézeten kívüli munkában; Bv. Szabályzat 168. § (3) bekezdés BH 1996/4. BK 181. 74 BH 1999/105. 75 BH 1995/388. 76 BH 1995/7. BK 388; BH 1996/4. BK 181. 77 BH 1995/11. BK 624.; BH 1997/2. BK 65., BH 1997/2., BK 64. 72 73


Különös rész

csökkenthető az életrend meghatározottsága; a bv. intézet kijelölt területén szabadon mozoghat; a pártfogó felügyelővel rendszeresen érintkezhet; az elítéltek öntevékeny szervezetének munkájában fokozottan részt vehet;78 a személyes szükségletre fordítható pénzösszeget vagy annak egy részét készpénzben is megkaphatja. Az eltávozás időtartama a szabadságvesztésbe beszámít. Az átmeneti csoportba helyezésről az intézet székhelye szerint illetékes pártfogó felügyelői szolgálat pártfogó felügyelőjét értesíteni kell. 79 Az átmeneti csoportba helyezés megszüntethető, ha az elítélt a büntetés-végrehajtás rendjét súlyosan megsérti.80 Az elítélt átmeneti csoportba helyezéséről – és annak megszüntetéséről – a bv. intézet parancsnoka dönt. Az átmeneti csoportban lévők létszáma 2012. december 31. napján 126 fő volt. A fegyelemsértésnek legalább olyan súlyúnak kell lennie, amely miatt magánelzárás szabható ki, vagy az elítélt ellen újabb büntetőeljárás indult. Utóbbi esetben 1 év eltelte előtt akkor helyezhető átmeneti csoportba az elítélt, ha felmentették, vagy vele szemben ezt az eljárást megszüntették.

2.5. 5. A gyógyító-nevelő csoport Sajátos végrehajtási módot jelentenek rendeltetésüket tekintve az egyes végrehajtási fokozatok mellett szervezett gyógyító-nevelő csoportok. A szabadságvesztés végrehajtási rendszerének javára írható az is, hogy gondot és figyelmet fordít azokra, akiknél az elmeműködés kóros állapota korlátozta a cselekmény következményeinek a felismerését, illetve akik személyiségzavarban szenvednek. A végrehajtás során gyógyítható vagy elviselhetővé tehető betegség az általánostól eltérő környezetet és életrendet tesz indokolttá. Gyógyító-nevelő csoportba kell helyezni – az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) történt kivizsgálás után – azt az elítéltet, a. akinek korlátozott beszámítási képességét állapították meg; b. akit szabadságvesztés végrehajtása alatti időben – kóros elmeállapota miatt – az IMEI-ben kezeltek és elmeállapota olyan mértékben javult, hogy az a szabadságvesztés folytatását nem akadályozza; c. akinek, a személyiségzavar jellege vagy annak súlyossága miatt gyógyító-nevelő csoportban való elhelyezése indokolt. Ha az elítélt kóros elmeállapotúvá válik és emiatt a szabadságvesztést nem lehet végrehajtani, az IMEI-ben kell elhelyezni. Az itt eltöltött idő a szabadságvesztésbe beszámít. Abban az intézetben, ahol gyógyító-nevelő csoport működik, orvosi javaslatra, legfeljebb 30 nap időtartamra az intézet parancsnoka is elhelyezhet oda személyiségzavarban szenvedő elítéltet. Az ide elhelyezett elítéltek külön házirend és napirend szerint élnek, részükre állapotuknak megfelelő jellegű és idejű foglalkoztatást, oktatást, pszichoterápiás kezelést biztosítanak. Gyógyító-nevelő csoportban 2012. december 31. napján 316 fő volt.

2.6. 6. Az elítéltek elhelyezése A Bv. tvr. 24. §-a szerint „A szabadságvesztést a bíróság által meghatározott fokozatban – fegyházban, börtönben vagy fogházban – és a büntetés-végrehajtási szervezet által kijelölt, lehetőleg az elítélt lakóhelyéhez legközelebb eső büntetés-végrehajtási intézetben hajtják végre. A fegyház a börtönnél, a börtön a fogháznál szigorúbb végrehajtási mód.” Az elhelyezés olyan büntetés-végrehajtási feladat, amely a bv. intézet működéséhez szükséges helyiségek kialakítását, a technikai és egyéb feltételek biztosítását jelenti a szabadságvesztés végrehajtása rendjének érvényesítése érdekében. A zárka ajtaja, ablaka külön rendelkezésekben meghatározott biztonsági követelményeknek felel meg, a lakóhelyiségnél ilyen felszerelés mellőzhető. A zárkában folyóvízzel ellátott mosdót, illetve – az ön- és közveszélyes magatartást tanúsító elítéltek elhelyezésére kialakított zárka kivételével – elkülönített, lehetőség szerint önálló szellőzésű WC-t kell létesíteni.81 Az elhelyezhető létszámot egy-egy zárkában vagy lakóhelyiségben úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg 6 m3 légtér és férfi elítéltek esetében 3 m2, fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetében 3,5 m2 mozgástér jusson. Megjegyezhető, hogy a legújabb Európa tanácsi ajánlásokban ennek már a duplája szerepel. Ennek meghatározása Bv. tvr. 29. § (2) bekezdés Bv. Szabályzat 170. § (3) bekezdés 80 Bv. tvr. 29. § (4) bekezdés 81 Bv. Szabályzat 135. § (2) bekezdés 78 79


Különös rész

szempontjából az alapterületből az azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt területet figyelmen kívül kell hagyni. Egyéni elhelyezés esetén az alapterületnek lehetőleg el kell érni a 6 m2-t. A zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezett szekrényt lakattal saját költségére bezárhatja az elítélt, az egyik kulcsot magánál tarthatja, a másikat az intézet őrzi. Személyenként jár az elítélteknek fekhely, ülőke, szekrény; közös használatra asztal, hulladéktároló, hamutartó, lábbeli-tároló, tükör, lavór, söprű, szemeteslapát, felmosóruha, lehetőség szerint rádió, televízió. Az elhelyezés során a különböző végrehajtási fokozatba tartozókat egymástól, a férfiakat a nőktől, a fiatalkorúakat a felnőtt korúaktól, az előzetesen letartóztatottakat az elítéltektől, a fekvőbetegeket az egészségesektől, az előbbiek közül a fertőzőeket a nem fertőzőektől el kell különíteni. Ha az elítélttel szemben más ügyben büntetőeljárás folyik, az elítéltet a tárgyalás előkészítése során hozott határozatig az ügyész, ezt követően pedig a bíróság rendelkezése szerint el kell különíteni. Az elítéltek elhelyezési körletét az intézet egyéb területeitől, az egyes körletrészeket pedig szükség szerint egymástól el kell különíteni. A fegyházfokozatú, továbbá a különleges biztonságú körleten elhelyezett elítéltek zárkájának ajtaját zárva kell tartani. Ha a fegyházfokozatú elítélt számára az intézet meghatározott részén a felügyelet nélküli mozgást engedélyezték, vagy az elítélt átmeneti csoportba került, a zárkák ajtaját a napirendben meghatározott ideig kell nyitva tartani. A parancsnok a fegyházfokozatú elítélteknél a zárkaajtó nyitva tartását kivételesen egyéb esetekben is engedélyezheti. A börtön, illetve a fogházfokozatú elítélteknél a zárka, illetve lakóhelyiség ajtaját a reggeli létszámellenőrzéstől az esti létszámellenőrzésig – a napirendben meghatározott esetektől vagy a parancsnok eltérő rendelkezésétől eltekintve – nyitva kell tartani.82 Az elítélt élete nem csak a zárkában, lakóhelyiségben zajlik, hiszen különféle büntetés-végrehajtási feladatokhoz különböző helyiségekre van szükség (befogadó, szabadságos, szabaduló, fegyelmi, az ön- és közveszélyes elítéltek elhelyezésre szolgáló, továbbá a különleges biztonsági zárka, szabadidő eltöltését és közös foglalkozást, közös vallásgyakorlást szolgáló helyiségek, könyvtár, szabad levegőn tartózkodásra és sportolásra alkalmas terület, látogatóhelyiség, orvosi rendelő, betegszoba, egészségügyi elkülönítő szoba, fürdő, fertőtlenítő, konyha, fegyelmi és elkülönítő zárka, védővel és más személlyel történő hivatalos érintkezés céljára alkalmas helyiség, iskolai oktatáshoz és szakirányú képzéshez tanterem, sportolásra alkalmas terület is követelmény).

2.7. 7. Őrzés, felügyelet, ellenőrzés, biztonsági csoportok Az őrzés az elítélt meghatározott helyen való tartásának, életének és testi épségének a megóvására, az intézet és az ahhoz tartozó létesítmények, illetve területek védelmére irányuló tevékenység, amelyet jogszabály alapján rendszeresített fegyverrel, illetve technikai eszközökkel, vagy szolgálati kutyával látnak el. A felügyelet az elítélt meghatározott helyen való tartózkodásának, tevékenységének folyamatos – közvetlen vagy közvetett – irányítása. Az ellenőrzés az elítélt meghatározott helyen való tartózkodásának, tevékenységének az időszakos figyelemmel kísérése.83 Mind az őrzés, mind a felügyelet az elítéltre nézve passzív kötelességet jelent; tűrni köteles mindkettőt. A fogva tartás biztonsága olyan állapot fenntartását jelenti, amelynél az intézetben, illetve büntetés-végrehajtási feladat teljesítése miatt az intézet területén kívül tartózkodó személyek élete, testi épsége, szabadsága, a büntetés-végrehajtás anyagi javainak sértetlensége, valamint a büntetés-végrehajtási feladatok zavartalan ellátása a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően biztosított. A fogva tartás biztonságát jelentős mértékben sértő vagy veszélyeztető olyan események, amelyek jogszabályban meghatározott külön intézkedések bevezetését teszik szükségessé, rendkívüli eseménynek minősülnek.84 Az elítéltet a befogadási bizottság a fogva tartás biztonságára való veszélyesség növekvő mértéke szerint az I., a II., a III., illetve IV. biztonsági csoportba sorolja. Ennek során különösen

Bv. Szabályzat 41. § (1), (4)–(5) bekezdések Bv. Szabályzat 37. § 84 Bv. Szabályzat 36. § (1)–(2) bekezdés 82 83


Különös rész

a. az elkövetett bűncselekményt (annak jellegét és körülményeit), a szabadságvesztés időtartamát és végrehajtási fokozatát, a szabadságvesztésből még le nem töltött időt, a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének az időpontját; b. az elítélt személyiségét, előéletét, egészségi és fizikai állapotát, kapcsolattartását; c. új büntetőeljárás indítása esetén az ennek alapjául szolgáló magatartás jellegét és körülményeit; d. az intézet, illetve a foglalkoztatás biztonsági szempontú sajátosságait kell figyelembe venni. Az I. biztonsági csoportba lehet besorolni azt az elítéltet, aki az intézet rendjét várhatóan betartja, a szökésétől vagy más bűncselekmény elkövetésétől nem kell tartani, és a biztonságos fogva tartás általában ellenőrzéssel is biztosítható. A II. biztonsági csoportba lehet besorolni az elítéltet, ha arra lehet következtetni, hogy veszélyeztetheti az intézet rendjét, a biztonságos fogva tartás azonban felügyelettel vagy ellenőrzéssel is biztosítható. A III. biztonsági csoportba az elítélt akkor sorolható, ha arra lehet következetni, hogy az intézet rendjével tudatosan szembehelyezkedik, és a biztonságos fogva tartás csak őrzéssel vagy felügyelettel biztosítható. A IV. biztonsági csoportba kell besorolni azt az elítéltet, akinél alapos okkal arra lehet következtetni, hogy az intézet rendjét súlyosan sértő cselekményt, szökést, a saját vagy mások életét, testi épségét sértő vagy veszélyeztető magatartást fog tanúsítani, illetve ilyen cselekményt már elkövetett, és a biztonságos fogva tartás csak őrzéssel, kivételesen felügyelettel biztosítható. A 2012. évi CCXXIII. törvény 64. §-a a Bv. tvr.-be 2013. július 1. napjától beépítette a 28/C. §-t, amely szerint a szabadságvesztés végrehajtási fokozatára vonatkozó általános szabályok a különleges biztonságú zárkában vagy körletben történő elhelyezés esetén annak végrehajtási rendjéhez igazodnak. A biztonsági elkülönítés az elítélt elhelyezésének megváltoztatását, intézeten belüli kapcsolattartásának és mozgásának, valamint a nála tartható tárgyak körének korlátozását jelentik. Az elkülönítés elrendelésére okot adó körülmény lehet különösen valamely utasítás végrehajtását megtagadó csoportos ellenszegülés, táplálkozás megtagadása, illetve ha az elítélt ön- és közveszélyes magatartást tanúsít. A biztonsági elkülönítés csak az elrendelésére okot adó körülmény megszűnéséig tarthat, de legfeljebb 10 napig, amit egy alkalommal legfeljebb tíz nappal a parancsnok meghosszabbíthat. A parancsnoknak a biztonsági elkülönítés szükségességét ötnaponként felül kell bírálnia. Az elítélt az e célra szolgáló helyiségben is elkülöníthető, nem kell az elhelyezést megváltoztatni, ha az elítélt egyszemélyes elhelyezésben van, és a zárkában hagyása a biztonsági elkülönítés célját nem veszélyezteti (Bv. Szabályzat 46. §). A különleges biztonságú zárka olyan sajátos szabályok alapján működtetett, speciálisan kialakított és felszerelt helyiség, ahová az elítéltet egyedül helyezik el. A különleges biztonságú körlet különleges biztonságú zárkákból és a hozzájuk tartozó helyiségekből álló elkülönített rész a bv. intézetben, ahová az elítélt végrehajtási fokozattól függetlenül helyezhető el.

2.8. 8. Az elítéltek anyagi ellátása Az anyagi ellátás a végrehajtás rendjében az elítélt létfenntartását, egészségi állapotának megóvását és személyi tulajdonának megvédését egyaránt jelenti. Ennek megfelelően az anyagi ellátás feladatkörébe tartozik az elítéltek élelmezése (beleértve a védőitalt, a terhes és szoptatós anyát megillető élelmezési pótlékot is); az évszaknak megfelelő formaruhával, alsóruhával, lábbelivel, ágyneművel ellátása; ruházatuk rendszeres tisztítása és karbantartása; a tisztálkodás lehetőségeinek és feltételeinek biztosítása. Az étrend összeállításánál gondoskodni kell arról, hogy az elítéltek – orvosi javaslat alapján, a vonatkozó normakereten belül – diétás vagy kímélő ellátásban részesüljenek.85 Az élelmezésnél az intézet lehetőségein belül figyelemmel kell lenni az elítélt vallási igényeire is.86 Az elítéltek számára naponta legalább háromszori étkezést úgy kell biztosítani, hogy ebből legalább egy alkalommal meleg ételt kapjanak. Kizárólag hideg élelemmel is elláthatók az elítéltek rendkívüli esemény idején legfeljebb három napig; átszállítás, előállítás

85 86

Bv. Szabályzat 147. § (4) bekezdés Bv. Szabályzat 147. § (5) bekezdés


Különös rész

esetén annak tartamára. Az esetleges visszaélések megelőzése érdekében az ételek adagolását és a kiosztást elítélt csak felügyelet mellett végezheti.87 Általános követelmény, hogy a kiadott ruházat – beleértve még a munkaruhát, védőruhát, védőfelszerelést is – nem lehet megalázó vagy lealacsonyító. A rendszeres tisztítás és karbantartás az intézet feladata. 88 Az elítélt tárgyainak, értékeinek megőrzése nem letéti szerződés alapján történik, hanem a büntetés-végrehajtási jogviszony következményeként a bv. intézetnek kötelessége. Az elítélt keresményére kiadott letiltások teljesítése során az elítélt munkadíjából le kell vonni a személyi jövedelemadó-előleget, a tartásra fordított költségekhez való hozzájárulás napi összegét, havonta személyes szükségleteire fordítható keretet, a szabadulás idejére tartalékolt pénzt. E levonások után fennmaradó összegből – figyelemmel a Vht. szerinti kielégítési sorrendre – legfeljebb az 50%-a vonható le. A letétbe helyezett tárgyakat az elítélt beleegyezésével sem szabad felhasználni, használni vagy zálogba adni. 89 A bv. intézetekben fogvatartottak birtokában lévő külföldi fizetőeszközökkel kapcsolatos eljárásról a 4/1997. (II. 12.) IM rendelet 2. §-a rendelkezik. Az elítélt letétjével való szabad rendelkezési jogát korlátozó rendelkezéseket tartalmaz a Bv. Szabályzat az elítélt letétjével kapcsolatban a szabadulás idejére tartalékolás;90 a tartási költségekhez való hozzájárulás;91 a levonások, költségek és egyéb tartozások tekintetében.92 A vásárlás céljára fordítható keretösszeg megállapításának az alapja az elítéltnek a tartási költségekhez való hozzájárulás összegével csökkentett munkadíja. Ebből az elítélt fogházban és átmeneti csoportban 90%-nak, börtönben 85%-nak, fegyházban 80%-nak megfelelő összegért vásárolhat szükségleti cikkeket. Ha az elítélt önhibájából nem dolgozik, a megállapított keretösszeg tartási költségekhez való hozzájárulással csökkentett része 50%-át fordíthatja vásárlásra. A vásárlás az intézetben dolgozó szakmunkás beosztású elítéltek munkadíjának alsó határösszegét alapul véve az említett százalékos arányban történik. Az elítéltnek a tartására fordított kiadáshoz való hozzájárulás fizetési kötelezettsége napi összege nem lehet kevesebb, mint egy havi alapmunkadíj egy százaléka.93 Nem lehet hozzájárulás fizetésére kötelezni az elítéltet, ha önhibáján kívüli okból nem dolgozik, és nem részesül nyugellátásban; a befogadási és szabadítási eljárás időtartamára; betegsége idejére, kivéve, ha azt szándékosan maga okozta; ha az orvos munkavégzésre alkalmatlannak nyilvánította; a bv. intézettől távol töltött időre. Az összeget a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka állapítja meg erre figyelemmel. A hozzájárulás szempontjából az elítélt önhibájából akkor nem dolgozik, ha annak oka bűncselekmény vagy fegyelmi vétség elkövetése, illetve ha munkaképtelen állapotát szándékosan maga okozta. Ha az elítéltet saját büntetőügyében állítja elő a bv. intézet, szállítási és előállítási költséget nem lehet felszámítani.

2.9. 9. Az egészségügyi ellátásról Az elítéltek egészségének védelmére és egészségügyi ellátására az egészségügyi jogszabályok irányadók, az elítéltet a gyógyszerellátás térítés nélkül illeti meg.94 Az egészségügyi panasszal jelentkező fogvatartottat a legközelebbi orvosi rendelésre elő kell állítani. 95 Akinek az egészségi állapota ezt indokolja, és kórházi fekvőbeteg-ellátása nem szükséges, azt a fogvatartottat a bv. intézet betegszobájában kell elhelyezni. Sürgős szakorvosi vagy kórházi kezelésre szoruló beteget a legrövidebb időn belül a legközelebbi, megfelelő ellátást biztosító egészségügyi intézménybe kell szállítani, amihez mentőt vagy betegszállító gépkocsit kell igénybe venni. Haladéktalanul orvosi vizsgálatnak kell alávetni a dühöngő, valamint az ön- és közveszélyes magatartást tanúsító elítéltet. A betegségek megelőzésének eszközei: az orvosi vizsgálat a befogadás alkalmával (legkésőbb 72 órán belül), az orvosi rendelés, az üzemi gyógyító-megelőző ellátás, munkaköri alkalmasság orvosi vizsgálata, a különböző szűrések, a magánelzárás orvosi ellenőrzése, az elítélt ellátása gyógyászati segédeszközökkel.

Bv. Szabályzat 147. § (6) bekezdés Bv. Szabályzat 148–149. § (1)–(4) bekezdés 89 Bv. Szabályzat 157. § (3)–(7) bekezdés 90 Bv. Szabályzat 158. § (2) bekezdés 91 Bv. Szabályzat 159. és 160. § 92 Bv. Szabályzat 161. § 93 Bv. tvr. 33. § (5) bekezdés; Bv. Szabályzat 159. § (1) bekezdés 94 Bv. tvr. 47. § (2) bekezdés, 36. § (1) bekezdés a) pontja 95 A fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III. 6.) IM számú rendelet 7. § (1) bekezdése 87 88


Különös rész

A fogvatartottnak egészségügyi intézmény járóbeteg-szakrendelésére, továbbá fekvőbeteg-gyógyintézetbe beutalásának kötelező eseteit az 5/1998. (III. 6.) IM rendelet 16. § (2) bekezdése és a 17. § (1) bekezdése tartalmazza. Például szakrendelésre kell beutalni a fogvatartottat, ha a kivizsgálása, gyógykezelése a bv. intézetben, bv. egészségügyi intézetben nem végezhető el, az ellátás nem tűr halasztást és a szállítással járó időveszteség a beteg egészségi állapotát veszélyezteti stb.; fekvőbeteg-gyógyintézetbe kell utalni a beteget, ha a vizsgálattól, kezeléstől a gyógyulás, illetve a munkaképesség visszanyerése időtartamának a lényeges megrövidülése várható, a vizsgálat és gyógykezelés a járóbeteg-ellátás keretében nem biztosítható. Ha a várandósságra tekintettel nem engedélyeztek büntetés-félbeszakítást, a fogvatartottat a szülés várható időpontja előtt négy héttel a Bv. Központi Kórházba kell szállítani. A fogvatartott nő terhesség megszakítása iránti kérelmét a bv. intézet székhelye szerint illetékes családvédelmi szolgálat munkatársa előtt teheti meg. A várandós fogvatartott nő részére biztosítani kell a térítésmentes terhesgondozást, tanácsadást, az élettani állapotának megfelelő gyógyító-megelőző ellátást, valamint a megszületett gyermek egészséges fejlődését. Ha az IMEI-be kivizsgálásra utalt elítéltről két elmeszakorvos véleménye alapján megállapítják, hogy kóros elmeállapota miatt a szabadságvesztést nem lehet végrehajtani, az elítéltet az IMEI főigazgató főorvosa további gyógykezelés céljából az IMEI elmeosztályára helyezi át. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 218. § (3) bekezdésének g) pontja értelmében a fogvatartott halála minden esetben rendkívüli haláleset, a holttestet csak az ügyész nyilatkozata, valamint a hatósági boncolás után szabad eltemetni. A fogvatartott gyógyszert csak a bv. orvos írásbeli engedélye alapján tarthat magánál. Biztosítani kell a fogvatartottnak külön jogszabályokban meghatározottak szerint az egészségügyi adatainak a megismerését. Az „egészségügyi ellátása visszautasításával kapcsolatos önrendelkezési joga – a saját és a közösség egészségének védelme érdekében – veszélyeztető, illetve közvetlen veszélyeztető állapot fennállása esetén; életveszélyes állapot, valamint várhatóan maradandó egészségkárosodás elhárítása miatt; közegészségügyi-járványügyi érdekből; törvényben meghatározott esetekben korlátozható.”96 Az általános egészségügyi jogszabályok irányadóak a műtétre és a műtétnek minősülő vizsgálati (invazív) eljárásra. Az első befogadáskor évente tüdőszűrésen (ernyőképszűrés), fogászati szűrésen, a nőknek évente nőgyógyászati szűrésen kell részt venniük. Egyéb szűrővizsgálatokra a hatályos rendelkezések az irányadóak. Az elítélt HIVszűrésen önkéntes alapon részt vehet. A bv. intézet parancsnoka a bv. orvos javaslatára járványügyi érdekből a fogvatartott törvényben biztosított egyes jogainak gyakorlását átmenetileg korlátozhatja, így különösen a látogató fogadását, csomag küldését és átvételét, a munkavégzést, a bv. intézeten belüli mozgást, a gyógykezelés kivételével a bv. intézet elhagyását. 97 A fogvatartott – önkéntes jelentkezés alapján – részt vehet a bv. intézetben szervezett véradásban. Kórházi kezelésre szoruló fogvatartott szabadulásakor a bv. orvos intézkedik a megfelelő egészségügyi intézményben való elhelyezés iránt.

2.10. 10. Az elítéltek nevelése, célszerű foglalkoztatása, képzése, jutalmazása, fegyelmezése, kapcsolattartása A büntetés-végrehajtási nevelés a kriminálpedagógián keresztül – amely interdiszciplináris tudományág a pedagógia és a büntetőjog határai között – tudatos, tervszerű tevékenység, mely a bűncselekményt elkövetett szabadságvesztés-büntetésre ítéltekre irányul, folyamat jellege van, szervesen illeszkedik a büntető igazságszolgáltatás egész hatásrendszerébe. A szabadságvesztés végrehajtásának feladata, hogy fenntartsa az elítélt önbecsülését, fejlessze a felelősségérzetét és ezzel elősegítse, hogy felkészüljön a szabadulása utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre.98 Az elítélt önbecsülésének fenntartását elsősorban megfelelő bánásmóddal; a szabadságvesztés 5/1998. (III. 6.) IM számú rendelet 4. § (3) bekezdés Bv. tvr. 37/A. § 98 Bv. tvr. 38. § (1) bekezdés 96 97


Különös rész

ideje alatti értelmes élettevékenység szervezésével; a társadalmi hasznosság tudatának kialakításával, illetve erősítésével kell elérni. A felelősségérzet fokozására felhasználják az öntevékenység és önképzés megfelelő formáit, az önálló munkavégzés lehetőségeit, valamint családi és társadalmi kapcsolatainak támogatását, a jutalmazást és a fegyelmi felelősségre vonást. A neveléshez tartozik az elítélt megismerése, képzése, szakképzése, önképzésének támogatása, szabadidős programjának biztosítása, rehabilitációs programjának szervezése, családi és társadalmi kapcsolatok támogatása, jutalmazása és fegyelmezése, lényegét tekintve munkával foglalkoztatása, azaz munkáltatása is. A nevelési eljárások lehetnek közvetlenek, mint a neveléssel megbízott személyeknek az elítéltre gyakorolt személyes, a felügyelet általános magatartásának hatása; lehet közvetett eljárás, mint az elítéltek egymásra gyakorolt hatásának irányítása, tevékenységük megszervezésére irányuló, a közösség személyiségformálása. A nevelési eljárások három területre irányulnak: az elítéltek életviszonyainak alakítására úgy, hogy a nevelési céloknak megfelelő irányú hatások keletkezzenek; az elítéltek cselekvéseinek szabályozására úgy, hogy egyes tevékenységformák gyakoroltatása, erősítése, mások háttérbe szorítása, csökkentése váltsa ki a kedvező hatást; az elítéltek felfogásának alakítására oly módon, hogy változzon értékrendszerük, bővüljenek ismereteik, erősödjenek a beilleszkedésre irányuló törekvéseik. A büntetőintézetben a fegyelem megteremtése érdekében alkalmazott eszközök: a házirend, a napirend, a magatartási szabályok, a munka, az oktatás, a különböző kedvezmények, az elítéltekkel kapcsolatos bánásmód. Az egyénre szabott nevelési folyamat az ún. nevelési tervben konkretizálódik. A büntetés-végrehajtás alatti differenciálás a büntetés-végrehajtási jog rendelkezéseinek követésével az egyéniesítést valósítja meg. Az elítéltet megismerés végett az intézet felkészítő részlegében kell elhelyezni legfeljebb 30 napra, mely időtartamot a parancsnok további 30 nappal meghosszabbíthatja. Itt kell elvégezni az elítélt egészségügyi, pedagógiai, munkaalkalmassági és – beleegyezésével – pszichológiai vizsgálatát.99 Nem kell a felkészítő részlegbe helyezni azt az elítéltet, aki előzetes letartóztatását bv. intézetben töltötte és rajta a megfelelő vizsgálatokat már elvégezték, valamint, akit személyiségzavara miatt az IMEI-ben vizsgáltak ki. A célszerű foglalkoztatás keretében a bv. szervezet biztosítja az alapfokú iskolai oktatást, a szakirányú képzést, a munkáltatást, a terápiás foglalkoztatást, a művelődési, a szabadidős, a sport-, továbbá a személyiségfejlesztő és gyógyító, rehabilitációs programokon való részvétel lehetőségét (Bv. Szabályzat 73. §). „Az elítéltet – büntetésének tartamához képest – betanított munkás, illetve szakmunkásképzésben kell részesíteni. Indokolt esetben lehetővé kell tenni, hogy az elítélt középfokú tanulmányokat végezzen, illetve a megkezdett felsőfokú tanulmányokat folytassa. Az elítélt a vizsgára felkészüléshez a munka alól – a jogszabályban meghatározott időre – felmenthető. Lehetőséget kell adni az elítélt önképzésére.” 100 A bv. intézetekben az egyházi és az alapítványi iskolák működését is lehetővé kell tenni. 101 Az alapfokú iskolai oktatásban való részvételt úgy is támogatni szükséges, hogy ha annak feltételeit az intézet nem tudja biztosítani, az elítéltet – kérelmére – az erre kijelölt másik intézetbe kell szállítani.102 A középfokú oktatást vagy a megkezdett felsőfokú oktatás folytatásának indokoltságát az elítélt kérelmére a parancsnok mérlegeli és azután ad erre engedélyt [Bv. Szabályzat 74. § (4) bek.]. „Az intézetben a szabadidős, a sport-, a kulturális és közművelődési programok szervezésére az elítéltek öntevékeny szervezetei működhetnek, az elítéltek által választott tisztviselők azonban utasítási joggal nem rendelkeznek.” 103 A világ eseményeiről, az ország gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális életéről a tájékozódási lehetőséget biztosítani kell. Önkéntes jelentkezés alapján az az elítélt, aki írásban nyilatkozik arról, hogy Bv. Szabályzat 69. § (2) bekezdés Bv. tvr. 39. § (2)–(5) bekezdés 101 Bv. Szabályzat 74. § (2) bekezdés 102 Bv. Szabályzat 74. § (7)–(9) bekezdés 103 Bv. Szabályzat 77. § 99

100


Különös rész

• a kábítószer-mentesség ellenőrzése érdekében aláveti magát rendszeres vizsgálatnak, • és azokhoz vizsgálati anyagot (testváladékot) szolgáltat, kábítószer-fogyasztás és terjesztés megelőzésére létesített prevenciós részlegben helyezhető el. Az itt elhelyezett elítéltek foglalkoztatására és prevenciós programjaik szervezésére a bv. intézet fokozott figyelmet fordít, számukra a kapcsolattartás gyakorisága is növelhető. A prevenciós részlegből kihelyezését az elítélt írásban bármikor kérheti. Az itt elhelyezés megszüntetését kell kezdeményezni, ha • a kábítószer-mentesség ellenőrzésére szolgáló vizsgálat eredménye pozitív (az elítélt szervezetében kábítószert mutatott ki), • az elítélt az intézetben vagy azon kívül súlyos fegyelemsértést, illetve bűncselekményt követett el [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 76/A., B., C. §-ok]. Az elítélt kérelmére részt vehet személyiségfejlesztő, gyógyító vagy rehabilitációs programokon, a parancsnok engedélyezheti azt is, hogy az elítélt intézeten kívüli szakemberek ilyen jellegű szolgáltatásait is igénybe vehesse, ha a költségeket fedezni tudja és a feltételek az intézetben biztosíthatók. Ha más bűncselekmény miatt folytatott büntetőeljárás során • az ügyész vagy a nyomozó hatóság a Be. 188. § (1) bekezdés h) pontja alapján a nyomozást felfüggesztette (a kábítószer-élvező gyanúsított önként alávetette magát a kábítószer-függőséget gyógyító kezelésen, kábítószer-használatot kezelő más ellátáson vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson való részvételnek, és az a büntethetőség megszűnését eredményezheti, feltéve, hogy további nyomozási cselekmények elvégzése nem szükséges), • az ügyész a Be. 222. § (2) bekezdése alapján a vádemelést elhalasztotta egy évi időtartamra (ha a kábítószerélvező gyanúsított vállalja a kábítószer-függőséget gyógyító kezelésen, kábítószer-használatot kezelő más ellátáson vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson való részvételt), avagy • a bíróság a Be. 266. § (6) bekezdése alapján az eljárást felfüggesztette (a fenti okból) az erre kijelölt bv. intézet az elítélt írásbeli kérelmére biztosítja számára a fenti kezelésen, szolgáltatáson való részvételt, már a más bűncselekmény miatt folytatott büntetőeljárás során, a hatósági határozatok előtt is [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 76. §].

2.10.1. 10.1. Jutalmazás, fegyelmezés A fogvatartottak jutalmazása és fegyelmezése a személyiség fejlesztésének, az erkölcsi-akarati nevelésnek olyan meghatározó eszköze, melynek célja egyben a fogva tartás rendjének a biztosítása. „Az elítélt példamutató magatartásáért, a munkában elért eredményéért, a tanulásban tanúsított szorgalmáért, az elítéltek nevelésében való eredményes közreműködéséért, élet vagy jelentős anyagi érték megmentéséért vagy súlyos veszély elhárításáért jutalomban részesíthető.” 104 A jutalmazás rendeltetése az, hogy ösztönözzön a végrehajtás célját szolgáló szabályok betartására, az elítélt magatartásának pozitív értékelésével erősítse a helyes magatartásforma választását. A jutalmak a következők: dicséret; annak engedélyezése, hogy az elítélt soron kívül csomagot kapjon; látogató fogadása soron kívül; a látogatási idő meghosszabbítása; a személyes szükségletekre fordítható összeg növelése; tárgyjutalom; pénzjutalom; a fenyítés elengedése; a végrehajtott fenyítés nyilvántartásának törlése; rövid tartamú eltávozás; valamint a kimaradás. A rövid tartamú eltávozás tartama évente fegyházban legfeljebb öt nap, börtönben legfeljebb tíz nap, fogházban és az átmeneti csoportban legfeljebb 15 nap, amely a szabadságvesztésbe beszámítandó.

Bv. tvr. 41. § (1) bekezdés

104


Különös rész

Kimaradásban nem részesülhet az elítélt, ha ellene újabb büntetőeljárás van folyamatban, valamint, ha a kimaradással kapcsolatos magatartási szabályokat ismételten vagy súlyosan megszegte. Kimaradás az elítéltek csoportja részére is engedélyezhető. „Nem engedélyezhető rövid tartamú eltávozás, ha a. az elítélttel szemben más ügyben újabb büntetőeljárás van folyamatban; b. az elítéltet a korábbi távolléte alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, az ítélet jogerőre emelkedésétől számított legalább három évig; c. az elítélt a korábbi távollétéről önhibájából nem tért vissza, az intézetbe való visszaszállítástól számított egy évig; d. az elítélt a korábbi távollétéről önhibájából késve tért vissza, illetve ittasan vagy bódult állapotban visszatérve az intézet rendjét megzavarta, a visszaérkezéstől számított hat hónapig.”105 Nem engedélyezhető rövid tartamú eltávozás oda, ahonnan az elítéltet kitiltották, kivéve, ha azt a rendőrség előzetesen engedélyezte. A c) és d) pontban meghatározott feltételek fennállása esetén is engedélyezhető a rövid tartamú eltávozás, ha az elítélt átmeneti csoportban van; várható szabadulása 4 hónapon belül esedékes; személyi vagy családi körülményei az eltávozást különösen indokolják. A kimaradás és a rövid tartamú eltávozás csak kivételesen engedélyezhető, ha további szabadságvesztést kell végrehajtani. A jutalmazásra a személyi állomány bármely tagja tehet javaslatot. A bv. intézet parancsnoka valamennyi jutalom adására jogosult. Kizárólag csak az ő hatáskörébe tartozik a fenyítés elengedése, a végrehajtott fenyítés törlése, a rövid tartamú eltávozás és a kimaradás engedélyezése. A jutalmazásra jogosultakat és az általuk adható jutalmak körét az országos parancsnok intézkedésben határozza meg. Ilyen személyek a nevelő, munkáltató stb. Dicséret történhet szóban és írásban. Az utóbbit az elítélt nevelési anyagában is el kell helyezni. A jutalomként engedélyezett csomag súlyára és tartalmára az egyéb csomagokra vonatkozó előírások irányadók. A látogatási idő alkalmanként legfeljebb egy órával hosszabbítható meg. A személyes szükségletekre fordítható összeg egy hónapra legfeljebb 100%-kal növelhető meg. A tárgyjutalom körét a bv. intézet parancsnoka határozza meg. A fenyítés elengedése a kiszabott, de még végre nem hajtott fenyítésnek, illetve hátralévő részének az elengedését jelenti. A nyilvántartásból törölt fenyítést az elítéltről készített értékelő véleményben nem lehet feltüntetni [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 81. §]. A rövid tartamú eltávozásra, illetve kimaradásra bocsátott elítéltet igazolással kell ellátni, amely tartalmazza a személyazonosságot, az engedélyező szervet és személyt, a távollévő jogcímét, időtartamát, a kijelölt tartózkodási helyet, továbbá a rendőrségen való jelentkezési kötelezettséget. A rövid tartamú eltávozásról és a kimaradásról az elítélt tartózkodási helye szerint illetékes rendőrkapitányságot értesíteni kell [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 84. §]. A büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak fegyelmi felelősségéről szóló 11/1996. (X. 15.) IM rendelet 2. § (1) bekezdése szerint fegyelmi vétséget követ el az a fogvatartott, aki a büntetés-végrehajtás rendjét vétkesen megszegi, más fogvatartottat fegyelmi vétség elkövetésére szándékosan rábír vagy más fogvatartott részére fegyelmi vétség elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt. A miniszteri rendelet keretjellegűen sorolja fel a fegyelemsértés elkövetésének tárgyait.106 Eszerint fegyelmi vétségnek minősül különösen, ha a fogvatartott megsérti a fogva tartás rendjére és biztonságára, a fogvatartottak kötelezettségeire vonatkozó jogszabályok rendelkezéseit, megszegi az intézet házirendjét stb. A felsorolás nem taxatív.

Bv. Szabályzat 82. § (1) bekezdés 11/1996. (X. 15.) IM számú rendelet 2. § (2) bekezdés

105 106


Különös rész

A büntetés-végrehajtás rendjét vétkesen megsértő elítélttel szemben – nevelése, valamint a büntetés-végrehajtás rendjének biztosítása érdekében – a következő fenyítések alkalmazhatók: feddés, a személyes szükségletekre fordítható összeg csökkentése, magánelzárás. A személyes szükségletekre fordítható összeg hat hónapig terjedő időre, legfeljebb 50%-kal csökkenthető. Magánelzárás fegyházban 30, börtönben 20, fogházban 10 napig terjedhet; engedélyezhető, hogy az elítélt dolgozzék. Magánelzárás terhes és kisgyermekes nővel szemben nem alkalmazható. A magánelzárás végrehajtása alatt az elítélt • nem küldhet, és nem kaphat csomagot; • nem fogadhat látogatót, kivéve a lelkészt, valamint a szabadulás előkészítése érdekében a leendő munkáltatóját, a pártfogó felügyelőt és a karitatív szervezet megbízottját; • személyes szükségleteire nem vásárolhat; • nem veheti igénybe a bv. intézet művelődési és sportolási lehetőségeit, sajtóterméket nem olvashat. Az elítélt a magánelzárás végrehajtása alatt is érintkezhet viszont a védővel; a bv. intézet parancsnokának engedélyével, felügyelettel meglátogathatja a súlyos beteg hozzátartozóját, részt vehet hozzátartozója temetésén. A magánelzárás végrehajtása folytán elmaradt látogatás, csomagküldemény és az elítélt személyes szükségleteire szolgáló vásárlás a magánelzárás végrehajtása után engedélyezhető. Ha az orvos az elítélt egészségi állapota okából a magánelzárás végrehajtásának folytatását nem javasolja, a magánelzárás végrehajtását félbe kell szakítani.107 Fegyelmi fenyítés kiszabása a fegyelmi jogkör gyakorlójától megfelelő egyéniesítést kíván meg. Figyelemmel kell lennie a fegyelemsértés súlyára és az elítélt eddigi magatartására, szem előtt tartva a fenyítés célját. Ha a fegyelemsértés szabálysértést is megvalósít, azt fegyelmi vétségként kell elbírálni. Ha a fegyelemsértés bűncselekményt valósít meg egyben, a fenyítés mellett emiatt a feljelentést is meg kell tenni. Nincs helye fogvatartottakkal szemben fegyelmi vétség miatt magánelzárás alkalmazásának, ha a fegyelmi eljárás alapjául szolgáló tettlegességet a zárkatársával szemben a jogos védelem megállapítására alapul szolgáló tettlegesség körében valósította meg (BH 1994/174.). A magánelzárás alkalmazásának egyik törvényességi biztosítéka, hogy az elítélt a fegyelmi határozat ellen a bv. bíróhoz fellebbezéssel élhet. Ezt a határozat közlésekor nyomban be kell jelenteni, a fellebbezésnek a magánelzárás végrehajtására halasztó hatálya van. A bv. bíró az elítélt fellebbezését az irat hozzá érkezésétől számított 5 napon belül bírálja el.108 A fellebbezés elbírálásakor a megtámadott határozatot megváltoztathatja vagy helybenhagyhatja. A 4/2000. BJE határozat szerint a bv. bíró az elítéltet köteles meghallgatni, mielőtt a bv. intézet fegyelmi határozata elleni fellebbezést elbírálja. A fogvatartott által megbízott jogi képviselő a fegyelmi vizsgálat során végzett eljárási cselekményeknél, illetve a fegyelmi tárgyaláson jelen lehet, a fogvatartotthoz és a tanúhoz kérdéseket intézhet, bizonyítási indítványt tehet, a fegyelmi vizsgálat befejezése után az iratokat tanulmányozhatja, a fegyelmi tárgyaláson az ügy érdemi elbírálása előtt felszólalhat, a fogvatartottat tanácsokkal láthatja el.109 A fegyelmi fenyítés – a jogellenes távollét esetét kivéve – nem hajtható végre, ha a fenyítés jogerős kiszabásától számítva hat hónap már eltelt.110

2.10.2. 10.2. Kapcsolattartás Napjainkban általános követelmény, hogy a szabadságvesztés ténye ne szakítsa meg az elítélt pozitív emberi és társadalmi kapcsolatait. A kapcsolattartás Bv. tvr.-ben szabályozott formái a levelezés, a látogatás, a csomagküldés, a távbeszélő használata, valamint a rendkívüli eltávozás. Bv. tvr. 42. § (1)–(9) bekezdés Bv. tvr. 7/B. § (1) bekezdés 109 11/1996. (X. 15.) IM számú rendelet 22. § (1) bekezdés 110 11/1996. (X. 15.) IM számú rendelet 27. § (2) bekezdés 107 108


Különös rész

A Bv. tvr. az elítélt jogaként teszi lehetővé a hozzátartozókkal való korlátozás nélküli levélváltást. A hozzátartozókon kívüli személyekkel az elítélt e jogát a bv. intézet engedélyével gyakorolhatja, 111 hiszen nem kívánatos az olyan kapcsolatok engedélyezése, amelyek az elítéltet károsan befolyásolhatják (pl. volt bűntársa, elítélttársa). Minden elítélt legalább havonként jogosult látogató fogadására. 112 A bv. intézetbe belépő látogatók körét az intézet engedélyezi úgy, hogy az elítélt által megjelölt személyek részére a látogatásról az elítélt útján értesítést küld.113 Az elítélt egy időben két kiskorút és két felnőttet fogadhat. A látogatásból ki kell zárni azt, akit az ügyész vagy a bíróság a folyamatban lévő büntetőeljárás eredményessége érdekében attól eltiltott, illetve azt, akinek a magatartása – a rendelkezésre álló adatok alapján – az intézet biztonságára veszélyt jelent.114 A látogatás időtartamát a bv. intézet parancsnoka határozza meg úgy, hogy az alkalmanként 30 percnél rövidebb nem lehet, de az elítélt, illetve látogatója kérelmére újabb 30 perccel meghosszabbítható.115 A látogatás lebonyolításának általános szabálya az, hogy az erre kijelölt helyiségben, asztal mellett, ülve történik.116 Biztonsági okok azonban indokolhatják, hogy az elítélt látogatójával rácson keresztül vagy zárt fülkéből, telefonon beszéljen. Az elítélt végrehajtási fokozattól függetlenül legalább havonként kaphat és küldhet csomagot. 117 Az alkalmanként küldhető csomag súlya korlátozott – öt kilogrammnál több nem lehet –, nincs ilyen korlátozás a kizárólag ruhaneműt és tisztasági szereket tartalmazó csomagra. Az elítélt az intézet által kijelölt távbeszélőt a házirend előírásainak megfelelően használhatja. 118 A telefonbeszélgetést értelemszerűen a levelezésre vonatkozó szempontok és előírások szerint kell ellenőrizni, indokolt esetben biztonsági okból a beszélgetést meg kell szakítani. A családi kapcsolatok ápolásának új, humanitárius szempontokat figyelembe vevő, valamint a kegyeleti jog gyakorlását is megengedő formája, hogy az elítélt felügyelettel vagy anélkül meglátogathatja a súlyos beteg hozzátartozóját, részt vehet a hozzátartozója temetésén.119 A parancsnok attól függően, hogy az elítélt eltávozása a közrendet nem veszélyezteti-e, az eltávozást szükség esetén felügyelet mellett engedélyezi, ami azt jelenti, hogy az elítéltet a bv. intézet beosztottja kíséri a látogatásra, illetve a temetésre. Bizonyos kapcsolatot jelent a külvilággal a külső munkahelyen dolgozás, az intézetből távollétek (félbeszakítás, rövid tartamú eltávozás, kimaradás, enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása keretében eltávozás és látogató intézeten kívül fogadása stb.).

2.11. 11. Az elítéltek munkáltatása, szakmai képzése, terápiás foglalkoztatása, munkavédelme „Az elítéltek munkáltatása a szabadságvesztés végrehajtásának fontos része. Célja az, hogy elősegítse az elítélt testi és szellemi erejének fenntartását, lehetőséget adjon a szakmai gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, s ezáltal megkönnyítse, hogy a szabadulás után a társadalomba beilleszkedjék.” 120 A munka kijelölésénél figyelembe kell venni az elítélt testi és szellemi képességeit, lehetőség szerint szakmai képzettségét és érdeklődését is.121 Az elítélt munkával foglalkoztatása, büntetés-végrehajtási szakkifejezéssel munkáltatása a szervezett foglalkoztatásnak az a formája, amelyben díjazás ellenében rendszeres munkát végez. Ezzel szemben nem munkáltatás az elítéltnek az intézet tisztántartásában és ellátásában való díjazás nélküli, kötelező részvétele. 122

Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés b) pont Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés c) pont 113 Bv. Szabályzat 88. § (1) bekezdés 114 Bv. Szabályzat 88. § (2) bekezdés 115 Bv. Szabályzat 89. § (1)–(2) bekezdés 116 Bv. Szabályzat 89. § (3) bekezdés 117 Bv. tvr. 36. § (3) bekezdés 118 Bv. Szabályzat 92. § 119 Bv. tvr. 22. § (3) bekezdés 120 Bv. tvr. 44. § (1) bekezdés 121 Bv. tvr. 44. § (3) bekezdés 122 Bv. Szabályzat 102. § (1) bekezdés; Bv. tvr. 33. § (1) bekezdés e) pont 111 112


Különös rész

„Az elítéltnek a munkavégzéssel kapcsolatos jogaira és kötelezettségeire a munkajog általános rendelkezései az irányadók, a büntetés-végrehajtás sajátosságaiból fakadó eltérésekkel. Gondoskodni kell az egészséges és biztonságos munkavégzésről. Az elítélt munkaideje megegyezik a munkajogi rendelkezésekben megállapított munkaidővel.” 123 A munkáltatás céljának reszocializációs tartalma azt is megköveteli, hogy az elítélt munkavégzése sem súlyában (pl. rendkívül megterhelő nehéz testi munka), sem természetében (pl. egyhangú, megalázó, egészségre ártalmas) nem hordozhatja a társadalmi rosszallás jegyeit. A büntetés-végrehajtás foglakoztatási kötelezettsége a szabadságvesztés ideje alatt folyamatosan fennáll, míg egy általános munkaadó csak eredményhez kötötten és szerződés alapján foglalkoztatja a dolgozót. A munkáltató kötelezettsége a biztonságos munkafeltételek megteremtése, a szükséges tájékoztatás megadása, az előírt (munka, tűz- és környezetvédelmi) oktatás megtartása, a munka folyamatos szervezése, irányítása, díjazása. Az elítélt alapvető kötelezettsége a munkáltatás során a kijelölt helyen és időben személyesen megjelenni, a kijelölt munkát az utasítások szerint tőle elvárható szakértelemmel és gondossággal, technológiai utasítások betartásával elvégezni. Mindezekért fegyelmi és kártérítési felelősséggel tartozik. Az ENSZ Minimum Szabályok szerint „elegendő és hasznos munkát kell biztosítani ahhoz, hogy az elítélteket teljes munkanapon át foglalkoztatni lehessen”.124 Az elítéltet munkával az intézet vagy az e célra alapított gazdálkodó szervezet (munkáltató) foglalkoztatja. 125 Az intézeti (költségvetési) munkáltatás során történik az elítéltek kisebb hányadát foglalkoztató intézet fenntartási, az ún. központi ellátásra, szolgáltatásra irányuló és a terápiás jellegű munkáltatás. Az elítéltek többségét 9 ipari és 3 mezőgazdasági profilú gazdasági társaság (kft.) foglalkoztatja munkával. Az elítélt nem köteles munkát végezni, amíg állampolgári kötelezettségét teljesíti; közeli hozzátartozója súlyos betegsége vagy halála esetén legalább két munkanapon át, ha a parancsnok a látogatást, illetve a temetésen való részvételt engedélyezte; ha keresőképtelen beteg; a kötelező orvosi vizsgálat teljes időtartamára, valamint a véradás miatt távol töltött időre, de legfeljebb egy munkanapra; ha elháríthatatlan ok miatt nem tud a munkahelyén megjelenni; valamint a munkáltató külön engedélye alapján. Az egyes egészségkárosító kockázatok között foglalkoztatott elítélt napi munkaidejének megállapítására külön jogszabály az irányadó. A munkaköröket, a munkában tölthető időt, a tevékenységre folyamatosan vagy megszakítással fordítható időt és az ehhez szükséges munkaszervezési intézkedéseket a munkáltató – foglalkozás-egészségügyi szolgálat bevonásával, jogszabályban meghatározott keretek között – szabályzatban határozza meg.126 Az iskolai tanulmányokat folytató vagy szakképzésben részt vevő munkaidő-beosztását úgy kell meghatározni, hogy az iskolai oktatásban, képzésben részt tudjon venni. 127 A heti pihenőidő havonta összevontan is kiadható az elítélt részére, de egy pihenőnapnak vasárnap történő kiadása ilyen esetben is kötelező. Idényjellegű (pl. mezőgazdasági) munkakörökben, munkahelyeken ettől el lehet térni. Munkaszüneti napon az alapmunkadíj időarányos része jár az elítéltnek. 128 „Az elítéltet egy évi munkavégzés után 20 munkanap fizetett szabadság illeti meg.” 129 Az évi fizetett szabadságot legkésőbb a munkában töltött 254. munkanapot követő három hónapon belül, betegség vagy más akadály esetén az akadályoztatás megszűnésétől számított 30 napon belül kell kiadni. A szabadság kiadásának időpontját – a munkáltatóval történt előzetes egyeztetés alapján – az intézet határozza meg, melynek során a munkarend szerinti napokat kell figyelembe venni. Az elítélt számára elrendelhető túlmunka felső határa havonta 16 óra, két egymást követő napon összesen 4 óra lehet. E korlátozás azonban nem vonatkozik a heti pihenőnapon és munkaszüneti napon végzett munkára. Nem kötelezhető túlmunkára a 18 éven aluli elítélt; az elítélt nő a terhessége megállapításától gyermekének 6 hónapos Bv. tvr. 45. § (1)–(3) bekezdés ENSZ Minimum Szabályok 71.3. pontja 125 Bv. Szabályzat 101. § (2) bekezdés 126 Bv. Szabályzat 108. § (2) bekezdés 127 Bv. Szabályzat 111. § 128 Bv. Szabályzat 113–116. § 129 Bv. tvr. 45. § (6) bekezdés 123 124


Különös rész

koráig, illetve ha a gyermeke az intézetben van elhelyezve, annak egyéves koráig; az egészséget károsító kockázatok között foglalkoztatott elítélt.130 A túlmunka számításával összefüggő további rendelkezés az, hogy a fél órát meg nem haladó túlmunka fél órának, a fél órát meghaladó túlmunka teljes órának számít. „Az elítélt jogosult társadalmilag hasznos munka végzésére, a munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemre, munkavédelemre.” 131 A munkadíj mértékének megállapítása a teljesítmény, a ledolgozott idő, valamint az előzőek kombinációja alapján történik.132 A Bv. Szabályzat 124. § (2) bekezdése előírja, hogy „a teljes munkaidőben foglalkoztatott elítélt részére havi munkadíjként a kifizetés évét megelőző év első napján a munkaviszonyban álló dolgozókra megállapított kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) összegének legalább egyharmada (a továbbiakban: alapmunkadíj) jár.” A betanulási idő alatt végzett munkáért az elítélt részére tanulódíjat kell fizetni, amelynek mértéke az alapmunkadíj legalább 60%-a. Az elítélt számára juttatható pótlékokat a munkáltató a végzett munka jellegére figyelemmel állapíthat meg, ezek együttes összege legfeljebb a besorolás szerinti munkadíj 50%-áig terjedhet. Állandó éjszakai munkarendben foglalkoztatott elítélt részére a pótlék mértéke 15%. Ha a munkáltató a működési körében felmerült okból nem tudja az elítéltet munkával foglalkoztatni – ide nem értve a büntetés-végrehajtási okokat –, a kiesett munkaidőre az alapmunkadíj 50%-a jár. Az elítéltek szakmai képzésével szemben támasztható követelmény, hogy vegye figyelembe a munkaerő-piaci igényeket, ezért elsősorban olyan szakmákban célszerű megszervezni, amelyek elősegíthetik a szabadulás utáni beilleszkedést. Az elítéltet – büntetésének tartamához képest – betanított munkás, illetve szakmunkásképzésben kell részesíteni.133 Az elítélt szakképzésbe és továbbképzésbe kérelme alapján vonható be, amit a befogadási bizottság bírál el. Ha a szakképzést, továbbképzést megkezdte és a képzésben önhibájából nem vesz részt, a felmerült költségek teljes vagy részleges megtérítésére kötelezhető. A munkába még nem állított elítéltet, aki alapfokú oktatásban, szakképzésben vagy továbbképzésben részt vesz, a képzés ideje alatt az alapmunkadíj egyharmadának megfelelő térítés illeti meg. Terápiás foglalkoztatásról akkor beszélhetünk, ha az elítélt megváltozott munkaképességéhez vagy egészségi állapotához igazodó munkát végez. A terápiás foglalkoztatáson részt vevő elítéltet is rendszeresen pénzbeli juttatásban kell részesíteni, amelynek legkisebb összege az alapmunkadíj egyharmada. 134 A fogvatartottak munkavédelmével kapcsolatban a hatályos törvényi szabályozás nem tesz különbséget az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit illetően a szabad munkavállalók és a fogvatartottak között. A Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés d) pontja alapján az elítélt jogosult munkavédelemre, ezért írja elő a 45. § (2) bekezdése, hogy gondoskodni kell az egészséges és biztonságos munkavégzésről. A munkáltató köteles „… a munkába állítás előtt, azt követően pedig a jogszabály előírása szerint az elítéltet munkaköri alkalmassági orvosi vizsgálatra küldeni” [18/2003. (XI. 30.) IM rendelet 31. §].

2.12. 12. Az elítéltek jogi helyzete Az elítéltek jogi helyzete kifejezi az egész büntetés-végrehajtási rendszer lényegét és egyben szintjelzője a jogállamiságnak is. Az elítélt a büntetés-végrehajtási szervekkel büntetés-végrehajtási jogviszonyba kerül, ami jogok és kötelezettségek hordozását egyaránt jelenti. Hiszen a büntetés végrehajtására, az intézkedés foganatosításra hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, az csak a jog révén létezik. Az ember szabadságjogait az állam csak annyiban korlátozhatja és szabályozhatja, de annyiban köteles is korlátozni és szabályozni, amennyiben azt a közjó, vagyis a társadalom egysége, békessége és fejlődésének érdeke megköveteli. A büntetés hatékonyságának az is feltétele, hogy sikerül-e a büntetéssel összefüggő negatív hatásokat – például az elítélt személyiségének károsodását – kizárni vagy legalább a lehető legkisebb mértékűre korlátozni. A fogvatartott jogainak elismerése; sine qua non előfeltétele, mintegy kiindulópontja minden olyan akciónak, amely megkísérli a reszocializálásának elérését. Általános értelemben az állampolgár és az állam, továbbá az állami, társadalmi szervek közötti, valamint az állampolgárok egymás közötti viszonyában a jogok és a kötelezettségek meghatározását, tartalmát jelenti a jogi helyzet.

Bv. Szabályzat 117. § (4) bekezdés, módosította a 18/2002. (XI. 30.) IM számú rendelet 34. §-a Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés d) pont 132 Bv. Szabályzat 124. § (1) bekezdés 133 Bv. tvr. 39. § (2) bekezdés 134 Bv. Szabályzat 133. § 130 131


Különös rész

A jogerős ítélet (határozat) megszületése és a végrehajtás megkezdése közötti időszakra jellemző, hogy az elítélt (terhelt) és az állam viszonya eltér az általánostól. Ez abban jut kifejezésre, hogy az állam a végrehajtás érdekében speciális jogokat kap (elővezetés, körözés, a végrehajtási nyilvántartás vezetése stb.), s ugyanakkor az érintett állampolgárt speciális büntetés-végrehajtási kötelezettségek terhelik (jelentkezési, tűrési kötelezettség stb.). Az általános állampolgári jogi helyzetben beálló változás mértéke a büntetés-végrehajtási jogi helyzet tartalma. A fogvatartottak jogi helyzetével kapcsolatban az európai országokban nincs kizárólagos vagy elterjedtebb elméleti irányzat. A jogvédelemre is különféle modellek és megoldások alakultak ki. A 2012. évi CCXXIII. törvény 65. §-a 2013. július 1-jétől a Bv. tvr. hatályos szövege helyébe a következő rendelkezést léptette: „32. § (1) A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt elveszti a személyi szabadságát. (2) A szabadságvesztés végrehajtása alatt a. szünetelnek azok az állampolgári jogok, amelyek a büntetés végrehajtására tekintettel nem gyakorolhatók, b. szünetelnek azok az állampolgári jogok, amelyekre – ha a bíróság az elítéltet eltiltotta a közügyek gyakorlásától – a közügyek eltiltás hatálya kiterjed, c. korlátozottan érvényesíthetők azok a jogok és állampolgári kötelezettségek, amelyekről törvény így rendelkezik, vagy amelyek gyakorlásában, illetve teljesítésében az elítélt akadályozva van.” Mindez lényegében összhangban van az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatával és a tudományos szakirodalommal is.

2.12.1. 12.1. Az elítélt állampolgári kötelességei Az állampolgári kötelezettségek egy részét a büntetés-végrehajtási jogszabályok a végrehajtás idejére adaptálják, ezek – részben változatlanul, részben módosulással – fenntartanak egyes állampolgári kötelezettségeket. A szabadságvesztés általában nincs hatással az állampolgári kötelezettségekre, így • a jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően az elítéltnek is hozzá kell járulnia a közterhekhez; • teljesítenie kell a munkavédelemmel, környezetvédelemmel összefüggő kötelességeit; • terheli a feljelentési kötelezettség a Btk.-ban megjelölt esetekben;135 • köteles tanúvallomást tenni és azt csak a Be. szerinti esetekben tagadhatja meg;136 • ha az elítélt más ügy terheltje, ebben az ügyben a bizonyítási eljárás lefolytatása során köteles magát szakértői vizsgálatnak alávetni és tűrni, hogy a szakértő a szakvélemény megadásához szükséges vizsgálatot elvégezze.137 Ha az elítélt magánvádlóként szerepel, köteles a bizonyítási indítványával felmerülő bűnügyi költséget előlegezni, feltéve, hogy költségmentesség nem illeti meg. A Ptk., a Pp., illetve a Vht. alapján az elítéltet terhelő kötelezettségek közül kiemelhető: • az elítélt a tanúvallomást – polgári perben is – csak a jogszabály szerinti esetekben tagadhatja meg;138 • az elítélt köteles tartózkodni alaptalan polgári per kezdeményezésétől, mert az joggal való visszaélésnek minősül és fegyelmi, valamint anyagi konzekvenciákkal jár;

Btk. 150. §; 2012. évi C. törvény 263. § Be. 82. § 137 Be. 106. § 138 Pp. 170. §, 286. § (2) bekezdés 135 136


Különös rész

• ha az elítélt félként139 szerepel polgári, munkaügyi peres eljárásban, az eljárási szabályok szerint a feleket terhelő kötelezettségek alól nem mentesül csak azért, mert szabadságvesztést tölt. Így terheli őt a közreműködési, a bizonyítási kötelezettség stb. • perköltség, illetékfizetési kötelezettség szintén a polgári peres eljárás szabályai szerint terhelheti; • a szabadságvesztés töltése nem mentesíti az elítéltet a polgári végrehajtás alól, köteles eltűrni, hogy keresményére – a jogszabályok betartásával – végrehajtást vezessenek; • hozzá kell járulni a gyermeke jogainak (így a családhoz, a testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz való jog) biztosításához. Egyes állampolgári kötelezettségekre nézve büntetés-végrehajtási jogszabály is tartalmaz rendelkezéseket. Az immár volt alkotmányos kötelességek közül a honvédelmi kötelezettségről mondta ki a Bv. tvr., hogy az a szabadságvesztés végrehajtása következtében korlátozott.140 Korlátozott bizonyos mértékig az elítéltnek – mint más ügy terheltjének – a jelenléti kötelezettsége. A jogi szabályozás a bv. intézet kötelességévé teszi az elítélt előállítását, amennyiben ezt az illetékes hatóság szükségesnek tartja.

2.12.2. 12.2. A szabadságvesztésre elítélt büntetés-végrehajtási jogi kötelességei A végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt személyre a bíróság jogerős ítélete által létrejött büntetés-végrehajtási jogviszony a végrehajtás teljes tartamára érvényes, törvényben megállapított kötelezettségeket hárít. A kötelességekről szóló legátfogóbb, legáltalánosabb és minden büntetőjogi szankcióra kiterjedő szabály arról rendelkezik, hogy az elítélt köteles magát a büntetés, illetőleg az intézkedés végrehajtásának alávetni.141 A büntetés-végrehajtási kötelezettségek sajátosságai többek között, hogy csak átmeneti jellegűek, tehát csak a szabadságvesztés végrehajtásának ideje alatt hatályosulnak, az elítélt szabadulásával aktualitásukat veszítik és helyükbe teljességgel a szabad állampolgárt terhelő kötelezettségek lépnek. Az elítélt kötelességeit a Bv. tvr. a 33. § (1) bekezdés a)–g) pontjaiban sorolja fel. ad. a) A szabadságvesztést a büntetés-végrehajtási szervek által meghatározott helyen köteles tölteni az elítélt.142 A Bv. tvr. 24. §-a lehetőséget ad arra, hogy az elítélt szabadságvesztés-büntetését lehetőleg a lakóhelyéhez legközelebb eső bv. intézetben töltse le. Ha valaki olyan betegségben szenved, hogy nem kerülhet össze az egészséges elítélttársakkal, gyógyulásáig a Bv. Központi Kórházba kerül, függetlenül annak lakóhelyétől való távolságától. Behatárolja a kijelölési jogot a Btk. 111. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés is, amelynek értelmében ugyanis a fiatalkorú szabadságvesztését a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében kell végrehajtani. A Btk. 127. § (1) bekezdése szerint, ha az elítélt szolgálatban megtartható, katonai fogdában kell végrehajtani a katonára kiszabott, egy évet meg nem haladó szabadságvesztést a Btk. 44. §-ában meghatározott esetben (vétséget fogházban). Az elítélt éjjel és nappal a számára kijelölt bv. intézetben köteles tartózkodni, az intézet az elítélt lakó- és tartózkodási helyét jelenti a büntetés végrehajtásának teljes tartama alatt, onnan csak jogszabályban meghatározott esetekben lehet távol. A teljes távollét – amikor az elítélt mind a nappalt, mind az éjszakát bv. intézeten kívül tölti – esetei a következők: a szabadságvesztés-büntetés félbeszakítása, nyomozás céljából történő kiadás, polgári kórházi elhelyezés, elmeállapot megfigyelése, rövid tartamú eltávozás, enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása keretében történő eltávozás. Az ideiglenes távollét – amikor az elítélt csak átmenetileg, rövid időre vagy csak meghatározott napszakban van távol – esetei: • kimaradás, jutalom (24 órát nem haladhat meg), Pp. 48. § Bv. tvr. 36. § (5) bekezdés f) pont 141 Bv. tvr. 2. § (6) bekezdés 142 Bv. tvr. 33. § (1) bekezdés a) pont 139 140


Különös rész

• enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása keretében látogató bv. intézeten kívül fogadása esetén, 143 • peres eljárásban bíróságra, ügyészi és nyomozóhatósági kihallgatásra, továbbá közjegyzőhöz előállítás, • más intézetekbe átszállítás, • intézeten kívüli munkavégzés, • külső egészségügyi szakrendelésre előállítás, • súlyosan beteg hozzátartozója meglátogatása, hozzátartozójának a temetésén való részvétel címén. ad. b) Az elítélt köteles eltűrni más nemű és más fokozatú elítéltektől való elkülönítést; az életkori, kriminológiai, biztonsági, nevelési és egészségügyi szempontok szerinti csoportba sorolását. Az elítéltek elkülönítése és csoportosítása a szabadságvesztés végrehajtása céljának elérését, feladatának teljesítését, továbbá a végrehajtás rendjét és biztonságát szolgálják. ad. c) Az elítélt köteles a büntetés-végrehajtás rendjét, biztonsági és higiéniai követelményeit megtartani, a kapott utasításokat teljesíteni. Kérdésként merülhet fel, hogy a végrehajtás rendje megsértésének tekintendő-e, ha az elítélt valamely állampolgári kötelezettségét szegi meg a végrehajtás ideje alatt, akár cselekvéssel, akár mulasztással. Miután a Bv. tvr. 32. §-a értelmében az elítélt állampolgári kötelességei annyiban szünetelnek, amennyiben erről az ítélet vagy a törvény rendelkezik, a végrehajtás rendje megsértésének kell tekinteni, ha az elítélt ezeket az állampolgári kötelezettségeket megszegi. ad. d) Köteles az elítélt a kijelölt munkát szakismereteinek és a képességeinek megfelelően, fegyelmezetten elvégezni, a munkavédelemmel és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírásokat megtartani. A munkavégzésre, munkavédelemre a Munka Törvénykönyve általános szabályait kell alkalmazni, ha a büntetés-végrehajtási jogszabályok ettől eltérően nem rendelkeznek. A büntetés-végrehajtás rendje megsértésének kell tekinteni, ha az elítélt fegyelmezetlenül dolgozik. ad. e) Az elítélt köteles a büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen – a külön jogszabályban meghatározott mértékben – részt venni. Ennek ideje a napi négy órát, havonta összesen a 24 órát nem haladhatja meg.144 Az intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkának kell tekinteni a takarítást, nyersanyag ki- és berakását, az alkalmi kisebb karbantartási munkákat stb. ad. f) Köteles az elítélt alávetni magát a jogszabályban előírt kötelező vagy egészségi állapotának megítéléséhez szükséges orvosi vizsgálatnak és a jogszabály szerint kötelező, illetve életmentő gyógykezelésnek, műtétre az egészségügyi jogszabályok az irányadók. A szabad emberek általában saját elhatározásuk alapján vesznek részt orvosi vizsgálaton, gyógykezelésük is a kérésükre történik. Kivételnek azok a betegségek minősülnek, amelyek tekintetében az általános szűrővizsgálaton, ennek eredményétől függően gyógykezelésen – az állami egészségügyi szolgálat felhívására – mindenki köteles részt venni. A szabadságvesztés végrehajtása nem eredményezheti az elítélt egészségkárosodását. A befogadáskor történő általános, a későbbiekben pedig időszakosan, illetve szükség szerint végzett szűrővizsgálatok hiányában egyes betegségek elterjedésének, az elítéltek tömeges megbetegedésének a fokozott veszélyével kellene számolni. A fogvatartott egészségügyi ellátása visszautasításával kapcsolatos joga a saját és a közösség egészségének védelme érdekében, • veszélyeztető, illetve közvetlen veszélyeztető állapot fennállása esetén, • életveszélyes állapot, valamint várhatóan maradandó egészségkárosodás elhárítása miatt, • közegészségügyi, járványügyi érdekből,

Bv. tvr. 28/B. § (3) bekezdés c) pont Bv. Szabályzat 102. § (2) bekezdés

143 144


Különös rész

• törvényben meghatározott esetekben korlátozható.145 Amennyiben a fogvatartott ezekben az esetekben az előzetes tájékoztatás ellenére megtagadja az együttműködést, az orvos köteles a vizsgálatot vagy a kezelést (a Büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvényben meghatározott intézkedések mellett) elvégezni. A fogvatartottaknak az első befogadáskor EGK-szűrésen, évente tüdőszűrésen, fogászati szűrésen, a nőknek évente nőgyógyászati szűrésen kell részt venniük146 és a megbetegedések korai felismerését célzó rutinszerűen alkalmazott laboratóriumi szűrővizsgálatokon. Az általános tűrési kötelezettség nem terjed ki az orvosi kísérletre és a műtéti beavatkozásra. Az orvosi kísérletek – így pl. új gyógymódok, új gyógyszerek kipróbálása – elítélten még annak beleegyezésével sem végezhetők.147 ad. g) Az elítélt köteles a tartására fordított költséghez – a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka által megállapított összeggel – hozzájárulni, kivéve, ha önhibáján kívüli okból nem dolgozik, és nem részesül nyugellátásban, korhatár előtti ellátásban vagy szolgálati járandóságban. A hozzájárulás összege nem lehet kevesebb, mint egy havi munkadíj 1%-a. Az elítélt önhibájából akkor nem dolgozik, ha annak oka fegyelmi vétség vagy bűncselekmény elkövetése, illetve, ha munkaképtelen állapotát szándékosan maga okozta. Az elítélt tűrni köteles, hogy keresményének, a letétben lévő pénzének a külön jogszabályban meghatározott részét a szabadulás idejére a büntetés-végrehajtási intézet a számára tartalékolja.148 A kötelezően tartalékolt összeg a mindenkori alapmunkadíjjal egyenlő.149 Az elítélt köteles a szabadságvesztés végrehajtása során vagy azzal összefüggésben az általa okozott kárt megtéríteni. A kártérítésre az elítéltet a károkozás jellegének megfelelően a Polgári Törvénykönyv, illetőleg a Munka Törvénykönyve, mint irányadó jogszabályok alkalmazásával az intézet határozattal kötelezi, amely ellen a közléstől számított 30 napon belül keresettel fordulhat a bírósághoz.150 A károkozás egyben a büntetés-végrehajtás rendjének megsértése is, a kárfelelősség együtt jár a fegyelmi felelősséggel. A kárfelelősség nemcsak reparációs, hanem nevelési célt is szolgál. Alapvető funkciója a kármegelőzés, hogy az elítélt ismét ne okozzon kárt. Sajátossága az is, hogy károsult lehet az elítélt társa, büntetés-végrehajtási dolgozó, a bv. intézet, a külső munkáltató vagy annak dolgozója. Minden olyan munkavégzéssel kapcsolatban kár keletkezhet, amelyet az elítélt díjazásért vagy díjmentesen köteles elvégezni. Ilyen lehet a gazdasági társaságoknál, más munkáltatónál vagy a bv. intézet ellátásában és fenntartásával kapcsolatban végzett tevékenység. Ha az elítélt nem ismeri el a kárt, a bv. intézet parancsnokához nyújthat be panaszt, illetve ha a parancsnok döntését nem fogadja el, akkor a szabadságvesztés ideje alatt is peres eljárást indíthat a bv. intézettel szemben. Az utóbbi esetben annál a bíróságnál kell három példányban a keresetlevelet benyújtani, ahol az intézet székhelye van. A kártérítési eljárás egyfokú, a meghozott döntés ellen a közléstől számított 30 napon belül a határozatot hozó bv. szerv székhelye szerint illetékes bírósághoz lehet keresettel fordulni. A 30 napos határidő elmulasztása esetén a jogérvényesítés elvesztése áll be. A határidő elmulasztása esetén azonban lehetőség van a Polgári Perrendtartás szabályai szerinti igazolási kérelem előterjesztésére. Az általános elévülési idő munkavégzéssel összefüggő károk esetén a kár bekövetkezését követő három év, míg a nem munkával összefüggő károk megtérítése iránti igény esetében öt év. A Bv. tvr. 34. § (3) bekezdése szerint „ha az elítélt keresetet nem terjesztett elő és a kárt önként nem térítette meg, a határozatban megállapított kártérítés összegét a bv. szerv az elítélt keresményéből – a bírósági végrehajtástól szóló 1994. évi CIII. törvény (továbbiakban: Vht.) vonatkozó szabályai szerint levonhatja. Ha a levonás az elítélt fogva tartásának az ideje alatt nem teljesíthető, a határozatot hozó bv. szerv a kártérítési igény A fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III. 6.) IM számú rendelet 4. § (3) bekezdés 5/1998. (III. 6.) IM számú rendelet 8. § (1) bekezdés 147 Bv. tvr. 21. § (1) bekezdés 148 Bv. tvr. 33. § (2) bekezdés 149 Bv. Szabályzat 161. § (3) bekezdés 150 Bv. tvr. 34. § (1)–(2) bekezdés 145 146


Különös rész

érvényesítésére keresettel fordulhat a székhelye szerint illetékes bírósághoz.” A 13/1996. (XII. 23.) IM rendelet 17. § (2) bekezdése alapján „Gondatlan károkozás esetén a kártérítés mértéke – a károkozás körülményeire, a vétkesség fokára, valamint a károkozás gyakoriságára tekintettel – legfeljebb a fogvatartott háromhavi munkadíjának összegéig terjedhet.” A kártérítési eljárást az a bv. szerv folytatja le, ahol a kár bekövetkezett. Ha a fogvatartott a kártérítési igényét más bv. szervnél jelentette be, ez a szerv a kártérítési igényt tartalmazó iratot haladéktalanul megküldi az eljárás lefolytatására jogosult szervnek.

2.12.3. 12.3. A szabadságvesztés-büntetést töltő elítélt jogai Az állampolgári jogok és kötelezettségek a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának ideje alatt annyiban érvényesülhetnek, amennyiben nem ellentétesek a büntetés céljával, aminek konkrét tartalmat a büntetés végrehajtását szabályozó törvény ad. A végrehajtás ideje alatt egymás mellett élnek a minden állampolgárt megillető jogok és kötelességek, valamint a végrehajtás során keletkezett speciális jogok és kötelezettségek. Ezek sajátossága az, hogy csak a büntetés végrehajtásának ideje alatt állnak fenn, az elítélt szabadulásával aktualitásukat vesztik.

2.12.4. 12.4. A büntetés-végrehajtás ideje alatt tovább élő módosult jogok A büntetés végrehajtása alatt tovább élő jogok egy része módosul a végrehajtás miatt, ezért ezeknek az alkotmányos jogoknak az elvi tisztaságú érvényesülése nem állítható egyértelműen. E jogok gyakorlásának engedélyezése nincs a büntetés-végrehajtási hatóság diszkrecionális jogkörébe utalva és a jogok megtagadása, gyakorlásuknak törvényi kereteken túlmenő korlátozása vagy megtiltása miatt a fogvatartottaknak jogorvoslati joga van. A Bv. tvr. 36. § (5) bekezdése szerint „az elítélt állampolgári jogai a következőképpen módosulnak: a. a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való joga nem veszélyeztetheti a büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát; b. a munkához való joga átmenetileg, a munkába állítását akadályozó ok fennállásáig szünetel; c. a véleményét – ellenőrzés mellett – olyan formában nyilváníthatja, amely nem zavarja a büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát; a vélemény nyilvánosságra hozatala a nemzetbiztonság védelme, minősített adat közlésének megakadályozása, illetőleg bűncselekmény közvetlen veszélyének fennállása esetén, annak megakadályozása, valamint büntetés-végrehajtási intézet rendje és biztonsága érdekében korlátozható; d. a levelezése – a hatóságokhoz és a nemzetközi szervezetekhez küldött levelek kivételével – a büntetésvégrehajtási intézet biztonsága szempontjából ellenőrizhető, az ellenőrzés lehetőségéről az elítéltet tájékoztatni kell; e. távbeszélő használatára a büntetés-végrehajtási intézet lehetőségei szerint jogosult, ez ellenőrizhető, az ellenőrzés lehetőségéről az elítéltet tájékoztatni kell; f. az egyesüléshez, a tanuláshoz való joga, valamint honvédelmi kötelezettségének teljesítése a szabadságvesztés végrehajtásának következtében korlátozott. g. a pénzküldemény küldése és fogadása a jogcím igazolásához, az elítélt nyilatkozatához vagy kapcsolattartói minőség – ideértve a védővel való kapcsolattartást is – fennállásához köthető.” A közérdekű adatok megismerésének akadálya, hogy nincs senki a szabadságvesztést töltők közül ebben a helyzetben. Törvényben kell meghatározni a korlátozásokat és meg kell indokolni, miért minősülnek a szükséges intézkedésnek egy demokratikus társadalomban, különösen a börtönrend védelme, vagy az ottani bűnözés megelőzése érdekében. A bv. intézet rendjének megsértése akkor következik be, ha valaki vagy valakik egy vagy több meghatározott kérdésben kiáltozva, demonstratív módon fejtik ki véleményüket, de megnyilvánulhat ez teljes csöndben, ha csak éppen a kapott utasítások vagy a házirend előírásával ellentétesen cselekszenek. Az elítélt jogosult nyilatkozatot tenni az 1986. évi II. törvény szerinti sajtótermékben, illetőleg az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény szerinti elektronikus hírközlő hálózat útján történő közzététellel. A


Különös rész

nyilatkozattétel engedélyezéséről az országos parancsnok 3 munkanapon belül határozattal dönt. Ellene fellebbezéssel lehet fordulni a bv. bíróhoz. Az Alkotmánybíróság a 13/2001. (V. 14.) AB határozatában úgy foglalt állást, hogy a véleménynyilvánítási szabadság – mint alkotmányos alapjog – magas értéktartalmából következik, hogy a korlátozás alapjául szolgáló érdeksérelemnek különösen súlyosnak kell lennie. A véleménynyilvánítási szabadság a végrehajtás által nem érintett és a végrehajtás lényege miatt a fogvatartás során továbbélő, de szükségképpen módosuló alapjog. Nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtószabadságot önmagában az, hogy a fogvatartottaknak a médiával való kapcsolata szabályozás és ellenőrzés alatt áll. A fogva tartás alapjául szolgáló büntetések a szabadságvesztés-büntetés és az elzárás, illetve a büntetőeljárási kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás okához és lényegéhez nem csupán a személyes szabadságtól, a mozgásszabadságtól való megfosztás tartozik, hanem a külvilággal való érintkezés szabályozásának szükségessége és ellenőrzésének esetenkénti vagy folyamatos lehetősége is. Más kérdés, hogy az ellenőrzés egyes esetekben (p1. a védővel való kapcsolatban) sajátos elbírálást igényel. Az Alkotmánybíróság határozatában ugyanakkor azt is egyértelművé teszi, hogy az előzetes letartóztatás okának és céljának alapján elfogadható az előzetesen letartóztatott és a média közötti kapcsolatfelvétel korlátozása, de kizárólag abban az esetben, ha a büntetőeljárás eredményességével, vagy a fogva tartó intézmény rendjének és biztonságának veszélyeztetése megállapítható. Az Alkotmánybírósági határozat útmutatása alapján a Bv. tvr. 36/C., D., E. §-ai beiktatásával módosult (2008. évi XCII. törvény 7. §), egyértelművé vált, hogy az elítélt nyilatkozattételi jogát csak ellenőrzés mellett gyakorolhatja. A vélemény nyilvánosságra hozatala kizárólag a nemzetbiztonság védelme, államtitok közlésének megakadályozása, illetőleg bűncselekmény közvetlen veszélyének fennállása esetén, annak megakadályozása, valamint a büntetés-végrehajtás rendje és biztonsága érdekében korlátozható. Ez azt jelenti, hogy maga a nyilatkozattétel, illetve a nyilatkozat közzététele engedélyezésre kerül vagy megtagadható. Értelmezésem szerint két engedély van, magának a nyilatkozattételnek az engedélyezése és a nyilatkozat tartalmának. Olyan engedély nem adható, miszerint a nyilatkozat csak bizonyos részek elhagyásával tehető meg. Az elítélt magánál tartható tárgyainak köre a bv. intézet rendjére és biztonságára figyelemmel korlátozható (Bv. tvr. 36/B. §). Az elítélt által írt, illetve a részére érkezett levelet – ha jogszabály másként nem rendelkezik – legkésőbb a második munkanapon továbbítani, illetve kézbesíteni kell. A levelek biztonsági okból ellenőrizhetők a biztonságot sértő vagy veszélyeztető cselekmények megelőzése végett. Az ellenőrzés lehet szúrópróbaszerű, de rendszeres is, az adott helyzettől és tényektől függően. Az elítéltnek a hatóságokkal, nemzetközi szervezetekkel és a védővel való levelezése tartalmilag nem ellenőrizhető. Konkrét ügyben az Emberi Jogok Európai Bizottságától érkezett levelet a bv. intézetben felbontották, amivel megsértették az Egyezmény 8. Cikkét (Emberi Jogok Európai Bizottsága 21967/1993. számú kérelem alapján S. S. kontra Magyarország ügyben hozott jelentése). Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete Olaszországot a Domenicini-ügyben elmarasztalta azért, mert az ügyvéddel folytatott levelezést ellenőrizték. 151 Ha alapos indok merül fel arra, hogy az elítélt részére érkező levelek nem a borítékon megjelölt hatóságtól, nemzetközi szervezettől vagy a védőtől származnak, a levelet – jegyzőkönyv egyidejű felvétele mellett – az elítélt jelenlétében fel kell bontani. A távbeszélő használata ellenőrizhető, amiről nem maradhat el az elítélt tájékoztatása. Az egyesület mindennapi életében való részvétele az elítéltnek korlátozott, de nem kizárt. Például, ha valaki olyan egyesület tagja, amely település helytörténetének feldolgozását vállalta magára, az ezzel kapcsolatos kutatómunka, tanulmány készítése a börtönökben található könyvtárak igénybevételével is elképzelhető. Az egyesületek alapszabályai egyébként sokszínűek, több olyan feltétel is szerepelhet ezekben, amely miatt az, aki szabadságvesztését tölti vagy jogerős ítélet hatálya alatt áll, nem lehet az egyesület tagja. A tanuláshoz való jog nem érvényesülhet maradéktalanul az oktatási intézményekben való személyes megjelenés, a tanórákon, gyakorlatokon való részvétel korlátozottsága vagy lehetetlensége miatt. További korlát, ha az oktatási intézmény szabályzata kizárja a tanulmányok folytatását annak a személynek az esetében, aki jogerős büntetőítélet hatálya alatt áll. A honvédelmi kötelezettség teljesítése – amíg létezett – a szabadságvesztés végrehajtása alatt kizárt volt. 151

Vö. BH 1997/9. 715–717. oldalak


Különös rész

Lényegében korlátozottan érvényesülnek azok a jogok és állampolgári kötelezettségek, amelyekről törvény úgy rendelkezik, vagy amelyek gyakorlásában, illetve teljesítésében az elítélt akadályoztatva van.

2.12.5. 12.5. A szünetelő jogok A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt állampolgári jogai és kötelezettségei annyiban szünetelnek, illetve korlátozottak, amennyiben erről az ítélet vagy jogszabály rendelkezik, illetve amennyiben az érvényesülés a büntetés céljával ellentétes, a büntetés végrehajtására tekintettel nem gyakorolhatóak. A Btk. 41. §-a (3) bekezdése szerint „A szabadságvesztés végrehajtása alatt szünetelnek az elítéltnek azok az állampolgári jogai és kötelezettségei, amelyek a büntetés céljával ellentétesek, így különösen, amelyekre a közügyektől eltiltás kiterjed.” A 2012. évi CCXXIII. törvény 65. §-ával a Bv. tvr. 32. §-a helyébe léptetett rendelkezés (2) bekezdés b) pontja úgy rendelkezik, hogy azok az állampolgári jogok szünetelnek, amelyekre – ha a bíróság az elítéltet eltiltotta a közügyek gyakorlásától – a közügyektől eltiltás kiterjed. Ez utóbbiakat a Btk. 62. §-a tartalmazza részletesen. Ez összhangban áll az EJEB Hirch kontra Egyesült Királyság ügyben hozott döntésével is. A Bv. tvr. 36. § (6) bekezdése szerint: A szabadságvesztés végrehajtása alatt szünetel az elítélt joga a. a szabad mozgáshoz és tartózkodási hely megválasztásához; b. a gyülekezéshez; c. a sztrájkhoz, d. ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásán választható és – ha a közügyektől eltiltás hatálya alatt áll – választó legyen, valamint e. a szülői felügyelet joga kivételekkel. Az e) ponthoz kapcsolódó kivételek, hogy az anya és a gyermek bv. intézetben együttes elhelyezése esetén az anya a gyermek felett a gondozás és a nevelés jogát gyakorolja. Szintén ilyen kivétel, hogy az elítélt a gyermekével kapcsolattartásra jogosult, és a büntetés-végrehajtási jogviszony keretei között részt vehet a gyermek nevelésében, valamint a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések eldöntésében, kivéve, ha a szülői felügyeleti jogát a bíróság megszüntette vagy korlátozta [2012. évi CCXXIII. törvény 67. § (6) bekezdés]. A d) ponthoz kapcsolódó – 2013. július 1-jétől hatályba lépő rendelkezés szerint „A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt részére biztosítani kell, hogy – ha ezzel élni akar – a választójogát gyakorolhassa. Az elítélt a fogvatartási helyén, a választási eljárásra vonatkozó jogszabályok szerint jogosult szavazni, az elítélt személyazonosságát a fogva tartó bv. intézet nyilvántartása alapján kell megállapítani. A bv. intézet köteles elősegíteni az elítélt választójogának gyakorlását, szükség esetén az elítélt részére félbeszakítást kell engedélyezni, amelynek tartama legfeljebb három nap. A szabad mozgáshoz és tartózkodási hely megválasztásához való jogot a Bv. tvr. 26–28. §-ai, továbbá a Btk. 41–44. §-ai korlátozzák. A gyülekezési jogra vonatkozóan az 1989. évi III. törvény, míg a sztrájkjogra vonatkozóan az 1989. évi VII. törvény határozza meg a jogok gyakorlásának módját, illetve annak tilalmát. A választójognak a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása alatti szünetelését a választójogi törvények is tartalmazzák. A szülői felügyelet legfontosabb szabályait a házasságról, a családról és a gyámságról szóló törvény tartalmazza, ennek értelmében, aki szabadságvesztés-büntetését tölti, gyakorlatilag lehetetlen, hogy a szülői felügyeleti jogát gyakorolni tudja. A Családjogi törvény (1952. évi IV. törvény) 91. § (1) bekezdés b) pontja is kimondja, hogy szünetel a szülői felügyelet akkor, ha a szülő ténylegesen akadályozva van.


Különös rész

2.12.6. 12.6. A szabadságvesztésre elítélt büntetés-végrehajtási jogviszonyból származó jogai Az egyes büntetés-végrehajtási jogok a következőképpen csoportosíthatók: • ellátási (pl. az elhelyezéshez, élelmezéshez, ruházathoz, egészségügyi ellátáshoz, a már megállapított nyugellátáshoz és baleseti ellátáshoz való jog); • kapcsolattartási (levelezés, látogatás, csomag küldése és fogadása, távbeszélő használata, munkáltatóval, karitatív szervezet tagjával, pártfogóval kapcsolat); • újrafogalmazott, büntetés-végrehajtási körülmények között sajátosan érvényesülő alkotmányos jogok (vallásgyakorláshoz való jog, munkához való jog, művelődéshez való jog stb.). Az elítéltet a büntetés-végrehajtási jogviszonyból megillető jogok túlnyomó többségét a Bv. tvr. 36. § (1)–(4) bekezdései, valamint a 35. § tartalmazza. A büntetés végrehajtása során a jogok és kötelezettségek kölcsönös feltételezettségének elve azt igényli, hogy a büntetés-végrehajtási apparátus számon kérhető kötelezettségeként jelenjen meg az elítélti jogok érvényesülése. A jogokkal ellentétes gyakorlat kedvezőtlenül hat az elítélt személyiségére. A Bv. tvr. 36. § (1)–(3) bekezdései szerint:„Az elítélt jogosult a. a higiéniai feltételeknek megfelelő egészséges elhelyezésre, az egészségi állapotának és a szabadságvesztés végrehajtása alatti tevékenységének megfelelő élelmezésre, egészségügyi ellátásra; b. a hozzátartozóival, valamint az általa megjelölt és a büntetés-végrehajtási intézet által engedélyezett személyekkel való levelezésre, a levelek gyakorisága és terjedelme nem korlátozott; c. legalább havonként látogató fogadására; ha a büntetés-végrehajtási intézet biztonsága indokolja, az elítélt rácson keresztül beszélhet a látogatóval; d. társadalmilag hasznos munka végzésére, a munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemre, munkavédelemre; e. a nők és a fiatalkorúak a rájuk vonatkozó sajátos védelemre; f. munkahelyi vagy üzemi baleset esetén baleseti ellátásra és baleseti egészségügyi szolgáltatásra; g. a büntetés-végrehajtási intézetben és a büntetés-végrehajtástól független szervhez közérdekű bejelentés, panasz, kérelem és jognyilatkozat előterjesztésére; h. vallási vagy lelkiismereti meggyőződésének szabad megválasztására, annak kinyilvánítására és gyakorlására; i. a személyi tulajdonához fűződő jogainak védelmére; j. a szabadulása utáni munkába állása és letelepedése érdekében a munkáltató, valamint karitatív szervezetek megbízottjával és pártfogóval való érintkezésre; k. naponként legalább egy órai szabad levegőn tartózkodásra; l. pihenésre, szabadidőre, a rendszeresen végzett munka után fizetett szabadságra; m. önképzésre, sajtótermékek megrendelésére, a büntetés-végrehajtási intézet művelődési és sportolási lehetőségeinek igénybevételére; n. általános iskolai, indokolt esetben középfokú, valamint felsőfokú tanulmányok folytatására, a vizsgákra való felkészüléshez a jogszabályban meghatározott tanulmányi és vizsgaszabadságra; o. ha külföldi állampolgár, államának diplomáciai, illetve konzuli képviseletéhez fordulni, annak képviselőjével érintkezni;


Különös rész

p. az ellene folyamatban lévő büntetőeljárás során a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság által elektronikus eszközön átadott iratokba vagy az ellene folyamatban volt büntetőeljárásban keletkezett iratokról elektronikus eszközön kiadott másolatba történő betekintéshez a büntetés-végrehajtási intézet által biztosított eszközt igénybe venni; q. a már megállapított nyugellátásának, korhatár előtti ellátottságának, szolgálati járandóságának, valamint egyéb rendszeres pénzbeni juttatásának a meghatalmazott személy kezéhez vagy a büntetés-végrehajtási intézethez folyósítása, továbbá a saját jogon járó családi pótléknak a letéti számláján való elhelyezésére. (2) Az elítélt jogképessége nem korlátozott. A bírósági tárgyaláson való megjelenését lehetővé kell tenni, a költségek viselése szempontjából helyzete azonos a többi állampolgáréval. (3) Az elítélt legalább havonként kaphat és küldhet csomagot.” A Bv. tvr. 36. § (4) bekezdése a következő rendelkezést tartalmazza: „A terhes és kisgyermekes elítélt nőnek az egészségét védő és a gyermek fejlődését szolgáló, e törvényen kívüli jogai nem korlátozhatók. Ha a szülése a szabadságvesztés végrehajtása alatt kerül sor, az újszülöttet hat hónapos koráig az anyjával együtt kell elhelyezni, kivételesen engedélyezhető, hogy a csecsemő egyéves koráig anyjával együtt a büntetés-végrehajtási intézetben maradjon.” Együttes elhelyezés esetén az anya a gyermek felett a gondozás és a nevelés jogát gyakorolja. Ezen az eseten kívül az elítélt a gyermekével kapcsolattartásra jogosult, a bv. jogviszony keretei között részt vehet a gyermek nevelésében, valamint a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések eldöntésében, kivéve, ha a szülői felügyelet jogát a bíróság megszüntette vagy korlátozta. A 2012. évi CCXXIII. törvény 67. §-a kiegészítette fentieket a 4/a–4/c bekezdéssekkel. Ezek szerint: „Az anya és a gyermek együttesen nem helyezhető el, ha a. az anya a gyermek gondozását nem vállalja, b. a bíróság a szülői felügyeletet az anya valamennyi gyermekével kapcsolatban megszüntette, c. az anya ellen a gyermek sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt eljárás indult, d. az anya egészségi állapota miatt a gyermek gondozását, nevelését nem tudja ellátni. Ez utóbbi esetben, ha az anya gyermekét szoptatja, a gyermek a büntetés-végrehajtási intézet anya-gyermek körletén elhelyezhető. (4/b) A gyermek feletti szülői felügyeletet gyakorló vagy a gyermekkel kapcsolattartásra jogosult másik szülő, valamint a gyám részére heti egy alkalommal a kapcsolattartást és a gyermek fejlődéséről a megfelelő tájékoztatást biztosítani kell.” A 4/c bekezdés értelmében a gyermek elhelyezése iránt indított eljárás elbírálására a bv. intézet székhelye szerint illetékes bíróság jogosult. A Bv. tvr. 1996. március 1-jével új 36/A. §-sal egészült ki, amely részletesen kifejti a 36. § (1) bekezdés h) pontjában megjelölt jogot. Eszerint „(1) A büntetés-végrehajtási intézetben minden elítélt számára lehetővé kell tenni, hogy az egyház lelkészének, illetőleg más képviselőjének (továbbiakban együtt: lelkész) gondozásában részesülhessen. (2) Az elítélt számára lehetővé kell tenni az egyházi házasságkötést, a keresztelést és az egyházi temetést. (3) Az elítélt eltiltható az istentiszteleten való részvételtől, ha az a büntetés-végrehajtási intézet rendjét vagy biztonságát veszélyezteti. (4) Az istentiszteletre önként jelentkezők részvétele – a (3) bekezdés alapján eltiltottakat, valamint a magánelzárást töltő elítélteket kivéve – nem korlátozható. A lelkésszel való ellenőrzés nélküli találkozás lehetősége azonban ez esetben sem tagadható meg. (5) A büntetés-végrehajtási intézet köteles elősegíteni az egyház szociális, gondozói tevékenységét, az elítéltnek a szabadulásra való felkészítéséhez nyújtott szolgálatait.”


Különös rész

A bv. intézetek parancsnokai, valamint a börtönlelkészi szolgálat tagjai lehetőségeikhez képest kötelesek elősegíteni, hogy a bejegyzett egyházak vallásgyakorlási és lelki-gondozási jogosultsága a fogvatartottak igényei szerint érvényesüljön.152 A szolgálat végzi az istentiszteleteket, bibliaórákat és hitoktatást, egyéni és közösségi lelki gondozást, rendszeres fogadóórákat tart, továbbá életismereti, valláserkölcsi oktatást is. A bv. intézet köteles elősegíteni az egyház szociális gondozói tevékenységét, az elítélt szabadulásához való felkészítéséhez nyújtott szolgálatait. Jogosult az elítélt magánál tartani a vallásgyakorláshoz szükséges kegytárgyakat.153 A magántitok védelmét szolgálja, hogy az intézet a lelkésztől nem kérhet felvilágosítást a működése során tudomására jutott adatokról. Ugyanakkor a lelkész sem avatkozhat be a bv. intézet szakmai tevékenységébe.154 Ha a lelkész a bv. intézet működési rendjére vonatkozó szabályokat megsérti, a közalkalmazottakra vonatkozó hatályos szabályok szerint tartozik felelősséggel. 155 Az élelmezési normák alapján156 történik az elítéltek élelmezése, legalább napi három étkezést – ebből legalább egy alkalommal meleg ételt – kell az elítélt részére biztosítani. Kivételesen (rendkívüli esemény, illetve az elítélt szállításának idején) kizárólag hideg élelemmel is ellátható. Az elítélt az ellátását saját költségére kiegészítheti a munkadíjából és letéti pénzéből – a parancsnok által meghatározott időben és módon – szükségleti cikkeket vásárolhat. Erre a célra a tartási költségekhez hozzájárulás összegével csökkentett munkadíjának fogházban és átmeneti csoportban 90, börtönben 85, fegyházban pedig 80%-ának megfelelő összeget fordíthat.157 A ruházati ellátás az évszaknak megfelelő formaruha, alsóruha és lábbeli, a dolgozó elítélteknek ezen túlmenően munkaruha biztosítását jelenti. Az elítélt egészségének védelmére, egészségügyi ellátására az egészségügyi jogszabályok az irányadók, a gyógyszerellátás – és az önhibáján kívül nem dolgozó elítélt részére szükséges gyógyászati segédeszköz – az elítéltet térítésmentesen illeti meg.158 A hozzátartozóival és a külvilággal való kapcsolattartásra vonatkozó jogok fontos szerepet töltenek be a társadalomba visszailleszkedés esélyeinek megőrzésében, javításában. A zárkákat fel kell szerelni rádióval és televízióval, de az elítélt a saját televízióját, elemmel működő rádiókészülékét is használhatja. 159 A hozzátartozóival levelezhet, a levelek gyakorisága és terjedelme nem korlátozott. 160 A végrehajtási fokozatától függetlenül legalább havonként látogatót fogadhat, egy alkalommal legfeljebb két kiskorút és két felnőttet, legalább 30 perc időtartamban. Ez az időtartam a látogató vagy az elítélt kérelmére legalább 30 perccel meghosszabbítható. A látogatás az erre kijelölt helyiségben, asztal mellett történik, de ha az intézet biztonsága indokolja, elrendelhető, hogy a beszélgetés rácson keresztül történjék. 161 A kapcsolattartási jog az intézet lehetőségeitől függően távbeszélő használatára is kiterjed.162 Az elítélt legalább havonként kaphat és küldhet csomagot.163 Az elítélt részére érkező csomag súlya az 5 kg-ot nem haladhatja meg, és mindazon tárgyakat tartalmazhatja, amelyeket engedéllyel magánál tarthat. Ha a túlsúlyos csomag ruhaneműt, illetve tisztasági szereket tartalmaz, az átadása engedélyezhető.164 Az elítélt kapcsolatot tarthat ügyvédjével, külföldi állampolgárságú elítélt pedig hazája diplomáciai, illetve konzuli képviseletével is. Jogosult az elítélt – felügyelettel vagy anélkül – meglátogatni súlyosan beteg hozzátartozóját, részt vehet a hozzátartozója temetésén. Az intézet parancsnoka elrendelheti bilincs használatát, kivételes esetben megtagadhatja a látogatás, illetőleg a temetésen való részvétel engedélyezését. 165 A dolgozó elítéltek részére a munka befejezése és a másnapi munkakezdés között legalább 8 óra összefüggő pihenőidőt kell biztosítani. Emellett a napi munkaidőn belül legalább 20 perc munkaközi szünetre, hetente pedig a heti pihenőidőre is jogosult.166 Bv. tvr. 36/A. § Bv. tvr. 36/B. §, a Börtönlelkészi Szolgálatról szóló 13/2000. (VII. 16.) IM számú rendelet 2–3. § 154 Bv. Szabályzat 99. § 155 Bv. Szabályzat 1. sz. melléklet 6. pont 156 A normákat a Bv. Szabályzat 7. számú melléklete tartalmazza 157 Bv. Szabályzat 153. § 158 Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés a) pont, 47. § (2)–(3) bekezdés 159 Bv. Szabályzat 1. számú melléklete 160 Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés b) pont 161 Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés c) pont; 6/1996. (VII. 12.) IM számú rendelet 90. § 162 Bv. tvr. 36. § (5) bekezdés e) pont 163 Bv. tvr. 36. § (3) bekezdés 164 Bv. Szabályzat 91. § 165 Bv. tvr. 22. § (3) bekezdés 166 Bv. Szabályzat 113–115. § 152 153


Különös rész

A szabad levegőn tartózkodás a fogvatartottakat megillető olyan jog, melynek gyakorlására nem kötelezhetőek. A Bv. Szabályzat 50. § (1) bekezdése értelmében a zárkák biztonsági ellenőrzése naponta kötelező, melynél a fogvatartott nem lehet jelen, ezért a fogva tartott a bírósági ellenőrzés időtartamára köteles a zárkát elhagyni. A fogvatartotti jogok gyakorlásának módja ugyanis a büntetés-végrehajtás rendjét nem sértheti. A nyugdíjra jogot szerzett elítélt saját belátása szerint dönthet úgy, hogy az általa szabályosan meghatalmazott személy rendszeresen felvegye a havi nyugdíját vagy baleseti nyugdíját, de dönthet úgy is, hogy a bv. intézetbe, a letéti számlájára kerüljön. Büntetőügyben történő idézés alapján az elítéltet a megjelölt helyre és időre az intézet előállítja. Értesítésre csak akkor, ha a megjelenést ő vagy a védője kérte. Nem büntetőügyben három esetben kötelező az elítélt előállítása – megjelenési szándékától függetlenül – mégpedig, ha a bíróság tanúként, az apaság és a származás megállapítása iránti perben személyes megjelenésre kötelezéssel félként, gondnokság alá helyezés iránti perben alperesként idézi. A polgári és a közjegyzői eljárásban való részvétel szempontjából a Bv. Szabályzat 190. §-a tartalmaz fontos szabályokat. Ennek értelmében az elítéltet elő kell állítani, ha félként, ha személyes megjelenés kötelezettségével idézik. Ezenkívül az intézet akkor állítja elő az elítéltet, ha az előállítását kéri, és annak költségeit megelőlegezi. Ha erre nem képes az elítélt, az intézet tájékoztatja, hogy költségmentességet, illetve pártfogó ügyvéd kirendelését kérheti. Az intézet az előállítás költségeit az elítélt írásbeli kérelmére kivételesen megelőlegezheti, ha a kérelemben a költségek visszafizetését vállalja. A 44/2007. (IX. 19.) IRM rendelet 2007. október 4-i hatállyal a Bv. Szabályzat 190. §-át egy (4) bekezdéssel egészítette ki, mely szerint a bírósági ügyekben való előállításra vonatkozó szabályokat a büntetőügyekben alkalmazható közvetítői eljárásra, illetve a közjegyzői eljárásra is megfelelően alkalmazni kell. Ha szülésre a szabadságvesztés végrehajtása alatt kerül sor, az újszülöttet 6 hónapos koráig az anyjával együtt kell elhelyezni. Kivételesen engedélyezhető, hogy a csecsemő egyéves koráig anyjával együtt a bv. intézetben maradjon.167 A szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet ért kárért a Polgári Törvénykönyv szerint, a munkájával összefüggésben ért kárért a Munka Törvénykönyvének értelemszerű alkalmazásával a bv. szervezet felelős. A kártérítési igényt a bv. intézet elismeri vagy elutasítja. Határozata ellen az elítélt keresettel fordulhat a kézhezvételétől számított 30 napon belül az intézet székhelye szerint illetékes bírósághoz. A fogvatartottakat ért károk rendezésével foglalkozó 13/1996. (XII. 23.) IM. rendelet 16. §-a szerint a fogvatartottat a bv. szerv írásban köteles felhívni az őt ért kár megtérítése iránti igény előterjesztésére. A kártérítési igény elévülése csak akkor kezdődik, amikor a bv. szerv a kárigény előterjesztésének lehetőségére a fogvatartottat írásban felhívta és a kárt szenvedett fogvatartott a felhívást átvette. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi határozatában168 kifejtett álláspontja szerint a Bv. tvr. szövegéből nem következik, hogy államigazgatási eljárásról van szó, ennél fogva az államigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára vonatkozó szabályok alkalmazására sem kerülhet sor, illetőleg lehetőség van perindításra akkor is, ha elkésettség miatt utasította el a bv. szerv a fellebbezést.169 A kártérítési igény érvényesítésének határideje a felhívástól számított három év abban az esetben, ha a kárigény a fogvatartott munkavégzése során keletkezett károsodással függ össze, öt év abban az esetben, ha a kár nem munkavégzés alatt, hanem más körülmények között következett be. A kártérítési igény esetében mindig meg kell pontosan határozni a kár keletkezésének okát és mértékét, továbbá azt, hogy a kár megtérítésére pontosan milyen összegű kártérítést szeretne kapni a károsult. A fogvatartott a kártérítés iránti igényét a bv. szervnél jegyzőkönyvbe is diktálhatja. A jogerős határozat alapján a fogvatartott javára megállapított kártérítést a teljesítési határidőn belül köteles megtéríteni a bv. szerv. A fogvatartott eltérő rendelkezésének hiányában ezt az összeget a fogvatartott letétjében kell elhelyezni. A teljesítési határidőt a bv. szerv határozatának rendelkező része tartalmazza, s azt általában 15 napban szokás meghatározni. Ha az elítélt a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények közül valamely bűncselekményt 18. életévét be nem töltött sértett sérelmére követte el, vagy a 18. életévét be nem töltött sértett ellen elkövetett személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetési körülményeiből a szexuális motívum kimutatható, az elítélt befogadását követően fel kell mérni; mennyire áll fenn a veszélye annak, hogy szabadon bocsátását követően hasonló bűncselekményt fog elkövetni. Ha ennek a lehetősége fennáll, akkor az elítélt részére – önkéntes Bv. tvr. 36. § (4) bekezdés P. törv. III. 20. 350/1988. szám 169 Vö. BH 1988/448. 167 168


Különös rész

részvételi alapon – fel kell ajánlani megfelelő viselkedésterápiát vagy más csoportos foglalkozáson való részvételt [a Bv. tvr. 36. § (9) bekezdésének a 2012. évi CCXXIII. törvény 67. §-ával megállapított szövege]. A bv. intézet feladatainak megoldása érdekében támaszkodhat az elítéltek öntevékeny szervezeteire (Bv. tvr. 37. §).

2.12.7. 12.7. Egyes elítélti jogosultságok gyakorlásának ideiglenes felfüggesztése A Bv. tvr. 37/A. §-a felhatalmazza a bv. intézet parancsnokát az elítéltek meghatározott csoportjára nézve egyes elítélti jogok gyakorlásának teljes vagy részleges felfüggesztésére, szabályozva annak lehetséges okát (jogcímét), tartamát, tartalmát (mely jogokat érint) és – garanciális szabályként – a felfüggesztés indokoltságának a felülvizsgálatát. Az intézkedés oka (jogcíme) a bv. intézet rendjét, a fogva tartás biztonságát közvetlenül és súlyosan sértő vagy veszélyeztető esemény; tartama: ennek felszámolási ideje, de legfeljebb öt nap, amit az országos parancsnok további 5 nappal meghosszabbíthat; tartalma: azok a jogosultságok, amelyek egészére vagy meghatározott részére az intézkedés kiterjed (kapcsolattartási jogok, munkavégzés, iskolai tanulmányok folytatása, szabad levegőn tartózkodás, szabadidőben gyakorolható jogok). Az intézkedést kiváltó ok előidézésében vétlen elítélt részére az elmaradt jogainak a gyakorlását utólag lehetővé kell tenni. Az ügyész az intézkedés indokoltságát haladéktalanul megvizsgálja, annak tartalmát megváltoztathatja, a jogok gyakorlásának a felfüggesztését megszüntetheti.

2.12.8. 12.8. A jogok gyakorlása, a jogérvényesítés eszközei Az elítéltet megillető állampolgári, illetőleg a büntetés-végrehajtási jogviszonyból származó jogosultságok jelentős része kizárólag személyesen gyakorolható jogok, más jogai gyakorlása pedig egészben vagy részben a helyettesítést, mások megbízását vagy felkérését igénylik. A Bv. Szabályzat 2. §-a azért mondja ki, hogy az elítélt a jogait személyesen, törvényes képviselője, jogi képviselője, illetőleg meghatalmazottja útján gyakorolhatja. Általános jogérvényesítési eszköz a kérelem. Így annak is, hogy az elítélt – egyedi elbírálás alapján – jogszabály által nem kizárt, de engedélyhez kötött tevékenységet folytathasson (mint például kapcsolattartás hozzátartozónak nem minősülő személlyel, vagy az intézet nyújtotta munkalehetőségek közül a neki legmegfelelőbbet végezze) egyik eszköze. Kérelmi lapon, de ügyészi ellenőrzés alkalmával szóban is kérhet az elítélt meghallgatást a bv. felügyeleti ügyésztől. Az elítélt jogainak védelmét, a jogsérelmek orvoslását szolgáló eszköz az elítélt panaszjoga, törvényben meghatározott esetekben a fellebbezés, a kereset. A panasz irányulhat a fogva tartással összefüggő és attól független jogsérelem orvoslására. Ha a panasz a szabadságvesztés végrehajtásával összefügg, a Bv. Szabályzat 6. és 7. §-a rendelkezései szerint az elítélt a fogva tartó intézet szervezeti egységének a vezetőjéhez, annak döntése ellen az intézet parancsnokához, ha az ügyet ő bírálta el, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága kijelölt szervezeti egysége vezetőjéhez, az ő döntésével szemben pedig az országos parancsnokhoz fordulhat, végső esetben pedig a panaszt a belügyminiszter bírálja el. A jogsértőnek tartott döntéssel szembeni panaszt a döntés közlésétől, ha az elítélt a panasztételben akadályoztatva volt, annak megszűnésétől számított 15 napon belül kell előterjeszteni. Az elítélt fogva tartással kapcsolatos ügyében közvetlenül fordulhat a büntetés-végrehajtási törvényességi felügyeleti ügyészhez, az alapvető jogok biztosához, az adatvédelmi biztoshoz, nemzetközi szervezetekhez. A fellebbezés a sérelmezett határozat megtámadása. Az elítélt fellebbezéssel élhet a bv. intézet magánelzárást kiszabó határozata ellen a bv. bíróhoz, az ő döntése ellen pedig a másodfokú bírósághoz. Az elítélt minden olyan jogvitás ügyben keresettel fordulhat a bírósághoz, amely a szabadságvesztés-büntetéssel nincs kapcsolatban, ha ezt az ügy jellege szerinti jogág eljárási szabályai megengedik. A büntetés-végrehajtási jogviszonyban az elítélt az intézet kártérítésre kötelező határozata és a kárigényét elbíráló határozat ellen


Különös rész

fordulhat a közléstől számított 30 napon belül a határozatot hozó büntetés-végrehajtási szerv székhelye szerint illetékes bírósághoz.170

2.13. 13. A különleges kategóriák sajátosságai a végrehajtás rendjében A szabadságvesztés végrehajtása az elítéltek egy-egy csoportján az általánostól eltérően történik, ami elsősorban a személyiségükből fakad, másrészt a hatékonyabb szocializációjukat szolgálja, de közös bennük az, hogy könnyítéseket jelentenek az ide sorolt elítélteknek az általános büntetés-végrehajtási szabályokhoz képest.

2.13.1. 13.1. A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének végrehajtása „A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. A fiatalkorúak börtönének, illetőleg a fiatalkorúak fogházának rendje – fiatalkorúak életkori sajátosságaiból fakadó eltérésekkel – a börtön, illetve a fogház rendjének felel meg.” 171 A fiatalkorúak felnőtt korúakétól eltérő büntetőjogi megítélését és büntetés-végrehajtási kezelését életkori sajátosságaik teszik szükségessé. A Btk.-t módosító 1995. évi XLI. törvény már a „Gyermek Jogairól Szóló Egyezmény (1989) szellemével összhangban rendelkezett úgy, hogy fiatalkorúakra szabadságvesztés kiszabása csak végső eszközként alkalmazható, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el.” 172 A Btk. 111. § (1) bekezdése szerint „a fiatalkorú szabadságvesztését a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében kell végrehajtani” [Bv. tvr. 49. § (1) bek.]. A fiatalkorúként (14-18. életév között) elkövetett bűncselekményért kiszabott szabadságvesztést az elítélt 21. életévének eléréséig töltheti a fiatalkorúak intézetében. A 21. életévét a szabadságvesztés végrehajtása alatt betöltő elítélt büntetését a felnőtt korúak intézetében folytatja. Az új végrehajtási fokozat kijelölése – a bv. intézet előterjesztésének figyelembevételével – a bv. bíró hatáskörébe tartozik. A fiatalkorú befogadásakor az intézet értesítési kötelezettsége kiterjed a fiatalkorú lakóhelye szerint illetékes gyámhatóságra, a törvényes képviselőre, gyámság esetén a gyámra, illetve átmeneti vagy tartós nevelésbe vett fiatalkorú esetén az illetékes területi gyermekvédelmi szakszolgálatra.173 A fiatalkorúak életrendjére, elhelyezési körletük belső rendjére, az intézeten belüli mozgásukra vonatkozó előírásokat, továbbá a személyes szükségletekre fordítható összeget – a szabadságvesztés végrehajtási fokozatára figyelemmel – a jogszabályok keretei között a parancsnok határozza meg. Ennek során figyelembe kell venni a korosztályoknak megfelelő sajátos szükségleteket, törekedni kell a fiatalkorút érhető káros hatások elkerülésére.174 A nevelő hatások érvényesítésének egyik feltétele a fiatalkorúak csoportosítása. Az intézeti pszichológus, illetve nevelő hatására ún. korrekciós csoportba helyezik egyfelől azokat a fiatalkorúakat, akik elesettebbek, társaiknál kiszolgáltatottabbak és ezért különös védelemre, gondozásra szorulnak, másfelől külön csoportba azokat, akik agresszivitásuk miatt jelentenek veszélyt társaikra vagy önmagukra. A fiatalkorúak intézetében is működik gyógyító-nevelő csoport. A büntetés-végrehajtás fontos nevelési feladata a hiányzó általános iskolai végzettség pótlása. Az általános iskolai, illetve az első szakmai végzettséget adó iskolarendszerű képzésben részt vevő fiatalkorúakat a végzettség megszerzéséhez szükséges képzési idő alatt munkavégzési kötelezettség és a tartására fordított költségekhez való hozzájárulás nem terheli.175„Biztosítani kell, hogy a fiatalkorú szakmunkás-, illetőleg betanított munkás képzésben vegyen részt, és lehetővé kell tenni, hogy középfokú tanulmányokat folytasson. A fiatalkorú neveléséhez és a társadalomba beilleszkedésének segítéséhez igénybe kell venni a gyámhatóság és egyéb állami szervek, a társadalmi szervezetek, a pártfogó felügyelő, valamint a fiatalkorú hozzátartozóinak segítségét.” 176 Bv. tvr. 34. § Bv. tvr. 49. § 172 Btk. 108. § (3) bekezdés 173 Bv. Szabályzat 208. § (1) bekezdés 174 Bv. Szabályzat 210. § 175 Bv. Szabályzat 216. § 176 Bv. tvr. 50. § 170 171


Különös rész

A munkavégzésnek a fiatalkorúak életkori sajátosságaihoz, szellemi és testi képességeihez, érdeklődésükhöz közelállónak, valamint a munkaerő-piaci szükségletekhez egyaránt alkalmazkodónak kell lennie. Fokozottabban kell figyelemmel lenni az oktatásban, illetve szakmai képzésben való részvételükre, valamint az életkori sajátosságokból fakadó általános munkajogi korlátozásokra. A 18 éven aluli fiatalkorú éjszakai munkára nem osztható be.177 Túlmunkára nem kötelezhető.178 A felnőtt korú elítélteknél alkalmazható jutalmak köre a Bv. tvr. 51. §-ában foglalt jutalommal egészül ki. A dicsérő oklevél erkölcsi jellegű elismerés, amelynek átadására a parancsnok jogosult, és amely az elítéltek csoportjainak is adományozható.179 A rövid tartamú eltávozás tartama mind a fiatalkorúak börtönében, mind a fiatalkorúak fogházában évente legfeljebb 15 nap.180 A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható fegyelmi fenyítések köre azonos a felnőtt korúakéval, a magánelzárás végrehajtási fokozattól függő differenciálása is megegyezik a felnőtt korúakéval. Ha azonban a fiatalkorú iskolai oktatásban vesz részt, az iskolai óráktól nem lehet eltiltani.181„A magánelzárás a fiatalkorúak börtönében húsz, a fiatalkorúak fogházában tíz napig terjedhet: engedélyezhető, hogy a fiatalkorú dolgozzék.” 182 A bv. intézetnek a szabadítást előkészítő feladatai eltérőek aszerint, hogy a fiatalkorú a szabadulás időpontjában 18 éven aluli vagy ezt az életkort már betöltötte. Az utóbbi esetben a pártfogó felügyelet és az utógondozás a felnőtt korúakkal azonos rendelkezések alapján történik. Ha a fiatalkorú várható szabadulásakor még nem tölti be a 18. életévét, az intézet a pártfogó felügyelettel kapcsolatos intézkedés érdekében értesíti a fiatalkorú lakóhelye szerint illetékes pártfogó felügyelői szolgálatot.183 „Ha a fiatalkorút a szabadságvesztés foganatba vétele előtt átmeneti nevelésbe vagy tartós nevelésbe vették, a szabadulása előtt a területi gyermekvédelmi szakszolgálatot is értesíteni kell a fiatalkorú elhelyezésének elősegítése érdekében. A fiatalkorút szabadulásakor a területi gyermekvédelmi szakszolgálat által megjelölt személynek kell átadni. Ha az átvételre megjelölt személy nem jelenik meg, a fiatalkorút a fogva tartás helye szerint illetékes megyei (fővárosi) ideiglenes elhelyezést biztosító gyermekotthonba kell szállítani.”184 A szabadulás előtt az intézet – a pártfogó bevonásával – fokozott figyelmet fordít a fiatalkorú lakáskörülményeinek a rendezésére, az elhelyezkedés elősegítésére, a tanulmányok folytatására, az esetleges szociális ellátások igénybevételére vonatkozó tájékoztatás megadására. 185 A jogi szabályozás a fiatalkorúakon túlmenően további korosztályok vonatkozásában már nem tartalmaz az általánostól eltérő rendelkezéseket, ami azonban nem zárja ki a végrehajtás során a jogszabályi rendelkezések keretei közötti kezelések ilyen szempontból történő további differenciálását. A fiatal felnőttek (19-25 évesek) szabadságvesztése differenciált végrehajtásának fontosságát indokolja, hogy sajátos biológiai, pszichikai, szociális és kulturális adottságokkal rendelkeznek, melyek specializált büntetés-végrehajtást igényelnek. Ha a fiatalkorú a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények közül bármelyik bűncselekményt is elkövette, a sajátos fejlődési szükségleteit fokozottan figyelemmel kell kísérni, és részére – önkéntes részvételi alapon – fel kell ajánlani megfelelő viselkedésterápiát vagy más csoportos foglalkozáson való részvételt [2012. évi CCXXIII. törvény 68. §-ával kiegészített Bv. tvr. 50. § (3) bekezdése]. A fiatalkorúak börtönében vagy fiatalkorúak fogházában töltendő szabadságvesztés esetén – a Bv. tvr. 48. § (4) bekezdése értelmében – a már felnőttkorban elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés tekintetében nem áll fenn, hogy a szigorúsági végrehajtási sorrend érvényesítése érdekében meg kelljen szakítani a fiatalkorúak börtönét vagy fogházát. Tehát az hiába szigorúbb fokozatú, nem bocsátható abból feltételes szabadságra (Bv. tvr. 24/A. §).

2.13.2. 13.2. Nők szabadságvesztése Az elhelyezés során el kell különíteni a nőket a férfiaktól,186 velük szemben kényszerítő eszköz csak kisszámú esetben és korlátozottan alkalmazható. Semmilyen kényszerítő eszköz sem alkalmazható terhes nővel szemben, ha a körülményről az intézkedőnek tudomása van, vagy az számára nyilvánvalóan felismerhető. 187 A Bv. Szabályzat 110. § Bv. Szabályzat 117. § (4) bekezdés a) pont Bv. Szabályzat 214. § (1) bekezdés 180 Bv. tvr. 51. § (2) bekezdés 181 Bv. Szabályzat 215. § 182 Bv. tvr. 52. (2) bekezdés 183 Bv. Szabályzat 220. § (1)–(2) bekezdés 184 Bv. Szabályzat 220. § (3) bekezdés 185 Bv. Szabályzat 218. § 186 Bv. Szabályzat 39. § (1) bekezdés b) pont 187 1995. évi CVII. törvény 16. § (2) bekezdés 177 178 179


Különös rész

terhesgondozásra, szülésre, a terhesség megszakítására vonatkozó szabályok szintén a nők sajátos védelmét szolgálják a szabadságvesztés-büntetésük töltése idején.188„Ha a szülésre a szabadságvesztés végrehajtása alatt kerül sor, az újszülöttet 6 hónapos koráig az anyjával együtt kell elhelyezni, kivételesen engedélyezhető, hogy a csecsemő egyéves koráig anyjával együtt a büntetés-végrehajtási intézetben maradjon.” 189 Magánelzárás terhes és kisgyermekes nővel szemben nem alkalmazható.190 A nők jogosultak a rájuk vonatkozó sajátos védelemre a munkáltatás során is. 191 Éjszakai munkára nem osztható be,192 túlmunkára nem kötelezhető193 az elítélt nő a terhessége megállapításától gyermeke hathónapos koráig, ha a gyermek az intézetben van elhelyezve, annak egyéves koráig. További kedvezmény, hogy a nőknek nagyobb mozgásteret biztosítanak, mint a férfiaknak, gyakrabban nyílik lehetőségük a tisztálkodásra is.194

2.13.3. 13.3. Katona szabadságvesztésének végrehajtása Az intézetet, amelyben a katonai fogdában végrehajtandó szabadságvesztés-büntetést kell végrehajtani [Btk. 127. § (1) bek., új Btk. 132. § (1) bek.], a büntetés-végrehajtásért felelős miniszter jelöli ki. „A katonai fogdában végrehajtandó fogházbüntetést a külön jogszabályban kijelölt intézet – e célra – elkülönített részén kell végrehajtani.”195 A szabadságvesztés végrehajtásának rendje a katonai fogdában a fogház rendjének felel meg. A szabadságvesztés végrehajtása alatt a különböző állománycsoportú elítélteket el kell különíteni egymástól. Az elítéltek katonai érdekből is csoportosíthatók. „A katonai fogdában büntetésüket töltő elítéltek szolgálati kötelezettségei és jogai annyiban szünetelnek, illetőleg korlátozottak, amennyiben erről az ítélet vagy jogszabály rendelkezik, illetve amennyiben ezek érvényesülése a büntetés céljával ellentétes.”196 A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítéltek elöljárói és feljebbvalói joggal nem rendelkeznek, fegyvert nem viselhetnek, és szolgálatot nem láthatnak el, rendfokozati és fegyvernemi jelzés nélküli egyenruhát kötelesek használni. Lehetővé kell tenni, hogy az elítélt szabadidejének felhasználásával önképzés útján folytassa a már megkezdett tanulmányait, illetőleg képezze magát. A szabadságvesztés végrehajtása alatt az önképzés folyamán tanultakból vizsgát tehet, ebből a célból rövid tartamú eltávozás vagy a büntetés félbeszakítása engedélyezhető. Az elítéltek anyagi és egészségügyi ellátására, valamint az elítéltek által okozott, illetőleg az elítélteket ért kár megtérítésére külön jogszabály vonatkozik. Kapcsolattartásra jogosult személy az elítélt állományilletékes parancsnoka, vagy annak megbízottja is.

2.13.4. 13.4. A nem magyar állampolgárságú elítéltek szabadságvesztésének végrehajtása Külföldi elítélt befogadásáról értesíteni kell azt a konzuli képviseletet, amelyik a befogadott személy állampolgársága alapján illetékes. Ez lehet hazájának a külképviselete, de ennek hiányában azon ország külképviselete is, amely ezt a feladatot ellátja. Nem kell értesíteni a konzuli képviseletet ellátó szervet, ha az elítélt írásban nyilatkozik arról, hogy ezt kifejezetten ellenzi. Ez az elítélt személyiségi jogainak védelme érdekében van így, hiszen ő sem kényszeríthető arra, hogy olyan érdekvédelmi tevékenységet vegyen igénybe, amelyiket nem akar. A bv. intézet értesíti a külföldi befogadásáról a rendőrséget is. Alapvetően fontos kötelezettsége a bv. intézetnek, hogy a külföldi elítélt saját vagy az általa ismert más nyelven megismerhesse a bv. intézet házirendjének szabályait, valamint a jogaira, kötelezettségeire vonatkozó rendelkezéseket. Tájékoztatni kell annak lehetőségéről is, hogy a büntetés végrehajtásának átengedéséről van-e az adott államnak egyezménye Magyarországgal. Az elhelyezés során törekedni kell arra, hogy lehetőleg olyan személy legyen a közelében, aki segíteni tud neki a napi érintkezésben. E célból tolmács is igénybe vehető. Ha a külföldi elítélt a A fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III. 6.) IM számú rendelet 20–23. §-ai Bv. tvr. 36. § (4) bekezdés 190 Bv. tvr. 42. § (5) bekezdés 191 Bv. tvr. 36. § (1) bekezdés e) pont 192 Bv. Szabályzat 110. § 193 Bv. Szabályzat 117. § (4) bekezdés b) pont 194 Bv. Szabályzat 151. § (1)–(2) bekezdés 195 Bv. tvr. 54. § (3) bekezdés 196 Bv. tvr. 55. § (1) bekezdés 188 189


Különös rész

tolmácsot nem a büntetőeljárással vagy a büntetés-végrehajtással összefüggő kérdésben kívánja igénybe venni, abban az esetben a költségeket maga köteles viselni. Az intézet az illetékes külképviseletet haladéktalanul értesíti a külföldi elítélt haláláról, továbbá ha a külföldi elítélt részére – az intézet tudomása szerint – gyámot vagy gondnokot kell kirendelni.197 Az intézet arról is értesíti az illetékes külképviseletet, ha a külföldi elítélt szabadul, illetve a büntetés végrehajtása más államnak kerül átengedésre, az értesítést azonban mellőzni kell, ha azt a külföldi elítélt írásbeli nyilatkozatában kifejezetten kérte.198

2.14. 14. Az elítéltek szabadítása feltételesen és véglegesen 2.14.1. 14.1. Az elítéltek feltételes szabadságra bocsátása és a feltételes szabadság megszüntetése A Btk. 47. § (1)–(3) bekezdései szerint „(1) A bíróság a határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítéltet feltételes szabadságra bocsátja, ha – különösen a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartására és arra a készségére tekintettel, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. (2) Feltételes szabadságra bocsátásnak csakis akkor van helye, ha az elítélt fegyházban végrehajtandó büntetésének legalább 4/5-öd részét, börtönben végrehajtandó büntetésének legalább 3/4-ed részét, fogházban végrehajtandó büntetésének legalább 2/3ad részét kitöltötte. (3) Három évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – különös méltánylást érdemlő esetben – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetése fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha az elítélt többszörös visszaeső.” Az utóbbi különös méltánylást érdemlő eset fokozattól függetlenül értendő. Az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 38. §-a szerint határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén az ítélő bíróság az ítéletében állapítja meg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy azt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárt. A feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad, visszaeső esetén háromnegyed részénél, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap. Öt évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – különös méltánylást érdemlő esetben – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetés fele részének letöltése után feltételesen szabadon bocsátható. Ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha az elítélt többszörös visszaeső. Ha a bv. bíró a Btk.-ban említett legkorábbi időpontban mellőzi a feltételes szabadságra bocsátást, annak lehetőségét később újból megvizsgálhatja, és ezt az elítélt kedvezően megváltozott magatartása esetén megadhatja.199 Életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a bíróság az ítéletében meghatározza, s ha ennek lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját legalább 20 évben; ha az életfogytig tartó szabadságvesztést olyan bűncselekmény miatt szabta ki, amelynek büntethetősége nem évül el, legalább 30 évben határozza meg a hatályos Btk. szerint.200 Nem bocsátható feltételes szabadságra a. a többszörös visszaeső, ha a szabadságvesztést fegyházfokozatban kell végrehajtani, b. az erőszakos többszörös visszaeső, c. aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, Bv. Szabályzat 230. § Bv. Szabályzat 232. § 199 Bv. tvr. 8. § (3) bekezdés 200 Btk. 47/A. § 197 198


Különös rész

d. akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el. Azt a húsz esetet, amikor az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetében a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja, a 2012. évi C. törvény 44. §-a tartalmazza. Ha az elítéltet az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélése előtt, alatt, a feltételes szabadsága idején elkövetett bűncselekmény miatt ezen időszakok alatt elítélik, a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját minden egyes esetre a 2012. évi C. törvény 45. §-a írja elő. A feltételes szabadság lényege a következőkben összegezhető: • A feltételes szabadság nem jog az elítéltnek, hanem csupán lehetőség, amelyet a bíróság a törvényi előfeltételek alapján vizsgál meg. • A feltételes szabadság a bíróság által kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának sajátos szakasza; az elítélt még a büntetés hatálya alatt áll akkor is, ha a pártfogó felügyeletét nem rendelték el. • A feltételes szabadságra bocsátott elítélt gyakorlatilag elhagyhatja a bv. intézetet, a szabad élet körülményei közé kerül. Ezért már a végrehajtás ideje alatt jelét kell adnia annak, hogy – vagy pártfogó felügyelet mellett vagy anélkül, de – képes törvénytisztelő életmódot folytatni. • A feltételes szabadság jogi tartalmában még a büntetés célja realizálásának az időszaka. • A pártfogó felügyelet nélkül elrendelt feltételes szabadság esetén a feltételes szabadságra bocsátottat magatartási szabály nem terheli és semmiféle ellenőrzésnek sem lehet helye. „A határozott ideig tartó feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével, de legalább egy év, életfogytig tartó szabadságvesztés esetén pedig legalább 15 év. Ha a szabadságvesztés hátralévő része egy évnél rövidebb, és a végrehajtását nem rendelték el, a büntetést – a feltételes szabadság letelte után – a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni.” 201 A bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékessége előtt két hónappal (katona esetében három hónappal), illetve ha ennél kevesebb idő áll rendelkezésre, haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak, katona esetében a bíróság katonai tanácsának, amely tartalmazza a nevelői véleményt, értékelést. A személyi és büntetés-végrehajtási adatokon kívül kiterjed az elítélttel kapcsolatos fontos eseményekre, a viselkedésére, tanulására, munkavégzésére, a jutalmazására és fegyelmezésére, a szabadidő eltöltésének módjára, a kapcsolattartásra, a szabadulásra való felkészítés érdekében tett intézkedésekre. Amennyiben az elítélt a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező bírósági határozat kelte és annak jogerőre emelkedése közötti időben súlyos fegyelmi vétséget követ el, az intézet erről a törvényességi felügyeletet gyakorló ügyészt haladéktalanul értesíti.202 A bv. bírónak nem kötelező meghallgatni az elítéltet, ha a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező végzését azért kell – a bv. intézet közlése alapján – hatályon kívül helyeznie, mert a szabadítás előtt más ügyben az elítélt előzetes letartóztatásának elrendeléséről vagy jogerős büntetés kiszabásáról szóló értesítés érkezett. 203 Ha a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra és annak későbbi megvizsgálására sem szabott meg új határidőt, a bv. intézet akkor tehet ismételt előterjesztést, ha az elítélt magatartásában tartósan kedvező változás következett be.204 Az elítélt feltételes szabadságra bocsátásának a mellőzését indokolhatja, ha ellene újabb büntetőeljárás van folyamatban, ilyen esetben ugyanis nem lehet alappal felvetni, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető.205 Ez azonban olyan büntetőeljárásra nem vonatkozik, amelyik még a büntetés végrehajtása előtt indult egy másik ügyben és a büntetés végrehajtása alatt is folyik az elítélt ellen.206 Vö. Btk. 47/B. § Btk. 48. § (1)–(3) bekezdés; 2012. évi C. törvény 39. § és 43. § 203 Vö. Bv. Szabályzat 198. § (2)–(3) bekezdés 204 BH 1976/10., Fejér Megyei Bíróság Bf. 29/1995. számú határozata 205 Vö. Bv. Szabályzat 199. § (2) bekezdés 206 BH 1996/1. BK 3. 201 202


Különös rész

A pártfogó felügyelet nélküli feltételes szabadságot csak újabb bűncselekmény elkövetése esetén lehet megszüntetni. Ha az elítéltet a feltételes szabadság alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, vagy ha a magatartási szabályokat megszegi, a bíróság a feltételes szabadságot megszüntetheti. A feltételes szabadság megszüntetése esetén a feltételes szabadságon töltött idő a szabadságvesztésbe nem számít be. Az elítélt több feltételes szabadságot egyidejűleg párhuzamosan is tölthet. Mindegyik esetben külön kell vizsgálni, hogy a megszüntetés feltételei fennállnak-e.207 Ha az elítélttel szemben több határozott ideig tartó szabadságvesztést kell végrehajtani, a bíróság az elítéltet bármely szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátotta, a feltételes szabadság mindaddig nem kezdhető meg, amíg az elítélt más szabadságvesztést tölt. A feltételes szabadság kizárására a korábbi szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedésétől annak kitöltéséig bármikor – tehát nem csak a feltételes szabadság alatt történt újabb elkövetés esetén – sor kerülhet.208 „A bíróság a feltételes szabadság megszüntetéséről utólag határoz, ha erről – a feltételes szabadság tartama alatt elkövetett – bűncselekményt elbíráló bíróság nem rendelkezett.” 209 A feltételes szabadság megszüntetése akkor történik a Bv. tvr. szerinti eljárásban, ha a pártfogó felügyeletre kötelezett feltételes szabadságra bocsátott a magatartási szabályokat megszegi. A pártfogó, illetőleg a rendőrség a feltételes szabadság megszüntetése érdekében az ügyészhez fordul, előterjesztésében megjelöli a bizonyítási eszközöket. Amennyiben az ügyész a tényállást nem látja kellően tisztázottnak, megkeresi a nyomozó hatóságot vagy a pártfogótól további bizonyítási eszközök megjelölését kéri.210 „Ha az elítélt – elfogása előtt – a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell, az ügyész, az indítvány benyújtása után pedig a büntetés-végrehajtási bíró elrendelheti a szabadságvesztés ideiglenes foganatba vételét.” 211 Erre a Be.-nek az előzetes letartóztatás tartamára vonatkozó rendelkezései az irányadók. A feltételes szabadság megszüntetésének nem akadálya az, hogy a feltételes szabadság tartama a bv. bíró döntése előtt már eltelt, az előterjesztésnek az ügyészségre kell a tartam alatt megérkeznie.

2.14.2. 14.2. A végrehajtás befejezése Végérvényesen szabadul az elítélt, ha teljesen letöltötte a szabadságvesztés-büntetését. A szabadulás, illetve a szabadítás a végrehajtás befejező aktusa. A szabadulás szó helyett célszerűbb a szabadítás kifejezés használata, a szabadulás ugyanis nem más, mint az elítélt kiléptetése a bv. intézetből. A szabadítás valamennyi formájának közös jellemzője, hogy az elítélt a bv. intézet elhagyásával visszaszerzi személyes szabadságát és visszanyeri az őt teljességében megillető valamennyi állampolgári jogot, amelyek a szabadságvesztés végrehajtása alatt szüneteltek, vagy amelyek gyakorlásában a szabadságvesztés korlátozta. A végrehajtás befejezésének előkészítése azt szolgálja, hogy a szabaduláskor biztosított legyen az elítélt lakása, szállása, munkahelye; továbbá megfelelő környezetbe kerüljön. Már a szabadságvesztés végrehajtása során is támogatni kell az elítéltet abban, hogy a szabadulás utáni életre felkészülhessen. Ha a súlyosan beteg vagy mozgásában jelentősen korlátozott szabadulás előtt álló elítéltnek nincs hozzátartozója, vagy az a hazaszállítást nem vállalja, a bv. intézet kezdeményezi az egészségügyi intézménybe való elhelyezését. Az elítéltet az általa megjelölt címre, kórházi elhelyezés szükségessége esetén az egészségügyi intézménybe a mentőszolgálat igénybevételével kell szállítani.212 A szabadulást megelőző szabadítási eljárás legfeljebb 48 óráig tarthat. Az elítélt utazási körülményeit figyelembe kell venni, hogy lehetőleg még ugyanazon a napon a lakóhelyére vagy az általa megjelölt tartózkodási helyére megérkezzék.213 A szabadon bocsátásról 72 órán belül értesíteni kell mindazokat a szerveket, amelyeket a befogadásról is értesített a bv. intézet.

BH 1997/3. BK 106. BH. 1995/11. BK 613. 209 Be. 559 § 210 Bv. tvr. 9. § (1) bekezdés 211 Bv. tvr. 9. § (2) bekezdés 212 Bv. tvr. 9. § (2) bekezdés 213 Bv. Szabályzat196–197. §, 201. §, 205. § (2)–(3) bekezdés 207 208


Különös rész

Ha a mellékbüntetés hatálya alatt álló elítélt feltételes szabadságát megszüntetik, illetve a kegyelemből felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelik, erről a befogadó intézet átiratban értesíti az illetékes rendőrkapitányságot. A szabaduló elítéltet igazolással látják el, amely tartalmazza a személyi adatain kívül a büntetési és büntetésvégrehajtási adatait is.214

2.15. 15. Az elzárás végrehajtása A 2012. évi C. törvény 33. § (1) bekezdés b) pontjában – mint a második legsúlyosabb büntetési nem – szerepel az elzárás. A 46. § is csak annyit tartalmaz, hogy tartamát napokban kell meghatározni, legrövidebb tartama öt, leghosszabb tartama kilencven nap. Az elzárást büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. Az elzárás részletes végrehajtási szabályait – majdnem teljes azonosságuk miatt – a szabálysértési elzárás végrehajtási szabályainál ismertetem.

3. VII. fejezet: A nem szabadságvesztéssel járó büntetések végrehajtásáról A kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőinél a szabadság elvonása nélkül is elérhető a büntetés célja. A nem szabadságvesztéssel járó szankciókra az irodalomban gyakran az „alternatíva” kifejezést használják, megfeledkezve arról, hogy ez a szó valójában több értelmet is takar. Jelentheti egyrészt az adott ügy bíróság elé vitelét megelőző olyan eljárást, melynek célja, hogy az elkövető bírósági felelősségre vonását elkerüljék; vagy a szabadságvesztés végrehajtása előtt vagy során alkalmazott olyan eljárási cselekményt, amely a szabadságvesztés káros hatásainak megelőzésére vagy csökkentésére irányul, vagy pedig a bíróság által alkalmazott olyan szankciókat, amelyek nem járnak szabadságelvonással. Mindhárom jelentésre találhatunk példát a nemzetközi gyakorlatban is. Pl. az első jelentés szerinti büntetés a svéd gyakorlatban alkalmazott napi tételes pénzbüntetés, melyet az ügyész ró ki, vagy a holland „tranzakció”, melyet akkor is alkalmaznak, ha egyébként az elkövetőt akár 6 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetik. A második értelmezés sem valódi alternatíva, hanem egyfajta megoldás a szabadságvesztés-büntetés negatív hatásainak csökkentésére. Ilyen megoldást alkalmaznak a skandináv típusú, más néven nyílt típusú büntetésvégrehajtási intézetek. A harmadik lehetőség sem valódi alternatíva, hiszen a legtöbb esetben kapcsolódnak a szabadságvesztéshez valamilyen módon, például átváltoztathatók szabadságvesztésre. A szakirodalomban szorgalmazzák a vagyoni jellegű, anyagi hatású szankciók alkalmazását, mint amelyek megfelelően képesek visszatartani az elkövetőt újabb bűncselekményektől.215 Kiemelik a szabadságvesztéshez hasonlítva, hogy végrehajtásuk sokkal kevesebb költségráfordítást jelent.216 A végrehajtás megszervezésére viszont már kevesebb figyelem esik. A szabadságvesztés visszaszorítására törekvéssel gyakorlati problémák is felmerültek az egyes országokban. Pl. Németországban a szociálisan hátrányos és/vagy gyökértelen, többszörösen visszaeső bagatell bűnözők csoportjánál, akikkel szemben az anyagi szankciók végrehajthatatlanok és akik a munkabüntetést nem képesek vagy nem akarják teljesíteni. A kezelési elmélet háttérbe szorulásával a jogállami, a garanciális előírások és értékek hangsúlyozása mellett előtérbe kerültek a sértett érdekei, az ezzel foglalkozó viktimológia is. Az áldozat és a tettes kiegyezésének hangsúlyozása meghatározott körben a szankciók alkalmazásával szemben növekvő kétely megnyilvánulását is érzékeltette, valójában azonban még mindig jobb, ha az állam szabályozza a megegyezés feltételeit, mintha az állampolgárok önhatalommal védenék érdekeiket. A mediációt is általában csekélyebb súlyú bűncselekmény esetén alkalmazzák, mint a büntetőeljárást helyettesítő intézményt. Az érintett felek között ún. mediátor közvetít, aki ügyel arra, hogy a megkötött egyezség a felek valódi akaratát tükrözze. A büntetőeljárásra csak akkor kerül sor, ha nem jön létre megállapodás. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is kedvező tapasztalatokról írnak a mediációval kapcsolatban. A mediációt és a jóvátételt főként a vagyoni indokkal elkövetett bűncselekmények esetén tartják alkalmazhatónak, Bv. Szabályzat 204. § Kövér Á.: Az angol büntetőpolitika törekvései a börtönnépesség csökkentésére. Magyar Jog, 1991/9. szám 216 Kerezsi K. – Dér M.: Az alternatív szankciók költségösszefüggései. Magyar Jog, 1998/5. szám 214 215


Különös rész

továbbá esetenként mintegy a „sértett fájdalomdíjaként”. Európában is keresik a büntetés egyéniesíthetősége céljából a szankcionálási lehetőségek nagyobb használhatóságát. A nem szabadságvesztéssel járó büntetésre ítélt jogi helyzetében beálló változás az adott büntetés nemétől, tartalmáról függ. Mindegyik tartalmi eleme egyfajta, egymástól eltérő mértékű jogfosztás, jogkorlátozás. A közérdekű munka végrehajtása alatt az elítélt nem kerül munkaviszonyba a munkáltatóval, de mind az elítéltet, mind a munkáltatót megilletik azok a munkaviszonyból eredő jogok és terhelik a kötelességek, amelyek a büntetés céljával nem ellentétesek. A pénzbüntetés végrehajtása az elítéltet azzal a kötelességgel terheli, hogy a pénzbüntetést az előírt időpontig megfizesse. Az új Btk. 33. § (1) bekezdés e)–i) pontjaiban a (2) bekezdésben meghatározott büntetések, illetve mellékbüntetés hatálya alatt álló elítélt jogi helyzete a büntetés, illetve a mellékbüntetés jellegétől függően eltérő, attól függően, hogy milyen tilalom képezi az adott büntetés, mellékbüntetés tartalmát.

3.1. 1. A közérdekű munka végrehajtásának jellemzői 3.1.1. 1.1. A közérdekű munka kialakulása és sajátosságai az egyes országokban A munkabüntetések nagy történelmi múlttal rendelkeznek a világ valamennyi országában, így hazánkban is. Vannak, akik a gályarabságot is ennek az előzményének tekintették, valójában azonban az a szabadságvesztésé volt. Magyarországon is élt a középkorban szokásjog alapján a munkával büntetés, de írásban is megjelent. Mária Terézia rendelkezésére például községenként írásban rögzítették a jobbágy robotterhein, szolgáltatási kötelezettségein kívül azt is, hogy „aki az erdőket rontotta, a fákat nyeste, a kártérítésen felül háromnapi munkával tartozott”.

Megjegyzés A Nemzetközi Börtönügyi Társaság részéről már 1883-ban hangzott el javaslat közérdekű munkáltatásra, de csak 1920-ban került rá sor a volt Szovjetunióban, mégpedig a szabadságvesztést helyettesítő szankcióként. Az angolszász államokban már több mint 20 éve bevezették büntetési formaként a közmunkát. Németországban merült fel, hogy önálló büntetési nem legyen, nemcsak azért, hogy a szabadságvesztés negatív hatásait kiküszöbölje, hanem gazdaságossági és megelőzési megfontolásokból is. Hazánkban a gazdasági életben bekövetkezett változások folytán lehetetlenné vált a javító-nevelő munka kijelölt munkahelyen végrehajtandó formájának fenntartása, az 1987-ben bevezetett közérdekű munkaként végrehajtandó változata lépett elő főbüntetéssé. Az 1984. évi 19. sz. törvényerejű rendelettel bevezetett szigorított javító-nevelő munka végrehajtása szintén lehetetlenné vált. Anglia, Kanada, Ausztrália után az USA szövetséges államainak egyharmada és Franciaország, Írország, Dánia, Portugália a 70-es évek végén, a 80-as évek elején bevezette büntetőjogi szankciórendszerébe a közhasznú munkát. Jellemvonása általában ezekben az országokban, hogy közhasznú munkát az elítélt csak szabad akaratából végezhet, rossz vagy el nem végzett munka esetén általában szankciókat helyeznek kilátásba (ami nem lehet pénz- vagy szabadságvesztés-büntetés). A legtöbb országban 240 munkaóra a felső határa. Azt a problémát, hogy a munkanélkülieket és munkával rendelkezőket ugyanúgy közhasznú munkára köteleznek, a holland megoldás hidalja át. Eszerint úgy kell meghatározni a heti óraszámot, hogy amellett a normális munkájának is eleget tudjon tenni a kötelezett. Előírás, hogy el kell különülnie a normális és a büntető jelleggel végzett munka helyének. Az ítélet arra kötelezi az elítéltet, hogy ellenszolgáltatás nélkül (legtöbbször karbantartó jellegű) munkát végezzen. Angol szerzők említik: az idős vagy rokkant emberek lakásainak festését, tapétázását, régészeti ásatásokban való részvételt, stb. Más országokban is hasonló jellegűek a munkák, de mint a szerzők kiemelik, túlnyomórészt karbantartási munkálatokról van szó. A közérdekű munkával kapcsolatos publikációk hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy a végzendő munkát az elítélt személyiségének megfelelően kell megválasztani. A közmunka sikerének forrását a háromszoros ráhatásban keresik; büntetésjellegű, mivel a kijelölt munkát meghatározott időben, éspedig szabadidőben kell végezni; a munka fegyelme, az ellenőrzés reszocializációs elem. Különösen lényeges az elítélt aktív


Különös rész

hozzájárulása, mivel humánus és társadalmilag hasznos tevékenységet vállal, hogy bizonyos mértékben jóvátegye azt a kárt, amit a társadalomnak okozott és erre lehetőséget is kap (retributív tényező). Ilyen munka vállalása fejleszti az önbecsülést és felkeltheti az erkölcsi érzést. A társadalmi elítélés helyett, ami a hagyományos büntetések velejárója, a közmunka a társadalommal való pozitív kötelékeket erősíti, felkelti és fejleszti az egyes társadalmi csoportokkal való azonosulás, összetartozás érzését. A hátránya a munka szabadidőben történő elvégzése és ingyenessége, a kötelesség-teljesítéssel összefüggő szabadságkorlátozás. Inkább egy bizonyos megállapodásról van szó a vádlott és a bíróság között; a vádlott vállalja, hogy elvégzi a számára kijelölt munkát ingyen, a bíróság pedig eltekint a szabadságvesztés kiszabásától. A vádlott szabadon dönthet, közreműködhet a vele szemben alkalmazandó büntetés kiválasztásában.

Megjegyzés Az elvégzendő munka jellege rendszerint valamely szolgáltatás, Angliában hangsúlyozottan szociális jellegű szolgáltatás. A helyettesítő büntetések megfelelően alkalmazva hatékonyabbnak bizonyulnak, végrehajtásuk sokkal könnyebb. Lengyelországban a Minisztertanács 1989. március 14-i rendelete szerint a közszolgáltatással foglalkozó intézmény köteles úgy megszervezni az elítéltek munkáját, hogy az hasznos legyen és a társadalmi követelményeknek megfelelő körülmények között végezzék. A felügyelet alatt, díjazás nélkül végzendő, közérdekű munkával járó szabadságkorlátozás végrehajtására alkalmas munkahelyeket az üzemek kötelesek bejelenteni az illetékes körzeti bíróságnak. Kötelesek foglalkoztatni a bíróság által kijelölt személyt felügyelet alatt, díjazás nélkül végzendő közérdekű munka teljesítése céljából. Angliában és Walesben a közmunkát mint büntetési nemet az 1979. március 1-jei törvénnyel vezették be egy 1973-ban kezdődött, sikeresen eltelt kísérleti időszakot követően. A kiszabása csak a büntetendő személy beleegyezésével történhet, azonban használata még igen súlyos törvényszegések esetén is lehetséges. Az időtartama 40 és 240 óra között lehetséges, amelyet egy éven belül kell ledolgozni. A büntetés alkalmazásának lehetőségét és eredményességét alapvetően a jól szervezett és gondosan ellenőrzött végrehajtás határozza meg. Angliában a bíróságok nem szabnak ki büntetést részletes környezettanulmány nélkül. A munkákat elsősorban és főként idős, fizikailag vagy szellemileg károsodott személyek, egyedülálló anyák részére végzik. Hasonló jellegű munkákat végeznek iskolákban; óvodák, bölcsődék rendben tartása során, az intézményben bútorok, játékok, szemléltető eszközök megjavítását, e helyek rendbetételét, csinosítását; esetenként idősek napközi otthonának nevezhető helyeken főzés, felszolgálás, veteményeskert létesítése a feladatuk stb. Olyan típusú munkák is léteznek, mint műemlékek, parkok rendbetétele, rendjük és tisztaságuk biztosítása. Írországban is létezik a közmunka, mint büntetési forma egy 1983-as és 1984-ben életbe lépett törvény alapján. A kiszabható időtartam 40–120 óra között van. A bíróság a közmunkát tartalmazó ítéletet akként hirdeti ki, hogy mellette egy szabadságvesztés-büntetést is kiszab, de ez utóbbit nem hajtják végre. Amennyiben az elítélt a közmunkát nem végzi el, akkor ismét a bíróság elé kerül és a bíróság most már a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását mondja ki az újabb ítéletében. Skócia egy 1978-as és 1979. február 1-jén életbe lépő törvényben fogadta el ezt a büntetési formát, de alkalmazása csak 16 éven felüli és börtönbüntetéssel sújtható bűnelkövetők esetében lehetséges. Hasonlóan az angliai gyakorlathoz, az ilyen ítélet kiszabásához szükség van az elítélt beleegyezésére és az időtartama 20–240 óra között lehet, amit egy év alatt kell teljesíteni. Az Amerikai Egyesült Államokban e büntetés a 70-es évektől kezdve létezik a szövetségi törvények megszegéséért, ugyanúgy, mint egyes államok törvényeinek megszegéséért. A kiszabáshoz itt is szükséges a bűnelkövető beleegyezése. Államonként változó a rá vonatkozó szabályozás, pl. NewYorkban a közmunka időtartama 8–150 óra lehet. Kanadában 1980. április hónapban az igazságügy-miniszter törvényerőre emeltetett egy közösségi munkákról szóló rendeletet. Ezeket a munkákat önkéntesen végzik egy szociális jellegű szervezet számára végrehajtási és ellenőrzési mechanizmus mellett. 1983 óta kártalanítási munkák is léteznek, amelyeknek fő célja, hogy az anyagilag teljesen lerongyolódott emberek, akik nem tudják kifizetni a büntetésüket, elkerüljék a bebörtönzést. Franciaországban az 1983. június 10-i törvénnyel vezették be, hozzáfűzve a Büntető Törvénykönyv 43. §-ához, olyan törvényszegések esetében, amelyeket börtönbüntetéssel lehet büntetni. Csak azoknak 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

az elítélteknek az esetében lehet alkalmazni ezt a büntetést, akiket a megelőző 5 évben nem súlyos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, vagy ha a végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésük nem haladta meg a 4 hónapot. A kiszabható időtartam 40–240 óra közötti lehet. Egy 1987-es izraeli törvény is megengedi ilyen ítélet kiszabását a bíró számára, amennyiben az elítélt beleegyezik. Ez a büntetési nem csak a maximum 6 hónapi szabadságvesztéssel járó büntetés kiváltását teszi lehetővé. Javaslat készült arra, hogy ezt a határt 12 hónapra módosítsák. Brazília is elfogadta ezt a büntetési formát a 7209/1984. számú törvény alapján, de csak olyan bűntények esetében lehet alkalmazni, amelyek egy évnél kisebb szabadságvesztéssel szankcionáltak, vagy a törvényszegés gondatlan volt. Az időtartama megegyezik annak a szabadságvesztéssel járó büntetésnek az időtartamával, amelyet kivált. Hollandiában közel 20 éves kísérleti időszak előzte meg, mielőtt 1989-ben ezt a büntetést a Büntető Törvénykönyv 22/b–22/j §-aiként beiktatták. Ezek szerint a közösség érdekében végzendő munkát – kifejezés, melyet megközelítően így használnak – csak főbüntetésként lehet kiszabni és maximum 6 hónapos szabadságvesztést válthat ki, az elítélt részletes ajánlata alapján. Az időtartam nem haladhatja meg a 244 órát, melyet még abban az évben végre kell hajtani. Svájcban a közmunkák fogalmát háromféleképpen ismerik: mint alternatív vagy fő- és független büntetés a gyerekek és serdülők részére, mint a pénzbüntetés kiváltásának módja a felnőttek és serdülők esetében, vagy mint egy maximum 30 napos szabadságvesztés kiváltásának módja a felnőttek esetében. 1995-ben már 15 kantonban alkalmazták. A közérdekű munkát ingyenesen szociális intézményekben, segélyszerveknél, segítségre szoruló személyeknél stb. lehet végezni. 1996. január 1jétől a napi tartamot 4 órára szállították le. Svédországban – ahol eddig kifejezetten elutasították ezt az intézményt – 1990-ben kísérletet kezdtek, mely szerint 40–120 óra közötti közmunkára lehet valakit ítélni a jóváhagyásával, mintegy kimondott felfüggesztés feltételeként. Finnország egyes büntetési körzeteiben ugyancsak folytatnak hasonló kísérletet: ezekben (az elítélt beleegyezésével) a végzett közmunka felválthatja a maximum 8 hónapi feltétel nélküli szabadságvesztést. Az időtartam 20–200 óra között lenne. Belgiumban, Dániában, Spanyolországban, a Luxemburgi Nagyhercegségben, Izlandon, Olaszországban, Japánban, Liechtensteinben, Marokkóban, Szenegálban és Tunéziában a törvényhozók nem ismerték el a közmunkák intézményét büntetési formának. Ausztriában is csak a fiatalkorúak bíróságánál létezik, 1989. január 1-jétől. Ennek ellenére az egyes államokban használják ezt a formát a feltételes szabadlábra helyezés feltételeként (Belgium, Luxemburgi Nagyhercegség), közkegyelem nyújtásánál (Luxemburgi Nagyhercegség), vagy feltételes szabadlábra helyezés keretében (Szenegál). A közérdekű munka alkalmazására nem olyan célból kerül sor, amelyet a kényszermunkát tiltó nemzetközi egyezmény felsorol. A kényszermunka megszüntetéséről szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által 1957. június 26-án elfogadott egyezmény első cikke kimondja, hogy „a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet minden olyan tagja, amely a jelen egyezményt megerősíti, vállalja, hogy megszünteti a kényszer- vagy kötelező munkát és azt semmilyen formában nem veszi igénybe az alábbi célokból: a. politikai kényszerítés, vagy nevelés eszközeként, vagy mint büntetést olyan politikai nézetek megvallásáért, vagy kifejezéséért, vagy olyan ideológiai nézetekért, amelyek szemben állnak a meglévő politikai, társadalmi, vagy gazdasági rendszerrel; b. mint a gazdasági fejlődés céljából a munkaerő mozgósításának és felhasználásának módszere; c. mint a munkafegyelem eszköze; d. mint a sztrájkokban való részvétel büntetése; e. mint a faji, társadalmi, nemzeti, vagy vallási megkülönböztetés eszköze”.


Különös rész

A közérdekű munkára ítélt személy szabad belátása szerint létesíthet munkaviszonyt, illetve korábbi munkahelyét megtarthatja, munkaviszonyát fenntarthatja, szakmáját folytathatja, azt a közérdekű munka végrehajtása nem érinti. Nem kényszermunkáról van szó, hiszen az elítélt nincs kényszerítve a munkavégzésre, helyette szabadságvesztést is tölthet. Így tehát a közérdekű munka olyan önálló büntetési nem, amely nem érinti a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő alkotmányos jogot, annak lényeges tartalmát nem korlátozza. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága a tagállamokhoz a büntetéskiszabás egyöntetűségére ajánlást készített [Rec(92) 17.], amit a Miniszteri Bizottság a miniszterhelyettesek 482. ülésén, 1992. október 19-én fogadott el. A függelék B.5., C.6. és 7. pontjai is érintik a közérdekű munkát. Többek között tartalmazzák, hogy „a szabadságelvonással nem járó büntetések és intézkedések elősegítése érdekében, különösen ha új törvényt alkotnak, a törvényalkotó vegye figyelembe szabadságelvonással nem járó büntetés vagy intézkedés előírását bizonyos cselekmények esetében a szabadságelvonás büntetés helyett. […] Nemcsak a különböző jogkövetkezmények formái veendők tekintetbe (pl. felfüggesztett büntetés, pénzbüntetés), hanem szigorúságuk különböző fokozatai is (pl. magas, vagy alacsony pénzbüntetések, hosszú vagy rövid időtartamú közérdekű munka); […] A szabadságvesztéssel nem járó határozat követelményeinek a megszegése esetén (nem újabb bűncselekmény elkövetésével) az elkövetőt csak akkor kell bebörtönözni, ha a bíróság meg van győződve arról, hogy minden más, a törvényben előírt módszert már alkalmaztak, vagy azok alkalmazhatatlanok és hogy az elkövető képes lett volna az előírásokat teljesíteni”. Az Európa Tanács illetékes szerve éppen az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelme Egyezményének 3., 5. és 6. cikkeire hivatkozott lényegében a közérdekű munka elismerését is magában foglaló dokumentumában. A nyugat-európai jogirodalomban a közmunka végzését olyan fő- vagy mellékbüntetésnek tekintik, amely szociális és reedukatív (nevelő, képző) jellegű tevékenység elvégzését jelenti fizetség nélkül, elősegítve ugyanakkor az elítélt beilleszkedését vagy újra beilleszkedését a társadalomba.

3.1.2. 1.2. A közérdekű munka végrehajtásának jellemzői Magyarországon A hatályos törvényi szabályozás szerint a közérdekű munkára ítélt személy szabad belátása szerint létesíthet munkaviszonyt, illetve korábbi munkahelyét megtarthatja, munkaviszonyát fenntarthatja, szakmáját folytathatja, azt a közérdekű munka végrehajtása nem érinti. A közérdekű munka végrehajtásának helyéül az elítélt állandó lakóhelye – az elítélt kérelme alapján az ideiglenes lakóhelye – szerint illetékes megyei (fővárosi) bíróságon működő büntetés-végrehajtási bíró a pártfogó felügyelő javaslatára intézményt vagy gazdálkodó szervezetet jelöl ki. Az ítélet rendelkező részében a közérdekű munka természetét olyan általánossággal kell meghatározni, amely annak tényleges végrehajthatóságát biztosítja. Ehhez képest az elkövető személyi adottságaihoz mérten kell megjelölni a betöltendő munkakört vagy elvégzendő feladatot. Például köteles könnyű fizikai munkát végezni vagy hivatalsegédként, betegápolóként dolgozni stb. A bv. bírónak már a konkrét munkahely kijelölésénél figyelembe kell venni az elítélt egészségi állapotát, képzettségét, a munkára való alkalmasságát és az elkövetett bűncselekmény jellegét is. Közérdekű munkának közérdeket szolgáló tevékenységet, a közösség érdekében végzett munkát kell érteni. Például még a közbiztonság fenntartásához szükséges anyagok raktározása is a közérdeket szolgálja, ezért az ilyen munkahely közérdekű munka végzésére kijelölhető. 217 Az elítélt a közérdekű munkát végezheti folyamatosan, évi rendes szabadságának ideje alatt is, hetenként legalább egy napon, a heti pihenőnapon vagy a szabadidejében. A büntetés legrövidebb tartama 48 óra, leghosszabb tartama 312 óra. Négy óra közérdekű munkának egynapi szabadságvesztés felel meg. Lényeges, hogy a kijelölt munkahelyen a közérdekű munka tartamára az elítéltnek nem létesül munkaviszonya, a munkát díjazás nélkül végzi.218 A 2012. évi C. törvény 49. §-a szerint „Ha az elítéltet a közérdekű munkára ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, és a közérdekű munka büntetést még nem hajtják végre, a közérdekű munkát vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni úgy, hogy négy óra közérdekű munkának egynapi szabadságvesztés felel meg. Az átváltoztatás után fennmaradó közérdekű munkának egynapi szabadságvesztés felel meg.”

BH 1994/9. BK 465. határozat Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának MK 156 számú Állásfoglalása – BH 1993/8.

217 218


Különös rész

A közérdekű munka végrehajtásának szabályait a 2012. évi CCXXIII. törvény 69. §-a megváltoztatta és egy új V. fejezetet iktatott „A közérdekű munka végrehajtása” cím alatt a Bv. tvr. eddigi V. fejezete helyébe.

3.1.3. 1.3. A közérdekű munka végrehajtásának rendje A közérdekű munka végrehajtásának célja, hogy az elítélt a köz érdekében álló munkát végezzen, és hogy az az elítélt bűnismétlése megelőzésének és társadalmi beilleszkedésének az elősegítését szolgálja. A közérdekű munka végrehajtásáról a pártfogó felügyelői szolgálat gondoskodik, amely feladatát a központi vagy helyi önkormányzati költségvetési szervekkel vagy ezek intézményeivel, helyi közszolgáltatást végző egyéb szervezetekkel, az állam és önkormányzati tulajdon kezelésével és fenntartásával megbízott, vagy erre a célra az állam vagy az önkormányzat által létrehozott gazdálkodó szervezetekkel, az egyházi fenntartású intézményekkel, a közhasznú jogállású szervezetekkel, a civil szervezetekkel, valamint a gazdálkodó szervezetekkel (a továbbiakban együtt: munkahely) és az állam foglalkoztatási szervvel együttműködésben látja el. A kijelölt munkahellyel a közérdekű munka tartamára nem létesül munkaviszony, az elítélt a munkát büntetésvégrehajtási jogviszony keretében végzi. A közérdekű munka végrehajtása során a munkaidő legalább négy óra, legfeljebb tizenkét óra. A közérdekű munkavégzés heti időtartama legalább négy óra, de a negyvennyolc órát nem haladja meg. A letöltött közérdekű munkát órákban kell nyilvántartani. A közérdekű munkát az első munkahelyi kijelölésről szóló határozat jogerőre emelkedésétől számított két éven belül végre kell hajtani. A félbeszakítás, valamint a közérdekű munka szabadságvesztés-büntetés vagy előzetes letartóztatás foganatba vétele miatti megszakításának tartama e határidőbe nem számít be. Ha két éven belül a közérdekű munkát az elítélt önhibájából nem végzi el, a pártfogó felügyelő jelentést készít, és kezdeményezi az ügyésznél a közérdekű munka szabadságvesztésre való átváltoztatásának indítványozását. 219 A közérdekű munka végrehajtása során az elítélt jogosult a. a munkavédelemre vonatkozó jogszabályokban meghatározott védelemre, b. ha a munkakör jellege indokolja, a munkahely által biztosított munkaruházatra és egyéni védőeszközellátásra, c. munkahelyi vagy üzemi baleset esetén a külön törvény szerinti baleseti ellátásként baleseti egészségügyi szolgáltatásra. Munkahelyi és üzemi baleset esetén a pártfogó felügyelő és a munkahely képviselője közös jegyzőkönyvet vesz fel. A közérdekű munka végrehajtása során az elítéltnek az általa okozott kárért való felelősségére, illetve az elítéltet ért kárért a munkahely felelősségére a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy az elítélt anyagi felelősségének a mértékét a hasonló munkakörben foglalkoztatott munkavállalók távolléti díjának figyelembevételével kell megállapítani. A közérdekű munka végrehajtásának elévülését félbeszakítja, ha az elítélttel szemben szabadságvesztést vagy előzetes letartóztatást vesznek foganatba. Ezeknek a körülményeknek a megszűnéséig az elévülés nyugszik. Az állami foglalkoztatási szerv a büntetőügyben kiszabott közérdekű munka végrehajtására kijelölhető munkahelyekről vezetett foglalkoztatói nyilvántartást és a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló törvény alapján létrehozott közérdekű munka foglalkoztatói nyilvántartásnak a foglalkoztatókra vonatkozó részét egységes rendszerként működteti. A foglalkoztatói nyilvántartásba közérdekű munka végzésére kijelölhető munkahelyként nyilvántartásba vehető: a. a központi és a helyi önkormányzati költségvetési szerv, b. az állami és az önkormányzati fenntartású intézmény, Bv. tvr. 60–61. §

219


Különös rész

c. az állami és az önkormányzati tulajdon kezelésével és fenntartásával megbízott, vagy erre a célra az állam vagy az önkormányzat által létrehozott gazdálkodó szervezet, d. a helyi közszolgáltatást végző egyéb szervezet, e. az egyházi fenntartású intézmény, f. a közhasznú jogállású szervezet, g. a civil szervezet, h. a gazdálkodó szervezet. A foglalkoztatói nyilvántartás tartalmazza a. a kijelölhető munkahely megnevezését és elérhetőségét, b. a közérdekű munka jellegét, a munkahely tevékenységét, a közérdekű munkaként végezhető munkakör megnevezését, leírását, c. a kijelölhető munkahely által igényelt létszámot, d. a munkavégzés helyét, e. a munkavégzés tartamát, f. a napi munkaidő legalacsonyabb és legmagasabb mértékét, g. az arra vonatkozó adatokat, hogy a közérdekű munka az általános munkarend szerinti heti pihenő- vagy munkaszüneti napokon végezhető-e, h. az egy napon foglalkoztatható személyek legkisebb és legnagyobb létszámát, i. a munkavégzéshez szükséges iskolai végzettségre, szakképesítésére, személyi higiénés alkalmassági vizsgálatra vonatkozó adatokat. Az állami foglalkoztatási szerv a honlapján való közzététellel tájékoztatja a pártfogó felügyelői szolgálatot azokról a munkahelyekről, amelyek közérdekű munka végzésére elítéltek kijelölését igénylik. Ha a pártfogó felügyelő a munkahely kijelöléséről értesíti a foglalkoztatási szervet, akkor a kijelölt munkahely nem jeleníthető meg a szabálysértési eljárásban kiszabott közérdekű munka, illetve a pénzbírság, helyszíni bírság vagy közigazgatási bírság megváltására vállalt közérdekű munka elvégzésére kijelölhető munkahelyként a foglalkoztatási szerv által a szabálysértési törvény alapján vezetett közérdekű munka foglalkoztatói nyilvántartásban. Ha a foglalkoztatói nyilvántartás alapján a közérdekű munka elvégzésére nincs kijelölhető munkahely, a pártfogó felügyelő arra a szabálysértési törvény alapján vezetett közérdekű munka foglalkoztatói nyilvántartás szerinti munkahelyet is kijelölhet. 3.1.3.1. 1.3.1. A munkahely kijelölése A közérdekű munka végrehajtására szolgáló munkahelyet az elítélt lakóhelye – ennek hiányában a tartózkodási helye – szerinti illetékes kormányhivatal pártfogó felügyelője jelöli ki, a munkahely kijelölése előtt az elítéltet meghallgatja. Evégből az elítéltet a bíróság értesítésének kézhezvételétől számított nyolc napon belül megidézi, egyben az iskolai végzettségére, szakképesítésére és az egészségi állapotára vonatkozó iratok bemutatására hívja fel. Ha az elítéltnek magyarországi lakóhelye vagy tartózkodási helye nem ismert, az eljárásra a Fővárosi Kormányhivatal pártfogó felügyelője illetékes. A munkavégzés helyeként elsősorban az elítélt lakóhelye, ennek hiányában, illetve az elítélt kérelmére a tartózkodási helye szerinti munkahelyet kell kijelölni. Az elítélt legkésőbb a meghallgatáson kérheti, hogy a


Különös rész

közérdekű munka végrehajtási helyét a tartózkodási helye szerint illetékes kormányhivatal pártfogó felügyelői szolgálata jelölje ki. A munkahely kijelölése előtt a pártfogó felügyelő foglalkoztathatósági szakvélemény kiadása érdekében kezdeményezi az elítélt foglalkoztathatósági vizsgálatát és az elítéltet a vizsgálaton való megjelenésre hívja fel. Az elítélt köteles a foglalkoztathatósági vizsgálaton megjelenni. A felhívásban az elítéltet figyelmeztetni kell arra, hogy ha a vizsgálaton nem jelenik meg és távolmaradását nem igazolja, akkor a pártfogó felügyelő a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatását kezdeményezi. Ha a foglalkoztathatósági vizsgálat elvégzésére jogosult arról értesíti a pártfogó felügyelői szolgálatot, hogy az elítélt a foglalkoztathatósági vizsgálaton nem jelent meg és az elítélt a távolmaradását nem mentette ki, a pártfogó felügyelő jelentést készít az ügyésznek. Az eljárásra a továbbiakban a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatásának szabályait kell alkalmazni. Az elítélt a foglalkoztathatósági szakvéleményt köteles bemutatni a pártfogó felügyelőnek, aki ennek alapján – kivéve, ha a közérdekű munkavégzés félbeszakítására okot adó körülmény áll fenn – legkésőbb a foglalkoztathatósági szakvélemény bemutatásától számított tizenöt napon belül a közérdekű munka végrehajtására szolgáló munkahelyet határozatban jelöli ki. A munkahely kijelölése előtt a pártfogó felügyelő köteles a kötelezettségeire vonatkozó tájékoztatás mellett egyeztetni a munkáltatóval. A munkahely kijelölésénél az ítélet rendelkezésén túl figyelembe kell venni az elítélt egészségi állapotát, a foglalkoztathatósági szakvéleményt, az elítélt szakképzettségét, szakképesítését és a munkára való alkalmasságát, valamint az elkövetett bűncselekmény jellegét. A munkavégzés helyeként nem jelölhető ki az a munkahely, a. ahol az ellátandó munkakört az elítélt – büntetett előéletére vagy a foglalkoztatástól eltiltás hatályára figyelemmel, vagy egészségi állapota miatt – nem töltheti be, b. amelynek az elítélt akár a közérdekű munka megkezdése előtt, akár annak végrehajtása alatt vezető tisztségviselője vagy tulajdonosa, vagy abban üzletrésszel rendelkezik, c. ahol az elítélt a közérdekű munka végrehajtása során hozzátartozójával kerülne alá-fölérendeltségi vagy elszámolási viszonyba, d. amelynél a munkába járás költségeit az elítélt előreláthatólag nem tudja fedezni. A határozatban a pártfogó felügyelő meghatározza a munkavégzés kezdő időpontját. A munkahely kijelöléséről szóló határozat ellen a kézhezvételtől számított nyolc napon belül az ügyész, az elítélt és védője a büntetés-végrehajtási bíróhoz fellebbezhet. A fellebbezést az ügyben eljárt kormányhivatal pártfogó felügyelői szolgálatánál kell benyújtani. Ha a munkahely kijelöléséről a pártfogó felügyelő meghallgatáson határoz, az elítélt a fellebbezésről nyomban nyilatkozatot tesz, amit jegyzőkönyvbe kell foglalni. A pártfogó felügyelő a fellebbezést a rendelkezésére álló iratokkal együtt a fellebbezési határidő leteltét követően haladéktalanul felterjeszti a székhelye szerint illetékes büntetés-végrehajtási bírónak. Ha az elítélt a fellebbezésben kizárólag a közérdekű munka megkezdésének az időpontját kifogásolja, a büntetés-végrehajtási bíró a fellebbezést félbeszakítási kérelemként bírálja el. Ha az elítélt a pártfogó felügyelői meghallgatáson vagy a munkahely kijelöléséről szóló határozattal szemben benyújtott fellebbezésében úgy nyilatkozik, hogy a közérdekű munka elvégzését megtagadja, a pártfogó felügyelő erről jelentést készít az ügyésznek. Az eljárásra a továbbiakban a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatásának szabályait kell alkalmazni. A munkahely kijelöléséről – a határozat előkészítése során a munkahellyel való kapcsolatfelvétel alapján –, továbbá a fellebbezés folytán a kijelölés módosításáról haladéktalanul értesíteni kell az elítélt lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes állami foglalkoztatási szervet.


Különös rész

A munkahely kijelöléséről szóló jogerős határozatot a pártfogó felügyelő kézbesíti az elítéltnek, és egyben a munkavégzés megkezdésére hívja fel. A felhívásban az elítéltet figyelmeztetni kell arra, hogy a foglalkoztathatósági szakvéleményt a munkahely képviselőjének mutassa be, továbbá arra, hogy ha a kijelölt munkahelyen a felhívás szerinti határidőn belül vagy időpontban nem jelenik meg, akkor a pártfogó felügyelő a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatását kezdeményezi. A munkavégzés kezdő időpontjáról a pártfogó felügyelő értesíti a munkahelyet. Ha a munkahely-kijelölés érdekében történő meghallgatáson az elítélt egészségi állapotával összefüggésben olyan adat merül fel, vagy a foglalkoztathatósági szakvélemény alapján – a foglalkoztatási korlátozásokra és a kijelölhető munkahelyekre figyelemmel – megalapozottan arra lehet következtetni, hogy az elítélt ideiglenesen nem lesz foglalkoztatható, és egészségi állapotában a közeli jövőben változás nem várható, a pártfogó felügyelő jelentést készít és a pártfogó felügyelői szolgálat székhelye szerint illetékes büntetés-végrehajtási bírónak javaslatot tesz a közérdekű munka félbeszakítására. Ha munkahely kijelölés érdekében történő meghallgatáson az elítélt egészségi állapotával összefüggésben olyan adat merül fel, vagy a foglalkoztathatósági szakvélemény alapján megalapozottan arra lehet következtetni, hogy az elítélt egészségi állapotában olyan tartós változás következett be, ami a közérdekű munka végrehajtását nem teszi lehetővé, a pártfogó jelentést készít és a pártfogó felügyelői szolgálat székhelye szerint illetékes büntetésvégrehajtási bírónak javaslatot tesz a közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének a megállapítására. 220 3.1.3.2. 1.3.2. Új munkahely kijelölése Az elítélt lakóhelye, ennek hiányában vagy az elítélt kérelmére a tartózkodási helye szerint illetékes kormányhivatal pártfogó felügyelője hivatalból vagy az elítélt, illetve a munkahely kérelmére a közérdekű munka végrehajtására új munkahelyet jelöl ki, ha a közérdekű munka a. a kijelölt munkahelyen nem hajtható végre, b. végrehajtása a munkafegyelem biztosítása érdekébe vagy az elítélt személyi körülményeiben történt változás miatt más munkahelyen célszerű, c. azért nem teljesíthető, mert az elítélt jövedelmi viszonyai miatt nem képes fedezni a kijelölt munkahelyre történő utazás költségeit, és azokat a munkahely sem fizeti meg. A pártfogó felügyelő új munkahelyet jelöl ki, ha erre a büntetés-végrehajtási bíró, illetve az ügyész felhívja. Az új munkahely kijelöléséről szóló határozat ellen a kézhezvételtől számított nyolc napon belül az ügyész, az elítélt és védője a büntetés-végrehajtási bíróhoz fellebbezést jelenthet be. Az elítélt és védője az új munkahely kijelölése iránti kérelmet elutasító határozattal szemben is fellebbezéssel élhet. A fellebbezést az ügyben eljárt kormányhivatal pártfogó felügyelői szolgálatánál kell benyújtani. Ha az új munkahely kijelöléséről a pártfogó felügyelő meghallgatáson határoz, az elítélt a fellebbezésről nyomban nyilatkozatot tesz, amit jegyzőkönyvbe kell foglalni. A pártfogó felügyelő a fellebbezést a rendelkezésre álló iratokkal a fellebbezési határidő leteltét követően haladéktalanul felterjeszti a székhelye szerint illetékes büntetés-végrehajtási bírónak.221 3.1.3.3. 1.3.3. A közérdekű munka végrehajtásának ellenőrzése, az elítélt és a munkahely kötelezettségei A közérdekű munka végrehajtását a pártfogó felügyelő ellenőrzi, ennek keretében rendszeresen vizsgálja, hogy az elítélt, illetve a munkahely a közérdekű munka végrehajtásával összefüggő kötelezettségeinek eleget tesz-e. A pártfogó felügyelő a közérdekű munka végrehajtásának nyilvántartására nyilvántartó lapot és jelenléti ívet állít ki, amely tartalmazza a. az ügy számát, b. az elítélt természetes személyazonosító adatait, lakóhelyét, tartózkodási helyét és egyéb elérhetőségét,

Bv. tvr. 62–65. § Bv. tvr. 66. § (1)–(4) bekezdés

220 221


Különös rész

c. a munkahelyen történő megjelenésének időpontját, d. az egy munkanapon ledolgozott órák számát és munkanaponként az elítélt és a munkahely képviselőjének aláírását, e. az összesen ledolgozott órák számát. A közérdekű munka végrehajtása során az elítélt köteles a. a kijelölt munkahelyen a munkaidő kezdetére munkaképes állapotban megjelenni, és a meghatározott munkaidőben munkát végezni, esetleges hiányzásait orvos által vagy más módon igazolni, b. a kijelölt munkát szakismerete, képessége és legjobb tudása szerint, fegyelmezetten, a kijelölt munkahely képviselőjének az utasításai, vagy ha a munka felügyeletét a pártfogó felügyelő vagy a pártfogó felügyelői asszisztens látja el, az ő utasítása szerint elvégezni, c. a munkavédelemmel, a tűzvédelemmel, a balesetvédelemmel és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírásokat megtartani, d. a kijelölt munkahelyen munkát végzőkkel együttműködni, és a munkáját úgy végezni, valamint általában olyan magatartást tanúsítani, hogy más egészségét, testi épségét ne veszélyeztesse, munkáját ne zavarja, anyagi kárt ne idézzen elő, e. a közérdekű munka végrehajtása során az elítélt a pártfogó felügyelővel köteles együttműködni és számára a szükséges tájékoztatást megadni, a közérdekű munka végrehajtását elősegítő rendelkezéseit megtartani. A közérdekű munka végrehajtása során a munkahely köteles a. az elítéltet és a kijelölésről szóló határozat szerinti közérdekű munkával, hetente legalább egy napon, napi legalább négy és legfeljebb tizenkét óra közötti tartamban foglalkoztatni, b. az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés feltételeit biztosítani, c. a munkavégzéshez szükséges tájékoztatást és irányítást megadni, a munkavégzéshez szükséges ismeretek megszerzését biztosítani, d. az elítéltet a munkavédelemmel, a balesetvédelemmel, a tűzvédelemmel és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírásokról kioktatni, e. az elítéltnek a munkával összefüggésben okozott kárt megtéríteni, f. a pártfogó felügyelő által megküldött nyilvántartó lapot és jelenléti ívet vezetni, g. az elítéltről kért felvilágosítást a pártfogó felügyelőnek megadni, h. haladéktalanul értesíteni a pártfogó felügyelőt arról, ha • az elítélt a büntetése letöltését megkezdte, • az elítélt a közérdekű munka önkéntes végrehajtásának nem tesz eleget, • új munkahely kijelölése tűnik célszerűnek, • rendkívüli esemény következett be, így különösen, ha az elítéltet munkahelyi baleset érte, • az elítélt a meghatározott közérdekű munkát teljesítette.222 3.1.3.4. 1.3.4. A közérdekű munka végrehajtásának félbeszakítása

222

Vö. Bv. tvr. 67. §


Különös rész

A büntetés-végrehajtási bíró az elítélt vagy védője kérelmére fontos okból, különösen az elítélt családi körülményeire, egészségi állapotára tekintettel a közérdekű munka végrehajtását félbeszakíthatja. A félbeszakítás tartama évente a hatvan napot nem haladhatja meg. A büntetés-végrehajtási bíró a közérdekű munka végrehajtását hivatalból vagy az elítélt kérelmére félbeszakítja, ha az elítélt a. a tizenkettedik hetet meghaladóan várandós, a gyermek egy éves koráig, feltéve, hogy gyermekét a saját háztartásában gondozza, b. gyermekgondozási díjban vagy gyermekgondozási segélyben részesült, annak hátralévő idejére, de legfeljebb egy évre, c. egészségi állapotában olyan tartós változás következett be, amely a közérdekű munka végrehajtását ideiglenesen nem teszi lehetővé, vagy a foglalkoztathatósági szakvélemény alapján a foglalkoztatási korlátozások és a kijelölhető munkahelyekre figyelemmel az elítélt ideiglenesen nem foglalkoztatható, legfeljebb egy évre. d. A büntetés végrehajtását haladéktalanul folytatni kell, ha • a gyermek nem az elítélt gondozásában van, • a gyermekgondozási díj vagy a gyermekgondozási segély folyósítását egy év eltelte előtt megszüntetik, • az elítélt egészségi állapota a közérdekű munka elvégzését lehetővé teszi. A félbeszakítás tartama a közérdekű munka tartamába nem számít bele. A félbeszakítás alatt az elévülés nyugszik. 3.1.3.5. 1.3.5. A közérdekű munka végrehajthatóságának megszűnése A közérdekű munka, illetve annak hátralévő része nem hajtható végre, ha az ítélet jogerőre emelkedése után az elítélt a. megszületett gyermekének gondozásáról egy éven át saját háztartásában gondoskodott, b. legalább egy évig gyermekgondozási díjban vagy gyermekgondozási segélyben részesült, c. egészségi állapotában olyan tartós változás következett be, amely a közérdekű munka végrehajtását nem teszi lehetővé, vagy a megismételt foglalkoztathatósági vizsgálat szerint a közérdekű munka végzésére az elítélt nem alkalmas, d. a határozat jogerőre emelkedését követően öt évet vagy azt meghaladó időt töltött szabadságvesztésben vagy előzetes letartóztatásban. 3.1.3.6. 1.3.6. A közérdekű munka átváltoztatása szabadságvesztésre A pártfogó felügyelő jelentést készít, ha a. az elítélt a közérdekű munka elvégzését megtagadja, b. az elítélt a foglalkoztathatósági vizsgálaton nem jelent meg és távolmaradását nem igazolta, c. a munkahely értesítése alapján vagy az ellenőrzések során megállapítja, hogy az elítélt önhibájára visszavezethető okból • a közérdekű munka megkezdésére a megjelölt időpontban nem jelent meg, • a munkavégzési kötelezettségének az arra való felhívás ellenére nem tett eleget, • a munkafegyelmet súlyosan sértő magatartást tanúsít.


Különös rész

A pártfogó felügyelő a jelentést – az azt alátámasztó bizonyítékok csatolásával – megküldi az ügyésznek,223 és javaslatot tesz a közérdekű munka szabadságvesztésre való átváltoztatásának indítványozására. Az ügyész szükség esetén meghallgatja a pártfogó felügyelőt és az elítéltet, illetve további bizonyítékok csatolására hívhatja fel a pártfogó felügyelőt. Ha az átváltoztatás indítványozására az ügyész nem lát alapot, az ügyész, illetve ha a büntetés-végrehajtási bíró az ügyész indítványát elutasítja, a büntetés-végrehajtási bíró új munkahely kijelölésére hívja fel a kormányhivatal pártfogó felügyelői szolgálatát. A közérdekű munka, illetve annak hátralévő része helyébe lépő szabadságvesztést úgy kell megállapítani, hogy négy óra közérdekű munkának egynapi szabadságvesztés felel meg. Az átváltoztatás után fennmaradó közérdekű munkának egynapi szabadságvesztés felel meg. A közérdekű munka szabadságvesztésre a munkahely kijelölését megelőzően is átváltoztatható, ha annak elmaradása az elítélt felróható magatartására vezethető vissza. A közérdekű munkára ítélt és az őt foglalkoztató intézmény vagy gazdálkodó szervezet között a kártérítési felelősséggel, továbbá a munkavégzéssel összefüggésben álló jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatban keletkezett vitában a munkaügyi jogvitákat eldöntő bíróságok járnak el.

3.2. 2. A pénzbüntetés végrehajtása A pénzbüntetést a törvényszék gazdasági hivatala hajtja végre. A pénzbüntetés napi tételei számának a meghatározásakor figyelemmel kell lenni a cselekménnyel elért vagy elérni kívánt anyagi előnyre is. A meg nem fizetett pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést úgy kell megállapítani, hogy egynapi tétel helyébe egynapi szabadságvesztés lép. Pénzbüntetés fiatalkorúakkal szemben akkor alkalmazható, ha a fiatalkorúnak önálló keresete, jövedelme, illetve vagyona van.

3.2.1. 2.1. A végrehajtás szervezete, felhívás a pénzbüntetés megfizetésére és annak előkészítése A bíróság határozata jogerőre emelkedésekor egységes értesítést állít ki a pénzbüntetésről. A bíróság ezt mellőzi, ha a pénzbüntetés végrehajtását felfüggesztette, vagy azt az előzetes fogva tartással teljes egészében lerovottnak nyilvánította.224 A bíróság kezelőirodája az egységes értesítéseket – gyűjtőjegyzékkel – a bíróság székhelye szerint illetékes Törvényszéki Gazdasági Hivatalnak (TGH) adja át, illetve küldi meg. A TGH az egységes értesítés alapján a pénzbüntetést előírja, majd felhívja az elítéltet, hogy a kimutatott összeget a felhívás kézbesítésétől számított 15 napon belül a TGH bevételi számlájára fizesse be. A felhíváshoz postai befizetési lapot csatol, amelyen az előírási tételszámot feltünteti.225 A Be. 592. §-a szerint, ha az elítélt valószínűsíti, hogy a pénzbüntetés azonnali vagy egy összegben való megfizetése magának vagy tartásra szoruló hozzátartozóinak a büntetés célján túlmenő jelentős anyagi nehézséget okozna és megalapozottan feltehető, hogy az elítélt a meghosszabbított határidőben fizetési kötelezettségének pontosan eleget tesz, részére a bíróság legfeljebb három hónapi halasztást adhat, illetőleg engedélyezheti a pénzbüntetésnek 3 éven belüli részletekben való megfizetését. Fontos okból egy alkalommal, legfeljebb további három hónappal meghosszabbítható a pénzbüntetés megfizetésére adott halasztás. A részletfizetés havonta fizetendő olyan összegben engedélyezhető, amely osztható a pénzbüntetés esetén az ítéletben megállapított napi tétel összegével.

3.2.2. 2.2. A pénzbüntetés végrehajtásának rendje Ha az elítélt a pénzbüntetést a meghatározott időpontig nem fizette be, a gazdasági hivatal fiatalkorú esetén a behajtása iránt intézkedik, illetve ennek eredménytelensége, valamint a felnőtt korú elítélt esetén az első fokon eljárt bíróságot keresi meg a pénzbüntetés szabadságvesztésre átváltoztatása iránt. Vö. 17/2003. (VI. 24.) IM számú rendelet 18. § Bv. tvr. 69. § (3) bekezdés; 9/2000. (IV. 9.) IM számú rendelet 73. § (1) bekezdés 225 9/2000. (IV. 9.) IM számú rendelet 75. § (3) bekezdés 223 224


Különös rész

Amennyiben a pénzbüntetést a helyébe lépő szabadságvesztés végrehajtásának megkezdése előtt kifizetik, a szabadságvesztés nem hajtható végre, ha pedig a szabadságvesztés végrehajtása alatt fizetik meg, a befizetés azonosítását követően az elítéltet nyomban szabadon kell bocsátani. 226 Halasztás és részletfizetés esetén is bármikor kifizetheti a pénzbüntetést, de nem kötelezhető arra, hogy a halasztás lejárta előtt, vagy a részlettől eltérő összeget fizessen. A szabadságvesztésre átváltoztatása után halasztás vagy részletfizetés nem engedélyezhető. Joga van az elítéltnek a befizetett összeg egészben való visszatérítését kérni, ha azt a pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztés letöltésével lerótta. Az így leróttnak tekintendő összeget a TGH az elítélt részére visszafizeti. Fiatalkorú esetében a pénzbüntetést behajthatatlansága esetén kell szabadságvesztésre átváltoztatni. A pénzbüntetés átváltoztatása folytán a helyébe lépő szabadságvesztés nem azonos a szabadságvesztésre ítéléssel. Így annak végrehajtása sem függeszthető fel és abból az elítélt feltételes szabadságra sem bocsátható. Átváltoztatás esetén is a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés a pénzbüntetésre vonatkozó szabályok szerint következik be [Btk. 100. § (1) bek. a) pont], az ítélet jogerőre emelkedésével bekövetkező mentesülést az átváltoztatás nem érinti.

3.2.3. 2.3. A közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés végrehajtása A közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés-büntetés végrehajtására – kivéve meghatározott esetet – a szabadságvesztés fogházfokozatának rendelkezései az irányadók azzal, hogy a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést töltő elítélt a. a szabadságvesztésre ítéltekkel együtt elhelyezhető, b. havonta legalább két alkalommal fogadhat látogatót, c. kérelmére részt vehet a munkáltatásban. A közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést töltő elítélt részére biztosítani kell, hogy – ha ezzel élni akar – a választójogát gyakorolhassa. Az elítélt a fogva tartás helyén, a választási eljárásra vonatkozó jogszabályok szerint jogosult szavazni, az elítélt személyazonosságát a fogva tartó büntetésvégrehajtási intézet nyilvántartása alapján kell megállapítani. A büntetés-végrehajtási intézet köteles elősegíteni az elítélt választójogának gyakorlását, szükség esetén az elítélt részére félbeszakítást kell engedélyezni, amelynek tartama legfeljebb három nap. A büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka fontos okból, így különösen az elkövető személyi és családi körülményeire, egészségi állapotára tekintettel a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést legfeljebb harminc napig terjedő időtartamra félbeszakíthatja. Ha az elkövető kórházi gyógykezelése szükséges és az a büntetés-végrehajtás keretei között nem megoldható, a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka a gyógykezelés tartamára a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést félbeszakítja. A félbeszakítás tartama a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés tartamába nem számít be. A félbeszakítás alatt a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés elévülése nyugszik.

3.3. 3. A foglalkozástól, járművezetéstől eltiltás, a kitiltás, a kiutasítás és a sportrendezvények látogatásától való eltiltás végrehajtása Sajátosságuk a bennük rejlő hátrány realizálásának időpontja. Az elítélt már az ítélet jogerőre emelkedésének napján elveszti azt a jogosultságot, amelyet a büntetés, a mellékbüntetés érint. Az, hogy az egyes büntetések milyen tilalmakat és milyen időtartamban tartalmaznak, a Büntető Törvénykönyvben megtalálhatók. Ezen túlmenően azonban az elítélt más állampolgári jogai is változnak, így különösen a közügyektől eltiltás miatt, Bv. tvr. 69. § (2) bekezdés

226


Különös rész

amit külön jogszabályok tartalmaznak. A tilalom érvényesítéséről a végrehajtó szervnek kell gondoskodnia. Ha azonban az elítélt a részére kötelező tilalmat nem tartja be, az nem jelenti a jogfosztó büntetés lejáratának eltolódását, mert a beszámítás tilalmi esetei között a Bv. tvr. 70 §-a nem jelöli meg azt az esetet, amikor az elítélt gyakorolja a számára tiltott jogot. Éppen ezért döntő jelentőségű ezen büntetések hatályosulása, amelynek érvényt szerezni a rendőrség kötelessége.227 A büntetések végrehajtásában közreműködő szervek: a bíróságok, a bírósági bv. csoportok, a törvényszéki gazdasági hivatalok, a bírósági végrehajtók, a rendőri szervek; egyéb állami intézmények, társadalmi szervezetek, egyesületek; katonai mellékbüntetések tekintetében az illetékes miniszter, országos hatáskörű szerv vezetője, a megfelelő személyügyi hatáskörrel rendelkező parancsnok. A közügyektől, foglalkozástól, járművezetéstől eltiltás, a kitiltás és a kiutasítás végrehajtása a rendőrség feladata. Törvényességi szempont, de a jogfosztó büntetésre ítélt egyéni érdeke is, hogy a büntetés tartalmát képező tilalmak a törvényes időtartamon keresztül érvényesüljenek. A tartam számításánál a Btk. 53. § (2) bekezdése, a Bv. tvr. 5. és 70. §-a irányadó. A közügyektől, foglalkozástól, járművezetéstől eltiltás és a kitiltás büntetés lejárati napja csak akkor határozható meg, ha figyelembe vesszük a kezdőnapját, a büntetésbe beszámítható és be nem számítható időtartamokat. Be kell számítani az ítélet jogerőre emelkedése és a szabadságvesztés megkezdése között eltelt időt, a szabadságvesztés félbeszakításának tartamát, valamint a feltételes szabadságon töltött időt, ha a bíróság azt nem szüntette meg. Nem számít be e büntetések tartamába az az idő, amely alatt az elítélt kivonta magát a szabadságvesztés végrehajtása alól.228 Nem számít be továbbá az az idő sem, amely alatt az elítélt szabadságvesztést töltött – ideértve a más ügyben kiszabott, valamint a közérdekű munka vagy pénzbüntetés átváltoztatása folytán végrehajtott büntetést is – továbbá más ügyben fogva tartásban töltött idő, ha abban az elítéltet jogerős büntetéssel sújtották. A szabálysértés átváltoztatása folytán alkalmazott elzárás beszámítását sem a Btk., sem a Bv. tvr. nem zárja ki. A jogszabály foglalkozástól eltiltás esetén a szakképzettséget igénylő foglalkozás újbóli gyakorlását a foglalkozáshoz szükséges jártasság, alkalmasság igazolásától teheti függővé. Az elítélt a foglalkozás gyakorlását mindaddig nem teheti meg, amíg a foglalkozáshoz szükséges jártasságát, alkalmasságát a jogszabályban előírt módon nem igazolja. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni a végleges hatályú eltiltás alóli mentesítés esetén az alkalmasság igazolásának módjára (2012. évi CCXXIII. törvény 73. §). „A járművezetéstől eltiltás tartamába be kell számítani azt az időt, amelynek tartamára az elítélt vezetői engedélyét a bűncselekménnyel összefüggésben visszavonták.” 229 A beszámítható és be nem számítható időtartamok ismeretében a mellékbüntetés tartama számításának képlete: kezdő nap + bíróság által kiszabott tartam – a beszámítható idő + a be nem számítható idő. Így kapjuk meg a lejárati időt. A jogfosztó büntetések közül azt kell végrehajtani, amelyik az elítéltre hátrányosabb. A közügyektől eltiltás nem foglalható összbüntetésbe. Több közügyektől eltiltás mellékbüntetés közül azt kell végrehajtani, amelyik a leghosszabb tartamú. A büntetések végrehajtási rendjéhez tartozó folyamat azzal indul, hogy a jogerős ítéletről a bírósági tanács elnöke által kiállított különjelzésű (I., II., III.) értesítés a bv. csoporton keresztül eljut a végrehajtó szervekhez. Az I. jelzésű értesítést a bv. csoport előadója haladéktalanul megküldi az elítélt állandó lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságnak, hogy nyomban az ítélet jogerőre emelkedése után tudomást szerezzen a büntetésről. A II. jelzésű értesítést a bv. csoporttól a bv. intézet akkor kapja meg, amikor a bv. csoport a szabadságvesztés végrehajtására vonatkozó értesítés megküldésével a szabadságvesztés-büntetés megkezdése érdekében intézkedik.230 Az elítélt szabadulása alkalmával a bv. intézet kitölti a II. jelzésű értesítés megfelelő rovatait és az így kitöltött értesítést még a szabadítás napján megküldi a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 95. § (2) bekezdésében büntetésenként külön-külön felsorolt szerveknek, így például az elítélt lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságnak. A kiutasításról az értesítést az idegenrendészeti hatóságnak küldi meg a bíróság a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 99. § (2) bekezdése szerint. Ha járművezetéstől eltiltást alkalmazott, akkor az elítélt lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes körzetközponti feladatokat ellátó települési önkormányzat jegyzőjének. Kitiltás esetén a bv. csoport előadója a bíróságtól kapott értesítésen feljegyzi a szabadságvesztés megkezdésének előre látható idejét, illetve azt, hogy az elítélt már tölti szabadságvesztés-büntetését. Ezzel jelzi a rendőrkapitányság számára a Bv. tvr. 74. § (2) bekezdése szerinti 8 napos határidő kezdetét. Ha a tiltás nagyobb 1994. évi XXXIV. törvény 1. § (2) bekezdés i) pont; Bv. tvr. 70. § (3) bekezdés Btk. 55. § (2) bekezdés; új Btk. 53. § (3) bekezdés 229 Bv. tvr. 73. § (1) bekezdés 230 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 94–104. § 227 228


Különös rész

közigazgatási területre – megye vagy több megye – szól, a rendőrkapitányság a szükséges példányban állítja ki a figyelőlapot és azt megküldi a kitiltással érintett rendőrkapitányságoknak. Olyan kettős állampolgárságú személyt, aki magyar állampolgár is, kiutasítani nem lehet. Nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, a Magyarország területéről ki kell utasítani. A kiutasítás végleges hatályú, vagy határozott ideig tart. Az országból egyszer kiutasított külföldi a kiutasítás tartama alatt csak külön engedéllyel térhet vissza. A Btk. 61. § (5) bekezdése rendelkezik arról, hogy a bíróság a végleges hatályú kiutasítás alól a kiutasítottat kérelmére mentesítheti. A mentesítés előfeltétele, hogy a kiutasított arra érdemes legyen és kiutasítása óta tíz év elteljen.231 A katonával szemben alkalmazott mellékbüntetésekről a bíróság külön állít ki értesítést és azt az állományilletékes parancsnoknak küldi meg.232 A büntetések közül csak a kitiltás végrehajtása szakítható meg. „A rendőrség fontos okból a kitiltás végrehajtását félbeszakíthatja, illetőleg engedélyezheti, hogy az elítélt rövid tartamra visszatérjen olyan helységbe, ahonnan kitiltották.” 233 A kérelem tárgyában az állandó lakhely szerinti rendőrkapitányság határoz, a félbeszakítás tartama hat nap, ami a mellékbüntetés tartamába beszámít. A Btk. és a Bv. tvr. rendelkezése között a kiutasítással kapcsolatban ellentmondás tapasztalható. A kiutasított a feltételes szabadságból nem zárható ki, ugyanakkor a Bv. tvr. alapján viszont büntetésének kitöltésekor kell a kiutasítást végrehajtani. A gyakorlat ezt úgy oldotta meg, hogy már a feltételes szabadságát is külföldön tölti az elítélt. A kérdés felveti a szabályozás szükségességét a tekintetben is, hogy a külföldi esetében milyen mértékben alkalmazható a szabadságvesztés végrehajtása során az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásával járó eltávozás, továbbá a kimaradás, a rövid tartamú eltávozás jutalom. Kiutasított esetében való alkalmazását nem tiltja a hatályos törvény. Felvetődik a kérdés, ez mennyire van összhangban úgy a kiutasítás, mint az eltávozások alkalmazásának céljával. Ha egyszer valakinek „az országban tartózkodása nem kívánatos”234 és kiutasították, az büntetés-végrehajtási jogi kedvezményként, jutalomként tartózkodhat-e tovább az országban bv. intézeti területen kívül. Másik oldalról viszont alapelv, hogy a nem magyar állampolgár elítélt sem hozható hátrányosabb helyzetbe magyar állampolgár elítéltnél. A jogok megvonásával és a tilalmak érvényesítésével kapcsolatban megjegyezhető, hogyha a foglalkozástól eltiltott folytatja foglalkozását, és a munkáltató nem veszi figyelembe a foglalkozástól eltiltást, szabálysértés alkalmazására van lehetőség. „A foglalkozástól, illetőleg a járművezetéstől végleges eltiltás alóli mentesítést az elítélt az alapügyben első fokon eljárt bíróságnál kérheti. A bíróság a kérelem elbírálása előtt beszerzi az ügyész nyilatkozatát. Ha a mentesítés törvényi előfeltételei hiányoznak, a bíróság a kérelmet elutasítja, egyébként érdemben elbírálja”235 A büntetésre ítélt személyekről az illetékes rendőrkapitányság és a körzeti megbízott is vezet nyilvántartást, a tartam változását figyelemmel kíséri és vezeti. Az ellenőrzés az adott büntetés tartalmát képező jogkorlátozás érvényesülésére terjedhet csak ki. A katonai mellékbüntetések közül a rendfokozatban visszavetés,236 a várakozási idő meghosszabbítása237 a bíróság által megszabott tartamig tart, a lefokozott viszont csak az általános szabályok szerint nyerheti vissza rendfokozatát. A 2012. évi CCXXIII. törvény 74. §-a kiegészítette a Bv. tvr.-t egy 76. §-sal. Ennek értelmében a sportrendezvények látogatottságától való eltiltás végrehajtását – a bíróság értesítése alapján – a sportrendészeti nyilvántartás alapján a rendőrség ellenőrzi. Az elítélt köteles az eltiltás tartama alatt a bíróság által meghatározott sportrendezvények, sportlétesítmények helyszínétől távol maradni. Btk. 61. § (5) bekezdés; új Btk. 60. § (5) bekezdés 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 155. § (2) bekezdés 233 Bv. tvr. 74. § (3) bekezdés 234 Btk. 61. §; új Btk. 59. § (1) bekezdés 235 Be. 565. § (1)–(2) bekezdés 236 Btk. 133. §; új Btk. 139. § 237 Btk. 134. §; új Btk. 140. § 231 232


Különös rész

4. VIII. fejezet: A büntetőjogi intézkedések végrehajtása, az elítéltek utógondozása A büntetőjogi intézkedés a büntetési cél megvalósulását elősegítő szankció, amelynek fő rendeltetése, hogy a büntetés mellett vagy önállóan, illetőleg más intézkedés mellett a büntető felelősségre vonás alatt álló személy nevelésével, gyógyításával, a szükségszerű joghátrány alkalmazásával szolgálja mind az általános, mind az egyéni megelőzést. A Btk. 70. § (1) bekezdése [új Btk. 63. § (1) bekezdése] sorolja fel az intézkedéseket. A (2) bekezdés szerint a megrovás, a próbára bocsátás, a jóvátételi munka, a kényszergyógykezelés önállóan, büntetés helyett; az elkobzás és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele, a vagyonelkobzás önállóan és büntetés vagy intézkedés mellett is; a pártfogó felügyelet büntetés, illetve intézkedés mellett alkalmazható. Kiutasítás mellett nem rendelhető el pártfogó felügyelet. A jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedésekről külön törvény rendelkezik. Kifejezetten nevelő jellegű intézkedés a megrovás, a próbára bocsátás; kimondottan gyógyító jellegű a kényszergyógykezelés. A nevelés mellett meghatározott joghátrányokat is érvényesít a pártfogó felügyelet. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható javítóintézeti nevelés238 is kifejezetten nevelő jellegű intézkedés.

Megjegyzés A szakirodalomban is a büntetések és intézkedések kombinált, egymást kiegészítő alkalmazásának az igénye merült fel, de nem e kétfajta intézménytípus közötti lényegi sajátosságok felszámolásával, hanem az elkövetőre való ráhatás sokoldalúságának és komplexitásának megteremtésével. „A kriminális jogkövetkezmények katalógusában a továbbiakban is az elsődleges és meghatározó szankcióforma a büntetés marad és ehhez képest alakul és változik az intézkedés megítélése. Megállapítható, hogy a büntetések és az intézkedések kölcsönös függőségben fejlődnek, módosulnak. E század büntetőjogi fejlődése általában azt a fejlődési vonalat bizonyítja, miszerint minél célszerűbben, humánusabban és reszocializálóbb módon szemlélik és alakítják ki a büntetéseket, annál célszerűbb, humánusabb és reszocializálóbb az intézkedésrendszer kialakítása is, de fordítva ugyancsak ez derül ki. Nevezetesen, minél megtorlóbb jellegű és szigorúbb a büntetéssor, annál szigorúbbak az intézkedések is.”239 Az intézkedés hatékonysága általában attól függ, hogy mennyire konkrét, ellenőrizhető és egyéniesített. A kényszerítő intézkedések hatékonyságának az USA és Japán közötti összehasonlítása során arra a megállapításra lehetett jutni, hogy ezek az elemek hatékonyabbak Japánban, ugyanakkor hiányoznak az amerikaiak által adaptált japán rendszerből. Ezek az intézkedések kevésbé sikeresek egy őket alátámasztó sajátos nemzeti kulturális háttér nélkül. 240

4.1. 1. Megrovás, próbára bocsátás Ha a terhelt a határozat kihirdetésekor jelen van, a megrovást a bíróság a határozat jogerőre emelkedésének bevárása nélkül, illetőleg az ügyész szóban foganatosítja, egyéb esetben a megrovás végrehajtása a határozat kézbesítésével történik. Fiatalkorú esetében a megrovás foganatosításáról a fiatalkorú gondozóját értesíteni kell. A megrovás foganatosítása érdekében az a hatóság intézkedik, amelyik a határozatot hozta. A megrovással a hatóság rosszallását fejezi ki és az elkövetőt felhívja, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől. A fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályoknak a végrehajtás során való érvényesülését szolgálja az a rendelkezés, amely szerint a megrovás foganatosításáról a fiatalkorú gondozóját értesíteni kell, a gondozó megjelenése az intézkedéssel elérni kívánt nevelési célokat erősítheti. A próbára bocsátásra nézve a Btk. 72. §-a, valamint a Bv. tvr. 82. §-a tartalmaz rendelkezést.

Btk. 118. §; 2012. évi C. törvény 120. § Nagy F.: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. i. m. (1986), 255. oldal 240 Vö. Hamilton, L. L. – Sanders, J.: Punisment and the individual in the United States and Japan. Law and Society Review, 1988/2. szám, 301–328. oldal 238 239


Különös rész

A próbára bocsátás intézkedés végrehajtása vonatkozásában különbséget kell tenni a pártfogó felügyelet nélküli és a pártfogó felügyelettel együtt elrendelt241 próbára bocsátás között. A próbára bocsátás kezdete a próbára bocsátást elrendelő határozat jogerőre emelkedésének napja. A próbaidő meghosszabbítása242 esetén az újabb próbaidő kezdő napja az előző próbaidő leteltét követő nap, utolsó napja pedig a korábbi és az újabb próbaidők tartamának összegéből kivont egy nap. Abban az esetben, amikor a próbára bocsátott olyan szabadságvesztés-büntetést tölt, amelynek kiszabása során a próbára bocsátás megszüntetésére nem került sor, a próbaidő a szabadságvesztés tartamával meghosszabbodik. Ilyenkor a próbaidő utolsó napja a szabadságvesztés végrehajtásának befejezéséhez igazodik. A próbára bocsátás minden külön deklaratív aktus nélkül megszűnik, ha a próbaidő eltelt. A próbára bocsátást meg kell szüntetni és büntetést kell kiszabni, ha a próbára bocsátott a – külön tárgyalt – pártfogó felügyelet szabályait súlyosan megszegi, vagy a próbaidő alatt elkövetett bűncselekményért elítélik. Az új Btk. 66. § (1) bekezdés a) pontja értelmében szintén ilyen következménnyel jár, ha a próbára bocsátottat a próbára bocsátás előtt elkövetett bűncselekménye miatt elítélik. A Be. 568. § (3) bekezdése az ügyek egyesítését írja elő. Bármilyen bűncselekmény miatt, bármilyen büntetés kiszabása esetén kötelező a próbára bocsátás megszüntetése. A próbára bocsátás végrehajtása a pártfogó felügyelet elrendelésének hiányában nem igényel érdemi tevékenységet, mindössze a bűnügyi nyilvántartást kezelő szervet kell értesíteni a bírósági határozat tartalmáról, különös figyelemmel a próbaidő tartamának kiszámításához szükséges időpontok megjelölésére. A próbaidőmeghosszabbítás esetén sem maradhat el a bűnügyi nyilvántartó értesítése. A bíróság hivatalból vagy az ügyész indítványára tárgyaláson határoz a próbaidő meghosszabbításáról vagy a próbára bocsátás megszüntetéséről, ha a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet magatartási szabályait megszegte. Utóbbi esetben az ítélőbíróság jár el és nem a bv. bíró. Fiatalkorú esetén a bíróság kijelölt tanácsa jár el. Fontos, hogy a büntetőügyekben eljáró hatóságok a próbára bocsátás elrendelése szempontjából jelentős tényeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit a büntetőeljárás során felderítsék, és azokat a bíróság ügydöntő határozatában rögzítse és értékelje. Utóbbi esetben az ítélőbíróság jár el és nem a bv. bíró. Fiatalkorú esetén a bíróság kijelölt tanácsa jár el. Fontos, hogy a büntetőügyekben eljáró hatóságok a próbára bocsátás elrendelése szempontjából jelentős tényeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit a büntetőeljárás során felderítsék, és azokat a bíróság ügydöntő határozatában rögzítse és értékelje.

4.2. 2. A jóvátételi munka végrehajtása A bíróság a vétség, valamint a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt a büntetés kiszabását egy évre elhalasztja, és jóvátételi munka végrehajtását írja elő, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető. A jóvátételi munka mellett pártfogó felügyelet is elrendelhető. Jóvátételi munka nem írható elő azzal szemben, aki a. visszaeső, b. a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, c. a szándékos bűncselekményt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése előtt követte el, vagy d. a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt követte el. 243 Az elkövető – választása szerint – állami vagy önkormányzati fennhatóságú intézménynél, közhasznú civil szervezetnél, egyháznál vagy azok részére végezheti a jóvátételi munkát. Ennek tartamát munkaórákban kell meghatározni, legkisebb mérték 24, legnagyobb mérték 150 óra. Amennyiben az elkövető a határozat jogerőre emelkedésének napjától számított 1 éven belül megfelelően igazolja az első fokon eljárt bíróságnál, hogy a Btk. 72. § (6) bekezdés, 119. §; 2012. évi C. törvény 65–66. §, 116. § Btk. 73. § (1) bekezdés; 2012. évi C. törvény 65. § (4) bekezdés 243 2012. évi C. törvény 67. § (1)–(2) bekezdés 241 242


Különös rész

jóvátételi munkát elvégezte a büntethetősége megszűnik. A jóvátételi munka elvégzéséről az igazolást két példányban állítja ki az érintett állami vagy önkormányzati fennhatóságú intézmény vezetője, közhasznú civil szervezet vezető tisztségviselője vagy az egyház, illetve belső egyházi jogi személy képviselője vagy erre felhatalmazott tisztviselője, valamint az egyházi intézmény vezetője. Az igazolás közokirat, melynek egyik példányát az elítélt a bíróságnak adja át. A jóvátételi munkát az elítélt és a munkavégzés helyét biztosító szervezet vagy intézmény megegyezése szerinti feltételekkel kell elvégezni, az elítélt köteles a jóvátételi munkavégzés helyét biztosító szervezet, vagy intézmény munkabiztonságra vonatkozó rendelkezéseit megtartani. A jóvátételi munka nem minősül szervezett munkavégzésnek, idejére nem létesül munkaviszony. A pártfogó felügyelői szolgálat szükség esetén tanácsadással segíti az elítéltet a jóvátételi munka helyének kiválasztásában. Ennek érdekében önkéntes bejelentkezés alapján nyilvántartást vezet azokról az állami vagy önkormányzati intézményekről, közhasznú jogállású civil szervezetekről, egyházakról vagy egyházi intézményekről, amelyek jóvátételi munka végzésére elítéltet fogadnának. E nyilvántartás tartalmazza a fenti szervezet megnevezését, székhelyét, a képviselő vagy kapcsolattartó személy nevét és telefonos elérhetőségét, a jóvátételi munka jellegét, a munkavégzésre igényelt létszámot. Ha az elítélt pártfogó felügyelet alatt áll, részére a pártfogó felügyelő a jóvátételi munkavégzés helyének kiválasztásában segítséget nyújt, továbbá a pártfogó felügyelő a jóvátételi munka elvégzését ellenőrzi.244 Ha az elkövető a jóvátételi munka elvégzését nem igazolja, vagy a pártfogó felügyelet szabályait súlyosan megszegi, a bíróság büntetést szab ki. 245

4.3. 3. A pártfogó felügyelet végrehajtása A pártfogó felügyelet végrehajtása körében a felnőtt korúak pártfogó felügyeletét modellnek tekintve a fiatalkorúak és a katonák pártfogó felügyeletéről csak a sajátosságok kiemelése célszerű. „A pártfogó felügyelet célja, hogy az elkövető ellenőrzésével és irányításával elősegítse annak megakadályozását, hogy ismételten bűncselekményt kövessen el, és segítséget nyújtson a társadalomba való beilleszkedéshez, az ehhez szükséges szociális feltételek megteremtéséhez.” 246 Az ellenőrzés, az életmód irányítása érdekében a pártfogoltat magatartási szabályok terhelik. A pártfogó felügyelet nem azonosítható az utógondozással, de a pártfogoltat megilletik azok a jogok, amelyeket a Bv. tvr. az utógondozottnak biztosít. 247 A kérdéskör fontosságát felismerve a jogalkotó a pártfogókra vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi XIV. törvény meghozatalával teremtette meg a pártfogó felügyelet korszerűsítéséhez szükséges törvényi kereteket. A szervezeti reform egyik legfontosabb eleme, hogy a pártfogói tevékenység kikerült a bírósági szervezet keretéből és új, önálló szervezet jött létre a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium irányítása és felügyelete mellett. „Pártfogó felügyelet rendelhető el a. a vádemelés elhalasztásának tartamára, b. a feltételes szabadság tartamára, c. a próbára bocsátás próbaidejére, d. a jóvátételi munka előírása mellett, e. a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejére, ha annak eredményes elteltéhez az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése szükséges. Pártfogó felügyelet alatt áll a. akit életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátottak, 2012. évi CCXXIII. törvény 75. §-sával megállapított Bv. tvr. 82/A. § 2012. évi C. törvény 68. § (2) bekezdés 246 Bv. tvr. 92. § (1) bekezdés 247 Bv. tvr. 92.§ (2) bekezdés, 113–115. § 244 245


Különös rész

b. az a visszaeső, akit feltételes szabadságra bocsátottak, vagy akivel szemben a szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztették.”248 A pártfogó felügyelők szakirányú tevékenységet végeznek. Így a pártfogó felügyelő: • a pártfogoltról pártfogó felügyelői véleményt, környezettanulmányt készít, • szervezi és ellenőrzi a közérdekű munka végrehajtását, • az egyéni pártfogó felügyelői terv szerint végrehajtja a pártfogó felügyeletet, • pártfogói tevékenységet lát el a büntetés-végrehajtási intézetben, végzi az utógondozást, • büntetőügyben közvetítői eljárást folytat le, • valamint ellátja a jogszabályban meghatározott más feladatokat. A szakmai munka színvonalának biztosítása érdekében a pártfogó felügyelők részére szakképesítési követelményeket határoztak meg. Ennek értelmében pártfogó felügyelőnek egyetemi szintű jogász, okleveles közigazgatási szakértő, pszichológus, szociálpolitikus, szociológus vagy teológus, egyetemi vagy főiskolai szintű pedagógus vagy szociális munkás; főiskolai szintű gyógypedagógus, igazgatásszervező, vagy szociálpedagógus felsőfokú képesítéssel és szakirányú továbbképzési szakon szerzett – így különösen addiktológiai konzulens, gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó, mentálhigiénés szakképesítéssel rendelkező személy nevezhető ki. Igen lényeges szervezeti változás volt, hogy a fiatalkorúak pártfogó felügyeletét ellátó pártfogók kikerültek a gyámügyi igazgatás szervezetéből és a továbbiakban a megyei pártfogó hivataloknál végzik e tevékenységet. Be. 114/A. §-a szerint: „(1) A bíróság és az ügyész a büntetés vagy intézkedés alkalmazása, illetőleg a vádemelés elhalasztása vagy a közvetítői eljárásra utalás előtt pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendelheti el. A pártfogó felügyelői vélemény beszerzését törvény kötelezővé teheti. A pártfogó felügyelői véleményt a pártfogó felügyelő készíti el. (2) A pártfogó felügyelői vélemény a terhelt személyiségét és életviszonyait jellemző tényeket és körülményeket – így különösen családi körülményeit, egészségi állapotát, esetleges káros szenvedélyeit, lakhatási körülményeit, iskolai végzettségét, szaktudását, munkahelyét, ennek hiányában a foglalkoztatására vonatkozó adatokat, jövedelmi, vagyoni viszonyait – írja le, továbbá bemutatja a feltárt tények, körülmények és a bűncselekmény elkövetése között fennálló kapcsolatot. (3) A pártfogó felügyelő a véleményben tájékoztatást ad a terhelt adottságainak megfelelő munkalehetőségről, egészségügyi, illetőleg szociális intézményi ellátási lehetőségről, és javaslatot tehet a terhelttel szemben egyedi magatartási szabály vagy kötelezettség elrendelésére. (4) Ha a bíróság vagy az ügyész úgy rendelkezik, a pártfogó felügyelői véleményben ki kell térni arra, hogy a terhelt a kilátásba helyezett magatartási szabályok vagy kötelezettségek teljesítését vállalja-e és képes-e teljesíteni, valamint arra, hogy a sértett hozzájárul-e a részére adandó jóvátételhez. (5) A pártfogó köteles és jogosult mindazokat az adatokat megismerni, amelyek a pártfogó felügyelői vélemény elkészítéséhez szükségesek, e célból az ügy iratait megismerheti, a terhelttől, a sértettől, a tanúktól és az eljárásba bevont más személyektől felvilágosítást kérhet. Ha ez feladatának teljesítéséhez szükséges, az ügyésztől vagy a bíróságtól újabb adatokat, iratokat és felvilágosítást kérhet. (6) E törvénynek a szakértőre vonatkozó rendelkezései a pártfogó felügyelői véleményt készítő pártfogóra is irányadók azzal, hogy a 105. § (6) és (7) bekezdése, a 106–107. § és a 111–113. § a pártfogóra nem alkalmazhatók.” A Be.-hez fűzött indokolás szerint a pártfogó felügyelői vélemény, bár e néven új, de tartalmilag már ismert jogintézmény a magyar büntetőeljárási jogban.

2012. évi C. törvény 69. § (2) bekezdés

248


Különös rész

Mind a korábbi 1973. évi I. törvény, mind a Be. a fiatalkorúak elleni eljárás szabályainál önálló bizonyítási eszközként írja elő a környezettanulmány beszerzését, amelyet a Be. 453. § (2) bekezdése szerint a pártfogó felügyelő készít el. A törvény e rendelkezést nem érintve a Be. bizonyításról szóló VII. fejezetének rendszerébe helyezi el a pártfogó felügyelői vélemény intézményét, ám nem önálló bizonyítási eszközként, hanem a IV. Cím által szabályozott szakvélemény szabályait egészíti ki az új jogintézményre vonatkozó általános szabályokkal. A törvény ezzel kifejezésre kívánja juttatni a pártfogó felügyelői vélemény mint bizonyítási eszköz szerepét: nem új bizonyítási eszközként szabályozza, hanem a szakértői vélemény egy sajátos eseteként, amely a szankció alkalmazásában, illetve az elterelés lehetőségében a megalapozott döntést elősegítő eszköz. 249 A pártfogó felügyelői vélemény lényege, hogy a terhelt személyét, életkörülményeit, a bűncselekmény elkövetéséhez vezető okfolyamatot olyan szemszögből vizsgálja, amely egyébként az eljárás más adataiból nem, vagy nem feltétlenül ilyen részletességgel derülne ki. A pártfogó felügyelői vélemény feladata, hogy a terhelt azon életviszonyait, amelyek a bűncselekmény elkövetésében közrehatottak, ám a történeti tényállás megállapítása szempontjából nem minden esetben relevánsak, felderítse, és ezzel szolgálja, hogy az ügyészi, illetve a bírósági szakaszban a döntésre jogosult teljes képet alkothasson az elterelés vagy a szabadságvesztésen, illetőleg a pénzbüntetésen kívüli alternatív szankció alkalmazásának lehetőségéről, indokoltságáról, a terhelt hozzáállásáról az általa elkövetett bűncselekményhez és az ellene folytatott büntetőeljáráshoz. A pártfogó felügyelői vélemény a bevezetésével célzott hatást csak akkor érheti el, ha a tények, körülmények szikár ismertetése mellett tájékoztatás is nyerhető belőle arról, hogy a vádemelés elhalasztása esetén a magatartási szabályok, illetőleg kötelezettségek, továbbá a pártfogó felügyelet alá helyezés, vagy közérdekű munka büntetés a terhelt esetében adekvát szankció lehet-e. Ezért a törvény nem csupán a tények rögzítését, hanem azt is elvárja a pártfogó felügyelőtől, hogy tájékoztatást adjon – ha erre igény van – az ügyész, illetve a bíróság számára arról, miszerint a terhelt a kilátásba helyezett magatartási szabályok vagy kötelezettségek teljesítését vállalja-e és képes-e teljesíteni; a sértett hozzájárul-e a részére adandó jóvátételhez; valamint arról, hogy van-e a terhelt adottságainak megfelelő munkalehetőség, egészségügyi és szociális intézményi ellátási lehetőség, vagy a terhelttel szemben egyedi magatartási szabály elrendelése megfelelő és végrehajtható szankció-e. A törvény a pártfogó felügyelő büntetőeljárásban betöltött új szerepének egyértelmű meghatározása érdekében rendelkezik arról, hogy a pártfogó felügyelő a véleménye elkészítéséhez szükséges adatokat lényegében ugyanazon szabályok szerint ismerheti meg, mint a szakértő a szakvélemény elkészítéséhez szükséges adatokat. A törvény rendelkezik arról is, hogy a Be. szakértőre vonatkozó rendelkezései – a törvényben meghatározott kivételekkel – a pártfogó felügyelői vélemény elkészítését végző pártfogóra is irányadóak. Ez a rendelkezés nem csupán a szakértői vélemény és a pártfogó felügyelői vélemény között teremt egyfajta hasonlóságot, hanem a szakértő és a pártfogó felügyelő jogállása között is a büntetőeljárás egészében. A törvény – kísérleti jelleggel – a büntetőeljárás során csupán a vádemelés elhalasztásának egyik esetében teszi kötelezővé a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Ennek alapvető oka, hogy a Be. hatálybalépésének időpontjáig, 2003. július 1. napjáig a pártfogó felügyelői szolgálat csak a reform első állomásán volt túl, és a teljes büntetőeljárási, illetve a büntetés-végrehajtási szakaszban ellátandó feladatait csak a szervezet teljes kiépítése és a megfelelő képzési programok lebonyolítása után képes ellátni. Ezért a törvény 2003. július 1. napjától csak abban az esetben tette kötelezővé a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését, ha az ügyész a nyomozás iratainak tanulmányozása után arra a meggyőződésre jut, hogy a terhelttel szemben nem szükséges vádat emelni, azonban a vádemelés elhalasztásának eredményes biztosítása érdekében külön magatartási szabályok vagy kötelezettségek megállapítására van szükség. Hangsúlyozni szükséges, hogy a végrehajtás során a Bv. tvr. más esetben is kötelezően írja elő a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Kiemelendő, hogy a pártfogó felügyelői vélemény nem egyszerű környezettanulmány. A vélemény egyúttal a pártfogó tapasztalatait összegzi és – a terhelt személyi körülményein túlmenően – elsősorban a büntetőeljárás Be.114/A. §

249


Különös rész

célja megvalósulásának lehetőségét igyekszik feltérképezni. A pártfogó felügyelői vélemény már a nyomozás kezdeti szakaszában is segítheti a nyomozó hatóságot a bűncselekmény alanyi és tárgyi oldalainak felderítésében. A bíróság a büntetéskiszabás körében értékelheti a véleményben feltárt tényeket, körülményeket, ami jól szolgálhatja a büntetés céljával kevéssé összeegyeztethető büntetés vagy intézkedés alkalmazását. Így például a közérdekű munka büntetés alkalmazása esetén a pártfogó felügyelői vélemény irányadó lehet az elvégezendő munka megállapítása során, vagy akár annak mérlegelésekor, hogy a vádlott alkalmas-e egyáltalán munkavégzésre. Kiemelést érdemel, hogy a pártfogó felügyelői vélemény megállapításai a bűnösség megállapítása körében nem kötik az eljáró hatóságokat. Nyilvánvalóan akkor is megállapítható a bűnösség, ha a pártfogó felügyelő nem talál oksági összefüggést az általa feltárt tények, körülmények és a bűncselekmény elkövetése között. A pártfogó felügyelői vélemény elkészítésére azonban nemcsak a büntetőeljárás során van lehetőség, illetve szükség, hanem fontos szerepe lehet a büntetés hatékony végrehajtásának biztosításában is. A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) módosítása során a jogalkotás megteremtette a pártfogó felügyeletet, illetve a pártfogó felügyelői vélemény célszerű és hatékony alkalmazásának és a pártfogó felügyelői szolgálat működésének jogszabályi kereteit is. A Bv. tvr. 5/A. §-a a pártfogó által foganatosított megkeresések körére vonatkozó szabályokat tartalmazza. A Bv. tvr. 5/A. §-a szerint: „(1) A pártfogó felügyelő általi megkeresésre a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 71. § (1)–(5) és (7) bekezdésében foglaltak értelemszerűen irányadók. Ha az feladatának ellátásához szükséges, a pártfogó felügyelő a nyomozóhatóságtól, az ügyésztől vagy a bíróságtól is kérhet adatokat, iratokat és felvilágosítást. (2) A pártfogó felügyelő által kért adatok köre a pártfogolt a. személyazonosító adataira, társadalombiztosítási azonosító jelére, b. lakcímére, tartózkodási helyére, c. családi állapotára és körülményeire, d. lakáskörülményeire, e. iskolai végzettségére, f. foglalkozására, munkahelyére, szakmai képesítésére, g. egészségi állapotára, esetleges káros szenvedélyeire, h. vagyoni és jövedelmi helyzetére terjedhet ki.” A pártfogó felügyelői vélemény az elítélt feltételes szabadságra bocsátása, más közérdekű munkahely vagy másik munkahely kijelölése, a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatása, a magatartási szabályok megváltoztatása, vagy felfüggesztett szabadságvesztés mellett alkalmazott pártfogó felügyelet szabályinak megsértése körében is elősegítheti a megalapozott bírói döntés meghozatalát. A Bv. tvr. 94. §-a szerint: „(1) A pártfogó felügyeletet a pártfogó felügyelői szolgálat hajtja végre. (2) A pártfogó felügyelet végrehajtásában a rendőrség közreműködik és közbiztonsági szempontból ellenőrzi a pártfogolt magatartását. A rendőrség közreműködése során • a pártfogó felügyelet végrehajtása körében teljesíti a pártfogó felügyelői szolgálat megkereséseit, • ellenőrzi egyes magatartási szabályok [Btk. 82. § (5) bek. a)–d) pont] megtartását, • javasolhatja az előírt magatartási szabályok módosítását (100. §), 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

• tájékoztatja a pártfogó felügyelői szolgálatot a pártfogolt ellenőrzése során szerzett tapasztalatairól, • segíti a pártfogó felügyelő munkáját. (3) A pártfogó felügyelet végrehajtásában a helyi önkormányzatok, a munkáltatók, a karitatív és öntevékeny szervezetek közreműködnek. (4) A pártfogó felügyelet végrehajtásában közreműködő szervek munkáját az állampolgárok segítik és támogatják.” A Bv. tvr. 95. §-ának (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik: A pártfogó felügyelő: a. a fiatalkorú terheltekről környezettanulmányt készít, b. ellátja a pártfogó felügyelet végrehajtásával járó teendőket, c. a pártfogó felügyelet végrehajtásáról pártfogoltanként pártfogó felügyeleti tervet készít, d. összehangolja a pártfogó felügyelet végrehajtásában közreműködő szervek és szervezetek tevékenységét, e. a magatartási szabályok meghatározása és a bíróság döntésének megalapozása érdekében pártfogó felügyelői véleményt készít.” A Bv. tvr. 100. §-a szerint: „A bíróság a határozatában előírt magatartási szabályokat a pártfogolt magatartásától és életvezetésétől függően módosíthatja. A magatartási szabályok módosítását a pártfogó felügyelő is javasolhatja, illetőleg a pártfogolt is kérheti. Ilyen ügyben a bíróság pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendelheti el.” A 101. § (1) bekezdése úgy rendelkezik: „Ha a pártfogó felügyeletet a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével kapcsolatban rendelték el, és a pártfogolt a magatartási szabályokat súlyosan megszegi, a pártfogó felügyelő, illetve a rendőrség az ügyészhez fordul.” A Bv. tvr. 101. § (2) bekezdésének rendelkezése: „Ha a magatartási szabályok megszegése miatt a szabadságvesztés végrehajtása elrendelésének lehet helye, az ügyész az ügyben első fokon eljárt bíróságnak indítványt tesz. A bíróság tárgyaláson határoz. Ilyen ügyben indítvány megtételéig az ügyész, azt követően a bíróság pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendelheti el.” A pártfogó felügyelet tartama azonos a feltételes szabadság tartamával, a próbára bocsátás próbaidejével, a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejével, a vádemelés elhalasztásának tartamával, de legfeljebb 5 év, életfogytig tartó szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság esetén legfeljebb 15 év. A pártfogó felügyelet kezdő napja az ezt elrendelő határozat jogerőre emelkedésének napja, illetőleg a szabadságvesztésből vagy a javítóintézetből szabadulás napja.250 A jóvátételi munka előírása mellett elrendelt pártfogó felügyelet addig tart, amíg a jóvátételi munka végzésére kötelezett a jóvátételi munka elrendelését nem igazolja, de legfeljebb egy évig. A pártfogó felügyelet megszűnik, ha a. a tartama letelt, b. a próbára bocsátást, a felfüggesztett szabadságvesztést, illetve a feltételes szabadságot a bíróság megszünteti, c. a pártfogó felügyelet tartama alatt szabadságvesztés végrehajtását veszik foganatba, a Btk. 89. § (5) bekezdésében szabályozott eset kivételével. A pártfogó felügyelet fele részének, de legalább egy év eltelte után a pártfogó felügyelő javasolhatja a pártfogó felügyelet megszüntetését, ha annak szükségessége már nem áll fenn.251 Be. 588. § (1) bekezdés 2012. évi C. törvény 70. § (3) bekezdés

250 251


Különös rész

A Bv. tvr. 102/A.§ (6) bekezdése szerint „A pártfogó felügyelet megszűnik, ha az ügyész vádat emel, vagy a nyomozást megszünteti.” E rendelkezés a vádemelés elhalasztása esetén megállapított pártfogó felügyeletre vonatkozik. A pártfogó felügyelet megszűnéséről a pártfogó felügyelő értesíti a pártfogoltat, a rendőrséget, valamint azt a személyt vagy szervet, akit korábban a pártfogó felügyelet elrendeléséről vagy foganatosításáról értesített. A Bv. tvr. 102/A. §-a a következő rendelkezéseket tartalmazza: „(1) Vádemelés elhalasztása esetén az ügyész által megállapított pártfogó felügyelet végrehajtására a 92–102. § rendelkezéseit a (2)–(6) bekezdésbe foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. (2) A pártfogó felügyelet végrehajtása iránt az ügyész a pártfogó felügyelői szolgálatot keresi meg. (3) A pártfogolt köteles: a. a vádemelés elhalasztásáról szóló határozat kézbesítése után a jogszabályban meghatározott időben az állandó lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon és a pártfogó felügyelőnél jelentkezni, b. az ügyész határozatában előírt egyéb kötelezettséget megtartani. (4) A külön magatartási szabályok előírására és a magatartási szabályok módosítására az ügyész jogosult. (5) Ha a pártfogolt a magatartási szabályokat súlyosan megszegi, a pártfogó felügyelő, illetve a rendőrség az ügyészhez fordul. (6) A pártfogó felügyelet megszűnik, ha az ügyész vádat emel, vagy a nyomozást megszünteti.” A pártfogó felügyelet előkészítése keretében szükséges már a nyomozati, illetve a büntetés-végrehajtási anyagban dokumentálni azokat az adatokat, körülményeket, amelyek a pártfogó felügyelet elrendelését megalapozhatják. Próbára bocsátás vagy felfüggesztett szabadságvesztés mellett elrendelt pártfogó felügyeletről a bíróság két példányban értesítést állít ki, amely tartalmazza a bíróság által megállapított magatartási szabályokat. Ennek egyik példányát a pártfogolt állandó lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságnak, az értesítés másik példányát pedig a pártfogolt állandó lakóhelye szerint illetékes megyei pártfogó felügyelői szolgálatnak küldi meg. Az értesítéssel együtt vagy pótlólag megküldik a pártfogó felügyelői szolgálatnak a pártfogó felügyeletet elrendelő határozat kiadmányát, valamint a pártfogó felügyelet végrehajtásához szükséges egyéb iratokat [9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 115–117. §]. Feltételes szabadságra bocsátás esetén a pártfogó felügyelet tárgyában a bv. intézet székhelye szerint illetékes törvényszék büntetés-végrehajtási bírója a Bv. tvr. 6. §-a, illetve 13. §-a szerinti eljárásban végzéssel határoz. A pártfogó felügyelet alá helyezés ügyében tartott meghallgatásról a jegyzőkönyvet három példányban kell elkészíteni. A bv. bíró határozatát jegyzőkönyvbe foglalja. Egy példányt a javaslathoz csatolt mellékletekkel együtt a bv. intézetnek, illetőleg a javítóintézetnek, egy példányt pedig az elítélt lakóhelye szerint illetékes pártfogó felügyelői szolgálatnak küld meg. Vádemelés elhalasztása esetén az ügyész a határozat megküldésével értesíti a pártfogói szolgálatot a pártfogó felügyelet tényéről. A pártfogó felügyelet végrehajtása rendjének elemei: megfelelő nyilvántartás, a pártfogó felügyeletben közreműködő szervekre háruló feladatok teljesítése, azok koordinálása, a pártfogoltat kötelező magatartási szabályok, a megfelelő szankciók alkalmazása. a. A pártfogó felügyelet eredményes ellátásának fontos biztosítéka a naprakész és áttekinthető nyilvántartás. Eszerint: • tájékoztatja a pártfogó felügyelői szolgálatot a pártfogolt ellenőrzése során szerzett tapasztalatairól, • segíti a pártfogó felügyelő munkáját. „A pártfogó felügyelet során nyilvántartókönyvet és nyilvántartólapokat kell vezetni, és a pártfogó felügyelői könyvnek is naprakésznek kell lennie. A pártfogó felügyelő egyes cselekményekről jelentést, illetve feljegyzést köteles készíteni.” 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

b. A pártfogó felügyeletben közreműködő szervekre háruló feladatok ellátása során a pártfogó felügyelet végrehajtásában tevőleges szerepe van a pártfogó felügyelőnek, a TGH-nak, a rendőrségnek, továbbá az állami szerveknek, társadalmi szervezeteknek és az állampolgároknak is. A pártfogó felügyelő megkeresheti a rendőrséget a pártfogó felügyelet végrehajtása érdekében szükséges intézkedések megtételére. A rendőrség által ellenőrzött magatartási szabályok megtartásáról és a pártfogolt magatartásáról véleményt kérhet. Fontos a pártfogó felügyelő irányító és koordináló szerepe is. Jogosult ellenőrizni, hogy a pártfogolt eleget tesz-e kötelezettségeinek, milyen magatartást tanúsít a lakóhelyén és munkahelyén, életkörülményeiről a pártfogoltat beszámoltathatja. Azt, hogy a rendőrség a pártfogó felügyelet végrehajtásában miben működik közre, a Bv. tvr. 94. § (2) bekezdése tartalmazza. A rendőrségnek egyrészt igazgatási, másrészt büntetés-végrehajtási funkciói vannak. Eszerint: „A pártfogó felügyelet végrehajtásában a rendőrség közreműködik, és közbiztonsági szempontból ellenőrzi a pártfogolt magatartását. A rendőrség közreműködése során • a pártfogó felügyelet végrehajtása körében teljesíti a pártfogó felügyelői szolgálat megkereséseit, • ellenőrzi egyes magatartási szabályok [Btk. 82. § (5) bek. a)–d) pont] megtartását, • javasolhatja a pártfogó felügyelet tartamának [Btk. 82. § (4) bek.] és az előírt magatartási szabályoknak a módosítását (100. §), • tájékoztatja a pártfogó felügyelői szolgálatot a pártfogolt ellenőrzése során szerzett tapasztalatairól, • segíti a pártfogó felügyelő munkáját.” A pártfogó felügyelet végrehajtása rendjének egyik legfontosabb eleme a pártfogoltat kötelező magatartási szabályok betartása és betartatása. A magatartási szabályok három csoportját különböztetjük meg: a minden pártfogoltra kötelező általános érvényű;252 a jogszabályban külön megjelölt és a bíróság által elrendelhető;253 és a jogszabály felhatalmazása alapján a bíróság által elrendelhető egyéb254 magatartási szabályokat. Minden pártfogoltra kötelező általános magatartási szabályok a 2012. évi C. törvény 71. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint: a. a jogszabályban és a határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani, b. a pártfogó felügyelővel rendszeresen kapcsolatot tartani, c. a pártfogó felügyelő részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni. A Bv. tvr. 96. §-a szerint „A pártfogolt köteles: a. a pártfogó felügyeletet elrendelő határozat jogerőre emelkedése, illetve a szabadságvesztésből szabadulása után a jogszabályban meghatározott időben az állandó lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon és a pártfogó felügyelőnél jelentkezni; b. ha munkaképes – a jogszabályban meghatározott kivétellel, a lehetőségekhez képest – munkaviszonyban állni vagy egyéb kereső foglalkozást folytatni; c. munkahelyének és lakóhelyének megváltoztatására irányuló szándékát a pártfogó felügyelőnek előzetesen bejelenteni; d. a pártfogó felügyelőnek a magatartási szabályok megtartására és ellenőrzésére vonatkozó rendelkezéseit teljesíteni; e. a jogszabályban vagy a bíróság határozatában előírt egyéb kötelezettségeket megtartani; f. a pártfogó felügyelet tartama alatt a pártfogó felügyeletet elrendelő határozatot magánál tartani, és ha a rendőrség igazoltatja, a határozatot a személyazonosító igazolvánnyal együtt bemutatni.”

Btk. 82. § (5) bekezdés; 2012. évi C. törvény 71. § (1)–(2) bekezdés Btk. 82. § (6) bekezdés; 2012. évi C. törvény 71. § (3) bekezdés 254 Bv. tvr. 100. § 252 253


Különös rész

Vádemelés elhalasztása esetén a pártfogolt köteles – a Bv. tvr. 102/A. § (3) bekezdése szerint – a vádemelés elhalasztásáról szóló határozat kézbesítése után a jogszabályban meghatározott időben az állandó lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon és a pártfogó felügyelőnél jelentkezni, az ügyész határozatában előírt egyéb kötelezettséget megtartani. A külön magatartási szabályok közül a Btk. 82. § (5) bekezdés a)–i) pontja, és – minimális változtatással – a 2012. évi C. törvény 71. § (2) bekezdése a következőket sorolja fel, mint amelyeket a bíróság és az ügyész elrendelhet a pártfogolt számára: a. a bűncselekmény elkövetésében részt vett, meghatározott személlyel ne tartson kapcsolatot; b. a bűncselekmény sértettjétől, illetőleg annak lakásától, munkahelyétől vagy attól a nevelési-oktatási intézménytől, ahová a sértett jár, tartsa távol magát; c. meghatározott jellegű nyilvános helyeket ne látogasson; d. nyilvános helyen ne fogyasszon szeszes italt; e. meghatározott helyen és időközönként, meghatározott szervnél vagy személynél jelentkezzék; f. vegye fel a kapcsolatot az állami foglalkoztatási szervvel, vagy a helyi önkormányzatnál közfoglalkoztatásra jelentkezzen be; g. meghatározott tanulmányokat folytasson; h. – beleegyezése esetén – meghatározott gyógykezelésnek vagy gyógyító eljárásnak vesse alá magát; i. vegyen részt a pártfogó felügyelő által szervezett csoportos foglalkozáson vagy a Pártfogó Felügyelői Szolgálat közösségi foglalkoztatójának programja szerinti más foglalkozáson. Az új Btk.-ban a változás annyi, hogy az f) pontban az önkormányzat elé „helyi”, a közmunkára szó helyébe a „közfoglalkoztatásra” szó került; a h) pontba pedig a „hozzájárulása” szó helyébe a „beleegyezése”szó. A bíróság, illetve az ügyész a felsorolt magatartási szabályokon kívül más magatartási szabályokat is előírhat, különös tekintettel a bűncselekmény jellegére, az okozott kárra és az elkövető társadalmi beilleszkedésére, esélyeinek növelésére [2012. évi C. törvény 71. § (3) bek.]. Vádemelés elhalasztása esetén a külön magatartási szabályok előírására és a magatartási szabályok módosítására az ügyész jogosult. A pártfogó felügyelet hatékonyságának lényeges biztosítéka a szükséges esetben a megfelelő szankciók alkalmazása. A pártfogolttal szemben a következő szankciók alkalmazhatók: a magatartási szabályok szigorítása, a pártfogó felügyelet tartamának meghosszabbítása, a próbára bocsátás megszüntetése, a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelése, a feltételes szabadság megszüntetése, az elhalasztott vádemelés esetén annak benyújtása, az ideiglenes elbocsátás megszüntetése, a szabálysértés címén történő felelősségre vonás, a szankciók együttes alkalmazása több pártfogó felügyelet esetén. „A felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott, a feltételes szabadságra bocsátott, a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott és az a fiatalkorú, akivel szemben a vádemelést elhalasztották, pártfogó felügyelet alatt áll.” Fiatalkorúval szemben a jóvátételi munkavégzés előírása mellett pártfogó felügyeletet is el kell rendelni.255 A pártfogó felügyelő tanácsot ad a pártfogolt iskolai, munkahelyi, egészségi, szociális és egyéb problémái megoldásához, az ehhez szükséges támogatások igénybevételéhez, valamint szükség esetén személyesen jár el a pártfogolt érdekében. A pártfogó felügyelő feladatai ellátása során együttműködik a pártfogolt lakó-, illetve tartózkodási helye szerint illetékes gyermekjóléti szolgálattal.256 A pártfogó felügyelő feladata a fiatalkorú büntetőügyében eljáró ügyészség, illetve bíróság felkérésére elkészítendő környezettanulmányhoz szükséges információ beszerzése is. A vádemelés elhalasztása, próbára bocsátás és felfüggesztett szabadságvesztés esetén a pártfogó felügyelő az ügyész, illetve a bíróság határozatának kézhezvétele után haladéktalanul értesíti a pártfogoltat és a fiatalkorú pártfogolt törvényes képviselőjét a pártfogó felügyeletet elrendelő határozatról, a Btk. 119. § (6) bekezdés; 2012. évi C. törvény 119. § (2) bekezdés 17/2003. (VI. 24.) IM számú rendelet 34. §

255 256


Különös rész

pártfogó felügyelet kezdő időpontjáról, a pártfogó személyéről és felhívja az értesítetteket, hogy a megjelölt időpontban és helyen keressék fel. Ezt az időpontot legkésőbb a határozat kézbesítésétől számított 15. napra kell kitűzni. A pártfogó felügyelő ellenőrzési kötelezettségének teljesítése során a pártfogolt tanulmányi és egyéb kötelezettségeinek teljesítését, a lakóhelyén, munkahelyén tanúsított magatartását is ellenőrzi és beszámoltatja életkörülményeiről. Ha a pártfogó felügyelet ellátása a pártfogolt vagy környezete miatt akadályba ütközik, a pártfogó felügyelő igénybe veheti a rendőrség segítségét is. A pártfogó felügyelő javaslatot tesz az illetékes megyei (fővárosi) főügyészségnek, ha a pártfogolt a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi, így ha a próbára bocsátott a magatartási szabályokat megszegi, a próbára bocsátás időtartama meghosszabbítására, illetve ha súlyosan megszegi, javítóintézeti nevelés folytatása elrendelésének vagy büntetés kiszabásának; ha a feltételes szabadságra bocsátott a magatartási szabályokat megszegi, a feltételes szabadság megszüntetésének; ha a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott a magatartási szabályokat megszegi, az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének indítványozására. A magatartási szabályok közül a Bv. tvr. 96. § b) pontja szerinti munkakötelezettség nem vonatkozik arra a pártfogoltra, aki nevelési-oktatási intézmény nappali tagozatának tanulója, vagy foglalkozást elősegítő képzésben vesz részt, és az eltartása családon belül vagy otthont nyújtó ellátás keretében biztosított. 257 Ilyen esetben tehát a munkavégzési kötelezettség akkor sem kérhető számon a pártfogolttól, ha azt a bíróság egyébként előírta. A pártfogó felügyelet alá helyezett fiatalkorúak és fiatal felnőttek körében a bűnismétlés kockázatát leggyakrabban a képzettségi hiányosságok, a személyiségproblémák, tanulmányi és szocializációs elmaradás jelentik. Az alternatív szankcióként javasolt programok támogatják a fiatalok személyiségének pozitív irányba történő fejlődését, a társadalmi és magánéletben való boldogulását, hozzájárulva ezzel a bűnelkövetés elkerüléséhez. „A katona pártfogó felügyeletét – ha az állományilletékes parancsnok másképp nem rendelkezik – a szolgálati elöljáró által kijelölt hivatásos katona pártfogó a bíróság, illetőleg az ügyészség határozata alapján hajtja végre. A pártfogó rendszeres kapcsolattartás útján figyelemmel kíséri a pártfogolt életvitelét, munkáját és magatartását; szolgálati és lakóhelyén ellenőrzi, hogy a pártfogolt betartja-e a magatartási szabályokat, szükség esetén utasítja azok betartására; állományilletékes parancsnoka útján kezdeményezi a magatartási szabályok módosítását, illetőleg a magatartási szabályok megszegése esetén a területileg illetékes ügyészség tájékoztatását. A pártfogó jogosult közvetlenül vagy az illetékes szervek útján segítséget nyújtani a pártfogoltnak a beilleszkedése során felmerült nehézségek megoldásához.”258 Ha a pártfogó felügyelet alá helyezett katona szolgálati viszonya a pártfogó felügyelet tartama alatt szűnik meg, köteles jelentkezni a lakóhelye szerint illetékes pártfogó felügyelőnél. „A szolgálati viszony megszűnéséről az állományilletékes parancsnok haladéktalanul értesíti a pártfogolt lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes pártfogó felügyelői szolgálatot és rendőrkapitányságot; egyidejűleg közli a megállapított magatartási szabályokat. A továbbiakban a pártfogó felügyelet végrehajtására az általános szabályok irányadók.” 259

4.4. 4. Az elkobzás foganatosítása Az elkobzás végrehajtásának célja, hogy megakadályozza a társadalomra veszélyes dolog további birtokban tartását. Adott esetben az egyéni megelőzést biztosító vagyoni hátrány is lehet, ennek megnyilvánulási formája az elkobzás alá eső érték megfizetésére, illetve vagyoni előny megfizetésére való kötelezés. Ezen intézkedéseket a Be. egyébként vagyoni jellegű hátránynak tekinti. Olyan esetben is alkalmazható az elkobzás, amikor az elkövetett cselekmény nem minősül bűncselekménynek. Így akkor is, amikor az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot, vagy törvényben meghatározott büntethetőséget megszüntető ok miatt nem büntethető, vagy ha az elkövetőt megrovásban részesítették. Minden más esetben az elkobzás alkalmazásának feltétele a bűncselekmény megvalósulása. A társadalom védelmét szolgáló szerepét juttatja kifejezésre, hogy elkobzás még akkor is lehetséges, ha büntetőeljárás senki ellen nem indult, illetőleg azt megszüntették, vagy az eljárást felfüggesztették.

17/2003. (VI. 24.) IM számú rendelet 36. § Bv. tvr. 104. § (2)–(3) bekezdés 259 Bv. tvr. 104/A. § (3)–(4) bekezdés 257 258


Különös rész

Az elkobzás egyik sajátossága az is, hogy végrehajtásának előfeltételeit már a büntetőeljárás során biztosítani lehet, illetve kell. Ennek eszközei: a lefoglalás,260 a házkutatás,261 a motozás (Be. 150. §), a zár alá vétel262 és a biztosítási intézkedés.263 E körben viszonylag új jogintézmény a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megőrzésére kötelezés (Be. 158/A. §). A lefoglalás, a házkutatás és a motozás közös vonása, hogy mindháromnál tárgyi bizonyítási eszközről van szó, mégpedig a házkutatásnál és a motozásnál a tárgyi bizonyítási eszköz feltárásáról, a lefoglalásnál pedig a tárgyi bizonyítási eszköz biztosításáról. Szükséges kiemelni, hogy a Be. 154. §-a szerinti lefoglalás nem azonos a polgári végrehajtás (Vht.) szerinti lefoglalással. Az elkobzás foganatosítása során az elítélt tűrni köteles a jogszerűen elkobzott dolog elvételét és a tulajdonjog megváltozását. Az elkobzás szempontjából kiemelkedően fontos feladat a bűnjelek kezelése és megőrzése. A bűnjelek lefoglalásáról jegyzőkönyvet kell felvenni és a lefoglalt bűnjelekről bűnjeljegyzéket kell készíteni. A bűnjeleket külön utasításban megjelölt szervek kezelik. A nyomozás befejezésével a bűnjeleket a bírósági bűnjelkezelőhöz szállítják, kivéve többek között az előzetes értékesítést, vagy ha a bűnjel jellegénél fogva a bírósági bűnjelkezelőnél nem tárolható (pl. vámáru). A törvényszék székhelyén a törvényszéki gazdasági hivatal (TGH) ezzel megbízott dolgozója látja el a bűnjelkezelői feladatokat. Ez jelenti a bűnjelek megőrzését, szükséges esetben az előzetes értékesítését, a pénzbeli juttatást, az egyes speciális bűnjelekkel kapcsolatos eljárást. A megőrzés módjai: raktári kezelés, bírósági letétbe helyezés, a bírói letéti számlára befizetés. Ha a büntetőeljárás során lefoglalt dolog gyors romlásnak van kitéve; huzamosabb tárolásra alkalmatlan; kezelése, tartása, tárolása, illetve őrzése az értékével arányban nem álló költséggel járna; értéke az előre látható, hosszú ideig tartó tárolás miatt jelentősen csökkenne, a büntetőügyben eljáró hatóság a dolog előzetes értékesítése iránt intézkedik. Speciális előírások vonatkoznak a lefoglalt lőfegyverre és robbanóanyagra, sugárzó anyagra, kábítószerre, méregre, devizaértékre és értéktárgyakra, jövedéki tárgyakra és vámárukra, zálogjegyekre. A Bv. tvr. a törvényszéki gazdasági hivatalt jelöli meg végrehajtó szervként. 264 Rajta kívül az elkobzás végrehajtásában közreműködő szervek: bűnjelkezelők, rendőrségi szervek, NAV, bírósági végrehajtók, gazdálkodó szervezetek és más szervek. Az elkobzás végrehajtása a különböző szervek kapcsolódó tevékenységéből áll. A bíróság egységes értesítést állít ki a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok elkobzásáról265 és ennek egy külön példányával értesíti a bűnjelkezelőt. „Az elkobzott dolog tulajdonjoga törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll.”266 Az állam a tulajdonjogot az elkobzást kimondó bírósági határozat jogerőre emelkedésével szerzi meg. Az elkobzott dolgot rendszerint értékesíteni kell. Az elkobzott dolgot meg lehet semmisíteni, ha értékesítésre alkalmatlan, vagy az értékesítés iránt tett intézkedések nem vezettek eredményre; illetőleg az eredeti állapotban való értékesítése a közrendet, a közegészséget vagy a közerkölcsöt sértené, illetve veszélyeztetné. Az elkobzott dolgot meg kell semmisíteni, ha az értékesítés valamely szellemitulajdon-jogot sértene.267 A megsemmisítés az erre a célra kijelölt bizottság jelenlétében történik, a bizottságnak a bűnjelkezelőn kívül a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság megbízottja is tagja. 268 A Bv. tvr. 88. § (3) bekezdése szerint „Ha az elkobzott dolog külön jogszabályban meghatározott közérdekű felhasználásának lehet helye, az elkobzás végrehajtását a közérdekű felhasználásról döntésre jogosult szervezet által adott tájékoztatás beérkezéséig nem lehet megkezdeni.” Speciális szabályokat tartalmaz az egyes elkobzott dolgok közérdekű felhasználásáról szóló 2000. évi XIII. törvény, amely megteremtette az elkobzott dolgok karitatív célokra történő felhasználásának lehetőségét. Az elkobzott dolgot kezelő hatóság alkalmanként értesíti a Karitatív Tanácsot, ha elkobzott dolgok közérdekű felhasználásának lehet helye. „Élő állat elkobzásának végrehajtása során

Be. 151. § Be. 149. § 262 Be. 159. § 263 Be. 160. § 264 Bv. tvr. 87. § (1) bekezdés 265 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 73. § (3) bekezdés 266 2012. évi C. törvény 72. § (6) bekezdés; Btk. 77. § (7) bekezdés 267 Bv. tvr. 89. § (3) bekezdés 268 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM együttes rendelet 51. § (2) bekezdés 260 261


Különös rész

a. veszélyes eb [Btk. 266.§ (3) bek.], valamint egyéb veszélyes állat esetén a külön jogszabályokban meghatározott módon kell eljárni, b. természetvédelmi oltalom alatt álló, vagy nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó állapotot a természetvédelmi hatóságnak, más állatot az élelmiszerlánc-felügyeleti szervnek kell átadni.”269 Az elkobzás még kivételesen sem mellőzhető a. ha azt nemzetközi jogi kötelezettség kizárja, b. ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, c. kábítószer-kereskedelem, kábítószer birtoklása, készítésének elősegítése, előállításához szükséges anyaggal visszaélés, új pszichoaktív anyaggal visszaélés, teljesítményfokozó szerrel visszaélés, gyógyszerhamisítás, méreggel visszaélés, ártalmas közfogyasztási cikkel visszaélés, természetkárosítás, állatkínzás, orvvadászat, tiltott állatviadal szervezése, ózonréteget lebontó anyaggal visszaélés, radioaktív anyaggal visszaélés, nukleáris létesítmény üzemeltetésével visszaélés, robbanóanyaggal vagy robbanószerrel visszaélés, lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés, nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés, haditechnikai termékkel vagy szolgáltatással visszaélés, kettős felhasználású termékkel visszaélés vagy veszélyes eb tartásával kapcsolatos kötelezettség megszegése esetén.270 „Nincs helye elkobzásnak a cselekmény büntethetőségének elévülésére megállapított idő, de legalább öt év elteltével.”271 Az elkobzott sajtóterméket a hatóság közvetlenül az Országos Széchenyi Könyvtárnak küldi meg.272 Mindig olyan intézethez kerülnek az elkobzott dolgok, ahol a legnagyobb szakértelemmel, biztonságosan tudják kezelni azokat. A lefoglalt bűnjeleket négy vagy a szükséges példányban készített jegyzőkönyvben, illetőleg határozatban mennyiségük, értékük, minőségi állapotuk, esetleges hiányosságuk és különös ismertetőjelük feltüntetésével kell felsorolni. A bűnjel anyagi értékének megállapítása nem mellőzhető akkor, amikor a – a többségében vagyon elleni – bűncselekmény minősítése a nyomozás során lefoglalt dolog értékéhez igazodik. Előfordulhat, hogy a bűnjel nem hagyható az érdekelt őrizetében, s a nyomozó hatósághoz vagy a bűnjelkezelőhöz való beszállítására annak terjedelme, súlya, jellege vagy a rendes kezelési (tartási, tárolási, őrzési) módja miatt nincs lehetőség, azt a lefoglalás helyén működő, a szakszerű kezelés, tárolás (tartás), őrzés feltételeivel rendelkező gazdálkodó szervezet, illetőleg vállalkozó kezelésére lehet bízni megfelelő díjazás ellenében.273 Az érdekelt a bűnjel kezeléséről (tartásáról, tárolásáról, őrzéséről) saját költségén úgy köteles gondoskodni, hogy a bűnjel állaga (minőségi állapota, használhatósága, értéke stb.) romlást ne szenvedjen. Az értékpapír lefoglalásról a kibocsátó vagy kiállító szervet haladéktalanul értesíteni kell.274 „Az elkobzás végrehajtását a polgári perben eljáró bíróság határozatának jogerőre emelkedéséig el kell halasztani, ha az egyéb érdekelt az ítélet jogerőre emelkedését követően hatvan napon belül tulajdonjogi igényét egyéb törvényes úton érvényesítette.”275 A bűnjeleket – a bírósági letétbe helyezett bűnjelek kivételével – bűnjelnyilvántartó könyvbe kell bevezetni és nyilvántartani. A bűnjelek pontos, naprakész nyilvántartása a bűnjelkezelés szakszerűségét és kezelési megkönnyítését segíti elő. A bűnjel-nyilvántartó könyvbe történő bejegyzésnek mindig megfelelő okiraton kell alapulnia és az okiratokat meg kell őrizni.276 A bűnjelkezelő a bűnjeleket az erre alkalmas, tűzbiztos, vízmentes, biztonsági zárral ellátott helyiségben (bűnjelkamrában) lehetőleg a bűnjelnyilvántartó könyv tételszámainak sorrendjében őrzi. 277 Nem lehet Bv. tvr. 89. § (4) bekezdés 2012. évi C. törvény 73. § 271 2012. évi C. törvény 72. § (7) bekezdés 272 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 91. § 273 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 3. § 274 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 68. § (1) bekezdés 275 Bv. tvr. 87. § (2) bekezdés 276 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 12–13. § 277 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 9. § 269 270


Különös rész

bűnjelkamra olyan helyiség, amit más célra is igénybe vesznek (pl. garázs, széntároló stb.). A bűnjel állagának megóvásáról is gondoskodni kell. A szakszerű kezelés ellátásával – szükség esetén – gazdálkodó szervezetet, illetőleg vállalkozót is meg lehet bízni.278 A bűnjelek bizonyos fajtái jellegükből adódóan speciális kezelést igényelnek. Így a robbanóanyag, robbantószer, robbanásveszélyes ismeretlen tárgy, sugárzó anyagok és készítmények, lőfegyverek, lőszer, méreg vagy méreg tartalmú tárgy, kábítószer, jármű stb. Az elkobzott dolog értékesítése kereskedelmi tevékenység folytatására jogosult gazdálkodó szervezet, egyéni vállalkozó közreműködésével történő eladás vagy a törvényszéki végrehajtó által megtartott árverés vagy elektronikus árverés útján történik.279 Az egyes elkobzott dolgok közérdekű felhasználásáról szóló 2000. évi XIII. törvény definíciója szerint közérdekű felhasználás az elkobzott dolgoknak a rászorulók részére történő, egyéni szükségleteiket meg nem haladó mértékű ingyenes juttatás.280 Általános szabály szerint a közérdekű felhasználásra a törvény mellékletében meghatározott rendeltetésű dolgok kerülhetnek. Ilyen a személyes szükségletet biztosító rendeltetési körbe az élelmezés, a ruházkodás, hálófelszerelés, tisztálkodás, takarítás, tisztítás, valamint az iskoláztatás és művelődés tartozik. A járulékos szükségletet biztosító rendeltetési körök az ideiglenes lakhatás, lakáskarbantartás, lakásfelszerelés, híradástechnikai felszerelés, háztartási eszköz, konyhai felszerelés, játék, továbbá szabadidősport. A törvény tételesen felsorolja, hogy milyen dolog közérdekű felhasználásának nincs helye. Így többek között nincs helye közérdekű felhasználásnak jövedéki termék esetében. Mivel az elkobzott dolgokat közvetlenül kell a rászorulókhoz eljuttatni, nincs lehetőség arra, hogy azokat intézménynek, szervezetnek adják át.

4.5. 5. A vagyonelkobzás végrehajtása A vagyonelkobzás gyakorlatilag az elítélt tulajdoni jogának megvonása, illetve korlátozása. Jelentős – rendszerbeli és az egyes rendelkezéseket is érintő – módosuláson ment keresztül a vagyonelkobzás szabályozása is, egyértelművé téve azt, hogy a bűncselekmények, különösen szervezett bűnözés keretében elkövetve, nem képezhetik sem gazdagodás, sem pedig újabb bűncselekmények elkövetésének anyagi alapját. A törvény intézkedésként szabályozza a vagyonelkobzást, és ekként illeszti a Btk.-ba a módosított szabályokat. A vagyonelkobzás hatályos szabályozása a többszöri módosítások során fokozatosan elvesztette büntetés jellegét, mivel az már jelenleg sem a legálisan szerzett vagyonától fosztja meg az elkövetőt, hanem a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon elkobzását rendeli el. A 2012. évi C. törvény 74. §-a szerint: „(1) Vagyonelkobzást kell elrendelni arra a. a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett; b. a vagyonra, amelyet az elkövető bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett; c. a vagyonra, amelyet kábítószer-kereskedelem elkövetője a bűncselekmény elkövetésének ideje alatt szerzett, d. a vagyonra, amely a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépett; e. a vagyonra, amelyet a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása végett szolgáltattak vagy arra szántak; f. a vagyonra, amely az adott vagyoni előny tárgya volt. (2) A vagyonelkobzást el kell rendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is, amellyel más gazdagodott. Ha gazdálkodó szervezet gazdagodott ilyen vagyonnal, a vagyonelkobzást vele szemben kell elrendelni.

11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 7. § (5) bekezdés 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM számú együttes rendelet 56. § 280 2000. évi XIII. törvény (1)–(2) bekezdés 278 279


Különös rész

(3) Ha az elkövető vagy a (2) bekezdés szerint gazdagodott személy meghalt, illetőleg a gazdálkodó szervezet átalakult, a vagyonelkobzást a jogutóddal szemben kell elrendelni arra az (1) bekezdés szerinti vagyonra, amelyre a jogutódlás történt. (4) Az ellenkező bizonyításig vagyonelkobzás alá eső vagyonnak kell tekinteni a. az (1) bekezdés b) pontja esetében a bűnszervezetben való részvétel, b. az (1) bekezdés c) pontja esetében a kábítószer forgalomba hozatalának, illetve az azzal való kereskedés ideje alatt szerzett valamennyi vagyont. (5) Nem rendelhető el vagyonelkobzás a. arra a vagyonra, amely a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgál, b. arra a vagyonra, amelyet jóhiszeműen, ellenérték fejében szereztek, c. az (1) bekezdés b) és e) pontja esetében, ha a vagyon törvényes eredete bizonyított. A 75. § szerint: „(1) A vagyonelkobzást pénzösszegben kifejezve kell elrendelni, a. ha a vagyon már nem lelhető fel; b. ha a 74. § (1) bekezdése alapján vagyonelkobzás alá eső vagyon az egyéb vagyontól nem különíthető el vagy az elkülönítése aránytalan nehézséget okozna; c. a 74. § (5) bekezdésének b) pontjában meghatározott esetben. (2) A vagyonelkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot vagy törvényben meghatározott büntethetőséget megszüntető ok miatt nem büntethető, vagy ha az elkövetőt megrovásban részesítették. (3) az elkobzott vagyon törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll.” Vagyonon annak hasznát, a vagyoni értékű jogot, követelést, továbbá bármely pénzben kifejezhető értékkel bíró előnyt is érteni kell a fenti rendelkezések alkalmazásában.281 A vagyonelkobzás szabályait a 2012. évi C. törvény a hatályos Btk.-val egyezően állapította meg. Új rendelkezés, hogy a kábítószer-kereskedelem bűncselekményének elkövetése ideje alatt szerzett vagyon vonatkozásában is fordított bizonyítási terhet ír elő. A vagyonelkobzásra vonatkozó szabályok 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történt módosítása a vagyonelkobzást – szabadságvesztés kiszabása mellett – minden esetben kötelezővé tette a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra, ugyanakkor erre a vagyoni körre korlátozta alkalmazhatóságát, azaz főszabályként megszűnt a jogszerűen szerzett vagyon elkobzásának lehetősége. Ezzel a vagyonelkobzás elvesztette represszív joghátrány jellegét, hiszen csak a bűncselekmény elkövetéséből származó javak, a nemzetközi egyezményekben is kötelezően előírt elvonását teszi lehetővé. A 2001. évi CXXI. törvény a már elkezdett folyamatot vitte tovább a vagyonelkobzásnak a mellékbüntetések közül az intézkedések közé történő áthelyezésével. A vagyonelkobzás már a hatályos szabályozás szerint sem jelent vagyoni jellegű büntetést, mivel az elkövető jogszerűen szerzett vagyonát nem érinti. Alapvetően az eredeti – a bűncselekmény elkövetése előtti – állapot visszaállításáról van szó, ami az elkövető vagyoni helyzetét illeti. A törvény, abból kiindulva, hogy a szervezett bűnözés elleni küzdelem egyik leghatékonyabb eszköze a bűnszervezetek megfosztása vagyoni alapjuktól, általános szabályként rendeli elkobozni azt a vagyont, amelyet az elkövető a bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett. Az általános szabály alóli kivételként a vagyonelkobzást nem lehet elrendelni arra a vagyonra, amelynek törvényes eredete bizonyított. A törvény továbbra is egyértelművé teszi, hogy az ellenkező bizonyításáig a vagyonelkobzás alá eső vagyonnak kell tekinteni a bűnszervezetben való részvétel alatt szerzett valamennyi vagyont. 2012. évi C. törvény 76. §

281


Különös rész

Ebből következik, hogy a bizonyítás sikertelenségének kockázatát a terhelt viseli, azaz amennyiben az ilyen vagyon törvényes eredete kétséges, egyértelműen nem bizonyított, hogy a vagyont nem a bűnszervezetben való részvétel ideje alatt törvényes úton szerezték, a vagyonelkobzást el kell rendelni. A törvény e rendelkezése szerint, hogy a vagyon törvényes eredetének bizonyítása körében a bizonyítási főszabály megfordul, nevezetesen minden, a bűnszervezet ideje alatt szerzett vagyont el kell kobozni. A törvény a terheltnek kimentési lehetőséget biztosít azzal, hogy bizonyíthatja a vagyon törvényes eredetét. A kábítószerrel kapcsolatos új rendelkezésnek az a célja, hogy a szervezett és a határokon átnyúló bűnözés elleni küzdelemben a vagyoni, anyagi alapjaik elkobzásával hatékonyabban fel lehessen lépni a kábítószerkereskedőkkel szemben. A törvény a bizonyítási terhet ebben az esetben is megfordítja. A Btk. már egyszerűsítette a vagyonelkobzás meghiúsítása céljából a harmadik személynek juttatott vagyon elkobzására vonatkozó szabályokat. Ezt a 2012.évi C. törvény megtiltja. A vagyonelkobzást arra a bűncselekményből származó vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is el kell rendelni, amellyel az elkövetőhöz képest más természetes vagy jogi személy jogellenesen gazdagodott. A jogellenesség ebben az esetben nem azt jelenti, hogy a vagyont a Btk. valamely tényállásába ütköző módon szerezte – az ilyen vagyon a Btk. 77/B. § (1) bekezdésének a) pontja, illetve a 2012. évi C. törvény 74. § (1) bekezdés a) pontja szerint vonható el, s ebben az esetben a megszerző maga is elkövető –, hanem ez alatt a polgári jog szabályaival objektíve ellentétes szerzést kell érteni. A büntetőeljárás keretében érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgáló vagyonra a vagyonelkobzás nem rendelhető el. A vagyon a polgári jogi igény fedezetéül akkor szolgál, ha a polgári jogi igény érvényesítése céljából zár alá vételét rendelték el, és a zár alá vétel a vagyonelkobzást elrendelő határozat meghozatalakor is fennáll. A jóhiszeműen, ellenérték fejében szerző harmadik személy érdekeinek védelmében a törvény úgy rendelkezik, hogy ebben az esetben a vagyont nem lehet elvonni tőle, hanem a vagyonelkobzást az elkövetővel szemben pénzösszegben kifejezve kell elrendelni. Pénzösszegben kifejezve kell elrendelni a vagyonelkobzást továbbá akkor is, ha a vagyon nem lelhető fel, valamint, ha a vagyonelkobzás alá eső vagyon a többi vagyontól nem különíthető el. A törvény a vagyonelkobzásra is figyelemmel a szankciórendszerben elfoglalt új helyére – azaz az intézkedés jellegére – kiterjeszti a korábban csak az elkobzásnál alkalmazható szabályt, amely szerint ezt az intézkedést akkor is alkalmazni kell, ha az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető, vagy ha az elkövetőt megrovásban részesítették. A törvény nem határozza meg a vagyon fogalmát, ezt büntető jogszabály nem is teheti meg. Vagyon alatt a Btk. vonatkozásában is mindazt érteni kell, amit a polgári jog a vagyon alatt ért, ide értve az ingatlanokat is. Ugyanakkor a vagyonelkobzás alkalmazhatóságával kapcsolatban a gyakorlat során felmerült problémák tisztázása érdekében az értelmező rendelkezésekben kimondja, hogy a vagyonelkobzás alkalmazásában vagyonon a vagyon hasznait, a vagyoni értékű jogot és követelést, illetve pénzben kifejezhető értékkel bíró előnyt is érteni kell. A vagyonelkobzás végrehajtásának érdekében a bíróság a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet alapján teszi meg a szükséges intézkedéseket. Vagyonelkobzás esetén az egységes értesítőlapon fel kell tüntetni, hogy a bíróság a vagyonelkobzást az elítélt, illetőleg a vagyonelkobzással érintett egyéb érdekelt (természetes személy vagy gazdálkodó szerv) egész vagyonára, milyen meghatározott vagyontárgyaira, illetve milyen nagyságú pénzösszegre rendelte el. Ha a büntetőeljárás során a terhelt akár ingó, akár ingatlan vagyonának zár alá vételét rendelték el, a fentiekben meghatározott adatokon kívül az egységes értesítőlapon a zár alá vételt elrendelő hatóság megnevezését, határozatának számát és keltét is fel kell tüntetni. Ha a zár alá vételt nem foganatosították, az egységes értesítőlapon erre a körülményre utalni kell. A törvényszéki gazdasági hivatal a vagyonelkobzás előírása után az egységes értesítőlap hiteles másolata két példányának egyidejű megküldésével a vagyonelkobzás foganatosítása végett a bírósági végrehajtó irodát keresi meg.


Különös rész

A törvényszéki gazdasági hivatal a vagyonelkobzást a bírósági végrehajtó iroda által az eljárás befejezéséről küldött értesítés alapján törli a nyilvántartásból, ha a meghatározott vagyontárgyra vagy a meghatározott pénzösszegre vezetett végrehajtás eredményes volt. H a vagyonelkobzást a bíróság a terhelt egész vagyonára rendelte el vagy a meghatározott vagyontárgyra vezetett végrehajtás nem járt eredménnyel, továbbra is nyilvántartásban tartja [9/2002. (VI. 9.) IM rendelet 83. § (1)–(5) bekezdés]. A végrehajtásra a bíróság végrehajtásáról szóló 1994. évi LIII. törvény megfelelő szabályai irányadóak.

4.6. 6. Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele A 2012. évi C. törvény új intézkedésként vezeti be a 63. § (1) bekezdés g) pontjában, illetve a 77. §-ban az elektronikus hírközlő hálózaton közzétett adatoknak a végleges hozzáférhetetlenné tételét. Ez idáig nem volt jogszabályi előírás arra, hogy a jogellenes tartalmat az eljáró hatóság elérhetetlenné tegye. Például a tiltott pornográf felvétellel visszaélést a Btk. büntetni rendelte, de egyebet nem tartalmazott. A hatékonyabb fellépés érdekében a törvény szerint lehetővé válik azoknak az elektronikus hírközlő hálózaton közzétett adatok hozzáférhetetlenné tétele, amelyek bűncselekményt valósítanak meg, illetve amelyeket bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak. Hasonlóan az elkobzáshoz, a törvény rendelkezik arról, hogy az elektronikus hírközlő hálózaton közzétett adatoknak a hozzáférhetetlenné tételét akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető, illetve ha megrovásban részesítették. Ilyen esetekben az elektronikus adatoknak a végleges hozzáférhetetlenné tételét önálló intézkedésként kell alkalmazni. Ennek az intézkedésnek a bevezetésével uniós kötelezettségnek is eleget teszünk. A 2011/93/EU irányelv 25. cikke szerint a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a gyermekpornográfiát tartalmazó vagy azt terjesztő, a területükön üzemeltetett weboldalak eltávolíthatók legyenek. Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének teljesítésére – a Be. 596/A. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott kivétellel – az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló törvényben meghatározott tárhelyszolgáltató köteles. Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét a bírósági végrehajtó hajtja végre. A tárhelyszolgáltatóval szemben a hozzáférhetetlenné tételi kötelezettség elmulasztása miatt százezer forinttól egymillió forintig terjedő pénzbírságot szabhat ki a bv. bíró a bírósági végrehajtó értesítése alapján. A határozattal szemben halasztó hatályú fellebbezésnek van helye. A pénzbírság háromhavonta ismételten kiszabható. Az ítélet jogerőre emelkedésétől számított három év elteltével pénzbírság kiszabásának nincs helye. A bv. bíró az első nemteljesítés után az iratokat haladéktalanul megküldi az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételéről első fokon határozatot hozó bíróságnak a Be. 596/A. § szerinti eljárás lefolytatása érdekében. Ezt az elektronikus hírközlési szolgáltatók egy munkanapon belül kötelesek végrehajtani (2012. évi CCXXIII. törvény 77. §).

4.7. 7. A kényszergyógykezelés végrehajtásának sajátos szabályai A kényszergyógykezelés elsődleges célja a gyógyítás. Tartalma a beteg szakszerű, az orvostudomány mindenkori állásának megfelelő kezelése. A feladat a beteg állapotromlásának megakadályozása, egészségének helyreállítása. A kényszergyógykezelés azonban nem csak gyógyítást jelent, hanem egyúttal az újabb bűncselekmény törvényi tényállásban leírt elkövetési magatartás megelőzése is célja. Lényegében ez utóbbi jelenti az intézkedés büntetőjogi jellegét. Tehát olyan büntetőjogi intézkedés, amelynek célja az elkövető gyógyítása, a társadalom védelme érdekében újabb veszélyes cselekmény elkövetésének megelőzése.

Megjegyzés Marcus Aurelius törvényhozói tevékenységéről megtudhatjuk, hogy – Kosztolányi Dezső szavaival élve – a római „koldus imperátor”-nak milyen gondja volt az elmebetegre, ő hozta törvénybe, hogy a bűnözők elmeállapotát meg kell vizsgálni, ha betegek, nem büntethetők. Birodalma bukásával e törvénye is hosszú időn át feledésbe merült. 1905. szeptember 3-án Budapesten összeülő VII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus II. szakosztálya tárgyalta, hogy szükséges-e külön letartóztató intézeteket felállítani oly egyének elhelyezésére, akiknek 209 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

korlátolt beszámítási képességét a bíróság megállapította, valamint a szokásszerű iszákosok számára. Egyöntetűen elismerték, hogy az ilyen egyének nem valók sem a fogházakba, sem az elmegyógyintézetekbe. Részükre külön orvosi kezelés volna szükséges, ami azt jelenti, hogy az államnak gondoskodnia kellene egy olyan közbenső intézetről, amely részben a fogház szigorát, részben az elmegyógyintézetnek a teljes beszámíthatatlanokra vonatkozó rendelkezéseit mellőzi.282 Ekkor azonban már működött hazánkban, mint élen járó országban a 60.789/1896. számú igazságügyi miniszteri rendelettel megalapított, a „Letartóztatottak és Elítéltek Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézete”. Pár évtizeddel ezelőtt viták indultak a szakirodalomban a működéséről, főként a büntetés-végrehajtás szervezetében elhelyezéséről, napjainkban az intézet törvényes és hatékony működése hatására ezek elcsitultak. Az ápolási idő a tapasztalatok szerint hosszabb a polgári kórházakban elhelyezett betegek esetében, mint a kégyszergyógykezelteknél az IMEI-ben. Tartózkodnak orvosok, hozzátartozók attól, hogy kevésbé veszélyes betegeik közé veszélyes cselekményt elkövetőket helyezzenek. Úgy tűnik, hogy a világ szinte valamennyi országában a terápiás intézkedések rendszere, mint egyfajta bírói intézkedés, túllép az egyéb államigazgatási szempontból történő elhelyezésen az eljárás szempontjából, éppen azon célból, hogy védje az emberi jogokat; ugyanakkor azért is, hogy irányítsa az elhelyezett páciensek jó kezelését. Japánban pl. az elmegyógyintézet orvosa elküldi az oda hivatalosan elhelyezett pácienst, aki veszélyesebb és a kezelése nehezebb. Nem kellően megoldott az elmegyógyintézetekben elhelyezettek bírói ellenőrzése. 283 Szabó András véleménye szerint a büntetőjog hatókörébe kell rendezni a beszámíthatatlan elkövetők kezelését. A büntethető elmebeteg elkövetők helyzetét pedig a bv. jogszabályokban javasolja szabályozni, ahol a büntetés-végrehajtás közben állapotuknak megfelelő gyógykezelésről kell gondoskodni.284 A büntetőeljárási és büntetés-végrehajtási tevékenységbe illeszkedő, azzal szorosan kapcsolódó feladatok, mint az elmeállapot megfigyelése, az ideiglenes kényszergyógykezelés, az elítéltek ideg-elmegyógyászati kivizsgálása és gyógykezelése az IMEI-ben koncentrálva kerülnek ellátásra, a polgári egészségügyi intézményeknek átadása az ide beutaltaknál azért sem valósítható meg, mivel őrzésüket veszélyességük folytán biztosítani kell. A 2012. évi C. törvény 78. § (1) bekezdése szerint: „Személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelését kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni.” Ezek a feltételek megegyeznek a hatályos Btk. rendelkezéseivel. A kényszergyógykezelés jogintézményét a 2009. évi LXXX. törvény úgy módosította, hogy a tartamát határozottá tette. Az akkor bevezetett módosításokkal kapcsolatban felmerült jogalkalmazási tapasztalatok mérlegelése eredményeként a 2012. évi C. törvény visszaállítja a korábbi szabályozást. Ismét határozatlan tartamú intézkedéssé válik a kényszergyógykezelés, amely akkor szűnik meg, ha a bírói felülvizsgálat értelmében annak szükségessége már nem áll fenn. A kényszergyógykezelést az erre kijelölt, zárt intézetben hajtják végre, amely az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI). Az IMEI gyógyító tevékenysége felett az egészségügyi miniszter szakfelügyeletet gyakorol. A gyógykezelés kezdete az IMEI-be befogadás napja. A kényszergyógykezelés kezdő napjának különösen a kényszergyógykezelés felülvizsgálati határideje szempontjából van jelentősége, mert a befogadás napjának azt a napot kell tekinteni, amikor a kényszergyógykezelésre kötelezettet az IMEI-be beszállították. Ha tehát ez a beszállítás még az ideiglenes kényszergyógykezelés végett történt, akkor ezt a napot kell a befogadás napjaként figyelembe venni a felülvizsgálati idő számításánál. A hathónapos időtartamot az ideiglenes kényszergyógykezelésre befogadás napjától kell számítani akkor, ha a gyógyítás folyamatos volt. Amennyiben a beutalt elmeállapotát az intézetben megfigyelték, az ideiglenes kényszergyógykezelés határideje nem a befogadás, hanem az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése napjával kezdődik. A felülvizsgálatra legalább az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 6 hónap elteltével kerülhet sor. A szabadlábon lévő beteg IMEI-be szállításáról a bíróság az Országos Mentőszolgálat útján, szükség esetén a rendőrség közreműködésével gondoskodik. A bíróság az értesítéshez mellékeli a betegre vonatkozó kórrajz és orvos szakértői vélemény másolatát, megküldi az IMEI-nek a jogerős és végrehajthatósági záradékkal ellátott ítéletkiadmányt is.

Vö. Balogh Jenő emlékkötet. (Kónyáné Kutrucz K. összeállításában) Kriminológiai Közlemények 21. MTA Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1988, 17., valamint a 107. oldalak 283 Vö. Morishita, T.: Discussions conceruant le traitment des débiles mentaux en matére de délinganceau Japon. Bulletin de la Société Internationale de défense Sociale, 1983/2. szám 284 Vö. Szabó A.: A beszámíthatóság és az ittasság büntetőjogi értékelése. Magyar Jog, 1976, 179. oldal 282


Különös rész

A befogadás lebonyolításával megbízott dolgozónak az IMEI-ben egyeztetnie kell a bírósági értesítés, a kórrajz, a szakértői vélemény adatait és minden kétséget kizáróan meg kell állapítani a befogadott beteg személyazonosságát. A beteg társadalombiztosítási ellátásának biztosítása érdekében meg kell állapítani, hogy munkaviszonyban álle, jogosult-e táppénzre, illetve nyugdíjra és van-e gondnoka. A beteg jogai gyakorlásának elősegítése, a szükséges jognyilatkozatok érvényességének biztosítása végett, ha a beteg ügyei viteléhez szükséges belátási képessége állandó jelleggel hiányzik – ha ez szükséges –, a főigazgató főorvos a gyámhatóságnál gondnok kirendelését, illetőleg a gyámhatóság útján gondnokság alá helyezés iránti polgári per megindítását kezdeményezi, addig is a beteg érdekképviseletét az IMEI szociális ügyeket intéző előadója látja el. A kényszergyógykezelés végrehajtása rendjének tartalmi elemei közül első helyen a gyógyító orvosi tevékenység áll. A beteget az orvostudomány mindenkori állása szerinti szakszerű ellátásban kell részesíteni, hogy ezáltal állapotának romlását megakadályozzák, és egészségét mielőbb, a lehetséges mértékig helyreállítsák. A gyógyítás egyik fontos eszköze a munkaterápiás foglalkoztatás is. Ha a kényszergyógykezelés elrendelésétől egy év eltelt, a beteg gyógyulása érdekében – a főigazgató főorvos bizottsági véleményre alapozott engedélyével – adaptációs szabadságra bocsátható, melynek tartama legfeljebb 30 nap. Ez további 30 nappal meghosszabbítható, de ismételten is engedélyezhető az adaptációs szabadság. Ezt a beteg gondozására alkalmas és írásbeli nyilatkozatban vállaló személynél töltheti el. A kényszergyógykezeltekre a pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésére kötelező irányadó szabályokat kell alkalmazni.285 Nyilvánvaló, hogy a kényszergyógykezeltet nem szabad bántalmazni, szidalmazni, és nem lehet eltűrni azt sem, hogy a betegek egymást bántalmazzák vagy szidalmazzák. A nyugtalanságot mutató kényszergyógykezelttel szemben egészségügyi intézkedésre – korlátozott testi kényszer, megfogás vagy lefogás alkalmazására – kerülhet sor, mégpedig az orvos véleménye és utasítása szerint a következő esetekben: a kényszergyógykezelt a vizsgálattal, illetve gyógykezeléssel szemben aktív ellenállást tanúsít; a saját vagy mások életét, testi épségét sérti vagy veszélyezteti; az intézet rendjét, biztonságát, anyagi javait sérti vagy veszélyezteti; engedély nélküli távozását másként nem lehet megakadályozni. Tiltott a bilincs használata, a könnyfakasztó vegyszer alkalmazása, szolgálati kutya bevezetése az IMEI területére, a gumibot- és fegyverhasználat. Az egészségügyi személyi korlátozás a beteg lefogását, hevederrel az ágyhoz rögzítését jelenti, amelyet kizárólag orvosi utasításra és orvos jelenlétében végezhetnek; a korlátozás az orvos által meghatározott ideig tart. A kényszergyógykezelt és betegtársainak védelme miatt az őrzést polgári ruhában vagy kórházi öltözetben kell ellátni, egyenruhában szolgálat nem látható el. A külső kórházban töltött idő akkor is beszámít a kényszergyógykezelés tartamába, ha a polgári egészségügyi intézményben történő elhelyezésre nem a kényszergyógykezelt elmeállapota miatt került sor. A kényszergyógykezelt betegek elhelyezése kórházjellegű, nyitott ajtajú kórtermekben történik, a felügyeletet egészségügyi ápolók látják el. A betegek élelmezését kórházi normák szerint kell biztosítani, kapnak ruhát, ágyneműt és hálóruhát. Tisztasági szerekről is az IMEI gondoskodik. A betegek pénzét (táppénz, nyugdíj, jutalom, munkajutalom) letétként kell kezelni. A Bv. tvr. 84. §-a külön kiemeli, hogy biztosítani kell a beteg szociális és jogi érdekeinek a védelmét. Ha a betegnek ügyei viteléhez szükséges belátási képessége állandó jelleggel hiányzik; a szükséges esetben a főigazgató főorvos a gyámhatóságnál gondnok kirendelését, illetőleg a gyámhatóság útján gondnokság alá helyezés iránti polgári per megindítását kezdeményezi. A beteg panaszát, kérelmét, közérdekű bejelentését az általános előírások szerint kell intézni. A gondnokság alatt álló beteg olyan jognyilatkozatát, amelyhez a gondnok beleegyezése, jóváhagyása vagy intézkedése szükséges, állásfoglalás végett közölni kell vele. 286 Ha a bíróság a kényszergyógykezeltnek polgári vagy büntetőügyében tartandó tárgyalásra előállítása iránt az IMEI-t írásban megkeresi, az előállításról – a beteg állapotától függően – a főigazgató főorvos dönt, és erről értesíti a bíróságot.287 A beteget mindig elmeápolói kísérettel kell előállítani. Az általános szabályoktól bizonyos eltérés mutatkozik meg a kényszergyógykezelt büntetőjogi helyzete tekintetében. Így az elmebeteg terhelt távollétében is megtartható a tárgyalás, 288 a kényszergyógykezelés Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 189–195. §-ai 36/2003. (X. 3.) IM számú rendelet 35. § (3) bekezdés 287 Bv. tvr. 84/A. § (5) bekezdés; 36/2003. (X. 3.) IM számú rendelet 36. § (1) bekezdés 288 Be. 281. § (4) bekezdés 285 286


Különös rész

elrendelése ellen – a vádlott hozzájárulása nélkül is – fellebbezhet a nagykorú vádlott törvényes képviselője, illetve a házastársa vagy élettársa.289 Az eljárásban a kényszergyógykezelést végrehajtó intézet orvosa az elmeorvos-szakértői vélemény kialakításában egyik szakértőként közreműködhet. 290 A kényszergyógykezelt köteles eltűrni a bírósági határozat végrehajtása érdekében vele szemben foganatosított végrehajtási intézkedéseket. Különösen vonatkozik ez az orvosi vizsgálatok eltűrésére, a munkaterápiára, a személyes szabadságtól való megfosztásra. A törvényes képviselő jogosult arra, hogy a büntetőeljárásban a sértett és az egyéb érdekelt jogait gyakorolja. 291 A kényszergyógykezelt nem lehet magánvádló, mert büntetőjogi szempontból cselekvőképtelen. Nem szerepelhet magánfélként sem az ügyben, mert a polgári jog szabályai szerint nincs teljes cselekvőképessége, tehát nincs perbeli cselekvőképessége sem. A törvényes képviselő jogosult arra, hogy a büntetőeljárásban a sértett és egyéb érdekelt jogait képviselje, 292 ilyen feladattal a kényszergyógykezelt nem bízható meg. A kényszergyógykezelt polgári jogi helyzetének vizsgálatakor azt kell kiemelni, hogy betegsége büntethetőséget kizáró ok, így nem eredményez polgári jogi cselekvőképességet; a büntetőjogban szereplő kóros elmeállapot, mint büntethetőséget kizáró ok és a „polgári jogi cselekvőképtelenség” nem szükségszerűen azonos fogalmak. A kényszergyógykezelt nem kötelezhető kártérítésre, nem végrendelkezhet, ha cselekvőképtelennek nyilvánították. Közvégrendeletet tehet, de csak akkor, ha korlátozottan cselekvőképes; ilyen esetben a végrendelete érvényességéhez a törvényes képviselő vagy a gyámhatóság jóváhagyása nem szükséges. Polgári perben perbeli jogképességgel rendelkezik, vagyis a polgári jog szabályai szerinti jogok megilletik és kötelezettségek terhelik. Házassági perben perbeli cselekvőképességgel rendelkezik a korlátozottan cselekvőképes házastárs is.293 A kényszergyógykezelt gondnokság alá helyezéséről a bíróság határoz, a gondnok személyének kijelölése már a gyámhatóság feladata. A gondnokot számadási kötelezettség terheli, őt a gyámhatóság felügyeli, irányítja. A családi jogi állását tisztázó pert teljes cselekvőképtelenség esetén csak a törvényes képviselő indíthat, korlátozott cselekvőképesség esetén pedig a törvényes képviselő hozzájárulásával indíthat a beteg. Nem tehet még a gyámhatóság jóváhagyásával sem olyan jognyilatkozatot érvényesen, amelynek értelmében ajándékoz, idegen kötelezettségért megfelelő ellenérték nélkül felelősséget vállal, vagy amellyel jogokról ellenérték nélkül lemond. A kényszergyógykezelt társadalombiztosítási helyzetére jellemző, hogy a kényszergyógykezelés foganatosításának ideje alatt is megilleti a táppénz és a többi juttatás is, ha biztosítottként került betegállományba vagy szerezte meg a jogot, és a törvényes előfeltételeknek egyébként is megfelelt. Az intézeti jogi helyzetére jellemző, hogy a jogszabályban meghatározott eltérésekkel az elmegyógyintézetben ápoltakra irányadó szabályokat kell alkalmazni. Személyes szabadságában korlátozott a beteg, az intézetet csak orvosilag indokolt esetben hagyhatja el, hozzátartozóival, valamint az általa megjelölt és az intézet által engedélyezett személyekkel tarthat kapcsolatot. Ennek keretében levelet korlátlanul küldhet és kaphat, látogatót hetente fogadhat, csomagot hetente kaphat és küldhet, hetente telefonálhat. A kapcsolattartás valamennyi formáját az intézet ellenőrizheti, melynek lehetőségéről a beteget tájékoztatni kell. A beteg állapotára figyelemmel a látogatás későbbi időpontra halasztható, illetve soron kívüli látogatás is engedélyezhető. A beteg vallási meggyőződésének megfelelő egyházi személlyel kapcsolatot tarthat, megilleti vallása szabad gyakorlásának joga is.294 A beteg köteles az intézet rendjét megtartani, amely alatt a végrehajtás rendjét kell érteni. A kényszergyógykezelt intézeti formaruhát visel, amely nem lehet megalázó, alkalmazkodnia kell az évszakoknak megfelelő időjáráshoz, és különböznie kell az elítéltek által viselt bv. intézeti ruházattól. „A beteg az általa okozott kár megtérítésére nem kötelezhető.”295 Az IMEI kórház jellegéből következik, hogy a kényszergyógykezeltek számára is biztosítanak kulturális lehetőségeket (könyv, televízió, sporteszközök stb.), feltéve természetesen, hogy ezt egészségi állapotukra tekintettel igénylik. Be. 324. § (1) bekezdés f) pont Be. 566. § (4) bekezdés 291 Be. 56. § (2) bekezdés 292 Uo. 293 Pp. 278–279. § 294 Bv. tvr. 84. § (5) bekezdés 295 Bv. tvr. 84. § (3) bekezdés b) pont 289 290


Különös rész

A kényszergyógykezelt jogi helyzetét tehát meghatározza a gyógyítás követelménye, mint az intézkedés fő célja, a személyes szabadságtól megfosztottság, a büntetőjogi büntethetőséget kizáró kóros elmeállapot, a polgári jogi cselekvőképesség hiánya vagy korlátozottsága, a perbeli cselekvőképesség hiánya, a társadalombiztosítási jogok folyamatossága, a fokozott családjogi védettség és korlátozás egy időben történő érvényesülése, a sajátos intézeti jogi helyzet, az intézeti feladatként realizálódó jogi és szociális érdekvédelem. „A bíróság a kényszergyógykezelés megkezdésétől számított hat hónap eltelte előtt a kényszergyógykezelés szükségességét hivatalból felülvizsgálja. Ha a kényszergyógykezelést nem szünteti meg, a felülvizsgálatot hat hónaponként megismétli.” 296 Az illetékesség tekintetében a Be. 566. § (1) bekezdésének rendelkezése az irányadó, mely szerint a bíróság a kényszergyógykezelés felülvizsgálatáról tanácsban, tárgyaláson, végzéssel határoz. A kényszergyógykezelés felülvizsgálatát az IMEI székhelyén lévő, a főváros területén működő bíróságok feladatává teszi, függetlenül attól, hogy az (alap) ügyben melyik – alkalmasint nem budapesti székhelyű – bíróság járt el. Ha első fokon nem budapesti székhelyű helyi bíróság járt el, a felülvizsgálatra a Pesti Központi Kerületi Bíróság, ha pedig első fokon nem budapesti székhelyű megyei bíróság járt el, a felülvizsgálatra a Fővárosi Törvényszék az illetékes. A kényszergyógykezelés felülvizsgálatát bármikor indítványozhatja az ügyész, kérheti a kényszergyógykezelt, annak házastársa, élettársa, törvényes képviselője vagy védője is. A bíróság a kényszergyógykezelés kérelemre való felülvizsgálatát mellőzheti, ha erre három hónapon belül már sor került. A felülvizsgálat előtt elmeorvosszakértői véleményt kell beszerezni.297 Kiemelendő, hogy a felülvizsgálat tárgyában hozott végzés elleni fellebbezésnek nincs halasztó hatálya. Ha a bíróság nem jogerős végzésével a kényszergyógykezelést megszüntette és a végzés végrehajtását nem függesztette fel, a kényszergyógykezeltet szabadon kell bocsátani.298 A kényszergyógykezelést meg kell szüntetni, ha annak szükségessége már nem áll fenn. A felülvizsgálat kötelező kezdeményezésén kívül is, ha bármikor – haladéktalanul előterjesztést kell tenni a bíróságnak a kényszergyógykezelés megszüntetésére, ha a beteg állapotára tekintettel nem kell tartani attól, hogy később újabb, olyan cselekményt követ el, amely miatt kényszergyógykezelés rendelhető el. 299 A kényszergyógykezelés megszüntetésének nem a teljes gyógyulás az előfeltétele, hanem a kényszergyógykezelt állapotának olyan mérvű javulása, amelynél fogva nem kell tartani a kényszergyógykezelés elrendelésére alapot szolgáltató újabb bűncselekmény elkövetésétől. Az IMEI a beteg elbocsátása előtt értesíti a lakóhelye szerint illetékes ideggondozó intézetet és szükség szerint a beteget az ideggondozó intézetbe szállíttatja. Kényszergyógykezelésnek nincs elévülése.

4.8. 8. A jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések A Btk. 70. § (1) bekezdés 8. pontjában szerepelnek a jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések. A 2012. évi C. törvény 63. § (1) bekezdés i) pontjában szintén. Az alkalmazását a 2001. évi CIV. törvény rendelkezései állapítják meg. Jogi személlyel szemben az e törvényben meghatározott intézkedések a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényben, illetve 2013. július 1-jétől a 2012. évi C. törvényben meghatározott szándékos bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazhatók, ha a bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny szerzését célozta vagy eredményezte, és a bűncselekményt a jogi személy a. ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagja vagy tisztségviselője, felügyelőbizottságának tagja, illetőleg ezek megbízottja a jogi személy tevékenységi körében követte el, b. tagja vagy alkalmazottja a jogi személy tevékenységi körében követte el, és azt a vezető tisztségviselő felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítése megakadályozhatta volna.

Be. 566. § (2) bekezdés Be. 566. § (3) bekezdés 298 36/2003. (X. 3.) IM számú rendelet 13. § (2) bekezdés 299 2012. évi C. törvény 78. § 296 297


Különös rész

Ha a bíróság a Btk.-ban meghatározott bűncselekmény elkövetőjével szemben büntetést szab ki, a jogi személlyel szemben a következő intézkedéseket alkalmazhatja: a. a jogi személy megszüntetése, b. a jogi személy tevékenységének korlátozása, c. pénzbírság. Ezek az intézkedések alkalmazhatók abban az esetben is, ha a bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny szerzését eredményezte, de az elkövető a halála vagy a kóros elmeállapota miatt nem büntethető. A jogi személy megszüntetése kizárólag önállóan alkalmazható, a tevékenység korlátozása és a pénzbírság pedig önállóan és egymás mellett is megállapítható szankció. A bíróság a jogi személyt megszünteti, ha jogszerű gazdasági tevékenységet nem folytat, és a jogi személyt bűncselekmény elkövetésének leplezése céljából hozták létre, vagy a jogi személy tényleges tevékenysége bűncselekmény elkövetésének leplezését szolgálja, de a törvény abban az esetben is lehetővé teszi a megszüntetést, ha a jogi személy egyébként jogszerű gazdasági tevékenységet folytat. A jogi személy tevékenységének korlátozása körében a bíróság egytől három évig terjedő időre korlátozhatja egyes tevékenységek gyakorlását. Az eltiltás ideje alatt a jogi személy nem végezhet nyilvános felhívás alapján betétgyűjtést; nem vehet részt közbeszerzési eljárásban; nem köthető vele koncessziós szerződés; nem minősíthető közhasznú szervezetté; nem részesülhet központi vagy helyi önkormányzati költségvetés, elkülönített állami pénzalapok, külföldi állam, az Európai Közösségek vagy más nemzetközi szervezet által céljelleggel nyújtott támogatásban; nem folytathat lobbi-tevékenységet; nem folytathat egyéb olyan tevékenységet, amelynek gyakorlásától a bíróság eltiltotta. A jogi személlyel szemben kiszabható pénzbírság legnagyobb mértéke a bűncselekménnyel elért vagy elérni kívánt vagyoni előny értékének a háromszorosa, de legalább ötszázezer forint. A szankció alkalmazását az ügyész indítványozza, a büntetőeljárást e körben a Be. általános szabályai, valamint a 2001. évi CIV. törvény előírásai alapján kell lefolytatni. A határozat végrehajtása a jogi személy nyilvántartását végző bíróság, illetve a bírósági végrehajtási szervezet közreműködésével történik.

4.9. 9. A javítóintézeti nevelés végrehajtása Megjegyzés Az első javítóintézetet hazánkban Aszódon építették fel, 1884-ben. Az új iránti bizalmatlanság megnyilvánulása volt, hogy csak az 1880-as évektől kezdve utaltak be jelentősebb számban fiatalkorúakat a javítóintézetbe. Az 1908. évi XXXVI. törvény (az első Bn.) fiatalkorúakra nézve hozott rendelkezései változást eredményeztek. A fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913. évi VII. törvény leszögezte, hogy fiatalkorúval szemben megtorlásnak nincs helye, a javítóintézet feladata a hiányos nevelés megfelelő pótlásával, a veszélyeztetett fiatalkorú részére megfelelő környezet biztosításával a fiatalkorúak tisztességes állampolgárrá nevelése. A végrehajtási utasítások kifejezetten tiltották a testi fenyítés fegyelmi büntetésként történő alkalmazását. A javítóintézeti nevelést a bíróság akkor rendeli el, ha a fiatalkorú eredményes nevelése érdekében intézeti elhelyezése szükséges.300 A javítóintézeti nevelés tartama egy évtől négy évig terjedhet. 301 Az elrendelt javítóintézeti nevelésbe az előzetes fogva tartás teljes idejét be kell számítani. A beszámításnál egy napi előzetes fogva tartás egy napi javítóintézeti nevelésnek felel meg.

2012. évi C. törvény 120. § (1) bekezdés 2012. évi C. törvény 120. § (2) bekezdés

300 301


Különös rész

A javítóintézeti nevelés végrehajtásának feladata a fiatalkorú nevelése, oktatása és szakmai képzése által annak elősegítése, hogy helyes irányba fejlődjék és a társadalom hasznos tagjává váljék. A javítóintézet a gyermekek és az ifjúság védelméért felelős miniszter felügyelete és közvetlen irányítása alatt álló nevelőintézet. A javítóintézeti neveléssel kapcsolatos bírósági határozatok végrehajtását illetően a büntetésvégrehajtásért felelős miniszter – a gyermek és az ifjúságvédelemért felelős miniszter általános felügyeleti jogát nem érintve – szakfelügyeletet gyakorol (2012. évi CCXXIII. törvény 79. §). A fiatalkorú neveléséhez és társadalomba való beilleszkedésének elősegítéséhez igénybe kell venni a gyámhatóságnak, a pártfogó felügyelőnek, az erre szakosodott szociális, karitatív és öntevékeny szervezeteknek, valamint a fiatalkorú szülőjének, gyámjának vagy más hozzátartozójának a közreműködését. 302 A gyógypedagógiai nevelésre szoruló és személyiségzavarban szenvedő fiatalkorúak gyógyítására, sajátos nevelésére és oktatására különös gondot kell fordítani a Bv. tvr. 107. § (2) bekezdése szerint. A javítóintézeti nevelés végrehajtását a bíróság felfüggesztheti, illetve elhalaszthatja, az illetékes miniszter pedig félbeszakíthatja. „A javítóintézeti nevelés végrehajtása során gondoskodni kell a fiatalkorú megfelelő elhelyezéséről, felügyeletéről, élelmezéséről, ruházatáról és egészségügyi ellátásáról; biztosítani kell a korszerű oktatás és nevelés, a közösségi élet, a művelődés és sportolás feltételeit.” 303 A végrehajtás során a fiúkat és a lányokat el kell különíteni. A fiatalkorúakat életkoruk, továbbá egészségi állapotuk, valamint nevelési szempontok szerint is csoportosíthatják. A fiatalkorúak jogi helyzetét alapvetően változtatja meg az a tény, hogy a javítóintézeti nevelés végrehajtása alatt a törvényes képviselő gondozási és nevelési joga szünetel, ez a jog az intézet igazgatóját illeti meg. A javítóintézeti nevelés megkezdéséről is ő értesíti haladéktalanul a fiatalkorú törvényes képviselőjét. A fiatalkorút megillető főbb jogokat a Bv. tvr. 109. § (1) bekezdése sorolja fel. Eszerint„A fiatalkorú jogosult: a. az életkori szükségleteihez igazodó ellátásra, gondozásra és felügyeletre; b. egészségügyi és mentálhigiénés ellátásra; c. az intézetbe való befogadásakor jogainak és kötelességeinek megismerésére; d. a hozzátartozóival, valamint az általa megjelölt és az intézet által engedélyezett személyekkel való levelezésre, a levelek gyakorisága és terjedelme nem korlátozott; e. az intézet rendje szerint látogató fogadására; f. csomagküldeményre, a csomag tartalma ellenőrizhető; g. vallási és lelkiismereti meggyőződésének szabad megválasztására, annak kinyilvánítására és gyakorlására; h. iskolarendszerű vagy iskolarendszeren kívüli oktatásra és képzésre; i. munkájának a mennyiségnek és a minőségnek megfelelő díjazására; j. az érdeklődésének megfelelő szabadidő-foglalkozásokon való részvételre; az intézet művelődési és sportolási lehetőségeinek igénybevételére; k. véleményének szabad nyilvánítására, a személyét érintő kérdésekben meghallgatásra és tájékoztatásra; l. az intézetben és az intézettől független szervhez közérdekű bejelentés, panasz és kérelem előterjesztésére. A fiatalkorú köteles – különösen – a. az intézetben az igazgató által kijelölt csoportban nevelkedni; b. az intézet elhagyásához engedélyt kérni; Bv. tvr. 105. § (3) bekezdés Bv. tvr. 108. §

302 303


Különös rész

c. az általános iskolai tanulmányait a tanköteles koron túl is folytatni; d. az eredményes nevelése érdekében az intézet dolgozóival együttműködni; e. az intézet rendjét megtartani.” A fiatalkorú egyéb kötelességeit, a jutalmazás és a fegyelmi felelősségre vonás szabályait a fiatalkorú életkorához, egészségi állapotához és szocializációs szintjéhez igazodva az intézeti rendtartás állapítja meg. Az intézet igazgatója az intézeti tanács javaslatára zárt jellegű intézeti részlegbe helyezheti a fiatalkorút, ha a javítóintézet rendjét ismételten és súlyosan megsértette. A zárt jellegű intézeti részlegben elhelyezést meg kell szüntetni, ha a fiatalkorú magatartására figyelemmel a javítóintézeti nevelés szigorú végrehajtására már nincs szükség.” 304 Intézeti igazgatói engedéllyel a fiatalkorú tartósan az intézeten kívül folytathatja tanulmányait, illetve munkáját. Ez esetben is köteles azonban az előírt magatartási szabályokat betartani, mert a megszegésük esetén az engedélyt az intézet igazgatója visszavonhatja. A javítóintézeti nevelés határozott tartamú intézkedés. Tartamának felső határa 4 év lett. A javítóintézeti nevelés a nevelőintézetbe való felvétel első napjával kezdődik, de figyelembe kell venni az előzetes fogva tartás idejét is, amelyet a javítóintézeti nevelésbe be kell számítani. Beszámít az az idő is, amelyet a fiatalkorú a Bv. tvr. 111. §ának (1) bekezdése alapján tanulmányainak folytatása, illetve munkavégzése végett az intézeten kívül töltött. A bíróság azt, aki legalább egy évet töltött az intézetben, onnan ideiglenesen elbocsátja. Kizárt az ideiglenes elbocsátás annál a fiatalkorúnál, akinek a fegyelmi felelősségét a javítóintézet engedély nélküli elhagyása miatt legalább három alkalommal megállapították. Az ideiglenes elbocsátás időpontját a fiatalkorú által előzetes fogva tartásban eltöltött idő beszámításával kell megállapítani. Az ideiglenes elbocsátást a bíróság megszünteti, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt elkövetett bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélik, vagy javítóintézeti nevelését rendelik el. Ha a fiatalkorúval szemben a bíróság más büntetést szab ki vagy intézkedést alkalmaz, illetve a fiatalkorú a pártfogó felügyelet szabályait megszegi, a bíróság az ideiglenes elbocsátást megszüntetheti. A pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegése esetén az ideiglenes elbocsátást meg kell szüntetni. Ha az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének lehet helye a pártfogó felügyelő, illetve a rendőrség a bizonyítási eszközök megjelölésével ennek érdekében az ügyészhez fordul (2012. évi CCXXIII. törvény 80. §). A javítóintézeti nevelés folytatására a feltételes szabadság megszüntetésének szabályait az alábbi eltérésekkel kell értelemszerűen alkalmazni: a bv. bíró • a meghallgatásra a törvényes képviselőt is megidézi; • ha a döntés időpontjáig a fiatalkorú a 19. életévét betöltötte, az eljárást megszünteti; • a javítóintézeti nevelés ideiglenes foganatba vételére elfogatóparancs nem bocsátható ki. Az intézetből el kell bocsátani, aki a 19. életévét betöltötte. A végrehajtás rendjének különös szabályait a javítóintézetek rendtartásáról szóló miniszteri rendelet tartalmazza (elkülönítés, egészségügyi ellátás, őrzés, napi- és hetirend, kapcsolattartás, látogatás rendje, vallásgyakorlás, zsebpénzfelhasználás, anyagi ellátás stb.). A befogadásnál észlelt külsérelmi nyomok esetén, vagy ha rendőrségi fogdából, bv. intézetből, másik javítóintézetből átkísért fiatalkorú azt állítja, hogy bántalmazták, haladéktalanul orvosi vizsgálatot kell végezni és jegyzőkönyvet felvenni, melynek egy példányát az átkísérést végrehajtó szervnek, illetve a törvényességi felügyeletet ellátó ügyésznek meg kell küldeni. A javítóintézeti nevelésre jelentkező fiatalkorú felügyelet nélkül maradó gyermekével együtt történő elhelyezését akkor lehet engedélyezni, ha a fiatalkorú nyilatkozatban vállalja gyermeke gondozását, továbbá a gyermek törvényes képviselője hozzájárul a gyermek intézetben történő elhelyezéséhez. Az intézet a fiatalkorú befogadásáról a várható elbocsátás napjának megjelölésével három munkanapon belül értesíti az elsőfokú ítéletet hozó bíróságot, a fiatalkorú lakóhelye szerint illetékes önkormányzat jegyzőjét, a Bv. tvr. 110. § (2) bekezdés

304


Különös rész

gyámhivatalt, a fiatalkorú törvényes képviselőjét, az átmeneti nevelt, az ideiglenes hatállyal elhelyezett fiatalkorú vér szerinti szülőjét, a gondozását, nevelését végző gyermekotthont vagy nevelőszülőt, a pártfogó felügyelőt, a bűnügyi nyilvántartást kezelő szervet. A fiatalkorút legfeljebb egy hónapig befogadó csoportba helyezik személyiségének, neveltségi szintjének, értelmi képességének, egészségügyi állapotának feltárása érdekében. Ezt követően történik a fiatalkorú nevelését, gondozását segítő, a szakmai programban meghatározott elvek szerint kialakított kisközösségekbe, csoportokba elhelyezése. A csoport számára háló- és tanulószobákat, közös nappali szobát, valamint vizesblokkot kell biztosítani, melyet a mindennapi életvitelhez szükséges bútorokkal, berendezési tárgyakkal, eszközökkel kell felszerelni. Egy fiatalkorúra legalább 5 m2-nyi háló-, illetve tanulószobának, egy csoportra legalább 30 m2-nyi közös nappali szobának kell jutnia. (Egy-egy csoportban legfeljebb 12 fő helyezhető el.) Az anyagi ellátás keretében kiemelhető, hogy a fiatalkorú számára naponta ötszöri, az életkorának megfelelő, de legalább egyszeri alkalommal meleg étkezésről, illetve orvosi javaslat alapján kímélő ételről kell gondoskodni. Kiemelten kell foglalkozni az alkohol és kábítószer veszélyeivel, a szexuális élet problémáival a nevelés során. Munkafoglalkoztatásért a fiatalkorú óránkénti díjazásának mértéke nem lehet kevesebb a kötelező legkisebb órabér 30%-ánál. A jutalmazás – amely lehet egyéni és csoportos – formái, különösen a nevelői dicséret, tárgyjutalom, korábban kiszabott nevelői büntetés elengedése vagy enyhítése, egyéni vagy csoportos kulturális vagy sportprogram biztosítása, kimenő, eltávozás, szabadság engedélyezése. Fegyelmi vétséget elkövető fiatalkorúval szemben kiszabható fegyelmi büntetések az igazgatói megrovás, egyes társas szórakozásokból meghatározott időre való kizárás, kimenő meghatározott időre való megvonása, szabadság meghatározott időre való megvonása, zárt jellegű intézetben elhelyezés. A fiatalkorú az intézetben okozott kárért a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint felel. A kártérítés mértéke nem haladhatja meg gondatlan károkozás esetén a kötelező legkisebb munkabér – a károkozás napján érvényes rendelkezések szerint megállapított – egyhavi összegének 50%-át, szándékos károkozás esetén ennek legfeljebb öthavi összegét. Az intézet elősegíti a fiatalkorú kapcsolattartását az arra jogosult hozzátartozóival. Ennek formái levelezés, telefonbeszélgetés, csomagküldés, látogatás, valamint a jutalmak közül a kimenő, eltávozás és szabadság. Az elbocsátás előkészítése során az utógondozó – a gyermekjóléti szolgálat és a pártfogó felügyelő segítségével – előkészíti, megszervezi és segíti a fiatalkorú családjába való visszatérését; ha ez nem lehetséges, önálló életének megkezdését. A fiatalkorú írásbeli kérelmére elhelyezhető az intézet utógondozó részlegén, ha családjába nem térhet vissza és az elbocsátás idejére nem sikerült számára lakhatási lehetőséget, megélhetési feltételeket teremteni.

4.10. 10. Az elítéltek utógondozása Az elítéltek utógondozásával kapcsolatban szükséges kiemelni, hogy nem büntetőjogi intézkedés az e fejezetben bemutatás ellenére, hanem büntetés-végrehajtási jogi intézmény. Az utógondozás célja az, hogy a szabadságvesztésből szabadultnak segítséget nyújtson a társadalomba beilleszkedéshez, s az ehhez szükséges szociális feltételek megteremtéséhez. A büntetés végrehajtása alatt megkezdett társadalomba integráló folyamat lényegében az utógondozás szakaszában tovább folytatódik. Az utógondozás igénye történetileg messze megelőzte jogintézményként való megalkotását. Az elítéltek gondozására a 325-ben tartott niceai zsinat egy külön szervezetet létesített Hocutratores Pauperum néven.305 Hasonlóképpen már az ókorban a karthágói püspök a diakónusok kötelességévé tette, hogy viseljék gondját az elítélteknek.306 A XVIII. század végétől megindult börtönreformálási mozgalom eredményeképpen Vámbéry R.: Büntetőjog, II. füzet. Budapest, 1918, 127–128. oldal; Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. i. m. (1933), 277. oldal Vö. Finkey F.: Alkossunk törvényt az igazságügyi patronázs egyesületekről és a letartóztató intézetekből kibocsátottak utógondozásáról. Budapest, 1943, 8. oldal 305 306


Különös rész

ismét egyik fontos kérdéssé lépett elő. John Howard nem csupán az elítéltek helyzetéért és a börtönállapotok gyökeres javításáért szállt síkra, hanem törvényjavaslatot is benyújtott az „elbocsátott elítéltek gondozásáról.” Az utógondozás, az ún. patronázsügy további felkarolói (elsősorban Mary Carpenter és a „börtönök angyala”, Elizabeth Fry) további jótékony egyesületeket és intézeteket hoztak létre. Az utógondozás terén jó példát mutatott az 1826-ban alapított Rajna-Vesztfáliai Börtönügyi Társaság, amelyet a szabaduló elítéltek segítésére hozott létre Liedner. Mintaszerűen szervezte az utógondozás ügyét Belgium, ahol már 1850-ben, 1870-ben, majd 1891-ben külön törvényt alkottak a gyermekvédő és rabsegélyező egyesületek állami támogatásáról.

Megjegyzés A teljes kibontakozása és megerősödése az angol progresszív börtönrendszer végleges kialakulásával vált lehetővé. Az utógondozás először Angliában lett nem csupán társadalmi, hanem állami feladat és Észak-Amerika teremtette meg a börtönügyi és utógondozási patronázsmunka nemzetközi fejlesztésének és elősegítésének modern eszközéül a Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus intézményét. Az utógondozással kapcsolatban Eötvös József már 1838-ban kifejtette, hogy „csak ha a büntető társaság mellett egy másik áll, mely a süllyedt szerencsétlent magához felemelni igyekszik, csak ha a rendes tömlöci kormányt egyes polgárok segítik, részint a lelkipásztort felváltva, vigasztalással közelítve a rabokhoz, részint oktatva őket vagy kiszabadulásuk után jövő jólétekről gondoskodna, csak akkor remélheti mindezen institúciók sikerét.”307 Deák Ferencnek és társainak európai színvonalú, 1843-as javaslata össze tudta volna foglalni és a megvalósulás felé vinni az utógondozást és a patronázst is, mint ahogy erre Finkey Ferenc több írásban rá is mutatott. Az utógondozási javaslatok az 1867-es kiegyezés és konszolidáció idején éledtek újjá, és ekkor lépett előtérbe valójában az ún. rabsegélyezés eszméje. 308 Buda-Pesten 1773-ban alakult meg az első magyar rabsegélyező egylet. A Patronázs Egyesületek Országos Szövetségét 1909-ben alapították. A múlt század vége felé a fegyencóvás, majd a rabsegélyezés fogalmak voltak használatosak. Ezt a század elején a patronázs munka fogalomhasználat váltotta fel. A korabeli magyar szakirodalom még nem használta az utógondozás fogalmát, csak az 1940-es évektől vált gyakorivá. A hazai patronázs tevékenység törvénybe iktatásáról, állami feladatként történt megfogalmazásáról az 1878. évi V. tcz. 27. §-a rendelkezett először az ún. rabsegélyezés ügyének törvénybe iktatásával. Schäfer István 1949. évi írása szerint „a visszaesők […] magas arányszámának leszorítása érdekében […] elsősorban az utógondozás kiépítése látszik a legsürgetőbb feladatnak.” Az utógondozás szükségességét hangsúlyozva mutatott rá: „végzetes következményekkel járó szánalmas tévedés” az utógondozást akár felesleges jótékonykodásként felfogni, akár azt hinni, hogy a bíráskodással és a büntetés-végrehajtással – de utógondozás nélkül – az állam „büntetőjog-szempontú kötelességei” kimerültek.309 Az akkori Bv. Szabályzat kiadásáról szóló 1105/1954. (XII. 7.) MT számú határozat 19. pontjában előírta, hogy „a letartóztatottak munkába helyezéséről szabadulásuk után – lehetőleg – gondoskodni kell”. Az első kifejezetten utógondozásról szóló jogszabály az 55/1960. (XII. 22.) számú Korm. rendelet volt, amely a börtönből szabadult személyek munkába állításáról rendelkezett. Konkrét feladatokat fogalmazott meg a bv. intézetek számára is az elítéltek szabadulásának előkészítésével kapcsolatban. Hiányzott azonban a megfelelő együttműködés az akkori tanácsi és a rendőri szervek között. Ezzel kapcsolatban a szabályozás legfőbb hibája az volt, hogy csak a szabaduló kérelmére tette kötelezővé a segítségnyújtást a munkába helyezéshez. Ennélfogva „sokszor épp azok az elítéltek nem kérték a segítséget, akiknek erre a legnagyobb szükségük lett volna”.310 A szabadságvesztésből szabadult személyek munkába állításáról szóló 12/1965. (VII. 11.) számú Korm. rendelet ismertette az utógondozás szervezetét és feladatait. Előírta a szabaduló elítéltek letelepedésének támogatását, továbbá, hogy a szabadult személy 8 napon belül köteles jelentkezni a tanácsnál. Hiányzott az utógondozás egységes irányítása is, tehát nem volt olyan szervezet, amely összehangolta volna az utógondozásban közreműködők munkáját. Az 1965. évi kormányrendelet végrehajtása tárgyában kiadott 9/1966. EüM számú utasítás módot nyújtott önkéntes vállalkozó pártfogó felügyelők kirendelésére, azonban a feladataik és jogkörük nem voltak pontosan meghatározva, így funkcióiknak

Eötvös J.: Vélemény a fogházjavítás ügyében. i. m. (1938) 48–49. oldal Vö. Pál László: Nevelés a büntetés-végrehajtásban. i. m. (1976), 155. oldal 309 Schäfer I.: Utógondozás a visszaesés ellen. Jogtudományi Közlöny, 1949/19. szám, 419–423. oldal 310 Gláser I.: A szabadságvesztés-büntetés végrehajtása. i. m. (1975), 291. oldal 307 308


Különös rész

nemigen tudtak eleget tenni.311 Az 1966. évi 21. számú tvr. 34. § (1) bekezdésében előírta, hogy az elítéltet a társadalomba való beilleszkedése, a szabadulás után munkába állása érdekében kellő időben fel kell készíteni a szabadulásra. A 110/1967. IM számú utasítás részleteiben szabályozta, hogy az utógondozás előkészítésénél melyek a büntetés-végrehajtási szervek feladatai. A korábbi, tehát az 1960. és 1965. évi kormányrendeletek alapvető jellemzőjeként ítélte Tavassy Tibor, hogy nem tűzték ki célul az egységes, komplex és mindenre kiterjedő utógondozási-pártfogási tevékenység létrehozását, hanem csak segítséget kívántak nyújtani a szabadultak társadalmi beilleszkedéséhez, elsősorban munkába állításukhoz.312 Az élet sürgetően vetette fel a szabadultak hatékonyabb támogatását, hiszen többségük valóban fel akarja számolni a múltat, meg akarja találni helyét a társadalomban. Így jutott el jogfejlődésünk a szabadságvesztésből szabadult személyek utógondozásáról szóló 1975. évi 20. számú tvr. megalkotásához, amely egységes irányítás alatt működő utógondozási-pártfogási rendszert hozott létre.

Megjegyzés A legtöbb országban a hivatásos pártfogói hálózat önálló szervezeti formaként létezik, adminisztratív irányításuk az igazságügyi tárcához tartozik. Túlnyomórészt társadalmi pártfogók működését lehet tapasztalni a skandináv országokban, Ausztriában és Japánban. A pártfogás államilag szervezett ugyan, de privát szervezetek is léteznek. Spanyolországban és Portugáliában az intézmények kiépülőben vannak. Külföldön is tendencia, hogy az utógondozást lehetőleg korai időszakban kezdjék meg. Ezt Hollandiában krízissegítségként említik. Ennek bevezetése nem csupán a reszocializáló intézményekre volt hatással, hanem a rendőrséggel és az igazságügyi hatóságokkal való kapcsolatra is. Svájcban a folyamatos gondozás modelljét fejlesztették ki. Az angol–amerikai jogterületen jellemző a pártfogói segítség bekapcsolása már a nyomozati eljárás idején. Az elítéltek magatartását elemezve megállapítható, hogy egy részük még akkor sem igyekszik beilleszkedni a társadalomba, amikor ehhez megkapja a szükséges segítséget. A bv. intézetekben a visszaeső elítéltek köréből 98 elítélttől kapott információ szerint a visszaesési okok (egy-egy elítéltnél több ok is) a következők: rossz baráti vagy rokoni környezet (25%); nem dolgozott és pénzhez akart jutni (22,5%); rendszeres és mértéktelen italozás (17,5%); kevés kereset (15%);, a pártfogótól nem kapott segítséget (12,5%); nem vették fel sehová dolgozni (10%); pillanatnyi szükséglet-kielégítés (7,5%); családi életének felbomlása (6%); lakásából kitették és mindenhol elutasították (5%); nem akar gyermektartásdíjat fizetni (5%); nem tudja elviselni, hogy ellentmondjanak neki (5%); csak benne van a hiba (5%); munkatársai a szabadulás után kiközösítették, munkahelyét otthagyta (2,5%); családi háttér hiánya (2,5%); cigánytelep hatása (2,5%) stb. Az okok mintegy 46%-át kifejezetten a szabadulás utáni környezetben vélték. Az alkoholt is említő 32,5%-nál is, a szabadulás utáni környezet hatása szintén nem elhanyagolható körülmény. Ugyanakkor 80%-uk segítséget nem kért és nem kapott; 10% kért segítséget a beilleszkedéshez, de nem kapott; 10% nem kért, de mégis kapott segítséget. Adatlapok felhasználásával tájékozódtam a felől, hogy mennyiben és milyen szempontból játszik szerepet az utógondozás elmaradása, hiányossága a visszaesésben. A reprezentatív módszerrel kiválasztott 126 férfi és 24 nő szabadult elítéltre nézve a következőket lehetett megállapítani: Amíg a férfiak 30%-a visszaesett, a nők közül senki. A legnagyobb arányban (31%) a 18–30 év közötti férfiak közül kerültek ki a visszaesők, az 50 év felettieket – kisebb számukra tekintettel – figyelmen kívül hagyva. Különösen feltűnő, hogy a visszaesők 69%-a a szabadulástól számított hat hónapon belül került „összeütközésbe a törvénnyel”. Tehát a társadalomba történő visszavezetés során az első hat hónapnak van meghatározó szerepe. A család pozitív hatásának fontosságát tükrözi, hogy a házasságban, élettársi kapcsolatban élők közül mindössze 15% esett vissza, míg a nőtlenek közül 33%, az elváltak közül pedig 26%. Figyelmet érdemlő, hogy a visszaesettek 37%-a egy évnél rövidebb szabadságvesztést töltött. Azok közül, akiknél a nevelő nem tartotta indokoltnak az utógondozást, 38% esett vissza a szabadulás után. Szinte valamennyi megyében javaslatként említették, hogy a nagyobb városokban létesítsenek olyan átmeneti szálláshelyeket, otthonokat, ahol a bv. intézetből szabadult vagy egyéb körülményeik miatt Vö. Vermes M.: Az utógondozás szerepe a bűnismétlés megelőzésében. Az Összehasonlító Kriminológia Nemzetközi Központjának IV. Regionális Szemináriuma. IM, Budapest, 1980, 217–218. oldal 312 Vö. Tavassy T.: A szabadságvesztésből szabaduló visszaeső bűnözők társadalmi beilleszkedése. Belügyi Szemle, 1973/10. szám, 33–39. oldal 311


Különös rész

lakás, szállás nélkül maradt személyek elhelyezését ideiglenes jelleggel meg lehetne oldani. E javaslat a jogtudomány részéről már 1985-ben is felmerült.313 Voltak ellenvélemények is. Például, hogy egy helyen gyűlnének össze így a bűnözők, esetleg szervezetten követnének el újabb bűncselekményt. Megoldást jelenthetne, ha azoknak a munkáltatóknak, akik szabadultakat foglalkoztatnak, valamilyen központi kedvezményt (pl. adókedvezményt) biztosítanának. Ezáltal a gazdálkodó szervek érdekeltek lennének a szabadult elítéltek foglakoztatásában. Az utógondozás csak akkor lehet eredményes, ha munkáltatók, állami és társadalmi szervek, jótékonysági szervezetek, valamint a társadalom széles rétegei lehetőségükhöz képest segítik a feladat megoldását. A végrehajtásban közreműködők összehangoltabb együttműködése növelné a visszaesés megelőzése érdekében tett erőfeszítések eredményességét. Az utógondozás keretében a szabadságvesztésből szabadult elítélt segítséget és támogatást kérhet, különösen a munkába állásához, a letelepedéséhez, szállás biztosításához, a megkezdett tanulmányai folytatásához, gyógykezeléséhez és gyógyító eljáráshoz. A bv. intézet köteles elősegíteni, hogy az elítélt rendezze a szabadulása utáni letelepedésével és munkába állásával kapcsolatos ügyeit. Létrejöttek a társadalmi viszonyok változása folytán olyan szociális, karitatív és öntevékeny szervezetek is, amelyek a szabadságvesztésből szabadult személyek támogatására szakosodtak. Az utógondozás és a pártfogó felügyelet közötti különbségek a következők: a. A pártfogó felügyelet tartalmi eleme a pártfogolt ellenőrzése és irányítása mellett a segítségnyújtás, az utógondozás tartalmi eleme viszont kizárólag a szabadult támogatása a társadalomba beilleszkedésben. b. A pártfogó felügyeletet a bíróság, ügyészség határozattal elrendeli, az utógondozás nem igényel bírósági, ügyészségi határozatot, és általában a szabadult kérelmére történik. c. Alapvető különbség, hogy a pártfogoltat mindig magatartási szabályok terhelik, az utógondozás nem jár együtt magatartási szabályok előírásával. d. A pártfogolttal szemben különféle szankciók alkalmazására kerülhet sor a magatartási szabályok megszegése esetén, és annak következménye van, az utógondozás körében szankciók alkalmazása kizárt. e. A pártfogó felügyelet büntetőjogi intézkedés, míg az utógondozás a szabadságvesztésből szabadultat megillető büntetés-végrehajtási jogi intézmény, amely azok számára is biztosítva van, akiknek a pártfogó felügyeletét a bíróság nem rendelte el. Az utógondozást a pártfogó felügyelők végzik a helyi önkormányzatok, a munkáltatók, a karitatív és öntevékeny szervezetek közreműködésével. Igénybe vehetik munkájukhoz társadalmi pártfogók közreműködését is. A bv. intézet köteles megállapítani, hogy az elítélt szabadulása után hol kíván letelepedni és rendszeres munkát vállalni; elősegíteni, hogy az elítélt rendezze a szabadulás utáni letelepedésével és munkába állásával megkezdett tanulmányai folytatásával kapcsolatos ügyeit. A Bv. tvr. 115. §-a szerint „Ha a szabadságvesztésből szabadult személynek nincs megfelelő munkája és szállása, elő kell segíteni az olyan munkáltatónál való elhelyezkedését, amely szállást is nyújt, és a büntetésvégrehajtási szervekkel, valamint a pártfogó felügyelővel együttműködve szervezetten támogatja a szabadságvesztésből szabadult személyek beilleszkedését a társadalomba. A szabadult személyt a helyi önkormányzat külön jogszabály szerint szociális segélyben vagy kölcsönben részesítheti. A szabadságvesztésből szabadult személyek szállásával és munkába állásával kapcsolatban a büntetés-végrehajtási szervek és a pártfogó felügyelők rendszeresen kapcsolatban állnak az ezek megoldására szakosodott szociális, karitatív és öntevékeny szervezetekkel.” A bv. intézetben büntetésüket töltő elítéltek látogatása, illetve a javítóintézeti nevelés alatt állókkal való találkozás a bv. intézet (javítóintézet) székhelye szerint illetékes megyei hivatal kijelölt pártfogó felügyelőjének a feladata, amit a Pártfogó Felügyelői Szolgálat tevékenységéről, valamint ehhez kapcsolódóan az egyes igazságügy-miniszteri rendeletek módosításáról szóló 17/2003. (VI. 24.) IM rendelet 39. § (1) bekezdése „börtönpártfogolás”-nak nevez. Célja az, hogy a bv. intézetből szabadlábra helyezés várható időpontja előtt legalább hat hónappal, a javítóintézetből ideiglenes elbocsátás várható időpontja előtt legalább kettő hónappal elkezdődjön az elítélt tájékoztatása az esetleg elveszett iratai pótlásának; ha szükséges, egészségügyi, szociális Vö. Nagy F.: Az utógondozás – pártfogó felügyelet hazai fejlődéséről. Az IM Tudományos és Tájékoztatási Főosztály kiadványa, 1985/10., 70. oldal 313


Különös rész

intézményi ellátásnak vagy elhelyezésének, munkavégzési, illetve tanulmányok folytatásának, letelepedésének, szállásának vagy lakhatásának, tanácsadó vagy felvilágosító programokon való részvétele lehetőségeiről és szabályairól; az elítélt családjának, gondozójának a felkészítése az elítélt lehetőség szerinti visszafogadására. A pártfogó felügyelő intézkedésének eredményéről, erre vonatkozó megkeresés esetén a volt, vagy leendő munkáltatóról – még az elítélt szabadulása előtt – tájékoztatja a büntetés-végrehajtási intézetet. Az elítélt szabadulása után a lakóhelye (tartózkodási helye) szerint illetékes megyei hivatal végzi az utógondozást. A pártfogó felügyelő akkor is segítséget nyújt az elítéltnek, ha azt az elítélt a szabadulás után kéri. Az utógondozásban közreműködhetnek az önkormányzatok, az egyházak, a munkáltatók, a karitatív és más civil szervezetek. A szabaduló személyt az önkormányzat illetékes szerve – külön jogszabály szerint – szociális segélyben vagy kölcsönben részesítheti. Egy közelmúltban végzett vizsgálat megállapította, hogy „a pártfogók utógondozói tevékenységéből hiányzik az előkészítő szakasz. Az utógondozási ügyek csekély számát, illetve a tevékenységszerkezetben jelentkező súlytalanságát is az okozhatja, hogy csak néhány megyében fut ún. börtönprojekt. Ahol ilyen program létezik, azaz ahol a pártfogók bejárnak a büntetés-végrehajtási intézetekbe, azokban a megyékben magasabb is az ilyen ügyek száma a pártfogók tevékenységében”.314 Szükséges az utógondozás továbbfejlesztése, abban a társadalom legkülönbözőbb erőinek még aktívabb, szervezettebb, szabályozottabb részvétele.

5. IX. fejezet: A személyes szabadságot érintő büntetőeljárás-jogi intézkedések végrehajtása A személyes szabadságot érintő intézkedéseket – eljárásjogi és büntetés-végrehajtási jogi intézkedésekről lévén szó – egyrészt a Be., másrészt a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény és a Bv. tvr. tartalmazza. Közülük a legsúlyosabban érintik a személyes szabadságot: • az őrizetbe vétel,315 • az előzetes letartóztatás,316 • az ideiglenes kényszergyógykezelés,317 • és mint szakértő eljárása során közreműködési kötelezettség: az elmeállapot megfigyelése. 318 Az egyéb személyi szabadságot érintő intézkedések közül a lakhelyelhagyási tilalom,319 és a házi őrizet a terhelt személyi szabadságának csupán egyfajta korlátozását és nem teljes elvonását jelenti a büntetőeljárás érdekében. A távoltartás a terhelt szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megváltoztatásához való jogát korlátozza.320 Az elővezetés321 az idézéssel szembeni mulasztás eseteiben a terhelttel és a tanúval szemben alkalmazható jogkövetkezmény, eljárási kötelességszegés miatt igénybe vehető eljárási szankció, amely a személyi szabadságot átmenetileg korlátozza. A rendőrség az előállítással a személyi szabadságot csak a szükséges ideig, de legfeljebb 8 órán át korlátozhatja. Ha az előállítás célja még nem valósult meg, indokolt esetben ezt az időtartamot a rendőri szerv vezetője egy alkalommal négy órával meghosszabbíthatja. Az előállítás időtartamát a rendőri intézkedés kezdetétől kell számítani. Ha a határozatban elrendelt elővezetés másként nem teljesíthető, az elővezetett személyt a rendőrségen a szükséges ideig – legfeljebb 12 óra időtartamra – vissza lehet tartani. A Be. 162. § (4) bekezdése szerint „az elővezetést általában a napnak a hatodik és huszonnegyedik órája között kell végrehajtani”. Kerezsi K. – Dér M.: Az alternatív szankciók költségösszefüggései. i. m. (1998), 272. oldal Be. 126–128. § 316 Be. 129–136. § 317 Be. 140–145. § 318 Be. 107. § 319 Be. 137–138. § 320 Be. 138/A–139. § 321 Be. 162. § 314 315


Különös rész

5.1. 1. Az őrizetbe vétel foganatosítása a) A Be. 126. § (1) bekezdése szerint az őrizetbe vétel a terhelt személyi szabadságának átmeneti elvonása. Az őrizetbe vétel elrendelésére – e törvényhely alapján – kizárólag szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja – különösen tettenérés – esetén kerülhet sor, amennyiben valószínűsíthető a terhelt előzetes letartóztatása. Az őrizet ilyenkor legfeljebb 72 óráig tarthat, ennek elteltével a terheltet – ha a bíróság az előzetes letartóztatását nem rendelte el – szabadon kell bocsátani. Szabadon kell bocsátani a terheltet akkor is, ha a bíróság az őrizet tartama alatt nem rendelte el az előzetes letartóztatását. Ezen kívül létezik még a tárgyalási őrizet is [Be. 281. § (6) bekezdése]. Az őrizetbe vétel elrendeléséről és megszüntetéséről a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság határoz. A tárgyaláson történt büntetőeljárás alapjául szolgáló rendzavarás esetében a bíróság elrendelheti a rendzavaró őrizetbe vételét, amely szintén 72 óráig tarthat. b) Ugyancsak az általánostól eltérő szabályok vonatkoznak arra az esetre, ha a különleges eljárás során a tárgyalás vagy az ülés megtartása végett az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben elfogatóparancsot bocsátottak ki. A Be. 555. § (4) bekezdésében foglaltakra figyelemmel ugyanis a terhelt megtalálása esetén őrizetbe vehető, az őrizet a tárgyalás, illetve az ülés befejezéséig – legfeljebb 6 napig – tarthat. c) Végül külön kell említést tenni a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény 19. § (1) bekezdéséről, amely szerint, ha a kiadni kért személy ismeretlen helyen tartózkodik, a Fővárosi Törvényszék elrendeli a kiadni kért személy felkutatását és amennyiben ez az intézkedés sikerre vezet, a rendőrség őrizetbe veszi és a Fővárosi Törvényszék elé állítja. A kiadatási őrizet legfeljebb 72 óráig tarthat. A büntetőügyben elrendelt őrizet tekintetében a Be. előírja, hogy az őrizetbe vétel elrendeléséről és a fogva tartás helyéről 24 órán belül értesíteni kell a terhelt által megnevezett hozzátartozót. Ennek hiányában a terhelt által megjelölt más személy is értesíthető, a katona őrizetbe vételéről pedig az elöljáróját is értesíteni kell. Nem a büntetőeljárás keretében alkalmazható őrizet a közbiztonsági őrizet. A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 38. § (1) bekezdése szerint a rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra – melybe az előállítás ideje is beszámít – jogosult közbiztonsági őrizetbe venni. A rendőrség azt a feltételes szabadságra bocsátott elítéltet, illetve a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek, 72 óra időtartamra veheti őrizetbe, ha a pártfogolt a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell. A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendről szóló 2012. évi II. törvény 73. § tartalmaz előírásokat a szabálysértési őrizetre. A rendőrség elzárással is sújtható szabálysértés esetén – ha tettenérésre kerül sor – az eljárás alá vont személyt gyorsított bírósági eljárás lefolytatása céljából őrizetbe veheti. A szabálysértési őrizet a bíróság érdemi határozatának meghozataláig, de legfeljebb 72 óráig tart. Az eljárás alá vont személyt azonnal szabadon kell bocsátani, amennyiben a szabálysértési őrizet tartama alatt a bíróság a gyorsított eljárást nem folytatta le vagy nem szabott ki elzárást. Ha az elzárást kiszabó határozat nem emelkedett jogerőre és alappal lehet arra következtetni, hogy az eljárás alá vont személy szabadlábon újabb elzárással is sújtható szabálysértést követne el, a bíróság a szabálysértési őrizet tartamát a másodfokú határozat meghozataláig indokolt határozattal meghosszabbíthatja. A szabálysértési őrizet ez esetben a másodfokú bíróság határozatának meghozataláig, illetve a nem jogerősen kiszabott elzárás tartamáig, legfeljebb azonban a meghosszabbítástól számított 10 napig tarthat. Ugyancsak a büntetőeljáráson kívüli kényszerintézkedés a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény 54. §-a szerinti őrizet. A törvény az őrizetnek két fajtáját különbözteti meg, nevezetesen az idegenrendészeti és visszautasítást előkészítő őrizetet. A bűnügyi, a közbiztonsági, és a szabálysértési őrizet rendőrségi fogdában kerül végrehajtásra. A rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet hatálya tehát egyaránt kiterjed a bűnügyi, a közbiztonsági és a szabálysértési őrizetre is. A fogvatartott jogait általánosságban a rendelet 2. § (1) bekezdése határozza meg. A jogszabály rendelkezése szerint a bűnügyi őrizetes • büntetőeljárási jogait gyakorolhatja, • a fogva tartás alapjául szolgáló ügyben eljáró jogi képviselőjével (védőjével) kapcsolatot tarthat, • letéti pénzét indokolt személyes szükségleteinek kielégítésére fordíthatja, 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

• hozzátartozójával és az ügyész, illetve a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával – más személyekkel levelezhet, • a fogva tartás időtartamára tekintettel legalább havonta egy alkalommal fogadhat látogatót, és legalább havonta egy alkalommal kaphat csomagot, • jogosult vallási vagy lelkiismereti meggyőződésének szabad megválasztására, annak kinyilvánítására és gyakorlására, • jogosult anyagi és egészségügyi ellátásra, pihenésre, térítés nélkül gyógyszerjuttatásra, • saját ruháját viselheti, amiből egy váltásra valót – az évszaknak megfelelő felsőruházatból és lábbeliből – folyamatosan magánál tarthat, • kérelmet, panaszt terjeszthet elő, • kártérítésre tarthat igényt. A közbiztonsági őrizetest a jogosultságok többsége ugyancsak megilleti, a fogva tartás rövid időtartamára figyelemmel azonban a közbiztonsági őrizetes nem jogosult • letéti pénzének felhasználására, • levelezésre, • látogató fogadására, illetve nem kaphat csomagot. A fogvatartotti jogok gyakorlása nem lehet ellentétes a fogda rendjével és nem veszélyeztetheti a fogvatartottal szemben folyamatban lévő eljárást. Valamennyi fogvatartottra vonatkozó szabály, hogy a fogdába történő befogadásakor jogosult anyanyelvén vagy az általa ismert más nyelven írásban, ha indokolt szóban megismerni jogait és kötelességeit, azok gyakorlásának módját, a fogda napirendjét, a panasz és a kérelem előterjesztésének módját, a fegyelmi vétségeket, a kiszabható fegyelmi fenyítéseket, azok időtartamát, a jogorvoslat lehetőségeit. A fogvatartott részére befogadáskor át kell adni a jogait és kötelezettségeit tartalmazó, valamint a vele szemben alkalmazható kényszerítő eszközökről szóló írásos tájékoztatót. A szóbeli tájékoztatás megtörténtéről és megértéséről, valamint az írásos tájékoztató átvételéről a fogvatartottat írásban nyilatkoztatni kell. A fogvatartott jogosult a rendeletben meghatározott feltételeknek megfelelő elhelyezésre. A rendelet 14. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a zárkákban fogvatartottként legalább 10 m3 légteret és lehetőleg 4 m2 mozgásteret kell biztosítani. A látogató fogadására egyébként előzetes egyeztetés szerinti időpontban a rendőrség épületében ellenőrzés és felügyelet mellett legalább havonta egy alkalommal kerülhet sor, legkevesebb harminc perc időtartamban. A látogató a látogatás során nem tarthat magánál távbeszélőt, kép- és hangrögzítő eszközt, az emberi élet kioltására, illetve testi sérülés okozására alkalmas eszközt. Ezen korlátozó rendelkezés érvényre juttatása érdekében a látogató ruházata és csomagja ellenőrizhető. A látogató fogadására egyébként a fogvatartott nem kötelezhető. A fogvatartott látogatásából ki kell zárni azt a személyt, akivel szemben a fogvatartottal azonos ügyben folyik büntetőeljárás, valamint azt, akivel a kapcsolattartás a fogvatartottal szemben folyamatban lévő büntetőeljárás eredményességét veszélyeztetné. A kizárás kimondására a fogva tartás alapjául szolgáló eljárást folytató szerv vezetője, illetve az ügyész, a vádirat benyújtása után pedig a bíróság jogosult. A bűnügyi őrizetes védője a rendőrségi fogdában fogva tartott védencével való érintkezése során hangrögzítő eszközt magánál tarthat, a védelem ellátása körében az általa készített hangfelvételt a fogdából ellenőrzés nélkül viheti ki. A fogvatartott által írt, illetve a részére érkezett levelet legkésőbb a második munkanapon továbbítani, illetve kézbesíteni kell. A fogvatartott részére érkezett levelet utána kell küldeni, amennyiben időközben más rendőrségi fogdába, javítóintézetbe, vagy büntetés-végrehajtási intézetbe szállították, avagy ha a szabadításra került sor és a tartózkodási helye ismert. Ha az időközben szabadított fogvatartott tartózkodási helye ismeretlen, a részére érkezett levelet a kézbesítőnek vissza kell adni. A fogvatartott levelezése ellenőrizhető, melynek célja a szökés, a bizonyítási eszközök megváltoztatásának vagy megsemmisítésének a megakadályozása, újabb bűncselekmény, illetve a biztonságot sértő vagy veszélyeztető egyéb cselekmények elkövetésének a megelőzése, a fogda rendjének, az őrzés, illetőleg a fogva tartás biztonságának a fenntartása. Az ellenőrzésre szúrópróbaszerűen vagy rendszeresen kerülhet sor. Az ellenőrzést a fogva tartásért felelős szerv képviselője 223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

végzi, indokolt esetben a fogva tartás alapjául szolgáló eljárást folytató szerv képviselőjének a bevonásával. Az ellenőrzésről egyébként a fogvatartottat tájékoztatni kell. Az ellenőrzés kiterjedhet a levél felbontására, a levélben foglalt adatok, információk megismerésére. Az ellenőrzésnél technikai eszköz és különlegesen kiképzett kutya is igénybe vehető. A fogvatartottnak a hatóságokkal, a nemzetközi szervezetekkel és a védőjével, továbbá nem magyar állampolgár fogvatartott hazájának Magyarországra akkreditált diplomáciai, konzuli képviselőjével, valamint az egyház (felekezet) képviselőjével és a fiatalkorú fogvatartott kirendelt pártfogójával való levelezése tartalmilag nem ellenőrizhető. Amennyiben alapos indok merül fel arra, hogy a fogvatartott részére érkező levél nem a borítékon megjelölt feladótól származik, a levelet a fogvatartott jelenlétében – jegyzőkönyv felvétele mellett – fel kell bontani. Az ellenőrzés kizárólag a feladó azonosítására szolgál. A levelezés ellenőrzése szempontjából nemzetközi szervezetnek azok a szervezetek minősülnek, amelyek tevékenysége az emberi jogok érvényesülésének a vizsgálatára terjed ki. Ha a tartalmilag ellenőrzött levélről megállapítást nyer, hogy a fogda, illetve a fogva tartás biztonságát veszélyeztető vagy bűncselekmény elkövetésére utaló adatot, információt vagy tárgyat tartalmaz, a levél nem továbbítható, illetőleg az a fogvatartottnak nem kézbesíthető. A levél továbbításának vagy kézbesítésének a megtagadását egyébként a fogvatartottal közölni kell, a levelet pedig, kivéve ha fegyelmi, büntető- vagy szabálysértési eljárás indítása szükséges, vissza kell adni, illetve a feladónak vissza kell küldeni. A fogvatartott távbeszélő használatára a fogva tartást végrehajtó szerv lehetőségei szerint jogosult. A távbeszélő ellenőrzés mellett használható, az ellenőrzés tényéről a fogvatartottat tájékoztatni kell. A fogvatartott a távbeszélőt a védőjével, a hazája Magyarországon akkreditált diplomáciai, konzuli képviselőjével és a fogva tartás alapjául szolgáló eljárást folytató szerv képviselője által meghatározott személyekkel történő kapcsolattartásra veheti igénybe. A beszélgetés csak a fogva tartást végrehajtó szerv által biztosított, a beszélgetés ellenőrzését technikailag lehetővé tevő készüléken, a fogvatartott költségén és – a védővel, a fogva tartás alapjául szolgáló ügyben eljáró jogi képviselővel, a nemzetközi szervezetek tagjaival és a magyar jogszabályok által az emberi, állampolgári jogok védelmére feljogosított szervezet tagjaival folytatott beszélgetések kivételével – a fogva tartást végrehajtó szerv hivatali idejében, a fogda napirendjében meghatározott időben, ellenőrzés mellett történhet. A védővel, a nemzetközi szervezetek tagjaival, és az állampolgári jogok védelmére hivatott szervezetek tagjaival folytatott beszélgetések tehát nem ellenőrizhetők. A fogvatartott legalább havonta egy alkalommal kaphat csomagot. A rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet 7. § (1) bekezdése szerint azonban erre egy naptári héten belül legfeljebb két alkalommal, egy munkanapon és egy munkaszüneti vagy pihenőnapon kerülhet sor. A csomagban továbbítható a fogvatartott részére • olyan három kilogrammot meg nem haladó súlyú, szobahőmérsékleten nem romlandó, kereskedelemben forgalmazott, alkoholt vagy egyéb kábító hatású szert nem tartalmazó élelmiszer, amelynek csomagolása személyi sérülés okozására nem alkalmas; • ruházati cikk és egyéb olyan tárgy, amelyet a fogvatartott e rendelet melléklete szerint magánál tarthat. A fogvatartott részére a letéti pénzéből történő és a személyi szükségleteinek kielégítését szolgáló vásárlásra naptári hónaponként legalább két alkalommal kell lehetőséget biztosítani. Az egy naptári hónapban a személyi szükségleteinek kielégítését szolgáló vásárlásra fordítható összeg azonban nem haladhatja meg a tárgyévet megelőző év első napján érvényes minimálbér egyharmadának megfelelő összeget. A fogvatartott a fogva tartásért felelős engedélyével az előbbiekben említett összegen felül megvásárolhatja azokat a tárgyakat, amelyeket a birtokában tarthat, valamint ruházatát az évszaknak megfelelően kiegészítheti. A fogvatartott köteles • a fogda rendjét megtartani, a kapott utasításokat teljesíteni, • a fogda helyiségeinek tisztántartásában és a fogvatartottak ellátásában díjazás nélkül közreműködni, • a szükséges orvosi vizsgálatnak és gyógykezelésnek magát alávetni, • ruházatának átvizsgálását és a birtokában nem tartható tárgyak elvételét tűrni, • az okozott kárt megtéríteni. A fogda helyiségeinek tisztántartásában és a fogvatartottak ellátásában való közreműködés azonban nem történhet a takarodótól az ébresztőig terjedő időben és annak tartama nem haladhatja meg a napi négy, illetve a havi huszonnégy órát. A közreműködési kötelezettség teljesítésének az idejére a fogvatartottat el kell látni 224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

munkaruhával, és szakmai, munkavédelmi oktatásban kell részesíteni. Az élelmiszer előkészítésében csak olyan fogvatartott vehet részt, aki alkalmassági véleménnyel is rendelkezik. A jogszabályban meghatározott esetekben a fogvatartott a döntés ellen keresettel fordulhat a bírósághoz és a jogorvoslati lehetőségek mellett, közvetlenül fordulhat a büntetés-végrehajtási felügyeleti ügyészhez, kérheti az ügyész általi meghallgatását. A fogvatartott ugyancsak közvetlenül fordulhat az alapvető jogok biztosához, az adatvédelmi biztoshoz, valamint a külön jogszabályban meghatározott nemzetközi szervezetekhez. A fogvatartott jogorvoslati jogának az érvényesüléséről egyébként a fogda parancsnoka, illetve a fogva tartásért felelős köteles gondoskodni. A jogorvoslati jog érvényesítésével kapcsolatos iratokat a címzettnek haladéktalanul továbbítani kell. A panaszokat, kérelmeket, bejelentéseket és a döntéseket a fogdaszolgálat köteles nyilvántartani. Az idegenrendészeti eljárásban elrendelt őrizet végrehajtásának szabályait a 27/2007. (V. 31.) IRM rendelet tartalmazza. Az EGT-állampolgárral vagy családtagjával, illetve harmadik országbeli állampolgárral szemben idegenrendészeti eljárásban elrendelt őrizet végrehajtásának helye az azt elrendelő idegenrendészeti hatóság székhelye szerint illetékes, a rendőrség által fenntartott őrzött szállás. A külföldi a fogdába, illetve az intézetbe kizárólag az őrizetet elrendelő határozat alapján fogadható be, ennek hiányában a befogadást meg kell tagadni. A befogadott őrizetes a közösségben csak előzetes orvosi vizsgálat után, az orvos írásbeli egyetértése alapján helyezhető el. A közösségben nem helyezhető el az őrizetes, ha fertőző beteg vagy kórokozó-hordozó. Az orvosi vizsgálatnak egyébként ki kell terjednie a külsérelmi nyomok megállapítására, és rögzíteni kell azt is, hogy az őrizetesen külsérelmi nyomok nem találhatók. Külsérelmi nyomok észlelésekor az őrizetest nyilatkoztatni kell a keletkezésük okáról és körülményeiről, e nyilatkozatot jegyzőkönyvbe kell rögzíteni, amit két tanú jelenlétében kell felvenni. A látleletet és a jegyzőkönyvet el kell küldeni a büntetés-végrehajtási törvényességi felügyeletét ellátó ügyésznek. A 18. életévét be nem töltött külföldit hozzátartozójával együtt és más felnőttektől elkülönítve kell elhelyezni. A család egységének fenntartását – lehetőség szerint – a különleges bánásmódot igénylő személy elkülönített elhelyezése során is biztosítani kell. Az őrzött szállásra befogadás során elsődlegesen a kiskorú érdekeinek szem előtt tartásával kell eljárni. A befogadáskor az őrizetest jogairól és kötelezettségeiről anyanyelvén vagy az általa ismert más nyelven írásban – a tájékoztató átadásával –, illetve szóban is tájékoztatni kell. Az elhelyezéskor az őrizetes számára ki kell jelölni a lakóhelyiséget, a külön fekvőhelyet, valamint a birtokában tartható tárgyak elhelyezésére szolgáló eszközt. Az őrizetes biztonsági felügyelete mellett, de ellenőrzés nélkül tarthat kapcsolatot • meghatalmazott jogi képviselőjével, illetve a részére kirendelt ügygondnokkal, • jogi segítővel, • olyan társadalmi szervezet vagy alapítvány képviselőjével, amelynek alapszabályában vagy alapító okiratában a szervezet céljai között az emberi jogok védelme szerepel, • a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód megelőzésére alakult európa tanácsi bizottság, az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európa Tanács emberi jogok védelmére feljogosított szervezetei e célból kiküldött tagjával, • a magyar jogszabályok által az emberi jogok védelmére feljogosított szervezet, illetőleg a fogva tartás ellenőrzésére jogosult hatóság tagjával, • hazája Magyarországon akkreditált diplomáciai képviselőjével, konzuli tisztségviselőjével, ennek hiányában olyan állam képviselőjével, amely érdekei képviseletét ellátja, • egyháza (felekezete) képviselőjével vallásgyakorlás céljából. Távbeszélőn történő kapcsolattartásra az őrzött szállás, fogda, illetőleg az intézet által biztosított készüléken, az őrizetes költségén van lehetőség. Az őrizetes levelezésre is jogosult, annak gyakorisága szintén nem korlátozható. Az őrizetes csomagot kaphat, illetve küldhet, a csomagküldés nem korlátozott, míg hetente két alkalommal jogosult csomag fogadására.

5.2. 2. Az előzetes letartóztatás végrehajtása A Be. 129. § (1)-a alapján: „Az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt.


Különös rész

(2) A terhelt előzetes letartóztatásának szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban és akkor van helye, ha a. megszökött, a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság elől elrejtőzött, vagy szökést kísérelt meg, illetőleg az eljárás során ellene újabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult, b. szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel vagy más okból megalapozottan feltehető; hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképpen nem biztosítható, c. megalapozottan feltehető; hogy szabadlábon hagyása esetén különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást, d. megalapozottan feltehető; hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el.” Az előzetes letartóztatást bv. intézetben kell végrehajtani. Ha a nyomozási cselekmények indokolttá teszik, az ügyész akként rendelkezhet, hogy az előzetes letartóztatás legfeljebb 30 napi időtartamban rendőrségi fogdában is végrehajtható. Ezt az időtartamot követően a gyanúsított rendőrségi fogdán elhelyezéséről – további harminc napi időtartamra – az ügyész indítványára a bíróság határoz. A rendőrségi fogdára elhelyezés tárgyában hozott határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye. Ha a bíróság úgy rendelkezik, a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben kötelező végrehajtani. Az előzetes letartóztatásban lévő fiatalkorú – kivételesen – legfeljebb öt napra, ideiglenesen akkor is elhelyezhető a bv. intézetben vagy rendőrségi fogdában, ha az előzetes letartóztatást javítóintézetben hajtják végre. Ennek tartamáról a bíróság határoz. A bíróságnak az előzetes letartóztatásról a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig a fiatalkorú – 24 órát meg nem haladó tartamban – az ügyész rendelkezése folytán is elhelyezhető bv. intézetben vagy rendőrségi fogdában. Erről az ügyész a bíróságot értesíti. A rendőrségi fogdába csak szabályosan kiállított, a fogva tartásért felelős által aláírt rendelvény alapján lehet befogadni. A bv. intézet feladatai az előzetesen letartóztatott befogadása esetén lényegében ugyanazok, mint a jogerősen elítélt befogadásánál. A befogadásról 5 napon belül értesíti az előzetes letartóztatást elrendelő elsőfokú bíróságot; az előzetesen letartóztatott lakó- vagy tartózkodási helye szerint illetékes rendőrkapitányságot; a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalát; az előzetesen letartóztatott lakóhelye (tartózkodási helye) szerint illetékes pártfogó felügyelői szolgálatot, ha az előzetesen letartóztatottat más ügyben közérdekű munkára ítélték vagy pártfogó felügyelet alatt áll; katona [Btk. 122. § (1) bek.] esetén az állományilletékes parancsnokot is; fiatalkorú esetén a lakóhely szerint illetékes gyámhatóságot, törvényes képviselőt, gyámság esetén a gyámot; átmeneti vagy tartós nevelésbe vett fiatalkorú esetén az illetékes területi gyermekvédelmi szakszolgálatot is. Az előzetes letartóztatás bv. intézetben történő foganatosítása rendjének tartalmi elemei hasonlóak a szabadságvesztés végrehajtása rendjének elemeivel, ezért csak az előzetes letartóztatás végrehajtása rendjének sajátosságait célszerű ehelyütt kiemelni, a Bv. tvr. 116. § (1)–(4) bekezdése szerint. „Az előzetes letartóztatást büntetés-végrehajtási intézetben a tárgyalás előkészítése során hozott határozatig az ügyész, ezt követően a bíróság rendelkezése alapján és annak megfelelően kell végrehajtani. Ha a bíróság úgy rendelkezik, a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben kell végrehajtani. A fogva tartó intézmény vezetője értesíti az ügyészt, ha az előzetes letartóztatás végrehajtási helyének megváltoztatása indokolt. Az előzetesen letartóztatott az ügyész vagy a bíróság rendelkezése alapján bocsátható szabadon.” A rendelkezési jogkör kizárólagos eseteit a Bv. Szabályzat 237. §-a a következőkben jelöli meg: „(1) A büntetőeljárás szakaszától függően az ügyész, illetve a bíróság (a továbbiakban: a rendelkezési jogkör gyakorlója) dönt az előzetesen letartóztatott a. intézetben történő elhelyezéséről;


Különös rész

b. az ugyanabban az eljárásban letartóztatottaktól való elkülönítéséről; c. levelezése, telefonálása és látogatása ellenőrzéséről; d. levelezésének, telefonbeszélgetésének, a látogató fogadásának és a csomagküldemény korlátozásáról, illetve tiltásáról; e. előállításáról, a nyomozó hatóság részére történő kiadásáról, az intézetben való kihallgatásáról; f. más intézetbe való átszállításáról, kivéve a Központi Kórházba vagy az IMEI-be történő orvosilag indokolt sürgős átszállítást. (2) Ha a bírói értesítés vagy az ügyészi rendelvény az előzetes letartóztatás végrehajtására vonatkozó valamely kérdésben nem tartalmaz rendelkezést, az intézet az általános jogszabályi előírásoknak megfelelően jár el. (3) Ha az intézet az előzetes letartóztatás végrehajtása alatt a bíróság vagy az ügyész rendelkezési jogkörébe tartozó döntés szükségességét észleli, erről a rendelkezési jogkör gyakorlóját haladéktalanul értesíti.” Az előzetes letartóztatás végrehajtására vonatkozó szabályok meghatározzák azokat az alapvető jogokat és kötelezettségeket is, amelyek a fogvatartottakat megilletik, illetve terhelik. A jogok ugyanakkor kötelezettségként jelennek meg a hatóságok számára, míg a fogvatartotti kötelességek megszegése esetén akár kényszer is alkalmazható azok érvényesítése érdekében. A Bv. tvr. 118. § (2) bekezdése a büntetőeljárás érdekében az előzetesen letartóztatott levelezési és látogató fogadási jogának, valamint a csomagküldeményhez való jogának a korlátozását lehetővé teszi, de egyértelműen kimondja, hogy a levelezési és látogató fogadási jog korlátozása nem terjed ki a védővel való érintkezésre, ami teljesen összhangban van a Be. 43. § (3) bekezdésével. A kiadatási letartóztatás foganatosítására az érintettet a Fővárosi Bv. Intézetben kell elhelyezni. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény 20. § (1) bekezdés h) pontja szerint a Fővárosi Törvényszék, amennyiben a kiadatás feltételei fennállnak, elrendeli a kiadni kért személy kiadatási letartóztatását. A katona őrizetbe vételéről az elöljárót is értesíteni kell. Arra nézve, hogy ki tekintendő katonának, a Btk. 122. § (1) bekezdés rendelkezése az irányadó. A nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás befejezése után a vádirat benyújtásáig az ügyész, a vádirat benyújtását követően a bíróság az előzetesen letartóztatott – meghallgatása után haladéktalanul – a felügyelet nélkül maradó kiskorú gyermekét gondozás céljából a hozzátartozójának, illetőleg az arra alkalmas más személynek vagy intézménynek átadja és erről a gyámhatóságot, a terhelt által gondozott más személyről a jegyzőt értesíti; vagyonának és lakásának biztonságba helyezéséről gondoskodik. Az előzetesen letartóztatott eljárási jogainak gyakorlásában, így különösen a védekezésre való felkészülésben nem korlátozható, a fogva lévő terhelt a védőjével szóban és írásban ellenőrzés nélkül érintkezhet.322 A külföldi állampolgár fogvatartott terhelt jogosult arra, hogy államának konzuli képviselőjével a kapcsolatot felvegye, vele ellenőrzés nélkül érintkezzék. Amennyiben az előzetes letartóztatást bv. intézetben foganatosítják, a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás szabályairól rendelkező 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet, míg ha a rendőrségi fogdában hajtják végre, a 19/1995. (II. 13.) BM rendelet tartalmazza a részletes végrehajtási szabályokat. Az előzetes letartóztatás végrehajtása során el kell különíteni az előzetesen letartóztatottakat az elítéltektől, a férfiakat a nőktől, a büntetőügyben eljáró hatóság rendelkezésétől függően az ugyanabban az eljárásban letartóztatottakat, az előzetesen letartóztatott fiatalkorúakat a felnőttektől. Az együttes elhelyezésnél a lehetőségekhez képest figyelembe kell venni az előzetesen letartóztatott előéletét és a terhére rótt bűncselekmény jellegét. Az elhelyezés speciális követelménye a zártság. Az előzetesen letartóztatottat zárkában kell elhelyezni, a zárkaajtók zárva vagy nyitva tartásáról a parancsnok a rendelkezési jogkör gyakorlójának az előírásait figyelembe véve, a fogva tartás biztonságára vonatkozó szabályok szerint határoz. Be. 43. § (3) bekezdés a) pont

322


Különös rész

Az előzetesen letartóztatott bv. intézeten belül csak felügyelet mellett járhat, tehát mozgását minden helyzetben figyelemmel kell kísérni. Ha nem bv. egészségügyi intézetben helyezik el, biztosítani kell a megfelelő őrzését vagy – kivételesen – ellenőrzését. Az előzetesen letartóztatott sajátos jogi helyzetben van; egyfelől egy büntetőeljárás terheltje, másfelől egy zárt közösség – rendőrségi fogda, bv. intézet, javítóintézet, katonai fogda – fogvatartottja, egyben olyan személy, akinek állampolgári jogait és kötelességeit a büntetőeljárás és a fogva tartás ténye csak bizonyos mértékig érinti. Az előzetesen letartóztatott jogait a Bv. tvr. 118. §-a tartalmazza. Eszerint előzetesen letartóztatott „büntetőeljárási jogait gyakorolhatja; a saját ruháját viselheti; a letétben lévő pénzéből meghatározott összeget a személyes szükségleteire fordíthat; hozzátartozóival és – az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával – más személyekkel levelezhet, legalább havonta egyszer látogatót fogadhat, és kaphat csomagot, a bv. intézetben a rendelkezésre álló művelődési és sportolási lehetőségeket igénybe veheti; anyagi és egészségügyi ellátásban részesül, gyógyszert térítés nélkül kap; kérelmére részt vehet a termelőmunkában, amelyért díjazás illeti meg; panasz, kérelem előterjesztésére jogosult, kártérítésre tarthat igényt; jogosult vallási vagy lelkiismereti meggyőződésének szabadon megválasztására, annak kinyilvánítására és gyakorlására; továbbá pihenésre, a rendszeresen végzett munka után fizetett szabadságra, naponta legalább egy órai szabad levegőn tartózkodásra.” [2012. évi CCXXIII. törvény 82. § (1) bekezdése] A védelemhez való jog magában foglalja a védő megbízását, a vele való ellenőrzés nélküli érintkezést szóban, írásban vagy telefonon. Mind az előzetesen letartóztatott, mind a védő kérésére másodfokú tárgyalásra az előzetesen letartóztatottat elő kell állítani. Az előzetesen letartóztatottnak a személyes szabadságon kívül csak azok az állampolgári jogai szünetelnek, amelyeket jogszabály kifejezetten ilyenként felsorol, választójogát a bv. intézetben gyakorolhatja. Az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság engedélyével, felügyelettel meglátogathatja a súlyos beteg hozzátartozóját és részt vehet a hozzátartozója temetésén.323 A korlátozott mértékben érvényesülő jogok közé sorolható az előzetesen letartóztatott véleménynyilvánítási joga is. A Bv. tvr. 118/A. § (1) bekezdése alapján az előzetesen letartóztatott jogosult az 1986. évi II. törvény szerinti sajtótermékben, illetőleg az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény szerinti elektronikus hírközlő hálózat útján történő közzététellel. A közzététel engedélyezésére vagy megtagadására a Bv. tvr. 36/C–E. §-aiban foglalt rendelkezéseket kell értelemszerűen alkalmazni az előzetesen letartóztatottakra vonatkozó külön rendelkezések szerinti eltérésekkel. Az előzetesen letartóztatott nyilatkozattétele, illetve nyilatkozatának közzététele a bv. intézet rendje és biztonsága, valamint a büntetőeljárás eredményessége érdekében korlátozható. A bv. országos parancsnoka a benyújtástól számított 3 munkanapon belül javaslatot készít arról, hogy a nyilatkozattétel a fenti érdekek valamelyikét sérti vagy veszélyezteti-e, és azt a kérelemmel együtt megküldi a vádirat benyújtásáig az ügyésznek, a vádirat benyújtását követően a bíróságnak. A kérelemről az ügyész, illetőleg a vádirat benyújtását követően a bíróság végzéssel határoz. Ez ellen az előzetesen letartóztatott és az ügyész a határozat kézbesítésétől számított 5 munkanapon belül fellebbezhet. A fellebbezést az iratokkal együtt haladéktalanul fel kell terjeszteni. A fellebbezést az iratok hozzá érkezését követően 3 munkanapon belül az ügyészi határozat ellen benyújtott a nyomozási bíró, a bíróság végzése ellen benyújtottat pedig a törvényszék másodfokú tanácsa tanácsülésen bírálja el. Ha a bv. országos parancsnoka a Bv. tvr. 36/E. § (2) bekezdése alapján a közzététel megtagadására lát okot, erről 3 munkanapon belül javaslatot tesz és azt megküldi a kérelemmel és a közlésre szánt anyaggal együtt a rendelkezési jogkör gyakorlójának. Magának a nyilatkozattételnek az engedélyezése és a nyilatkozat közzététele engedélyezése szakaszaiból áll, tehát az ezzel kapcsolatos eljárás. A 2012. évi CCXXIII. törvény 82. § (2) bekezdésével kiegészítette a 118. §-t a következő (6)–(7) bekezdéssekkel: „(6) Az előzetesen letartóztatott és a pártfogó felügyelő közötti kapcsolattartáshoz nem kell beszerezni a rendelkezési jogkör gyakorlójának a hozzájárulását. (7) Ha az előzetesen letartóztatott ellen a Btk. XIX. Fejezet alá tartozó bűncselekmény elkövetése miatt indult meg a büntetőeljárás, részére – önkéntes részvételi alapon – fel kell ajánlani megfelelő viselkedésterápiát vagy más csoportos foglalkozáson való részvételt.” 323

Vö. Bv. tvr. 118. § (3) bekezdésével.


Különös rész

Megjegyzem, hogy az új Btk., a 2012. évi C. törvény XIX. Fejezete a nemi élet és a nemi erkölcs elleni bűncselekményeket tartalmazza. Az előzetesen letartóztatott jutalomban is részesíthető; kaphat dicséretet, soron kívül csomagot, fogadhat látogatót soron kívül, növelhetik a személyes szükségletekre fordítható összegét, részesülhet tárgyjutalomban, pénzjutalomban, elengedhetik a fegyelmi fenyítését. Ha az intézetben szervezett iskolai oktatás folyik, az előzetesen letartóztatott részére engedélyezhető, hogy az oktatásban részt vehessen. Az ugyanazon büntetőeljárásban letartóztatottak az intézeti egyházi rendezvényeken is részt vehetnek, ha az intézet biztosítani tudja, hogy ott ne érintkezzenek egymással. Az előzetesen letartóztatott saját ruháját viselheti, az évszaknak megfelelő felső ruházatból és lábbeliből egy váltásra valót folyamatosan magánál tarthat. Az az előzetesen letartóztatott, aki részt vesz a munkáltatásban, vásárolhat szükségleti cikkeket a tartásra fordított költségekhez való hozzájárulás összegével csökkentett munkadíja 80%-ának megfelelő összeg erejéig. Az előzetesen letartóztatott házasságot az intézetben köthet, a házasságkötés után a parancsnok – a rendelkezési jogkör gyakorlójának előzetes jóváhagyásával – a házastársak részére a tanúkkal és a hozzátartozókkal beszélgetést engedélyezhet. A bv. intézetben az előzetesen letartóztatott büntetés-végrehajtási jogviszonyából fakadóan köteles a bv. intézet rendjét megtartani, a kapott utasításokat teljesíteni; az intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen részt venni; a szükséges orvosi vizsgálatnak és gyógykezelésnek magát alávetni (a műtétekre az egészségügyi jogszabályok az irányadók); köteles a tartására fordított összeget a munkadíjából megfizetni; az okozott kárt megtéríteni. Az előzetesen letartóztatott az elítélthez hasonlóan szintén csak „hozzájárulni” köteles a tartási költségekhez, nem pedig azt teljes egészében fedezni. A kötelezettségek megszegése fegyelmi eljárás alapja lehet. Az előzetesen letartóztatottal szemben alkalmazható fegyelmi fenyítések; feddés, személyes szükségletekre fordítható összeg csökkentése három hónapig terjedő időre, 20 napig terjedhető magánelzárás. A fiatalkorú magánelzárása 10 napig terjedhet. A fenyítések végrehajtása nem akadályozhatja az előzetesen letartóztatottat a büntetőeljárási jogainak gyakorlásában. A magánelzárás kiszabása ellen a bv. bíróhoz fellebbezhet. Ha az előzetesen letartóztatottal szemben más ügyben a bíróság szabadságvesztés végrehajtását rendeli el – kivéve a szabadságvesztésre átváltoztatott közérdekű munkát vagy pénzbüntetést –, az intézet a szabadságvesztést hajtja végre. Ennek végrehajtása során is be kell tartani az ügyésznek, illetve a bíróságnak a rendelkezéseit. Nincs helye huzamosabb időtartamú jogerős szabadságvesztést töltő elítélt előzetes letartóztatása olyan indokkal történő elrendelésének, hogy az előzetesen letartóztatott terheltekre vonatkozó büntetésvégrehajtási szabályok előírásai szigorúbbak, mint a jogerős büntetést töltő elítéltekre vonatkozó rendelkezések. Az előzetes letartóztatás és a jogerős szabadságvesztés találkozása esetén a szabadságvesztés végrehajtásának az elsőbbsége érvényesül. A vádirat benyújtása előtti előzetes letartóztatás – szabadságvesztés-büntetés végrehajtása érdekében történő – megszakítása esetén akkor kell a törvényi előfeltételek változatlan fennállásakor a kényszerintézkedés újból elrendelését indítványozni, ha a dátum szerint meghatározott, megszakított előzetes letartóztatás időpontja a szabadságvesztés végrehajtásakor már letelt. Ellenkező esetben az előzetes letartóztatás a határozatban írt időtartamig fennáll. Abban az esetben viszont, ha a szabadságvesztés letöltése közben az előzetes letartóztatás naptári napban megjelölt határideje lejár, az előzetes letartóztatást ettől az időponttól megszűntnek kell tekinteni. Ha a védelem kötelező és a terheltnek nincs meghatalmazott védője, vagy ha a védelem nem kötelező, de a terhelt védő kirendelését azért kéri, mert a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni, továbbá, ha a terhelt érdekében bármilyen okból szükségesnek tartja, a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki. Ha a terhelt fogva van, a kirendelt védő személyéről a kirendelő értesíti a fogva tartást végrehajtó intézetet (Be. 46–47. §-ok) Amennyiben a terhelt fiatalkorú, törvényes képviselője számára is biztosít jogokat a törvény. Így a törvényes képviselő az ügy iratait a nyomozás befejezése után megtekintheti, a nyomozás során is megtekintheti az olyan


Különös rész

eljárási cselekményekről készült iratokat, amelyeknél jelen lehetett, egyébként pedig a jelenléti, észrevételezési, felvilágosítás-kérési, indítványtételi és jogorvoslati jogára a védő jogai az irányadók. 324 A törvényes képviselő tehát nem védő, hiszen eljárásjogi szempontból ezzel kapcsolatban kötelezettségei nincsenek, csak jogosítványai, melyek a büntetőeljárásról szóló törvényben taxatíve meghatározottak. A védőnek a személyazonosságát ügyvédi (ügyvédjelölti) igazolvány felmutatásával kell igazolnia. Ha az ügyvéd meghatalmazás céljából kíván kapcsolatba lépni a fogvatartottal, az intézet köteles a belépést és a meghatalmazás megadására vonatkozó érintkezést lehetővé tenni. Az ügyvéd a védői jogokat azonban csak a meghatalmazásának az illetékes hatósághoz történő benyújtását követően gyakorolhatja. Abban az esetben viszont, ha bizonyítható, hogy a terhelt az előzetes letartóztatásának foganatba vételét követően a védőjével való kapcsolattartás felhasználásával • szökést készít elő, • a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével az eljárás meghiúsítására törekszik, illetőleg • újabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetésére hív fel, a bíróság – a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára – a védőt az eljárásból kizárhatja.325 A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az előzetes letartóztatást a nyomozási bíró alkalmanként legfeljebb három hónappal, összesen legfeljebb az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást a törvényszék egyesbíróként eljárva a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint alkalmanként legfeljebb két hónappal hosszabbíthatja meg. 326 A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig tart. Az elsőfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott, illetőleg a másodfokú bíróság által elrendelt előzetes letartóztatás a másodfokú eljárás befejezéséig, a másodfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott, illetve a harmadfokú bíróság által elrendelt előzetes letartóztatás a harmadfokú eljárás befejezéséig, de mindegyik esetben legfeljebb a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart. Az elsőfokú vagy a másodfokú bíróság ügydöntő határozatának hatályon kívül helyezése és új eljárásra utasítása esetén a másodfokú, illetőleg a harmadfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás a megismételt eljárásra utasított bíróságnak a megismételt eljárásban a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig tart. Ha a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartama • a hat hónapot meghaladja és az elsőfokú bíróság még nem hozott ügydöntő határozatot, az elsőfokú bíróság; • az egy évet meghaladja, a másodfokú bíróság az előzetes letartóztatás indokoltságát felülvizsgálja. A vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás indokoltságát az előbbiekben említett határidőt követően a másodfokú bíróság, ha az eljárás a harmadfokú bíróság előtt folyik, a harmadfokú bíróság legalább hathavonta felülvizsgálja. Az előzetes letartóztatás megszűnik, a. ha annak tartama az egy évet eléri, és a terhelttel szemben három évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás, b. ha annak tartama a két évet eléri, és a terhelttel szemben öt évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás, Vö. Be. 451. § Be. 135. § (4) bekezdés 326 Vö. Be. 131. § (1) bekezdés 324 325


Különös rész

c. ha annak tartama a négy évet eléri, és a terhelttel szemben tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás, d. ha annak tartama – az a)–c) pontok alá nem eső esetekben – a három évet elérni, kivéve az ügydöntő határozat után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás esetét, továbbá ha az ügyben harmadfokú bírósági eljárás vagy hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárás van folyamatban. Ha a terhelt az előzetes letartóztatás fentiek szerinti megszűnését követően elrendelt lakhelyelhagyási tilalom, illetőleg házi őrizet szabályait megszegi, az előzetes letartóztatása ismét elrendelhető. Ebben az esetben az előzetes letartóztatás tartamát az előzetes letartóztatás ismételt elrendelésének napjától kell számolni a fenti pontokban foglaltak figyelembe vételével.327 „Ha a fiatalkorúval szemben elrendelt előzetes letartóztatás végrehajtásának kezdetétől két év eltelt, az előzetes letartóztatás megszűnik, kivéve az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás esetét, továbbá ha az ügyben harmadfokú bírósági eljárás vagy hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárás van folyamatban.”328 Katonával szemben előzetes letartóztatást akkor is el lehet rendelni, ha ellene katonai bűncselekmény vagy szolgálati helyen, illetőleg a szolgálattal összefüggésben elkövetett szabadságvesztéssel büntetendő más bűncselekmény miatt folyik az eljárás és a terhelt szolgálati vagy fegyelmi okból nem hagyható szabadlábon. 329

5.3. 3. A házi őrizet végrehajtása A Be. 138. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: A házi őrizet a terhelt mozgási szabadságát és a tartózkodási helye szabad megválasztásának jogát korlátozza. Házi őrizet elrendelése esetén a bíróság által kijelölt lakást és az ahhoz tartozó bekerített helyet a terhelt csak a bíróság határozatában meghatározott célból; így különösen a mindennapi élet szokásos szükségleteinek biztosítása vagy gyógykezelés céljából az ott írt időben és távolságra (úti célra) hagyhatja el. (2) A házi őrizet akkor rendelhető el, ha a bűncselekmény jellegére és a büntetőeljárás időtartamára vagy a terhelt eljárás során tanúsított magatartására tekintettel az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók. (3) Házi őrizet elrendelése esetén e kényszerintézkedés elrendelésére, tartamára, illetőleg fenntartására, valamint megszüntetésére; az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására, illetőleg fenntartására, valamint megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseket [130. § (1) bek., 131. §, 132. § (1) és (2) bek., 136. § (2) és (4) bek.] kell alkalmazni. A bíróság úgy rendelkezhet, hogy a házi őrizet előírásainak megtartását a rendőrség – a terhelt hozzájárulásával – a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszközzel is ellenőrizze. A házi őrizet előírásai megtartásának ellenőrzéséről külön jogszabály rendelkezik. (4) Katonával [Btk. 122. § (1) bek.] szemben szolgálati viszonyának tartama alatt házi őrizet nem rendelhető el.” A büntetőeljárási törvény által említett, a házi őrizet végrehajtásáról szóló külön jogszabály a 6/2003. (IV. 4.) IM–BM együttes rendelet. A rendelet előírása szerint, ha a bíróság a terhelt házi őrizetét rendeli el, a házi őrizet céljára azt a lakást és az ahhoz tartozó bekerített helyet jelöli ki, amelyben a terhelt életvitelszerűen tartózkodik. A rendőrség a házi őrizet előírásai megtartásának ellenőrzését elláthatja • járőr útján, • eseti ellenőrzéssel, • ha a bíróság így rendelkezik, a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszközzel. Vö. Be. 132. § (3)–(4) bekezdés Be. 455. § 329 Be. 480. § (1) bekezdés 327 328


Különös rész

A rendőrség ellenőrzi, hogy a terhelt • a kijelölt lakásban tartózkodik-e, • a kijelölt lakást a bíróság határozatában megjelölt célból az ott írt időben és távolságra hagyta-e el, • a lakóhelyét, illetőleg a tartózkodási helyét nem változtatta-e meg, • a mozgását nyomon követő technikai eszközt nem távolította-e el, vagy nem tette-e működésképtelenné, illetőleg, hogy azon más rendeltetésszerű működést befolyásoló változtatást nem végzett-e. Az ellenőrzés során a rendőrségnek ügyelnie kell arra, hogy a szükséges mértéken túl, törvényes ok nélkül ne zavarja a terhelt magánéletét. Biztosítani kell továbbá, hogy az ellenőrzés során ne kerüljenek nyilvánosságra a terhelt magánéletének az üggyel össze nem függő körülményei. A kötelezettségek megszegéséről a rendőrség a bíróságot haladéktalanul értesíti, és ha ennek feltétele fennáll, a terheltet őrizetbe veheti.

5.4. 4. Távoltartás A távoltartás szintén a terhelt szabad mozgáshoz és tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát korlátozza, csak ellentétes előjellel, mint a házi őrizet. A terhelt a bíróság által megállapított szabályok szerint köteles a meghatározott lakást elhagyni, és onnan a bíróság által meghatározott ideig távol maradni. Köteles a terhelt meghatározott személytől, illetőleg a személy lakó- és munkahelyétől, a személy által látogatott nevelési és nevelési-oktatási intézménytől, gyógykezelés céljából rendszeresen látogatott egészségügyi intézménytől, vallásgyakorlása során rendszeresen látogatott épülettől a bíróság által meghatározott ideig magát távol tartani, továbbá tartózkodni attól, hogy a meghatározott személlyel közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen. A távoltartás elrendeléséről a bíróság határoz, ennek során előírhatja azt is, hogy a terhelt meghatározott időközönként az ügyben nyomozást folytató hatóságnál jelentkezzék. Az elrendelés feltételeit a Be. 138/A. §-a részletezi, tíztől hatvan napig terjedő időre rendelhető el. Távoltartás elrendelése esetén az eljárást soron kívül kell lefolytatni, a bíróság módosító vagy megszüntető határozatot is hozhat. „Ha a terhelt a lakhelyelhagyási tilalmat, illetőleg a házi őrizet szabályait megszegi, vagy az eljárási cselekményen idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt alapos okkal előzetesen nem menti ki, vagy az akadály megszűnése után alapos okkal nyomban nem igazolja, őrizetbe vehető, továbbá házi őrizet esetén az előzetes letartóztatása, lakhelyelhagyási tilalom esetén a házi őrizet vagy az előzetes letartóztatása is elrendelhető, illetőleg, ha ez nem szükséges, rendbírsággal sújtható. Ha a terhelt a távoltartás szabályait szándékosan megszegi, és ezt utólag nem menti ki, előzetes letartóztatása rendelhető el, illetőleg, ha ez nem szükséges, rendbírsággal sújtható.”330

5.5. 5. Az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtása A Be. rendelkezése szerint az ideiglenes kényszergyógykezelés a kóros elmeállapotú terhelt személyi szabadságának bírói elvonása jogerős ítélet nélkül.331 Ideiglenes kényszergyógykezelésnek akkor van helye, ha megalapozottan lehet következtetni arra, hogy a terhelt kényszergyógykezelését kell elrendelni. Az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésére egyébként az előzetes letartóztatás elrendelésére vonatkozó szabályok az irányadók. Ha az előzetesen letartóztatott pszichiátriai kezelése szükséges, de ideiglenes kényszergyógykezelésének elrendelésére nincs alap, az előzetes letartóztatást – a bíróság rendelkezése alapján – az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben kell végrehajtani. A vádirat benyújtása előtt elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig tart. Ha a megkezdésétől hat hónap eltelt és az ügyész még nem nyújtott be vádiratot, az ideiglenes kényszergyógykezelés indokoltságát a bíróság felülvizsgálja, ha a megkezdésétől

Be. 139. § (1)–(2) bekezdés Be. 140. § (1) bekezdés

330 331


Különös rész

számított egy év eltelt, az indokoltságot a megyei bíróság egyesbíróként eljárva – a vádirat benyújtásáig a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint – vizsgálja felül. A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott ideiglenes kényszergyógykezelés az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az elsőfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott, illetőleg a másodfokú bíróság által elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés a másodfokú eljárás befejezéséig, a másodfokú bíróság által az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott, illetőleg a harmadfokú bíróság által elrendelt ideiglenes kényszergyógykezelés a harmadfokú eljárás befejezéséig, hatályon kívül helyezés és új eljárás lefolytatására utasítás esetén a megismételt eljárásra utasított bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig tart. A vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott ideiglenes kényszergyógykezelés felülvizsgálatára az előzetes letartóztatással kapcsolatos rendelkezéseket kell alkalmazni. A kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtását szabályozó igazságügy-miniszteri rendelet szerint a végrehajtásra kijelölt intézet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet. A bíróság köteles az intézetnek a beutaltra vonatkozó orvos szakértői vélemény másolatát is megküldeni. Az intézet főigazgató főorvosa a szükséges vizsgálat, megfigyelés és gyógykezelés után az ideiglenes kényszergyógykezelés határidejének lejárta előtt az ügyésznek, illetőleg a bíróságnak megküldi a beutalt állapotára vonatkozó részletes kórrajzkivonatot és javaslatot tehet az ideiglenes kényszergyógykezelés megszüntetésére. Az ideiglenes kényszergyógykezelés határidejének kezdő napja az a nap, amelyen a beutaltat az intézetbe befogadták, amennyiben ezt megelőzően a beutalt elmeállapotát az intézetben megfigyelték, a megfigyelés időtartama, illetve az ideiglenes kényszergyógykezelés határideje az elrendelésének napján kezdődik. Az, akinek az ideiglenes kényszergyógykezelését elrendelték; köteles az intézet rendjét megtartani; hozzátartozóival, valamint az általa megjelölt és az intézet által engedélyezett személyekkel levelezhet; látogatót hetente fogadhat; csomagot hetenként kaphat; intézeti formaruhát visel. A hatóság előtti megjelenésről az intézet vezető főorvosa dönt.

5.6. 6. Az elmeállapot megfigyelése Az elmeállapot megfigyelése nem kényszerintézkedés, hanem bizonyítási cselekmény. Ugyanakkor nyilvánvalóan lényegesen korlátozza a terhelt személyi szabadságát, ezért ennek elrendelésére kizárólag a bíróság jogosult. A Be. 107. §-a szerint „(1) Ha a szakvélemény szerint a terhelt elmeállapotának hosszabb szakértői megfigyelése szükséges, a bíróság – a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára – a terhelt elmeállapotának megfigyelését rendeli el. A fogva levő terheltet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe, a szabadlábon levő terheltet a jogszabályban meghatározott pszichiátriai fekvőintézetbe kell beutalni. A megfigyelés egy hónapig tarthat, ezt a határidőt a bíróság a megfigyelést végző intézet véleménye alapján egy hónappal meghosszabbíthatja. (2) Az elmeállapot megfigyelésének elrendelése miatt bejelentett jogorvoslatnak nincs halasztó hatálya, kivéve, ha a terhelt szabadlábon van. (3) A szabadlábon levő terhelt elmeállapotának megfigyelése során a terhelt személyes szabadsága az egészségügyről szóló törvényben meghatározottak szerint korlátozható. Ha a terhelt az elmeállapot megfigyelése alól kivonja magát, a pszichiátriai intézet erről haladéktalanul értesíti az elmeállapot megfigyelését elrendelő bíróságot.” A megfigyelés foganatosítható szabadlábon lévő és előzetes letartóztatásban lévő terhelttel szemben. Utóbbi elmeállapotának megfigyelése csak az IMEI-ben történhet. A megfigyelés egy hónapi időtartamának kezdetét előzetesen letartóztatott esetében az IMEI-be történt befogadás napjától, illetve nem előzetesesen letartóztatott esetében az elmegyógyintézetbe való felvétel napjától kell számítani. Ha a megfigyelés befejeződött, az IMEI főigazgató főorvosa, illetőleg a polgári kórház elmeosztályának vezetője a részletes kórrajzkivonatot megküldi a megfigyelést elrendelő bíróságnak.


Különös rész

6. X. fejezet: A járulékos büntetés- végrehajtási feladatok A jogerős ítélet a büntetés, intézkedés mellett egyéb, büntető jogszabályok által előírt rendelkezéseket is tartalmaz, amelyek közvetlenül és érzékenyen érintik az elítéltet, visszatartó hatásuk van. Ezért fontos büntetőjogi érdekek fűződnek a végrehajtásukhoz. Külön jogszabályok például a büntetés-végrehajtási szervezet, valamint a rendőrség feladataként határozzák meg a szabálysértési elzárás, az idegenrendészeti őrizet, a külföldiek kijelölt szálláshelyen tartózkodására vonatkozó szabályokat, a kitoloncolás végrehajtását. Fontos bűnmegelőzési érdek fűződik ahhoz, hogy az illetékes szervek tudomást szerezzenek a büntető határozatokról, de ugyanakkor azt is biztosítani kell, hogy az elítélés ne jelentsen az elítélt számára egy egész életre szóló megbélyegzést.

6.1. 1. Vagyoni jellegű igazságügyi követelés, hátrány A vagyoni jellegű joghátrány fogalmát jogszabály nem határozza meg, de erre következtetni lehet a mindennapi gyakorlatból. Ennek alapján vagyoni jellegű joghátránynak – azaz igazságügyi követelésnek – kell tekinteni • az állam javára bűnügyi költség megfizetésére kötelezést,332 • a védő, szakértő, tanúk költségekben marasztalását,333 • a rendbírságot, valamint a pénzbírságot, a szabálysértés miatt alkalmazott jogkövetkezményt,334 • az elővezetés és a rendőri kísérés végrehajtásával felmerült költségeket,335 • a biztosítékot.336 Ezekről a bíróság egységes értesítést állít ki, amit megküld a törvényszéki gazdasági hivatalnak. A gazdasági hivatal az egységes értesítés, illetve határozat alapján az államot illető követelést előírja.

6.2. 2. A bűnügyi és a büntetés-végrehajtási nyilvántartás A bűnügyi nyilvántartást a Belügyminisztérium külön rendeletben feljogosított szerve vezeti; a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala Bűnügyi Nyilvántartó Hatósága (továbbiakban: Központi Hivatal). A Központi Hivatal két alapvető funkciót tölt be: nyilvántartja a jogszabályokban előírt esetekben az elítélteket és információt – tájékoztatást – ad a jogszabályokban engedett esetekben és körben ezekről a személyekről, illetve az ezekkel szemben hozott büntetőjogi határozatokról. A mentesítés és a bűnügyi nyilvántartás egymással összefüggenek. A mentesítés nem terjed ki azokra a hátrányos jogkövetkezményekre, amelyeket az újabb bűncselekmény miatti felelősségre vonás esetére a törvény az elítéléshez fűz. A mentesítés ténye nem jelenti a mentesítés tárgyát képező elítélések nyilvántartásának megszűnését. A bűnügyi nyilvántartás tárgya a bűntettesek, a hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek, a büntetőeljárás hatálya alatt állók, a kényszerintézkedés hatálya alatt állók, az Európai Unió tagállamainak bíróságai által magyar állampolgárokkal szemben hozott ítéletek, a bűnügyi és rendészeti biometrikus adatok (daktiloszkópiai, DNS-profil nyilvántartás).337 A bűntettesek nyilvántartása tartalmazza az azonosításukhoz szükséges személyi adatokat, az első- és másodfokú bíróság megnevezését, ítéletének számát és keltét, az ítélet jogerőre emelkedésének napját, a megszüntető végzést, a nyomozást megtagadó, illetőleg megszüntető vádemelés elhalasztásáról szóló határozat számát és keltét, a hatóság megnevezését, az elítélés alapját képező bűncselekmény megnevezését, törvény szerinti minősítését, a bűncselekmény elkövetésének pontos időpontját, a kiszabott büntetések, valamint az intézkedések nemét és mértékét, az ítélet egyéb rendelkezéseit. Az ujj- és tenyérnyomatvételt, valamint a fényképezést a rendőrségnél alkalmazott bűnügyi technikus, a DNS– minta-vételt a rendőrorvos vagy a rendőrség nyomozó hatóságának a DNS–minta-vétel végzésére oktatásban Vö. a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 84–85/A. §-aival. Vö. a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 86. és 90. §-aival. 334 Vö. a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 89. és 91. §-aival. 335 Vö. a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 91. § (4) bekezdésével. 336 Vö. a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 87–88/A. §-aival. 337 Vö. a 2009. évi XLVII. törvénnyel. 332 333


Különös rész

részesült tagja végzi külön munkadíj felszámolása nélkül. Az ujj- és tenyérnyomatokat, az arcfényképet, illetve a DNS-mintát haladéktalanul meg kell küldeni a megkereső ügyészséghez, amely gondoskodik a bűnügyi nyilvántartás részére történő továbbításról. Az ujj- és tenyérnyomatvétel, a fényképezés, valamint a DNS–mintavétel céljából történő megjelenés iránt – a szabadlábon lévő terhelt idézésével, illetve a fogva tartásban lévő terhelt előállításának elrendelésével – az ügyészség intézkedik. A fogvatartott terheltet – fő szabály szerint – a rendőrség állítja elő. A büntetés-végrehajtási intézetben lévő elítéltet azonban a fogva tartást végrehajtó büntetés-végrehajtási szerv állítja elő, ha az ujj- és tenyérnyomatvétel, a fényképezés, illetőleg a DNS–minta-vétel az ügyészség hatáskörébe tartozó, a szabadságvesztés büntetés megkezdését követően indult büntetőeljárásban válik szükségessé. A rendőrségnek az ügyészség megkeresésére elvégzett ujj- és tenyérnyomatvétellel, fényképezéssel, valamint DNS–minta-vétellel kapcsolatos költségei megtérítésének szabályait a legfőbb ügyésszel egyetértésben kiadott 60/2007. (XII. 23.) IRM rendelet tartalmazza.

2.1. táblázat - Mentesítési táblázat Büntetési nemek

Mentesítési határidők

felnőtt korú

fiatalkorú

szándékos

gondatlan

Elzárás

jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 3 év

Közérdekű munka

jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 3 év

Pénzbüntetés

jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 3 év

Foglalkozástól eltiltás

jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 5 év

Járművezetéstől eltiltás

jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 5 év

Kitiltás, kiutasítás

jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 5 év

Közügyektől eltiltás jogerő napján

jogerő napján

M + 5 év

M + 3 év

Felfüggesztett szabadságvesztés

jogerő napján

M + 8 év

M + 5 év

Gond. véts. miatti letöltés napján szabv.

letöltés napján

M + 5 év

M + 8 év

Szabv. szánd. bcs. 1 letöltés + 3 év évig

letöltés napján

M + 10 év

M + 8 év

Szabv. szánd. bcs. 1– letöltés + 5 év 5 év között

letöltés + 3 év

M + 10 év

próbaidő letelte

Selejtezési határidők

Szabv. szánd. bcs. letöltés + 10 év miatt, 5 év felett

M + 12 év

Életfogytig tartó – szabadságvesztés

–

Elhalálozást 12 évig

Összbüntetés esetén leghosszabb alapítélet

leghosszabb alapítélet

M + megfelelő selejtezés

Bírói mentesítés

végzés jogerőre jogerő napján emelkedésének napján

követő

M + 15 év

Próbára bocsátás

próbaidő elteltétől 3 év

Javítóintézeti nevelés

vh. befejezése + 3 év

Eljárási közkegyelem

közkegyelem dátuma + 3 év

Megrovás

határozat kelte + 3 235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

Büntetési nemek

Mentesítési határidők

Selejtezési határidők év

Kényszergyógykezel és

vh. befejezése + 3 év

Elkobzás

határozat kelte + 3 év

Vagyonelkobzás


Elektronikus adat végzés jogerőre végleges emelkedésének hozzáférhetetlenné napján tétele


Vádemelés elhalasztása

tartam eltelte + 3 év

Körözés, elfogatóparancs

visszavonásig

Jóvátételi munka alkalmazása esetén

elvégzés igazolásától számított 3 év

A bűntettesek nyilvántartásának időtartamát – ami alapvetően fontos kérdés – a 2009. évi XLVII. törvény 16. §a határozza meg; 12, 10, 8, 5 és 3 éves, úgynevezett eseti nyilvántartási időtartamot ír elő. A büntetés-végrehajtási adatok közül többek között tartalmazza a foganatba vétel, a félbeszakítás, a szabadon bocsátás, a feltételes szabadságra bocsátás napjait. A bűnügyi nyilvántartás részére adatszolgáltatási kötelezettsége van a bíróságnak, az ügyészségnek, a nyomozó hatóságnak, valamint a büntetés-végrehajtás szerveinek. Azt, hogy milyen adatokra nézve áll fenn ez a kötelezettségük, a 2009. évi XLVII. törvény V. fejezete tartalmazza. A Központi Hivatal által végzett nyilvántartó tevékenység mellett a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is végez egy szűkebb körű, a tevékenységével kapcsolatos nélkülözhetetlen nyilvántartási tevékenységet. Kiterjed a büntetés-végrehajtási intézetbe befogadott elítéltekre, előzetesen letartóztatottakra, kényszergyógykezeltekre, ideiglenes kényszergyógykezeltekre, elzárást és szabálysértési elzárást töltőkre. Az adatokról, iratokról teljes körű tájékoztatást kap az igazságügyi és rendészeti miniszter, a bíróság, az ügyészség, a rendőrség és az egyéb nyomozó hatóságok, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósága. Az adatszolgáltatásra irányuló kérelemnek az adatkérés adatszolgáltatáshoz fűződő érdek igazolását kell tartalmaznia.

indokát,

jogszabályi

alapját,

illetve

az

Nem hozható a fogvatartott tudomására a fogva tartás biztonságát érintő azon adat, mely olyan intézkedéssel kapcsolatban keletkezett, amelyet a fogvatartott törvényi rendelkezés következtében köteles eltűrni. A fogvatartott szabadulásakor a szolgálati vagy államtitkok kivételével – kérésére – ezeket az adatokat is megismerheti. A fogvatartottról felvett adatokat a végrehajtás befejezésétől vagy a végrehajthatóság megszűnésétől számított 25 évig megőrzik. A fogvatartott szabadulásakor a kapcsolattartó adatait a kapcsolattartók nyilvántartásából törölni kell. Az esetek jelentős részében a mentesítés beálltától kell számítani a törvényben meghatározott nyilvántartási időt, amit tükröz az alábbi mentesítési és ún. selejtezési határidőket tartalmazó táblázat. Azért nevezik így, mivel ennek az időnek az elteltével az esetet a nyilvántartásból ki kell venni, az iratokat pedig meg kell semmisíteni. A bűnüldöző szervek számára az elkövető mindaddig büntetett előéletű, amíg előző elítélése vagy elítéléseinek nyilvántartása meg nem szűnt [2012. évi C. törvény 98. § (3) bekezdés]. 236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

6.3. 3. A szabálysértési elzárás végrehajtása A szabálysértésekről szóló 2012. évi II. törvény szabályozása szerint az elzárás legrövidebb tartama egy nap, leghosszabb tartama 60 nap. Szabálysértési elzárást csak bíróság szabhat ki. Be kell számítani a tartamába a szabálysértési őrizet teljes idejét, valamint a szabálysértési elzárás alapjául szolgáló szabálysértéssel összefüggésben elrendelt négy órát meghaladó tartamú előállítás tartamát. Minden megkezdett órát egy óra tartamúnak kell tekinteni. „Nincs helye szabálysértési elzárásnak, ha az eljárás alá vont személy a. a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvényben meghatározott fogyatékos személy, illetve kórházi fekvőbeteg ellátásban részesülő személy, b. a várakozó negyedik hónapját érintő, tizennegyedik életévét be nem töltött gyermekét egyedül nevelő szülő, vagy fogyatékos személy, illetve aki folyamatos ápolást, felügyeletet, illetve kiszolgálást igénylő hozzátartozójáról egyedül gondoskodik.”338 A szabálysértési elzárás büntetést nem lehet végrehajtani, ha az alaphatározat jogerőre emelkedésétől számítva egy év eltelt. Nem számít ebbe a halasztásra engedélyezett időtartam. Az elévülést félbeszakítja a végrehajtás érdekében tett intézkedés. A félbeszakítás napjának az elévülés határideje újrakezdődik. A határozat jogerőre emelkedésétől számított két év elteltével nincs helye végrehajtásnak. A Bv. tvr.-nek az elzárás végrehajtásáról szóló XI. fejezete helyébe egy új fejezetet léptet a 2012. évi CCXXIII. törvény 83. §-a. Eszerint az elzárás, valamint a szabálysértési elzárás és a pénzbírság, a helyszíni bírság, illetve közérdekű munka helyébe lépő szabálysértési elzárás (a Btk. 46. §-a szerinti elzárás kivételével e fejezetben a továbbiakban együtt: szabálysértési elzárás) a bíróság jogerős határozata alapján hajtható végre. Az elzárást és a szabálysértési elzárást a külön jogszabályban kijelölt büntetés-végrehajtási intézetben hajtják végre. Ha az elzárásra ítélt és a szabálysértési elzárással sújtott elkövető külön gondoskodást igénylő mentális vagy fizikai állapota ezt indokolttá teszi, az elzárás és a szabálysértési elzárás sajátos büntetés-végrehajtási intézetben is végrehajtható. Az elzárásra ítéltet és a szabálysértési elzárást töltő elkövetőt – eltérő rendelkezés hiányában – ugyanazon jogok illetik meg és kötelezettségek terhelik. Eltérő rendelkezés híján az elzárás végrehajtására a szabadságvesztés fogház fokozatára irányadó szabályokat kell alkalmazni, és az elítéltet, illetve az elkövetőt megfelelően megilletik az elítélt részére biztosított jogosultságok. Az elzárásra ítéltek és a szabálysértési elzárást töltő elkövetők együtt helyezhetők el. Az elzárás és a szabálysértési elzárás végrehajtása során el kell különíteni a. az elzárásra ítélteket és a szabálysértési elzárást töltő elkövetőket a szabadságvesztésre ítéltektől, valamint az előzetesen letartóztatottaktól, azonban a szabadságvesztésre ítéltekkel együtt dolgozhatnak, b. a férfiakat a nőktől, c. a fiatalkorúakat a felnőtt korúaktól. Az elzárás, illetve szabálysértési elzárás végrehajtása alatt a katonákat a fentieken túlmenően a többi elzárásra ítélttől és szabálysértési elzárást töltő elkövetőtől, továbbá a különböző állománycsoportú katonákat egymástól el kell különíteni. Az elzárást, illetve szabálysértési elzárást kiszabó határozat jogerőre emelkedésekor szabadságvesztést vagy javítóintézeti nevelést töltő vagy más ügyben előzetes letartóztatásban levő elítélten, illetve elkövetőn az elzárást, illetve a szabálysértési elzárást a szabadságvesztés kitöltését, a javítóintézetből történő elbocsátás vagy az előzetes letartóztatás megszüntetését követően kell végrehajtani.

2012. évi II. törvény 10. §

338


Különös rész

Az elzárást, illetve a szabálysértési elzárás végrehajtásának az elévülését félbeszakítja, ha az elítélttel vagy az elkövetővel szemben szabadságvesztést, javítóintézeti nevelést vagy előzetes letartóztatást vesznek foganatba. Ezeknek a körülményeknek a megszűnéséig az elévülés nyugszik. A büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka az elítélt vagy védője, illetve az elkövető és képviselője kérelmére fontos okból, különösen az elítélt, illetve az elkövető személyi és családi körülményeire, egészségi állapotára tekintettel az elzárás, illetve a szabálysértési elzárás félbeszakítását legfeljebb harminc napig terjedő időtartamra engedélyezheti. Ha az elkövető kórházi gyógykezelése szükséges és az a büntetés-végrehajtás keretei között nem megoldható, a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka a gyógykezelés tartamára az elzárás, illetve a szabálysértési elzárás végrehajtását félbeszakítja. A félbeszakítás tartama az elzárás és a szabálysértési elzárás tartamába nem számít be. A félbeszakítás alatt az elzárás és a szabálysértési elzárás elévülése nyugszik. A félbeszakítási kérelmet elutasító határozat ellen az elítélt és a védője, illetve az elkövető és képviselője, fiatalkorú esetén továbbá a törvényes képviselő a határozat közlésétől számított három napon belül panaszt jelenthet be. Az elítélt, illetve az elkövető köteles a. az elzárást, illetve szabálysértési elzárást a büntetés-végrehajtási szervek által meghatározott helyen tölteni, b. az elzárás, illetve a szabálysértési elzárás végrehajtásának rendjét megtartani, a kapott utasításokat teljesíteni, c. a büntetés-végrehajtási intézet tisztán tartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen részt venni, d. a tartására fordított összeget megfizetni. e. a végrehajtás alatt okozott kárt megtéríteni (Bv. tvr. 34. §), f. tankötelezettség esetén az általános iskolai tanulmányokat folytatni. Az elítélt, illetve az elkövető a. a saját ruháját viselheti, b. hozzátartozóival, valamint az általa és a büntetés-végrehajtási intézet által jóváhagyott személyekkel levelezhet, c. hetente legalább három alkalommal tíz perc időtartamban távbeszélő használatára jogosult, ez ellenőrizhető, az ellenőrzés lehetőségéről az elítéltet, illetve az elkövetőt tájékoztatni kell, d. havonta legalább két alkalommal fogadhat látogatót, e. heti négy óra kimaradásra mehet, a kimaradás tartama az elzárásba beszámít, f. a külön jogszabályban meghatározott összeget a személyes szükségleteire használhatja fel, g. csomagot hetente kaphat, h. a büntetés-végrehajtási intézetben a rendelkezésre álló sport- és közművelődési lehetőségeket igénybe veheti, i. naponta legalább egy óra szabad levegőn tartózkodásra jogosult, j. panasz, kérelem és jognyilatkozat előterjesztésére jogosult. Ha az elítélt ellen újabb büntetőeljárás, illetve az elkövető ellen büntetőeljárás indul vagy van folyamatban, részére kimaradás nem engedélyezhető.


Különös rész

Ha az elzárás, illetve szabálysértési elzárás tartama a húsz napot meghaladja, az elítélt, illetve az elkövető kérelmet nyújthat be a kimaradás összevontan történő kiadása érdekében. Összevontan legfeljebb huszonnégy óra kimaradás engedélyezhető. Az elítélt, illetve az elkövető szökés vagy engedély nélküli eltávozása esetén, továbbá ha az elítélt, illetve az elkövető engedéllyel távozott, de jogellenesen nem tért vissza, az elzárás, illetve szabálysértési elzárás végrehajtása alatt további kimaradásra nem mehet. Az intézet parancsnoka erről határozatot hoz. Ha egy éven belül újabb elzárást, szabálysértési elzárást vesznek foganatba, az intézet parancsnoka e körülményekre figyelemmel az újabb büntetés tekintetében a kimaradást határozattal megtiltja. Az elítélt, illetve az elkövető részére biztosítani kell, hogy – ha ezzel élni akar – a választójogát gyakorolhassa. Az elítélt, illetve az elkövető a fogva tartás helyén, a választási eljárásra vonatkozó jogszabályok szerint jogosult szavazni, az elítélt, illetve az elkövető személyazonosságát a fogva tartó büntetés-végrehajtási intézet nyilvántartása alapján kell megállapítani. A büntetés-végrehajtási intézet köteles az elítélt, illetve az elkövető választójogának gyakorlását, szükség esetén az elítélt, illetve az elkövető részére félbeszakítást kell engedélyezni, amelynek tartama legfeljebb három nap. Az elítélt, illetve az elkövető a Bv. tvr. 36. § (5) bekezdés c) pontjának megfelelően jogosult nyilatkozatot tenni a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény szerinti műsorszámban vagy sajtótermékben, illetve az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény szerinti elektronikus hírközlő hálózat útján történő közzététellel. A nyilatkozattétel korlátozására és engedélyezésére a Bv. tvr. 36/C–E. §-ok rendelkezései az irányadók. Az elítélt, illetve az elkövető részt vehet a munkáltatásban, amiért részére a szabadságvesztésre ítéltekkel azonos mértékű munkadíj jár, és munkavédelemre jogosult. Mindkét kategória külső munkában vehet részt. Munkáltatására a Bv. tvr. 44. § (2)–(5) bekezdése és a Bv. tvr. 45. § (1)–(3) bekezdése irányadó. Az elzárást és a szabálysértési elzárást foganatosító büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka a Bv. tvr. 37/A. § (1) bekezdésében meghatározott okok fennállásának az idejére – legfeljebb öt napig – az elzárásra ítéltek és a szabálysértési elzárást töltő elítéltek meghatározott csoportjára nézve elrendelheti a (2) bekezdés b)–e) és g)–i) pontjaiban, a (3) és (6) bekezdésben, továbbá a 22/A. § (1) bekezdésében foglalt jogok gyakorlásának teljes vagy részleges felfüggesztését. Az országos parancsnok az intézkedés időtartamát további öt nappal meghosszabbíthatja. A 37/A. § (2)–(3) bekezdését megfelelően alkalmazni kell. Az elítélt, illetve az elkövető következő jutalmakban részesíthető: a. dicséret, b. a személyes szükségletekre fordítható összeg növelése, c. pénzjutalom, d. rendkívüli kimaradás, ami az elzárás tartamába beszámít. Az elítélttel, illetve az elkövetővel szemben alkalmazható fenyítések: a. feddés, b. a személyes szükségletekre fordítható összeg legfeljebb ötven százalékkal történő csökkentése, c. a kimaradás legfeljebb három alkalommal történő megvonása, d. öt napig terjedő magánelzárás, amelynek során engedélyezhető, hogy az elítélt, illetve az elkövető dolgozzon. A büntetés-végrehajtási intézet magánelzárást kiszabó határozata ellen az elítélt, illetve az elkövető a büntetésvégrehajtási bíróhoz fellebbezéssel élhet. A fellebbezést a határozat közlésekor nyomban be kell jelenteni; a fellebbezésnek a magánelzárás végrehajtására halasztó hatálya van. A büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka az elzárást hivatalból vagy az elítélt kérelmére félbeszakítja, ha az elítélt a. a tizenkettedik hetet meghaladóan várandós, a gyermek egy éves koráig, feltéve, hogy gyermekét a saját háztartásában gondozza, 239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

b. gyermekgondozási díjban vagy gyermekgondozási segélyben részesül, annak hátralévő idejére, de legfeljebb egy évre. A büntetés végrehajtását haladéktalanul folytatni kell, ha a. a gyermek nem az elítélt gondozásában van, b. a gyermekgondozási díj vagy a gyermekgondozási segély folyósítását egy év eltelte előtt megszüntetik. Az elzárás vagy annak hátralévő része nem hajtható végre, ha az ítélet jogerőre emelkedése után az elítélt a. megszületett gyermekének gondozásáról egy éven át saját háztartásában gondoskodott, b. legalább egy évig gyermekgondozási díjban vagy gyermekgondozási segélyben részesült. Az elzárás vagy annak hátralévő része nem hajtható végre, ha az elítélt a határozat jogerőre emelkedését követően öt évet vagy azt meghaladó időt töltött szabadságvesztésben vagy előzetes letartóztatásban, illetve két évet töltött javítóintézetben. Katona elzárását a külön jogszabályban kijelölt katonai fogdaként kialakított és elkülönített részlegen kell végrehajtani. A szabálysértési elzárás végrehajtásának elévülését félbeszakítja, ha az elkövetővel szemben elzárást (Btk. 46. §) vesznek foganatba. Ennek a körülménynek a megszűnéséig az elévülés nyugszik. A szabálysértési elzárás nem hajtható végre akkor sem, ha a. az elkövető a szabálysértési elzárást kiszabó határozat jogerőre emelkedését követően egy évet meghaladó időt töltött szabadságvesztésben, elzárásban, javítóintézeti nevelésben vagy előzetes letartóztatásban, b. a szabálysértési elzárás kiszabását kizáró körülmény következett be, c. a Szabs. tv. 24. §-ában meghatározott elévülés bekövetkezett.” Ha ugyanabban az eljárásban több elzárással sújtható szabálysértés miatt történik a felelősségre vonás, az elzárás 90 napig is terjedhet.

7. XI. fejezet: A büntetés-végrehajtást övező jogállami biztosítékrendszer A büntetés-végrehajtást övező garanciarendszerhez hozzátartozik az adott végrehajtási tevékenységet irányító, vezető, ebből fakadó belső ellenőrzésén túlmenően az ügyészi törvényességi felügyelet, a bírósághoz fordulás lehetősége, a társadalmi ellenőrzés, az elítéltnek – mint minden embernek – az ombudsmanhoz, valamint nemzetközi szervezetekhez fordulási joga, az utóbbi szervezetek látogatásai. Ahol az egyes emberek alapjogai korlátozás alá esnek – ha törvény vagy bírósági ítélet alapján is – a legmesszebbmenő védelmet kell nyújtani az esetleges hatalommal való visszaéléssel, az emberi jogok súlyos megsértésével szemben.

7.1. 1. A büntetés-végrehajtási bíró szerepéről A büntetés-végrehajtást övező garanciarendszernek fontos eleme a bírósághoz fordulás lehetősége, amely megilleti az elítéltet ugyanúgy, mint minden állampolgárt. Sőt, a kifejezetten büntetés-végrehajtási jogviszonyából fakadó kérdésekben a törvényben meghatározott esetekben a bv. bíróhoz fordulás joga is. A bv. bíró mindenkire kötelező, valódi bírói döntést hoz a lényeges jogkorlátozások mértékéről, időtartamáról, változtat az ítélőbíróság határozatán, enyhítéssel vagy szigorítással, s van olyan büntetés-végrehajtási intézkedés, amelyben jogorvoslati fórum (pl. magánelzárás, fegyelmi fenyítés). Eljárását a Bv. tvr. 1979-ben emelte ki a Be. köréből, az ehhez képest novelláris módosítást tartalmazó 1993. április 15. napján hatályba lépett 1993. évi XXXII. törvény jelentős mértékben bővítette a bv. bíró hatáskörét, változott eljárásának a szabálya, általánossá vált – már az Alkotmánybíróság megelőző döntése folytán is – a határozata elleni fellebbezés lehetősége, bizonyítás felvétele esetén köteles tárgyalást tartani. Olyan sajátos, az igazságszolgáltatás körébe vágó feladatok ellátásáról van szó, amelyek szorosan kapcsolódnak az ítélkező tevékenységhez. A bíróság


Különös rész

döntési jogköre a büntetés-végrehajtási ügyekben nagyon széles körű lett, kevés országot lehet találni, ahol az elítélttel kapcsolatos ennyi büntetés-végrehajtási jogi kérdésben bíró dönt. Meg kell említeni, hogy jelenleg hazánkban a bv. bíró nem csak bírói feladatot lát el, emellett igazgatási feladatként szervezi, irányítja, ellenőrzi a bv. csoport (bv. előadók) munkáját. Ilyen jellegűnek minősíthető feladata még az is, hogy jegyzőkönyvezi annak a nem magyar állampolgár elítéltnek a hozzájáruló nyilatkozatát, aki átszállítását kéri Magyarországról, majd ezt a jegyzőkönyvet megküldi az első fokon eljárt bíróságnak. 339 A szabadságvesztés-büntetés foganatba vétele érdekében tett intézkedések is lényegében ide sorolhatók. Bírói funkciójában jogosult az ítélkező bíróság által hozott büntetést (intézkedést) a végrehajtás menetében a büntetés céljának, különösen az egyéni prevenció igényeinek megfelelően a törvény keretei között még alakítani. Ez a feladatköre, valamint a jogorvoslati fórum funkciója már igazságszolgáltatás. A bv. bíró tehát csak az igazságszolgáltatás keretében helyezhető el. A bv. bíró létének indokául felhozták külföldön – amely országban működik – azt az érvet, mely szerint az igazságszolgáltatásnak ki kell terjednie a büntetés-végrehajtási folyamatra is, hogy megvédje az emberi jogokat és lehetővé tegye minden emberi konfliktus megoldását a büntetések végrehajtásának stádiumában. Az Alkotmánybíróság 5/1992. (I. 30.) AB határozata alapján már 1993. január 1-jétől megvalósult a bv. bíró határozata ellen a terhelt, a védő és az ügyész fellebbezési jogának szabad érvényesülése, mint ahogy más büntetőbírósági eljárásban is biztosítottá vált a másodfokú felülbírálat alkotmányos követelménye. A Be.-nek a határozatok végrehajtásáról szóló XXX. Fejezet II. Cím 590. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtása, valamint a rendbírság, a rendbírság helyébe lépő elzárás és az államot illető bűnügyi költség behajtása végett az a bíróság intézkedik, amelynek eljárásában az végrehajthatóvá válik. Az ügyész által kiszabott rendbírság, megállapított bűnügyi költség, valamint a vádemelés elhalasztása során elrendelt pártfogó felügyelet, továbbá az ügyész által alkalmazott megrovás végrehajtása végett az ügyész intézkedik.

7.2. 2. A bv. bíró hatásköre A bíróság büntetés-végrehajtási feladatait a törvényszéken működő bv. bíró látja el [Bv. tvr. 6. § (1) bek.]. A katonai büntetőeljárásban elítélt katona esetében a bv. bíró feladatait a törvényszék elnöke által kijelölt katonai bíró látja el [Bv. tvr. 6. § (2) bek.].

7.2.1. 2.1. A bv. bíró fontos igazgatási jellegű feladatáról Az ítéletről kiállított értesítőlapok gyűjtőjegyzékkel kerülnek a bírósági bv. csoporthoz, amelyet a bv. előadó ellenőriz. A bv. bíró az észlelt hiányok pótlására felhívja az értesítést kiállító bíróságot. A bv. bíró megvizsgálja az értesítőlap és a rendelkezésre álló egyéb iratok alapján, hogy nem áll-e fenn a szabadságvesztés végrehajtását kizáró ok, az előzetes fogva tartásban, illetőleg házi őrizetben töltött idővel nem töltötte-e ki az elítélt a szabadságvesztés-büntetést, az így kitöltött időre figyelemmel sor kerülhet-e a feltételes szabadságra bocsátásra, fiatalkorú elítélt betöltötte-e a 21. életévét [9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 1–39. §-ai]. Ha a bv. bíró azt állapítja meg, hogy nincs akadálya a szabadságvesztés végrehajtásának, felhívja az elítéltet annak megkezdésére. A felhívásnak tartalmaznia kell, hogy melyik bv. intézetben, milyen időpontban jelenjen meg. Ezt a határnapot előzetesen a bv. intézettel egyezteti. A felhívásnak továbbá tartalmaznia kell a tájékoztatást arról, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. Ha az elítélt szabályszerűen kézbesített felhívás ellenére nem jelent meg a bv. intézetben, a bv. bíró haladéktalanul intézkedik az elővezetés iránt. Ha az elítélt a felhívást a kézbesítés kétszeri megkísérlése után sem vette át, illetőleg a megjelölt címen ismeretlen, vagy onnan ismeretlen helyre távozott, a Be. 590. § (3) bekezdése és a Bv. tvr. 6/A. § (1) bekezdés d) pontja alapján a bv. bíró intézkedik az elítélt tartózkodási helyének felkutatása iránt, ennek megállapítása érdekében lakcímfigyelést rendelhet el. Amennyiben az állapítható meg, hogy az elítélt a szabadságvesztés végrehajtásának meghiúsítása céljából megszökött, elrejtőzött, a bv. bíró az elítélt körözését elfogatóparancs kibocsátásával rendeli el. Nem csak a szabadságvesztés megkezdése során van ilyen hatásköre a bv. bírónak. A Bv. tvr. 6/A. § (1) bekezdése szerint „A büntetés-végrehajtási bíró a büntetés, illetve a kényszergyógykezelés végrehajtása

9/19995. (IK 8.) IM számú rendelet 1. § (2) bekezdés

339


Különös rész

érdekében lakcímfigyelést, illetve körözést rendelhet el, illetőleg elfogatóparancsot bocsáthat ki annak az ismeretlen helyen tartózkodó elítéltnek, illetőleg a kényszergyógykezeltnek a felkutatása érdekében, aki a. a büntetés-végrehajtási intézetből megszökött, b. a büntetés-végrehajtási intézetből, a javítóintézetből engedély nélkül távozott, c. a büntetés-végrehajtási intézetből, a javítóintézetből engedéllyel távozott, de jogellenesen nem tért vissza, d. a jogerősen kiszabott szabadságvesztés vagy elzárás letöltését nem kezdte meg, e. a jogerősen kiszabott közérdekű munkát jogellenesen megszakította, nem kezdte meg, f. a jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés végrehajtását nem kezdte meg. (2) A körözést határozattal kell elrendelni, a határozatot meg kell küldeni a személy- és tárgykörözésről szóló törvényben meghatározott rendőrkapitánysághoz. (3) A körözést vissza kell vonni, mihelyt elrendelésének oka megszűnt. A körözést az elrendelő büntetésvégrehajtási bíró vonja vissza határozattal, amelyet meg kell küldeni a (2) bekezdés szerinti rendőrkapitánysághoz.” E rendelkezéseket a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, valamint a bíróság által elrendelt pártfogó felügyelet végrehajtása során is alkalmazni kell [2007. évi CLXII. tv. 24. §; 2009. évi CXLIX. tv. 120. § (5) bek. a) pont].

7.2.2. 2.2. A bv. bíró igazságszolgáltatás körébe eső döntési jogköre A bv. bíró igazságszolgáltatás körébe eső hatáskörét a Bv. tvr. I. részének II. és III. fejezete tartalmazza „A bíróság büntetés-végrehajtási feladatai” cím alatt. Egyes hatásköri szabályok azonban más fejezetben is előfordulnak: • a szabadságvesztés fokozatának megváltoztatása [Bv. tvr. 7. §; Bv. Szabályzat 194. §; 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet (továbbiakban: IM rendelet) 49. §], • enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása [Bv. tvr. 7/A. §, 28/A. §; Bv. Szabályzat 167–169. §-ai; IM rendelet 51. §], • fenyítés elleni fellebbezés elbírálása [Bv. tvr. 7/B. §, 43. § (4) bek., 121. § (3) bek.; 11/1996. (X. 15.) IM rendelet 23. §, 31. § (2) bek., 34. §; IM rendelet 52. §], • a biztonsági zárkába vagy körletre helyezés elleni fellebbezés elbírálása (Bv. tvr. 7/C. §; Bv. Szabályzat 45– 47/A. §), • feltételes szabadságra bocsátás [Bv. tvr. 8. §; Bv. Szabályzat 198–199. §; IM rendelet 40. §], • a szabadságvesztés letöltését önhibájából meg nem kezdő feltételes szabadságból kizárása (Bv. tvr. 17. §), • a feltételes szabadság megszüntetése (Bv. tvr. 8. §; IM rendelet 40. §), • az elítélt sajtó útján történő nyilatkozattételét, illetve annak közzétételét [Bv. tvr. 9/A. §] megtagadó határozat elleni fellebbezés elbírálása, • a munkahely kijelöléséről szóló határozat és az új munkahely kijelölése iránti kérelem elutasítása elleni fellebbezés elbírálása (Bv. tvr. 10–11/A. §), • közérdekű munka végrehajtásának félbeszakítása [Bv. tvr. 65. § (2) bek.; 66. § (1) bek.], • közérdekű munka átváltoztatása szabadságvesztésre (Bv. tvr. 11/A. §; IM rendelet 70–71. §), • a közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének megállapítása [Bv. tvr. 11. §, 66. § (3) bek.; IM rendelet 72. §],


Különös rész

• a pénzbüntetés átváltoztatása szabadságvesztésre (Bv. tvr. 11/C. §), • pártfogó felügyelet elrendelése [Bv. tvr. 13. §; 17/2003. (VI. 24.) IM rendelet 20. §; IM rendelet 115–125. §], • a bíróság határozatában előírt pártfogó felügyeleti magatartási szabályok megváltoztatása [Bv. tvr. 13. § (2) bek.; IM rendelet 126. §], • pártfogó felügyelet megszüntetése [Bv tvr. 13. § (2) bek., 100. §], • a szabadságvesztés fokozatának utólagos meghatározása fiatalkorúként elítélt huszonegyedik életévét betöltő személy esetében [Btk. 111. § (4) bek.; Bv. tvr. 14. §; IM rendelet 50. §], • az elévülés megállapítása (Bv. tvr. 14/A. §), • fiatalkorú elbocsátása javítóintézetből (Bv. tvr. 15. §, 112. §; IM rendelet 131. §), • ideiglenes elbocsátás megszüntetése (Bv. tvr. 15. §; IM rendelet 132–133. §), • javítóintézeti nevelés átváltoztatása szabadságvesztésre (Bv. tvr. 16. §), • a kiutasítás végrehajtását kizáró ok fennállásának megállapítása [2001. évi XXXIX. törvény 97. §-ával megállapított Bv. tvr. 12. § (2) bek.], • a kiutasítás végrehajthatóságának az ügyész indítványára, de legalább kétévenkénti megvizsgálása [Bv. tvr. 12. § (4) bek.; 2001. évi XXXIX. törvény 43. § (1) bek.]. 7.2.2.1. 2.2.1. A szabadságvesztés fokozatának megváltoztatása340 A szabadságvesztés-büntetés végrehajtási fokozata fontosságát juttatja kifejezésre, hogy a Be. megoldási lehetőséget ad arra az esetre is, ha a bíróság elmulasztja a büntetés-végrehajtási fokozat meghatározását, illetve nem a törvénynek megfelelő rendelkezést hoz. A Be. 556. §-ában meghatározott különleges eljárási szabály akként rendelkezik, hogy a bíróság a szabadságvesztés végrehajtási fokozatáról utólag határoz, ha erről a jogerős ítélet nem, vagy nem a törvénynek megfelelően rendelkezett. A Btk. 83. §-a a büntetés kiszabásánál az előírtnál enyhébb vagy súlyosabb végrehajtási fokozat alkalmazását is indokolttá tette, elsődlegesen az elkövető személyiségére és a bűncselekmény indítékára figyelemmel. A szabadságvesztés végrehajtásának menetében azonban az elítélt magatartása, viselkedése, az elítélt személyiségének változása vagy újabb megismerése alapján nyilvánvalóvá válhat, hogy a büntetés célja és a szabadságvesztés végrehajtásának közvetlen feladata biztosítható az eredetileg kijelöltnél enyhébb fokozatban is, vagy éppen csak szigorúbb végrehajtási fokozatban érhető el. A büntetés végrehajtása során a büntetésvégrehajtási szerveknek lehetőségük nyílik az elítélt életvitelének folyamatos figyelemmel kísérésére, magatartása alakulásának nyomon követésére. Mindezekre figyelemmel indokolt annak lehetővé tétele, hogy az ítélkező bíróság döntése a végrehajtási fokozatról ne egyszer s mindenkorra szóló, végleges döntés legyen, hanem a büntetés végrehajtása menetében is lehetőség nyíljék a korrekcióra, az eredeti bírói döntéstől való eltérésre, az elítélt enyhébb vagy súlyosabb végrehajtási fokozatba helyezésére. A Bv. tvr. 25. § (2) bekezdése értelmében az egyes végrehajtási fokozatokban eltérő az elítélt elkülönítése a külvilágtól, őrzése, felügyelete, ellenőrzése, bv. intézeten belüli mozgása, életrendje, a személyes szükségleteire fordítható összeg, jutalmazása és fenyítése, részvétele az elítéltek öntevékeny szervezeteiben. A büntetésvégrehajtási fokozathoz igazodott a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja, 341 ennél fogva a fokozat módosítása kihatott magának a büntetésnek a tartamára is, amelynek eltelte után lehetőség nyílt a feltételes szabadságra bocsátásra. A szabadságvesztés hátralévő részéből a feltételes szabadság lehetősége az új fokozathoz igazodva nyílt meg, amihez azonban a büntetés teljes tartamát kell figyelembe venni. A 2012. évi C. törvény 38. § (2) bekezdése nem tesz különbséget a fokozatok között ebből a szempontból. Az eggyel enyhébb vagy eggyel súlyosabb fokozatba helyezés lehetősége a nevelés igen hatékony eszköze, amely az ezáltal biztosított előnyökkel, illetőleg hátrányokkal alkalmas az elítéltek magatartásának befolyásolására.

Bv. tvr. 7. §; Bv. Szabályzat 194. §; 194/A. § Btk. 47. § (2) bekezdés, 2012. évi C. törvény 38. § (2) bekezdés

340 341


Különös rész

A szabadságvesztés fokozatának megváltoztatása iránt elsősorban a bv. intézet tehet előterjesztést a bv. bíróhoz, de azt az elítélt és védője is kezdeményezheti.342 2013. július 1-jétől az enyhébb fokozat kijelöléséről szóló határozat hatályon kívül helyezése (Bv. tvr. 28/A. §. 1/a. bekezdés) iránt a bv. intézet tesz előterjesztést a bv. bíróhoz. Az előterjesztés elkészítése előtt az elítéltről értékelő véleményt kell készíteni, az elítélt vagy a védő kérelmét értékelő véleménnyel és javaslattal 15 napon belül kell a bv. bíróhoz továbbítani. Ha az egy éven belül ismételten előterjesztett kérelem új körülményre nem hivatkozik, az értékelő vélemény és a javaslat elkészítését a büntetés-végrehajtási intézet mellőzheti. Ugyanúgy járhat el, ha az enyhébb fokozat kijelölését a törvény kizárja [Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés]. A bv. bíró a kérelmet érdemi indokolás nélkül elutasítja, ha az enyhébb fokozat kijelölését a törvény kizárja, az elítélt vagy védője a 6 hónapon belül ismételten előterjesztett kérelemben új körülményre nem hivatkozik, ide nem értve azt az esetet, ha a korábbi kérelem elutasítását követően már az időbeli feltételek (feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felének letöltése, fegyházfokozatban legalább 1 év, börtönfokozatban legalább 6 hónap) bekövetkeztek. Megjegyzem, hogy az előzetes fogva tartásban a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően folyamatosan töltött időt be kell számítani. A végrehajtott és a végrehajtásra váró szabadságvesztés(ek)ről a bv. intézet tájékoztatja a bv. bírót. Az előterjesztést, a kérelmet 8 napon belül kell a bíróhoz továbbítani. A fokozat megváltoztatásának kezdeményezését az elítélttel is közölni kell, valamint tájékoztatni szükséges az ezzel járó változásokról. A bv. intézet már a nem jogerős végzés alapján intézkedik az elítélt új végrehajtási fokozatának megfelelő elhelyezéséről. A végzés jogerőre emelkedését követően pedig haladéktalanul intézkedik a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének az új végrehajtási fokozat szerinti megállapítása iránt. Amennyiben ez már esedékes, a bv. intézet haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak a feltételes szabadságra bocsátás iránt. Ez tartalmazza az elítélt személyi és büntetés-végrehajtási adataira, a végrehajtás során a vele kapcsolatos fontosabb eseményekre, a viselkedésére, tanulására, munkavégzésére, a jutalmazási és fegyelmi adatokra, a szabadidő eltöltésének módjára, a kapcsolattartásra, a szabadulásra való felkészítés érdekében tett intézkedésekre vonatkozó adatokat. Az értékelő vélemény csak a törvényben meghatározott és a bv. szervezet által nyilvántartható adatokat tartalmazhatja. A büntetés végrehajtása során az enyhébb végrehajtási fokozat meghatározásánál a szabadságvesztés során töltött idő alatt tanúsított magatartásnak – nem pedig a büntetés kiszabásánál irányadó körülményeknek – van jelentősége.343 Az eggyel enyhébb végrehajtási fokozat engedélyezésének előfeltételei kapcsán eseti döntés mutatott rá arra, hogy azok a körülmények, amelyeket a bíróságnak az ítélet meghozatala során értékelnie kell, nem szolgálhatnak alapul a bv. bíró döntéséhez.344 A Btk. 46. § (1) bekezdése egyértelműen a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartás esetén tette lehetővé az eggyel enyhébb fokozatban történő végrehajtást vagy a bv. intézet rendjének ismételt és súlyos megzavarása esetére az eggyel szigorúbb végrehajtási fokozat előírását. A szabadságvesztés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartás hiányában az eggyel enyhébb büntetés-végrehajtási fokozat megállapításának nincs helye.345 A büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartáson túlmutató, olykor feltételezésen alapuló elvárások támasztása téves (BH 2005/345.). Nem értelmezhető az átlag elítélti magatartáshoz képest a többletteljesítmény elvárása sem. Az eggyel szigorúbb fokozatba helyezés iránti előterjesztés feltételét a Btk. 46. § (1) bekezdése úgy határozta meg, hogy az elítélt a büntetés-végrehajtás rendjét ismételten és súlyosan megzavarja. Ebből következően nem kerülhet sor a végrehajtási fokozat súlyosítására egyszeri súlyos fegyelemsértés vagy többszöri csekély súlyú rendzavarás esetén. A végrehajtás során a fokozat enyhítésére vagy szigorítására csak egy esetben kerülhet sor. Arra tehát nincs jogszabályi lehetőség, hogy az elítélt fegyházfokozatban kezdi tölteni a büntetését, majd fogház fokozatból szabadulhat. Lehetőség van arra is, hogy a bíróság az enyhébb, illetőleg szigorúbb fokozatba helyezésről szóló határozatot utóbb hatályon kívül helyezze. Ebben az esetben a büntetés végrehajtását az ítéletben megállapított fokozatban kell folytatni.346 2013. július 1-jétől az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölése iránti előterjesztés és kérelem tárgyában a bv. bíró iratok alapján hozhatja meg a döntést. A bv. bíró a végzését megküldi az ügyben első fokon

Bv. tvr. 7. § (1) bekezdés BH 1997/161. 344 Uo. 345 BH 1994/642. 346 2012. évi CCXXIII. törvény 43. §; Bv. tvr. 7 § 342 343


Különös rész

eljárt bíróságnak és a bv. intézetnek, valamint kézbesíti az ügyésznek, az elítéltnek és – feltéve, hogy a bv. ügyben eljárt – a védőnek. Így jár el a bv. bíró akkor is, ha az elítélt megváltozott magatartására figyelemmel a bv. intézet a határozat hatályon kívül helyezésére tesz előterjesztést. A Bv. tvr. 7. § (2) bekezdése alapján az enyhébb fokozat kijelölése esetén a bűnügyi költséget az állam, súlyosabb fokozatba helyezéskor az elítélt viseli. 7.2.2.2. 2.2.2. Enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása347 Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazására a Bv. tvr. 7/A. §-a hatalmazza fel a bv. bírót, a további feltételeket és a törvényi szintű végrehajtási szabályokat a Bv. tvr. 28/B. §-a tartalmazza. Az enyhébb végrehajtási szabályok (EVSZ) rendeltetése alapvetően a börtönártalmak csökkentése és a társadalomba való beilleszkedés elősegítése a kapcsolattartás könnyebbé tételével, valamint a bv. intézeten kívüli – felügyelet nélküli – munkavégzés lehetőségének megteremtésével. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazhatóságával, illetőleg annak kizárásával kapcsolatban a Bírósági Határozatokban közzétett számos eseti döntés foglalt állást, nemegyszer éles jogalkalmazói vitákat kiváltva. 348 A büntetés végrehajtása során az elítélt javára az enyhébb végrehajtási szabályok akkor határozhatók meg, ha – a kiszabott szabadságvesztés tartamát is figyelembe véve – az életvitelére, az előéletére, valamint a bv. intézetben tanúsított magatartására figyelemmel levonható az a következtetés, hogy az enyhébb végrehajtási szabályok mellett is elérhető a büntetés célja.349 Elsődlegesen a büntetés céljának a biztosítása a meghatározó, emellett jelentősége van az elítélt büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartásának, valamint a személyi és családi körülményeinek is.350 Az enyhébb végrehajtási szabályok nem alkalmazhatók annak az elítéltnek a javára, akit fegyházbüntetésre ítéltek.351 Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását a bv. intézet, az elítélt vagy annak védője egyaránt kezdeményezheti. Az 1999. évi CIV. törvény az egyértelműbb és egységes alkalmazás érdekében segítséget adott a jogalkalmazó számára azáltal, hogy a Bv. tvr. 28/A. §-ának komoly módosítását, illetve kiegészítését végezte el. Meghatározza többek között azokat a szempontokat, körülményeket, amelyeket a bv. bírónak mérlegelnie kell, 352 továbbá tételes felsorolását adja azoknak az eseteknek, amikor eleve kizárt az alkalmazás lehetősége [Bv. tvr. 28/B. § (1)–(2) bekezdés]. Ennek értelmében a bv. bíró abban az esetben élhet a végrehajtási szabályok enyhítésének kedvezményével, amennyiben – különösen az elítélt személyiségére, előéletére, életvitelére, családi körülményeire, a szabadságvesztés során tanúsított magatartására, az elkövetett bűncselekményre, a szabadságvesztés tartamára tekintettel – a szabadságvesztés célja az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásával is elérhető, és az enyhébb bv. szabályok alkalmazása a bv. biztonságát nem veszélyezteti. A minimálisan letöltendő várakozási idő a feltételes szabadságra bocsátásig terjedő idő fele, de fogházban legalább három hónap, börtönben legalább hat hónap. A feltételes szabadságra bocsátásig terjedő időbe csak azt az időt lehet beszámítani, amelyet az elítélt a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően folyamatosan töltött előzetes fogva tartásban.353 Ezzel kiküszöbölhető, hogy a szabadlábon történő elítélés előtti előzetes letartóztatás időtartamát is beszámítsák. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása alól azok az elítéltek is kizártak, akik nem bocsáthatók feltételes szabadságra (például aki legalább két hónapot nem töltött ki, korábbi szabadságvesztésre ítélése után a végrehajtás befejezése előtt követte el az újabb bűncselekményt, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, többszörös visszaeső, nem jelentkezett önként a büntetés letöltésére). Kizártak ebből a kedvezményből azok az elítéltek is, akiket a bíróság rendelkezése folytán nem lehet feltétes szabadságra bocsátani. 354 Kizáró ok továbbá, ha az elítélttel szemben újabb szabadságvesztés végrehajtására érkezik – összbüntetésbe nem foglalt büntetésről – értesítés. Amennyiben az elítélttel szemben több szabadságvesztést kiszabó ítéletet kell

Bv. tvr. 7/A. §; Bv. Szabályzat 167–168. §; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 51. § Például: FBK 1993/21., FBK 1994/26., BH 1994/530., BH 1995/265., BH 1995/338., BH 1995/442., BH 1996/138., BH 1996/181., BH 1997/4., BH 1997/64. 349 BH 1996/181. 350 BH 1994/530. 351 BH 1995/442. 352 A 28/A. § (1) bekezdés a 28/B. §-ba került át a 2011. évi CL törvény 26. § (2) bekezdése értelmében. 353 Bv. tvr. 28/B. § (2) bekezdés a) pont 354 Bv. tvr. 28/A. § (2) bekezdés c) pont 347 348


Különös rész

végrehajtani, akkor indokolatlan az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásával járó kedvezményekben részesítése.355 Ha az elítélttel szemben újabb büntetőeljárás van folyamatban, szintén nem kerülhet sor az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának előterjesztésére. Az új eljárás meghatározása vonatkozásában nincs lehetőség differenciálásra a tekintetben, hogy az eljárás mikor indult, mert ez a törvényi rendelkezés megszorító értelmezését jelentené. Magától értetődően azonban az elítéltek terhére indult eljárásokról lehet szó. Az elítélt javára indult felülvizsgálati, perújítási, kegyelmi eljárásra, valamint az összbüntetésbe foglalásra nem terjeszthető ez ki. Az új eljárás tartama alatt az elítéltek nem hagyhatják el az intézetet. Az új büntetőeljárást mindaddig folyamatban lévőnek kell tekinteni, amíg az ügyben jogerős ügydöntő határozat nem születik, az eljárás felfüggesztésétől függetlenül. Az elítéltre nézve az új eljárással kapcsolatos adatok megszerezhetők a bűnügyi nyilvántartásból. Fegyházbüntetésre ítélés előzménye mindig valamely súlyos bűncselekmény elkövetése. Amennyiben a bíróság az elítélt jó magaviselete vagy más indok alapján eggyel enyhébb szabadságvesztési fokozatot, börtönt jelöl ki a fegyházfokozatú büntetését töltő elítélt számára, akkor sem tartja indokoltnak a törvényhozó az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását. Eltérő rendelkezés hiányában irányadó ez akkor is, ha az elítélt a fiatalkorúként elkövetett bűntett miatt kiszabott szabadságvesztését a Btk. 111. § (2) bek. a) pontja alapján fiatalkorúak börtönében tölti, majd a Btk. 111. § (4) bekezdése szerint a 21. életévének betöltését követően megállapított fegyházfokozatú szabadságvesztés végrehajtási fokozatát enyhíti a bv. bíró – a Bv. tvr. 7. §-a szerinti eljárás során – börtönfokozatúra. A szabadságvesztés végrehajtása alatt az enyhébb büntetés-végrehajtási szabályok nem engedélyezhetők annak az elítéltnek a javára, aki olyan magatartást tanúsít, amely – egyébként – az enyhébb fokozatban történő végrehajtás megszüntetésére nyújtana alapot.356 Az esetleg évekkel korábbi fogva tartás után a szabadságvesztés újbóli foganatba vétele óta folyamatosan töltött büntetés rövid időtartama alatt szerzett ismeretanyag nem elegendő annak a megalapozott megítéléséhez, hogy az elítélt esetében a végrehajtás módjának a tartós enyhítése megfelel-e a szabadságvesztés végrehajtása általános céljának.357 A későbbi időpontban történő engedélyezésre, avagy az engedélyező határozat hatályba lépésének elhalasztására, a már engedélyezett alkalmazás későbbi időpontban történő megkezdésére nincs jogszabályi lehetőség. Az alkalmazást fellebbezésére tekintet nélkül meg kell kezdeni.358 A pénzbüntetés meg nem fizetése miatt szabadságvesztésre történő átváltoztatása folytán az elítélt javára nem rendelhető el többségi álláspont szerint az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása, habár a Bírósági Határozatokban megjelent egy eseti döntés, amely ettől eltérő volt. 359 Az országos gyakorlat azonban az eseti döntéstől teljes mértékben eltérő, nagyon helyeselhetően. A Bv. tvr. 7/A. és 28/B. §-aiban szabályozott enyhébb végrehajtási szabályok akkor kerülhetnek alkalmazásra, ha a bíróság ítéletében eleve szabadságvesztés-büntetést szabott ki és annak végrehajtási fokozatát állapította meg börtönben vagy fogházban. Ha a bíróság pénzbüntetést annak meg nem fizetése miatt változtatja át szabadságvesztésre, a bíróság által kiszabott büntetési nem változatlan marad, csak annak végrehajtási módjában következik be változás. Az elítélt ugyanis a szabadságvesztésre átváltoztatott pénzbüntetés esetén is – az ítélet jogerőre emelkedésének napján a törvény erejénél fogva – mentesül a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. A pénzbüntetés hátralévő részének kifizetése esetén a befizetés azonosítását követően nyomban szabadítani kell az elítéltet [Bv. tvr. 69. § (2) bek.], továbbá a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztésből az elítélt nem bocsátható feltételes szabadságra, mint a szabadságvesztés-büntetésből. Ha az átváltoztatás folytán végrehajtott fogházbüntetésre is lehetséges az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása, akkor a pénzbüntetés meg nem fizetése miatt alkalmazott joghátrány enyészne el. Az átváltoztatott pénzbüntetés töltése nem számít a visszaesés, különös visszaesés, valamint a többszörös visszaesés minősítése szempontjából sem. Az elítélt részére adható kedvezményeket és azok tartalmát a Bv. tvr. 28/B. § (3) bekezdése, a végrehajtás további részletes szabályait pedig a Bv. Szabályzat 167–168. §-ai tartalmazzák, a végrehajtás módját a bv. intézet parancsnoka határozza meg. A bv. bíró határozata alapján az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását haladéktalanul meg kell kezdeni. Későbbi időpont nem határozható meg erre (BH 1999/105.).

Bv. tvr. 28/B. § (2) bekezdés e) pont BH 1996/13. 357 BH 1996/293. 358 Bv. Szabályzat 167. § (4) bekezdés 359 BH 1997/4. 355 356


Különös rész

A végrehajtási szabályok enyhítése az elítélt számára a fogház- és börtönfokozatban egyaránt a következő előnyökkel jár: a. 24 órát, kivételesen 48 órát meg nem haladó időre havonta legfeljebb négy alkalommal eltávozhat a bv. intézetből azokon a napokon, amelyeken nem végez munkát; az eltávozás időtartama a szabadságveszésbe beszámít; b. a személyes szükségletére fordítható pénzt készpénzben is megkaphatja, és azt a büntetés-végrehajtási intézeten kívül költheti el; c. a látogatóját a bv. intézeten kívül is fogadhatja; d. felügyelete mellőzhető, amikor a bv. intézeten kívül dolgozik. Az elítélt köteles bejelenteni, hogy az eltávozás ideje alatt hol tartózkodik. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának hatálya alá tartozó elítélteket külön körleten vagy zárkában (lakóhelyiségben) kell elhelyezni. A körlet belső életének szabályait, a végrehajtás módját a Bv. tvr. 28/A. § keretei között az intézet parancsnoka határozza meg, általában ügyelve arra is, hogy az érintett elítéltek életkörülményei érzékelhetően jobbak legyenek a többi elítélténél. Ő dönt arról is – az elítélt kérését is figyelembe véve –‚ hogy az eltávozási lehetőségeket hány alkalommal, mikor és milyen időtartamban veheti igénybe az elítélt‚ továbbá a parancsnok határozza meg a kiadható készpénz összegét is [6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 168. § (3)–(4) bek.]. Ennek során az elítélt kérését is figyelembe véve meghatározza, hogy az elítélt az eltávozási lehetőséget hány alkalommal és milyen időtartamban veheti igénybe, dönt az elítélt részére kiadható készpénz összegéről, amelyet az eltávozáskor kaphat kézhez. Az eltávozó elítéltet igazolással, illetve fényképes igazolvánnyal kell ellátni. Amennyiben a végrehajtás során merülnek fel azok – a Bv. tvr. 28/B. § (2) bek. a)–h) pontjaiban részletezett – okok, amelyek fennállása az engedélyezést kizárta volna, továbbá az elítélt az eltávozással, illetőleg a bv. intézeten kívüli munkavégzéssel kapcsolatos magatartási szabályokat ismételten vagy súlyosan megszegi; így különösen, ha az eltávozásról önhibájából nem az előírt időben tér vissza vagy más súlyos fegyelemsértést követ el, a bv. intézet parancsnoka felfüggeszti az enyhébb végrehajtási szabályok (EVSZ) alkalmazását és előterjesztést tesz a bv. bírónak az EVSZ megszüntetése iránt. Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását akkor is felfüggesztheti a bv. intézet parancsnoka, ha az elítélt az intézetben követ el súlyos vagy ismételt fegyelemsértést. A felfüggesztés esetén a parancsnok a megszüntetés iránt haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak, aki az előterjesztést a Bv. tvr. 7/A. §-a szerinti eljárás keretében bírálja el. A bv. bíró haladéktalanul kitűzi az elítélt meghallgatásának időpontját. Az elítélt köteles bejelenteni, hogy az eltávozás ideje alatt hol tartózkodik. Ez az időtartam a szabadságvesztésbe beszámít. Az eljárás során felmerült bűnügyi költség az elítéltet akkor terheli, amennyiben a bíróság helyt ad az intézet előterjesztésének. Az EVSZ alkalmazása, illetőleg alkalmazásának megszüntetése iránt a bv. intézet tesz előterjesztést a bv. bírónak. Az EVSZ alkalmazását az elítélt és védője is kezdeményezheti. A kérelmet a bv. intézet – értékelő véleményével és javaslatával – 15 napon belül továbbítja a bv. bíróhoz. Ha az EVSZ alkalmazását a törvény kizárja [Bv. tvr. 28. § (2) bekezdés], illetőleg ha az egy éven belül ismételten előterjesztett kérelem új körülményre nem hivatkozik, az értékelő vélemény és a javaslat elkészítését a bv. intézet mellőzheti. A hatályos szabályozás értelmében az alkalmazás kezdeményezése esetén a bv. bíró 8 napon belül kitűzi az elítélt meghallgatásának időpontját. Ha a bv. intézet parancsnoka az EVSZ alkalmazásának megszüntetése iránt tesz előterjesztést, a bv. bíró haladéktalanul kitűzi az elítélt meghallgatásának időpontját f9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 51. § (2) bekezdés]. A Bv. tvr.-t is módosító 2012. évi CCXXIII. törvény 44. §-a értelmében 2013. július 1. napjától az EVSZ alkalmazása iránti előterjesztés tárgyában a bv. bíró az iratok alapján hozhatja meg a döntést; az elítélt vagy a védő által benyújtott kérelem tárgyában pedig meghallgatást tart; kivéve, ha az EVSZ alkalmazását a Bv. tvr. kizárja; az elítélt vagy a védője a 6 hónapon belül ismételten előterjesztett kérelemben új körülményre nem 247 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

hivatkozik. Az utóbbi nem vonatkozik arra, ha közben az előírt időtartam letelt (a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam fele, börtönben 6 hónap, fogházban 3 hónap). Az EVSZ alkalmazásának kezdeményezését az elítélttel közölni kell, és szükséges tájékoztatni az ezzel járó változásokról is. A bv. bíró határozatának kézhezvételét követően az EVSZ alkalmazását haladéktalanul meg kell kezdeni. Az EVSZ hatálya alá tartozó elítélteket külön körleten vagy zárkában (lakóhelyiségben) kell elhelyezni. Ha a bv. intézet nem rendelkezik a szükséges feltételekkel, az elítéltet az erre kijelölt másik intézetbe kell szállítani. 7.2.2.3. 2.2.3. A fenyítés elleni fellebbezés elbírálása360 A 2011. évi CL törvény 24. §-a iktatta be a Bv. tvr. rendelkezései közé 2012. január 1-jétől hatályosan a 7/C. § rendelkezést. Eszerint az elítéltnek a bv. intézet különleges biztonságú zárkába helyezés elrendeléséről és meghosszabbításáról, valamint a bv. országos parancsnoka különleges biztonságú zárkába helyezés meghosszabbításáról, vagy különleges biztonságú körletre helyezés elrendeléséről és meghosszabbításáról szóló határozata ellen fellebbezését a bv. bíró az iratnak a hozzá érkezésétől számított 5 napon belül bírálja el. A végzése elleni fellebbezést is az érkezésétől számított 5 napon belül kell elbírálni. Az előzetesen letartóztatott esetében is e szabályok irányadók. A bűnügyi költséget az állam viseli.

Megjegyzés Az intézet rendjének, fegyelmének megtartását a jogalkotó elsősorban az elítéltek önkéntes jogkövetésétől várja, de számol azzal is, hogy egy részük megszegi a végrehajtás rendjét. A büntetésvégrehajtás rendjét vétkesen megsértő elítélttel szemben – nevelése, valamint a büntetés-végrehajtás rendjének biztosítása érdekében – feddés, személyes szükségletekre fordítható összeg csökkentése, valamint magánelzárás fenyítések alkalmazhatók. A bv. intézetekben fogvatartottak fegyelmi felelősségét a 11/1996. (X. 15.) IM rendelet szabályozza. Ennek 2. § (1) bekezdése szerint fegyelmi vétséget az a fogvatartott követ el, aki a büntetés-végrehajtás rendjét vétkesen megszegi, más fogvatartottat fegyelmi vétség elkövetésére szándékosan rábír, vagy más fogvatartott részére fegyelmi vétség elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt. A rendelet nem taxatív felsorolást is tartalmaz arról, hogy különösen milyen magatartás minősül fegyelmi vétségnek. A magánelzárás fegyelmi fenyítéssel szemben a Bv. tvr. – az 1993. évi XXXII. törvénnyel történt módosítását követően – megnyitotta a bírósági felülvizsgálat útját a bv. bíróhoz benyújtható elítélti fellebbezés révén. A fellebbezésnek halasztó hatálya van a magánelzárás végrehajtására.361 A fellebbezés azonban nem húzhatja el indokolatlanul a fegyelmi felelősségre vonást, ezért a fenyítés közlésekor azt nyomban be kell jelenteni. A bv. bíróhoz fordulás lehetőségét, a jogorvoslati jogot a Bv. tvr. 7/B. § (1) bekezdése kizárólag az elítélt számára biztosítja. Súlyosan méltánytalan helyzetet eredményezne, ha az elítélt – nyilvánvalóan enyhítésre vagy felmentésre irányuló – fellebbezése alapján a bíróság hosszabb tartamú magánelzárás fenyítést állapítana meg. Ez ellentmondana a súlyosítási tilalomnak is, amelynek célja, hogy a terhelt jogorvoslati jogának gyakorlása kockázatmentes legyen. Ha a bv. bíró határozata elleni fellebbezésnek is halasztó hatálya lenne, az a fenyítés végrehajtását elhúzhatná. A bv. bíró határozata ellen az elítélt, az ügyész és a védő fellebbezhet. Az elhúzódás megakadályozása érdekében mondja ki a Bv. tvr. 7/B. § (2) bekezdése, hogy a bv. bíró végzése elleni fellebbezésnek nincs halasztó hatálya a fenyítés végrehajtására. Ez összhangban áll a Be. 347. § (3) bekezdésének rendelkezésével, mely szerint a végzés fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható, kivéve, ha a fellebbezés halasztó hatályát a törvény kimondja. A fellebbezés elbírálására is a Bv. tvr. 5 napos határidőt állapít meg, ezt az iratnak a fellebbezést elbíráló másodfokú bírósághoz való érkezésétől kell számítani. A magánelzárás végrehajtását legkésőbb a bv. bírói végzésnek a fogvatartott részére való kézbesítését követő munkanapon kell megkezdeni, a bv. intézeti parancsnok azonban a végrehajtás megkezdését kivételesen legfeljebb 15 nappal elhalaszthatja büntetés-végrehajtási okból. A 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 52. §-a kimondja, hogy amennyiben az elítélt a magánelzárást kiszabó határozat ellen fellebbezett, a bv. bíró az elítélt meghallgatásának időpontját – a fellebbezésnek a bv. csoporthoz érkezését követően – haladéktalanul olyan időpontra tűzi ki, hogy a fellebbezés elbírálására öt napon belül sor kerülhessen. Ha a megyei (fővárosi) bíróság másodfokú tanácsa a bv. bíró végzését megváltoztatja, az intézet a következők szerint jár el:

Bv. tvr. 7/B. §, 43. § (4) bekezdés, 121. § (3) bekezdés; 11/1996. (X. 15.) IM számú rendelet 23. §, 31. § (2) bekezdés, 34. § Bv. tvr. 43. § (4) bekezdés

360 361


Különös rész

• ha a bíróság a fogvatartott fegyelmi felelősségét nem állapította meg, a fenyítést a nyilvántartásból törölni kell és a cselekményt a fogvatartottról készített értékelő véleményben sem lehet feltüntetni, • enyhébb fenyítés kiszabása esetén a magánelzárás végrehajtását a bírósági határozatnak az intézet részére történő kézbesítése után haladéktalanul meg kell szüntetni, • a végrehajtást meg kell szüntetni, ha a bíróság a magánelzárás tartamát akként változtatta meg, hogy a fogvatartott azt már teljes egészében kitöltötte.362 A fogvatartottal szemben nincs helye fegyelmi vétség miatt magánelzárás alkalmazásának, ha a fegyelmi eljárás alapjául szolgáló tettlegességét a zárkatársával szemben jogos védelem megállapítására alapul szolgáló tettlegesség körében valósította meg.363 A bv. bírói eljárásban felmerült költség eltérő rendelkezés hiányában az elítéltet terheli. 364 Ilyen eltérő rendelkezés – a bűnügyi költségnek az állam által való viselése – indokolt a fenyítés elleni fellebbezés elbírálására irányuló eljárásban tekintet nélkül arra, hogy a bv. bíró vagy a másodfokú bíróság helybenhagyta a fegyelmi fenyítést, vagy azt mellőzte, illetőleg a magánelzárásnál enyhébb fenyítést alkalmazott vagy a magánelzárás mértékét csökkentette. 2013. július 1-jétől az elítélésre irányuló rendelkezéseket kell alkalmazni az elzárásra ítéltnek és a szabálysértési elzárást töltő elkövetőnek, valamint az előzetesen letartóztatottnak a magánelzárás fenyítést kiszabó határozat elleni fellebbezése elbírálására is, a 2012. évi CCXXIII. törvény 45. §-a értelmében. 7.2.2.4. 2.2.4. A biztonsági zárkába vagy körletre helyezés elleni fellebbezés elbírálása A 2011. évi CL. törvény 24. §-a iktatta be a Bv. tvr. rendelkezései közé 2012. január 1-jétől hatályosan a 7/C. § rendelkezését. Eszerint az elítéltnek a bv. intézet különleges biztonságú zárkába helyezés elrendeléséről és meghosszabbításáról, valamint a bv. országos parancsnoka különleges biztonságú zárkába helyezés meghosszabbításától, vagy különleges biztonságú körletre helyezés elrendeléséről és meghosszabbításáról szóló határozata elleni fellebbezését a bv. bíró az iratnak a hozzá érkezésétől számított 5 napon belül bírálja el. A végzése elleni fellebbezést is az érkezéstől számított 5 napon belül kell elbírálni. Az előzetesen letartóztatott esetén is ezek a szabályok irányadók. A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.5. 2.2.5. Feltételes szabadságra bocsátás365 A feltételes szabadságra bocsátás lehetősége a büntetés-végrehajtás rendjének megtartására ösztönzi az elítéltet, és ezáltal segíti a bv. szervek munkáját. A feltételes szabadságon lévő elítélt felügyelete és annak kilátásba helyezése, hogy újabb bűncselekmény elkövetése esetén a büntetését folytatnia kell, olyan befolyásoló tényezők, melyek szintén segítik az elítélt nevelését és reszocializálását. A korábbi szabadulás reménye az elítélt viselkedését, magatartását pozitívan befolyásolja. Például, ha önhibájából nem kezdte meg a szabadságvesztést a felhívásban közölt következmény ellenére, a bv. bíró az elítéltet az előterjesztéstől számított 5 napon belül kizárja a feltételes szabadságból. A feltételes szabadságról döntés lényegesen érintheti a szabadságvesztés mértékét, ennél fogva garanciális szempontok fűződnek ahhoz, hogy az engedélyezéséről bíróság döntsön. A Bv. tvr. 6. és 8. §-aiban foglaltak alapján a feltételes szabadságra bocsátásról a bv. bíró dönt a bv. intézet előterjesztése alapján az elítélt meghallgatását követően. A Bv. Szabályzat 79. § (1) bekezdésének c) pontja értelmében az elítéltről értékelő véleményt kell készíteni a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó előterjesztés összeállítása előtt. A Bv. tvr. módosult, jelenlegi hatályos szabályozása a következő: „8. § (1) A feltételes szabadságra bocsátásról (Btk. 47–48., 112. §) a büntetés-végrehajtási bíró a büntetésvégrehajtási intézet előterjesztése alapján, a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja előtt az elítélt meghallgatása után határoz. A határozat meghozatala előtt a büntetés-végrehajtási bíró – feltéve, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig rendelkezésre álló idő legalább kettő hónap – elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését.

11/1996. (X. 15.) IM számú rendelet 34. § BH 1994/174. 364 Bv. tvr. 6. § (6) bekezdés, 7/B. § (3) bekezdés, 7/C. § 365 Btk. 47. §; Bv. tvr. 8. §; Bv. Szabályzat 198–199/A.§; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 40. § 362 363


Különös rész

(2) A pártfogó felügyelő az (1) bekezdésben írt pártfogó felügyelői vélemény elkészítése érdekében az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja előtt legalább kettő hónappal a büntetés-végrehajtási intézetben meghallgatja és vele ettől az időponttól kezdődően rendszeresen érintkezhet. (3) Ha a büntetés-végrehajtási bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét később újból megvizsgálhatja. Ebben az esetben elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. (4) Ha a büntetés-végrehajtási bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra [(3) bek.], a feltételes szabadságra bocsátást az elítélt vagy védője is kezdeményezheti. A kérelmet a büntetés-végrehajtási intézet – értékelő véleményével és javaslatával – harminc napon belül továbbítja a büntetés-végrehajtási bíróhoz. Ha az egy éven belül ismételten előterjesztett kérelem új körülményre nem hivatkozik, az értékelő vélemény és javaslat elkészítését a büntetés-végrehajtási intézet mellőzheti. (5) Ha a büntetés-végrehajtási bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét legkésőbb két év múlva, azt követően évente megvizsgálja. Ilyen esetben elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. (6) A bűnügyi költséget az állam viseli.” Azt, hogy az elítélt letöltötte-e már a büntetése törvényben meghatározott részét, mindig a feltételes szabadságra bocsátás vizsgálatakor töltött végrehajtási fokozat szerint kell eldönteni. Ha a bv. bíró a Btk. 46. § (1) bekezdése alapján korábban az ítéleti rendelkezéshez képest a büntetés hátralévő részének eggyel enyhébb vagy eggyel szigorúbb fokozatban történő végrehajtásáról rendelkezett, az e fokozatnak megfelelő minimális időtartam lesz az irányadó. A bv. bíró a következő körülményeket vizsgálja a feltételes szabadságra bocsátáskor többek között annak eldöntéséhez, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül elérhető-e: • az elítélt megtartotta-e a bv. intézet rendjére vonatkozó szabályokat, teljesítette-e az őt terhelő kötelezettségeket; • képességeire, egészségi állapotára tekintettel megfelelően, szorgalmasan dolgozott-e; • családjával és volt vagy leendő munkahelyével milyen kapcsolatot tartott fenn; • korábbi életviteléhez képest a magatartásában és erkölcsi szemléletében következett-e be kedvező változás; • mutat-e készséget arra, hogy a jövőben törvénytisztelő életmódot fog folytatni; • felkészült-e a szabadulásra, intézkedett-e szállása és munkahelye érdekében. 2013. július 1-jétől a 2012. évi CCXXIII. törvény 61. §-sával kiegészített Bv. tvr. 23/B. §-a szerint: (1) „A szabadságvesztésre ítélt feltételes szabadságra bocsátható, ha a) a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartására, valamint arra a készségére tekintettel, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni, alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető, és b) a határozott ideig tartó szabadságvesztésnek a Btk. 38. § (2) bekezdése szerinti vagy a bíróság által az ítéletben megállapított részét, az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a bíróság által a Btk. 43. § (1) bekezdése alapján az ítéletben meghatározott tartamot letöltötte. (2) A büntetés-végrehajtási bíró a határozott ideig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátott elítélt pártfogó felügyeletét (Btk. 69. §) rendelheti el, és az elítélt számára a Btk. 71. § (2)–(3) bekezdése alapján külön magatartási szabályokat írhat elő. (3) A büntetés-végrehajtási bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátott elítélt számára a Btk. 71. § (2)–(3) bekezdése alapján külön magatartási szabályokat írhat elő.” Ha az elítélt személyiségének, a büntetés-végrehajtás alatt tanúsított magatartásának, illetve a szabadulásra való felkészülésének vizsgálata után az a meggyőződés alakul ki a bv. bíróban, hogy további szabadságelvonás 250 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

nélkül is remény van az elítélt társadalmi beilleszkedésére, az újabb bűnelkövetéstől való tartózkodására, akkor az elítéltet feltételes szabadságra kell bocsátani. Kiemelendő azonban, hogy míg az objektív feltételek fennállása esetén sincs az elítéltnek alanyi joga a feltételes szabadságra, erre csak akkor kerülhet sor, ha az megalapozottan szolgálja a büntetés célját. A feltételes szabadságra bocsátás kérdését illetően számos eseti döntés került közzétételre. A feltételes szabadságra bocsátás feltételeivel kapcsolatos egyik eseti döntés szerint csak az bocsátható feltételes szabadságra, akinek kifogástalan magatartása megfelel az intézeti szabályoknak. 366 A bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását nem tagadhatja meg arra hivatkozással, hogy az elítéltnek olyan más szabadságvesztést is le kell töltenie, amely – a quasi halmazati viszony hiánya miatt – nem foglalható összbüntetésbe; ilyen esetben azonban a szabadságvesztések folyamatos végrehajtása során a feltételes szabadság addig nem kezdhető meg, amíg az elítélt a szabadságvesztés-büntetését tölti.367 Az elítélt feltételes szabadságra bocsátásával kapcsolatban a bv. bíró által történő meghallgatás esetén nem a Be.-nek a különleges eljárására vonatkozó rendelkezései, hanem a Bv. tvr.-nek a rendelkezései az irányadók, tehát a meghallgatás a védő értesítése nélkül is megtartható és részére a határozatot nem kell kézbesíteni. 368 A bv. bírónak a feltételes szabadságra bocsátást mellőző és a bv. intézet parancsnokát ismételt előterjesztésre felhívó döntése érdemi döntés, így ellene fellebbezéssel lehet élni (BH 1996/632.). A feltételes szabadságra bocsátás tárgyában eljáró bv. bíró a tárgyalás kitűzése és a tartása nélkül is kérheti a nevelői vagy a parancsnoki vélemény pontosítását a jelenlévőktől, és az azokban hivatkozott iratok bemutatását. Mindez nem minősül bizonyítás felvételének, így a védőnek a meghallgatásról való távolmaradása sem értékelhető hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértésnek. 369 A bv. bíró az elítélt meghallgatását követően (vagy a tárgyalás alapján) dönt a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében. Amennyiben az elítélt az előzetes fogva tartásban töltött időre figyelemmel az ítélet jogerőre emelkedésekor már feltételes szabadságra lenne bocsátható, soron kívül kell határoznia, hogy az elítéltet feltételes szabadságra bocsátja vagy azt mellőzi. Amennyiben ennek eldöntéséhez szükséges adatok hiányoznak, és azok rövid időn belül beszerezhetők, lehetősége van a bv. bírónak arra, hogy – a feltételes szabadságra bocsátás mellőzése helyett – a meghallgatást elnapolja. A bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátással egyidejűleg határoz a pártfogó felügyelet alá helyezés kérdésében is. A bv. bíró nemleges döntése nem jelenti azt, hogy az elítélt egyszer s mindenkorra elesett e kedvezménytől. A Bv. tvr. 8. § (3) bekezdése értelmében, ha a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét később újból megvizsgálhatja. E vonatkozásban a bv. bíró a bv. intézet számára határidőt tűzhet, amikorra kiegészítő véleményt és javaslatot kell előterjeszteni. Amennyiben a bv. intézet parancsnoka a meghatározott időpontban nem tesz újabb előterjesztést, a bv. bíró ennek okáról felvilágosítást kér. Ha a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátás mellőzése mellett annak későbbi megvizsgálására határidőt nem tűzött, az intézet csak akkor tehet ismételt előterjesztést, ha az elítélt magatartásában tartósan kedvező változás következett be. Nem kell megvárni az adott fokozathoz kapcsolódó tartamú büntetés letöltését, ha az eredetileg engedélyezett kedvezmény továbbra is fennáll. A jogszabályi rendelkezések biztosítják a bv. bíró részére a feltételes szabadság kérdésében való döntés meghozatalakor a meghallgatás rövid időre történő elnapolását, amennyiben ez a döntés meghozatalához szükséges adatok beszerzése érdekében történik. Ez a rendelkezés is arra utal, hogy a bv. bíró a megalapozott döntése meghozatala érdekében bizonyítás felvétele nélkül is széles körű adatgyűjtést és pontosítást végezhet. A bv. bíró a meghallgatáson az elítélten kívül meghallgatja a bv. intézet parancsnokát vagy annak megbízottját, és a meghallgatás szükségessége mellett értesített ügyészt. Ha a döntés meghozatalához indokoltnak tartja, betekint az elítéltről vezetett büntetés-végrehajtási nyilvántartásokba is. A feltételes szabadságról való döntés előtti meghallgatással kapcsolatban a BH 1996/631. számú döntése több pontban utal arra, hogy a bv. bíró eljárására ebben az esetben a Bv. tvr. speciális rendelkezései az irányadók, ily BH 1996/12. Btk. 47. § (1) és (2) bekezdés, BH 2001/460. 368 BH 1996/631. 369 BH 1994/72. 366 367


Különös rész

módon a meghallgatás a védő értesítése nélkül is megtartható és részére a határozatot nem kell kézbesíteni. A döntés indokolása szerint a Bv. tvr. 6. § (7) bekezdésében írt azon rendelkezés, mely szerint amennyiben törvényerejű rendelet vagy más jogszabály eltérően nem rendelkezik, a bv. bíró eljárására a büntetőeljárás szabályai irányadók, nem értelmezhető akként, hogy a bv. bírói eljárásban a Be.-nek a különleges eljárásra vonatkozó általános szabályait kell alkalmazni, az egyéb rendelkezéseit pedig csak annyiban, amennyiben azokból más nem következik. A Bv. tvr. vonatkozó rendelkezései ugyanis nem tartalmazzák nevesítve a különleges eljárás szabályait – mint a bv. bírói eljárásban alkalmazandó eljárást –, és a büntetőeljárási törvény sem sorolja fel a bv. bírói eljárásokat az egyes különleges eljárások között. A Bv. tvr. speciális rendelkezései pedig megelőzik a Be. különleges eljárásokra vonatkozó szabályait, amely tükröződik abban, hogy a Be. különleges eljárásai körében a meghallgatás csak lehetőség, míg a bv. bírói eljárásban a meghallgatás minden esetben kötelező, attól a bv. bíró nem tekinthet el, 2013. július 1-jéig. A bíróság mindezek alapján arra a következtetésre jutott konkrét ügyben, hogy a büntetőeljárás szabályai abban az esetben irányadók a bv. bíró eljárására, amennyiben a törvényben meghatározott feltételek megléte esetén tárgyalást tart, ez esetben kötelező számára az ügyész és a védő jelenlétének biztosítása. A bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról soron kívül határoz, ha az előzetes fogva tartásban töltött időre figyelemmel az elítélt az ítélet jogerőre emelkedésekor feltételes szabadságra lenne bocsátható. A meghallgatás időpontjáról a bv. intézetet, ha a terhelt szabadlábon van, a terheltet, illetőleg ha fiatalkorú, törvényes képviselőjét, továbbá ha az ügyész meghallgatása szükséges, az ügyészt értesíti. Ha a bv. bíró azt észleli, hogy az elítélt a feltételes szabadság kedvezményéből a Btk. 47. § (4) bekezdés a), b) és d) pontjai valamelyikében, a Btk. 47/C. § (2) bekezdésében, illetve a 2012. évi C. törvény 38. § (4) bekezdésében és vagy §-ában foglaltak miatt az ítélet meghozatalakor kizárt lett volna, a Be. 557. §-a szerinti eljárás lefolytatása érdekében az alapügyben eljárt elsőfokú bíróságot keresi meg, és az elsőfokú bíróság határozatának megküldéséig az eljárást felfüggeszti. Amennyiben a feltételes szabadságra bocsátásról való döntéshez a szükséges adatok hiányoznak, de rövid időn belül beszerezhetők, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátás mellőzése helyett a meghallgatást elnapolja, és a meghallgatásra új határnapot tűz ki. Ha a bv. bíró kizáró ok fennállását állapítja meg, a feltételes szabadságra bocsátást mellőzi. Ha a bv. bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátásról a Bv. tvr. 8. § (5) bekezdése szerint időszakonként előterjesztést készít [9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 40. § (7) bekezdés]. Előfordulhat, hogy a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező határozat kelte és a szabadítás határideje között az elítéltet előzetes letartóztatásba helyezik, vagy szabadságvesztés végrehajtását rendelik el. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátást kiszabó bírósági határozat nem hajtható végre, az elítélt nem bocsátható szabadon. Amennyiben az elítélt a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező bíróság határozatának kelte és annak jogerőre emelkedése közötti időben súlyos fegyelmi vétséget követ el, a bv. intézet – a jogorvoslat előterjesztésének megfontolása végett – haladéktalanul értesíti a bv.-felügyeleti ügyészt. Ha a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt súlyos fegyelmi vétséget követett el, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást az IM rendelet 40. § (5) bekezdése alapján újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti. A bv. bíró saját határozatát nem jogosult hivatalból felülvizsgálni. Amennyiben a súlyos fegyelmi vétség elkövetésének időpontjában a feltételes szabadságot engedélyező végzés már jogerőre emelkedett, nincs törvényi lehetőség arra, hogy a bv. bíró a korábbi határozatát hatályon kívül helyezze. Az 1998. évi LXXXVII. törvény módosította a Btk. 92. §-át, ezt követően olyan helyzetek adódhatnak, hogy egy elítélt több külön ítélettel kiszabott végrehajtandó szabadságvesztés-büntetést is kap és ezek nem foglalhatók összbüntetésbe, egymást követően folyamatosan kell ezeket végrehajtani. Ennek rendezését a Bv. tvr.-t módosító 1999. évi CXX. törvény oldotta meg, amely a Bv. tvr.-be 2000. március 1. napjával hatályos új 24/A. §-t iktatott be, egyidejűleg kiegészítette a Btk. 48/A. §-ának rendelkezéseit. Eszerint, ha az elítéltet több fegyház-, börtön- vagy fogházbüntetésre is ítélték és e büntetések között olyan is van, amelyik kapcsán az elítélt feltételes szabadságra bocsátható és olyan is, amelyből nem, akkor először a fegyház, majd a börtön és végül a fogház végrehajtási fokozatú büntetéseket kell végrehajtani. Az azonos fokozatúakon belül először azokat, amelyekből az elítélt feltételes szabadságra nem bocsátható. Minden egyes szabadságvesztés vonatkozásában külön-külön kell vizsgálni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az engedélyezett feltételes szabadságokat mindaddig nem lehet megkezdeni, amíg az elítéltnek letöltetlen büntetése van. Az elítélt szabadlábra csak ezt követően kerülhet és valamennyi engedélyezett feltételes szabadságának időtartama ebben 252 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Különös rész

az időpontban kezdődik. Ezek egymással párhuzamosan telnek és külön vizsgálandó és állapítandó meg az egyes feltételes szabadságok elteltének időpontja. Ha a feltételes szabadság megszüntetésére okot adó körülmény következik be, minden egyes feltételes szabadság tekintetében külön kell vizsgálni, hogy a körülmény bekövetkezése a feltételes szabadság leteltét követő vagy azt megelőző időpontra esik-e. Lehetséges ennélfogva, hogy egy hosszabb időtartamú feltételes szabadságot meg kell szüntetni, míg a már ez idáig letelt feltételes szabadságot nem. Figyelembe kell venni azonban, hogy a feltételes szabadság minimális tartama a Btk. 48. § (1) bekezdése és a 2012. évi C. törvény 39. § (1) bekezdése értelmében egy év, így a jelzett eset csak akkor fordulhat elő, ha a feltételes szabadságok között egy évet meghaladó tartamú is van. 2003. július 1. napján lépett hatályba a pártfogókra vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi XIV. törvény (Pf. tv.), amely a pártfogó felügyelet átfogó reformját valósította meg. A Pf. tv. 29. §-a több helyen is módosítja a Bv. tvr. 8. §-át. A törvény – a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében történő döntés megalapozottsága érdekében – lehetővé teszi a bv. bíró számára a pártfogói vélemény beszerzésének elrendelését, amennyiben a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig még elegendő idő – legalább két hónap – áll rendelkezésre. A pártfogó felügyelői vélemény elkészítése érdekében az elítéltet az intézetben meghallgathatja és vele ettől kezdve rendszeresen érintkezhet. A törvény a határozott tartamú, valamint az életfogytig tartó szabadságvesztésből engedélyezendő feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének későbbi ismételt megvizsgálása esetén is lehetővé teszi a bv. bíró számára a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Feltételes szabadságra bocsátás esetén a Bv. tvr. 8. § (6) bekezdése alapján a bűnügyi költséget az állam viseli. A feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárásának mellőzése során a bűnügyi költséget az állam viseli. 370 7.2.2.6. 2.2.6. A szabadságvesztés letöltését önhibájából meg nem kezdő feltételes szabadságból kizárása (Bv. tvr. 7/D. §) A Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése szerint „Az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg.” Erre akkor kerülhet sor, ha a szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívásában figyelmeztették az elítéltet. Amennyiben halasztást kapott, abban az esetben a halasztást engedélyező határozatban kell erre felhívni a figyelmét. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárásra a bv. intézet tesz előterjesztést a bv. bíróhoz, aki ennek a hozzáérkezésétől számított 5 napon belül dönt. Ha nem zárja ki az elítéltet, a bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.7. 2.2.7. A feltételes szabadság megszüntetése371 A feltételes szabadság megszüntetésének következménye a hátralévő szabadságvesztés végrehajtása. A feltételes szabadságon lévő elítélt jogi helyzetét alapvetően befolyásolja, hogy a feltételes szabadságot pártfogó felügyelet nélkül vagy pártfogó felügyelet mellett rendelte-e el a bv. bíró. A pártfogó felügyelet nélküli feltételes szabadságot csak újabb bűncselekmény elkövetése esetén lehet megszüntetni. „A bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha az elítéltet az ítélet jogerőre emelkedését megelőzően vagy azt követően elkövetett bűncselekmény miatt a feltételes szabadság alatt végrehajtandó vagy részben felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik. A bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha az elítéltet a feltételes szabadság alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó vagy részben felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik. Ha az elítéltet egyéb büntetésre ítélik, vagy ha a magatartási szabályokat megszegi, a bíróság a feltételes szabadságot megszüntetheti.” [Btk. 48. § (4) bek.]. A 2012. évi C. törvény 40. § (1) bekezdése a jogerőre emelkedés utáni elkövetést, és a végrehajtandó szabadságvesztésre ítélést tartotta meg ezek közül. A feltételes szabadság megszüntetése esetén a feltételes szabadságon töltött idő a szabadságvesztésbe nem számít be. Ha az elítélttel szemben több határozott ideig tartó, összbüntetésbe nem foglalható szabadságvesztést kell végrehajtani – ideértve a pénzbüntetés vagy a közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztést is –, és a szabadságvesztések folyamatos végrehajtása során a bíróság az elítéltet bármely szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátotta, a feltételes szabadság mindaddig nem kezdhető meg, amíg az elítélt más szabadságvesztést tölt.

2012. évi CCXXIII. törvény 46. §-sal kiegészített Bv. tvr. 7/D. § (3) bekezdés Bv. tvr. 9. §; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 41–48. §-ai

370 371


Különös rész

A párhuzamosan töltött feltételes szabadságok mindegyikénél külön kell vizsgálni, hogy a feltételes szabadság feltételei fennállnak-e. Ha a bíróság az elítéltet több szabadságvesztésből bocsátotta feltételes szabadságra, az elítélt a több feltételes szabadságot egyidejűleg párhuzamosan tölti. A párhuzamosan töltött feltétes szabadságok mindegyikénél külön kell vizsgálni, hogy a feltételes szabadság megszüntetésének feltételei fennállnak-e. A Be. szerinti büntetőeljárásban történik a feltételes szabadság megszüntetése, ha az elítélt a feltételes szabadság lejártáig újabb bűncselekményt követ el. Ebben az esetben a feltételes szabadság megszüntetése tárgyában az újabb bűncselekményt elbíráló bíróság határoz. A feltételes szabadság megszüntetése szempontjából közömbös, hogy az újabb bűncselekményt szándékosan vagy gondatlanul követi-e el az elítélt. Ha nem állapítható meg bizonyosan, hogy a terhelt az újabb bűncselekményt a feltételes szabadság tartamának lejárata előtt követte el, úgy a feltételes szabadságot nem lehet megszüntetni (BH 1977/3. BK 85.). A feltételes szabadság megszüntetési oka nem azonos mindig a feltételes szabadság kedvezményéből való kizárási okkal. A feltételes szabadság kizárására a korábbi szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedésétől annak kitöltéséig bármikor – tehát nem csak a feltételes szabadság alatt történt újabb elkövetés esetén – sor kerülhet (BH 1995/11. BK 613.). „A bíróság a feltételes szabadság megszüntetéséről utólag határoz, ha erről a feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bűncselekményt elbíráló bíróság nem rendelkezett.” (Be. 559. §) A feltételes szabadság megszüntetésére tehát sor kerülhet a Be. szerinti és a Bv. tvr. szerinti eljárásban is. A feltételes szabadság lényege, hogy az elítélt a szabad életben a szabadságvesztés hátralévő tartama alatt tartózkodjon újabb bűncselekmény elkövetésétől, mert ebben az esetben nemcsak az újabb bűncselekmény miatti felelősségre vonására, hanem a szabadságvesztés hátralévő tartamának letöltésére is sor kerülhet. Mind a társadalom védelme, mind pedig a feltételes szabadságra bocsátott elítéltek egy részének érdeke megkívánja, hogy a feltételes szabadság alatt közvetlenebb irányítás, ellenőrzés alatt álljanak. A törvény ezért lehetővé teszi, hogy a bíróság a feltételes szabadságra bocsátottat pártfogó felügyelet alá helyezze. 372 Ilyen esetben a pártfogó felügyelet elrendeléséről a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátással egyidejűleg határoz. Elrendelésére akkor kerül sor, ha az elítélt személyiségére, személyi, családi körülményeire, vagyoni helyzetére, környezetére, életvezetésére tekintettel a feltételes szabadság sikeres elteltéhez szükséges az elítélt rendszeres figyelemmel kísérése. Külön magatartási szabályokat is előírhat ehhez a bv. bíró. A pártfogó felügyelet tartama azonos a feltételes szabadság idejével, amely azonban legalább egy évig tart, így a pártfogó felügyelet sem lehet egy évnél rövidebb. Ha az elítélt a feltételes szabadság időtartama alatt a pártfogó felügyelet magatartási szabályait megszegi, a bv. bíró állást foglal abban a kérdésben, hogy méltó-e az elítélt továbbra is a feltételes szabadság kedvezményére, a büntetési célok elérhetők-e a további hátralévő büntetési rész végrehajtása nélkül, avagy szükséges-e a feltételes szabadság megszüntetése a büntetési célok eléréséhez. A magatartási szabályszegés értékelését illetően meglehetősen kimunkált a bv. bírói gyakorlat. Eszerint csak akkor kerülhet sor a feltételes szabadság megszüntetésére a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak megszegése miatt, ha a szabályszegés súlyából arra lehet következtetni, hogy csak a szabadságvesztés hátralévő részének végrehajtásával érhetők el a büntetési célok.373 A feltételes szabadság megszüntetésének van helye, ha a pártfogó felügyelet alá helyezett elítélt a magatartási szabályok megszegésével ismételten italozó életmódot folytat. A kóros elmeállapotban történő magatartási szabályszegés nem eredményezheti viszont a feltételes szabadság megszüntetését.374 A pártfogó felügyelet magatartási szabályaként előírt alkoholelvonó-kezelés nemteljesítése és a pártfogó felügyelő idézéseivel szemben tanúsított sorozatos engedetlenség, a kapcsolattartás ellehetetlenítése a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegését valósítja meg. 375 Nem lehet szó a pártfogó felügyelet szabályainak súlyos megsértéséről, ha az elkövető nem létesít állandó munkaviszonyt, de rendszeresen végez alkalmi munkát.376

Btk. 48. § (3)bekezdés, 82. § (1) bekezdés, 2012. évi C. törvény 69. § (1) bekezdés b) pont BH 1981/130. 374 BH 1986/171. 375 BH 2000/336. 376 BH 1985/460. 372 373


Különös rész

Ha a korábban kiszabott szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátott vádlott a magatartási szabályokat megsérti, s ezért a bv. bíró a feltételes szabadságot megszünteti, e tekintetben nem kell rendelkeznie annak a bíróságnak, amely a vádlott feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bűncselekményét elbírálja. 377 A feltételes szabadság megszüntetésének indítványozására – a megyei (fővárosi) főügyészség büntetésvégrehajtási törvényességi felügyeleti és jogvédelmi ügyésze jogosult a pártfogó felügyelő, illetve a rendőrség megalapozott előterjesztése alapján. Az ügyész a tényállás érdekében szükség esetén a nyomozóhatóságot keresi meg, vagy a pártfogótól további bizonyítási eszközök megjelölését kéri. Ha az ügyész a tényállás további tisztázását követően sem látja úgy, hogy a feltételes szabadság megszüntetésének lehet helye, az iratokat visszaküldi a pártfogónak és mellőzi az indítvány megtételét. A bv. bíró már a meghallgatás előkészítése során beszerzi az elítélt pártfogó felügyelete végrehajtásának iratait, továbbá intézkedik, hogy a szükséges bizonyítékok rendelkezésre álljanak. A meghallgatás alapján az elítélt feltételes szabadságát megszünteti vagy a feltételes szabadság megszüntetésére tett indítványt elutasítja. Amennyiben az ügyész az indítványát alapos okkal visszavonta, a bv. bíró az eljárást megszünteti. Ha a feltételes szabadságra bocsátott elítélt a pártfogó felügyelet magatartási szabályait megszegte, nemcsak a pártfogó felügyelő, hanem a rendőrség is a feltételes szabadság megszüntetése érdekében az ügyészhez fordulhat. Az ügyész minden esetben megvizsgálja, mérlegeli a rendelkezésére bocsátott bizonyítási eszközöket, szükség esetén további bizonyítási eszközök megjelölését kérheti mind a pártfogótól, mind a rendőrségtől. A feltételes szabadság megszüntetése tehát akkor indokolt, ha az elítélt a pártfogó felügyelet magatartási szabályait oly módon szegi meg, hogy a szabályszegés súlyából, jelentőségéből, ismétlődéséből, az elítélt egész magatartásából arra lehet következtetni, hogy az elítélt nem tud, vagy nem akar beilleszkedni a társadalomba. „Ha a magatartási szabályok súlyos megsértése miatt a feltételes szabadság megszüntetésének lehet helye, az ügyész az elítélt tartózkodási helye szerint illetékes büntetés-végrehajtási bírónak indítványt tesz. Ha az elítélt – az elfogása előtt – a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől, illetve attól, hogy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el, alaposan tartani kell, az ügyész, az indítvány benyújtása után pedig a büntetés-végrehajtó bíró elrendelheti a szabadságvesztés ideiglenes foganatba vételét. A szabadságvesztés ideiglenes foganatba vételére a Be. előzetes letartóztatás tartamára vonatkozó rendelkezései az irányadók.”378 Ha a bv. bíró a pártfogó felügyelet szabályainak súlyos megszegése miatt az elítélt feltételes szabadságát megszüntette, a büntetés hátralévő részére halasztás nem adható. Fogalmilag ez kizárt a szabadságvesztés folytatásaként még hátralevő szakaszra.379 Amennyiben a rendőrkapitányság arról értesíti a bv. bírót, hogy az elítéltet azért nem tudta előállítani, mert ismeretlen helyen tartózkodik, a bv. bíró az elítélt ellen elfogatóparancsot bocsát ki, melyről a megyei bv. intézetet értesíti. Az ideiglenes foganatba vételi határozatot a bv. intézetnek adja át a bv. bíró. Amennyiben a feltételes szabadság megszüntetését mellőzi a bíróság, abban az esetben a bűnügyi költség az államot terheli. 7.2.2.8. 2.2.8. Az elítélt sajtó útján történő nyilatkozattétele, illetve annak közzététele 380 Az Alkotmánybíróság a 13/2001. (V. 14.) AB határozatában úgy foglalt állást, hogy a véleménynyilvánítási szabadság – mint alkotmányos alapjog – magas értéktartalmából következik, hogy a korlátozás alapjául szolgáló érdeksérelemnek különösen súlyosnak kell lennie. A véleménynyilvánítási szabadság a végrehajtás által nem érintett és a végrehajtás lényege miatt a fogva tartás során továbbélő, de szükségképpen módosuló alapjog. Nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtószabadságot önmagában az, hogy a fogvatartottaknak a médiával való kapcsolata szabályozás és ellenőrzés alatt áll. A fogvatartás alapjául szolgáló büntetések: a szabadságvesztés-büntetés és az elzárás, illetve a büntetőeljárási kényszerintézkedés, az előzetes letartóztatás okához és lényegéhez nem csupán a személyes szabadságtól, a mozgásszabadságtól való megfosztás tartozik, hanem a külvilággal való érintkezés szabályozásának szükségessége és ellenőrzésének esetenkénti vagy folyamatos lehetősége is. Más kérdés, hogy az ellenőrzés egyes esetekben (pl. a védővel való kapcsolatban) sajátos elbírálást igényel.

BH 1982/414. A Bv. tvr. 9. § (2) bekezdésének a 2012. évi CCXXIII. törvény 47. §-sával megállapított szövege. 379 BH 2001/520. 380 Bv. tvr. 9/A. § 377 378


Különös rész

Az Alkotmánybíróság határozatában ugyanakkor azt is egyértelművé teszi, hogy az előzetes letartóztatás okának és céljának alapján elfogadható az előzetesen letartóztatott és a média közötti kapcsolatfelvétel korlátozása, de kizárólag abban az esetben, ha a büntetőeljárás eredményességének, vagy a fogva tartó intézmény rendjének és biztonságának veszélyeztetése megállapítható. Az Alkotmánybírósági határozat útmutatása alapján a 2008. évi XCII. törvény 7. §-a a Bv. tvr. 36/C–E. §-ai beiktatásával módosította a Bv. tvr.-t, így egyértelművé vált, hogy az elítélt nyilatkozattételi jogát csak ellenőrzés mellett gyakorolhatja. A vélemény nyilvánosságra hozatala kizárólag a nemzetbiztonság védelme, államtitok közlésének megakadályozása, illetőleg bűncselekmény közvetlen veszélyének fennállása esetén, annak megakadályozása, valamint a büntetés-végrehajtás rendje és biztonsága érdekében korlátozható. Ez azt jelenti, hogy maga a nyilatkozattétel, illetve a nyilatkozat közzététele engedélyezésre kerül vagy megtagadható. Értelmezésem szerint két engedély van: magának a nyilatkozattételnek és a nyilatkozat tartalmának az engedélyezése. Olyan engedély nem adható, miszerint a nyilatkozat csak bizonyos részek elhagyásával tehető meg. Az elítélt a Bv. tvr. 36/C. § (1) bekezdése szerinti nyilatkozattételt megtagadó határozat elleni fellebbezését a bv. bíró az iratnak a hozzá érkezésétől számított 5 napon belül, az iratok alapján bírálja el. A végzés ellen nincs helye fellebbezésnek. A nyilatkozat közzétételét megtagadó határozat elleni fellebbezés elbírálása során is eszerint jár el a bíróság. 7.2.2.9. 2.2.9. A munkahely kijelöléséről szóló határozat és az új munkahely kijelölése iránti kérelem elutasítása elleni fellebbezés elbírálása A közérdekű munka végrehajtásának helyéül az elítélt állandó lakóhelye szolgál. Az elítélt kérelme alapján az ideiglenes lakóhely szerint illetékes kormányhivatal pártfogó felügyelője jelöl ki munkahelyet, tartalmazza a Bv. tvr. 62. § (1) bekezdése. További követelményként fogalmazza meg, hogy a munkahely kijelölése előtt meg kell hallgatni az elítéltet, figyelembe kell venni egészségi állapotát, szakképzettségét, a munkára való alkalmasságát és az elkövetett bűncselekmény jellegét. Közérdekű munkán a közérdeket szolgáló tevékenységet, a közösség érdekében végzett munkát kell érteni. Például még a közbiztonság fenntartásához szükséges anyagok raktározása is a közérdeket szolgálja, ezért az ilyen munkahely közérdekű munka végzésére kijelölhető. 381 Ha a meghatározott munkahelyen a közérdekű munka nem hajtható végre, vagy ha a végrehajtás a munkafegyelem biztosítása érdekében, illetőleg az elítélt személyi körülményeiben történt változás folytán más munkahelyen célszerű, az elítélt kérelmére, az ügyész indítványára a végrehajtásra más munkahelyet jelölhet ki. Az ügyész akkor is tehet más munkahely kijelölésére indítványt, ha a pártfogó felügyelő álláspontjától eltérően nem tartja indokoltnak a közérdekű munka szabadságvesztésre való átváltoztatását. A munkahely, illetve az új munkahely kijelöléséről szóló határozat ellen bejelentett fellebbezésről a bv. bíró iratok alapján dönt. Az elítélt és a védő fellebbezése esetén beszerzi az ügyész nyilatkozatát, az ügyész fellebbezése esetén az elítélt nyilatkozatát. A fellebbezést ezek beérkezésétől számított 15 napon belül bírálja el. A bv. bíró végzése ellen fellebbezésnek helye nincs. A bv. bíró a munkahely, illetve az új munkahely kijelöléséről szóló határozatot helybenhagyja, ha a fellebbezés alaptalan, vagy hatályon kívül helyezi és a pártfogó felügyelőt új eljárás lefolytatására utasítja. Az eljárást a kijelölt munkahely szerint illetékes büntetés-végrehajtási bíró folytatja le. Ennek során – a kijelölhető új munkahelyre vonatkozó pártfogó felügyelői jelentés hiányában – elrendeli a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését, valamint meghallgatja a pártfogó felügyelőt, szükség esetén a kijelölt új munkahely képviselőjét is. A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.10. 2.2.10. Közérdekű munka végrehajtásának félbeszakítása 382 A bv. bíró a közérdekű munka végrehajtását hivatalból vagy az elítélt, illetve védője kérelmére indokolt esetben félbeszakíthatja. Különösen az elítélt családi körülményeire és egészségi állapotára tekintettel dönthet így. A félbeszakítás tartama a közérdekű munka tartamába nem számít be, évente 60 napot nem haladhat meg. A bv. bíró e tárgyban hozott végzése ellen nincs helye fellebbezésnek. A félbeszakítás alatt az elévülés nyugszik. A bv. bíró a közérdekű munka végrehajtását hivatalból vagy az elítélt kérelmére félbeszakítja, ha az elítélt

BH 1994/465. Bv. tvr. 67/A. §

381 382


Különös rész

a. a 12. hetet meghaladóan várandós, a gyermek 1 éves koráig, feltéve, ha a gyermekét a saját házában gondozza, b. gyermekgondozási díjban vagy gyermekgondozási segélyben részesül, annak hátralévő idejére, de legfeljebb egy évre, c. egészségi állapotában olyan tartós változás következett be, amely a közérdekű munka végrehajtását ideiglenesen nem teszi lehetővé, vagy a foglalkoztathatósági-szakvélemény alapján a foglalkoztatási korlátozásokra és a kijelölhető munkahelyre figyelemmel az elítélt ideiglenesen nem foglalkoztatható, legfeljebb 1 évre. A büntetés végrehajtását haladéktalanul folytatni kell, ha a gyermek nem az elítélt gondozásában van, a gyermekgondozási díj vagy a gyermekgondozási segély folyósítását 1 év eltelte előtt megszüntetik, ha az elítélt egészségi állapota a közérdekű munka elvégzését lehetővé teszi. 7.2.2.11. 2.2.11. Közérdekű munka átváltoztatása szabadságvesztésre 383 A közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatását a Bv. tvr. 11/A. §-a a bv. bíró hatáskörébe utalta. A részletes szabályokat és eljárási módot a Bv. tvr. 64. §-a tartalmazza. Ebből következően a munkahelynek kell értesíteni a pártfogó felügyelőt arról, hogy az elítélt munkakötelezettségének nem tesz eleget. Ezt az értesítést a pártfogó felügyelő jelentésével küldi meg a megyei főügyészségnek. Az ügyész, amennyiben szükségesnek látja, meghallgathatja a pártfogó felügyelőt, pártfogó felügyelői véleményt szerezhet be, és ha indokoltnak tartja a közérdekű munka szabadságvesztésre átváltoztatását, erre indítványt tesz a bv. bírónak. Amennyiben nem tartja indokoltnak az átváltoztatást, szükség esetén más munkahely kijelölésére tesz indítványt. Abban az esetben tehát, ha az elítélt munkakötelezettségének nem tesz eleget, a közérdekű munka, illetőleg annak hátralévő része helyébe azonos tartamú szabadságvesztés lép. A közérdekű munka teljesítése tehát csak önként történhet. Például igazolatlanul távol maradt a munkavégzés helyétől, vagy ott megjelenik ugyan, de nem veszi fel a munkát, vagy olyan magatartást tanúsít, hogy a munkatársai számára megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a munkavégzést stb., vagyis az elítélt nem teljesíti kötelezettségét. Amennyiben a bíróság a közérdekű munkát szabadságvesztésre változtatja át, az elítélt nem szabadságvesztésbüntetést tölt, hanem olyan közérdekű munkát, amelyet a bíróság a munkakötelezettségének önként eleget nem tevő elítélttel szemben fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre változtatott át. Átváltoztatás esetén tehát nem a büntetési nem változik, hanem a bíróság által eredetileg kiszabott büntetésnek a végrehajtási módja. A közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés jellege alapvetően eltér az ítéletben kiszabott szabadságvesztéstől. Ebből következően végrehajtása próbaidőre nem függeszthető fel, abból az elítélt feltételes szabadságra nem bocsátható. Az átváltoztatás a Btk. 102. § (1) bekezdés a) pontjában [új Btk. 100. § (1) bekezdés a) pont] meghatározott mentesítési szabályt sem érinti, így a közérdekű munka büntetés vonatkozásában a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alól az elítélt abban az esetben is mentesül az ítélet jogerőre emelkedése napján, ha a későbbiekben azt szabadságvesztésre változtatják át. A közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés visszaesést nem alapoz meg, nem eredményezi a más ügyben engedélyezett feltételes szabadság megszüntetését és nem kerülhet összbüntetésbe foglalásra sem. A személy- és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény 2001. november 1. napjával hatályon kívül helyezte a Bv. tvr. 64. § (3) bekezdését és a Bv. tvr. 6/A § (1) bekezdésének a) pontja alapján lehetővé teszi az elfogatóparancs kibocsátását is, ha az ismeretlen helyen tartózkodó elítélt a közérdekű munka végrehajtását nem kezdte meg, vagy azt jogellenesen megszakította. Ezt megelőzően csak lakcímfigyelés és körözés elrendelésére nyílott lehetőség. Az eljárást a közérdekű munka végrehajtására kijelölt munkahely, ha a kijelölésre nem került sor, az elítélt lakóhelye, ennek hiányában a tartózkodási helye szerint illetékes bv. bíró folytatja le. Ha a bv. bíró az ügyészi indítványnak helyt ad, a közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés tartamát a még le nem töltött munkaórák alapul vételével állapítja meg. Ha az átváltoztatásra nem talál okot, a bv. bíró más munkahelyet jelölhet ki. Amennyiben az elítélt felfüggesztett szabadságvesztés próbaidejét tölti, a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatásakor a bv. bíró határozatában azt állapítja meg, hogy a próbaidő az átváltoztatott szabadságvesztés tartamával meghosszabbodik.384

Bv. tvr. 67/C–D. § Btk. 86.§ (2)–(3) bekezdés

383 384


Különös rész

A Bv. tvr.-t kiegészítő 2012. évi CCXXIII. törvény 50. §-a egy 11/B. §-t épít a Bv. tvr.-be. Ennek értelmében a bv. bíró – amikor hivatalból vagy az ügyész indítványára az új Btk. 49. §-ában meghatározott feltételek fennállása esetén a közérdekű munkát vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre változtatja át, 2013. július 1-jétől iratok alapján dönt, tehát nem hallgatja meg az elítéltet. Az átváltoztatásról rendelkező végzés elleni fellebbezésnek halasztó hatálya van. A bűnügyi költséget az állam viseli. Az átváltoztatott közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztésre halasztás nem engedélyezhető. 7.2.2.12. 2.2.12. A közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének megállapítása 385 A végrehajthatóság megszűnésének megállapítását olyan változás idézheti elő az elítélt egészségi állapotában, illetőleg családi körülményeiben, amelyek kizárják, illetve méltányossági okból már nem teszik indokolttá a közérdekű munka büntetés végrehajtását. A végrehajthatóság megszűnését a Bv. tvr. 67/B. § a)–d) pontjaiban meghatározott esetekben lehet megállapítani. Ennek értelmében a közérdekű munka, illetőleg hátralévő része nem hajtható végre, ha az ítélet jogőre emelkedése után az elítélt • megszületett gyermekének gondozásáról egy éven át saját háztartásában gondoskodott, • legalább egy évig gyermekgondozási díjban, illetőleg gyermekgondozási segélyben részesült; • egészségi állapotában olyan tartós változás következett be, amely a közérdekű munka végrehajtását nem teszi lehetővé, vagy a megismételt foglalkoztathatósági vizsgálat szerint a közérdekű munka végzésére az elítélt nem alkalmas, • a határozat jogerőre emelkedését követően 5 évet vagy azt meghaladó időt töltött szabadságvesztésben vagy előzetes letartóztatásban. Amennyiben az elítélt egészségi állapota már eleve az ítélet meghozatalakor sem tette lehetővé a végrehajtást, a Bv. tvr. 11. §-ának alkalmazására nem kerülhet sor, még ha a bíróság figyelmen kívül hagyta is az elítélt egészségi állapotát. A Bv. tvr. taxatív felsorolást tartalmaz, melynek kiterjesztő értelmezése nem lehetséges. A bv. bírónak a deklaratív határozata meghozatalakor nincs mérlegelési lehetősége. A büntetés végrehajtását haladéktalanul meg kell kezdeni, illetőleg folytatni kell, ha a gyermekgondozási díj, a gyermekgondozási segély folyósítását egy év eltelte előtt megszüntették. A bv. bíró a figyelembe veendő változásokról, a végrehajthatóság megszűnését megalapozó körülményekről a pártfogó felügyelőtől értesül. Az eljárást fő szabály szerint a közérdekű munka végrehajtására kijelölt munkahely szerint illetékes bv. bíró folytatja le. Ha a kijelölésre még nem került sor, az elítélt lakóhelye, ennek hiányában a tartózkodási helye szerint illetékes bv. bíró jár el. A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.13. 2.2.13. A pénzbüntetés átváltoztatása szabadságvesztésre 386 A 2012. évi CCXXIII. törvény 51. §-a kiegészítette a Bv. tvr.-t a fenti alcímmel és egy 11/C. §-sal. Ennek megfelelően 2013. július 1. napjától a bv. bíró hivatalból vagy az ügyész indítványára a Btk. 51. §-ában meghatározott feltételek fennállása esetén – az iratok alapján, tehát meghallgatás nélkül – a pénzbüntetést vagy annak meg nem fizetett részét szabadságvesztésre változtatja át. A fiatalkorúval szemben kiszabott pénzbüntetés behajthatatlansága esetén, ha a Btk. 112. §-a és 113. § (4) bekezdése a közérdekű munka átváltoztatását lehetővé teszi, a pénzbüntetést közérdekű munkára, ha pedig az kizárt, a pénzbüntetést szabadságvesztésre változtatja át. Ha az elítélt felfüggesztett szabadságvesztés próbaidejét tölti, a pénzbüntetés szabadságvesztésre történő átváltoztatásakor a bv. bíró határozatában azt állapítja meg, hogy a próbaidő az átváltoztatott szabadságvesztés tartamával meghosszabbodik.387 Az átváltoztatást elrendelő végzés ellen fellebbezésnek helye nincs. A bűnügyi költséget az állam viseli.

Bv. tvr. 11. §, 67/B. § Bv. tvr. 11/C. § 387 Bv. tvr. 11/C. § (3) bekezdés 385 386


Különös rész

A bv. bíró a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés megkezdésére fontos okból halasztást engedélyezhet. Határozata előtt pártfogó felügyelői vélemény beszerezését rendelheti el. A halasztás tárgyában hozott végzése ellen fellebbezésnek helye nincs. 7.2.2.14. 2.2.14. Pártfogó felügyelet elrendelése388 A pártfogó felügyelet a bűncselekményt elkövetők ellenőrzését, irányítását, a társadalomba beilleszkedésük segítését és támogatását szolgáló büntetőjogi intézkedés. Kapcsolódhat a feltételes szabadság, próbára bocsátás, a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztéséhez, a vádemelés elhalasztásához. Amikor a pártfogó felügyelet elrendelése csupán lehetőség, a bíróságnak mindig körültekintően kell vizsgálnia mind az elkövető személyiségét, személyi körülményeit, életvezetését, mind a cselekmény jellegét, s ezek alapján kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a büntetés céljának elérése érdekében a terhelt jövőbeni magatartásának rendszeres figyelemmel kísérése szükséges-e vagy sem.389 A Bv. tvr. 13. § (1) bekezdése szerint a bv. intézet a pártfogó felügyeletnek a feltételes szabadságra bocsátáskor való elrendelése iránt a feltételes szabadságra bocsátás esedékessége előtt tesz előterjesztést a bv. bírónak [Btk. 48. § (3) bekezdés; új Btk. 69. § (1) bekezdés b) pont]. A bíróság ítéletében csak akkor rendelheti el a pártfogó felügyeletet és állapíthat meg magatartási szabályokat, ha az elkövetőt próbára bocsátja, avagy a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását felfüggeszti. A bv. bíró – ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig legalább 3 hónap időtartam van – pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendelheti el külön magatartási szabály előírása érdekében. A Bv. Szabályzat 200. §-a értelmében, ha a pártfogó felügyelet elrendelésének van helye, az intézet az erre irányuló előterjesztést a feltételes szabadságra vonatkozó előterjesztéssel együtt teszi meg a bv. bírónak. A pártfogó felügyelet alá helyezésről a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátással egyidejűleg határoz. A meghallgatáson azonban a feltételes szabadságra bocsátás kapcsán irányadó szempontokon túl vizsgálja az elítélt személyiségét; személyi, családi körülményeit, vagyoni helyzetét; volt és leendő környezetét; korábbi életfelfogását, az életvezetésére vonatkozó adatokat. Ha a bv. intézet vagy a pártfogó felügyelő a pártfogó felügyelet elrendelésére tesz előterjesztést, illetőleg a magatartási szabályok előírására tesz javaslatot, erről kölcsönösen tájékoztatják egymást.390 A pártfogó felügyelő véleménye elkészítése érdekében az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja előtt legalább 2 hónappal meghallgatja a bv. intézetben, és ettől kezdve rendszeresen kapcsolatot tarthat vele. Fiatalkorú esetében magatartási szabályok előírása csak akkor mellőzhető, ha a fiatalkorú személyiségére és környezetére vonatkozó adatok szerint ez feleslegesnek mutatkozik. A magatartási szabályokat a Bv. tvr. 96. §a, illetőleg a bíróság állapíthat meg.391 A jogszabály által meghatározott általános érvényű magatartási szabályokat külön feltüntetni, előírni szükségtelen.392 Külön magatartási szabályként csak olyan tilalom alkalmazható, amely nem jelent a törvényi célokkal összeegyeztethetetlen beavatkozást a pártfogolt magánéletébe.393 Indokolt lehet olyan magatartási szabály előírása is, hogy a terhelt köteles legyen magát orvosi vizsgálatnak és gyógykezelésnek alávetni.394 Lényegében a pártfogó felügyelet különös magatartási szabályainak meghatározása során olyan kötelezettségeket és tilalmakat lehet előírni, amelyek az intézkedés céljának az elősegítésére alkalmasak. 395 Nem helytálló – különösen napjainkban –, hogy a pártfogó felügyelet magatartási szabályait akként állapítsák meg, miszerint a terhelt állami vagy szövetkezeti gazdálkodó szervnél köteles állandó munkát végezni. 396 A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.15. 2.2.15. A bíróság határozatában előírt pártfogó felügyeleti magatartási szabályok megváltoztatása397 Bv. tvr. 13. § Btk. 48. § (3) bekezdés, 119. §; 2012. évi C. törvény 69. §; Bv. tvr. 13. §; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 115–127. § 390 6/1996. (VII. 12.) IM számú rendelet 200. § (4) bekezdés 391 Bv. tvr. 100. § 392 BH 1982/401., BH 1990/409., BH 1980/154. 393 BH 1980/329. 394 BH 1987/35. 395 BH 1984/85., BH 1997/379. 396 BH 1984/184., BH 1990/42. 388 389


Különös rész

A pártfogó felügyelet, valamint a bíróság határozatában előírt magatartási szabályok megváltoztatása iránt a pártfogó felügyelő tesz javaslatot a pártfogó működési helye szerint illetékes bv. bírónak. A magatartási szabályok megváltoztatása iránti javaslatnak a pártfogolt kérelme alapján is helye van. A pártfogó felügyelő javaslatára a bv. bíró 30 napon belül dönt, a meghallgatás időpontjáról értesíti az ügyészt és a pártfogó felügyelőt is. A pártfogolt kérelme esetén a bv. bíró a pártfogó felügyelőt is meghallgathatja, és pártfogó felügyelői véleményt szerezhet be. A pártfogoltat ez esetben is szükség szerint idézi csak meg vagy értesíti, a fiatalkorú pártfogoltat, a fiatalkorú pártfogó felügyelőjét, valamint a meghallgatni kívánt más személyeket pedig megidézi. Ha a pártfogolt a meghallgatáson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, a bv. bíró az elővezetését rendelheti el. Ha a bv. bíró a bíróság határozatában előírt magatartási szabályokat megváltoztatja, határozatát az első fokon eljárt bíróságnak is megküldi, továbbá természetesen a pártfogoltnak, a pártfogó felügyelőnek és az érdekelt szerveknek is. Ha a bíróság a Be. 572. §-a szerinti eljárásban a büntetés végrehajtását nem rendeli el, de a magatartási szabályokat módosítja [Bv. tvr. 101. § (3) bekezdés], határozatával jogerős és végrehajthatósági záradékkal ellátott kiadmányát annak a pártfogó felügyelői hivatalnak küldi meg, amely a pártfogó felügyeletet végrehajtja. A bv. bíró, ha a feltételes szabadságra bocsátás, illetőleg az ezzel kapcsolatos pártfogó felügyelet alá helyezés kérdésében dönt, az elítéltet a bv. intézetben hallgatja meg. A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.16. 2.2.16. A pártfogó felügyelet megszüntetése398 A pártfogó felügyelet megszüntetése iránt a pártfogó felügyelő tesz javaslatot annak az ügyésznek, amelynek az illetékességi területén működik. Az eljárásra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a magatartási szabályok megváltoztatására irányuló eljárásra. Az ügyész indítványára a bv. bíró az elítélt pártfogó felügyeletét megszünteti, ha a pártfogó felügyelet fele része, de legalább egy év eredményesen eltelt, és annak szükségessége már nem áll fenn. A bv. bíró ezt a döntését az iratok alapján hozhatja meg. A pártfogolt kérelme esetén a bv. bíró a pártfogó felügyelőt meghallgatja, és pártfogó felügyelői véleményt szerezhet be. A feltételes szabadságnak a magatartási szabályok megszegése miatti megszüntetése,399 a javítóintézeti nevelés folytatásának elrendelése,400 valamint a pártfogó felügyelet módosítása iránti eljárásban401 a bv. bíró az elítéltet, illetőleg a pártfogoltat a bíróságon hallgatja meg. 7.2.2.17. 2.2.17. A szabadságvesztés fokozatának utólagos meghatározása fiatalkorúként elítélt 21. életévét betöltő személy esetében402 Amennyiben a szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú a büntetés végrehajtása alatt tölti be a 21. életévét, a bv. bírónak kell rendelkeznie arról, hogy a szabadságvesztést a továbbiakban melyik büntetés-végrehajtási fokozatban kell végrehajtani.403 Tekintettel arra, hogy a fokozat utólagos meghatározása a bv. bíró hatáskörébe tartozik, a fiatalkorú ügyében eljáró bíróságnak nem kell az ítéletében rendelkeznie a végrehajtási fokozatról arra az esetre, ha az elkövető a büntetés végrehajtása alatt betölti a 21. életévét.404 A bv. intézet a 21. életév betöltése előtt legalább 30 nappal korábban előterjesztést tesz a bv. bírónak az új végrehajtási fokozat megállapítására. Az előterjesztésnek az értékelő véleményt is tartalmaznia kell. A végrehajtási fokozat utólagos meghatározása különösen abban az esetben jelent komoly változást a fiatalkorú elítélt számára, ha a fiatalkorúak börtönét követően a törvény szerint fegyházban kell folytatni a szabadságvesztés végrehajtását. Ezen enyhít a 2012. évi CCXXIII. törvény 54. §-sával újraszabályozott Bv. tvr. 14. §-a. Eszerint, ha a szabadságvesztést az ítélet szerint fiatalkorúak börtönében vagy fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani, de az elítélt a 21. életévét a büntetés végrehajtásának megkezdése előtt betölti, az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bíró az iratok alapján a Btk. 37. §-a szerint meghatározza a szabadságvesztés fokozatát. Ennek során a Btk. 35. § (2) bekezdése alapján a törvényben meghatározottnál eggyel enyhébb végrehajtási fokozatot is meghatározhat. Amennyiben a szabadságvesztés végrehajtása alatt tölti be a 21. életévét, a szabadságvesztés felnőtt korú fokozatának meghatározása, valamint a fiatalkori végrehajtás során tanúsított magatartására figyelemmel a Btk. 35. § (2) bekezdésének alkalmazása szerint a bv. intézet tesz Bv. tvr. 13/A. § (3) bekezdés, 100. §, 101. § (3) bekezdés; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 126. § Bv. tvr. 13. § (2) bekezdés, 13/A. § (5) bekezdés 399 Bv. tvr. 9. § 400 Bv. tvr. 15. § 401 Bv. tvr. 13. § (2) bekezdés 402 Bv. tvr. 14. §; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 50. § 403 BH 1982/130. 404 BH 1982/130. 397 398


Különös rész

előterjesztést a bv. bíróhoz. Az utóbbi esetben a bv. bíró meghallgatást tart, egyéb esetben az iratok alapján határozza meg a Btk. 37. §-a szerint a szabadságvesztés fokozatát. Ennek során a törvényben meghatározottnál eggyel enyhébb végrehajtási fokozatot is meghatározhat azzal, hogy a törvényben leírt szempontokon túl a fiatalkorúnak a szabadságvesztés végrehajtása során tanúsított magatartását is vizsgálni kell. A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.18. 2.2.18. Az elévülés megállapítása405 A bv. bíró hivatalból vagy az ügyész indítványára, iratok alapján megállapítja a büntetés vagy a javítóintézeti nevelés végrehajthatóságának kizártságát, az elévülés bekövetkezése miatt. 7.2.2.19. 2.2.19. Fiatalkorú elbocsátása javítóintézetből406 A javítóintézeti nevelést a bíróság – a Be. 465. §-a alapján – bűnösséget megállapító ítéletben rendeli el. A Btk. 118. § (3) bekezdése lehetőséget adott a fiatalkorú javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátására, ha a javítóintézetben legalább egy évet eltöltött, a kiszabott javítóintézeti nevelés felét már letöltötte és alaposan feltehető volt, hogy az intézkedés célja további javítóintézeti nevelés nélkül is elérhető. A 2012. évi C. törvény 121. §-a szintén eszerint szabályozza. Az ideiglenes elbocsátás tartama azonos a javítóintézeti nevelés hátralévő részével, de legalább egy év. Az ideiglenes elbocsátás legkorábbi időpontja tehát az intézetben eltöltött egy év, ha az elrendelt javítóintézeti nevelés tartama nem haladja meg a két évet. Ennél hosszabb tartamú javítóintézeti nevelés esetén az ideiglenes elbocsátás várakozási ideje is meghosszabbodik. Az ideiglenes elbocsátás legkorábbi időpontjának és tartamának a számításakor is figyelembe kellett venni a Btk. 120/B. §-ában előírt rendelkezést, miszerint a javítóintézeti nevelésbe az előzetes fogva tartásban eltöltött időt teljes egészében be kell számítani, függetlenül attól, hogy az előzetes fogva tartás végrehajtására rendőrségi fogdában, bv. intézetben, avagy javítóintézetben került-e sor. A 2012. évi C. törvény 125. §-a ugyanígy rendelkezik, azzal, hogy az előzetes letartóztatás mellett a házi őrizetben töltött időt is be kell számítani. Az ideiglenes elbocsátásnak akkor van helye, ha alaposan feltehető, hogy az intézkedés célja az intézeten kívül, a pártfogó irányításával is elérhető. Erre utal, ha a fiatalkorú az intézeti szabályokat megtartotta, tanulmányi kötelezettségeinek eleget tett, feladatait teljesítette. Az ideiglenes elbocsátásra a Bv. tvr. 15. § (1) bekezdése alapján a Bv. tvr. 8. §-ának a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezéseit kell – a 15. § (2)–(4) bekezdéseiben szabályozott eltérésekkel – alkalmazni. Az ideiglenes elbocsátásra az intézeti tanács tesz előterjesztést a bv. bírónak, az ideiglenes elbocsátás esedékessége előtt legalább 3 hónappal, aki a meghallgatás időpontjáról értesíti az ügyészt, a javítóintézet igazgatóságát és a törvényes képviselőt. Az intézeti tanács – ha az a fiatalkorú további fejlődése és a megelőzés érdekében szükséges – külön magatartási szabály előírása érdekében pártfogó felügyelői vélemény beszerzésére is javaslatot tehet. Az ideiglenes elbocsátás célszerűségét különös gondossággal indokolt vizsgálni, ha az ügyész a vádemelést a Be. 459. § (1) bekezdésének alkalmazásával – akár javítóintézeti nevelés elrendelése előtt – avagy az alatt elkövetett bűncselekmény miatt – elhalasztotta. Ez esetben ugyanis az ügyész éppen a javítóintézeti nevelés által biztosított felügyeleti körülményekre is tekintettel van a határozatának meghozatalakor, míg az ideiglenes elbocsátás idején a fiatalkorú életvezetésének figyelemmel kísérése lazább módon érvényesül. Az engedélyezett ideiglenes elbocsátás a Bv. tvr. 112. § (2) bekezdése értelmében véglegessé válik, ha a fiatalkorú annak tartama alatt betölti a 19. életévét. Eredményesen telik el az ideiglenes elbocsátás, amennyiben a fiatalkorú annak tartama alatt nem követ el bűncselekményt, illetve nem szegi meg a pártfogó felügyelet magatartási szabályait. 7.2.2.20. 2.2.20. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése407 Az ideiglenes elbocsátás megszüntetésére a Bv. tvr. 15. § (1) bekezdése alapján a Bv. tvr. 9. §-ának a feltételes szabadság megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni. A bíróság az ideiglenes elbocsátást megszünteti, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt elkövetett bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélik, vagy javítóintézeti nevelését rendelik el. Ha a fiatalkorúval szemben a bíróság más büntetést szab ki vagy intézkedést alkalmaz, illetve a fiatalkorú a pártfogó felügyelet szabályait megszegi, a bíróság az ideiglenes elbocsátást megszüntetheti.408 Végrehajtandó szabadságvesztés esetén a Btk. 120. § (2) bekezdése alapján összbüntetési eljárást kell lefolytatni, míg ismételt javítóintézeti nevelés elrendelése esetén a Btk. 120/A. §-a 2012. évi CCXXIII. törvény 55. §-a által a Bv. tvr.-be iktatott, azt kiegészítő 14/A. § Btk. 118. § (3)–(4) bekezdés; 2012. évi C. törvény 121. §; Bv. tvr. 15. §, 112. §; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 131. § 407 Btk. 118. § (4) bekezdés; Bv. tvr. 15. §; 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 132–133. § 408 Btk. 118. § (4) bekezdés 405 406


Különös rész

alapján egységes intézkedést kell alkalmazni. Ha a javítóintézeti nevelésből ideiglenesen elbocsátott fiatalkorút az elbocsátás tartama alatt elkövetett bűncselekmény miatt utóbb szabadságvesztésre ítélik, a javítóintézeti nevelés folytatását akkor is el kell rendelni, ha az újabb bűncselekmény elkövetésekor már felnőtt korú volt, de a 19. életévét még nem töltötte be.409 Ezen esetekben az ideiglenes elbocsátás megszüntetéséről az újabb ügyben eljáró (a büntetést kiszabó, illetve az intézkedést elrendelő) bíróság határoz. A Btk. 118. § (4) bekezdés második mondata az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének mérlegelésen alapuló eseteit tartalmazza. Erre akkor kerülhet sor, ha a fiatalkorú az újabb bűncselekményt az ideiglenes elbocsátás időtartama alatt követte el és emiatt vele szemben közérdekű munka büntetést, pénzbüntetést, önállóan alkalmazható mellékbüntetést szabtak ki, illetve megrovásban részesítették vagy próbára bocsátották. Ezekben az esetekben az ideiglenes elbocsátás megszüntetéséről az újabb ügyben eljáró (a büntetést kiszabó, illetve az intézkedést elrendelő) bíróság határoz. A Bv. tvr. 15. § (1) bekezdésének II. fordulata az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének azon esetét szabályozza – és utalja a bv. bíró hatáskörébe –, amikor a fiatalkorú a pártfogó felügyelet magatartási szabályait szegi meg.410 A bv. bíró mérlegelésén alapuló döntését megelőző eljárásra a feltételes szabadság megszüntetésének szabályait kell értelemszerűen irányadónak tekinteni. A bv. bíró értesíti a meghallgatásról a törvényes képviselőt. Ha a döntés időpontjáig a fiatalkorú a 19. életévét betöltötte, a bv. bíró megszünteti az eljárást. A javítóintézeti nevelés folytatásának és ideiglenes foganatba vételének elrendelésére az a bíróság illetékes, amelynek az illetékességi területén az elítélt a javítóintézeti nevelés folytatásának elrendelése iránti indítvány előterjesztése idején tartózkodott.411 Ha a bv. bíró elrendelte a javítóintézeti nevelés folytatását, a fiatalkorú intézetbe szállítása érdekében határozatának megküldésével a rendőrséget keresi meg, vagy a törvényes képviselőt bízza meg. Amennyiben az intézet arról tájékoztatja a bv. bírót, hogy a törvényes képviselő a megjelölt időpontban nem szállította be a fiatalkorút, erről a rendőrség útján gondoskodik. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén a fiatalkorúnak le kell tölteni a javítóintézeti nevelés hátralévő részét, abba az ideiglenes elbocsátáson töltött idő nem számítható be. Amennyiben az ideiglenes elbocsátás megszüntetésére nem kerül sor, az eljárásban felmerült bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.21. 2.2.21. Javítóintézeti nevelés átváltoztatása szabadságvesztésre 412 A bv. bíró hivatalból vagy az ügyész indítványára a Btk. 122. §-ában meghatározott feltételek fennállása esetén – az iratok alapján – a javítóintézeti nevelést vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre változtatja át. Erre a szabadságvesztésre halasztás nem engedélyezhető. A bűnügyi költséget az állam viseli. 7.2.2.22. 2.2.22. A kiutasítás végrehajtását kizáró ok fennállásának megállapítása 413 A külföldiek beutazását és tartózkodását módosító 2001. évi XXXIX. törvény (Idtv.) 97. §-a Bv. tvr.-t a bv. bíró hatáskörének bővülését eredményező rendelkezésekkel egészítette ki, mely rendelkezések csak 2002. január 1. napján léptek hatályba – a bv. bíró feladat- és hatásköre sokszínűségének és szerteágazóságának alátámasztása céljából –, és nem mellőzhető az ismeretük. A Btk. 61. §-a szerint azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, a Magyarország területéről ki kell utasítani. Az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 59. § (1) bekezdése lényegében ugyanezt mondja ki. A 2001. évi XXXIX. törvényt felváltó 2007. évi II. törvény 51. §-a alapján a kiutasítás nem hajtható végre olyan ország területére, amely az érintett tekintetében nem minősül biztonságos származási vagy biztonságos harmadik országnak, így különösen ahol a harmadik országbeli állampolgár faji, vallási, nemzeti hovatartozása, egy meghatározott társadalmi csoporthoz tartozása vagy politikai véleménye miatt üldöztetés veszélyének lenne kitéve, továbbá olyan állam területére vagy olyan terület határára sem, ahol nyomós oknál fogva attól kell tartani, hogy a kiutasított harmadik országbeli állampolgár halálbüntetésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek lenne kitéve. A kiutasítás végrehajthatósága kizártságának megállapítására irányuló eljárás indulhat az elítélt kérelmére, de ezt az idegenrendészeti hatóság hivatalból is kezdeményezheti. A kizáró ok fennállásának megállapítása iránt az ügyész tesz indítványt a bv. bírónak.

2012. évi C. törvény 123–124. §; BH 1983/475. BH 1987/193. 411 BH 1982/185. 412 2012. évi CCXXIII. törvény 57. §-ával megállapított alcím és rendelkezés 413 2001. évi XXXIX. törvény 97. §-ával megállapított Bv. tvr. 12. § (2) bekezdése 409 410


Különös rész

Az eljárást ugyanis annak az idegenrendészeti hatóságnak a területén illetékes bv. bíró folytatja le, amelynek területén az elítélt tartózkodik. Az már a Bv. tvr. jelenleg is hatályos rendelkezéseiből következik, hogy a bv. bíró ebben a kérdésben is az érintett elítélt meghallgatása után dönt. Arról már nem is szólva, hogy bizonyítás felvétele esetén tárgyalást kell tartania. 7.2.2.23. 2.2.23. A kiutasítás mellékbüntetés végrehajthatóságának az ügyész indítványára történő, de legalább kétévenkénti megvizsgálása414 Amennyiben a bv. bíró a kiutasítás végrehajthatóságának kizáró okát megállapítja, az elítéltet nem hozza olyan helyzetbe, hogy vele szemben ezt a mellékbüntetést a későbbiekben ne lehetne végrehajtani. A törvény ugyanis akként rendelkezik, hogy az idegenrendészeti hatóság kezdeményezése alapján az ügyész indítványára, de legalább kétévente meg kell vizsgálnia a kiutasítás végrehajthatóságát. A törvény tehát az idegenrendészeti hatóság „kötelességévé” teszi a mellékbüntetés esetleges kizáró okainak feltérképezését, feltárását, hiszen a bv. bíró ebben a kérdésben hivatalból nem dönthet. 2002. január 1. napjától a kiutasítás végrehajtása a területi idegenrendészeti hatóság hatáskörébe került. Abban az esetben, ha a külföldi kiutasítását a Magyarország nemzetközi egyezményben vállalt kötelezettsége miatt nem lehet elrendelni, illetőleg végrehajtani, a területi idegenrendészeti hatóság – határozattal – őrizetnek nem minősülő, személyes szabadságot korlátozó intézkedésként a külföldi kijelölt helyen való tartózkodását rendelheti el. A bíróság által elrendelt kiutasítás végrehajtása a területi idegenrendészeti hatóság hatáskörébe tartozik, eljárási szabályait a Btk. és Bv. tvr. vonatkozó rendelkezései mellett a 2007. évi II. törvény határozza meg. E körben merült fel annak az esetnek a jogszabályi rendezése, amikor a bíróság által elrendelt kiutasítás végrehajtása – a magyar állam nemzetközi kötelezettségvállalásából adódóan – törvényi tilalomba ütközne. A Bv. tvr.-t erre az esetre az Idtv. egy új intézménnyel egészítette ki (Bv. tvr. 12. §), amelynek értelmében az idegenrendészeti hatóság jelzése alapján, az ügyész indítványára a büntetés-végrehajtási bíró állapítja meg, hogy a kiutasítás mellékbüntetés nem hajtható végre. A büntetés-végrehajtási bíró az idegenrendészeti hatóság kezdeményezése alapján az ügyész indítványára, de legalább kétévenként megvizsgálja a kiutasítás végrehajthatóságát. Ha a végrehajtás már nem ütközik akadályba, az általános szabályok szerint folytatódik az eljárás. Ugyanakkor az a helyzet, amelyben a kiutasítás végrehajtásának a meghiúsulása nem a külföldi felróható magatartására vezethető vissza, hanem humanitárius szempontokra, olyan szabályozást igényel, hogy a kiutasított külföldi ne álljon a végtelenségig a kiutasítás mellékbüntetés hatálya alatt.

7.3. 3. A bv. bíró illetékessége A bv. bíró illetékességét a Bv. tvr. 6. § (5) bekezdése akként határozza meg, hogy eltérő rendelkezés hiányában annak a bv. intézetnek, illetve javítóintézetnek a székhelye szerint illetékes bv. bíró folytatja le az eljárást, ahol az elítélt a büntetését tölti, illetőleg ahol a javítóintézeti nevelést végrehajtják. A közérdekű munkával és a pártfogó felügyelettel kapcsolatos eljárásokat – eltérő rendelkezés hiányában – a végrehajtásért felelős kormányhivatal pártfogó felügyelői szolgálatának székhelye szerint illetékes bv. bíró folytatja le [2012. évi CCXXIII. törvény 41. § (2) bekezdésével megállapított szöveg]. Az eltérő rendelkezéseket az egyes ügyekben a Bv. tvr. tartalmazza. Ezek a következők: • ha a magatartási szabályok megszegése miatt a feltételes szabadság megszüntetésének lehet helye, az ügyész az elítélt tartózkodási helye szerint illetékes bv. bírónak tesz indítványt;415 • a közérdekű munka végrehajtására irányuló eljárást más munkahely kijelölése esetén a kijelölt munkahely szerint illetékes bv. bíró folytatja le;416 • a közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének megállapítására a közérdekű munka végrehajtására kijelölt munkahely szerinti bv. bíró az illetékes, amennyiben a kijelölésre még nem került sor, az eljárást az elítélt lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes bv. bíró folytatja le;417

Bv. tvr. 12. § (4) bekezdés Bv. tvr. 9. § (2) bekezdés 416 Bv. tvr. 10. § (2) bekezdés 417 Bv. tvr. 11. § (2) bekezdés 414 415


Különös rész

• a Bv. tvr. 11. § (2) bekezdése szerinti illetékességi szabály az irányadó a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatása esetén is; • a pártfogó felügyelet megszüntetése, valamint a bíróság határozatában előírt magatartási szabályok megváltoztatása iránt a pártfogó felügyelő a működési helye szerint illetékes bv. bírónak tesz indítványt; 418 • a javítóintézeti nevelés folytatásának és az ideiglenes foganatba vétel elrendelésére az a bíróság illetékes, amelynek az illetékessége területén az elítélt a javítóintézeti nevelés folytatásának elrendelése iránti indítvány előterjesztése idején tartózkodott.419 A kiutasítás végrehajtását kizáró ok fennállásának megállapítása, illetőleg a kiutasítás mellékbüntetés végrehajthatóságának az ügyész indítványára, de legalább kétévenkénti megvizsgálására annak az idegenrendészeti hatóságnak a területén működő bv. bírónak van illetékessége, amelynek területén az elítélt tartózkodik.

7.4. 4. A bv. bíró eljárása A bv. bírói eljárások csupán viszonylagosan önállóak a büntetőeljáráshoz képest. A Bv. tvr. 6. § (7) bekezdése szerint, amennyiben a törvényerejű rendelet vagy más jogszabály eltérően nem rendelkezik, a bv. bíró eljárására a büntetőeljárás szabályai irányadók. Adott esetben a Bv. tvr. és a Be. gondos egybevetése után lehet állást foglalni abban, hogy a Be. valamely rendelkezése alkalmazható-e a bv. bírói eljárásban. Tehát a Bv. tvr. többször hivatkozott rendelkezése szerint, amennyiben a törvényerejű rendelet vagy más jogszabály eltérően nem rendelkezik, a bv. bíró eljárására a büntetőeljárás szabályai – és nem nevesítve a „Büntetőeljárási törvény” különleges eljárásokra vonatkozó szabályai – az irányadók. Érvényesül tehát a „lex specialis derogat legi generali” elve, amely szerint a Bv. tvr. speciális rendelkezései a Be. általános rendelkezéseit megelőzik. Így a bv. bíró eljárásában minden esetben kötelező az elítélt meghallgatása, amelynek azonban alaki szabályairól sem a Bv. tvr.-ben, sem egyéb jogszabályban nincs rendelkezés. A bv. bíró egyesbíróként jár el, tárgyalás tartása esetén – amint arra a Bv. tvr. Novellájához fűzött miniszteri indokolás rámutat – eljárására, az érintett személyek részvételére, a tárgyalás nyilvánosságára stb. az egyesbírónak az eljárás során tartott tárgyalásra vonatkozó szabályok az irányadók. A bv. bíró eljárását az Alkotmánybíróság határozata, de a törvényi szabályozás is közelítette a többi bírósági eljáráshoz. Így például a Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés b) pontja előírta, hogy a bv. bíró a bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart. A bv. bíró eljárását többféle és eltérő szintű szabályozás határozza meg. A korábbi Be. 397. § (1) bekezdése azt mondta ki, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtásáról a bíróság gondoskodik. Az új Be. 590. § (1) bekezdésének az a megfogalmazása, hogy a végrehajtás végett a bíróság intézkedik – lényegében tartalmában ugyanezt jelenti. Az új szövegezés azonban mégis egyértelműbb, világosabb, pontosabb. Eszerint „A büntetések és az intézkedések végrehajtása, valamint a rendbírság, a rendbírság helyébe lépő elzárás és az államot illető bűnügyi költség behajtása végett az a bíróság intézkedik, amelynek eljárásában az végrehajthatóvá válik. Az ügyész által kiszabott rendbírság, megállapított bűnügyi költség, valamint a vádemelés elhalasztása során elrendelt pártfogó felügyelet, továbbá az ügyész által alkalmazott megrovás végrehajtása végett az ügyész intézkedik.” Az elítélt tartózkodási helyének felkutatása iránti intézkedés megtétele, valamint szabadságvesztés esetén elfogatóparancs kibocsátása olyan feladatokat jelentenek, melyek jellege azt indokolja, hogy ne az ügyben eljárt ítélkező bíróság, hanem a bv. bíró hatáskörébe tartozzanak. A személy- és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény – amely 2001. november 1. napján lépett hatályba – 53. §-ával kiegészítette a Bv. tvr.-nek a bíróság büntetés-végrehajtási feladatait szabályozó II. fejezetét. A Bv. tvr.-be akkor beiktatott 6/A. § (1) bekezdésébe a 2012. évi CCXXIII. törvény 42. §-ának rendelkezése alapján a bv. bíró a büntetés végrehajtása érdekében lakcímfigyelést, körözést rendelhet el, illetőleg elfogatóparancsot bocsáthat ki annak az ismeretlen helyen tartózkodó elítéltnek a felkutatása érdekében, aki a bv. intézetből megszökött; a bv. intézetből, javítóintézetből engedély nélkül távozott; a bv. intézetből, javítóintézetből engedéllyel távozott, de jogellenesen nem tért vissza; a jogerősen kiszabott szabadságvesztés vagy elzárás letöltését nem kezdte meg; a jogerősen kiszabott közérdekű munkát nem kezdte meg vagy azt jogellenesen megszakította; a jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés végrehajtását nem kezdte meg. Bv. tvr. 13. § (2) bekezdés BH 1982/185.

418 419


Különös rész

A körözést az elrendelő bv. bíró vonja vissza határozattal, amelyet meg kell küldeni az illetékes rendőrkapitányságnak. A Btk.-t módosító 2001. évi CXXI. törvény (Novella) 2002. április 1. napjával újraszabályozta a Btk. 245. §-ában foglalt fogolyszökés bűncselekményének törvényi tényállását. A Novella fenntartotta a Btk. 245. §-ában foglalt azon rendelkezést, mely szerint elköveti a fogolyszökés bűntettét, aki a büntetőeljárás alatt vagy a szabadságvesztés végrehajtása során a hatóság őrizetéből megszökik. A törvény a fenti cselekményt továbbra is három évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel szankcionálja. A fogolyszökés másik formáját akkor követi el az elítélt, ha a szabadságvesztés végrehajtása során a részére engedélyezett büntetés-félbeszakítás, eltávozás, rövid tartamú eltávozás vagy kimaradás tartamának elteltével abból a célból nem tér vissza, hogy a büntetés végrehajtása alól magát kivonja. A jogalkotó szakított azzal a korábbi szemlélettel, amely kizárólag a meghatározott személyi szabadságkorlátozás alól magát jogellenesen kivonó személlyel szemben fogalmazott meg büntetőigényt, a jogszerűen eltávozó, de jogsértő módon vissza nem térő elítélt vonatkozásában azonban „megelégedett” a büntetőjogon kívüli jogkövetkezmények alkalmazásával. A 2012. évi C. törvény 283. § (2) bekezdése kiegészítette a vétségi alakzatot a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet esetén kijelölt hely elhagyására is. A szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VI. 12.) IM rendeletet módosító 18/2002. (XI. 30.) IM rendelet 54. §-a a Bv. Szabályzatot az engedélyezett ideiglenes intézet elhagyásról vissza nem térő, valamint az intézetből megszökött, illetve engedély nélkül eltávozott elítéltekre vonatkozó eljárás szabályával (206/A. §, 206/B. §) egészítette ki. Ennek értelmében, ha az elítélt részére az intézet ideiglenes elhagyását – büntetés-félbeszakítást [Bv. tvr. 22. § (1) és (2) bek.], rövid tartamú eltávozást [Bv. tvr. 41. § ], kimaradást [Bv. tvr. 41/A. §], eltávozást [Bv. tvr. 28. § (3) bek. a) pont; és 29. § (2) bek.], hozzátartozó temetésén, illetve súlyos beteg hozzátartozó meglátogatása céljából felügyelet nélküli eltávozást [Bv. tvr. 22. § (3) bek.] (a továbbiakban együtt: ideiglenes intézetelhagyás) – engedélyezik, az arra való felkészítés során tájékoztatni kell arról, hogy a visszatérés elmulasztása esetén a Btk. 245. § (2) bekezdése; az új Btk. (2012. évi C. törvény) 283. § (3) bekezdése alapján fogolyszökés vétsége miatt büntethető. Amennyiben az ideiglenes intézetelhagyásról az elítélt az előírt jelentkezési határidőre nem tér vissza, a parancsnok haladéktalanul a. megkeresi az elítélt tartózkodási helye szerint illetékes rendőrkapitányságot az elővezetés iránt, b. az intézet székhelye szerint illetékes bv. bíróhoz fordul az elfogatóparancs kibocsátása érdekében, és c. fogolyszökés vétségének alapos gyanúja miatt feljelentést tesz az intézet székhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon. A feljelentésben a rendőrséget tájékoztatni kell a megtett intézkedésekről. A feljelentés megtételéről a bv. bírót és a büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletét ellátó ügyészt értesíteni kell. Ha az elővezetés, az elfogatóparancs kibocsátása iránti intézkedés és a feljelentés megtételét követően az elítéltet az intézet befogadja, erről haladéktalanul értesíti a megkeresett szerveket. Ha az elítélt az intézetből megszökött vagy engedély nélkül eltávozott, erről a körülményről a parancsnok – az elfogatóparancs kibocsátása végett – haladéktalanul értesíti a bv. bírót, és tájékoztatja a büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletét ellátó ügyészt. Fogolyszökés bűntettének alapos gyanúja esetén a parancsnok feljelentést tesz az intézet székhelye szerinti illetékes rendőrkapitányságon, amelyben tájékoztatja a rendőrséget az elfogatóparancs kibocsátása iránt tett intézkedéséről. A feljelentés megtételéről a bv. bírót és a büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletét ellátó ügyészt értesíteni kell. Ha az intézet az elítéltet befogadja, erről a felsorolt szerveket haladéktalanul értesíti. A javítóintézeti nevelést töltő fiatalkorú által az intézet jogellenes elhagyása továbbra sem valósítja meg a fogolyszökés bűncselekményét, hanem fegyelmi vétségnek minősülő engedély nélküli eltávozásként értékelendő. Figyelemmel azonban arra, hogy a Bv. tvr. 6/A. §-a a javítóintézetből engedély nélkül távozó, valamint az engedéllyel távozó, de jogellenesen vissza nem térő fiatalkorú felkutatása érdekében teendő intézkedéseket is a bv. bíró hatáskörébe utalta, szükséges volt a javítóintézetek rendtartásáról szóló 30/1997. (X. 11.) NM rendelet (Rendtartás) módosítása.


Különös rész

2002. szeptember 12. napján lépett hatályba a 4/2002. (IX. 4.) EszCsM rendelet, amely a Rendtartást a rendkívüli eseményekkel kapcsolatos eljárást szabályozó 9/A. §-sal egészítette ki, valamint újszabályozta az engedély nélküli eltávozásra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazó 41–42. §-okat. A fiatalkorú engedély nélküli eltávozása esetén a felügyeletével megbízott személy, illetve engedélyezett távollétről való vissza nem térés esetén a fiatalkorú csoportnevelője jelentést készít az igazgató számára. A jelentés alapján az igazgató haladéktalanul megkeresi a büntetés-végrehajtási bírót a fiatalkorú körözésének elrendelése érdekében, és egyben közli a fiatalkorú személyi adatait, személyleírását, a szökésekor viselt ruházatát, a szökés körülményeit és a vélt feltalálási helyét. A szökésről az intézet értesíti a fiatalkorú törvényes képviselőjét, átmeneti nevelt esetében a vér szerinti szülőt is, valamint a fiatalkorú lakhelye szerint illetékes települési önkormányzat jegyzőjét és a kirendelt pártfogót. A szökött fiatalkorúnak az intézetbe való önkéntes visszatéréséről – a körözés visszavonása végett – a büntetés-végrehajtási bírót haladéktalanul, de legfeljebb huszonnégy órán belül értesíteni kell. A fiatalkorúnak az intézetbe történő visszaszállításáról körözés elrendelése esetén az intézet, elfogatóparancs kibocsátása esetén a rendőrség gondoskodik. Az intézet a szökött fiatalkorú visszaérkezéséről mindazokat értesíti, akiket a szökésről értesített. A jogalkotó a Bv. tvr. 6/A. §-ának beiktatásával valamennyi jogellenes távollévő elítélt felkutatásának elrendelését egységesen a bv. bíró hatáskörébe utalta. A körözést a bv. bíró – a Bv. tvr. 6/A. §-ának (2) bekezdése szerint – határozattal rendeli el, melyet a személy- és tárgykörözésről szóló törvény 6. §-a szerinti rendőrkapitánysághoz kell megküldeni. A bv. bírói eljárás lényegét tekintve a büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódó sajátos büntetés-végrehajtási eljárás, amelyre a speciális szabályokon túl a Be. különleges eljárásainak szabályai az irányadók annak ellenére, hogy a Bv. tvr. 6. § (7) bekezdése azokat épp úgy nem nevesíti, mint ahogyan a Be. sem sorolja fel az egyes bv. bírói eljárásokat a különleges eljárások között. A bv. bíró eljárási működését (eljárási jogát) legmagasabb szinten a Bv. tvr. II. fejezete tartalmazza, míg az „anyagi jogi” szabályok elsősorban a Btk.-ban, illetve a Bv. tvr.-ben találhatók. Az eljárást meghatározó jogszabályok következő szintjét azok a miniszteri rendeletek képezik, amelyek a Bv. tvr. felhatalmazást tartalmazó rendelkezésein [105. § (2) bekezdés, 127. § (1) bekezdés] alapulnak. Így például a Bv. Szabályzat. A bv. bíró tevékenységének további részletszabályait a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet tartalmazza. A Be. 604. § (2) bekezdés l) pontja 2003. július 1. napjától a korábbihoz képest szűkebb körű felhatalmazó rendelkezést tartalmaz, kizárólag a bíróságokra háruló feladatokra vonatkozó részletszabályok megalkotásáról szól. A különleges eljárás szabályainak alkalmazását a tudományos igényű értelmezések is pusztán a két eljárás hasonló jellegére, quasi jobb híján való alkalmazására vezetik vissza. Hasonló jelleget emel ki a Legfelsőbb Bíróság a BH 1984. évi 12. számában 486. szám alatt közzétett B. törv. II. 211/1984. számú határozatának indokolásában is. Eszerint „minthogy a feltételes szabadság megszüntetése iránti eljárás a Be. XXVIII. fejezetében foglalt különleges eljárásokhoz hasonló jellegű, nincs ok arra, hogy az ott kialakított ítélkezési gyakorlattól eltérő álláspontot foglaljon el a bíróság”. E jogértelmezések által kialakított jogalkalmazói gyakorlatra utalt az Alkotmánybíróság is, amikor a határozata indokolásának 5. pontjában kimondta, hogy a Be. különleges eljárásainak közös szabályai alapján [555. § (2) bekezdés g) pont] a bíróság határozata ellen a terhelt, a védő és az ügyész fellebbezhet.420 Nem vitatható, hogy a Be. különleges eljárásokra vonatkozó szabályait megelőzik a Bv. tvr. speciális rendelkezései. Figyelemmel arra, hogy a bv. bírói eljárásban a nemzetközi követelményekkel összhangban a kontradiktórius tárgyalás lehetőségének kizárása indokolatlan, ezért a Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés b) pontja úgy rendelkezik, hogy a bv. bíró bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart. A specialitás bizonyítékául, annak alátámasztására szolgált továbbá még az is, hogy amíg a Be. különleges eljárásai körében a meghallgatás csak lehetőség, erre utal a törvény szövegében szereplő „szükség esetén” kitétel, addig a bv. bírói eljárásban a meghallgatás minden esetben kötelező, attól a bíró nem tekinthet el. 2013. július 1-jétől ez a rendelkezés megváltozik a 2012. évi CCXXIII. törvény 41. §-a értelmében, amely szerint a bv. bíró akkor hallgatja meg az elítéltet, ha azt szükségesnek tartja, bizonyítás felvétele esetén tart meghallgatást. Ezzel a leendő gyakorlattal kapcsolatban számos kritika fogalmazódott meg. 2013. július 1-jétől a Bv. tvr.-ben meghatározott esetekben a bv. bíró iratok alapján hozhatja meg a döntését.421 Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ha akarja, ne hallgathassa meg az elítéltet.

5/1992. (I. 30.) AB határozat 2012. évi CCXXIII. törvény 41. §-ával módosított Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés b) pont

420 421


Különös rész

A bv. bírói meghallgatás szükségességét tükrözik a Bírósági Határozatokban megjelent határozatok, a Legfelsőbb Bíróság 4/2000. számú Büntető Jogegységi Határozata, valamint az Európa Tanács Ellenőrző Bizottsága422 Magyarországon tett látogatása alkalmával kifejtett álláspontja is. A Legfelsőbb a Bíróság a jogegységi határozat indokolásában rámutatott arra, hogy a bv. bíró „elsőfokú” eljárásában hozott döntése az elítélt alapvető jogait és kötelezettségeit érinti, ezért nem zárható el attól, hogy a bv. bíró döntése előtt őt személyesen meghallgassa. Bizonyítás felvétele esetén a bv. bíró tárgyalást tart. Bizonyítás felvétele esetén a bv. bírói eljárásban is alapvető követelmény a tényállás felderítése, a bizonyítékok szabad mérlegelése, a bizonyítás törvényessége.423 A bv. bírói eljárásban folytatott bizonyítás célja is a megalapozott bírói döntés, a ténykérdések tisztázása érdekében a tényállás felderítése, valósághű megállapítása, személyi és tárgyi jellegű bizonyítási eszközök útján. Az, hogy mikor minősül valamely eljárási cselekmény foganatosítása bizonyításnak, mi az elhatárolási szempont, amely a meghallgatás vagy a tárgyalás irányába billenti a mérleg nyelvét, mindig csak esetenként és a konkrét ügyre vonatkozóan dönthető el. Például ha az elítéltnek a bv. bíró kérdéseket tesz fel, vagy a nevelőt arra vonatkozóan hallgatja meg, amit a nevelői vélemény tartalmaz, mintegy annak alátámasztásaként, annak kiegészítése céljából; a meghallgatás tárgykörébe tartozik. Abban az esetben azonban, ha ugyanazt a nevelőt valamely tényre, az elítélt valamely cselekvőségére nézve hallgatja meg, már tanúkénti meghallgatásra kerül sor, amely bizonyítás felvételét jelenti, s mint ilyen, már a tárgyalás körébe tartozik. A feltételes szabadságra bocsátás tárgyában eljáró bv. bíró például a tárgyalás kitűzése és tartása nélkül is kérheti a parancsnoki vélemény pontosítását a jelenlévőktől és az azokban hivatkozott iratok bemutatását; ami már nem minősül bizonyítás felvételének.424 A bizonyítást a bv. bírónak kell felvennie, illetve az ügyészt kell megkeresnie bizonyítási eszközök felkutatása végett, arra a bv. intézet parancsnokát nem kötelezheti, illetve a hivatásos pártfogót sem bízhatja meg ilyen feladattal.425 A védelem alkotmányos alapelve a bv. bíró eljárásában is irányadó. A védő részvétele azonban eltérően alakul attól függően, hogy a bv. bíró meghallgatást vagy tárgyalást tart. A Bv. tvr. 6. § (3) bekezdésének b) pontja – az ügyész mellett – a védőt illetően is csupán lehetőségként fogalmazza meg az eljárásban való részvételt. Ebből következően a részt vevő védő gyakorolhatja az őt megillető jogokat, távolmaradásának azonban nincs eljárásjogi következménye. A bv. bíró által tartott meghallgatásra nem a Be. különleges eljárásra vonatkozó szabályai, hanem – a már hivatkozottak szerint – a Bv. tvr. rendelkezései az irányadók. Ezért a meghallgatáson a védő részvételi jogának a biztosítása – így a védő kirendelése és a meghallgatásról történő értesítése, valamint részére perorvoslati jog biztosítása – nem kötelező. Nem kizárt annak a lehetősége, hogy a védő meghatalmazása vagy az elítélt külön védő kirendelésére irányuló kérelme alapján a meghallgatáson részt vegyen és részére a perorvoslat lehetősége is biztosított legyen. 426 Ha a bv. bíró bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart, kötelező a védő részvétele is az ügyész mellett. 427 A Legfelsőbb Bíróság BH 1984. évi 12. számában 486. szám alatt szereplő B. törv. II. 211/1984. számú határozatának indokolásában rámutat, hogy a bv. bíró részéről előírt személyek megidézése mindenkor kötelező, azonban a szabályszerű idézés ellenére történt távolmaradásuk a meghallgatás és az érdemi határozat meghozatalát nem akadályozza. Ha a bíróság elmulasztja a védő kötelező megidézését, nem valósul meg a feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés. Arra ugyanis csak kontradiktórius tárgyalás tartása esetén kerülhet sor, a bv. bírói meghallgatás pedig olyan eljárási forma, amelyben jogszabály nem a védő mellőzhetetlen jelenlétét, csupán megidézését írja elő. A Bv. tvr. 6. § (3) bekezdésének c) pontja biztosítja – a törvény által meghatározott esetek kivételével – a bv. bíró eljárása során hozott végzések elleni fellebbezés lehetőségét. Az Alkotmánybíróság az 5/1992. (I. 30.) AB határozatának indokolásában hangsúlyozta, hogy a bv. bírói döntések jelentős hányadában komoly érdekek fűződnek a határozatok helyességéhez, törvényességéhez, így ahhoz, hogy a döntések vitathatók legyenek. Az ítéletben meghatározott joghátrány ugyanis főként a büntetés, illetve az intézkedés végrehajtása során érvényesül, akkor, amikor valaki ténylegesen elveszíti a szabadságát, a kijelölt helyen kell laknia vagy dolgoznia, amikor korlátozzák a mozgásszabadságát stb. Kétségtelen, hogy az alapvető emberi jogokba való beavatkozás jogalapját a büntetőeljárásban meghozott jogerős ítélet teremti meg, azonban a tényleges korlátozás, a beavatkozás a végrehajtás során történik. A büntetések és intézkedések végrehajtásának menetében European Comittee for the Prevention of Torture and Inhuman or Degrading Treatment or Punishment (CPT) Be. 4. §; 75. § (1) bekezdés, 77–78. § 424 BH 1994/72. 425 BH 1997/64. 426 BH 1996/631. 427 Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés b) pont 422 423


Különös rész

a jogorvoslati jog, mint alkotmányos alapjog érvényesülése megköveteli, hogy az érdemi, ügydöntő, az elítélt jogi helyzetét lényegesen befolyásoló határozat tekintetében a jogorvoslat biztosítsa a döntést hozó szervtől eltérő más szerv részéről a felülvizsgálatot, az állásfoglalást a döntés helyessége, törvényessége tekintetében, esetleg a döntés megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezését. A Bv. tvr. szabályozása 2013. július 1-jéig mindössze két esetben zárta ki a fellebbezés lehetőségét a bv. bíró határozatával szemben. (Mivel a közérdekű munkát a bv. bíró változtatja át szabadságvesztésre, ezért indokolt, hogy az így átváltoztatott büntetés megkezdésének elhalasztásáról is ő döntsön. 428 Nem tekintette alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság a garanciális jellegű jogorvoslati jog hiányát a közérdekű munka végrehajtásának félbeszakítása tárgyában hozott bv. bírói határozat esetén sem.) 429 A bv. bíró határozata elleni fellebbezés elbírálása a törvényszék másodfokú tanácsának hatáskörébe tartozik, amely szintén akkor tart tárgyalást, ha bizonyítást vesz fel, egyébként a fellebbezést tanácsülésen bírálja el. A törvényszék katonai tanácsának bv. bírája által hozott határozata elleni fellebbezés elbírálása a katonai tanács székhelyén törvényszék másodfokon eljáró tanácsának hatáskörébe tartozik. 430 A bv. bírói eljárásban megszületett jogerős ügydöntő határozat érdemi felülvizsgálatára kizárólag a Be. 430– 438. §-aiban szabályozott törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslat alapján és csak szűk körben van lehetőség. A jogerős bv. bírói határozat megváltoztatására a jogegységi eljárásban nincs mód (Be. 439. §). A bv. bíró határozata elleni fellebbezés lehetőségét az elítélt, az ügyész és a védő számára a Bv. tvr. biztosítja. A bv. intézetnek nincs külön nevesített jogorvoslati joga még abban az esetben sem, amennyiben az intézet előterjesztésével ellentétes tartalmú bv. bírói döntés születik. Ebben az esetben a bv. intézet parancsnoka az ügyészhez fordulhat a jogorvoslat előterjesztésének megfontolása érdekében. A bv. bíró végzésével szembeni jogorvoslat általánossá tételével megszűnt annak lehetősége, hogy a bv. bíró hivatalból megváltoztassa, vagy hatályon kívül helyezze a saját, esetleges jogszabálysértő vagy megalapozatlan határozatát. A Be. 261. § (1) bekezdésében meghatározott kijavítási lehetőség ilyen okból történő alkalmazása fel sem merülhet, hiszen az csak garanciális szempontokat nem sértő, az ügy érdemi elbírálását nem érintő hibák orvoslására vonatkozhat. A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos bv. bírói eljárással összefüggésben fordulhat elő, hogy a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező bírósági határozat kelte és a szabadon bocsátás határideje közötti időben az elítéltet előzetes letartóztatásba helyezik, vagy vele szemben szabadságvesztés végrehajtását rendelik el. Ilyen esetben a Bv. Szabályzat 198. § (2) bekezdése alapján az elítélt nem bocsátható szabadon. A bv. bíró ilyenkor deklaratív határozatot hoz és megállapítja, hogy a feltételes szabadságra bocsátást kimondó határozat nem hajtható végre. Az anyanyelv használata olyan alkotmányos, jogállami alapelv, amely a büntetés végrehajtása során431 és így a bv. bíró eljárásában is érvényesül. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit nem érhet hátrány, az eljárásban biztosítani kell, hogy mindenki szóban és írásban egyaránt használhassa anyanyelvét. Irányadó továbbá a Be.ben a tolmács igénybevételére vonatkozóan meghatározott előírás is [Be. 9. §, 114. § (1) bek.]. Az anyanyelv használatával kapcsolatos alapelvi rendelkezés megsértése vagy figyelmen kívül hagyása eljárási szabálysértés. Ha a bv. bíró a tárgyalást olyan személy távollétében tartotta meg, akinek a részvétele a törvény értelmében kötelező – ilyen adott esetben a tolmács is – a Be. 373. § (1) bek. II/d. pontja szerinti „feltétlen” eljárási szabálysértés valósul meg. A bírósági tárgyalás nyilvánosságának alkotmányos alapelve érvényesül a bv. bíró által megtartott tárgyalás során is. Az a tény, hogy a bv. bíró a tárgyalást a bv. intézetben tartja, nem alapozza meg a nyilvánosság kizárását a Bv. tvr.-t módosító törvényhez fűzött miniszteri indokolás szerint. Így tehát érvényesülnek a tárgyalás nyilvánosságának (Be. 237. §) általános szabályai. A tárgyalás nyilvánossága azonban nem jelenti azt, hogy az elítélt kérheti, hogy a tárgyaláson ott lehessen a hozzátartozója egyéb esetekben is, vagyis, ha a látogatási idő nem esik egybe a tárgyalás tartásával. Az ilyen lehetőség a tárgyalás nyilvánosságának olyan mértékű kiterjesztését jelentené, amely már ellentétes lenne a törvény szellemével. A Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés b) pontja – a hatályos és az új szövegezése is – kategorikus rendelkezést tartalmaz arra nézve, hogy a fogva lévő elítélt esetében a bv. bíró a meghallgatást, illetve a tárgyalást a bv. intézetben tartja. Értelemszerűen a fogva tartás helyén kell a meghallgatást vagy a tárgyalást megtartani akkor is, ha az eljárás tárgya az előzetesen letartóztatottal szemben kiszabott magánelzárás fegyelmi fenyítés elleni fellebbezés elbírálása. A Bv. tvr. ezen szabályozásának oka, hogy a fogva lévő elítéltnek a bv. bíró meghallgatása, illetve Bv. tvr. 11/A. § (6) bekezdés Bv. tvr. 65. § (2) bekezdés 430 BH 1995/10. 431 Bv. tvr. 2. § (2) bekezdés a) és b) pont 428 429


Különös rész

tárgyalása céljából a törvényszék épületébe való előállítása indokolatlan munkaterhet jelentene a bv. intézet számára. Az ügyész bv. bírói eljárásban való részvételével összefüggésben kiemelhető, hogy az ügyészi jelenlét a meghallgatáson fogva lévő terhelt esetén sem kötelező, tekintettel arra, hogy egyrészt ilyen esetekre nem vonatkoznak a Be. 241. §-ában a kötelező ügyészi részvételre irányadó jogszabályi rendelkezések, másrészt a Bv. tvr. maga is csupán lehetőségként említi az ügyész részvételét a meghallgatáson. Az ügyész döntésének függvénye tehát az, ha úgy ítéli meg, hogy konkrét esetben a jogorvoslati jogosultság megalapozottabb gyakorlása érdekében szükséges, személyesen vesz részt a meghallgatáson. 432 Az új szabályozás szerint azonban, ha a bv. bíró iratok alapján dönt, abban az esetben beszerzi az ügyész és az elítélt nyilatkozatát, amit az ügyésznek és az elítéltnek is a bíróság felhívásától számított 8 napon belül kell megtennie. 433 Amennyiben az ügyész a meghallgatások során nem vesz részt és a kihirdetés útján közölt határozat ellen a terhelt és a védő nem jelent be fellebbezést, a meghallgatáson jelen nem lévő ügyésszel a bíró a határozatot a rendelkező rész kézbesítése útján közli. A kézbesítés útján közölt határozat ellen 8 napon belül van helye fellebbezésnek.434 Az ügyész jogorvoslati jogosultságának lehetősége akár személyes jelenléte révén, akár a határozatok kézbesítése útján történő közlése esetén egyaránt érvényesül. Nehézség abban az esetben keletkezik számára, amennyiben személyesen nem jelent meg és csak rendelkező részt kap és annak tartalma ellentétes az indítványával. Ez esetben vagy megpróbálja rövid úton megtudni a bírótól a határozat alapjául szolgáló indokokat, vagy ezek hiányában nyújtja be a fellebbezését, amelyet már a részletes indokok ismeretében a másodfokú bíróság területén működő ügyész a Be. 357. § (2) bekezdése alapján visszavonhat. A Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés d) pontja ugyanis a bv. bíró számára az eljárás kötelező megszüntetését írja elő arra az esetre, ha az ügyész indítványát alapos okkal visszavonta. Az ügyész a bv. bíró hatáskörébe tartozó döntésekkel összefüggésben a következő esetekben rendelkezik indítványtételi joggal: • feltételes szabadság megszüntetése a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak megszegése miatt;435 • közérdekű munka végrehajtására más munkahely kijelölése;436 • közérdekű munka átváltoztatása szabadságvesztésre,437 • a kiutasítás végrehajthatósága kizártságának megállapítása.438 Ha az ügyész nincs jelen a meghallgatáson, nem gyakorolhatja természetesen a Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés d) pontjában szereplő jogát. Jogsérelem azonban ebben az esetben sem fenyeget, tekintettel arra, hogy amennyiben az indítvány visszavonását megalapozó körülmények fennállnak, a bv. bíró hivatalból köteles észlelni és az ügyészi indítványt elutasítani. Ennek hiányában nyitva áll az ügyész számára a fellebbezés lehetősége. A Bv. tvr. 6. § (6) bekezdése rendelkezik a bűnügyi költség viseléséről. Ennek értelmében a bűnügyi költség – eltérő rendelkezés hiányában – az elítéltet terheli. Az állam viseli a bűnügyi költséget az alábbi esetekben: • enyhébb fokozat kijelölése;439 • enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának elrendelése, valamint alkalmazásuk megszüntetésének mellőzése;440 • a fenyítés elleni fellebbezés elbírálása;441 • feltételes szabadságra bocsátás;442 Bv. tvr. 6.§ (3) bekezdés b) pont 2012. évi CCXXIII. törvény 41. § (1) bekezdésével megállapított Bv. tvr. 6. § (3) bekezdés b) pontja Be. 325. § (2) bekezdés 435 Bv. tvr. 9. § (2) bekezdés 436 Bv. tvr. 10. § (1) bekezdés 437 Bv. tvr. 11/A. § (1) bekezdés 438 Bv. tvr. 12. § (2) bekezdés 439 Bv. tvr. 7. § (5) bekezdés 440 Bv. tvr. 7/A. § (3) bekezdés 441 Bv. tvr. 7/B. § (3) bekezdés 442 Bv. tvr. 8. § (6) bekezdés 432 433 434


Különös rész

• feltételes szabadság megszüntetésének mellőzése;443 • közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének megállapítása;444 • közérdekű munka szabadságvesztésre átváltoztatásának mellőzése;445 • pénzbüntetés átváltoztatása szabadságvesztésre.446 2013. július 1-jétől a bv. bíró azon eljárásaiban, amelyeknél a 2012. évi CCXXIII. törvénnyel módosított Bv. tvr. nem írja elő az elítélt meghallgatását, a bv. bíró feladatait önálló aláírási joggal a törvényszék elnöke által kijelölt bírósági titkár is elláthatja. A bírósági titkár döntését iratok alapján hozza meg [Bv. tvr. 6. § 5/a) bek.].

7.5. 5. A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyelete A büntetés-végrehajtást övező garanciarendszerhez hozzátartozik az adott végrehajtási tevékenységet irányító, vezető, ebből fakadó belső ellenőrzésén túlmenően az ügyészi törvényességi felügyelet, a nemzetközi ellenőrzés, társadalmi ellenőrzés, az elítéltnek – mint minden embernek – az ombudsmanhoz, valamint nemzetközi szervezetekhez fordulási joga, az utóbbi szervezetek látogatásai is. Ahol az egyes emberek alapjogai korlátozás alá esnek – ha törvény vagy bírósági ítélet alapján is történik ez – a legmesszebbmenő védelmet kell nyújtani az esetleges hatalommal való visszaéléssel, az emberi jogok súlyos megsértésével szemben. A törvényesség fontosságának kérdésében a világon egyetértés van. Az erre való törekvés is összeköti az országokat, még ha különböző is a sajátos történelmi útjuk során kialakult jogrendszerük, intézményrendszerük. A büntetés-végrehajtásnál a törvényesség tartalmilag magában foglalja, hogy a büntetés-végrehajtási szervek rendeltetésüknek megfelelően működnek, mindent megtesznek a büntetés és a büntetőjogi intézkedés, a büntetőeljárási kényszerintézkedés, és valamennyi jogkorlátozó szankció céljának megvalósítása érdekében. A törvények prioritásának biztosítása – nemcsak mennyiségi, hanem minőségi értelemben is (tartalmi, a végrehajtás szempontjából kézzelfogható mondanivaló) – egyik alapvető tartópillére a jogállamnak. A törvénysértések a büntetőbírósági határozatok végrehajtásának késedelmét eredményezhetik, az állam büntetőigényének érvényesülését akadályozhatják, ugyanakkor a büntetés célján túlmenő hátrányokat okozhatnak a végrehajtás hatálya alatt álló személy számára. A személyes szabadsággal összefüggő törvénysértések, mulasztások megszüntetése pedig konkrét esetekben egy jogállamban azonnali intézkedést igényel. A törvényességi felügyelet hatékonyságát a vizsgálati és intézkedési jogkör biztosítja. Éppen ezen okok miatt alakult ki már a régmúlt történelem folyamán e területen a világ nagy részén évszázados klasszikus értékekkel is rendelkező sajátos ügyészi törvényességi felügyelet. Minden törvénysértés lehetetlenné teszi a büntetési cél megvalósítását, más szóval törvénytelen eszközökkel nem töltheti be rendeltetését egyetlen büntetőbírósági határozat sem. A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyelete két oldalról közelíthető meg. Egyrészt érvényt kell szerezni a fogvatartottak jogainak, hogy sajátos helyzetükben ne érje őket több hátrány, mint amit a törvény előír; másrészt gondoskodni kell a többi ember, a társadalom jogainak védelméről azáltal, hogy akit elítéltek, azon valóban hajtsák végre az ítéletet. Az ügyészi törvényességi felügyelet a fogvatartottak jogi helyzetének védelméhez, a jogérvényesüléshez járul hozzá ellenőrzéseivel, tényfeltárásaival, vizsgálataival és más felügyeleti jogosítványai gyakorlásával, az állam büntetőhatalmi igényének alkotmányos, törvényes keretek között tartását segítve. Az ügyészi tevékenység a büntető igazságszolgáltatás folyamatát egészében átfogja, annak minden szakaszára kiterjed, mintegy összekötve a büntető felelősségre vonás szakaszait; a nyomozást, a bírósági tárgyalást, a büntetés-végrehajtást, sőt az ezt követő visszailleszkedést. Az ügyész a bűnügyek teljességét átlátva tudja megtenni a szükséges intézkedést. A büntetés-végrehajtási ügyészi törvényességi felügyelet – amely bizonyos tekintetben elkülönül a többi ügyészi tevékenységtől, de egyben tartja a szoros munkakapcsolatot is – jelenti az állampolgárok, az elítéltek jogainak védelmét, de egyben az állam büntetőigénye érvényesülésének eszközét is, a társadalom és a többi állampolgár védelmét, az állami szervek kötelezettségei teljesítésének kikényszerítését, a mindkét oldalú esetleges joggal való visszaélés kiküszöbölésének garanciáját. Célja a büntetőhatározat törvényes végrehajtásának elősegítése, de cél annak előmozdítása is, hogy az adott büntetés, intézkedés betöltse rendeltetését, amit a törvénysértések feltárásával, megelőzésével szolgál.

Bv. tvr. 9. § (4) bekezdés Bv. tvr. 11. § (3) bekezdés 445 Bv. tvr. 11/A. § (5) bekezdés, 11/B. § (2) bekezdés a módosítás folytán 446 Bv. tvr. 11/C. § (5) bekezdés 443 444


Különös rész

A büntetés-végrehajtás feletti törvényességi felügyelet feltételezi a rendszeres, de a soron kívüli, szükség szerint azonnali ellenőrzést, vizsgálatot, adott esetben a haladéktalan jogi (bűnügyről lévén szó: büntetőjogi vagy büntetés-végrehajtási jogi) intézkedési jogosultságot; minden bűnüldöző, igazságszolgáltató, végrehajtó, igazságügyi igazgatási szerv irányába az indítványozási jogosultságot. Ezek együttes megléte biztosíthatja, jelentheti a törvényességi felügyelet elvárható funkcionálását. Ez más, mint a belső ellenőrzés vagy akár egy külső társadalmi ellenőrzés, avagy önmagában a jogorvoslati fórum. Utóbbi a bíróság is lehet, és kell is hogy legyen, viszont csak az elítélt által sérelmezetteket (ha volt erre lehetősége) tudja elbírálni, tehát ami a bírói pulpitusra kerül (mást nem tehet, hiszen a bírói funkcióval összeegyeztethetetlen a helyszíni kutatás, tényfeltárás, vizsgálódás, nyomozás stb.), a többi esetben előforduló törvénysértést már nem tudja jogállami döntési, igazságszolgáltatási alkotmányos helyzeténél fogva észlelni, feltárni. A büntetés-végrehajtás ügyészi törvényességi felügyelete a történelem folyamán kialakult sajátos eszközeivel, módszereivel elősegíti, hogy a büntetéseket, a büntetőjogi intézkedéseket, a büntetőeljárási kényszerintézkedéseket, az utógondozást, a bűnügyi nyilvántartást, és még a nem büntető felelősségre vonáshoz kapcsolódó, de a büntetés-végrehajtással foglalkozó szervek által foganatosított jogkorlátozásokat, a törvények és más jogszabályok előírásainak megfelelően hajtsák végre; a visszaesés megelőzése érdekében mind az állampolgár, mind az állami szervek az őket megillető rendelkezéseket megtartsák. Szerepe van a végrehajtásban közreműködő, a legkülönfélébb intézményrendszerekbe és szervezeti hierarchiába tartozó, másmás ágazati irányítás alatt álló szervek gyakorlatának koordinálásában, egységesítésében. Az ügyészek e feladat ellátásával kapcsolatos kötelességét a legfőbb ügyész 5/2012. (I. 27.) LÜ utasítása tartalmazza. Az Alaptörvény 29. cikk (2) bekezdés c) pontja szerint a legfőbb ügyész az ügyészségi törvényben meghatározottak szerint felügyeletet gyakorol a büntetés-végrehajtás törvényessége felett. Ugyanezt tartalmazza az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (továbbiakban: Ütv.) 1. § (1) bekezdése is. Azt, hogy ennek érdekében milyen feladatokat végez el, milyen intézkedéseket tehet, az Ütv. 4. § (1)–(2) és a (4) bekezdései, az 5. § (1) bekezdése, a törvény III. fejezet 3. pontja 22–24. §-ai szabályozzák. A büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény 2. § (3) bekezdése kimondja, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtása felett az ügyészség – külön törvényben meghatározottak szerint – törvényességi felügyeletet gyakorol. A rendőrségi fogdák rendjéről szóló, többször módosított 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet 35. § (1) bekezdés a) pontja alapján általános fogdaellenőrzésre jogosult a büntetésvégrehajtási felügyeleti ügyész. A Bv. Szabályzat több rendelkezése is utal az ügyészi törvényességi felügyeletre [pl. 7. § a) pont, 58. §], valamint más büntetés-végrehajtási jogszabályok is (pl. a fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló miniszteri rendelet). Természetesen a Bv. tvr. II. és V. fejezete is tartalmazza az ügyészi közreműködéssel kapcsolatos szabályokat. A büntetés-végrehajtás feletti törvényességi felügyelet szükségessége több nemzetközi dokumentumban is megfogalmazódik. Így • az ENSZ által 1978-ban elfogadott „Előzetes alapelvek valamennyi, bármely formában fogvatartott vagy bebörtönzött személy védelméről” című alapelvek II.3. 25. pontjában; • az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az Európai Börtönszabályokról szóló R(87) 3. számú ajánlása I. részének 4., 5. pontjában; • az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az Új Európai Börtönszabályokról szóló Rec.(2006) 2. számú ajánlása 92. és 93. szabályában; • az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Bűnmegelőzési és Ellenőrzési Bizottsága 11. ülésszakán Bécsben hozott EAC 57/1990/1. szám alatti határozata mellékletének 11. és 15. pontja szerint is az ügyészeknek aktív szerepet kell játszaniuk a bírósági határozat végrehajtásában, illetve felügyeletében; kellő figyelmet kell fordítaniuk a hatalommal való visszaélésre, az emberi jogok súlyos megsértésére; • a Kínzás Elleni Bizottság (CPT) 1994. évben Magyarországon tett látogatása alapján készített jelentésében hangsúlyozta az ügyészség büntetés-végrehajtás törvényessége feletti tevékenységének a jelentőségét a jogvédelemben, a fogvatartottakkal való törvényes bánásmód biztosításában, 1999. évben tartott ellenőrzéséről készült jelentésében kiemelte a kínzás megelőzésében betöltött szerepét; • az Emberi Jogok Európai Bizottsága 21.967/1993. számú ügyében először, majd több ügyben is a büntetésvégrehajtási ügyészi törvényességi felügyelet jogorvoslati szerepét tette nyomatékossá;


Különös rész

• az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának Rec.(2000) 19. számú ajánlása 4. pontjában az ügyészség feladatai között említi meg, hogy „felügyeli a bírósági határozatok végrehajtását”; • a 24. pont előírja, hogy védelmeznie kell az emberi jogokat, továbbá az ajánlás kommentárja szerint különösen fontos szerepe van a szabadságvesztés-büntetéssel kapcsolatban, • az Európai Ügyészek Konzultatív Tanácsa (CCPE) az ügyészek és a büntetés-végrehajtási szervek közötti kapcsolatokról a (2011) 6. számú ajánlásában foglalkozik részletesen. Felügyeleti jogkörében az ügyész a végrehajtás bármely kérdésében vizsgálatot tarthat, illetve az ellenőrzött szervet vizsgálat tartására kérheti fel; a végrehajtásra illetékes szervek vezetőitől iratok és adatok rendelkezésre bocsátását, illetőleg megküldését, továbbá felvilágosítás adását kérheti; általános érvényű rendelkezés (intézkedés, utasítás stb.) kiadását, módosítását, vagy hatályon kívül helyezését kezdeményezheti a végrehajtási szerveknél. Az ügyész bármely időpontban tarthat ellenőrzést a fogva tartó intézetekben és a nyomozó hatóságoknál a foganatosítás és a fogva tartás körülményeinek törvényessége tárgyában, megtekintheti a fogvatartási iratokat, a fogva tartás körülményeit és rendjét szabályozó utasításokat. Az őrizet és az előzetes letartóztatás végrehajtásának törvényességi felügyelete során az ügyész legalább havonta kétszer, de szükség szerint gyakrabban is ellenőrzi a befogadás, a fogva tartás törvényességét, hogy a fogvatartottak ügyeiben a fogva tartáshoz szükséges hatósági határozatok, illetve iratok megvannak-e, ezek előírásszerűek-e, önkényesen vagy tévedésből nem tartanak-e valakit fogva, a személyi azonosítást elvégeztéke, orvosi vizsgálat volt-e, egészségügyi szűrés nélkül ne helyezzenek közösségbe befogadott személyt; a befogadásra utasítást tartalmazó bírósági értesítés meglétét,pontosságát,szabályszerűségét; ha van, rendelkezéseinek teljesítését; a fogvatartási határidők betartását; minden ellenőrzés vagy vizsgálat alkalmával tájékozódik a bánásmódról, a fogva tartási körülményekről, az élelmezésről, a ruházattal ellátásról, tisztálkodásról, egészségügyi ellátásról (négyszemközti meghallgatás és a zárkákban együttes meghallgatás útján); a büntetőeljárási jogok, a bv. intézeti jogok biztosítása; a kötelességek teljesítésének megkövetelése, valamint a foganatosítás rendje körébe tartozó számos kérdés köréből tart vizsgálatot az év folyamán. Mindezekről a fogvatartottak négyszemközt történő meghallgatása és iratok vizsgálata útján tájékozódik a bv.felügyeleti ügyész; tehát nemcsak az intézetben, hanem másutt is iratokat vizsgál, így rendőrségnél, ügyészségnél, bíróságnál lévő és más szerveknél fellelhető iratokat is az adott ügy kivizsgálásához szükséges mértékben. 1995. május 1. napjától bővült a bv.-felügyeleti ügyészek feladatköre az idegenrendészeti őrizet végrehajtásának törvényességi felügyeletével. Köteles legalább havonta kétszer ellenőrizni a befogadás alapjául szolgáló iratok szabályszerűségét, az ezekben írt rendelkezések végrehajtását, a fogvatartási határidők betartását, valamint az idegenrendészeti őrizet, a közösségi szálláshelyeken kijelölt tartózkodás, a szabálysértési és a pénzbírságot helyettesítő elzárás, valamint a nyomozó hatóságok előállító helyiségeiben foganatosított személyi szabadságkorlátozás végrehajtására vonatkozó jogszabályokban a felelősségre vonás alatt álló személyt megillető jogok biztosítását, kötelességek teljesítését, a fogva tartás rendjének törvényességét. Az ügyész minden alkalommal köteles tájékozódni a kínzás és más megalázó, embertelen, kegyetlen büntetést, illetve bánásmódot tilalmazó nemzetközi egyezményben foglaltak megtartása felől is. A szabadságvesztés végrehajtásának törvényességi felügyelete keretében az ügyész havonta kétszer rendszeresen tájékozódik a bánásmódról, a fogvatartási körülményekről. Évenként pedig arról is, hogy a félbeszakítás, eltávozás, kimaradás, illetve rövid tartamú eltávozás lejárta után foganatba veszik-e a szabadságvesztés-büntetés hátralévő részét. Szintén évenként legalább egyszer megvizsgálja, hogy a feltételes szabadság megszüntetését követően foganatba vették-e a szabadságvesztés-büntetést. Felügyeli a feltételes szabadságon lévő elítéltek ellenőrzésének törvényességét is. A legfőbb ügyészi utasítás értelmében felügyeli a felvételi eljárást, a fogva tartás és a szabadítás törvényességét, a szabadságvesztés végrehajtásának rendjére, az elítéltek jogaira és kötelezettségeire, anyagi és egészségügyi ellátására, jutalmazására és fegyelmezésére, munkáltatására vonatkozó rendelkezések megtartását. A bv. törvényességi felügyeleti és jogvédelmi ügyész rendszeresen meghallgatást tart valamennyi fogvatartott részére; panaszaik, kérelmeik, bejelentéseik intézését folyamatosan végzi.


Különös rész

Ha a meghallgatás során előadott vagy írásban benyújtott panasz a fogva tartó intézet működésével, így többek között jogok biztosításával kapcsolatos, azt kivizsgálja és érdemben elintézi, minderről a panaszost utána tájékoztatja. Amennyiben a panasz vagy bejelentés rendőr vagy büntetés-végrehajtási dolgozó ellen irányul, azt jegyzőkönyvbe foglalja és megteszi a szükséges intézkedést, az ügyet jogerős befejezéséig figyelemmel kíséri, sőt a következményeket is. A fogvatartott hozzátartozójától, jogi képviselőjétől vagy a fogvatartott érdekében más személy részéről előterjesztett panasz, kérelem, bejelentés intézése a panaszintézésre vonatkozó általános szabályok szerint történik. A fogva tartó intézetekben, a nyomozó hatóságok előállító helyiségeiben, valamint a közösségi szálláshelyen előforduló rendkívüli eseményekkel kapcsolatos feladatai is vannak a bv. törvényességi felügyeleti és jogvédelmi ügyésznek. A fogvatartott haláláról értesülve az ügyész köteles a legrövidebb időn belül megjelenni a haláleset színhelyén és megvizsgálni a halál bekövetkezésének körülményeit. Bűncselekmény gyanúja esetén a főügyészség költségén elrendeli az igazságügyi orvos szakértői boncolást. Mindenképpen ellenőrzi a fogva tartásért felelős szerv halálesettel kapcsolatos vizsgálatának megállapításait is. Az ügyész engedélyezi a holttest hatósági boncolás utáni eltemetését. Ha az ügyész a fogvatartott súlyos balesetéről értesül, 5 napon belül köteles megvizsgálni a baleset bekövetkezésének okait és értékelni a bv. intézet vizsgálatainak megállapításait, valamint a megelőzés érdekében tett intézkedéseket. A fogvatartott halála vagy életveszélyes sérülése esetén az ügyész a legrövidebb időn belül megjelenik a baleset helyszínén e feladatok elvégzésére. Ha a balesettel, a fogvatartott halálával kapcsolatban a fogva tartó szerv dolgozójának felelőssége merül fel, nyomban kezdeményezi a megfelelő (büntető, fegyelmi, szabálysértési, kártérítési) felelősségre vonását. Minden – a fogva tartás rendjét zavaró cselekményt, mulasztást vagy más történést – az úgynevezett rendkívüli eseményt – figyelemmel kísér, megvizsgálja a rendkívüli esemény bekövetkezésének okait, körülményeit. Ezzel kapcsolatos jelentési kötelezettségeit legfőbb ügyészi utasítás szabályozza. Ha az ügyész a fogvatartottal szemben a fogva tartás során alkalmazott lőfegyverhasználatról értesül; ellenőrzi, hogy megtörtént-e a kényszerítő eszköz használata jogszerűségének vizsgálata. Az erről szóló jelentést, az annak alapján hozott határozatot értékeli, bűncselekmény alapos gyanúja esetén a szükséges intézkedést megteszi. A nem fogva tartással járó szankciók végrehajtásának törvényességi felügyelete során az ügyész • Megvizsgálja a közérdekű munka végrehajtását a végrehajtásra kijelölt szerveknél; megtekinti a végrehajtással kapcsolatos iratokat; meghallgatja a közérdekű munkára ítéltet, közvetlen munkatársait, feletteseit, valamint az általuk megjelölt és az elítélt munkáját, munkahelyi magatartását ellenőrző személyeket; intézi a büntetés-végrehajtási, valamint a munkajogi panaszát. • Megvizsgálja – háromévenként legalább egyszer – a pénzbüntetés végrehajtásának törvényességét az azt végrehajtó szerveknél, megtekinti a végrehajtással kapcsolatos iratokat. Emellett a büntetés-végrehajtási intézetben ellenőrzi a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés végrehajtásának törvényességét. • A foglalkozástól, járművezetéstől eltiltás, és kiutasítás büntetések, valamint a közügyektől eltiltás és 2013. július 1-jéig a kitiltás mellékbüntetések végrehajtásának törvényességét legalább háromévenként egyszer minden rendőrkapitányságon, területileg illetékes idegenrendészeti hatóságnál és önkormányzatnál szúrópróbaszerűen ellenőrzi. Az intézkedések végrehajtásának törvényességi felügyelete során ha az ügyész arról értesül, hogy a próbára bocsátott, továbbá a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt pártfogó felügyelet alatt álló a magatartási szabályokat megszegi, ennek súlyossága kérdésében állást foglal. Amennyiben a magatartási szabályok megszegését súlyosnak találja, az iratokat – indítvány benyújtása végett – megküldi az illetékes ügyészségnek. A feltételes szabadságon lévő pártfogó felügyelet alatt álló magatartási szabályszegését szintén megvizsgálja, de az ő esetében már nem kell az indítványhoz a magatartási szabályszegésnek súlyosnak lennie, viszont bizonyítottnak igen. A tényállás tisztázása érdekében – ha ezt szükségesnek látja – az elítéltet meghallgatja, további bizonyítékok megjelölését kéri a pártfogó felügyelőtől vagy ezek beszerzése érdekében az illetékes rendőri szervet keresi meg. Amennyiben alaposan tartani lehet attól, hogy a feltételes szabadságon lévő elítélt a


Különös rész

hatóság elől elrejtőzik, az ügyész elrendeli a szabadságvesztés ideiglenes foganatba vételét, vagy ennek elrendelésére indítványt tesz a bv. bírónak. Törvényességi felügyeleti munkája során az ügyész megvizsgálja a pártfogó felügyelő, illetve az ellenőrzési feladattal megbízott rendőri szerv tevékenységének törvényességét, megtekinti a pártfogó felügyelettel kapcsolatos iratokat. Emellett a pártfogolt, továbbá annak hozzátartozói, munkatársai, munkahelyi vezetői meghallgatásával is tájékozódhat a magatartási szabályok megtartásáról. A kényszergyógykezelés foganatosítása feletti törvényességi felügyelet során az ügyész többek között vizsgálja a foganatosító intézet rendjére vonatkozó jogszabályi előírások érvényesülését, a kényszergyógykezelt jogi helyzetét a végrehajtás ideje alatt, ennek keretében a társadalombiztosítási helyzetét is, kiemelt feladatként ellenőrzi a bánásmód törvényességét, nagy figyelmet fordít még a szociális és egészségügyi rendelkezések érvényre juttatására. A törvényességi felügyeleti munkája kiterjed az intézetnek az elmefigyeléssel és az ideiglenes kényszergyógykezeléssel kapcsolatos tevékenységére. Háromévenként legalább egyszer vizsgálja az ügyész a törvényszéki gazdasági hivatalban és a nyomozó hatóságoknál (rendőrség, NAV) a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének és nyilvántartásának, az elkobzás végrehajtásának törvényességét. Az iratok és nyilvántartások alapján azonosítja a bűnjelkamrákban elhelyezett tárgyakat. Figyelemmel kíséri, hogy a kiadni, illetve visszaadni rendelt dolgok jogos tulajdonosukhoz visszakerüljenek. Vizsgálja a bűnjelek kezelésére vonatkozó előírások betartását, az elkobzott tárgyak értékesítését, kivizsgálja az érintettek panaszait stb. A szükséghez képest megvizsgálja, hogy törvényesen járnak-e el azok a szervek, amelyek a bíróság büntetőügyben hozott határozatának vagyonelkobzást tartalmazó részét hajtják végre. Így a törvényszéki gazdasági hivatal, végrehajtó iroda, földhivatal stb. Az ügyész a bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyelete során intézkedik, ha a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés nem a jogszabályoknak megfelelően történik. Ha a mentesítés hatályát vesztette, vagy utóbb megállapítják, hogy törvényi akadálya volt,447 értesíti az illetékes ügyészt a bíróság mentesítést kimondó határozatának hatályon kívül helyezését célzó indítvány benyújtása végett. Az utógondozás törvényessége feletti felügyelet gyakorlásával az ügyész a szabadságvesztést kiállott elítélt társadalomba való beilleszkedését segíti elő, továbbá az újabb bűncselekménytől visszatartást, illetve az ezzel foglalkozó szervek munkáját. Megvizsgálja a bv. intézetben a szabadítás előkészítésére vonatkozó jogszabályok megtartását, de értelemszerűen vizsgálatot tart az utógondozással megbízott szerveknél, ezenkívül az ellenőrzési és irányítási joggal felruházott szervet vizsgálat tartására kéri fel, s természetesen meghallgatja a szabadultat, intézkedik esetleges panaszával, kérelmével kapcsolatban. A házi őrizet végrehajtásának törvényességi felügyelete során az ügyész tájékoztatást kérhet a házi őrizet hatálya alatt álló személyekről, az őrizet végrehajtásának módjáról, megtekintheti az ezzel kapcsolatos iratokat, megvizsgálhatja a házi őrizet foganatosítását; továbbá, hogy a megszüntetését követően nem folytatják-e tovább. A vizsgálatokról készített feljegyzések egy példányát az ügyész 8 napon belül külön átirattal megküldi a vizsgált szerv vezetőjének. Az átiratban kezdeményezi a bíróságtól a szükséges intézkedést, más szervek felé pedig rendelkezik vagy jelez. Rendelkezést ad az ügyész, ha a jogszabályok megsértését észleli; továbbá, ha azt állapítja meg, hogy nem tartják meg a fogva tartás körülményeire vonatkozó szabályokat. A rendelkezésben figyelmezteti az illetékes szerv vezetőjét, hogy a törvénysértés megszüntetésére kapott utasítást köteles végrehajtani és erről 15 napon belül az ügyészt tájékoztatni. Az ellene felettese útján a felettes ügyészhez esetleg előterjesztett panasznak a végrehajtásra nincs halasztó hatálya. Az ügyész köteles nyomban szabadlábra helyezni azokat, akiket törvényes határozat nélkül vagy a határozatban megjelölt időponton túl tartanak fogva. Felhívást intéz az ügyész, ha a fogvatartási körülményeket kifogásolja, ha a büntetőügyben hozott határozat végrehajtása során törvénysértésnek nem minősülő hiányosságot észlel; továbbá ha a rendelkezést nem igénylő, kisebb jelentőségű törvénysértést állapít meg. Amennyiben a fogva tartást foganatosító hivatalos személy olyan cselekményét vagy mulasztását észleli, amely bűncselekmény elkövetésének alapos gyanújára utal, az erről szóló feljegyzéssel közvetlenül a megyei főügyészt tájékoztatja. A felhívás ellen szintén 15 napon belül tehet előterjesztést az illetékes vezető felettese útján a felettes ügyészhez. Az ügyész az általa észlelt törvénysértés miatt – attól függően, hogy az minek a megállapítására alkalmas – fegyelmi, szabálysértési vagy büntetőeljárást kezdeményez. Kártérítési eljárást akkor kezdeményez, ha a Be. 577. § (4) bekezdés

447


Különös rész

törvénysértés folytán károkozás is történt és fontos állami és társadalmi érdek indokolja, illetve a jogosult nem képes jogainak védelmére. A bíróság büntetés-végrehajtási igazgatási tevékenységével összefüggésben észlelt intézkedésre okot adó körülmény esetében az ügyész a jogszabályi rendelkezés érvényesülésének biztosítása érdekében a törvényszék elnökének intézkedését kezdeményezi. Az arra kijelölt bv. intézet katonai körletrészén a területileg illetékes katonai ügyész gyakorolja a törvényességi felügyeletet mindezek szerint, továbbá a katona pártfogó felügyeletét végrehajtó kijelölt parancsnok e tevékenysége felett is. A fiatalkorúak feltételes szabadsága megszüntetésével,448 javítóintézeti felügyeletével450 kapcsolatos eljárásban a fiatalkorúak ügyésze jár el.

nevelésével449

és

pártfogó

7.6. 6. Együttműködés az alapvető jogok biztosával, a társadalmi és nemzetközi szervezetek ellenőrző tevékenysége Az ombudsman büntetés-végrehajtási jogi szempontból az emberi jogok biztosítása terén szintén egy panaszfórum, mégpedig egyedi ügyekben, ezeket vizsgálhatja, ha tudomására jut vagy ha az elítélt hozzá fordul. Amennyiben az eljárás folyamatban van, meg kell várnia, míg a jogorvoslati lehetőséget kimeríti. Csak szükség esetén tart ellenőrzést, tehát nem rendszeresen, ami pedig már nem felügyelet, s megelőző hatás is kevesebb fűződik hozzá, csak az egyéni sérelmet tudja elsősorban kivizsgálni. Kezdeményezhet egyébként kivizsgálást, orvoslást a megfelelő jogosítvánnyal rendelkező hatóságnál. Az ombudsman nem végezhet – nem is tud speciális módszerek, eszközök hiányában – általános megelőző, feltáró vizsgálatokat, nincs rendszeresen és gyakran jelen a vizsgált szervnél, nincs benne a büntető felelősségre vonás folyamatában. A sérelmek túlnyomó többsége pedig a büntetőeljárás folyamatából származtatható. Tehát az ombudsman szerepe nem törvényességi felügyelet, hanem emberi jogi fórum. E kettő más és mást jelent, egyik sem pótolhatja a másikat. Általánosságban véve „közvetítő”, az általa nyújtott jogvédelmet „kiegészítő” és „helyettesítő” jogvédelemnek nevezik. Jogi következménye nincs, de erkölcsi ereje igen. Az ombudsman feladata, hogy az alapvető jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltassa, orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményezzen.451 A társadalmi ellenőrzés – amely a büntetés-végrehajtási jogviszonyban állók közül csak a fogvatartottakat érinti – nyilvánvalóan nem tud megoldani komoly büntető anyagi, eljárási vagy végrehajtási jogi törvényességi kérdéseket, főként nem azonnal, viszont a problémákat a szakértelemmel rendelkező hatósághoz továbbíthatja. Szerepe elsősorban a büntetés-végrehajtási intézet és a környezet kapcsolatának erősítése, az elítéltek társadalmi beilleszkedésének elősegítése. A társadalmi kontroll nem lehet felügyelet, nem büntető- és egyéb hatóság. A társadalmi szervezeteknek nem csupán az ellenőrzés, az intézményesített nyilvánosság szerepét kell betöltenie, hanem segítő-támogató, tanácsadó és közvetítő feladatokat is elláthatnak a helyi szervekkel. E tevékenység azonban az állami büntetőigény törvény szerinti érvényesülését nem zavarhatja. Ellenőrzéseket végezhetnek a bánásmód, elhelyezés, anyagi és egészségügyi ellátás, jogorvoslati jog biztosítása, a társadalmi beilleszkedés elősegítése témákban. A büntetés és intézkedés végrehajtása nemzetközi kontrolljának fontos részét képezi a kínzás megakadályozására vonatkozó európai egyezmény, az 1987-ben aláírt és 1989-ben bevezetett megelőzést szolgáló látogatási rendszer, amely jelentős mértékben kiegészíti a jellegében eltérő, az emberi jogok európai egyezménye szerint felállított jogvédő fórumot, az Emberi Jogok Európai Bíróságát. Magyarország az egyezményt az 1995. évi III. törvénnyel hirdette ki, a Kínzás Elleni Bizottság (CPT) hazánkban már hat alkalommal is látogatást tett. Tehát az ideális, jó megoldás az, ha a büntetés-végrehajtást, az egész büntető felelősségre vonást és a nem büntető felelősségre vonás során kiszabott szankció végrehajtását övező garancia-kontroll rendszer minél gazdagabb, sokrétűbb. Mindegyik más-más szempontból, tapasztalattal, szakértelemmel, jogkörrel, intézkedési lehetőségekkel segíti elő a jogállam, a törvényességi, a hatékonysági követelmények teljesítését, egyik sem pótolhatja vagy helyettesítheti a másikat.

Btk. 48. § (4) bekezdés Btk. 118. § 450 Btk. 119. § 451 Magyarország Alaptörvénye 30. cikk (2) bekezdés 448 449


Irodalom Ádám A.: Az élethez, a személyi szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. Emberi jogok hazánkban. Tanulmánykötet. ELTE Jogi Továbbképző Intézet – Kutatócsoport, Budapest, 1988 Ádám A.: Az emberi és állampolgári jogok jellegéről és korlátairól. Jogtudományi Közlöny, 1993/11. Ádám A.: Samu Mihály: Jogpolitika. A jog humanizálása. Jogtudományi Közlöny, 2009/7–8. Albrecht, H.-J.: A büntetőjog europaizálása és a belső biztonság Európában. Belügyi Szemle, 2000/3. Albrecht, H.-J. – Schädle, W.: Die gemeinnützige Arbeit auf dem Weg zur eigenständigen Sanktion? Entwicklung, Stand, Perspektiven. Zeitschrift für Rechtspolitik, No. 8, 1988 Albrecht, P.-A. – Braum, S.: Kontingentes „Europäisches Strafrecht” in actio: Schwerpunkte, Konturen, Defizite. Kritische Vierteljahresschrift für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft, No. 3, 2001 Allgemeines Gesetz über Verbrechen und derselben Bestrafung. Wien, 1787 Allison, J. P.: Economic Factors and The Rates of Crime. Land Economics, Vol. 48, 1972 Altenhein, G. A.: Die Organisation des Strafvollzuges. In: Schwind, H.-D. – Blau, G. (Hg.): Strafvollzug in der Praxis 2. Aufl., Berlin–New York, 1988 Ambrus Á. – Tóth J.: A külföldiek jogai. Rendészeti Szemle, 1993/4. Andorka R.: A deviancia fogalmának meghatározása. In: Miltényi K. – Münnich I. (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarok köréből. Statisztikai Kiadó Vállalat, 1980 Angyal P.: A magyar büntetőjog tankönyve I. Budapest, 1915 Antal Sz.: A büntetések foganatba vételének, megkezdésének szabályai. In: Virág Gy. (szerk.): Kriminológiai tanulmányok 44. OKRI, Budapest, 2007 Antal Sz. – Solt Á.: A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetésre ítéltek longitudinális vizsgálata. Börtönügyi Szemle, 2013/1. Armenta Dea, T.: A vizsgálati fogság a spanyol jogban, különös tekintettel az 1978. évi alkotmányra. Magyar Jog, 1992/12. Arndt, H.: Haftentschädigung nach der Menshenrechtskonvention. Deutsche Richterzeitung, 1966 Asworth, A.: Sentencing. 3rd ed. The Oxford Handbook of Criminology, Oxford University Press, 2002 Auby, I.-M.: Le contentieux administratif du service public pénitentiaire. Revue du Droit Public et de la Science Politique en France et á l’Etranger, 1987 Austin, J. – Krisberg, B.: Incarceration in the United States: The Estend and Future of the Problem. Annales of American Academy, No. 3, 1985 Bábosik I.: Jellemformálás és jellemfejlődés. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987 Bainbridge, S. J.: Criminal Law. American Bar Association Journal, No. 5, 1985 Baker, E.: Taking European Criminal Law Seriously. Criminal Law Review, 1998 Balla K.: Vélemény a büntetésmód javítása iránt. Trattner–Károlyi Kiadó, Pest, 1841 Balogh Á. – Kőhalmi L.: Büntetőjog I. Jogi Szakvizsga Segédkönyvek. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2007 Balogh J.: Börtönügyi viszonyaink reformjához. XXXIX. kötet, 6. füzet. Franklin Társulat, Budapest, 1888 276 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Balogh J.: Büntető törvényeink módosításához. Különlenyomat a „XX. század” I. évf. 10. és 11. füzetéből. Pesti Könyvszemle Részvénytársaság, Budapest, 1900 Balogh L. – Horváth T.: Büntetés-végrehajtási jog I. BM Könyvkiadó, Budapest, 1983 Bán T.: Eszmefuttatás nemzetközi büntetőjogunkról. Magyar Jog, 1983/10. Bárd K.: Vita a Büntető Törvénykönyv tervezetéről. Magyar Jog, 1978/8. Bárd K.: „Gönczöl Katalin: A visszaeső bűnelkövetők tipológiája” c. kandidátusi értekezésének vitája a Magyar Tudományos Akadémián. Magyar Jog, 1979/3. Bárd K.: A büntető hatalom megosztásának buktatói. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987 Bárd K.: A büntetés-végrehajtási reform sikerének feltételei. Börtönügyi Szemle, 1991/1. Bárd K.: A szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. Az Egyezmény 5. cikke. In: Bán T. – Bárd K.: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Acta Humana, 1992/6–7. Bárd K.: Az Európai Emberi Jogi Egyezmény szerepe az „európai” büntetőjog alakításában. Büntetőjogi Kodifikáció, 2003/3. Bán T. – Bárd K.: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a Magyar Jog. Acta Humana, 1992/6–7. Barabás A. T.: A büntetési rendszerrel kapcsolatos reformtörekvések napjainkban Svájcban. Magyar Jog, 1992/8. Barabás A. T.: Rendszerváltás, bűnözés, szankciók. Társadalmi átalakulás és bűnözés. In: Irk F. (szerk.): Magyar–Német Kriminológiai Szimpózium. OKKrI, Budapest, 1995 Barabás A. T.: A mediáció esélyei Magyarországon egy empirikus vizsgálat tükrében. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 33. OKRI, Budapest, 1996 Barabás A. T.: Mediáció a büntetés-végrehajtásban. In: Németh Zs. (szerk.): Írások Tauber István emlékére. ELTE ÁJK–Magyar Kriminológiai Társaság–Rendőrtiszti Főiskola, Budapest, 2009 Baran K.: Misszió (Karitatív tevékenység a Budapesti Fegyház és Börtönben) Belügyi Szemle, 1997/2. Baranyó Gy.: A letartóztatott is ember – ügyészségi vizsgálat. Magyar Nemzet, 1992. január 24. Bartsch, H.-J.: Dauer der Untersuchungshaft und Europäische Menschenrechts-Konvention. Juristische Schulung, 1970 Bassiouni, Ch. M.: Criminal Law and its Processes. Springfield, 1969 Bassiouni, Ch. M.: The International Association of Penal Law 1924–1984. New York, 1984 Bauer, G.: Frühzeitige Verteidigerbestellung. Verkürzung der Untersuchungshaft. Zeitschrift für Rechtspolitik, No. 2, 2002 Baumann, J.: Sicherheit und Ordnung in der Anstalt. Festschift für Reinhardt Maurach, Karlsruhe, 1972 Baumgarten I.: Az új irányzatok a büntetőjogban. Jogtudományi Közlöny, 1909/44. Beccaria, C. B.: A bűnökről és a büntetésekről. Zágráb, 1834 Beccaria, C. B.: Bűntett és büntetés. Franklin Társulat, Budapest, 1916; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967 Becker, G. S.: Crime and Punishment: An Economic Approach. Journal of Political Economy, Vol. 76, 1968 Becker, D. – Goncn, N. – Floru, S.: Psychiatry and Law. Are Confinement and Treatment Synonyms? Medicine and Law, 1990/3.


Irodalom

Békés I.: Dogmatika és büntetőpolitika. Jogtudományi Közlöny, 1986/12. Békés I.: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai. In: Nyugat-európai hatások a magyar jogrendszerben. ELTE ÁJK, 1994 Belovári F.: A büntetés-végrehajtási jog alkotásának, alkalmazásának időszerű kérdései a nemzetközi elvárások tükrében. Ügyészek Lapja, 1997/1. Belovics E. – Békés I. – Busch B. (szerk.) – Gellér B. – Margitán É. – Molnár G. – Sinku P.: Büntetőjog. Általános Rész. Harmadik, hatályosított kiadás. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006 Berger, V.: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1999 Berkes Gy.: Vitás kérdések a büntetés-végrehajtási bírói eljárásban I. Magyar Jog, 1981/2.; Vitás kérdések a büntetés-végrehajtási bírói eljárásban II. Magyar Jog, 1981/3. Berkes Gy.: Az alkoholisták kényszergyógyítása. Magyar Jog, 1982/5–6. Berkes Gy. (szerk./Lekt.): Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2007 Berkes Gy. (szerk.) – Julis M. – Kónya I. – Rabóczki E.: Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2007 Bertel, Ch.: Der Strafvollzug in rechtsvergleichender Sicht. Österreichische Juristenzeitung, No. 55, 1977 Bertel, Ch.: Die Wiederkehr der kurzen Freiheitsstrafe. Österreichische Juristenzeitung, Vol 42, No. 3, 1987 Best, P.: Europäische Kriminalpolitik. Zeitschrift für Strafvollzug und Straffälligenhilfe, Vol. 46, No. 5, 1997 Bigler, B.: Probleme des heutigen Massnahmevollzugs. Grüsch, 1987 Bindes F. – Brückner Á. (szerk.) – Jámbor M. – Mészáros I. – Tomka F.: Pedagógia. Katolikus teológia. Főiskolai jegyzetek. Győri Szeminárium, 1985 Bíró E.: A büntetőjog határán. Magyar Jog, 1982/12. Bloch, M. K. – Lind, R. C.: Economic Analysis of Crimes Punishable by Imprisonment. Journal of Legal Studies, Vol. 33, 1975 Blutman L.: A fogva tartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között. Jogtudományi Közlöny, 1993/8–9. Bócz E.: Bűncselekmény, személyi társadalomra veszélyesség, személyiség. Ügyészségi Értesítő, 1978/2. Bócz E.: A személyi társadalomveszélyesség a büntetőjogban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983 Bócz E.: Büntetéskiszabás Európában, Magyarországon. In: Korinek L. (szerk.): Tanulmányok Földvári József tiszteletére. Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 124, Janus Pannonius Tudományegyetem, 1996 Bócz E.: Miért büntetünk? Hogy büntessünk? In: Tanulmányok Szabó András 70. születésnapjára. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1998 Bócz E.: Büntetőpolitika és büntetőjogi kodifikáció. Büntetőjogi Kodifikáció, 2003/3. Bodnár I.: A visszaesők börtöne (Reszocializálás a büntetés-végrehajtásban) Börtönügyi Szemle, 1997/1. Boer den, M.: Justice and Home Affairs: Cooperation without integration. In: Policy-Making in the European Union. Oxford University Press, Oxford, Chapt. 15, 1996


Irodalom

Bokorné Szegő H.: A helsinki záróokmány és az emberi jogok. Jogtudományi Közlöny, 1988/12. Borai Á.: A kirendelt védő – ahogyan az Országgyűlési Biztosok Hivatala látja. Belügyi Szemle, 1997/3. Boros J.: Börtönhatás. Visszaeső elítéltek kérdőíves vizsgálata. Börtönügyi Szemle, 1995/4. Boros J. (szerk.): A börtönrendszerek átalakítása, költségkímélő fejlesztése, működtetése. Nemzetközi Konferencia, Pilisszentkereszt. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1996/1. Boros J. (Ed.): New Trends in Prison Design. Maintaining Security Whilst Developing Treatment and Rehabilitation Programmes. International Conference, Budapest, 27–31. May, 1996. National Prison Administration Hungary – Council of Europe Directorate of Legal Affairs Central Collection of Correctional Documents of Central and East European Countries, Budapest, 1997/1. Boros J. – Vókó Gy.: A pártfogó felügyelet alá helyezés előkészítésének kérdései a gyakorlati tapasztalatok tükrében. Magyar Jog, 1986/12. Borovszky S. (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai II. Országos Monográfiai Társaság, 1908 Bozóky A.: A börtönügy legújabb haladásai. Pest, 1867 Böhm, A.: Der Schweizerrische Strafvollzug. Zeitschrift für Strafvollzug und Straffälligenhilfe, 1985 Bragyova A.: Alapozhatóak-e az emberi jogok a nemzetközi jogra? (Avagy: pótolhatja-e a nemzetközi jog a természetjogot?) Állam- és Jogtudomány, 1990/1–4. Braithwaite, J. – Petit, P.: No Just Deserts: A Republican Theory on Criminal Justice. Clarendon Press, Oxford, 1992 Briggs, A. – Burke, P.: A média társadalomtörténete – Gutenbergtől az internetig. (ford.: Göbölyös M. – Konok P. – Gelléri G.) Napvilág Kiadó, Budapest, 2004 Broda, Ch.: Die Zurückdrängung des Freiheitsentzuges im Strafrecht. In: Christian Broda zum 70. Geburtstag, Wien, 1986 Brückler, K. O.: Haftentschädigung nach der Menschenrechtskonvention. Deutsche Richterzeitung, 1965 Buisson, J.: Le contrôle des établissements pénitentiaires. Revue française d’administration publique, No. 99, 2001 Burger, E. W.: Prison industries: Turning warwhouses into factories with fences. Public Administration Review, Különszám, 1985 Burren, E.: Moderne Tendenzien im Strafvollzug. Schweizerische Zeitschrif für Strafrecht, Vol 92, 1976 Callies, R.-P.: Strafvollzugsreht. 2. Aufl., München, 1981 Cameron, S.: The Economics of Crime Deterrence: A Survey of Theory and Evidence. Kyklos, Vol. 41., No. 2, 1988 Canivet, G.: A bv. intézetek külső ellenőrzésének javítása. Francia dokumentáció, Hivatalos jelentések gyűjteménye, 2000. www.ladocumentationfrancaise.fr (tanulmányozható a nyilvános jelentések könyvtárában) Choitz, K.-H.: Die Bewährleistung der persöhnlichen Verbindungen der Strafgefangenen und ihres Aufenthalts im Freien. Forum der Kriminalistik, No. 2, 1978 Chorin F.: Az államügyészség szervezéséhez. Törvényszéki Csarnok, 1872/5. Cristiansen, K. felszólalása a Varsói Regionális Szemináriumon. In: Przeglad Penitencjarny Kriminologiczny, No. 4, Warsawa, 1972. Christie, N.: A fájdalom korlátai. Magvető Kiadó, Budapest, 1991 279 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Christie, N.: Büntetésipar. A nyugati stílusú gulágok felé. Osiris Kiadó, Budapest, 2004 Clayton, O. jr. – Carr, T.: A börtönök zsúfoltságának a visszaesésre gyakorolt hatása az USA-ban. (ford.: Juhász I.) Journal of Criminal Justice, No. 15, 1987; Magyar Jog, 1989/3. Comucci, P.: Il sequnestro e la confisca nella legge “antimafia”. Revista Italiana di Diritto e Procedure Penale, No. 1, 1985 Cornil, P.: International Standards for the Treatment of Offenders. International Review of Criminal Policy, No. 26, 1968 Cornils, K.: A szabadságvesztés és annak helyettesítői a svéd jogban. Juristische Rundschau, No. 8, 1981 Cremens, H.: Erfahrungen mit der gemeinnützigen Arbeit im Sanktionensystem der Niederlande. Bewährungshilfe, No. 32, 1985 Czicze J.: A hatósági erkölcsi bizonyítványokról. Belügyi Szemle, 1986/4. Csernyánszky L. – Horváth T. (szerk.) – Heylmann K. – Kabódi Cs. – Lőrincz J. – Nagy F. – Palló J.: Büntetésvégrehajtási jog. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2007 Csepeli Gy.: Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 1997 Csemegi K. művei. Franklin Társulat, Budapest, 1904 Cser Gy.: Vita az elítéltek jogi helyzetéről. Börtönügyi Szemle, 1991/1. Csetneky L.: Rabnevelés (Divat-e még Európában?) Börtönügyi Szemle, 1995/4. Csicsay I. – Nagyné Bánffy A.: Az IMEI helye a büntetés-végrehajtásban. Módszertani Füzetek, Egészségügyi Különszám. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, 1984 Csonka P.: Rabjog. Börtönügyi Szemle, 1993/3. Csordás S.: Bánásmód és biztonság. Börtönügyi Szemle, 1992/2. Csordás S.: A rend lelke (A büntetés-végrehajtási intézetek belső szabályairól) Börtönügyi Szemle, 1997/3. Csóti A. – Lőrincz J.: Múlt és jövő (Jogharmonizáció és nemzeti sajátosságok) Börtönügyi Szemle, 1997/2. Dárday S.: Mely börtönrendszert honosítsák meg hazánkban? Budapest, 1868 Dárday S.: Szabályrendelet a börtönök és fogházak háztartási szükségleteinek meghatározása, azok fedezésének, s az erre vonatkozó szerződések megkötésének módja, valamint a számadások vitelének tárgyában. Igazságügyi Törvénytár, Negyedik rész, 11.216/1872. június 22. Athenaeum R. Társaság kiadása, Budapest, 1895 David, R.: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlító jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977 Defrages, P. M.: Les institutions européennes. Armand Colin, Paris, 2001 Delmas-Marty, M. – Vervaele, J. A. E. (eds.): The Implementation of the Corpus Juris in the Member States. Vol. 1. Intersentia, Antwerpen–Groningen–Oxford, 2000 Demeter V.: A nemzetközi büntetőjog a bíróságok gyakorlatában. Magyar Jog, 1982/4. Detienne, J.: La loi pénitentiaire belge: de l’élaboration à l’application. Revue de Droit Penal et de Criminologie, No. 1, 1987 Deuschl, W.: A büntetés-végrehajtás Bajorországban. Börtönügyi Szemle, 1993/3.


Irodalom

Diczig I.: A magyarországi bűnözés várható alakulása az ezredfordulóig, különös tekintettel a személyek javait károsító bűncselekményekre. Kriminológiai Közlemények 14. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1987 Dietz, M. H.: Strafvollzugsrecht. 2. Aufl., Berlin–New York, 1978 Dietz, M. H.: Grundfragen des Strafrechtlichen Sanktionensystems. Heidelberg–Hamburg, 1979 Dolcini, E.: Ancora una riforma della sospensione condizionale della pena? Revista Italiana di Diritto e Procedure Penale, No. 4, 1985 Dombóváry G.: Fenyítő eljárás, a büntetési rendszer Pest megyében a XIX. század első felében. Rényi Károly kiadása, Budapest, 1906 Dombóváry G.: Levéltári és egyéb adalékok a ’48 előtti fenyítőjogunk általános részéhez és büntetésjogához. In: Irk A. (szerk.): Büntetőjogi Dolgozatok. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda RT, Pécs, 1936 ifj. Dombóvári G.: Pro rehabilitatione. Bűnügyi Szemle, Pécs, 1913/4–5. Domokos A.: A büntetőpolitika változásai Magyarországon. Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK, Budapest, 2008 Donelly, J.: The energing international regime against torture. Netherlands International Law Review, Vol. 33, No. 1, 1986 Dósa Á.: Az elmebetegek gyógykezelésének jogi kérdései. Magyar Jog, 1995/6. Dosztojevszkij, F. M.: Feljegyzések a holtak házából. (ford.: Wessely L.) Európa Kiadó, Budapest, 1979 Dörnyei L.: Bűnözés az ezredfordulón. Ügyészségi Értesítő, 1987/2. Dubois, J.-P.: Gondolatok a büntetés értelméről. Emberi Jogok Konzultatív Országos Bizottsága (CNCDH), 2002. www.commission-droits-homme.fr Dunham, D. W.: Inmates’ Rights and the Privatization of Prisons. Columbia Law Review, Vol. 86, No. 7, 1986 Edvi I. K.: Emlékeim a szegedi várból. Budapesti Hírlap, 1906. június 3-i számának II. melléklete. In: Nánási László (szerk.): Edvi Illés Károly és műve. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kecskemét, 2009 Eisele, J.: Einführung in das Europäische Strafrecht. Juristische Arbeitsblätter, No. 11, 2000 Éltes M.: Javítóintézeteink és a gyógypedagógia. Magyar Pedagógia, 1906 Engel Zs.: A gyermekvédelem bölcselete. Magánkiadás. Budapest, 1908 Engueleguele, S.: L’institution de la perpetuite reelle: contribution a l’etude des processus decisionnels penaux. Revue de Science Criminelle et de Droit Penal Compare, No. 1, 1997 Eötvös J.: Vélemény a fogházjavítás ügyében. Pest, 1838 Eötvös J. – Lukács M.: Fogházjavítás. Pest, 1842 Erdei Á.: Kodifikációs megfontolások a büntető eljárás elvei ürügyén. Magyar Jog, 1990/3. Erdei Á.: Hagyomány és korszerűség. Új büntetőeljárási törvény igénye. Magyar Jog, 1995/1. Erdei Z.: A büntetlen előélet értékelése rehabilitáció esetén. Magyar Jog, 1959/1. Erdő P.: Egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2005 Erdősi E.: Büntetési rendszerünk továbbfejlesztésének néhány feladata. Jogtudományi Közlöny, 1975/5.


Irodalom

Ermacora, F.: Strafvollzugsgesetz und Menschenrechte. Österreichische Juristenzeitung, 1969 Fábián J. – Vókó Gy.: A pártfogó felügyelet alá helyezés előkészítésének kérdései a gyakorlati tapasztalatok tükrében. Magyar Jog, 1986/12. Faragó K. – Kiss O. – Boros J.: Risk-taking in enterpreneurs, compared to criminals and students: The role of uncertainty and stakes. The Journal of Socio-Economics, No. 37, 2008 Farkas Á.: Bűnelkövetési stratégiák és a büntető igazságszolgáltatás hatékonysága. In: Horváth T. – Lévai M. (szerk.): Kriminológiai Szöveggyűjtemény. Tankönyvkiadó, Budapest 1990 Farkas Á.: A büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának alapkérdései, avagy hatékonnyá tehető-e a büntető igazságszolgáltatás. In: Kriminológiai Közlemények 49. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1994 Farkas Á.: Fejlődési tendenciák a büntetőjogban Európában. Magyar Jog, 1994/3. Farkas Á.: Büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban. Osiris Kiadó, Budapest, 2001 Fayer L. (szerk.): Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye IV. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1902 Fehér L.: A beszámíthatóság hiánya és korlátozottsága a büntetőjogban. Kandidátusi értekezés. Kézirat. Budapest, 1991 Fehérváry I.: Börtönvilág Magyarországon. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kiadása, 1990 Fejes I.: Esély. Az euro-kompatibilis magyar börtönügyért. Börtönügyi Szemle, 1994/2–3. Fejes P.: Az Európai Unió, mint büntető joghatóság? Európai Jog, 2005/2. Fillér L.: Az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai. Ügyészek Lapja, 1996/6. Finkey F.: A börtönügy jelen állapota és reformkérdései. Jogi értekezések. Budapest, 1904 Finkey F.: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1914 Finkey F.: A börtönügy haladása az utolsó száz év alatt. MTA, Budapest, 1930 Finkey F.: Büntetéstani problémák. A Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Bizottságának Kiadványsorozata, 4. Budapest, 1933 Finkey Ferenc: Alkossunk törvényt az igazságügyi patronázs egyesületekről és a letartóztató intézetekből kibocsátottak utógondozásáról. Budapest, 1943 Finszter G.: A bűnügyi nyilvántartás helyzete és fejlesztésének lehetőségei. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 43. OKRI, Budapest, 2006 Finszter G.: Rendvédelemről szóló alkotmánybírósági határozatok elemzése. In: Virág Gy. (szerk.): Kriminológiai tanulmányok 44. OKRI, Budapest, 2007 Finszter G.: Víziók a rendőrségről. Rendészeti Szemle, 2008/1. Finszter G.: A rendészet rendszerszemlélető megközelítése és a stratégiai tervezés. Rendészeti Szemle, Különszám, 2010 Finszter G. – Dunavölgyi Sz. – Tilki K.: A magyar bűnügyi nyilvántartás helyzete és jövője az uniós követelmények tükrében. Kutatási beszámoló. OKRI, 2005 Fliegauf G.: Mi történt Goffman után? Pönológiai szemelvények a hetvenes évek amnesztiai kutatási eredményeiből. Börtönügyi Szemle, 2013/1.


Irodalom

Foucault, M.: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Társadalomtudományi Könyvtár–Gondolat Kiadó, Budapest, 1990 Földi A. – Hamza G.: A római jog története és institutiói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996 Földvári J.: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970 Földvári J.: Gondolatok a szabadságvesztés végrehajtásáról. Magyar Jog, 1971/11–12. Földvári J.: Az új magyar Btk. kriminálpolitikai koncepciójáról. Magyar Jog, 1979/8. Földvári J.: Kriminálpolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987 Földvári J.: Magyar Büntetőjog. Általános rész. Janus Pannonius Tudományegyetem ÁJK, Pécs, 1994 Földvári J.: Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest, 1997 Fridli J. – Pelle A. – Rácz J.: A kábítószerkérdés büntetőjogi szabályozásának ellentmondásai. Jogtudományi Közlöny, 1994/4–5. Frisching, A.: A biztonság és az ellenőrzés fenntartása a börtönökben, a társadalomhoz fűződő kapcsolatok. (ford.: Huszár V.) Az Európa Tanács kiadványa. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1994/3. Frize, N.: A börtönideológia állapota. Léo Scheer Éditions, Párizs, 2004 Gál A.: Fogva tartásnak tekintendő-e a szigorított javító-nevelő munka végrehajtása? Ügyészségi Értesítő, 1985/2. Gálig M. – Polyák G.: Médiaszabályozás. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2005 Garami L.: A szociális munka helye és szerepe a büntetés-végrehajtás gyakorlatában. Börtönügyi Szemle, 1991/1. Garland, D.: Punishment and modern society. Oxford University Press, Oxford, 1990 Gartner I.: Az idegenrendészettel összefüggő jogszabályok végrehajtásának problémái az ügyészi tevékenység tükrében. Ügyészek Lapja, 1996/1. Gartner I. – Oltyán I.: Szomszédolás. Gondolatok az osztrákok bv. jogágáról és büntetés-végrehajtásáról. Börtönügyi Szemle, 1998/1. Gaskó B. – Kelemen G.: A rehabilitáció (Ki tekinthető büntetlen előéletűnek?) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1963 Gedeon E.: A szabadságvesztés végrehajtásának reformkérdései és az ezekből folyó új büntetőrendszer. Sopron, 1926 Gedeon M.: A gladiátorok jogállása az antik Rómában. Jogtudományi Közlöny, 2003/10. Gellér B.: A „büntetés” fogalma az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 7. cikkének (1) bekezdésében. Magyar Jog, 1987/2. Gentry, J. T.: The Panopticon Revisited: The Problem of Monitoring Private Prisons. The Yale Law Journal, No. 2, 1986 Gibicsár Gy.: Ügyészi tapasztalatok a gyermek- és fiatalkorúak devianciájáról. Belügyi Szemle, 1997/10. Giudicelli-Delage, G. – Masse, M.: Travail penitentiaire; absence de contrat de travail. Droit Social, No. 4, 1997 Gláser I.: A szabadságvesztés végrehajtás új rendje és az azzal kapcsolatos ügyészi törvényességi felügyeleti feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1966/4.


Irodalom

Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletéről. Ügyészségi Értesítő, 1972/4. Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet elvi és gyakorlati kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1974/1. Gláser I.: A szabadságvesztés büntetés végrehajtása. Történeti áttekintés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975 Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi feladatok az új jogszabályok tükrében. Ügyészségi Értesítő, 1979/3. Gláser I.: A büntetés-végrehajtással összefüggő új jogszabályokból adódó ügyészi feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1980/2–3. Gláser I.: A magyar büntetés-végrehajtási jog. A büntetések végrehajtása. Kézirat. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984 Gláser I.: Számítási módszerek a pénzbüntetés napi tételeinek végrehajtásáról. Magyar Jog, 1984/4. Gláser I. – Perényi L.: A szabadságvesztés végrehajtás új rendje és az azzal kapcsolatos ügyészi törvényességi felügyeleti feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1966/4. Glos, G. E.: Bail, Probation and Parole in Belgian Law. Journal of Legal Information, No. 3–4, 1986 Gödöny J.: Az emberi jogok és a büntetőeljárás. Magyar Jog, 1979/4. Gödöny J. – Kertész I. – Király T.: Az emberi–állampolgári jogok garanciái a magyar büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny, 1979/6. Gönczöl K.: A „rehabilitációs” ideológia „csődje” – börtönreformok az amerikai kontinensen. Jogtudományi Közlöny, 1977/12. Gönczöl K.: A veszélyes, erőszakos bűnözők reszocializációja a büntetés-végrehajtás és az utógondozás során. Belügyi Szemle, 1979/12. Gönczöl K.: A visszaeső bűnelkövetők fiziológiája. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980 Gönczöl K.: Bűnözés és társadalompolitika. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1987 Gönczöl K.: Gazdaság – bűnözés – büntetőpolitika. Valóság, 1988/10. Gönczöl K.: Gazdaság – Bűnözés – Büntetéspolitika. IM Büntetés-végrehajtási Országos Parancsnokság, Módszertani Füzetek, 1989/1. Gönczöl K. – Korinek L. – Lévai M. (szerk.): Kriminológiai ismeretek – Bűnözés – Bűnözéskontroll. Corvina Kiadó, Budapest, 1996, 1998, 1999 Grád A.: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2000 Gutiérrez, T.: Seguridad en instituciones penitenciarias. Criminología. Gaceta del Gobierno del Estado de México, No. 6, 1978 Gyepes I.: A próbára bocsátás alkalmazásának tapasztalatai Komárom, Fejér, Vas és Győr-Sopron megyében. Magyar Jog, 1982/6. Gyöngyi Gy.: A Btk.-hoz kapcsolódó különböző jogszabályok. Ügyészségi Értesítő, 1979/2. Györgyi K.: A büntető ítélethez fűződő nem – büntetőjogi következmények és a mentesítés hatálya. Magyar Jog, 1977/12. Györgyi K.: A „Büntetési elméletek fejlődése” c. doktori értekezés vitája. Jogtudományi Közlöny, 1981/5. Györgyi K.: Büntetések és intézkedések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984


Irodalom

Györgyi K.: A büntetőpolitika és a büntetőjog fejlődési tendenciái. Ügyészek Lapja, 1996/3. Györgyi K. – Bárd K.: A pénzbüntetés kiszabása és a súlyosítási tilalom. Magyar Jog, 1980/3. Györgyi K. – Wiener A. I.: A Büntető Törvénykönyv magyarázata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996 Gyulai D.: Az új végrehajtási jogszabályok alkalmazásával kapcsolatos néhány probléma. Magyar Jog, 1981/1. Hacker E.: A börtönrendszerek. Wessely–Horváth, Pécs, 1917 Hacker E.: A börtönügy 1918. Dunántúli Nyomda Hacker E.: A börtönügyünk reformkérdései. Református Főiskola, Sárospatak, 1922 Hacker E.: Börtönügyi jog a gyakorlatban. Miskolc, 1928 Hackner, Th.: Der Europäische Haftbefehl in der Praxis der Staatsanwaltschaften und Gerichte. Neue Zeitschrift für Strafrecht, Vol. 32, No. 6, 2005 Hajdu L.: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971 Hajdu L.: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985 Halász S.: A törvényi mentesítés. Magyar Jog, 2010/1. Halmai G.: Szabadságunk terjedelme avagy a tolerancia határai. Jogtudományi Közlöny, 1993/11. Halmai G.: A véleménynyilvánítás határai. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994 Halmai G.: Kommunikációs jogok. Új Mandátum, Budapest, 2002 Halmai G. – Tóth G. (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest, 2003 Hamilton, L. L. – Sanders, J.: Punisment and the Individual in the United States and Japan. Law and Society Review, No. 2, 1988 Hand, H. T.: A kezelés fogalma az Európai Börtönszabályokban. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, Budapest, 1990 Haraszti M. K.: A kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tevékenységében. Acta Humana, 2008/3. Hardwick, L. W.: Punishing the innocent: Unconstitutional Restrictions on prison marriage and visitation. New York University Law Review, No. 2, 1985 Hargitai J.: Jogi Fogalomtár. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2005 Harmathy A.: Az elmebetegek polgári jogi jogállása. Jogtudományi Közlöny, 1985/9. Hart, H.: Punishment and Responsibility. Clarendon Press, Oxford, 1968 Härtel I.: Az Európai Bíróság kényszerítő bírságot kiszabó ítéleteinek végrehajthatósága tagállamokkal szemben. Magyar Jog, 2003/3. Heindrich G.: A múltról a jövőért. Pártfogók, 1997/2. Heitzer, A.: Punitive Sanktionen im Europäischen Gemeinschftsrecht. Heidelberg, 1997 Heller E.: A büntetőjogi elméletek bírálata. Fegyintézeti Könyvnyomda, Budapest–Vác, 1924 Herke Cs.: Súlyosító tilalom a büntetőeljárásban. Monográfia. PTE ÁJK, Pécs, 2010 285 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Hetesy Zs.: A büntetés-végrehajtási intézetekben fogva tartott elítéltek jogainak kialakulása és továbbfejlődése az Amerikai Egyesült Államokban. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság Kutatásszervezési és Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1993 Hevényi A.: Reflexió Szabó András: „A büntetőjog reformja – a reform büntetőjog” című cikkére. Magyar Jog, 1989/5. Hirsch von, A. – Bottoms, A. E. – Burney, E. – Wilkström, P. O.: Criminal Deterrence and Sentence Severity: An Analysis of Recent Research. Hart Publishing, Oxford, 1999 Hlavathy A.: A magyar nemzetközi büntetőjog, különös tekintettel jogsegély típusú szerződéseinkről. BM Könyvkiadó, 1987 Hlavathy A.: A jogalkalmazók személyiségének szerepe a jogérvényesülésben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987 Hlavathy A.: Az ügyészség közjogi státusa és feladatköre. Ügyészségi Értesítő, 1995/1–2. Hlavathy A.: Európai integráció és bűnügyi jogsegély a közép-kelet-európai államok és a nyugat-európai államok között, Magyarország példáján. Magyar Jog, 1996/3. Hoffer F.: Az összbüntetésről. Ügyészek Lapja, 1995/5. Horányi Ö.: Kommunikáció és közoktatás. Iskolakultúra, 1995/8–9. Horváth T.: Gondolatok a büntetés-végrehajtási jog kodifikációjához. Jogtudományi Közlöny, 1978/6. Horváth T.: Az első magyar büntetőkódex száz év távlatából. Jogtudományi Közlöny, 1979/4. Horváth T.: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981 Horváth T. (szerk.): Büntetés-végrehajtási jog II. BM Könyvkiadó, 1983 Horváth T.: Az élethez való jog. Acta Humana, 1995/18–19. Hruschka, J.: Strafe und Strafrecht bei Achenwall – Zu einer Wurzel von Feyerbachs psychologischer Zwangstheorie. Juristenzeitung, No. 4, 1987 Hunault, M.: Az európai börtönök és az előzetes fogvatartási központok helyzete 2004. Jelentés. Büntetésvégrehajtási Szakkönyvtár, 2005/1. Hunt, A.: The ideology of Law: Advances and problems in recent applications of the concept of ideology to the analysis of Law. Law and Society Review, Vol. 19, No. 1, 1985 Huszár T.: Fiatalkorú bűnözők. Tankönyvkiadó, Budapest, 1964 Huszár L. – Tari F.: Folyamat. A humánus büntetés-végrehajtás peremfeltételei. Börtönügyi Szemle, 1997/4. Iglesias, G. C. R.: Gedanken zum Enstehen einer Europäischen Rechtsordnung. Neue Juristische Wochenschrift, No. 1, 1999 Innes, B.: A kínzás és kínvallatás története. Copyright Canissa Kiadó, Nagykanizsa, 1998 Irk A.: Kriminológia I. Krimináletiológia. A bűntett embertani, fizikai és társadalmi tényezői. Politzer Zsigmond és fia Könyvkereskedése, Budapest, 1912 Irk A.: A büntetőjogi alapfogalmak módszertani kritikája. Dunántúli Egyetemi Nyomda, Pécs, 1926 Irk A.: A magyar anyagi büntetőjog. Dunántúli Egyetemi Nyomda, Pécs, 1933 Irk A.: Az individualizmus és a kollektivizmus gondolatköre a büntetőjogban. Szent István Akadémia, Budapest, 1933


Irodalom

Irk A.: A nemzetközi bűncselekmény és a nemzetközi büntetőbíróság eszméje. In: Heller E. – Maár Gy. – Rácz Gy. (szerk.): Büntetőjogi tanulmányok Angyal Pál születése 60. és jogtanári működése 35. évfordulójának emlékére. Különnyomat. Pallas Kiadó, Budapest, 1933 Irk F.: A társadalmi rétegződés kriminológiai és büntetőjogi vetületeinek rendszere. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai tanulmányok 18. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1981 Irk F.: Morál és jog viszonya a közvéleményben. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 28. BM Kiadó, Budapest, 1991 Irk F.: Kriminálpolitika – nemzetközi kitekintés. Ügyészségi Értesítő, 1993/3. Irk F.: Kriminálpolitika és értékvédelem. Jogtudományi Közlöny, 1994/7–8. Irk F.: Társadalmi átalakulás és bűnözés. In: Irk F. (szerk.): Magyar-Német Kriminológiai Szimpózium. OKKrI, Budapest, 1995 Irk F.: A bűnözés jövője. In: Irk F. (szerk.): Emlékkönyv Pusztai László tiszteletére, halála első évfordulóján. OKKrI, Budapest, 1997 Irk F.: Közlekedésbiztonság és generális prevenció. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1997 Jász A.: Adatvédelmi kézikönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2005 Jescheck, H.-H.: Der Einfluss der neueren schwedischen Kriminalpolitik auf die deutsche Strafrechtsreform. Zeitschrift für die gesammte Strafrechtswossenschaft, 1978 Jescheck, H.-H.: Berichte und Mitteilungen der M. P. G. München, 1980 Jescheck, H.-H. – Weigand, Th.: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil, Berlin, 1996 Johnson, E. H. – Hisashi H.: Prison administration in contemporary Japan: Six issues. Journal of Criminal Justice, No. 15, 1987 Julis M.: A törvényi mentesítés gyakorlati alkalmazása a módosított Btk. alapján. Ügyészségi Értesítő, 1973/1. Kabódi Cs.: Igazságszolgáltatás-szolgáltatás? Jogtudományi Közlöny, 1984/3. szám Kabódi Cs.: Börtönrendszerünk a mérlegen. Jogtudományi Közlöny, 1990/5. Kabódi Cs.: Az emberi jogok érvényesülésének lehetőségei a börtönben. Börtönügyi Szemle, 1991/1. Kabódi Cs.: Sokféleképp. (A büntetés-végrehajtás igazgatási felügyelete Európában.) Börtönügyi Szemle, 1993/3. Kabódi Cs.: Emberi jogok. A strasbourgi esetjog tükrében. Börtönügyi Szemle, 1994/3. Kabódi Cs. – Lőrincz J. – Mezey B.: Büntetéstani alapfogalmak I–II. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005 Kabódi Cs. – Lőrincz J. – Vókó Gy.: Szót kér a büntetés-végrehajtási jog. Jogpolitika, 1989/1. Kabódi Cs. – Mezey B.: A halálbüntetés diadalútja az ókorban és a középkorban. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1985/3. Kabódi Cs. – Mezey B.: A testi büntetések jellege. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1986/2. Kabódi Cs. – Mezey B.: A testi büntetés Magyarországon. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1986/3. Kabódi Cs. – Mezey B.: A magyar börtönügy históriája. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1987/2.


Irodalom

Kabódi Cs. – Mezey B.: A munka szerepváltozásai a büntetés-végrehajtásban. Börtönügyi Szemle, 1990/1. Kabódi Cs. – Mezey B.: Munkabüntetések a 20. században. Börtönügyi Szemle, 1990/2. Kabódi Cs. – Mohácsi B.: Büntetőeljárási jog – plusz. Rejtjel Kiadó, 2007 Kádár M.: Büntetőjog. Általános rész II. Egyetemi jegyzet, Budapest, 1959 Kaiser, G.: Strafvollzug im europäischen Vergleich. Darmstadt, 1983 Kaiser, G.: Kriminologie. 2. Aufl. Heidelberg, 1988 Kaiser, G. – Kerner, H.-J. – Schöch, H.: Strafvollzug. Ein Lehrbuch. 3. Aufl. Heidelberg, 1982 Kajtár I.: Méltóságok lábainál azért hullok térdre... Studia Juvenum, Seria Juridica III. Pécs, 1986 Kajtár I.: Az államügyészség kiépítése Magyarországon a neoabszolutizmus idején 1850–1854–1861. Jogtörténeti Tanulmányok, Budapest, 1986 Kajtár I.: A XIX. századi modern magyar állam- és jogrendszer alapjai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2003 Kalinich, D. B. – Stojkovic, S. – Klofas, J.: Toward a political-community theory of prison organization. Journal of Criminal Justice, No. 3, 1988 Kardos G.: Az emberi jogok kora? Jogtudományi Közlöny, 1994/7–8. Kármán G.: A DNS kriminalisztikai célú alkalmazásának szabályai Németországban és Magyarországon. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 43. OKRI, Budapest, 2006 Karsai K.: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2004 Karsai K. – Nagy F.: Gondolatok az európai büntetésjogról egy könyvismertetés okán. Magyar Jog, 2008/2. Keane, J.: Média és demokrácia (ford.: Kulcsár V.) Helikon Kiadó, Budapest, 1999 Kecskés L.: EK jog és jogharmonizáció. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995 Kelemen M.: A magyar büntetőtörvénykönyv büntetései és börtönrendszere. Budapest, 1889, s. n. Kenediné Veres J.: A szabadságvesztés végrehajtásának humanizálása, enyhítése, a félszabadság és az ezzel kapcsolatos új ügyészi szempontok, feladatok I. Ügyészek Lapja, 1998/2. Kenneth, N.: Az Európai Börtönszabályok: háttér, filozófia és vitapontok. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1993/3. Kereszty B.: A vádelv története és szabályozása az első magyar Bp-ben. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József Nominatae. Acta Juridica et Politica. Tomus XLI. Fasciculus 21. Különnyomat a Cséka Ervin Emlékkönyvből. Szeged, 1992 Kerezsi K.: Koncepció a büntető törvénykönyv szankciórendszerének átalakításához. In: Kriminológiai Közlemények 53. Magyar Kriminológiai Társaság Budapest, 1996 Kerezsi K.: A fiatalkori bűnözés kezelése és megelőzésének lehetőségei. Belügyi Szemle, 1997/10. Kerezsi K.: Egy biztonságosabb Magyarországért: A bűnmegelőzés stratégiája. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. OKKrI, Budapest, 1997 Kerezsi K.: Az alternatív szankciók szerepe a posztmodern társadalomban. In: Tanulmányok Szabó András 70. születésnapjára. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1998 Kerezsi K. – Dér M.: Az alternatív szankciók költségösszefüggései. Magyar Jog, 1998/5. Kertész I.: Szociológiai módszerek a bűnözés megismerésében I. Belügyi Szemle, 1997/3. 288 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Kertész I. – Stauber J.: A bűn kockázata, a büntetés hozama. Magyar Jog, 1995/10. Kilényi G.: Fórum – Hozzászólás az Európai Alkotmányról folyó vitához. Fundamentum. 2003/2. Király T.: Az 1878. évi büntető törvénykönyv. In: Nagy I. (szerk.): A magyar büntető törvényhozás száz éve. Budapest, 1979 Király T.: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2003 Kiss Gy.: Néhány észrevétel a „munkához való jog”, illetve a foglalkozás és a munkavégzés szabad megválasztása alapjogi minősítéséhez. In: Fenyvesi Cs. – Herke Cs. (szerk.): Tanulmánykötet Erdősy Emil 80. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2005 Kiss Gy. – Vókó Gy.: Rehabilitáció és bűnügyi nyilvántartás a magyar büntetőjogban. Ügyészségi Értesítő, 1984/4. Kiss L.: Gondolatok az alkotmánykoncepcióról. Az új magyar alkotmányos rend perspektívái. Janus Pannonius Tudományegyetem Baráti Társasága, Pécs, 1996 Kiszely P.: Merre tovább, magyar életfogytiglan? Az extrém hosszú ítéletek végrehajtásának tapasztalatai a Szegedi Fegyház és Börtönben. Börtönügyi Szemle, 2013/1. Klecatsky, H.: Menshenrechte, innerstaatlicher Rechtsschutz und Volksanwaltschaft. Juristische Blätter, No. 10, 1985 Koltay A.: A szólásszabadság alapvonalai – magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban. Századvég Kiadó, Budapest, 2009 Kondorosi F.: Paradigmaváltás az emberi jogok védelmében? In: Jogállam – Emberi jogok: Program és minőség. Emberi Jogok Magyar Központja Közalapítvány, Budapest, 2006 Kondorosi F. – Ligeti K.: Az európai büntetőjog kézikönyve. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008 Korinek L.: Félelem a bűnözéstől. Doktori értekezés tézisei, 1998 Korinek L.: Félelem a bűnözéstől. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995 Korinek L. (szerk.): Tanulmányok Földvári József tiszteletére. Janus Pannonius Tudományegyetem ÁJK, Pécs, 1996 Korinek L.: Bűnözési elméletek. Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2006 Korinek L.: Kriminológia I-II. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010 Kovács I.: Nyugat-Európa alkotmányai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988 Kovács I. – Szabó I. (összeállításában): Az emberi jogok dokumentumokban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980 Kovács P.: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Osiris Kiadó, Budapest, 1996 Kozma P.: A bűnözés és a büntetés-végrehajtás kölcsönhatásának néhány problémája. Rendészeti Szemle, 1994/3. Kovács Zs.: A fiatalkorúak pártfogó felügyelete. Belügyi Szemle, 1997/10. Kónyáné Kutrucz K. (összeállításában): Balogh Jenő emlékkötet. Kriminológiai Közlemények 21. MTA– Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1988 Kósáné Ormai V. – Münnich I. (szerk.): Szocializációs zavarok, beilleszkedési nehézségek. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985


Irodalom

Kőhalmi L.: A büntetőjog alapproblémái. Pécsi Tudományegyetem ÁJK–Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet, Pécs, 2012 Köhler, M.: Zwangsarbeitsverbot und Jugendstrafrecht. Juristenzeitung, Vol. 43, No. 15–16, 1988 Kövér Á.: Reszocializáció a börtönben? Jogtudományi Közlöny, 1989/4. Kövér Á.: Az angol büntetőpolitika törekvései a börtönnépesség csökkentésére. Magyar Jog, 1991/9. Kövér Á.: A szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásáról. In: Kriminológiai Közlemények 53. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1996 Kövér Á.: A büntetés elméletének kritikai megközelítése I. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 33. OKKrI, Budapest, 1996 Kövér Ágnes: A büntetés elméletének kritikai megközelítése II. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. OKKrI, Budapest, 1997 Kövér Á.: Kínzás és embertelen bánásmód a fogva tartás során. In: Tanulmányok Szabó András 70. születésnapjára. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1998 Kriebaum, U.: CPT Modus Operandi. Prevention of Torture in Europe. Geneva, 2002 Kristjanson, S. C.: A börtön Izlandon. (ford.: Horváth É.) Magyar Jog, 1990/3. Kulcsár K.: A jog hatékonyságának társadalmi feltételei. Gazdaság és Jogtudomány. Az MTA IX. osztályának közleményei, 1974/8. Kulcsár K.: A jogszociológia alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976 Kulcsár K.: A jog hatékonysága a társadalomban. Jogtudományi Közlöny, 1977/8. szám Kulcsár K.: Etika – jog – demokrácia. Magyar Jog, 1990/6. Kun B. – Láday I.: A fiatalkorúak kriminalitása ellen való küzdelem Magyarországon. Közzéteszi a Magyar Királyi Igazságügyminisztérium, Budapest, 1905 Kunz, K. L.: Die Kurzfristige Freiheitsstrafe und die Möglichkeit ihres Ersatzes. Schweizerische Zeitschrift für Strafrecht, No. 2, 1986 Kussbach, E.: Nemzetközi és európai büntetőjog. Szent István Társulat, Budapest, 2005 Kühl, K.: Europäisierung der Strafrechtswissenschaft. Zeitschrift für gesamte Strafrechtswissenschaft, No. 4, 1997 Lacey, N.: Igazság és hatékonyság a büntetőbíráskodásban. Coexistence, 1986/23. Lajtár I.: Gondolatok a büntetés-végrehajtási bírói eljárásról. Ügyészek Lapja, 1993/1. Lajtár I.: A védő és az előzetesen letartóztatott kapcsolattartása. Ügyészek Lapja, 1994/2. Lajtár I.: A közügyektől eltiltás rendőri nyilvántartása és ellenőrzése. Belügyi Szemle, 1995/1. Lajtár I.: A büntetés-végrehajtás felügyeleti ügyészi munka helyzete és fejlődésének irányai. In: Emlékképek az ügyészség történetéből. Ügyészek Országos Egyesülete, 1996 Lajtár I.: A megelőzés érdekében. Ügyészi vizsgálat az őrzés, a felügyelet és az ellenőrzés törvényességéről. Börtönügyi Szemle, 1996/3. Lajtár I.: Fokmérő (A bánásmód törvényessége) Börtönügyi szemle, 1997/1. Lajtár I.: Külső kontroll. Büntetés-végrehajtás a jogharmonizáció tükrében. Börtönügyi Szemle, 1997/3. Lajtár I.: Börtönmunka (A munkáltatás ügyészi vizsgálata) Börtönügyi Szemle, 1998/1. 290 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Lamm V.: A Nemzetközi Bíróság ítéletei és tanácsadó véleménye 1945–1993. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995 Lamm V. – Peschka V.: Jogi Lexikon. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 1999 Lamnich, S.: Das neue Russiche Strafvollzugsrecht. Zeitschrift für Strafvollzug und Straffälligenhilfe, Vol. 46, No. 5, 1997 Langer, G.: Der Progressive Strafvollzug in Ungarn, Kroatien und Bosnien. Berlin, 1904 Lars, K.: Az ügyészség Hollandiában. Magyar Jog, 1998/4. Lazza, A. – Papavirini, M.: Immagin del carcere. Ministero di Grazia e Giustizia–Divertimento dell’ Amminisztrazione Penitenziaria, Roma, 1994 Lévai M. (szerk.): A jog és terápia összefüggései a kábítószer-fogyasztók kezelésében. Kriminológiai Közlemények 25. MTA–Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1988 Lévay M.: Paternalizmus és jogbizonytalanság. Fundamentum, 2005/1. Ligeti K.: Az új büntető törvénykönyv általános részének koncepciója. Büntetőjogi Kodifikáció, 2006/1. Ligeti K.: A büntetőjogi szankciórendszer reformja. In: Both E. (szerk.): Kriminológiai Közlemények 63. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 2007 Lontainé Santora Zs.: A Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet tevékenységéről. Rendészeti Szemle, 2007/12. Lontainé Santora Zs. – Hollán Zs.: A DNS-vizsgálatok helye a szakértői munkában. Belügyi Szemle, 2002/11– 12. Lőrincz

J.: Négy évtized a magyar büntetés-végrehajtás történetében. Kriminálpedagógiai Kriminálpszichológiai Tanulmányok. Válogatás a BM–MH Kriminálpedagógiai Kriminálpszichológiai Munkaközössége előadásainak anyagából III, 1986

és és

Lőrincz J.: A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása 1878-tól 1908-ig. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1988/2. Lőrincz

J.: Nemzetközi tendenciák Szakkönyvtár, Budapest, 1992

a

fiatalkorúak

büntetés-végrehajtásában.

Büntetés-végrehajtási

Lőrincz J.: A büntetések végrehajtása a II. világháborút követő évtizedekben. In: Magyar Jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 1996 Lőrincz J.: A hazai börtönügy tudományának fejlődése 1945-től napjainkig. In: A magyar börtönügy kutatásának alapjai. Jogtörténeti Értekezések. Bibliotheca Iuridica 20, ELTE ÁJK, Budapest, 1997 Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Sajtóiroda, 1997 Lukács M. – Eötvös J.: Fogházjavítás. 1842 Lukács T.: Feljegyzések az élők házáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979 Lukács T.: Szervezett dilemmánk: a börtön. Magvető Kiadó, Budapest, 1987 Lynch, J. P.: Comparison of Prison Use in England, Canada, West Germany, and the United States: A Limited Test of the Punitive Hypothesis. Journal of Criminal Law and Criminology, Vol. 79, No. 1, 1988 M. Nyitrai P.: Nemzetközi bűnügyi jogsegély Európában. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2002 Maass, H.: Vollstreckung einer Jugendstrafe neben einer Freihetsstrafe: Zuständigkeitskonzentration bei Staatsanwaltschaft und Strafvollstreckungskammer? Neue Zeitschrift für Strafrecht, Vol. 28, No. 3, 2008 291 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

MacLennan, R. M.: The Crisis of Imprisonment. Contemporary Review, No. 3, 1986 Maelicke, B.: Einsperren oder ambulant betreuen? Zeitschrift für Rechtspolitik, No. 2, 1986 Magyar J. – H. Varga I. (szerk.): A DNS-vizsgálatok rendőrségi felhasználása. Mitteleuropäische Polizeiakademie, Zentrales Koordinationsbüro, Wien–Budapest, 2008 Magyar M.: Osztrák büntetés-végrehajtás – magyar szemmel. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1988/2. Mahunka T.: A külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról szóló törvény alkalmazásával kapcsolatos eljárásjogi problémák. Rendészeti Szemle, 1994/1. Majtényi L.: Ombudsman – állampolgári jogok biztosa. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992 Majtényi L.: Az információs szabadságok. Adatvédelem és a közérdekű adatok nyilvánossága. Complex Kiadó, Budapest, 2006 Mandela, N.: Long Walk to Freedom. Little Brown & Co., London, 1994 Maquire, M.: A büntetőeljárásban folytatott bizonyításról szóló törvény hatásai a letartóztatásokra és a kihallgatásokra. The British Journal of Criminology, No. 1, 1988 Márkus D. (szerk.): Werbőczy István Hármaskönyve. Franklin-Társulat, Budapest, 1897 Maurice, P.: Életre szóló gyűlölet. Le Cherche du midi, Paris, 2002 Megyeri I.: A magyar börtönügy és az országos letartóztatási intézetek. Igazságügyi Minisztérium, Budapest, 1905 Mezey B.: Adalékok a magyar büntetőjogi kodifikáció történetéhez. Magyar Jog, 1994/5. Mezey B.: A magyar polgári börtönügy kezdetei. Osiris–Századvég Kiadó, Budapest, 1995 Mezey B.: Nyitott börtön. A nem zárt büntetés-végrehajtás múltja és jelene. Börtönügyi Szemle, 1995/2. Mezey B.: A polgári börtönügyi tudományosság a XIX-XX. század Magyarországán. In: Bódiné Beliznai K. – Mezey B. (szerk.): A magyar börtönügy kutatásának alapjai. Jogtörténeti Értekezések 20. ELTE Államés Jogtudományi Kar, 1997 Mezey B. (szerk.): Jogi kultúrák, processzusok, rituálék és szimbólumok. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006 Mezey B.: A fenyítőházak forradalma. A modern büntetés-végrehajtás alapvetése Európában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012 Módos J.: A pártfogó felügyelet végrehajtásából a bűnüldöző szervekre háruló feladatok. Magyar Jog, 1984/4. Módos T.: Hogyan látják a főfelügyelők. Eltérő követelményekkel. Kevés a fegyelmező eszköz. Börtönügyi Szemle, 1992/2. Moldoványi Gy.: Az utógondozás törvényi szabályozása. Magyar Jog, 1976/4. Moldoványi Gy.: A bv. jog fejlődésének főbb vonásai – 1945-től napjainkig. Börtönügyi Szemle, 1990/1. Molnár J.: A bűntettes fiatalkorúak személyiségformálása és a javítóintézet. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminalisztikai Tanulmányok II. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1963 Molnár J.: Az ifjúkori bűnözés helyzete, a megelőzés társadalmasításának formái és lehetőségei. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 18. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1981 Moreillon, L.: Les droits de I’homme et la cooperation penale dans I’Union europeenne. In: Schweizerische Zeitschrift für Internationales un Europäisches Recht, Vol. 17, No. 3, 2007


Irodalom

Morgan, R. – Evans, M. D.: The CPT’s Standards on Police and Pre-trial Custody. The Prevention of Torture in Europe, Geneva, December 2001 Morgan, R. – Evans, M. D.: CPT Standards regarding. Prisoners. The Prevention of Torture in Europe, Geneva, December 2001 Morishita, T.: Discussions concernant le traitement des débiles mentaux en matiere de délinquance au Japon. Bulletin de la Société Internationale de Défense Sociale, No. 2, 1983 Moussis, N.: Access to the European Union. Justice and Home Affairs, European Study Service, 2001 Mrozynski, P.: Offence Fragen der gemeinnützigen Arbeit Straffälliger. Juristische Rundschau, No. 7, 1987 Mucsi Sz.: A kóros elmeállapotú elítéltekről. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1988/2. Müller A.: Idegenőrizet (A végrehajtás kezdeti tapasztalatai) Börtönügyi Szemle, 1995/2. Nacsády P. I.: Az őrizetbe vétel és az előzetes letartóztatás kérdései a francia Code de Procedura Penale-ban. Ügyészek Lapja, 1995/5. Nacsády P. I.: Az amerikai mediáció. Magyar Jog, 1995/5. Nádas J.: Gondolatok a javító-nevelő munkáról. Ügyészségi Értesítő, 1978/2. Nagy F.: A szabadságvesztés büntetés végrehajtásának egyes újonnan vitatott kérdései. Jogtudományi Közlöny, 1982/2. Nagy F.: A büntetés végrehajtás helyzete a Német Szövetségi Köztársaságban. Magyar Jog, 1982/11. Nagy F.: Intézkedések a büntető jogkövetkezmények rendszerében. Magyar Jog, 1983/9. Nagy F.: A büntetés-végrehajtás törvényességének külső kontrollja In: Irk F. (szerk.): II. Német–Magyar Büntetőjogi és Kriminológiai Kollokvium. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó–OKKrI, Budapest, 1984 Nagy F.: A szabadságvesztéssel nem járó büntetések és intézkedések jogpolitikai problémái. In: Kriminológiai Közlemények 6–7. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1985 Nagy F.: Az utógondozás – pártfogó felügyelet hazai fejlődéséről. Az IM Tudományos és Tájékoztatási Főosztályának kiadványa. 10. Tanulmánykötet, Budapest, 1985 Nagy F.: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986 Nagy F.: A büntetés-végrehajtás helyzete ma és holnap. Börtönügyi Szemle, 1990/1. Nagy F.: A bv. jog a nyugat-európai jogrendszerekben. Börtönügyi Szemle, 1990/3. Nagy F.: A fogvatartottak jogi helyzete Nyugat-Európában. Börtönügyi Szemle, 1991/1. Nagy F.: Jogállamban. Alkotmány. Szabadságelvonás. Büntetés-végrehajtás. Börtönügyi Szemle, 1993/1. Nagy F.: A feltételes szabadságra bocsátásról. Belügyi Szemle, 1995/1. Nagy F.: Hosszú tartam. A szabadságvesztés egyes elméletei kérdéseiről. Börtönügyi Szemle, 1995/4. Nagy F.: Célok és alapelvek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása körében. Magyar Jog, 1996/4. Nagy F.: A büntetőjog legújabb nemzetközi és hazai változásairól. Magyar Jog, 1998/2. Nagy F.: A büntetőjogi szankciórendszer reformja. Büntetések és intézkedések az új büntető törvénykönyvben. Büntetőjogi Kodifikáció, 2001/2. Nagy F.: Az európai büntetőjog fejlődési irányairól és jogállami alapjairól. Európai Jog, 2002/4.


Irodalom

Nagy F.: A büntetés végrehajtásának – részbeni – felfüggesztéséről. Büntetőjogi Kodifikáció, 2003/3. Nagy F.: Gondolatok a hosszú tartamú szabadságvesztésről és az európai börtönnépességről. Börtönügyi Szemle, 2013/1. Nagy F. – Karsai K.: Gondolatok az európai büntetőjogról egy könyvismertetés okán. Magyar Jog, 2008/2. Nagy Z.: A fogva tartottak alkotmány- és büntetőjogi helyzete Magyarországon. Börtönügyi Szemle, 1998/1. Nánási L.: A büntetett előélet mint különleges személyi adat. Belügyi Szemle, 1999/3. Nánási L. (szerk.): Edvi Illés Károly: Emlékeim a szegedi várból. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeum Szervezete, Kecskemét, 2009 Neményi B.: A rehabilitáció. Jogtudományi Közlöny, 1960/9. New Challenges to the European Union: Policies and Policy-Making. Chapter 5.: Cooperation in the Fields of Policing and Judicial Affairs. Dartmouth Publishing Company, 1997 Nicolay, C.: Une novvelle approche des droits de l’homme: la Convention européenne pour la prévention de la torture. Revue Pénitentiaire et de Droit Pénal, 1996 Niedworok, J.: Matki wiezniarki i ich dzieci w zakladach penitencjarnych. Zagadnienia podstawowe. Acta Universitas Wratislaviensis, Prawo, Polska, 1988 Nyilasi Gy.: A próbára bocsátás alkalmazásának gyakorlata. Magyar Jog, 1982/11. Nyiri Sándor: A büntetés-végrehajtás időszerű kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1983/1. O Oberheim, R.: Kriminalpolitik und Überbelegung im Justizvollzug. Zeitschrift für Rechtspolitik, 1985 Oehler, D.: Der Europäische Binnenmarkt und sein Wirtschaftsstrafrechtlicher Schutz. In: Festschrift für Jürgen Baumann zum 70. Geburtstag. Bielefeld, 1992 Oppermann, Th.: Europarecht: Ein Studienbuch. München, 1999 Orell F. J.: Néhány szóval a gyógyító nevelésről. Magyar Jog, 1978/1. Orosz B.: Büntető jogalkalmazásunk az Európai Közösség normáinak tükrében. Rendészeti Szemle, 1993/11. Ónozóné Wenner M.: A felnőtt korúak pártfogó felügyeletének és utógondozásának elvi, illetve gyakorlati kérdései. Magyar Jog, 1982/1. Pados J.: Pöschwies. Börtönügyi Szemle, 1996/1. Padovani, T.: Sospensione e sostituzione nella prospektiva d’ un unnovo sistema sanzionatorio. Revista Italiana di Diritto e Procedure Penale, No. 4, 1985 Pagliaro, A.: Le sanzioni sostitutive. Revista Italiana di Diritto e Procedure Penale, No. 4, 1985 Pagliaro, A.: Verifica empirica dell, effetto di prevenzione. Rivista Italiana di Diritto e Procedura Penale, No. 2, 1986 Pajcsicsné Csóré E.: A védelemhez való jog kirendelt védő útján történő érvényesülésének helyzete (Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa által folytatott vizsgálat tapasztalatai) Belügyi Szemle, 1997/3. Pál L.: Nevelés a büntetés-végrehajtásban. Kriminálpedagógiai tanulmány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976 Pál L.: Hollandia büntetés-végrehajtási rendszere. Jogpolitika, 1982/4.


Irodalom

Palánkai T.-né: Hogyan büntessünk a jogállamban, avagy hogyan válthatóbb „apró pénzre” a büntetőjogi paradigmaváltás? In: Az alternatív büntetési formák és a pártfogó felügyelet Angliában és Walesben. Kriminológiai Közlemények 42. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1991 Pálmai J.-né – Dávid G.: A bűnügyi nyilvántartás centenáriuma. Belügyi Szemle, 1986/1. Pápai E.: „Ujj- és tenyérnyomat-azonosítással a felderítés 50 %-kal növekedhet.” Interjú Matakovics Györggyel. Belügyi Szemle, 1998/7–8. Papatheodorou, T.: La personnalisation des peines dans le nonveau code penal francais. Révue de Science Criminelle et de Droit Comparel, No. 1, 1997 Patera A.: A többszörös visszaesők reszocializálása. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 14. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977 Pauler T.: Büntetőjogtan I. Pest, 1872. Pauler T.: Büntetőjogtan II. Pfeifer Ferdinánd kiadása, Buda–Pest, 1873 Perdrian, A.: Le travail d’intérét général en droit comparé. Revue Pénitentiaire et de Droit Pénal, No. 2, 1985 Péteri Z.: Az emberi és állampolgári jogok történetéhez. Jogtudományi Közlöny, 1998/12. Peters, K.: Grundprobleme der Kriminalpädagogik. Berlin, 1960 Petrik F. (szerk.): Alkotmány a gyakorlatban. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2004 Pickl, V.: Az ombudsman intézménye (Ford.: Csalótzky Gy.) Magyar Jog, 1989/12. Polt P.: Nemzetközi büntetőjog és emberi jogok. Társadalmi Szemle, 1992/10. Polt P.: Az ombudsman és a jogalkotás. Jogtudományi Közlöny, 1997/1. Polt P. – Gerencsér B. – Nagy R.: A magyar ügyészség az Alaptörvény elfogadása után. In: Vókó Gy. – Tamási E. (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 50. Ünnepi kötet. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2013 Polt P. – Varga Zs. A. (szerk.): Az ügyészek nagy kézikönyve. MERITUM-sorozat. Complex Kiadó, Budapest, 2013 Pradel, J.: Le travail d’intérét général en Europe occidantale apercus comparatif. Revue Pénitentiaire et de Droit Pénal, No. 3, 1986 Pradel, J. – Cortens, G.: Droit pénal européen. Paris, 1999 Pratt, J.: Scandinavian Exceptionalism in an Era of Penal Excess. The British Journal of Criminology, Vol. 48, 2008 Puech, M.: Scolies sur la faute pénale. Revue Francaise de Theorie Iuridigue, No. 5, 1987 Pulszky Á. – Tauffer E.: A börtönügy múltja, elmélete, jelen állása, különös tekintettel Magyarországra. Pest, 1867 Pusztai L.: A büntetés-végrehajtás reformja Olaszországban. Büntetés-végrehajtási rendszerek nemzetközi áttekintése. IM Bv. Országos Parancsnokság Nevelési Osztály, Nevelői Szakkönyvtár sorozat, 1987/1. Pusztai L.: Elterelés a büntetőútról. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai tanulmányok 28. BM Kiadó, Budapest, 1991 Pusztai L.: Az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet kriminálpolitikai koncepciója. Ügyészségi Értesítő, 1993/3.


Irodalom

Pusztai L. (szerk.): Az ügyészség helye, szerkezete és funkciója egyes polgári demokráciákban. OKKrI, Budapest, 1994 Rácz A.: Az ideg- és elmebetegek, valamint az értelmi fogyatékosok védelme a magyar közjogban. Jogtudományi Közlöny, 1985/9. Rácz A.: Államszerkezet, az Európai Unió és Magyarország. Jogtudományi Közlöny, 2009/7–8. Rácz Gy.: A büntetlen előélet értékelése rehabilitáció esetén. Magyar Jog, 1959/1. Rácz Gy.: Büntetés-végrehajtási problémák a francia börtönügyi kongresszuson. Magyar Jog, 1977/12. Rácz J. – Frech Á. – Fridli J.: Kriminalizáció és medinalizáció a drogfogyasztás hazai megítélésében. Psychiatria Hungarica, 1989/4. Reiner I.: A büntetőintézetek Magyarországon. Budapest, 1898 Réső E. S.: A külhoni fogházak börtönrendszeréről. Kugler kiadás, Pest, 1865 Réső E. S.: Fegyházi Reform Magyarországon. 1868 Réső E. S.: Három országos női fegyház. 1887 Rickl Gy.: A fegyencipar. Hivatalos jelentés az 1896. évi ezredéves kiállításról, VIII. kötet Ricœreur, P.: The Just. (transl.: Pellauer, D.) University of Chicago Press, Chicago 2000 Robinson, P. H.: Competing conceptions of modern desert: vengeful, deontological, and empirical. The Cambridge Law Journal, Vol. 67, No. 1, 2008 Rodley, N. S.: The Treatment of Prisoners Under International Law. Oxford University Press, Oxford, 1999 Rosen, M.: Classical sociology and the law. Oxford Journal of Legal Studies, No. 1, 1985 Róth E.: Tárgyalásra várva. Fogva tartási helyzetkép jogerős ítélet előtt. Magyar Jog, 1998/5. Rouget, D.: A kínzás megakadályozása Európában. Nemzetközi, európai és nemzeti mechanizmusok a kínzás elleni küzdelemben. Az ATP 2. sz. kiadványa, Genf, 1998. június Rózsa J.: A bűnözés alakulása a statisztikus nézőpontjából. In: Münnich I. (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988 Russel, K.: Electronic Monitoring. New Law Journal, 20 Marc 1987 Russel, K.: Privatisation of Prisons. New Law Journal, 1987/6. Russo del, A. L.: Prisoners Rights of Access to the Courts: A Comparative Analysis of Human Right Jurisprudence in Europe and the United States. Legal Rights Prisoners, London, 1980 Ruzsonyi P.: Konvenció (a kínzás ellen). Börtönügyi Szemle, 1993/4. Ruzsonyi P.: Vallásszabadság. Konferencia Popowóban. Börtönügyi Szemle, 1993/4. Ruzsonyi P.: Új megközelítés. A konstruktív életvezetés megalapozásának korrekciós pedagógiai rendszere. Börtönügyi Szemle, 1997/4. Rüter, F.: Harmonie trotz Dissonanz. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, No. 1, 1993 Sáfrán Gy. – Vókó Gy.: A szigorított javító-nevelő munka végrehajtásával kapcsolatos gyakorlati kérdések egy vizsgálat tapasztalatai alapján. Ügyészségi Értesítő, 1986/3. Sajó A.: Látszat és valóság a jogban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986 Sajó A.: Szabadság, emberi jog, alkotmányosság. Magyar Tudomány, 1996/1. 296 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Sajó A.: A szólásszabadság kézikönyve. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2005 Salamon G.: A különleges eljárások új szabályozásának gyakorlati kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1974/2. Sárdi M.: Fokozatváltás. Célszerű lenne gyakrabban alkalmazni. Börtönügyi Szemle, 1992/2. Sári J.: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest, 2004 Sárkány I.: A szigorított őrizet a gyakorlatban. Jogpolitika, 1985/1. Schanda B.: Vallásszabadság és egyenlő bánásmód a magyar jogrendszerben. Jogtudományi Közlöny, 2005/12. Schäfer I.: Utógondozás a visszaesés ellen. Jogtudományi Közlöny, 1949/19. Schmidt, H. K.: Grundrechte als selbständige Strafbefreiungsgründe. Zeitschrift für die gesamte Strafwissenschaft Vol. 121, 2009 Schneider, U.: Die Reform des Massregelrechts. Neue Zeitschrift für Strafrecht, Vol. 28, No. 2, 2008 Schrick S.: A börtönügy őskora. Aigner Alajos kiadása, Budapest, 1878 Screvens, R.: L’emrisonnement. Revue de Droit Penal et de Criminologie, Vol. 76, No. 6, 1996 Schüler–Springorum, H.: Was stimmt nicht mit dem Strafvollzug? Reihe Zeitfragen, Hamburg, No. 7, 1970 Sereg P.: Törvény Európában (A büntetés-végrehajtási jogalkotás jelenkori történetének vázlata) Börtönügyi Szemle, 1994/3. Seres A.: Az előzetes letartóztatás jogi természete és az előzetes letartóztatottak jogi helyzete. Magyar Jog, 1995/8. Shavell, S.: Criminal law and the optimal use of nonmonetary sanctions as a deterrent. Columbia Law Review, No. 6, 1985 Shoham, S. G. – Sandberg, M.: Suspended sentences in Israel. Crime and Delinquency, 1974 Sieber, U.: Memorandum egy Európai Modell büntető törvénykönyvéről. Magyar Jog, 1998/6. Sieghart, P.: The International Law of Human Rights. Oxford, 1983 Silfen, P.: Criminology. Psychotherapy of Mentally Disturbed Criminals: Illusion on Reality? Medicine and Law, No. 5, 1986 Sinku P. – Vókó Gy.: A fogva tartás helyzete és perspektívái. Magyar Jog, 1989/3. Sliwowski, J.: Zagadnienie postepowania ze skazanymi. Problematyka przestepnosci na V. Kongresie Narodów Zjednoczonych. (ed.: Holysta, B.), Warsawa, 1976 Solivetti, L. M. – Tamburino, G.: Data and Analysis of the Italian Penitentiary system. Ministry of Justice of Italy, Rome Solt P.: Úton Európában – az emberi jogok érvényesülése. Somogy Megye Önkormányzatának kiadványa, 1996 Soothill, K.: The outcome for prisoners who rejected offers of help. The British Journal of Criminology, No. 2, 1985 Stando–Kawecka, B.: Die Strafvollzugsreform in Polen nach 1989. Zeitschrift für Strafvollzug und Straffälligenhilfer, Vol. 46, No. 5, 1997 Stanoin, R.: Certaines considárations concernant l’étiologie du comportement délinquant. Sciences Iuridiques, No. 1, 1987


Irodalom

Steenhuis, D.: A büntetőeljárás Hollandiában. In: Hall Williams Hall, J. E. (szerk.): Az ügyész szerepe. Nemzetközi igazságszolgáltatási szeminárium. School of Economics and Political Science. London, 1987 Steffler S.: Mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Ügyészségi Értesítő, 1979/2. Steiner, J. – Woods, L.: Textbook on EC Law. Blackstone Press Limited, 1998 Storbech, J.: A szabadság, biztonság, igazságosság övezete. Belügyi Szemle, 2000/3. Szabó A.: A nevelési helyzet alapproblémái a fiatalkorúak börtönében. Állam- és Jogtudomány, 1962/3. Szabó A.: Nevelés a szabadságvesztés büntetés végrehajtása során. Jogtudományi Közlöny, 1966/5. Szabó A.: A bűntett és büntetés. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979 Szabó A.: Az elmebeteg helyzete a magyar büntetőjogban. Jogtudományi Közlöny, 1985/9. Szabó A.: A büntetőjog reformja – a reform büntetőjoga. Jogtudományi Közlöny, 1988/8. Szabó A.: A büntetőjog reformjáról és a reform büntetőjogáról. In: Kerezsi K. (szerk.): Kriminológiai Közlemények 26–27. MTA–Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1989 Szabó A.: Megelőzés és arányos büntetés. Magyar Jog, 1990/11. Szabó A.: A büntetőjog reformja. G. and G. Kiadó, Budapest, 1992 Szabó A.: Büntetőpolitika és alkotmányosság. Belügyi Szemle, 1995/1. Szabó A.: Jogállami forradalom és a büntetőjog alkotmányos legitimitása. In: Németh Zs. (szerk.): Tiszteletkötet Sárkány István 65. születésnapjára. Rendőrtiszti Főiskola, Budapest, 2010 Szabó Gy.: A pénzbüntetés alkalmazása a gyakorlatban. Magyar Jog, 1981/6. Szabó Gy.: A pénzbüntetés egy napi tételének megfelelő összeg megállapításánál figyelembe veendő körülmények és azok felderítése. Magyar Jog, 1981/7. Szabó Gy.: Eljárási kérdések a pénzbüntetés alkalmazásával kapcsolatban. Magyar Jog, 1981/9. Szabó Gy.: A bíróság által elrendelt pártfogó felügyelet. Magyar Jog, 1982/12. Szabó I.: Az ember, a jog és az emberi jogok. Jogtudományi Közlöny, 1979/6. Szabó M.: Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának vizsgálata a magyarországi büntetés-végrehajtás intézményeiben 2007–2009. Országgyűlési Biztos Hivatala, Budapest, 2009 Szabóné Nagy T.: A büntető igazságszolgáltatás hatékonysága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985 Szalai T. (szerk.): A Büntetés-végrehajtási Szervezet Évkönyve 2012. Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Budapest, 2012 Szalayné Sándor E.: Gondolatok az Európai Unió alapjogi rendszerének metamorfózisáról. Európai Jog, 2003/2. Szeder Gy.: Megjósolt bűncselekmények jogkövetkezménye? (Vita a szigorított őrizetről) Jogpolitika, 1983/3. Székely J.: Szabadságvesztés büntetés és jogpolitika. Magyar Jog, 1974/9. Székely J.: Visszatérés a szabad életbe. Jogtudományi Közlöny, 1979/2. Székely F.: A magyar B.T.K. büntetési és börtönrendszerének jelenlegi végrehajtása és eddigi eredményei. 1889 Szendrei G.: Statútumokban írt ügyészi feladatok. Ügyészek Lapja, 1995/1. 298 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Szemere B.: A büntetésről. 1842 Szili Z.: Két tanulmány a magyar ügyészi szervezet múlt századi fejlődéstörténetéről. Ügyészségi Értesítő, 1988/3. Sz. Kiss Cs.: Mérce (A strasbourgi bíróság ítéletei) Börtönügyi Szemle, 1995/3. Szlemenics P.: Magyar Fenyítő Törvénykönyv. Heckenast, Pest, 1832 Szlemenics P.: Fenyítő törvényszéki magyar törvény. Ökröss B. kiadása, Pest, 1865 Szőllősy O.: A magyar börtönügy vázlata. Magyar Királyi Igazságügy-minisztérium, Budapest, 1920 Szőllősy O.: Magyar Börtönügy. A szabadságvesztés büntetések végrehajtása. Budapest, 1930 Szűcs A.: A hatósági erkölcsi bizonyítvány tartalmáról. Belügyi Szemle, 2005/10. Szűcs A.: A végrehajtási fokozat megváltoztatásának elméleti és gyakorlati kérdései. Börtönügyi Szemle, 2009/4. Szük L.: Az emberi jogok és büntetés-végrehajtás. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, Budapest, 1990 Takács J.: Pártfogoltak és utógondozottak elhelyezkedése – ma. Börtönügyi Szemle, 1990/1. Taras, T.: Prawa uwiezionego. In: Ksiega pamiatkowa ku czei prof. dr. Witolda Swidy. Studia Prawnicze, 1969 Tari F.: Az időszerű Finkey. In: Szatmáry B. (szerk.): Dr. Finkey Ferenc 1870–1949. Emlékkönyv. Jogászok a Kultúráért Alapítvány, Sárospatak, 1995 Tari F.: A rehabilitáció szervezeti és emberi jogi feltételei. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1995/1. Tari F.: Megméretve (A CPT-látogatás tanulságai) Börtönügyi Szemle, 1996/1. Tari F.: Hosszú távú fejlesztés. Börtönügyi Szemle, 1996/3. Tari F.: Büntetés-végrehajtás ’96. Börtönügyi Szemle, 1997/1. Tauber I.: Rendszerváltás és bűnözés. Félreértések. Hamis mítoszok. Csalóka számok. Börtönügyi Szemle, 1995/1. Tauffer E.: A szabadságvesztés különféle nemeinek végrehajtása. 1880 Tauffer E.: A börtönügy főkormányzata. Magyar Igazságügy, VII. kötet Tavassy T.: A szabadságvesztésből szabaduló visszaeső bűnözők társadalmi beilleszkedése. Belügyi Szemle, 1973/10. Tavassy T.: A szigorított őrizetbe utalt, különösen veszélyes visszaesők társadalmi beilleszkedésének néhány alapvető problémája. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 16. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979 Tiedemann, K.: Eine Europäische Erklärung der Rechte der Strafgefangenen. Juristenzeitung, 1962 Tiedemann, K.: Europäisches Gemeinschaftsrecht und Strafrecht. Neue Juristische Wochenschrift, No. 1, 1993 Tóth B.: A Magyar Helsinki Bizottság Börtönmegfigyelő Programjának tapasztalatai 2007-ben. Budapest, 2007 Tóth I.: Egy büntetés-végrehajtási csoport tevékenységének tapasztalatairól. Magyar Jog, 1982/6. Tóth J.: A menedékjogi törvényről – de lege ferenda. Magyar Jog, 1996/8. Tóth K. J.: Az AIDS és a börtönök. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, Módszertani Füzetek, 1988/1.


Irodalom

Tóth L.: Az illovai fegyház. 1885 Tóth L.: Emlékezés a nemzetközi börtönügyi kongresszusra Rómában. 1886 Tóth L.: A rabmunka. 1888 Tóth M.: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJKKERSZÖV Kiadó, Budapest, 2001 Tóth M.: Büntetőeljárás-jogi olvasókönyv. Osiris Tankönyvek. Osiris Kiadó, Budapest, 2003 Tóth M.: Tanulmányok a börtönügy terén. 1874 Tóth T. – Felkai L.: A személyi igazolványról. Belügyi Szemle, 1986/4. Törnudd, P.: 15 éve csökkenő elítéltszám Finnországban. Problémák és megoldások. HEUNI, Helsinki, 1997 Török K.: Emlékirat a szegedi kir. ker. börtön és kir. törvényszéki fogházról. 1886 Török K.: A börtönügy 30 éves korszakából történelmi emlékek. 1900 Törő K.: Az elmebetegekkel szemben alkalmazott kényszerintézkedésekkel kapcsolatos bírósági eljárás. Jogtudományi Közlöny, 1986/1. Traytler E.: Rehabilitáció. Budapest, 1945 Tremmel F.: A kényszerintézkedések a büntetőeljárásban. III. füzet. Janus Pannonius Tudományegyetem ÁJK, Pécs, 1992 Udvari T. – Dávid F.: Nemzetközi értekezlet az NDK-ban a fiatalkori visszaeső bűnözésről. Ügyészségi Értesítő, 1968/2. Uhlyarik A.: Elzárás nélküli kényszermunka. 1893 Urwin, D. W.: A közös Európa. Az európai integráció 1945-től napjainkig. Budapest, 1999. Vabrik L.: A javító- és büntetés-végrehajtási intézetekből elbocsátott fiatalkorúak társadalmi beilleszkedésének tapasztalatai. Ügyészségi Értesítő, 1982/2. Vajna K.: Hazai régi büntetések I–II. A szerző kiadása. Budapest, 1908 Vámbéry R.: A megtorlás alkonya. Jogtudományi Közlöny, 1910/8. Vámbéry R.: Büntetőjog. II. füzet. Budapest, 1918 Vámbéry R.: Jog és forradalom az „Öt év múltán, a Károlyi-korszak előzményei és céljai” című kötetben. Budapest, 1923 Varga J.: A rabmunka. 1880 Varga J.: A börtönügy köréből. 1880 Varga V.: Önfenntartó börtönök – realitás vagy utópia? Börtönügyi Szemle, 2013/1. Varga Zs. A.: Ombudsmanok Magyarországon. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004 Varga Zs. A.: Ombudsman, ügyész, magánjogi felelősség. Alternatív közigazgatási kontroll Magyarországon. Pázmány Press, PPKE ÁJK, 2012 Vargha L. (szerk.): A valószínűség szerepe az igazságszolgáltatásban. Konferencia kiadvány. Pécsi Tudományegyetem ÁJK, Bűnügyi Tanulmányok Tanszéke, Pécs, 1981 Vermes M.: A társadalom szerepe a büntetés-végrehajtásban. Jogtudományi Közlöny, 1966/1–2.


Irodalom

Vermes M.: A szabadságvesztés büntetést helyettesítő büntetőjogi intézmények. Magyar Jog, 1978/7. Vermes M.: Az utógondozás szerepe a bűnismétlés megelőzésében. Az Összehasonlító Kriminológia Nemzetközi Központjának IV. Regionális Szemináriuma. IM, Budapest, 1980 Vermes M.: A pártfogó felügyelet hatékonyságának vizsgálata. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 19. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982 Vermes M.: Próbaidős büntetések, illetve intézkedések és a pártfogó felügyelet. Magyar Jog, 1982/7. Verrel, T. – Käufl, M.: „Warnschussarrest”. Kriminalpolitik wider besseres Wissen? Neue Zeitschrift für Strafrecht, Vol. 28, No. 4, 2008 Viala, G.: Jeunes détenus et insertion professionelle. Fiatalkorú elítéltek szakmai képzése, szabadulásuk utáni támogatása. Revue Penitentiaire et de Droit Penal, No. 7, 1985 Vigh J.: Kauzalitás, determináció és prognózis a kriminológiában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980 Vigh J.: Emberi jogok, emberi kötelezettségek és bűnözés. In: Kriminológiai Közlemények 49. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1994 Vigh J. – Földvári J.: Kriminológiai alapismeretek. Budapest, 1979 Vigh J. – Gönczöl K.: A fiatalkorú bűnelkövetők reedukációja az utógondozás során. Jogtudományi Közlöny, 1972/8. Vigh J. – Tauber I.: A szabadságvesztés büntetés hatékonyságának főbb jellemzői. Jogtudományi Közlöny, 1976/11. Vincze T.: A fiatalkorúak szabadságvesztésének aktuális problémái. Börtönügyi Szemle, 1991/1. Visegrády A.: A joggyakorlat joggerjesztő szerepéről. Magyar Jog, 1976/6. Visegrády A.: A jog hatékonyságának problémái. Magyar Jog, 1995/1. Visegrády A.: A jog hatékonyságának mérése. Magyar Jog, 1997/5. Vogel, J.: Wege zu europäisch-rechtlichen Regelungen im Allgemeinen Teil des Strafrechts. Juristenzeitung, No. 7, 1995 Vókó Gy.: A mellékbüntetések végrehajtásával kapcsolatos rendőri feladatokról. Belügyi Szemle, 1983/2. Vókó Gy.: A bv. bírói eljárás. Börtönügyi Szemle, 1983/4. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtási munkáltatásról. Ügyészségi Értesítő, 1984/1. Vókó Gy.: A büntetőbíráskodás gyakorlata és perspektívái a változó világban. Ügyészségi Értesítő, 1985/3. Vókó Gy.: A közvélemény a büntető törvényekről és a bűnözés elleni harcról. Ügyészségi Értesítő, 1985/4. Vókó Gy.: A pártfogó felügyelet alá helyezés előkészítésének kérdései a gyakorlati tapasztalatok tükrében. Magyar Jog, 1986/12. Vókó Gy.: Az utógondozás jelentőségéről a gyakorlati tapasztalatok tükrében. Magyar Jog, 1987/10. Vókó Gy.: Az elkobzás végrehajtásának törvényességéről gyakorlati tapasztalatok tükrében. Ügyészségi Értesítő, 1989/2. Vókó Gy.: A bűnelkövetők jogkorlátozásáról. Az elítéltek jogi helyzetéről általánosságban. Jogtudományi Közlöny, 1989/8. Vókó Gy.: A fogvatartottak joga vallásuk gyakorlásához Franciaországban. Magyar Jog, 1989/9. Vókó Gy.: A rendőrség büntetés-végrehajtási feladatairól. Belügyi Szemle, 1989/11. 301 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletének fontossága, módszerei, eszközei. Ügyészségi Értesítő, 1990/1. Vókó Gy.: Az elítéltek és az előzetesen letartóztatottak jogállása. Börtönügyi Szemle, 1990/3. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtási jog továbbfejlesztésének, tudományos művelésének szükségességéről. Jogtudományi Közlöny, 1990/7–8. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtási bíró szerepe a végrehajtás alakításában. Magyar Jog, 1990/10. Vókó Gy.: A nemzetközi követelményrendszer és hatályos büntetés-végrehajtási szabályaink. Ügyészségi Értesítő, 1991/2. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtás ügyészi törvényességi felügyeletének mindennapi valósága és összefüggései. Magyar Jog, 1991/9. Vókó Gy.: A jogfosztottak védelméről. Kriminálinfo ’91. Konferenciaanyag. Ügyészek Országos Egyesülete, 1992 Vókó Gy.: Az előzetes letartóztatás végrehajtásának tapasztalatairól és gyakorlati kérdéseiről. Magyar Jog, 1992/3. Vókó Gy.: Az előzetes letartóztatás végrehajtása rendőrségi fogdákban. Rendészeti Szemle, 1992/12. Vókó Gy.: A bv. bírói eljárás. Börtönügyi Szemle, 1993/4. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtás hatékonyságát meghatározó tényezőkről. Jogtudományi Közlöny, 1993/7. Vókó Gy.: Jogi és igazgatási tényezők hatása a büntetések végrehajtására. Jogtudományi Közlöny, 1994/1. Vókó Gy.: Menedékjog. Börtönügyi Szemle, 1994/1. Vókó Gy.: A közérdekű munkáról mint egyik új főbüntetésről. Magyar Jog, 1994/1. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtást övező szükséges garancia- és kontrollrendszerről. Ügyészek Lapja, 1994/5. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtás helye a büntető igazságszolgáltatás rendszerében. Magyar Jog, 1994/12. Vókó Gy.: Az ügyészség szerepe a büntető felelősségre vonás folyamatának teljessé tételében. Kézirat. Legfőbb Ügyészség Titkársága, 1994 Vókó Gy.: Idegen környezet. Külföldiek japán börtönökben. Börtönügyi Szemle, 1995/3. Vókó Gy.: A bv. ügyész múlt századi feladatairól. Ügyészek Lapja, 1995/3. Vókó Gy.: A magyar büntetés-végrehajtásról és reformjának szükségességéről. Jogtudományi Közlöny, 1995/7–8. Vókó Gy.: A büntetés-végrehajtással kapcsolatos ügyészi feladatok a világon. Ügyészek Lapja, 1995/4. Vókó Gy.: A bv. jog gyakorlata. Börtönügyi Szemle, 1995/1. Vókó Gy.: A bűnelkövetők jogkorlátozásának mértékéről és jogállami biztosítékairól a végrehajtás ideje alatt. In: Korinek L. (szerk.): Tanulmányok Földvári József tiszteletére. Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 124. Janus Pannonius Tudományegyetem ÁJK, Pécs, 1996 Vókó Gy.: Büntetés-végrehajtási jog. Janus Pannonius Tudományegyetem ÁJK, Pécs 1996 Vókó Gy.: Az ügyészség és a büntetés-végrehajtás. In: Emlékképek az ügyészség történetéből. Ügyészek Országos Egyesülete, 1996 Vókó Gy.: Járulékos feladatok. Vagyoni követelés. Nyilvántartás. Elzárás. Idegenrendészei őrizet. Börtönügyi Szemle, 1997/1.


Irodalom

Vókó Gy.: Európai mérce. A büntetés-végrehajtási jogharmonizáció gyakorlata. Börtönügyi Szemle, 1997/4. Vókó Gy.: Nemzeti összekötő. A foglyokkal való bánásmód nemzetközi ellenőrzésének új vonásai. Börtönügyi Szemle, 1998/2. Vókó Gy.: Magyar büntetés-végrehajtási jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1999, 2001, 2004, 2006, 2009 Vókó Gy.: A fogvatartottakkal való bánásmód törvényességéről. Belügyi Szemle, 2000/11. Vókó Gy.: Jogvédelem. A CPT jelentés és az arra adott magyar válasz. Börtönügyi Szemle, 2001/2. Vókó Gy.: Rendőri feladatok a büntetés-végrehajtási jogból. Belügyi Szemle, 2002/2–3. Vókó Gy.: A fogvatartottakkal való emberséges bánásmód aktualitásai. Börtönügyi Szemle, 2003/2. Vókó Gy.: Elmélkedés a pártfogó felügyeletről. Börtönügyi Szemle, 2003/1. Vókó Gy.: Börtönrendszer korszerűsítése irányainak azonossága Franciaországban és Magyarországon. Börtönügyi Szemle, 2003/4. Vókó Gy.: A fogvatartottak helyzete a Holland Királyságban és a Holland Antillákon. Börtönügyi Szemle, 2004/2. Vókó Gy.: A fogvatartási helyek ellenőrzésének bővítése az Európai Unióban. Jogtudományi Közlöny, 2004/2. Vókó Gy.: Az elítéltek elektronikus felügyeletével kapcsolatos véleményekről. Börtönügyi Szemle, 2004/3. Vókó Gy.: Az Európa Tanács magyar hatóságoknak szóló, a fogva tartással kapcsolatos ajánlásairól. Belügyi Szemle, 2005/2. Vókó Gy.: Szupermax börtönök az USA-ban. Börtönügyi Szemle, 2005/2. Vókó Gy.: Európai büntetés-végrehajtási jog. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2006 Vókó Gy.: Bűn és büntetés – a büntetőjog eszköztára és lehetőségei a bűnözés visszaszorítására. Börtönügyi Szemle, 2006/1. Vókó Gy.: Új európai börtönszabályok és magyarázatuk. Ügyészek Országos Egyesülete, Budapest–Pécs, 2007 Vókó Gy.: A bűnözés újabb kihívásai és az ellenük való küzdelem Svédországban. Börtönügyi Szemle, 2008/2. Vókó Gy.: Europäisches Strafvollzugsrecht. Schenk Verlag, Passau, 2009 Vókó Gy.: Büntetőjogi rehabilitáció és a bűnügyi nyilvántartás. Monográfia. Ügyészek Országos Egyesülete, Budapest, 2009 Vókó Gy.: Fogvatartottakkal való bánásmód Magyarországon. In: Virág Gy. (szerk.): OKRI Szemle. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2009 Vörös I.: A tulajdonhoz való jog az Alkotmányban. Acta Humana, 1995/18–19. Wacquant, L.: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terjedése. (ford.: Köböl A.) Helikon Kiadó, Budapest, 2001 Walker, N.: Gondolatok az ésszerű büntetésről. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976 Walmsley, R.: Börtönnépesség Európában és Észak-Amerikában: néhány háttér-információ. In: Heuni Dolgozatok 10. Az ENSZ felügyelete alá tartozó Bűnmegelőzési és Ellenőrzési Európa Intézet, Helsinki, 1997 Wiener A. I.: Az emberi jogok a büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny, 1979/6. Wiener A. I.: A főbüntetés helyett alkalmazott mellékbüntetés és a súlyosítási tilalom. Magyar Jog, 1980/6. 303 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Wiener A. I.: A nemzetközi büntetőjog a nemzetközi jog aspektusából. In: Nyugat-európai hatások a magyar jogrendszer fejlődésében. ELTE ÁJK, Budapest, 1994 Wessels, B.: Strafrecht Allgemeiner Teil. 42. Aufl. CF Müller, 2012 William, R.: Normalizáció, nyitottság, felelősség Kelet-Európában. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1995/1. Williams Hall, J. E. (szerk.): Az ügyész szerepe. Nemzetközi büntető-igazságszolgáltatási szeminárium. School of Economics and Political Science, London, 1987 Winchenbach, K.: Strafvollzug in Griechenland. Zeitschrift für Strafvollzug und Straffälligenhilfe, Vol. 46., No. 5, 1997 Windt Sz.: A külföldiek és a bűnözés kapcsolata hazánkban. In: Németh Zs. (szerk.): Írások Tauber István emlékére. ELTE ÁJK–Magyar Kriminológiai Társaság–Rendőrtiszti Főiskola, Budapest, 2009 Wlassics Gy.: Új irányok és börtönügy. Jogtudományi Közlöny, 1904/52. Zeder, F.: A büntetőjogi együttműködés jogi aktusai az Európai Unióban és azok államon belüli elismerése. Magyar Jog, 1999/11. Zedlewski, E. W.: When have we punished enough? Public Administration Review, 1985


A magyar büntetés-végrehajtási jog Vókó György

Recommend Documents