A közösségi hangoltságú személyiség létdrámája Csoóri Sándor költészetében

A közösségi hangoltságú személyiség létdrámája Csoóri Sándor költészetében 1. A Csoóri-vers természetrajza Világ és lírai személyiség ütközése – ez (leegyszerősítve) Csoóri Sándor lírájának a drámája. Miközben a költıi magatartás a világ teljes átélésére irányul, szüntelenül szembesülni kénytelen azzal, hogy ez a világ és az én összeegyeztethetetlen. Legyen szó a kádári szocializmus idıszakáról vagy a rendszerváltozás hullámán térségünket elárasztó globalizációról és nemzeti felelıtlenségrıl: a lírai személyiség morális alapállásával nem fér össze az azonosulás, a világban feloldódás. Ez nem eredményezi Csoórinál az elefántcsonttoronyba visszahúzódás magatartását, a világtól való teljes elzárkózást; a rendszerváltozásig a világért, a teljességért való küzdelem roppant energiái torlódnak össze verseiben.1 1989 után azonban egyre sőrőbben jelennek meg a lemondás gesztusai, a szembeszegülés és ellenkezés magatartásából fakadó rapszodikus hangoltságot egyre gyakrabban váltja fel a lemondó visszavonulás elégikus hangneme. ’89 elıtt, a szocializmus nemzeti hagyományokat, morális értékrendet szétzúzó barbársága ellen még lehetett küzdeni: egyértelmő volt, Csoóri számára nagyjából az ’56-ot követı megtorlásoktól, a bajok forrása. Az ismert baj könnyebben legyızhetı; ekkor még igaz volt e költészetre, hogy „meggyızı elszántsággal békíti össze a világ széthulló elemeit. (…) S ezekben a pillanatokban egy olyan ısi egységnek is emléket állít, amelyiknek visszaállításáról az emberiség sohasem mondhat le”2 – írta Gróh Gáspár A világ emlékmővei kapcsán. ’89 után nagyon hamar kiderült, hogy a szocializmus bukásával nem sikerült visszafordítani a nemzeti hagyományok térvesztésének folyamatát; s az okok immár sokkal rejtettebbeknek és összetettebbeknek bizonyultak. A rendszerváltozásba vetett reménység és hit megcsalatása súlyos sebeket ejtett a lélekben. Pedig a Csoóri-versek lírai személyiségének alkata alig változott: az individuum szabadsága és a nemzeti és szőkebb közösségek iránti elkötelezettség adja a megingathatatlan morális alapot. S bár a személyiség küzdıkedve – a nagy csalódások következtében is – megkopott, a Csoóri-vers tovább gazdagodott, teljesedett. A Csoóri-versek lírai személyisége tehát kettıs indíttatás küzdelmébıl teremtıdik és e küzdelemben rajzolódik elénk. Az egyik késztetés a szuverén individuum szabadságvágya, a másik a közösségi, nemzeti elkötelezettségek parancsa. Ezek nemegyszer feszültségbe kerülnek egymással, s az ebbıl adódó küzdelem és létállapot, közérzet és hangoltság lesz nem egy verse legfıbb tárgya. „Innen eredeztethetı a személyiség tulajdonképpeni drámája, s ezek a feltételek alakítják a Csoóri-lírában máig uralkodó törekvést: immár egy megnövelt lehetıségő, küzdıvé stilizált, mindig fronthelyzetbe állított, de egyúttal emberi teljességre vágyó lírai hıs az, aki teljes személyiségével mintegy átadja magát a közösségi lét

1

Vö. „A hetvenes évek végén a »fennkölten züllı országgal« szemben folytatott küzdelemben bontakozott ki teljes mélységében Csoóri Sándor költıi és esszéírói pályája.” GÖRÖMBEI 2003, András, Csoóri Sándor, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 136. 2 GRÓH Gáspár, Hódolat a nem hódolónak. Csoóri Sándor: A világ emlékmővei = GRÓH 2000, Gáspár, Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák, Kortárs Kiadó, Budapest, 27.

1

problémáinak.”3 Csoóri világra nyitottsága, világszomja, teljességre törekvése azonban megakadályozza, hogy a vers a személyesség közegébe záruljon. Görömbei András találó megfogalmazásában a „személyesség helyett a lírai alany esetében a személyiségre teszi a hangsúlyt”4. Ez a lírai személyiség „a világra az elsı megértés és megnevezés vágyával tekintı archaikus ember szólalásának helyzetét imitálja.”5 E líra hanghordozását Kulcsár Szabó Ernı többnyire a rapszódia mőfajához kapcsolta, ami következménye a szerepfelfogással összefüggı emelkedettség és disszonáltság kettısségének: „a vállalt küldetésszerep ily módon nemcsak a közösségi problematika (közvetett, képi-hangulati jelzéső) versbe emelését, megszólaltatását jelentheti, de kifejezhetıvé válnak így a szereppel járó érzelmi antinómiák is.”6 A gyakran látomássá növı metaforikus kép a Csoóri-líra alapeleme. Ahogy Pécsi Györgyi rámutatott: „legerısebb költıi kifejezıeszköze a szürrealisztikus kép, de kérdés, mennyire a szabad asszociációs játék, az elme tudat alatti csapongása szervezi ezeket a képeket – ha rövid úton szinte mindig fölfejthetı, miért kerülnek egymás mellé látszólag nagyon távoli képelemek (behozza a történelem, a személyes emlék, kiderül a szubjektum viszonyulásából, a gondolkodás logikájából).”7 Valóban, az apollinaire-i szürrealista montázs nem jellemzı erre a költészetre, a metaforikus képzetkapcsolások magasabb szinten is funkcionálisak. Nem egyetlen rendszerbe szervezıdnek, mint Baka István költészetében, hanem kisebb csomópontokba, amelyek együttesen a költıi személyiség éthoszát, világlátását jellemzik. És Csoóri – szintén szemben Bakával – fogalmi és tárgyi társításától sem riad vissza, nemegyszer legeredetibb metaforáit hozva létre így. Verseiben a gondolatiság is szemléletesen, képekben ölt testet. Nem az objektív tárgyiasság statikusságában, amelyben a tárgyak egyediségüket elveszítve magát a dolgot jelentik (mint Nemes Nagy Ágnesnél: „Tanuld a fákat…”), hanem a szemléletes tárgyiasság dinamizmusával,8 amelyben a tárgyak, a természet elemei és a fogalmak is ugyanazon akció részesei, amelyre a lét drámájában – ami gyakran a történelem színpadán zajlik – a lírai személyiség vállalkozik vagy kényszerül9: Jó volt nekem a jó és jó a rossz is: fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak, 3

KULCSÁR SZABÓ 1979, Ernı, Rapszódia térben és idıben. Csoóri Sándor lírai portréjához = KULCSÁR SZABÓ Ernı, Mőalkotás – szöveg – hatás, Magvetı Könyvkiadó, Budapest, 1987, 391. [Kiemelés az eredetiben.] 4 GÖRÖMBEI András, A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében = GÖRÖMBEI 1999, Létértelmezések, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 150. 5 JÁNOSI Zoltán, Gondolatok – rózsavérbıl. Tőnıdések Csoóri Sándor versein = JÁNOSI 2001, Zoltán, Idı és ítélet, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 343. 6 KULCSÁR SZABÓ, 1979, 392. 7 PÉCSI 2003, Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseirıl = PÉCSI Györgyi, Olvasópróbák 2., Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 2003, 53. 8 Vö. „Az élmény és elvonatkoztatás példás egysége révén válhatott költészete a személyesség és tárgyiasság szintézisévé is, tehát többé, mint egyik-egyik típus önmagában.” GÖRÖMBEI 2003, 158.. 9 Vö. „Csoóri Sándornak a tudat kanyargó ösvényein haladó gondolatisága, a képzet, a metafora, a fogalom s a látomás közötti sávokon haladó, hol ebbe, hol abba az irányba kilépı versmenete e szokatlanul »oszcilláló« dinamika mellett azért sem hagyja hamvadni az olvasó éberségét, mert azokon a terepeken, ahol ez az ösvény vezet, lépten-nyomon figyelmeztetıen, szinte eleven aktualitásként fehérlik át a történelem csontozata.” JÁNOSI Zoltán, Gondolatok – rózsavérbıl. Tőnıdések Csoóri Sándor versein = JÁNOSI 2001, 346–347.

2

csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák s az idı, melyben ott volt mindig egy másik, egy ismeretlen idı osztódó sejtje, rángott, hánykolódott, szakadt szét jövıjére s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem. (Jó volt nekem)

Gondolatiság és képiség polifon egységben van; verseibıl „a közvetlen érzékelés, az elemzı logika és a nyelvi megfogalmazás archaikus, primér szinkretizmusa tükrözıdik vissza.”10 A gondolatiság gyakran a nemzet sorsának kérdéseivel kapcsolódik egybe. Csoóri lírájának közéletisége ezért is lehetett vita tárgya, meg azért, mert végletes személyességébıl soha egy jottányit se engedett. Ami a verseiben közéleti szerepvállalás, az is személyisége morális jegyeibıl ered.11 Azért kivételesen gazdag ez az individuum, mert én- és mi-tudat szervességét evidenciaként ismeri és vallja. Közösségi identitásának elevenségébıl következik, hogy „a hagyományos értékek (…) kiiktatását”, ami a szocializmus idıszakát illeti, illetve ’89 után a nemzeti hagyományokban gyökerezı létmodell „térben és idıben való kiteljesedésének, érvényesítésének lehetetlenségét, vagy roppant nehézségét írja le”12. Ugyanakkor közéleti, nemzeti ügy is egybekapcsolódik nála az általánosabb érvényő létértelmezéssel: „egyaránt a maga ügyeinek horizontjába tudta vonni a magyarság legfontosabb ügyeit és a XX. század végi emberi lét mérlegét is.”13 Rokona és utóda elsısorban Ady Endre és Nagy László költészetének.14 Lázas vívódásai inkább Adyhoz, morális rendíthetetlensége Nagy Lászlóhoz közelítik. Mindkettejükhöz konkrétan is kapcsolódik portréversek sorában vagy a közös világszemléletbıl fakadó idézetekben, allúziókban, intertextuális játékokban.15 A Csoóri-vers az Ady lírájához is visszanyúló és Nagy Lászlónál kiteljesedı bartóki modell újabb változata mágikus-animikus metaforikájú, a történelmet aktualizáló s a jelenben megmérı és a jelennel összevetı, kritikus, a közösségi értékek éthoszára alapozó személyiséget kirajzoló szövetével.

10

JÁNOSI Zoltán, Gondolatok – rózsavérbıl. Tőnıdések Csoóri Sándor versein = JÁNOSI 2001, 342. Vö. „… személyiségének egészét mozgósítva minden ügye üdvösségügy”. GRÓH Gáspár, Hódolat a nem hódolónak. Csoóri Sándor: A világ emlékmővei = GRÓH 2000, 24. 12 PÉCSI Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseirıl = PÉCSI 2003, 57. 13 GÖRÖMBEI 2003, 136. 14 MÁRKUS Béla még Balassit, Zrínyit, József Attilát és Illyés Gyulát nevezi meg mint „a küzdést, diszharmóniát kívánókat, az életet harcként értelmezıket, az igaz egész egyéniséget és emberséget ellentétekbıl fölépítıket”. MÁRKUS Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = MÁRKUS 1996, Béla, Démonokkal csatázva, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 63–64. 15 Ezek gazdag feltárását l. JÁNOSI Zoltán, Gondolatok – rózsavérbıl. Tőnıdések Csoóri Sándor versein = JÁNOSI 2001, 347–349. 11

3

2. A személyiség létdrámája: küzdelem a világért Hatvanas–hetvenes évek: a lírai személyiség újjászületése és kiteljesedése Csoóri Sándor kettıs indulása – mint pályatársai közül Nagy Lászlóé, Kányádi Sándoré, vagy korábbról, valójában még szorosabb analógiaként Ady Endréé – ma már irodalomtörténeti közhely. A Felröppen a madár (1954) után megjelent Ördögpille (1957) címő kötetében már sok minden útra készen áll abból, ami késıbb, megerısödve és kiteljesedve, magasba röpíti líráját.16 Nem véletlen, hogy A jövı szökevénye (2000) összegyőjtött versei közé ha az elsıbıl nem is, az Ördögpillébıl már átvesz verseket. Ekkor „már József Attila édeni monumentalitására is figyel, s a népköltészettıl is tanulja az igézés fogásait (…). Egyelıre kevés sikerrel. Folklorizáló versei keresettek, a zeneiséget biztosító ritmus, versmérték szimmetriái gépiesek, az intonálás emfatikus leütéseit, (…) ezek ismétléseit nem igazolja a vers többi eleme.”17 Kísérletezései a következı, a pálya igazi nyitányát jelentı harmadik kötetben hoznak elırébb vivı eredményeket. A Menekülés a magányból szemléleti gazdagodása Kiss Ferenc szerint elsısorban annak az élménynek köszönhetı, amelyrıl Csoóri a Szántottam gyöpöt… címő esszéjében adott számot: ez a népköltészettel való találkozás és a népköltészet és modern költészet rokonságának a felismerése.18 „Nem csupán arról van szó tehát, hogy a népköltészet és a történelmi magyarság révén Csoóri rátalál világképe arkhimédészi pontjaira, hanem arról is, hogy ráeszmél: következetesen gondolkodni népekrıl, politikákról, szabadságról, küldetésrıl csak úgy lehet, ha a maga teljes tudásával lehet jelen a mőben. (…) Amit felfedez s ami emlékezetébıl feltolul, méltó helyhez és funkcióhoz csak egy szerves és lüktetı világképen belül juthat…”19 E világkép gyökere a paraszti származás tudatos átélése. „Ez a múlthoz kötıdı eszmélkedés, történelmi léttudatosítás igen fontos identitásképzı elem Csoóri Sándor költészetében.”20 Nem nosztalgikus elrévedésrıl van szó, sokkal inkább egy eleven hagyomány haldoklásának, kivéreztetésének fokozatos tudatosodásáról és tudatosításáról. A falusi élet könyörtelen megváltozásának, a hagyományok elvesztésébıl fakadó jövıtlenség rémének elsı összetettebb megfogalmazása a Falusi árnyképek. A szülıföldre nyomasztó, fenyegetı árnyképek vetülnek, „a homály emlékmővei”, „az idıtlenség / görcsberándult istenei” uralják a falusi tájat és a lírai én bensı hangoltságát. A vers a „talajtalanságélmény” kifejezıje.21 Falu és város képeinek egybejátszásához Csoóri a televíziót hívja médiumul – Nagy László, Juhász Ferenc ezt már a látomás síkján valósították meg ekkor –, de a magyarázat iróniával élezett ıszinte, szikár keserősége szíven ütı: „hadd legyen mirıl beszélgetnünk, / mert mi már mindent elbeszéltünk.” A faluval együtt a múlt, az élhetı, az életnek keretet adó múlt is pusztul. A zárlat szürreális – ugyanakkor a szocialista valóság abszurditásából sarjadó 16

Vö. „Itt, ebben a kötetben kezd épülni a sajátos Csoóri-féle versbeszéd, melynek érzelem- s gondolatközvetítıje a látvány…” CS. NAGY Ibolya, A szülıföldélmény Csoóri Sándor költészetében = CS. NAGY 2002, Ibolya, Kérdez az idı. Tanulmányok, kritikák, cikkek, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 220. 17 KISS 1990, Ferenc, Csoóri Sándor, Magvetı Könyvkiadó, Budapest, 15. 18 KISS 1990, 22. 19 KISS 1990, 93. 20 GÖRÖMBEI András, A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében = GÖRÖMBEI 1999, 154. 21 CS. NAGY Ibolya, A szülıföldélmény Csoóri Sándor költészetében = CS. NAGY 2002, 220.

4

– képe már igazi csoóris telitalálat: „Fölnyög apám elásott ökre, / s földet rendít meg hegyes szarva” – még akkor is, ha az utolsó mozdulat túlheroizált. A Falusi árnyképek népdalimitációs indítása a zárlattal bár keretessé válik, még nem szervesül igazán, a város képeit idézı strófában a fellazított versmenet természetesebb benyomást kelt. Érdekes ugyanakkor, hogy a hosszabb sorokból álló negyedik strófa mintegy kereszt formájúra tagolja a verset, amely így maga is emlék-mővé, a falusi létmód sírkeresztjévé válik. A szülıföld nosztalgikusan felidézett harmóniájából, amely azóta megbomlott, szétesıben van, a lírai én ki van emelve: miközben belülrıl, mintegy újraélve közelít a múlthoz, azonközben kívülrıl szemléli a jelen hozta pusztulást. Tanúságot tesz, konstatál. Az apa és az anya képe olvad egybe a többnyire a természetbıl vett metaforikával megrajzolt képpel, így lesz a táj antropomorf, egyszersmind az emberi világ az enyészet képei által dezantropomorf – szőnik meg tehát az éles határ emberi és természeti, tárgyi között.22 Ezáltal veszti jelentıségét a lírai én részleges kívülállása: az enyészet, pusztulás, de legalábbis múltba tőnés így nem egy társadalmi csoport sorsa, hanem az egész (emberi) világé. Csoóri szülıföld-versei a befogadót belefoglalják a versélménybe, nem lehetséges a kívülmaradás – még a városi olvasó számára sem. Amikor elmúlik „a nap jóíze”, az ól fala „rettenet-fehér”, „gyökerek tigrismancsai / hajolnak ki a szakadékos partból” s a cserépkorsók „félrehajított koponyák”, akkor a „Lehetne kurjongatni is” inkább csak ironikus ötlet, az ellenponttal is az eredeti beállításra irányítja a figyelmet, az Alkonyati várakozás beckettien – a Godot-ra várva címő dráma alaphelyzetére emlékeztetı – hiábavalóságára és abszurditására. A természeti képekbe foglalt, elemi, vegetációs életöröm a múlt emléke csupán: „a márciusvégi szél, apám parázslófejő lova”, avagy a cím édeni sugallata: Szálltak az aranyfácánok, tovatőnt szépségei az életnek. S ahogy a vers ars poeticus zárlata fogalmaz: „nincs más örömöm, csak az, hogy kiabálhatok értük”. A lírai én pörlekedése az elrabolt múltért még alapvetıen nosztalgikus gesztusokat hív elı. Az „itt folyt a gyerekkor folyója” adja a fényképbe zárt múlt hátterét a Fénykép, nagy háttérrel címő versben, mely a szegénységben megélt gyerekkor boldog pillanatait merevíti ki. „Az öröklét is idefénylett, / mint mennyei tükör-csendélet”: a szőkös szegénységben is megnyíló távlat, a nélkülözést enyhítı szakrális eredető vagy színezető meghittség metaforikus ábrája rajzolja ki a közelmúlt kontúrjait. A mő egységét a feleslegesnek tőnı, magyarázó reflexió bontja csak meg valamelyest („Jó volt itt szegénynek is lenni, / mezítláb záporban kerengni – / ha anyám nem sírt volna annyit, / szegény maradtam volna mindig…”). Az elégikus hangszínt ódaira cseréli az Egy templom falára. Itt is a szülıföld dicséretét zengi, de nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek az értékek nem egy letőnt múlt keretbe foglalható szépségei, hanem a költıt máig tápláló energia forrásai: „Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé, / hosszasan és fenségesen, / lángol még ma is elıttem, / hosszasan és fenségesen.” A falak anyagi természetét is átható szakralitás (amely itt talán nem több mint az 22

Egy jóval késıbbi kötet, a Ha volna életem kapcsán figyeli meg ugyanezt VASY Géza: „A természetnek ez a szinte enciklopédikus részletességő képe nem a leltározás céljait szolgálja soha: mindig a társadalmi és az egyéni létre is vonatkozik, s ily módon magától értetıdıen nem lehet egyöntető a természet képe sem, az emberi világ ellentmondásossága arra is rávetül (…) Az ember antropomorfizálja a természetet, ugyanakkor a természet képes arra, hogy – pozitív értelemben – »dezantropomorfizálja« ugyanezt az embert…” VASY Géza, Idırétegek és motívumok. Ha volna életem = VASY 2000, Géza, A nemzet rebellise. Írások Csoóri Sándorról, Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 99–100.

5

összetartozás élménye, a közösségi identitás gyermekien öntudatlan megélése) az egyszeri paraszti élet tevékenységformáiba (annak is az ünnepi változataiba) költözik át a zsoltáréneklés révén. Kár, hogy egy strófával túllép a költı a lehetséges zárlaton, s mintegy fogalmilag összefoglalja, amit a szakralitást és vitalitást egységbe foglaló metaforikával már megteremtett. A kötet címe: Menekülés a magányból, e verscsoport révén, azt az értelmezési lehetıséget sem zárja ki, hogy a költıi alapélmény a felnevelı közösségbıl kiszakíttatás gyötrelme. De ez a gyötrelem már nem csupán a városba költözı fiúé, mint még túlnyomóan Juhász Ferenc Szarvas-énekében, hanem attól válik keserőbbé, súlyosabbá, hogy a múltja hagyományaiból kiforgatott falu is mintegy elköltözött önmagából; hazatérni, legalább ünnepekkor, sincs hová. Igaz, e gyötrelem itt még inkább csak sejtelemként jelenik meg, a késıbbi kötetekben válik majd egyre erısebbé a falu kirablása, múlttól megfosztatása miatti kétségbeesett felháborodás. Itt a jelen fölötti számvetés még a gyerekkor iránti nosztalgia érzésébıl fejlik ki: „Állok falum fölött, hátam mögött egy ısi rom. / Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is.” (Szálltak az aranyfácánok) Az igazi Csoóri-líra formálódása, alakulása a harmadik és negyedik kötetre tehetı; a Menekülés a magányból és a Második születésem (1967) között „a belsı folytonosság, a szervesség már nyilvánvalóbb”, mint a korábbiaknál. „Ami ezeket megelızi, az nem több készülıdésnél, önmagában kevés értéket hordozó korai nyitánynál.”23 A Második születésem kötet fogalmazza meg programként azt is, ami csírájában az elızı kötetben is benne volt Csoóri Sándor lírájában: a világ bekebelezésének, a teljesség átfogásának és átélésének gyermekien komoly vágyát. Itt válik a fiatal költı keresésébıl soha nem szőnı világszomj: e kötettıl a Csoóri-líra egyik pregnáns jegye.24 „Kiinnálak, / elfogyhatatlan világ, / de kívánságomtól hirtelen elgyengülök” – olvashatjuk a Zápor utáni tájban. S A szökevényben: „ott lenni mindenütt, / négy égtáj légtornásza / lengni a holdgyőrőn; / fuldokolni kıportól, fénytıl, / elcsöppenı vértıl ragyogni, / városok neonkörhintáján / ájulásig körbeforogni.” A Csoóri-versben a város éppoly természetes versanyag, mint a falu, a körutak, terek éppoly jellemzı tárgyai, mint a kert; de akár faluról, városról, akár a közösségi élet szőkebb köreirıl: nemzedékrıl, családról, barátokról vagy szerelemrıl van szó, mindig a világgal történnek a dolgok, még a magyar nemzet égetı kérdései is világnyivá tágulnak Csoóri horizontján. Ez a világszomj nem független a modern vers újabb törekvéseitıl, a szürrealizmus képeket egymásba torlasztó technikájától, s visszahat a poétikára is: Csoórinál a legkisebb történés is kozmikus méretekben zajlik. „Most kell a szélbe gyöngyöt szórni, / nevet adni elárvult kınek / s hatalmas kátránypapírokkal / letakarni a temetıket” – írja a Főre, madárra második strófájában, s a húsvéti feltámadás képzetköre a szerelmet is kozmikus szférákba ragadja: „Most kell a legszomorúbb Holdat / kiköpni, mint a csontot: éljen / a világot újraszülı test… most kell / főre, madárra bízni a reményem.” Mindez azonban nem csupán azt jelenti, hogy a Csoóri-vers felnagyítja a méreteket s a természet, a világ síkjába metaforizálja a köznapit. Sokkal inkább azt is, hogy történjék bármi 23

FÜLÖP László, Vázlat Csoóri Sándor lírájáról = FÜLÖP 1976, László, Élı költészet. Pályaképek és vázlatok mai magyar költıkrıl, Magvetı Könyvkiadó, Budapest, 420. 24 Vö. „Csoórit e kötet tanúsága szerint a lét teljességének vágya, az intenzív átélés szomja, a világegész élményi birtoklásának akarata s nosztalgiája tartja bővöletében.” FÜLÖP László, Vázlat Csoóri Sándor lírájáról = FÜLÖP 1976, 434.

6

a Csoóri-versben, az valamiképp az egész világgal, a teljességgel is történik. Elárvuló szerelmesekkel egy kicsit az egész világ árvul el, elárult nemzetekkel az egész világot árulják el. S mindez nem túlzás, felnagyítás; a ’cseppben a tenger’ látásmódja, mint a szólás is mutatja, része mindennapjainknak. Csoórinál a teljesség igézete legalább oly erıs, mint Juhász Ferencnél. Ám Csoóri metaforikája nem zárkózik egy-két képzetkörbe, még ha nála is a természet a legfıbb ihletı; míg azonban Juhász a kathalogus, a felsorolás, az egymásmellettiség eszközeivel próbálja birtokba venni a teljességet, addig Csoóri a sőrítés, egybekapcsolás, összeolvasztás technikájával. Rokon ez a szürrealizmus eljárásával, de legalább oly közeli rokona a népköltészet szürrealisztikus szemléletmódja, amelyre ekkoriban épp Csoóri mutatott rá esszéiben, elsıként a Szántottam gyöpöt…-ben, s amely feltehetıleg egy jóval korábbi kultúra mágikus-animikus jellegébıl fakad. Csoóri „nem a világ részleteit igyekszik tehát megragadni, hanem az egészet átható áramlást, az érzékelés mámorát, azt a hangoltságot, ahogyan magát a lét gyökerén érzi.”25 A Második születésem, miként az a címadó versbıl is kihámozható, a világ teljességének birtokbavétele mellett újfajta költıi magatartást is takar. „Amit szerettem, mindent elhagyok, / hogy végre szabad legyek” – szól a költıi program, a szabadsággal az egyik legélesebb elvet szegezve neki a kornak, a kora-kádári diktatúra idıszaka hamis kollektivizmusának és függetlenség-ellenességének.26 Mintha még az ’56-os forradalomra is utalna e sorokban, ha a képletes jelentés mellé a konkrétat is odaértjük: Ez a világ nem kérte véremet. Én kérem az övét! (…) Amerre indulok, még nyár ragyog tovább; egy folyó fény-pengéje tündököl – de föltámad lassan a cigánybambusz: e jeremiási ököl; víz és sár ideje, hideg álmoké, köveké: második születésemé.

Remete-sorsot és elszánt szembeszegülést jövendöl e vers – készen áll és néhány remek versben már elénk is lép az a Csoóri, aki a nemzet élı lelkiismereteként, magányos lázadóként veszi számba történelmi múltunk és a jelen közötti végzetes hasadásokat, a hagyományrendszer megszakadását, a jelen tévedéseit, mulasztásait és bőneit. Nem is annyira politikus alkatként, mint inkább filozófusi lényeglátással, mindig az egészre, a teljességre irányítva tekintetét. Ekkoriban már másféle közéletiségrıl van szó verseiben, mint elsı 25

KISS 1990, 23. KISS Ferenc ugyanitt ennek egy másik forrását is feltárja, József Attila és Kosztolányi Dezsı költészetére utalva. 26 Vö. „Legfıbb törekvése az önmegvalósításra, s ezáltal mások felszabadítására is képesítı szabadság megszerzése.” GÖRÖMBEI 2003, 117.

7

köteteinél: „nehezebb terepen, megküzdöttebben, mélyebben, tudatosabban” nyilatkozik meg a közéleti igény költészetében. „A személyiség sorsát elemzı gondolatiság elemeivel is gazdagodva. A lét teljességének vágyához az egyéni lét értelmének kutatása is hozzátartozik.”27 A szülıföld-verseket fölváltják a haza- és magyarság-versek. Az Idegszálaival a szél haza-himnusza „a hazaszeretet vallomását a magyar történelem, a paraszti életformaváltás és az emberi lét nyomorúságának képeibıl úgy bontja ki, hogy a középpontjában a jellegzetes Csoóri-szituáció, a lírai én küzdelmes önalakítása van.”28 A szél, a köd, a föld, a hegy, a szennylé, a sár motívumaihoz kapcsolja az itt határozószavába foglalt haza-élményt, azaz a természeti és paraszti létezés alapelemeihez. A Szózat „itt élned, halnod kell” parancsának sorrendjét megfordítva29 paradox módon a halál felıl indít, groteszk képekben jelenítve meg az élet befejeztének pillanatát: „Itt kékül meg a kezed / s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.” Az itt tere, amellett hogy a természet és a paraszti élet alapformái képzik meg, a sebzettség, nyomorúság állapotában rajzolódik elénk. A repedés, törés igei akciói („S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké”) ismétlıdnek a történelmi allúzióban: „Ezer esztendı törik szét velük: / Hunyadi László nyakszirtje, válla”. S a halál motívumának visszatérte keretezi a verset: „Ölelni másutt is ölelhetsz, / de ölni csak itt maradt jogod.” Az itt sebzettségének ellenpontja a költıi én, amely, részben a haza benne ırzött öröksége révén, a halálra-ítéltség ellenére is az integrálódás, felépülés, megerısödés, kiteljesedés irányába halad: Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait; s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is.

A zárlat – „ölelni másutt is ölelhetsz, / de ölni csak itt maradt jogod” – az utolsó fınévi igenévvel paradox módon hangsúlyozza a hőség parancsát: „azt a tudatot erısíti, hogy a személyiségnek a legsúlyosabb következményekkel járó tettekre csak itt, a hazájában van joga. Itt a legnagyobb a felelıssége, és itt van egyedül lehetısége az emberi teljességre.”30 A költıi én sebzettségének okát a Ha nem tudnám közvetlenebbül személyes, ugyanakkor a történelmi helyzetre is reflektáló soraiból érteni meg. Csoóri metonimikus áttételek révén saját önarcképébe rajzolja a hazát, a népköltészetbıl is ismert felnagyításkicsinyítés kétirányú eljárását ötvözve: Fölkap a szél egy maroknyi hazát s kiszámítottan a szemembe vágja, hogy amit kikönnyezek, az legyen jövıje, s a pillám gyepője: országhatára.

27

GÖRÖMBEI 2003, 115. GÖRÖMBEI 2003, 123. 29 Vö. VASY Géza, Idegszálaival a szél = VASY 2000, 11. 30 GÖRÖMBEI 2003, 123. 28

8

Ha nem tudnám, hogy semmi se marad a könnyekbıl, hazákból, mosolyokból, már rég elárulom ezt a rémuralmat, s nézném a földet nyirkos kutyaólból.

A perspektíva-váltakozás keltette villódzás, mely oly jellemzı a késıbbi Csoóri-versre, itt is megfigyelhetı, a távoli–nagy és közeli–kicsi összekapcsolása, személyes–emberi és személytelen–tárgyi között elmosódnak a határok, a világ emberléptékővé, a költıi én világnyivá válik, nemegyszer groteszk hatást érve el, mint a hajszálat felcsippentı ujjak és a fémcsöveket emelı daruk metaforikus viszonyításakor: De minden nap visszatart valami: egy temetés, egy meghívás, egy hajszál, mit úgy emel föl két ujjam a földrıl, mint fémcsöveket daru hajóberakásnál.

A haza- és önarckép egybemosódása még egyértelmőbben figyelhetı meg a Párbeszéd, sötétben kötet Vakító semmi-térkép címő versében, a Kádár-kor egyik legszigorúbb tabuját is megsértve nyilvánvaló Trianon-utalásokkal: egyetlen papírlap az arcom elıtt: megıszült kivégzıfal, vakító semmi-térkép. Országot karcolhatok rá: letagadott hazát. Suhognak hangos szerelvények: egymáshoz láncolt napok, vonat-zörgéső éjszakák s hoznak gyökerestıl kitépett erdıt, hogy a mellembe elültessem, tenyerem árkaiba verítéket, hogy folyóm is legyen, csontokat a földmély raktáraiból: rakjam föl rájuk a húst s vaskoronát, hogy a belülrıl égı embert is megkoronázzam.

A szürrealisztikus képek sültreális alapját a történelem szolgáltatta, az országrészekkel erdıket és folyókat is elcsatolva Magyarországtól. Csoóri e versben már ekkor, a hatvanas– hetvenes évek fordulóján a nemzet szellemi újraegyesítésére – de legalábbis az emlékezéshez való jog visszaperlésére – jelenti be igényét, ami csak mintegy két évtized elteltével lesz nyíltan kimondható gondolat. A költı papírján, a költıi én tudatában valósul meg az, aminek szerencsésebb korokban, egészséges társadalomban nemzeti programnak kellene lennie – ez a történelmi körülmény az egyik eredıje a költıi én elkülönülésének és felnagyításának. A Kísértet-fonal – szintén a Párbeszéd, sötétben kötetbıl –, továbbszıve e gondolatmenetet, a betiltott-kiüresített emlékezettel kapcsolja össze a trianoni határokat: Tél a kövekben, tél a szavakban, az emlékezetben:

9

e kifőthetetlen szállodában, a kéményen kiszökı sóhajokban. A határok vastüskéi közt is hason csúszik át a hóvihar, sebzett és titokzatos, ködlik mögötte egy-egy ország, eszelıs hóarcok ürege, az Ismeretlen Katona háború utáni borostája – – Tél a mindenkori sírok helyén, hazák helyén

A látomásos metaforika elemei kérlelhetetlenül vallanak a magyar nemzet akkori létállapotáról: tél, kifőthetetlen, vastüskéi, hason csúszik, sebzett, ködlik, eszelıs, arcok ürege. S megjelenik a hivatalos és a valódi Magyarország közötti kontraszt is – remek, a különbözı társadalmi életmódokat egy-egy kiélesített képbe sőrítı ellenpontozással s egyszersmind félreolvashatatlan nagypolitikai utalásokkal: „Fönt: elérhetetlen kristály-hazák, / lent: utcasarkok Szibériája.” Csoóri fokozatosan, már a Menekülés a magányból kötettıl kezdıdıen, egyre határozottabban teremti meg lírai alanya különválását, remetei-prófétai egyedülvalóságát. „Elsötétített fejetekbıl / úgy lépek ki, / akár a temetıkbıl” – különbözteti meg magát a meg nem világosodott kortársaktól, s a zárlatban – mintegy megjósolva élete több késıbbi periódusát – elhatárolja magát az egész, erkölcsi züllésbe és apátiába taszított társadalomtól is: „Lecsatolom derekamról a kort: / hadd legyek végleg kiátkozott.” Ez a különállás azonban nem jelent egyszersmind kívülállást, elefántcsonttoronyba vonulást; épp ellenkezıleg: a kortól megszabadulva, mintegy megtisztulva és fölmagasodva a költıi én küldetésként vállalja a szembesülést mindazzal, amitıl elkülönítette magát. Pontosan tudja ezt a Csoóri-vers is, amikor a Mit irigyeltek tılem kérdését variálja: „Ezt a verset? / ezeket a kölcsön-szavakat, / melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek / s visznek lappangó háborúkba?” Társat is talál a lírai alany, akikkel mi-ként fogalmazhatja meg magát. E kötetben például a Kósa Ferencnek mottójú haza-himnusza tanúskodik errıl. Az Idegszálaival a szél sebzett-nyomorú hazájának a jövıjét nem egyedül a költıi én hordozza magában, az „elszéledt” barátokkal együtt mondja, megint szinte jövendölés erejével – Egyszer majd ez is elmúlik, szól a cím is –: „Lesz egy napunk, amikor meggyőlöljük a bukásunkat / s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.” S e vers zárlatában újra fölvillan Csoóri ars poeticája, a világ teljességének akarása mellé már a ’haza’ parancsszavát is társítva, a megnevezés gesztusával a(z újra)teremtését is felidézve: Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nınek ezt a nevet adom: világ. S egy könyörtelen kıre ezt írom: hazám,

10

földre nyomó súlyom, Dózsa-koronám.

A Csoóri-vers költıi énjének közösségélménye a Párbeszéd, sötétben címő kötetben kezd erıteljesebben kibontakozni, a Csokonaihoz, Páskándihoz, Adyhoz írt portréversekben. A Csokonait látomás és gondolatiság egysége teszi kimagasló alkotássá. A kicsi–nagy, embernyi–világnyi ellentéteit ötvözı, Csokonai mellszobrát megrajzoló szürrealista képe elıször idıtlenné merevíti a nagy költıelıd alakját, belesőrítve a beteg test és nagy szellem kontrasztját is (s remek a méhkas – mellkas nyelvi rokonságának aktualizálása is): lángoló méhkas volt a melled s viola-légbe épített kastély a koponyád.

Aztán megmozdul, megelevenedik a kép, ám minden mozgás valami ellen („Meghajigált”) vagy lefelé irányul („Feküdtél rózsalevelek / alá”), hogy aztán a pusztulás igéi uralkodjanak („De az is elveszett, / szétszóratott”), s Csokonai alakja már fekvı halottként tér vissza a zárlatban. Sorsa fordított krisztusi sors, a hiábavaló várakozás áldozata, a kora társadalma által meg nem értett, meg nem becsült szellemi nagyság örök példája. Az Ady alakját idézı Zúzmara-koszorút a sírra csupa energia, csupa indulat vers. Olyan, mint egy bibliai átok. Ószövetségi átkok súlyát hömpölygetik a mondatok. Méltó párja ez a vers Nagy László A föltámadás szomorúsága címő Ady-portréjának – sıt egyenrangú elıdje: Nagy Lászlóé késıbbi lévén, Csoóri verse annak egyik ihletıje. Közös bennük a biblikus hangvétel – Nagy Lászlóé – kései prózaversérıl van szó – szikárabb, komorabb, visszafogott metaforikájú, Csoórié zaklatottabb, dúsabb képi világú (mintha a korábbi, érett Nagy László szólna, de reflexívebben, több dimenzióváltással). Ady föltámadása „a futóhomok-szavak / diadalútjának” végét jelentené; a Csoórira oly jellemzı fogalmit és képit egybefoglaló metafora egyszerre képes felidézni a korabeli május elsejék és a hangzatos, üres jelszavak hangulatát, ezek mindent elsöprı jellegét, amelyhez az is társul, hogy erre az alapra építkezni, jövıt építeni, ebben meggyökeresedni nem lehet. Csoórit az különbözteti meg a szürrealistáktól, de a nyolcvanas–kilencvenes évek posztmodern lírájától is, hogy a groteszk, abszurd vagy szürreális képek nála többnyire szigorúan funkcionálisak: nem a képzelet gyeplıtlen elrugaszkodása, nem is a nyelv szétíródása hozza ıket létre, de még a játékos kedélynek sem lehet ıket tulajdonítani.31 Csoóri képi látomásai, világ-sőrítményei egyetlen szilárd centrum energiáinak vannak alárendelve, a költıi énnek. A költıi én érzéseinek, benyomásainak, de leginkább gondolkodásának, világnézetének, éthoszának. Csoóri a Nagy Lászlóéhoz hasonló módszerrel, motívum-rendzserbe szervezve, fokozássá fejlesztve azt, de szőkösebben nyúl a kathalogus eszközéhez, ami jellegadó alapeleme Juhász Ferenc lírájának, s olykor földuzzasztja és fölhígítja a Juhász-szöveget. A katalogizáló felsorolás ugyanis 31

Vö. „A képi lelemények pazarló bısége, »látásmódjának szikrázó költıisége« szürrealisztikus jellegő, szabad asszociációs elevenségő, tele van meglepetésekkel. Ez azonban nem teszi anorganikussá a versek világképét.” GÖRÖMBEI 2003, 125.

11

könnyen szétfeszíti azt a logikai rendszert, amelyben a természeti képek nem csak önmagukért, önmaguk helyett állnak, amelyben a költıi én vívódásai sem csak önmagáért és önmagából erednek. A Zúzmara-koszorút a sírra felsorolásai ott funkcionálisak, ahol a felsorolás egyes elemei között dimenzió- vagy nézıpontváltás következik be: „Közönséges nevén Ady Endre, / Hitetıbb nevén: Isten Szörnyetege, Tőzcsiholó, / Eltévedt lovas, / HalálÚr jó szomszédja, száz iramú, pompás magyar”. Ez a felsorolás Ady költıi énjének, alkatának sokarcúságát jeleníti meg, egymással ellentétbe is forduló arcéleket rögzít. Egy másik helyen a felsorolás egyben fokozás is, egyre táguló körökbe vonva Ady szellemiségét: „Gyémántlanak jég-Bakonyok, / jég-hazák, / jég-Párizsok”, a második elemmel frissítve fel az amúgy közhelyes Ady-attribútumokat, a „hazák” többes számával nyomatékosítva e felsorolás jelenkori érvényét. (Ahol viszont csak az indulat fokozását szolgálják a felsorolás egyébként egymással helyettesíthetı, egymást magyarázó elemei, ott sérül a funkcionalitás: „Lábujjhegyre, emlékezık! / Puha macskatalp-sarukba, emlékezık! / vatta-csizmákba, mocsár-papucsba!” Itt ugyanis a kegyelet és tisztelet metafora-variációi e jelentésen túl nem kötıdnek a vers képi világába foglalt gondolatisághoz, a macska(talp), a csizma, a papucs nem szervesül a szöveg más szálaihoz, s bár a mocsár Ady kapcsán s a csizma a „föltámadt piros csizma” Nagy László-kép allúziójaként többletjelentésekkel dúsulhatna föl, Csoórinál a haza elmaradottságát tipizáló funkciót – mint sok más versében sem – itt nem a mocsár, hanem a hó, a behavazott táj tölti be, a „vatta-csizmákba” pedig nem képes a Nagy Lászlóképet aktualizálni. Ám mily remekül szervezi a struktúrát a felsorolás a Másnaposan soraiban, hol a perspektíva gazdagításával, szélesítésével érve el fokozó hatást: „Másnaposan mindig a szorongástól, / az elhalasztott düh / zöld lepedékével a számban, / másnaposan magamtól s tıletek”; hol pedig váratlan és izgalmas dimenzióváltásokkal: „tejeskannák s világhírek zörgése / közé lökve”, „kilakoltatott forradalmak bútor-recsegésével / a fülemben, / papírzászlók és bogárszárny-himnuszok zümmögésével, / ázsiai csikorgásokkal a mellkas / föld alatti templomában”, a zörgés változataival egybekapcsolva a széttartó képzeteket, s érzékeltetve azt a nyomasztó, idegölı létállapotot, amelyet a másnaposság a tompultság, kiábrándultság, kiüresedettség metonímiájaként képvisel.) Mintha az Ady-portré „jég-hazák”-jának többes számából kiindulva íródna („Ez itt a legkisebb haza: az utolsó búzaszembıl kicsírázott ország”) a Páskándi Gézának ajánlott Vendégeim, amely Páskándi mellett a Szervátiuszok, apa és fia rögtönzött portréját is adja. A vers a közös cselekvés, a cselekvésben, együtt-gondolkodásban megnyilvánuló közösség, a nemzetiségi magyarokkal kiegészülı magyarság hitvallása: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók.” Az „Utolsó esély napszámosai”-t maga köré győjtve Csoóri eredményesebben menekül a magányból, mint a Menekülés a magányból nekirugaszkodásaiban… E szellemi hazatalálás példája a Bartók Béla emlékére írott Cantata profana is, elsısorban persze az ajánlás és a cím pretextusa révén, hisz ugyanakkor az elszakadás, a gyökerek elszakításának verse, miként az eredeti kolinda és Bartók azonos címő mőve vagy Juhász Ferenc Szarvas-éneke is. A vers elsı része a Csoórinál ritka tárgyias szemlélet szép példája – mintha a Szürkület Kányádi Sándorát elılegeznék: „Nem mentünk haza ma sem, / nem mentünk haza, fiúk. / Hiába sikálta le anyánk a késeket, / hiába mosta le / a görcsös asztalt.” A második rész egyetlen, találó metafora köré épül, az otthonmaradt öregember „Arca szétnyomott vesszıkosár.” Jelentıs többletet azonban nem ad a vers sem

12

Bartók, sem Juhász Ferenc mővéhez viszonyítva, Utassy József Akár a szarvasok címő verse is sikerültebb alkotás. Miközben a szellemi társak, költıelıdök és a kortárs mővészek közösségében (illetve a szerelemben) társra talált a költı, szülıföldje kirablása és szülei elárvulása továbbra sem hagyja nyugodni. Az új kötetcímben: A látogató emlékei (1977), a falujába hazatérı fiú perspektívája is benne rejlik. Falu mint fölnevelı közeg és város mint a mővészet szellemi közege: visszatérı kettısség Csoóri költészetében. A hazatérıben a városból hazalátogató szemével („város-szemgödrökkel a szemem alatt”) méri fel a mind jobban elárvuló egykori otthon tereit, tárgyait: „a kapunyíláson át / ugyanaz a semmibe fúródó, vékony végtelenség / s ugyanazok az akácfán fönnakadt ruhaujjak”; „A kerékagy: szétrohadt agárfej a vadcsalán közt”; „A hanyatt esett ólajtót méhek emelgetik”; „itt minden édességet / már savanyú korpalével leöntöttek”. Itt is a fogalmi és képi elemek vegyítése ad különös ízt a metaforikának, a „vékony végtelenség” oxymoronja után a fán fönnakadt ruhaujjak egyszerre szorongatóan reális és szürreális színezető képe rántja vissza a már-már távolba szaladó képzeletet földközelbe. Csak a gyerekkori emlékek felidézése hoz némi üdeséget, játékosságot a pusztulás képei közé: „A vörös csibeitatót is már csak játékból húzom föl / bokszkesztyőnek – ne féljetek! Mákgubó-jogarral / ki voltam itt gyerek-király, földmaszatos…” A faluból elszakadás élményét a kettıs téridı egymásra vetítésével teszi újszerővé az Egy régi fénykép: egyszerre látjuk a még ízig-vérig falusi fiút, kinek keze még „anyai kéz után nyomul” (az ige talán nem egészen szerencsés itt), s a körte, bodzafa szemével a fiú jövıjét, azt, hogy nemsokára „a városokat mellére szorító, görcsös szépfiú” lesz belıle, akinek – mármár képzavarig srófolt szürrealitás: – „vasútnak lefektetett” hajszálain „mozdony robog”. A szülıföld-élménykörbe tartoznak Csoóri anyaversei is. A korai Anyám fekete rózsa után a legszebb példája ennek az Anyám szavai címő szerepvers, monológvers – „ugyanazt a motívumot mélyíti el lélektanilag és gondolatilag”32 –: az anya szól benne fiához. Csoóri kevés eszközzel: a képiség visszafogásával, néhány népnyelvi fordulattal („szépszerén”, „ménkő”), egyszerőbb mondatszerkezetekkel, rövidebb mondatokkal is remekül egyéníti a megszólalót, a rímek is mintha véletlenszerőek volnának, belesimulnak a szövegbe, s a néhány költıibb fogantatású kép sem rugaszkodik el túlságosan a beszélı kompetenciájától: „a szemem belülrıl kisebesedett”, illetve a litániás hangmenetbıl drámaivá magasodó zárlat: „ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül”. „Az egyszerőség szemléleti gazdagsággal társul ebben a megszólító dikciójú monológversben. (…) A nemzedék- és korváltás drámája szólal meg. A Szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából és a Rege a tőzrıl és jácintról szociografikus egyszerőségő, mégis gazdag szövéső és gazdag értelmő társa e vers.”33 A látogató emlékei újabb portréverssel gazdagítja Csoóri szellemi holdudvarát. A Berzsenyi elégiája szerepvers, Berzsenyi monológja: a birtokán magára maradt költıé, aki magányában azt is látja, amit a társaságban bálozó társak még nem. „A közösségéért cselekvı, de közössége közönye, nemzeti felelıtlensége miatt magára maradó én egyszerre idézi fel a versben egykori kivételes adottságokkal megáldott önmagát, s azt, mivé lett ez a 32 33

GÖRÖMBEI 2003, 126. GÖRÖMBEI 2003, 126–127..

13

személyiség.”34 A maszk mögül elıvillan Csoóri szeme is, Berzsenyi kora és a kádári idıszak egymásba hajlik, s a negyedik strófa groteszk látomása kíméletlen ítélet a kádári korról is: Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége, disznók dúlják a jácintos temetıket, nem látjátok? már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

A fiúkként megszólított költıtársak – Kisfaludy Sándorok és 20. századi társaik – lelkiismeretére apellál a beszélı, érezve saját ereje fogyatkozását. A „Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó” létállapotát a hanyatlásé követi; a Berzsenyi elégiája dacoskétségbeesett segélykiáltás a társakhoz, az összefogásért, együtt-gondolkodásért és együttcselekvésért. A Csoóri-vers szinte sohasem szakad el a lírai személyiségtıl, az önanalízistıl. Individualitása azonban a világ teljességét sőríti magába. Távoli képzeteket egymásba torlasztó képalkotása félreismerhetetlenül egyedi; eszköze mégsem a montázs: a funkcionalitás ugyan gyakran rejtetten, de mindig meghatározza az egymás mellé kerülı elemeket. A költıi én világszemlélete adja a versek vezérlı centrumát. E világszemléletnek bár alapja a személyes szabadság iránti igény, e szabadság a nemzet iránti elkötelezettséggel együtt teljes. Kívülállása közössége közönyébıl fakad, de részleges csupán, hisz szellemi társaira gyakran hivatkozik. Mint Görömbei András – Csőrös Miklós tanulmányára hivatkozva – fogalmaz: Csoóri hetvenes évekbeli verseiben „a »hazai és a világtörténetnek megannyi megoldatlan kérdése, felemássága«, a képek, a hírek, »a megunható csodák« szaporodása, az emberi mizérián nem változtató »világőr-farsang«, a vakvágányra tolt és a »baltával kettéhasított országok« jajszava, s a mindezt passzívan tőrı, »beavatkozni képtelen tehetetlenség tünetcsoportja« is megjelenik.”35 Nyolcvanas évek: magánéleti és közéleti válság szorításában A Jóslás a te idıdrıl válogatott versei után egy évvel, 1980-ban jelent meg az újabb verseket tartalmazó Csoóri-kötet, A tizedik este. Tovább erısödnek poétikája egyedítı elemei. „A lírai én nézıpontja (…) megsokszorozódik, a lírai szituáció kitágul, térben és idıben egyaránt végtelen, emellett váratlan elemekbıl épül föl. A Csoóri-versek egy-egy képben így tudják érzékeltetni a nagy életformaváltást éppúgy, mint a személyiség történelmi és jelenkori tapasztalatát, a megváltozott jelen idıbe folyton beleszóló múltat, s azt is, hogy a költıi én mindezt intenzív élményként élik meg.”36 Tovább mélyül a távolról egymás mellé kerülı motívumok közti kapcsolat is,37 bármily véletlenszerőnek tőnik is, mely természeti látvány hivatott a lírai személyiség közérzetét modellezni, azok valójában, a jelképiség szintjén Csoóri világképének kontúrjait is minduntalan kirajzolják. Miért kerül egymás mellé A csongrádi Tisza-parton soraiban „homok-ágyékú Tisza-part”, „romló testem”, „eltőnt 34

GÖRÖMBEI 2003, 130. GÖRÖMBEI 2003, 133. A hivatkozott tanulmányrészletet l.: Csőrös Miklós, „Közeledés a szavakhoz”. Csoóri Sándor: A látogató emlékei, Jelenkor, 1978/2. 181. 36 GÖRÖMBEI 2003, 134. 37 Vö. KISS 1990, 142. 35

14

vadállatok maradék csírasejtje”, „párzó csigák”, „nyárfa-pöhöly”, „medve-isten”? Épp e véletlenszerően kiválaszottnak tőnı motívumok rajzolják ki a vers alapjelentését: a termékenységnek, az élet továbbélésének nagy misztériumát. Bár a költıi én romló testével csak fekszik e környezetben („Fekszem, tisztulok), a tisztulás révén részesül az élet megújulásának boldogságában: „Dobog a földidı alattam, / az ıs nász moraja / dobog föl újra”. S a „medve-isten” záró motívumával (noha az csak egy hasonlatként kifejtett metafora viszonyítója) a termékenység-varázslások pogány ısidejébe helyezi vissza a költıi ént – s az olvasót. Az Aszályos, bibliai év motívumrendjét pontosan megszabják a címbe emelt szavak. Gyíktorokként lüktetı bokor, sárga mezık, napóra, kiszáradt fácánok („fölsikoltanak, / mintha fatojás koppanna ki belılük / a repecskes földre”), véreres szemek, kidudorodó pupillák, csörgı gaz, „megrepedezett, pangó kutak” – minden a bibliai léptékő aszály megjelenítését szolgálja. De itt nem (csak) egy aszályos tájról, országról van szó: a lírai személyiség közérzetét is ugyanez a torkot eltömı szárazság hatja át – a cenzúrázott gondolatok kora vagy a személyes tragédiák miatt? Csak a kötetkontextus alapján mondhatjuk, hogy egyik is, másik – itt csupán a létállapot rendkívül szemléletes rögzítése történik meg: „Szomjan haldoklik a szó a szájban, / a celofán-ropogású levegıben.” (A celofán nagyon gyakori motívum Csoórinál, s mindig a természetet pusztító civilizációra, a felelısségét nem ismerı emberi világra utal.) A kötet a Rejtett önarckép ars poeticája, „nyársuhanás és hóözön” teljességet adó ellentéteiben megmerítkezı önarcképe után rögtön olyan verssel nyit, amely újra Ady Endrét idézi saját portréja hátterébe. Már a Rejtett önarcképben nyilvánvaló az Adyval rokonság: „Bakonyerdı a vállaimnál”, csak itt Párizs helyén Prága és Varsó áll; a Bölcsıhelyem, esıben pedig pretextusként aktualizálja Ady Séta bölcsı-helyem körül címő versét. Mindkét mő a falu pusztulását konstatálja, szembetőnı azonban, hogy míg az Ady-vers alapszituációja szerint a költı a szerelmének mutatja be szülıföldjét, fölidézve annak egykori dicsıségét is, Csoóri elégikus monológjának nincsen megszólítottja, a költıi én magában néz szét gyermekkora helyszínén, s a múltnak dicsı emlékeit nem, csak romjait találja: „szép, hattyúnyakú ostornyelek körül / rég elporladt lovak párája úszkál”, „hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben / s körték hullnak föléjük darazsasan.” Míg Adynál a lírai alany még a pusztulásból is büszkén emeli fel fejét: „Ez itt pedig magam vagyok, / Régi tüzek fekete üszke / S fölöttünk végzet-szél fütyöl. / Szaladj tılem, átkozz, gyülölj, / Avagy légy rám ujjongva büszke”, addig a Csoóri-vers azonos nyitó- és záró versszaka a „sújtottan ázik két árva kocsikerék” szólamával az öntanúsítás gesztusát („villámlik felhıs jobb karom”), az ön-istenítés trópusát is az enyészetben oldja föl.38 Csak akkor telnek meg némi öntudatos fénnyel Csoóri mondatai, amikor valamely mővésztársának szellemét idézi meg,39 mint a Nagy László arcképe címő portréversben. Szinte megelevenedik Nagy László, amint „nikotintól mérgezetten is rágyújt és állva marad: / a meggyfák alatt majd kipihenheti magát a csontváz”, az a nyughatatlan, pihenni nem tudó 38

Ehhez vö. „A versbeszédet egy-egy részlet ismétlése vagy variálása különös fénybe vonja. A megismétlıdı sor vagy sorok jelentése ugyanis sohasem fogalmi jellegő, hanem az is atmoszferikus, de rejtélyes, titokszerő is.” GÖRÖMBEI 2003, 135–136. 39 Vö. „Gondtudatosító és bajvívó szerepében az ısökre, a költı elıdökre mint támaszokra tekint a mővész, minden eddiginél erısebb eltökéltséggel (…) A támaszra, önerısítésre pedig roppant szüksége van…” MÁRKUS Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = MÁRKUS 1996, 64.

15

szellem, amit Csoóri Adyéval kapcsol össze, ebben a mozzanatban dúsítva föl a költıi alkatot, a mesterség tudóját a nemzete iránt elkötelezett ember küldetéstudatával: szavakat olvas le a galambcsırrıl, a messzi tulipán selymes cimpáiról, szavakat az epilepsziás nyarak habzó szájáról s nézzétek: Ady halott szemeit készül szemével fölszaggatni –

Megszaporodnak a kötetben a számvetést végzı közérzetversek, a „Jobb lett volna magamat lánggal / etetnem s nem politikával” (Hozsánna, rózsák) keserő, tétova szólamával,40 „az ablakmosónak álcázott titkos rendır” (Zörög éjjel a mák) fenyegetı árnyával, konstatálja, hogy egyre több „az emberárulás verse, / a versben megromlott világ verse” (Lámpák és öklök elé), a költı „egy fennkölten züllı ország szemével farkasszemet nézve”, Nagy László Ki viszi át?-ját is megidézve, a káromkodások katedrálisának, a lelket bomlasztó erıkkel való szembeszállás szimbólumának pusztulását vizionálja: „fejemben hó emléke, / hó, hó, mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben” (Hó emléke). A Csoórinál oly gyakori hó motívuma itt egyszerre „utal József Attilára, Illyés Gyula híres képversére, Nagy László káromkodásból épített katedrálisára, de egyéni találata, belsı fejleménye a versnek, maradandóan egyéni megújítása költészetünk gazdag hó metaforájának.”41 Nem véletlen, hogy Csoórinál többnyire az elemi létezık, elsısorban a hó és a nap(fény) tudnak olyan alapmotívumokká válni, amelyek a versek terén túlsugározva határozzák meg e költészetet. E két, részben ellentétes alapelem modellálja a világ egészét, teljességét, s össze is kapcsolódnak a lírai személyiség fı jellemzıivel, a többnyire a naphoz és attribútumaihoz köthetı életöröm utáni vággyal, illetve a hó jelentésmezejébe tartozó erkölcsi tisztasággal, a kívülállásból eredı be nem mocskolódással, az egyéni szuverenitás megırzésével. Az Újtestámentumi sorokban Csoóri a ’boldogok a lelki szegények’ bibliai szállóigét fordítja ki: a „Boldogok a részegek” refrénjével kezdıdı strófák elıször a mocsokban, sárban, majd a lemondás és igénytelenség tompaságában, aztán az elhagyatottság, magány kilátástalanságában mutatja a részegeket, a két utolsó versszakban azonban fokozatosan megmutatkozik sorsuk másik oldala is, a másnaposságban feltárulkozó halál-élmény, végül a törvényenkívüliség és a megvilágosodottság kiváltsága. Kisszerőség és egyetemesség végleteit kapcsolja egybe itt is a metaforika, „dong-bong a világegyetem / egy cserebogár szíve körül”, „az áldozataival eljátszogató tenger” elementáris szférájához szinte nevetséges a babérokra törı ember (a részegeknek „nem kell a bársonypárnán / virrasztó aranyérem”). A már-már ırületig fokozódó elhagyatottság jellegzetes groteszk képben jelenítıdik meg: „a tömör káposztafejeket / csókolgatják a lucskos kertben, / mintha elveszített családjukra / találtak volna évek után”. A „részegek” (ma talán hajléktalanok lennének, de a szocializmusban a hajléktalanság fogalma és tényének említése tilalom alatt volt) a társadalom atomizálódásának, az emberi közösségek széthullásának megtestesítıi; a Kádár40

Márkus Béla mutat rá, mint több más versrészlet kapcsán is, e sorok Adyt idézı gesztusára. MÁRKUS Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = MÁRKUS 1996, 61–62. 41 GÖRÖMBEI 2003, 142.

16

kor torz társadalmában azonban még az ı kívülállásuk, dacuk is értéknek, prófétai elhivatottságnak tőnhet, hisz elkülönülésük azt is jelenti, hogy a mindent behálózó gyanakvásnak és a hamis egymásra kacsintások összeesküvéseinek sem részesei: „övék a törvénytelen hó / mámora, a törvénytelen dacé, / az égre föltántorgó mutatóujj / baljós próféciája, / mikor a józanok keze még mozdulatlan / s a szentségtörıké is a föld felé csüng / szalmasárgán, mint az akasztottaké.” Óhatatlanul a Csoóri-féle emberi és mővészi magatartás is szembekerül a részegekével, érezhetı a költı csüggedése a cselekvés hiábavalósága, céltalansága, eredménytelensége miatt, amelyhez képest még a részegek öntudatlan révülete is méltóságtelibb. Mert amirıl ık könnyő szívvel lemondanak, a cselekvı mővésznek épp az jut a Kádár-kor „levegıtlen présében”: „a világszínpad füstös drámája, / a mindennapi rom”. Az országos látleletet csak súlyosbítja a szülıföldre visszatekintés: az Éjszaka, otthon már az anya halálától még üresebb szülıházba visz gondolatban, ahol „az istálló, / mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva”, ahol az apa „nehéz dunyhák alatt sorvad a házban”. Szinte kísértetjárásos a ház a zárlat dermesztı látomásaiban: De csak a lúd kiált föl álmában gyászos hangon, de csak egy siralomházi denevér sodorja le a kútról az üres bádogkannát.

Ekkoriban több magánéleti trauma is komor árnyakat vet Csoóri verseire42, A tizedik este címadó darabja beteg kedvese alakját idézi meg (hátborzongató visszatérı sorokkal: „Olyan a csönd, mintha valaki verset írna / egy haldoklóról. / Olyan a csönd, mintha egy haldokló írna verset”), s az ezt követı újabb kötetekben, az Elmaradt lázálom (1982) és a Kezemben zöld ág (1985) verseiben is többször tér vissza ehhez a tragédiához. Megsokasodnak – egy új szerelem élménye révén is – a magánéleti, szerelmes versek, és elvékonyodnak (elsısorban az Elmaradt lázálomban) a közéletre, a nemzet sorsára irányuló fénypászmák (persze csak Csoóri lírai mőveiben). Egy újabb, nem csak személyes, de az egész nemzetet ért veszteség készteti a lírikust magányából kilépni. A Nagy László halálára írt Furulyacsonk a szánkon siratóéneke a hat strófában tizenkétszer ismételt vége szóval fejezi ki a személyes tragédia, az ember-halál mindenre kiterjedı, nemzeti jelentıségét; „Magyarország halottjá”-tól búcsúzik a költı litániásan monoton, a népköltészetben is gyakran használt tagoló 7-es sorokban, a ’vége’ szó által indukált, szabálytalan közökben felbukkanó egyhangú é–e rímekkel. A sirató a gyászt mindenre kiható, teljes veszteségként éli át, hisz Nagy László halála „jelképesen a közösség csonkulása is, ezért indázódhat rá a Krisztus-képzet”43. Csakhogy még a föltámadásnak, „már annak is vége”, a záró strófa Nagy László-ian konok daca azonban kijelöl egy utat, az egyetlen utat – a Nagy László példájából eredıt: „megyek ezüst fejedhez, / szíved kihőlt helyére, / megyek, mert más út nincsen, / minden más útnak vége.” A Kezemben zöld ág kötet 42

„Más barátok és pályatársak után 1978 januárjában meghal Nagy László. Beláthatatlan kimenetelő betegség kényszerítette ágyhoz és kés alá magát a költıt is. Közben meghalt az apja, gyógyíthatatlan kór támadta meg asszonyát, s aztán el is pusztította.” KISS 1990, 137. 43 VASY Géza, Elszakadás és megkötöttség. Egy motívumkör Csoóri Sándor költészetében = VASY 2000, 131.

17

Nagy László megidézése címő verse, öt évvel a költı halála után, megerısíti ezt az erkölcsi vállalást: „Öt éve halott vagy, de én még most is / ott megyek veled azon az úton.” Újabb szellemi társat idéz meg a Bibó István emlékére írt Láttam arcodat, amely két sorában képes a szocializmus egész lényegét összefoglalni: „Aztán a magyar ótestamentumi bőnök félszavakkal / ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.” A ’47–’48 elıtti és utáni idıket ó- és újtestamentumiként értelmezve mindkét idıszakot kritikával illeti: az elıbbit a félig bevallott bőnökért, az utóbbit, az „új szerzıdés” szocializmusát pedig egyszerően „mocsok”-nak nevezve. A személyes tragédiák Csoóri lírájában egyrészt az ı személyében összegyőlve, ott szinte rákos daganatként szétterjedve jelennek meg, másrészt – sokszor megint csak a lírai személyiségre kivetítve – országos pusztulássá magasodnak és sokasodnak. A Télvégi fényekben saját teste betegségeiben összpontosul a nemzet romlása: „Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor / és rádiumszenny, / elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország”. Az ábeli füstben, felkínálva magát a romboló erıknek (a „vörös égbolttal” konkretizálja is ezeket, a kommunista diktatúrára utalva), saját küldetését a nemzet sorsával kapcsolja össze: „ha rám akartok csapni, most jöjjetek / haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel, / elüthetitek görcsös kezembıl ezt az országot, / mint a labdát”. A Jók voltunk, jók és engedelmesek az elmulasztott történelmi cselekvést, a politikai hatalommal való megalkuvást hányja nemzedéke és a nemzet szemére.44 A Csoórira oly jellemzı, hasonlat szerkezetővé bıvített metafora olykor egészen távoli képzeteket kapcsol össze, páratlanul izgalmas feszültséget indukálva: „a hátbarugdosott, kósza kutyákért / még álmunkban is fölszisszentünk, / de a meghunyászkodó férfiak szemét, / mint egy karambol vértócsáit, kikerültük”; „félrebillentek velünk az évek, / mint lassan forduló repülıgép egy kivilágított / város fölött”. A pusztulás érzete és hangulata uralja Csoóri természeti képekre alapozó líráját. Leggyakrabban úgy, hogy a természet elemei a civilizáció, a társadalom dologi elemeivel kapcsolódnak össze groteszk metaforákban. Az „elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák” rendkívül eredeti, kifejezı képe az Elmaradt lázálom kötet Hajnali elbeszélés címő darabjában olyan reflexiót hív elı, ami egyértelmővé teszi a költı viszonyát a groteszk és szürreális trópusokban megrajzolt társadalmi környezethez. Szó sincs arról, hogy a költı a posztmodernben megszokott egykedvőséggel viszonyulna az ábrázoltakhoz, saját költıi énjét, éthoszát is feloldva a kaotikusnak érzékelt világban. Nem: Csoóri szüntelen lázad az ellen, amit szeme, tolla rögzít: „megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom”. Ugyanitt a civilizáció szennyétıl elborított világ képe mellett a széthulló transzcendencia növeszti egyetemessé a „mennydörgı semmi” közérzetét: „az eget fölülrıl egy vasfogú főrész darabolja, / nagy kék mennydarabok / huppannak le a tisztásokra”. A Kezemben zöld ág kötet Verıdöm, vonszolódom címő darabja a haza-versek folytatója; a nemzet kiszolgáltatottsága, a magyarság szétszóratása, szétdaraboltsága45 fejezıdik ki metaforikus síkon, ismét természeti és civilizációs – a háború képeit idézı – elemek groteszk összekapcsolásával: „Az erdık megfeketedve állnak alattam, / mint kiégett, gyalogsági laktanyák”. Majd a költıi én reflexióiból következı dimenzióváltással fogalmi 44 45

GÖRÖMBEI 2003, 155. Vö. GÖRÖMBEI 2003, 158.

18

kijelentések következnek: „Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel / el tudnék felejteni. / Nincs semmi itt, / amit öröknek hinnék! / Ó, hány Mohács / zivataros délutánjából kellett kimentenem a / reményt, hogy ez a mai nap is még / a miénk legyen.” Ezután összekapcsolja a két síkot, a reflexiót közlı költıi én alakját s érzéseit a táji elemekkel, antropomorfizálva, sıt társadalmi érdekővé metaforizálva azokat: Verıdöm, vonszolódom régi határtól új határig s fölnyög hozzám a letaglózott Börzsöny, Balassi horpadt sírja és én újra rémülten nézek hátra: mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla kavarogna a vörösödı alkonyatban.

A külön is említett Nagy László és Balassi Bálint alakját kapcsolja össze Mint titkos megbízatás címmel a Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde párjaként is értelmezhetı szerepversben. A különbözı történelmi korokat egyidejősíti a vers: a „mikor ölni és fosztogatni indult a török” rögzíti Balassi téridejét, az „utasgép araszolgat az égen hazafelé” ehhez képest a jelenbıl idetévedt anakronizmus: a maszk mögé rejtett költıi én idejében is vagyunk. Balassi kora inkább csak a költıi én látomásaként idézıdik meg, a végvári háborúk hátborzongató képeivel: „őzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen, / mint lenyakazottakból a vér”; „Sár, ganyé, keserő fő a számban. / S édes hazám földjétıl öklendezem.” Nem csak a múltban, de a jelenben is talál Csoóri újabb szövetségeseket. A Mint a testırök – ajánlása szerint: A Muzsikás együttesnek – népzenész fiai s lányai „a halállal szemben rézbaltás szegénylegény” folklorisztikus szerepét hívják elı a költı tudatában, s a közös szellemi égalj a világgal szemben is szövetségessé teszi ıket: „Rám csöröghetnek durván sunyi bádogórák / és földrészek üzleti csipogásában / nyomulhat felém az emberrabló álom, / süvöltı nádsípjaik, mint a testırök, körülvesznek.” A szellemi értékkülönbség a hangot adó anyagok összevetésében és a hangjukat jellemzı igékben is kifejezıdik: a bádogórák csipognak, a természetes anyagú nádsípok süvöltenek. Csoóri Sándor rendszerváltás elıtti utolsó verseskötete 1989-ben jelent meg, A világ emlékmővei címmel. A közéleti elkötelezettség ismét megerısödik lírájában, s az utolsó három kötetben valamelyest háttérbe szorult téma, a szülıföld és általánosan a falvak sorsa újra több versben foglalkoztatja. A kötet néhány önportréja után az egész nemzedék, sıt nemzet „portréját” rajzolja meg a történelmi felelısségünkkel számot vetı nagy vers: a Húsvét másnapján „péteri s júdási éveink”-re tekint vissza, s a gyávaságot lobbantja mindnyájunk szemére, a többes szám elsı személy nyelvtani alakjába bevonva saját magát is, mintegy mások helyett is magára véve a felelısséget: s beengedtük a hazugságot még a versekbe is, be a vérbe, a simogatás, az ölés csuszamlós gyönyörébe – És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

19

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!

Himnikus hangon, de a szemrehányás árnyalatával szól a Meghallod-e még? is, fölvetve: „kihaló madárfajok / és beomlott kutak hangján” szólhatna a hazához. Ehelyett az örök újjászületés bizonyságáról vall: „De te olyan vagy nekem, / mint a költészetem: a fájdalmakból is / világ születik mindig s a szégyenbıl is páncélos égbolt”. A kötet címadó versében pedig a hazája sorsával összeforrott költıi sors öntanúsító büszkesége szólal meg: s jóváhagyásom nélkül engem nem lehet többé föláldozni. Számban ıszi forradalmak, ıszi kiáltozások és ıszirózsák kesernyés íze együtt s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.

A költı szellemi közösségét, közösségi identitását tovább tágítja a Sütı Andrásnak ajánlott, az erdélyi magyarok sorsával a falurombolások idején nyíltan számot vetı verse, Az elmulasztott utak: „Fogam közt szikrázó aranypénzzel / az elrabolt temetıket kutatnám föl / s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva / a fejszével levágott fejekrıl, ha már az élık / szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták / csikorognak…” A veszteségek korát élı költı újra tudatosítja: „meg kell tanulnod végre itt maradni / a romlás színhelyein: leprás falak / s letört kilincsek földjén” (Otthoni udvar, ısz elıtt), s a maradásnak ez a parancsa nem csak a szülıföldre érvényes: az erkölcsében megingathatatlan, a nemzet sorsa iránt elkötelezett mővész és ember bensı késztetése is ez. S bárhogy pusztuljon, bármily nyomorultul árva is legyen az egykori falusi otthon („Az elnéptelenedett ólak elıtt / biceg a lesántult kırisbogár”), az Augusztusi este a felnevelı otthon élményének nem múló hatását tudatosítja, édesanyjára emlékezve: „Rég elmúlt kertjének illata / altat el ma is temelletted.” De szembetőnı, hogy mindig a múltba visszarévedı nosztalgia oldja csak némiképp a keserőséget, ami elsısorban abból fakad, hogy bár „az egész életút, élményanyag történelmi meghatározottsága ide (…) köti”, „országnyi” méretekig fölnagyított szülıföldélménye „igazi mélyrétegek híján nem képes támasza lenni a társadalom, a kultúra, az idı különbözı szintein kóborló embernek, mővésznek”46. A mindenkori Csoóri-líra egyik fontos csoportját alkotják a második világháborút megidézı versek. „Olyan létpróbát jelentett számára a gyerekkorban megtapasztalt borzalmak világa, hogy költıi szemléletének állandó elemévé váltak a háborús képek. Talán azért jelennek meg oly sokszor, mert a létezés szépsége a háború pusztításában szenvedett legnagyobb és leginkább értelmetlen vereséget. Másrészt pedig azért, mert a háborúban az abszurditás vált valósággá, a szürrealista jellegő képek tényszerő valóságot fejeznek ki: a szürrealizmus és realizmus közötti határ elmosódása világunk lényegi vonásává minısül.”47 E verscsoport legjobb darabja a Pergıtőz forgatása közben írt Te, Napra éhes. A költıi én magára veszi egy egész nemzet felelısségét, s ezzel a tudattal kérdezi: „Mit tudtál 46 47

CS. NAGY Ibolya, A szülıföldélmény Csoóri Sándor költészetében = CS. NAGY 2002, 223. GÖRÖMBEI 2003, 161–162.

20

volna / mondani nekik ott, a hullámzó / front-recsegésben, / akna-bőzben? / Hogy hısök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk / és pünkösdirózsa-nagy sebetektıl / gyógyul a haza?” A saját költıi öntudatának és magatartásának érvénye is kétségbe vonatik az értelmetlen áldozatok elıtt: „Mit tudtál volna mondani nekik épp te, / aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve / az élet irgalmáért / könyörögsz folyton?” Mindennapi életöröm („Harsog most is a retek a fogad alatt”), az élet misztériumának átélése („Napra éhes”) ütközik az élet abszurditásával, céltalan tragikumával. A vers „bőntudatról, tehetetlenségrıl, belsı puhaságról és puhányságról beszél, nem kevésbé erıteljesen, mint esszéiben.”48 A kötet egyik legszebb darabjában a költıi én nemzete Krisztusaként szól – nem hazájához, csak országához: „Ország, országom, gazdátlan ország, / tántorogsz csak a megtermékenyítı virágporban!”, bár hozzáteszi: „Félálomban / és dadogva hazámnak is mondhatlak téged” (Átengedem magam). A biblia remitologizáció eszköze néhány jelentésteli toposzra bízatik – Csoóri költészetének alapmotívumaihoz tartoznak ezek: húsvét („húsvéti szelek”), „harmadszor üzenik”, „ecet csöpög kezemre”, „pünkösdirózsák”. A péteri, júdási árulás korábban is összekapcsolódott Csoóri jelenkorának társadalmával – ez ismétlıdik a Napról napra soraiban: „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! / kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem / s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, / most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, / szívével nagy vadak játszadoznak, / mint körmös cicák a gombolyaggal.” Az ótestamentumi jóslatok súlyosságával szól Jóslat címő versében, aminek minden sorát, minden szavát igazolta az utókor – ez a vers (és az ezt követı kötetzáró Mestereim) nyomatékosítja Csoóri rendszerváltozás elıtti utolsó kötete egyik fı vonulatának, „a nemzet legfontosabb kérdéseivel való szembenézésnek”49 jelentıségét: Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás elıtti utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad. A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból, az égboltot utánzó üvegcsillárok alól, ki a szabadba, a fák közé és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal. A parkokban tücskök, a jövendımondó szobrok tövében részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit. A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bőnözıké.

48 49

PÉCSI 2003, Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseirıl = PÉCSI 2003, 60. GÖRÖMBEI 2003, 165.

21

3. Küzdelem a világ ellen, a személyes és közösségi integritásért

A megcsalatottság könyvei: Hattyúkkal, ágyútőzben; Ha volna életem A rendszerváltozás után megjelent négy kötet (Hattyúkkal, ágyútőzben, 1994; Ha volna életem, 1996; Csöndes tériszony, 2001; Futás a ködben, 2005) részben fordulatot hoz Csoóri Sándor lírikusi pályáján. Poétikájának alapjai persze nem változnak, most is a természet elemi dolgai és a városi civilizáció darabjai alkotják képrendszerét. A Menekülés a magányból kötettıl kezdıdıen föllazított versstruktúra tovább él; alkalomszerően használ kötött formát, többnyire azonban a tagoló vagy a szabadvers lélegzetvételhez igazodó ritmusára bízza a verset. A hatvanas években háttérbe szoruló rímek akkoriban is vissza-visszatértek szórványosan, majd a Csoóri-líra egyik jellegzetessége lett a rímtelen versekkel váltakozó szabálytalan, mondhatni észrevétlen rímeléső vers. A legújabb kötetekben – a Ha volna életemben jelennek meg újra – néhány kötött rímrendszerő darabot is találni (még egyszerre szakrális és mágikus-pogány hevülető Bátortalan ódát is ír a rímekhez). A lényeg azonban Csoóri viszonya a rímhez: többnyire ritmikai szerepe van, a mondatok sodrását állítja meg egy pillanatra, illetve a költıi én indulatát fejezi ki. A meghökkentı képzetkapcsolások most is a versek energiavivıi. A metaforák gyakran álhasonlatként, s így az élıbeszédhez közelítıen formálódnak meg, tulajdonképpeni hasonlatai pedig többnyire szürreális erezetőek. Visszavesz tehát a metaforák sőrőségébıl és plasztikusságából (szemben például József Attila vagy Baka István poétikájával), a hasonlat tömörséget lazító szerkezetét ugyanakkor a lírai közbeszéd átlagától fölfelé srófolja, szinte szétszakítja a hasonlított és hasonlító közötti kapcsolatot. Verstémái sem gyarapodtak számottevıen, talán a létfilozófiai hangoltság, az idı ontológiai jelentıségének erısödését lehetne kiemelni.50 Ami változott, az a lírai személyiség és a világ közötti viszony. A kettı közötti különbséget már nem termékeny feszültségként éli meg, a lírai személyiség integritását fenyegetı erıkként érzékeli a világ folyamatait és történéseit. Erısödik idegenségérzése, otthontalanságélménye, s ez a költıi én hangsúlyosabb külön-, sıt most már kívülállását váltja ki. Ez sem vezet azonban teljes bezárkózáshoz, mert Csoóri lírai személyisége soha nem lehet teljes a közösségi identitás vállalása nélkül.51 Minden eddiginél érzékenyebben reagál a közösség integritását, a nemzet még élı hagyományait porlasztó, pusztító erıkre. „Sokrétően megvallja kötıdését a nemzet alapügyeihez, másrészt tárgyszerően is gazdagon tárja fel azok minden eddiginél súlyosabb – mert önmagunk okozta – veszélyeztetettségét.”52 De nem annyira a küzdelem rapszodikus hangoltságában, mint egyrészt inkább a panasz, a sirám hangján: a rapszódia mellett egyre gyakoribb mőfaja az elégia. Másrészt az expresszivitást mind gyakrabban a groteszk irányába tolja: „magasztosnak és alantasnak az egyidejő felidézésével teremti meg azt a groteszk hangulatot, amelyben azért a keserőségnél nagyobb a 50

Errıl részleteseen l. CS. NAGY Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. Csoóri Sándor: Ha volna életem = CS. NAGY 2002, 227–238. 51 Vö. „Egyre nyilvánvalóbb számára, hogy az élet kiteljesítése sem egyéni, sem nemzeti-közösségi vonatkozásban nem sikerül. Ezt a két létszférát ugyanis Csoóri Sándor költészete tartósan nem tudja elválasztani egymástól.” GÖRÖMBEI 2003, 225. 52 GÖRÖMBEI 2003, 230.

22

büszkeség”53. Személyes ellenségeit iróniával fegyverzi le, a közönyös tömeget, a közösségi és nemzeti identitás problémáira érzéketlen néptömeget a lefokozás, a szarkazmus eszközeivel szembesíti önmagával. Ezzel szemben az eddigieknél is egyértelmőbben fölfelé stilizálja a költıi ént, a kultúrát semmibe vevı, a nemzeti hagyományokról elfeledkezı társadalommal szemben mint megırzı és a veszélyeztetettségre figyelmeztetı kultúrhéroszt szituálja (olykor némi krisztusi reminiszcenciával), nem függetlenül Ady lírai személyiségének „utolsó magyar” gesztusától. Az újabb versek egyik fı jellegzetessége a disszonáns hangütés. De ez már nem elsısorban az egymástól távoli képzetek egybekapcsolásából adódik: „ahogy a különnemő valóságelemek, ugyanúgy keveredik, vegyül, váltogatja egymást a pátosz és az irónia, önirónia is.”54 Sokszor már a verscímek megadják a vers alaphangját. A Ha ennyi volt az élet elégikus hangütést intonál, s bár az én–ti éles szembeállítása, a szemrehányás érdesebbé teszi a tónust a vártnál, a strófák ereszkedı menete mégis megfelel a cím keltette várakozásnak. „A bır alatt mélyen sérült szavak és sérült / forradalmak hevernek temetetlenül”: a fogalmakat megelevenítı szemlélet mögött ott munkál a dac, az indulat – de a versszak zárása rögtön lehorgasztja: „S már csak a kutyák zabálhatják föl ıket.” Az utolsó strófa reményt és lázat imitáló kérdéseiben, szemrehányás és önvád sorjázásában még felvillan a cselekvı személyiség eszménye: „Ha még ezer ablak-villámlás / fényébe kellett volna odaállnunk / egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal / csak úgy arrébb kullogtunk?” De erre is csak a lemondás és sebzettség megvallása következik, hiába „próbál átmelegedni a versben”. Én és ti szembenállását jelenetezi a kötet több verse is – ennek okát a Zörög az újságból lehet kihámozni: arról az idıszakról van szó, amikor Csoórit, Nappali hold címő esszéjének néhány sora miatt, igaztalan vádakra alapozott nemtelen támadások sora érte („szörnyő merényletek / központja vagyok évek óta: / szétvert csomópont”, panaszolja rég elhunyt kedvesének is a Tulipánokban). Részben ez váltja ki a csalódottság szélsıséges gesztusait és a múlt megszépítését: „Néha azt érzem, jobb volt reménytelennek / lennem negyven év lágerében, de erısnek”, részben persze a társadalmi folyamatokkal való mélységes elégedetlenség, mint ez a szembeállításból kiderül: „mint most az összemaszatolt remény urának” (Van-e még hátra valami?). Így válik – az egész kötetet átfogó hattyúéhoz55 társulva – meghatározó motívummá az ágyútőz, a Zörög az újságban a kötetcím szószerkezetébe foglaltan, a Lehettem volna én is verszáró látomásában a háború lidércét érzékeltetve – egy másik madár-motívummal hozva létre a disszonanciát: „összekormozott szobákról álmodom mégis / és röpködı, véres ludakról ágyútőzben”. Ez a második világháborút megidézı vers a csoóris szuggesztív-szürrealisztikus metaforika mintadarabja. A nyitó szakasz önmagában is valóságos remeklés: Lehettem volna én is leitatott, 53

MÁRKUS Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútőzben = MÁRKUS 1996, 68. 54 MÁRKUS Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútőzben = MÁRKUS 1996, 68. 55 A hattyú-motívum gazdag jelentésrétegeit Márkus Béla tanulmánya bontotta ki. MÁRKUS Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútőzben = MÁRKUS 1996, 71–72.

23

mocskos frontkatona: hadonászó s lövöldözı rumhıs, rumvitéz, a halál ivócimborája, ki hátratolt rohamsisakban jár és szuronnyal csiklandozza meg az összegömbölyödött sündisznók és a reszketı nık hasaalját, aztán egy birsalmát szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

A konkrét társadalmi körülményekbıl indít a vers: a fiatalon háborúba hurcolt és leitatott katonákkal, két kellékükkel (rohamsisak, szurony) megrajzolva alakjukat, majd a csiklandozás egyszerre játékos és állati indulatokat hordozó gesztusával fokozatosan jelképessé emelıdik e kép, animikus-mágikus színezetet kap a Csoórinál oly gyakori természeti képek, sündisznó, birsalma és Hold révén; mintha egy abszurd felnıtté avatási szertartáson volnánk. A meditatív vershelyzet aztán lazítja a verset, de minden strófában akad egy látomásos kép, amely a maga bizarrságával, disszonanciájával izgalmassá teszi a szöveget. A másodikban egyszerő metonímia kelt szinte groteszk hatást, amikor a csomagok helyett a tartalmuk cselekszik: „megindultak / volna a meleg pogácsák és a forró / kanalak a hómezık felé”. A harmadik versszak különös fogalmi metaforával hökkent meg: „Hallom (…) / vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket / az erdın”. Csoóri lírájában persze nyilvánvaló, hogy itt is, mint a második világháborús magyar áldozatokkal kapcsolatban mindig, ott bujkál a sorok között a lírai személyiség által az egész nemzet helyett magára vett bőntudat. A „Hol maradtam el tılük?” kérdésében ez is ott munkál, s a „Hol a tetőktıl: a tökéletes, / kis halál csicskásaitól?” groteszk – ugyanakkor hátborzongatóan konkrét és reális – képében a kiváltságosság miatti lelkifurdalás. Az utolsó strófa aztán, „a kihaló istenek közül Egyvalaki” képében visszakapcsolva a pogány-archaikus világképhez is, csak az irracionalitásban tud fölmentést találni sorsára: „harangzúgásba öltöztetett”. Az animizmus mágikus terében lel vigaszra a lírai személyiség a Keserő, pünkösd elıtti ének gyönyörő soraiban is. „Rámosolygok egy döglött kı alól / kinıtt főre”, konkretizálja az önvédelem gesztusát, az elzárkózás önmentı szerepét, „s a mosolytól máris az vagyok // újra, aki régen egy csillagról / zuhant alá, át a felhıkön, madarak / hullámzó, sötét kárpitján át / s úgy ért földet, mint az esık, / mint éjjel is sugárzó napdarab”. E líra nem egy alapmotívuma sőrősödik egyetlen strófába: madarak, esı, nap. A létezés ıseredeti valóságosságáról és kiváltságáról vall ezáltal, a kitaszítottságban is megélhetı teljességrıl, a létezés áramáról, áramlásáról, ahogy az utolsó versszakok szembeállítják a két létezésformát, a társadalomból kitaszított és az örök áramlásban menedéket nyert emberét: Járok, ıdöngök kimartan közöttetek. Hazátlanul hazámban és csak Isten zöld sétaterein hallom megszólalni bátorítón a tücsköket. A legázolt főbıl zengik el nekem pünkösd

24

zsoltárait. Már-már a föld alól: az Örök Por országából. A tüzes nyelvek helyett a holtakén. Halljátok, micsoda zsibongás ébred, s micsoda dohogások erısödnek?

Bár a nemzeti felelısség tudata erısíti személyiségét, a Megint a cukortalan, keserő teák arról vall, hogy ebben is teljesen magára maradt (megjelenik, az én–ti után, az én–ık szembeállítás): „A csellengık közül senki se tudja, / hogy hanyattlökött szülıhazámra / gondolok mindig”. De a csellengıkhöz hasonlóan riasztóan nemtörıdömnek látja az új társadalom újgazdagjait, akik „mint kövér dongók, / lustán csaponganak / a poharak fölött”, akiket szintén meg se érint mindaz a nemzeti gond, amit a vers sorol: „Határ? Határok? Kínzó áttőnések? / Hajléktalan bujdosó, szegény himnuszok? / Bartók közeli szobor-fején / a tipródó vadvércsék oly távoliak / nekik, mint a halál fuvolása”. S furcsa sejtelem lopakszik szívébe: „Ki tudja, nem az új megkínzóim szíve / izmosodik-e bennük?” (Szőrt árnyékban) Így hát magára veszi a nemzetért aggódás minden gondját; Emlékezés 1956 novemberére címő versében szinte a vértanúság szerepét perelné magának: „a vértanú-ország / minden körözött halottjára / hasonlítok”, s kiutat még a versekben sem talál: „hisz még a versekben is / maszatos tankok és szétzüllesztett, / rühes rózsakertek állják el utamat” – mondja ars poeticus érvénnyel. Az önmagát demiurgosszá mitizáló lírai hıs „mediátori funkciót lát el: az élet elvét képviseli a negatív erıkkel szemben”56: „Nem tagadom: a szemem sötétebb, / mint a falban elszenesedett gerendavég / vagy az útfélre rugdalt bazalt, / de tudom, amire most ránézek vele, / újra remegni kezd, és megadja magát” (Nem tagadom: a szemem sötétebb). Közéleti versei is gyakran „animikus-szarkasztikus hangnemben szólnak.”57 A nemzeti kultúrát gyalázókat jeleníti meg így a Februári látomás, torz temetıi kísértet alakjában (másutt „lábra állt, meddı giliszta”), aki „gajdol, / nyerít, csettegtet s csókokat / dobál a távolról figyelı varjúknak”. A szülıföld–gyermekkor tematika is újabb darabokkal gazdagodik, de a „cukortalan, keserő teák íze” ezekben sem oldódik. A Hattyúkkal, ágyútőzben egyik legszebb verse, a Csöndélet otthoni kamránkban sokadszor ábrázolja az elhagyatott családi házat. A költı „egérhúgyos lukba” tér haza, de még így is visszaidézıdik a gyerekkori varázs: „az esti lókantárokon / itt jött föl nekem legelıször a csillag”. Még a háborús borzalmak képei is több méltóságot hordoznak, mint a jelen névtelen pusztulása: „Feküdt itt halott katona, / kitüntetéssebbel a torkán / s géppisztollyal legyilkolt disznó”. Az utolsó strófa szinte filmszerően megjelenített képeinek groteszk, a kisszerőt és szakrálist vegyítı hangulatában és a zárósor

56

MÁRKUS Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútőzben = MÁRKUS 1996, 70. 57 GÖRÖMBEI 2003, 226.

25

kimerevített képkockájában páratlan leleménnyel képes a költı jelen és múlt, pusztulás és élet, halál és születés kettısségeit egybefogni: Ha tudnék, elmozdulnék a faltól, el, egész testsúlyommal, de itt marasztal valami múltbéli múlt, dacoló halántékfény és szivárgó anyasírás. És szeretem is ezt a vérrel megszentelt helyet, ezt a magára maradt, paraszti jósdát, ahol a fülledt liszteszsákból egy ráncos arcú, fehér angyal is kiléphetne – Megbámulhatnánk egymást hosszan, mint borostyánkıbe dermedt denevérek.

A Ha volna életemben Az alkonyatban valaki (akárcsak az Augusztusi elégia) tiszta elégikus hangon rajzolja meg, ezúttal a vállán gerendát cipelı édesapa alakját, áthárítva rá a nemzeti felelısséget és e vállalás hiábavalóságát is: „Vihetné akár Magyarország / minden meghasadt szikláját hangtalanul. / A torony órája / tán akkor is hatot ütne / s mind a hat kondulás / a megöregedett kutak vizében / halna el egymás után.” Az 1996-os kötetben sorjáznak a keserőbbnél keserőbb haza-versek, haza-siratók, a nemzeti felelısséget firtató önmarcangoló elégiák. Az Ez hát az én országom a nemzeti azonosságtudat döbbenetes hiányát vetíti ki a céltalan dorbézolás, szórakozás, az országos cirkusz58 képeibe: „mintha elvarázsolt / cirkuszban bámészkodna” „ez az ide-oda lökıdı, megfakult sokaság”, s rábízná magát „forgószélre, futóhomokra”. A közösségi felelısségét fel nem ismerı népet az elégikus versszövetet is felszakító szarkazmus eszközével jeleníti meg: „ilyenkor tapsol meg buzgón / még egy csörgısipkás papagájt is, / vagy bika-álarcos költıt, / ki végpusztulását jósolgatja”. A Hát mégis él valaki? az „elgazosodott parasztudvar”-t és „Kolumbusz Indiák”-ját összeszikráztató, a „vérontó ipiapacsok” szarkasztikus oxymoronjára a „fölfedezetlen szívek földrészé”-nek patetikus-szép metaforájával felelı nagy rapszódiája a „Nincs senki, senki, kinek országa volna / s mozgósítható istene!” kétségbeesett felkiáltására a „Nem, nem!” dacával felel, s ha bizonytalanul is, az életöröm moccanásával zárul: „mintha tengert terelgetne egy nagy szél / a horpadt medencecsont felé, tengert és kiáltásokat… / Hát mégis él valaki, aki itt csodát akar?” A Valami nehéz illat csonka szonettje (Csoóri külön bejáratú mőfaja ez) annál sötétebb, szarkasztikus, groteszk képet fest a korábban „fennkölten züllı ország”-ról, amely most már az „emberpestis / szálláscsinálójá”-tól bőzlik: A Virág-ház fél mázsa lilioma, mint rothadó férfimájak a talponállók körzetében. Lassan a temetıknek is

58

VASY Géza a kötetben az országos hanyatlás, a céltalanul sodródó történelem képzetét összekapcsolja, joggal, a groteszk képelemekkel, amelynek „hangsúlyosan a cirkusz tágan értett motívumköre felel meg.” VASY Géza, Idırétegek és motívumok. Ha volna életem = VASY 2000, 99.

26

jobb illatuk lesz, s öt kosár széttaposott kırisbogárnak!

A ragályos kór terepén, egy zseniálisan kontanimált, a támolyog, tévelyeg és a téboly jelentésmezıit egybefogó neológ igével „Isten, mint az eszelıs Lear király, / gazos mezıkön tébolyog”. De rögtön „visszavonja”, visszaénekli e hangot Csoóri lírájának egyik legszebb darabja, a Badar vallomás a hazáról, ez az elégikus, szemérmesen szép haza-himnusz.59 A hazát két különös képben ragadja meg: az egyik fogalmi alapú, s jelentésmezeje – a Hortobágy sokféle kultúrtartalmat hordozó motívumával – szinte rögzíthetetlen: „a butaságok, sikolyok / kiégett Hortobágya volt”. A másik egészen szokatlan, mégis döbbenetes erejő megelevenítés, amelyben talán az önálló életre készülı kreatúra (Pygmalión?) története rejlik: „rosszul összegyúrt / agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig / súlyos várakozás feszült.” De mintha az öregség, a halálra készülıdés képzetét is hordozná már e kép is: a „ráncos messzeség” visszasugárzik az agyagasszonyra is. Akkor e dombos szemhéj mögött feszülı várakozás egyszerre a halálra készülés és a halállal dacoló élet jele. Csoóri személyiségének a hazával, a nemzeti közösséggel összeforrottsága itt fogalmazódik meg a legplasztikusabban, a szürrealisztikus metonímia ellenére is letisztult egyszerőséggel: „Nekem / az életem volt. Csak úgy, egyszerően, ahogy / a kezem emelem most is; ahogy a szívem / esik hanyatt a sárban.” Apokaliptikus nemzetvíziók: Csöndes tériszony, Futás a ködben Hosszabb szünet és A jövı szökevénye összegyőjtött versei után két évvel jelent meg a Csöndes tériszony (2002). Ezredfordulós versek, de annak tudatában, hogy nem csak a történelmi és nemzeti tudattól vértelenített – s ekképp valójában soha másként, mint a filozófia fikciójaként létezı – emberiség, hanem a történelmi és nemzeti sorsba ágyazott magyarság is eleven része a korszakváltásnak. De hiába várnánk a korszakváltás csinnadrattahangulatát, sem a maguk által fölkent álpapok és botcsinálta jósok eksztatikus kísértet-látását. Csoóri Sándor versei látleletek, közérzet-versek; ha azt térképezi föl, ami az ı szemének iszonyú, akkor a bölcsek csöndességével teszi és a szeretet hitével átitatottak reményével. Még indulatosabb, az iszonyodás rezignációját a felháborodás hangjaival elsöprı verseiben is megcsillan a csöndes remény szólama: „A pokol tornácára még könnyő / diófaágak is behajolnak” – zárja Az én ostoba Hiszekegyem címő versét. A Csöndes tériszony új hangot hoz Csoóri lírájába: a közérzet-versek nagyon sokszor, a látomást evilági és transzcendens szféráig egyaránt kitágítva, apokaliptikus jellegőekké válnak. Ez komorabbá, sötétebbé teszi a Csoóri-vers közegét, új energiák disszonáns keveredésével hozva egyúttal újfajta izgalmat a sohasem egyhúrú lírába. Szó sincs tehát a rezignáció, az elégikus hangvétel egynemőségérıl. A kötet verseinek többségét a hangvétel összetettsége, az elégikus és ódai, a rapszodikus lüktetés tölti fel különös feszültséggel. S a látleletszerő, az orvosi záradékok tárgyilagosságát idézı – 59

Így, az egész kötet terében érvényes Cs. Nagy Ibolya megfigyelése, miszerint „a felfokozottan indulatos, támadó-ostorozó hevülettel festett látomások, a taszító jelzık, az undor képei a poétikai hatásmechanizmus elvei alapján most is egy ellentétes minıséget felmutató lírai világképzés tanúságtevıi: ez itt a haza, talán az édes haza, melynek rommá tett templomait, lerombolt hegyeit mégiscsak újjáteremteni vágyja a költı.” CS. NAGY Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. Csoóri Sándor: Ha volna életem = CS. NAGY 2002, 237.

27

többnyire rövidebb – verseiben ott zúgolódik a költı tiltakozó szíve. Ahogy a Januári rokokóban a képeslapra illı látványt – a sirályok „a befagyott Duna táncpallóján / szökdelnek, mint Csokonai / ugrós dámái farsang napján” – a zárlatban egyetlen belsı izzású, a költészetében oly sugallatossá növı hó-motívumhoz bizarrul kapcsolódó jelzıvel teszi élıvéhalandóvá: „... most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó.” Persze már magának a rokokó képeslapnak a megrajzolása is költıi remeklés. A felütés a szemlélı költıt helyezi el a szemlélt tájban, a természetit és emberit összekapcsoló metaforával: „csontom északi oldalát zúzmó lepi”. A téli hónap kegyetlenségét megszemélyesítéssel (vagy animizálással?) érzékelteti: „Most fordul észak felé január, / jeges úton kopognak körmei.” S hirtelen a rokokó könnyedsége: a befagyott Duna mint táncpalló, a sirályok „Csokonai / ugrós dámái”, s az „elkárhozó hó” hátborzongató metalepszisét – ok- és okozatot fölcserélı alakzatát, hisz érezzük: nem a hó kárhozik el, ránk hull az elkárhozás hava – a túlvilági szféra rendkívül finom megérzékítésével készíti elı: „Csapong valami kóbor zene is / a túlvilágról, karcos rokokó” (már a „karcos” elılegezi a rokokó könnyedbıl fenyegetıvé válását). A Csoóri-vers egyik legjellemzıbb sajátsága a rendkívül feszültségtelített metaforika: képei nagy távlatokat fognak egybe, viszonyító és viszonyított között mindig rátalálás-, sıt rádöbbenésszerő a kapcsolat, s gyakran von egybe kicsi és nagy, rút és szép, profán és szakrális elemeket. A Templomi csöndben „elbitangolódott fejek / zuhognak le az égbıl, / mintha elromlott automatából / ezüst forintok zuhognának.” A Ki akar itt még? egyik döbbenetes képében azt kérdi a költı, ki akarja „az elmeddült asszonyok völgyét / telehordani tulipánnal?” A „Vadrózsa-ügynökök” a Haláltánc-kísérletben „az édenkertet parcelláznák”, ugyanitt a „Csöcsökbıl emelt székesegyház” leplezi le mai világunk erkölcsi hanyatlását. A „félmeztelen, / kószáló kamasz” szivárványt talál „a folyóparton: elvesztett hajpántodat” (Ó, te szépséges banyácska). A „filléres siratók” (Az én ostoba Hiszekegyem), az „elkoszosodott szentek” (A város szélén), az „összevérzett harangkötél” (Szorongó séta a mezın), a „dermedt ércmezık a szívben” (Az elveszett haza útja) – az oxymoronok mind-mind egy karakteres világnézet, világértelmezés kifejezıi, a világ erkölcsi kettéhasadtságának poétikai megtestesítıi. A másik jellemzı csoóris eszköz a részletesen kifejtett, meglepı hasonlat, amelynek második fele, elszakadva a hasonlítottól, szinte egy teljesen új képzetet, nemegyszer történetdarabkát alkot meg, mégis mindvégig fönntartva a kiinduló képpel a kapcsolatot. Disszonáns, már-már a szétírás poétikája felé mutató hatás keletkezik így, amit azonban mindig visszafog a különbözı képelemek nagyobb egységbe, a lírai személyiség morális létfelfogásának keretébe szervezıdése.60 A „nagy üresség”-nek nevezett szabadságról írja a költı: „játszik veled a tenger reggeltıl reggelig, / én meg csak itt tipródom a közeledben, / mint holdkóros jövevény / a hullámzó háztetın” (Szabadság: nagy üresség). Kutyája úgy ugatja meg az illatozó, prüsszögtetı orgonákat, “mintha betolakodó galambcsapat / szállt volna le eléd a 60

Márkus Béla e hasonlatok funkcióját kutatva így vélekedik: „Talán az a nyelvtani meghatározottság diktál, hogy a cselekvést kifejezı igék mellett könnyebben szerkeszthetı meg a hasonlat, mint a metafora. Talán a magyarázó, megvilágító és nyomósító, értékelı funkciójuk. Az, amivel kapcsolatban e trópus ismeretelméleti aurájáról lehet beszélni. A megismerés civilizációs gesztusáról. Arról, hogy a hasonlatban együttjár az analógia és az empátia, a külsı és a belsı megismerés. Végül, hogy minden hasonlat hivatkozás az ıstapasztalatra, az elemi létérzetekre…” MÁRKUS Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútőzben = MÁRKUS 1996, 76.

28

kerítésre” (Kutyával a tavaszban). A versírást úgy hagyná abba, fogadkozik, “mint a bolyongást októberben, / mikor zülleni kezd az erdı / és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja” (Hányszor lemondtam már). Olykor élesen ironikus hatást kelt a hasonlító: “Egy ország fekszik elıttünk hanyatt a sárban, / dúdolunk neki, mint szent falurosszának, / bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. / Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház / ápolói” (Nagy Gáspárnak). A költıi én alaphelyzete a szemtanúé: hol az eseményekben részt vevı, hol egy fölülrıl látó, a mindent-látás szempontjából Isten szemeként aposztrofálható szemtanú figyeli az eseményeket – bensıséges átéléssel akkor is, amikor az eseményeken kívülre vagy azok fölé helyezi magát. Az egész kötetet áthálózó szem metafora is alátámasztja ezt. Már a nyitó vers – a tárgyiasság anyagisága felıl a személyesség távlata felé haladó Valami megint eltőnt – második sora felvillantja ezt a metaforát: „Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? / Egy elpattanó szem búcsúfénye?” A „hátha láthatom még” reményébıl csak a zárlat lakonikus megállapítása marad: „Valami megint eltőnt elılem örökre.” A Lónyerítés címő versnek is alapmotívuma a nézés, látás; itt a befelé látás a világ értelmezésének elengedhetetlen feltétele: „Nézni tanulok újra, / de a le-lecsukódó szemhéjam elıtt / lófejek világítanak csak, / mint vörösen izzó tölgyfatuskók.” A ló motívuma, elsısorban Ady és Nagy László hagyományához kapcsolódva, szintén alapeleme az új kötetnek. E hagyományra konkrétan is utal Csoóri: „Ady eltévedt lovasa merre vágtat” – kérdi a Hányszor lemondtam már címő versben, s ugyane hagyomány továbbélésére példa a Lónyerítés metaforikája, amelyben a ló a költészettel kerül viszonyított kapcsolatba: „Lentrıl a völgybıl / ló nyerít föl hozzám. / A hangja érdes, lebegtetett verssor” – kezdıdik a vers, a metafora szemléleti alapját a telitalálatos jelzıvel megteremtve, majd az „állati miatyánk” megdöbbentı – de csak látszólag blaszfémikus – képével szakralizálja a ló–költészet asszociációs sort. A transzcendens sugallatot a következı versszak is szinte észrevétlenül, a túlvilági lelkeket jelképezı pillangókkal tartja fönn: „Hányszor, de hányszor / ez rebbentette el közelembıl / a sírokon csárdásozó pillangókat!” Az alapviszonyítást – ló–költészet – a zárlat motívumismétléses metaforája erısíti meg: „Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. / Nyomukban versek sörénye csapong / feketén a sárga domb mögött.” Csoóri versében nem az intertextualitásról mint eszközrıl van szó, hanem annak lényegérıl: a szövegek – a magyar versek – továbbélésének mint a hagyomány feltételének és a kulturális folytonosság szükségességének felismerésérıl. A szem mint a kontaktus: emberi, illetve ember és isten közötti kapcsolattartás médiuma értelmezhetı a Lehet, hogy Isten keres újra címő darabban. E vers a gyermeki ártatlanság idejét eleveníti fel a nyitányban: „Mikor még mezítláb jártam / porban, főben, / látott az Isten engem is.” Ezzel áll szemben a sokkal nagyobb tereket: földrészeket és tömegsírokat bejáró költı helyzete: „nem követ szemmel sehol senki”. A költıi én azonban nem vesztette el utolsó reményét, a transzcendens kapcsolattartás felújításába vetett hitét. (A hit nála sohasem bizonyosság, a transzcendencia vágyát kifejezı, Istent megszólító sorai soha nem „a biztonságérzetet adó függés”, mint inkább „a hitre való alkalmasság vágyának kibeszélései”.61) A zárlat a természetleíró képet tágítja ki oly mértékig, hogy a látványban, akár már a költı halála után, felsejlik legalább a lehetısége Istennek: „De ha mégis láttok

61

CS. NAGY Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. Csoóri Sándor: Ha volna életem = CS. NAGY 2002, 231.

29

egyszer / szétnyíló, sárga hasadékot az égen / és megpörkölıdött szempillát lebegni / hosszan a Vértes fölött, / lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, / ahol elıször látott.” A Haláltánc-kísérlet apokaliptikus látomását, a “mesterséges, kis Boszniák” zúdulását a költı szemében rejlı ısi-mágikus erı állítja meg: „De lépésnyire megáll tılem / s látja már, hogy bálvány vagyok: / a szemem mint egy foszforos / szakadék csak ragyog, ragyog.” Az Idı búcsújában a megszemélyesített Idı szeme méri fel a városra – az ezredvégi kiüresedett emberi létforma szimbólumára – mért csapásokat: „a pestis búcsúzhatott így / élıktıl és holtaktól régen, / ahogy ez az évszázad tılünk” – állapítja meg a költıi én, majd József Attila külváros-verseit idézı képet villant fel: „Szemétkukát görget a szél az utcán / házam elıtt. / Csörömpöl a nagyranıtt vödör, / mint lánctalpakon vánszorgó, / megöregedett szörnyeteg.” E szürreálisan felnagyított képben egy évszázad háborúi sőrősödnek össze, azzal a szorongató benyomással, hogy a rémségek emlékei közöttünk élnek. A század apokalipszisébıl hiányzik minden fenségesség és minden tragikum. A mővészet is meghal mindazzal, amit maga mögött hagy az Idı: A szemközti ház falában ötvenéves lövedék-sebek. Hajléktalan verebek keresnek bennük néha szállást. A vállszíjas Idı odapillant rájuk s fölemelt kézzel búcsúzik tılük is. Összeszőkült szemében züllı fények. Aztán kilép szobámból s távozik. Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.

A szem egyik legszuggesztívebb, kegyetlenségében is megrázó metaforikus megjelenése A fiatal, alkoholista festı látogatása címő vers külön versszakká kiemelt sorában olvasható, ahol a szem az elesettség és áldozatiság metaforája : „És a szeme akár egy lebombázott város.” A szökevényben viszont – akárcsak a Szemek figyelnek démonikus, „koporsóból megszökött múlt”-at vizionáló képeiben – a fenyegetı erık megtestesítıje: „Nem akarok én tıletek mást, / csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elıl / gyalulatlan deszkaszál mögé, / vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik / keresnének déli harangszókor / és hurcolnának magukkal gyıztes áldozatként.” Az apokalipszis döbbenete szólal meg a Gondoltad-e? címő versben is: „Hatalmas szem – ez most a nyár. / Országok és tülekvı emberszívek / fényesednek benne kevélyen. – / Gondoltad-e, hogy egyszer / majd ez a szem is lecsukódik, / s a világ négy sarkát / árnyékok állják körül?” A döbbenet nem elvont filozófiai gyökerő: amit a történelem látni, szemtanúként megélni engedett, az hívja elı a megváltás nélküli világvégétıl való félelmet. Miként a Nem féltem soha semmitıl szárazon kopogó, Pilinszky Apokrifjét idézı apokaliptikus sorai: „Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme / büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok / és szétázott platánlevelek közé. / Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.” A Balkáni múzsák húgában a fák az iszonyat szemtanúi: „... esküdöztél, / hogy szemük van a fáknak. / Áruld el, mit látnak helyetted most, / mikor vad árvizek / egyenes adásban taszítják be a templomajtót / s viszik túszul a Megváltót

30

magukkal?” Vörösmarty Elıszóját asszociáló apokaliptikus képek sőrítik magukba a gyalázat változatait: „emberek zuhannak földre / lángolva, mint a szurokfáklyák”; A világvég fakó fényei címő vers animizálva ábrázolja a magát és környezetét pusztító embert: „mára beköltöztünk / világnagy városokba, / ahol fölfaljuk magunk alól / az anyaföldet, / és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat”. A mindezt szemtanúként megélı költı számot vet azzal, hogy nem lehet örökké jelen, szemrevételezni és számbavenni a század önmaga ellen cselekvı emberét és bőneit: „... ráhagylak benneteket / egy óriási szemre, / melyben már a világvég / fakó fényei gyülekeznek.” A látás a világ befogadásának közvetlen módja Csoórinál. De már számot vetett a befogadás korlátozott lehetıségeivel: „kevés egy élet ahhoz, / hogy tízszeresére növesszem meg a szemem / s az állatövek tüzes titkába belelássak” (Az utca közepén). A szem ugyanakkor, mintha az ember lelke lakozna benne, sérülésével vagy pusztulásával jelképezi az emberi alapértékek pusztulását: „véres ludak az angyalok // s a házak fölött ott köröznek, / kéményt vernek le, háztetıket, / s gigájuk úgy jár föl-le, mintha / emberszemeket nyeltek volna” (Sok volt, sok volt a lúd fölöttem). A kötet címét is tartalmazó vers, az Esztergomi elégia a lélek nyugalmát fejezi ki a szem megpihenésével, a befelé figyelés gesztusával. Ez a mesterien szerkesztett, csodálatos vers elégico-óda, idıszembesítı, létösszegzı mő, mely a „mit értem el” kérdésétıl jut el a „De ennek vége!” felkiáltáson át vágya megfogalmazásáig: ... Nincs több mutatványom, s a homlokom, mely folyton gyöngyözött, mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, hogy ott idızzön, lebegjen, ahol rangrejtve, titkon Isten is tanyázik, s körülsuhogja csöndes tériszony. A szemem is majd ott talál nyugalmat, befelé néz, mint üdvözült vakok, akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak és szólítgatnak tőzvészt, harmatot, vérzı kezet, mely volt már kezükben, a legbelsıbb test sírását, hogy újra rettenjen meg a semmi roncs szívükben, s várhassanank röpítı fájdalomra.

A Csöndes tériszony verseit rendkívül szorosan egybefogó motívumháló másik leggyakoribb eleme a szív. A „Zrínyi Ilonás szív”-tıl (Megint jön valaki) a „tavasz kitépett szívével kezemben” (Emlékezés egy álomra), a “szív meredek szajnapartján” (Séta Párizsban), az „Ilyenkor szokott kisiklani a szív, / (...) meglágyulni az ország” (Ünnepek s hétköznapok) képein át a „Félreüt szívem” (Szorongó séta a mezın) riadalmáig. A szem–szív sorát hierarchikusan folytatva a fej, a kéz, a láb, a koponya, a csontok, csigolyák kapnak

31

kiemelt szerepet: Csoóri verseiben a boncnoki alapossággal szétszedett és újra felépített emberi test mint az emberi létezés bizonyossága válik a versek alapelemévé. A táj – a másik fı versépítı elem – minduntalan összeolvad az emberi testrészek kavalkádjával. S ezáltal a költı még akkor is az elembertelenedés ellen kiált, amikor az apokalipszis antropomorf képeit festi. A hangya–hegy, hernyó–pillangó szintén gyakran elıforduló ellentétpárjai, a fák: meggy-, akác és diófák, a sas, a bikák, bivalyok: csupa élet, csupa lüktetés, mozgás ez a táj. Csoóri Sándor egész poétikája tiltakozás a világ és az emberi lélek kiüresítése ellen, fohász egy emberibb, élhetıbb világért. Akár szemtanúként, akár befelé figyelı bölcsként: a költı sohasem közönyösen, hanem a legrégebben hagyományozódott emberi alapértékeket ırizve van jelen a világban, a nemzet közösségében, amely útjára bocsátotta ıt s amelynek hőséges képviselıje. Az elveszett haza útját keresve teszi föl a kérdést: „Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?” A vers a haza-himnuszok sorába tartozik, de a szőkebb haza fokozatos veszését panaszolja: Erdély-sirató. Ady Endre szülıföldjeként idézi meg, s a reflexió saját lírai személyiségéhez kapcsolja az asszociációt: Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek, Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban az arcomig jön s nézi: élek-e, vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?

„Az elveszett haza gyötrelmes útja” a „kivágott fák”, „kastélyromok” konkrétságából emelkedik a tercinák emblematikus képei által krisztusi kálváriává, az erdélyi magyarság keresztútjává: Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet, végsı kivérzés, földalatti álom, de húsvét hıs fénye sehol, csak az emlékezet meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.

A Nagy Gáspárnak címő vers a zárlatban szintén Adyt idézi, a sárban hanyatt fekvı ország láttán, meg Nagy László felkiáltását („Nekem Ady Endre ostora tetszik!”): „Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög, / hogy bezupálhassunk csapatába, / a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.” A Szorongó séta a mezın szép számadásverse, amelyben a költıi én a politikai szerepvállalás letőntével újra tanulni kezdi a világot (szinte a legelejérıl kezdve: „Nézem két kezem a tájban, / mint bölcsıben a csecsemık. / Velem voltak tíz éven át?”), ám a csodák átélése helyett a halál közelségére döbben rá, a népmesék mesebeli óriásaként hívja ki maga ellen Istent: „Ha küzdıtársat akar, / jöjjön ı / s verjen bele a földbe, / mint a népmesék óriása.” A Szorongó sétá…-ban „hazacsonk”-ként jelenik meg az ország, a háború által szétzilált gyerekkorra emlékezı Kı és csalánban „Kiszáradt rózsatövek / limlomos tája”-ként

32

a szülıföld, Az én ostoba Hiszekegyem vershıse, „aki elhitte magának, / hogy porszemet porszemmel házasítva / újra országot alapíthat / a régi fájdalmak helyén”, „zuhanva landolt / légüres hazájában”. Kötetszervezı jelentıségő válik Csoóri hagyományos, a haza, a nemzet, a közösség ügyeivel számot vetı mőveinek verscsoportja. Egy teljes század magyar történelmét átfogó igénnyel szól a hazáról a Trianon nyolcvanadik évfordulóján írt Csontok és szögek. A darabokra esett ország a krisztusi sors – szintén összetört, kallódó – kellékeivel szakralizálódik, s ennek éles ellenpontjaként a felelıtlen kivagyiság, pazarlás, úrhatnámság jellemzi az országvesztıket. Emitt „csontok és szögek / s akasztófa-szilánkok”, „berobbantott, huzatos mennybolt”, amott „frakkos hóhérok”, „szivarfüst anarchiája”. A herderi nemzethalál víziójában – „népek tőnnek el / összezárt állkapoccsal egymás után” – a mód- és állapothatározó egyszerre fejezi ki a nyelvek halálát s azt a körülményt, hogy a népek szó nélkül, ellenvetés nélkül adják át magukat sorsuknak. A szarkasztikusan megrajzolt nemzetvesztık képe teljesedik apokaliptikus haláltánccá a Levél Görömbei Andrásnak alcímő Haláltánc-kísérletben.62 A vers szép példája a Csoóri költészetébe szórványosan visszatérı kötött formájú verselésnek: félrímekkel pántolt nyolcsoros strófái egyszerre idézik Arany Jánost és Ady Endrét; a versdallam, a pattogó ritmikájú sorok a haláltánc hangulatát keltik. De a kötetet mégis a nemzeti ügyekért küzdı költı példáját idézı Szózat és kiáltás zárja, a többek között Illyés Haza a magasbanját és Bartókját idézı sorok a remény és hit patetikus szólamát hagyják hosszan kizengeni, végezetül. A Futás a ködben (2005) az elızı kötet több témáját, jellemzı hangütését folytatja. A Látomás, fényes nappal ezúttal Trianon mindennapos emlékére íródik, s a Csontok és szögek több motívumát megismétli. Itt azonban nem a nemzetvesztık kapnak teret a versben, hanem a trianoni sokk és az azt követı romlás kap messzire visszanyúló történelmi távlatot: Szent László bíbor, királyi palástja szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött, vagy lebeg csak bánatosan, mint nyárvégi ökörnyál.

A zárlat Sütı András Advent a Hargitán címő drámájának motívumait megidézve a hiábavaló várakozás képével horgad le, eltörölve szinte az elıtte hangot kapó ’hátha mégis’ reményét. E kötetben elhalkul Csoóri lírája, ritkább a bartóki zenét idézı disszonáns, rapszodikus hang, a költı A kóbor elégiák útján jár, a mindennap kis és nagy harcaiban mindig vereséget szenvedı haza sorsával válik eggyé: „Megyek az erdık között, / ahogy az út megy; / szinte föld vagyok magam is, / megtaposott, hazai föld.” (İsz Erdélyben) A Hát mégis lesz hazám nekem is? fölkiáltásában a természettel, sıt az istenivel egybeolvadás képzete nyilvánul meg egy látomásban: „Rémületében valaki / a hegy alatti rét boglyáit gyújtja föl sorban, / hogy fertıtlenítse a magasságot. / Gyönyörködöm a tüzekben, a jegenyemagas / lángokban, / mint a föltámadásban – / Hát mégis lesz hazám nekem is?” Nemzedékére visszatekintve a tétova, hiábavaló várakozásba dermedve látja azt: 62

GÖRÖMBEI András több vers példáján mutatja be, hogy e szarkazmus oka „az országot betöltı zsibvásár” és az „eszméket mellızı önfeledt tömeges züllés” kiváltotta undor. GÖRÖMBEI 2003, 231–232.

33

Néha a történelem fújt át csontjainkon, néha a böjti szél, de mi vak cipıinkben ott toporogtunk csak a sárban, s vártuk a legközelebbi órát: hátha a szerencsétlenségünk avat boldoggá minket.

A zárlat hátborzongató deszakralizáló képben láttatja a transzendencia földi szimbólumait, a templomokat: „Nézem megviselt templomainkat, / mellettük is úgy rohanunk el reggel és este, / mintha kihőlt, óriás teáskannák mellett / rohannánk el a semmibe.” (Alig maradtunk egynéhányan) Csak a kötetzáró sorokban villan meg valami a reménybıl, a magyarságnak az archaikus folklórból származó szimbólumát idézve a látomásban. Elkártyázott köpeny a vers címe, s ez lett Csoóri 2004-es válogatott verseinek kötetcímadója. Bár „elkártyázott köpeny / az egész ország, krisztusi gönc”, a zárlatban – ha nem is a csoda, de a csoda akarása, szuggesztiója adja a lírai személyiség újra és újra felegyenesedésre sarkalló makacsságának, erejének létbizonyítékát: Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni, ahogy rohan a ködben és zúdul utána egy egész erdı.

Ez a küzdelmet és örömöt, sikert és pokoljárást egyaránt vállaló, a világ teljességét a hiányok évadján is befogadni vágyó,63 a kontrasztok, disszonanciák kereszttüzében is szilárdan álló, a magánéleti és közéleti harcokat egyaránt megvívó, a személyes és közösségi integritásért perelni nem szőnı költıi én adja Csoóri lírájának létfilozófiai centrumát. Ady Endre és József Attila óta ez idáig Csoóri Sándor volt képes a versben a lírai személyiség legteljesebb, egyszerre individuális és közösségi elkötelezettségő, a nemzeti történelem és kultúra identitásszerkezetébe és -alakulásába kapcsolódó sorstörténetét megrajzolni.

63

Vö. „A növekvı hiányok közepett a teljességet siratja megrendítıen, hasonlíthatatlan érzelmi kultúrával.” ALFÖLDY Jenı, Lelki realitás és közös ihlet. Csoóri Sándor: Futás a ködben, Kortárs, 2005/11. 105.

34

Bibliográfiai rövidítések CS. NAGY 2002 = CS. NAGY Ibolya, Kérdez az idı. Tanulmányok, kritikák, cikkek, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc FÜLÖP 1976 =

FÜLÖP László, Élı költészet. Pályaképek és vázlatok mai magyar költıkrıl, Magvetı

Könyvkiadó, Budapest GÖRÖMBEI 1999 = GÖRÖMBEI András, Létértelmezések, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc GÖRÖMBEI 2003 = GÖRÖMBEI András, Csoóri Sándor, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony GRÓH 2000 = GRÓH Gáspár, Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák, Kortárs Kiadó, Budapest JÁNOSI 2001 = JÁNOSI Zoltán, Idı és ítélet, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc KISS 1990 = KISS Ferenc, Csoóri Sándor, Magvetı Könyvkiadó, Budapest KULCSÁR SZABÓ 1979 = KULCSÁR SZABÓ Ernı, Rapszódia térben és idıben. Csoóri Sándor lírai portréjához = KULCSÁR SZABÓ Ernı, Mőalkotás – szöveg – hatás, Magvetı Könyvkiadó, Budapest MÁRKUS 1996 = MÁRKUS Béla, Démonokkal csatázva, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc PÉCSI 2003 = PÉCSI Györgyi, Olvasópróbák 2., Felsımagyarország Kiadó, Miskolc VASY 2000 = VASY Géza, A nemzet rebellise. Írások Csoóri Sándorról, Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár

35