A kötetek létrehozásában közreműködtek:

Havas

70

70 I.

A kötetek létrehozásában közreműködtek: Bernáth Gábor Havas Bálint Havas Fanni Hübner Dorka Kőszeg Ferenc Lengyel Gabriella Matern Éva Máté Tóth Zsuzsa Pintér József Révész Sándor Simonyi Katalin Szendrői Árpád Sződy Macó Zádori Zsolt Zolnay János A könyv 2014. október 14-én, Havas Gábor 70. születésnapja alkalmából jelent meg, egy (1) példányban

. . . . . .

. . . . . .

Előszó Kőszeg Ferenc: Album amicorum. Barátok könyve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Barátok Sződy Macó: Szösszenetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Rupp Kálmán: Távolban – mégis közelben maradva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Vásárhelyi Judit: Rétegek interakciója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Török Ferenc–Bognár Zsuzsa: Jelentés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 Munkatársak Máté Tóth Zsuzsa: Homo ludens . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Daróczi Ágnes: Szikáran és tisztán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71 Heindl Péter: Köszöntő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 Sánta Mária Éva: Atya-gatya, hát tényleg, október 14., 1944. London . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 Ürmös Betti: „Mindig »az ügy« volt a legfontosabb” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 Daróczi Gábor: Egy béna mondat a köszönetről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 Tanítványok Tatár Babett: „Megtanítottatok rá, hogy merjek emlékezni” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 Demeter Ágoston: Mura familijaki pecipija . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 Családom története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97 Setét Jenő: „Az látszik, hogy életünk számos ponton metszette egymást” . . . . . . . . . . .101 Szegedi Dezső: Szervusz, Gábor! Mindig így köszönök neked . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .105 Száraz András: „Bizonyára túlzónak tartja az eszménykép titulust” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .109 Dinók Henriett: Galaxis útikalauz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .113 Orsós Júlia: Homo plenus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .119 Balogh Attila: Numero XXXVIII . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .129

Kőszeg Ferenc Fotó: Szilágyi Lenke

H A V A S

7

7 0

ALBUM AMICORUM Barátok könyve

Együtt… „A Beszélő szerkesztőségében lenni jó. A szedők rakott krumplit főznek, a tördelők sört bontanak, s mire a képviselő főmunkatársak megérkeznek a Parlamentből, ha a lap nem is, a vacsora készen van.” Ez a két mondat Bizalmas házi közlemény címmel a Beszélő hetilap 1990. szeptember 22-i számában jelent meg. Bár azóta huszonnégy év telt el, hatan a lap egykori munkatársai közül – Havas Fanny, Révész Sándor, Simonyi Kati, Zolnay János, Zádori Zsolt és e sorok írója – ismét együtt vagyunk. Velünk van Bernáth Gábor, Lengyel Gabi, Matern Éva is: sok évtizedes barátság, egyetértés és együttműködés alapján itthon vannak ők is. A hangulat olyan, mintha most is a Déry Miksa utcai szerkesztőségben lennénk, és hajtanánk, hogy az éjszaka közepén csak elvihessük a betördelt újságot a Szikra lapnyomdába. Huszonnégy év telt el; éppen ebben az időszakban, az első önkormányzati választást megelőző kampány idején jelent meg az Apák és fiúk című propagandaförmedvény. „A történelmi tények felfordításának technikáját a bolsevik hatalomátvétel folyamatában fejlesztették ki” – írta Révész Sándor Tisztán látó szemek éjszakája című cikkében, ugyancsak a szeptember 22-i számban. Akkor még hozzátehette: „Ez a folyamat nem juthat messzire, amíg van független bíróság Magyarországon, amely a rágalomról megállapítja, hogy rágalom, és amíg nincs hivatalos történetíró bizottság, amely a tudományt, az igazság kutatását a politika szolgájává alázza.” Igen, akkor a bíróság még kimondta, hogy az irat merő hazugság, gazdáit pedig eltiltotta terjesztésétől. Akkor még nem számoltak fel eredményesen működő kutatóintézeteket, és nem állítottak fel a helyükbe újakat, amelyekben érdekeltek más érdekeltek megrendelésére állítják elő az eleve kész eredményeket. Bizony, akkor még bizakodóak voltunk, és ha láttuk is az 1989–90ben létrehozott demokrácia hajszálrepedéseit, hittünk benne, hogy a választásokon megnyilvánuló népakarat helyrehozza az építmény hibáit. Huszonnégy év telt el. Solt Ottilia, Nagy András, Eörsi János, Kisbali László, Fekete Éva már nem lehet velünk. Odaveszett a bizakodás is. Ezeken az estéken a hangulat mégis mintha a régi volna: rakott krumpli nem készül ugyan, de akad némi pogácsa,

8

H A V A S

7 0

gyümölcs, néhány doboz sör meg egy-két palack száraz bor (piros, fehér vagy zöld helyett rozé). Szikráznak az ötletek, jól érezzük magunkat, együtt lenni jó. Csak egyvalaki hiányzik azok közül, akik jelen lehetnének. Pedig ha velünk volna, ő lenne a társaság középpontja. De nem lehet köztünk. Sőt, a jelenlétében említeni sem szabad az összejöveteleket. Hallgatniuk kell családtagjainak, munkatársainak, akikkel nap mint nap együtt van. Hiszen emlékkönyv készül, születésnapi meglepetés. Havas Gábor hetvenéves lesz. Max Weber 1970-ben Kemény István halálakor nekrológjának első bekezdésében Havas Gábor mesterének Max Weberről írott mondatait idézte: „Tárgyilagosságra törekvés a tendenciák megítélésében, ugyanakkor szenvedélyes állásfoglalás a szabadság, a humánus értékek, a szabad és univerzális érdeklődésű emberi személyiség mellett; hit abban, hogy a jövő nem egyértelműen meghatározott, hanem az lesz, amivé az emberek teszik, és mégis vagy talán éppen ezért komor pesszimizmus a humanizmus ügyét illetően.” Ez a jellemzés – írta Havas a Beszélő 2008. májusi számában – Kemény Istvánra is illik. Legfeljebb a „komor pesszimizmus” kifejezést – tette hozzá – kellene „erős kétségekre” cserélni. A hetvenedik születésnap alkalmából elmondhatjuk: Kemény Istvánnak ez a Max Weber mögé rejtőző, szemérmes önjellemzése Havas Gábornak is tudósi, homo politicusi, emberi „ars poeticája”. Esetében, attól tartok, a „komor pesszimizmus” enyhítése nem indokolt. Ha valóban így van, akkor ez a komor s mind komorabbá váló pesszimizmus nem csupán Havas személyiségéből, családjának lelkialkatát is befolyásoló történetéből következik, hanem a rendszerváltozás után megélt tapasztalataiból is. „A 40-es évek végétől a 60-as évek elejéig tartó hibernálás után – folytatódik a Kemény-nekrológ – a lassan éledező és még mindig szigorú korlátok közé szorított magyar szociológiában az elsők egyike volt, aki kutatásaiban következetesen alkalmazta a kulturális antropológia fegyvertárát: az elmélyült terepmunkát, a részt vevő megfigyelést, a mélyinterjút.” A szovjet rendszer összeomlása óta kutatók és közírók tömege töprengett azon, hogyan volt lehetséges, hogy a rendszer, amely még a megsemmisülése előtti pillanatban is hihetetlenül erősnek tűnt, amely hatalmas fegyveres erővel, mindenütt jelen lévő pártapparátussal és besúgóhálózattal rendelkezett, egyik pillanatról a másikra, szinte váratlanul, háború és forradalom nélkül összecsuklott, mint egy ponyvasátor. A reálpolitika hívei meggyőződéssel hangoztatják, hogy a magyarázat a rendszer gazdasági kimerülése, a fegyverkezési versenyben elszenvedett vereség, továbbá Reagan és Gorbacsov megegyezése. Mindez persze igaz, bár a gazdasági kimerüléssel kapcsolatban kételyeket ébreszt, hogy a diktatórikus rendszer anélkül, hogy gazdasági elmaradott-

H A V A S

7 0

9

ságából kilábalt volna, képes regenerálódni. A reálpolitika dogmatikusai azonban nem akarják tudomásul venni, hogy a gazdasági és politikai összeomlást megelőzte a rendszert legitimáló ideológia összeomlása. A Marxra és Leninre hivatkozó, de leginkább sztálini társadalomkép csak kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat, tőkéseket és proletárokat ismert, a tőkés társadalomról pedig azt állította, hogy az válságból válságba tántorogva menetel a teljes elszegényedés, a csőd felé. Mindennapi szinten természetesen milliók tudták, hogy ebből a társadalomképből semmi sem igaz. Mégis az egész szocialista világban feltámadó szociológia és közgazdaság-tudomány kellett hozzá, hogy rendszerszinten kimutassa, a szocialista gazdaság szükségképpen marad el a piacgazdaság mögött, hogy a tervgazdaság nem tervszerű, a társadalom pedig nem az osztályharc teóriája szerint működik. Kemény kutatásai megmutatták – hadd folytassam ismét a Kemény-nekrológ szavaival –, hogy „a társadalom tagjai és különböző csoportjai a »szabad kezdeményezéseket megbénító« politikai viszonyok közepette is megpróbáltak érvényt szerezni a saját hagyományaikból táplálkozó értékrendjüknek és igényeiknek, kicsikarni a maguk számára legalább némi autonómiát”. Az autonómiának ez a megőrzése, amely dacol a diktatúra hatalmával, ellentmond a „komor pesszimizmusnak”. Ugyanakkor azonban ott van a széles körű vizsgálatokkal bizonyított tény, hogy az államszocializmus nem volt képes felszámolni a szegénységet, a cigányok etnikai diszkriminációját, amelyet csak súlyosabbá tett a hagyományos mesterségek, a hagyományos életformák erőszakos felszámolása. A hatalommal szembeszegülő érdekérvényesítésre pedig nemcsak a jogfosztottak képesek, hanem, s még sokkal inkább, a hatalom egy-egy részterületének birtokosai. A gazdasági vezetők körében végzett vizsgálatok azt bizonyították, a reformok nem a vezetők állítólagos kontraszelekciója miatt futnak zátonyra, hanem épp ellenkezőleg: a vezetők nagyon tudatos és nagyon fifikás ellenállása miatt. A reformok az érdekeiket sértik. De hosszabb távon sértik a reformokat meghirdető politikai hatalom érdekeit is: a rendszert a rendszer keretein belül nem lehet megreformálni. A létező szocializmus pedig rövidlátó döntéseivel a jövő katasztrófáit is megalapozza. „Előre látható, hogy egy-két évtized múlva felesleg képződik tanulatlan munkaerőből, és ez a felesleg elhelyezhetetlennek fog bizonyulni” – írta Kemény 1970-ben. Napjainkban, amikor a tanulatlan munkaerő szaporítása, a szorongató mai helyzet ismeretében is újra kormányprogrammá válik, dermesztő elolvasni Kemény majd fél évszázados jövendölését. Havas Gábor Solt Ottiliával együtt részese volt Kemény vizsgálatainak, s az idők folyamán Kemény legfontosabb munkatársaivá váltak. Keményt kiszorították a kutatásból, kiüldözték az országból. Tanítványaira azonban roppant ismeretanyagot hagyott a szegények, a cigányok helyzetéről. És rájuk maradt a meggyőződés is,

10

H A V A S

7 0

hogy a hatalom reformígéretei semmit sem érnek. Ugyanebben az időben alakult ki az 1975-ben aláírt helsinki egyezmény nem kormányzati értelmezése. Ha a szovjet kormány aláírta a megállapodást, amely biztosítja a lelkiismereti szabadságot és az eszmék szabad áramlását, nézzük meg, mi történik, ha élünk az egyezményben leírt jogokkal, hirdette meg néhány moszkvai ellenzéki 1976-ban. A közgazdasági-szociológiai meg az emberi jogi-filozófiai rendszerkritika találkozása hozta létre – a szovjet, a lengyel, a csehszlovákiai ellenzéki mozgalom nyomán – a magyar demokratikus ellenzéket. Ennek volt az első, összehangolt tevékenységet folytató szervezete a Szegényeket Támogató Alap, majd pedig a Beszélő, az AB Kiadó meg a többi cenzúrázatlan irodalmat közreadó csoport. Persze, nem ezek a kis baráti körök döntötték meg a rendszert. De létezésük híre, példája, tevékenységük üzenete százezrekhez, talán milliókhoz jutott el. Ha nem is maradt volna el, nélkülük a rendszer összeomlása, a rendszerváltozás is más lett volna. Ezt érdemes újra meg újra elmondani manapság, amikor a rendszerváltás viccszó lett, a SZETA és a szamizdat nem is feledésbe, inkább jól kifundált süllyesztőbe került, a demokratikus ellenzék nevét pedig olyan politikai csoportok sajátítják ki, amelyeknek tradícióihoz édeskevés közük van. Katalógus A hetvenedik születésnap jó alkalom volna, hogy összefoglaló tanulmány készüljön Havas Gábor munkásságáról. Ezt azonban egyelőre senki sem tudta megírni. Hiszen a fentieknél sokkal részletesebben kellene szólni benne Kemény István kutatásainak jelentőségéről, a szegénység újrafelfedezéséről, a cigányok helyzetének a feltérképezéséről. Szólni kellene a SZETA-ról, amely Kádár Magyarországán az első ellenzéki politikai mozgalom volt. A Beszélőről, Havas Gábor csendes jelenlétéről, háttérmunkájáról a szamizdat Beszélő éveiben 1981 és 1989 között, majd pedig meghatározó szerepéről a hetilap szerkesztésében. Szólni kellene a miskolci Gettóellenes Bizottságról, az 1990 táján létrejövő roma szervezetekről. Az SZDSZ szociálpolitikai programjáról, Havas politikusi éveiről. A Wesley János Főiskola jelentőségéről a szociálismunkás-szakma megújításában. A Roma Polgárjogi Alapítványról, a Romaversitasról. De talán nincs is szükség efféle tanulmányra, hiszen az emlékkönyvben külön írások szólnak a felsorolt témák jó részéről. Lehet, hogy egy átfogó tanulmány egyoldalú összefoglalása lenne annak, amit most számos szerző a maga nézőpontjából ad elő. Persze vannak fájdalmas hiányok is. Révész Sándor tanulmánya és a hozzá kapcsolódó szöveggyűjtemény izgalmas képet ad Havas újságírói munkájáról. De nagyon hiányzik egy hasonló tanulmány Havas Gábor szociálpolitikusi tevékenységéről, szerepéről az SZDSZ szociálpolitikai programjának létrejöttében, képviselői kezdeményezéseiről a szociális törvényhozás

H A V A S

7 0

11

területén, parlamenti felszólalásairól, álláspontjáról az Országgyűlés szociális bizottságának vitáiban. Nagyon sokat tanultam a Havas-emlékkönyvben sorakozó művekből. Hadd mondjam el néhány személyes benyomásomat. Havas Gábor kemény harcot folytatott az intelligenciatesztek ellen, amelyek figyelmen kívül hagyva a gyerekek eltérő kulturális hátterét, sőt sokszor az anyanyelvét is, „tudományos” alapon utalták kisegítő iskolákba a cigány gyerekeket. A kultúrantropológus Michael Stewart gondosan adatolt s éppen ezért olvasmánynak is izgalmas esettanulmánya egy német cigány asszony történetét beszéli el: a náci hatóságok 1940-ben intelligenciateszt alapján a kényszer-sterilizációját rendelték el. Német egyetemek, felkészült kutatókat foglalkoztató „fajbiológiai” intézetek működtek együtt a bűnügyi rendőrséggel és Himmler hivatalával a döntés végrehajtása érdekében. Ugyanakkor a nácizmus diadalmas korszakában is voltak bírók, akik nem adták fel szakmai tisztességüket, és a rájuk nehezedő nyomás ellenére újra meg újra hatályon kívül helyezték a hatóságok döntését. Az asszony életét azonban ez sem mentette meg… Kis János Tulajdon és igazságosság című tanulmánya a legáltalánosabb gondolati kerete mindannak, amit Havas Gábor egész pályája során vallott és tett. Az emberiség több mint kétszáz éve felismerte, hogy a francia forradalom hármas jelszavából a szabadság és az egyenlőség szemben állnak egymással: a szabadság felszámolja az egyenlőséget, az egyenlőség kikényszerítése megszünteti a szabadságot, s végül nincs se szabadság, se egyenlőség. Ez nem pusztán filozófiai felismerés, hanem mindannyiunk legszemélyesebb élettapasztalata. Kemény István, Havas Gábor munkássága, a SZETA tevékenysége, a romák diszkriminációja elleni küzdelem, a szociálismunkás-képzés mind erről szólt: hogyan lehet megőrizni a szabadság teljességét, és biztosítani közben, ha nem is az egyenlőséget, de az esélyek egyenlőségét. Mert a szabadságra és az esélyek egyenlőségére való törekvés nélkül az emberi méltóság is kiüresedett szó lesz. Akkor pedig mi végre vagyunk a világon? Manapság annyira felháborodunk „kortunk és pármányunk” politikáján, szövegein és rendelkezésein, hogy már-már elfelejtjük, milyen világban éltünk a szovjet rendszer évtizedei alatt. De olvassuk csak el Magyar Bálint 1986-ban írt, mindeddig kiadatlan tanulmányát a dunavecsei járás 1951-es begyűjtési kampányáról: nyomban belénk hasít, mit művelt az elnyomás rendszere a kiszolgáltatott emberekkel. S nem is a rendszer általános működése a leginkább vérlázító, hanem a rendszer aprócska szolgáinak, magánszorgalmú kutyáinak lihegő igyekezete, hogy megfeleljenek feletteseik igényeinek, hogy bebizonyítsák: ők is, ők is „szem a láncban”. Az ötvenes évek padláslesöprő falupolitikáját a hatvanas-hetvenes évek „településfejlesztési koncepciójának” politikája követte. Amikor 1988 júniusában száz-

A Beszélő szerkesztősége (nem teljes létszámban), 1994 Fotó: Hübner Dorka

14

H A V A S

7 0

ezres tömeg tüntetett a Hősök terén a romániai falurombolás ellen, sokan emlékeztettek arra, hogy a falurombolás Magyarországon negyedszázaddal korábban megkezdődött és részben le is zajlott. A településfejlesztési koncepció kategóriákba sorolta a településeket: ennek következtében kistelepülések egész sorában szűntek meg a közintézmények, az önálló tanács, az iskola, az orvosi rendelő. 1970től a Baranya megyei Gyűrűfű az elnéptelenedett falvak jelképévé vált. Csakhogy, figyelmeztet a Zádori Zsoltnak adott interjúban Juhász Pál: „Gyűrűfű azért tudott megszűnni, mert jómódú volt […]. Gyűrűfűn nem voltak szegények, így aztán el tudott menni az egész falu. A többi, kevésbé módos vagy szegény faluból pedig elmentek, akik tehették, s a portáikra pedig szegények költöztek. Ezek a falvak nem szűnnek meg, csak éppen elszegényednek, mert fokozatosan egyre szegényebbekre cserélődik a lakosságuk. A kutatás során vált nagyon világossá nekem a cserélődésnek ez a lefelé nivellálódó jellege az útvégi falvakban.” Ebben az időben készültek Schiffer Pál emlékezetes filmjei, a Cséplő Gyuri, (amelynek még Kemény volt a közreműködő szakértője), a Kovbojok, a Nyugodjak békében, A Dunánál. Elkészültük mögött ott voltak a paraszti élet változásait kutató szociológusok, Havas Gábor, Juhász Pál, Magyar Bálint. „Pillanatok alatt kiderült – mondja Juhász Pál –, hogy Gábor tudja a leggyorsabban szállítani a stábnak […] azokat a helyzeteket, konfliktusokat, amelyek megteremtik a nézhető filmhez szükséges feszültséget.” Elbert Márta egy Pozsony megyéből kitelepített parasztasszonyt idéz, akivel 1982-ben Havas Gábor készített interjút. „Csebényben a svábok vótak az őslakosok. Akiket ’45-ben a grófi birtokokról meg a pusztákról telepítettek ide, azok magyarok vótak. Azokból lett a kisbíró meg az urak itten. Akiket kitelepítettek innen svábokat, azoknak a tulajdonját nekünk írták át, a mi nevünkre. […] Így üresítették ki a lakást, meg még olyat is csináltak, hogy a magyar nemzetiségűt is kitelepítették. Amikor a svábokat elvitték két-három falura innét, visszagyüttek a házukba. A nagyapa lakott itt a két unokával, meg a mi házigazdánk. Amikor minket ide letettek, én sírtam, ő bemutatkozott, mer ő vót ennek a háznak a házigazdája. Mondom, maga a háziúr? Ő meg, hogyan gyüttek ide? Hogyan? Csak nem gondolja, hogy otthagyom a szülőföldemet, a jó házat, elgyüvök ebbe a békatelepbe.” „Gábor másik számomra fontos »hozzáadatott értéke« a kutatáshoz – mondja Juhász Pál – a sváb falvak utóélete volt. Megint csak arról van szó, hogy az ember, persze, hallott egy s mást erről, de előtte nemigen tudta, a folyamat igaziból mit jelent. A háború után volt egy erőltetett cserélődés, a kihajított svábok helyére valódi parasztpolgárok érkeztek Csallóközből, akik abba a kínos lélektani helyzetbe kerültek, hogy világosan látták, a párhuzam nyilvánvaló: ugyanazt csinálják itt a svábokkal, mint velük tette a csehszlovák állam szülőföldjükön, vagyis önhibájukon kívül egyszerre kerültek az áldozat és a rabló szerepébe.” Sokan áhítják vissza az 1930-as évek falu-

H A V A S

7 0

15

kutató irodalmát. Persze az 1970-80-as évek szociológiai kutatásait bemutató (s szinte szamizdatnak minősülő, kéziratként terjesztett) tanulmányok nem olyan irodalmi művek, mint a Puszták népe vagy a Cifra nyomorúság. De a belőlük kirajzolódó társadalomkép nem kevésbé életközeli. És nem kevésbé drámai. Távolabbi – látszólag távoli – tájra visz Kiss Ilona Orpheus Jakutföldön című eszszéje. A havi Beszélő egykori főszerkesztője arról ír, hogyan próbálta a szovjet kultúrpolitika nem létezővé minősíteni a nyolcvanas évek avantgárd művészetét. Meg kell vallanom, az esszében említett művészek – Szergej Anufirjev, Viktor Szkerszis, Irina Nahova, Georgij Kizevalter, Konsztantyin Zvezdocsatov és a többiek – nevét sosem hallottam. De amit ellenük tettek, a betiltások, a lejárató kampányok, elhallgatások, öngyilkosságok krónikája nagyon is ismerős. Ahogy ismerős az is, ahogy a putyini Oroszországban megint nem-létezőnek tekintik a nyolcvanas évek ellenzéki művészeit. Ebben az írásban sem távoli tájról van szó, hanem nagyon is a mi ügyünkről. Az újságíró Havas Gáborról fentebb már volt szó. Itt hadd tegyek hozzá annyit, nagyon örültem, hogy a szöveggyűjteményébe belekerült a Vannak kiutak című írás. Ezt hárman jegyeztük: Gábor mellett Solt Ottilia és én. Arra már nem emlékszem, technikailag hogyan zajlott a közös cikkírás, aligha úgy, hogy hárman fogtuk a tollat, vagy felváltva ütögettük a számítógépet. Az azonban biztos, hogy a cikk tartalmát alaposan megvitattuk, egyeztetett álláspontot írtunk le. (Így volt ez a szamizdat Beszélő szerkesztőségi cikkei esetében is.) Az együttes írás azt jelzi, hogy ambíciónk néhanapján túllépett egy hírlap szokásos feladatkörén: nemcsak tájékoztatni akartunk, nemcsak a véleményünket akartuk elmondani, de hatni próbáltunk az SZDSZ politikai döntéseire. Cikkünk 1991 őszén íródott, nagyon távol voltunk még attól, hogy kormányzati szerepről, koalíciókötésről elmélkedjünk. Azt tartottuk fontosnak, hogy az SZDSZ ne zárja ki a nyitás lehetőségét se az MSZP, se az Antall vezette MDF felé. Láttuk a roppant nehézségeket, akármelyik lehetőséget választjuk. Leírtuk, mit várunk el az esetleges partnertől, hogy a közeledés lehetségessé váljon. De megpróbáltuk végiggondolni azt is, hogyan kellene változnia az SZDSZ politikájának, mentalitásának, ha valóban a nyitás mellett döntünk, és nem kívánunk elsorvadni a társtalan liberalizmus magányában. Huszonhárom év után talán elmondhatjuk, túl könnyen engedve a külső nyomásoknak túlságosan hamar zártuk le a vitát. S nem társtalanul ugyan, de egyre törpülő társként, értékeinktől egyre távolabb kerülve elsorvadtunk így is. Ezzel már átléptünk a mába. Az oktatási blokk négy írása (Kertesi Gábor–Kézdi Gábor, Altwicker-Hámori Szilvia–Köllő János tanulmánya, Lengyel Gabriella és Matern Éva esetelemzése) Liskó Ilona és Havas Gábor oktatásszociológiai kutatásaihoz, az iskolai szegregáció kérdésköréhez kapcsolódik. Bernáth Gábor–Kadét

16

H A V A S

7 0

Ernő–Sárközi Gábor írása a múltból a jelen felé haladva tekinti végig a romák életbeli és különösen iskolai elkülönítésének történetét. Romák és nem romák hagyományos telepi, erdőszéli elkülönülését az aprófalvak, a városszéli szegénynegyedek „elcigányosodása” váltotta fel; ezt örökíti a jövőre az iskolai elkülönítés, amely immár a kormányzati politika részeként valósítja meg Kemény István jóslatát, a tanulatlan munkaerő rohamosan bővülő újratermelését, amely közmunkás-rabszolgákkal látja el az állam dagályos presztízsberuházásait. Farkas Zsuzsanna írása ennek az ellenkezőjéről szól: egy olyan cigány család több generációjának a történetét beszéli el, amelynek sikerült az integráció; az írás címe: Ezerből egy… Vitányi Iván tanulmánya a kultúra és a demokrácia kapcsolatáról lehangoló tanulsággal zárul. „A magyar jobboldalban kialakult az a gyakorlat – írja Vitányi –, hogy hatalmát a magyar társadalom történelmileg átélt traumáira és vágyaira építse. […] Jól tudván, hogy aki ebbe a hitvilágba beleáll, az zárójelbe fogja tenni a valódi kérdéseket, a demokráciát, a gazdaság modernizálását, a társadalom kulturális megújulását, és szerepet vállal az álnemzeti álszabadságharc hibás arcvonalában.” A parlamentáris demokrácia létrejöttét követő években volt egy időszak, amikor felcsillant a remény, hogy roma szervezetek és liberális politikusok együtt lépnek fel az elkülönítés szelleme, a rasszizmus ellen. Ezt az időszakot idézik fel Daróczi Ágnes, Setét Jenő írásai. De ezek is arra futnak ki, hogy az illúziók szertefoszlása után (és Solt Ottilia halála után) csupán Havas Gábor az, aki személyiségével, kikezdhetetlen tartásával őrzi ezt a hagyományt, a remény emlékét. Erről szól más oldalról Szelényi Iván emlékezése arról, hogyan száradt el egy elcigányosodott falu, Csenyéte újjáélesztésének kísérlete. És Havas személyiségéről szólnak azok az írások is, amelyek a régi meg a még régebbi korszakokat idézik, mint Máté Tóth Zsuzsa vagy Csongor Anna emlékezése, vagy Tatár Babetté, Demeter Ágostoné (aki romani nyelven írta meg a maga családtörténetét), a Wesley János főiskola, Orsós Júliáé, a Romaversitas egykori diákjaié, akik úgy érzik, a későbbi pályájukat meghatározó útbaigazítást Havas Gábortól kapták. Közéjük tartozik Breitner Péter is, bár ő nem emlékeket idéz, hanem tanulmányt közöl a hajléktalanokról. De a társadalmi probléma lebontását az érintett személyekig a Wesley-ben tanulta. Rupp Kálmán, a régi barát, aki a születésnap alkalmából titokban tért vissza Magyarországra, hogy az ünnepelt számára ittléte is meglepetés legyen, szorongató hitelességgel írja le a lélekben megőrzött barátság és az elkerülhetetlen eltávolodás kettősségét. Még egy írást kell felidézni a kettős kötet esszéi közül: Szalai Júliáét. A szociológus – egyetlenként az emlékkönyvben – azt a kérdést veti fel, mit tett hozzá a SZETA a szociológia tudományához. A szegénység létének feltárásával és a szegények érdekében tett erőfeszítéseivel Solt Ottilia és Havas Gábor csoportja nemcsak

H A V A S

7 0

17

politikai tilalmakat hágott át, de átlépett a Max Weber-i elven is, amely szigorúan elválasztja a megfigyelést és a beavatkozást. Esetükben azonban ez a hatásköri túllépés a tudományt is gazdagította, olyan összefüggésekre világított rá, amelyek elrejtőztek a puszta megfigyelés elől. Mégis a SZETA úgy vált történelemmé, hogy az akadémiai tudomány elmulasztotta felmérni, mit köszönhet a SZETA szociológusainak. Nem végezte el önnön lelkiismeret-vizsgálatát abban a kérdésben, mit mulasztott el annak idején a SZETA-val szemben. Arisztokrata Az emlékkönyveket valaha album amicorumnak, a barátok könyvének hívták. Aztán elterjedt – még az angol nyelvterületen is – a német kifejezés: Festschrift, ünnepi irat. Az első változat személyes, az ünnepeltet köszöntő bejegyzéseket tartalmaz, a másik tudományos értekezéseket, amelyeknek az ajánlásával a szerzők az ünnepelt előtt tisztelegnek. A mi kettős kötetünkben mind a két változat benne van, az első kötet inkább személyes jellegű, a második inkább problémacentrikus. De még a legszemélytelenebb tudományos elemzésnek a mögöttes anyagában is van valamilyen személyes elem: Havas Gábor személyiségének a hatása. Milyen ember Havas? Én vagyok a legkevésbé alkalmas, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Ugyanis amióta ismerem, féltékeny voltam rá. A verseny, amelyet az ő tudta nélkül folytattam vele, arról szólt, kit tekint Solt Ottilia első számú barátjának. Gábor esélyei sokkal jobbak voltak, sokkal régebben ismerték egymást, közös volt a szakmájuk, együtt vettek részt Kemény vizsgálataiban. Nekem viszont felsőbbrendű énem volt Ottilia, és ezt ő is tudta jól. Igaz, közben még legalább két másik felsőbbrendű énem is volt, akik nagyon különbözőek voltak, nem is ismerték egymást, és valószínűleg mindenről egészen mást gondoltak. Viszont Ottilia volt a felsőbbrendű ének közül az egyetlen nő, és egy nő még felsőbbrendű énnek is fontosabb, mint egy férfi. A személyes emlékezéseket is főként nők írták Havasról. A tanárról, a kutatóról, a politikus aktivistáról szólnak, de nem lehet nem kihallani belőlük a rajongást, amely nem áll távol a szerelemtől. Egy Havasnál vagy negyven évvel fiatalabb nő egy estét töltött Havassal együtt egy társaságban, s utána elárulta nekem, ha nem volna szerelmes a férjébe, nyomban beleszeretne Havasba. Mondhatni, minden nő szerelemes volt belé. A megközelíthetetlen kőszikla kisugárzása sokkal erősebb, mint Don Juan örökös széptevése. Sosem voltam terepen vele, de az elbeszélésekből azt gondolom, éppúgy nem volt gondja a kapcsolatteremtéssel, ahogy Ottiliának sem. 1986-ban Ottiliával együtt utaztunk Ózdra, hogy adatokat gyűjtsünk az új jogszabály, a munkanélküliséget börtönnel fenyegető „szigorított javító-nevelő munka” alkalmazásáról. Sen-

18

H A V A S

7 0

kit sem ismertünk, elképzelni nem tudtam, hol találunk embereket, akiktől információt szerezhetnénk. Sétáltunk az utcán, Ottilia vártalanul odament egy idősebb cigány asszonyhoz, aki éppen a szemetet öntötte bele egy utcai kukába. Öt perc sem telt el, már bent voltunk a lakásban, kávét kaptunk, süteményt, és mindenkinek volt egy ismerőse, akinek a fiát, vejét, öccsét börtönbe zárták, mert nem kapott munkát. A bizalom megszerzéséhez nem kellett más, csupán az, hogy a megkérdezettek érezzék, a kérdezőt tényleg érdekli az, amit válaszolnak. Havas Gábort a komor pesszimizmus, amelyről Kemény Max Weberrel kapcsolatban beszél, keménnyé és sérülékennyé tette. Keménysége azonban nyomban eltűnt, ha interjút készített, ha szegényekkel, rászorulókkal beszélt. Keménységét ekkor feloldotta beleérző képessége, azonosulása a beszélgetőpartnerével. Alig hiszem, hogy effajta képesség nélkül bárki is dolgozhat szociológusként terepen. De láttam haragosnak és mélyen megbántottnak is. Egy vasárnap, késő délután ért el a hír, hogy Ottiliát, akiről tudtam, hogy Szlovákiába indult, súlyos autóbaleset érte, a kocsiban két gyerek meghalt. Amikor másnap találkoztunk, Havas halkan, szinte magában szitkozódott. „Ottilia, ezekkel a szegényházi megoldásaival…” sziszegte fuldokolva, elcsukló hangon. Igen, Ottilia egy lelkes szabad demokrata ócska Trabantján indult el kora áprilisban a Tátra felé. Tudtuk, Ottilia nem fél semmitől. De más dolog nem félni az állásvesztéstől, a letartóztatástól, és más dolog beülni egy kocsiba, amely minduntalan lefullad az országúton, és vészhelyzetben se bír gyorsulni. Gábor első válasza Ottilia tragédiájára a düh volt, a lefojtott felháborodás. Egy évvel később, az első szabadon választott parlament utolsó ülése után az SZDSZ képviselői egy pohár borral búcsúztak egymástól s különösen azoktól, akik nem indultak a következő választáson. Úgy éreztem, Gábor elvárja, hogy az SZDSZ vezetői, régi kollégái odajöjjenek hozzá és megköszönjék, hogy kidolgozta az SZDSZ szociális programját. Várta, de nem jött oda senki. Talán feledékenységből, talán mert addigra kiélesedett a viszony a pártvezetés és a Beszélő között. Nem tudom. Csak komor rosszkedvére emlékszem. Ottiliát én mindig nagyasszonynak láttam. Nem afféle talmi nagyasszonynak, aki pattog a cselédeivel, és lekezelően bánik azokkal, akik függenek tőle. Hanem olyannak, aki attól nagyasszony, hogy mindig meg lehet bízni benne, aki óvja azokat, akik segítséget kérnek tőle, aki hiteles tanácsot ad a hozzá fordulónak a legnehezebb helyzetben is. Ilyen értelemben látom arisztokratának Havas Gábort. Olyannak, akinek a véleménye mindig fontos. Akit lehet és érdemes követni. Akit semmiségekkel nem lehet kihozni a sodrából, de a sértést nem nyeli le. Akit megsérteni legfeljebb ostoba ripőkök merészelnek. A Beszélő hetilap már régóta megoldhatatlan pénzügyi nehézségekkel küzdött, csupán a Postabank könnyű kézzel osztott anyagi támogatása tartotta életben.

H A V A S

7 0

19

Mint országgyűlési képviselő szívesen lemondtam volna a főszerkesztői címről, de akiknek átadhattam volna, Ottilia és Gábor, maguk is képviselők voltak. Az 1994es választáskor eljött az alkalom, Ottilia és Gábor nem indult, csak én maradtam képviselő. 1994. június 14-én bejelentettem lemondásomat. Ottilia a baleset után nem vállalta a megbízást, Havas lett a főszerkesztő. A Postabank időközben holdingba szervezte az általa támogatott lapokat, a holding élére pedig ki mást… egy ostoba ripőköt nevezett ki. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. A ripők engem mint az SZDSZ egyik alapítóját holmi celebnek képzelt, és velem úgy-ahogy türtőztette magát. Hanem azt nem fogta fel, kicsoda Havas. Magához rendelte, és goromba (ráadásul teljesen alaptalan) szemrehányásokat tett neki, hogy a lap előállítása túl sokba kerül. Havas nem hallgatta tovább, nyomban lemondott a főszerkesztői megbízásáról. Így szűnt meg a hetilap. Petőfi is lemondott tiszti rangjáról, amikor Klapka hadügyminiszter (-helyettes) kekeckedett vele. Aztán civilként visszament a frontra. Noha ő se volt született arisztokrata. * A kettős kötet szerzőin, az emlékkönyv fentebb felsorolt kezdeményezőin kívül külön köszönet illeti a borító lészítőjét Havas Bálintot, a korrektorokat, Máté Tóth Zsuzsát, Szendrői Árpádot, Sződy Macót, a tördelőt, Simonyi Katalint és Pintér Józsefet, a kötetek tervezőjét, tipográfusát, valamint Hübner Dorkát, aki az utolsó pillanatban sietett segítségünkre a személyes kötet elkészítésében. Valamennyien a Beszélő hetilap munkatársai voltak, s a munkát valamennyien azért vállalták el, mert ma is becsülik, ma is szeretik a volt kollégát, az egykori vezető szerkesztőt: Havas Gábort. Végezetül hadd soroljam fel azokat, akiket nem említhettem meg a fenti előszó Katalógusában, mert mire írásaikat megkaptam, már továbbítottam a magamét a korrektorokhoz: Dinók Henriett, Száraz András, Szegedi Dezső, Török Ferenc, Bognár Zsuzsa, Ürmös Betti, Vásárhelyi Judit, Zolnay János. Ahogy egyvégtében elolvastam őket, ismét elfogott az ámulat, milyen sokféle emberrel tud Havas Gábor hangot találni, milyen sokféle emberre tud maradandó hatást gyakorolni. Átlépve nemcsak a családi háttér különbözőségén, hanem azon is, amit manapság a legnehezebb átlépni. Azon, hogy a politika útjai távolra vittek egymástól olyan embereket, akik valaha egy közösségbe tartoztak. Isten éltessen, Gábor! Kőszeg Ferenc

x

B A R ÁT O K

Sződy Macó Rupp Kálmán Vásárhelyi Judit Török Ferenc–Bognár Zsuzsa

Sződy Macó Georges Michel Vasárnapi séta című darabjában, 1972

H A V A S

23

7 0

SZÖSSZENETEK

Havas Gábor komoly ember… Mondják… Nekem valahogy mindig a mosolygós jutott… Ha mondjuk a hatvanas évek közös pécsi korszakára gondolok – akkor voltunk mindannyian fiatal házasok, Gábor Icivel, én Szilárddal, no meg a többi hasonszőrű, Kampis Péter, Bándy Gabi, Romvári Feri –, legelőször akkor is a jókedv jut eszembe, természetesen némi szarkazmussal fűszerezve. Csak a h-moll szvitet kellett fütyülni uránvárosi ablakunk alatt, felmutatni mellé egy flaskát, és már hangzott is: gyertek fel! És akkor már együtt lehetett megpróbálni megváltani a megválthatatlan világot… Nem emlékszem, hol ismerkedtem velük össze, feltehetően versmondós vagy színjátszós körökben – hiszen ő is rendezett, méghozzá igen jót –, ez a közeg lehetett a barátságindító. És kísért minket, hála istennek sokáig, sokáig… Olyannyira, hogy Krónikatöredék címmel Ici és Gábor varázsolt nekem egy önálló estet, Weöres Sándor, Konrád György, Nagy László, Bella István, Havas Gábor stb. stb. írásaiból. Okos munka volt, szenvedélyes és kerek egész – ma sajnos számos része ismét aktuális. Vagy talán az egész… Aztán visszaröppentek Pécsről Budapestre… Pécsi lakásukba sokáig jártam, mert szerencsére Vészi Magdié lett, aki a barátnőm, akivel egy színpadon játszottam Bécsy Tamásnál. És aki ráadásul még csoda gyerekműsorokat is rendezett szabadszentkirályi nebulóival. Szóval, nézhettem még jó pár évig ablakukból a havihegyi templomot, sőt, vettem is egy Dohány utcai „vacakosnál” egy szép fametszetet róla… Aztán jöttek sorba a színjátszó fesztiválok, ahol Gábor általában a zsűriben volt, én meg a színpadon. Volt mit nézniük. Csak egy-két nevet említek az akkori amatőr rendezők közül: Bagossy Laci, Lengyel Pali, Halász Péter, Dévényi Robi, Sződy Szilárd, Bácskai Misi bácsi, Uray Pista, Paál Isti, Fodor Tamás, Keleti Pista, Leszkovszky Albin, Éless Béla, Merő Béla… És azok a délelőtti viták ilyen zsűritagok vezetésével, mint Máté Lala, Bicskei Gábor, Nánay Pista, Ascher Tamás, Debreczeni Tibor.

24

H A V A S

7 0

És amikor a zene gyúrta még jobban össze a kazincbarcikai művház nézőterén ülőket: nagyon tudott hangzani két előadás között több száz torokból a Dózsa népe és a többi – mintha üzentünk volna velük. Most a Szabadság térre megyünk egy kicsinykét örömódázni… Jó pár évig csak színházi szünetekben stb. futottunk össze. Aztán egyszer csak nekem is meglett hála istennek a Beszélőben/nél való munka lehetősége. Ismét egy csoda társaság, közösség, és megint ott volt Gábor. Életem egyik meghatározó korszaka volt ez az időszak köztük. És ismét egy nagy csapat, köztük Gábor. És párszor bizony meghajolt előttünk a józan ész, mert egy-egy végigdolgozott éjszaka után nem hazafelé baktattunk, hanem valami jó kis preszszóba, és folyt a szó tovább… Szóval, életem legfontosabb éveiben mindig ott mosolygott… Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen azt mondják a rádióban, hogy Miskolcon próbálkozik, teszi a dolgát, ami viszont nagyon komoly… én meg egyszerűen büszke vagyok rá… Sződy Macó

Sződy Macó boldog születésnapot kíván

Rupp Kámán, 2014

H A V A S

27

7 0

TÁVOLBAN – MÉGIS KÖZELBEN MARADVA

Kedves Gábor, amikor barátságunk 1975 és 1986 közötti szakaszára gondolok, óhatatlanul Krzysztof Kieślowski La Double Vie de Véronique (Veronika kettős élete) című filmje jut eszembe. Az összefüggés áttételes és szubjektív, mégis itt kezdem, mert mindig ez kavarog manapság a fejemben. A film abból az abszurd tételből indul ki, hogy Véronique és Veronika soha nem találkoztak, de kettőjük között mély kapcsolat létezik. A két nő élete párhuzamos abban a matematikai értelemben, hogy a távolság áthidalhatatlan, hiszen a párhuzamos vonalak a végtelenben sem találkozhatnak. Véronique Franciaországban él egy nyugalmas, emberibb – és talán ezért unalmasabb – polgári demokrácia keretében. Veronika ezzel szemben a haldokló lengyel kommunizmus körülményei között él – kiszámíthatatlan, nyomasztó és időnként brutálisan ijesztő, de izgalmasan repedező valóságban, ahol a jövő felemelő reményét már ösztönösen érezni lehet. Kieślowski zseniális rendezői trükkökkel azt szuggerálja, hogy a francia lány értelmetlen és misztikus jelekből érzi, valami rendkívüli történik vele: valami hatalmas, kontrollján kívül lévő erő tartja markában. Ez valahogy mégis összefügg az ő saját lényével. A megrázó fordulat akkor következik be, amikor Veronika egy vallásilag felemelő és zeneileg kiváló szólóénekszám közben hirtelen összeesik, és a zsúfolt krakkói katedrálisban döbbenetes módon rögtön meghal. Véronique viszont minderről semmit nem tud, csak valami szörnyű, vonagló görcs keríti hatalmába. Óriási félelmet és fájdalmat érez, de nem tudja, hogy az érzés egy másik ember halálával függ össze, főleg azt nem, hogy ez a személy egy másik Véronique. Tehát Kieślowski Véronique-jét kiszámíthatatlan és misztikus szorongásokkal kínozza a kétórás fim alatt. Végül amikor bábművész barátja felfedezi Veronika képét, és azt állítja, hogy a kép Véronique-ot saját magát ábrázolja, a francia lány megdöbbenésében csak azzal tud érvelni, hogy „de hát nem az én ruhám van rajta”. De tudjuk, Kieślowski kegyetlenül meggyőzte arról, hogy egy másik példánya is létezett, létezhetett.

28

H A V A S

7 0

Ennek viszont pontosan az ellenkezője igaz. A két nő között az egyetlen azonosság az, hogy mindkettőt ugyanaz a híres színésznő játssza. Kieślowski maga mutatja meg, hogy a hasonlóság felszínes, és árnyalt különbségekre építi fel a két komplex élettörténetet. A két nő életében nagyon más választási lehetőségek alakultak ki, és ezekre nagyon más módon is reagáltak. Az életüket személyiségük apró és környezetük radikális különbségei formálják. Ha van itt analógia a mi történetünk és a film között, akkor az persze nem a megjelenésünk hasonlóan lenyűgöző voltában van (Irène Jacob valóban finom vonású, gyönyörű színésznő), hanem abban, hogy Gáborral a barátságom negyvenhárom éve tart – és ebből harminckilenc évet nagyon messze töltöttünk egymástól. A hasonlat az 1975 és 1986 közötti időszakaszakra igaz leginkább, mert abban a korszakban egyáltalán nem láthattuk egymást, és nagyon keveset tudtunk egymás életéről, nagyrészt az akkor már puhább, mégis diktatórikus Magyarország megkötöttségei, szabályai, azaz szabálytalanságai miatt. Egymástól hermetikusan elzárva éltük életünket. A Veronikák-hasonlat persze több szempontból sántít, alapvetően abból adódóan, hogy Gábor és az én útjaim keresztezték egymást, és az emigrációm előtt négy éven keresztül egyre erősödő barátság alakult ki kettőnk között. Kemény Pista, cigánykutatás. 1971-ben a Várban, az Úri utcai Szociológiai Intézetben találkoztunk először. Pista akkor még ott tartotta a kutatócsoport rendszeres összejöveteleit. Hogy én miképp kerültem oda, arra már nem emlékszem, de Gábor akkor már bennfentesnek számított. Kemény karizmatikus személyiség volt. A többnyire fiatal terepmunkások körülötte ültek, jókedvű, izgatott, bohém társaság. A mai megfakult emlékezetem szerint Gábor mintha kicsit magasabb szinten ült volna az ajtóval szemben. Talán az akkor már kialakult személyiségű, érett gondolkodású Csalog Zsolt ült mellette. Lengyel Gabi és Göndör Gyuri izgatottan tárgyalták a legutóbbi terepmunka eseményeit. Lengyel Gabi később bebizonyította nekem, hogy ő a legodaadóbb interjúkészítő, mert az ügy érdekében ürgepörköltöt is köszönettel megevett. Kicsit később történt, de az idő távlatában ez már mellékes. Gábor humoros, okos, kifinomult megfigyelőképességről tanúskodó megjegyzéseire hamar felfigyeltem. Nem sokkal később már csak Kemény lakásában találkozhattak a cigánykutatás résztvevői. A találkozások fokozatosan szemináriummá alakultak, és a lakásban az asztal körül rendszeresen egybegyűltek tanítványokká léptek elő. Az említettek mellett időközben Kardos Laci, Román Anna, Solt Ottilia, Törzsök Erika és jómagam is Kemény tanítványai, büszke munkatársai lettünk. A szemináriumokon ugyancsak részt vett Havas Gábor felesége, Liskó Ici, Kardos Laci felesége, Liskó Mari, valamint az én akkori feleségem, Rupp Ági. Liskó Ici a ha-

Cigánykutatásról készült tanulmány borítója

Törött iPhone

30

H A V A S

7 0

lála előtti utolsó találkozásunk végén a révfülöpi vasútállomáson, már válásuk után, úgy jellemezte akkori szerepét, hogy a Kemény-tanítványok egyikének a felesége volt. Mert voltak a Kemény-tanítványok, és voltak a feleségek. A Gáborral hamarosan komollyá váló barátságom egy kisebb csoport tagjává is tett engem. Ennek a csoportnak a tagjait a Havas–Liskó-, a Kardos- és a Ruppházastársak alkották. Liskó Ici és Kardos Mari testvérek voltak, a Ruppokat csak barátság kötötte a másik két párhoz. Laci 1998-ban, Ici 2008-ban halt meg. Gáborék Szőlő utcai (óbudai) lakásában találkoztunk, többnyire a Kemény-szemináriumok után. A találkozók hosszú éjszakákba torkolltak, de a kora este Gáborék két gyerekének ágyba fektetését is magában foglalta, főleg Ici anyai vezényletével. De gyakran Gábor „szaktudására” is szükség volt, ami leginkább vicceskedést, bohóckodást jelentett. Szerető apa volt, és akkor őszintén irigykedtem, hogy már két ilyen klassz gyereke van. Amikor a gyerekek végre ágyba kerültek, nagy beszélgetések kezdődtek. Ezeknek a témáját majdnem kizárólagosan Kemény szemináriumainak a megemésztése és kritikai értelmezése adta. A megemésztésben Gábor és én jeleskedtünk, mivel a mesterhez mindkettőnket mélységes csodálat is kötött. Laci és a három nő józanabb volt, a szkeptikus kérdéseket többnyire Ici tette fel. Kemény új világot nyitott számunkra. Erre mind Gábor, mind én készen álltunk, de Kemény életre szóló hatása csak az idő múltával, fokozatosan derült ki. Gábor népművelőként, majd tanárként kereste a küldetését, de azt csak Kemény révén találta meg, és az én szemszögemből mindmáig bámulatosan képviseli Kemény szakmai hagyományát, politikai moralitását. Az én utam Keményhez a közgáz terv– matematika szakjától (ami akkor elit szak volt) vezetett a szociológia mint a társadalmi valóság felfedezésére hivatott polgári tudomány varázslatáig. Akkor a szociológia azért is volt vonzóbb tudomány Magyarországon, mert empirikus tények felfedezéséből, nem pedig ideológiai feltételezéseken alapuló elemezgetésekből állt. A kiváló empirikus kutató, Ferge Zsuzsa tanítványává váltam, Csanádi Gabi és Szalai Juli társaságában. A szakdolgozatot az akkor már nekem imponáló nyugatiasságot sugárzó Szelényi Iván vezetésével írtam. Jó tanáraim voltak, sokat tanultam tőlük. És mégis Kemény volt az, aki új világot teremtett számomra is. Mi volt az új világ, amit Kemény hozott az életünkbe – egy közös alapként, a Gábor és én közöttem kialakult barátság szerves részeként? Akkoriban Gáborral sokat beszélgettünk a Kemény-szeminárium fontos témáiról: terepkutatás, szegénység Magyarországon, Hajnal István, az amerikai Henry George adóelmélete, az ’56-os forradalom eseményei, a bolsevik forradalom igazi története, Max Weber kapitalizmusképe, Tocqueville Amerikája stb. De legalapvetőbb hatása annak volt, hogy Kemény egy olyan szuverén társadalomkutató és polgár személyiségét mutatta fel, aki szabad és konstruktív volt. Elutasította a Kádár-korszak felkínálta, er-

H A V A S

7 0

31

kölcsileg kérdéses értelmiségi utat, de nem új baloldaliként. Aki úgy lehetett szociális értékekben hívő baloldali szellemű szociálpolitikus, hogy felvállalta a kapitalizmus és a polgári liberalizus eszméit. A kör tagjai elutasították, amit Kemény később a Szabad Európa Rádióban Kunderát idézve gyönyörűen a „felejtés világának”, vagyis a „szervezett felejtés” sivatagaként írt le.1 Gáborral sok, Kemény által folytatott vagy általa ihletett kutatásban vettünk részt. Az akkor már legjobb barátommal folytatott terepmunkák közül a leghoszszabb, legemlékezetesebb az ibafai utunk volt. Az ibafai falukörzet Baranya eldugott részében volt. Az itteni falvak összes lakossága 1949 és 1974 között rohamosan (54 százalékkal) csökkent, az egyik falu (Gyűrűfű) a helyi lakónyilvántartó szerint el is tűnt. A megmaradó települések közül 1974-ben a legnagyobb Ibafa volt, 310 lakossal, a legkisebb Korpád, 51 lakossal.2 A helység eléggé kicsi volt ahhoz, hogy úgy érezhessük, egy rendesen elvégzett „mélyinterjús” kutatás eredményeképpen a falvak múltját és jelenét kézzelfogható módon átláthatjuk, a „kis mintaszámmal – sok változó” kutatási recept szerint a múlt és a jelen társadalmi problémáit megérthessük. Élveztük az interjúkat az öreg sváb nénikkel. Az ő emlékezetük az első világháborús időkig is visszanyúlt. Találkoztunk roma bevándorlókkal, a helyi problémákról komolyan gondolkozó pappal, sokféle, sok helyről származó lakossal. Izgalmas volt megtanulnunk, hogy ennek a társadalmi mikrokozmosznak az életét mennyi változó befolyásolta, a magyar világ egészének korszakos változásaitól kezdve sok helyi, egyedi tényezőig. Élveztük a tájat, a parasztházak berendezését, hallottuk az állatokat vagy akár az egymással vitatkozó házastársakat, a szekereket, a gyerekek nyüzsgését. Egyszóval alapanyagot gyűjtöttünk a „megértő szociológia” megírandó tanulmányához. Ezen az úton (de azt hiszem, még Pécshez közelebb) bámultam, hogy Gábor milyen könnyedén, természetesen tudott a helyi cigány fiúkkal focizni, gyorsan, őszinte személyes kapcsolatot teremteni. Ez a képessége minden interjúnál jól jött, és empátiájával kiváló interjúkat készítettünk. Az 1980-ban írt tanulmány készítésében nem vettem részt, az egészében Gábor műve volt. Mai szememmel a cikket elolvasva feltűnő, hogy mennyire a Weber és Kemény által képviselt induktív logikájú tradíciót tükrözi az írás, amely a valóság színes összefüggéseit igyekszik megérteni és általánosítani, szemben a szociológia durkheimi vonulatával, amely az elméletekből levonható következtetések empirikus tesztelését célozza. A tanulmány gondos kézművesmunka. A konkrét interjúanyag Gábor cikkében már nem látható, hiszen a cél nem az érdekes sztorik közzététele, hanem a társadalmi valóság elemzése volt. A cikk a kvalitatív analízist gondosan összeállított másodlagos statisztikai elemzésekkel kombinálja. Nincsenek itt sommás ítéletek vagy leegyszerűsítések. Megtudjuk például, hogy az urba-

Az angol nyelvkönyvem oldala Sztálin képével

Amerikában kiadott könyvem a második gazdaságról

H A V A S

7 0

33

nizáció hatásaként a lélekszám csökkenése nemcsak elvándorlást, hanem bevándorlást is jelentett, s miképp történt az, hogy a városba vándorlók vagy kitelepített németek helyébe szegény csoportok – cigányok és volt cselédek – jöttek, és a haldokló falvak az ő számukra még a jobb jövő reményével is kecsegtettek. Mindketten részt vettünk több Kemény-köri kutatásban és egyéb tevékenységben. Gábor interjúkat készített a melléküzem-tanulmányaimhoz. Természetesen másokkal is együttműködtünk, egymástól függetlenül is. Gábor Ottiliával indított oktatási kutatást. Én Pistával és Ottiliával (mellékszereplőként) hozzájárultam Schiffer Pál filmrendező és Kemény együttműködéséhez. Barátságunk erősségét az is mutatja, hogy örültünk egymás sikereinek, a más barátokkal való jó kapcsolatainknak. Akkoriban Gábornak és nekem is volt „rendes” állásunk. Gábor a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Népművelési Intézetének munkatársa volt, én pedig rövid statisztikai hivatalbeli karrier után az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében váltam ifjú kutatóvá. Még a Kemény által sugallt melléküzemkutatásomat is az intézet keretei között folytattam.3 Tehát, bizonyos tekintetben ideális helyzetem volt. Mégis, valamikor 1974 második fele és 1975 eleje között arra a számomra is meglepő következtetésre jutottam, hogy az előttem álló életszakaszban csak a környezet megváltoztatásával lehet olyan megoldásokat találni, amelyek az én személyes adottságaim és családi körülményeim mellett konzisztensek a politikailag és szakmailag is erkölcsös életvitellel. Ez a rossz megoldások legjobbika volt, nem is a számomra legszimpatikusabb, mégis, akkor az egyetlen kiút. Vagyis mindent otthon hagyni, és egy bizonytalan, félelmetes, de szabad jövőre vállalkozni. A szakmai okok mellett szerepet játszott az is, hogy az intézeten belül a melléküzemi kutatásom eredményeit megtámadta a párt. Valamint az is, hogy Nagy Tamás igazgatóhelyettes ajánlatát, amely bizonyára jóindulatú és segítőkész volt, de mivel ez a láthatatlan falakat elfogadó megoldás lett volna, elutasítottam. Nem fogadhattam el egy olyan megoldást, amely szerint az intézet publikálná a könyvemet annak fejében, hogy egy olyan bevezetőt írjak, amelyben elmagyarázom, hogy az 1948-as államosítások egy történelmileg visszafordíthatatlan fordulatot jelentettek. A válaszom kurta volt: ez nem tartozik a kutatási témámhoz. Az emigráció irányába taszított az is, hogy Keményt zaklatták, Szelényit és Konrádot letartóztatták. Az akkor szükségszerűnek vélt konspirációs ellenzéki miliő is – amely akkor a kafkai magyar világ szerves része volt – ellenkezett a személyiségemmel. Az idő tájt a legtöbbünk még messze volt az ellenzékiség nyílt vállalásától. Voltak közöttünk már akkor is bátrabbak, de sokunk bár gerinces, de megfélemlített volt. Én is. Az 1975-ös budapesti tavasz időben már nagyon közel volt a Charta ’77 első

34

H A V A S

7 0

aláírásához, Václav Havelnek és társainak forradalmi jelentőségű szabadság-„harcától”. De a magyar demokratikus ellenzék szellemiségétől 1975-ben még messze volt az ellenzéki szerep nyílt vállalása. Az emigrálási döntésem nagyrészt a Gáboréknál lezaljó, hosszas beszélgetésekben csiszolódott ki. Gábor a saját jövőjét Magyarországon látta, hiszen korábban, talán kicsit meggondolatlanul, elvetette, hogy angol állampolgárként folytassa felnőtt életét – amire lehetősége lett volna, mivel Londonban született. Erről nem is beszéltünk, csak az előttem álló alternatívákról. Gábor a megértő szociológiát gyakorló jó barát szerepét vállalta. Az előttem álló alternatívákat milliószor megtárgyaltuk. Gábor mindig megértő volt, de szerencsére nem tartotta feladatának, hogy a sorsomat meghatározó döntésemet nagyokosan befolyásolja. A Nyugati pályaudvarra Ici Trabantján mentünk, Gábor jókedvűen viccelődött. Távollétünkben utólag a „hazautazás megtagadása” címén büntetést róttak ki ránk. Ez két és fél év börtönt és vagyonelkobzást jelentett. A személyes döntésről Gáborékon kívül csak Kardosékkal, Kemény Pistával, Szelényi Ivánnal és feleségével, Katival beszéltem. A Nyugatiból a Westbanhofra érkeztünk turistaútlevéllel, és ezzel a Gábor és köztem kialakult barátság csúcsáról hirtelen egy új korszakba érkeztünk: a majdnem teljes izolációba. Nem tudhattuk, hogy valaha is viszontlátjuk-e egymást. A disszidálás következményeként várható negatív hatósági reakciókat előre láttam, és számoltam komoly egzisztenciális kihívásaival. A döntés tehát nem volt könnyed vagy félelem nélküli. Mégis, a környezetemből való hirtelen kiszakadás legdrámaibb következményeit nem láttam, talán nem is láthattam előre. 1975 és 1986 között Gáborral nem találkoztunk személyesen, és ez a kölcsönös izolációból adódó nagy kihívás volt, főként az akkor még világosan hidegháborús körülmények között. A szálakat Magyarországgal az 1975. júniusi Bécsbe érkezésem utáni napokban Nyers Rezsőnek írt udvarias, de kurta levéllel szakítottam el véglegesen. Lemondtam a közgazdaság-tudományi intézeti állásomról, ok megjelölése nélkül. A lábbal való szavazás nyilvánvalóan politikai tett volt. De próbáltam azt is kifejezni, hogy a kivándorlás számomra emberi jog. Egy munkáltatónak legitim joga, hogy lemondásomról értesítsem, de az nem az ő dolga, hogy hova költözöm. Természetesen az elköltözési döntést az intézet vezetői rögtön felfogták, s az én döntésemből adódó problémáikra számukra érthető és elfogadhatónak tartott eszközök segítségével reagáltak. Nem tudom, de szinte biztos vagyok benne, hogy a főnökeim már nem nagy buzgalommal teljesítették a párt által rájuk rótt feladatokat. A Rákosi-korszak és az ’56 utáni véres megtorlások kora már meszsze volt, és a rendszer morális öntudatának gyengülése már akkor is látható volt. Ugyan akkoriban már meg voltam győződve arról, hogy a kommunista rendszer össze fog omlani, de azt nem gondoltam, hogy még az én életemben. Számoltam

H A V A S

7 0

35

azzal, hogy talán a családomat, barátaimat, főként Gáborékat soha nem fogom viszontlátni. A Gáborral való barátságom ezután akaratlanul elsorvadhatott volna, de nem ez történt. Jelentős tények választottak el bennünket, és sodorták életünket más irányokba. És mégis. Hogy ez az értékes emberi kapcsolatom megmaradt, abban Gábor lojalitása, nagylelkűsége, empátiája, nyitottsága és igaz baráti szeretete óriási szerepet játszott. Külső jelekből ítélve az emigrációs átmenet szerencsés és sikeres volt. Szerencsére már gyerekkoromban elkezdtem angolul tanulni a nálam tizennégy évvel idősebb Mária nővéremtől, egy 1952-ben Moszkvában kiadott nyelvkönyv segítségével... Már Bécsben ösztöndíjakat kaptam, az osztrák szociológus, Helga Nowotny még egy grazi szociálpolitikai konferenciára is meghívott. New Yorkban 1976. január 4-én már a Ford Alapítvány jelentős kutatási ösztöndíja várt a második gazdaságról szóló magyarországi kutatási eredményeknek az amerikai közönség számára készítendő átírására – az általam még korábban megismert Herbert J. Gans szociológus ajánlására.4 Szociológia-PhD-fokozat, szintén Gans segítségével, két könyv publikálása 1981-ben (társszerzőként, OECD-s nemzetközi kutatás), és 1983ban a melléküzemi kutatásról amerikai hallgatóság számára átírt könyv, egy másik neves Columbia-professzor, Peter M. Blau ajánlására. 1980-tól kezdve egy amerikai témákkal foglalkozó kutatói pályára kerültem, amit ma is élvezek. Az érdeklődésemnek, szakmai képességeimnek és szociális érzénységemnek megfelelő szakmai úton haladtam, 1980-tól máig, megszakítás nélkül, fokozatos szakmai előrehaladással. Szakmai pályám 1980-tól majdnem úgy alakult, mint a hasonló képzettségű és képességű amerikai kutató közgazdász kollégáimé. Bár még emigrációm előtt fel voltam készülve a karrier szempontjából sikertelen emigrációt szimbolizáló taxisofőr jövőjére, a valóságban már nem kellett félni a tehetségtelen taxisofőr sorsától. A vízión Gábor és Ici már 1975-ben nevettek, Ici viccessen csak azt irigyelte, hogy ez a klassz taxisofőrélet (az egyébként általa kifantáziált látomás szerint) Kaliforniában fog beteljesülni. De mindez váratlanul jelentkező, óriási fájdalmakkal járt, és ez már Bécsben traumaként jelentkezett, és az érzelmi talpra állás talán négy évet is igénybe vett. A kulturális sokk egyszerre volt izgalmas és nehéz. Amerikában minden nagyobbnak tetszett, nemcsak a New York-i felhőkarcolók, hanem a fák is magasabbak voltak ott, a kulcsokat fordítva kellett kinyitni, vigyázni arra, hogy a csekkre írt ezer dollárt nehogy egy dollárnak nézzék stb. stb. Apró dolgok, de nagyon sok. Az is lesújtó volt számomra, hogy sem a keresztnevemet, sem a családnevemet nem tudták helyesen megjegyezni és kimondani. Makacsul Kalman (azért már ékezet nélkül) maradtam, de az Amerikában is „R-u-p-p” betűzésű családnevemet a New

36

H A V A S

7 0

York-i kiejtés szerint én is Rappként kezdtem el használni, de ma már tudom, hogy Marylandben, ahol már harmincnégy éve élek, a Rupp az automatikus kiejtés. Pedig ha nem lettem volna olyan makacs, akkor könnyen felvehettem volna, mondjuk, a „Kyle Stephen Randolph” nevet. Vagy George Lincoln Washington is válhatott volna belőlem. Ez az identitásbizonytalaság már szorosan összefügg a legnagyobb kihívással, a tökéletes társadalmi izolációval. Hiába volt sok új ismerősöm és barátom, kedvesek, okosak, érdekesek és segítőkészek, a családomtól és a barátaimtól el voltam szakítva (persze a saját döntésem következményeképpen). Mintha József Attila gyönyörű sorai váltak volna valóra: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog…” Már kamaszkoromban elbűvölt ez a két sor, de akkor nem sejthettem, hogy egyszer milyen közel fogok kerülni a költői kép valósággá válásához. Egy különös élményre emlékszem vissza 1976-ból, amelyet akkor viccesnek találtam, de igazából rendkívül megrázott. A háztömböm előtt a Broadway és a 115. utca sarkán (abban a háztömbben laktam) váratlanul találkoztam egy kedves budapesti barátommal. Ő megrökönyödve, de a rá jellemző kedves mosollyal, emlékezetem szerint, ezt mondta: „Hát ti itt vagytok? Úgy hallottam, hogy Nyugat-Németországba kerültetek, és ott meghaltatok.” Akkor megdöbbentem ugyan, de nem csodálkoztam, mert eszembe jutott: gimnazista koromban az osztályfőnökünk tudatta velünk, hogy egyik osztálytársunk Olaszországba disszidált, és ott a tengerbe fulladt. Világos képlet: disszidált és meghalt. Ez a sztori jól beleillett a Kádár-rendszer kifinomult felejtéskultúrájába. Hogy igaz volt-e, nem tudom, de úgy gondoltam akkor és ma is, hogy valószínűleg nem. Azt a barátomat nemrég megkérdeztem a New York-i találkozásról. Az 1976-os találkozás mindkettőnk számára érdekes élmény volt. De ő ma már csak arra emlékszik, hogy pletykákat hallott a „disszidálásunkról”. Hogy ki emlékezett pontosabban, az ma már nem tudható, de nem is fontos. Ugyanis időközben rájöttem, hogy bizonyos értelemben a halál metaforája mindenképp igaz. Azok számára, akik huszonhét éves koromban láttak és hallottak engem utoljára, ma is huszonhét éves vagyok. A kép rögzült, és noha fakult, így maradt meg. Hiszen a kamaraerdei szomszéd Pista bácsi is – aki 1956-ban találkozott velem utoljára, és azóta semmit nem hallott rólam –, amikor a nyolcvanas évek közepén a tulajdonában lévő bethesdai (Washington elővárosa) Blue Danube nevű étteremben viszontláttuk egymást, azt kérdezte, hogy „hát te vagy az, Kálmánka?”, a nyolcéves kisfiúra gondolva. De mindez fordítva is így állt. Demszky Gáborral egy amerikai útja során találkoztam először. Amikor bemutatkoztam, kedvesen és jókedvűen azt kérdezte: „Hát te vagy a Rupp Kálmán? Én a te munkádat kaptam meg.” Nyilván nem az akadémiai állásomra gondolt, hanem az üldözött ellenzékinek jobban megfelelő Kemény Pista-állásról. Az otthonmaradtak és az otthoni világ szá-

H A V A S

7 0

37

momra is bizonyos értelemben „meghalt” 1975-ben. Az óra ugyanis a szinte teljes izoláció körülményei között egyszerűen megállt. Erre az önéletrajzi kitérőre Gábornak valószínűleg nincs szüksége, de enélkül nem tudnám kifejezni, hogy Gábor a távollétben is milyen óriási szerepet játszott az életemben, ami számomra az ő emberi nagyságát is jelenti. (Sorry, Gábor, ez hangzatosnak tűnik, de igaz.) Ugyanis mindez, a kölcsönös „meghalás” kettőnk kapcsolatát is komolyan veszélyeztette, és mégis itt vagyunk, ma is jó barátok vagyunk, sőt barátságunk erősödött is. Nem fogadtuk el barátságunk halálát, és szerencsére az egymás számára kiosztandó meghalás elutasítása sikerült. Ugyanis a szerencse nemcsak véletlen, esetleges tényezőktől függött, hanem jelentős mértékben makacs akarásunkból is következett. Miután 1976-ban letelepedtem Amerikában, tíz évig nem találkozhattunk, és gyakorlatilag alig tudtunk egymásról. Tömör karácsonyi levelek. „Nincsenek igazi változások…” Később: „Kezd valami mozogni…” „Susie lányodat tiszteletbeli keresztlányunkká fogadjuk.” Ilyesféle mondatfoszlányok érkeztek Gáboréktól. A szeretet, a baráti aggódás számomra a rövid híradásokból is kiolvasható volt. Gábor mindig tömör, lényegre törő. De egyikünk sem jó levélíró, és nem lelkesített annak tudata sem, hogy leveleinket illektéktelenek is olvasgathatják, vagy esetleg a munka látszatát briliánsan fenntartva szemétkosárba dobják. Talán már semmit sem csináltak, mert okosan kitalálták, hogy az eredményt már a cenzúra létének tudatos elbizonytalanítása ingyen is meghozza. Az izoláció első éveiben sokat gondolkoztam Gáborról, és a közvetlen találkozás élményének hiánya nagyon fájó volt. Ágival együtt nagyon elszigetelve éreztük magunkat. Egyszer ez abban nyilvánult meg, hogy készítettünk egy hangfelvételt arról a beszélgetésről, amelyet egy amerikai kirakójáték közben folytattunk. A játék célja az volt, hogy az amerikai államok nevét megtanítsa a gyerekeknek. Ez kapóra jött. „Idaho! Innét kapjuk a krumplit!” A vágy az volt, hogy a napi emigrációs élményeinket a lehető legkonkrétabb formában megosszuk barátainkkal. A kazettát igen körülményes módon, de sikeresen eljuttattuk Gábornak és Icinek. Más számára ez őrült vállalkozásnak tűnhetett, de nekünk létfontosságú volt, mert jól tükrözte szoros barátságunkat és a távollét frusztrációját. Gábor a maga csöndes segítőkészségével, messzire nyúló, láthatatlan kézzel elképesztően sok támogatásban részesített, ami az izolációt is enyhítette, és sok más gyakorlati segítséget is jelentett. Még Budapesten odaadta amerikai nagybátyjának a telefonszámát, de ennek egyáltalán nem kerített nagy feneket. Szerénységből. De örülök, hogy a jelentéktelennek tűnő kis cetlit nem vesztettem el. Bécsben végül felhívtam Artúrt.5 Vele és feleségével, a Kaliforniából származó Lolával hamarosan találkoztunk egy étteremben. Számomra tipikus amerikai diplomatának

38

H A V A S

7 0

tűnt, aki folyton kedvesen mosolyog, és a kelet-európai dolgokat illetően igen naiv. Csak fokozatosan ismertem fel, hogy Artúr milyen fontos és magas rangú diplomata volt. Bécsben akkor a U.S. Information Agency helyi igazgatójaként dolgozott. Ő már a második világháborúban is amerikai önkéntes volt, németnyelv-tudása miatt a német fiatalok megnyerésére irányuló programhoz osztották be. Artúr se kerített nagy feneket a segítségeinek, pedig azok már Bécsben is és később Amerikában is igen jelentősek voltak. A legfontosabb számomra akkor az volt, hogy azt ajánlotta, a követségi interjún ne viccelődjek, „mert ők mindent komolyan vesznek”. Azt tudom, hogy az interjút készítő hivatalnokkal épp az interjú előtti napon ebédelt. Sejtem, hogy a Gábortól kapott információk alapján szerepe lehetett abban a végzésben, miszerint nem vagyok sem nemzetözileg körözött gyilkos, sem pedig szovjet kém. Az amerikaiak mindent szabályosan csináltak – az ujjlenyomatok levétele megrázó élmény volt, de már akkor is értettem, hogy az adott világban szükséges eljárás volt. De egészen biztos vagyok benne, hogy Artúr nélkül minden kicsit nehezebb lett volna, még ha a végeredmény valószínűleg egyébként is kedvező döntés lett volna. Mint ahogy a kanadaiak – akik egyébként lezserebbek voltak – is befogadtak volna segítség nélkül. De bizonyosság az efféle nagy bürokráciákban nem létezik, és Artúr jól tájékozott – mondhatnám, dörzsölt – amerikai bürokrataként ezt jól tudta. Évekkel később Artúr abban is segített, hogy az amerikai állampolgárságot csak egyéves késéssel kapjam meg. Ugyanis az történt, hogy az irataimat elvesztette a bevándorlási hatóság. Ezt nekem ugyan soha nem mondták meg (Kafka), de Artúr kérés nélkül egy erről is szóló beszélgetés után kiderítette, hogy az elvesztett iratok tulajdonképpen egy floridai raktárban hevertek, valahová véletlenszerűen eldugva. Úgyhogy 1982-ben, első lányom születésének évében Baltimore-ban őszintén megesküdhettem arra, hogy sohasem fogok egy külföldi uralkodó szolgálatába állni. Miután visszajöttek Amerikába, Artúr és Lola rendszeresen elvittek bennünket – akkor már a két lánnyal – a McDonald’sba a vasárnapi miséjük után. Judy 1985-ben született, és mindig sürgető lelkesedéssel várta, hogy érkezzen meg végre „Mr. and Mrs. Bardos”. És meg kell említenem a tőlük kapott, úgynevezett „Bárdos-bokrot” (Red crape myrtle) az akkori házunk kertjében. A mostani kertbe is ültettem egyet, Gábor fogja tudni, hogy miről beszélek. Gábor révén már Bécsben levelezést kezdtem Beck Andrással, Gábor Franciaországban élő szobrász nagybátyjával. Sajnos András egy baleset következtében később váratlanul meghalt, és így személyesen nem találkozhattunk, de soha nem leveleztem senkivel, aki ismeretlenül is ilyen, Andráséhoz hasonló, igazán személyes hangú leveleket tudott írni. András kedves levelei az izoláció érzését rendkívüli

H A V A S

7 0

39

mértékben csökkentették. Andrásnak az alkotásait, szobrait, plakettjeit bemutató kötetét mindmáig megőriztem. Nekem nagy érték. Az 1985–1986-os korszakkal kapcsolatban megemlíteném, hogy az ’56-os újságokat az emigráció előtt magyarázat nélkül visszaadtam Erzsébet nővéremnek. Minden egyéb Pesten, Gáboréknál maradt, és néhány régi piszkozat még ma is Gábornál van, szépen rendszerezve. Gábor a fontosabb személyes dokumentumokat, kéziratokat (az egész melléküzemi interjúgyűjteményt beleértve) ifj. Bárdos Artúrnak, valamint a történész Litván György Bécsben élő édesapjának, Józsi bácsinak a segítségével időközben kicsempészte Amerikába. Litván Józsi bácsi címét az elutazásom előtti napokban Szelényi Iván adta meg, aki később is sok mindenben segített, bár a Flinders Egyetemre szóló későbbi meghívást nem tudtam elfogadni, mert Ausztrália a messzinél is messzebb volt, és már New Yorkban éltem. Józsi bácsi tanácsát, hogy az interjú előtt vágassam le a hajamat, elvből nem fogadtam el, de a pisztáciafagylaltokat, a bécsi szeleteket és ennél sokkal jelentősebb segítségeket örömmel vettem. Gábor életének szakmai és politikai eseményeiről szinte semmit nem tudtam, és amit megtudtam, azt nem igazán értettem. Időm sem volt nagyon arra, hogy a budapesti eseményeket részleteiben kövessem, hiszen akkor a talpra állás és újraindulás kötötte le az energiáimat. Igaz, Gábor életében az emigrációhoz hasonlítható nagy horderejű változás nem történt, és abban is mindig biztos voltam, hogy a közös szakmai és morális vágányról nem siklott ki más irányba. Annál inkább jelentős változások mentek végbe a távozásom utáni korszakban Magyarországon, ellentétben Amerikával. És Gábor ezeknek a változásoknak fontos szereplője volt. Azt, hogy miként ülhetett Ottilia lakásában a SZETA megalapításakor több barátunk társaságában is, még el tudtam képzelni, de a SZETA jelentőségét csak akkor kezdtem sejteni, amikor New Yorkban egy magyar látogatótól azt hallottam, hogy „nálunk nincsen semmi különösebb, csak SZETA-botrányok”. A Beszélőről kicsit többet tudtam, de a rendszer erjedéséről, a szuverén demokratikus ellenzék kialakulásáról akkor nem kaptam világos képet. 1986 nagy mérföldkő a kapcsolatunkban, egy tragikus családi fejleményből kifolyólag. Legidősebb nővéremnél, az atomfizikus Erzsébetnél krónikus leukémiát diagnosztizáltak még évekkel korábban. Állapota 1985 vége felé rohamosan romlani kezdett. Az amerikai Leukemia Society igazgatójától kértem tanácsot. Ő amerikai direktséggel azt mondta, hogy a nővérem hat hónapon belül meg fog halni, látogassam meg, ez az egyetlen dolog, amit tehetek érte. Ez egyszerű lehetett volna, csakhogy akkor még mindig érvényben volt a börtönbüntetésem Magyarországon. Végül is Sarbanes szenátor segítségével 1986 nyarán családommal nagyobb aggodalom nélkül hazajöhettünk, és végre a már idős nagyszülők találkoz-

40

H A V A S

7 0

hattak amerikai unokáikkal. A látogatás egyik fénypontja az Erzsébet által szervezett szép mátrai út volt. Természetesen Gáborékat is meglátogattuk, és rögtön úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha előző nap találkoztunk volna utoljára. De akkor szállodában szálltunk meg, és a családom állt a középpontban. Hamarosan ismét hazajöttem, először Erzsébet temetésére 1986 decemberében, majd 1987 őszén édesapám temetésére. Ezúttal Gáboréknál laktam, ahogy a későbbiekben is. Otthonuk az otthonom lett a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban. Bálint vagy Eszter szobájában volt a fészkem, és az aranyos Ili néninek, Ici mamájának a főztjét ettem. Sokat beszélgettünk Amerikáról és Magyarországról, hogy mi történt az életünkben az egymástól távol töltött tizenegy év alatt. Gábor megmutatta a kávézóasztalként szolgáló ládát, amelyikben a Beszélő számait tartotta, és színesen mesélte el, hogyan terjeszti az illegális folyóiratot. Büszke vagyok rá, hogy a szakdolgozatom is abban a ládában bújt meg. Így kicsit jobban megértettem a magyarországi változások jelentőségét. Gábor ideális újságárus és kiváló szerkesztő volt. Később megtudtam, hogy Gábornak az emigrációmmal kapcsolatos mindenféle segítsége – a bűnsegédi bűnrészesség – szerencsére nem jutott a hatóságok tudomására. Mindenestre a bírósági levéltár adatai szerint nem volt nyoma. Szegény édesapámat faggatták, de ő szerencsére csak az igazat tudta mondani. A munkahelyemről a hatóságok csak annyit tudtak meg – a bírósági paksamétám szerint –, hogy kiváló dolgozó voltam, és ők teljesen meg voltak döbbenve, hogy egy ilyen teljesen váratlan lépésre szántam el magam. Pedig az intézeten belüli, a melléküzemi kutatásaimmal kapcsolatos politikai vitákról tudtak, és arról ugyancsak, hogy a Kemény-körhöz tartoztam. A „felejtés kultúrájának” talán pozitív oldala is volt. Bizonyos értelemben az igazságért aktívan küzdő ellenzékieket összekötötte másokkal, akik szintén nem szerették a diktatúrát. De ők inkább felejtéssel, sumákolással védekeztek, passzívan, azon vélt bizonyosság tudatában, hogy szükségszerű és elkerülhetetlen ennek a rendszernek a keretén belül élni. Gábor az apjának a sorsával kapcsolatos – viszonylagos – védettsége ellenére óriási kockázatokat vállalt. A „viszonylagos védettség” tulajdonképpen egy nagyon kafkai fogalom volt, amely számos nem verifikálható feltevésen alapult. Talán egy krajcárt se ért. Az akkori világban a „lebukás” veszélye mindig fennállt. Amit értünk tett, az kis része volt annak, amit habozás nélkül vállalalt, mert helyesnenek tartotta, és szükségét érezte. Látogatásaim alkalmával a Gáboréknál folyó, késő éjszakába nyúló beszélgetéseink lényegét az én családi kapcsolataim szövevényes kérdései jelentették. Az emigráció következtében is megrendült kapcsolatok helyreállítása érdekében még sok teendő volt, és Gáborék mindezt okos és tárgyilagos, de nagyon megértő szim-

H A V A S

7 0

41

pátiával kezelték, és végül is a sebek fokozatosan gyógyultak. Mindez sokkal roszszabbul sülhetett volna el Gábor bölcs hallgatása vagy tanácsai nélkül. Önzetlen barát volt mindig is. Sokat segített különböző családi ügyekben. Már nem is csodálkoztam rajta. Gábor tapintatos nagylelkűségéről alkotott képem és az iránta érzett hálám újabb elemekkel gazdagodott. Kedves Gábor, talán minderre legyintesz majd, vagy esetleg zavarni fog, hogy mindezt világgá kürtölöm. Ha ez így lesz, az már csak rajtad múlik, én csak az igazat mondom. Az 1975 és 1986 közötti irtózatos izoláciáról már beszéltem, de a kapcsolat lassú rozsdásodásának a lehetősége 1986 után is fennállt. Ugyan idővel a gyakoribb látogatások, az 1989-es demokratikus fordulat és az internet fokozatosan közelítették egymáshoz a párhuzamos szálakat, de szükségképpen nem térhettünk vissza a kezdeti évek napi közelségéhez. Hiszen továbbra is egy nagy óceán más-más oldalán élünk. Ennél alapvetőbb tényező, hogy szakmai pályánk másképp alakult. Gábor szakmai és politikai élete szervesen fejlődött. Pályája világossá tette, hogy az amerikai távlatból és talán történelmi szemszögből is gyorsan változó politikai helyzet aktív résztvevőjeként, a Kemény-kör ellenzéki kutatójaként képes volt fokozatosan a demokratikus ellenzék szegényekkel és romákkal való szolidaritásának szószólójává válni. Bizonyára Gábor nem tartja a legnagyobb sikerének, de nem csak papíron imponáló, hogy egy ideig parlamenti képviselőként is aktívan vett részt az új, demokratikus ország építésében. Én mindezt ma már értem, de nem éltem át, és nem tudok semmi tárgyszerűt mondani, amit más barátok ne tudnának sokkal jobban. Ez mindmáig hiányérzetet kelt bennem, annak ellenére, hogy tudom, mindez az én döntésem következménye is volt. Barátságunk eléggé erős volt ahhoz, hogy ezt a hiányt túlélje. Bár nem törkedtem rá, az én életem gyökeres változásai valószínűleg veszélyesebb kihívásokat eredményeztek. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy szakmai pályám radikálisan új irányt vett. Már Bécsben kiderült, hogy bár a Ford Alapítványt, érthető módon, jobban érdekli a második gazdaság akkoriban teljesen új témaköre, az én érzelmeim akkor is a cigányok és a szegények sorsához kötődtek. Ugyan a melléküzemekről szóló könyvemet megírtam „amerikaiul”, még Budapesten elhatároztam, hogy nem szeretnék Nyugaton Kelet-Európa-szakértővé válni. Nem azért hagytam el Magyarországot, hogy a Kádár-rendszerből sarjadt öncenzúra és függőség korrumpáló markába kerüljek otthonomtól távol. A legfájóbb az volt, hogy a Kemény-féle szociológiát egyszerűen nem lehetett Amerikában hasonló kulturális és politikai jelentőséggel folytatni. A szakmai piac rákényszerített, hogy a közgáz viszonylag színvonalas tervmatematika szakján elsajátított statisztikai és ökonometriai alapjaimból kiindulva, szerény matematikai készségemre támaszkodva, főként a munkán keresztül újabb, piacképesebb kvantitativ módsze-

42

H A V A S

7 0

reket tanuljak. Ezt végül is egyre inkább élveztem, és a Columbia Egyetemen tudományfilozófiai nézeteim is olyan irányba fejlődtek, hogy számomra ez a fajta kutatási stílus természetessé és izgalmassá vált. Ezzel párhuzamosan Gábor fokozatosan Kemény egyik legfontosabb szellemi örökösévé vált. A sors iróniája, hogy Kemény hatása (nem buzdítása) nélkül bizonyára soha nem jöttem volna Amerikába, viszont épp ennek a lépésemnek a következménye, hogy szakmai pályám az övétől – és Gáborétól is – látszólag ellentétes, visszanézve azonban inkább kiegészítő irányban alakult. Pista Amerikában meglátogatott, és később Budapesten én is többször felkerestem, szívesen hallgattam időnként talán túl élesen megfogalmazott, de kétségkívül briliáns gondolatait, és örültem a megmaradt kölcsönös szeretetnek. De ezek az én életemben csak kivételes, ritka pillanatok voltak Pista haláláig, nem egy fejlődő kapcsolat állomásai. Az intellektuális és érzelmi eltávolodás Pistától jelentős volt. Korábban Gábor és énközöttem is adódtak talán kisebb súrlódások ebből a szakmai eltávolodásból, de ez a kettőnk barátságát nem veszélyeztette. Ma már azt hiszem, mindketten arra próbálunk koncentrálni, ami szakmailag továbbra is összeköt bennünket: morális és politikai elkötelezettség, az igazság szeretete és az empirikus tények tisztelete. Ráadásul az én munkám lényege is nagyrészt a szegénység bizonyos formáinak megértése. A jó módszertani hatásvizsgálatok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a foglalkoztatási programokról megtudjuk, hatékonyak-e, vagy csak látszólag azok. Amikor tehetem, én is törekszem arra, hogy a pontosan adatolt, megbízható hatásvizsgálatokat esettanulmányokkal egészítsük ki. És előfordult az is, hogy egy szimulációs modell építése során a radikálisan liberális James Rawls filozófiájára is támaszkodtam. A szimuláció eszköze, a szegénységcsökkentő szociálpolitikai célok jól beilleszkedtek a Kemény-iskola hagyományába. Az őszinteség megkívánja azt, hogy ne hallgassam el, akár személyes identitásom átformálódása is válhatott volna kettőnk között kínai fallá. De a megértő szociológust, a megértő, az emberi élet sokszínűségét szerető barátomat ez se taszította. Amikor Amerikába jöttem, akkor magyar amerikai, nem pedig amerikai magyar „lett” belőlem. Nem egyszerűen történésekről, hanem választások sorozatáról is szó van. Hungarian American, ugyanúgy, ahogy van itt Irish American, Chinese American vagy éppen African American. Hálás voltam, hogy befogadtak, mind a sok segítőkész személynek, mind pedig az országnak. Július 4-én megünnepeljük a függetlenség napját, nézzük a tűzijátékot, hamburgert (azért inkább kolbászt) eszünk. Életemet szinte száz százalékig az angol nyelv használata határozta meg, kezdettől fogva. A lányaimmal mindig angolul beszéltem, hiszen errefelé nincsenek magyar gyerekek, és nem az ő hibájuk, hogy a szüleik egy másik országban születtek, és hogy az általános iskolában az osztálytársaik azzal csúfolták

H A V A S

7 0

43

őket, hogy „a szüleid Hungaryből jöttek” – „are people hungry there?”. Egy ideig kicsit eltúloztam az amerikai identitásomat, de erre késztetett az is, hogy Magyarország 1989-ig kommunista ország maradt. De remélem, hogy soha nem voltam ostobán amerikai hazafi. Amerikában azt szeretem és szerettem, hogy alkotmányos rendszere univerzális értékeket tükröz. Hogy a bevándorlók hazája, az emberek jóindulatúak, többnyire közvetlen módon fejezik ki magukat, pragmatikusak, jól tudnak csoportokban együttműködni stb. Belefér, hogy itt óriási problémák is vannak: rasszizmus, töméntelen gyilkosság, fegyverlobbi, tömött börtönök, őrült jobboldali nacionalisták, időnként ostoba, naiv, de jó szándékú, arrogáns vagy éppen arrogánsan jó szándékú és sajnálatosan felelőtlen külföldi kalandorok, butító média. Ezt is tudom. Se a pozitívumok, se a negatívumok nem teszik az amerikai embereket felsőbbrendűvé vagy megvetendővé. Szerintem Gábor soha nem emigrált volna Amerikába, túl művelt, túl kifinomult, túlságosan bohém ahhoz, hogy az itteni világban jól érezze magát. A lényeg a barátságunk szempontjából az, hogy Gábor elfogadta, amerikai lettem, támogató és őszintén érdeklődő volt mindig, igyekezett megérteni, hogy én hogy boldogulok itt Amerikában, milyen döntéseket hozok, és miért. Semmi önigazolás, kicsinyes elítélés vagy éppen irigykedés. Különben barátságunk gyorsan elfonnyadt volna. Identitásomat már gyerekkoromban meghatározta az antiszemitizmus és a sztálinizmus szörnyűségeivel szembeni irtózat, később logikusan következett a cigányellenesség és a bigottság magyar és amerikai változatainak elítélése. Ebben a tekintetben semmi sem változott a két barát között. 1989 és az ahhoz vezető út izgalmas volt mindkettőnk számára. Ennek az átalakulásnak Gábor aktív szereplője volt, én viszont csak lassan értettem meg a változások forradalmi voltát. Amikor pedig már átláttam és felismertem a változásokat, nagyon frusztrált a résztvétel hiánya. Suta módon próbáltam részt venni és segíteni. Ez, néhány kivételtől eltekintve, nem is sikerült. Gábor ebben is Gábor volt. Nem vágott fel a fontos közéleti szerepével. Inkább igyekezett segíteni abban, hogy a társadalombiztosítás reformelképzeléseinek alakításában részt tudjak venni. Ebben nem számít, hogy én a segítségét ezúttal nem tudtam jól hasznosítani. De objektivitását tükrözi, hogy amikor erről panaszkodtam neki, világosan megmondta, hogy ezen nincs miért csodálkozni, mert az én emigrációm és „amerikaivá válásom” is belejátszott a kudarcba. Egy hosszabb idő után mindkettőnk házassága más okokból és más körülmények között, de felbomlott. Mindez befolyásolta barátságunk alakulását, de nem ingatta meg az alapjait. Gábor és Ici válásának híre engem váratlanul ért és felborzolt. Icivel haláláig jó barátságban maradtam. A temetésére hazautaztam, és beszédet is mondtam. Magyarnyelv-tudásomban akkor is bizonytalan voltam. A be-

44

H A V A S

7 0

szédet angolul írtam meg, megpróbáltam lefordítani. A temetés előtt egyszer estefelé meglátogattam Gábort és Katát, néhány órát töltöttem velük. Gábor odaadóan segített a javításban. Célja csak a világos kifejezésmód, a nyelvhelyesség javítása, a tárgyi tévedések elkerülése volt, valamint az, hogy a beszéd minél hatásosabb legyen. Miközben saját magával is meg kellett küzdenie, hogy megőrizze tárgyilagosságát ebben a nehéz, tragikus, talán önvádakkal is megterhelt helyzetben. De erről akkor és ott nem beszéltünk. Katival már jóval korábban találkoztam. Rögtön megszerettem őt és a két újabb fiókát is. Felismertem a hetvenes évek elején megismert apát, akkor is két kisgyerekkel. Én ekkor már nem irigykedtem, és gyakorlott szülőként kezdtem Danival és Sárival barátkozni. A két „Törley–Havas” gyerek és Kata új színeket hozott, ahogy az én életemben is második, amerikai feleségem, Kathy. A gyerekeimmel Gábor már korábban megismerkedett, de most mindkettőnk élete a megváltozott családi felállással újabb fontos szereplőkkel gazdagodott. Mindannyian élvezzük a ritka és sajnos rövid családi együttléteket. Gábor 2010-ben végre eljött hozzám Amerikába. Bemutathattam az én Amerikámat, az újvilági életkörülményeimet. Neki módja volt arra, hogy barátját a már természetes új környezetében is megismerhesse. A találkozás talán kisebb csalódásokkal is járt, mint például annak felfedezése, hogy az én itteni életem kispolgáribb. Baráti köröm egyébként nyitottabb, érdeklődő tagjai (és beleértve magamat is) az unalmasabbnak tűnő szakemberek életét élik. Barátaim között voltak, akik csodálkoztak, hogy miképp lehetek ennek a borzas fejű, megszállott embernek nagyon közeli barátja. „Looks like a mad scientist, but cool...” De 2010-re már egyébként is világos volt, hogy barátságunk szilárd alapokon áll. Azt is egyre inkább beláttuk, hogy életünket a más környezet – a két kultúra óriási különbségei – alapvetően befolyásolták, valamint személyiségünk és vérmérsékletünk különbözőségei is. Gábor látogatásának fénypontja a New York-i kirándulás volt. Nekem azért, mert boldoggá tett, hogy barátomnak bemutathatom azt a várost, amelyik amerikai életem legizgalmasabb színtere volt, és amelyet néha tréfásan – de nem üres poénként – szülővárosomnak nevezek. A korábban említett traumatikus nehézségek ellenére imádom a várost. New York elképesztően toleráns, nyitott, a sokszínűséget értékelő, az újonnan érkezők számára fantasztikusan befogadó város. Gábort nagyon érdekelte, hogy hol is lakott barátja a kezdeti, bizonytalan időszakban. Nem csodálkoztam, inkább élveztem, hogy Gábor miként habzsolja a város számtalan érdekességét és szépségét. Azt hiszem, Gábor sem csodálkozott azon, hogy némi bohémságra még telik tőlem. Együtt hülyéskedhettünk, és élveztük, hogy a Wall Streeten találkoztunk a purim ünnepe alkalmából mindenkit köszöntő ortodox

Gábor fogadása purim napján, New York, 2010

Szerepjáték: én, mint a bevándorlási hivatal döntéshozó tisztviselője, Ellis Island, 2010

Grillpartira készülünk, Washington, 2010

H A V A S

7 0

47

zsidókkal, őrülten fényképezgettünk, az Ellis Island szigetén azzal szórakoztunk, hogy eljátszottuk a bevándorlási hatóság hivatalnokainak szerepét. Igen, én „meginvitáltam Gábort Amerikába”, ő pedig elismeréssel viszonozta. Természetesen Daninak és Sárinak is kerestünk olyan helyszíneket, amelyek nekik is érdekesek lehettek. Dani kedvéért meglátogattuk Lower Manhattan egyik múzeumát. Megcsodálhattuk a „National Museum of the American Indian” gyűjteményét, többek között a különféle álarcokat, tanulmányozhattuk az amerikai bölényről (Buffalo) szóló oktatóanyagot, sőt Gábor hajlandó volt pózolni egy vagány, eredeti indián sátor előtt is. Bár olyan elkeseredett képet vágott, hogy nem csodálkoznék, ha kiderülne, talán Katának se mutatta meg a képet, de sejtem, hogy Dani valahogy mégis hozzájutott. A Sárira gondoló apával pedig rögtön bementünk a Broadwayn a hatalmas M&M üzletbe, ahol két emeleten csodálhattuk meg a legkülönbözőbb módon elhelyezett néhány tonna sokszínű cukorkát. Ez a fajta cukorka errefelé igen elterjedt, és az elhízási krízis nem jelentéktelen szereplője, de 2010-re láthatóan már az egyébként normális ifjú magyar hölgyeket is cukros markába szorította. Végtelen infantilizmusról árulkodó, vicces képeken örökítettük meg egymást, és ez főként az én „bűnöm” volt. Nem vitatkoztunk azon, hogy hova menjünk, mit csináljunk. Gábor is lelkesen követett a magyar henteshez. Kellett „igazi” sütésre való kolbászt venni. Büntetésül a Gábor tiszteletére nálunk rendezett nagy partin a szakavatott ünnepeltet befogtam a kolbász grillezésére. Hogy a New York-i út jó volt, az bizonyítja, hogy Sárit egy New York-makett alkotására ihlette, Dani pedig a New Yorkot ölelő víztömegre épített egy „részeg hajó”-várost. Végre Amerikában hosszan beszélgettünk Gáborral az édesapjáról, a hozzá való viszonyáról. Gábor morális igazságérzetét és objektivitását tükrözte apjához fűződő viszonya. Azon kevés alkalommal, amikor még Budapesten esett róla szó, mindig tárgyilagosan beszélt róla. Másoktól viszont csak olyan kurta történeteket hallottam, amelyek nem tudatosan, de az áldozatot is hibáztatták azért, ami történt vele. ’50-ben latartóztatták, majd három évet ült börtönben hamis váddal, és végül még ’53-ban meghalt. Nem tisztem, hogy mérlegeljem Havas Endre erényeit, fogyatékosságait, naivitását és óriási baklövéseit. Hiszen az tény volt, hogy letartóztatták, és hogy ezt hogyan viselte lelkileg, az más kérdés. És kétséges a túlélők emlékezete is, kognitív és érzelmi okokból is. Így az elbeszélések nem mindig hitelesek. Ezt épp én hoztam szóba Gábornak – aki, azt hiszem, azért nem gondolt erre a nyilvánvaló körülményre, mert távol állt tőle, hogy apja sorsát szépítse. De, azt gondolom, élete és halála nem lehet gúnyolódás tárgya, nagyon is tragikus volt. Gábor New York-i utunk után küldte el kérésemre Faludy György Havas Bandi című, a barátság elvesztését fájlaló, de nem hízelgő versét. Koestler híres Darkness at Noon (Sötétség délben) című könyve kiváló alkotás, de egy Max Weber-i abszt-

Dani karácsonyi ajándéka Gábornak, 2010

Sári karácsonyi ajándéka Gábornak, 2010

H A V A S

7 0

49

rakt „ideáltípust” vázol fel. Azt hiszem, Havas Endréről ebből a híresebb könyvéből semmit nem tanulhattam. Faludy önéletrajzi regénye (Pokolbéli víg napjaim), valamint Koestler Arrival and Departure (Érkezés és indulás) novellája viszont egy valóságos ember képét örökítette meg, akinek elképesztő képessége volt arra, hogy a legabszurdabb helyzetekbe kerüljön, nevetségesen, sután viselkedjen. Valahogy mindez a barátomra is emlékeztetett. Legjobban nekem az Arrival and Departure tetszett, és még saját emigrációs élményeimre, az abszurd helyzetekre is emlékeztetett. Koestler maga megírta, hogy a főhőst Gábor és Fanni édesapjáról mintázta. Gábor az akkor már nagyon öreg Bárdos Artúrral is találkozott nálunk, Artúr és Lola vitték el a találkozójukra a házamból. Így, hosszú évek után nekem is módom volt ismét találkozni velük. Artúr szokásos huncut mosolyával Ronald Reagan frappáns megjegyzését idézte az öregség borzalmairól. Az idézetet már elfelejtettem, de arra még emlékszem, hogy a biztonság kedvéért Artúr megjegyezte: „Tudod, hogy Reagan nem volt a kedvenc politikusom.” Már 1975-ös kivándorlásom előtt tudtam, hogy Gábor választott családtagommá vált, de az emigráció élménye nélkül nem tudom, hogy lett volna-e módom tágabb családi köreivel is kicsit megismerkedni. Kedves Gábor, amikor Kati jelentkezett, nagyon megörültem a tervnek és a felkérésnek is. De őszintén megijedtem a feladat nagyságától. A barátságunk okairól soha nem gondolkoztam hosszasan, számomra nyilvánvaló volt. Remélem, az írásomban van olyasmi, ami neked is érdekes, sőt, talán újdonság. Számomra az írás izgalmas folyamata néhány dolgot még jobban megvilágított. Kieślowski két Veronikája között a mély kapcsolat illúzió volt. Kettőnk kapcsolata valós volt, de óhatatlanul szinte szürrealisztikusan élt tovább, és nagyon különböző körülményeket, óriási történelmi változásokat ívelt át. Soha nem voltunk ikertesvérek vagy éppen ugyanannak a lénynek a másodpéldányai. Máshonnan érkeztünk, és én például soha nem lettem volna képes kamaszkoromban arra, hogy kétszáz francia madárnevet megtanuljak. Akkoriban én matematikus vagy filozófus szerettem volna lenni. Fantáziáltam a végtelenről. Végtelen nagyról és végtelen kicsiről – egy pontról, ami már annyira kicsi, hogy nem is létezik. Kedvenc regényem Camus Pestise volt, ez talán kicsit összeköt bennünket. De amit az irodalomról tudok, össze sem hasonlítható a tiéddel. A te tudásod mély és alapos, valamint bőséges. Mindig lenyűgözött, hogy a magyar nyelvet, kultúrát mennyire jól ismered. Mégis, nem teljesen véletlen, hogy találkoztunk az Úri utcában 1971-ben. Az 1971 és 1975 között kialakult és megerősödött barátságunk szinte egy nyomvonalon vitte életünket tovább. A barátságunk mindmáig fennmaradt, és az évek során újabb rétegekkel is gazdagodott. Bizonyára ebben sok tényező játszott szerepet. Mindkettőnk részéről tudatos választás volt. Úgyhogy

50

H A V A S

7 0

én biztos vagyok abban, hogy az alkonyat éveiben is jó barátok leszünk, mindaddig, amíg az egyikünk életvonala meg nem szakad, semmivé válik. Remélem, hogy az én életemet és sok más ember életét még hosszú éveken keresztül fogod szereteteddel, vibrálásoddal, okosságoddal és világos látásmódoddal gazdagítani. Isten éltessen sokáig, füled érjen bokáig! 1 2010. december 5-én egy Gábornak küldött e-mailben ezt írtam: „Most csak röviden, annyit, hogy a Szabad Európa-könyvnek csak az első két részletét olvastam, és teljesen lenyűgözött. És minden, amit Pista mondott, annyira természetes volt. Világossá tette, hogy miért játszott ekkora szerepet az életünkben, az intellektuális és morális fejlődésünkben. Milyen szerencsénk volt, hogy már a 70-es évek elején is tanulhattunk tőle, és hogy az életünk menetét jobbá, tartalmasabbá tette mindaz, amit tőle kaptunk. Pedig mindmáig kevesen értik azokat az alapvető, bölcs és humanista gondolatokat, amelyeket ő olyan szabatosan fogalmazott meg. Hogy a »dobbantás« nem negatív cselekedet volt, hanem a szabadság választása. Hogy a felejtés kultúrája milyen alapvető probléma volt a kelet-európai társadalmakban – és, sajnos, úgy tűnik, ma is az.” 2 Az adatok forrása Gábor tanulmánya. Havas Gábor (1980): Ibafa. Kultúra és Közösség, 1980/4., 17–33. 3 A fiatalabb olvasók éredekében itt jelezném, hogy a termelőszövetkezeti „melléküzemek” lényegében magánjellegű vállalkozások voltak, amelyek a nagyon korlátozott törvényes magánszférán kívül spontán módon keletkeztek, és az 1970-es évek elején a „második gazdaság” fontos megjelenési formáját képviselték. Sajátos vonás az, hogy létezésük a termelőszövetkezetnek fizetett jelentős sarc ellenében felajánlott politikai „védelem” alapján vált lehetővé. 4 Gansszel Magyarországon csak két balatoni szociológus-összejövetelen találkoztam. A kezdődő kapcsolat baráti volt, később, még Bécs előtt rendszeresen leveleztünk, és az általa küldött szakmai könyveket érdeklődéssel olvastam. De nem számítottam a kezdettől megnyilvánuló óriási segítségre, amelyet tőle kaptam éveken keresztül. Ha meg kell jelölnöm, hogy ki volt az a „bennszülött” amerikai, aki a legtöbbet segített az átállásban, habozás nélkül rá szavazok. Gábor, úgy hiszem, vele soha nem találkozott, pedig Gans a részt vevő megfigyelés egyik klasszikusának a szerzője. Gáborral viszont sokat beszéltünk róla, személyes és szakmai okokból is. 5 Ifj. Bárdos Artúr.

New York, 2010

Vásárhelyi Judit

Havas Bálint az erdélyi hegyekben, a nyolcvanas években Fotó: Vásárhelyi Bálint

H A V A S

53

7 0

RÉTEGEK INTERAKCIÓJA Pillanatképekben Havas Gáborról Szeretettel jegyzé Vásárhelyi Judit

Havas földereng vagy harminc kérdezőbiztos között, de egyik sem szociológus! Hanem színész, fizikus, orvos, egyetemista, jogász, filozófus, mi még? A vizsgálat vezetője sem kiképzett szociológus, hiszen a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen tanszék, ilyen képzés nincsen. Az MTA Szociológiai Intézete sem folytat empirikus vizsgálatokat, helyette a valóságot szövegek sokadik értelmezésével akarják megközelíteni. A kedd délutánonként egyszerre sok emberrel „ki kicsoda”-morzsákat gyűjtve Havasról elsőre egy őt mitizáló súgásfoszlány maradt meg, amely szerint a barátjával, Bucz Hunorral együtt – őt már ismertem színházi tehetséggondozó és szocioterápiás munkáiból – volt tanár Mecseknádasdon (?). Vidékre ment tanítani! És hogy költő… vagy az apja az? Több se kellett a széplelkű, tanár szakos bölcsészhallgatónak, hogy figyeljen rá. A nyíratlan lobonc, a nagy orr, gyászkörmök, a kissé görnyedt tartás, a dülledő szarvasszemek egy később körbeadott fotón nyertek aztán értelmet. Havas ezen a képen cigány férfiak körében ült a földön, és rendőr legyen a talpán, aki elsőre kiszúrja, hogy nem egy közülük, hanem az MTA kérdezőbiztosa. Nem szándékos, kidolgozott mimikri volt, persze. Egyszerűen mintha kevesebbet kellett volna igyekeznie azért, hogy elfogadják, hogy a vontatott, kissé késlekedő hanghordozással, fahangon feltett kérdésre válaszoljanak. Mint más a hasát, ő a jelenlétét húzta be. A szerény távolságtartás engedte valahogy közelebb. Ez a tartózkodó beszéd a figyelem és az enyhe tisztelet szőnyegét terítette a két beszélgető közé. (Leginkább integrálódott cigányokkal Tatabányán találkoztam. A bányászlakótelep egyenkonyhájában a tűzhelyen illatozva nagy fazék szemes kukorica főtt. Várandós és kívánós voltam, mégsem mertem kérni egy marékkal, pedig biztos kaptam volna. A legtöbbet – a Sárközi Juliska nénivel készült interjút – Esztergomtáborban kaptam, miután a közös serpenyőből együtt ettük a felkínált ürgepörköltet. Pedig előtte nagyon kinevettek a gyerekek, amikor kacérkodva feltett kérésükre – „adjon tüzet!” – gyanútlanul mondtam, hogy nem dohányzom. Hazafelé

54

H A V A S

7 0

aztán a buszmegállóban láttam, édesanyáik és nagytestvéreik fordultak ugyanezzel a kéréssel egyedül várakozó férfiakhoz.) Az egyidejű adatfelvételekről, tapasztalatokról szóló kölcsönös beszámolókon, a kutatás munkatársainak ismerkedésén, az iskola alakulásán túl a keddi összejövetelek második haszna az volt, hogy más vizsgálatok eredményeit, más, esetleg használható közigazgatási eljárásokat is megosztottunk egymással. Pista (Kemény István) többször hivatkozott Hübschová megoldásaira, aki a Szlovákiában hasonló, már befejeződött vizsgálatot vezette. Az egyik legkomolyabb kérdést annak a (ma már elutasított) meghatározása jelentette, hogy „ki a cigány? akit a közelében lakó nem cigány lakosság annak tart”. Ha igaz, akkor Hübschová sem jutott ennél meszszebbre. Még az adatfelvétel befejeződése előtt öblögetni kezdtük, milyen javaslataink lehetnek majd a megrendelő pártközpont számára. Reálisan nem sok kínálkozott. (Jómagam szorgalmasan kitermeltem a szakirodalomból a svédországi lappok, a félnomád rénszarvastenyésztők életével kapcsolatos közigazgatási gondoskodás elemeit. Lehettek vagy négyezren. Ugye, elöl vándorolnak évszakosan körbe-körbe a rénszarvasok, mögöttük a lapp pásztorok, immáron elektromos szánkóikon, végül pedig – közigazgatásilag empatikusan követve az életmódot – a nyomukban vándorol a számukra kialakított mobil egészség- és oktatásügy stb. Persze hiába parádéztam az olvasottakkal.) A leendő SZETA érlelődése volt a keddek harmadik haszna. Mostanában, utólag, jó azt kijelenteni, melyik napon kik írták alá az alapítást, de a politikai haszonszerzés pillanatai, az intézményesülés időszaka előtt a még nevenincs, de egyre szaporodó munka szervesen jelent meg ebben a szakmaközi körben. Valaki előállt egy megoldatlan jogi esettel, amelyet az interjúalany panaszolt el, keddenként biztosan ült ott jogász, akihez forduljon. Ugyanígy lehetett gyógyszert vagy tanácsot kapni egészségügyi dilemmákban, vagy elküldendő forintokat egy másik esetben. Vagy válaszolni készségesen, amikor azután a külterületen magányosan álló viskóból fiatalasszony bukkant elő. A nyitott ajtón közben boldog nevetéssel négy alig felöltözött gyerek szökött ki a huzat nélküli dunyha alól. Utolsónak a derékon alul meztelen másfél éves kicsi rohant a szabadságba, mezítláb bele a hóba. Az anya persze visszaterelte őket, a kérdezőbiztos kedden pedig elkérdezte, kinek vannak kinőtt gyerekruhái ekkora pulyákra. Erdélyi utakon Az utak első állomása a Szőlő utcában, a főváros leghosszabb épületében volt. Havas meghívott hozzájuk a panelbe. Négy hónapos kisfia volt, én még csak vártam a magamét. Ici, a felesége derülten fogadott. Bálintjukat épp ideje megfürdetni, próbáljam meg én, gyakoroljak. Ez a fürdetésnél nagyobb tanulságokkal

H A V A S

7 0

55

járt. Életemben első ízben tapasztaltam, hogy milyen mélyen lehet egy csecsemővel kommunikálni. Ez a kicsi csomagocska – ha jól emlékszem, a mosógépre terített törülközőn – kezével-lábával táncikálva, kíváncsian kandikáló szeme alól mosolyt, de nagyot küldött, aztán kisebbet, nyájast, újra nagyobbat, hangocskákat, teli életörömmel… Később én tanítottam meg úszni ezt a fiút. A határokon túl élő, már megbüntetett vagy óvatosabban élő ellenzékiekkel rusztikus stílusban barátkoztunk. Romániában például a vendégeknek kötelező volt szállodában lakni. Nosza, menjünk akkor együtt a havasba, cabanába, olcsó turistaszállásra. Ottani barátunk ismerte az ösvényeket, vízfolyásokat, gyerekkorában apja oda vitte föl kaszálni a közlegelőre. Nyaranta egyszer biztosan megjártuk ezt a helyet, más-más családokkal. Összecsaptuk a gyerekeket, fölhurcoltunk mindent, amit vízben vagy tejben föl lehetett szaporítani, lencsétől a pudingporig, vagy húsz emberre. Jó forrásvíz, frissen fejt tej, juhsajt, sóska, málna, áfonya, gomba, kakukkfű volt odafenn elég. A tehénpásztorok fel-feljövögettek a házig pálinkáért, a juhokat is terelték. A lovak szabadon legelésztek az erdők koszorúzta belső füves fennsíkon. Tejért azonban jó korán, napkeltekor kellett menni, vagy három kilométerre, vizes zsombékokon ugrálva, a pöfeteg lófing gombákat észrevéve. Na, Gábor fölhúzta a nagy, fekete gumicsizmát, klaffogott a lábán, hátizsákba szedte az üres borvizes flakonokat, és körülnézett, hány ifjú indián tápászkodik föl álmosan a priccsről, hogy vele tartson. A zömük, vagy öt fiú biztosan. Indultak, hogy fejésre odaérjenek. Vissza azonban a tejjel Gábor csak maga jött. Az ifjak majd csak a tehenekkel jönnek föl, lassacskán. Mire odaértek, az Ila tegnap esti jó juhtúrós puliszkájával még jócskán teli hatalmas lábos egy fatönkön várta az alkalmi segédpásztorokat, a dermedt puliszkában annyi villa állt, ahány éhes érkezett. Tiszta időt csináltak, elvonultak az óriási fa alatt szépen berendezett indiántáborukba. Estig őrizték a lombkerítést, nehogy a juhok lelegeljék. Akkor újra visszatértek a ház elé, a tűz köré. Gábor azt dünnyögte, tanította: „Tej, túró, tejfel, félre gatya, pendely…” Ennek azonban az indiánok még előtte voltak. A csokoládékészleteket a felnőttek szigorúan beosztották, az indiánok pedig igencsak számon tartották. Mégis megfogyatkozott, mert egyszer későn este felbukkant egy vendég, könyvért és szót váltani, amikor az ifjúság már büdös zoknijai között aludt a hálózsákokban (csak a táborban tartottak rendet). Mire felébredtek, a vendég már el is tűnt a fahordó úton. Az indiánok sértetten látták, hogy volt, nincs csokoládé. Tőkés Lacinak bizony feltarisznyáltuk, míg aludtak. De ez számukra nem volt mentség.

56

H A V A S

7 0

Egy másik alkalommal az Ilona-nap is odafönt ért. Vad íriszeket gyűjtöttünk, a testvérem két apró malmot faragott a patak partjára az ünnepelteknek: egy Icimalmot meg egy Ila-malmot. Máig őrölnek, valamiképp. B. a zongora alatt Bukfenc kutyánkat naponta legalább háromszor sétáltattuk Budán. Egy délután Bálinttal tornacipőt húztunk, hogy egyúttal mi is körbefutjuk a teret. Hamarosan rendőrpáros állított meg: „Kérem a személyit!” „Nincs nálam, itt, ebben a házban lakunk, csak futni…” „Kötelező magával hordania. Hol a póráz?” „Nem kell neki, nézze: Bukfenc, ül!”„Maga szabálysértést követett el. Ha tényleg itt lakik, a gyerek menjen föl az igazolványért, és hozzon egy százast is.”„Bálintom, menj gyorsan, itt meg itt találod!” A Mozgássérült Fiatalok Intézetének kerítésén ülve – Bukfenc mellettem szobrozva, a két rendőr fanyalogva – csak vártuk, csak vártuk a fiút. Végül lihegve megjelent az igazolvánnyal, pénzzel. Rendőrök himbálódzó léptekkel el. „Hol a fenében voltál ennyi ideig?!?” „Azt hittem, feljönnek utánam a lakásba. A zongora alól mindent bedugtam az ágy alá, ott nem látszik annyira.” A zongora alatt az eladó szamizdatok között Beszélő-példányok is voltak. A legközelebb A havasra járó gyerekek egy évben többször is megjárták az utat, több autóval konvojozva, vagy csak eggyel. Olykor a célt álcázva síléceket kötöttünk föl, és azonmód hoztuk vissza, vagy a könyveket a csecsemő István fiunk (nem papír-!) pelenkái alá pakoltuk. Onnan azért – egyórás éjszakai fagyos várakoztatás után – kiszedtek vagy negyven kötetet, el is kobozták az utolsó kottáig, Dörmögő Dömötörig. Az idegek és a tárgyak álcázásának, a vámosok kijátszásának, a hátuk mögötti gúnyolódás nem szűnő folyamatának a gyerekek is részesei voltak. A két Bálint úgy tizenkét éves kora körül már nagyon vágyott a barátai után, de a szülők se itt, se ott épp nem értek rá. A fiúk előálltak azzal, hogy mennek ők nélkülünk is, a vonattal is gyakran bejárt úton. Az éjszakai úton át is kellett szállni, órákig egy bolhaporszagban fuldokló pályaudvaron várni. Legjobban azonban a „vámosokkal” való találkozástól féltettük az akkor hetyke kiskamaszokat. Nem fogják megállni, hogy ne tegyenek megjegyzéseket, ne vágjanak pofákat! Végül-végül – a fiúkat ott három barátjukon kívül disznóölés is várta! – úgy döntöttünk, Gábor is és én is, hogy menjenek. De csak akkor, ha, értitek… De csak úgy, ha megígéritek… Úgy vélem, lehettek volna szülők, akik könnyelműségnek ítélik az elengedést. Nekem is jólesett támogatásnak Gábor nyugodt álláspontja. Ma már akár beavatásnak is tudnám látni azt az útjukat.

H A V A S

57

7 0

(Engem apám formatált ilyenfélén, amikor szüleim jó órás német nyelvű, érzelmileg fűtött vitája után ’56 októberében magával vitt az utcára, ugyanilyen idős koromban [„minden pillanatban szót fogadsz!”]. Láttam a hömpölygő, fegyvertelen, de erősen figyelő tömeget a Vérmező és a Maros utca elején álló ávós laktanya között, kapujában ideges őr posztolt. Láttam a Déli pályaudvarról leengedett Pullman-kocsikat, amelyeket a Széna téren használtak barikádnak a felkelők. Segítettem a piacon krumplit árulni, olykor dörgő tanklövések hangja között. És láttam a betört kirakatban az érintetlen árucikkeket is, a saját szememmel, bizony. Ma is van átjárás az akkori, felnőtt agyamba.) A fiúk baj nélkül megérkeztek, segítettek feldolgozni a disznót. Csak a mi Bálintunk nem evett belőle egy falatot sem. „Ha Gyurinak hívják, minek vágják le? Ha levágják, minek hívják Gyurinak?” – dörmögte a városi fiú. Isten éltessen, Gábor! Vásárhelyi Judit

Az egyik erdélyi úton (Liskó Ici, Bába Iván, Vásárhelyi Judit, Havas Bálint és a Fülöp gyerekek) Fotó: Vásárhelyi Bálint

Török Ferenc és Bognár Zsuzsa

Bognár Zsuzsa, Havas Gábor, Török Gazsi és Törley Kata

H A V A S

59

7 0

H. G. célszemély A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG BELÜGYMINISZTÉRIUMA SZIGORÚAN TITKOS! SZERV: BM. Budapesti RFK. OSZTÁLY: III/III Osztály MUNKA DOSSZIÉ MINŐSÍTÉS: Titkos munkatárs FEDŐNÉV: „Görög” DOSSZIÉ SZÁM: 23-04-71 KÖTET SORSZÁMA: XVII. kötet

Jelentés: Hvar, 2005.07.03. Célszemély (H.G.) ismételten elhagyta az országot. Ismeretlen, gyanút keltő társaságban tűnt fel az exjugoszláv szigeteken. Tevékenysége nyilvánvalóan zavarkeltő, mozgása szinte követhetetlen. Társasága zajos (hippik?), egyszerre több külföldi nyelven társalognak, különös ételeket fogyasztanak, az italozás rendszeres (kábítószer sem kizárható). Gyerekekkel veszik körbe magukat, hogy könnyen elvegyülhessenek a gyanútlan turisták között. (Fotók leírással, magyarázattal mellékelve alább.)

H.G. középen, kiskorú álcagyerekkel a kezében, könynyelmű mozdulatsor, magamutogatásra utaló hajlam. Nyugati (svéd) autó, pálmafák, két (már ismert) nő. A jobb oldali (fehér sort, csíkos ujjatlan blúz) feltűnően gyakran H.G. társaságában. Célszemély nyáriasnak tűnő öltözetben (sort, szandál, pólóing).

60

H A V A S

7 0

A rejtekhelyül szolgáló villa redőnyei leeresztve. Hangrögzítést kabócák folyamatos ciripelése nehezíti. Megközelítést akadályozó körülmény: kőfal, gumislag.

H.G. ezen a fotón nincs jelen, a kék trikós álcagyerek ua. mint 1-es képen. A csíkos trikós feltűnően hasonlít H.G. fiatalkori képeire. (rokon? vagy manipuláció?) A háttérben kőfal látható, mely elzárja őket az utca forgatagától. A homokba rejtve feltehetően célszemély által tudatosan titkolt dokumentumok (fegyver?). A gyerekek eleve veszélyeztetettek, már kiütközött rajtuk a liberalizmus hivalkodó és veszélyes hatása. Bár a nyugatos divatmánia jelei gondosan eltüntetve ruházatukról, felkészült kaméleonokkal van dolgunk.

Célszemély (H.G.) környezetében bizonyítottan svájci állampolgárságú férfi (újabb alibigyerekekkel). A terpeszben álló, nagyobbacska, vékony lánygyermek (célszemély jobbján) apró kagylót(!) tart kezében. A háttérben professzionális (NSZK) vízijármű, menekülés lehetősége folyamatosan biztosított. Búvárkollégák a vízben rejtőznek, állandó kontroll. Célszemély (H.G.) atlétikus felsőteste aktivitásra utal. Testi ereje továbbra is veszélyesnek mondható. B. Zs. elhárító ügynök T. F. tartótiszt

Török Pali és Törley-Havas Dani

A horvát tengerparton

M U N K ATÁ R S A K

Máté Tóth Zsuzsa Daróczi Ágnes Heindl Péter Sánta Mária Éva Ürmös Betti Daróczi Gábor

Máté Tóth Zsuzsa

H A V A S

65

7 0

HOMO LUDENS

A jelenlét Múlt század, 1980. Vagy ’81. Újpesti Derkovits Ifjúsági Klub. Érkeznek a vendégek a Térszínház húsvéti játszóházába. A játék előtt az én dolgom is, hogy fogadjam őket. Magas, sötét hajú férfi terelgeti befelé a folyosón kislányát-kisfiát. Újoncként számomra a legtöbb vendég ekkor még ismeretlen volt, mégis felőle érdeklődtem a többiektől: „Ki az a megnyerő megjelenésű és hangú férfi a két gyerekkel?” Névről már ismertem, sokat emlegették a többiek, mivel régi és mély barátság fűzte őt Hunorhoz, a rendezőnkhöz. A jeles napokhoz kötődő játszóházaknak és a gyerektáboroknak óriási szakmai jelentőségük volt a társulat életében. A bevonásos-improvizációs játéktechnika keretei között partnerként együtt játszani a gyerekekkel talán a legnehezebb színészi feladat. Különleges érzékenységet kíván meg az animátor-játékosoktól. Minden érintésnek, minden gesztusnak a helyén kell lennie, az animátorok részéről koncentrált összjáték szükségeltetik, különben nem jön létre a bizalmon alapuló, bensőséges és önfeledt játékostársi kapcsolat a gyerek szerepjátszókkal: maga a játék. Gáborban – aki nem volt színész, formálisan nem volt tagja a társulatnak – megvolt ez a különleges érzékenység, ami ehhez az érzékeny játékhoz kellett. Mindamellett kiváló szerepjátékosnak bizonyult. Szeretett játszani. Élvezettel-élvezetesen, szellemesen, sőt legendává vált humorral, de komoly odaadással működött közre, építette a játékot. A társulatban megkülönböztettük a fluktuáció folytán a „kérészéletűeket” (akikre csak néhány hétig emlékeztünk távozásuk után), a „legendás volt tagokat”, a jelenleg (akkor) aktív „alapítókat”, az „újakat” és az úgynevezett „szimpatizáns baráti kört”. Gábor szellemiségével – bár fizikailag nem volt velünk a mindennapokban –, intellektusával, humorával, alázatával, empatikusságával, konstruktivitásával, emberségével, tapintatával, toleranciájával cselekvő részévé vált a színház életének. Nyári gyerektáborainkban – amelyek egyszerre voltak dramatikus játszótáborok, szellemi műhelyek, nyaralások és félnomád túlélőtáborok – manifesztálódott

66

H A V A S

7 0

úgy igazándiból Gábor jelenléte. Terep-előkészítések (mondjuk vécégödör ásása a hegyoldalban), bevásárlások, cipekedések, főzések, gyerekpesztrálások, darabelemzések, próbák, rögtönzéses játékok, konfliktusok, örömök-bánatok, katasztrófaelhárítások (özönvizek, egyéb viszontagságok), kirándulások, nagy közös beszélgetések, éneklések (a Hullj csak csillag című népdalt tőle tanultuk), tragédiák és komédiák (persze, nem csak a táborokban) – mindezek velejárói egy társulat életének. Egy olyan társulat életének, amely úgy próbál valahogyan közösséggé válni a közös munka révén, hogy közben a tagjai között fényévnyi intellektuális, szociális és színészi adottságbeli különbségek vannak, és amely társulat az őt létrehozó, az irányítást vállaló, maximalista szakmai vezető köré szerveződik. Viszont mindannyiunkat ez érdekelt igazán, nem a világot jelentő deszkák: abban hittünk, hogy a közös munka révén közösséggé válhatunk. Ez volt a menedékünk. Akit nem ez tartott itt, az nem is maradt. (Immár múltba révedek, de hát Gábor ebbe a múltba ágyazódott bele, tetőtől talpig.) Az efféle próbálkozásoknak – mint bármely természetes, önszerveződő közösség létrejöttének – a nyolcvanas évek elejének-közepének politikai légkörében is még minden ellene dolgozott. Gábor jelen volt a legnagyobb konfliktusok idején is. Ezeknek az együtt töltött éveknek, a történéseknek a lenyomata mindenkiben mélyen megmaradt, hordozzuk magunkban mindannyian, akárhol vagyunk is, akárkik lettünk is. Madarak A Madarak tanácskozása című előadás megszületése Gábornak is nagyban köszönhető a fordításbeli, elemzésbeli segítsége folytán, amit természetesen ugyanolyan odaadással és szakmai igényességgel művelt, mint az említett rögtönzéses színházi játékokat. Úgy általában elmondható, hogy Gábor intellektuálisan, műveltségben magasan legtöbbünk fölött állt, talán fel sem tudtuk mérni, mekkora jelentősége van az ő alkotótársi közreműködésének, annál is inkább, mert végtelenül szerény is volt. Azt hiszem, mindenkivel pajtásias-bajtársias viszonyban volt, némelyekkel szorosabban. A Madarak volt számomra talán a legkedvesebb darabja a társulatnak, és ezért külön köszönet minden közreműködőnek. Sokáig úgymond „tárgyadogatóként” lehettem részese az előadásoknak – nagyon szerettem –, egyetlenegyszer, a legutolsó előadáson játszhattam a Papagájt, és ez nem akárhol, hanem Borsiban történt, a Fejedelem szülőházánál.

H A V A S

7 0

67

Levél a föld alól Időközben néhányan – Gábor is, vagy tán ő először – összebarátkoztunk Hervay Gizellával, az Erdélyből hazatelepült költőnővel. Fontos, komoly beszélgetések zajlottak vele hol egyikünk, hol másikunk lakásán, volt, hogy a költőnő otthonában. Sorsa jelkép volt: „Hazulról haza…” Felolvasóestet tartottunk verseiből belső körben, terveztünk egy előadóestet. Később Gábor hozta a tragikus hírt, Gizi öngyilkos lett. „Versben bujdosók valahányan meghalni haza hazatérők.” Rekviem címmel valósult meg az előadóest – emlékére. A Térszínház a Levél a föld alól című előadásával ma is emlékezik és emlékeztet Hervay Gizellára. Léthatáron Persze Gábor közben elsősorban szociológus volt. Nekem az ő munkásságába azáltal lett betekintésem, hogy megnézhettem például a Nyugodjak békében, valamint a Kovbojok című dokumentumfilmeket, amelyek Gábor közreműködésével készültek. Mindkettőt többször láttam aztán, előbbit megrendítő hatása miatt, utóbbit pedig a rendkívül rokonszenves szereplők izgalmas és viszontagságos sorsa miatt. (Vajon mi lehet Csiki Dénessel?) Persze a társulat szociális érzékenysége a színházi munkában is kifejeződött. Lakótelepi színházalásaink elsősorban a „kulcsos” gyerekeket célozták meg, többször táboroztattunk állami gondozott gyerekeket (ez nagy kihívás volt, Gábor természetesen ilyenkor is nyakig benne volt az eseményekben), Karácsonyi misztérium előadásunkat elvittük a főváros szinte összes hajléktalanszállójára (én ezeket szerettem a legjobban, mert a közönségnél itt ment minden a „legmélyebbre”). 1989-ben a Léthatáron című kiállítás apropóján Gábor jóvoltából több alkalommal játszott a társulat egy cselekményvázlat alapján rögtönzéssel létrehozott darabot. Ez arról szólt, hogy milyen lehet egy olyan család élete, amelyik a létfenntartáshoz minimálisan szükséges körülmények között él. Én egy rigorózus tanárnőt játszottam, aki cseszegeti a szülőket, mert a gyerek nem teljesít az iskolában. Ami a szülőcseszegetést illeti, a figura igencsak távol állt tőlem, a létminimum szempontjából azonban nem. Szerettem ezeket az alkalmakat, úgy éreztem, kicsit hozzájárulunk az együttérzés hiányának pótlásához. Repertoár Az évek során kemény munka folyt. Ki-ki „tisztes foglalkozása” mellett vett részt ebben. Létrehozott előadásaink, a teljesség igénye nélkül: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad; Vásári képmutogatók; Weöres Sándor: A holdbeli csónakos; Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfia című könyve alapján: Töredék; Karácsonyi misztérium; Lezsák Sándor nyomán a Nyolcvan vödör levegő; Mária-siralom. Ezek mellett persze

68

H A V A S

7 0

játszóházak, táborok, fesztiválok, turnék, klub, egyéb szakmai műhelyek, közben kétszer megkaptuk a Kiváló Együttes címet és egyéb díjakat. Azt Hunor elmondásából tudom, hogy Gábor minden helyzetben, a legnagyobb nehézségek közepette is fontos segítőtársa volt, aki mindenről tudott, bölcs volt, és megértő. Mostani rálátással értelmeződik igazán, hogy Gábornak mekkora szerepe volt akkori, igenis boldog, tartalmas és különleges életünkben. Közszeméremsértés Visszaugorva az időben: a társulat egyik tagja, Nagy Zsolt mesélte a történetet, amely vele és Gáborral esett meg, és amelyből, fájdalom, kimaradtam. Íme, a két férfi éjszakai kalandja, szó szerint, ahogy Zsolt előadta. „1982, Kazincbarcika, A madarak tanácskozásának fesztiválbemutatója, éjjel 11 órakor. Félreértések félreértések hátán, emiatt kétórás csúszással kezdődött az előadás. Mindenki hullafáradt volt. Zsűri: Nánay, Ascher Tamás, Keleti István, talán Ács János. Lemegy az előadás, megnyugvás: túl vagyunk rajta. Persze az egész program csúszik miattunk két órát. Utána megyünk át az Utcaszínház előadására Hegedűs Tibuékhoz. Ők akkor Kafka-darabot játszottak (Az Oklahomai Természeti Színház), tornateremben. Számomra döbbenet volt az egész. Hajnali 5-6 óra magasságában sétálgatunk haza ketten Gáborral. Egyszer csak kicsúszik a számon, hogy mi lenne, ha úsznánk egyet. Kérdi Gábor, hogy hol, mondom, a strandon. Elmegyünk a strandra, látjuk, hogy egy pasi lubickol a meleg vízben. Bemásztunk a kerítésen, odamentünk a kisebbik medencéhez, levetkőztünk meztelenre, és beugrottunk a vízbe. Találtunk egy labdát, még labdáztunk is. A meleg vízben fürdőző – mint később kiderült, éjjeliőr – odajött, és megkérdezte, hogy mit keresünk itt. Mondtuk, láttuk, hogy ő fürdik, akkor mi is. Megjöttek a rendőrök meg a fürdővezető egy német juhászkutyával. Felszólítottak, hogy jöjjünk ki, mert egyébként beküldik a kutyát. Mi meg mondtuk, hogy addig nem jövünk ki, amíg a kisöreg vissza nem hozza a ruhánkat. Addig ment a huzavona, hogy végül a kisöreg visszahozta a ruhánkat. Kimásztunk, és akkor az egyik rendőr elkiáltotta magát: »Maguk meztelenek? Akkor ez közszeméremsértés is!« Igazoltatás, senkinél nincs semmi. Már éppen veréshez készülnek, próbálják az adatainkat felvenni, amikor Gábor közli, hogy ő Londonban született, és a Műkukinál dolgozik. Na, akkor már nagyon nem hittek nekünk…

H A V A S

7 0

69

Hazavittek a szállásra, én megtaláltam a személyimet, de Gáboré nem lett meg, ha jól emlékszem. Hoztak valami határozatot, hogy büntetést kell fizetnünk. Én valahogy kibújtam alóla, de Gábornak fizetnie kellett.” Hát, erre befizettem volna. 999 macska Aztán a rendszerváltozás után – ha lehet mondani – kollégák lettünk, legalábbis egy újságnál dolgoztunk, Gábor újságíróként, én korrektorként. Szokásos horrorlapzárta, éjjel beesik a három képviselő-újságíró, úr ír, én már menni készülök. Macskakergetés zajlik, mivel talált cicát viszek Veresegyházra, új gazdához. Gábor szokatlanul ingerülten felmordul: nem lehetne felfüggeszteni a macskakergetést!? Tudtam, hogy lehengerlő érvet húzok elő: „Ez Ottilia macskája.” Gábor azonnal kisimult. Mert Ottilia kilencszázkilencvenkilencedik talált cicája is szent és sérthetetlen, ahogy maga Ottilia is. Isten éltessen és tartson meg sokáig, Gábor. M á t é Tó t h Z s u z s a

Daróczi Ágnes

H A V A S

71

7 0

SZIKÁRAN ÉS TISZTÁN

Havas Gáborral kíváncsi egyetemistaként találkoztam először, amikor Heleszta tanár úr vendégelőadónak hívta egy szociológiaóránkra. (Igen, igen, jól hallottátok, mire 1976-ot írtunk, a legvidámabb barakkba beszivárgott a rút kapitalizmus eme csökevénye!) Tágra meredt szemekkel bámultam és minden porcikámmal figyeltem, hogy a statisztika és az elemzés megfellebbezhetetlenül tudományos módszerével miképpen írható le a cigányoknak – vagyis az én népemnek a helyzete. Havas olyan kristálytisztán, érthetően és logikusan magyarázott iskolai végzettség és jövedelmi viszonyok összefüggéséről, a munkamegosztásban elfoglalt helyről és nyomortelepekről, hogy az életem egyik nagy revelációja volt. Addig is szívesen tanultam a szociológiát, de azután aztán végképp tudni akartam mindent. A társadalom pontos ismerete iránti elfogultságunkat – immáron családilag – mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyetlen gyerekünk is szociológia szakra jelentkezett. Az már persze az ő döntése volt, hogy nem megelégedve a leírás mesterségével, de befolyásolni akarva a helyzetet, végül a szociálpszichológia–média szakirányt választotta kimenetnek. Az egyetem befejezése után kollégák lettünk Havas Gáborral, mindketten a Vitányi-óvodának is becézett Népművelési Intézet munkatársai voltunk hosszú évtizedekig. A mai fiataloknak érdemes tudniuk és jól emlékezetükbe vésni ezt az intézményt és Vitányi Iván személyes bátorságát. Az ötvenhatosok nemrég szabadult vagy éppen csak megfigyelés alatt álló seregének biztosított mentsvárat a Népművelési Intézet. Szociológiai felmérések kérdezőbiztosaiként, tanulmányok íróiként – sokszor „négerben dolgozva” –, de mégis megélhetéshez jutottak, ha csak értelmiségi segédmunkásokként is. A rendszerváltás idején derült ki igazán, hogy milyen mentsvára és gyújtópontja volt ez az intézet a politikailag másként gondolkodóknak. Talán még sokan emlékeznek a Történelmi Igazságtételi Bizottságra – amely szintén itt kezdte meg munkáját. Én 1978-ban kerültem az intézethez, és szinte másnap elkezdtem szervezni… Roma képzőművészeket kerestünk fel, vagy pontosabban fedeztünk fel az ország

72

H A V A S

7 0

különböző pontjain, hogy aztán 1979 májusára megszervezzük a roma képzőművészek első országos kiállítását. A kiállítás előtt szinte csak napokkal – mert már akkor is értettem hozzá, hogy túlszervezzem az életemet –, Havas társaságában egyhetes csereprogramra utaztunk Prágába, az ottani Felnőttnevelési Intézet vendégeiként. Fenét érdekelt bennünket a felnőttnevelés úgy általában, mi konkrétan a romák helyzetére és a róluk folyó kutatásokra, a velük kapcsolatos kultúraszervezői munkára voltunk kíváncsiak. Ahogyan Belgrádban, mondhatni, Prágában is előbb letagadni igyekeztek még azt is, hogy itt cigányok lennének – ami az ő munkájukat illette, abban valóban nem is gondoltak velünk –, de aztán látva, hogy nem hagyjuk magunkat lebeszélni, mégiscsak elkalauzoltak bennünket Milena Hübschmannovához. A ’68-as lázadó, a megfigyelt és a rendszer számára gyanús indológus, Milena az első pillanattól cigányul beszélt velem, és Havas Gáborral franciául. Nekem kihívás volt Havasnak fordítani, vagy éppen Milenának tolmácsolni Gábor mondandóját. Tettem a dolgom, szorgalmasan. A kihívás nem volt kicsi, mert a képzőművészetről és a cigány nyelv gazdagságáról, az intézmények hiányáról egyaránt volt szó. „Te, Ági, te más ember vagy, ha cigányul beszélsz” – fakadt ki egyszer Gábor. Ezzel – azt hiszem – pontosan azt a változást érzékelte és írta le, amit Bari Károly így fogalmaz majd meg évekkel később a Tűzpiros kígyócska című cigány népköltészeti gyűjteményének előszavában: „A sajátos életmódban és világszemléletben gyökerező népi kultúra a cigányok számára a hazát, a szellemi és érzelmi biztonságot jelenti.” Nekem is azt jelentette a lehetőség, hogy anyanyelvemet használhattam. Máig hálás vagyok Havasnak ezért az észrevételéért, és azért, hogy ezt meg is fogalmazta. Micsoda fintora a sorsnak, hogy aztán éppen ez a felismerés vezetett a szociológusokkal való konfliktusomhoz is. Egy idő után nem tudtam elviselni, hogy csak számadatok, darab fák vagyunk a szemükben. És bármennyire is pontosan írják le a helyzetünket, minden idegszálammal berzenkedtem ellene, hogy pusztán szociális problémaként kezeljenek bennünket. Mert akik csak a szociológusok által feltárt vagy leírt tanulmányokból ismerik meg a romákat, hogyan is érthetnék, hogy kitörésünkhöz, fejlődésünkhöz az objektív tények számbavétele mellett az emberi tényező, az a fránya lelkünk és akaratunk is kell. 2006-ben írott dolgozatunkban, amit férjemmel, Bársony Jánossal vetettünk papírra, úgy fogalmaztunk, hogy a paradigmaváltáshoz a szegények közötti felülreprezentáltságunkon túl a rasszizmus jelenlétét is számba kell venni. A rasszizmus, bármennyire is ellenünk irányul, a társadalom betegsége, és változtatni rajta nem a mi kizárólagos felelősségünk, és persze eszközünk, lehetőségünk az ellene való küzdelemre – nekünk van legkevésbé. Nem is beszélve arról, hogy számba kell vennünk a nemzetiségi elnyomást is, amely az erőszakos asszimilációban,

H A V A S

7 0

73

a nemzetiségi intézmények hiányában, a médiareprezentációban stb. nyilvánul meg. Havas Gábor azon kevesek közé tartozik, akik megértették ezt. Talán ezért sem véletlen, hogy az emancipációért folyó küzdelmeinkben az egyik leghűségesebb segítőnk, társunk. A Miskolci Gettóellenes Bizottság első, legintenzívebb időszakában – a rendszerváltás illúziókkal teli hajnalán – egyetlen hónap alatt négyszer jártuk meg Miskolcot. Gábor adatokat gyűjtött, érveket segített megformálni és számolt: négyzetméterenként egy másfél szobás lakás a folyók körbezárta mocsaras háromszögben többe kerülne, mint egy négyzetméter új építésű lakás magán a Rózsadombon… Kinek is jó ez? Miért is kéne közös vagyonunkat – az állami költségvetést – így elherdálni? Ha csak nem a legfőbb cél – megszabadulni a cigányoktól? És az persze minden pénzt megér… Ez a szikár és tiszta gondolat segített kiszabadítani a gettóügyet az etnicizálás csapdájából, és végül értelmes megoldást találni a családok lakáshoz juttatásával. A legjellegzetesebb kép Havas Gáborról ebből az időszakból, hogy amikor az étlen-szomjan eltöltött hosszú nap után vendéglőbe tértünk be Ladányi János társaságában – Gábor a legközelebbi boltban vett magának két kiflit, és azzal intézte el a „jóllakást”. Pedig akkor még inkább volt a romáknak is betevő falatjuk. Igaz, sokan már akkor szembesültek a ma milliókat érintő szegénység alattomos rémével. Ezért is hívta életre Solt Ottilia – másokkal együtt – a SZETA-t, melynek oszlopos tagja volt Gábor is. És kell-e mondanom, most, amikor Miskolc újra a törvénytelenség útjára lép, amikor a szegények ellen hirdet harcot, fontosabbnak tartva egy futballstadion parkolóját, mint a szegények sorsát – Havas Gábor újra Miskolcra jár. Tényfeltárással, számadatokkal, kiáltó tényekkel próbálja szembesíteni a hatalmasokat. Havas Gáborra lehet számítani. Mint ahogyan számíthattak rá a következő nemzedék roma értelmiségének szerepére készülő fiatalok is. 2001 és 2004 között Havas Gáborral munkamegosztásban vállalkoztunk a Romaversitas vezetésére. Életünk talán egyik legtartalmasabb és legcsendesebb időszaka volt. A Roma Polgárjogi Alapítvány – amelynek kurátora volt Havas Gábor is – a Roma Sajtóközpont mellett a Romaversitas Láthatatlan Kollégiumnak is életre hívója. Bepótolni akartuk, amit elmulasztott a szocializmus, a földosztás és a rendszerváltás: a cigányoknak szűkre szabott mezsgyéket akartuk tágítani, nem fogadva el, hogy nekünk csak a társadalom legalján jelöljenek ki helyet. Pótolni akarva a népi kollégiumok – romák számára elmaradt – egyenjogúsító törekvéseit. Ha ma a felsőfokú képzéssel rendelkező vagy a felsőfokú képzésben részt vevő romák száma talán már nem csupán ezrelékekben mérhető, az a Romaversitasnak is köszönhető. Persze szó nincs róla, hogy az itteni munkánkat ne tar-

74

H A V A S

7 0

kították volna viták. Mi legyen a felvételinél a meghatározó? A szociális helyzet, vagy a kisebbséghez tartozás öntudatos vállalása? Cigánynak vagy értelmiséginek neveljük-e a fiatalokat? – sarkíthatnám a kérdést. Mintha ki lehetne bújni a bőrünkből, mintha lehetne számolni azzal az opcióval is, hogy van befogadó közeg, és el lehet tűnni – ha jó szakmád és piacképes tudásod van – a származásod okozta folyamatos konfliktusok elől. Szerintem – sajnos – nem. – De nem várhatod mindenkitől, hogy emberi jogi harcos legyen, elégedj meg vele, ha jó szociális munkás vagy tanár vagy filozófus lesz – szólt Havas Gábor riposztja a felvetésemre, hogy csak a közösségükért tenni kész, jó szakembernek készülőket vegyünk be a programba. A dilemma ma is nyitott, de a kezdeményezés kétségtelenül sikeres. Azon gondolkodom máig, mivel magyarázzam, hogy minden szavunk, kérésünk süket fülekre talált, pedig igazgatóságunk idején azok a szabad demokraták is kormányon voltak, akikhez még a rendszerváltás elején Havas is tartozott. Hogy van az, hogy a szociálliberális kormányok uralkodásuk 12 éve alatt sem találtak rá lehetőséget, hogy költségvetési sorra vegyék a Romaversitast? Egyszerűen elmulasztottak a fenntartására forrásokat mozdítani (egyetlenegyszeri tétel kivételével). Egyedül a főváros járult hozzá az idegen nyelv és a számítógép-kezelés tanulásához néhány évig. A kormányokra azonban sohasem számíthattunk. A Romaversitas sikere láttán nemhogy új, hasonló intézményeket hoztak volna létre, de a Romaversitas és a Roma Polgárjogi Alapítvány székhelyét is elvették – semmire sem értékelve a benne folyó közérdekű munkát. De mit csodálkozom én? Hiszen az a párt, amelyiknek a plebejus Havas Gáborunk még tagja volt – Solt Ottiliával, Iványi Gáborral, Kőszeg Ferenccel együtt, szakértőként Csalog Zsolttal a háttérben –, már rég nem az a párt volt. A hatalom kedvéért ízig-vérig neoliberális lett. A szegényeknek jobb sorsot csak a – soha el nem jött – nagy gazdasági fellendülés utánra ígért, hiába figyelmeztettük, hogy ez nem automatizmus, a társadalmi egyenlőtlenségeket csak politikai akarat tudja kiegyensúlyozni. Nem is csoda, ha a balszárny aztán hamar partvonalon kívülre került, plebejus képviselőik meg – ha bele nem haltak – visszatértek értelmiségi foglalkozásaikhoz. A nyomukba lépő Fidesz–KDNP – partvonalon kívülre taszítva a leghitelesebbet, a Romaversitast – most mégis a Romaversitashoz hasonlóan működő szakkollégiumokat hozott létre, egyházi irányítással. A kérdés persze megmarad: vajon tanulnak-e majd ezek a fiatalok pontos elemzéseket a magyar társadalomról és benne a romákról? Akarnak-e majd változtatni a status quón? Mindenesetre Havas Gábor minden tette, egész munkássága és élete erről szól. Adjon neki a Jóisten erőt, egészséget, hogy még sokáig tehesse, töretlen lendülettel, olyan szikáran és tisztán, ahogyan mindig is tette. Te trajis Gabor, but thaj mishto, sastes, zurales! Daróczi Ágnes

Heindl Péter

H A V A S

77

7 0

KÖSZÖNTŐ

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy nyomtatásban köszönthetem Havas Gábort 70. születésnapja alkalmából. Havas Gábor – akit személyesen nagyon-nagyon nagyra becsülök, és a közelmúltban is nagyon sokat segítségünkre volt egy gilvánfai munkánkban – szerepének hangsúlyozása nagyon fontos most még azért is, mert az egyik legfontosabb feladat a közéletben, hogy kiemeljük: milyen iszonyatos baj volt az elmúlt negyedszázadban az, hogy a legszegényebbek, a leszakadtak reintegrációjával igazán komolyan nem törődött a politika, és Gábor volt az – meg még Solt Ottilia –, aki már az első parlamenti ciklusban képviselőként jelenítette meg ennek az ügynek az iszonyatos fontosságát. És hát erről az ügyről szól az egész élete. Kedves Gábor, Isten éltessen még nagyon sokáig. Heindl Péter

Sánta Marcsi

H A V A S

7 0

79

ATYAGATYA, HÁT TÉNYLEG, OKTÓBER 14., 1944, LONDON Havas Gábor születésnapjára

Ez lenne, de ha megfeszítenének se menne más, mint, ami szívből, mingyá szipogva, elsőre jut eszembe… :-) Néha, nem mindig, vigyázzba állok tőle, a HAVAS, így nagybetűvel, vagy a havasgábor, így, kisbetűvel mint fogalom. És a kérdések: Vajon elég jól csináltam valamit? Megfelel-e neki? Érteni-értékelni fogja? Vagy sz@r az egész? Vajon mit nem vettem észre, mire nem gondoltam, amire ő egyből és mindig. Aztán persze nem jó vagy nem elég jó, dörmögés, lehet elölről kezdeni vagy kiegészíteni. Vagy kiborul, veszekszik, néha felrúgja a kukát (!), másnap meglep engem és minket Túró Rudival, mi meg örülünk neki, tényleg és őszintén, és ahogy a Betti mondaná: forró aranyba kellene önteni, de ha nincs, jó a zálogjegy, mert csak az van?! Kedves F. Havas Gábor (igen, az F. után elmondtam magamban a kiegészítést, amit szoktál), nagyon köszönök mindent, azt, hogy vagy, azt, hogy nekem és annyi mindenkinek, diáknak, kollégának utat, mintát, hozzáállást mutattál és mutatsz még remélhetőleg vagy 100 évig. Nagyon boldog születésnapot!!! Sánta Marcsi

Ürmös Betti

H A V A S

81

7 0

„MINDIG »AZ ÜGY« VOLT A LEGFONTOSABB” Drága Havas! Születésnapod van. A hetvenedik. Nagy szám, hosszú évek sora. Itt ülök Londonban, bérelt lakásunk nappalijában, és emlékezem. Először 2002-ben találkoztunk személyesen a Romaversitas felvételijén. Akkor leginkább még „Ürmös Andor húgaként” ismertél. Megszeppenve ültem a felvételin, másodéves pszichológushallgatóként. Állati büszke voltam magamra, és rettenetesen féltem is egyszerre. Most akkor nagyon okosnak és cigánynak is kell lenni egyszerre. Csak tudnám, mit jelent cigánynak lenni! – gondoltam magamban. Erős Ferenc bírálta a dolgozatomat, és nem volt nagyon elragadtatva. Nem csodálom. Nem könnyű értelmiséginek lenni. Mindazonáltal felvettek a Romaversitasba, minden innen indult. Viki aztán szülési szabadságra ment, és beajánlott a maga helyére oktatásszervezőnek a Romaversitashoz. Így 2004 őszén munkatársak lettünk. Havas Gáborral kezdtem el dolgozni, buta egyetemistaként. Soha nem lehetek elég hálás a sorsnak és azoknak, akik részt vettek ebben a döntésben. Életem legizgalmasabb intellektuális kalandja kezdődött azon az őszön. Annak ellenére, hogy annyi mindent nem tudtam, kollégáddá fogadtál, tanítottál. Mindig az „ügy” volt a legfontosabb. Mindenkinél jobban értetted, mi történik az első generációs értelmiségi cigány fiatalokkal, és folyamatosan újabb és újabb megoldásokat kerestél. Ha kitaláltunk egy új programot, és nem működött, megállás nélkül kerested az okokat. Hol rontottuk el? Mit csináljunk máshogy legközelebb? Leírhatatlanul hálás vagyok neked, mert megszámlálhatatlanul sok dologra tanítottál meg engem és a többi diákot is. Kitartásra, hogy ha az ember elbukik, akkor nem feladni kell, hanem tanulni a hibákból, és legközelebb bölcsebben nekiindulva, újrapróbálni, addig, amíg nem sikerül. Értő figyelemre, összefüggések megértésére és azok értő felhasználására. Arra, hogy nem elég érezni és intuitívan öszszedobálni elsőre remek ötletnek tűnő gondolatokat, hanem ahhoz, hogy a projekt működjön, lehet, hogy sokszor újra neki kell futni és (akár) elölről kezdeni. Azonban mind közül a legfontosabb az volt, hogy szerettél minket, cigány fiatalokat, és ezzel elhitetted velünk azt, hogy érhetünk mi is annyit, mint bárki más. Hiszen ha Havas Gábor, a híres szociológus kedvel engem, és értékeli a gondolataimat, az valódi bizonyíték arra, hogy én is érek valamit. Köszönöm, hogy ismerhetlek és a barátomnak tudhatlak. Nagyon boldog születésnapot kívánok, és adjon neked a jóisten egészséget, boldogságot még hosszú-hosszú évekig! Ürmös Betti

Daróczi Gábor

H A V A S

83

7 0

EGY BÉNA MONDAT A KÖSZÖNETRŐL

hatottál rám mielőtt megszülettem volna, cölöpöket vertél nekem egymás után sorba, dörmögve mondtál értékítéletet, tanítva sokat, hogy okosan kérdezzek adtál sokat s mindig, de nem kértél cserébe se szívességet, de még viszonzást se, adtál feladatot, magasban a léccel kitartást talán, de sok erőt meg kételyt tartozom hát neked sok-sok köszönettel remélem jól sáfárkodom most a Romverrel, verset írni persze azóta se tudok röhöghetnek rajtam majd az utódok… Daróczi Gábor

TA N Í T V Á N Y O K

Tatár Babett Demeter Ágoston Setét Jenő Szegedi Dezső Száraz András Dinók Henriett Orsós Júlia

Tatár Babett

H A V A S

87

7 0

„MEGTANÍTOTTATOK RÁ, HOGY MERJEK EMLÉKEZNI”

Kedves Gábor! Amikor a Wesley-re átjelentkeztem, nálad kellett elsőként különbözeti vizsgát tenni. A téeszesítésről kérdeztél, azt hiszem. Makogtam valamit, talán nálad még nem is olyan vállalhatatlanul, de aztán a Győri Péter jött, azt mondta, értelmezzük majd nyugodtan tágan a húzott tételt. Már nem emlékszem, mit húztam, de az biztos, hogy a Dzsumbujnak semmi köze nem volt hozzá. Én meg csak arról tudtam beszélni. Mondtam is neki, hogy nagyon tágan értelmeztem a tételt, mert én csak erről tudok beszélni, és slussz. Kerekedtek a szemei (nagyon látványosan tud Péter csodálkozni), de azért hagyta: hát, ha azt tudom, mondjam azt. Aztán valahogy egy nagy asztal mellett ültünk már mindannyian, Lengyel Gabival együtt, aki arról faggatott, hogyan nézett ki az a hajléktalan férfi, akivel a veszprémi vasútállomáson interjút készítettem: milyen ruha volt rajta, és milyen szatyor volt a kezében… Ekkor már végképp nem értettem, hogy mi az ördög történik itt, és mit akartok tőlem hallani, belőlem látni! Mindezt egy Dankó utcai bérház földszinti lakásaiból kialakított tanáriban. Annak ellenére nem tudtam, hogy egy főiskola működik ott, pedig a kapujával szembeni házban lakott a nagymamám, akihez igen gyakran jártunk. Amikor bementem érdeklődni, hogyan jöhetnék át ide, hosszú percekig kóvályogtam az üres házban úgy, hogy nem találtam senkit, majd a lépcsőházban, az első emelet fordulójában egy víztől csöpögő, törülközőbe csavart srác jött szembe (nem tudtam, hogy az már a gangon ott a kollégium…), és Bacilushoz (!) irányított. Ő volt tehát az első „hivatalos személy”, akivel az egykori Wesley dolgozói közül találkoztam. A teljesen szürreális élményt Simonyi Kati tompította kábé egy órával később, tőle tudtam meg, mit kell tennem, ha tényleg itt akarok tanulni. A nem túl fényes különbözeti vizsga ellenére felvettetek, és ez életem erősen meghatározó döntésének bizonyult. Hatással volt, nemcsak mindarra, ami ezek után történt velem, de érdekes módon azokra is, amiket korábban megéltem: Nagyapám görög katolikus kántor volt egy szatmári kis faluban, Csegöldön. („Az ország legkeletibb részén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Szatmári-síkságon, az északi szélesség 47,9 és a keleti hosszúság 22,6 fokának találkozásánál, részben

88

H A V A S

7 0

a Szamos folyó jobb partján terül el Csegöld község. Határos: Szamossályi, Hermánszeg, Jánkmajtis, Császló, Csengersima, Szamosbecs és Szamostatárfalva községekkel. A község utcáinak száma: 7, együttes hosszuk: 4,3 km, szilárd burkolattal ellátva.”) Nagyapám magas, szikár, ősz férfi volt. Kalap nélkül nem lépett az utcára. Minden reggel ugyanazt ette: friss tejbe aprította a kenyeret, pléhbögréből tejeskávét ivott mellé. Emlékszem a tenyerére: nagy volt, és meleg, szorosan fogtam, míg másik markomban a fa hűvös tapintása rémlik – a kis tejeskanna füle. Nekem is volt saját tejeskannám. Azzal jártunk a téeszistállóba tejért. A kövesúton nagyon messze lett volna, ezért keresztül kellett vágnunk a „mocsáron”. Valami árokféle lehetett, vagy egykori patak az utca végében végigfutó keskeny erdősávban. Vagy tényleg ott maradt mocsár, hisz a templom is egy nagy nádas tóból emelkedik ki egy kis szigeten, a falu közepén. „Egyszer egy biciklist is elnyelt, vigyázni kell, ahogy a pallón átmegyünk!” Fel a dombra, és már érezni a tehénvizelet és a szalma egyvelegének meleg istállószagát. Az első pohár tejet én kapom: még meleg, habos – soha életemben nem ittam vagy ettem ennél jobbat! Egyszer apámmal „kirándulni” mentünk – sétálni a semmibe. Úgy emlékszem, eltévedtünk – bár gyanítom, az eltévedős mesét ő találta ki, hogy érdekesebb legyen a séta, hisz nemigen volt mit nézni a sárga, szinte kiégett határban. Nagy, lapos sárgaság mindenütt – a levegő remegett felette a melegtől. Az alföldi nyárban nincs semmi néznivaló két gyereknek: meleg és por mindenütt. Az eltévedés némi izgalmat csalt a napba. Szenvedtünk öcsémmel: melegünk volt, fáradtak voltunk, és nagyon szomjasak. Belebotlottunk a kérődző csordába egy gémeskút mellett. Apám vizet akart nekünk merni, hogy igyunk, de az öreg tehénpásztor, Miku bácsi azt mondta, ne igyunk abból a vízből. Pálinkát vett elő, megkínálta apámat, ő is meghúzta még utoljára, majd kiöntötte a földre a maradékot, hogy tejet fejjen nekünk az üvegbe helyette. Emlékszem még az almáskertre: végtelennek tűnt. Amikor felnőve viszontláttam, nem értettem, hogyan érhetek ilyen gyorsan a végére. Folyton fára másztunk, csak rügyfakadáskor volt tilos: leverhettük volna a gyenge hajtásokat, és odalett volna a termés. A kis zöld almákra is nagyon kellett vigyázni. A fák hol lakások voltak, hol hajók: egyiken én laktam, másikon valamelyik unokatestvér, aki épp ott volt, vagy szomszédgyerek… nem tudom, rájuk nem emlékszem. Nagyanyámat látom: ül a padon, a kiskonyha előtt, és a koca füle tövét vakargatja. A tarkóján szorosra kötött kendő takarja gyér szőke haját, bőre fehér, szeme világító kék, két arca gömbölyű, pirospozsgás, mint két mosolygó alma a kertből. Olyan hatalmas, hogy az ember szinte nem is érti, hogy bír megülni a keskeny deszkapadon. Bensőséges viszonyban volt mindig az épp aktuális anyakocával. Beszélt

H A V A S

7 0

89

hozzá, miközben vakargatta, az meg jólesően visszaröfögött neki. Estefelé, amikor végzett a konyhában meg a kertben, kiengedte a kocát az ólból, maga mellé intette, együtt ballagtak át súlyos léptekkel a csupasz udvaron, hogy letelepedjenek: nagyanyám a padra, a koca a lába elé, és pihengettek. Az udvar mögötti kert maga volt a paradicsom: az almafák sora között borsó, bab, répa, uborka, tök és dinnye nőtt, hátul embernyi magas kukoricák álltak sorfalat kerítés gyanánt – minden bujazöld. Ezzel szemben az udvar szinte olyan csupasz volt, mint a kiskonyha döngölt földpadlója. A tyúkok mindent elpusztítottak, bármi eltévedt gaz dugta volna ki a fejét, nem volt esélye. Nagyanyám megtanította, hogy kell elaltatni őket: ölbe véve a fejüket a szárnyuk alá dugta, és ringatni kezdte. „Óvatosan, ne csináld túl sokáig, nehogy megdögöljön…” A tyúkok ilyenkor lassan elernyedtek, és ha óvatosan letettük őket a földre, úgy maradtak, mozdulatlanul. Értelme ugyan nem sok volt: de félelmetes izgalommal töltött el, ahogyan éreztem verdeső szívét megnyugodni, az izmokat elengedni: hatalmam volt felette. Ha együtt csináltuk többen, néha sikerült a baromfiudvar csaknem teljes állományát sorba rakni az udvaron. Mint tollas csomagok hevertek a porban… Egyszer nekemjött egy nagy, hamis kakas. Fellökött, és kikapta a kenyeret a kezemből. Nagyanyám azonnal levágta. A mosásra emlékszem még. Olyankor mindenhol folyt a víz. Az ágynemű fateknőben és fehér zománcos lavórban ázott az udvaron. Mi is ezekben pancsolhattunk máskor, ha már nagyon melegünk volt. Van rólam egy kép: két copffal vigyorgok egy lavórból a világra, a háttérben a fehér Zsiguli, amivel anyám levitt minket. Csak neki volt jogsija, apám nem tudott vezetni. Az út hosszú volt, többnyire éjjel mentünk. Az ülések közé pakolták a csomagokat, kitömve a lyukat, szabályosan megágyaztak nekünk, hogy tudjunk aludni, míg leérünk. Odalent a tiszta házban aludtunk. Nem tisztaszoba volt, hanem egy egész ház, amit nem használtak. Felépítették, hogy jó lesz majd valamelyik gyereknek, de egyik sem akart otthon maradni. Gyökértelenül vergődtek egész életükben a fővárosban. Csak akkor aludtak a nekik épített, teljesen berendezett házban, ha az ünnepekre vagy nyárra hazamentek. Nagyapámék soha nem laktak benne, maradtak a régi kis házban. Ez szoba-konyha volt. Döngölt padló, a szobában egy ágy, rajta magasra tornyozott dunyhák, középen asztal, székekkel, a sarokban heverő. Nagyapám ezen szunyókált délutánonként, és ezen ülve pipázott a tata, ha átjött. Ő a falu másik végében lakott, hosszú tornácos parasztházban. A hátsó épület eresze feletti dúcokban galambokat tartott. Létrára mászva meg lehetett simogatni a meleg, pelyhes fiókákat, de kivenni őket nem volt szabad. Időnként kitekerte négy-öt galamb nyakát, és hozta levesnek. Talán ezért féltem tőle, miközben imádtam erős dohányszagát. Sose láttam pipa nélkül.

90

H A V A S

7 0

Apám is a heverőn töltötte az éjszakáit abban az időben, amikor több mint tíz év után, nem sokkal a halála előtt viszontláttam. A heverő a kis házzal együtt lett semmivé abban a tűzben, amit ő maga okozott: valószínűleg elaludt dohányzás közben. A kis ház konyhájában sparhelt állt a szobával közös falon. Télen ezen főzött nagyanyám, és ezzel fűtöttek. Volt palackos gáztűzhely is, nyáron inkább azt használta, de sütni a sparheltben sütött. Nagy vájlingban a diós piskótát, mert olyan sokan voltunk, hogy egy tepsi semmire nem lett volna elég. Aztán kiborította az asztal közepére, a gyúródeszkára a hatalmas, remegő piskótahalmot, és még melegen törtük, csak úgy magában. A szoba ablaka az utcára, a konyháé a disznóólra nézett. A bejárat a konyhába nyílt, vele átellenben a falon zöld konyhaszekrény. A keskeny ajtós felében tartották a kenyeret az olajosbödön mellett. Mert itt nem zsír volt a bödönben, hanem napraforgóolaj, nagyapám kapta az olajat a téesztől. Benne libatoll, azzal kentük a kenyérre, sóztuk és úgy ettük, mint máshol a zsíros kenyeret szokás. Anyám azt mesélte, gyerekkorában olajos cukros kenyeret is ettek. Egyszer kóstoltam, utálatos volt. A templomban nagyapám helye a karzaton volt, 1960-tól ő látta el a harangozóságot és a kántorságot. Amikor énekelt, zengő hangja úgy lebegett a hívek felett, mint Isten kegyelme, vagy dörgött, mint a Mindenható haragja – mikor mire volt szükség. Kicsit félelmetes is volt, hogyan tudja betölteni jelenlétével az egész templomot. Nagyon büszke voltam rá. Mise után vitt az atyához, kalapját levéve mutatta, mennyit nőttem tavaly óta. Legjobban a húsvéti miséket szerettem. Olyankor kis kosárban én is kaptam hímzett terítőbe takart keresztes kalácsot, sonkát, kolbászt, főtt tojást és sárga túrót. Vittük szenteltetni. A templom körül állt az egész falu, mindenki kezében kaska, tömjénfüst szállt, és ének. Mise után volt az ünnepi lakoma, a megszentelt étel morzsáit nagyanyám a terítőbe összefogta és az állatok elé szórta. Nagyapám nemcsak a templomban énekelt, hívták esküvőkre is. Sátoros lagziba. Apám tangóharmonikázott. Volt, hogy magukkal vittek: az asztalon énekeltem, én, a szöszi pesti pulya. Szerettek nagyon: eltelt több mint tíz év, mire újra a faluban jártam, mégis többen utánam köszöntek, felismertek: „Babuci, te vagy?” Én nem emlékeztem senkire. Te, ti – az általad vezetett iskola – tanítottatok meg rá, hogy mit jelentenek az emlékeim. Szerencsés vagyok: két különböző iskolában tanulhattam szociális munkát. Veszprémben nagy volt a képzésben a pszichológia, az önismeret súlya. Megtanítottak rá, hogy merjek emlékezni. Ti segítettetek, hogy helyre rakjam őket, hogy megértsem, miért fontosak nekem, és miért fontosak mindenki másnak a sajátjai. Most ebből adtam neked néhányat. Boldog szülinapot! Ta t á r B a b e t t

Wesley-búcsú, Lázár Ervintől A négyszögletű kerek erdő a tanári kar előadásában, 1999

Demeter Ágoston

H A V A S

93

7 0

MURA FAMILIJAKI PECIPIJA

Demeter Agoshton Laslo bushuvav, shtarvardesh thaj inja bershengo sim, ando Chongrado rakhadyilem ande jekh mija inja shela shovvardesh thaj shtarto bersh (1964), ando decemberi po deshoxtoto dyes. Shtar zhene sam phral, duj shave thaj duj sheja. Muri maj-phuri pheny Magdolna bushol, voj shtarvardesh thaj efta bershengi avla ande kado bersh ando oktoberi. Romeste si (lako rom si ando chongrado o romano majcinimasko sheruno, voj lesa kerel butyi) trin sheja sila. Laki majphuri shej Brigi bushol, andej Peshta beshel thaj vi kothe kerel butyi socialisho butyarica-j. Laki mashkarutnyi shej Adrien bushol, romeste-j andej Kishkunfeledyhaza, la duj shavora si, jekh shavo thaj jekh shej. E majcini shej Alexandra bushol, voj ando Chongrado sityol ando gimnaziumo phirel, voj majdur kamel te sityol andej Peshta po Pazmany Peter Katolikusho Univerziteto, kris kamelas te sityol. Muri majcini pheny Erzhebet bushol, voj shtarvardeshe bershengi nachilas ande kado bersh ando majushi. Vi voj romeste-j, andej Kishkunfeledyhaza beshel, trin shavora sila, jekh shavo thaj duj sheja. Lako shavo Todor bushol, bish thaj duje bershengo-j siles aba romnyi thaj ekh cino shavo. Laki majbari shej Mercedes bushol deshinja bershengi-j, aba romeste-j, de najla inke shavora. Laki majcini shej Sabrina bushol, voj dehushove bershengi-j, inke sityol thaj peska dasa beshel. Lako rom Todor bushol, shtarvardesh thaj duje bershengo-j akanak chi kerel butyi, ke nasvalo-j. Muro phral Istvan bushol, voj tranda thaj inja bershengo-j, ando Chongrado beshel peska romnyasa, thaj peske duje shavorenca, jekh shavo thaj jekh shej siles. Lesko shavo Pishti bushol deshefta bershengo-j, ande’k mashkarutnyi shkola sityol ando Senteshi. Leski shej Fati bushol voj deshuduje bershengi-j, ando Chongrado sityol ando gimnaziumo phirel. Muro dad Demeter Laslo busholas, butyarnyiko manush sas, ando Chongrado kerlas butyi, voj aba bish thaj trin bersh kaj mulas, shtarvardesh thaj shove bershengo sas, kana mulas.

94

H A V A S

7 0

Muri dej Ajtai Erzhebet bushol, voj shovvardesh thaj oxto bershengi nachilas ande kado bersh ando februari. Vi voj butyarnyiko zhuvlyi sas varekana, kana inke kerlas butyi, de la, pe lako butyako than reslasla ekh balesheto, anda kadi tele ramosardela. Kana majcini sas, feri andej univerzalno shkola phirdas shtar klasso. Te iskiril thaj te ginavel zhanel, de najla professija, ke chi zhanglas te sityol, ke avri linela andaj shkola ke khere trubusardas te zhutil peska familijake. Pala kodi sar rakhadyilem ando Chongrado ande’k cino kher beshasas po Vajkosho Telepo. Muro dad thaj muri dej kathar line nevo kher, le kheresko anav „CH” kher sas ande savo ande jekh mija inja shela eftavardesh thaj dujto bersh (1972) shaj gelam ande te beshasles. Kana ande univerzalno shkola phiros le anglune duj klassura anda o Vajkosho Telepo phirdem avri. Pala kadi aba ande o nevo kher beshasas, khatar phiros andej univerzalno shkola. Paji nas ando kher, (Ando Vajkosho Telepo) kade trubulas bradyasa te zhas pej xajing pala pajeste. Chi villanyi nas ratyi, po zido sasame ekh dulmutanyi lampa, ande soste petroleumo shorasas, thaj kodi phabarasas te dikhas vareso, te na avel tunyariko. Kana cino simas mishto hatyarosma po Vajkosho telepo. Muro dad, thaj muri dej butyi kerenas. Nasame but love, de so kamasas te kinas, kodo kinasas. Muro dad ande sako bersh balen shinelas, sasles duj grast thaj ekh vurdon, andel forura phirelas. Mishto sityuvos, mure sityara phende te sityuvav majdur, pala e univerzalno shkola ando Hodmezovasharhelyi gelem te sityuvav, ande Korvin Matyash (atunchi inke Komochin Zoltan busholas) mashkarutnyi shkola. Pala e mashkarutnyi shkola inke chi gelem te sityuvav majdur ke mure dades nas kattyi love te potyinel pala mande anda o sityipe, anda kadi butyi gelem te kerav. Muro angluno butyako than ando Chongrado sas, ando Halas restauranto, pinceri simas. Sasma vi maj but butyake thana, andel restaurantura keros butyi, sar pinceri. Kana bish thaj jekhe bershengo simas lem mura anglunya romnya, kastar sima ekh baro shavo Norbi bushol, voj bish thaj inja bershengo-j akanak. Leski dej romanyi zhuvlyi si (pa lako dad masharica-j) pel piacura bikinel, vi lako rom kasa akanak trajol, lasa bikinel kethane. Pala kadi sasma vi dujto, vi trito romnyi, de kathar muri shtarto romnyi kerdyilasma ekh kaver shavo, kon Demeter Laslo Rokko bushol (pala pesko kerestapo las pesko anav). Aba kadale shaveske nashtig dem o Agoshton sar anav, ke muro maj baro shavo Agoshton bushol –kado-j lesko ungriko anav- o Norbi lesko romano anav si. O cino Rokko –muro maj cino shavo siande kado bersh avla oxto bershengo, ande univerzalno shkola phirel, ando dujto klasso. Ando Moshonmadyarovari beshel peska dasa, ke chi sam aba kethane, unyivar sityilam te maladyuvas, kana leski dej anelles khere. Leski dej Edina bushol, ando Moshonmadyarovari kerel butyi, vundyarica si.

H A V A S

7 0

95

Akanak vi ando Chongrado, vi ando Segedino beshav, ke muri amalkinya segedinoski-j, la kothe si kher thaj kana me ando Segedino sityarav atunchi kothe sityilem te avav. Kana ando Chongrado sima butyi, atunchi khere zhav ando Chongrado. Me mura dasa khere romanes sityilem te vorbij, de le maj terne ande muri familija chi vorbin romanes (de hatyaren e romanyi shib), ke andej shkola feri ungrika vorbin. Tranda thaj shtare bershengo simas, kana pej Wesley Janosh Oprunyi Shkola gelem andej Peshta, andel duj miji thaj dujto bersh lem kaj muro vast muri diploma, atunchi aba tranda thaj oxto bershengo simas. E romanyi shib sityarav, mure legmaj but sityarde gazhe-j, von anda kodi sityon e romanyi shib, ke o egzameno trubulle kaj pengi diploma. Romane manusha feri kasave sityile mande te aven unyivar te sityon, kon chi vorbin e romanyi shib, vaj na mishto vorbinla. Bute manushenge zhanglem te zhutij kade, ke line pengi diploma. Ande muri familija me simas o angluno manush kas sas diploma, de aba vi mura maj phura phenyaka maj bara sha la Brigija si diploma, andej Peshta sityilas, pej ELTE phirdas. Akanak andej Peshta kerel butyi ande’k phurengo kher, sar socialisho butyarica. Andej Peshta beshel peske amalkinyanca. Akanak iskirij ekh romanyi ginadyi. Lako anav - Jekh mija vorbi romanes. Sityuvav e romanyi shib thaj getojma po egzameno – si. Fajasma gata te avel, feri najma but slobodo vrema te iskirij, ke butyi kerav, de kade gindij ke zhutila o raj Del, thaj gata avla na pe buteste! So sityilem thaj zhanav paj e romanyi shib thaj kultura sa andre avla ande kadi ginadyi. Bari-j muri familija, de na sakonesa sityilem te maladyuvav. Fajasma o romanipe majdur opre te inkrav ande muri familija, vi kado identitashi (O romano identitashi, te inkrenles le romane manusha) majdur fajasma te dav mure nyamonge, opre te shaj ashel vi majdur e romanyi shib thaj kultura! Demeter Ágoston

H A V A S

97

7 0

CSALÁDOM TÖRTÉNETE

Demeter Ágoston Lászlónak hívnak, 49 éves vagyok, Csongrádon születtem ezerkilencszázhatvannégy (1964) december 18-án. Négyen vagyunk testvérek, két fiú és két lány. A legidősebb nővérem, Magdolna, negyvenhét éves lesz ebben az évben, októberben. Férjnél van (férje a csongrádi kisebbségi önkormányzat elnöke, nővérem vele dolgozik), három lánya van. A legidősebb lánya, Brigi, Pesten lakik és ott is dolgozik, szociális munkás. A középső lánya, Adrien, férjnél van Kiskunfélegyházán, két gyereke van, egy fiú és egy lány. A legkisebb lány, Alexandra, Csongrádon tanul, gimnáziumba jár, ő tovább szeretne tanulni Pesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jogot szeretne tanulni. A kisebb húgom Erzsébet, ő negyvenéves múlt ebben az évben, májusban. Ő is férjnél van, Kiskunfélegyházán lakik, három gyermeke van, egy fiú és két lány. Fia, Tódor, huszonkét éves, és van már felesége és egy kisfia. Idősebb lánya, Mercédesz, tizenkilenc éves, már férjnél van, de még nincsenek gyermekei. Kisebb lánya, Sabrina, ő tizenhat éves, még tanul és az anyukájával lakik. Férje Tódor, negyvenkét éves, most nem dolgozik, mert beteg. Az öcsém István, ő harminckilenc éves, Csongrádon lakik a feleségével és a két gyermekével, egy fia és egy lánya van. A fia, Pisti tizenhét éves, egy középiskolában tanul Szentesen. A lánya, Fati, tizenkét éves, Csongrádon tanul, gimnáziumba jár. Apám Demeter László, dolgos ember volt, Csongrádon dolgozott, ő már huszonhárom éve meghalt, negyvennégy éves volt, amikor meghalt. Anyám Ajtai Erzsébet, ő hatvannyolc éves múlt ebben az évben, februárban. Ő is dolgos nő volt valamikor, amikor még dolgozott, de őt a munkahelyén egy baleset érte, ezért lerokkantosították. Amikor kisebb volt, csak négy osztályt végzett el az általános iskolában. Írni és olvasni tud, de nincs szakképzettsége, nem tudott tanulni, mert kivették az iskolából, mert otthon kellett segítenie a családjának. Születésem után Csongrádon egy kis házban laktunk, a Vajki-telepen. Apám és anyám innen kaptak új házat, a ház neve „CS” ház volt, amelyikbe ezerkilencszázhetvenkettőben (1972) mehettünk lakni. Amikor általános iskolába jártam, az első

98

H A V A S

7 0

két osztályt a Vajki-telepről végeztem el. Víz nem volt a házban, így vödörrel kellett menni a kútra vízért. Villany sem volt éjjel, a falon volt egy régi lámpánk, amibe petróleumot töltöttünk, és azt égettük, hogy lássunk valamit, hogy ne legyen sötét. Amikor kicsi voltam, jól éreztem magam a Vajki-telepen. Apám és anyám dolgoztak. Nem volt sok pénzünk, de amit szerettünk volna megvenni, azt megvettük. Apám minden évben disznókat vágott, volt két lova és egy szekere, vásárokba járt. Jól tanultam, a tanáraim mondták, hogy tanuljak tovább. Az általános iskola után Hódmezővásárhelyre mentem tanulni, a Korvin Mátyás- (akkor még Komócsin Zoltán-) középiskolába. A középiskola után még nem mentem tovább tanulni, mert apámnak nem volt annyi pénze, hogy kifizesse a tanulmányaimat, ezért elmentem dolgozni. Az első munkahelyem Csongrádban volt, a Halas étteremben, felszolgáló voltam. Volt több munkahelyem is, éttermekben dolgoztam mint felszolgáló. Amikor huszonegy éves voltam, elvettem az első feleségemet, akitől van egy nagyfiam, Norbi, ő huszonkilenc éves most. Anyja cigány nő (az apja után masharica), a piacokon árul, a férje is, akivel most él, együtt árulnak. Ezután volt második és harmadik feleségem is, de a negyedik feleségemtől van egy másik fiam, akit Demeter László Rokkónak hívnak (a keresztapja után kapta a nevét). Már ennek a fiúnak nem adhattam az Ágoston nevet, mert a nagyfiam Ágoston – ez a nem cigány neve –, a Norbi a cigány neve. A kicsi Rokkó – a legkisebb fiam – ebben az évben lesz nyolcéves, általános iskolába jár, második osztályba. Mosonmagyaróváron lakik az anyjával, mert már nem vagyunk együtt, néha szoktunk találkozni, amikor az anyja hazahozza. Anyja Edina, Mosonmagyaróváron dolgozik, körmös. Most Csongrádon is, Szegeden is lakom, mert a barátnőm szegedi, neki ott van háza, és amikor én Szegeden tanítok, akkor ott szoktam lenni. Amikor Csongrádon van munkám, akkor hazamegyek Csongrádra. Anyámmal otthon romani nyelven szoktam beszélni. A fiatalabbak a családomból nem beszélik a nyelvet (de értik a romani nyelvet), mert az iskolában csak magyarul beszélnek. Harmincnégy éves voltam, amikor a Wesley János Főiskolára mentem Pestre, kétezer-kettőben kaptam meg a diplomám, akkor már harmincnyolc éves voltam. A romani nyelvet tanítom. Legtöbb tanítványom nem cigány, ők azért tanulják a romani nyelvet, mert nyelvvizsga szükséges a diplomájukhoz. Cigány származású emberek közül csak olyanok tanulnak néha nálam, akik nem beszélik a romani nyelvet, vagy nem jól beszélik. A családomban én voltam az első ember, akinek lett diplomája, de már a legidősebb nővérem legnagyobb lányának, a Briginek is van diplomája, ő Pesten

H A V A S

7 0

99

tanult, az ELTE-re járt. Most Pesten dolgozik, egy idősotthonban mint szociális munkás. Pesten lakik a barátnőivel. Most írok egy cigány könyvet. A címe: „Ezer szó romani nyelven. Tanulom a romani nyelvet és készülök a nyelvizsgára.” Szeretném, ha kész lenne, de nincs sok szabadidőm írni, mert dolgozom, de úgy gondolom, hogy az Úristen megsegít, és kész lesz nemsokára! Amit tanultam és tudok a romani nyelvről és kultúráról, minden benne lesz ebben a könyvben. Nagy a családom, de nem mindenkivel szoktam találkozni. Szeretném a cigányságot tovább fenntartani a családomban, a cigány identitást is továbbadni a rokonságnak, hogy fennmaradhasson tovább is a romani nyelv és kultúra. Demeter Ágoston (Romaniból magyarra fordította: Lakatos Szilvia)

Setét Jenő

H A V A S

7 0

101

„AZ LÁTSZIK, HOGY ÉLETÜNK SZÁMOS PONTON METSZETTE EGYMÁST”

Még szülővárosomban, Sárospatakon éltem, amikor a roma mozgalom magába vonzott. Fiatal voltam, és lelkes és érdeklődő. Mondhatom, hogy mindent magamba akartam szívni, ami tudásként, ismeretként fellelhető volt. Megszereztem az összes kiadványt, könyvet, a megjelenő roma lapokat. Persze a meglóduló roma civil önszerveződésbe is bekapcsolódtam, illetve bekapcsolódtunk apámmal, családunkkal, helyi és környékbeli barátainkkal, ismerőseinkkel. ‘89-ben megalakult a Phralipe Független Cigány Szervezet, amely valóban önszerveződött és valóban alulról építkező volt. Ennek alapító tagja, majd apámmal és barátaimmal a környezetünkben szervezői lettünk. Örültünk. Örültünk egymásnak, a szervezet fejlődésének és a „phralipés” találkozóknak is. Lelkesedtünk a szervezet vezetőiért, meghatározó embereiért, és tiszteltük őket, őszintén, érdekek nélkül. Izgalmas, pezsgő, lüktető, dinamikus időszak volt. Nekem történetesen az egész további életemet meghatározza. Mindezen túl sokat, nagyon sokat tanultunk mindannyian önérzetről, identitásról, társadalmi helyzetünkről, és környezetünkről és a politikai folyamatokról. Ebben az időszakban hallottam először Havas Gáborról. Ez egybeesett nagykorúvá válásom időszakával. Mi, vidéki, kisvárosi roma emberek, alig nemrég aktivistákká vált cigány emberek hittel voltunk jelen. Mint mondottam, lelkesedtünk is vezetőinkért: Osztojkán Béláért, Daróczi Ágiért, Horváth Aladárért, Zsigó Jenőért. Azt láttuk, hogy élő kapcsolatuk van nem roma értelmiségi „szövetségesekkel”. Láttuk, hogy meghatározó erővel bír és fontos tudásanyag, egyfajta „Biblia” a Kemény István-féle cigány kutatások. Megtanultuk, hogy e kutatásoknak meghatározó és fontos résztvevője volt Havas Gábor. Tudtuk tehát, hogy Havas Gábor tapasztalatával, tudományával a roma önszerveződés szövetségese, támogatója. Azt is tudtuk, hogy a ‘89-es miskolci Gettóellenes Bizottság munkájában részt vett. Mindezért fiatalemberként kellő tisztelettel tekintettem rá, amellett is, hogy ekkor még persze nem volt vele semmilyen személyes kapcsolatom. Később is csak sokára lett. Ugyanakkor mégis az látszik, hogy életünk számos ponton metszette egymást, vagy legalábbis, az én életem szempontjából minden fontos dolognak valamilyen módon résztvevője volt Havas Gábor is. A Phralipét követő nagy formáció a Roma Parlament volt, amelynek a környezetében Havas Gábor ismét ott volt, mint tudós-szakértő, és én is, mint továbbra is ifjú és lelkes aktivista.

102

H A V A S

7 0

A Roma Parlamentből jött ki és alakult meg a Roma Polgárjogi Alapítvány, Horváth Aladár vezetésével. A Roma Polgárjogi Alapítványnak az alapításától, 1995től 2010-ig, létezéséig munkatársa voltam szociális munkásként. Havas Gábor pedig, ha kellett, tanácsadója, segítője, szakértője vagy épp kurátora. A szociális munka volt a másik dimenzió, ami miatt Havas Gábor személye számomra fontos. A Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakja ekkoriban az ország talán legjobb szociálismunkás-képzése volt, és ennek egyik garanciája volt Havas Gábor személye és jelenléte. Kívülről is érezhető volt ez a minőség, hiszen a wesley-s szociális munkások az RPA-ban voltak gyakorlaton, és dolgoztak is velünk. A Roma Polgárjogi Alapítvány hozta létre a felsőoktatásban részt vevő roma fiatalok támogatására a Romaversitas Programot, amely később önálló alapítványba szerveződött. A 2000-es években Havas Gábor a Romaversitas igazgatója lett. A Romaversitas igazgatójaként a diákoknak szervezett szabadegyetemi képzésre meghívást kaptam tőle, legyek segítője Sárközi Gáborral a szemináriumvezetésben. Megtisztelő volt kérése, ajánlata, amit természetesen örömmel vettem, de talán írhatom azt is, vettünk Sárközi Gábor is, és én is. Fontos állomása volt ez életemnek, mert miközben „tanítanom” kellett a fiatal főiskolásokat, egyetemistákat mindarra, amit a napi terepmunka során megtanultam és megtapasztaltam, aközben magam is tanuló voltam. Megtanultam, hogyan kell a jelenlévők mindegyikénél jelentősebb és számosabb tapasztalatok és a tudományos fokozatok ellenére gőg és agresszió nélkül tanítani. Hogyan kell érdeklődővé és aktívvá tenni látszólag érdektelen és a történésektől távol lévő fiatalokat. Izgalmas volt! Soha nem tudhattuk Sárközi Gáborral, hogy szemináriumvezető segítőkből mikor változunk át magunk is megkérdezett diákká. Rengeteg munka volt benne. Havas Gábor minden egyes szemináriumra alaposan felkészült. Nemcsak abból, hogy egy-egy találkozó alkalmával honnan hova akarja elvinni a hallgatókat, de jegyzetekből, eszközökből, szemléltető videókból is. Mesteri volt minden alkalommal, ahogyan a frontális oktatás – ne adj’ isten kioktatás – helyett hagyta, hogy a hallgatók maguk elemezzék a dolgokat, és szülessen meg bennük az összefüggések felismerése. Lépésről lépésre „megtanultak látni”, a dolgok és történések halmazából kiválogatni és elválasztani a lényegtelent a lényegestől. Megtanulták a szakmai és az általános társadalompolitikai szabályokat összevetni a „nagybetűs élet” történéseivel, a rögvalósággal. Folyamatában és fokozatosan „érzékenyültek”, mert volt, aki a mester gondosságával vezesse őket be mindebbe.

H A V A S

7 0

103

Később, Havas Gábor távozása után, néhány évig én is vezethettem ugyanezt a szemináriumot. Dolgozhattam Gáborral kutatásban, esélyegyenlőségi szakértőként pedig a szupervizorom is volt. Megnyugtató volt. Tudtam, hogy akkorát nem hibázhatunk, és nem hibázhatok – Gábor kiszúrja az ellentmondást, és rákérdez. Persze a terepen igyekeztem a lehető legjobb munkát végezni, hogy nyugodt szívvel állhassak szupervizorom elé. Bár azt is tudtam, hogy „csak” kérdezni fog, kedvesen és barátságosan, hogy láttam-e „azt az adatsort”, vagy láttam-e azt a területet, és tudom-e, hogy korábban ez és ez történt ezen a településen oktatásban, telepügyben. Az esetek egy részében nem tudtam. Néhány éve leginkább civil szervezőként dolgozom, civil aktivitásokban. Megemlékezéseket, társadalmi-közösségi reagálásokat, polgárjogi akciókat, tiltakozó megmozdulásokat vagy közösségi eseményeket szervezek. Ezek során Havas Gábort örömömre, visszatérő módon a résztvevők, a támogatók, érdeklődők soraiban látom. Jelenléte, ma is minden esetben megtisztelő számomra. Születésnapja alkalmából pedig csak annyit: Isten éltessen Gábor, és köszönet mindenért! Setét Jenő

Szegedi Dezső

H A V A S

105

7 0

„[…] Itt vagyunk hát sovány krajcárokkal megvesztegetni az életet, nemzetet hurcoló szekér nélkül, tüdőbajos, epét köpdöső asszonyokkal, segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból, az ország terhére megcsonkított kultúrával, ez hát a hazánk […]” (Balogh Attila: Numero XIX.)

SZERVUSZ, GÁBOR! MINDIG ÍGY KÖSZÖNÖK NEKED Ebben a köszönésben nagyon sok tisztelet, olykor pedig félsz is felfedezhető. Tisztelet, mert te vagy azon kevés emberek egyike, akik szakmai, erkölcsi zsinórmérték gyanánt szolgálnak számomra. Tisztelet, ugyanis – azt hiszem, ezt te nem is sejted – rengeteget köszönhetek neked. Érzékeny és okos pedagógusként olykor tudatosan, olykor pedig játszva, észrevétlen tanítottál, hatottál rám, formáltad a gondolkodásmódomat. Ezt az érzést szerencsére nemcsak én tapasztalhattam meg, hanem több száz, hozzám hasonló, kivételezett helyzetben lévő roma lány és fiú is. Mindazok, akik tagjai voltak az általad is igazgatott Romaversitasnak. Úgy vélem, gyengéd segítséget nyújtottál nekünk abban, hogy túllépjünk e mai kocsmán, az értelemig és tovább. Igen, tisztelet, mert szilárd magabiztosság és emberség árad belőled. Tisztelet, mert ahogyan a privát viszonyaidban, úgy az általad kimagasló színvonalon képviselt tudományban, a szociológiában is elsődleges szempont számodra az igazság kimondása, kérlelhetetlen képviselete. Nyilván ebből az alapállásodból fakad az is, hogy nem fogod be pörös szádat, a tudásnak, még inkább a társadalomnak, a politikacsinálóknak teszel panaszt az igazságtalanságok, az emberhez méltatlan sorsok, a romatelepek dohszagú reménytelensége, a szegény cigány és nem cigány gyerekek ellopott jövője miatt. Mint ahogyan említettem, néhanap félsz is meghúzódik az üdvözlésem mögött. Félsz attól, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaidnak, félsz attól, hogy nem sáfárkodom jó gazda módjára azzal a tudáskinccsel, amelyet tőled kaptam. Félsz attól, hogy nem azzal az elhivatottsággal, intellektuális és tudományos igényességgel végzem a munkám, mint amelyet mintaként te adtál nekem, sokunknak. Tudom, mindez talán gyermekes butaság, hiszen mindig megértő és érzékeny voltál, még akkor is, amikor kritikákat fogalmaztál meg a munkáim kapcsán.

106

H A V A S

7 0

Az bizonyos, hogy a nyolcvanas évek végén hallottam rólad először, az ominózus miskolci gettóügy kapcsán. Kamasz voltam, így nem igazán értettem, mit is jelent valójában az az ügy, és a munkásságodról sem tudtam semmit. Sajnos a sors nem mindig jó dramaturg. Történt ugyanis, hogy pár héttel ezelőtt Miskolcon találkoztunk, ahol a huszonöt éve alakult Gettóellenes Bizottság tagjaként sokadmagaddal számoltatok be az akkori ügy részleteiről, illetőleg hasonlítottátok össze azt a városvezetés jelenlegi kilakoltatási akciójával. Eltelt egypár esztendő. Te továbbra is a valóság aprólékos feltérképezésén dolgoztál, az igazat mondtad, s mondod ma is, nem csak a valódit. Én egyetemre jelentkeztem, majd a sors – most jó dramaturgként – úgy hozta, hogy megismerkedhettem veled. A veled való találkozás lényeges változásokat hozott az életemben. Természetesen az egyetemen tanultak, az ott ért hatások is meghatározóak voltak, semmihez sem tudom azonban hasonlítani azt az intellektuális élményt, amelyet a Romaversitasban elhangzott előadásaid jelentettek számomra. Mégis a legérdekesebb, leginspirálóbb beszélgetéseink azok voltak, amikor kettesben vagy néhány hallgatótársammal kötetlenül beszélgettél velem, velünk kutatási tapasztalataidról, napi politikai ügyekről, irodalomról vagy a fociról, meséltél „arról, mi a szép, mi a baj […]” Ezek a beszélgetések igazi szellemi élmények voltak. Feltöltöttek, megerősítettek. Nekem kiváltképp sokat segítettek, de azt hiszem, te ezt sejted. A közelmúlt tanúja, alakítója, de leginkább a társadalmi viszonyok elkötelezett kutatója, elemzője, a kiszolgáltatott, esélyektől megfosztott tömegek sorsa iránt érzékeny értelmiségiként fontos, a historikusok által még nem kellő mértékben feltérképezett eseményekről meséltél elfogulatlanul, az aufklérista tudósembereket olykor jellemző gőg nélkül. Egyszerűen, okosan, a József Attila-i értelemben vett szép szó segítségével. Máskor pedig olyan apró, sokak számára talán lényegtelennek tetsző adalékokkal bővítetted a tudásunkat, amelyek révén más szemmel tekintettünk a minket körülölelő valóságra, az azt létrehozó, működtető erőkre. Úgy vélem, veled, általad (is) próbáltuk megismerni az önreflexív, gondolkodó, a világban történő eseményeket értelmezni akaró és tudó, azokra kritikai szemmel tekintő ember alapállását, tanultunk meg fehérek közt európainak lenni. Köszönettel tartozunk neked. Több évtizeden át fáradhatatlanul és alázattal végzett kutatói munkád révén éles kontúrokkal megrajzolt, objektív képet tártál elénk a romák helyzetéről, oktatási viszonyairól, munkaerő-piaci esélyeiről. A romaversitasos diákok közül sokan az általad is kutatott cigánytelepekhez hasonló viszonyok között éltük az életünk egy jelentős részét. Balgán azt gondoltuk, hogy mindent tudunk a gettólét mélységeiről, hogy kívül tudjuk helyezni magunkat az akkori létünk keretein, távolság-

H A V A S

7 0

107

tartással tudunk elfogulatlan módon érvényes megállapításokat tenni ez ügyben. Tévedtünk. A tévedésünkkel a legtöbb esetben a te minden tudományos próbát kiálló megállapításaid, az azokat megalapozó adatok, tények sokasága szembesített bennünket. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind a hazai, mind pedig a nemzetközi társadalomtudományos közösség számára nélkülözhetetlen ismereteket halmoztál fel. Ehhez bátorság kellett, hiszen oly korban kezdted kutatni, bemutatni a roma közösségek életét, amelyben súlyos veszélybe sodorta magát az emberfia és -lánya, ha szegénységről, társadalmi zavarokról, peremhelyzetű csoportokról, azok problémáiról, esélyeik egyenlőtlenségéről beszélt. Tudom, hogy a kutatásaid során a szikár tényeket, az e tényszerűségek mögött megbúvó, a szociológiai lencsevégre kapott, kilátástalan emberi sorsok pillanatfelvételeit elsősorban nem a saját tudósközösséged számára térképezted fel, vetetted szigorú szakmai szempontok szerinti analízis tárgyává. Sokkal inkább a politikusok, a döntéshozók, az érdemben tenni tudó és akaró szakemberek számára. De továbbmegyek, hiszen tudom, hogy rendíthetetlen demokrataként ugyanilyen fontosnak tartottad és tartod jelenleg is azt, hogy felhívd a társadalom figyelmét azokra a mélyen gyökerező, de orvosolható problémákra, amelyek közösségeket zárványosítanak, egyéni sorsok kiteljesedése elé emelnek áthatolhatatlan falakat, amelyek lehetetlenné teszik az emberhez méltó lét alapfeltételeinek megteremtését. Nyilván részben ez a fajta belső, morális meggyőződésed vitt a politikai pályára is, ahol Solt Ottilia barátoddal és kutatótársaddal az ország szegény embereinek nagykövetei voltatok. A parlamenti munkádat mindvégig ezen értékrendszer alapján végezted. E tekintetben kiváló kordokumentumok a parlamenti naplók, amelyekben a vonatkozó időszakban történt felszólalásaid kapcsán bárki meggyőződhet az előbb leírtakról. Napestig sorolhatnám az erényeidet, de úgy vélem, hogy ez fölösleges, ugyanis aki ismer, tudja, hogy milyen ember vagy. Mindazonáltal jó volt kiírni magamból mindezt, megosztani másokkal a veled kapcsolatos gondolataimat. El sem hiszem, hogy hetvenéves vagy, ugyanis számomra mindig is kortárs voltál. Egy jó barát, akivel egy sor problémámat, a világgal, de leginkább önmagammal való kétségeimet megoszthatom. És ami a legfontosabb, hogy mindig megfelelő tanácsot kaptam tőled. Azt hiszem, dramaturgiailag úgy lesz kerek az a rövid írás, ha a szokott módon köszönök el tőled. Azt hiszem, ebben benne van minden, amit szeretek és tisztelek benned! Szervusz, Gábor! Szegedi Dezső

Száraz András

H A V A S

7 0

109

„BIZONYÁRA TÚLZÓNAK TARTJA AZ ESZMÉNYKÉP TITULUST” Hetvenéves Havas Gábor

Nagyszerű emberi tulajdonságaival, kvalitásaival, a következetesen képviselt univerzális értékeivel, az államszocializmusban kifejlődött szisztematikus rendszerkritikai készségével, a több évtizedes munkásságával, közéleti szereplései során az elesettekkel szemben érzett felelősségérzetével, a rászorulók védelmével kapcsolatos nagyon erős és kitartó elkötelezettségével olyan magasságokba jutott, amelynek az elérhetetlensége és megközelíthetetlensége okán az utána következő generációk eszményként tekintenek személyére. A szerénysége miatt bizonyára túlzónak tartja az eszménykép „titulust”, de úgy vélem, abban, hogy ez mennyire így van, sokan egyetértünk. Az alaposság, a precizitás, a rendkívül éles logika és magas szintű íráskészség, a hatalmas lexikális tudás, a közéleti kérdésekben való felkészültség, tájékozottság stb. tulajdonságai, a minden szavát, tettét átható szerénységnek az alázattal, empátiával való elegye csodálattal tölti el azokat, akik ismerhetik. Egy-egy szakma, hivatás, diszciplína ikonjaként tekinthetnek Gáborra azok, akik ismerik a hetvenes évektől kezdődő pályafutása egy-egy fejezetének eredményeit. A Baranyában végzett úttörő népművelői munkáját, a Kemény István által vezetett vagy önálló kutatásait, a SZETA megalapításában és működésében betöltött szerepét, a polgári ellenzéki múltját, a Beszélő folyóiratban vagy más nyomtatott sajtóban megjelent írásait, a tudományos műveit, a romák emancipációjáért, azon belül is főként a közoktatási integrációjáért és a Csenyétén élők helyzetének javításáért vívott több évtizedes harcát, főiskolai tanárként a Wesley-n töltött éveit, az SZDSZ-es parlamenti képviselőként 1990 és ’94 között a parlamentben elmondott beszédeit, a Romaversitas igazgatását stb. A Romaversitasban egyszerre ügyelt a „művelődésünk” szervezésére és arra is, hogy a közéleti, szakmai (társadalomtudomány, szociálpolitika) érdeklődésünk számára folyamatos inspirációt teremtsen. A lelkes és innovatív pedagógiai, szervezői munkájával hozzájárult ahhoz, hogy a körünkben jellemző alacsonyabb szintű középfokú oktatás a felsőoktatásban való részvételünk során ne járjon viszszafordíthatatlan következményekkel, illetve hogy szakmailag kiteljesedhessünk, és a választott szakmánk/hivatásunk legjobbjaivá válhassunk. Az általa szervezett szabadegyetemi foglalkozásokon arra is volt gondja, hogy a magyarországi romák társadalmi, gazdasági, kulturális, politikai helyzetéről a lehető leghitelesebb szerep-

110

H A V A S

7 0

lőktől hallottak alapján a lehető legpontosabb képet alkothassunk, és ezáltal a roma identitásunkat a családjainktól távol, az egyetemi létünk alatt, a számunkra új körülmények között is megőrizzük. Félezernél is több felsőoktatásban tanuló roma fiatal számára jelenítette meg a véleményformáló értelmiségi képét, tudott a hiteles mérték, sokszor az egyetlen eligazodási pont lenni, egy olyan közeli ismerős, aki képes volt egy személyben betölteni azt az űrt, amely a hátrányos helyzet és az ebből eredő értelmiségi ismerős hiánya miatt a kapcsolatrendszerünkben tátongott. A vele való beszélgetések során egyszerre juthattunk hiteles, pontos és első kézből kapott információkhoz az államszocializmus történéseiről, az ellenzéki mozgalomról, a rendszerváltásról, a roma polgárjogi mozgalomról, roma politikai eseményekről, napjaink társadalmi problémáiról (pl. szegénység, diszkrimináció, rasszizmus, kirekesztés), a társadalmi intézményrendszer működéséről stb. A tényszerű és mindig pontos információkon kívül nagyon fontosak voltak a tőle kapott egyedi és meghatározó „lencsék” is. A felületes eredményekkel szemben minden időben a valós teljesítmény fontosságát hangsúlyozta. Különösen hatott rám! Egy olyan ambivalens „tekintélyként”, akinek esetében a külsőségek, úgymint a megjelenés, a társadalmi ranglistán elfoglalt hely, az erkölcsi és anyagi elismertség szinte semennyire, míg a szakértelem, a műveltség, az erkölcsiség, az igazságosság döntően meghatározta a feltétlen tisztelet alapját. Így ő volt az a fontos ember, akinek egy-egy jelentősebbnek vélt mondatát több mint tíz év távlatából is szó szerint fel tudom idézni, és bizony ő volt az is, akinek kritikája/bíráló észrevétele, egy-egy rossz tulajdonságra vagy negatív hozzáállásra tett finom utalása meghatározó intelemként örökre beivódott az emlékezetembe. Hatása a Romaversitas után is megmaradt, a mai napig elég a jelenléte is ahhoz, hogy nagy dolgokat tervezzenek a tanítványai. A közelmúlt és napjaink társadalmi és politikai eseményei, az elszabaduló egyenlőtlenségek, az előítéletek, a kirekesztés erősödése, az ordas eszmék terjedése, az együttélésünk demokratikus bástyáinak gyengülése és az erősödő tekintélyelvű, antidemokratikus állami működés atomizálja a közösségeinket, bennünket, iskolázott roma fiatalokat pedig sokszor elbizonytalanít, elgyengít. Ebben a nehéz helyzetben még inkább felértékelődik az, amit tőle kaptunk, tanultunk és egyben meg is mérettettünk. Eldőlni látszik az, hogy méltók voltunk-e a figyelmére, megérdemeltük-e a ránk fordított időt, és képesek leszünk-e, vagy sem a közösségünk védelmében az összefogásra, illetve a kirekesztő nemzetfelfogással szembeni hatékony fellépésre. Az eredménytől függetlenül egy biztos: Gábor mindent megtett! Ezúton is nagyon köszönök mindent, legfőképp a figyelmet! Boldog születésnapot! Száraz András

Dinók Heni

H A V A S

113

7 0

GALAXIS ÚTIKALAUZ

„Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.” (Illyés Gyula: Puszták népe)

A Festschrift érdekes műfaj, sokat találkoztam vele az elmúlt négy évben, amióta bekerültem az akadémiai közegbe – a Te meggyőző erőd, biztatásod, sokéves támogatásod eredményeként. Ezeket a köszöntő ünnepi köteteket egy-egy iskolateremtő jeles tudós tiszteletére állítják össze tanítványai, tisztelői az ünnepelt életének, munkájának jeles évfordulóihoz kapcsolódva. Eddig a pillanatig ezek a kötetek, ahogyan ez a meghatározás is, mindig túlzottan formálisak voltak számomra. A kezembe akadt kötetek többségükben olyan írásokat tartalmaztak, amelyeknek volt ugyan közük az ünnepelthez, de őszintén megvallva inkább a szerzők szakterületeinek egy részletét tartalmazzák, amelyet szorgosan igyekszenek az ünnepelthez kötni. A másik fontos jellemzője a Festschrifteknek, amint azt bölcs emberektől megtudtam az évek folyamán, hogy a 70. életév előtt nem igazán illik ilyennel előállni, hacsak nem egyértelmű, hogy hetvenig már nem húzza az illető. Szóval jó hír, hogy kollégáid és barátaid úgy gondolták, esetedben bőven belefér kivárni az illem szerinti életkort. Én mondjuk simán kivártam volna a nyolcvanat is. Amikor megtudtam, hogy készül ez a kötet, akkor arra gondoltam, hogy ez más lesz… nem kell erőlködni, mert tudni fogom, hogy mit írjak, az elmúlt években már annyit kellett arról beszélnem, hogy mit adott nekem a Romaversitas, és milyen meghatározó szerepet töltöttél és töltesz be a mai napig az életemben és minden bizonnyal számos volt romveres hallgató életében. (Meg Julis is megírta a tutit, miszerint: „Jóvammá. Szeretettel köll írni, aztán menni fog.”) De most, hogy

114

H A V A S

7 0

itt ülök, azt kell mondanom, hogy korántsem egyszerű „elmondani” valakinek, hogy az egyik legmeghatározóbb ember az életemben, főleg úgy, hogy közben látom magam előtt az arckifejezését – azt az arckifejezést, amelyet a Justitia Regnorum Fundamentum-díj átvételekor is sikerült több ízben megörökítenem – és hallom a hozzá párosuló, szinte már menj Te a… dörmögést. Mindazonáltal megpróbálkozom azzal, hogy rólad szóló emlékszeletekkel tisztelegjek előtted, illetve próbálok egy kurta mosolyt csalni az arcodra azzal, hogy megmutatom, nem a levegőbe beszéltél éveken keresztül (akkor is, ha elsőre talán fölöslegesen érzelgősnek is hatnak majd e sorok, de egyszer Te is megöregszel és akkor majd értékelni fogod). Rengeteg kép villan fel bennem, ha megpróbálom felidézni a legfontosabb pillanatokat, és az jut eszembe, hogy a fenébe vagy képes úgy beszélni az eseményekről, hogy hozzáfűzöd a pontos naptári dátumot, emlékezel benyomásokra, illatokra, milyen volt az időjárás, mennyit késett a vonat, ki és mit mondott pontosan. Beszámolóid épp úgy hatottak, mintha teljes egészében részese lettem volna a történéseknek. Éppen ezért sosem felejtem el, amikor először felolvastál Illyés Gyula Puszták népe című művéből. Még a Nefelejcs utcában székhelyeltünk, sokan voltunk, körbeültünk, ahogy Te, szokásodnak megfelelően, mentorhoz illő lazasággal, keresztbe tett lábbal ülve, kezedben – véletlenül sem megtörve – tartva a könyvet, az alábbi részletet olvastad fel nekünk a 14. fejezetből a „A szagról. Idegen a pusztán”: „Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is. Nekem különösen az orrommal volt bajom, már kora ifjúságomban, ahogy nagymama éles szeme megállapította. Kamaszkori csokorra kötött nyakkendőm és tüntető cipőkefélésem ellen nem volt kifogása, de mindegyre hatalmasodó szellőztetési rögeszmémet gyanakvó aggodalommal kísérte. »Csukd be már azt az ablakot – mondta fázósan összevonva keblén a százéves kötött kendőt –, vagy már a szagunkat se bírod?« Valóban nehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régi kedves illatok kínzó szörnyekké váltak, és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a második hazatértemkor az ajtóból szó szerint vissza-

H A V A S

7 0

115

lökött: az otthon fészekillata, amelyre a távolból úgy vágyódtam, a korom, a hideg főzelék, a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohos keveréke lett. A kedves kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, a mosogatóvíz avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam volna? Nagymama első szavára becsuktam az ablakot, és visszaültem az asztalhoz. De a sötét sarokban a frissen faggyúzott pár csizma, mint egy polip, újra működni kezdett, kinyújtotta csápjait, és a füstölgő petróleumlámpa, az erjedő káposztáshordó és a kis tűzhely sütőjében sziszegő édes tökdarabok illatának tengeralatti sűrűjén át nyakam köré tekeredett. Fölálltam és kimentem. »Kész úr« – hallottam az ajtó betevése közben nagyanya szavát nagyapához, aki fokhagymás törköllyel kenegette lábát. Néztem a téli csillagokat, és elgondolkoztam az emberi fejlődés menetén.” A szöveg értelme, akkor, másodéves egyetemistaként, még nem bomlott ki előttem, csak libabőrös lettem, amikor olvastad, és tudtam, hogy nem véletlenül választottad, és hogy ezeket a gondolatokat mélyen el kell raktározni. Később tényleg sokszor eszembe jutottak ezek a sorok és az ezt követő beszélgetés, és ez olyan élethelyzeteken segített át, amelyekkel nélküled nem tudom, hogyan birkóztam volna meg. Így nyolc év távlatából jelzem, hogy esetemben sikerült elérni, hogy a helyzethez képest egy egészséges lelkületű némber vált belőlem (de minimum megspóroltál nekem sok év terápiát…). Második romveres évemtől kezdve legalább egy órádat igyekeztem fölvenni, és ezekre sosem tekintettem kötelezettségként. Mindig nagyon vártam a szemináriumokat, még akkor is, ha a merev jogi oktatási keretek között belém táplált képbe közel sem passzoltak ezek az órák. Olykor kicsit strébernek éreztem magamat, és igyekeztem elrejteni azt a rajongást, amelyet azóta sem igazán sikerült kiváltania egyetlen egyetemi oktatómnak sem. Ez a lelkesedés persze egyáltalán nem annak tudható be, hogy olykor-olykor csak sikerült rávennünk, hogy menjünk át a szomszédos vendéglátó-ipari egységbe, hogy egy, az általad is kedvelt, maláta, komló, élesztő és víz egyvelegéből álló frissítő mellett tartsuk meg az órát, befüstölve a rendelkezésre álló teret. Hosszú időn keresztül foglalkoztunk a miskolci gettóügy részleteivel, és az egyik szeminárium alkalmával kezembe nyomtál egy videokazettát (ami a mai napig nálam van, és ígérem, hogy a könyv átadására magammal viszem), hogy ez alkalommal az én feladatom begépelni a tanácsülésről szóló felvételt. Felhívtam ismerőseim, beszereztem egy lejátszót, és nekiültem begépelni szó szerint. Nagyon aggódtam, hogy elégedett leszel-e majd a végeredménnyel, majd amikor a többórás munkát odaadtam – persze kicsit megkésve a Romver-keretekhez és kóros prokrasztinációmhoz illően –, meglepődve és nevetve (!) azt mondtad, Te arra gondoltál, hogy kivonatoljam, ne begépeljem az egész ülést, és hogy biztos baromi sokat szívtam vele. Valóban, de megérte! Szerintem

116

H A V A S

7 0

ha azt mondtad volna, hogy gépeljek be minden anyagot újra, ami rendelkezésedre áll, akkor azt is megcsináltam volna; nem a tanulás érdekében, még csak nem is amiatt, hogy esetleg hasznosítani lehetett volna a munkát, hanem hogy megfeleljek a valós vagy vélt elvárásaidnak. Egy másik alkalommal A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985 című könyvből nyomtad a kezembe a kiskunhalasi polgármester 1916 májusában íródott levelét, amelyben a polgármester mintegy védelembe véve a kiskunhalasi cigányokat, jelzi, hogy ugyan a helyiek sátoros cigányok fogalma alá sorolhatók, de kóbor cigányoknak egyáltalán nem tekinthetők, és így indokolatlannak tartja a 15.000/1916. Eln. számú rendeletben foglalt intézkedéseket.1 Ezen részletek segítségével kezdtem el megismerkedni a cigány társadalomtörténet alapjaival, és vettem kézbe egyre több könyvet a témában. Azt gondoltam, hogy amit Te ajánlasz vagy ami a nevedhez fűződik, mindenképp megér egy misét, így került kezembe A cigányság társadalomismerete című könyv és A cigány tanulók elkülönítése az általános iskolában című tanulmányod. Ekkor kezdett el érdekelni az iskolai szergregáció, olyannyira, hogy a végén az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány kuratóriumában kötöttem ki. Azt hiszem, mindezeknek köszönhetem, hogy nem váltam egy olyasfajta jogásszá, akinek képe mérhetetlenül taszít mind a mai napig, márpedig az oktatási rendszer és a sokszor cseppet sem toleráns joghallgatói és jogászi közeg nagyon igyekezett az ellenkező hatást elérni De Tőled és a Romaversitastól egy olyan batyut kaptam ezekre az évekre, amelynek segítségével többek között sziklaszilárd elvekre, kritikai gondolkodásra tettem szert. Eleinte azt gondoltam, hogy majd igazi vaskalapos büntetőjogász leszek egyszer, azonban egyre több dolog, gondolat, szemlélet kúszott be az életembe a közvetítéseddel, így kötöttem ki a gyűlölet-bűncselekményeknél mint doktori kutatási témánál, vegyítve alapelképzeléseimet az évek során Tőled kapott szemlélettel. Visszagondolva, minden jelentősebb döntés és lépés az életemben hozzád kapcsolódik; felvettél a Romaversitasba, amely második családommá vált, és ahol életre szóló barátságokat kötöttem; eljutottam Dublinba, életemben először hoszszabb távra itt hagyva a családomat, ami hatalmas lépés volt, és amelyben mindvégig támogattál (és noszogattál); elvállaltam életem első jogi munkáját (miután rám mordultál, hogy szép dolog, hogy segítek édesanyámnak a takarításban, de most már a jogi pályán kellene megindulni); unszolásodra jelentkeztem az Akadémia Jogtudományi Intézetébe fiatal kutatónak, amelynek eredményeként kijutottam Kanadába egy évre, ahol életem szakmailag és emberileg is egyik legcsodálatosabb időszakát töltöttem el. Ott sem feledkeztél meg rólam, és a karácsonyi ünnepekkor kívántál nekem plusz 10 fokkal többet, ami igazán rám fért akkoriban…

H A V A S

7 0

117

Szóval az van, hogy a tárgyi tudás mellett olyan dolgokat is köszönhetek Neked, amelyek a legnagyobb mértékben befolyásolták, hogy nem olyan emberré váltam, aki miatt bánnod kellene azt a napot, amikor felvettetek, és Téged idézve azt kurjantanod – ahogy e kivételesen választékos szentségeléssel 2012 nyarán megismertettél –, hogy „a jó Isten roggyassza rád a kék eget”! Képes voltam és vagyok a mai napig némán végighallgatni Téged – pedig tudod, hogy nem fukarkodom a szavakkal –, azonban arra is megtanítottál, hogy a véleményemet ne hallgassam el; azt hiszem, ez az angol nyelvben oly sokat emlegetett empowerment meglehetősen hatékony megnyilvánulása. Ez pedig ritka kincs a magyar (oktatási) rendszerben, megtanítani valakit gondolkodni, és képessé tenni arra, hogy ezt ne is rejtse véka alá. Ezt a képességet pedig rengeteg tehetséges volt hallgatódnál megtapasztalom, épp azokon, akik mára a legközelebbi barátaim, és akiknek szintén oly sokat jelentesz. Remélem, nem haragszol, hogy saját élményeim segítségével – olykor talán érzelgősen – igyekeztem szemléltetni munkásságod egy aprócska szeletét… legkevésbé sem az illem jegyében, inkább olthatatlan tisztelettel és szeretettel a szívemben követtem el ezt a merényletet. Isten éltessen még nagyon sokáig, drága Havas! Dinók Henriett 1

A kiskunhalasi cigányok életviszonyairól [1916] In A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422– 1985, Mezey Barna (szerk.), Kossuth Könyvkiadó, 1986, 159–161.

Orsós Julival a 2B Galériában

Dinók Henivel és Orsós Julival

H A V A S

119

7 0

HOMO PLENUS

Az ember még nem ember, csak hadonászó veszélyes kamasz. Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból környezetére sugarat bocsát. ( Weöres Sándor : Prothomo)

Na szóval Havas… Megpróbáltam rólad valami szirupos laudációt írni, de mindig eszembe jutott az arckifejezésed, amikor a Justitia Regnorum Fundamentum-díjat kaptad… így aztán jót kacagva magamon, hamar eldöntöttem, hogy pillanatfelvételekben rögzítem mindazt, amit egy ilyen kötetben lehet és talán kell. Fényképeket nézegethetsz. Magadról, velem, velünk. Nem kell szégyellni, ha az ember mások életalbumába kerül, sőt. Azt hiszem, ez fontos. Amikor ezt az írást olvasod, az én Havas-albumomat nézegetheted. Vagyis a miénket. 1. kép – Minek kell nekem beásul tanulni? A fenti kérdést akkor tettem fel, amikor elkezdtem a Gandhiba járni. Nem értettem, mi haszna a beás tanulásnak, gondoltam, abban a heti négy órában mást is lehetne. Otthon használtuk a nyelvet, de valahogy más rendszerben. Kicsit azt éreztem, hogy a magánszférámban vájkálnak. Mert ugye, beásul álmodtam (néha), beásul jöttek először a káromkodások a nyelvemre, akkor is cigányul beszéltünk otthon, ha valami nehéz, szomorú dolog történt, vagy ha egy kisbabát csodáltunk. Gondoltam, ez a mi kódrendszerünk a családommal, mit kell ezt még tanulni. Talán féltem, hogy elvész az íze… Akkori tanárom, Kalányos Terézia nem kezdett el ordítani velem, sem valami hegyi beszédet tartani arról, hogy miért fontos a nyelv az identitás szempontjából és a többi. Helyette az óra után kezembe nyomta a Cigány néprajzi tanulmányok hatodik kötetét, amely csak beás cigányokról szóló tanulmányokat tartalmaz. Akkor ismertem meg a neved, és nagyon nagy hatással volt rám és a népemmel való kegyetlen türelmetlenségem leküzdésére az, amit a cigányok munkájának ellenértékéről, a megalázottságról írtál.

120

H A V A S

7 0

2. kép – Felvételi Másodéves voltam az egyetemen, a falumbéli Kalányos Istitől csupa jót hallottam a Romaversitasról, eldöntöttem hát, hogy megpróbálom a felvételit. Akkoriban elég komoly, többszörös szűrőn kellett átjutni. Először is, nem ártott egy jó átlag. Aztán el kellett küldenünk nektek egy szemináriumi dolgozatot, amelyet külső bírálók pontoztak. Ha elért az ember egy bizonyos szintet, akkor mehetett szóbelizni. Akkor még a Nefelejcs utcában volt a bázis. Imádtam azt a helyet. Az udvar rögtön megszólított. Ott volt Bogdán János szobra, amelynél élőbbet nagyon ritkán látni, és Pege Aladáré is… növények, napsütés, kedves emberek, sok, lelkesnek tűnő fiatal. A felvételi előtt izgultam, mert csak egy vacak szakcikkfordítást tudtam leadni. A mezopotámiai Egibi család gazdasági tevékenységéről szólt, igazából nagyon érdekes sem volt, és nagyon féltem, hogy abból aztán a világon semmi sem derül ki majd rólam, sem arról, hogy van-e agyam. Utólag megtudtam, hogy ezzel kapcsolatban mindig kicsit elnézőbbek voltatok, mert ugye másodéves kis kezdőkkel volt dolgotok, és bizony, az első évfolyamon még kevés olyan szakszeminárium van, ahol érdemi munkát végezhetne vagy tudna végezni a diák… No, a lényeg, hogy mielőtt behívtak volna, már összeismerkedtem a stáb egy részével. Sánta Marcsi kávéval, bodzaszörppel kínált. Nem éreztem idegennek magam, jólesett, hogy kedvesek voltak. Szegény Marcsit rögtön Rokimmá (rokonommá) fogadtam, elmeséltem neki, hogy azonos néven futott nagymamám negyvenkilenc éves korában agyvérzésben halt meg. Hát mit ne mondjak, jól öszszebarátkoztunk. Na és akkor végre bemehettem. Akkoriban bevett gyakorlat volt, hogy a felvételi bizottságban helyet kaptak felsőbb évfolyamosok. Mindig adtál a diákjaid szavára, miért éppen azzal kapcsolatban ne kérdezted volna őket, mit gondolnak a felvételizőkről? Ott ültél, valami kinyúlt, szürke pólóban, a nagy, barna, jóságos szemeddel. A beszélgetésből szinte mindenre emlékszem. A dolgozatról kérdeztél, arról, hogy miért mentem német–történelem szakokra, aztán megkérdezted, mit gondolnának ma az Egibi családról, hogyan jellemeznék őket. Erre azt válaszoltam, valószínűleg irigykednének rájuk, és bárgyú módon lezsidóznák őket. Na, erre Orsós Anna elkezdett félhangosan nevetni, ahogyan te is. Nagyon jó érzés volt ott lenni köztetek. Nem féltem már. Amikor végeztünk (persze, azért másról is kérdeztetek még… a Matthias Corvinus Collegiumról, amelynek elvégeztem a középiskolás programját, a Gandhiról… mindenféléről), valami olyasmit mondtál, hogy hát

H A V A S

7 0

121

akkor találkozunk hamarosan, és hogy ha minden úgy fog menni az életemben, mint a mosolygás, akkor nagy baj nem lesz. Na, hát ezen kicsit meglepődtem, utána hazafelé a vonaton egyfolytában ostoroztam magam, hogy miért kell ilyen bamba hülyének lennem, aki vigyorog egy felvételi vizsgán… de hát azt ti tettétek velem. 3. kép – Ghar Par 2008-ban – gandhis diákként – eljuthattam Indiába, ahol összesen huszonegy napot tölthettem el. Valamit megtaláltam ott, de korántsem meglepő módon nem a gyökereimet vagy önmagamat vagy hasonló baromságokat… hanem igaz barátokat meg valamiféle visszaigazolását annak, hogy van, ami fontos, és van, ami nem az, és hogy ha néha (lásd alább) elcsúszik is a mérték, nem gondolok akkora baromságokat erről. Na de ebbe most nem mennék bele. Csak annyit jegyeznék meg, hogy veled viszonylag sokat beszélgettem Indiáról, az akkori elvárásokról velem szemben, meg a terhekről, amiket még pluszban magamra aggattam a kiutazás előtt és után… Csak beszélgettünk, beszélgettünk veled és Kardos Lajossal, aki egykor a Gandhi iskolalátogatója volt (azt hiszem, nélküle és Ignácz János nélkül nem indultam volna útnak… vagy biztosan másfelé), és azt mondtátok mindketten, hogy ha valahogyan meg akarom mutatni mégis, hogy mi az a gandhisság, mi az, amit ott láttam, akkor találjak ki valamit. Végül azt találtam ki – veletek együtt –, hogy szervezek egy kiállítást a pécsi egyetem márványköves, jéghideg aulájában. Fotókiállítást. Havas, te akkor összehoztál engem Szuhay Péterrel, aki hála istennek lebeszélt a szájbarágós üzenetről, bemutatott fiának, Marcinak, akivel kidolgoztuk a koncepciót. Kiss Zsolt – egyik legjobb barátom indiai utunk során – cigány falvakban készült fotóit mutattuk be Molnár István Gábor újpesti családi fotógyűjteményének egy részével. A kiállításnak heccből a Ghar Par címet adtam, ez bandzsara (indiai cigány – haha) nyelven otthont jelent. A meghívóra egy Hrabal-idézet került: „Leszálltam a mélybe, hogy bemaszatolódjam a környezettől, és időnként megéljem azt a lenyűgöző eseményt, hogy megpillanthatom az ember mélyén a gyöngyöt.” Most már elárulhatom, hogy ezt anno azért választottam, mert szerintem te a hülye kis magnetofonoddal valami hasonlót csináltál, és én ettől nagyon boldog voltam. Nem hálás. Ez nagyon fontos. Nem voltam neked hálás, amiért a fél életedet cigánytelepeken, szegények között és tüntetéseken töltötted… nem is vártad el soha, hogy az legyek, sőt. Szinte kikérted magadnak. Mert szerinted ez az emberi minimum. Szerintem is, ezért nem hálálkodtam.

122

H A V A S

7 0

A kiállításra egyedül szereztem pénzt, támogatást mindenhonnan, ahonnan csak tudtam. Emlékszem, mindig meséltem róla… te érdeklődéssel hallgattál, de nem akartál megóvni a buktatóktól. Nagyon meglepődtem, amikor a megnyitón ott volt egy mikrobusznyi Romaversitas-hallgató. Hatalmas erőt adott, és mindenféle bakik ellenére (hangosítás nem volt például…) jól sikerült a dolog. Utána még sokat szívtam (elszámolás, jelentések, dokumentáció), de azt hiszem, megérte, kellett, tanultam belőle. Boldog nap volt. 4. kép – Kultúrkonzerv Azt találtuk ki, hogy havonta lehetne valami kulturális eseményt szervezni a Romaversitasban, ha már úgyis ott vagyunk. Szerettük volna, hogy megerősödjön a közösség, hogy mi, hallgatók büszkék legyünk az irodalmi, zenei, kulturális teljesítményekre. Az első estét Lakatos Menyhértnek szenteltük, eljött a lánya is, nagyon szép esemény volt. Balogh Attilát akartam meghívni legközelebbre, és megkértelek, vigyél el hozzá. Előtte megmutattad a Cigányfúrót, sokat meséltél is róla. A Moszkván találkoztunk, nagyon izgultam. Nehéz, nagyon érzékeny embernek gondoltam Attilát. Igazam is volt. Az elején döcögött a beszélgetés, aztán végül sikerült rábeszélni, hogy eljöjjön. Szerintem téged szeret. A nagy napon teljesen furcsa idegállapotba kerültem. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg a keserűségét, hogyan derüljön ki minden látogató számára, hogy mennyire szép ember Balogh Attila, amikor támad, rúg, üt. Nem tudtam, hogy nyugtassam meg, hogy nálunk, velünk otthon, biztonságban van. Persze, összeírtam nagyjából, hogy majd mit fogok kérdezni tőle, milyen íve lesz a beszélgetésnek… aztán ezt jó gyorsan el is felejthettem. Nyomasztó volt, vagy inkább azt mondanám, súlya volt minden szónak. Sziporkázóan intelligens ember Balogh Attila. Azt hiszem, aznap boldog volt. A felesége, Orsi is. Azt is hiszem, aznap mindannyian kaptunk valamit. Utána elvittél sörözni, láttad, mennyit vett ki belőlem az egész, és hogy még nem tudtam arra figyelni, hogy mit adott. Ez nagyon jólesett. Egyébként ez többször is előfordult. Valami nagyon fontos dolog után nem akartad rögtön kifacsarni belőlem, hogy vagyok. Megvártad, míg elmondom. Ha nem viszel el hozzá, nem mertem volna egyedül elmenni. 5. kép – Humánum 2008–2009-ben jelentkeztem az OTDK-ra. Humán szekció, kora újkori egyetemes történelem. Elküldtem neked a dolgozatomat karácsony előtt, kíváncsi voltam, mit

H A V A S

7 0

123

gondolsz róla. Addigra már annyi mindenben segítettek nekem: elvihettem hozzátok a Romaversitasba Sashalmi Endrét, a tanáromat, akit amolyan mentorfélének vettetek fel mellém, és aki azóta is nagyon sokat segít nekem. Sok mindenben hasonlít rád, de a leginkább talán abban, hogy nem irigy vagy féltékeny a tanítványai sikereire, hanem támogatja őket, büszke rájuk. Elküldtem a dolgozatot tehát, és ezt válaszoltad: „Juli, kedves!  Most olvastam el a művedet. Jól jött így karácsony előtt, melegséggel töltött el. Igen komoly munka, és most is azt mondom, nagyon jó a stílusod. Hogy Reuchlint emberbaráti szeretet vezérelte-e elsősorban, vagy sem, azt nem tudom, de az biztos, hogy a dolgozatodat humánum járja át, és ez manapság nem olyan gyakori.” Hát ez lett nekem a mérce abban az értelemben, hogy magam sem gondoltam soha, hogy ami tudományos, az embertelen vagy száraz. Ehhez mindig tartani is fogom magam, és azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet még nem kaptam soha. Amikor Szegeden megkaptam a Magyar Történelmi Társulat különdíját, és az egyik egyetemi oktatóm azt mondta, ugye tudom, hogy ez egy politikai gesztus volt, és ezt bőgve elmeséltem neked, akkor megint csak elvittél beszélgetni, láttam rajtad, hogy téged dühített, ami engem elszomorított. Azt, hogy felvételiztem a doktorira, szintén neked is köszönhettem, mert másodéves koromban a kezembe nyomtad Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillouját. Azt hiszem, akkor dőlt el végleg (az OTDK csak rátett egy lapáttal), hogy szeretnék a történelemtudománnyal komolyabban foglalkozni. 6. kép – Akiket „kitermeltél” Az Autonómia Alapítványnál mi voltunk az első gyakornokok Dinók Henivel, Suha Nikivel, Komáromi Marikával. Kóródi Miklós, Végh Zoltán Ákos a tanítványaid voltak a Wesley-n. Miklós lett a közvetlen főnököm, Ákossal is sokat utaztunk együtt, és rajtuk igenis látszott, hogy tanítottad őket, rajtuk keresztül pedig engem is tovább. Egy példát említek. Mátrafüreden volt egy „tréning”, ahol projektfejlesztést kellett a résztvevők fejébe tölteni nagy erőkkel. Egy idősebb úr kezébe nyomtak egy flip-chartot azzal a kéréssel, hogy akkor lesz szíves egy projektvázlatot skiccelni pikk-pakk, sitty-sutty. Elkezdett remegni a keze, végül könnyes szemmel azt mondta nekem, hogy nem tud szépen írni. Miklós jött, és megmentette a helyzetet, valami módon oldva a hangulatot (mit tudom én… mondta, hogy minek ez a nagy lepedő, előbb beszélgessünk kicsit…), akkor te jutottál az eszembe. Nem megszégyeníteni senkit.

124

H A V A S

7 0

Aznap beszélgettünk is Miklóssal rólad. Rajtuk kívül a Romaversitasba hoztad Halmos Charlie-t, akit a mai napig nagyon nagyra tartok, bár engem nem is tanított, csak nagyon jókat beszélgettünk. Paskót is megnyerted, először személyiségfejlesztő szemináriumot tartott, most is az alapítványnál dolgozik. Szintén tanítottad. Telitalálat volt. Sok ilyen ember van. Amikor beláttad, hogy neked nem adnak pénzt, akkor az utódodat, Daróczi Gábort is te jelölted meg. Elegáns dolog volt. Persze, sokunkban működött egyfajta reflexszerű ellenállás vele kapcsolatban, de ezt Gábor nagyon jól kezelte, elfogadtuk, megszerettük végül. 7. kép – Gyöngyöspata Erről nehéz és könnyű is írni. Meghallottunk, mi minden történik Patán. 2011. április 26-án, kedden felültél velem a távolsági buszra, és odamentünk. Amikor megérkeztünk, a helyi CKÖ képviselői már vártak bennünket az irodájukban, amely közösségi ház is volt. Emlékszem, nem volt kellemes a hangulat, érződött a köztük lévő feszültség is, és valahogy nem is értették, hogy mi nem újságírók vagyunk… hanem csak aggódunk. A kezdeti udvariaskodás után, amikor már nagyon meguntuk, hogy nem mernek beszélni (akkor már napok óta nem aludtak), kértél tőlem egy cigit. Akkor megint épp leszoktál, én meg nem sokkal előbb szoktam rá. A mozdulatban, ahogy rágyújtottál, aztán ahogyan a dobozt az asztalra dobtad, volt valami, ami megtörte a félelmüket. Elkezdtek tegezni minket (előtte felváltva magáztak-tegeztek). Én esküszöm, nem tudom, hogy csináltad, de teljesen megnyíltak. Ifj. Farkas János szimpatikus volt nekem, felvetette, hogy na, hagyjuk már ezt a szart itt, és menjünk el a telepre, hallgassuk meg az embereket, mert szerinte az, amit ők el tudnak mondani, nem elég, nem eléggé igazi. Elindultunk. Az emberek köszöntek, téged (megint csak nem értem hogyan, miért) pár perc múlva már behívtak az egyik házba, Gabikámnak szólítottak, étellel kínáltak… Ámultam. Iszonyatos volt hallgatni őket, haragot és félelmet keltett bennem, és nagy-nagy keserűséget. Sokáig voltunk ott, az utolsó busszal mentünk vissza Pestre. Aznap hajnalban csörgött a telefonom, Farkas János volt az. Kért, hogy töltsem fel a telefonját, és hogy hívjak Pestről rendőröket, mert a Heves megyeiek nem nagyon törik össze magukat, hogy kimenjenek. Aznap volt a verekedés, jobban mondva orvtámadás a telep ellen… egy tizennégy éves fiút is megvertek. A sebhelyet élete végéig viseli majd. Egy héttel később tudtam elmenni megnézni. Akkor elindultam egy úton, nem tudom, mennyire volt saját magamra nézve jó döntés, de akkor helyesnek tűnt…

H A V A S

7 0

125

A ternYpe-vel gyereknapot szerveztünk (korántsem úgy sikerült, ahogy terveztük, de emlékezetes volt), cikkeket írtam, Németh Györggyel vitáztam, Romano Rácz Sándorral is… Pokol Bélával is. Ezeket az írásokat mind-mind megmutattam neked, mert bíztam benned nagyon. Zolnay János is segített, hogy ne legyenek túl indulatos írások, de világosan látsszon belőlük, mi a véleményem. Nem sok mindenre vagyok büszke, de az, hogy Pokol Béla nem tudott érdemben válaszolni, csak egy Google-keresést végigfuttatva vagdalkozott – miután azt feltételezte rólam, hogy a szekszárdi Mátisné Orsós Julianna vagyok –, nagy elégtétel volt nekem. Persze a Magyar Nemzet az újabb válaszomat már nem hozta le. Szóval az út… 8. kép – Sárga rózsák Szépen lassan amolyan roma celebbé kezdtem válni, mindenhol ott voltam, közben meg sehol nem voltam. Annyi feladat szakadt rám, hogy nem bírtam már el a terheket. Emlékszem, 2012. április 1-jén elvittél minket Henivel a Margitszigetre, megmutattad, hogyan fűrészelik le mindig nagyapád, Beck Ö. Fülöp szobrát, elmondtál sok dolgot a családodról, mi is a miénkről újra. Kaptunk tőled málnaszörpöt, hát nagyon szép nap volt. Akkor mondtál valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra, pihenjek, meg hogy ne cipeljem már a világ terheit… utólag belátom, hogy hallgatnom kellett volna rád. Április 22-én ugyanis a Tétényi úti Szent Imre Kórházban találtam magam, a pszichiátrián. A vonat elől vittek be. Nem sikerült. Eljöttél hozzám látogatóba. Mindenki más, aki eljött, kaját hozott, kedves szavakat, volt aki coachnak képzelte magát, és már akkor elkezdte mondani, hogy mit, hogyan, miért is. Voltak, akik felajánlották a segítségüket a jövőre nézve. Coping-stratégiák… meg minden, mi szem-szájnak hányingere. Olyanok is akadtak, akiket még nekem kellett összekanalaznom, mert hatalmas önvád vett rajtuk erőt, hogy jaj, hát hogy nem vették észre, hogy nincs már erőm, és hogy úgy érzem, egyedül maradtam. Te is eljöttél, a parkban vártál meg. Sárga rózsákat hoztál nekem. Nagy szavak helyett a kezembe nyomtad a padon, és már vészesen fénylő, nagy, barna szemekkel annyi szakadt csak ki belőled, hogy „baszd meg”. Azt hiszem, ez volt a legemberibb reakció, amit csak kaphattam. Nem is sokat maradtál, nem is volt baj. A rózsákat felvittem a kórterembe, a lányok a viccosztályon (csak így hívtuk a pszichiátriát) nagyon örültek neki, kaptunk hozzá a Főnénitől valami vázaféleséget is.

126

H A V A S

7 0

Az egyikük azt mondta, milyen szép dolog volt tőled életet, színt hozni oda a leszedált pasztellszürkeségbe. Egy másik hölgy azt jegyezte meg, hogy na… végre egy férfi, aki nőnek tart minket (mondtam nekik, hogy mindenkinek küldi a rózsákat a kedves barátom), és nem betegnek. Miután kijöttem a kórházból, beszéltünk, és megint nem hallgattam rád. Azt tanácsoltad, hagyjam a francba a munkahelyemet, ahol mások helyett dolgozom, hagyjam a fenébe a ternYpe-t, a „mozgalmat” is, ahol nem térül meg a befektetett energiám. Találjam inkább ki, hogyan lehetne jobban, másként. Visszamentem, egy évig bírtam még, akkor viszont nagyon helyesen és méltóképpen álltam fel az asztaltól. Nem akartam, hogy azt higgyék, azért teszem, mert beteg vagyok. Igazából szerintem nem is voltam. Csak szomorú. Amikor elkezdtem újra élni (milyen érdekes, ezt is kivártad), csak akkor beszélgettünk Foucault-ról, az elidegenedésről, édesapádról. Az őrületről. Fontos beszélgetések voltak és maradnak nekem, amíg csak élek. Most már, hogy kaptam még egy sanszot, tudni akarom, meddig. 9. kép – Szerelmek Amióta csak ismerjük egymást, én mindig halálosan szerelmes vagy halálosan csalódott voltam. Minden egyes lovagomat bemutattam neked, utána „pontoztuk őket”. Soha nem nevettél ki, mindig őszintén beszélgetsz velem ezekről a dolgokról. Meséltél nekem a volt feleségedről, a gyermekeidről. Szereted őket, tudom. Katával és veled együtt lenni bárhol, parádés élmény. Nagyon jó humora van, és amikor eléritek azt a szintet, hogy elkezdtek magázódni… na, az igazi színház. A szerelmekről annyit most itt, hogy amikor megkérdeztem tőled, honnan tudtad, hogy Katával jó lesz, hogy ő a szerelmed, akkor azt a teljesen kézenfekvő, de talán épp ettől hatásos választ adtad, hogy ő az első, akivel el tudtátok fogadni egymást olyannak, amilyenek vagytok. Észben tartom, Havas. Zárókép Tavaly decemberben írtál nekem egy közösségi oldalon, ahol unalmamban (hazaköltöztem egy időre) sokszor váltogattam a képeimet, valami epeműtét előtt álltam… Ha haragszol, ha nem, beidézem, mit írtál. Hadd tudják meg, hogyan levelezünk mink! Vigyázat, a levélváltás csúnya szavakat tartalmaz:

H A V A S

7 0

127

„Juli, kedves! Azért mindig elmorzsolok egy-két könnyet, amikor a sűrűn változó profilképeidet nézegetem. Nem azért, mert szép vagy, hanem azért, mert szomorú. Az is világosan látszik, hogy sokkal többet tudsz a világról, mint amennyi a te korodban illendő lenne. És ezért vagy szomorú. Tegnap a Petri születésének 70. évfordulója alkalmából szervezett emlékezőbuliban voltam a Fugában. Időnként ott is sírás környékezett. De mielőtt még azt hinnéd, hogy egy szentimentális vén fasz lett belőlem, sietve megnyugtatlak: még nem tartok ott, mint Polonius, akiről Shakespeare azt írta (pontosabban Hamlet azt mondja): »öreg embernek ősz a szakálla, ráncos az orcája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; amellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van…« Mindig enterezek, mikor nem kéne. Remélem, az epegörcsök megkímélnek. A lehetőségek határain belül a legjobbakat. Sokat gondolok rád. Havas P. S. Ez a Bring on the night-variáció kurvajó.”

Ezt válaszoltam: „Kímélnek a faszt. Kórházban vagyok, maradok is, mert gyulladt a májam – vagy mi. Szomorúak a szemeim… Elefántszemek. Azért imádkoztam tegnap is, hogy még hinni tudjak. Örülök, hogy tetszik a zene, Havas. Szeretettel: Juli P. S.: Dehogy vagy vén fasz! Soha.” Végül pedig, te teljes ember… Isten éltessen még sokáig, sokunk örömére.

Balogh Attila

H A V A S

129

7 0

Balogh Attila NUMERO XXXVIII

Már fölegyenesedve ugyan, de emigrál belőlem a megfényesedett cigány, a mocskos költő itthon marad, bámulni óvatosan a szegénység zsúfolt, meleg óljából a kiemelt, a haza csípőjéhez bilincselt, zaklatott szoknyát, lángol a szerelem, a kanonizált kanonok ijesztő idején, fészkelődik a savanyú szagú temetés lepkéje, szárnya megreped, okosan kettéhasad, mint a hasad, és fölrobban a látvány,

130

H A V A S

mint az eldugott gránát, a csecsemők szagos szemhéja mögött, amikor lekapcsolod a lármás lámpát és a televíziót is – én csupán nézem, perselyfóbiás, suicid pénzen, az ágyékellenőrző inkvizítorok pin kódját, szorgalmas hacker lehetnék, ha ölemre, ha eszemre ömlene a meleg cici s minden teje, a letiltott melled bimbóit dombokká építhetném, a zászlókat mozgató huzat miatt,

7 0

H A V A S

131

7 0

s talán ki is nyithatnám immár ügyesen azt a szobát, ahol megsebesült az ülepem, ahol az éjszaka parancsának szót fogadva szétfröccsent fényes seggem, narancsai a furunkulus fogságából kidurrannak, mint a zárlatos, beteg fény, az ügyeletes mennyezet diszkrét színe ként, az üres szobából – s így láthatnám a már csak szememnek tetsző gyönyörű imád s talán pinádat is,

132

H A V A S

hogy az üvegszerkesztésű faszom szilánkjai ne repedjenek, ne szilánkosodjanak érthető pornóvá, hogy ne másszon ki a szaporodás evolúciós olcsó oka a verset őrző papírra se, heteroszexuális diktatúra, ahogyan kiöntöd testem sárga sarkából a fölkáromkodott férfit, nőstényi jog, amikor vérzik az ebéd, a cékla színe szinte átszivárog minden egyes falaton, és nem ébred föl hasadon a két mankó közé szorult visító ember,

7 0

H A V A S

133

7 0

dobáld kutyának ügyesen a kekszet, keresd meg bennem a homo sapienset, ugató kortársa az Istennek, ne csókolj szakrális időben, mert lekésed a villamost, a buszra érvényesült véres bizonyítékát a sebnek, így avattad érvényessé, hogy alattad a vatta utazik, a zongora elvihető, én még maradnék egy keveset, szédülök nélküled, mint az üzenet tetején makacsul kapaszkodó bélyeg, hiányzol, mint mankómból a csont, nagybőgőhöz bilincselve, magyar maradok,

134

H A V A S

s itthon maradok, szagold meg a cigányt, s így leszek ünnepelt posztgraduális ünnepen, fertőtlenített kredit pont, el-elbambuló, kék szonettel nem megyek fényes könyvespolcra, papír lábaimmal kórházba se, ne simogass!, ne ölelj!, ne szeress!, minden érintésedkor tragédiák, bibliai járványok fröccsennek belőlem, már az Isten arcára is, láthatod, Uram, itt fekszem a pap házában, kakálni kell, utána szépen megfésülködöm,

7 0

H A V A S

135

7 0

most már hasonlítok az egyformákhoz, láthatod, magyarok vannak a közelemben megint, biztonságos, fehér a bőrük, kék a szemük, ágyékbüszkék, szeretnek engem, s olykor-olykor fölém hajolnak.

Balogh Attila verse a Holmi 2003. decemberi számában jelent meg.