A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző karán működő Történelem tanszék évkönyve

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 1

ACTAHISTORICADANUBIENSIA1

A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző karán működő Történelem tanszék évkönyve Ročenka Katedry histórie Pedagogickej fakulty Univerzity Jána Selyeho v Komárne 2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 2


acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 3

ACTAHISTORICA DANUBIENSIA1 AkomáromiSelyeJánosEgyetem Tanárképzőkaránműködő Történelemtanszékévkönyve RočenkaKatedryhistórie PedagogickejfakultyUniverzity JánaSelyehovKomárne

2007 Szerkesztette – Zostavil Simon Attila

Pelikán Nyomda Selye János Egyetem 2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 4

ActaHistoricaDanubiensia2007 Kiadja a Selye János Egyetem Történelem tanszéke Vydáva Katedra Histórie Univerzity J. Selyeho v Komárne

Szerkesztőbizottság – Redakčná rada Múcska Vincent, PhD. Simon Attila, PhD. – felelős szerkesztő – zodpovedný redaktor Szarka László, CSc. Vajda Barnabás, PhD. Prof. Dr. János J. Varga, DSc.

Recenzálta – Recenzoval Popély Árpád, PhD.

A kötet megjelenését támogatta Zborník vyšiel vďaka finančnej podpore MTA Határon Túli Magyar Tudományosságért Ösztöndíjprogram

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 5

Előszóhelyett

5

Előszó helyett A Selye János Egyetem Tanárképző Karának Történelem tanszéke Egy új oktatási intézmény, így egy egyetem vagy akár egy egyetemi tanszék megalapítása sohasem lehet öncélú folyamat, hanem valós társadalmi igényekből kell születnie. A Selye János Egyetem (SJE) Tanárképző Karán 2005 szeptemberében az első hallgatóit fogadó történelem tanszék esetében, úgy érzem, ezek az igények világosan kirajzolódtak. A szlovákiai magyar iskolai történelemoktatás már évtizedek óta komoly gondokkal küzdött, ami elsősorban a megfelelően képzett pedagógusok hiányából fakadt. Egy 2003–2004-ben a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Történelemtanárok Társulása által elvégzett kérdőíves felmérés eredményeként megszületett tanulmányomban kimutattam, hogy a szlovákiai magyar iskolákban (beleértve a közoktatás minden szintjét) a történelmet tanító pedagógusoknak csupán nem egész 50%-a volt szakképzett, míg a másik fele történelemtanári oklevél nélkül oktatta a tantárgyat. Ez pedig a szlovákiai magyar közoktatás viszonyai közepette, a magyar iskolák számára készülő külön kerettantervek és történelemtankönyvek hiányában egyértelműen az oktatás színvonalának rovására ment. Gondot azonban nem csak ez okozott, hanem az is, hogy még az olyan kiváló egyetemi tanszékek, mint amilyenek a pozsonyi Komenský Egyetemen, vagy épp az ELTE-n működnek, sincsenek berendezkedve arra, hogy a hallgatóikat mindazokkal az ismeretekkel ellássák, amelyeket egy kisebbségi iskolában folyó történelemoktatás megkövetel. Ezek és más itt helyszűke miatt fel nem sorolt igények tették indokolttá azt, hogy 2005. szeptemberében tanszékünk megkezdhette működését. Egy új tanszék elindítása sohasem egyszerű feladat, hatványozottan így van ez akkor, amikor maga az egyetem is csak a kezdőlépéseit teszi. Ilyenkor számtalan problémával meg kell küzdeni: a hagyományok és kapcsolatok hiányával, az infrastruktúra kiépítetlenségével, a fejkvótarendszerben rejlő buktatókkal, de meg kellett és máig meg kell szenvednünk a tapasztalatlanság hibáit is. Az első akadémiai év sikeres teljesítését követően – optimista ember lévén – mondhatnám azt is, immár a kezdeti nehézségek után vagyunk. Óvatos emberként azonban nem mondom ezt, hiszen futballkedvelő ember lévén azt is tudom, hogy a magasabb osztályba feljutott újoncoknak sohasem az első év jelenti a nehézséget, hiszen akkor még tart a lelkesedés. A gondok a második, harmadik évben jelentkeznek. Vagyis egyetemi nyelvre lefordítva, az előttünk álló évek ugyanolyan nehezek lesznek, mint az első, amely már mögöttünk van. Hiszen a feladatunk nem kevés. Előttünk áll a magiszteri képzés akkreditációja, a teljes ötéves struktúra kiépítése, amely során évről évre több hallgató, s több oktató kerül majd a tanszékre. Mi, akik jelenleg a tanszék oktatói gárdáját alkotjuk, azonban bízunk a sikeres folytatásban. De az előző sorok alapján nehogy azt higgye az olvasó, hogy csupán túlélni akarunk. Korántsem. Azt szeretnénk, ha a SJE-n működő történelem tanszék a szlovákiai s egyben a magyar tudományosság (kisebbségi jelzők nélkül) egyik fontos szellemi központjává válna, s rangot vívna ki a történelem tanszékek sorában. Rangot azonban csak kiváló oktatók, komoly tudományos eredmények, s kitűnő hallgatók adhatnak. Tudjuk, hogy ezt elérni, nem lesz könnyű, s nem is fog sikerülni egyik napról a másikra. Ha azonban nem hinnénk a sikerben, nem is kezdtük volna el a munkát. Tudnunk kell azonban a helyünket. Új intézményként természetesen nem mérhetjük magunkat több évtizedes múlttal rendelkező tanszékekhez, de igenis, hogy megcélozhatjuk azt, hogy egyszer beérjük őket. A mai világban az egyetemek és tanszékek között nemcsak együttműködés, hanem verseny is folyik: verseny minél jobb oktatókért, a hallgatókért, a pályázati pénzekért. Ebbe az egészséges versengésbe mi is bekapcsolódunk, s elsősorban abban

acta:Layout 1

6

2007.04.04.

20:29

Page 6


2007

kívánunk jobbak lenni másoknál, amihez adottságaink vannak. Közép-európai, a Dunától a valóságban is csupán néhány méterre lévő egyetemként küldetésünk világos: elsősorban a régió, a Duna mentén élő népek történelmét szeretnénk az oktatás középpontjába állítani. S mivel KözépEurópában máig megoldatlan problémát jelent a nemzeti kisebbségek kérdése, természetesen ez is prioritásként kell, hogy megjelenjen a tanszékünk programjában. Az pedig természetes, hogy képzési programunkban megfelelő helyre került a szlovákiai magyarok történetének oktatása is. A tanszéken jelenleg magyar nyelvű képzés folyik. Nem célunk azonban a nyelvi gettóba való zárkózás, s a magiszteri képzésben lehetővé kívánjuk tenni a hallgatók számára, hogy egyes diszciplínákat szlovák (ezt elsősorban szlovák kollégák bevonásával igyekszünk biztosítani), vagy akár angol nyelven is hallgathassanak. A sikeres tanszéki munkához nemcsak szép célok, de számos más feltétel is kell: megfelelő infrastruktúra, színvonalas oktatók és elsősorban elegendő hallgató. Helyzetünk ebben a tekintetben felemás. Kiépülő egyetemként még korántsem áll mögöttünk olyan infrastruktúra, mint a nagy egyetemeken van, ám mindez pótolható s ezen a téren szinte szabad szemmel is láthatók a folyamatos változások. Műszaki, informatikai felszereltségünk kielégítő, a frissen átadott egyetemi és a kiépülés alatt lévő tanszéki könyvtár is előrelépést jelent. Oktatói gárdánk kicsi, de – dicsekvés nélkül mondhatom – kiváló szakemberekből áll, amelyben a hazai (szlovákiai) oktatókat jól egészítik ki a magyarországi kollégák. Betűrendben Múcska Vince, Simon Attila, Soós István, Szarka László, Vajda Barnabás, Varga J. János oktatták, oktatják hallgatóinkat. Remélhetőleg ez a névsor a hallgatói létszám bővülésével párhuzamosan gazdagodni fog. A Selye János Egyetem Tanárképző karán működő történelem tanszéknek óráit a két évfolyamban összesen jelenleg közel száz hallgató látogatja a nappali képzésben, s ettől némileg több levelezős képzési formában. Ez pedig nem kis szám. Valamennyien kétszakos tanári képzésben vesznek részt: többségük magyar nyelv és irodalom – történelem szakos, de vannak angol, német, matematika, informatika és katechetika szakos hallgatóink is. Döntő többségük Szlováki déli részén él, Pozsonytól Királyhelmecig, ám immár néhány magyarországi hallgatónk is van, s remélhetőleg számuk a következő években emelkedni fog. Egy modern egyetemi tanszék számára az oktató munka csak az egyik lábat jelenti, szilárdan csak akkor fogunk állni, ha ehhez a másik lábunkat is használjuk, vagyis a kutatási feladatokat is ellátunk. A már említett kiváló oktatói gárda eleve garancia erre, noha legtöbben közülünk még más intézményekben megkezdett kutatásainkat folytatjuk, finalizáljuk. Szeretnénk azonban önálló kutatási programokkal is megjelenni, s az első lépéseket már megtettük ebben az irányban. Remélhetőleg ebben a törekvésünkben partnerekre találunk más felsőoktatási intézményekben. Az egyetemek és tanszékek közötti – határon átnyúló – kapcsolatok amúgy is az alfáját és ómegáját jelentik mindannak, ahogyan a 21. században az egyetemi életet elképzeljük. Jelen évkönyvünket is annak reményében bocsátjuk ki, hogy egyrészt számot adjunk létezésünkről, s megtegyük az első lépést a más műhelyekben dolgozó kollégák felé. Írásom végén sok-sok köszönetet kellene mondanom mindazoknak, akik segítették tanszékünk megszületését és munkáját. A helyszűke miatt azonban nem kezdem el a felsorolást. A leginkább azonban azoknak a szülőknek és hallgatóknak szeretnék köszönetet mondani, akik egyetemünket és ezen belül tanszékünket választották. Részükről megelőlegezett volt ez a bizalom, mi pedig igyekezni fogunk kiérdemelni azt. Simon Attila, PhD. tanszékvezető

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 7

Namiestopredslovu

7

Namiesto predslovu Katedra histórie Pedagogickej fakulty Univerzity Jánosa Selyeho Založenie novej vzdelávacej inštitúcie, tak univerzity ako aj čo len jednej univerzitnej katedry, nemôže byť samoúčelným procesom, ale musí vyplynúť zo skutočných spoločenských potrieb. V prípade Katedry dejepisu Pedagogickej fakulty Univerzity Jánosa Selyeho, ktorá v septembri 2005 prijímala svojich prvých poslucháčov, nadobudli tieto potreby, myslím, jasné kontúry. Vyučovanie dejepisu na maďarských školách na Slovensku už po celé desaťročia zápasilo s vážnymi problémami. Základnou príčinou tohto stavu bol nedostatok primerane vzdelaných učiteľov. V štúdii, ktorá vznikla na základe dotazníkového prieskumu, vykonaného v rokoch 2003–2004 Fórum inštitútom pre výskum menšín a Združením maďarských učiteľov dejepisu, som jasne doložil, že na školách s vyučovacím jazykom maďarským na Slovensku (vrátane všetkých stupňov a typov škôl) bolo len necelých 50% učiteľov vyučujúcich dejepis kvalifikovaných, kým ich zvyšná časť vyučovala predmet bez potrebnej kvalifikácie. Tento fakt pôsobil na úroveň vyučovania v podmienkach maďarského školstva na Slovensku, kde školám chýbajú tak samostatné rámcové učebné osnovy, ako aj vlastné dejepisné učebnice, jednoznačne negatívne. Problém však nespôsobovala len táto skutočnosť, ale aj to, že ani také vynikajúce univerzitné katedry, aké pôsobia na bratislavskej Univerzite Komenského či na budapeštianskej ELTE, nie sú zariadené na to, aby svojim poslucháčom poskytli všetky poznatky, ktoré si vyžaduje vyučovanie dejepisu na menšinovej škole. Tieto príčiny a ešte aj viaceré iné, na ktorých uvedenie však pre obmedzený priestor rezignujem, zdôvodnili opodstatnenosť toho, že v septembri 2005 naša katedra začala svoju činnosť. Spustenie činnosti novej katedry nie je nikdy jednoduchá úloha. Ešte viac to platí pre prípad, keď aj sama univerzita, na ktorej sa katedra nachádza, robí len svoje prvé kroky. Treba zápasiť s nespočetnými problémami: s nedostatkom tradícií a kontaktov, s budovaním infraštruktúry, s nástrahami skrytými v systéme študentských kapitačných kvót. Zároveň sme zaplatili – a vlastne dodnes platíme – nemalú daň za chyby z neskúsenosti. Keďže som optimista, azda by som – po úspešnom zavŕšení prvého akademického roka – mohol povedať, že počiatočné ťažkosti máme už za sebou. Ako opatrný človek to však radšej nepoviem: ako futbalový nadšenec totiž viem aj to, že pre nováčikov, ktorí sa dostali do vyššej súťaže, prvý rok nepredstavuje vážne problémy – vtedy ešte trvá nadšenie. Problémy sa prihlásia v druhom, treťom roku. Čiže, povediac to jazykom univerzity, roky, ktoré sú pred nami, budú práve také ťažké ako ten prvý, ktorý už máme za sebou. Čaká nás totiž nemálo úloh. Máme pred sebou akreditáciu magisterského stupňa štúdia, vybudovanie úplnej päťročnej vzdelávacej štruktúry, pričom na katedru bude z roka na rok pribúdať viac a viac poslucháčov a aj vyučujúcich. My, ktorí v súčasnosti tvoríme kolektív vyučujúcich katedry, však veríme v úspešné pokračovanie. Nech si však po prečítaní predchádzajúcich riadkov čitateľ nemyslí, že chceme len prežiť. Ani náhodou. Chceli by sme, aby sa katedra dejepisu na UJS stala jedným z významných centier slovenskej a zároveň aj maďarskej (bez menšinového prívlastku) vedy, a aby zaujala rešpektované postavenie medzi katedrami histórie. Takéto postavenie môžu vytvoriť len vynikajúci učitelia, hodnotné vedecké výsledky a výborní poslucháči. Vieme, že dosiahnuť to nebude ľahké, a že sa to nepodarí zo dňa na deň. Keby sme však neverili v úspech, našu prácu by sme ani neboli začali. Musíme však vedieť, kde je naše miesto. Ako nová inštitúcia sa sa-

acta:Layout 1

8

2007.04.04.

20:29

Page 8


2007

mozrejme nemôžeme prirovnávať ku katedrám s tradíciami siahajúcimi na desaťročia do minulosti, no môžeme si vytýčiť cieľ, že ich raz dobehneme. V dnešnom svete neprebieha medzi univerzitami a katedrami len spolupráca, ale aj súťaž: súťaž o čo najlepších učiteľov, poslucháčov, o peniaze z príslušných fondov. Do tejto zdravej súťaže sa zapojíme aj my a chceme byť lepší predovšetkým v tom, na čo máme danosti. Ako stredoeurópska univerzita, ktorá je nielen obrazne, ale aj v skutočnosti vzdialená len zopár metrov od Dunaja, máme svoje poslanie jasne definované: do centra našej výučby by sme chceli umiestniť dejiny regiónu, dejiny podunajských národov. A keďže v strednej Európe je dodnes problémom nevyriešená otázka národnostných menšín, je prirodzené, že v programe našej katedry sa i ona musí stať prioritnou témou. A je len samozrejmé, že v našom vzdelávacom programe primeranú pozornosť dostane aj vyučovanie dejín Maďarov žijúcich na Slovensku. V súčasnosti prebieha na katedre vyučovanie v maďarskom jazyku. Naším cieľom však nie je uzavrieť sa do jazykového geta. V rámci magisterského štúdia chceme poslucháčom umožniť, aby jednotlivé disciplíny mohli absolvovať v slovenskom (čo chceme zabezpečiť prizvaním slovenských kolegov) alebo aj v anglickom jazyku. Pre úspešnú prácu katedry sú však potrebné nielen pekné ciele, ale aj splnenie viacerých podmienok: existencia vhodnej infraštruktúry, prítomnosť výborných vyučujúcich a najmä, dostatok poslucháčov. V tomto ohľade je naša situácia rozličná. Ako univerzita vo výstavbe ešte ani zďaleka nemáme vybudovanú takú infraštruktúru ako veľké univerzity. Toto všetko sa ale dá nahradiť a na tomto poli sú aj voľným okom viditeľné neustále zmeny. Naša vybavenosť potrebnou technickou (počítače, moderné učebné pomôcky, ...) je dostatočná, nedávno odovzdaná univerzitná knižnica a aj postupne budovaná knižnica katedry sú tiež krokom vpred. Zbor našich vyučujúcich je počtom malý, no sú v ňom zastúpení – a to môžem vyhlásiť bez toho, aby som bol chválenkár – z vynikajúcich odborníkov. Domácich slovenských vyučujúcich dobre dopĺňajú kolegovia z Maďarska. Našich poslucháčov vyučovali či vyučujú títo kolegovia (podľa abecedy): Vincent Múcska, Attila Simon, István Soós, László Szarka, Barnabás Vajda, János J. Varga. Dúfame, že tento menoslov sa bude paralelne so zvyšujúcim sa počtom poslucháčov obohacovať. Prednášky učiteľov Katedry dejepisu Pedagogickej fakulty Univerzity Jánosa Selyeho navštevuje v súčasnosti v dvoch ročníkoch spolu približne sto poslucháčov denného štúdia a o niečo vyšší počet študentov je zapísaných na diaľkovej forme štúdia. Zjavne to nie je malé číslo. Všetci poslucháči študujú dejepis ako učiteľské štúdium v kombinácii s ďalším odborom: väčšina z nich je zapísaná na kombináciu maďarský jazyk a literatúra – dejepis, ale máme aj študentov anglického či nemeckého jazyka, matematiky, informatiky a katechetiky. Väčšina našich študentov žije na južnom Slovensku v pásme siahajúcom od Bratislavy až po Kráľovský Chlmec, no máme už aj niekoľko poslucháčov z Maďarska a dúfame, že ich počet sa v budúcnosti bude zvyšovať. Pre modernú univerzitnú katedru je vyučovanie len jedným z pilierov, o ktoré sa opiera. Pevnú pozíciu budeme mať však len vtedy, keď využijeme aj jej druhý pilier – výskumnú prácu. Plné využitie oboch opôr garantuje už spomínaný kolektív výborných odborníkov, aj keď väčšina z nás ešte pokračuje aj v už skôr začatých bádateľských programoch v iných inštitúciách, resp. finalizuje ich. Chceli by sme sa však prezentovať aj so samostatnými výskumnými programami a v tomto smere sme už aj urobili prvé kroky. Dúfame, že k týmto našim snahám nájdeme vhodných partnerov v iných vysokoškolských inštitúciách. Vzťahy medzi univerzitami a katedrami – vrátane tých medzinárodných – sú beztak alfou a omegou toho, čo si v 21. storočí predstavujeme pod slovným spojením univerzitný život.

acta:Layout 1

2007.04.04.

Namiestopredslovu

20:29

Page 9

9

Preto aj súčasnú ročenku vydávame s nádejou, že jednak ňou dáme vedieť o svojej existencii a jednak, že skrze ňu robíme prvý krok ku kolegom pracujúcim na iných pracoviskách. Na konci svojho príspevku by som mal vysloviť úprimnú vďaku všetkým, ktorí stáli pri zrode našej katedry a pomáhali jej v práci. Pre nedostatok miesta však nezačnem s vymenúvaním. Najviac by som sa však chcel poďakovať tým rodičom a poslucháčom, ktorí si vybrali našu univerzitu a v rámci nej našu katedru. Oni nám dali do zálohu svoju dôveru a my sa budeme snažiť, aby sme si ju zaslúžili. Attila Simon, PhD. vedúci katedry

acta:Layout 1

10

2007.04.04.

20:29

Page 10


Tanulmányok Štúdie

2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 11

MúcskaVincent:CirkevnézákonyŠtefanaI.Svatého

11

MÚCSKA VINCENT

CIRKEVNĚ ZÁKONY ŠTEFANA I. SVATÉHO Právo uhorského štátu 11. storočia má v porovnaní s ostatnými krajinami strednej a východnej Európy mimoriadne postavenie. Ani z Čiech a ani z Poľska sa totiž z tohto obdobia nezachovali právne pamiatky v „čistej“ podobe zápisu kráľovských zákonníkov, ako je to v prípade Uhorska.1 Právne normy upravujúce cirkevné záležitosti v Uhorsku 11. storočia sú súčasťou zákonníkov, ktoré sa viažu k menám niektorých arpádovských panovníkov 11. storočia a sú v nich uvedené zároveň s normami svetského práva. (Výnimkou je tzv. I. ostrihomská synoda, ktorej kánony sa venujú výlučne úprave cirkevných záležitostí.) O akomsi pôvodnom a ucelenom uhorskom cirkevnoprávnom systéme teda ťažko hovoriť, najmä ak si uvedomíme tesné vzájomné previazanie dobového svetského i cirkevného práva. Uhorský kráľ – podobne ako aj germánski či slovanskí králi raného stredoveku – vystupoval ako rozhodujúci tvorca práva a aj ako najdôležitejší garant jeho dodržiavania. V časoch kristianizácie a následného budovania cirkevnej organizácie teda stanovoval rovnako svetské, ako aj cirkevné právne normy. Cirkev ho zase vedomo podporovala a podieľala sa na legislácii. Išlo vlastne o vytváranie nového právneho systému, ktorý mal v duchu kresťanstva transformovať, prípadne úplne nahradiť normy pohanského zvykového práva. (Táto kráľovská legislatívna aktivita nepochybne súvisela aj s výnimočným sakrálnym charakterom úradu kresťanského kráľa.) V uhorských podmienkach je to zrejmé predovšetkým vo svätoštefanskom zákonodarstve, najmä v jeho trestnoprávnych normách. Kresťanské zákonodarstvo totiž posudzovalo trestný čin zároveň aj ako hriech, teda urážku Boha, a preto ku svetskej sankcii pripájalo i sankciu cirkevnú. Z hľadiska právneho vývinu to znamenalo výrazný posun: prostredníctvom kánonického práva sa do uhorského právneho systému dostalo verejnoprávne ponímanie trestného činu. Kým v predošlom právnom systéme sa poškodený, resp. jeho príbuzenstvo snažili, najčastejšie prostredníctvom pomsty, „len” o súkromnú nápravu krivdy, kresťanské „štátne” právo trestalo vinníka už nielen za spáchanie trestného činu, ale stanovený trest mal už aj preventívne poslanie. Štát prostredníctvom kráľovského kresťanského zákonodarstva už teda realizoval svoje štátno-právne zámery.2 Z 11. storočia sa nám v Uhorsku zachovali dva zákonníky Štefana I. Svätého, tri zákonníky Ladislava I. Svätého, dva zákonníky kráľa Kolomana Učeného a zápis kánonov synod uskutočnených počas Kolomanovho panovania, ktoré reprezentujú prvú čisto cirkevnú legislatívu v Uhorsku.3 Ich texty sa zachovali len v neskorších odpisoch a v nich nie je, okrem jednej výnimky, žiaden priamy odkaz na presné datovanie ich vzniku. Pri svätoštefanských 1 V týchto krajinách boli zákonodarné aktivity súdobých panovníkov zaznamenané „len“ sekundárne v kronikárskych záznamoch Kosmasa, resp. Galla Anonyma. Por. MALLÝ, K.: Dějiny českého a československého práva do roku 1945. Praha 1997, s. 80 – 81. a ŽELEZKOVÁ, G. – BLAHO, P. – ČARVAGA, V.: Všeobecné dejiny štátu a práva. I. a II. časť. Bratislava: Univerzita Komenského 41997, s. 114 –115. 2 BÓNIS, Gy.: Szent István törvényének önállósága. Századok 72, 1938, s. 438 a n., najmä s. 462 – 467. 3 Uhorské zákonníky z 11. storočia boli už mnohokrát vydané. Za najlepšiu edíciu sa však dodnes pokladá ZÁVODSZKY, L.: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. (Függelék: A törvények szövege). Budapest 1904. Toto dielo používame v našom texte aj my.

acta:Layout 1

12

2007.04.04.

20:29

Page 12


2007

zákonoch sa v modernom bádaní v súvislosti s časom ich vzniku stretávame s nasledovným časovým vymedzením:4 Prevláda názor, že Štefan vydal dva zákonníky5 – prvý na začiatku svojho panovania, kým druhý zase po potlačení Vazulovho sprisahania, teda po rokoch 1031/1032, resp., podľa iného názoru po roku 1009, keď Štefan porazil Ajtoňa. Vychádza sa pritom z najstaršej dochovanej formy záznamu Štefanových zákonov v Admontskom kódexe z 12. storočia.6 Pravdepodobnejší je však predpoklad dnes už žiaľ nežijúcej Móniky Jánosiovej, že v prípade svätoštefanských zákonníkov sa nedá presne určiť, kedy ktorý z nich vznikol, ale že je správnejšie hovoriť len o čase, kedy boli jednotlivé kráľovské zákony spísané do podoby jednotného zákonníka. Zákony sa totiž prijímali počas chronologicky bližšie nezaraditeľnej série zasadaní kráľovskej rady (v zákonoch spomínaný senatus), a to počas celej Štefanovej vlády a do jednotných zákonníkov boli zostavené až dodatočne.7 Tak možno potom vysvetliť aj pochybnosti o piatich prvých zákonoch I. svätoštefanského zákonníka, o ktorých časť historikov predpokladá, že sú neskoršou interpoláciou. Týchto päť kapitol totiž pojednáva napospol o reglementácii cirkevných záležitostí a je pravdepodobné, že pri záverečnej redakcii boli zaradené na čelné miesto v zákonníku na popud kléru.8 Hoci aj my sa prikláňame k tomuto názoru, v našom texte budeme Štefanove zákonníky rozlišovať podľa tradičného delenia. Robíme to však len kvôli prehľadnosti poznámkového aparátu – takéto delenie uvádza totiž kritické vydanie zákonníkov, ktoré citujeme. Svätoštefanské zákony sú bezo sporu originálnou legisláciou. Na druhej strane je však rovnako jasné, že pri ich vytváraní, zvlášť pri tých cirkevných, uhorskí zákonodarcovia – kráľ i v zákonoch niekoľkokrát spomínaný senatus – postupovali podľa zahraničných vzorov. Pre nás je v tomto príspevku zaujímavá práve otázka možných zahraničných vplyvov, resp. vzorov. Z právnych noriem, ktoré sa viažu k jeho menu nás v prvom rade zaujímajú tie, ktoré sa priamo alebo nepriamo dotýkajú cirkevných záležitostí. Takýchto právnych noriem je z ich celkového počtu 55 takmer polovica (22) a tieto tvoria vlastne prvý súbor uhorského partikulárneho cirkevného práva. Z dvadsiatich dvoch „cirkevnoprávnych“ zákonov v poradí prvých päť spomínali vyššie a v poznámke číslo 8. 4

Vychádzame pritom prevážne zo zistení maďarskej historičky JÁNOSI, M.: Törvényalkotás a korai Árpádkorban. Szeged 1996. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 9.) Por. aj našu recenziu tejto knihy v Historickom časopise 45, 1997, č. 3, s. 531 – 534. Ďalšie názory na túto problematiku možno nájsť napr. v prácach MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE I/2 (Előzmények és magyar történet 1242-ig) Budapest 1984, s. 901 a n., 960 a n. (Autorom príslušných častí je Gy. Györffy). MAKK, F.: Magyarország a 12. században. Budapest 1986, s. 36 a n., 73 a n. Ku Kolomanovej zákonodarnej aktivite pozri aj ADRIÁNYI, G.: Die ungarischen Synoden. Annuarium Historiae Conciliorum 8, 1976, s. 541 – 575.; JÁNOSI, M.: Az első un. esztergomi zsinati határozatok keletkezésének problémái. ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS DE ATTILA JÓZSEF NOMINATAE – Acta historica T. LXXXIII. Szeged 1986, s. 23 – 30.; WALDMÜLLER, L.: Die Synoden in Dalmatien, Kroatien und Ungarn. (Konziliengeschichte, Hrsg. von Walter BRANDMÜLLER, Reihe A: Darstellungen), Paderborn – München – Wien – Zürich 1987, s. 126 a n. 5 Sancti Stephani decretorum liber primus (SSI). In: ZÁVODSZKY, c. d., s. 141 – 152; Sancti Stephani decretorum liber secundus (SSII). In: ZÁVODSZKY, c. d., s. 153 – 156. 6 Szent István törvényeinek XII. századi kézirata az Admonti kódexben [Hasonmás kiadás]. A kisérőtanulmányt Györffy György, a bevezetést a magyar fordítást és a jegyzeteket Bartoniek Emma készítette. 7 JÁNOSI, c. d., s. 90 a n. 8 SSI/1 De statu rerum ecclesiasticarum; SSI/2 De potestate episcoporum super res ecclesiasticas eorumque convenientia cum laicis; SSI/3 Quales debeant esse accusatores et testes clericorum; SSI/4 Item de eodem; SSI/5 De labore sacerdotum.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 13


13

Zvyšné možno podľa ich obsahu rozdeliť do štyroch skupín: Do prvej, tvoriacej celú tretina z ostávajúceho počtu, patria tie, ktoré reglementujú kultové záležitosti: sú to známe zákony, ktoré nariaďujú svätenie nedele,9 zákon o dodržiavaní pôstu počas kántrových dní (quattuor tempora)10 a v piatok,11 ďalej zákon o tom, ako sa ľudia majú správať v kostoloch pri omšiach,12 o tom, ako sa má potrestať ten, kto zanedbáva, resp. odmieta kresťantvo13 a o tom, ako sa treba zachovať, ak niekto zomrie bez toho, aby kňazovi pred smrťou vyznal svoje hriechy.14 Do druhej skupiny cirkevných zákonov sv. Štefana možno zaradiť právne normy, ktoré stanovujú takpovediac práva žien: zaručujú ochranu vdov a sirôt,15 práva opustených manželiek,16 stanovujú tresty za únos dievčat17 a vyslovujú zákaz sobášov medzi slobodnými a neslobodnými.18 Tretia skupina obsahuje ustanovenia namierené proti mágii a bosoráctvu19 a do štvrtej možno zaradiť zákony potierajúce kriminálne delikty ako vraždu a krivú prísahu.20 Do poslednej skupiny zaraďujeme dve právne normy, ktorých úlohou bolo zabezpečiť hospodársku základňu fungovania cirkvi v Uhorsku: ide o nariadenia, podľa ktorých každých desať dedín má postaviť kostol21 a hospodársky ho zabezpečiť a potom stanovenie povinnosti desiatku.22 Teraz k otázke zahraničných vplyvov, resp. predlôh. Tento problém zamestnáva historikov vlastne už 1741, keď Karol Péterffy vydal svoje slávne dielo o uhorských konciloch,23 v ktorom okrem iného identifikoval zahraničné predlohy niektorých uhorských právnych noriem. Aj bádatelia po Péterffym24 sa zväčša uspokojili s osvetlením bezprostredných zahraničných paralel k jednotlivým zákonom – takto sa podarilo vykázať súvislosti napríklad so súpisom bavorského práva Lex Baiuvariorum25 a podobne. Pri cirkevnoprávnych normách – no nielen pri nich – však musíme mať na zreteli inú otázku. Podľa nás totiž v tomto ohľade nie je veľmi účelné hľadať izolované zahraničné pendaty k uhor8

SSI/1 De statu rerum ecclesiasticarum; SSI/2 De potestate episcoporum super res ecclesiasticas eorumque convenientia cum laicis; SSI/3 Quales debeant esse accusatores et testes clericorum; SSI/4 Item de eodem; SSI/5 De labore sacerdotum. 9 SSI/8,9 De observatione dominici diei. 10 SSI/10 De observatione IIII. temporum. 11 SSI/11 De observatione sexte ferie. 12 SSI/19 De conventu ad ecclesiam et de his, qui murmurant vel locuntur in ecclesia hora misse.. 13 SSI/13 De observanda christianitate. 14 SSI/12 De his, qui sine confesione moriuntur. 15 SSI/26 De viduis et orphanis. 16 SSI/30 De his, qui extra regnum suas fugiunt uxores. 17 SSI/27 De raptu puellarum. 18 SSI/29 De his, qui petunt sibi ancillas in uxores. 19 SSI/33, 34 De strigis; De maleficis. 20 SSI/14, 15, 16, 17 De homicidiis; De his, qui suas uxores occidunt; De evaginatione gladii; De periuris. 21 SSII/1 De regali dote ad ecclesiam 22 SSII/18 De decimacione. 23 PÉTERFFY, C.: Sacra Concilia Ecclesiae Romano-Catholicae in Regno Hungariae celebrata. I. Posonii MDCCXLI. 24 K nim patria napríklad BATTHÁN, I.: Leges ecclesiasticae Regni Hungariae et provinciarum adiacentium. Albae Carolinae MDCCLXXV; KARÁCSON, I.: A XI. és XII. századbeli magyarországi zsinatok és azoknak a külföldi zsinatokhoz való viszonya. Györ 1888. 25 MADZSAR, I.: Szent István törvényei és a Lex Bajuvariorum. Történeti szemle, 8, 1919, s. 48 – 75.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 14


14

2007

ským cirkevnoprávnym normám tak, ako ich možno nájsť napríklad v dodnes hojne citovanom diele Levente Závodszkého. Tento spôsob totiž hneď vyvolá ďalšiu otázku, totiž, že ako je možné, že uhorské partikulárne cirkevné právo recipovalo z právnych prameňov najrozličnejších období – napríklad z koncilových kánonov zo 4. storočia, zo zákonov z justiniánovského korpusu zo 6. storočia, z franských kapitulárov a koncilových, resp. snemových uznesení a podobne. Odpoveďou na to je konštatovanie, že uhorskí zákonodarcovia používali nejakú zahraničnú príručku cirkevného práva, podľa ktorej formulovali aj normy uhorského partikulárneho cirekevného práva. Doterajší výskum sa k možnosti identifikovať túto príručku staval pomerne skepticky: vynikajúci znalec uhorského stredovekého práva György Bónis sa k tejto otázke vyjadril napríklad v tom zmysle, že za takúto predlohu možno hľadať v ktorejkoľvek cirkevnoprávnej zbierke, ktorá vznikla v období od Pseudoizidorských dekretálií až po zbierky Iva z Chartres, teda v období od polovice 9. storočia až do konca 11. storočia.26 Za týchto približne dvestopäťdesiat rokov vznikli v latinskej cirkvi približne štyri, desiatky cirkevnoprávnych zbierok. Z nich však širší, nadregionálny dosiahol len tucet. Vzhľadom na svätoštefanské zákonodarstvo musíme z nich vylúčiť tie, ktoré vznikli po polovici 11. storočia, teda všetky tzv. reformné zbierky.27 Takto sa nám počet relevantných zahraničných cirkevnoprávnych zbierok obmedzí v podstate na štyri: na Preudoizidorské dekretály,28 zbierku pripísanú milánskemu arcibiskupovi Anselmovi, zbierku Regina z Prümu29 a zbierku biskupa Burcharda z Wormsu.30 Z nich mala najmenšie rozšírenie Anselmova zbierka, ktorá vznikla v severnej Itálii (asi v Miláne). Dnes je z nej známych len šesť, prípadne sedem exemplárov. Okrem toho zatiaľ nie je ani edovaná a tým je pre širší okruh bádateľov de facto nedostupná. Pozrime sa teraz bližšie na zostávajúce tri zbierky: v súvislosti s viacerými svätoštefanskými zákonmi môžeme sledovať buď až doslovné prevzatia z nich, alebo aspoň obsahovú príbuznosť. Pokiaľ ide o doslovné, alebo takmer doslovné prevzatia, tak sa už od Péterffyho 26

BÓNIS, Gy.: Középkori jogunk elemei. Római jog, kánonjog, szokásjog. Budapest 1972, s. 21. Tie vznikli ako jeden z produktov obrodného hnutia v západnej cirkvi v druhej polovici 11. storočia. Pre reformátorov boli jedným z prostriedkov na presadenie cieľov reformy. Preto v porovnaní so staršími zbierkami boli tieto zostavované so zámerom vytvoriť jednotné právo, ktorého najvyššiu autoritu predstavoval Apoštolský stolec. Por. FUHRMANN, H.: Das Reformpapsttum und die Rechtwissenschaft. In: Investiturstreit und Reichsverfassung. Hrsg. von. J. Fleckestein. Sigmaringen 1973 (= Vorträge unf Forschungen Bd. XVII) s. 101. MORDEK, H.: Kanonistik und Gregorianische Reform. Marginalien zu einem nicht-marginalem Thema. In Reich und Kirche vor dem Investiturstreit. Vorträge beim wissenschaftlichen Kolloquium aus Anlass des achtzigsten Geburtstag von Gerd Tellenbach. (Hrsg. von K. Schmid) Sigmaringen 1986, s. 71 a n. 28 Decretales Pseudo-Isidorianae et Capitula Angilramni. Ad fidem librorum manuscriptorum recensuit fontes indicavit commentationem de collectione Pseudo-Isidori praemisit Paulus Hinschius. Lipsiae 1863. Pozri aj FUHRMANN, H.: Einfluß und Verbreitung der Pseudoisidorischen Fälschungen. Von ihrem Auftauchen bis in die neuere Zeit. I. – III. Stuttgart 1973. (Schriften der Monumenta Germaniae Historica Bd. 24, I. – III.) 29 Reginonis abbatis Prumensis de ecclesiasticis disciplinis et religione christiana libri duo. Patrologiae Cursus Completus. Series secunda (Latina). Accurante J.P. Migne. (PL) T. 132. Lutetia Parisiorum 1853, col. 175 – 455/484. [Reg] Pozri aj BUŠEK, V.: Prameny poznání historie práva církevního. Bratislava 1933, s. 31. KURTSCHEID, B. – WILCHES, F.A.: Historia iuris canonici. I. Historia fontium et scientiae iuris canonici. Romae 1943, s. 151 – 153. BÁNK, J.: Kánoni jog I. Budapest 1960, s. 168 – 169. PLÖCHL, W. M.: Geschichte des Kirchenrechts I. Wien – München 21962, s. 449. ERDŐ, P.: Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Budapest 1998, s. 135 – 136. 30 Burchardi Wormaciensis episcopi decretorum libri viginti. PL 140, col. 537 – 1058. [Bur] Pozri aj Bušek, Prameny, s. 32. Kurtscheid – Wilches, s. 153 – 156. Bánk, s. 169 – 171. Plöchl, s. 450. Lexikon des Mittelalters II. München – Zürich 1982, s. 946 – 951. Erdő, Az egyházjog, s. 138 – 141. 27

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 15


15

čias, teda vyše dvestopäťdesiat rokov vie, že 1. a 2. kapitola I. svätoštefanského zákonníka sú vlastne miernym pozmenením znenia kánonov franskej ríšskej synody z roku 847 v Mainzi. Schiller31 roku 1910 zasa poukázal na to, že 3., 4. a 5. kapitola či paragraf I. zákona sv. Štefana má svoju takmer doslovnú predlohu v Pseudo-Izidorovi. Zároveň treba upozorniť, že ide napospol o tie zákony, ktoré časť bádateľov považuje za neskoršiu interpoláciu. Pokiaľ ide o tzv. obsahovú príbuznosť, tak sme na základe porovnávania materiálu zo spomínaných zahraničných cirkevnoprávnych zbierok so svätoštefanskými zákonmi dospeli k nasledujúcim zisteniam. Zo siedmich cirkevnoprávnych noriem zaradených do prvej skupiny, t.j. z tých, ktoré hovoria o kultových záležitostiach, sme obsahové koreláty našli pri všetkých. Najviac z nich je z Burchardovej zbierky – v absolútnom počte k siedmim spomínaným zákonom je ich na dve desiatky, kým z Regina šesť.32 V druhej skupine, kam sme zaradili štyri svätoštefanské zákony o „právach žien“ sme takýchto prípadov obsahovej súvislosti našli opäť ku všetkým pričom z Reginovej zbierky je identifikovateľných dvanásť a z Burchardovej sedemnásť.33 Zákony sv. Štefana, ktoré obmedzujú magické a bosorácke praktiky, majú viaceré svoje obsahové koreláty u Regina i Burcharda.34 Pri skupine zákonov, ktoré pojednávajú o kriminálnych činoch ako vražda a krivá prísaha, máme v ich sankčnej časti do činenia s kombinovanou sankciou. Svetská sankcia spočíva – podobne ako germánskom práve – v majetkovej kompenzácii rodine zavraždeného. Cirkevná sankcia zasa v bližšie neurčenom pokání, pričom obraz o ňom si môžeme urobiť na základe dobových príručiek cirkevného práva, kde sa za vraždu predpisuje až sedemročné pokánie, ktoré delikvent mal vykonávať pod dohľadom svojho biskupa. Opäť teda nachádzame obsahové paralely medzi domácimi a zahraničnými právnymi normami35 tak, ako aj v našej poslednej skupine svätoštefanských zákonov, ktoré pojednávajú o majetkovom zabezpečení cirkvi. Ide v nich o povinnosť veriacich hospodársky zabezpečiť novozaložený kostol, ako aj o povinnosti odvádzať desiatok.36 Vráťme sa po tomto stručnom prehľade priamych a nepriamych paralel medzi svätoštefanskými cirkevnými zákonmi a zahraničnými cirkevnoprávnymi príručkami k otázke, ktorú sme nastolili v úvode nášho príspevku, t. j., či je možné nájsť tú zahraničnú zbierku cirkevného práva, ktorá by bola slúžila ako predloha pri formulovaní noriem uhorského partikulárneho cirkevného práva svätoštefanského obdobia. Ponúka sa nám totiž už na prvý pohľad zjavná odpoveď, že touto predlohou by na základe množstva preukázateľných obsahových paralel či korelátov mohla byť zbierka Burcharda z Wormsu. Na vyslovenie takejto hypotézy však rozhodne nepostačuje len mechanické vypočítanie „mnohosti“ či „málosti“ vzájomných prevzatí či obsahových korelácií. Preto ju chceme podoprieť aj ďalšími argumentmi. 31 SCHILLER, F.: Das erste ungarische Gesetzbuch und das deutsche Recht. In: Festschrift Heinrich Brunner. Weimar 1910, s. 403 – 404. 32 Reg I, 56, 69, 70, 128, 277, 279; Bur II, 67, 71, 81 – 86; III, 80, 81, 82, 87; V, 10; XI, 51, 52; XIII 2, 4, 5; XIX, 68. 33 Reg II, 32, 35, 76, 124, 135, 155, 156, 158 – 162; Bur II, 27; VIII, 44; IX, 3, 4, 18, 26, 27, 29, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 54. 34 Reg II, 347, 348, 349, 353, 355; Bur X, 5, 6, 23, 28, 31, 51. 35 Reg II, 6, 10, 25, 311, 314; Bur II, 2, 17, 18, 19; VI 1, 2, 3, 4, 13, 15; XIX 5. 36 Reg I, 23, 26, 27, 42, – 52; Bur III, 6, 7, 37,134, 154.

acta:Layout 1

16

2007.04.04.

20:29

Page 16


2007

Vychádzame pritom z nasledovného zistenia: Keď sme porovnávali celý korpus uhorských cirkevnoprávnych noriem z 11. storočia, ktorý obsahuje viac ako dvesto zákonov37 s už spomínanými zahraničnými zbierkami cirkevného práva, vyšli nám približne rovnaké údaje, ako sme uviedli v predchádzajúcej časti nášho príspevku, to jest, že prevážnu väčšinu obsahových korelátov – precentuálne sa to pohybuje okolo 70–80 % – sme našli v zbierke Burcharda z Wormsku. A to napriek tomu, že pri porovnávaní právnych noriem z obdobia sv. Ladislava a Kolomana sme už pracovali s tými cirkevnoprávnymi príručkami, ktoré vznikli v druhej polovici 11. storočia, teda s tzv. reformnými zbierkami (zbierkou Anselma z Luccy, zbierkou kardinála Atta a zbierkami Iva z Chartres). Toto zistenie je o to zaujímavejšie, že pri takomto rozšírenom porovnávaní sme teda museli vziať do úvahy veľké reformné procesy, ktoré zasiahli latinskú cirkev v druhej polovici 11. storočia. Pritom v historiografii až do súčasnosti prevláda mienka, že uhorská cirkev druhej polovice 11. storočia reflektovala na zmeny v latinskej cirkvi a teda že rešpektovala požiadavky rímskych reformátorov. Ani uhorské partikulárne cirkevné právo z tohto obdobia a ani ostatné pramene nám však nedovoľujú vysloviť takýto jednoznačný úsudok. 38 Ďalším argumentom v prospech hypotézy o rozhodujúcom vplyve Burchardovej príručky na tvorbu uhorského partikulárneho cirkevného práva je tento fakt: Wormský biskup dopracoval definitívnu verziu svojej zbierky okolo rokov 1023 –1025.39 Už koncom prvého desaťročia 11. storočia však mal hotovú prvú redakciu rukopisu. Burchard z Wormsu sa v novembri roku 1007 zúčastnil na ríšskej synode vo Frankfurte. Medzi účastníkmi tejto synody je ale podpísaný aj + Anastasius + Ungrorum archiepiscopus.40 Burchard teda mohol svojmu uhorskému kolegovi v priebehu druhého desaťročia 11. storočia zaslať odpis staršej redakcie svojej zbierky. Táto tak mohla mať potom vplyv už aj na svätoštefanskú legisláciu, najmä, ak si pripomenieme že zákony sv. Štefana boli do podoby zákonníka či zákonníkov spísané až dodatočne a neboli celé naraz prijaté a vyhlásené v tej podobe, ako ich poznáme dnes. Spoľahlivé verifikovanie tejto tézy si však rozhodne vyžaduje ešte ďalší výskum.

37 Sú to približne dve tretiny celkového počtu právnych noriem vzniknuvších v období panovania sv. Štefana, sv. Ladislava a Kolomana Učeného. 38 Pozri MÚCSKA, V.: Uhorsko a cirkevné reformy 10. a 11. storočia. (= Acta Historica Posoniensia IV – Monographiae I) Bratislava 2004, passim. 39 Por. pozn. č. 30. 40 Diplomata Hungariae Antiquissima I. (1000–1131). Edendo operi praefuit G. GYÖRFFY. Budapestini 1992, č. 6, s. 42–43,20,35.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 17


17

MÚCSKA VINCE

SZENT ISTVÁN EGYHÁZI TÖRVÉNYEI Rezümé A szerző tanulmányában abból indul ki, hogy a Szent István-kori egyházi törvények megfogalmazásában a magyar törvényhozók az egyházjog valamilyen külföldi segédanyagára támaszkodtak. Ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy a kor melyik külországbeli egyházjogi gyűjteményei befolyásolhatták döntő mértékben Szent István egyházi törvényeinek a kialakítását. Szent István egyházi törvényeinek, valamint a prümi Regino és a wormsi Burchard ide vonatkozó normáinak az összevetése után arra a következtetésre jut, hogy a legnagyobb valószínűség szerint ez a forrás a wormsi püspök munkája lehetett. Az említett gyűjteményben és a Szent István-féle törvények között nagy számban kimutatható tartalmi megegyezésen kívül e feltételezést az a tény is alátámasztja, hogy a wormsi Buchard püspök és Asztrik (Anasztazius) magyar érsek valószínűleg személyi kapcsolatban is álltak. Ennek az állításnak az igazolásához azonban további kutatásokra lesz szükség.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 18


18

2007

VARGA J. JÁNOS

A BÉCSI KORMÁNYZAT TELEPÍTÉS- ÉS VALLÁSPOLITIKÁJA MAGYARORSZÁGON A 17–18. SZ. FORDULÓJÁN Amikor Kollonich Lipót gróf győri püspök, a Magyar Királyság új berendezésének kidolgozásával megbízott udvari bizottság elnöke 1689 őszén a bécsi kormányzat elé terjesztette az Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn című reformtervezetet, Magyarország felszabadítása a török uralom alól lényegében befejeződött. Badeni Lajos császári fővezér csapatai a sikeres balkáni hadjárat után már az Al-Dunánál rendezték be téli szállásukat, és a Temesköz várait nem számítva, mindössze három körülzárt magyarországi erősségben várta sorsának beteljesedését ellenséges őrség.1 Az új katonai és a Habsburgok örökös királyságának elfogadása (1687) után megváltozott politikai helyzetben szükségszerűen felvetődött a kérdés: hogyan alakuljon a Királyság élete a török kiűzése után? Kollonichék öt fejezetre tagolt, 500 kéziratoldalnyi tervezetükben a legsürgetőbb közigazgatási, jogi, vallásügyi, belpolitikai, katonai és gazdasági tennivalókat tárgyalták. Az emlékirat szerzői a dunai monarchia részének tekintették Magyarországot, amiből egyenesen következett, hogy a másfél évszázados török uralom idején mélypontra jutott Királyságot az örökös tartományok szintjére felemeljék. A Politicum című fejezet bevezető soraiban így vélekedtek erről: A „szorosabb értelemben vett belpolitika (...) általánosságban olyan helyes országos és helyi politikai berendezkedés bevezetését jelenti, amely által a közjó, vagyis az egész közösség s külön-külön minden egyes ember java előmozdítható, károsodásuk pedig elhárítható; egyedi értelemben pedig a Magyar Királyságra és arra vonatkoztatva, hogy itt a jelenkorban mi mindent kell e tekintetben az égető szükség miatt és célszerűen bevezetni, ...”2 A monarchia érdeke – vélekedtek a szerzők –, hogy valamennyi tagországa képes legyen eltartani önmagát, s arra a Magyar Királyság is alkalmassá váljék. A cél eléréséhez - a modern kormányzati eszközök alkalmazása mellett az ország középső, elnéptelenedett területének, a korábbi Hódoltságnak – egykorú kifejezéssel az újszerzeményi területnek – az újratelepítését sürgették. A paraszti telepesek, akiket a javaslat készítői szerint „önkéntesen és szabadon kell behívni és befogadni az országba”, nem örökös jobbágyok lennének, hanem szolgáltató rendű lakosok, azzal a szabad költözési joggal, amelyet a magyarországi törvények előírnak. A pusztán maradt telket és tartozékait térítésmentesen és örökjogon, sőt az elidegeníthetés jogával kapnák meg, mert így elkerülhető, hogy a földesúr elfoglalja vagy elcserélje újjáépített házukat, megművelt földjüket. Talpon maradásukat a magyaroknak három, a távolabbról érkező idegeneknek öt évre szóló adó- és robotmentességgel kívánják előmozdítani. A töröktől visszavett, egykori szabad királyi városok és mezővárosok betelepítése érde1

Kanizsa 1690. április 13-án, Várad 1692. június 5-én, Gyula 1695. január l2-én került a császáriak kezére. Magyar Országos Levéltár (MOL.) P 1568. Baranyai hagyaték 7. cs., az Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn tördelt korrektúrája (K.) 6l. A Politicum című fejezet Magyarország betelepítésére vonatkozó részletét magyarul l. Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526-1790 II/2. Szerk.: Sinkovics István. Budapest, 1968. 704-712. A teljes Politicum Kenéz Győző fordításában jelent meg: Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban. Szerk.: Csizmadia Andor. Budapest, 1979. 39-65. Az Einrichtungswerk további fejezetei: Iustitiarium, Ecclesiasticum, Militare, Camerale mind ez ideig nem láttak napvilágot. A kiadásra előkészített kézirat megjelenéséig a fenti jelzeten - szöveghiányokkal-hozzáférhető. 2

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 19

VargaJ.János:Abécsikormányzattelepítés-ésvalláspolitikája...

19

kében a polgári mesterségeket, mint a hús- és bormérést, a gabonaőrlést, a kenyérsütést, a sörfőzést, a hal-, az élőállat- és a mézkereskedést, továbbá a vendéglők kezelését kizárólag a polgárság számára tartanák fenn.3 Az ipart idegen kézművesek behívásával, részükre polgárjog és céhkiváltság adományozásával, továbbá manufaktúrák alapításával lendítenék fel.4 A felszabaduló Magyarország népessége oly vészesen megcsappant az elmúlt másfél évszázadban a szomszédos országokéhoz és tartományokéhoz mérten,5 hogy a gyéren lakott vidékek spontán betelepülése, a törököt kiűző seregek nyomában szinte azonnal elkezdődött. Az egykori végvári vonalon túlra szorult magyar parasztokat vonzotta az Alföld síkságának és a Délkelet-Dunántúl szelíd dombjainak pihent és gazdátlan földje. S ahogyan a középső és déli területeket körülölelő országrészből egyre beljebb húzódtak, fokozatosan megüresedő helyükre, többnyire a volt végvárvonal széléig nyomult előre a Kárpát-medence peremvidékének nem magyar nyelvű lakossága. Dél-délnyugat felől horvátok és szlovének jöttek, míg a viszonylag sűrű népességű nyugati tájakról az Ausztriával szomszédos vármegyék német nyelvű lakossága a határon túlról érkezettekkel gyarapodva terjeszkedett kelet felé. A Felföldről délre húzódó szlovákok a 17. század végén főképpen Nyitra, Bars, Nógrád és Kishont vármegye területén tolták ki etnikai határukat a magyarok rovására, s a 18. század elején folytatódó vándorlásuk tovább mélyítette ezt a folyamatot. A magyarok helyváltoztatásához hasonlóan a horvátok és a szlovákok terjeszkedése csupán a népesség országon belüli kiegyenlítődését jelentette, de a mozgékony pásztor életmódot folytató rutének előrenyomulása északkelet felől, a Kárpátokon túlról már Magyarországba irányuló mozgást eredményezett. Fokozatosan érvényes ez a románokra: a korábban érkezettek egyre erősebb utánpótlást kaptak Moldvából és Havasalföldről, így az 1730-as években már mintegy 550 ezer főre becsülhető az Erdélyben és a Partiumban élő románok száma, de jelentős csoportjaik telepedtek le a Bánságban, Arad, Szatmár s kisebb számban Ugocsa megyében is.6 Az ország déli határát átlépő szerbek már a 15-16. században megjelentek: az akkor rácként emlegetett etnikum a törökök elől menekülve, illetve a nyomában járva érkezett a Magyar Királyságba. A folyamat a felszabadító háború eseményei következtében felerősödött. Amikor a császári csapatok a balkáni területeket feladva Üszkübőt (a mai Skopjét), Niat és Belgrádot elveszítve 1690 őszén visszavonultak, Arsenije Cernojevi ipeki (pei) patriárcha püspökeivel, a belgrádi polgárokkal és a Szerbia különböző részeiből Belgrád környékén gyülekező, a török elleni elbukott felkelésben részt vett híveivel - több ezer családdal - együtt Magyarországra menekült. I. Lipót király (1657-1705) lehetővé tette számukra a letelepedést és kiváltságlevélben biztosította (1691), hogy továbbra is ortodox egyházi és világi vezetőik irányításával éljenek. Fegyverforgató elemeikből szervezték meg 3

MOL. P 1568. Baranyai hagyaték 7. cs. K. 64-66. A gyermekcipőben járó magyarországi manufaktúraipar reprezentánsa, a Szelepcsényi György által valószínűleg az 1670-es évek végén a Pozsony megyei Gombán alapított posztóműhely, legkésőbb Kara Musztafa és Thököly Imre 1683. évi Bécs elleni felvonulása idején megszűnt. Heckenast Gusztáv szíves közlése. 5 A 17. század végi Magyarország átlagos népsűrűsége nem haladta meg a 12 főt négyzetkilométerenként. Ugyanakkor a Német Birodalomé 28 fő/km2, Franciaországé 34 fő/km2, Németalföldé 40 fő/km2, Itáliáé 80 fő/km2 volt. Taba István: A XVII. század végének telepítéspolitikája. Történetírás, 1938 február, 84.; Magyarország története 1686-1790 IV/1. Szerk.: Ember Győző-Heckenast Gusztáv. Budapest, 1989. 28.; Font Márta-Oborni Teréz-Ágoston Gábor-Varga J. János: A Kárpát-medence etnikai és demográfiai viszonyai a honfoglalástól a török kiűzéséig. Pécs, 1998. 58. 6 Ember-Heckenast: i.m. 47., 60. 4

acta:Layout 1

20

2007.04.04.

20:29

Page 20


2007

1702-ben az erdélyi határtól a Tisza és a Maros folyó mentén Szlavóniáig húzódó Szerb Határőrvidék katonai alakulatait.7 A természetes szaporodás és az önkéntes beköltözés sem hozhatta helyre a török uralom és a háborús évek során elszenvedett népesség veszteséget. A Habsburgok birodalmi koncepciója viszont azt kívánta, hogy az ország lakossága a monarchián túlról, első- sorban a Német Birodalomból, célszerűen irányítva, szervezetten és mielőbb gyarapodjék.8 Ezt sietett előmozdítani Kollonich Lipót, amikor 1689 augusztusában kibocsátotta, a később királyi megerősítést nyert betelepítési pátenst. A felhívás elsősorban a Birodalom nyugati tartományaiban talált visszhangra: a Mainzi-, Trieri- és Kölni Választófejedelemségben, a Hessen-Darmstadti Hercegségben, a Svábföldön, Pfalzban, Elzászban és Lotaringiában. Így már az 1690-es években érkeztek svábok Buda környékére, valamint Veszprém, Tolna és Baranya megyébe. Betelepülések a karlócai békekötés (1699) után is folytatódott, de csakhamar elakadt, sőt a Rákóczi-felkelés idején (1703-1711) a hadi események martaléka lett településeik java része.9 Kollonichék reformterve akkor jó időre feledésbe merült és csak a szatmári békekötés (1711) után éledt újjá szellemisége. A király (1711-től III. Károly) és a rendek kiegyeztek egymással, és az ország erőit az újjáépítés szolgálatába állították. Az 1712-1715. évi országgyűlés 12 reformbizottságot hozott létre. Az úgynevezett Systematica Commissióra10 bízták a később Systema politico-oeconomico-militare címen ismertté vált javaslat elkészítését. Forrásadatokkal ugyan nem igazolható, hogy a Bizottság felhasználta az Einrichtungswerket, de az bizonyos, hogy Csáky Imre bíboros, a Commissio elnöke kérte a tervezetet Bécsből, és annak számos gondolata megjelent az 1722 tavaszán-nyarán megfogalmazott Systemában,11 sőt továbbfejlesztve megvalósult az 1723. évi törvényekben. A Rendszeres Bizottság a gyéren lakott területek benépesítését – a Kollonich-féle ajánlással megegyezően – vagy külföldi telepesekkel vagy az ország népesebb régióinak szétköltöztetésével kívánta megoldani. Ennek megfelelően érkeztek svábok a Dunántúl délkeleti szegletébe (Schwäbische Türkei), és szlovákok Pest-Pilis-Solt megyébe, ahol általuk korábban sosem lakott területen hoztak létre település-szigeteket. Az idegenek megnyerésére hat évi állami12 és megegyezés szerinti földesúri adómentességet helyeztek kilátásba, s minden módon igyekeztek elősegíteni boldogulásukat: a telepesek gyakran műveltek 30 hold szántóföldet, nyolc kaszás rétet, olykor 16 kapás parlag szőlőt, s jutottak ingyen épület- és tűzifához, kölcsöntőkéhez, visszatérítendő vetőmaghoz, élelemhez, igavonó jószághoz és termelőeszközhöz a földesúri gazdaságból.13 Bécs állami telepítéspolitikája, a Bánság 1718-ban bekövetkezett visszavételétől, közvetlenül erre az uralkodói birtoknak tekintett területre összpontosult. Claudius Florimund Mercy gróf kormányzó irányításával 1722-től 1726-ig érkezett ide a katolikus német telepesek első 7 Nagy Lajos: Rácok Budán és Pesten (1686-1703). Tanulmányok Budapest Múltjából XIII. Budapest, 1959. 62-64.; Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet IV. Budapest, 1935. 258-262. Hodinka Antal: Ami a karlócai békekötésből kimaradt és következményei. Hadtörténelmi Közlemények 1935. 159-213. 8 Ember-Heckenast: i.m. 49 9 Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye 1710-1720. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből X. Szerk.: K. Balog János. Szekszárd, 1983. 44-45., 48. 10 Magyar törvénytár, 1657-1740. évi törvénycikkek. Szerk.: Márkus Dezső. Budapest, 1900. 455. 11 Kónyi Mária: Az 1715-22. évi rendszeres bizottság javaslata. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Budapest, 1932. 13-14., 17-18., 23., 28., 30. 12 L. az 1723:103. törvénycikket, Márkus: i.m. 645. 13 Kónyi: i.m. 34.; Ember-Heckenast: i.m. 5l.; Hóman-Szekfű : i.m. 254.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 21


21

nagy hulláma, később csak kisebb csoportjaik vándoroltak be 1737-ig. Többségük megállta a helyét, s 53 faluban mintegy tízezren vertek gyökeret. A kormányzó a merkantilizmus szellemében fáradozott a reá bízott terület gazdasági fellendítésén: a földművesek mellett német iparosokat és bányászokat hívott be, sőt spanyolokat, franciákat és olaszokat is a rizstermelés és a selyemhernyó tenyésztés meghonosítására. Eredményeit azonban tönkretette az 17371739. évi török háború: a telepesek többsége a harcok áldozatául esett vagy elmenekült. Helyüket hamarosan szerb határőrök és a határon túlról behívott román és bolgár lakosok foglalták el.14 Korszakunkban átmenetileg megenyhült a rekatolizáció korábban tapasztalt szigora. A vallási kérdésekben mindig keményszavú Kollonich olyannyira fontosnak ítélte a török kiűzése utáni újratelepítést, hogy hajlandónak mutatkozott befogadni a nem katolikus jövevényeket – az elismert felekezethez tartozó evangélikusokat és a reformátusokat, továbbá a megtűrtek közé sorolt görögkeleti, arianus, zwingliánus és anabaptista hívőket – is, holott 1674-ben, a pozsonyi törvényszék tagjaként gályarabságra ítélte a protestáns prédikátorokat: „ A különböző vallásokat (...) el kell tűrni – hangsúlyozta az Einrichtungswerkben – mert anélkül a benépesítést csak igen hosszadalmasan vagy egyáltalán nem lehetne elérni.” Igaz, a nem római katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát nem engedélyezné és katolikusokat „vegyítene” közéjük, sőt a vallási türelem is csupán a falvak népére vonatkoznék és „semmiképpen sem az erődített városokra,” ahova kizárólag katolikus németeket telepítene be.15 A tolerancia elvének alkalmazásával egyidejűleg tehát folyt az államvallás bástyáinak megerősítése is. Az emlékirat szerzői úgy vélekedtek, hogy a római katolikus egyház régi tekintélyének és befolyásának visszaállítására egy sor intézkedést kell tenni, kiváltképp az egykori Hódoltságban. Mindenekelőtt az egyházmegyéjükből elmenekült püspökök székhelyének viszszaállítását és anyagi helyzetük rendezését szorgalmazták. Jövedelmüket 1200 forint évdíjban állapítanák meg, amelyet meghatározott földdarab és a bormérés haszna egészítene ki.16 A plébánosok létfeltételeit is javítanák, mert állapotukat méltánytalannak ítélték. Javasolták, hogy a töröktől visszavett területen 300 ház lakóit gondozza egy plébános, aki hivatalával együtt bírjon házhelyet, paplakot, 48 hold szántót, s jövedelmét egészítse ki a stólapénz17 és a dézsma tizenhatod része.18 A kormányzat keményvonalas tagjai az Einrichtungswerk ajánlásain is „túlléptek,” amikor az 1691. évi Explanatio Leopoldinában úgy magyarázták az 168l-es és az 1687-es vallásügyi törvényeket, hogy az úgynevezett artikuláris helyeken kívül tilos a nyilvános vallásgyakorlat. Az 1701-ben kiadott királyi rendelet pedig egészében félretette a reformterv betelepítést elősegítő egyházügyi javaslatát, megtiltva az újszerzeményi területen és a korábban végvárnak minősült helységekben a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Mindez erőteljes népességmozgáshoz vezetett, késleltetve az újratelepített országrészek életének megindítását.19 A hivatalos egyházpolitika képviselői nem korlátozták a katolicizmus megerősítését célzó intézkedéseiket a magyar etnikumra. Kollonich Lipót – 1695-től mint esztergomi érsek – a 14 Kalmár János: A Kollonich-féle „Einrichtungswerk” és a 18. századi bánsági berendezkedés. Századok 199l. 5-6. sz. 489-499.; Ember-Heckenast: i.m. 53-54. 15 MOL. P 1568. Baranyai hagyaték 7. cs. K. 63-64. 16 Uo. 35-36. 17 Illeték a magánérdekű szertartások: esketés, keresztelés és temetés elvégzéséért. 18 MOL. P 1568. Baranyai hagyaték 7.cs. K. 37-39. 19 Magyarorszg története II. Szerk.: H. Balázs Éva, Makkai László. Budapest, 1962. 33l.; Horváth Mihály: Magyarország története VI. Pest, 1872. 29l.

acta:Layout 1

22

2007.04.04.

20:29

Page 22


2007

jezsuiták aktív támogatásával, kierőszakolta a görögkeleti rutének és románok egy részének unióját a római katolikusokkal. A Jézus Társaság nagy fegyverténye és Kollonich személyes sikere volt a görög szertartású katolikus (unitus) egyház létrehozása, mert Róma évszázadok óta a skizma felszámolására, az ortodox vallás híveinek uniójára törekedett. Kollonich 1704 januárjában kapott teljhatalmat a bécsi kormánytól a térítésre, jóllehet azt már korábban elkezdte.20 Munkáját kitűnően képzett egyházi emberek segítették, mint Benkovics Ágoston váradi püspök és leleszi prépost, Monasztelli Demeter szatmári és szabolcsi főesperes, valamint néhány jezsuita, közöttük Ravasz Ferenc, Szentiványi Márton és a nagy tekintélyű Hevenesi Gábor.21 Az unió hívei első sikerüket a rutének között a munkácsi püspökségben érték el, amely 420 parókiát és 300 ezer lelket számlált.22 Legfőbb gondviselőjük Method görögkeleti püspök – korábban a helyi bazilita kolostor23 főnöke – volt, aki sok kárt okozott az unió ügyének, ezért Kollonich elmozdította a helyéről. Székébe – szintén Kollonich javaslatára – Joseph de Camelis, az orosz baziliták római prokurátora került. A kinevező pápai brevé 1689 novemberében a munkácsi egyházmegye és Magyarország valamennyi görög katolikusának apostoli helynökévé tette, I. Lipót négy hónappal később kelt oklevele pedig megerősítette őt vikáriusi tisztségében és a hozzá tartozó egyházi jövedelmek használatában.24 De Camelis működése során igazolta Kollonich bizalmát: 1690-l693 között 12 zsinatot tartott, 350 ortodox papot vezetett az unióhoz és ő sugallta a görög katolikus papnevelő intézet megalapítását Nagyszombatban.25 Az erdélyi román ortodoxok egy részének unióját Baranyi Pál László jezsuita készítette elő. Álruhában bejutott Gyulafehérvárra, ott plébánosként működött, miközben megteremtette a tárgyalás feltételeit a Habsburg kormányzat és Teofil erdélyi vladika között. Munkáját Hevenesi Gábor és Szentiványi Márton segítette. Ők dolgozták ki az egyesülés feltételeit, nem hittételek elfogadásához, hanem a római pápa primátusának elismeréséhez kötve az ortodox hívők csatlakozását. Társadalmi és politikai távlatokat I. Lipót 1692. évi pátense nyitott az uniónak, amikor rendi kiváltságokat helyezett kilátásba a görögkeleti papság számára. Ezek után Teofil püspök kinyilvánította az 1697. évi zsinaton, hogy a gondjaira bízott erdélyi görögkeleti egyház egyesül a rómaival, ha papjai megkapják az ígért privilégiumokat. Hangsúlyozta, hogy a katolikusokkal azonos jogokban kívánnak részesülni, és nem megtűrtek, hanem a haza bevett fiai óhajtanak lenni. Utóda, Atanasie Anghelt az 1700. évi ünnepélyes egyházi tanácskozáson, több mint 1500 pap jelenlétében jelentette be a csatlakozást. Azután az új görög katolikus püspök bécsi tanúságtételével és felszentelésével, majd gyulafehérvári ünnepélyes beiktatásával formálisan is létrejött az unió. Az új görög katolikus egyház, az „Eccle-

20 MOL. P 1568. Baranyai hagyaték. 7. cs. Személyek 42-48. - Az első - rövid életű - uniós sikert Lippay György esztergomi érsek érte el a ruténeknél, amikor az I. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől kinevezett Taraszovics Vazul 1642-ben, Egerben római katolikus hitvallást tett. Taraszovics azonban hamarosan elszakadt az uniótól. Hóman-Szekfű: i.m. 263-264. 21 Hodinka Antal: A munkácsi görög-katholikus püspökség története. Budapest, 1910. 391-392., 414.; Acsády Ignácz: Magyarország Budavár visszafoglalásának korában. Budapest, 1886. 255.; Lehoczky Tivadar: Kollonich alapítvány a Rákóczyak korából. Századok 1896. 438.; Hóman–Szekfű: i.m. 264.; Hóman Bálint: Kishevesi Hevenesi Gábor. A magyar történeti forráskutatás első szervezője. In: Történetírás és forráskritika. Szerk.: Hóman Bálint. Budapest, 1938. 341. 22 Hodinka: i.m. 1910. 410. 23 Görögkeleti szerzetesrend, az alapító, Baziliosz bizánci egyházatya nevéről. Uo. 407-408. 24 Uo. 398-399., 406-408., 413.; De Camelis József munkácsi püspök naplója. Történelmi Tár 1895. 700. 25 Hodinka: i.m. 1910. 415-416., 593-595., 619., 765-766.; Hóman-Szekfű: i.m. 264-265.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:29

Page 23


23

sia Catholica graeci ritus unitorum” jogállását I. Lipót 1701. évi dekrétuma szabályozta, kimondva, hogy a román görög katolikus egyháznak és tagjainak a római katolikusokéval azonos jogokat biztosít, az unitus papokat pedig mentesíti a jobbágyi szolgáltatástól és az adófizetési kötelezettségtől.26 Nem járt sikerrel Kollonichék térítő buzgalma az ország déli részén. Pedig Szlavóniában és a Szerémségben Jány Ferenc püspök több ízben megkísérelte unióra bírni a helyi és a dunántúli – székesfehérvári, döbröközi, simontornyai, ozorai és pécsi – szerbeket. Az 1690. évi rövid életű siker után Arsenije Cernojevi patriárcha közbelépésére valamennyien visszatértek az ortodox egyházba.27 Sikerek és kudarcok a lelkekért folytatott küzdelemben, vallási türelem és rekatolizációs szándék váltakozva jellemezte I. Lipót uralkodásának időszakát. Hasonló vonások rajzolódtak ki – ám konszolidált körülmények között – a Rákóczi-felkelést követő évek egyházpolitikájának arculatán. III. Károly király (1711-1740) a szatmári békeokmányban ígéretet tett az ország vallásügyi törvényeinek tiszteletben tartására és a protestáns vallásgyakorlat biztosítására Magyarországon és Erdélyben egyaránt. 1714-ben mégis érvénytelenítette az egyházi vagyon birtoklása és a vallásgyakorlat terén a Rákóczi-felkelés időszakában bekövetkezett pozitív változásokat, ezért a protestáns iskoláztatás és a hitélet visszaszorult az artikuláris helyekre. Ebben a szellemben rendezte a vallásügyet az 1715-ben lezárult országgyűlés is. A protestánsok hosszú időre katolikus felügyelet alá kerültek: az illetékes megyéspüspök a protestáns gyülekezetekben is vizitálhatott. Közben a katolizálást minden eszközzel megkönnyítették, viszont a katolikusok csak súlyos feltételek teljesítése után térhettek át a protestáns hitre. A görög katolikus munkácsi vikáriust alárendelték az egri püspöknek, jóllehet függő helyzete ellenkezett a kánonjoggal.28 Ugyanakkor a kormányzattól támogatott, erőszakos térítésekre nem került sor. Magyarország újratelepítése és a vallásügyi kérdések rendezése még évtizedekig elhúzódott. A kormány centralizációs törekvései és a nemesi alkotmány bástyái mögé húzódó rendek öszszeütközései fokozatosan veszítettek hevességükből. A reformjavaslatok, a nyomukban megszülető törvények és az uralkodói dekrétumok hűen tükrözik az újjáépítés ellentmondásoktól nem mentes folyamatát, s utat nyitnak a 18. század második feléhez, amikor Mária Terézia (1740-1780) és II. József (1780-1790) felvilágosult gondolatok jegyében igyekezett a monarchiához kötni Magyarországot, immár határozottabban, mint ahogyan Kollonich Lipót és munkatársai szándékozták a 17. század végén.

26 Erdély története 1606-től 1830-ig II. Szerk.: Makkai László és Szász Zoltán. Budapest, 1986. 886-888.; MOL. P 1568. Baranyai hagyaték 7. cs. Személyek 42-48. 27 Hodinka: i.m. 1910. 24-25.; Hóman-Szekfű: i.m. 267. 28 Hodinka: i.m. 1910. 569-573.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

24

Page 24


2007

JÁNOS J. VARGA

OSÍDLOVACIA A NÁBOŽENSKÁ POLITIKA VIEDENSKÉHO DVORA NA PRELOME 17. A 18. STOROČIA V UHORSKU Zhrnutie V rokoch 1688–1689 vznikal pod vedením raabskeho biskupa Leopolda Kollonicha reformný plán pod názvom Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn. Viedenská vláda považovala za jednu zo svojich hlavných úloh osídlenie Uhorska, ktorého obyvateľstvo sa po oslobodení spod tureckej nadvlády značne zdecimovalo. Podľa reformného plánu by sedliacki osadníci neboli večnými poddanými, ale patrili by do stavu sluhov, obyvateľov s právom voľného sťahovania. Ich udržanie sa mienili podporiť oslobodením od daní a robôt na tri roky pre Uhrov a na päť rokov pre cudzincov prichádzajúcich zďaleka. Rozvoj priemyslu chceli dosiahnuť pozývaním zahraničných remeselníkov, ktorým darovali občianske práva a cechové výsady, ale aj zakladaním manufaktúr. Spontánne osídľovanie Uhorska sa začalo už koncom 17. storočia: na územie Sedmohradska a Uhorska prichádzali z juhu Chorváti, Slovinci a Srbi, zo západu Nemci, zo severu – severovýchodu Slováci a Rusíni, z Moldavska a Valašska Rumuni. V desaťročiach po Rákócziho povstaní (1703–1711) podporovali nový život aj zemepanské a štátne osídlenia. Z nich sa v rokoch 1920 vynímal banátsky pokus grófa Claudia Florimunda Mercyho, keď sa na juhouhorské územie získané od Turkov späť nasťahovalo asi desaťtisíc Nemcov. Prisťahovalci s panovníckym patentom z Nemeckej ríše a verbovaní prostredníctvom zemepanských agentov prichádzali do juhovýchodnej časti Zadunajska (Schwäbische Türkei) a do vzdialenejšieho Szatmáru, Slováci, ktorí sa prisťahovali zo severného Uhorska, začali nový život na území Pest – Pilis – Solt a v Békéšskej župe. Kollonich (od roku 1695 ostrihomský arcibiskup) považoval osídlenie krajiny za také dôležité, že protestantským osadníkom prisľúbil dočasne náboženskú toleranciu. Súčasne však započal s obnovou rímsko-katolíckej cirkvi, ktorá bola morálne i materiálne oslabená. S väčším – menším úspechom pracoval aj na únii gréckokatolíckych Rusínov a Rumunov. Významnejšie úspechy dosiahol v kruhu Rusínov mukačevského biskupstva a sedmohradských Rumunov v rokoch 1690–1700, keď ich časť získal pre gréckokatolícku cirkev. Po szatmárskom mieri, ktorý uzavrel Rákócziho povstanie, sa za konsolidovaných okolností pokračovalo v usporiadaní náboženských otázok, raz v znamení tolerancie, inokedy v znamení otvorenej, ale nenásilnej podpory katolicizmu. Osídľovacie a náboženské návrhy obdobia po vyhnaní Turkov a následné zákony a nariadenia Leopolda I. (1657–1705) a Karola III. (1711–1740) verne odzrkadľujú proces obnovy, ktorý neprebiehal bez protirečení, ale otvoril cestu do druhej polovice 18. storočia, keď sa Mária Terézia (1740–1780) a Jozef II. (1780–1790) v znamení osvietenského absolutizmu usilovali pripútať Uhorsko k Monarchii teraz už rozhodnejšie, ako to koncom 17. storočia mali v úmysle Leopold Kollonich a jeho spolupracovníci.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 25

SoósIstván:Értelmiségimintákésahungarus-tudat...

25

SOÓS ISTVÁN

ÉRTELMISÉGI MINTÁK ÉS A HUNGARUS-TUDAT A 18. SZÁZADBAN ÉS A 19. SZÁZAD ELEJÉN A török kiűzését követő első évtizedekben az ország kulturális újjáéledésében-újjáélesztésében meghatározó szerep jutott az értelmiségnek, különösen annak a magasan képzett értelmiségi rétegnek, melynek tagjai elsősorban a polgárság és a kisnemesség (kisebb részben a főnemesség és még kisebben a parasztság) soraiból kerültek ki. Katolikus oldalon többségükben az előző periódus elsősorban jezsuita művelődésének örökösei, protestáns oldalon pedig a protestáns polgári kultúra korábbi harcosainak helyébe lépő, az új társadalmi és szellemi mozgalom, a pietizmus képviselői voltak. Ez utóbbiak azok, akik számos új kezdeményezésükkel (nyelvművelés, természettudományos kutatások, a tudományok népszerűsítése, a honismereti irodalom megteremtése, új típusú oktatáspolitika) a jezsuita kultúrát fellazították, illetve megfelelő szellemi alapot nyújtottak arra, hogy a elsősorban jezsuita történetírók, a történeti-honismereti eredményeket továbbépítsék. A 18. század közepétől pedig, az abszolutizmus és az előretörő középnemesség vette kezébe a tudományok és a kultúra világi irányú fejlesztését. Ez együtt járt a barokk jezuitizmus viszszaszorításával és a katolikus papi réteg elvilágiasodásával. Ebben meghatározó szerepe volt a felvilágosodott abszolutizmusnak, mely arra törekedett, hogy betagolja az egyházat az állam racionális rendjébe és ellenőrizze. A katolikus egyházi értelmiség modernebb, világi irányú tájékozódásában a jezsuita teológia legképzettebb ellenfelei, a piaristák jártak példával elől. A barokk világnézet bomlásával párhuzamosan a magas képzettségű értelmiség egy jelentős része, mind katolikus, mind protestáns oldalon a nemesség erősödő nyelvi, kulturális patriotizmusának a szószólója is lett, de jelentős szerepük volt részint a hungarus tudatú művelődés művelésében, majd pedig a Magyar Királyság egyes népei nemzeti ébredésének alakításában is. Ők alkották a Habsburg állampatriotizmus magyarországi bázisát, támogatva a Habsburg udvar reformjait a magyar rendekkel szemben. Ennek az értelmiségnek a képviselői voltak továbbá azok, aki tudós-írókként megteremtették a hazai szaktudományosságot és egyúttal a szélesebb körben hatni kívánó tudományos ismeretterjesztést. Bár ez az értelmiség hagyományosan latinos műveltségűnek tekinthető, de fel- és elismerte a nemzeti nyelv fontosságát.1 Ebben az értelmiségi rétegben a történeti helyzeténél és fejlődésénél fogva is számbelileg kisebbségben lévő protestáns egyházi értelmiség tudott élénkebben reagálni a nyugati szellemi irányzatokra. Ez a reagálás a legszembetűnőbben a Magyar Királyság viszonylag épen maradt peremvidékén, az ország észak- észak-nyugati területein jutott a nyilvánult meg.2 A térség viszonylag urbanizáltabb (több szabad királyi várossal), fejlettebb volt az ország más részeihez képest, jóllehet a nyugat-európai országok polgárságához viszonyítva fejletlenebb német és magyar polgársággal. A térség másik jellemzője, hogy itt lényegében a Magyar Királyság korai évszázadaitól kezdve többnyelvű és sokféle származású polgári 1 A fentieket az alábbi mű alapján foglaltuk össze: A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. (Szerk.: Klaniczay Tibor.) Budapest, 1964. 397–471., 551–570. (A magyar irodalom története II.) 2 Kosáry Domokos: Magyarországi és európai értelmiség a XVIII. század első felében. In: A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. (Szerk.: Zombori István.) Szeged, 1984. 113. (A továbbikaban: Értelmiség); uő.: Bél Mátyás. In: Irodalomtörténet, (1984) 4. sz. 798–799. (A továbbiakban: Bél.)

acta:Layout 1

26

2007.04.04.

20:30

Page 26


2007

értelmiség élt, „amelynek tagjai ekkor még hungarusnak, a közös haza fiainak nevezték és vallották magukat, s általában mind beszéltek németül miközben legjobbjaik, a régi magyarországi protestáns hagyományoknak megfelelően, saját hazai egyetem hiányában, külföldön, főleg német egyetemeken végezték vagy fejezték be felsőfokú tanulmányaikat”.3 Ezek a hazatérő protestáns hungarus-diákok újat, korszerűbb gondolkodásmódot hoztak magukkal, és azok tanulságait „saját egyházi iskolai intézményeikben kezdték alkalmazni, háttérbe szorítva a hazai protestáns ortodoxiát”.4 Ezen értelmiségiek mind egy közös hazához, a Magyar Királysághoz kötődtek, és polgári foglalkozást űztek még akkor is, midőn esetleg nemesi címmel ruházták fel őket. Egyházi iskolai keretben kaptak nevelést, s legtöbbjük tanulmányaik után is ebben a közegben (oktatásban) helyezkedett el, itt találva megélhetést, mint evangélikus lelkészek, tanárok, vármegyei vagy városi orvosok, gyógyszerészek.5 Ennek a hungarus-értelmiségnek persze nem volt azonos a nyelvi-etnikai színképe. Az egyik helyen magyar, másutt német, vagy szlovák volt. Tény, hogy ez a hungarus-értelmiség a soknemzetiségű Magyar Királyság társadalmának, a modern nemzetek kialakulása előtti korban, sajátos jellemzőkkel rendelkező jelensége volt. Itt talán érdemes hangsúlyoznunk, hogy utólag kizárólagos igénnyel egyik vagy másik nemzetnek (magyarnak és szlováknak) sincs joga kisajátítani őket,6 mindegyikük a magyarországi közös kultúra része.7 Ennek az értelmiségnek jelentős érdeme volt, hogy már a 17. század közepén felismerte és a 18. század első felében erőteljesen tudatosította: a Magyar Királyság (regnum Hungariae) többféle, egymás mellett, vagy egymással vegyesen élő népekből, úgymint magyarokból, németekből, szlovákokból/szlávokból, rácokból, vendekből, horvátokból stb. állt. Mindegyiknek meg volt a maga saját nyelve, társadalmi állása, meg voltak őshonos szokásai és e különbségek alapján megillette a hely őket a regnum Hungariae kebelében.8 Ez az értelmiség elődeitől eltérően lényegében nem szólt hozzá a kor politikai rendjéhez, egyáltalában a rendi társadalom főbb alapkérdéseihez (beleértve a vallásszabadságot is), mint elődei. Annál érzékenyebben reagált viszont az ország műveletlenségét felhánytorgató külföldi véleményekre.9 Különbözött ez az értelmiség abban is elődeitől, hogy számos szál (nyelvi, vallási) fűzte képviselőit egybe, és etnikai megkülönböztetés nélkül magyarországinak, hungarusoknak, „cives patrii”-nak tartották magukat,10 sőt szűkebb és tágabb pátriájuk összes népét egyenlőnek, egyenjogúnak tartották.11 Erre a hungarus Rotarides Mihály egy német tudóssal, Philippus Andreas Oldenburggal folytatott polémiájában igen világosan utalt: „Amit pedig eképpen nem kell felemlítenem, hogy a honi polgároknak, bármilyen származásúak és nemzetiségűek legyenek is ők, nálam mind egyenlőek.” (…) „Semmit sem nem kárhoztatok inkább, mint az elátkozandó nemzeti gyűlölködést, ami annyi hazánknak (patria nostra) annyi könnyet, sőt nyomorúságot okozott (…).”12 3

Bél, 799. Bél, 800. 5 Bél, 802. 6 Bél, 806. 7 Arató Endre: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. A magyarországi nem magyar népek nemzeti ideológiájának előzményei. Budapest, 1975. 103. 8 Tarnai Andor: Extra Hungariam non est vita … (Egy szállóige történetéhez.) Budapest, 1969. 67. 9 Uo. 80–81. 10 Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 43–44. (A továbbiakban: Művelődés) 11 Uo. 81. 12 Idézi Tarnai latinul uo. (93. sz. jegyzet) 4

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 27


27

Különbözött ez az értelmiség abban is elődeitől, hogy az egész országot tudományos eszközökkel, alapos, elmélyült ismeretekkel felvértezve vizsgálta. Több kiemelkedő protestáns képviselője meghonosította az államismereti iskolát, megteremtette a tudományos történetírás, valamint a historia litteraria mint külön „műfaj” alapjait, a racionális kritika és az evangélikus pietizmus elveinek gyakorlati alkalmazásával fokozatosan visszaszorította a lutheránus ortodoxiát, és új természettudományos gondolkodásmódot honosított meg.13 Az utóbbi fél évszázadban mind a magyar történetírásban és irodalomtörténet-írásban, de a szlovák és más külföldi (német) szakirodalomban is többször vizsgálat tárgyává tették a hungarus-tudatot, illetve fogalmát.14 Tarnai Andor még 1969-ben megállapította: „attól még meszsze vagyunk, hogy eme históriai fogalmak tartalmát kimerítettük volna”.15 A megállapítás különösen igaz, ha a szakirodalomban olvasható legkülönfélébb értelmezések ellenére mind a mai napig nem találkozhatni olyan állásponttal, vagy álláspontokkal, melyek megnyugtatóan tisztáznák, mit is értettek a kortársak, és mit az utókor a hungarus, illetve a hungarus-tudat fogalma alatt. Ha a hungarus-t viszont mint fogalmat vizsgáljuk, akkor – s ezt bizonyítják az eddigi kutatások is – egy kétségkívül egy rendkívül összetett jelenséggel találjuk szembe magunkat. Legújabban Fried István mutatta ki, hogy a hungarus-hoz kapcsolódó tudat olyan fogalmi, imagológiai „tényezők közé tartozik, amelyeket a történet- meg az irodalomtudomány, valamint a művelődéstörténet sűrűn használ, jórészt anélkül, hogy kijelölné (…) kompetenciáját, időbeli érvényességét, – amennyiben érzelmi jellegű, valahová tartozást érzékeltető magatartásforma – tartalmi (és formai) jegyeit; amennyiben az imagológia tarthatna igényt rá – karakterisztikumát”.16 Fried egyúttal felveti azt a kérdést is, vajon a hungarus-tudat esetében a magyarországi régió sajátos, a multikulturalitást kifejező jelenségről van-e szó, „avagy olyan magyar(országi) sajátosság, amelynek egykori létezése, bomlási folyamata, utóélete megkülönböztetett vonásokkal rendelkezne”.17 A felvetett kérdésekre itt nincs módunk bővebben reflektálni. Arra a kérdésre azonban, ti. valóban egy sajátos jelenségről van-e szó, talán megkockáztathatjuk az igenlő választ. S azt is, hogy a hungarus-tudatnak vannak tipikus azonos elemei, nevezetesen: a hungarusok alatt a 18. századi és 19. század eleji egykori Magyar Királyság egész lakosságát értették, etnikumra és anyanyelvre való tekintet nélkül, akik a natio Hungarica, a magyar állami közösség tagjai voltak. Ennélfogva a hungarus-tudat is a Magyar Királyság intézményéhez kapcsolódott. 13

Lásd erről bővebben: Értelmiség, 112–116.; Bél, 798–815.; Művelődés, 41–43., 144–153., 159–183. Lásd erről többek között Molnár Erik: Ideológiai kérdések a feudalizmusban. Vita a magyarországi osztályküzdelmekről. Budapest, 1960. 41.; Tarnai A.: i. m. 82–84.; Művelődés,; Kovács Endre: Békés századok. In: uő.: Szemben a történelemmel. A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Budapest, (1977.) 139–146.; Moritz Csáky: Von der Aufklärung zum Liberalismus. Studien zum Frühliberalismus in Ungarn. Wien, 1981. 156–169. (Österreichische Akademie der Wissenschaften. Veröffentlichungen der Kommission für die Geschichte Österreichs. Band 10.) (A továbbiakban: Aufklärung); uő.: Die hungarus-Konzeption. Eine „realpolitische” Alternative zur magyarischen Nationalstaatsidee? In: Ungarn und Österreich unter Maria Theresia und Joseph II. Neue Aspekte im Verhältnis der beiden Länder. Texte des 2. Österreichisch-Ungarischen Historikertreffens Wien 1980. Hrsg. von Anna M. Drabek, Richard G. Plaschka und Adam Wandruszka. Wien, 1982. 71–90. (A továbbiakban: Die hungarus; Fried István: A hungarus-tudat kérdőjelei. In: uő.: A közép-európai szöveguniverzum. Budapest, 2002. 47–68.; Bíró Ferenc: Nyelv, „tudományok”, nemzet. Vázlat a felvilágosodás egyik sajátosságáról. In: Holmi, (2005) 5. sz. 580–594. 15 Tarnai A.: i. m. 83. 16 Fried I.: i. m. 47. 17 Uo. 14

acta:Layout 1

28

2007.04.04.

20:30

Page 28


2007

Azaz a hungarus-tudat esetében egy olyan területelvű közösségfogalomról van szó, amelynek az a lényege, „hogy az egy helyen (egy állam területén vagy éppen egy városban) élő emberek számára az a körülmény, hol laknak, fontosabb eleme az összetartozásnak, mint az, melyik népcsoporthoz tartoznak”.18 A hungarus a natio hungarica, azaz a szélesebb magyar állami közösség tagja volt, mégpedig „rendi és nemzetiségi különbség nélkül”. A magyar és szlovák jobbágy éppen úgy, mint a német polgár, vagy a magyar és horvát úr.19 A hungarusok esetében természetes dolognak számított a többnyelvűség, azaz a natio hungarica-tudat tagjainak esetében többnyelvű közösségekről van szó. Ennek része a magyar rendi alkotmány, a törvényesség, a közigazgatás immáron nyolc évszázada „élő” nyelve, a latin, vagy apanyelv (lingua patria), amely az egyes etnikumok nyelvi megosztottságát áthidalta. „A latin nyelv mintegy biztosította a Magyar Királyságban élt népcsoportok elvi egyenrangúságát, de egyúttal biztosította az ország különféle nyelvi-kulturális közösségeinek elitje között a kommunikációt is.”20 A hungarus-tudat alapján nagyon erős hazafias öntudat is kialakult. Mint arra már Tarnai Andor is rámutatott, a későbbi magyar nacionalizmus klasszikus szlogenjének számító szállóigéje, az „extra Hungariam non est vita, si est, non est (ita)” az adott „kor fiainak hazájukhoz, Magyarországhoz fűződő kapcsolatát fejezi ki”, a korabeli „hungarus-ok hazafiságának jelszava, akik bámulatos energiával, izzó hevülettel fogtak neki országuk értékeinek tudományos feltárásához”.21 A hungarus vagy „magyar” ebben a környezetben és ebben az időben tehát lényegében azt jelentette, hogy magyarországi ember. Az erdélyi Bod Péter a század közepén ezt így fogalmazta meg: „Vagynak ezen Magyar Tudósok seregekben némellyek Erdélyi Szász és Magyar országi Tót nemzetből valók is. De azok mind ollyanok, a’kiktől nem lehet sajnállani a’ Magyar nevezetet (...)”.22 A prenacionális időszakban a társadalmi, gazdasági, vallási és egyéb különbségek elfedték a nyelvi, nemzetiségi színezetet. Természetesen nem arról van szó, hogy a 18. században az egyes emberek ne tartották volna számon, milyen etnikumba született bele: németek/szászok, magyarok, szlovákok voltak-e. Ennek teljesen tudatában voltak, már csak a nyelvi közösséghez tartozás kapcsán is. Vegyes etnikumú (pl. a háromnyelvű észak-magyarországi vármegyékben) közegben a két-vagy többnyelvűség bevett szokás volt. Az egyes etnikumok közötti feszültségek, az időnkénti német-szlovák-magyar konfliktusok nem voltak jelentősek, legalábbis abban a tekintetben nem, hogy ezeknek nem volt számottevő nemzetiségi vonatkozása, mint ahogy az adott térségben nem volt céltudatos nemzetiségi megkülönböztetés. Az országban egymás mellett élő sokféle nép lényegében véve egyenrangúnak érezte magát, egyik sem tartotta magát alábbvalónak a másiknál.23 A hungarus-értelmiséghez tartozás „a neveltetés, a közös kultúra és tudat, az adott társadalmi közegben betöltött funkció”, továbbá a hagyományok és szokások, jelentősebb mértékben „meghatározta az egyéneket és egész életművüket”, mint csupán az egyik vagy másik etnikumból vagy egyszerre többől való származás, vagy ennek tudata.24 „Az értelmiségi funk18 Bíró F.: i. m. 583. Vö. erről Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Budapest, 1974. 211. (Társadalomtudományi Könyvtár); 139–140. 19 Molnár Erik: Ideológiai kérdések a feudalizmusban. (…). – Idézi Tarnai A.: i. m. 82. (94. sz. jegyzet.) 20 Bíró F.: i. m. 583. 21 Tarnai A.: i. m. 82–83. Vö. ö. Erről még Bíró F.: i. m. 583. 22 Idézi Bíró F.: i. m. 584. 23 Kovács E.: i. m. 145. 24 Bél, 807.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 29


29

ció színvonala tehát, a hazai hiányosságok ellenére is, magas lehetett.” Hogy mennyire, azt éppen Bél Mátyás életműve és nemzetközi visszhangja példázza a leginkább.25 Már a szakirodalom rámutatott arra, ha valaki föltette volna Bélnek a kérdést, ti.: milyen nemzetiségű, az számára akkor teljesen anakronisztikusnak tűnt volna. Talán meg sem értette volna, vagy azt felelte volna: „hungarus, mert hiszen egész életét és munkásságát a Regnum Hungariae szolgálatának” és kulturális felemelésének szentelte.26 Ahogy említettük, hungarusok, így Bél számára is, nem volt döntő a származás vagy a nyelv, ti. melyik etnikumból származott, vagy milyen anyanyelvet beszélt. Ismert, hogy az egymással együtt élt népek sokszor a másik nyelvét is használták. Bél Notitia-jának Pest vármegyéről írott részében erről az alábbiakat írta: „a szlávok a magyarokat mindenesetre jobban szeretik, mint a németeket, nyelvüket sokan mint anyanyelvüket használják. S mivel több helyen elvegyülten élnek, vegyes házasságot is kötnek s gyermekeiket mindkét nyelvhez hozzászoktatják. Emiatt néha a magyarok, néha a szlávok elfelejtik saját nyelvüket s azon társalognak, amely erőteljesebben érvényesül.”27 Bélnek, de másoknak sem volt a térségben nyelvi nacionalizmusa. „Der ungarische Sprachmeister” c. művében Bél nem azért kívánta a magyar nyelvet megismertetni a legközelebbi szomszédokkal, ti. a német nyelvűekkel, hogy azt rájuk erőltesse. A magyar nyelvet elsősorban annak nemes tulajdonságai miatt szerette volna bemutatni. Hitt abban, hogy a Magyar Királyságban, ahol a német nyelv igen elterjedt, elsősorban a műveltebb polgárok körében, úgy idővel, ha a gazdasági fejlődés következtében a nemzetek szorosabb kapcsolatba kerülnek, a magyar nyelvet is beszélni fogják a német területeken. Célja mindezzel az volt, hogy az itt élő népek, nyelvek együttélését, kölcsönös megbecsülését a közös hazán belül elérje, megvalósítsa.28 Bél munkásságában hiánytalanul fejeződik ki a régi Magyarország többnyelvűsége, mely állásfoglalásként foglalja magába a Magyar Királyság magyar, szlovák és német lakosságának teljes egyenjogúságát, a nyelvek tiszteletét és kiművelésük szándékát. Bélnek nem volt magyar vagy szlovák nemzeti tudata: a királyságban élt népek békés együttélése, és kölcsönös megbecsülése lebegett szeme előtt. Megbecsüléssel és együttérzéssel szólt a szlovákokról, a magyar-szlovák együttélésről, történeti szimbiózisról, melynek hagyományos képét éppen a 18. század elején kezdték átfesteni. Bél a Magyar Királyságban együtt élő népeket általánosan becsülte, erényeiket, pozitív tulajdonságaikat elismerte és ennek hangot is adott műveiben. Így elismeréssel szólt a szlovák parasztról, aki bő termést alig hozó földjének a jövedelmét más kézműves foglalkozásokkal és kereskedéssel egészítette ki, és a németekről, akik vasszorgalmukkal, kitartásukkal és takarékosságukkal tűntek ki. Ugyanakkor nem hallgatta el a negatívumokat sem: a magyarországi népek közül megrovást kapott tőle a magyar, akit lustának tartott és elítélt szokásait, mivel azok nem minden tekintetben feleltek meg a korabeli egészségügyi feltételeinek és hanyagul gazdálkodott. A pozsonyi német polgár pedig azért kapott tőle szemrehányást, mert nem taníttatta a gyermekeit.29 25

Bél, 801. Tarnai Andor: Bél Mátyás (1684–1749). In: Bél Mátyás: Hungáriából Magyarország felé. Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Tarnai Andor. (Budapest,) 1984. 32. (Magyar ritkaságok) (A továbbiakban: Bél Mátyás.) – A tanulmányt lásd még újabb kiadásban Tarnai Andor tanulmánykötetében: Tanulmányok a magyarországi historia litteraria történetéről. (Szerk.: Kecskeméti Gábor.) Budapest, 2004. 116–127. (Historia Litteraria. 16.) (Mi itt a tanulmány első kiadására hivatkozunk.) 27 Lásd az idézetet: Bél, 807. 28 Bél, 809–810.; Vö. erről még: Bél Mátyás, 20–21.; Tarnai Andor: Bél Mátyás és a magyar nyelv- és irodalomtudomány. In: Irodalomtörténet, (1984) 4. sz. 816., 819. 29 Ld. erről Bél Mátyás, 32. 26

acta:Layout 1

30

2007.04.04.

20:30

Page 30


2007

Bár az egyes népek különböző időszakokban telepedtek meg a Kárpát-medencében, de hungarus felfogás szerint az elfogadott és adottnak vett államrendben jogaik és a közös haza iránti kötelezettségeik/kötelességeik ettől függetlenül egyenlők voltak. Bél tehát nem értett tehát egyet azokkal, akik a későbbi fogalmak szerinti nemzetiségeket későbbi betolakodóknak nevezték, lett légyenek azok magyarok, szlávok, németek vagy éppenséggel románok, de azokkal sem, akik az ősiség (jog)címén, ti. ki volt itt előbb a Kárpát-medencében, előjogokat követeltek maguknak. Bél képviselte a legszembetűnőbben és legegyértelműbben a 18. század első fele hungarus értelmiségének azt a törekvését, hogy az országot, a frissen visszaszerzett területekkel, múltjukkal, jelenükkel együtt felmérjék, feltérképezzék, bemutassák és megismertessék. De egyúttal vitába is szállt azon leegyszerűsített érvekkel, hogy a magyarok vagy a magyarországi emberek barbárok és kizárólag a kardhoz és a lóhoz értenek.30 A hungarus-közösségtudat a Magyar Királyságot az itt élt népek közös hazájaként tartotta számon, és az erre ráépülő hungarus patriotizmus és hungarus tudat kiterjedését jelentette a szlovák származású vagy szláv nyelvű nemességre és városi polgárságra, valamint intelligenciára. Véleményünk szerint túlzott annak hangsúlyozása, hogy a 18. században a szláv nyelvi, etnikai és kulturális alapokon nyugvó összetartozás-tudat erősebb volt a hungarus patriotizmusnál. Ez a szituáció akkor kezdett megváltozni, midőn a 18. század első felében az etnikai különbözőségek, melyek addig ismeretlenek voltak a natio hungarica számára, egyre inkább etnikai, mégpedig magyar színezetet kaptak. Ezt az álláspontot olyan közjogi és történet-politikai elméletekkel igyekeztek alátámasztani, mint pl. a hármas honfoglalás (hun-avar-magyar), és az ezzel szorosan összefonódó ún. alávetési vagy hódítási-teóriák, melyek mintegy kétségbe vonták a Magyar Királyságban élt nem-magyar népek, így elsősorban a szlovákok/szlávok egyenjogúságát a közös pátriában. Ján Baltazár Magin, a szlovák nemzeti tudat első jeles képviselője joggal sérelmezte már a Bencsik Mihállyal folyatott polémiájában: „A pannóniai szláv és a magyar nem ugyanazon ég alatt születik? És nem lesz így ugyanazzá a nemzetté? Mert ha (…) a nemzet olyan emberek társasága, akik közös földön születnek, miért ne kellene magyaroknak nevezni a mi szlávjainkat, akik Magyarországon születtek?”31 18. sz. második felében megindult a hungarus patriotizmus lassú bomlása és a szláv tudat lassú differenciálódása. Ez figyelhető meg a részben a Bél Mátyás-i hagyományokat folytató, de már magát öntudatosan szlávnak is valló történetíró, Kollár Ádám Ferenc [Adam František Kollár] hungarus-patriotizmusában.32 30

Tarnai A.: i. m. 81. és Bél nyomán más hungarus-ok állásfoglalását a fenti kérdésben: uo. 85–91. Idézi Arató E.: i. m. 104.; Kovács E.: i. m. 146. és Kiss László: A szlovák nemzeti tudat születése. Tanulmányok a szlovák nemzeti ébredés és a reformkori szlovák-magyar viszony történetéből. Eger, 2005. 12. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova Series. Tom. XXXII. Sectio historica) – Bencsik contra Magin vitáról lásd bővebben Ján Tibensky: A szlovák nemzetség és a burzsoá nemzet kialakulása. In: Nemzetség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Budapest, 1972. 189–190. (Értekezések a történeti tudományok korából. Új sorozat 64.); Arató E.: i. m. 105. 32 Alábbi fejtegetéseinket Kollár hungarus-patriotizmusáról egy Kollárról írt tanulmányunk és a Kollár-levelezéshez írott előszavunk alapján foglaljuk össze. Lásd: Die Korrespondenz von Adam Franz Kollar. In: Nation und Nationalism in wissenschaftlichen Standardwerken Österreich-Ungarns, ca. 1867–1918. (Hg. von Endre Kiss-Csaba Kiss-Justin Stagl. Wien-Köld-Weimar, (1997.) 15–32. (Ethnologica Austriaca 2.); Bevezetés. In: Kollár Ádám Ferenc levelezése. A leveleket sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta és a jegyzeteket készítette Soós István.Budapest, 2000. 7–15. (Commercia Litteraria Eruditorum Hungariae. – Magyarországi tudósok levelezése. IV. k.) (Uo. a bevezető németül és szlovák nyelven. 17–33.) 31

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 31


31

A Felső-Magyarországon szlováknak született, katolikus vallású és neveltetésű, katolikus értékeket képviselő Kollár, a többnemzetiségű térségtől korán elszakadva lényegében magyar környezetben tanult, majd a jezsuita rendből kilépve lényegében haláláig döntően Bécs, a bécsi udvar határozta meg mind magán-, mind pedig tudományos életét. Bélhez hasonlóan őt is a többnyelvűség jellemezte, sőt más magyarországi népek nyelvét is (pl. a románt) elsajátította és magas fokon művelte. hungarus-tudatát meghatározta még az udvar melletti elkötelezettsége, a nemességgel szembeni állásfoglalása is, továbbá az a tény, hogy a felső-magyarországi hungarus-közösségtől távol élte le élete nagyobb részét. A magyar és szlovák Kollár-vitairodalom egyik „legneuralgikusabb” pontja Kollár nemzeti hovatartozásának és ezzel szoros összefüggésben a 18. századi hungarus-tudatának értelmezése. Azt a kérdést ugyanis felvetni, vajon Kollár a bécsi udvar szolgálatában állva, egykori hazáján, a Magyar Királyságon kívül élve is „jó magyar” vagy „jó szlovák” volt-e, erőltetettnek tartjuk. Úgy véljük továbbá, ahistorikus lenne egyfajta magyar vagy szlovák nemzeti tudatot tulajdonítani Kollárnak, vagy éppenséggel „kettős élettel” megvádolni őt. Kollár számos hungarus-kortársához hasonlóan a Magyar Királysághoz, azaz saját hazájához fűződő szoros kapcsolatainak egyik kifejeződéseként, valamint a Bél-féle országismerettani munkálatokhoz és a jezsuita történetírás legújabb irányzatához kapcsolódva „civis patrius”-ként fogott hozzá a Magyar Királyság történelmi múltjának, kulturális értékeinek tudományos feltárásához. Kollár magát több helyütt „Pannonius Neosoliensis”-nek („Besztercebányai magyar”) nevezte. Ezt, a véleményünk szerint etnikai jellegű hungarus önazonosítást, többen többféleképpen próbálták értelmezni. A legelterjedtebb vélemény szerint a „Pannonius” („magyarországi”) jelzővel magyarságára, a „Neosoliensis”-szel pedig szlovák eredetére kívánt utalni. Ami a Pannonius-megjelölést illeti, nem tagadható, hogy Kollár ezzel a szűkebb pátriához, azaz származási hazájához, a Magyar Királysághoz (Pannonia) való kötődését szerette volna kifejezésre juttatni; a „Neosoliensis”-szel azonban inkább ahhoz a földrajzi helyhez való érzelmi kapcsolatát akarta jelezni, ahol gyermekkorának első iskolai éveit töltötte. Kollár leveleiben gyakran találkozunk olyan kifejezésekkel, mint pl. „Hungaria nostra”, „unser Ungarn”. A tudós férfiú ezekben az esetekben is mindenkor arra az országra, földre hivatkozott, ahonnan elszármazott, vagy amelyhez birtoka-nemessége révén is kötődött. Más a helyzet, ha leveleiben és történeti-jogtörténeti műveiben olyan kitételekre bukkanunk, mint pl. „nos Hungari”, „Hungari nostri”, „meine Landsleute”, „unsere Nationalfehler”. Kollár ekkor a magyarországiakról beszél, azaz egy nagyobb történelmi közösség tagjairól, amelyhez maga is tartozott. Megint másról van szó, ha olyan fogalmakkal élt, mint „jura nostra publica”, „nostra scientia historica”, „historia nostra”, melyek alatt a magyar kultúra alkotóelemeit értette, melyeknek maga is művelője volt. Kollár hungarus volt, ahogy egy ízben magát is így nevezte, azaz egy „született magyarországi”, vegyes nemzeti érzelmekkel, ami egyszersmind szlovák és magyarországi származástudatából fakadt. Egyúttal soha nem tagadta meg szlovák/száv származását sem, sőt néhány esetben öntudatosan szlávnak, szláv származásúnak („gente Slavus sum”) vallotta magát, s gyakran előszeretettel hivatkozott szláv/szlovák anyanyelvére. Ennek, némely szlovák történetíró szerint a bécsi udvarban is rendkívül tudatosan és nyíltan hangot adott, és ezzel az alakulófélben lévő szláv/szlovák nemzeti ideológiai egyik támogatója volt és szlovák kortársainak nemzeti büszkeségét is erősítette. A magyar történetírás pedig egyenesen Herder homályos jóslatának, a korai „pánszláv faji ideológia” egyik megalapozójaként kívánta beállítani, úgy véljük, szintén minden históriai alapot nélkülözve.

acta:Layout 1

2007.04.04.

32

20:30

Page 32


2007

Kollár hungarus-tudatától elválaszthatatlan volt hungarus patriotizmusa. A patriotizmus a 18. században többnyire az államra vonatkozott, ahol a „civis patrius” élt és alkotott. Erre az állampatriotizmusra található elegendő példa Kollár életművében. A bécsi tudós udvari könyvtáros egyrészt pontosan tudatában volt annak, hogy munkásságával és alattvalói hűségével a Magyar Királyságot, illetve az uralkodónőt szolgálja, másrészt azonban gyakran gondolt a hazára, a „patria charissima”-ra, ahol született, ahol bölcsője ringott, ahol nevelkedett, ahol először kapott lehetőséget arra, hogy a tudományokat elsajátítsa. Ennek megfelelően mindenkor legfontosabb kötelességének tartotta, hogy a „res patriae”-t, a haza, azaz a Magyar Királyság ügyét leghívebben szolgálja, annak múltját faggassa és forrásait vizsgálja, kulturális fejlődését tehetsége szerint előmozdítsa. A 18. század közepétől kezdve fokozatosan csökkent az észak-, észak-nyugatmagyarországi térség jelentősége. A politikai és kulturális súlypont lassan áttolódott dél, az ország új központja, Buda és Pest felé. A század második felében a többnyelvű hungarus-polgárság és annak értelmisége helyett a birtokos nemesség és a hozzá kapcsolódó értelmiség fog egyre nagyobb szerephez jutni. „Ideológiai előkészítője már nem a kis létszámú evangélikus, pietista változat, hanem a népesebb katolikus, részint a jezsuita hagyományokon nevelkedett értelmiségé, részint a főnemesség pártfogását élvező, és az új természettudományos gondolkodásmóddal felvértezett piaristáké. Ők jórészt szintén Felső-Magyarországról indultak el, de gyorsan elmagyarosodtak és a rendi nemzeti tradíciók, nemegyszer a magyar nacionalizmus szószólói lettek.”33 Ez persze nem jelentette azt, hogy a hungarus-tudat megszűnt volna. Az ország különböző területein elszórva élt hungarus-tudatú értelmiségiek körében még a 19. század első évtizedeiben is „makacsul” tartotta magát. Sőt ez a tudat bizonyos régiókban (így a többnyelvű Felső-Magyarországon) erősebbnek bizonyult a közös nyelv által megerősített azonosság-tudatánál is. Ebben a térségben élt nemesi famíliák egy részénél pl. egyáltalán nem egyszerű megállapítani a nyelvi-kulturális hovatartozást.34 A hungarus-tudatot az 1770-es évek elejétől fogva azonban kezdte „bomlasztani” a széles körben jelentkező, a kor egész társadalmára kiható, illetve kiterjesztett nyelvkérdés programja. A nyelv ugyanis nemcsak a nemzet ismérveként, hanem a közjó elérésének az eszközeként szerepelt. A program szerint a „tudományok” terjedésének egyik legfőbb feltétele „az országban általánosan ismert és gondozott nyelv, ha ez nincs, a tudományok magukba zárkóznak, és boldogtalan marad az ország népe”.35 „Eggy a’ nyelv, eggy a’ nemzet” – ez lesz a magyar nemzeti ideológia egyik fő alapvetése. Ennek az interpretációnak az értelmében a nyelv a nemzet fennmaradását, létét, egyáltalában a náció mibenlétét biztosítja.36 Az új „ideológia” szerint már csak az volt a magyar nemzet tagjának tekinthető, aki magyarul beszél. Ezzel a natio Hungarica rendi ideológiája ellen indult támadás, ti.: a magyar nemzetet nem a magyarországi nemesség alkotja, hanem mindenki, aki magyarul beszél.37 Mindezzel szembe kellett néznie a 18. század utolsó évtizedeiben a nem magyar ajkú értelmiségnek, mely tagjainak egy része a magyar nyelvet is bírván elfogadta a magyar nyelvi nacionalizmus köntösében jelentkezett nemzeti programot, és csatlakozott a 19. század elején kiszélesedő magyar nyelvi- és kulturális mozgalomhoz, de továbbra is megőrizte hungarus33

Bél, 815. Bíró F.: i. m. 585. 35 Uo. 591. 36 Uo. 592–593. 37 Uo. 593. 34

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 33


33

identitását. Ennek az új hungarus-generációnak a képviselői közül új hungarus-tudattal jelentkeztek. Pl. a Liptó vármegyei Zipser, a történetíró Cornides Dániel már éles különbséget tett a nyelvi magyar és a hungarusként magát azonosító magyar között. Egyik, 1778-ban írott levelében az alábbi átfogó értelmezéssel szolgált: „A hungarusokat és a magyarokat akképpen különböztetem meg, hogy minden magyart hungarusnak tartok, ezzel szemben azonban nem minden hungarus-t magyarnak. A hungarusok ugyanis nemzetet alkotnak, a magyarok pedig fajt.”38 Ezen, elsősorban akadémikus megkülönböztetés mögött több rejtőzött, mint egy nyelvinyelvtani megkülönböztetés, ti., a genus és a species. Azaz Cornides a korábbiaktól eltérően világosan elkülönítette a „csak” magyar származásúakat és magyarul beszélőket a nem-magyar eredetű és anyanyelvüket illetően is más elemektől, akiket viszont továbbra is az egész nemzet, a natio Hungara tagjainak tekint. Hozzá hasonlóan a szlovák Juraj Papánek, nemzeti hovatartozásáról szólva szintén határozott különbséget tett a hungarus és a magyar között. Szerint bár a szlovákok nem rendelkeznek külön előjogokkal, mint az országban lakó hungarusokat jogok illetik meg őket. Nemzetiségüket, vérségüket és nyelvüket illetően szlávok és ezen jegyeik alapján egyértelműen elkülönülnek a többi néptől. Saját nemzeti hovatartozását is ennek szellemében fogalmazta meg egyik levelében: „Nem tagadom, hogy születésemre nézve szláv (szlovák) vagyok, de (…) neveltetésemre nézve német, nemességemre pedig magyar, jelenlegi lelkipásztori munkámra nézve illír”.39 Egy jó emberöltővel később a szintén történetíró Kovachich Márton György egyik polemikus írásában viszont élesen szembeszállt azzal a felfogással, amely a Magyar Királyságban élőket ún. gyökeres magyarokra (Stock-Ungarn) és „idegenek”-re osztja fel, mely felosztás a különböző nemzetek/népek közötti viszálykodás fő okozója lehet. Szerinte az országban élők mindegyike, legyen az magyar, német, örmény vagy zsidó, ők mind „csak egy nemzetet alkotnak, de származásukat, és nyelvüket, vagy éppen vallásukat tekintve különböznek”. De ezek a több nemzedékek óta Magyarországon lakó népek mind magyarok.40 Kovachich felfogásával ellentétben az 1820-as évek elején a szlovák származású Csaplovics János [Ján Čaplovič] Cornideshez hasonlóan az „Ungar” (hungarus) szó alatt a Magyar Királyságban élő összes népeket értette, a szlovákokat éppenúgy, mint a románokat, a németeket vagy a vendeket/szlovéneket stb. Szerinte ők „mindannyian magyarok (Ungarn), mivel Magyarországon laknak”. A magyarok (Magyaren) azonban „csak azok, akik a fő-nemzetet (Haupt-Nation) alkotják, akik magukat magyaroknak nevezik.”41 Csaplovics esetében a hungarus (Ungar) szó mögött már egy teljes politikai-nemzeti-nyelvi program húzódott meg. Azaz: a magát magyarnak tartó ember egyik legfőbb ismérve éppen a magyar nyelv feltétlen tudása volt. A nyelvi nacionalizmusnak erre az álláspontjára helyezkedő képviselői az 1820-as évek elejétől szinte követelményként állították nem magyar kortársaik elé a magyar nyelv ismere38

Idézi latinul Csáky M. (Aufklärung, 158. és Die hungarus-Konzeption, 80.) Idézi Arató E.: i. m. 107. és Kiss L.: i. m. 40 „Eben dieser irrige und nach der Schule schmeckende Begriff, da man in Ungarn alles für fremd hält, was nicht Stock-Ungarn ist, kann für den Hauptgrund der Spaltung der verschiedenen Nationen angesehen werden, welche in Ungarn leben, und in der That nur eine Nation ausmachen, aber in Rücksicht des Ursprunges, und der Sprachen, oder gar der Religion, verschieden sind.” – Die Ausbildung der Verfassung des Königreichs Ungern dargestellt von Anton Wilhelm Gustermann K. K. Büchercensor und Professor der Rechte in der K.K. Theresianischen Ritter-Academie einer unpartheyschen Prüfung unterworfen von Martin Georg Kovachich. – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Fol. Germ. 219. II. kötet 96/97. 41 Idézi németül Csáky M. (Aufklärung, 158–159. és Die hungarus-Konzeption, 80. 39

acta:Layout 1

34

2007.04.04.

20:30

Page 34


2007

tét, mivel enélkül véleményük szerint senki nem lehet magyar: „A’ Magyar országban lakó tót, német, horvát, bár Szt. Istvánig vigye is Magyar országi indigenatusságát, Magyar nem lesz, míg a’ magyar nyelvet is fel nem veszi; Magyar országi ugyan, de nem magyar nemzetbeli.”42 Ezeknek a gondolatoknak a megfogalmazója, Guzmics Izidor, mintegy nemzeti türelmetlenségtől vezettetve kizárni kívánta mindazokat a magyar nemzet testéből, akik nem beszélték a magyarok nyelvét. Kérdés most már, hogy 1800 körül minden magyarul beszélő hungarus azonosította-e magát a fent vázolt ideológiával, ti. a nyelvi nacionalizmussal? Továbbá: milyen öntudattal rendelkeztek azok a nem magyar népeknek a képviselői az országban, akiknek az anyanyelve nem magyar volt? Létezett-e a nyelvi nacionalizmusnak reális alternatívája, mellyel mind az ország mind magyarul beszélő, mind a nem magyarul beszélő népességének számolt? A 19. század eleji hungarus-ok vagy Ungarn-ok esetében egy folyamatos evolúcióról van szó, mindenekelőtt a nemzetnek egy nem-rendi változatáról, mint egy bár modernnek tekintett, de alapjában véve repesszív nyelvi nacionalizmus elfogadásáról. Ezekhez a Hungari-hoz számították magukat a nem magyarul beszélő magyarok – egy részük ugyanúgy nyelvi nacionalista volt, mint a magyarok, sőt magyarellenes. Sőt számos magyarul beszélő csatlakozott hozzájuk, vagy azért, mivel megrettentek a nyelvi nacionalizmus következményeitől, vagy mert felismerték, hogy az igazi reformokat nem a nyelvi argumentációval, hanem elsősorban a társadalmi változtatásokkal kellett és lehetett elérni.43 Csáky Moritz szerint tehát a nyelvi nacionalizmussal szemben volt reális alternatívája annak, hogy az idegen ajkú „Hungari” egy humánusabb, igazságosabb, modernebb személetet képviselve megvalósítsák elképzeléseiket és egy reálisabb úton járjanak. Amint azonban arra Fried István rámutatott, hogy a korszerűség aligha határozható meg oly természetességgel, hogy igazságot lehetne tenni egymással valóban szembenálló nézeteket tekintve”. Ugyanis Fried úgy látja (s tegyük hozzá: jogosan), hogy a nemzeti irodalom megteremtése, a nemzeti nyelv megújítása ugyanúgy „korparancsa a kultúrának, mint a feudális szisztémának legalább is reformja a gazdaságnak. Az egységes nemzeti nyelv létrehozása éppen úgy igénye az értelmiségi és nemcsak értelmiségi törekvéseknek, mint a politikai reform.”44 Az „új” hungarusok részéről a magyar nyelvi-nemzeti program ellenében az 1810-es évek elejétől kibontakozó, majd az 1830-as évektől felerősödő „utóvédharcok” elemzése, mely harcok a során a hungarik egyúttal maguk is megfogalmazták saját etnikai-nemzeti identitásukat, közülük többen egyidejűleg kétségbe vonva hungarus-tudatukat (pl. Ján Kollár), egy másik tanulmány feladata lenne.

42

Guzmics Izidor: A’ nyelvnek számos befolyása az ember’ emberesítésébe, nemzetesítésébe és hazafiúsításába. In: Tudományos Gyűjtemény, 1822. VIII. k. 18. – Guzmics álláspontja teljesen egybecseng Boros István véleményével: „Nem teszünk azzal kárt se magunknak, se Felséges Koronás Főnknek, ha Hazánkban nem tsak a’ magyar, hanem a’ Toth, Horvath, Németh, ’Sidó, Tzigány is magyarúl beszél. Sem azzal nem sértjük, ha kívánjuk, hogy a’ külföldi, köztünk tanáyzó más nemzetből való lakosok, ha szeretik Hazánk productumit, oltalmazó törvényit; szeressék nydelvünket is, és magyarizáltassanak.” (Hazafi gondolatok a’ Magyar Nyelv ügyében. In: Tudományos Gyűjtemény, 1820. IV. k. 95.) 43 Aufklärung, 157–159. és Die hungarus Konzeption, 79–80. 44 Fried I.: i. m. 65.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 35


35

ISTVÁN SOÓS

POVEDOMIE HUNGARUS A PRÍKLADY Z RADOV INTELIGENCIE V 18. STOROČÍ A NA ZAČIATKU 19. STOROČIA Resumé Autor štúdie škúma úlohu tej časti dobre vzdelanej uhorskej protestantskej inteligencie 18. storočia, ktorá pochádzala so severných viacjazyčných stolíc a samú seba ponímala ako Hungarus-ov, synov spoločnej vlasti. Táto inteligencia skúmala pomery v krajine vedeckými prostriedkami a všetko obyvateľstvo pokladala za rovné. Pre Hungarus-ov bola prirodzená viacjazyčnosť, no rovnako aj silné vlastenecké vedomie. Zároveň si však boli vedomí aj svojho etnického pôvodu. Autor za typický príklad takéhoto príslušníka vlasteneckej inteligencie pokladá Mateja Bela, ktorý nemal ani slovenské a ani maďarské (národné) povedomie a ktorého práce predstavujú rovnoprávnosť obyvateľov Uhorského kráľovstva. V druhej časti autor pojednáva o postupnom ústupe Hungarus-povedomia i Hungarus-patriotizmu, ktoré začalo už v druhej polovici 18. storočia, a to predovšetkým pre maďarské národné, jazykové a literárne snaženia. Úplne však nezaniklo. Ako príklad uvádza Adama Františka Kollára, ktorý bol podobne ako Bel viacjazyčný a mal aj povedomie Hungarus-a, no zároveň sa vedomo hlásiaceho za Slovana/Slováka. Patrí teda do inteligencie, ktorá je v novej situácii na jednej strane nútená uvedomiť si maďarské národné ciele, hlásajúce prioritu maďarského jazyka, no na druhej strane sa aj naďalej stavia na ochranu mnohojazyčnosti. Tiež však považuje za dôležitú hospodárskospoločenskú reformu krajiny. Jednotliví predstavitelia tohto hnutia však reagovali na maďarské jazykové a literárne hnutie svojím vlastným jazykovým a národným programom a postupne začali opúšťať vlastné Hungarus-povedomie. Príspevok sa dotýka aj Kollárovho štátneho patriotizmu, pričom jeho autor odmieta názor, podľa ktorého by sa Kollár stal jedným zo zakladateľov ideológie panslavizmu. Záver štúdie je venovaný stretu jazykového nacionalizmu a Hungarus-povedomia.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

36

Page 36


2007

SIMON ATTILA

LELLEY JENŐ AKTIVISTA KÍSÉRLETE A HÚSZAS ÉVEK VÉGÉN ADALÉKOK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI SZLOVÁKIAI MAGYAR AKTIVIZMUS TÖRTÉNETÉHEZ * A két világháború közötti szlovákiai magyar pártpolitikát illetően meglehetősen egyoldalú kép él a téma iránt érdeklődő közvéleményben, amely szinte kizárólag a sérelmi politikát folytató ellenzéki magyar pártokat (az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt) véli a korabeli szlovákiai magyar politika letéteményesének. Abban, hogy közvéleményben ilyen kép alakult ki, elsősorban a történetírás felelős, amely a rendszerváltást követően hajlamosnak mutatkozott arra, hogy a szlovákiai magyar baloldal jelentőségét elfeledve, szinte kizárólag csak a már említett ellenzéki pártok tevékenységével foglalkozzon. Ez jellemzi a két háború közötti történetünk feltárásában úttörő jellegű és pótolhatatlan munkát végző Popély Gyula munkáit,1 de Angyal Béla Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938 című monográfiáját is.2 A magyarországi szerzők közül ugyanez említhető meg Bárdi Nándor esetében is, aki a kisebbségek „útkereső stratégiáját” tárgyalva csupán az ellenzéki magyar pártok mozgásterére szűkíti le a témát.3 A rendszerváltást követő időszak termését figyelembe véve (igazából a korábbi időszakra is érvényes a megállapítás) nincs egyetlen értékelhető munkánk az elsősorban a Csehszlovák Kommunista Párton belül politizáló szlovákiai magyar baloldal történetéről, a kormánypolitikát támogató magyar aktivizmus pedig teljes mértékben terra inkognitának számít a történetírás szempontjából. A jelen tanulmány elsődleges célja éppen ezért az, hogy az aktivizmus problémakörének felvetésével helyet teremtsen ennek a témának a korszakot érintő tudományos diskurzusban, s ezzel némiképp kiegyensúlyozattabbá tegye a korszakról kialakított elképzelésünket. Mint azonban a tanulmány címe is jelzi nem a teljesség igényével készülünk az aktivizmus témájához nyúlni, csupán húszas évek magyar aktivizmusának a történetéből kívánunk néhány jellemző momentumot felvillantani.

A szlovákiai magyar pártpolitika keretei a két világháború között A szlovákiai magyar pártpolitika kereteinek kialakulásával az eddigiekben Popély Gyula és Angyal Béla foglalkozott részletesebben. Az ő kutatásaik is alátámasztják azt, hogy Szlovákia államjogi helyzetének bizonytalansága és a Felföld önálló politikai hagyományainak a hiányában a szlovákiai magyar pártstruktúra meglehetős késéssel alakult ki. Ennek is köszönhető, hogy kezdetben a magyarok jelentős hányada a szervezeti hálózatát a Monarchia *A tanulmány a 1/4536/07 számú VEGA kutatás keretén belül készült. 1 Lásd többek között Popély Gyula: Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, 1995; Uő.: A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében. Regio, 1990. 3. sz. 97-132. 2 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Galánta – Dunaszerdahely, Fórum Intézet, 2002 3 Bárdi Nándor: Tény és való. Pozsony, Kalligram, 2004.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 37

SimonAttila:LelleyJenőaktivistakísérleteahúszasévekvégén

37

idejéből sikeresen átmentő szociáldemokrácia támogatója lett. A szociáldemokrácia mellett – amelyet az 1920-as választásokon a pozsonyi központú Szlovenszkói Német-Magyar Szociáldemokrata Párt illetve az egységes Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt (amely ragaszkodott a nemzetek önrendelkezési jogának érvényesítéséhez) képviselt – a magyar választók a közvetlenül a választások előtt megalakult Országos Keresztényszocialista Pártot (OKSZP) és az Országos Magyar Kisgazda és Földmíves Pártot (a későbbi Magyar Nemzeti Pártról van szó – MNP) támogatták. Mivel a szlovákiai magyar társadalom jelentős része az impériumváltást követő években jórészt átmeneti formációnak tekintette Csehszlovákia létét, s meg volt győződve, hogy hamarosan visszakerül az anyaországhoz, a szlovákiai magyar politika gerincét más, mint a csehszlovák állam elutasítása, az önrendelkezés jogának követelése s ezzel egy időben a sérelmek leltárba vétele nem is nagyon képezhette. Az OKSZP és a MNP ezt az utat választotta, s fokozatos a maguk mögé állították a szlovákiai magyar választók abszolút többségét. Megerősödésüket elősegítette az is, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja létrejöttével megkezdődött a magyar szociáldemokrácia lassú szétesése, majd a maradék fokozatosan kormánytámogató pozícióba való sodródása. A magyar pártpolitikai szerkezet a húszas évek közepére alakult ki véglegesen. Az 1925, 1929 és az 1935-ös parlamenti választások tanulságai alapján alapvetően hármas osztatú politikáról szoktunk beszélni, amelyben a három pillért az ellenzéki magyar pártok, a CSKP által képviselt baloldal és a magyar aktivizmus alkotta. Alapvető hiányossága viszont történetírásunknak, hogy az egyes irányzatok közötti pártpreferenciák pontos elemzések hiányában a mai napig nem tisztázottak,4 ami részben a szlovákiai magyarok pontos számának meghatározása körüli bizonytalanságból is fakad.5 Angyal Béla kutatásait és azoknak a járásoknak a választási adatait figyelembe véve, ahol a magyarság aránya elérte a 90%-ot,6 magunk is csupán hozzávetőlegesen tudjuk megsaccolni, hogy az egyes politikai irányzatok milyen támogatással bírtak. Véleményünk szerint az 1925-ös, az 1929-es és az 1935-ös parlamenti választásokon a magyar ellenzéki pártok a magyar választók mintegy 55-60%-át, a CSKP a 2025%-át, az aktivista pártok pedig 15-20%-át tudták maguk mögé állítani. Hogy az aktivisták oldalán feltételezett 15-20% hány szavazatot jelentett arról ismét csak elképzeléseink vannak. A harmincas évek közepén az aktivista magyar szavazók száma feltehetően 60 és 70 ezer között mozoghatott, ami korántsem lebecsülendő mennyiség.7

4 A témában az egyedüli érdemleges munka Angyal Béla: A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz., 3–48. 5 Azt, hogy az egyes politikai irányzatok milyen súllyal voltak jelen a szlovákiai magyar választók között elsősorban a két háború közötti népszámlálások megbízhatósága teszi kérdésessé, hiszen a mai napig nincsenek pontos adataink a szlovákiai magyarok számáról. Az 1910-es népszámlálás szerint a mai Szlovákia területén Trianon idején 896 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, az 1930-as népszámlálás már csak 572 ezer magyart talált Szlovákiában. S bár 1918 után kétségkívül gyors az volt etnikai átrendeződés, ám az ilyen mértékű fogyást ez sem indokolja. Egyet értünk tehát Popély Gyulával véleményével, aki szerint „a népszámlálási adatok nem tükrözik hűen a lakosság nemzetiségi megoszlását.” Lásd Popély Gyula: Népfogyatkozás. Budapest, Regio, 1991. 111. 6 A Somorjai, a Dunaszerdahelyi, a Komáromi, a Párkányi, a Feledi, a Tornaljai és a Királyhelmeci járásokról van szó. 7 Egy a szlovákiai tartományi elnöknek készült jelentés szerint 1935-ben mintegy 40-45 ezer magyar szavazott az Agrárpártra és 25 ezer a szociáldemokráciára. SÚA Praha, fond PMV-AMV 225, k. 1454. szám nélkül. Ezt erősíti meg a Slovák c. lap 1938. április 3-i száma, amely 70 ezer magyar aktivista voksról ír.

acta:Layout 1

38

2007.04.04.

20:30

Page 38


2007

A szlovákiai magyar aktivizmus kezdetei Az aktivizmus kifejezés abban az értelemben, ahogy a jelen tanulmányban használom, 1926 elején került be a csehszlovákiai közélet napi szótárába. Ekkor kezdték így nevezni azokat a szudétanémet politikusokat ill. pártokat, akik az agrárvámok parlamenti vitája kapcsán a jobboldali csehszlovák pártok mellé sorakoztak fel, majd ezt követően a kormányba is beléptek. Ezzel új korszakot nyitottak az első Csehszlovák Köztársaság történetében, amelyet 1918 novemberétől az ún. nemzeti koalíciók (tehát kizárólag cseh és szlovák pártok) irányítottak. Az aktivizmus kifejezés értelme azonban a mai napig nem egyértelmű.8 A korabeli Csehszlovákia viszonylatában aktivizmus alatt kormánypártiságot értünk, s egyben Csehszlovák Köztársaság és a versaillesi békerendszer elismerését, míg azokat a pártokat, amelyek nem csupán egyszerűen ellenzékben voltak, de a versailles-i békerendszert elutasítva önrendelkezési jogot követeltek a kisebbségeknek, negativistának nevezi a szakirodalom. Bár e kifejezések megtévesztők, hiszen az ellenzéki magyar és német pártok is aktív és alkotmányos talajon álló politikát folytattak, a jelen tanulmányban magam is az eddig bevett értelemben használom e kifejezéseket.9 A szlovákiai magyar aktivizmus kezdetei ugyan az első parlamenti választások idejére (1920) nyúlnak vissza, ám ekkor az újabb impériumváltás reményei és a csehszlovák nemzeti diktatúra magyarellenes intézkedései közepette a csehszlovák kormány iránti aktivista magyar kísérletnek még nem voltak meg a reális alapfeltételei. Így az 1920-as parlamenti választások előestéjén Losoncon Seitz Viktor vezetésével és aktivista programmal megalakult Magyar Nemzeti Párt (nem az 1925-ben ugyanezen nevet felvevő kisgazdákról van szó – SA), a megtévesztő neve ellenére (alig több mint 4 ezer megszerzett szavazattal) csúfos kudarcot vallott. A következő kísérlet 1923-ban feltehetően Milan Hodzsa környezetéből indult ki. A Csánki Aladár (a Károlyi-kormány volt barsi főispánja) kezdeményezésére létrejött, de ténylegesen Csomor István vezette Köztársasági Magyar Földmíves Párt (ezt a nevet 1925-ben vette fel) a földreformot akarta kihasználni tagtoborzásra, s földet ígért a pártba belépőknek. A párt meglehetősen visszatetsző szervilizmusa miatt azonban népszerűsége végig rendkívül alacsony volt, csupán Délnyugat-Szlovákia néhány településén sikerült alapszervezetet létrehoznia.10 A párt az 1923-as községi választásokon 23 ezer szavazatot szerzett, az 1925-ös parlamenti választásokon azonban nem állított önálló jelöltlistát, hanem az Agrárpárt listáján indította képviselőjelöltjeit – mérsékelt sikerrel. Hasonló eredménnyel szerepelt a baloldali színezetű de aktivista programot meghirdető Országos Parasztpárt is, amely 1924-ben jött létre Mikle Vince vezetésével. A párt az 1925-ös eredménytelen (mintegy 4 500 szavazat) parlamenti választásokat követően feloszlott. 8 Az aktivista és negativista fogalmak használatának problematikusságára legutóbb Filep Tamás Gusztáv hívta fel a figyelmet. Filep Tamás Gusztáv: Kormánypárton vagy ellenzékben? A pozsonyi magyar polgár és az 1925-ös választások. In: Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. (Czoch Gábor, főszerk.) Pozsony, Kalligram, 2005. 438. 9 Az aktivista kifejezés használatával kapcsolatban már a korabeli magyar politika is fenntartásokat fogalmazott meg. Szüllő Géza 1937-ben az Egyesült magyar Párt parlamenti klubjának ülésén többek között a következőt is mondta: „Parlamenti ellenzéki álláspontunkban nyilvánul meg az, hogy aktivisták vagyunk (…) Nem aktivizmus a kormánypártiság, és nem passzivizmus az ellenzékiség! Ez a punktum saliens!” Idézi Popély Gyula: A kisebbségi magyar … i. m. 129. 10 A párt Hodža iránti elkötelezettségét az alábbi rigmus is mutatja: „Hodža Milán viszi a lobogót, a földért, a Köztársaságért. Mi megyünk egy akarattal utána. Előre!” Népújság, 1923. október 28.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 39


39

A húszas évek közepéig tehát a magyar aktivizmus nem tudott és nem tudhatott alternatívát jelenteni az ellenzéki magyar pártok politikájával szemben. A Csehszlovák Köztársaság belső viszonyainak konszolidálása, a húszas évek elején meginduló gazdasági fellendülés és a kormányzat részéről a kisebbségek felé tett engedmények azonban fokozatosan aláásták a kizárólag a sérelmi politikán alapuló politikai magatartást jogosultságát, s mint Szarka László fogalmaz, maguk a magyar pártok sem hagyhatták figyelmen kívül azt, hogy az általuk képviselt társadalom jogi, gazdasági és társadalmi feltételrendszerét alapvetően a csehszlovák állam döntései alakítják és határozzák meg.11 Ez a felismerés vezetett a MNP ún. aktivista kísérletéhez,12 amely ugyan kudarcot vallott, de mégis jelezte, hogy a szlovákiai magyar társadalmon belül immár létezik az igény csehszlovák kormányzattal való valamiféle kiegyezésre. Ezzel egy időben változás érzékelhető a csehszlovák kormányerők taktikájában is, hiszen az 1925-ös választásokat követően felhagytak azzal a taktikával, hogy önálló magyar aktivista pártok létrehozását szorgalmazzák, s helyette a centralista csehszlovák pártokon belül alakultak magyar szekciók. 1927 elején az addig önálló de tetszhalotti állapotban leledző magyar szociáldemokrata párt (Cseh-Szlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja CSKMSZM) lépett be a csehszlovák szociáldemokráciába, s hozott ott létre külön magyar szekciót.13 A választási ciklus végéig pedig a Csomor István vezette Köztársasági Magyar Földmívespárt olvadt be a csehszlovák agrárpártba. Innentől kezdve az első köztársaság bukásáig a két legnagyobb csehszlovakista párton belüli magyar szekció képezte a szlovákiai magyar aktivizmus gerincét. A viszonylag kevés sikert elérő magyar szekciók működéséről keveset tudunk. A szociáldemokrácián belül működő Országos Magyar Szervezőbizottságnak ugyan Dél-Szlovákia néhány településén ugyan erős bázisa volt, de a sem a nagypolitikába sem pedig a szlovákiai magyar közbeszédbe nem tudott érdemben beleszólni. Vezetői közül Schulz Ferenc, Csizmazia György és Fehér Ferenc emelkednek ki. A párt sajtóorgánuma a Népszava majd később a Csehszlovákiai Népszava volt. A magyar szociáldemokraták legfőbb bázisa Pozsony, valamint Komárom volt, ahol a 1923-tól több választási cikluson keresztül is a már említett Csizmazia töltötte be a városbírói tisztséget, de az átlagosnál nagyobb volt a szekció támogatottsága a királyhelmeci járásban is. Noha a magyar szekció jelentős anyagi támogatással bírt, s a közélet több területén, különösen az iskolaügyben nagy előnyt jelentett a szociáldemokrata párthoz való tartozás, tagságát mégis csupán mintegy 4 ezer főre becsülhetjük.14 Ennek jelentős részét (még a csehszlovák belügyi szervek jelentései szerint is) kétes egyének és politikai emigránsok tették ki, akik elsősorban egyéni érdekeik érvényesítésére használták fel párttagságukat. Mivel a magyar szekció semmiféle önálló vállalkozással nem rendelkezett, s a tagsági díjak csupán a működési költségek egy részét fedezték, a szekciót az anyapárt tartotta el. Ezt a csehszlovák szociáldemokrácián belül sokan kifogásolták, mivel úgy látták, hogy az anyagi ráfordítás nem térül vissza szavazatokban. A Népszava mintegy 2 ezer példányban jelent meg, alacsony szakmai 11

Szarka László: Integráció és együttműködés a kisebbségpolitikában. Magyar aktivista kísérlet Csehszlovákiában. In: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében (Bárdi Nándor – Simon Attila szerk.). Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006. 27. 12 Erről lásd részletesebben Szarka László fenti tanulmányát. 13 Ezt a lépést az addig szétforgácsolt magyar szociáldemokrácia egyesülése előzte meg, amely során 1926. október 24-én Érsekújvárott a Független Szocialista Munkás és Földmívespárt valamint a csehszlovák kormánnyal már addig is együttműködő ún. Népszava-csoport beolvadt a CSKMSZM-be. Lásd. Fehér Ferenc visszaemlékező írását: Csehszlovákiai Népszava, 1936. december 20. 14 AUTGM, fond TGM, R, kart. 393. Naši maďari, 8. sv. Maďarská menšina v Praze.

acta:Layout 1

40

2007.04.04.

20:30

Page 40


2007

színvonalon. A magyar szekció egyik legnagyobb problémája a választók számára is elfogadható személyiség hiánya lehetett, hiszen a Schulz Ignác pártelnök ezt a szerepet nem tudta betölteni. A volt nyomdász, a Népszavát is kiadó Typográfia vállalat tulajdonosa diktátori hatalommal rendelkezett a párton belül, amit ő – a korabeli megítélés szerint – egyéni anyagi boldogulása szolgálatába állított.15 Nem csoda tehát, hogy a már idézett jelentés szerint a csehszlovák szociáldemokrácia csupán a II. internacionálé miatt – saját külpolitikai imázsát növelendő – tartotta fenn a magyar szekciót. A republikánus (agrár) párton belül működő magyar tagozat elsősorban a falusi kisparasztság köréből gyűjtötte tagságát, akik sok esetben a párttagság által megszerezhető földtulajdon, vagy egyéb juttatások miatt csapódtak a párthoz. Az Agrárpárt magyar tagozatának jellegénél fogva elsősorban a mezőgazdasági jellegű Csallóközben és a Bodrogközben volt viszonylag erős bázisa. A republikánus párt magyar tagozatának egyik gondját a megfelelő napilap hiánya képezte. Az agráriusok által vezetett kormány hosszú ideig a Reggel c. lapot szánta a magyar aktivizmus legfőbb propagálójának, a lap azonban ezt a reményeket, még a neves aktivista publicista, Várady Aladár szerint sem tudta beváltani, aki szerint elsősorban az emigránsoknak a lap szerkesztőségében betöltött pozíciója okozta, hogy a lap „semmiféle kapcsolatot nem ápol sem a csehszlovák, sem a szlovákiai magyar szellemi élettel.”16 De maguk a csehszlovák források is felrótták a lapnak azt, hogy „az államfordulat után 12 évvel is elsősorban a magyarországi eseményekkel foglalkozik.”17 Ennélfogva pedig a lap egyáltalán nem tudta betölteni azt a szerepet, amit szántak neki – ellensúlyozni az ellenzéki Prágai Magyar Hírlap befolyását a magyar közvéleményre.

Lelley Jenő aktivista pártalapítási kísérlete A szlovákiai magyar aktivizmus sajátos fejezetét jelenti az Országos Keresztényszocialista Párt alapítójának és első elnökének, Lelley Jenőnek a tevékenysége. Lelley ellenzéki politikai pályafutása 1924-1925-ben tört meg, amikor közte és a párt más vezetői között nyíltan a felszínre törtek a már korábban is meglévő ellentétek. A viszály végül oda vezetett, hogy 1925 nyarán Lelley helyett Szüllő Gézát választották pártelnökké, Lelley pedig a hozzá hű csoportosulással új pártot alapított Nyugatszlovenszkói Keresztényszocialista Párt néven.18 Az új párt, amely békülékeny hangnemet ütött meg a kormánnyal szemben, külön listával indult az 1925. novemberi választásokon, de a megszerzett 17 ezer szavazatával nem jutott mandátumhoz. Lelley ezt követően kivonult a közéletből, s 1929 elejéig nem jelentkezett a közéletben. Lelley személyével kapcsolatban – aki sok más korabeli magyar politikushoz hasonlóan megérdemelne egy rövid, de alapos politikai életrajzot – máig vita folyik, vajon mennyire tekinthető aktivistának az 1925 után folytatott politikája. Angyal Béla és Popély Gyula is említi, miszerint a neves politikust már a pártszakadás előtt olyan vádak érték, hogy eladta magát a prágai kormányzatnak.19 E vádak, amelynek Angyal Béla nem ad hitelt, tulajdonképpen nem 15

Uo. AUTGM, fond TGM, R, kart. 393. Naši maďari, 8. sv. Várady Aladár levele. 17 AUTGM, fond TGM, R, kart. 393. Naši maďari 8. sv. Maďarská menšina v Praze 18 Az OKSZP-ben történt szakadásról lásd Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés… i. m. 112-118. p. 19 A vád első ízben a prágai magyar követ jelentésében bukkan fel, aki szerint Lelley Prága érdekében szán16

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 41


41

is lennének érdekesek, anélkül a prágai Masaryk-archívumban található dokumentum nélkül, amellyel az alábbiakban részletesebben kívánunk foglalkozni. Az 1929. március 18-án Nyitrán keltezett 13 gépelt oldalt kitevő elaborátumot, amely a Pro memoria címet viseli, Lelley Jenő írta alá.20 A német nyelű írás címzettje ismeretlen, ám a kontextusból világos, hogy azt a kormányban vagy a prágai várban kell keresnünk. Maga az emlékeztető tkp. Lelley felajánlkozása, aki megfelelő támogatás fejében kész aktivista politikát folytatni. Az Pro memoria így fontos momentuma annak a folyamatnak, amely során Lelley az 1925ös kudarca után visszatért az aktív politikai életbe. Visszatérésének okait ugyan nem ismerjük, nem tarjuk azonban elképzelhetetlennek, hogy annak időzítése összefügghet a csehszlovák és tágabban a közép-európai politikai élet eseményivel: konkrétan a Rothermere-kampány hullámverésével és a két magyar ellenzéki párt összezárkózási folyamatával. Ennek háttereként talán nem fölösleges elismételni, hogy az angol lord revíziós kampányának éle az utódállamok közül leginkább Csehszlovákia ellen irányult. Ennek is tudható be, hogy Beneš több ízben is élesen kirohant Rothermere ellen, Szlovákiában pedig erőteljes kampány kezdődött, amelyben a szlovákiai magyarokat is a csehszlovák állam iránti hűségnyilatkozat aláírására szerették volna bírni. Feltételezhető, hogy ilyen kontextusban a csehszlovák kormányzatnak sem jött volna rosszul egy olyan magyar mozgalom kibontakozása, amely ha nem is nyíltan kormánypárti, de egyértelműen elkötelezett Csehszlovákia iránt. Másrészt pedig Lelley, aki kitűnő információkkal rendelkezhetett a magyar kisebbségen belüli mozgásokról, érzékelhette a két ellenzéki párt politikájával szemben a magyar lakosság egyes rétegeiben megnyilvánuló elégedetlenséget. Különösen a gazdakörökben volt észlelhető csalódás a Szent-Ivány által szorgalmazott reálpolitika kudarca miatt, s részben ennek a csalódásnak a nyomán történt 1928-ban kísérlet egy új magyar politikai formáció, az Országos Magyar Kisgazda és Kisiparos Párt (OMKKP) megalakítására. Az MNP-ből és az OKPból korábban kivált politikusokból verbuvált párt végül közvetlenül az 1928-as tartományi választások előtt alakult meg, s elsősorban a csallóközi kisgazdák elégedetlenségét igyekezett meglovagolni. A párt alapítói Mohácsy János és Lukovich Ferenc egykoron a Kisgazdapárt (MNP) alapítói közé tartoztak, ám a rendőrségi jelentések megjegyzik, hogy a háttérben ott állt Mérey Lajos és Méhes Gáspár is, akik az OKP-ből indultak, s nem mellékesen Lelley bizalmi embereinek számítottak.21 Nem tévedhetünk tehát nagyot, amikor azt feltételezzük, hogy Lelley mindenről informálva volt, sőt a háttérből maga is az események alakítói közé tartozott. A színrelépéssel azonban ekkor még óvatosan kivárt – s helyesen tette. Az új párt, bár több mint 13 ezer szavazatot és egy tartományi képviselői mandátumot szerzett, mégis csalódást okozott, az 1929-es parlamenti választásokat követően (amikor mindössze 6 ezer szavazatot kapott) pedig fel is oszlott. Lelley, legalább is a Pro memoria soraiból erre következtethetünk, alapvetően azt a tanulságot vonta le az OMKKP kudarcából, hogy egy új pártalakulat csak akkor lehet életképes és eredményes, ha megfelelő anyagi támogatással bír, s ha élén népszerű és tapasztalt vezető áll – ez a gondolat határozottan visszaköszön emlékeztetőjéből dékosan akadályozza a két ellenzéki párt egyesülését. Egy másik forrás szerint pedig Hanák József, Lelley egyik bizalmi embere vallotta azt, hogy ő közvetített Lelley és Hodža között. Lásd Angyal Béla: Érdekvédelem … i.m. 113-115., Popély Gy.: Ellenszélben … i.m. 175. 20 AUTGM, fond TGM-R, k. 393. sv. 7. Pro memoria 21 SÚA, PMR, k. 266, 20441. sz. Utvorení nové strany maďarských malorolniku a maloživnostniku.

acta:Layout 1

42

2007.04.04.

20:30

Page 42


2007

Magának a Pro memoria c. írásnak két előzménye van, amelyekre Lelley is utal. Az első a Nap c. bulvárlap22 1929. február 3-i számában megjelent terjedelmes Lelley-írás,23 a másik pedig a szerzőnek egy meg nem nevezett kormánytaggal folytatott eszmecseréje, amely során Lelley élőszóban is kifejthette nézeteit a szlovákiai magyar politikáról. S mint az emlékeztetőben írja, „a jelenlegi írásos értekezés rövid összefoglalója az előbb említett előadásomnak.”24 Ez utóbbi „előadás” tartalmát nem ismerjük, a Napban megjelent írás viszont segíthet az emlékeztető szálainak kibogozásában. A Napban megjelent Lelley-írás és az emlékeztető kiindulópontja azonos: a szerző elemzést készít a szlovákiai magyar politika eddigi útjáról, s megállapítja, hogy az tíz év után zsákutcába jutott, sőt mi több, nem szolgálja a kisebbségi magyarság érdekeit. Ezt követően a szerző visszatekint a magyar politika 10 évére, s annak középpontjába az OKP és a MNP közötti konkurenciaharcot helyezi. Lelley véleményt nyilvánít a két párt esetleges egyesítéséről, amit a meglévő ideológiai szakadékok miatt elképzelhetetlennek tart. A két Lelley-írás közös alapmotívuma az, hogy a szlovákiai magyar politika három tényezőtől függ: a magyar kormányzattól, a szlovenszkói magyaroktól és a csehszlovák államtól. Lelley természetesnek tartja a szlovákiai magyarok szimpátiáját az anyaország iránt, leszögezi azonban, hogy ennek a szimpátiának határt kell hogy szabjon az állampolgári kötelesség. Alapvető hibának tartja viszont azt, hogy a szlovenszkói magyar politika nem tudta magát kivonni Budapest hatása alól, s nem lépett önálló útra. Az emlékeztetőben meglehetősen élesen fogalmazva egyenesen „szervilizmussal határos alárendeltség”-ről ír ennek kapcsán. A szerző úgy ítéli meg, hogy Szent-Ivány aktivista kísérlete helyes irány volt, amely kísérlet bukását a Rothermere-akció és a keresztényszocialisták aknamunkájának számlájára írja. A múlt tapasztalatainak legfőbb tanulságaként Lelley azt vonja le, hogy a szlovenszkói magyar politikának Budapest érdekei helyett elsősorban az itteni magyarság érdekeit kell szolgálnia. Ő elsősorban az OKP sérelmi politikáját kárhoztatja, amelyet öncélúnak és kártékonynak minősít. Ebből a helyzetből a kiutat csak a szudétanémet példa követésében, vagyis az aktivista politika kereteinek a megteremtésében látja, kihangsúlyozva, hogy „azt a kormányt, amely szerény de mindenképpen jogosult és igazságos céljaink elérését lehetővé teszi, támogatni is véreink iránt való kötelességünknek ismerendjük.”25 A Napban megjelent újságcikkben Lelley az ellenzéki magyar politika bírálatánál nem nagyon lép tovább, s terveit illetően megmarad az általános megfogalmazások szintjén. A Pro memoria című írásban viszont nemcsak azt fejti ki, hogy aktivista politikára van szükség, hanem azt is, hogy ezt hogyan lehet sikeresen megvalósítani. Lelley elengedhetetlennek tartja egy új magyar politikai párt megalapítását, amely a Csehszlovák Köztársaság iránti lojalitás talaján állva fejtene ki „pozitív” (itt a szót Lelley a negativista ellentétpárjaként használja) politikát. A szerző szerint az új párt Pozsony központtal működne, s jelentősebb dél-szlovákiai városokban (Komárom, Kassa, Losonc, Léva, Érsekújvár) pedig párttitkárságokat tartana fel. A párt irányítása a pártelnök kezében lenne, aki minden fontos kérdésben jogosult lenne a döntésre. 22 A Nap c. lap értékelése külön tanulmányt érdemelne, az azonban kétségtelen, hogy a laptulajdonos Zay Károly látszólag meg tudta őrizni a napilap függetlenségét, s az mérsékelt kormánypártisága mellett a magyarságot ért sérelmeket sem hallgatta el. (Ez pl. az aktivista Reggelre nem volt elmondható.) 23 Nap, 1929. február 3., Lelley Jenő: A kátyúba került szlovenszkói magyar politikának múltja, jelene és a jövendőbeli útja. 24 AUTGM, fond TGM-R, k. 393. sv. 7. Pro memoria 25 Nap, 1929. február 3.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 43


43

Noha Lelley személyi kérdésekbe nem bocsátkozik bele, a szövegből egyértelműen kiderül, hogy a pártelnöki funkciót saját magának szánná, miközben megjegyzi, hogy „el vagyok szánva, csak első osztályú, feltétlenül megbízható munkaerőket alkalmazok…”26 Az emlékeztető nem kerüli meg a sikeres pártalakítás lehetséges akadályait sem, amelyek közül legjelentősebbnek a magyar kormányzatot tartja. Alapvető jelentőségűnek nyilvánítja, sikerül-e a magyar kormányt rábírni, hogy elfogadja a szlovákiai magyar politika önállósulását. Lelley bizakodó ebben a kérdésben, amit azzal magyaráz, hogy a magyar kormány politikai irányvonalának stabilitása csak látszólagos, miközben számos neves magyarországi személyiség dolgozik a két ország közötti kapcsolatok javításán. Különösen érdekes szempontunkból, hogy a magyar kormánykörökhöz közeli személyek megnyerésében központi szerepet szán a csehszlovákiai földbirtokreformnak, amelyet olyan eszközként érzékel, amely által befolyást lehet gyakorolni az ún. optánsokra, valamint a szlovákiai magyar arisztokráciára is. Ők pedig rokoni és baráti kapcsolataik révén változást érhetnének el a Csehszlovákiával szembeni magyar kormánypolitikában. Ezzel kapcsolatban Lelley tkp. a földbirtokreform által sújtott arisztokraták egy részének különféle kedvezmények általi megvásárlását javasolja. Annak fejében pedig, hogy ezek a birtokosok esetleg viszszakapnák lefoglalt birtokaikat, vagy az éppen kezdődő erdőbirtokreform kapcsán részesülnének előnyökben, egyfajta lobbytevékenységre és az újonnan alakuló aktivista magyar párt támogatására köteleznék magukat. Bár az efféle lobbytevékenység eredményességét a mából visszatekintve kétségesnek ítéljük meg, Lelley „ötlete” nem nélkülözte a valós hátteret, hiszen a felvidéki arisztokrácia és általában a nagybirtokos réteg jelentős része komoly veszteségeket szenvedett a földbirtokreform során. Az Állami Földhivatal azonban számos esetben gyakorolt „méltányosságot”, amelyet feltehetően valamiféle háttéregyezség előzhetett meg. Sőt Lelley maga is megjegyzi, hogy két „arisztokrataivadékkal” már előzetes tárgyalásokat folytatott, akik támogatták a tervét. Ennek az információnak a hitelességét nem tudjuk ellenőrizni, s azt illetően is csak találgatnunk lehet, kik lehettek az említett arisztokraták. Talán nem tévedünk azonban nagyot, ha az egyik arisztokrata személyében Zay Károlyt, a Nap c. lap kiadóját sejtjük. S talán az sem véletlen, hogy Zay, aki a korabeli források szerint mindent megtett elveszett birtokai visszaszerzéséért,27 Lelley nyilvánosságra lépése előtt néhány héttel, a Nap karácsonyi számában jelentetett meg egy írást egy aktivista jelegű párt megalapításának szükségességéről.

A Pro memoria utóélete és tanulságai A Lelley-féle Pro memoria, utóéletéről sajnos hallgatnak a levéltári források. Az emlékeztetőben felvázolt új magyar párt megalakítására – noha több kísérletet is regisztrálhatunk nem került sor. Ebben feltehetően a kormányzati szándékok és a szlovákiai magyar politikán belüli viszonyok is közrejátszottak. Annyi azonban kétségtelen, hogy a memorandum benyújtását követő hónapokban ténylegesen megélénkült a szlovákiai magyar politikai élet aktivista irányzata. Komolyabb pártalapítási kísérletekre azonban csak 1931-ben került sor, amelyekről a korabeli sajtó, a prágai magyar követség, valamint a pozsonyi rendőrségi jelentések is beszámolnak. Ezeknek a kísérleteknek azonban nagyobb volt a füstje mind a lángja. 26 27

AUTGM, fond TGM-R, k. 393. sv. 7. Pro memoria MOL, K63, 43cs, 7/44; 123/pol.1931.

acta:Layout 1

44

2007.04.04.

20:30

Page 44


2007

Egy erős aktivista párt megalakítását elsősorban a magyar választók elutasítása akadályozta, de szerepet játszott benne az hogy a lehetséges főszereplők (Lelley, Zay) között személyes, gazdasági és elvi ellentétek sora feszült. Sőt a csehszlovák kormánypártok is gyakran egymás ellenében próbáltak magyar lelkeket venni: a harmincas évek elején az addig a magyar aktivizmus keresztapjának számító Milan Hodža mellett Beneš nemzetiszocialista pártja is saját magyar szatelitpárt megalapításán gondolkodott. A harmincas évek közepére már világosan látszott, hogy a szlovákiai magyar választókat az egymás után alakulgató, de tényleges eredményeket felmutatni nem tudó pártocskákkal nem sikerülhet az ellenzéki magyar pártoktól elcsábítani. Ekkora azonban már megváltozott a hatalom taktikája is. Hodža miniszterelnök az ún. neoaktivizmus meghirdetésével próbálkozott, amely a szudétanémetek esetében bizonyos sikereket eredményezett is. A Wenzel Jaksch, Gustav Hacker és mások által képviselt szudétanémet újaktivizmustól eltérően azonban a magyar újaktivizmus sem fiatal és hiteles vezetőket nem tudott felmutatni (a politikai szempontból már elhasználódott Csomor István, Stunda István és Schulz Ignác képviselték), sem pedig a szlovákiai magyarok helyzetének megoldására irányuló új elgondolásokat. Ezek hiányában pedig a republikánus és a szociáldemokrata pártok magyar szekcióira épülő elképzelés, már azért sem járhatott sikerrel, mert a kormánynak a magyar aktivisták felé tett első és felemás engedményeit (a kétnyelvűség bevezetése a vasúton és a postán) csupán 1938 nyarán kezdték megvalósítani. A helyzet azonban ezeket az intézkedéseket addigra alaposan meghaladta, s az 1938 júniusában megtartott községi választások már a magyar egység jegyében, a szlovákiai magyar aktivizmus elhalásának lassú, de biztos kezdetét jelentették. Összegzésként megállapítható tehát, hogy Lelley emlékeztetőjében megfogalmazott elképzelések nem váltak valóra, s a szlovákiai magyarság döntő többsége megőrizte ellenzéki magatartását. Lelley azonban továbbra is a szlovákiai magyar politika egyik fontos szürke eminenciása maradt, gondolatai pedig más, későbbi elképzelésekben is visszaköszöntek. Ezek közül mindenkép érdemes megemlíteni annak a Dzurányi Lászlónak a terveit, aki hosszú éveken át az ellenzéki magyar pártok fórumának, a Prágai Magyar Hírlapnak (PMH) volt a főszerkesztője, s állíthatjuk, hogy fő kovácsa a lap sikerének. Dzurányi, aki a harmincas évek elején egyre gyakrabban került szembe a PMH-t irányítani akaró ellenzéki magyar politika erős embereivel, másrészt életvitele miatt állandó és már-már megoldhatatlannak látszó anyagi gondokkal küzdött, 1932-ben Ivánka Milán szlovák parlamenti képviselőnek írt bizalmas levelében egy kormánypárti magyar lap megalapítására tett javaslatot. A levél bevezető részében Dzurányi elemzi a szlovákiai magyar politikai életet, s a Lelley emlékeztetőjéhez megdöbbentő hasonlósággal szintén az a véleménye, hogy a szlovákiai magyar politika zsákutcába jutott. Dzurányi keményen bírálja a „blöffökre támaszkodó jelszópolitikát”, amit az ellenzéki magyar pártok folytatnak, s kifejti, hogy szerinte a magyar fiatalság 90%-a számára idegen ez a politika. Bírálja azonban a másik oldalt is, különösen a magyar nyelvű kormánysajtót, amelynek véleménye szerint soha nem volt magyar programja, s a szlovákiai magyarokat ért sérelmekről nem vett tudomást. Dzurányi ennek a hiánynak a kiküszöbölésére javasolja egy új magyar napilap alapítását, amely a csehszlovák állam iránti lojalitás talaján állva, de – legalábbis a kezdetekben - a konstruktív ellenzékiség szerepét öltené magára. Dzurányi terve – Lelleyével szemben – megvalósult, s 1933-ban Pozsonyban megindult a Magyar Újság. A lap ugyan nem tudta legyőzni a PMH-t (mint ahogyan Dzurányi előre megjósolta), de a színvonalas szerkesztői és újságírói munkának köszönhetően, a magyar értelmiség körében nagy népszerűségnek örvendett.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 45


45

Lelley Jenő tervezete, tehát elsősorban nem a megvalósulása (ill. meg nem valósultsága) miatt lehet érdekes, hanem a szlovákiai magyar politikával kapcsolatban felvetett gondolatai miatt. A Pro memoria és a Dzurányi-levél ugyanis igazolják azt a feltevést, hogy a szlovákiai magyarok egyes csoportjai, különösen az intelligencia, egy idő után kezdték szűknek érezni a Budapestről irányított sérelmi politika kereteit. Felismerték azt – s ebben Szent-Iványi szerepe még tisztázatlan –, hogy a magyar kisebbségnek a Csehszlovákiában belüli életmódra kell berendezkednie, s ez csupán gravimális politikával nem érhető el. Ennek ellenére a szlovákiai magyarság között az első köztársaság végéig nem sikerült olyan tisztességes aktivista politikát folytató magyar pártot létrehozni, amely a hasonló szudétanémet formációkhoz hasonlóan mérhető eredményeket tudott volna elérni. Ennek okai azonban elsősorban nem a magyar kisebbségben, hanem sokkal inkább a túlságosan merev prágai kisebbségpolitikában keresendők, amely számára kényelmesebb volt a Schultz- és Csomor-féle szervilizmus, mint egy életerős aktivista magyar párt. Ennek kapcsán jegyezzük meg, hogy annak elemzése, vajon hol húzódnak az egészséges aktivista politika és a kormány iránti szervilizmus határai, egy külön tanulmányt érdemelne meg. A szlovákiai magyar aktivista politika vizsgálata mindenképp az előttünk álló évek egyik fontos feladata kell, hogy legyen. Már csak azért is, mivel fontos eszköz lehet a korabeli állami kisebbségpolitika megértéséhez, de hozzásegíthet bennünket ahhoz is, hogy az eddiginél árnyaltabban lássuk az ellenzéki magyar politika jellegét és eredményeit. A két háború közötti politikatörténet szempontjából azt jegyezhetjük még fel tanulságként, hogy a magyar kisebbségek történetének kutatását nem szabad leszűkítenünk a Budapest által preferált ellenzéki magyar pártok tevékenységének vizsgálatára, hiszen a történész számára az ún. aktivista vagy épp a baloldali politikának is azzal egyenlő forrásértéke van.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

46

Page 46


2007

ATTILA SIMON

AKTIVISTICKÝ POKUS JENŐ LELLEYHO NA KONCI DVADSIATYCH ROKOV DODATOK K DEJINÁM MAĎARSKÉHO AKTIVIZMU NA SLOVENSKU MEDZI DVOMA VOJNAMI

Zhrnutie Štúdia sa zaoberá zanedbanou kapitolou maďarskej politiky na Slovensku medzi dvomi vojnami, maďarským politickým aktivizmom. V dobovej maďarskej politike na Slovensku popri pomerne dobre preskúmanej strnulej opozícii a ľavici reprezentovanej Komunistickou stranou Československa bol vždy prítomný aktivizmus, hoci nie v takej sile ako v prípade sudetských Nemcov. Aktivistické stranícke útvary, ktoré vznikli na začiatku dvadsiatych rokov, sa zrodili najmä z podnetu síl blízkych vláde, významnejšiu bázu si však nedokázali vytvoriť. V druhej polovici dvadsiatych rokov – pravdepodobne na základe pražského strategického rozhodnutia – v rámci dvoch veľkých celoštátnych strán (sociálnodemokratickej a agrárnej) vznikli maďarské sekcie. V dôsledku zmien, ktoré nastali vo vnútornej a zahraničnej politike, sa však koncom dvadsiatych rokov znova vynorila možnosť založenia umiernenej aktivistickej maďarskej strany. Túto myšlienku rozvíja Jenő Lelley, jedna z určujúcich postáv dobovej maďarskej politiky na Slovensku, v nemecky písanom liste, ktorý sa nachádza v pražskom Masarykovom archíve. Lelleyho myšlienkový pochod je postavený na tom, že opozičná maďarská politika sa dostala do slepej uličky, čoho najdôležitejšiu príčinu vidí v tom, že maďarská politika na Slovensku sa nevie zbaviť tútorstva Budapešti. Preto považuje za potrebné založiť nový maďarský stranícky útvar, ktorý by mal pozitívny vzťah k Československej republike. I keď Lelley nerozvíja svoj podrobný plán založenia strany, z jeho listu je zrejmé, že úlohu lídra strany by pridelil sebe a počíta s podporou maďarských aristokratov na Slovensku, o ktorých si myslí, že sa dajú získať v pomocou s pozemkovej reformy. Lelleyho zakladanie strany sa napokon neuskutočnilo, zmýšľanie, ktorému sa zdal rámec politiky ukrivdenosti riadený z Budapešti úzky, bolo do leta 1938 prítomné v maďarskej verejnej mienke na Slovensku a okrem iných sa odzrkadľuje aj v myšlienkach významného novinára doby Lászlóa Dzurányiho.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 47

SzarkaLászló:Azetnikairevízióelveésgyakorlataazelsőbécsi...

47

SZARKA LÁSZLÓ

AZ ETNIKAI REVÍZIÓ ELVE ÉS GYAKORLATA AZ ELSŐ BÉCSI DÖNTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉBEN A 20. századi közép-európai határkonfliktusokkal és revíziós változásokkal foglalkozó nemzetközi történetírás egységes annak megítélésében, hogy a két világháború közötti magyar külpolitika legfontosabb törekvését a trianoni békeszerződésben rögzített határoknak Magyarország szempontjából minél kedvezőbb megváltoztatása jelentette. A revíziós törekvések történetével foglalkozó nem magyar szakirodalom ugyanakkor máig meglehetősen tagolatlanul kezeli a magyar külpolitikai törekvések regionális és nemzetközi kontextusát, s alig tesz különbséget a magyar külpolitikai propaganda és a hivatalos külkapcsolatok célkitűzései között.1 Ugyanakkor a legújabb magyarországi kutatások e tekintetben is egyre árnyaltabb és differenciáltabb képet mutatnak, jelezve a két világháború közötti magyar kormányok vonalvezetése közötti tartalmi különbségeket.2 A revíziós magyar külpolitikai törekvések diplomáciatörténeti kontextusban olyan külpolitikai program megnyilvánulásaiként határozhatóak meg, amely ugyan a status qou ante viszszaállításának igényét fejezte ki, de az integrális revízió kezdettől fogva megvalósíthatatlannak bizonyult elképzelése helyett a trianoni államhatárok fokozatos, lehetőség szerint egyre nagyobb mértékű megváltoztatását tűzte ki célul. Az integrális és etnikai revízió így vált a magyar propagandában, a külpolitikai tervezésben, döntés-előkészítésben hol egymást kiegészítő, hol meg egymásnak ellentmondó eszközzé, illetve célkijelöléssé. Az etnikai és az integrális revízió viszonyának értelmezésében Walko Lajos a Bethlen-kormány külügyminisztere 1929. május 22-én a Rothermer-kampány nyomán támadt félreérté1 Ld. pl. az újabb cseh és szlovák munkák közül ld. Deák, Ladislav: Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty I-III. Matica slovenská, Martin 2002, 2003, 2006; Dejmek, Jindřich: Československo, jeho sousedé a velmoci ve XX. století (1918 až 1992). Vybrané kapitoly z dějin československé zahraniční politiky, Centrum pro ekonomiku a politiku, Praha 2002. 2 Kovács-Bertrand, Anikó: Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg. De publizistische Kampf gegen den Friedenvertrag von Trianon (1918-1931) (=Südost-europäische Arbeiten, 99.) R. Oldenbourg Verlag, München 1997; Kovács Anikó: Adalékok a magyar revíziós mozgalom történetéhez, Regio (5) 1994. 3; Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Magyar Történelmi Társulat, Budapest 1995; Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953, Osiris, Budapest 1998; Ádám, Magda: The Munich Crisis and Hungary: The Fall of the Versailles Settlement in Central Europe. In: The Munich Crisi, 1938. Prelude to World War II. London 1999. 82–121; Zeidler Miklós: Mozgástér a kényszerpályán. A magyar külpolitika „választásai” a két világháború között. In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest 2002. 202-203; Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, uo.132-161; Zeilder Miklós: A revíziós gondolat. Osiris, Budapest 2001; Uő.: A magyar irredenta kultusz a két világháború között, (=Regio-könyvek), Teleki László Alapítvány, Budapest 2002; Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Osiris, Budapest 2002; Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris, Budapest 2005. Az újabb cseh és szlovák munkák közül tárgyilagos képet nyújt pl. Irmanová, Eva: Maďarsko a versailleský systém. Albis international, Ústí nad Labem, 2002. valamint Andrej Tóth több tanulmánya. Közülük ld. pl. Výsledek prvního restauračního pokusu Karla Habsburského v Maďarsku na jaře 1921 – uzavření československo-rumunské malodohodové spojenecké , Slovanský přehled, 2002. 4. 521-533; Michela, Miroslav: Reakcia slovenských politických kruhov a tlače na Rothermerovu akciu (1927 – 1928), Historický časopis, 2004. 3. 503-522. Uő: A Rothermer-akció visszhangja Csehszlovákiában 1927-1928. Századok, 2005. 6. http://www.szazadok.hu/archiv/pdf/0506mm.pdf

acta:Layout 1

48

2007.04.04.

20:30

Page 48


2007

sek tisztázása érdekében a magyar követségekre elküldött körlevelében arra hívta fel a figyelmet, hogy az etnikai elvnek és az azon nyugvó részleges revízió alternatívájának a hangoztatása azért nem tanácsos, mert az veszélyeztetheti a teljes revízió elérését.3 Egy másik megközelítésben a revízió magyar programadói, Teleki Pál vagy Bethlen István is attól függően helyezték a hangsúlyt a globális, azaz a történeti és integrális igényekre vagy a részleges, etnikai követelésekre, hogy megnyilatkozásaikkal a magyarországi vagy a külföldi közvéleményt kívánták befolyásolni.4 A Horthy-Magyarország nemzetközi determinációit figyelembe véve az alapkérdést a szomszéd államok mindegyikével szemben fennálló területi igények megfogalmazásában és a második világháború előtti területváltozások idején kialakított konkrét magyar követelésekben az etnikai, illetve a történeti, azaz integrális revízió alternatívája jelentette, Így volt ez az erdélyi, partiumi, bánsági, székelyföldi régiók mellett a Csehszlovákiához tartozott magyar és nem magyar többségű területekkel kapcsolatos célok pontosításában is.5 Ennek a stratégiának a megvalósításához a meghatározó európai nagyhatalmak támogatásának egyidejű megszerzését tekintette legfontosabb eszköznek. Ilyen értelemben a két világháború közötti időszakban a revíziót kizárólag diplomáciai úton elérendő politikai célként határozták meg. Az etnikai alapú revíziós követelések természetesen a romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyar kisebbségekkel kapcsolatos magyar kormányzati politikában is folyamatosan jelen voltak. Jóllehet Magyarország igyekezett felhasználni a kisebbségvédelmi rendszer lehetőségeit, de a budapesti kormányok a kisebbségi magyar vezetők számára is egyértelművé tették, hogy optimális megoldásnak a területi revíziót tekintették.6 A hivatalos Magyarország Csehszlovákiával szembeni hosszú távú revíziós programját Steier Lajos – a szlovák kérdésnek az 190-es évek kezdetétől elismert konzervatív történész szaktekintélye – három szintre bontva vélte egységesen leírhatónak. Szerinte a magyar revízió felvidéki stratégia célja nem lehet más, mint „egy évezredes bázis természetes reintegrációja”, amely gátat vethetett volna Közép-Európa további atomizációjának. Ennek a főtörekvésnek a keretei közt az 1933- évi Steier-tanulmány szerint Magyarország nem elégedhet meg az etnikai elvű határkiigazításokkal, mert a politikai és területi kérdések komplexumaként felfogott magyar revíziónak megkerülhetetlenül fontos célját alkotja a közép-európai integráció részeként elérhető „magyar-tót testvériség” megteremtése, azaz egész Szlovákiának Magyarországgal való egyesülése. S végül az 1930-as évek közepén mindezen törekvéseknek a ma3

MOL K-63, 3259/1927, 1930-21/25-216. A körlevelet idézi Ránki György (szerk.): Magyarország története 1918–1919, 1919–1945. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 559. 4 Jól példázza ezt Bethlen Istvánnak a Hősök terén 1929. május 26-án az ezredéves emlékműnél elmondott beszéde, amelyben a közönséget is meglepve explicite hitet tett a „Mindent vissza!” követelés létjogosultsága mellett, amivel saját korábbi és későbbi külpolitikai álláspontját, egyebek közt az 1928. márciusi debreceni revíziós igénybejelentést is megkérdőjelezte. Kovács-Bertrand Anikó: Der ungarische Revisionismus, id. m. 218-220, 236-237. 5 Csehszlovákia 1918 előtt Magyar Királysághoz tartozó területeire, s azok visszaszerzésére vonatkozóan Teleki Pál, Bethlen István és Gömbös Gyula elképzeléseinek sokfélesége szintén jól tükrözi a felvidéki revíziós célok változékonyságát és bizonytalanságait. Erre vonatkozóan ld. Ablonczy Balázs, Péteri Lóránt és Zeidler Miklós tanulmányait Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, id. m. 24, 35-38, 80-83. 6 A magyar kisebbségvédelem és a revízió összefüggéseiről ld. Pl. Eiler Ferenc „Kisebbségi külpolitika”. Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus tevékenységében 1925–1938. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2005. 3.: http://www.foruminst.sk/publ/szemle/2005_3/szemle_2005_3_eiler.pdf.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 49


49

gyar közvélemény szemében a legfontosabb bázisát „az elszakított nemzetrészek megmentésére” irányuló törekvések jelentették.7 Ugyanakkor jól érzékelhető, hogy éppen a Steier által három szinten leírt revíziós eszmény mögött meghúzódó két világháború közötti közép-európai nemzetállami realitások okozták a gyakorlati kivitelezés legnagyobb gondját. Hiszen az 1918 előtti magyar állam reintegrációja a Habsburg-monarchia kereteinek újrateremtése nélkül 1920 után éppoly irreális eszmének bizonyult, mint a Habsburg-restaurációja eszméje. Hasonlóképpen nem volt semmilyen érdemi háttere, kül- vagy belpolitikai feltétele a magyar-szlovák közös állam létrehozásának, ami pedig a felvidéki revíziós tervezésben jó ideig, sőt egyes vezető magyar politikusoknál egészen 1938-ig meghatározó kiindulópontnak számított, amit legtöbbször mint a régió sorsáról dönteni hivatott népszavazás reálisnak gondolt végeredményét nevesítették.8 A felvidéki magyar településeket a Teleki Pál által vezetetett, jórészt a revíziós előkészületeket szolgáló földrajzi, demográfiai, statisztikai kutatások az országhatár és az úgynevezett „éles”, illetve „sávos” nyelvhatárok által kijelölt területen mérték fel. Nagy súly helyeztek a magyar–szlovák etnikai határ legcsekélyebb változására, vagy éppen a régió nagy- és kis városaiban, de különösen Pozsonyban és Kassán, illetve Ungváron lezajlott radikális etnikai átalakulásokra: a betelepítésekre és az asszimilációs folyamatokra.9 Jóllehet a korszak valamennyi vezető külpolitikai személyisége, irányító és mértékadó tényezője kénytelen volt szembesülni a revíziós célok megvalósításából adódó igen komoly külés geopolitikai, illetve katonai veszélyekkel, fenyegetésekkel, az Anschluss, illetve az 1938. évi csehszlovák válság hónapjaiban a magyar döntéshozók nem tudtak és nem akartak ellenállni a revíziós kísértéseknek.10 Az integer revízió alternatívájához kötődő eltúlzott területi követeléseknek mindazonáltal a müncheni szerződésben és annak magyar vonatkozású mellékletében rögzített etnikai elv egyértelmű korlátokat állított.11 A müncheni szerződés záradéka nyomán az etnikai revízió előtérbe kerülése, ugyanakkor pedig a náci Németország háborút előkészítő politikájához, az antikomintern paktumhoz való csatlakozás a revíziós törekvések gyakorlati kivitelezésében a magyar diplomáciát egyre több tekintetben szembeállították saját korábbi alapelveivel. Behlen István 1938 . augusztus 20-án publikált ünnepi vezércikkében, Teleki Pál pedig bizalmas baráti körben adott hangot félelmeinek, aggodalmainak a németek által irányított revíziós politikai kurzus miatt: „A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni. Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is, ezeket meg tudjuk még emészteni, 7

Steier Lajos: Felsőmagyarország és a revízió, Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest 1933. 25, 32-33. Erre vonatkozóan ld. Pl. Bethlen István ezzel kapcsolatos előfeltevéseinek, tervezeteinek alakulását. Péteri Loránt: Bethlen István. In: Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. 37-38, 45-46. 9 Rónai András: Térképezett történelem, Magvető Kiadó, Budapest, 1988. 124. 10 A magyar külpolitika stratégiai irányaként megfogalmazott békés, az európai nagyhatalmak által garantált tárgyalásos revízió alapeszméje már az 1938. augusztusi kieli tárgyalások idején, majd a csehszlovák válság őszi hónapjaiban háttérbe szorult. Pritz Pál: A kieli találkozó (Forráskritikai tanulmány) Századok 1974. 3. 646-680. 11 A müncheni szerződés kiegészítő nyilatkozatában a négy nagyhatalom képviselői a következőképpen rendelkeztek a csehszlovákiai magyar és lengyel kérdésről: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.” Halmossy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. 1983. 8

acta:Layout 1

50

2007.04.04.

20:30

Page 50


2007

átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ér a velük való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak.” 12 Korábbi és újabb forrásfeltárások szintjén részben tisztázottnak tekinthető a globális, az integrális revízió alternatívájának a folyamatos háttérbe szorulása az etnikai revízió elképzelésével szemben . A revíziós propaganda „mindent vissza” típusú túlköveteléseiben ugyan az egész korszakban felszínen maradt az integrális revízió kívánalma, de mellette, s egyre inkább helyette az etnikai alapozású területmódosítási elképzelések kerültek előtérbe. Ezek megvalósítását a meghatározó európai nagyhatalmak mindegyikének támogatásával, tehát egyfajta európai konszenzussal kívánta volna a magyar diplomácia előkészíteni, ami a hitleri Németország mellett egyre valószínűtlenebbé vált.13 A magyar revíziós igények etnikai alternatíváját, a szomszéd országokhoz került területek magyar népességű részeinek visszacsatolására fókuszáló stratégiát a magyar kormányok kezdettől fogva az összes történeti magyar területre kiírandó népszavazás illuzórikus követelésével is igyekeztek volna kiegészíteni. A Jászi Oszkár nemzetiségi miniszteri provizórium javaslatai, illetve az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció által az 1920. januári párizsi béketárgyalásokon előterjesztett plebiszcitum-követelés, illetve az 1920. májusi franciamagyar titkos tárgyalásokra készült magyar tervezet egyaránt a népszavazásokkal véglegesített határkijelölést szorgalmazta.14 A területi kérdések eldöntésére a népszavazás általában csak jól körülhatárolható kisebb területeken, és nemzetközi ellenőrzés mellett bizonyult alkalmas eszköznek. Az összes szomszéd országhoz került terület hovatartozásának eszközéül elképzelt és javasolt népszavazást azonban 1920-ban sem a nagyhatalmak, sem a szomszéd országok nem tartották járható útnak, ami szorosan összefügg a szóban forgó területek etnikai összetételével, térszerkezetével. A magyar kormány a trianoni határkijelölés véglegesítése előtt az összes elszakításra ítélt területre vonatkozóan szorgalmazta a népszavazást. A békekonferencia által támogatott plebiszcitum eredményét – Apponyinak a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt 1920. január 16-án elmondott beszédének kitétele szerint – a magyar kormány minden további feltétel nélkül hajlandó lett volna eleve elfogadni.15 A népszavazási elv az 1938. évi csehszlovák-magyar határvitákban is előkerült: magyar részről hét vitás határszakaszon javasolták a népszavazás elrendelését a komáromi tárgyalásokon. A német kormány, s maga Hitler is igyekezett erről lebeszélni a magyar vezetést, s ennek megfelelően ez a lehetőség gyorsan el is sikkadt. 16 Az integrális és az etnikai revízió opciójának belső konfliktusát a korszak valamennyi vezető magyar politikusa átélte. Még Teleki Pál is, aki a globális, integer revízió leglekötelezettebb hí12 Zeidler Miklós idézi Teleki utóbb jogosnak bizonyult aggodalmait Barcza György Diplomataéveim 19111945. (Budapest 1994) című emlékiratából. Zeilder Miklós: Mozgástér a kényszerpályán. Id. m.. 193. 13 Zeidler Mikklós: A revíziós gondolat, id. m. 85-87. 14 Zeidler Miklós: Mozgástér a kényszerpályán, id. m. 170-171. 15 „Ennek a nagy eszmének (t. i. a nemzeti önrendelkezés Wilson amerikai elnök által szorgalmazott alapelvének) nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények között tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen.” Ádám Magda, Cholnoky Győző (szerk.): Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége 1920-ban. (Válogatás a magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neully-sur-Seineb-ben I-II. kötetéből. Térképmelléklet III/B. kötet. Budapest 1920-1921.), Lucidus Kiadó, Budapest 2000. 227. 16 Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 51


51

vének számított, kénytelen volt tudomásul venni az európai, s azon belül a közép-európai nemzetállami realitásokat, s elfogadni az etnikai alapozottságú területváltozások alternatíváját.17

A magyar–csehszlovák területi viták érvei Magyar-csehszlovák vonatkozásban az 1921. évi brucki, marienbadi, brünni tárgyalások magyar propozíciói a részleges, alapvetően etnikai alapozású revíziót, a határok etnikai korrekcióját tekintették a bilaterális megegyezés feltételének, kiindulópontjának.18 Ezért váltott ki Masaryk elnök minden olyan megnyilatkozása élénk visszhangot Magyarországon, amely akár a Csallóköznek, akár más magyar többségű területsávnak a lehetséges átadását helyezte kilátásba. A két világháború közötti magyar-csehszlovák kapcsolatok az egész kelet-középeurópai régió legkiélezettebb relációjának számítottak, s különösen azzá váltak Hitler hatalomra kerülése, illetve a magyar-német külpolitikai együttműködés megélénkülését követően.19 A magyar többségű határ menti területekre összpontosító revíziós elképzelések, tervek mellett – Kárpátalja, de főleg Erdély és részben a Bánság és Vajdaság miatt – folyamatosan jelen voltak a történeti, földrajzi és gazdasági elvek kombinációján nyugvó revíziós tervek is. Tehát azok az elképzelések, amelyek – mint például Gömbös Gyula 1934. évi revíziós tervezete – megpróbálták a nem magyar többségű területekre vonatkozó magyar igényeket is megindokolni, pl. Kárpátalja vagy Erdély egy részének esetében.20 E tekintetben éppen a szlovákiai és kárpátaljai revíziós elképzelésekben fedezhető fel az etnikai és a globális revíziós elképzelések elemeinek folyamatos keveredése. Különösen érvényes ez a megállapítás Kárpátaljára, amelynek visszaszerzésében a magyar külpolitika kezdettől fogva a történeti érvekre helyezte a hangsúlyt, valamint arra a tényre, hogy a tartomány rutén többsége Csehszlovákián belül sem tartozik a többségi nemzethez, ráadásul Csehszlovákia folyamatosan halogatta az 1919. évi kisebbségvédelmi szerződésben magára vállalt kárpátaljai autonómia megteremtését.21 16

Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. Ablonczy Balázs: Teleki Pál, id. m. 240-241. 18 1921. március 14-15-én a burgenlandi Bruckban Teleki Pál miniszterelnök és Gratz Gusztáv magyar külügyminiszter Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszterrel folytatott tárgyalásain felmerült, hogy Prága kész területi engedményeket tenni Magyarországnak, Prága azonban cserébe a magyar-csehszlovák határ garantálását kérte. Boros Ferenc: Magyar-csehszlovák kapcsolatok 1918-1921-ben. Budapest, 1970, 275–81. Szarka László: Kisebbségvédelem, reciprocitás, revízió. In: Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony. 1993. 91; Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) Bruck an der Leitha (I-II.) Fórum– Társadalomtudományi Szemle, 2002. 1-2; http://epa.oszk.hu/00000/00033/00009/toth.htm A csehszlovák-magyar viszonyról ld. Deák, Ladislav: Hra o Slovensko v politike Maďarska a Polska v rokoch 1933-1939. Bratislava 1991; Dejmek, Jindřich: Československo, id. m. 199–207. 19 Szarka, L.: Zmeny v národnostnej politike T. G. Masaryka po roku 1918. In: T. G. Masaryk a střední Evropa, Masarykova univerzita v Brně 1994, s. 43 - 50. 20 Zeidler Miklós: Gömbös Gyula, In: Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, id. m. 87–91. 21 Fedinec Csilla (szerk.): Kárpátalja 1938-1941. Magyar és ukrán történeti közelítés. Regio könyvek. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2004. 217-275; Uő.: Kárpátaljai autonómia-koncepciók 1918-944 között. Kisebbségkutatás 2001. 3. 450-469. Uő.: Kárpátaljai autonómia, határváltozások 1918-1944. = Pásztor Cecília (szerk.): „… ahol a határ elválaszt” Trianon és következményei a Kárpát-medencében. [Kárpátia Könyvek.] Nagy Iván Történeti Kör, Nógrád Megyei Levéltár, Szindbád, Salgótarján 2002. 415-436. 17

acta:Layout 1

52

2007.04.04.

20:30

Page 52


2007

Cseh, szlovák és magyar történészek között ma még nincs teljes egyetértés abban, hogy a magyar külpolitika – bár mindvégig reménykedett az egyre élesebben autonomista irányzatú szlovák politikai elit magyar orientációjában és a szlovákoknak Magyarországhoz való viszszatérésében – valójában tudatában volt annak, hogy ez az alternatíva 1920 után nem számított reális alternatívának. A Hlinkáékkal fenntartott ambivalens kapcsolatok, az egész Tuka-ügy és utóélete, a szlovákiai szlovák-magyar együttműködés eredménytelensége mind, mind arra utaltak, hogy a szlovák elit a csehszlovák válság idején semmilyen körülmények közt sem Budapesten fogja keresni a kiutat.22 A magyar-szlovák együttműködés lehetőségével 1938 után is számoló magyar elképzelések nem néztek szembe azzal a ténnyel, hogy a szlovák nemzetfejlődés ugyanolyan messzire jutott az első Csehszlovák Köztársaság két évtizede alatt, mint a horvát, szlovén vagy akár az osztrák, ami egyebek közt a szlovák autonomista mozgalom folyamatos erősödésével járt együtt. A szlovák vezetők véleményének, álláspontjának megváltozatása érdekében Esterházy János kapcsolatba lépett Jozef Tisóval, aki azonban mind a müncheni válság napjaiban, majd pedig a bécsi döntést megelőző egy hónapban kitartott a második Cseh-Szlovák Köztársaság mellett.23 Ebben nyilvánvalóan megerősítette őt annak felismerése, hogy a közép-európai térség egyre inkább Hitler által megszabott fejlődési tendenciái előbb-utóbb lehetővé teszik majd számára az önálló szlovák állam létrehozását is.24 Tiso személyes megbízottjaként Ján Farkaš 1938-ban Varsóban és Budapesten tájékozódott a két kormánynak az éppen önállósult Szlovákiával kapcsolatos terveiről, álláspontjáról. A Kánya Kálmán külügyminiszterrel lefolytatott konzultáción, amelyen Teleki Pál, Apor, Pataky Tibor és Esterházy János is jelen voltak, a magyar politikusok arra kérték Tiso személyes küldöttjét, hogy Csehszlovákia felbomlása esetén egész Szlovákia csatlakozzék Magyarországhoz.25 Csehszlovákia, a csehszlovákiai magyar kisebbség vonatkozásában a magyar revíziós külpolitika 1930-as évek második felére kialakult lehetőségeivel kapcsolatban egyszerre több szempontot kell figyelembe vennünk, ahhoz, hogy a bécsi döntéshez vezető folyamatot reálisan értékelhessük. Az 1938. évi csehszlovák válság nagyhatalmi kontextusában a magyar külpolitika igyekezett megőrizni annak látszatát, hogy a négy európai nagyhatalom együt22 A magyar-szlovák viszonyt különösen megterhelte a Tuka-ügy, amelynek során egyértelművé váltak Tukának a magyar kormánnyal fenntartott kapcsolatai, amelyek sohasem váltak meghatározóvá a Csehszlovákián belüli politikai döntésekben, Ld. Veres Tímea: A Tuka-per közvetlen előzményei a cseh és szlovák sajtóban, Fórum–Társadalomtudományi Szemle 2004. 1. http://www.foruminst.sk/publ/szemle/2004_1/szemle_2004_1_veres.pdf 23 Deák, Ladislav: Viedenská arbitráž 2. november 1938 – Mníchov pre Slovensko. Veda, 1993, 105; Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 75. 24 A cseh-szlovák viszony átalakítása minden belső konfliktus ellenére a müncheni válság előtt és után olyan belső kompromisszumra vezetett, amely Hitler további lépései nélkül tartósíthatta volna a szlovák autonómia jogintézményét. Tisónak a cseh-szlovák kormány megbízásából a magyar területi igények ügyében folytatott 1938. októberi berlini tárgyalásain sikerült Hitler jóindulatú támogatását megszereznie Pozsony, Nyitra és Kassa ügyében, ami viszont Németország részéről is a Magyarországgal szembeni magtartást erősítette fel a szlovák kormánykörökben. 25 A szlovák politikus útról készül rövid emlékeztetőjének tanúsága szerint a magyar kormánytényezők még a müncheni szerződést követően is egész Szlovákia Magyarországhoz kerülését tekintették volna az ideális megoldásnak, Rychlik, Jan: Češi a Slováci ve 20. století. Česko-slovenské vztahy 1914-1945 Academic Electronic Press, Bratislava 1997. 321-322.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 53


53

tes támogatását igényelte és legalább elvi szinten meg is kapta az Anschluss után kialakult helyzetben. Hitler további agresszív terjeszkedési terveivel szemben Anglia, Franciaország a csehszlovák válság heteiben-hónapjaiban ideig-óráig elhitte, hogy az engedékeny megbékélési politika képes lesz megfékezni, kiengesztelni a kardcsörtető Németországot. A két nyugati nagyhatalom közép-európai politikájának tényleges vezérfonala azonban továbbra is a Berlin-Róma tengely konfliktusnövelő hatásának ellensúlyozása, a háborús tűzfészkekkel szembeni preventív fellépés, s ebben az értelemben minden további határmódosítás elutasítása maradt. Ugyanakkor Csehszlovákia külpolitikai elszigetelődésében a belpolitikai, kisebbségpolitikai fejlemények szorosan összefüggtek Németország egyre agresszívebb fellépésével, illetve a kisantant- és a szovjet szövetség csekély súlyának felismerésével. A csehszlovák válság belpolitikai, alapvetően kisebbségpolitikai kontextusát mindazonáltal érdemes a meghatározó külpolitikai összefüggések nélkül is mélyebb elemzés alá vetni. A szudétanémet, szlovák, lengyel, rutén és magyar kérdések eszkalációja ugyan kétségkívül szorosan összefüggött az Anschluss után radikalizálódott hitleri külpolitika nyílt beavatkozó magatartásával, annak a kisebbségekre gyakorolt hatásával és következményeivel, az ország lakosságának közel ötven százalékát alkotó nem cseh népesség rendezetlen kisebbség-, illetve államjogi helyzete ettől még cáfolhatatlan tény maradt. Milan Hodža miniszterelnök (1935-1938) nemzetiségi statútummal kapcsolatos munkálatai elégtelennek bizonyultak arra, hogy az egyre inkább első alkotmányjogi válsággal fenyegető szlovák, szudétanémet, rután, magyar és lengyel kérdésben világos megoldási tervet körvonalazzon.26 Mindezek a kül- és belpolitikai fejlemények Csehszlovákia két másik érintett szomszédjának – Lengyelországnak és Magyarországnak – az aktivizálódását is kiváltották és a müncheni szerződést követő hetekben kiderült, egyik relációban sem sikerült a müncheni szerződésben kiegészítésében megjelölt kétoldalú megállapodást elérni.

A bilaterális megoldás esélye és akadályai a komáromi tárgyalásokon Amint fentebb már jeleztük, magyar részről még a müncheni szerződést követő napokban is számoltak azzal az eshetőséggel, hogy a csehszlovák kormányválság, majd pedig a szlovák autonómia október 6-i zsolnai kikiáltása egész Szlovákiát Magyarországhoz sodorhatja. Ugyanakkor a Jozef Tiso vezette szlovák autonóm kormány Magyarországgal szembeni határozott fellépését, a közös államjogi megoldás határozott pozsonyi elutasítását a magyar kormány 1938. október 7-i ülésén a szlovák autonómia kikiáltásának következményeit is megtárgyaló kormányülésen láthatóan rezignáltan vette tudomásul.27 Az események október első napjaiban rendkívüli mértékben felgyorsultak, s tartani lehetett attól, hogy a szudétanémet területekhez hasonlóan etnikai konfliktusok is kirobbannak a délszlovákiai, kárpátaljai magyar lakta területeken. A magyar kormány folyamatosan mérlegelte 26

Bystrický, Valerián: Národnostný štatút a štátoprávne programy na Slovensku v roku 1938. Historický časopis, 1992, 1, 52-68; Szarka, László: Národnostní statut a rozpory mezi Benešem a Hodžou, Střední Evropa, 1992. 26. 50-53; Harna, Josef: Národnostní politika Hodžovy vlády. In: Národnostní otázka v Polsku a Československu v meziválečném obodbí. Sborník z mezinárodní veděcké konference (26-27. 10. 2004), Masarykuv ústav AV ČR, Instytut Historii Uo, Historický ústav AV ČR, Praha 2005. 94–107. 27 Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 76.

acta:Layout 1

54

2007.04.04.

20:30

Page 54


2007

és néhány esetben nem akadályozta meg a Magyarországról kezdeményezett határ menti incidensek kirobbanását. Az Egyesült Magyar Párt képviselői által létrehozott Magyar Nemzeti Tanács a korábbi hetek óvatos állásfoglalásai után október 7-én elfogadott határozatában már az egész magyar lakta terület haladéktalan Magyarországhoz csatolását követelte: „A Csehszlovákiában lakó magyar nép törvényes képviselői kimondják, hogy hűen az ezeréves történelmi múlthoz és a vérség szent kötelékéhez, vissza akarnak térni az anyaállamhoz: Magyarországhoz.” 28 Intenzív jegyzékváltások után, a prágai kormány – Lengyelország egyoldalú katonai megoldásának megismétlődésétől tartva – elfogadta a magyar kormány által türelmetlenül sürgetett kétoldalú tárgyalási javaslatot és Jozef Tisónak, a szlovák autonóm kormány elnökének vezetésével kijelölte a kizárólag szlovák küldöttekből álló cseh-szlovák tárgyalóküldöttséget, amely október 9-én Komáromban, a városháza épületében kezdte el tárgyalásait a Kánya Kálmán külügyminiszter vezette magyar küldöttséggel.29 Az október 8-i magyar minisztertanácsi ülésen Imrédy Béla miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter egyaránt megerősítette, hogy a komáromi magyar tárgyalási javaslat nem történelmi, hanem a müncheni szerződésben érvényesített etnikai alapon fogalmazza meg a területi követeléseket. Mindazonáltal a magyar külügyminiszter jelezte, Kárpátalja vonatkozásában továbbra is ragaszkodni kívánnak a történeti elvhez, azaz az egész tartomány területének visszacsatolásához. Azt is hangsúlyozta, hogy a kétoldalú tárgyalások kudarcától sem tartottak túlságosan, mert a nagyhatalmi döntést azzal egyenértékűnek, a magyar érdekek szempontjából kielégítőnek tekintették. „Mi Ruszinszkót illetőleg továbbra is követeljük a népszavazást. Az egész vonalon ragaszkodunk a túlnyomólag magyar területek átadásához. Legfeljebb pár község lehet csere tárgya. A nyugati tótság által lakott területeken a tótság 85%-ot tett ki. Itt tehát reményeink nem lehetnek. Követeljük, miként a németek az 1910. évi magyar népszámlálás adatainak tekintetbe vételét. Nem akarunk soká tárgyalni a cseh-szlovák kormánnyal. Ha nem tudunk velük megegyezni, úgy a nagyhatalmakhoz fogunk fordulni döntés végett. 30 A magyar határrevíziós követelések alapvariánsát, a Komáromban 1938. október 9-13. között megrendezett magyar-cseh-szlovák tárgyalásokon átnyújtott hivatalos magyar területi javaslat tartalmazta. Ennek lényegét az 1910. évi magyarországi népszámlás nemzetiségi adataival alátámasztható magyar többségű szlovákiai és kárpátaljai területek Magyarországnak való visszaszolgáltatása jelentette.31 A cseh-szlovák delegáció október 11-i keltezésű válaszjegyzéke a magyar területi javaslatot merev elutasította, s azt hangsúlyozta, hogy Cseh-Szlovákia ragaszkodik az olyan megoldás kialakításához, amely figyelembe veszi az 1910 óta kialakult új etnikai viszonyokat és a szlovák gazdasági érdekeket.32 Emellett vitás esetekben a Kánya Kálmán külügyminiszter vezette magyar küldöttség Pozsony esetében egy nem területi megoldást is elképzelhetőnek tartott. A pozsonyiak népszavazásra vonatkozó javaslata éppúgy irreálisnak bizonyult, mint a magyar küldöttség által

28

A határozat teljes szövegét közli Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 222-223. Popély Gyula: Popély Gyula: 1938 - A komáromi magyar-szlovák tárgyalások, História, 1992. 8. 11-15. Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 82–103. 30 Magyar Országos Levéltár (MOL), K 27. Miniszterelnökség. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1938. október 8. 198. doboz. 31 A magyar javaslat szövegét ld. az 1. számú mellékletben. 32 A cseh-szlovák válaszjegyzéket ld. a 2. sz. mellékletben. 29

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 55


55

felkínált többi vitás területen.33 A pozsonyi magyarok Komáromba eljuttatott követelése ellenére végül a bécsi döntés 5. pontjában a városban élő három nemzetiség egyenlő jogainak biztosítását előíró rendelkezésben öltött testet.34 Nyitra és Jolsva, illetve a két városhoz tartozó falvak esetében további tárgyalásokat, egyeztetéseket is elképzelhetőnek tartott. Ezzel együtt ez a – müncheni szerződésben rögzített alapelvekre hivatkozó – magyar javaslat több ok miatt is elfogadhatatlannak bizonyult a cseh-szlovák küldöttség, illetve az autonóm szlovák kormány számára: Az 1910. évi népszámlálás a városok, a nyelvhatárok esetében igen erős, minden korabeli és utólagos elemzés szerint is eltúlzott asszimilációs nyereséget mutatott ki a magyarok javára. Jól jelzi a statisztikai magyarosítás nagyságrendjét, hogy az 1910. évi adatok szerint Pozsony, Nyitra, Besztercebánya, Zólyom magyar népessége relatív többséget alkotott, de általában mindenütt, a kétnyelvű, kettős identitású etnikai kontaktuszónákban erőteljes magyarosodást mutattak ki. A cseh-szlovák delegáció érdemben nem reagált Teleki Pálnak a komáromi tárgyalásokon több alkalommal is kifejtett véleményére, miszerint a magyar-szlovák etnikai határ 1910 és 1930 között alapvetően csak az érintett terület városaiban változott meg, a falvakban alig volt lényegi elmozdulás. A cseh-szlovák küldöttség által benyújtott területi ellenjavaslatok ezzel együtt még az általuk kiindulópontnak tekintett 1930. évi csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait is figyelmen kívül hagyták, mert az új határvonal kijelölésében igyekeztek saját gazdasági, közlekedési, telepítési szempontjaikat érvényesíteni.35 Az a magyar küldöttség számára is kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Nyitra, Kassa, de különösen Pozsony és még inkább a három város együttes átadásába semmilyen cseh-szlovák kormány sem egyezhetett bele. Jóllehet, a magyar fél jelezte, hogy Pozsony és Nyitra esetében elképzelhetőnek tartja a külön megállapodás megkötését és a nem területi alapú megoldás kidolgozását, összességében a három nagyvárosra is kiterjesztett etnikai érvelés eleve reménytelenné tette a komáromi kétoldalú megállapodást. 36 Mindkét ország központi kormánya és az autonóm szlovák kormány is abban reménykedett, hogy a kétoldalú tárgyalások kudarcának dokumentálásával kedvezőbb tárgyalási pozíciókat

33 „Amennyiben a szlovák delegáció, amint erről a kiszivárgott hírekből következtethetünk, semmi áron nem volna hajlandó a magyarságnak Pozsonyhoz való jogát elismerni, arra kérjük a Delegációt, hogy még az esetben sem és semmilyen körülmények között Pozsonyról le ne mondjon, hanem inkább ajánlja fel a kérdésnek népszavazás útján való eldöntését. Természetesen az 1918-ban ott lakottak és azok leszármazóinak szavazási jogosultságával, – szent meggyőződésünk, hogy ez a népszavazás Pozsonynak a magyarsághoz és a régi hazához való tántoríthatatlan ragaszkodását fogja igazolni.” Pozsonyi magyarok kérelme a komáromi magyar delegációhoz, 1938. október 10. MOL – Külügyminisztériumi levéltár, K 64 – res. pol. – 1938. 75. csomó. 34 „Hasonlóképpen magyar-csehszlovák bizottságnak kell külön rendszabályokban megállapodnia a csehszlovák területen maradó magyar nemzetiségű személyek, valamint az átadásra kerülő területen élő nem magyar fajú személyek védelméről. Ez a bizottság különös gondot fordít arra, hogy a pozsonyi magyar népcsoportnak ugyanazt a jogállást biztosítsák, mint az ottani más népcsoportoknak.” A bécsi döntőbírósági ítélet szövegét közli Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 235-236. 35 A bécsi határ etnikai előzményeire ld. egyebek közt Hollós István: A régi magyar államterület népességének fejlődése 1910-1930 között, Magyar Statisztikai Szemle, 1932. 891-914; Kovács Alajos: A magyar-tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban, Századok 1938. 561-575. Fogarassy László: 1982 Pozsony város nemzetiségi összetétele, Alföld 1982. 59-74. A magyar és a cseh-szlovák területi javaslatok részletes elemzését ld. Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 82-103. 36 Ezt a tényt rögzítette a magyar kormánynak a komáromi tárgyalásokat értékelő október 14-i rendkívüli minisztertanácsi ülése is.

acta:Layout 1

56

2007.04.04.

20:30

Page 56


2007

alakíthat ki a nagyhatalmak döntőbírósága előtt, mint a másik féltől elvárható legnagyobb engedmények esetén. Ráadásul a magyar kormány tagjainak többsége Komárom után is fontosabbnak is tartotta brit, francia, olasz, német részvételt a döntés meghozatalában, mint a csehszlovák kormánnyal kialakítandó kompromisszumos alternatívát. Ennek érdekében mind a cseh-szlovák, mind pedig a magyar kormány rendkívül aktív diplomáciai munkába kezdett a komáromi kudarc után: Tiso vezetésével szlovák, Chvalkovský vezetésével cseh-szlovák küldöttség tárgyalt Németországban, míg Magyarország álláspontját Darányi Kálmán fejtette ki Ribbentropp külügyminiszter és Hitler kancellár előtt, Csáky István pedig Rómában Mussolinit és Ciano külügyminisztert kérte fel a magyar álláspont támogatására.37 Németország a komáromi tárgyalások előtt a háttérben, a komáromi tárgyalásokat követően pedig nyíltan beavatkozott a két ország konfliktusába és a vitás kérdések többsége (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár esetében) átmenetileg a Tiso által előterjesztett szlovák pozíciókat támogatta. A magyar szempontból vesztésre álló ügyekben végül is az olasz kormány, Ciano és Mussolini közbelépése hozott változást Kassa és Ungvár esetében.38 A komáromi magyar és csehszlovák jegyzőkönyvek összehasonlítása alapján mód nyílik a Teleki Pál vezette magyar és a Jozef Tiso vezette cseh-szlovák tárgyaló küldöttség pozícióinak, álláspontjának jobb megértésére. Ami az etnikai elv érvényesítését illeti, a következő alapvető különbségeket lehet kimutatni a két alapállásában. A magyar fél az első napon átnyújtott jegyzékében, majd Kánya Kálmán és Teleki Pál érvelésében szigorúan ragaszkodott az 1910. évi népszámlálás nemzetiségi adataihoz, de jelezték, hogy így is vannak vitás esetek, amelyeket külön-külön meg lehetett volna vitatni. A magyar fél ragaszkodott a minden vitán felül magyar többségű települések mielőbbi átengedéséhez, a vitatott területek nemzetiségi adatainak kölcsönös megvitatása után hajlandónak bizonyult volna a helyi népszavazások elfogadására is. A vitás városok közül a magyar fél jelezte, hogy Pozsony és Nyitra esetében méltányolni tudja a szlovák szempontokat, amelyek mögött Pozsony esetében, a város eredendően német történeti és demográfiai túlsúlya miatt német érdekek is meghúzódtak. Kassa, Munkács és Ungvár esetében azonban a magyar delegáció és a magyar diplomácia mindvégig hajthatatlannak bizonyult. A cseh-szlovák tárgyaló küldöttség az első két napon igyekezett időt nyerni a magyar követelések feldolgozására és a megfelelő válaszjegyzék kidolgozására. Ennek alapját az 1910. évi népszámlálás hitelességének kétségbevonása, az 1930. évi csehszlovák népszámlálás hitelességének bizonyítása jelentette. A magyar többségű területek átengedése helyett messzemenő nemzeti autonómia kilátásba helyezésével próbálták szondázni a magyar delegáció elszántságát. Emellett többféle érveléssel is megpróbálták kizárni a vitás kérdések népszavazással való eldöntését, utalva a nagyvárosok képlékeny etnikai összetételére, a zsidóság etnikai önbevallásának változásaira stb.39

37

Deák, Ladislav: Viedenská arbitráž, I. id. m. 131-135.; Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt, Juhász Gyula (szerk.): A Wilhelm-strasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933-1944, Kossuth Budapest 1968. 303-306. 38 Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, id. m. 120-123. 39 A tárgyalások szlovák jegyzőkönyvét közli Deák, Ladislav: Viedenská arbitráž,, id. m. A magyar jegyzőkönyvet ld. Diplomáciai iratok, A komáromi tárgyalások vitáit részletesen elemzi: Sallai Gergely: Vö. Popély Gyula: 1938, id. m. 11-15.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 57


57

Németország és Olaszország közvetítő kísérlete 1938 októberében A sikertelen komáromi tárgyalások után a német és az olasz kormány megpróbált közvetítőként fellépni a vitás kérdések megoldásában. Előbb Jozef Tiso vezette cseh-szlovák delegációt fogadta Ribbentropp és Hitler, majd március 14-én Chvalkovský cseh-szlovák külügyminiszterrel, illetve Darányi volt magyar miniszterelnökkel folytattak tárgyalásokat.40 Darányi Hitlerrel folytatott megbeszéléséről készült feljegyzés tanúsága szerint Hitler a szlovák autonómiában rejlő német regionális érdekeket felismerve elutasította a magyar népszavazási törekvéseket, mondván, a szlovákok és a rutének már nem kívánnak automatikusan visszatérni a magyar államkeretek közé. Ezért a Führer a magyar tárgyalási pozíciók gyöngéjét Magyarország katonai határozatlanságában jelölte meg és a magyar szempontból legkedvezőbb pillanatok elmulasztását Darányi szemére vetette, megjegyezte: „Ha háborúra került volna sor, Magyarország megkaphatta volna egész Szlovákiát. Most viszont alkalmazkodnia kell ahhoz, ami lehetséges.”41 Erre utalva Darányinak azt a kérdést is feltették a müncheni tárgyaláson, nem kívánja-e megszállni Szlovákia egyik részét, míg a másik részre vonatkozóan népszavazást írnának ki. A volt magyar miniszterelnök csak a magyar lakta területek megszállását tartotta kivitelezhetőnek, utalva Románia, Jugoszlávia várhatóan ellenséges magatartására. Hitler a beszélgetésnek ezt a részét a következőképpen összegezte: „Mindenesetre a döntő tényező nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek van hatalma.”42 Darányi Ribbentroppal folytatott külön megbeszélésén a magyar határjavaslat Cseh-Szlovákia által elutasított problémáiról – Pozsony, Nyitra, Kassa, Munkács és Ungvár kérdéséről – egyeztetett. A tárgyalások eredményét a birodalmi külügyminiszter Darányi javaslatától eltérően olyan értelemben interpretálta, hogy Kassa és Ungvár kimaradt volna a Magyarországnak visszaadandó területből. Ez ellen október 23-án Darányi levélben tiltakozott.43 Darányi ragaszkodott Kassa és a két kárpátaljai város magyar fennhatóság alá kerüléséhez, a további vitatott városok közül Nyitra, Jolsva, Szomolnok és környéke esetében pedig továbbra is a népszavazást tartotta a legjobb megoldásnak.44 Ribbentrop válaszüzenetében a Kassára vonatkozó magyar igényt elismerte, Ungvár és Munkács esetében viszont a cseh-szlovák pozíciót támogatta.45 A német és olasz közvetítő kísérletek eredményeként született meg a cseh-szlovák kormány október 22-i újabb javaslata, amelynek területi érvényessége 93 százalékban azonos volt a bécsi döntésben rögzített területtel. Ezzel együtt a magyar kormány Kassa, Ungvár és Munkács miatt inkább a német-olasz kéthatalmi döntőbíróságot választotta. A bécsi döntés előkészítésében a müncheni szerződésben rögzített etnikai alapelvek felülírták a magyar revíziós külpolitika változó, de alapvetően történeti revízióban gondolkodó, s ezért integrális irányultságú elképzeléseit. A magyar-csehszlovák területi vitákban az etnikai határ és az etnikai viszonyok változásainak alapvetően eltérő megítélése eleve kizárta a gyors kétoldalú megegyezés lehetőségét. A csehszlovák asszimilációs és telepítési politika nyomán 40 Heweel követ feljegyzése Hitler kancellár és Darányi miniszterelnök megbeszéléséről. Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt, Juhász Gyula (szerk.): A Wilhelm-strasse, id. m. 303-306. 41 Uo. 42 Uo. 43 Uo. 309-311. 44 Uo.. 45 Uo. 311.

acta:Layout 1

58

2007.04.04.

20:30

Page 58


2007

radikálisan elszlovákosodó városok mellett a dél-szlovákiai kolonizáció etnikai hatásait sem kívánta elfogadni és elismerni a magyar külpolitika. Az 1910. évi népszámlás viszont a magyarosítás és a statisztikai manipulációk nyomán kétségkívül több területen is valótlan etnikai arányokat tükrözött. A korszak diplomácia-, külpolitikai történeti kontextusán belül maradva a két világháború közötti csehszlovák-magyar kapcsolatok keretei közt a magyar kisebbségi kérdés megoldására irányuló belső cseh-szlovák megoldási elképzelések és a budapesti kormány által szorgalmazott határrevíziós megoldás között kibékíthetetlen ellentmondások feszültek, amelyek feloldására csak a csehszlovák válság négy európai nagyhatalom által elindított és 1938. november 2-án Németország és Olaszország által befejezett nemzetközi beavatkozása hozhatott mindkét fél számára elfogadható megoldást. A bécsi határ mindazonáltal magában hordozta a jövő súlyos konfliktusait, a két ország közötti feszült viszonyt a világháború éveiben, a reciprok kisebbségi politika túszejtő logikájának kibontakozását, és az etnikai tisztogatások elképzeléseinek megfogalmazódását. Kárpátalja esetében a teljes terület visszaszerzése nem titkolt része volt a kombinált – történeti, etnikai, integrális – elveken nyugvó magyar revíziós elképzeléseknek. Az első bécsi döntés Kárpátalja esetében is csak az etnikai elvet érvényesítette, de 1939. március 14-én a második Cseh-Szlovák Köztársaság megszűnésével, a Cseh-Morva Protektorátus és az ugyancsak német segédlettel létrejött szlovák állam kikiáltásával egyidőben Magyarország is lehetőséget kapott Kárpátalja többi területének katonai visszafoglalására. A kárpátaljai akció, s azt követő magyar-szlovák katonai konfliktusok már jelezték, hogy Teleki Pál baljós sejtelmei a revíziós sikerek súlyos árára vonatkozóan, a vártnál korábban teljesülhetnek.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 59


59

1. sz. melléklet A MAGYAR DELEGÁCIÓ MEMORANDUMA A MAGYAR TERÜLETI KÖVETELÉSEKRŐL A KOMÁROMI TÁRGYALÁSOKON (1938. október 10.)46 A magyar delegáció a komáromi tárgyalások során a következő jegyzéket adta át: „Magyarországnak mindig is az volt a szilárd politikai célkitűzése, hogy megteremtse a békés egymás mellett élés feltételeit népeink között a Kárpát-medencében. A Magyar Királyság kormánya szeretné hinni, hogy a prágai kormány tudatában van mindazoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket Magyarország az elmúlt években tett e cél eléréséért. A Magyar Királyság kormányának szilárd meggyőződése, hogy e régió tartós békéje csak úgy teremthető meg, ha Csehszlovákia új határait gyorsan rögzítik, s a csehszlovák államot a területén élő összes nemzetiség kívánságainak megfelelően alakítják újjá. Ezért Magyarország a legnagyobb rokonszenvvel viseltetik a szlovák és rutén nép követelései iránt, amelyek arra irányulnak, hogy érvényt szerezzenek azon joguknak, hogy szabadon dönthessenek jövendő sorsukról. A Magyar Királyság kormánya úgy véli, hogy e jog gyakorlásának egyedüli módja a két nép számára külön-külön tartott, nemzetközi ellenőrzés mellett zajló népszavazás lenne, s e népszavazás a leghatékonyabb módon járulna hozzá a magyar, szlovák és rutén nép közötti béke megteremtéséhez. Magyarország különleges figyelmet szentel a szlovákok és ruténok problémáinak, ugyanakkor természetesen elsősorban a többségében magyarok lakta területek sorsa iránt érdeklődik. E kérdéssel kapcsolatban Magyarország a német és lengyel népességgel egyenlő bánásmód elve alapján alakítja ki álláspontját. A négy nagyhatalomnak a közelmúltban Münchenben tartott találkozóján is ez az elv érvényesült a döntések meghozatala során. Magyarország az egyenlő jogok elve alapján kéri Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területeinek feltétel nélküli visszacsatolását, ugyanazon a módon, ahogyan az a németek és a lengyelek által lakott területek esetében is történt.47

46 A melléklettel ellátott memorandum eredeti francia szövegét közli: Ádám Magda– Juhász Gyula (szerk): Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához (DIMK), II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest 1967. 487/b. számú irat, 741-742. A magyar jegyzék rövid változatát közli Deák, Ladislav: Viedneská arbitráž, I. id. m. 76– 78. 47 A prágai kormányt a magyar javaslat térképre vitt területi következményeiről október 10-én tájékoztatták. A magyar delegáció által javasolt határt és a vitás esetekben kiltásba helyezett népszavazásokat a távirat a következőképpen rögzítette: „A tanácskozás végén Kánya magyar miniszter hosszabb expozéban előterjesztette a magyar követeléseket, amelyben Szlovákia és Kárpátalja területén külön-külön népszavazást követelt, s ezen felül a következőképpen körülhatárolt terület azonnali átengedését: Dévény – Pozsony – Récse –Horvátgurab –Pusztafödémes – Mocsonok – Csápor – Nyitra – Zbehy (?) – Gímes – Zsitvaújfalu – Kiskozmály – Tolmács – Újbars – Kálnok – Léva – Nagykereskény – Szántó – Gerbóc – Gács – Losonc – Rimaszombat – Jolsva – Rozsnyó – Szomolnok – Kassa – Felsőolcsva – Szinna – Kalsa – Tőketerebes – Urány – Pálóc – Ungvár – Munkács – Királyi. Archiv Ústavu T. G. Masaryka, Praha, Fond E. Beneše – 1938 – Maďarsko – 326. karton.

acta:Layout 1

60

2007.04.04.

20:30

Page 60


2007

A mellékelt térkép részletesen jelzi Magyarországnak a magyarlakta területeket illető követeléseit. Ez a térkép egyébként feltünteti azokat a területeket, amelyekkel kapcsolatban – a magyar kormány álláspontja szerint – a szlovák és rutén népnek véleményt kell majd nyilvánítania a népszavazás alkalmával. Magyarországnak a kiürítés módjára és az átengedett területek birtokba vételére vonatkozó javaslatait a mellékelt jegyzék tartalmazza. E követelések megfogalmazása során a magyar kormányt az a törekvés vezette, hogy tartós béke alakulhasson ki népeink között. Meggyőződése, hogy e békét csak a jövőbeni súrlódások okainak radikális megszüntetésével lehet megteremteni. A magyar kormány szilárd meggyőződése, hogy a csehszlovák kormány, amely hasonló érzelmeket vall, ugyanolyan készségesnek mutatkozik majd Magyarország iránt, mint amilyennek mutatkozott Németország és Lengyelország iránt, kedvezve ezáltal a magyar, valamint a cseh, szlovák és rutén nép közötti kapcsolatok fejlődésének. A magyar kormány reméli, hogy a fent kifejtett kérdésekkel kapcsolatban a lehető leghamarabb egyezség születik, ami lehetővé tenné Magyarország számára, hogy hozzájáruljon az új helyzet garantálásához.”

Függelék A Magyar Királyság kormányának javaslatai a kiürítésnek és a Magyarországhoz visszacsatolt területek birtokba vételének módjáról. A kiürítés határideje: …..-tól számított 10 nap. Ez alatt az idő alatt az ország belsejébe kell visszavonni a csehszlovák katonaság, rendőrség, csendőrség, valamint vám- és határőrség egységeit. A megfelelő magyar egységek ezt követően foglalják el a kiürített területeket. Ami a köztes időben való rendfenntartást illeti, a magyar kormány emlékeztet vegyes bizottságok létrehozására vonatkozó, október 3-i javaslatára. A kiürítés és birtokba vétel részleteit, beleértve a kiürítéshez szükséges zónák és szakaszok esetleges rögzítését, a magyar és a csehszlovák hadsereg teljhatalommal felruházott parancsnokai között létrejött megegyezés tartalmazza. A két város jelképes elfoglalására vonatkozó, folyó év október 3-i magyar javaslat továbbra is érvényben marad. II. A kiürített területet jelenlegi állapotában kell Magyarországnak átengedni, létesítményeivel, középületeivel és magánházaival, valamint tartozékaikkal együtt. Át kell engedni tehát, változatlan állapotban, a katonai és gazdasági létesítményeket (gyárak, bányák), a szárazföldi, folyami és légi szállítási eszközöket (vasútvonalak, hidak és utak, kikötők, stb.), a közműveket (gázművek, villamos művek, stb.). A szállítási eszközök átadásával a gördülőanyag megfelelő részének átengedése is együtt jár. Az élelmiszer-, tüzelőanyag- és nyersanyagkészleteket, valamint az ipari termékek készleteit a kiürített területeken kell hagyni, olyan mennyiségben, amely kielégíti az adott területen élő lakosság, az ott elhelyezkedő köz- és magánintézmények átlagos szükségleteit. A mezőgazdasági üzemek állatállományának és berendezésének is helyben kell maradniuk. A közigazgatási és bírósági hatóságok iratainak, többek között az anyakönyveknek, telekkönyveknek, valamint az ezen hatóságoknál elhelyezett betéteknek is helyben kell ma-

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 61


61

radniuk. Ugyanez vonatkozik a múzeumok és egyéb világi intézmények műkincseire, művészeti és tudományos gyűjteményeire, valamint a műemlékekre. A további részletek kidolgozását a Müncheni Egyezmény értelmében létrehozott Nemzetközi Bizottság végzi; a bizottság egy magyar taggal bővül, akit a kormány jelöl ki. III. A Magyar Királyság kormánya megismétli a visszacsatolt területeken szolgáló csehszlovák katonai, rendőrségi és csendőrségi erők haladéktalan leszerelésére és az anyaországba való azonnali visszatérésére vonatkozó, október 3-i javaslatát. IV. A magyar kormány megismétli az összes, szlovákiai és kárpátaljai magyar nemzetiségű politikai elítélt és fogoly szabadlábra helyezésére vonatkozó javaslatát is. V. A területek visszacsatolása következtében felmerülő jogi, közigazgatási, anyagi és gazdasági kérdéseket egy magyar-csehszlovák vegyes bizottság rendezi majd. Amint a visszacsatolás befejeződik, a bizottság megkezdi munkáját. MOL – K 64 – res. pol. – 1938 – 7.

2. sz. melléklet CSEH-SZLOVÁK VÁLASZJEGYZÉK A KOMÁROMI MAGYAR DELEGÁCIÓ MEMORANDUMÁRA (1938. október 11.)48 A csehszlovák delegáció teljes mértékben egyetért a magyar delegáció óhajával, a két nemzet békés egymás mellett élésében a Duna mentén. Reméli, hogy a mostani tárgyalások elősegítik e cél elérését. A magyar delegáció ez évi október 9-i jegyzéke egyrészről a szlovák- és ruszin kérdésről, másrészről a magyar lakosság kérdéséről szól. Ami a szlovák- és ruszin kérdést illeti, a csehszlovák delegáció azon a véleményen van, hogy ez a kérdés a mostani tárgyalások körén kívül esik. Nem lehet tehát jelenleg vita tárgya. Megjegyzi, hogy a müncheni egyezmény – melyre amúgy hivatkozik a magyar nagykövet 1938. október 1-jén Prágában kelt jegyzéke is – kizárólag a lengyel és magyar kisebbségről szól. A magyar kisebbség kérdését ismétli meg a csehszlovák delegáció, hogy Csehszlovákia mindig a lehető legliberálisabban és legigazságosabban igyekezett rendezni ezt a kérdést. A pozsonyi kormányt ezt az utat folytatja, és éppen most hozott létre külön szekciót a németek és a magyarok számára. A magyar kormány jegyzékében a magyar követelések a magyar lakta területek Magyarországhoz csatolására irányulnak. Ezek a követelések, úgy, ahogyan a csatolt térképen szerepelnek, a csehszlovák delegáció számára teljességgel elfogadhatatlanok. Egyáltalán nem felelnek meg a nemzetiség valós elhelyezkedésének, és abszolút ellentétesek az ország gazdasági, közlekedési, stb. érdekeivel. A delegáció példaként hozza fel, hogy semmiképpen sem tud olyan javaslatot elfogadni, mely az ország határán kívül helyezné Pozsonyt, Érsekújvárt, Kassát, Ungvárt (Užhorod) és Beregszászt (Berehovo). A csehszlovák delegáció reméli, hogy a tárgyalások folytatáshoz sikerül más alapot találni.

48

Fordítás cseh eredetiből. Archiv Ministerstva zharničních věcí, – Praha – Právní sekce – VI/4 – 1938.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

62

Page 62


2007

LÁSZLÓ SZARKA

PRINCÍP A PRAX ETNICKEJ REVIZIE PRI PRÍPRAVE PRVEJ VIEDENSKEJ ARBITRÁŽE Zhrnutie Cieľom tejto štúdie je vykresliť v súvislosti s témou prvej viedenskej arbitráže diferencovanejší a presnejší obraz maďarského revízneho úsilia, ako sa to prezentuje v doterajšej odbornej literatúre, a to hlavne v nemaďarských prácach. Autorova štúdia v prvej časti predstavuje rozdiely v akcentoch revíznej propagandy a maďarskej oficiálnej politiky, ten proces, počas ktorého sa postupne dostávala do popredia maďarských politických predstáv namiesto integrálnej revízie zásada etnickej revízie. Je pravda, že čo sa týka revíznych predstáv na Slovensku a v Podkarpatsku vždy boli popri etnických nárokoch prítomné aj globálnejšie revízne predstavy, ba čo viac maďarská politika do roku 1938 živila – i keď iluzórne – aj predstavu referenda. Ilúzia „úspechu“ referenda na celom území Slovenska a názory Maďarska, ktoré sa objavovali ešte aj po mníchovskom diktáte, že Slováci by sa mohli pripojiť k Maďarsku, pramenili z podcenenia a nepochopenia slovenského národného vývoja. V ďalšej časti štúdie autor v súvislosti s komárňanskými rokovaniami a diplomatickými konfrontáciami analyzuje stanoviská maďarskej a (česko)slovenskej strany, ich vzťah k etnickej revízii a zároveň sa zaoberá aj sprostredkovateľskou úlohou Nemecka medzi dvomi krajinami. Autor vo svojej štúdii hodnotí situáciu tak, že počas prípravy prvej viedenskej arbitráže etnické zásady podstatne pozmenili predchádzajúce zásady maďarskej vlády smerujúce k integrálnel revízii. Napriek tomu však dvojstrannú dohodu sťažovalo aj uplatnenie etnickej zásady v plnej miere, veď československá strana nechcela uznať vplyv svojej asimilačnej a kolonizačnej politiky, maďarská strana sa zas príliš strnulo pridržiavala údajov zo sčítania ľudu roku 1910, ktoré odzrkadľovalo často neskutočné etnické pomery.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 63

VajdaBarnabás:Az1956-osforradalomtanításaaszlovákiai...

63

VAJDA BARNABÁS

AZ 1956-OS FORRADALOM TANÍTÁSA A SZLOVÁKIAI MAGYAR GIMNÁZIUMOKBAN1 Tanulmányom első, általánosabb és rövidebb részében azt tekintem át, milyen formában és terjedelemben szerepel az 1956-os magyarországi forradalom a szlovákiai szlovák és magyar tannyelvű gimnáziumok tanterveiben, míg a rá kötődő második részben válogatott 1956-os néphumor-dokumentumok alapján néhány forrásalapú, foglalkoztató jellegű és 30-35 perc alatt megvalósítható iskolai foglalkozás praktikus módszertani megközelítését írom le.

1956 szlovákiai tantervekben A szlovákiai szlovák nyelvű gimnáziumok érvényben lévő tanterve szerint2 a modern kori történelem a III. évfolyam anyaga,3 és az évfolyam előírt tananyagtartalma az első világháborútól az 1989-es rendszerváltozásig, Szlovákia önállósodásáig, ill. az ország euroatlanti integrációjáig ível. A megnevezett időszak öt tematikus egységre oszlik, ezen belül a kronologikus rend szerint az 1956-os forradalomnak A fejlődés a világban és nálunk a második világháború után (Vývoj vo svete a u nás po druhej svetovej vojne) címet viselő 4. tematikus egységben lenne a helye. Ebben a blokkban a tanterv felsorolja a háború utáni politikai és katonai blokkok létrejöttét, az USA és a Szovjetunió szuperhatalmi vetélkedését, a hidegháborút, valamint a megosztott, majd integrálódó Európa problémáját. 1956-ot a tanterv szó szerint nem említi, de mint a fenti címekből látható, szó lehetne róla mint a hidegháború egy fontos eseményéről akár több témaegységben is. A tanterv a III. évfolyamban heti 2, tehát az egész III. évben 66 tanítási órával számol, és 1956 annál inkább tananyag lehetne, mivel a nevezett 4. tematikus egységre nem kevés, összesen 16 tanórányi időt javasol a tanterv. Annak, hogy 1956 hiányzik a szlovák gimnazista tankönyvekből két alapvető oka van. Amint Juraj Marušiak, a Szlovák Tudományos Akadémia Politológiai Intézetének munkatársa nemrégiben egy részletesebb tanulmányában kifejtette,4 a szlovák általános iskolai és gimnazista tankönyvekben 1956 témája nagyon hiányosan jelenik meg. A szabad tankönyvpiacot nem ismerő Szlovákiában csak 2005-ben készült el a gimnáziumok III. évfolyama számára a modern kori szlovák nemzeti történelmet taglaló tankönyv,5 de ebben 1956 problémája csupán érintőlegesen szerepel; nevezetesen ,,a magyar forradalom kontextusában a szerzők emlékeztetnek a csehszlovák pártvezetés javaslatára, hogy nyújtsanak segítséget a szovjet beavatkozáshoz.”6 A másik probléma az, hogy 1956 a hagyományos szlovák tankönyvkon1 A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2006. november 30-án Rév-Komáromban szervezett tanári konferencián elhangzott előadás kibővített változata. 2 Učebné osnovy gymnázia, štvorročné štúdium, dejepis. 1252/96-15 szám alatt, 1997. szeptember 1-jei hatállyal. Tekintve, hogy a szlovákiai szaktanintézetekben elenyésző tere van a történelemnek, ezek dokumentumait e helyütt nem vizsgálom. 3 Megjegyzendő, hogy Szlovákiában a rendszeres történelemtanítás a gimnázium III. évfolyamában véget ér; a IV., végzős évfolyamban a történelem szemináriumi, illetve választható érettségi tantárgy. 4 Marušiak, Juraj: 1956 a szlovák történelemkönyvekben. Iskolakultúra, 2006. november, 46-56. 5 Bartlová, A.- Letz, R.: Dejepis. Národné dejiny pre 3. ročník gymnázií. Bratislava, SPN, 2005. 6 Marušiak, Juraj: 1956 a szlovák … i. m. 53.

acta:Layout 1

64

2007.04.04.

20:30

Page 64


2007

cepciók alapján ha valahol, akkor csakis az egyetemes történelemben kaphat helyet, márpedig a modern kor világtörténelmét tartalmazó kötetet még csak most írják, s a hírek szerint 2007 májusában lesz kész. 1956 kapcsán külön szót kell ejtenünk a Szlovákiában lévő magyar tannyelvű iskolák történelem tantervéről. Hosszabb és problémáktól sem mentes engedélyezési folyamat végén a Szlovák Oktatási Minisztérium 2004-ben külön tantervet engedélyezett a szlovákiai magyar gimnáziumok számára,7 amelyben a modern kori történelem a III. évfolyamban található. A szlovák tannyelvű gimnáziumok (fentebb leírt) tantervével kompatibilisen itt is öt tematikus fejezetre oszlik a III. évfolyam tananyaga, és a kronológia szerint itt is a 4. blokkba kerültek az 1945 utáni események (címe: A világ és Európa fejlődése a második világháború után). Az 1956-os magyar forradalom ebben kapott helyet (ebben helyet kapott!), a kétpólusú világ, a dekolonizáció és az 1945 utáni európai integráció fejezetek mellett. A tanterv szerzői (Kovács László, Viliam Kratochvíl, Simon Attila) néhány világtörténeti fejezet elhagyásával teremtettek teret 1956-nak, és azt az 1945 utáni egyetemes történelem meghatározó eseményeként, ebben a kontextusban taglalják, ráadásul a szlovák gimnáziumok tantervével összevetve még nagyobb óradotációt, 19 tanórát rendelve hozzá. Az 1956-os forradalom kurrikuláris elemzése: annak hiánya a szlovák gimnáziumok tantervében, illetve hangsúlyos jelenléte a szlovákiai magyar gimnáziumok tantervében – több fontos szempontot vet föl. Először is igazolja, hogy ha a szlovákiai magyar gimnáziumok általános céljai között hagsúlyos a magyar történelem, akkor ennek az iskolatípusnak valóban szüksége van önálló tanterve; ha ilyen nem lenne, 1956-ot de jure lehetne tanítani, ám de facto nem kerülne rá sor. Mindez még úgy is igaz, ha a szlovákiai magyar történelem tantervben 1956 nem a nemzeti történelembe, hanem a világtörténelembe ágyazódik. Két ok is van, miért tekinthető modernizációs erénynek, hogy ez a jellegzetesen közép-európai esemény ebben a felfogásban és tálalásban: a világtörténelem globálisabb kontextusában került a tantervbe. Egyrészt valóságosabb perspektívát kap(hat)nak a folyamatok, másrészt így a tanterv eleget tesz a modern történelemtanítási célrendszerek közül a magasabb fokú társadalmi kompetencia fejlesztésének; ahogy ez utóbbiról a nemzetközi hírű szakember, F. Dárdai Ágnes fogalmaz: ,,Megkerülhetetlen feladat […] a környező népek, valamint az Európai Unió történetének öszszehangolt tárgyalása, a nemzeti történelem regionális (közép-európai) és kontinentális (európai) kontextusba való erőteljesebb helyezése.”8 Másodsorban felvetődik annak az igénye, hogy a szlovákiai magyar gimnáziumok (már létező) tantervét követnie kell egy, a szlovákiai magyar történelem tanterv specifikumait tükröző érettségi kimeneteli kritériumrendszernek. Tankönyv hiányában nem csoda (noha nem is szükségszerű), hogy sem a 2002-ben a tantervhez rendelt érettségi követelményekben, sem annak 2004-ben némileg megújított változatában az 1956-os forradalom témájának nyoma sincs.9 A külön szlovákiai magyar tanterv léte szükséges, de nem elégséges feltétel, mivel a korszerű-

7 A magyar tannyelvű gimnáziumok tanterve történelemből. CD-2004-7734/14567-1:094 szám alatt, 2004. szeptember 1-jei hatállyal. 8 F. Dárdai Ágnes: Történeti megismerés – történelmi gondolkodás. A történelemtanári továbbképzés kiskönyvtára XLI. Budapest, 2006, I. kötet, 29. 9 Vö. Vzdelávací štandard s exemplifikačnými úlohami z dejepisu, pre gymnázium, štvorročné štúdium. 045/2002-4 szám alatt, 2002. január 11-i hatállyal, ill. Cieľové požiadavky na vedomosti a zručnosti maturantov, dejepis, úroveň A.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 65


65

södés alatt álló szlovákiai érettségi rendszerben a tanítandó tananyag explicit meghatározása helyett egyre inkább a kimeneteli szabályozás kap hangsúlyt; az érettségi kritériumok sem lehetnek teljesen azonosak a szlovák iskolákéival, mivel abban – mint láttuk – egyáltalán nem szerepel 1956. Az önálló szlovákiai magyar történelem kurrikulum kiépülésének következő szakaszában tehát el kell érni, hogy annak specifikumai az érettségi alapkövetelményekbe is bekerüljenek. Harmadsorban az 1956-os példa megerősíti azt a tanárok által már régen érzékelt szükségletet, hogy a szlovákiai magyar iskoláknak önálló történelem tankönyv(ek)re van szükségük. Ez a folyamat épp csak megindult, de remény van rá, hogy néhány éven belül a modern kori történelemre is önálló, a szlovákiai magyar gimnáziumokra szabott tankönyv álljon a tanulók rendelkezésére. A remélhetőleg néhány év múlva elkészülő tankönyvben 1956-nak kitüntetett helyet, fejezetet kell kapnia, beleértve 1956 lokális, csehszlovákiai magyar eseményeinek taglalását, amely bemutatja az esemény nemzeti lelkesítő jellegét éppúgy, mint annak itteni ellentmondásos recepcióját. Végezetül: a sajátos oktatáspolitikai környezet (eltérő óraszám, az érettségi céljaiban és struktúrájában tetten érhető nagyfokú különbségek stb.) mellett 1956 konkrét példája azt is bizonyítja, hogy vannak olyan sajátos történelmi témák, amelyek a Szlovákiában élő magyar tanulóknál (a szlovák tanulókétól) eltérő metodikai megközelítéseket tesznek célszerűvé és lehetővé. Tanulmányom további része éppen egy ilyen helyzetet kíván bemutatni: az 1956-os néphumor mint szöveges források elemzése ugyanis igényli a magyar nyelvi árnyalatok ismeretét, érzékelését.

1956-os néphumor A fentiekből következik, hogy Szlovákiában mind a szlovák, mind a magyar gimnáziumokban helyi tankönyv hiányában tanítják a modern kor, benne 1956 történelmét. A tankönyvhiányt a kollégák különféle kézi- és segédkönyvekkel meg térképekkel hidalják át, a magyar iskolákban több helyen magyarországi tankönyveket használnak. Konkrét felmérés híján, pusztán tapasztalati benyomásként, mégis állítható, hogy a legtöbb magyar kolléga, ha korlátozott mértékben és könyv nélkül is, de tanítja 1956-ot.10 Amiként informális eszmecserékből az is tudható, hogy a tansegédletek szempontjából siralmas helyzet több kollégát szellemes innovációra serkent. Ők különféle segédanyagokat, jegyzeteket, összeállításokat, helytörténeti munkákat stb. készítenek vagy készíttetnek. 1956 mint történelmi téma erős visszhangja tetten érhető volt a Történelemtanárok Társulata által szervezett 1956-os iskolai versenysorozatban, valamint az azt kísérő esszéíró pályázatban. Az alábbiakban - az adott helyzetből kiindulva, s főként arra gondolva, milyen siralmas állapotok uralkodnak iskoláinkban a oktatási háttéranyagok terén - egy olyan módszertani segédlet leírását adom közre, amely igyekszik a legkorszerűbb történelemdidaktikai céloknak megfelelni; ennek értelmében konkrét szöveges forrásokon alapszik és alapvetően foglalkoztató jellegű. A konkrét tananyag címe: 1956 néphumora. Különösebb argumentáció nélkül is belátható, mennyire kézenfekvő (mégis mennyire ritka) az osztálybeli foglalkozásokon a humor

10 Jövőbeli feladat lehet, hogy a Történelemtanárok Társulata egy-egy évforduló környékén kérdőíves felmérést készítsen egyes történelmi témák oktatásáról.

acta:Layout 1

66

2007.04.04.

20:30

Page 66


2007

mint pedagógiai eszköz. És nemcsak azért, mivel oldottabbá és emberközelibbé tehet ,,súlyos” történelmi eseményeket olyan tanulóknak, akik idegenkednek a komoly és konfliktusokkal, háborúkkal terhelt történelmi eseményektől, vagy akik éppenséggel unatkoznak (demotiváltak). Hanem azért is, mivel a tanulógenerációk szokásainak és a tanulási trendeknek a változásai miatt szükségesnek látszik a merev politikatörténet oldása, egyben a hétköznapibb témák, a mindennapi emberek életéhez közelebb álló történelmi jelenségek felé való nyitás. Erre reakcióul érvelnek a korszerű történelemoktatási trendek képviselői úgy, mint ahogy például F. Dárdai Ágnes: ,,Korábban […] mellőzött témák, megközelítések, illetve ezek tanítása nyerhetnek nagyobb szerepet: pl. a klimatikus feltételek, a geopolitikai meghatározottság, a kisnépek története, a technika és a jog története, a hétköznapok története […].”11 Nem véletlen, hogy a történelmi humor tudományos jelenségként, valamint karikatúra- és képanalízisek formájában iskolai tananyagként gyorsan elterjedt, és a tanulók körében igen közkedvelt toposszá vált azokban az országokban, ahol a történelemoktatást nem kötik merev szabályok. 1956, sajnos, számos tragikus elemet hordoz, a meglincselt ávósoktól a felakasztott pesti srácokon át az emigránsok történeteiig, és közoktatásunk hagyományosan hajlamos a történelmi eseményeket azok tragikus oldaláról megragadni. Milyen lehetőségei és előnyei vannak ezzel szemben 1956 néphumorának? Olvassuk el az alább található néhány, a forradalom alatt terjesztett ,,humoros” röplapot: Két pesti srác beszélget a Corvin-közben: – Na, öregfiú, ma délután is kilőttünk hat ruszki tankot. Ennyi elég is lesz mára! Mennem kell, mert ha kilencre nem vagyok otthon, a fater nagyon megruház! – Miért november 4-én hajnalban támadtak az oroszok? – Mert tudták, hogy akkor a gyerekek ágyban vannak… – Hogyan beszél az okos ember a buta emberrel? – Interurbán… – Mi az osztrák határ? – Átmenet a szocializmusból a kapitalizmusba. Nem kívánjuk, hogy a varsói paktum értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonuljanak az országból. Azt azonban határozottan követeljük, hogy mi is tarthassunk magyar katonaságot a Szovjetunió stratégiailag fontos pontjain, így Moszkvában és Leningrádban. Ahhoz nem ragaszkodik a magyar nép, hogy időnként rommá lőjék Moszkvát és megöljünk 60 000 békés dolgozót.12

11

F. Dárdai Ágnes: Történeti megismerés … i. m. 25. Az itt közölt dokumentumok forrásai: ’56 röplaphumora. Megy a rendszer, jön a rendszer, majd megbolondul az ember. Összeállította Horváth Julianna. Napvilág, 2006.; Tischler János: Néphumor 1956. november 4. után. www.archivnet.hu, 3. évf. 1. szám (2006.11.30.); Juhász László: Min nevettünk? Új Horizont, XXX. évf., 2002. 1. szám, http://16c6x6/ujhorizont/2001_4/1.html (2006.6.15.). 12

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 67


67

Hasonló helyzetekben mindig mérlegelésre érdemes, vajon tényleg elemzésre célszerű és alkalmas dokumentumokról van-e szó, illetve hogy milyen jelentésbeli korlátok között értelmezendők a történelmi humor konkrét megnyilvánulásai. Az a megállapítás, amelyet Viliam Kratochvíl ír a történelmi karikatúrákkal kapcsolatban, alapvetően érvényes itt is: ,,A karikatúrák a történelem dokumentumai. Olyan autentikus emlékeket képviselnek a történelmi személyekről, eseményekről, problémákról, hangulatokról, amelyek aktuálisan rezonáltak a korabeli társadalomban. Ebben az értelemben alkalmas eszközzé válhatnak arra, hogy megállapítsuk bizonyos társadalmi rétegek politikai álláspontját […], annak ellenére, hogy tudatosítanunk kell a karikatúra (valamint a humor – VB) szerzőjének jellegzetes eljárásait, mint amilyen pl. a hiperbola, a túlzás, az egyoldalúság és a szubjektivitás.”13 Fenti példáink autentikus szövegek; többségük periratokban fennmaradt dokumentum, melyek súlyosbító körülményként szolgáltak ‘56-os perekben, és nem mellékesen börtönbüntetést róttak ki értük vagy az ürügyük révén. A bennük ábrázolt helyzetek: a forradalmár fiatalok jellemző rétege, az események szimbolikussá emelkedő helyszínei stb. egyértelműen alkalmassá teszi őket, hogy értelmezhető, tanulságos és érdekes kihívás legyenek a gimnazisták számára, s hogy rajtuk keresztül befogadhatóbb legyen 1956 egy bizonyos megközelítése. Amíg a fenti néhány szöveg figyelemfelkeltésre, a témával aló megismerkedésre tűnik alkalmasnak, addig vannak olyan írott dokumentumok is, amelyek – megfelelően motivált és felkészült tanulói környezetben – részletes történelemi elemzésre is alkalmasak. Figyeljünk meg erre egy példát: Maléter csapatkapitány vezetésével előbb a magyar csapat futott ki az Üllői úti pályára, majd a szovjet együttes is megjelent a gyepen. Hammarskjöld játékvezető mellett a bal oldalon Gomulka, a jobb oldalon Tito volt a partjelző. Az első félidőt 1:0-ra nyertük. A második félidő elején elrabolták a magyar csapatkapitányt, majd a kitűnő balszélsőt, Nagyot lecserélték és helyére Kádár állt be a csapatba. A közönség emiatt őrjöngve fütyült, és 150 ezer ember tiltakozásból elhagyta a stadiont.

A szövegben megjelenő nevek: Maléter csapatkapitány, Hammarskjöld játékvezető, Gomulka jobbszélső, Titó partjelző, kitűnő balszélső Nagy, Kádár, valamint a futballmérkőzésnek a történelmi események értelmezését segítő kódjai véleményem szerint igen alkalmassá teszik a fenti szöveget arra, hogy akár iskolai, akár iskolán kívüli (könyvtári) kutató-felfedező tanulás eszköze legyen, vagy megfelelő mennyiségű és minőségű kérdés hozzárendelésével 30-40 perc alatt, kollektívan vagy csoportban lebonyolítható képességfejlesztő szövegelemzést végezzünk általuk (pl. lejjebb a 2. feladat), de lehetségesnek gondolom a szöveg mélyrehatóbb elemzését is (3. feladat). Ízelítő a szöveghez rendelhető lehetséges feladatokból: 1. feladat: Ismerkedjetek meg a szövegben előforduló személyek 1956-os szerepével. Segédeszközül használjatok legalább két-három kézkönyvet vagy történelmi lexikont. 2. feladat: Ha több lexikon véleménye, szócikke áll rendelkezésetekre: Tapasztaltok-e bármiféle különbséget az egyes lexikonok szócikkei között? Ha igen, találjatok néhány okot, miért beszél ugyanarról a történelmi személyről egyik vagy másik kézikönyv másképpen.

13 Kratochvíl, Viliam: Modely na rozvíjanie kompetencií žiakov. K transformácii vzťahu histórie a školského dejepisu. Acta Historica Posoniensia V, Bratislava, 2004, 73.

acta:Layout 1

68

2007.04.04.

20:30

Page 68


2007

3. feladat: Szüntessétek meg a szöveg futballra vonatkozó utalásait: írjátok át a szöveget történelmi-politikai szöveggé.14 Iskolai elemzésre méltó és alkalmas szövegnek gondolom az alábbi ún. humoros 12 pontot is: A 12 pont, pártunk és kormányunk célkitűzései 1. Élet nélküli félelem. 2. Békés egymás elleni élet. 3. Az 1945-ös romállapot maradéktalan visszaállítása. 4. Élelem nélküli élet. 5. Egy kis változatosság: Kádár haza, Rákosi és Gerő a kormányba. 6. Új pártjelvény: zabszem és kalapács. 7. Budapest vérfürdőváros, nagy idegenforgalommal. 8. Budapest szocialista megőrzése - lakásleválasztás Zsukov-féle módszerrel. 9. Bármely házban összkomfort, hívás nélkül házhoz lövünk. 10. Év végi leltározás miatt Magyarország zárva. 11. Elcserélném földszinten fekvő harmadik emeleti lakásomat. 12. Jöjjön el az EMKÉ-be, nyitott tető, slágerek: Mikor az ENSZ mesélni kezd, Látta-e már Budapestet széjjel?

1. feladat: Válogassátok ki azokat a pontokat, amelyek a szovjet katonai beavatkozás hatásra utalnak az emberek mindennapi életére. 2. feladat: Értelmezzétek a 6. pontot: ,,Új pártjelvény: zabszem és kalapács.” 3. feladat: Nevezzetek meg és értelmezzetek 2-3 okot, amiért az emberek 1956-ban ilyen vagy hasonló röplapokat készítettek és terjesztettek. 4. feladat: Készítsetek (korabeli) röplapot vagy (mai) plakátot 1956-ról. Nyilvánvalóan mérlegelendő szempont a humornak mint didaktikai segédeszköznek az előnye és hátránya. Az előbbiek közt felsorakoztatható az események kevésbé tragikus oldalának bemutatása, valamint a humor mögött megbúvó esemény szokatlan, ezért jól megjegyezhető összefüggései (pl. ,,Budapest mint vérfürdőváros”), amelyek példáink egy részében önállóan, más részében rendszerbe foglalva jelennek meg (ld. a futballmérkőzést mint metaforikus keretet). A népi humor mint történelmi dokumentum és didaktikai eszköz ugyanakkor több hátulütővel rendelkezik. Alapvető probléma lehet a dekódolás az ismeret szintjén (pl. egy szlovákiai magyar tanulónak nem sokat mond a Móricz Zsigmond körtér), arról nem is beszélve, hogy a mai diákok magyarázat nélkül nem értik sem az ötvenes évek lakásínségét megoldani próbáló lakásleválasztás jelenségét, sem a hajdanán (!) városok közt lebonyolított interurbán telefonálást. A dekódolás egy mélyebb szinten, a humor értelmezésének szintjén is 14 Nyilván hosszabb, akár több foglalkozáson átívelő egyéni vagy csoportos kutatómunka előzheti meg, hogy pl. efféle megoldás keletkezzék: Az 1956-os magyar forradalmi eseményeket figyelemmel követte a Dag Hammarskjöld vezette ENSZ, a kommunista lengyel vezető, Wladyslaw Gomulka, és a Szovjetunióval különleges kapcsolatban álló jugoszláv vezető, J. B. Tito. A tárgyalásokat folytató magyar honvédelmi minisztert, Maléter Pált a szovjetek letartóztatták, Nagy Imre helyére pedig Kádár Jánost állították. 150-180 ezer ember elhagyta a hazáját.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 69


69

kétélű taneszköz, ti. a viccek általában, a politikai viccek pedig aktuálpolitikai kontextusuk miatt különösen gyorsan avulnak, s egyáltalán nem biztos, hogy később is viccesen hatnak. További értelmezést nehezítő, sőt akár azt lehetetlenné tevő probléma a humor túlzottan torzítósarkító jellege (,,Zsukov-féle páncélbanda”). Be kell vallanom, azon túl, hogy ebben a formában kevésbé tűnik száraznak a tananyag, még magam sem tudom megfogalmazni, a mosolyon túl miben rejlik az 1956-os néphumor pontos oktató-nevelő hatása. Ha mégis késznek érezzük magunkat és osztályunkat 1956-os történelmi dokumentumok kimerítő elemzésére, meg lehet próbálkozni akár több humoros szöveg komparatív elemzésével. Ennek az az előnye, hogy (a néphagyományokra jellemzően) egyes fordulatok egynél több változatban élnek, és az összehasonlítás során felfedezett hasonlóságok meg különbségek nagyban megkönnyíthetik a szövegértést. Az alábbi táblázatba foglalt három hasonló, de mégis eltérő, mert a jelenségeknek más és más oldalát kidomborító néphumor–változatok igen szemléletesen mutatják, milyen kritikai éllel fogalmazott 1956 néphumora: 1. Élet nélküli félelem. 2. Békés egymás elleni élet. 3. Az 1945-ös romállapot maradéktalan visszaállítása. 4. Élelem nélküli élet. 5. Egy kis változatosság: Kádár haza, Rákosi és Gerő a kormányba. 6. Új pártjelvény: zabszem és kalapács. 7. Budapest vérfürdőváros, nagy idegenforgalommal. 8. Budapest szocialista megőrzése - lakásleválasztás Zsukov-féle módszerrel. 9. Bármely házban összkomfort, hívás nélkül házhoz lövünk. 10. Évvégi leltározás miatt Magyarország zárva. 11. Elcserélném földszinten fekvő harmadik emeleti lakásomat. 12. Jöjjön el az EMKÉ-be, nyitott tető, slágerek: Mikor az ENSZ mesélni kezd, Látta-e már Budapestet széjjel?

Miután 1956. október 23-án az Elnöki Tanács meggyőződött arról, hogy Magyarországon megvalósult a kommunizmus (nincs párt, nincs állam, és mindenkinek elég van mindenből), elhatározta az 1945-ös romállapotok visszaállítását. Ennek kapcsán elrendeljük az új pártjelvény bevezetését, amelyen a kalapácsot és a zabszemet tüntetjük fel, de az utóbbit nem tudjuk hova tenni, alulról jövő kezdeményezést kérünk. A lakáskérdés megoldására felkértük a Zsukov kft.-t, amely vállalta Budapest szocialista megőrzését és a társbérletek gyors leválasztását. Az MSZMP új jelszava: Ne bántsd a pártot, mert ő is csak egy ember. Aláírás: Münnich Ferenc, a budapesti vérfürdők igazgatója

Tekintse meg Budapestet a szovjet-magyar barátsági hónap idején! Szocialista fejlődésünk eredményeként megfigyelheti az élet nélküli félelmet és a békés egymás ellen élést! Jöjjön az EMKÉ-ben, nyitott tető! A Fővárosi Nagycirkuszban külföldi attrakciók! Jöjjön, reszkessünk együtt! Műsor: Hruscsov és Bulganyin félig idomított vadállataival, az ENSZ humoros tréfáival! Zenét a Zsukov-féle páncélbanda szolgáltatja! Műsor után ingyenes társasutazás a Szovjetunióba! Vegye igényben a Kádár-féle taxiszolgálatot; mottó: Hívás nélkül házhoz lövünk.

Didaktikai szempontból a tizenkét ponttal összehasonlítva óriási előny, hogy ez a három röplapszöveg kölcsönösen erősíti, kiegészíti és pontosítja egymást, egymásra utalgatnak, egymást magyarázzák. Egyes vonatkozások puszta ismétlődésükkel segítik a rögzítést (pl. Élet nélküli félelem. Békés egymás elleni élet; Élelem nélküli élet, megfigyelheti az élet nélküli félelmet és a békés egymás ellen élést!), más esetben a paralel változatok valamilyen plusz-

acta:Layout 1

2007.04.04.

70

20:30

Page 70


2007

mozzanattal teszik érthetőbbé a jelenséget, miként pl. a zabszem esetében: Új pártjelvény: zabszem és kalapács; új pártjelvény bevezetését, amelyen a kalapácsot és a zabszemet tüntetjük fel, de az utóbbit nem tudjuk hova tenni, alulról jövő kezdeményezést kérünk. Megint máshol konkrétan megnevez a szöveg, ezzel mintegy feloldja a rejtélyt, mint pl. Budapest vérfürdőváros és a Zsukov-féle lakásleválasztás esetében: hívás nélkül házhoz lövünk; Münnich Ferenc, a budapesti vérfürdők igazgatója; Hruscsov és Bulganyin félig idomított vadállatai; Kádár-féle taxiszolgálatot, mottó: Hívás nélkül házhoz lövünk, ill. lakásleválasztás Zsukovféle módszerrel; a lakáskérdés megoldására felkértük a Zsukov Kft.-t, amely vállalta Budapest szocialista megőrzését és a társbérletek gyors leválasztását; a zenét a Zsukov-féle páncélbanda szolgáltatja!

Összegzésként tegyük fel a kérdést: Miért állítható, hogy a fentebb bemutatott foglalkozások eredményesebbek vagy célszerűbbek, mint a hagyományos tanári előadás, a kérdve kifejtő módszeren alapuló oktatás? Először is azért, mivel ezek a szövegek ideiglenesen áthidalhatják a történelem tankönyv hiányát. Másodszor eleget tesznek a korszerű történelemdidaktikai elvárásoknak, azaz szöveg- és dokumentumalapúak (ami joggal várható el a gimnáziumi történelemoktatástól), ezáltal fejlesztik a szöveg- és olvasásértést. Harmadsorban az efféle tevékenység diákorientált, alapvetően foglalkoztató jellegű, alkalmas pár- és csoportmunkára, exploratív, és talán sok tanulónak ezért érdekes. Végül pedig – az otthoni vagy könyvtárba végzett kutatómunkát igénylő feladatok kivételével – egy tanítási órán, 30-35 perc alatt megvalósíthatók.

Források és szakirodalom – Tischler János: Néphumor 1956. november 4. után. www.archivnet.hu, 3. évf. 1. szám (2006. 11. 30.) – ’56 röplaphumora. Megy a rendszer, jön a rendszer, majd megbolondul az ember. Öszszeállította Horváth Julianna. Napvilág, 2006. – Juhász László: Min nevettünk? Új Horizont, XXX. évf., 2002., 1. szám, http://16c6x6/ujhorizont/2001_4/1.html (2006.6.15.) – F. Dárdai Ágnes: Történeti megismerés – történelmi gondolkodás. I. és II. kötet. A történelemtanári továbbképzés kiskönyvtára XLI. Budapest, 2006. – Kratochvíl, Viliam: Modely na rozvíjanie kompetencií žiakov. K transformácii vzťahu histórie a školského dejepisu. Acta Historica Posoniensia V, Bratislava, 2004.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 71


71

BARNABÁS VAJDA

VYUČOVANIE MAĎARSKEJ REVOLÚCIE 1956 NA GYMNÁZIÁCH S VYUČOVACÍM JAZYKOM MAĎARSKÝM NA SLOVENSKU Zhrnutie Štúdia Barnabása Vajdu s názvom Vyučovanie maďarskej revolúcie 1956 na gymnáziách s vyučovacím jazykom maďarským na Slovensku sa skladá z dvoch častí. V prvej autor prehľadne informuje o tom, či sa vôbec – a ak áno, tak v akej forme – téma maďarskej revolúcie objavuje ako učivo predpísané učebnými osnovami. V druhej časti príspevku zasa predstavuje niekoľko možných metodicko-didaktických postupov, ktoré sa dajú využiť pri výučbe tejto historickej udalosti. Využíva pritom možnosti, ktoré ponúka ľudový humor z roku 1956. Všetky uvedené cvičenia vychádzajú z moderných didaktických postupov, t.j. učebné aktivity sa zakladajú na takých originálnych súdobých písomných prameňoch, ktoré umožňujú rozbor buď v individuálnej alebo skupinovej forme. Texty a k nim pripojené zadania majú exploratívny charakter, predpokladajú aktívnu účasť študentov pri rozpracovávaní dokumentov a pre študentov sú zjavne zaujímavejšie ako tradičné frontálne vyučovanie. Autor je presvedčený, že takýto, resp. tomuto podobný učiteľský postup na gymnáziách môže prispieť k rozvíjaniu kognitívnych a analytických schopností študentov. Z praktického hľadiska sú všetky citované dokumenty – tak ako aj mnohé ďalšie – pre učiteľov voľne prístupné a väčšinu aktivít (okrem bádania študentov v knižnici) je možné uskutočniť v priebehu 30–35 minút, teda na jednej vyučovacej hodine.

acta:Layout 1

72

2007.04.04.

20:30

Page 72


Forrástár Archív

2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 73

LelleyJenő:„Promemoria”

73

LELLEY JENŐ: „PRO MEMORIA”1 * A Csehszlovák Köztársaságban élő magyar kisebbség nagy része – még azt az állítást is megkockáztatom: nagy többsége – eljutott annak belátásához, hogy a ma létező magyar pártok politikája és még inkább azok nem megfelelő taktikája az itt élő magyarság érdekeit egyáltalán nem támogatja, sőt, inkább veszélyezteti. Ez volt annak az oka, amiért én – a magyar intelligenciához tartozó számos barátom által bátorítva – politikai életünk objektív megfigyelőjeként, négy éve tartó visszavonultságomból kilépve, sokat emlegetett cikkemet megjelentettem „A Nap” folyó év február 3-i számában. Megállapításaim nemcsak a napisajtóban keltettek élénk visszhangot, de a magyarok széles rétegeiben örömteli mozgást váltottak ki, amely a hozzám intézett jókívánságok nagy számában nyilvánult meg. Egy további következménye lett írásomnak az a tény is, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy nézeteimet a kormány egyik tagjának is kifejthettem előszóban, aki gondolatmenetemet figyelmére méltatta. A jelenlegi írásos értekezés rövid összefoglalója az előbb említett előadásomnak. Rámutatok azokra a hibákra és vétkekre, amelyeket a mai magyar politikában tapasztalt faktorok háromféle eredetében látok: 1. A jelenlegi magyar pártok, tudniillik a) a Dr. Szüllö Géza vezette keresztényszocialista párt b) Szent-Ivány József Magyar Nemzeti Pártja 2. A csehszlovák kormányzat 3. A magyar kormány Szeretném megjegyezni, hogy a hármassal aposztrofált „faktor” részemről nélkülöz mindennemű nem illojális szándékot vagy leleplező kedvet, hiszen e faktor szerepe annyira nyilván való, hogy ennek hallgatólagos kikerülése azonos lenne egy hipokrízissel, mi több, kezdeményezésem tárgyilagosságát is alááshatná. Ha azonban népünk javát tartjuk szemünk előtt – s pont ez az, ami az én kötelességtudatomat meghatározza, akkor elkerülhetetlen, hogy a világos szemléletmód követelményét teljesítsük: a nyíltszívű, becsületes őszinteséget. I. A legádázabb vétkek káros ősforrását mindkét magyar párt Budapesttel szembeni mármár a formális szervilizmussal határos alárendeltségében látom. Ugyan mindenki, aki gondolkodik és mérlegel, magáévá kell, hogy tegye azt a meggyőződést, hogy egy érzések nélküli viszony a Csehszlovák Köztársaság magyarsága és a Duna túloldalán élő vértestvérei között természetellenesen létrehozott sterilizált állapot lenne; ám ugyanúgy ellenállást kell, hogy kiváltson az is, ha az öncélú és politikamentes langyos hangulat, akárcsak az etnikai, történelmi kötődések többszörösen visszafogott ereje az egyoldalú befolyásoltság nyomása alatt töretlenül tért akarna nyerni, vagy netán el akarna fajulni. Éles választóvonalat húzok a valódi bensőséges érzésvilág spontán megnyilvánulása – amely máskülönben általában képes nemesebbé tenni az embert – és a mesterségesen szított szenvedélyek, a többé-kevésbé erőszakosan szuggerált politikai tömegmentalitások közé, amelyek a békétlen propaganda különféle formáiban megtestesülnek. A kritikus értelem tehát a magyar kisebbség reális boldogulása és virágzása érdekében a következő vezérlevet kell, hogy teljes eltökéltséggel kialakítsa és tettekké formálja: 1

AUTGM, fond TGM-R, k. 393. sv. 7. Pro memoria A közölt dokumentummal kapcsolatban lásd Simon Attilának a jelen kötetben közölt tanulmányát: Lelley Jenő aktivista kísérlete a húszas évek végén *

acta:Layout 1

74

2007.04.04.

20:30

Page 74


2007

az állammal szemben, ahol élünk, a polgári kötelességek lojális és hű teljesítése; és józan viszszafogása azon érzelmeknek és törekvéseknek, amelyek saját jogos életérdekeinkkel – néha elég kegyetlenül – ellentétesek. A tényleges helyzet elfogulatlan ismerőinek nincs szükségük olyan bizonyítékokra, hogy az állam avatott irányítói által is elismerten kitűnő tulajdonságokkal bíró magyarság épp azért nem tudja magát kiélni és a Csehszlovák Köztársaság államalkotó nemzeteivel folytatott megértés és együttműködés nem tud érvényesülni, mert a magyar kisebbséget Budapest általánosan ismert külpolitikai céljai és aspirációi ebben erőszakosan megakadályozzák. (Azt a kérdést, hogy ez a magyar kormány programjából adódó helyes taktika-e, hagyjuk, mindazonáltal ezzel kapcsolatban erős kételyek merülhetnek fel.) Ami ezzel kapcsolatban Szüllö és Szent-Ivány urat, illetve pártjaikat illeti, bizonyos fontos különbségeket hangsúlyoznom kell. Szüllőt Szlovákiához semmi sem köti. Se vagyona, se rokonsága nincs itt. Bevételei Magyarországról áramlanak: nagyrészt igazgatótanácsi részesedésből és részvénytársaságokból, vállalkozásokból származnak, amelyek a magyar kormánytól függnek. Ő tehát Budapest feltétlenül szófogadó szócsöve, és mint ilyen az érvekre egyáltalán nem hallgat. Szüllő ezenkívül a magyar panaszok külföldi (külhoni) ügyvédje, s mint ilyen magától értetődően nem fog igyekezni – sőt inkább óvakodni fog – ezeket a panaszokat kiirtani. Ez ugyanis azt jelentené, hogy saját maga alatt fűrészelné az ágat, vagy más szóval: megsemmisítené a piaci árut, amelylyel jól menő házalókereskedését űzi. A pártot, melyet vezetője teljesen a saját ízlésére szabott, fokozatosan hagyja el Szlovákia összes tősgyökeres eleme; utolsó támasza a ma még félrevezetett papság és a félig idomuló, de napról napra nyugtalanabbá váló és javulásra áhítozó földműves nép. A Szüllő vezette Keresztényszocialista Párt tehát csak mint akadályozó – ellenzéki elem jöhet számításba egy pozitív politika esetében. Ezzel szemben Szent-Ivány és pártja bizonyos értelemben más megítélésre tarthat számot. Szent-Ivány Szlovákiából származik, tekintélyes vagyona van itt, tehát érdekei kötik ide. Az ő politikai barátai hozzá hasonlóan a „dzsentri” soraiból származnak és saját jól felfogott érdekük kényszeríti őket a dolgok mérlegelésére. Választóik 75 %-a a csehszlovákiai magyarság protestáns részéhez tartozik, amellyel a keresztényszocialisták ösztönösen antipatikus katolikus többsége áll szemben. Szent-Iványt és pártját – mint ahogy ezt a közelmúlt tanai is bizonyították – nem számíthatjuk egy pozitív politika ellenzékéhez, de még kevésbé (legalábbis egyelőre) annak előharcosának. Ennek meg vannak a konkrét összefüggései. Szent-Ivány Wlasits Gyula bárónak a királyi magyar törvényszék és egyúttal a főrendi ház elnökének veje, ami egyrészt a magyar kormánytól való függőséget eredményez, másrészt azonban a magyar arisztokráciára gyakorolt némi befolyással jár. Az a tény, hogy Szent-Ivány – anyagi függetlensége ellenére – lévai tanácskozással viszszatért a politikába, mintsem hogy elbúcsúzott volna attól, a két tézis igazolására alkalmas. Az egyik az lenne, hogy rokoni kapcsolatai ugyan nem elegendőek ahhoz, hogy Szlovákiából a magyar kormányra kijózanítóan hasson, ám ezek a kapcsolatok mégis elég erősek ahhoz, hogy őt Magyarországról olyannyira elkábítsák, hogy ez az öntörvényű, keményfejű férfi inkább meghajlította a gerincét, mintsem, hogy az általa meghirdetett aktivizmus mellett elvérezzen, vagy le kelljen mondania a politikáról. A második tézis az elsőből következik és Szent-Ivány gyenge, tétovázó természetét bizonyítja. Elővigyázatra int, de egyben olyan tulajdonságokat fed fel, amelyek alkalomadtán kitűnően értékesíthetők. Nem kételkedem abban, hogy (ha majd egyszer a magyar kormánynak itteni kisebbségi politikájában elfoglalt álláspontját valamilyen nyomás hatására revidiálnia kell) Szent-Ivány

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30


Page 75

75

egy pillanatig sem fog tétovázni; hogy Szüllő úrnak kellőképpen visszafizesse lévai megaláztatását. A „primum necessarium”, a budapesti erővonal kizárása csak egy módon valósítható meg, éspedig azon egyén által, aki elhatározza, hogy a magyar kisebbségi politika szálait a kezébe veszi és kibogozza azokat. Ő nyíltan, világosan és minden kertelés nélkül azt az elvet fogja kimondani és azt a gyakorlatot fogja következetesen követni, hogy a Csehszlovák Köztársaságban jelenlevő magyar kisebbség politikai életének nem lehet más vezéreszméje, mint saját erkölcsi és anyagi boldogulása. Ha egyszer a függőségi viszonyától megszabadult magyar kisebbség önállósul és öntudatossá válik, és a békeszerető, dolgos testvérnépek harmóniájába beilleszkedik, akkor ez biztosan haladást fog jelenteni, melynek természetes fénye egyre szélesebb és szélesebb körök számára fogja megvilágítani a helyes utat. II. Kötelességem, hogy a helyzet diagnózisába bevonjam azokat a hibákat is, amelyek a magyar kisebbségpolitika területén a csehszlovák kormányt terhelik. Egy s más elmaradhatott volna, ami emlékezetünkbe mély barázdákat vésett és sebeket ejtett, amelyeket csak az idő képes meggyógyítani. Bár ne tartana ez túl sokáig, bárcsak segítene ebben a gyógyulási folyamatban azon csehek és szlovákok enyhe keze, meleg szíve és hűvös elméje, akik vezető szerepükben nemes emberi ideálok felé fordulván: nem találják tetszésüket bizonyos középosztálybeli körök igazságtalan bosszújában. Hisz a Csehszlovák Köztársaságban élő magyar kisebbség nem azonos azokkal, akik a háborút megelőző időszakért, a háborúért és a budapesti hatalmi körök jelenlegi külpolitikájáért felelősek. Semmiképp sem azonos velük, ezenkívül ez egy gyenge kisebbség, amely természetes-humánus igényt tarthat az erősebb belátására. Reméljük, e tekintetben a csehszlovák belpolitika és propaganda eljut egy igazságos, objektív és elfogadható „nyilvános vélemény” kialakulásához, mégpedig Dante szavainak értelmében: „Aliter reguntur Seythae et aliter Garamantes.” III. Majdnem kizárt, hogy az uralkodó erőviszonyok között a jelenlegi magyar kormány a kisebbségi politikában jelentős változást engedélyezne, vagy eszközölne. Budapest ugyanis kizárólag Szüllő és Szent-Ivány potenciájára hagyatkozik, miközben más eszközök igénybevételéről lemond. 1. Arra kérdésre, vajon be lehetne-e indítani Budapest akarata ellenére egy pozitív magyar kisebbségi politikát, nemmel kell válaszolnom. 2. Arra a kérdésre, vajon Budapestet valami módon kényszeríteni lehetne-e, hogy a Csehszlovák Köztársaságban hallgatólagosan tudomásul vegye a magyar kisebbség önállósulási törekvéseit és eltűrje egy pozitív politika logikus következményeit – erre én igennel tudok válaszolni. Ad 1. Egy pozitív magyar kisebbségi politika irányítójának és vezérének szüksége van egy egész sor munkatársra, akik megfelelő múlttal rendelkeznek, elismert nevet viselnek, és kitűnő képességekkel bírnak. De mivel ez a pozitív politika természetszerűleg a Szüllő-féle párt ütőere ellen irányulna, és mivel a csehszlovákiai magyar sajtó csaknem teljesen Szüllő kezében van, ez a pozitív politika elkerülhetetlenül kíméletlen támadások céltáblája lenne, így kimenetele – mint mindig, amikor egy eszme és egy brutális hatalom csap össze – könnyen megjósolható. A Szüllő-féle tábor – erről meg vannak a tapasztalataim – addig fog a „népáruló” bélyeggel előhozakodni, amíg az impulzív és tétovázó rétegek meg nem puhulnak, a zászlót cserben nem hagyják, ezáltal a legjobbak egész sorát megsértik és feldühítik, Szüllő urat azonban hozzásegítik egy ki nem érdemelt győzelemhez, a pozitív kisebbségi politika lehetőségeit pedig hosszú évekre meghiúsítják. Ezt azonban okvetlenül el kell kerülnünk.

acta:Layout 1

76

2007.04.04.

20:30

Page 76


2007

Ad 2. E pontban részletesen fejtem ki azon gondolataimat, melyeknek – hosszas mérlegelés után – elég teherbírást tulajdonítok ahhoz, hogy nyugodtan lehessen rájuk építeni. a) Javaslom egy egyértelműen pozitív irányultságú magyar politikai párt megalapítását, amely mindennemű kívülről jövő befolyástól mentes, és az állam lojális elismerése és benne végzett alkotó munka talaján állva kizárólag a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarság érdekeinek támogatását tűzné ki céljául. Kéz a kézben más nemzetekkel, egymást kölcsönösen megértve és tisztelve. Nem szükséges, hogy ez a párt azonnal kormánypárt legyen, sokkal inkább bizonyos objektív ellenzéki alapmázt kellene neki kölcsönözni. b) A pártszervezéssel egyidejűleg meg kell kezdeni azt a munkát is, amely a magyar kormányt felvilágosítja, illetve kényszeríti majd, hogy belássa és elismerje, hogy a magyar kisebbségnek igénye van az önrendelkezési jogra. Ez az egyidejűleg két fronton is támadható tevékenység olyannyira fontos és egymást kiegészítő része koncepciómnak, hogy nem tudom megkerülni, hogy nagyvonalakban egyenként leírjam ezeket, és utaljak természetükre és a megfelelő eszközök szükségszerű mértékére is. A. A párt központja (egy igazgatóval, 2 titkárral és a megfelelő segédszemélyzettel) Pozsonyban lenne. Párttitkárságok lennének Komáromban, Kassán, Léván, Losoncon és Érsekújváron, szükség esetén más vidéki városokban is. A központ és a vidéki titkárságok létrehozása kb. 150 000 Kč-ba kerülne. A pártnak okvetlenül saját napilapja és 1–2 havi lapja kell, hogy legyen. A párt havi szükséglete (a lapok szubvencióit beleszámítva) az elején megoldható kb. 150 000 Kč-ból. Ezt az összeget később emelni kell majd, de a különbség megoldható lesz, a tagsági díjakból és a lapok előfizetési díjából. Szándékom, hogy csak első osztályú, feltétlenül megbízható munkaerőt alkalmazom, és akadályok nélküli lehetőségeket biztosítok majd nekik, mert csak így lehet a kitűzött végeredményt biztonsággal elérni. Az egész párt vezetése és irányítása természetesen a pártelnök kezében marad, mégpedig minden tekintetben. B. A magyar kormánnyal szemben végzendő munka belföldi és külföldi viszonylatban is hatékony kell, hogy legyen. a) Belföldön. A földreform végrehajtása ugyan már eléggé előrehaladt, de még nincs befejezve és az erdőreform lebonyolítása még hátra van. A csehszlovák állampolgársággal rendelkező szlovenszkói földbirtokosok – a törvény nagyon szigorú előírásai ellenére is – majdnem kivétel nélkül jelentős kedvezményeket értek el. Ezen földbirtokosok legnagyobb része az arisztokráciához tartozik, akik társadalmi, különösképpen pedig rokoni kapcsolataik révén hatékony és élénk kapcsolatrendszerrel rendelkeznek Magyarország irányában. Nem látnék problémát abban, még etikai okokból sem lehetne kivetnivalót találni benne, ha azok a nagybirtokosok, akik a még be nem fejezett földreform, vagy a folyamatban levő erdőbirtokreform kapcsán kedvezményeket igyekeznek elérni, ezt két feltétel mellett – természetesen nem hivatalosan és a megfelelő formában – megkapnák. A feltételek a következők lennének: 1. Budapesti kapcsolataik révén hassanak oda, hogy a magyar kormány módosítsa az itteni magyar kisebbséggel kapcsolatos álláspontját: a szlovenszkói magyar kisebbség önrendelkezési jogát elismerje és a jelenlegi pártok anyagi támogatását leállítsa;

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30


Page 77

77

2. A belföldi magyar kisebbségi politikában személyesen is vegyenek részt, és ezt a nekik nyújtott előnyök mértékében támogassák. Még nagyobb sikereket lehetne elérni az ún. „optánsoknál”, akiket (mivel ez az ügy nemzetközi élt kapott) még inkább az a veszély fenyegeti, mint a belföldi nagybirtokosokat, hogy hátrányos helyzetbe kerülnek. Mivel ismerem a magyar arisztokrácia szellemi sajátosságai és szolidaritásérzését, meg merem jósolni, hogy már a szervezési munkálatoknak szentelt első hónapok folyamán oly hatalmas változás következne be a magyar kormány hangulatában, hogy ez a tervünk azonnali teljes győzelmét jelentené, és békévé, megnyugvássá, anyagi és kulturális jólétté oldana fel mindennemű disszonanciát. Másrészt a legmegfelelőbb személyek, azaz a szlovenszkói magyar nagybirtokosok gondoskodnának önkéntes adományok formájában arról, hogy az eredetileg más forrásból megelőlegezett pozitív magyar kisebbségi politika anyagi háttere biztosítva legyen. Hogy ezt a tervezetet még intenzívebben megvilágítsam, elárulom, hogy ezt már két előkelő magyar arisztokrataivadékkal megbeszéltem, akik teljes elismerésükről biztosítottak és megígérték, hogy az általam nekik szánt szerepet elfogadják, mivel meg vannak győződve arról, hogy a magyar kormány kisebbségi politikája teljesen helytelen és a magyarság számára semmiképp sem hasznos. Belföldi viszonylatban Szent-Iványnak és pártjának is jelentős szerepet kellene felvállalnia. Nem kétlem, hogy a vele való megegyezés könnyen létrejön – állítom ezt az előzőleg megejtett megbeszélés alapján. A Szent-Iványnyal történő megegyezés célja, hogy az új pártformáció majd bizonyos szimpátiát élvezhessen, s paralizálni lehessen Szüllő várható éles támadásait, illetve a Szüllő-féle hírszolgálat várhatóan tendenciózus tudósításait itt, illetve Budapesten. Meg vannak a tényszerű, nyomós érveim amellett, hogy Szent-Iványt a későbbi fejlemények folyamanyaként meg lehet majd nyerni egy sikeres, jól működő és jelentős együttműködéshez. b) Külföldön: A mai magyar kormány helyzete csak erősnek tűnik. A külső nyugalom és fegyelem azonban megtévesztő, hisz a tényleges gazdasági és szociális helyzet olyan nézeteket táplál, melyeket Magyarország legkiválóbb és általánosan nagyra becsült politikai szaktekintélyei – kiknek neve európai viszonylatban is jól cseng – teljesen osztanak, és amelyek a Csehszlovákiával való jószomszédi viszony létrejöttére irányulnak. Meg vagyok győződve arról, hogy az előttem lebegő pozitív szlovenszkói magyar kisebbségi politika a már említett magyar úttörők pacifista beállítottságát támogatni fogja tudni, mint ahogy a magyar politika is hozzájárul majd ahhoz, hogy a mai panaszra okot adó állapotok annak minden részese számára nyugalmat, örömöt és hasznot hozva minél előbb véget érjenek. Arra nincs lehetőségem, hogy az itteni magyar vértestvéreim élete érdekében őszinte intést küldhessek Magyarország önálló állami életét élő társadalmának és az ottani kormánynak – hisz egy ilyen kezdeményezés áldozatul esne az ott szított szenvedélyeknek. Az ilyen szenvedélyek pedig a szlovenszkói magyar szellemhez méltatlanok, az ily kezdeményezés zavarná a tisztánlátást, a helyes gondolkodás képességét. Mégis boldognak tartom majd magamat, ha cikkeim, szavaim és jelenlegi írásom, melyet népem boldogulására ajánlottam és szántam, épp ott talál majd igazán megértésre, ahol néhány évvel ezelőtt egy ilyen megértését még vágyálmunkban sem képzelhettünk el: a Csehszlovák Köztársaság közvéleményében. Nyitrán, 1929. március 18-án Dr. Lelley ügyvéd, a Keresztényszocialista Párt egykori elnöke és alapítója

acta:Layout 1

78

2007.04.04.

20:30

Page 78


Névjegy Vizitka

2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 79

TörténelemoktatásaKomenskýEgyetemBölcsészkarán

79

TÖRTÉNELEMOKTATÁS A KOMENSKÝ EGYETEM BÖLCSÉSZKARÁN Szlovák történeti tanszék – Egyetemes történeti tanszék – Levéltári- és segédtudományok tanszéke A bölcsészeti kar 1921-ben Szlovákia legrégibb és legnagyobb egyetemének, a pozsonyi Komenský Egyetemnek sorrendben a harmadik karaként jött létre. Már az első, az 1921/1922es akadémiai évtől kezdődően az oktatás része volt a történelemtudományok oktatása is. A történelmet mint szakot kezdetben az egyetem professzorai vagy az óraadó tanárok által vezetett szemináriumok képviselték. Ezek között a tanárok között olyan személyiségeket is találunk, akik lerakták a modern szlovák historiográfia alapjait. Ilyen volt például a híres középkorkutató, Václav Chaloupecký, az archeológia úttörője, Jan Eisner vagy Vojtech Ondrouch, az ókori történelem professzora. Mellettük nőtt fel a szlovák hivatásos történészek első nemzedéke, akiknek képviselői mindenekelőtt Daniel Rappant, Branislav Varsík és Alexander Húščava voltak. A pozsonyi bölcsészeti karon a történelemoktatás fejlődése jelentős mértékben tükrözte az ország társadalmának bonyolult fejlődését. Ezen kívül több radikális szervezési és személyzeti változásokon ment keresztül, amelyek inkább zavarták mintsem elősegítették volna e tudományág folyamatos kiépítésének és oktatásának a fejlődését. Ennek ellenére a történelemoktatás tanszékei a szlovák történelemtudományok több kibontakozó személyiségének biztosítottak otthont, akik az itt folytatott tudományos munkásságukon kívül jelentős szerepet vállaltak a szlovák történészek és történelmet oktatók ma már nagyszámú nemzedékének a kinevelésében is. Az új főiskolai törvény következtében az 1949/1950-es akadémiai évtől kezdődően a bölcsészeti karon a szemináriumok helyett tanszékeket hoztak létre. Így alakult meg a a Csehszlovákia történelem tanszéke, a Szovjetunió és a népi demokráciák tanszéke, az Általános történelemtudományok és az archeológia tanszéke is. A következő tanévben a történelemoktatás mellett az első évfolyamban megkezdődött egy új tudományág, a levéltáros szak oktatása is. Az 1964-ben bekövetkezett újabb átszervezés után a történelem oktatása és kutatása már a Csehszlovák történelem és levéltári tanszéken, valamint az Általános történelemtudományok és archeológiai tanszéken történt. Ez a szervezési forma a 20. században a kilencvenes évekig fennmaradt. Az említett tanszékektől ekkor vált le az régészeti tanszék, amelynek ezután külön tanszéke volt. És végül 2000-ben létrehozták a Levéltári- és a történelem segédtudományainak tanszékét. A pozsonyi bölcsészeti karon jelenleg a történelemtudományok kutatását és oktatását szervezési szempontból két törzsmunkahely biztosítja – a Szlovák történeti tanszék és az Egyetemes történeti tanszék. Az említett két tanszéken összesen tizenhét belső munkatárs végzi munkáját, akik közül ketten professzori, heten docensi címet viselnek, nyolcan pedig tanársegédek. A tudományos kutatások területén a Szlovák történeti tanszék elsősorban a szlovák történelem kiemelkedő alakjainak a feltérképezésével, a szlovák történelem és a környező országok (cseh, magyar, osztrák, lengyel) történelmének összehasonlításával, Szlovákia szlovák történelmének jelentős személyiségeivel, mindennapjaink történelmével, valamint a Szlovákia történelmével kapcsolatos források kiadásával foglalkozik. Az Egyetemes történeti tanszék kutatási tevékenységének a súlypontját az ókor és középkor politikai és szociális történetírása, a korai

acta:Layout 1

2007.04.04.

80

20:30

Page 80


2007

újkor gazdasági történetírása, valamint a napóleoni időszak és a holokauszt történelmének a kutatása képezi. A tanszék munkatársai élénk tevékenységet fejtenek ki a kelet-európai történelem (mindenekelőtt Bizánc és Oroszország történelmének) kutatásában is. A tanszék profilját azok a szakemberek egészítik ki, akik a történelemtudományok módszertanával és művészettörténettel foglalkoznak. A pozsonyi bölcsészeti kar történeti tanszékei jelenleg nappali és levelezős tagozaton biztosítják a doktorandusképzést. A két történeti tanszéken jelenleg 10 doktorandus képzése folyik. A Szlovák történeti tanszéke és az Egyetemes történeti tanszék közösen adják ki a Komenský Egyetem bölcsészeti karának HISTORIA című folyóiratát, amelyben a tanszékek munkatársainak, illetve más munkahelyek szakembereinek az írásai is megjelennek. Napjainkig a folyóirat negyvenhat évfolyama jelent meg. Az Egyetemes történeti tanszék adja ki az Acta Historica Posoniensia című sorozatot is, amelyben több monotematikus gyűjtemény és monográfia is megjelent már. A pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara tanszéki könyvtárában mintegy 45 000 kötet található. Ez a könyvtár szemináriumi könyvtárként szolgál a hallgatók és a tanszékek pedagógusai számára, de a könyvek más érdeklődők számára is hozzáférhetők. Könyvtárunknak különösen értékes részét alkotja a történelmi vonatkozású könyveknek az a csoportja, amelybe a 17. századtól kezdődően kiadott publikációk tartoznak. A Szlovák történeti tanszéke és az Egyetemes történeti tanszék mind az alapképzés, mind a magiszteri tanulmányi szinten közösen biztosítják a történelemtudományi és a történelem szakon készülő hallgatók oktatását. (A 2006/2007-es akadémiai évben ezeken a szakokon az öt évfolyamban összesen több mint 450 hallgatót oktatunk.) Az oktatás magában foglalja a szlovák és az egyetemes történelemmel foglalkozó előadásokat, a speciális kurzusokat és a szemináriumokat. Ezeken belül a politikai, gazdasági és szociális történetírás, valamint a művészettörténet és az egyházak történetének a különböző témakörei is terítékre kerülnek. A pedagógiai irányzatokon tanuló hallgatók a történelemoktatás didaktikája terén is megfelelő felkészítésben részesülnek. A tanulmányokat szakmai gyakorlat és tanulmányi látogatások egészítik ki. A jövő történészeinek magas színvonalon való szakszerű felkészítésében különösen fontos helyet foglalnak el a történelemtudományok segédtudományai. Ezeket a tantárgyakat a Levéltári- és a történelem segédtudományainak tanszékén alkalmazott pedagógusok oktatják, akikkel a történelemtudományok tanszékeinek munkatársai nagyon szorosan és sikeresen együttműködnek. Mindkét tanulmányi fokozat (az alapképzés, illetve a magiszteri) diplomamunka megvédésével és államvizsgával fejeződik be. A magiszteri fokozat végzős hallgatói középiskolai történelemtanárokként, az egyetemek munkatársaiként vagy más tudományos intézetek és intézmények szakembereiként érvényesülhetnek.

Kapcsolat: Szlovák történeti tanszék Gondova 2, P. O. Box 1, 818 01 Bratislava telefon: + 421 / 2 / 59 24 43 14, fax: + 421 / 2 / 52 96 60 16 web: http://www.fphil.uniba.sk e-mail: [email protected]

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 81

TörténelemoktatásaKomenskýEgyetemBölcsészkarán

81

A tanszék oktatói: Prof. PhDr. Jozef Baďurík, CSc. (tanszékvezető), Prof. .PhDr. Roman Holec, CSc., Doc. Martin Homza, PhD., Doc. PhDr. Ján Lukačka, CSc., PhDr. Ľubomír Gašpierik, CSc., Mgr. Milota Malovecká, PhD., PhDr. Alžbeta Sopušková, PhDr. Peter Zelenák, CSc.

Egyetemes történeti tanszék Gondova 2, P. O. Box 1, 818 01 Bratislava telefón: + 421 / 2 / 59 24 43 14, fax: + 421 / 2 / 52 96 60 16 web: http://www.fphil.uniba.sk, http://novyweb.uniba.sk/docroot/FiF/index.php?id=489 e-mail: [email protected] A tanszék oktatói: doc. PhDr. Miroslav Daniš, CSc. (tanszékvezető), doc. PaedDr. Viliam Kratochvíl, PhD., doc. PhDr. Eduard Nižňanský, CSc., doc. PhDr. Zuzana Ševčíková, CSc., doc. PhDr. Pavol Valachovič, CSc., PhDr. Jarmila Boboková, CSc., PhDr. Bohuslav Hlava, CSc., Mgr. Martin Hurbanič, PhD., Mgr. Vincent Múcska, PhD.

Levéltári- és segédtudományi tanszék Gondova 2, P. O. Box 1, 818 01 Bratislava telefón: + 421 / 2 / 59 24 43 14, fax: + 421 / 2 / 52 96 60 16 web: http://www.fphil.uniba.sk, http://novyweb.uniba.sk/docroot/FiF/index.php?id=526 e-mail: [email protected] A tanszék oktatói: Prof. PhDr. Leon Sokolovský, CSc. (tanszékvezető), Prof. PhDr. Jozef Novák, DrSc. (emeritný profesor), Doc. PhDr. Juraj Roháč, CSc., PhDr. Frederik Federmayer, PhD., PhDr. Zuzana Nemcová, CSc., PhDr. Juraj Šedivý, MAS, PhD., PhDr. Pavol Tišliar, PhD.

További hasznos információk: A Komenský Egyetem könyvtárának honlapja: http://vili.uniba.sk/ A történeti tanszékek oktatóinak publikációi: http://edo.uniba.sk:8000/cgi-bin/gw_45_1e/chameleon

Felhasznált irodalom: CSÁDER, Viliam: História a súčasnosť Univerzity Komenského v Bratislave 1919-2000. Bratislava : E&J, 2000, 98 s. NOVÁK, Jozef – SOPUŠKOVÁ, Alžbeta: Filozofická fakulta Univerzity Komenského v Bratislave. Facultas Philosophica Universitas Comenianae Bratislavensis. Martin : Osveta, 1987, 119 s. Filozofická fakulta v retrospektíve a perspektíve. Zost. Daniel Škoviera. Bratislava: Stimul, 1997, 123 s. Facultas Philosophica Universitas Comenianae Bratislavensis 1921 – 1996. Zost. Pavol Žigo. Bratislava : Stimul, 1996, 40 s. Katedra všeobecných dejín – Department of General History. Zost. Miroslav Daniš – Vincent Múcska. Bratislava : Stimul, 1997, 20 s. www.uniba.sk, www.fphil.uniba.sk Múcska Vince

acta:Layout 1

82

2007.04.04.

20:30

Page 82


2007

VYUČOVANIE DEJEPISU NA UNIVERZITE KOMENSKÉHO V BRATISLAVE Katedra slovenských dejín – Katedra všeobecných dejín – Katedra archívnictva a pomocných vied historických Filozofická fakulta vznikla roku 1921 ako v poradí tretia fakulta Univerzity Komenského v Bratislave, najstaršej a najväčšej univerzity na Slovensku. Už od jej prvého akademického roku 1921/1922 bola vo výučbe zastúpená aj história. Odbor histórie spočiatku reprezentovali jednotlivé semináre vedené riadnymi či mimoriadnymi profesormi. Patrili medzi nich osobnosti, ktoré kládli základy modernej slovenskej historiografie, napríklad významný medievista Václav Chaloupecký, priekopník archeológie Jan Eisner či Vojtech Ondrouch, profesor starovekých dejín. Popri nich vyrástla prvá generácia slovenských profesionálnych historikov reprezentovaná najmä Danielom Rapantom, Branislavom Varsikom a Alexandrom Húščavom. Vývoj odboru história na bratislavskej filozofickej fakulte do veľkej miery odzrkadľoval komplikovaný spoločenský vývoj v našej krajine. Tiež prešiel viacerými radikálnymi organizačnými i personálnymi zmenami, ktoré spravidla skôr škodili než osožili kontinuitnému budovaniu tejto vednej disciplíny a jej výučbe. Napriek tomu dali katedry histórie domov mnohým profilujúcim osobnostiam slovenskej historickej vedy, ktoré sa popri svojej vedeckej práci významne podieľali aj na príprave dnes už doslova generácií slovenských historikov a učiteľov dejepisu. V súvislosti s novým vysokoškolským zákonom sa od akademického roku 1949/1950 na fakulte zriadili namiesto seminárov katedry. Tak vnikla Katedra dejín Československa, Sovietskeho zväzu a ľudových demokracií a Katedra všeobecných dejín a archeológie. V nasledujúcom školskom roku sa popri histórii otvoril aj prvý ročník nového odborného štúdia archívnictva. Po ďalšej reorganizácii roku 1964 sa výučba a výskum histórie realizovali už na Katedre československých dejín a archívnictva a Katedre všeobecných dejín a archeológie. Tento stav pretrval až do deväťdesiatych rokov 20. storočia, keď sa od týchto katedier odčlenil odbor archeológia, vytvoriac samostatnú katedru. A napokon vznikla roku 2000 Katedra archívnictva a pomocných vied historických. Výskum a výučbu histórie tak v súčasnosti na bratislavskej filozofickej fakulte organizačne zabezpečujú dve kmeňové pracoviská – Katedra slovenských dejín a Katedra všeobecných dejín. Na týchto dvoch katedrách pôsobí spolu sedemnásť interných zamestnancov, z toho sú dvaja profesori, siedmi docenti a ôsmi odborní asistenti. V rámci vedeckého výskumu sa Katedra slovenských dejín zameriava hlavne na mapovanie elít v slovenských dejinách, na komparáciu slovenských dejín s okolitými historiografiami (česká, maďarská, rakúska, poľská), na významné osobnosti slovenských dejín Slovenska, na dejiny každodenného života a na vydávanie prameňov k dejinám Slovenska. Ťažisko bádateľských aktivít Katedry všeobecných dejín sa nachádza v oblasti politických a sociálnych dejín staroveku a stredoveku, v hospodárskych dejinách raného novoveku, dejinách napoleonského obdobia a dejinách holokaustu. Čulú vedeckú aktivitu vyvíjajú jej členovia aj pri výskume dejín východnej Európy (najmä Byzancie a Ruska) a Balkánu. Profil pracoviska dotvárajú odborníci, ktorí sa venujú didaktike dejepisu a dejinám umenia. Katedry histórie na bratislavskej filozofickej fakulte sú školiacimi praco-

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 83

VyučovaniedejdepisunaUniveryiteKomenskéhovBratislave

83

viskami internej a externej formy doktorandského štúdia vo vedných odboroch „Slovenské dejiny“ a „Všeobecné dejiny“ a v súčasnosti majú desať interných doktorandov. Pracovníci oboch katedier sa aktívne podieľajú na riešení grantov a výskumných úloh. Katedra slovenských dejín a Katedra všeobecných dejín spoločne vydávajú Zborník FiF UK HISTORICA, do ktorého prispievajú členovia katedier histórie a odborníci z iných pracovísk. Doteraz vyšlo štyridsaťšesť ročníkov. Pri Katedre všeobecných dejín okrem toho vychádza edičný rad Acta Historica Posoniensia, v rámci ktorého sa publikovali viaceré monotematické zborníky a monografie. Pri katedrách histórie na FiF UK funguje odborná knižnica, v ktorej fonde je takmer 45 000 zväzkov kníh. V prvom rade slúži ako seminárna knižnica pre poslucháčov a učiteľov katedier, no je prístupná aj pre ostatných záujemcov. Zvlášť cennou súčasťou jej knižničnej zbierky je historický knižný fond, ktorý obsahuje tituly od 17. storočia. Katedra slovenských dejín a Katedra všeobecných dejín spoločne zabezpečujú prípravu poslucháčov v študijnom programe História, resp. Dejepis a to tak na bakalárskom, ako aj na magisterskom stupni štúdia. (V akademickom roku 2006/2007 študuje na odbore v piatich ročníkoch vyše 450 poslucháčov.) Výučba zahŕňa prednášky, špeciálne kurzy a semináre zo slovenských a všeobecných dejín, v ktorých sa objavujú rôznorodé problémy politických, hospodárskych a sociálnych dejín, témy z dejín umenia a z dejín cirkvi. Poslucháčom odborov učiteľského štúdia sa poskytuje aj zodpovedajúca príprava z didaktiky dejepisu. Štúdium dopĺňajú odborné praxe a exkurzie. Na bakalárskom stupni štúdia poslucháči získavajú základnú sumu poznatkov o historickom vývoji ľudskej spoločnosti od praveku do 20. storočia. Magisterský stupeň je plánovaný ako istý druh špecializačného štúdia, v ktorom si poslucháč vyberie niektorý z modulov (staroveké a stredoveké dejiny, dejiny novoveku, a dejiny 19. a 20. storočia.). Okrem disciplín, ktoré vyučujú pracovníci katedier, štúdium dopĺňa kurz z dejín praveku – zabezpečuje ho Katedra archeológie – a kurzy z jazykov prameňov (latinčina, nemčina, maďarčina), ktoré vyučujú učitelia z príslušných filologických katedier. Pre profesionálnu prípravu budúcich historikov majú zvláštny význam kurzy z pomocných vied historických realizované pracovníkmi Katedry archívnictva a pomocných vied historických, s ktorou katedry histórie veľmi úzko a úspešne spolupracujú. Oba stupne štúdia končia obhajobou diplomovej práce (bakalárskej, resp. magisterskej) a štátnou záverečnou skúškou. Absolventi magisterského štúdia sa uplatňujú ako stredoškolskí učitelia dejepisu a ako pracovníci vysokých škôl, vedeckých ústavov či iných odborných inštitúcií.

Kontakty: Katedra slovenských dejín Gondova 2, P. O. Box 1, 818 01 Bratislava telefón: + 421 / 2 / 59 24 43 14 fax: + 421 / 2 / 52 96 60 16 web: http://www.fphil.uniba.sk e-mail: [email protected]

acta:Layout 1

84

2007.04.04.

20:30

Page 84


2007

Personálne obsadenie: Prof. PhDr. Jozef Baďurík, CSc. (vedúci katedry), Prof. .PhDr. Roman Holec, CSc., Doc. Martin Homza, PhD., Doc. PhDr. Ján Lukačka, CSc., PhDr. Ľubomír Gašpierik, CSc., Mgr. Milota Malovecká, PhD., PhDr. Alžbeta Sopušková, PhDr. Peter Zelenák, CSc.

Katedra všeobecných dejín Gondova 2, P. O. Box 1, 818 01 Bratislava telefón: + 421 / 2 / 59 24 43 14 fax: + 421 / 2 / 52 96 60 16 web: http://www.fphil.uniba.sk , http://novyweb.uniba.sk/docroot/FiF/index.php?id=489 e-mail: [email protected] Personálne obsadenie: doc. PhDr. Miroslav Daniš, CSc. (vedúci katedry), doc. PaedDr. Viliam Kratochvíl, PhD., doc. PhDr. Eduard Nižňanský, CSc., doc. PhDr. Zuzana Ševčíková, CSc., doc. PhDr. Pavol Valachovič, CSc., PhDr. Jarmila Boboková, CSc., PhDr. Bohuslav Hlava, CSc., Mgr. Martin Hurbanič, PhD., Mgr. Vincent Múcska, PhD.

Katedra archívnictva a pomocných vied historických Gondova 2, P. O. Box 1, 818 01 Bratislava telefón: + 421 / 2 / 59 24 43 14 fax: + 421 / 2 / 52 96 60 16 web: http://www.fphil.uniba.sk , http://novyweb.uniba.sk/docroot/FiF/index.php?id=526 e-mail: [email protected] Personálne obsadenie: Prof. PhDr. Leon Sokolovský, CSc. (vedúci katedry), Prof. PhDr. Jozef Novák, DrSc. (emeritný profesor), Doc. PhDr. Juraj Roháč, CSc., PhDr. Frederik Federmayer, PhD., PhDr. Zuzana Nemcová, CSc., PhDr. Juraj Šedivý, MAS, PhD., PhDr. Pavol Tišliar, PhD.

Ďalšie užitočné informácie: http://vili.uniba.sk/ Akademická knižnica Univerzity Komenského – Medzi jej linkami možno nájsť aj priebežne aktualizovanú databázu publikačnej činnosti pracovníkov Univerzity Komenského – Počnúc rokom 1996 zároveň každoročne vychádza súhrnná bibliografia pracovníkov Filozofickej fakulty UK (por. napr. Bibliografia 2000. Publikačná činnosť pracovníkov Filozofickej fakulty Univerzity Komenského za rok 2000. Zost. Eva Petrovičová. Bratislava : Stimul, 2001, 282 s.). Od roku 2004 sú dostupné na webe tamže. http://www.fns.uniba.sk/prifuk/projekty/uk/ Zoznam vedeckých projektov (VEGA, KEGA, APVT, …) riešených na Univerzite Komenského od roku 2000 aj so základnými informáciami o nich.

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 85

VyučovaniedejdepisunaUniveryiteKomenskéhovBratislave

85

Použité zdroje: CSÁDER, Viliam: História a súčasnosť Univerzity Komenského v Bratislave 1919-2000. Bratislava : E&J, 2000, 98 s. NOVÁK, Jozef – SOPUŠKOVÁ, Alžbeta: Filozofická fakulta Univerzity Komenského v Bratislave. Facultas Philosophica Universitas Comenianae Bratislavensis. Martin : Osveta, 1987, 119 s. Filozofická fakulta v retrospektíve a perspektíve. Zost. Daniel Škoviera. Bratislava : Stimul, 1997, 123 s. Facultas Philosophica Universitas Comenianae Bratislavensis 1921 – 1996. Zost. Pavol Žigo. Bratislava : Stimul, 1996, 40 s. Katedra všeobecných dejín – Department of General History. Zost. Miroslav Daniš – Vincent Múcska. Bratislava : Stimul, 1997, 20 s. www.uniba.sk www.fphil.uniba.sk Vincent Múcska

acta:Layout 1

86

2007.04.04.

20:30

Page 86


Figyelő Rozhľady

2007

acta:Layout 1

Figyelő

2007.04.04.

20:30

Page 87

87

Kratochvíl, Viliam: Modely na rozvíjanie kompetencií žiakov. K transformácii vzťahu histórie a školského dejepisu. Filozofická fakulta Univerzity Komenského, Katedra všeobecných dejín, Bratislava, Stimul, 2004. 118 pp. ISBN 80-88982-94-4. Doc. PaedDr. Viliam Kratochvíl, PhD. a pozsonyi Komenský Egyetem oktatójaként a szlovákiai történelemtanítás megújulásának/megújításának ismert személyisége. Legutóbbi, 2004ben szlovákul megjelent módszertani könyvében újfent megerősíti, milyen izgalmas új utakat járhatna be a szlovákiai történelemoktatás, ha – ezt a szerző persze nem mondja ki, csak sugallja – az oktatás két tényezője, az állam és a tanárok átgondoltabban, s az élenjáró európai trendekkel összhangban gondolkodnának a történelemről mint iskolai tantárgyról. A könyv hat fejezetből áll: Az oktatási célok és feladatok osztályozása mint a pedagógus átgondolt döntéseinek eredménye; A történelemkönyv mint sokirányú metodikai ötlettár diák és pedagógus számára; Az írott iskolai történelmi források; A vizuális iskolai történelmi források: a nonverbális források verbalizációja; A tárgyi történelmi források mint értelemhordozók; Az írott iskolai források mint a tény és a fikció megkülönböztetésének eszközei a diákok ösztönzött tevékenysége során. Noha e témák közül egyik-másik időnként a didaktikai szakirodalom fókuszába kerül, ilyen koncentráltan és célirányosan, mint V. Kratochvíl mostani könyvében, a téma még nem jelent meg Szlovákiában. Ugyanakkor nagyon fontos a könyv alcíme is: A diákok kompetenciáinak fejlesztésére szolgáló modellek – A történettudomány és az iskolai történelemtanítás kapcsolatának átalakításához. Összességében tehát egy olyan kézikönyvvel állunk szemben, amely egyfelől a történelemtanítás nem hagyományos formáit gondolja végig elméleti és gyakorlati megalapozottsággal, másfelől kísérletet tesz egy nagyobb problémakör, a történelem mint tudomány ill. mint iskolai tantárgy korszerű kapcsolatának tisztázására. V. Kratochvíl könyvében cutting edge fogalmakkal operál. Az egyik ilyen a tanulási/tanítási folyamat operacionalizációja. Határozottan lándzsát tör amellett, hogy az oktatás előkészítési folyamatában sort kell keríteni a konkrét tevékenység meghatározására, főleg annak tisztázására, mit és miért akarunk történelemből tanítani. Az operacionalizáció temészetesen nem pusztán az oktatás gyakorlati előkészítése, egyfajta óravázlat készítése - noha kétségtelenül akként is szolgálhat. Szerzőnk felfogásában olyan feltételrendszer megteremtését jelenti, amelyben a történelem mint szabad kognitív értelmezői mező tárul ki. Amíg a homályos, bizonytalan, avagy értelmetlen (tehát céltalan) oktatási folyamatban a pedagógus kétségbeesetten küszködik egy előre megadott folyamat mechanikus végigvitelével, amelynek útját szinte teljes egészében csak maga, jobb esetben néhány tanulóval együtt járja végig - az operacionalizáció folyományaként, a cél előzetes és pontos ismeretében minden diák számára ,,individuális kognitív stílusra“ nyílik lehetőség. Ha ugyanis pontosan definiált a cél, lehetővé válik az oda való szabad eljutás. Olyan ez, mint amikor egy idegen városban kószáló osztály és osztályfőnöke közösen beszéli meg a találkozás pontos feltételeit, de mindenki a saját lehetőségei és vágyai szerint jut el a megbeszélt helyszínre. Egy másik roppant érdekes és újszerű fogalom a könyvben a taxonomizáció. Egy tudomány ismereteinek saját elvei szerint való rendszerbe foglalása acélból, hogy az tanítható és valóban megérthető legyen, továbbá: a kognitív, szocioefektív, pszichomotorikus stb. szempontok összehangolása valóban bonyolult, és sok tapasztalatot igénylő művelet. Az oktatási célok efféle hierarchikus klasszifikációja során a szerző B.S. Bloom koncepciójából indul ki,

acta:Layout 1

88

2007.04.04.

20:30

Page 88


2007

és a kognitív folyamatok három egymásra kötődő szintjét különbözteti meg: tudás és megértés; applikáció és anlízis; szintézis és értékelő megítélés. Miközben maximálisan egyetérthetünk azzal, amit az elsőről mond: ,,A tudást nem azonosíthatjuk az információkkal, és az ismeret nem csak az információk gyűjtése. A tudás akciót/folyamatot jelent a felhasználhatóság és a használat értelmében”, a szintézis és értékelés ügyében egy sor komoly problémába ütközünk. A legelső az a közismert alapvető módszertani probléma, amely a történész és a történelemtanár eltérő szakmai feladatai között feszül. Mert amíg a kutatótól a szakma konklúziókat vár, a modern tanárnak ettől óvakodnia illik, sőt ezen túlmenően – ha az EU-ajánlások korszellemében akar eljárni – éppenséggel konfrontatív, és nem feltétlenül egyértelmű válaszokra törekvő módszerekkel kell dolgoztatnia. És innentől vége-hossza nincs az iskoláinkban elvi és gyakorlati alapon felmerülő további problémáknak. A könyvben fölvetett divergens gondolkodás is problematikus, mivel a mai históriában, konkrétan a kilencvenes évekkel kezdve, amikor az addig monopolizált történettudomány átváltozott több egymással párhuzamosan, és sokszor kapcsolatban egyáltalán nem lévő paralell narratívává, megszűnt az értékelések stabil talaja nemcsak tudományos szinten, hanem főleg az iskolai szinten. Ráadásul az olyan iskolai munkamódszerek, mint a projektmunka, az ellentétes vélemények prezentációja, a karikatúra-elemzés stb. a rendelkezésre álló idő oly rugalmas és hatékony kihasználást feltételezik, amire a mai szlovákiai iskolák - ahol gyakorlatilag nem léteznek minőségellenőrzési rendszerek - egyáltalán nincsnek felkészülve. Azt már szinte csak mellékesen kérdezem - miután a szlovákiai történelemtanítás berkeiben egy ideje vita folyik arról, szükéges és célszerűe a konfrontatív történelmi források használata –, hogy vajon milyen háttérintézmény segíti a pedagógusokat annak megállapításában, mely tanulói csoportok és milyen témák a legalkalmasabbak az ilyen konfrontatív forrásokat alkalmazó munkára. Véleményem szerint minderre akkor lesz majd mód, ha és amikor: (i) tudásterületek kerülnek bevezetésre a rigid tantárgyrendszer helyett, és (ii) a szerzőnk által is szorgalmazott effektív kognitív célok és metódusok előbb szélesebb teret nyernek a tanárképzésben. V. Kratochvíl sokat tett azért, hogy a történelem hagyományos formái mellett céltudatos és stratégiailag megalapozott történelemoktatás honosodjon meg tájainkon. Ahogy írja: ,,A hagyományos történelemben ugyanis a kognitív funkciókat aránytalanul fejlesztjük, inkább véletlenszerűen, megterheljük az emlékezetet, a megértést és a használatot. Holott például a történelem vagy bármely tantárgy tanításakor az oktatónak kérdeznie és gondolkodnia kellene arról, hogyan tegyen fel kérdéseket, feladatokat, hogyan rendezze úgy az anyagot, hogy ne csak az emlékezet fejlődjön” (17. old.). S hogy nemzetközi viszonylatban mások is hasonló megoldásokon törik a fejüket, mi sem bizonyítja jobban, mi pl. F. Dárdai Ágnes nemrégi tanulmánya, amelyben a szerző a klasszikus tanári munka helyett ,,a kritikus gondolkodást elváró tanórai munkát” szorgalmazza (Iskolakultúra 2006/2., 29. old.) Egyértelmű megoldást a könyvben fölvetett súlyos, de izgalmas módszertani kérdésekre sokszor nem találunk, de ez is csak azt bizonyítja, milyen izgalmas szellemi munka egy ilyen kérdéseket inspiráló szakmunkákat olvasni. Vajda Barnabás

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 89

Figyelő

89

56-os konferenciadömping Ha egy jó adag túlzással azt a kijelentést tesszük, hogy az európai történészszakma számára 2006-os év az 1956-os forradalom konferenciáinak jegyében telt el, akkor minden bizonnyal nem járunk túl messze a valóságtól. Hiszen rendeztek 56-os konferenciát Londonban, Moszkvában, Galsgowban, Berlinben és Bécsben, Erdély több városában, persze Magyarország szinte valamennyi megyeszékhelyén, s még Szlovákiában is kettőt: az egyiket – a szűkebb, szakmaibb jellegűt – Pozsonyban, a másikat pedig Komáromban. Ez az óriási 56-os konjuktúra elsősorban a forradalom kerek, félszázéves évfordulójának köszönhető, de jelzi egyben az 56-ot érintő kutatásokban az elmúlt években bekövetkezett irányváltást is: azt, hogy a szakma megszűnt kizárólag magyarországi belügyként foglalkozni a forradalommal, s ezzel egyenrangú témaként jelent meg a forradalom nemzetközi visszhangja is. Azt is mondhatnánk, hogy a magyar történészek felfedezték a forradalomban Európát, de pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy Európa (és a világ) felfedezte magának a forradalmat mint az egész kontinens történelmét formáló eseménysort. Persze 56-tal kapcsolatban nem csupán ebben volt érzékelhető elmozdulás – a másik legalább ilyen jelentős momentum a mikrotörténelem felértékelődése. A 2006-os emlékév nagy pozitívuma, hogy a forradalom egészét érintő nagy ideológiai viták, Nagy Imre, Kádár vagy Maléter megítélése körüli diskurzusok helyett vagy mellett egyre több szó esett a forradalmat „csináló” vagy épp elszenvedő kisemberről. Egyegy korabeli fotó indított el történeti kutatást, s előkerültek a naplók is. De vissza a konferenciákhoz. A jelen írás szerzőjének 5 szakmai konferencián kellett prezentálnia mindazt, ami korábban senkit sem érdekelt, s amiről ezért nem is tudtunk szinte semmit: mi történt 1956-ban Csehszlovákiában, illetve a szlovákiai magyarok körében. Az 5 konferencia 5 eltérő megközelítést jelentett a témához, valamennyiben közös volt azonban a fent már említett szándék – a forradalom határon túli recepcióját is bemutatni. A következőkben az öt konferencia némelyikéről kívánunk rövid értékelést adni. Az érintett konferenciák közül a legrangosabb a szeptemberben Budapesten megrendezett Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban című nemzetközi konferencia volt, amelynek társrendezői az 56-os Intézet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára voltak. A konferencia az 56-os emlékév egyik kiemelkedő eseményének számított, s ennek megfelelő volt a rendezés is. A Budavári Palotában tartott rendezvényt Szili Katalin, az országgyűlés elnöke nyitotta meg, s a Parlament vadásztermében tartott fogadás zárta. A több mint egy tucat országból érkezett előadók részvételével megtartott rendezvény elsődleges célja az volt, hogy komplex képet adjon arról, milyen hatást gyakorolt a forradalom a szovjet tömb országainak társadalmára. A rendezvény nyitó előadását az 56-os forradalom jelenleg talán legavatottabb szakértője, az 1956-os Intézet igazgatója, Rainer M. János tartotta, aki néhány egyszerű kérdésre (miért tört ki? hogyan zajlott? minek vetett véget? mit kezdett el?) válaszolva vázolta fel a forradalom lényegét. Mivel az épp a tanácskozás napjaiban zajló budapesti események miatt nem kerülhette meg a múlt és a jelen összehasonlítását sem, rámutatott arra is, hogy a forradalom és az utcai rombolás között lényeges különbség van. A kitűnő előadást követően az első nap előadói a budapesti eseményeknek az orosz, a lengyel, a cseh, a szlovák, a jugoszláv valamint a román közvéleményre tett hatását vizsgálták. Az előadások alapján leszögezhető volt, noha ezek az országok eltérő helyzetben voltak, a társadalmaik reakciójában nagyfokú hasonlóságok fedezhetők fel. Számunkra az elhangzott előadások közül a pozsonyi Juraj Marušiak és a cseh Oldřich Tuma előadása volt leginkább érdekes. Közülük az első a

acta:Layout 1

90

2007.04.04.

20:30

Page 90


2007

Szlovák Kommunista Pártnak a magyar forradalommal kapcsolatos lépéseit, a második előadó pedig a forradalom és a prágai tavasz közötti kapcsolatokat vázolta fel. A forradalom hatása azonban túlmutatott a szomszédos országokon, s még Kínában is kimutatható volt. Erről a Kínából érkezett Sen-Cse-Hua és Vámos Péter előadásai győzhették meg a hallgatóságot. A konferencia második napjának első szekciójában a forradalomnak szomszédos országokban élő magyar kisebbségekre tett hatása volt a téma. A forradalom Erdélyben jelentős visszhangra talált, s több településen is forradalmi jellegű szervezkedés indult. A tehetséges fiatal olasz történész, Stefano Bottoni a román hatóságok megtorló akcióról tartott élvezetes előadást. A kárpátaljai magyar eseményekkel kapcsolatban két előadás hangzott el. Váradi Natália az oral history módszereivel igyekezett felkutatni a történéseket. Előadásában elsősorban a visszaemlékezőktől szerzett információkra támaszkodva beszélt az ottani magyarok és a forradalom kapcsolatáról. Tóth István előadásában a kárpátaljai történeti kutatások nehézségeire is kitért, miközben felvázolta a kárpátaljai magyarság viszonyát a forradalomhoz. Arról, hogyan fogadta a magyar forradalmat a szlovákiai magyarság jómagam tartottam előadást. A nap második szekciójának előadásai a menekültkérdéssel foglalkoztak, érdekes kapcsolatokat felmutatva a jugoszláviai és az ausztriai menekültek között. A konferencia utolsó délutánján elsősorban a szomszédos országokban működő állambiztonsági szervek forradalom alatti tevékenysége volt a központi téma. Arról, hogy a csehszlovák állambiztonsági szervek (ismertebb nevén az ŠTB) milyen lépéseket tettek a forradalom idején a pozsonyi nemzeti Emlékezet Hivatala levéltárának igazgatója, Bukovszky László tartott előadást. A konferencia szakmai programját a washingtoni National Security Archive igazgatójának, Thomas Blantonnak a gondolatébresztő konferenciaösszegzése zárta. Az amerikai történész élvezetes előadásában azonban nem csupán összegezte a hallottakat, de a konferencia tanulságait is levonta sőt a tanácskozás jelentőségét is kiemelte. Egészen más jellegű, de korántsem „kevesebb” volt az a konferencia, amelyet október végén a Debreceni Tudományegyetem Néprajzi tanszéke szervezett a cívis városban. Noha kicsit óvatosan, s a miért nem hagyják a történelmet a történészekre gondolatok hatása alatt érkeztem a konferenciára, végül kellemesen csalódtam. Az 56 a néphagyományban című rendezvény ugyanis rendkívül érdekes volt, s bebizonyította, hogy az interdiszciplinaritás ma már nélkülözhetetlen eszköze a modern tudománynak. A konferencia bizonyította, hogy az, milyen emléke maradt a forradalomnak a népi emlékezetben, milyen viccek, anekdoták, vagy akár rémhírek terjedtek el vele kapcsolatban nemcsak ugyanolyan érdekes, de ugyanolyan fontos is, mint a téma politikatörténeti szempontú megközelítése. Főleg úgy, hogy az előadók listája egyenesen pazarnak volt mondható: Voigt Vilmos, Ujváry Zoltán, Hoppál Mihály vagy a történész Gyáni Gábor – hogy csak a legnagyobb neveket említsem. Végül hadd ejtsek szót 1956 évfordulójának legjelentősebb szlovákiai eseményéről, az október 4-én a pozsonyi Egyetemi Könyvtár épületében megrendezett Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia című tudományos tanácskozásról. Már csak azért is, mert ez az első olyan tudományos rendezvény volt Szlovákiában, amely teljes egészében a magyar forradalomnak szentelte figyelmét. Az esemény másik nem elhanyagolható jelentőségét az adta, hogy a magyar pontosabban a szlovákiai magyar és a szlovák tudományosság összefogása hozta létre, hiszen szakmai rendezői a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete voltak. Ezzel összhangban az előadások is két nyelven, magyarul és szlovákul hangoztak el. Maga a konferencia leginkább azt bizonyította be, hogy 56-ot nem lehet csupán a magyarországi történetírás keretei között értelmezni, hiszen hatása a szlovák társadalomra is óriási volt. Nem is beszélve arról, mit is jelentett a szlovákiai magyaroknak.

acta:Layout 1

Figyelő

2007.04.04.

20:30

Page 91

91

A jelen írás keretei sajnos nem engedik, hogy a komáromi (ennek szervezésében a SJE Tanárképző Kara is részt vállalt) és a zalaegerszegi (itt a főszervező a Göcseji Múzeum volt) 56-os konferenciáról, amelyeken szintén volt lehetőségem részt venni. Annyi azonban bizonyos, hogy azok, akik legújabb kori történelmünkkel foglalkoznak, szerencsésnek érezhették magukat 2006-ban. Volt pénz az 56-os rendezvényekre, volt hol prezentálni kutatásaik eredményét, s volt érdeklődés is ezek iránt. Ez pedig nem kevés. Simon Attila

acta:Layout 1

92

2007.04.04.

20:30

Page 92


2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 93

Akötetszerzői–Autorizborníka

93

A kötet szerzői – Autori zborníka MÚCSKA Vincent (1964)

történész, Comenius Egyetem, Pozsony; Selye János Egyetem Komárom; fő szakterülete az egyetemes és a magyar középkor története a 11–12. században historik; Univerzita Komenského v Bratislave; Univerzita Jánosa Selyeho v Komárne; venuje sa všeobecným a uhorským stredovekým dejinám, najmä obdobiu 10–12. storočia

SIMON Attila (1966)

történész, Selye János Egyetem; Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja; fő szakterülete a szlovákiai magyarok két világháború közötti története; historik, UJŠ - Fórum inštitút pre výskum menšín, Šamorín, zaoberá sa medzivojnovou históriou maďarskej menšiny na Slovensku

SOÓS István (1952)

történész; az MTA Történettudományi Intézete, Budapest; a barokk és a felvilágosodás társadalom- és kultúrtörténetével valamint történetírásával foglalkozik. historik; Historický ústav Maďarskej akadémie vied, Budapešť; zaoberá sa s dejinami spoločnosti a kultúry obdobia baroku a osvietenstva.

SZARKA László (1953)

történész; az MTA KI igazgatója, fő szakterülete a szlovákok dualizmus kori története és a szlovákiai magyar kisebbség története. historik; Riaditeľ Ústavu pre menšín Maďarskej akadémie vied, zaoberá sa dejinami Slovákov v období dualizmu a dejinami maďarskej menšiny na Slovensku

VAJDA Barnabás (1970)

tanár-történész; Selye János Egyetem. Modern- és legújabb kori társadalom- és kultúrtörténettel, valamint történelemdidaktikával foglalkozik; Učiteľ-historik; Univerzita Jánosa Selyeho v Komárne; zaoberá sa s modernými a najnovšími dejinami spoločnosti a kultúry, okrem toho sa venuje k didaktike dejepisu.

VARGA J. János (1942)

történész, tudományos tanácsadó; MTA Történettudományi Intézete; Pécsi Tudományegyetem; Selye János Egyetem; szakterülete magyarország 16-17. századi társadalom-, gazdaság- és hadtörténete. Historik; Historický ústav Maďarskej akadémie vied, Budapešť; Univerzita v Pécsi; Univerzita Jánosa Selyeho v Komárne; zaoberá sa s spoločenskými, hospodárskými a vojenskými dejinamy Uhorska v 16. a 17. storočí.

acta:Layout 1

94

2007.04.04.

20:30

Page 94


2007

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 95

Tartalom–Obsah

95 TARTALOM – OBSAH

Előszó helyett Namiesto predslovu Tanulmányok – Štúdie MÚCSKA VINCENT: Cirkevné zákony Štefana I. Svätého VARGA J. JÁNOS: A bécsi kormányzat telepítés- és valláspolitikája Magyarországon a 17-18. század fordulóján SOÓS ISTVÁN: Értelmiségi minták és a hungarus-tudat a 18. században és a 19. század elején SIMON ATTILA: Lelley Jenő aktivista kísérlete a húszas évek végén SZARKA LÁSZLÓ: Az etnikai revízió elve és gyakorlata az első bécsi döntés előkészítésében VAJDA BARNABÁS: Az 1956-os forradalom tanítása a szlovákiai magyar gimnáziumokban Forrástár – Archív LELLEY JENŐ: „Pro memoria” Névjegy – Vizitka Történelemoktatás pozsonyi Komenský Egyetemen Vyučovanie dejepisu na Univerzite Komenského v Bratislave Figyelő – Rozhľady Kratochvíl, Viliam: Modely na rozvíjanie kompetencií žiakov. K transformácii vzťahu histórie a školského dejepisu. VAJDA BARNABÁS 56-os konferenciadömping. SIMON ATTILA A kötet szerzői

5 7 10 11 18 25 36 47 63 72 73 78 79 82 86

87 89 93

acta:Layout 1

2007.04.04.

20:30

Page 96

Acta Historica Danubiensia 2007 Első kiadás Felelős kiadó: Simon Attila Nyomdai előkészítés és borítóterv: Nagy Attila Nyomta: Pelikán Nyomda, Egyházgelle Kiadja: a Selye János Egyetem Történelem tanszéke ISBN 978-80-89234-26-4

Acta Historica Danubiensia 2007 Prvé vydanie Editor: Attila Simon Tlačiarenské podklady a návrh obálky: Attila Nagy Tlač: Tlačiaren Pelikán, Holice Vydala Katedra histórie Pedagogickej fakulty UJŠ ISBN 978-80-89234-26-4

A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző karán működő Történelem tanszék évkönyve

Recommend Documents