A Kohelet abszurd filozófiát képvisel?

Univ.-Prof. Dr. Ludger Schwienhorst-Schönberger Universität Wien Katholisch-Theologische Fakultät Institut für Alttestamentliche Bibelwissenschaft A-1010 Wien, Schenkenstraße 8-10 Mail: [email protected]

„A Kohelet abszurd filozófiát képvisel?“ Univ.-Prof. Dr. Ludger Schwienhorst-Schönberger, Universität Wien

Szeged 2011.09.09

Fordította: Perintfalvi Rita, Universität Wien

Ellentmondásos benyomás A Kohelet/Prédikátor könyvének tanítását szívesen jellemzik úgy, mint egy sajátosan abszurd filozófiát. Ez teljesen kézenfekvőnek tűnik, hiszen a könyv épp a következő hatásos mondattal indul: „Fuvallat, fuvallat, mondja a prédikátor, fuvallat, fuvallat, minden csak fuvallat” (Préd 1,2). Diethelm Michel a Manzi Egyetem néhány évvel ezelőtt elhunyt evangélikus ószövetséges professzora és a könyv jeles ismerője a héber „häbäl“ szót (latinul: „vanitas“) az „abszurd“ szóval fordítja és a Prédikátor könyvének tanítását Albert Camus filozófiája nyomán „abszurd filozófiaként” értelmezi.1 Aminek meghatározó következményei vannak a könyv kánoni helyét illetően. Diethelm Michel szerint azoknak van igazuk, akik a Prédikátor könyvét nem akarták a kánon részének tekinteni. A könyv tanítása Michel szerint nem egyeztethető össze azzal, amit a Szentírás Istenről elmond nekünk. Michel azt írja, hogy: „Egészen biztos, hogy a Prédikátor könyvének Istenről tett kijelentései, aki az egekben trónol és akivel soha nem lehet találkozni, nem egyeztethetők össze mindazzal, amit az Ószövetség egyébként elmond nekünk Istenről: pl. hogy kinyilatkoztatta önmagát, cselekvő és kiválasztó módon belenyúlt a történelem alakulásába és éppen ebben a 1

D. Michel, Untersuchungen zur Eigenart des Buches Qohelet (BZAW 183), Berlin 1989, 44k.

2

kiválasztó cselekvésében ismerhető fel és imádható. ... Ha csak a puszta tanítást tekintjük, akkor azoknak van igazuk, akik a Prédikátor könyvét nem akarták a kánon részének tekinteni. ... Az Ó- valamint az Újszövetség bizonysága szerint Istenről másként kell beszélni. ... Az ő ‟Istene, aki az egekben van„ [Préd 5,1], éppen nem Ábrahám, nem Izsák és nem Jákob Istene, nem a Jézus Krisztusban megnyilvánuló Isten. Ami felett azonban a gondolkodó minden lenyűgöző hatása ellenére sem lehet szemet hunyni.“2 A könyv első olvasata valóban ellentmondásos benyomást kelt. Egyrészt olyan kijelentésekre bukkanunk, amelyek révén feltételezhetjük, hogy itt egy olyan valaki beszél, akinek megrendült az életbe vetett hite: „Azért gyűlöltem meg az életet, mert gonosznak látszott nekem mindaz, ami a nap alatt folyik. Igen, minden fuvallat és szélkergetés (hasztalan erőlködés). (Préd 2,17). Másrészt viszont többször is megtalálható a könyvben az örömre való felhívás gondolata: „Rajta hát, edd örömmel a kenyeredet és idd boldog szívvel a borodat. Mert kezdettől fogva tetszését találta Isten abban, ha így teszel. Viselj mindig friss ruhát, és ne hiányozzék az illatos olaj fejedről. Élvezd az életet a nővel, akit szeretsz a te fuvallat életed minden napján, mely adatott neked a nap alatt, minden napod csupa fuvallat. Mert ez a te osztályrészed az életből és a javakból, amiért fáradozol a nap alatt“ (9,7-9). A pesszimista kijelentések mellett a könyvben hét olyan szövegegységet is találunk, amelyek az örömre hívják fel az embert ill. az örömöt, mint az emberhez illő magatartást juttatják kifejezésre. Így hát nem meglepő, hogy Roger Norman Whybray a prédikátort „preacher of joy“-nak (vagyis „az öröm prédikátorának”) nevezte.3

A feszültségek és az ellentmondások magyarázata A kihívás, ami elé a Prédikátor könyvének kutatása került alapjában véve abban áll, hogyan lehet ezeket a látszólagosan ellentmondó kijelentéseket egymással helyesen összeegyeztetni. Ennek a problémának a megoldásához a kutatók különböző modelleket dolgoztak ki.

2 3

Ebd. 288k. Roger Norman Whybray, Qoheleth, Preacher of Joy: JSOT 23 (1982) 87-98.

3

Az első modell, amelyet életrajzi modellnek nevezhetünk azt állítja, hogy a prédikátor élete folyamán ugyanarról a dologról különféleképpen gondolkodott. „Hasonlóképpen ahogy mi is ugyanarról a dologról különböző időkben eltérő véleményt alkotunk“, írja Vincenz Zapletal az 1905-ből származó kommentárjában. A prédikátor – folytatja Zapletal – „úgy jegyezte fel az ő gondolatait, ahogy azok jöttek … Ebből részint ki lehet következtetni, hogy ugyanarról a témáról itt-ott látszólag egészen ellentmondásosan vélekedett.“4 A második modell szerint, a könyv ellentmondásait a prédikátori gondolatok sajátosságából kiindulva kell megérteni. A prédikátor egy olyan dialektikus gondolkodó, aki a valóság ellentmondásait teszi szóvá anélkül, hogy harmonizálni akarná ezeket. A harmadik modell irodalom- és szerkesztéskritikai módszerekkel dolgozik és a könyvben rejlő feszültségeket ill. ellentmondásokat a szöveg fejlődéstörténetét vizsgálva igyekszik magyarázni. Azzal számol tehát, hogy a könyv különböző forrásokból és rétegekből tevődött össze. A negyedik ún. idézetmodell azzal számol, hogy nem minden, ami a Prédikátor könyvében szerepel, magának a prédikátornak a véleményét tükrözi. Hanem, hogy a prédikátor néha mások véleményét idézi, azzal a céllal, hogy kritikusan megvitassa azokat. Ebben az összefüggésben felhozható híres példa a Préd 7,26 jól ismert nőellenes kijelentése. Ott ez áll: „És eléggé úgy találom: hogy a halálnál is keserűbb dolog a nő. Olyan, mint a hurok, a szíve háló, a karjai bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, aki pedig életét elhibázza, az foglyul esik neki.”

4

Vincenz Zapletal, Das Buch Kohelet. Kritisch und metrisch untersucht, übersetzt und erklärt, Freiburg (Schweiz) 1905, 31.

4

Az idézett mizogin hagyomány nagy valószínűség szerint nem a prédikátor nézetét tükrözi, hanem egy általa idézett véleményt, amit ő további fejtegetései folyamán – többek között a teremtéstörténetre visszanyúlva – elvet.5 – Ennyit a kutatásban képviselt legfontosabb modellek áttekintéséről, abban a kérdésben, hogy miként bánunk a könyv ellentmondásaival?6

Én egy olyan befogadás-orientált idézetmodellt képviselek, amely a könyv narratív stratégiáit különös módon szem előtt tartja. Azt, hogy miként működik ez a modell a könyv első két fejezete segítségével szeretném Önöknek bemutatni. Itt megtalálhatjuk a választ a bevezetésben felvetett kérdésünkre: A Kohelet abszurd filozófiát képvisel? A királytravesztia (travesztia: paródiaszerű előadói műfaj): Egy abszurd életelgondolás lebontása A könyv témája az emberi boldogság mikéntjére vonatkozó kérdés megválaszolása. A kérdés a prédikátor könyvében egy elbeszélő magból bontakozik ki. Ezt az elbeszélő magot a könyv első részében, a Préd 1,12-2,26-ban megtalálható ún. királytravesztia képezi. Itt a prédikátor egy király szerepét ölti magára, azért hogy egy sajátos életelgondolást végigjátsszon: „Én, a prédikátor, Izrael királya voltam Jeruzsálemben “ olvashatjuk az 1,12-ben. Természetesen ezt nem szabad történeti értelemben venni. Az irodalmi antropológia egy sajátos formájáról van szó. A prédikátor arról az időről mesél, amikor király volt, mesél a céljairól, amelyekért akkoriban fáradozott, mindarról, amit elért, a krízisekről, amelyeket elszenvedett, és a felismerésekről, amelyekre eljutott. A királytravesztia első részében beszéli el a királlyá történő felemelkedésének történetét. A felemelkedés grandiózus módon a királyi életvilág felépítésével kezdődik (2,4-10): „Nagy dolgokat vittem végbe, házakat építettem és szőlőket ültettem magamnak. Kerteket és ligeteket telepítettem, … aranyat és ezüstöt is halmoztam fel magamnak,… Szereztem magamnak 5

Részletes indoklás ehhez: Ludger Schwienhorst-Schönberger, „Bitterer als der Tod ist die Frau“ (Koh 7,26). Zum Argumentationsgang von Koh 7,25-29, in: K. Kiesow / T. Meurer (Hg.), Textarbeit. FS P. Weimar (AOAT 294), Münster 2003, 443-455. 6 A modellek részletes megvitatása: Ludger Schwienhorst-Schönberger, Kohelet (Herders Theologischer Kommentar zum Alten Testament), 2. Aufl. Freiburg 2011, 64-69.

5

énekeseket és énekesnőket és az emberek fiainak gyönyörűségeit: kebleket keblekre halmozva ... A szememnek megadtam mindent, amit csak megkívánt, semmiféle gyönyört nem vontam meg szívemtől. Igen, szívem örömet merített minden javamból, és ez volt az én járandóságom minden fáradozásomban.“ (2,10). Mégis a hatalom és a pompa létrejöttének csúcspontján jelentkezik a kétség, a bizonytalanság és a disszonancia: „És aztán rátekintettem minden dolgaimra, amelyeket kezeim alkottak, és az én javaimra, amiért fáradoztam, hogy megszerezzem: és íme, az mind hiábavalóság és szélkergetés. Nincsen annak semmi haszna a nap alatt!“ (2,11). A 2,12-es verssel elkezdődik a király hanyatlása. A „prédikátor király“ felismeri, hogy végül a bölcsesség sem tudja megmenteni őt a haláltól (2,12-17): „Ekkor azt gondoltam magamban: Ha rám is a balgák sorsa vár, miért lettem akkor olyan mérhetetlenül bölcs? És így szóltam magamban: Ez is csak fuvallat! … A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga. Ekkor meggyűlöltem az életet, mert gonosznak találtam mindazt, ami a nap alatt folyik. Igen, minden fuvallat és szélkergetés! A kísérlet,

hogy

magának

és

az

ő

művének

maradandóságot

szerezzen

bizonytalanságokkal terhelt (2,18-20): „Ekkor meggyűlöltem minden javamat, amiért fáradoztam a nap alatt, amit arra az emberre kell hagynom, aki utánam lesz majd. Ki tudja, bölcs lesz-e vagy balga?“ Ő, a király fáradozik és valaki más fogja élvezni munkája gyümölcseit (vö 2,21)? „Hiszen mije marad meg az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel fáradozott a nap alatt?“ (2,22). A királyként való kísérletben végigjátszott életmodell rezignációban és kétségbeesésben végződik: „Valóban: minden napja szenvedés és minden tevékenysége csupa aggodalom. Szíve még éjjel sem talál nyugalmat“ (2,23a). A királytravesztiában egy olyan antropológia játszódik le, ami végülis bukásra van ítélve.

6

Új szemlélet: Boldogság Isten kezéből Az új és a könyv tanítása számára meghatározó fordulat a 2,24-25 versekben következik be: „Nem az emberben gyökerezik a boldogság, ha eszik és iszik és lelke kedvét leli munkájában. Inkább abban, magam is beláttam, hogy mindez az Isten kezéből jön. Mert ki eszik és ki aggódik, ha nem én?“

Tulajdonképpen milyen szerepet játszik Isten ebben királyi kísérletben? A válasz egyszerű: Isten nem játszik egyáltalán semmilyen szerepet. Ő egyáltalán nem jelenik meg. Egyetlen szóval sem kerül említésre. Csupán az 1,13-ban, a távolságtartó megfigyelés gesztusában elhangzó kérdésben kerül említésre, hogy vajon mindez tényleg rossz foglalatosság lenne, „amelyet az Isten bízott az emberekre, hogy gyötrődjenek vele“. Így a Préd 1,12–2,23-ban található királykísérlet egy Isten nélküli antropológiát játszik végig. Ahol Isten említésre sem kerül, ott az ember túlontúl is könnyen átveszi az Isten szerepét, s ő maga válik istenkirállyá. A 2,3–11-ben található királytravesztia ténylegesen „isten-királyi“ konnotációt mutat. A prédikátor világa teremtőjévé válik. De mégis a végén bebizonyosodik, hogy a király is csak egy ember. Ő is halandó, ahogy mindenki más (2,15). Az ő világa semmiben sem más, mint a halandó emberek világa. A királytravesztiában megcélzott eredmény a lényeget illetően nagyon sok közös vonást mutat a Bölcs 7,1–6 versekkel. Ott azt mondja magáról a bölcs Salamon: „Én is halandó ember vagyok, mint a többi; és a föld első ivadékának utóda. … Pólyában és gondok közt neveltek. Mert egyetlen király sem kezdi másképp az életét. Mindenki számára egy az út az életbe, mint ahogy a távozás is ugyanaz.“ Az itt megfogalmazott felismerés fájdalmas módon válik tudatossá a prédikátor király számára: a bölcs királynak is meg kell halnia! A Préd 2,24-el kezdődően a király önhatalmú

7

antropológiája revidiálásra kerül. A Prédikátor könyvét összességében lehet révision de vie-ként olvasni. Irodalmilag egy olyan élet vázolódik fel a királytravesztiában, ami aztán revidiálásra kerül. Minden, ami a 2,24-től kezdődően megfogalmazódik, értelmezhető – legtágabb értelemben – az 1,12–2,23 korrektúrájaként. Az igaz ismeretre való áttörést a prédikátor még királyként éri el (2,24k.). Ebből kifolyólag a királytravesztia ezen a ponton még nem fejeződik be. Hanem ott végződik, ahol a király emberi mivolta felébred (2,24–26). És mindez akkor történik, amikor az isteni valóság először tudatossá válik a számára: „magam is beláttam, hogy mindez az Isten kezéből jön“ (2,24b). Így tekintve a prédikátor könyvében nem egyszerűen csak két különböző antropológia kerül egymás mellé. A könyv corpusában egy és ugyanaz a személy beszél. Aki tanítását egy a saját élettörténetére visszapillantó stilizált önéletrajzi tanításban fejtegeti, mégpedig annak az útnak a megrajzolásában, ami őt ehhez a tanításhoz elvezette. Van tehát „boldogság“ (tob), így hangzik a perikópa alapgondolata, de ez a boldogság nem az emberben gyökerezik, ahogy a prédikátor király gondolta. Hanem Istentől származik. Itt beszél a király saját határai megtapasztalásáról: A cselekedet (1,13–15; 2,3–11) és a bölcsesség határai mellett (1,16–18; 2,12–23) felismeri a gyönyör és az öröm határait is (2,1–2; 2,24–26). Ezt a meglátást gyakran rezignatív végkövetkeztetésként értelmezik (így t.k. Murphy 26k.). Ez a fajta magyarázat azonban nem igazán helyénvaló. A csalódásnak gyakran két oldala van: egy fájdalmas és egy felszabadító. A prédikátor király csalódott: cselekvési lehetőségei nem határtalanok, bölcsessége nem mutat utat a halálon túlra. És az örömöt is, amit javai által magának „megszerzett“ meggyűlöli, mégpedig abban a mértékben, miként javainak mulandósága és legvégül saját halála tudatosul a számára. A csalódás a prédikátor számára szabadulást jelent az illúziótól. Amint számára a valósággal kapcsolatos saját maga által kreált téves elképzelések tudatosulnak, betekintést nyer az élet igazságába. „Hol van a boldogság?“ kérdezte a 2,3 versben. – Először bizonyára csak ott, ahol Istenről is szó van, mégpedig a 2,24-ben.

8

A boldogság Isten adományaként való meghatározása révén a prédikátor könyve szembeszáll azokkal az elképzelésekkel, melyek szerint a boldogság tulajdonképpeni és végérvényes értelemben az ember által megvalósítható. Egy ilyenfajta eudémonologikus

homo-faberi-mentalitás

„empirikus”

lebontását

szolgálja a

királytravesztia. Ott is, ahol a boldogság az ember által „megragadható”, magában hordja ez a „megragadás” az „elfogadás” struktúráját. Az ember elfogadja ezt, mint valami neki adományozott dolgot. A bibliai nyelv kultúrájának horizontjában, a prédikátor könyvében mindez azt jelenti, hogy a boldogság „Isten kezéből származik” (2,24b), „Isten adománya“ (3,13). Mivel viszont a boldogság megtapasztalása az emberi lét testi vonatkozásában rendszerint különböző „adományok” segítségével megy végbe, sok ember arra a kézenfekvő következtetésre jut, hogy a boldogság ezen adományok birtoklása: a gazdag boldog. Ezzel az érthető módon elterjedt félreértéssel száll szembe a prédikátor elsősorban a könyv második részében

(4,1–6,9),

ahol

központi

fontossággal

egy

filozófia

előtti

boldogságfelfogással kapcsolatos vita jelenik meg. Az első utalást erre máris megtaláltuk, mégpedig perikópánk 26. versében. Ahol ezt olvassuk (2,26): „De vannak emberek, akik kedvesek Isten előtt. Ők azok, akiknek bölcsességet, tudást és örömet ad. És vannak azok, akiket megbízott a feladattal, hogy gyűjtsenek és halmozzanak, hogy aztán mindezt olyannak adja, aki tetszik neki. Ez is fuvallat és szélkergetés!“ Ezt a kijelentést szívesen használják annak igazolására, hogy a prédikátor Istene egy az emberek számára nem kiismerhető, önkényes Isten. Ezen a ponton nem tudok a vers minden egyes részletére kitérni. Kérdésfeltevésünk fényében szeretném megfontolásra bocsátani, hogy a verset lehet értelmezni úgy is, mint kritikus-ironikus visszatekintést arra az életútra, amelyet a „prédikátor király” maga mögött tudhat: „királyként“ a prédikátor ezüstöt és aranyat halmozott fel (2,16 → 2,8), több bölcsességre és tudásra tett szert, mint az összes elődei (2,26a → 1,16; 2,9; 2,15) és a végén mégis fel kellett ismernie, hogy mindezt egy olyan utódjára kell hagynia, akit nem maga választ (2,18–20), mert ő is, a király, csak egy ember, azaz egy halandó (2,13–17). Cselekvése a nyereségre, a haszonra irányul (1,3). Mégis mikor felismerte,

9

hogy egy halandó huzamosabb ideig nem képes birtokolni semmit, nyilvánvalóvá vált számára, hogy cselekvése csupán „szélkergetés“ (hasztalan fáradozás) (2,11). Az öröm, amit érzett (2,10), amelynek forrása javaiban rejlett, megsavanyodott az aggodalom által, amelyet ezek megtartása felett érzett. Mindez átcsapott az élet meggyűlölésébe (2,17) és a kétségbeesésbe (2,20). Így a prédikátor király éppen azzá a boldogtalanná lett, akire Isten a terhet rótta, hogy gyűjtsön és halmozzon, hogy aztán végül odaadjon mindent annak, aki kedves az Isten előtt (26b). A fuvallat kifejezés a 26b versben nem az örömre, mint Isten adományára vonatkozik – mint ahogy néhány kommentár feltételezi (t. k. Lauha 58, 24b–25 versek irodalomkritikai szempontból történő eltávolításával.; D. Michel, Untersuchungen 1989, 37; 40), hanem csak a 26. versben leírt esetre, arra, aki az állandó gondok miatt képtelen az Istentől kapott adományok élvezetére (vö. 6,1-2). Így érthetővé kell válnia annak, hogy a boldogság, amiről a prédikátor beszél és amelynek a tapasztalatába be szeretne vezetni minket Istennel áll kapcsolatban. A 3,12k. versekben olvashatjuk: „Megértettem, hogy nincsen boldogságuk (az embereknek), csak ha örülnek és jót tesznek életükben. Mindig ha az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában – Isten ajándéka az.“

A boldogság négy aspektusa Végezetül szeretnék néhány szempontot megemlíteni, amelyeket a prédikátor az ő eudémonologikus fejtegetései keretében hangsúlyoz. Az első szempontot máris megismertük (1): a boldogság egy olyan adomány, amely végső soron Isten valóságában gyökerezik. Szíve örömében – így olvashatjuk az 5,19-ben – az ember meghallja Isten válaszát. (2) Másodszor a prédikátor a boldogságot mint a boldogság megtapasztalását hangsúlyozza, mint az érzékelés egy speciális móduszát. Ezzel elhatárolja magát azoktól az elképzelésektől, melyek az emberi boldogságot egyszerűen csak a javak birtoklásával azonosítják. Ezzel szemben a prédikátor könyve hangsúlyozza, hogy az anyagi és szociális javak, melyeket az ember birtokol, csak akkor érnek bármit is, ha

10

képes őket „megízlelni”. A Prédikátor könyve azt célozza, hogy megnyissa az embert az érzékelés, a dolgok megízlelése, a helyes értelemben vett élvezet felé. (3) A harmadik hangsúlypont a boldogságot úgy határozza meg, mint „ennek az életnek“ a boldogságát, ami a „nap alatt van“. Ezzel elhatárolja magát a könyv azoktól az elképzelésektől, melyek értelmében az ember a boldogságát „majd csak a halál után“ tudja megtalálni. A boldogság, amiről a prédikátor könyve beszél a jelen boldogsága. (4) A negyedik szempont taglalásába szeretnék részletesebben is belemenni, mert ez közvetlenül a zárókölteményhez vezet bennünket. Úgy tűnik, mintha az a boldogság, amire a prédikátor hív, valami maradandó valóság lenne. Az öröm olyan dologként kerül elő, aminek az ember egész életét át kell járnia. Itt megfigyelhető egy a könyv olvasatával együtt járó leegyszerűsítés. Megnevezem ennek az útnak néhány állomását. A 3,22-ben olvashatjuk: „Mivel beláttam, hogy nincs boldogság az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában.“ A „munkájában“ megjelölés arra utal, hogy az az öröm, amire a prédikátor felhív, egyfajta alaphangoltság, amelynek az ember minden tevékenységét át kell járnia. Az arisztotelészi erkölcstanból kiindulva itt lehet egyfajta habitusról is beszélni. Még érthetőbben fogalmazódik meg ez a 8,15-ben: „Ezért dicsérem az örömöt, mert nincs más boldogsága az embernek a nap alatt, mint hogy egyék, igyék és örüljön. Ez kísérje munkájában életének napjain, amelyeket Isten adott neki a nap alatt.“ Az örömről jelenti ki a szöveg, hogy kísérnie kell az embert „munkájában életének napjain, amelyeket Isten adott neki a nap alatt“. Az öröm, amire a prédikátor felhív nem egy pillanatnyi, az ember egyéb fáradozásaitól különböző esemény, hanem egy magatartás, egy hangoltság, amelynek az egész emberi életstílust át kell hatnia. Az öröm maradandó mivolta tudatosul még egyszer a 9,7–10-ben az ismétlés és a nyomatékosítás stíluseszköze révén: „Viselj mindig friss ruhát, és ne hiányozzék az illatos olaj fejedről. Élvezd az életet a nővel, akit szeretsz a te fuvallat életed minden

11

napján, mely adatott neked a nap alatt, minden napod csupa fuvallat. Mert ez te osztályrészed az életből és a javakból, amiért fáradozol a nap alatt“ (9,8k.).

A záróköltemény (11,9-12,7.8): Öröm és az Istenre való gondolás A könyv záró költeménye (11,9–12,7.8) azonban ellentmondani látszik ennek. Itt a prédikátor a fiatal férfit szólítja fel az örömre, mégpedig az ő ifjú éveiben az öregségre, betegségre és a halálra tekintve: „Örülj, ifjú ember, ifjú éveidben, legyen boldog a szíved ifjúságod napjaidban!“ (11,9) A Préd 11,8 el akarja kerülni azt a félreértést, hogy az öröm csupán az ifjúság számára fenntartott valóság lenne, ezért kétségtelenül leszögezi: „Ha sok évig él is az ember, örüljön mindegyiknek“. Itt olvashatunk még egy utolsó, egyértelmű utalást arra vonatkozóan, hogy az örömnek, amire a prédikátor felhív, az ember egész életét kell átjárnia. A záróköltemény bevezetése a 11,7k.-ben „ennek tartalmilag teljesen megfelel. Ez nem azt mondja, hogy a fiatal embernek kell örülnie, hanem, hogy minden embernek ... Nem ifjúkorban kell örülni (ahogy a 11,9k. kijelenti), hanem ameddig az ember él, akkor is ha sok évet megél (így explicit értelemben értendő a 11,8 is). Az öregség és a betegség évei sincsenek kizárva.“7 A záróköltemény első strófájában (11,9-10) a prédikátor az örömre hív fel. A második strófa (12,1-7.8) a következő felhívással kezdődik: „Gondolj a Teremtődre ifjúságod napjaiban“ (12,1a). Néhány kommentár ezt a tanácsot „ortodox glosszának“ tartja (így t. k. Lauha, 209: R2; D. Michel, Qohelet 1988, 167). Ezáltal viszont a könyv jellegzetességét értik félre. A tanács, hogy gondoljon a Teremtőre már ifjúsága éveiben, egy olyan ifjúság fényében bontakozik ki, amelyet a „prédikátor király“ Isten nélkül próbált megélni. A királytravesztia kvintesszenciája abban áll, hogy benne annak az életelgondolásnak a törékenysége jut kifejezésre, amiben Isten nem kap helyet. A benne megjelenő apóriák és az ezzel együtt járó krízisek egzisztenciális feldolgozásának reflexív megvalósulásában a prédikátor arra a belátásra jut, hogy a boldogság, amit ő akárcsak minden más ember keres, Isten nélkül egyáltalán nem

7

Norbert Lohfink, Freu dich, Jüngling – doch nicht, weil du jung bist! Zum Formproblem im Schlussgedicht Kohelets (Koh 11,9-12,8): BI 3 (1995) 158-189; Idézet 182.o.

12

elgondolható: Ez egy adomány (2,24; 3,13), igen végül is „Isten válasza“ (5,19). Most, élete végén a prédikátor (király) az „ifjú férfit“ (11,9) hívja fel, hogy valóra váltsa ezt a felismerést. Az örömre való felhívás (11,9-10) és a Teremtőre való gondolás (12,1-7.8) a könyv önértelmezése szerint lényegileg tartoznak össze. A háromszoros „mielőtt“ szóismétlés (12,1b.2a.6a) hangsúlyozza, hogy az itt megszólított „ifjú férfinak“ (11,9) már „ifjúsága napjaiban“ (12,1) gondolnia kell Teremtőjére. Ebben nyilvánul meg még egyszer annak a nagy királyi rögeszmének a csendes korrektúrája, amely a prédikátornak ifjúságában osztályrészül jutott. Ő eljutott a felismerésre (2,24k.) és élete végén tovább adja ezt a belátást a következő generációnak.

Eredmény A Prédikátor könyve tehát nem „abszurd filozófiát“ képvisel. A királytravesztiában mindazonáltal egy olyan életforma tárul fel, amely abszurd, és ha eleinte ragyogónak tűnik is, kétségbeeséshez vezet. Értelmetlen, mert bezárul a valóság minden olyan dimenziójának érzékelése előtt, amelyre a Szentírás az „Isten“ szóval utal. A könyv végső soron az emberi tudat Isten rejtett jelenléte számára való megnyílásáról beszél. Erre hív fel a prédikátor élete és műve végén. Egyedül az az élet, amely ennek a valóságnak az érzékeléséből táplálkozik képes megakadályozni azt, hogy a „halálba való rohanás“, amelyet a Prédikátor könyve semmi más bibliai könyvvel össze nem vethető módon fontolgat, a kétségbeeséshez vezessen.