A különbözõség közössége* Lisa Duggan
Az elmúlt években egy új elnevezés bukkant föl a leszbikus, meleg és biszexuális politikában és gondolkodásban: a „queer”.** A „Queer Nemzet” és a „queer gondolkodás” az aktivisták és az elméleti szakemberek ma már széles körben ismert terepei, nem csupán új címkék régi fogalmakon. Új jelentések, újfajta gondolkodás és politikai cselekvés ígéretét hordozzák – amely néha beteljesül, néha nem. Jelen esszé a politikának és az elméleti gondolkodásnak ezeket az új lehetõségeit világítja meg és védelmezi. Mivel jómagam Délrõl származom, ezeknek az új jelentéseknek a megvitatásához történetek elmesélésén keresztül szeretnék eljutni. Olyan konkrét, közelmúltbeli események leírásából, amelyek személyesen is megragadtak, egyfajta politikatörténetet fogok létrehozni, ennek segítségével pedig elméleti problémákra fogok rávilágítani. Mivel a queer alapállás a leszbikus és a meleg politika fejlõdése során alakult ki, az általam követett nyomvonal párhuzamos azzal az úttal, amelyet én magam tettem meg. Ha másik irányt választanék – például a feminista vagy a szocialista gondolkodásét –, hasonló következtetésekre jutnék, ugyanazokkal a kérdésekkel és javaslatokkal. A történetek azonban mások lennének, „mechanikájuk” pedig máshogy épülne fel. Elsõsorban azért választom a queer nézõpontot, hogy kritizáljam (anélkül, hogy teljes egészében valami mással helyettesíteném) a meleg politika liberális és nacionalista stratégiáit, és hogy kiálljak a leszbikus és meleg elmélet és gyakorlat konstrukcionista fordulata mellett. 1. JELENET. NEW YORK CITY, 1991. MÁRCIUS. A SZT. PATRIK-NAPI FELVONULÁS. Az Irish Lesbian and Gay Organizationtõl (Ír Leszbikus és Meleg Szervezet, ILGO)
* Making It Perfectly Queer. Megjelent a Socialist Review 1992. évi 1. számában. A tanulmányt elõször az Illinois Egyetem Champaign-Urbana Campusán rendezett Kritika és interpretív elmélet kollokviumán mutattam be 1991 áprilisában, majd a Rutgers Egyetem konferenciáján (Leszbikus és meleg elméletek) 1991 novemberében. Köszönet illeti Alan Hance-t és Lee Furey-t megjegyzéseikért Urbanában, valamint Kathlee McHugh-t, Carole Vance-t, Cindy Pattont, Jeff Escoffiert, Jonathan Ned Katzot és különösen Nan D. Huntert. Mindnyájan felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak gondolkodásom alakításában. Továbbá szeretnék köszönetet mondani Gayle Rubinnak és Larry Grassnak, amiért fontos, de számomra ismeretlen cikkekre hívták fel a figyelmemet, és az SR Bay Area kollektívának segítõkész szerkesztõi javaslataikért. ** A queer elnevezést más, nem angolszász nyelvekhez hasonlóan meghagyjuk eredeti formájában. A queer eredetileg stigmatizáló terminus, mellyel a többségi, heteroszexuális társadalom jelölte meg a melegeket és leszbikusokat, a queer gondolkodás és politika azonban fölvállalta és kiforgatta a stigmatizáló fogalmat, s így elmosta a határokat melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzvesztiták és transzszexuálisok stb. között. A queer megfeleltethetõ a magyar „buzi” fogalomnak, de a magyar meleg mozgalomban nem találkozunk a „buzi” elnevezés közösségi felvállalásával és jelentésének a szexuális különbözõségekre vonatkozó kitágításával. (A szerk.)
replika • 33–34 (1998. december): 229–242
229
megtagadták az engedélyt a felvonulásra. A döntés elleni nyilvános tiltakozások után egyezséget kötöttek a menet szervezõivel. Az ILGO-tagok felvonulhattak az Ancient Order of Hibernians (A hibernik õsi rendje) egyik ágának a vendégeiként, de bele kellett egyezniük, hogy nem visznek magukkal semmilyen, az azonosításukat lehetõvé tevõ zászlót vagy jelzést. David Dinkins polgármester, aki segített nyélbe ütni a megállapodást, úgy döntött, hogy együtt vonul a leszbikus és meleg csoporttal. A felvonulás napján ez a csoport, melyet a kíváncsiskodók számára Dinkins jelenléte tett fölismerhetõvé, a bámészkodók, a szervezõk és a katolikus egyház képviselõi részérõl meg-megújuló ellenséges kirohanások célpontjává vált. Ezeknek az eseményeknek igen nagy volt a sajtóvisszhangja országszerte, a reakciók fõleg a megtámadott polgármester látványára összpontosultak. Maga Dinkins arra használta ezt, hogy párhuzamot vonjon a leszbikus és meleg felvonulókkal való bánásmód és a között az ellenségeskedés között, amely néhány évvel ezelõtt mutatkozott Délen a polgári jogok mellett tüntetõkkel szemben. A The New York Times néhány nappal késõbb megjelent vezércikkében kibõvítette ezt az analógiát: Szombaton minden abbéli erõfeszítésünk ellenére, hogy a felvonulás szabályait betartassuk, szörnyû tombolás kezdõdött – az intolerancia tombolása. A meleg és leszbikus ír amerikaiakra és jómagamra zúduló düh olyan erõs volt, hogy egy férfi teli sörösdobozt vágott hozzánk. A nézõk dühe talán a sajátjukétól eltérõ életstílustól való félelembõl fakadt, talán azoknak az embereknek az erõszakos kiáltása volt, akiket megrémít a múlttól olyannyira eltérõ jövõ. Furcsa, hogy eddigi legelevenebb tapasztalatomat a csõcselék gyûlöletérõl nem Délen, hanem New Yorkban szereztem, és hogy nem azért irányult ellenem, mert az afrikai-amerikai, hanem mert a meleg és leszbikus amerikaiak jogait védelmeztem. Az ellenséges érzelmi kitörés persze nem volt ismeretlen számomra. Ugyanilyen düh töltött el egy buszsofõrt még 1945-ben, amikor tengerészeti uniformisban Észak-Carolinába tartottam: „Már csak két hely van, fehéreknek” – mondta. Biztosan ugyanezt a dühöt tapasztalták a montgomery és birminghami tüntetõk, amikor a faji tolerancia mellett álltak ki: azoknak az õrjöngését, akik jogot akarnak szerezni arra, hogy elvitassák mások önazonosságát. Nem hátrálhatunk meg az elõl a felelõsség elõl, hogy tágítsuk toleranciánk látókörét. A diszkrimináció igazi bûne nem a gyûlölendõ csoportok megválasztásában rejlik, hanem abban a tényben, hogy ilyen csoportokat egyáltalán kiválasztanak. Nemcsak a Polgári Jogok Nyilatkozata véd mindannyiunkat egyenlõen, hanem minden általam ismert vallási tradíció is megerõsíti azt, amit Dr. Martin Luther King így fogalmazott: „Azért vagy valaki, mert Isten gyermeke vagy”.1
Dinkins cikkét teljes terjedelmében idézem, bár igaz, hogy tézisszerû, és nem tartogat meglepetéseket. A liberális politika egyik ismerõs irányának témáit és képeit fölvillantva, „toleranciára” és a „diszkrimináció” megszüntetésére hív fel, fölöttébb szûk határok között. Azért idézem mégis, mert még legradikálisabb és legcinikusabb leszbikus és meleg barátaim is mélyen megindítónak találták, mivel egy fontos szempontból igencsak ritka: a polgárjogi mozgalmakkal vont analógia, amelyet a liberális meleg szervezetek már évtizedekkel ezelõtt körvonalaztak és követtek, még mindig csak nagyon ritkán jelenik meg leszbikus és meleg körökön kívül. David Dinkins kezében, aki országszerte ismert politikai személyiség és jól ismert polgárjogi aktivista, ez az analógia a meztelen gyûlölettel szembeni nemes szenvedés képeit mozgósítja. Martin Luther King kultúránkban erõs érzelmeket keltõ alakját idézi föl a leszbikusok és a meleg férfiak érdekében, ezáltal az egyenlõségért folytatott küzdelmet egy becses és számunkra amúgy nehezen elérhetõ politikai forrással látja el – morális hatalommal.
1 David N. Dinkins (1991): Keep Marching for Equality. In The New York Times, március 21.
230
replika
Felhívás a liberalizmushoz A leszbikus és a meleg szervezetek már majd ötven éve dolgoznak egy politikailag aktív és hatékony leszbikus és meleg „kisebbségi” csoport összekovácsolásán, és a magánélet, valamint a formális egyenlõség szabadságjogait követelik e csoport részére. Ez az önmeghatározás retorikai stratégiaként azt célozta, hogy az Amerikai Egyesült Államok életében való teljes gazdasági, politikai és kulturális részvétel érdekében a leszbikus és meleg népességet egy sorba állítsa a faji, etnikai és vallási kisebbségi csoportokkal, illetve a nõkkel. Ha ez a retorikai mozzanat sikerrel jár, a leszbikusok és a meleg férfiak tevékenysége elõtt megnyitja a politikai és jogi segítségnek a polgárjogi és feminista mozgalmak által kidolgozott útjait: támogatja a csoportspecifikus, diszkriminációellenes törvényeket, a tágan értelmezett polgárjogi rendelkezések megtervezése, elfogadása és hatályba léptetése érdekében létrejött politikai egyesülésekben való részvételt, valamint a más-más alkotmányi feltételek melletti egyenlõ bírósági védelemért való folyamodást; továbbá lehetõvé teszi olyan szervezet létrejöttét, amely megválaszthatja és befolyásolhatja a köztisztviselõket, és támogatja a médiában való lobbyzást a méltányos és pártatlan reprezentáció érdekében stb. A liberális tolerancia logikájának e retorikai elõjátéka általában nem sok sikerrel járt. Mindenhol kérdéses és vitatott, hogy befogadhatóak-e a leszbikusok és a meleg férfiak a jogtalanul üldözött csoportok panteonjába. A politikai egyesülések legitimitásukat kockáztatják, amikor leszbikus és meleg csoportokat vagy problémákat vonnak be tevékenységükbe. A csoportspecifikus törvényhatósági diszkriminációellenes rendeleteket állandóan fenyegetik az eltörlésükre tett kísérletek. Az olyan kulturális csoportokat, mint a National Endowment for the Arts (Nemzeti Mûvészeti Alap) vagy a Modern Language Association (Modern Nyelvi Társaság) folyton támadják vagy nevetségessé teszik a terveik között szereplõ leszbikus és meleg témák miatt. A leszbikus és meleg szervezõdés jogi légkörét pedig (legalábbis) a század hátralevõ részére megmérgezte az Amerikai Egyesült Államok Legfelsõ Bíróságának a Bowers kontra Hardwick ügyben hozott rossz, érzéketlen és kurta döntése 1986-ban (amely megerõsíti Georgia állam törvényét, vagyis bünteti a beleegyezéssel történõ szodómiát). Az elkeseredett meleg és leszbikus tüntetõkkel körülvett szenvedõ polgármester látványa a Szt. Patrik-napi felvonuláson egyszerre domborítja ki ezeket a hibákat és a liberális meleg politika eredményeit. A nézõk, a felvonulás szervezõi és a római katolikus kardinális rosszallása ráirányította a figyelmet az ILGO, ill. tágabb értelemben a meleg közösségek bizonytalan helyzetére. Társadalmi integrációjuk megtárgyalása csak az õket sértõ fogalmak által történhet, a nyilvánosság civilizált viselkedését pedig még ekkor sem lehet kikényszeríteni. Amint azonban a sajtóvisszhang és Dinkins cikke is mutatja, a felvonulás a liberális meleg politikai retorika egyik nagyon is látható eredménye volt. A felvonulás képeit egyre szélesebb körben ismerték meg, ez pedig Dinkins és az ILGO támogatására késztetett számos nem meleg politikust és tudóst is, akik gyakran foglalkoztak azokkal a nyelvi problémákkal, amelyekre a meleg szervezetek hívták föl a figyelmet. Így sokan lehetõvé teszik az „amerikai álomra” hivatkozást azon „kisebbség” számára, amely, úgy tûnik, tartósan a lista alján foglal helyet. E történelmi pillanatban, amelyet olyan kétséges és vitatott eredmények jelölnek, mint például a Szt. Patrik-napi felvonulás, a liberális stratégia egyre erõsödõ támadások célpontjává vált a leszbikus és meleg közösségek részérõl. Ennek a stratégiának persze mindig voltak ellenfelei. A kihívások a militáns nacionalizmus és a radikális konstrukcionizmus egymást fedõ, mégis jól megkülönböztethetõ áramlatai részérõl érkeztek. Úgy tûnik, az 1990es években mindkettõ teret nyer.
replika
231
A militáns nacionalizmus kihívása 2. JELENET. NEW YORK CITY, 1991 TAVASZA. Közismert személyiségek „Absolutely Queer” feliratú plakátjai jelennek meg Manhattan falain. Az egyiken, amelyen Jodie Foster képe látható, ez az aláírás: „Színésznõ, Yalie (a Yale Egyetem diákja), homokos”. Ezeket a plakátokat nem homofób konzervatívok készítették, hanem az a militáns meleg csoport, amely az „outing” tevékenységét gyakorolja. Az outing olyan politikai taktika, amelyet a New York-i, ma már nem létezõ Outweek címû meleg hetilap kezdeményezett (bár a kifejezést elõször a Time alkalmazta), és leginkább a lap „életstílus” rovatának vezetõje, Michelangelo Signorile nevéhez fûzõdik. A gyakorlat annak a régebbi felhívásnak a kiterjesztése, amely fölszólította a leszbikusokat és a meleg férfiakat, hogy „bújjanak elõ”, tárják föl rejtett életüket, és utasítsák el az identitásukhoz tapadó félelmet és bélyeget. Az outing során ez a felhívás kérésbõl paranccsá változik. Újságírók és aktivisták „bujkáló” leszbikusokat vagy meleg férfiakat lepleznek le, fõként olyanokat, akiket képmutatással vádolnak amiatt, ahogy a melegség problémáit megközelítik. Az a céljuk, hogy véget vessenek a homoszexualitást övezõ titkolózásnak és képmutatásnak, hogy megkérdõjelezzék azt a gondolkodásmódot, amely szégyellnivalónak tartja a meleg életformát, valamint hogy megmutassák a világnak: sok rajongva tisztelt férfi és nõ szintén meleg. Az outing és az Outweek annak a harci szellemnek a virágzásából született, amely az ACT UP-mozgalom és oldalhajtása, a Queer Nemzet retorikáját és politikáját vette körül. E meleg aktivisták közül sokan elutasítják a magánélet tiszteletének és a tolerancia igényének a legtöbb vezetõ meleg szervezet programját meghatározó liberális értékét. Ehelyett a nyilvánosságot és az öntudatos fellépést hangsúlyozzák, taktikai lehetõségeik listáját a konfrontáció és a direkt cselekvés vezeti, a másság retorikája pedig fölváltja a más csoportokhoz való asszimiláció liberális elvét. Az új politikának a liberális stratégiához intézett kihívása azonban nem pusztán a harciasság kihívása – nem merül ki a düh és az udvariasság, a rikító színek és a tiszteletreméltóság ismerõs szembeállításában (melyet gyakran a „stílus” szimbolizál) –, hanem egyúttal a nacionalizmusé is.2 A nacionalizmusnak hosszú története van a meleg és leszbikus politikában és kultúrában. A századforduló német homoszexuális gondolkodójától, az emancipáció hívétõl, Magnus Hirschfeldtõl a mai radikális feminista filozófusig, Mary Dalyig sokan és sokféleképpen határozták meg a „nemzetet” és annak érdekeit. Mivel sem földrajzi kötöttségek, sem rokoni kapcsolatok nem szorítják határok közé õket, a meleg és leszbikus nacionalisták biológiai jellemzõket (mint a „Harmadik nem”-ben) vagy közös tapasztalatokat (akár a szexuális vágy irányát, akár a nemi szolidaritást) határoztak meg közös alapként. E különbözõ nacionalizmusok között két, jól megkülönböztethetõ, egymással versengõ forma jelent meg és bukkant föl újra meg újra a tizenkilencedik század közepe óta: 1. mindkét nem stabil(an változatlan) kisebbségének etnikai modellje, melyet biológiailag és/vagy a vágy tapasztalata alapján lehet meghatározni (leggyakrabban tíz százalékra becsülik),3 és 2. a nemi lojalisták egynemû egyesülése, egy meghatározott százalékaránnyal nem rendelkezõ modell, melyet a leszbikus szeparatizmussal társítanak (elméletileg minden nõ tartozhat a Leszbikus Nemzethez).4
2 Az írásnak a meleg nacionalizmussal kapcsolatos gondolatai a Jenny Terryvel, Jackie Urlával és Jeff Escoffierrel folytatott beszélgetések során születtek. Urla hívta fel elõször a figyelmemet arra, hogy a meleg politika bizonyos áramlatait nacionalista diskurzusoknak lehet tekinteni. 3 Az „etnikai modell” leírását és védelmezését lásd Epsteinnál (Epstein 1987). 4 Az inkább a társadalmi nemekre, mintsem az általában vett szexualitásra alapozott nacionalizmus e formájának 1970-es évekbeli megjelenésérõl lásd Bunch írását (Bunch 1987).
232
replika
Az etnikai modell természetesen szintén a liberális stratégiát támasztja alá. Egy viszonylag rögzült kisebbségi választókör érdekében állnak ki „jogaik” mellett. Akkor válhat egy militánsabb nacionalizmus alapjává, amikor az „etnikai” csoportot monolitikusként tüntetik föl, érdekei pedig egy politikai élcsapat számára válnak elsõdlegessé és teljesen világossá. A meleg politika ezen ágát illusztrálja az outing példája. A „kikiáltók” (outers) nemcsak hogy hisznek egy meleg nemzet létezésében, de abban is bizonyosak, hogy képesek meghatározni e nemzet tagjait, illetve hogy ehhez megvan az autoritásuk is. Nincsenek kétségeik a definíciókat vagy a határokat illetõen, és „nemzeti érdekbõl” habozás nélkül átgázolnak az individuum érdekein és autonómiáján.5 A „kikiáltók” a meleg nacionalizmus általuk gyakorolt változatát radikálisnak tüntetik ugyan fel, de a politikai következmények – más nacionalizmusokéhoz hasonlóan – igen összetettek és gyakran reakciósak. Ez az újfajta nacionalizmus egységesnek tekinti a nemzetet és annak érdekeit, elnyomja a belsõ különbözõségeket és a politikai konfliktusokat. Önjelölt ajatollahok magyaráznak meg mindent. Ez a reakciós hajlam különösen kitûnt az Outweek lapjain 1990-ben, ahol az akkoriban elhunyt Malcolm Forbest „kiáltották ki” és mutatták be a meleg fiatalság modelljeként. Ugyanez a magazin ócsárolta korábban Tim Sweeneyt, aki hosszú idõn keresztül volt meleg aktivista és a Gay Men’s Health Crisis szervezet fõigazgatója, mondván, hogy kompromittálta a meleg nemzeti érdekeket, amikor afrikai-amerikai csoportokkal tárgyalt egy New York-i egészségügyi biztos kinevezésének feltételeirõl.6 Az Outweek elképzelte nemzet fehérekbõl áll, legfontosabb értékei a jómód és a közismertség, s tagjai a lehetõ legszûkebb értelemben vett önérdekeiket követik. A meleg nacionalizmus e különösen életerõs ágát egyre hevesebben kritizálták azok, akiket az kizárt, hátrányos színben tüntetett föl vagy terrorizált. C. Carr a The Village Voiceban „Miért kell az outinggal foglalkozni” címû cikkében így írt: „[az outing] a politikai gondolkodás legabszurdabb apropója, amellyel valaha is találkoztam”, majd így folytatta: aki azt gondolja, hogy […] egy leszbikus kinyilváníthatja szexuális preferenciáit egy olyannyira férfi központú iparban, mint Hollywood, ahol még a nem leszbikusoknak is gondot jelent munkát találni […], az egyszerûen meghülyült.
Carr sokak érzéseit fogalmazza meg, amikor hozzáfûzi: „még mindig várok arra, hogy a Malcolm Forbes homoszexualitásáról szóló hírek jobbá tegyék az életemet”.7 Carr kritikája az outingot illetõen a magánélet védelmének liberális elvét fogalmazza meg, és azt hangsúlyozza, hogy a mindennapos üldöztetéssel fenyegetett leszbikusok és meleg férfiak számára stratégiai értéke van a magánélethez való jognak. De a cikk egyben visszhangja annak a kritikának is, amellyel (fõleg, de nem kizárólag) színes bõrû nõk és férfiak illették a meleg politikai diskurzusokat az utóbbi két évtizedben.
Kinek az identitása? A meleg politikának mind liberális asszimiláns, mind militáns nacionalista ága egységes, problémamentes adottságnak veszi a meleg identitást, vagyis a politizálás középpontjában az identitás nyilvános megjelenítése, artikulációja áll. Azok számára azonban, akik több, a 5 Lásd például Signorile 1990b. E kérdések bõvebb tárgyalását lásd Beery et al. 1990. Az e tárgyban kifejtett számos vélemény azt jelzi, hogy az Outweek nem minden szerkesztõje ért egyet Signorilével – noha a fõszerkesztõ, Gabriel Rotello teljes mértékben azonosult vele. 6 Lásd Signorile 1990a. A Tim Sweeney-vita több hónapon át folyt a magazin hasábjain. 7 Carr 1991. A szerzõt késõbb az a B. Ruby Rich hívta meg a Voice levelezõ rovatába, aki a DAO – Dykes Against Outing – szervezet létrejöttét bejelentette.
replika
233
társadalom által „megjelölt” (marked) identitással is rendelkeznek, a politizálás már azon a szinten elkezdõdik, ahol az identitások megalkotása maga problematikus, miként problematikus a viszonyuk más közösségekhez és más politizálási irányokhoz is. Audre Lorde sokat idézett szavaival: „Eltelt egy kis idõ, mire észrevettük, hogy helyünk éppen hogy a különbözõségek sokaságának házában van, nem pedig egy bizonyos másság biztonságában.” Így tehát Carr azt feltételezi, hogy Jodie Foster Hollywooddal való kapcsolatát nõi mivolta úgy határozza meg, hogy megváltozik melegségének és a „föltárulkozás” következményeinek jelentése. Foster helyzetét azonban egy olyan, egyetlen kérdésre összpontosító politika sajátítja ki, amely nem képes tiszteletben tartani a Foster által képviselt másságok összetettségét. A következõvel vádolom mind a liberális, mind a nacionalista (de fõleg az utóbbi) stratégiát: bármely olyan meleg politika, amely az egységesnek és „esszenciálisnak” tekintett szexuális identitás elsõdlegességén alapul, amely világosan, érthetõen és megváltoztathatatlanul a testben vagy a pszichében lakozik, és a vágyat a társadalmi nem (gender) által meghatározott irányban rögzíti, végsõ soron „a huszadik századi nyugati fehér meleg férfi” alany nézõpontját képviseli. 3. JELENET: SAN FRANCISCO, 1991. FEBRUÁR. A LESZBIKUS ÉS MELEG ÍRÓK MÁSODIK KONFERENCIÁJA. Amerre csak nézek, mindenhol a konferencia „leszbikus és meleg” elnevezésén vitatkoznak. Jól látható és hallható egy szervezett biszexuális lobby. A „queer” megjelölés mindenhol jelen van, néha a „Faggot” és „Dyke”*** jelvények pökhendi mutogatása formájában, néha egyszerûen egy ennél átfogóbb közösség megnevezéseként. Louise Sloan a konferenciáról tudósító cikkében a San Francisco Bay Guardianben egy olyan „közösség” létrejöttérõl ír, amely férfiak, nõk, transzszexuálisok, meleg férfiak, leszbikusok, heteroszexuálisok, afrikai-amerikaiak, chicanók, ázsiai-amerikaiak, bennszülött amerikaiak közössége, olyan embereké, akik tudnak járni és látnak, és olyanoké, akik nem, szociális ellátottaké, pénzkeresõké, demokratáké, republikánusoké és anarchistáké – hogy csak néhányat említsünk. […] Valóban, mivel a „normától” való eltérés az egyetlen dolog, amely a meleg csoport sok tagjában közös, az ilyen „meleg és leszbikus” találkozók legjobb, legrosszabb és legradikálisabb formájukban is olyan teret jelentenek, amelyben a sokféle emberi univerzum egybegyûlhet, a különbözõségeket a szemétre hajíthatja, és talán lefektetheti a békés és gyümölcsözõ jövõ alapjait[…] Legnaivabban reménykedõ pillanataimban gyakran úgy képzelem, hogy a „queer” közösség – a különbözõség ellentmondásos közössége – lesz az, ami megtaníthatja a világot arra, hogy merre induljon tovább (Sloan 1991).
Sloan leírása a „különbözõség ellentmondásos közösségérõl” megkérdõjelezi azt a leegyszerûsített feltételezést, hogy az esszencializmus és a társadalmi konstrukcionizmus vitája, amely átitatja a meleg sajtó lapjait, valójában az aktivista politika és a tudományos gondolkodás ellentmondása. Ennek az ellentmondásnak így szól két legközhelyesebb megfogalmazása: merész és elhivatott, a meleg és leszbikus polgári jogokért tevékenykedõ aktivistákat akadályoz egy csapat obskúrus, misztikus, saját zsargonjába gabalyodott tudós, akik buzgón „dekonstruálják” a meleg közösséget, még mielõtt az megjelenhetne a nyilvánosság elõtt, ill. az elméletben jártas írókat a politikai horizont legszélén ütik-vágják azok az értelmiségellenes aktivisták, *** A „Faggot” férfi, a „Dyke” nõi meleg személyt jelent a meleg közösségen belül. A magyar nyelv még nem tesz különbséget a kettõ között, jelentésüket leginkább a „buzi, homokos” stb. írja le. (A ford.)
234
replika
akik naivan elnyomóik diszkurzív kategóriáin csüggenek.8 Egyik nézõpont sem hajlandó elismerni a leszbikus és meleg politika konstrukcionista ágának erõteljes és életképes voltát, amelyet az elméletalkotók csak fölhasználtak, de amelyet nem õk találtak ki. A homoszexualitás–heteroszexualitás dichotómia elsõ, száz évvel ezelõtti megjelenésétõl kezdve mind a homofil (azonos nemûekkel rokonszenvezõ), mind a homofób (azonos nemûek rokonszenvétõl irtózó) „esszencialista” elméleteknek számot kellett adniuk a szexuális vágy eltéríthetõségérõl. A vágy rögzülésérõl szóló elméletek mindegyike egy függõ, reziduális kategóriával magyarázta az élvezet mindazon formáinak létét, amelyek ellenszegülnek az okfeltárás ajánlott módjainak. Havelock Ellis sémája szerint a rugalmas, „szerzett” nemi inverzió csak kíséri az állandóbb „kongenitális” típust. A kortárs szociológia szókészletében a „szituacionális” homoszexualitás „heteroszexuális” személyek között jelenik meg speciális körülmények között: börtönökben vagy egyéb nem koedukált intézményekben. (A „szituacionális” heteroszexualitásról ugyanakkor ritkán esik szó.)9 A homo–hetero fogalompár „esszenciális” természetét és igazságát mindegyik elméleti paradigmában az eredetiség retorikája támasztja alá. Az „igazit” megkülönböztetik az „utánzattól”, az „igazi inverzeket” azoktól, akik pusztán csábítás áldozatai. Az esszencializmus fájának e konstrukcionista ágai maguktól fejlõdtek ki a korai meleg felszabadító mozgalmak mámoros napjaiban. A nemiség pszichoanalitikus elméleteinek konstrukcionista változataira támaszkodva egyesek olyan utópiát vázoltak föl, amelyben mindenki potenciálisan polimorf nemiséggel fordul mindenki más felé.10 Az 1970-es években a leszbikus feministák egy ambivalensebb, élesebb politikai jelleggel bíró álláspontot foglaltak el. A heteroszexualitást agresszív módon megfosztották feltételezett „természetes” jellegétõl, és a patriarchátus állandósulásának központi apparátusaként tüntették föl. Ugyanezek a nõk azonban gyakran a leszbikusságot mutatták be úgy, mintha az lenne a természetes alternatíva. Amikor Alix Dobkin azt énekelte, hogy „Bármely nõ lehet leszbikus”, tulajdonképpen úgy értette, hogy bármelyik nõ, aki nem szenved hamis tudattól, az lenne.11 Napjainkban az aktivisták diskurzusaiban részlegesen és ambivalensen újjáéled a konstrukcionista retorika – csakhogy nagyon eltérõ értelmezésekben. Például ellentmondásos következményekkel jár a „biszexuális” fogalom új keletû politikai használata, amely fogalmat Egyesült Államok-szerte minden leszbikus és meleg szervezet címéhez hozzácsatoltak. Az aktivisták a „biszexuális” fogalommal a heteroszexuális–homoszexuális dualizmus természetes státuszát akarták aláásni. Ezzel azonban paradox módon visszahelyezték jogaiba a szexuális polaritást, egy harmadik, „naturalizált” fogalom hozzáadásával, amely ugyanolyan mereven a társadalmi nemhez képest definiálódik, mint az eredeti kettõ, csak éppen megduplázva. A biszexuális írók és szervezetek arra hiányuló hajlama, hogy teljes
8 E vita politikai elágazásainak kiváló összefoglalását adja Escoffier tanulmánya (Escoffier 1990). Az elméleti vitával kapcsolatban lásd Fuss 1989. (Egyik szerzõnek sincs köze a vita általam kigúnyolt közhelyes változataihoz.) 9 A homoszexuális–heteroszexuális dichotómia felbukkanásának és a különbözõ orvosi-tudományos diskurzusokban való megjelenésének tárgyalásához lásd Weeks 1977, 1981. Lásd még Katz 1983. 10 Lásd Altman 1971, különösen a harmadik fejezetet: „Liberation: Toward the Polimorphous Whole”. 11 Alix Dobkin „Any Woman Can Be A Lesbian”, a Lavender Jane Loves Women címû albumból. E mozgalom – a heteroszexualitás denaturalizációjának és a leszbikusság naturalizációjának – legismertebb példája Rich 1983. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb ember számára (akiknek legalább kilencven százalékát „természetesen” heteroszexuálisnak tekintik) a férfidominanciájú meleg politika ritkán támasztja alá a heteroszexualitás konvenciójának a kritikáját. A leszbikus feministák mindig is tagadták a heteroszexualitást mint egy olyan elnyomó intézményt, amelytõl bármely (potenciálisan minden) nõ megmenekülhet a leszbikusság segítségével.
replika
235
egészében kisajátítsák a leszbikus és meleg jogi mozgalom retorikáját, szintén az utóbbi hatást erõsíti (lásd például Hutchins és Kaahumani 1991).
A queer közösség meghatározása A queer közösség fogalma azonban másképp is mûködhet. Gyakran használják akkor, ha egy olyan közösséget hoznak létre, melyet már nem csupán a tagok szexuális partnereinek a neme határoz meg. Ennek az új közösségnek a tagjait csakis az egyesíti, hogy mindannyian elutasítják a biológiai és a társadalmi nem (sex and gender) domináns szervezõdési módjait. De nem minden, a queer nevet fölvevõ személy vagy csoport utal e határok megváltozására. A Queer Nemzet egy erõsen decentralizált, militáns szervezõdés amelynek számos tagja csak a „leszbikus” vagy a „meleg” szinonimájaként használja a queer kifejezést. Egyesek számára a Queer Nemzet egyszerûen csak egy meleg nacionalista szervezet, mások számára viszont egy újonnan definiált politikai entitás, amely könnyebben kel át a határokon, és könnyebben teremt képlékenyebb identitásokat. Más példákban sok ellentmondásos definíció él egymás mellett – akár egy csoporton belül, akár egyetlen személy fejében. Ezt az ambivalens keveredést illusztrálják az OUT/LOOK hasábjain megjelent interjúk a Queer Nemzet aktivistáival. Miguel Gutierrez: A queerség számomra asszimilációellenességet jelent. Rebecca Hensler: Abból, amiért a queer nemzedék kiáll, sok minden megegyezik azzal, amiért a meleg szabadságmozgalom harcolt. Alexander Chee: Az álom egy olyan közösségrõl szól, amelyet a különbözõség egyesít, vagyis önmagunkról… Akik ezt lehetõvé tették, jól meg akarták értetni, hogy mindenkit szívesen látnak abban a térben, amelyet a queer szó jelöl. Laura Thomas: Szerintem a queer mozgalom nem másra szervezõdött, mint hogy az asszimilációellenességgel foglalkozzék, és annak a lehetõségnek a tárgyalásával, hogy azok lehessünk, amik lenni akarunk. Adele Morrison: A queer nem valami „helyett áll”, inkább „befogad”… Olyan, mint az az egész problémakör, amelyet a „színes bõrûek” kifejezés foglal magában. Gerard Koskovich: Szerintem a queer szót itt, San Franciscóban azok vették át, akik a marginalizációról szerzett tapasztalataikat arra használják, hogy agresszív kritikát gyakoroljanak a fennálló társadalmi rend fölött… Korábban ezeket az erõket egy olyan közösségben szervezték újjá, ahol a meghatározó tényezõk skálája igen képlékeny volt. Az embereket meghatározó korlátok jelentõsen eltolódtak az 1970-es évek hagyományos városi meleg közösségeihez képest.12
Vagy ahogy az Outweek elõzõ szerkesztõje, Gabriel Rotello magyarázta a The New York Times riporterének: Ha az ember megpróbálná körülírni ezt a közösséget, föl kellene sorolnia a meleg férfiakat, a leszbikusokat, a biszexuálisokat, a transzvesztitákat, (az operáció elõtt és után álló) transzszexuálisokat, ami igencsak nehézkes lenne. A queer kifejezés ezt mind elmondja.13
12 „Birth of a Queer Nation”. In OUT/LOOK: National Lesbian and Gay Quarterly, 11. szám, 1991. tél, 14–23. oldal. A speciális blokk interjúit és cikkeit New Yorkban és San Franciscóban gyûjtötték össze, noha más csoportok is léteznek szerte az országban. A Queer Nemzetrõl szóló leírásomat a New York-i és chicagói csoportokról szerzett (korlátozott) ismereteimre, illetve meleg és leszbikus kiadványok cikkeire és interjúira alapoztam. Mivel a Queer Nemzet nem rendelkezik központi „szervezettel”, itt nem kísérlem meg kimerítõ leírását, inkább a benne jelentkezõ tendenciákra és lehetõségekre szeretnék rámutatni. 13 ‘Gay’ Fades as Militants Pick ‘Queer’. In The New York Times, 1991. április 6.
236
replika
A „biszexuális” és a „queer” szervezetek megjelenésén kívül az is megváltoztatta a közösség határait, hogy a „leszbikus” és a „meleg” jelentése újabban rugalmasabbá vált. Amikor Pat Califia kijelentette, hogy a leszbikusok és a meleg férfiak közötti szex „meleg szex”, az Outweek pedig címlapsztorit közölt „A leszbikusok, akik meleg férfiakkal alszanak” címmel, szép csendben inogni kezdett az az elképzelés, hogy a szexuális identitást elsõsorban a társadalmi nem által meghatározott szexuális vágy rögzíti (Califia 1983; Harper 1990).
Mozgásban a queer gondolkodás A konstrukcionista látásmód az 1970-es évektõl kezdve elméleti írások megszületését ösztönözte. A történeti szociológiával foglalkozó brit Jeffrey Weeks, akire Mary McIntosh korai munkái hatottak, a „szimbolikus interakcionizmus” szociológiai elméletét alkalmazta és dolgozta át, hogy alátámassza a homoszexuális identitásnak a tizenkilencedik századi nyugati társadalmakban való megjelenésérõl szóló leírását. Más, a Gay Left Collective-vel kapcsolatban álló brit írók ugyanerrõl a hatásterületrõl kiindulva alkották meg munkáikat. Jonathan Ned Katz és John D’Emilio (akiket elsõsorban a feminizmus és olyan marxista történészek munkája befolyásolt, mint Edward P. Thompson), az 1980-as évek elejére a homoszexualitás „társadalmi konstrukciós” elméleteivel álltak elõ.14 Az elmélet – noha jócskán föllelhetõk benne az identitás és a szubjektivitás elméleti kutatásának nyomai általában – egészen a legutóbbi idõkig csak egy zárt közösség elõtt volt ismert. A tudományos életben megbélyegzett meleg szerzõk és a tabutilalmakkal sújtott meleg témák máshol találták meg közösségüket és támogatóikat. Azonban mind a leszbikusok és melegek története, mind a velük foglalkozó elmélet megszenvedte ezt a gettósodást, de megszenvedte a szélesebb értelemben vett történelem és elméletalkotás is (lásd Duggan 1986; D’Emilio 1989). A gettóból kivezetõ elméleti mozgalmat Michel Foucault alakja képviseli a legvilágosabban. Hírnevének és befolyásának köszönhetõen a homoszexuális identitás megjelenésérõl szóló kutatásai egy elméleti kontextus részévé váltak, amely legitimálta õket – és végsõ soron legitimálta más stigmatizált és marginalizálódott kutatók munkáját is. A szexualitás története végül kutatás tárgyává, tudományosan megközelíthetõ területté vált, ami nagyrészt annak köszönhetõ, hogy Foucault munkája (túlnyomó részben) leszbikus és meleg szerzõk munkái révén terjedt el.15 A szexualitás története megjelenése óta a leszbikus és meleg gondolkodás kulturális mûködése megváltozott. A pozíció, a kutatási terület, a helyszín körülhatárolásának évtizedei után elméleteink most utazásra készek. A nézõpont meghatározása, a kérdések megfogalmazása és egy tudáshalmaz létrehozása után most elszántuk magunkat arra, hogy „átutaztassuk” ezeket a forrásokat a kulturális határokon. Most végre azon dolgozik az elmélet, hogy kihozzon minket a tudományos gettóból. A „konstrukcionista” elméletek úgy viszik végbe ezt a feladatot, ahogyan az „esszencialista” gondolkodás soha nem volt képes. A rögzültnek és egy kisebbség által hordozottnak tekintett leszbikus és meleg identitás korlátok közé szorítja az elméleti gondolkodást, és beszûkíti a politikai horizontot is; lefojtja a vágyat, a társadalmi nemet pedig éppen defi-
14 Ezeknek az eredményeknek az összefoglalását lásd Escoffier 1990: 9. jegyzet. 15 A legnagyobb hatású szöveg az Egyesült Államokban A szexualitás története elsõ kötetének angol fordítása volt (New York: Pantheon, 1978). Azt az állításomat, hogy a meleg szerzõk mindenhol jelen vannak a szexualitástörténet területén, az új Journal of the History of Sexuality címû folyóirat szerkesztõinek listájára vetett pillantás is megerõsíti. Kevés kivétellel mindannyiukról úgy tudni, hogy melegek.
replika
237
níciói mûködésén keresztül naturalizálja. A konstrukcionista elméletek ezzel szemben fölismerik a vágy (korlátozott) mobilitását, és támogatják a társadalmi nemmel szembeni kritikai viszony kialakítását. Új helyet kerítenek körül a szembenállás számára, amit már sokan queer alapállásnak neveznek. Ezt az elméleti alapállást a szexualitás és a nemek hegemonikus, strukturált viszonyaival és jelentéseivel való szembehelyezkedés konstituálja, de tulajdonképpeni történeti formái és pozíciói folyamatosan nyitottak a tárgyalás és az újratárgyalás elõtt. A queer elméletek úgy végzik gettóromboló munkájukat, hogy a szexualitás termelõdését és áramlását a nyugati kultúrák központi kérdésének tekintik, a homoszexuális–heteroszexuális kettõsség megjelenését pedig olyan problémának tartják, amelyet egyetlen kultúraelmélet sem hagyhat figyelmen kívül. Eve Sedgwick így fogalmazott a The Epistemology of the Closet címû könyvében: Ez a könyv amellett érvel, hogy elméletileg a nyugati kultúra bármely aspektusának megértése nem csak egyszerûen hiányos, hanem alapfeltevései is hibásak, amennyiben nem foglalja magában a homo- és a heteroszexualitás modern definíciójának kritikai elemzését (Sedgwick 1990: 1).
Ez a felfogás legalább két irányba mutat: a queerrel kapcsolatos kérdéseket és ismereteket a fõ elméleti paradigmák tartományába helyezi, a feminista, marxista, posztmodern és posztstrukturalista elméleteket pedig a queer kultúra és politika kérdéseire vetíti. Egy olyan kiemelkedõ alkotó, mint Michel Foucault esetében ez az elgondolás magában foglalta a queer kérdések becsempészését a kortárs elméleti gondolkodás alapkérdései közé. A leegyszerûsítés szándéka nélkül föltehetjük a kérdést: mely alany perspektívájából tûnik úgy, hogy a börtönök, az elmegyógyintézetek, a gyóntatószék és a szexualitás kapcsolódnak a hatalomhoz, sõt központi jelentõségûek a hatalom mûködése szempontjából? Foucault ritkán hangoztatott, de közismert queersége bizonyára kérdésfeltevéseit és így munkásságát is formálta, sõt talán éppen ez a perspektívája ruházta föl azokat mai legitimáló erejükkel.16 Az irodalomtudomány területén Eve Sedgwick munkája lép föl a legitimáció és az elzártság megszüntetésének igényével. A kritikaelméletben megpróbálja meghonosítani a queer olvasatokat. Ezt részben azért tudja hatásosan véghezvinni, mert õ maga nem viseli a homoszexualitás stigmáját. Úgy tekinthetjük õt (bármily helytelenül is), hogy „érdekmentesebb” és ezért „megbízhatóbb” mintája az elméleti queerségnek. (Ez nem Sedgwick kritikája, hanem azoké a körülményeké, amelyek munkájának recepcióját kísérik.) Sedgwick munkája elsõsorban a meleg férfiolvasók és -olvasatok érdekében fejti ki varázserejét a hagyományos fehér férfi „kánon” szövegeit vizsgálva.17 A queer irodalomelmélet által meghatározott területen a leszbikus elképzelések továbbra is elzárva maradnak, bár a feminista elméleteken belül – melyek maguk is csak mostanában emelkednek ki saját gettójukból – egyre nagyobb szerepet kapnak. Csak kevés irodalmár vette vizsgálat alá leszbikus szövegek queer olvasatait, õk is fõleg olyanok voltak, akik hátrányos helyzetû osztályokból vagy színes bõrû közösségekbõl származnak.18
16 A The Advocate címû meleg folyóiratban 1984-ben, közvetlenül az AIDS miatt bekövetkezett halála után megjelent izgalmas interjúban Foucault ezt mondja: „A szexualitást mi magunk hozzuk létre… Meg kell értenünk, hogy vágyainkkal a kapcsolatok, a szerelem és a teremtés új formái járnak együtt” (Gallagher és Wilson 1984). 17 Lásd Julie Abrahams kritikáját (Abrahams 1991). Abrahams ezt a provokatív következtetést vonja le: „Az Epistemology of the Closet nagyszerû könyv. Sedgwick kérdései és azok a kérdések, melyek munkája nyomán születtek, új elméleti teret jelöltek ki. De mintha nála minden nõ heteroszexuális, minden meleg férfi lenne (és így potenciálisan minden férfi meleg).” 18 Lásd különösen Martin 1988. Az olyan híres leszbikusok, mint Gertrude Stein, Radclyffe Hall és Willa Cather szövegei természetesen viszonylag nagyobb figyelmet kaptak.
238
replika
Mégis, éppen a feminista elméletbõl indul el a szexualitás és a társadalmi nemek uralkodó kategóriáinak legképzeletdúsabb és legmeggyõzõbb queer kritikája. Teresa de Lauretis filmesztéta munkája különösen hatásosan járult hozzá ahhoz, hogy a feminista elméletben rejlõ queer látásmód kijusson a gettóból. Technologies of Gender címû könyvében ezt írta 1987-ben: A problémával, amely minden feminista tudós és tanár problémája, szinte nap mint nap szembekerülünk munkánk során. Az olvasásról, írásról, szexualitásról, ideológiáról vagy bármely más kulturális produktumról szóló elméletek túlnyomó többsége a nemek „férfias” narratíváira épül; legyenek bár ödipálisok vagy antiödipálisok, köti õket a heteroszexuális „szerzõdés” – ezek a narratívák pedig hajlamosak az újratermelõdésre a feminista elméletekben is. Hajlamosak erre, és addig meg is teszik, amíg csak az ember sodrásukra ügyelve állandóan ellen nem szegül nekik (de Lauretis 1987: 25).
Gyaníthatjuk, hogy ki az az „ember”, aki a legvalószínûbben válik ennek az állhatatos gyanakvásnak a megszállottjává. De Lauretis nyomán Judith Butler feminista filozófus darabjaira szedte azokat a heteroszexuális elõfeltevéseket, amelyek beépültek a nemekrõl való gondolkodás alapjaiba, legyen az akár feminista, akár nem feminista vagy éppen antifeminista gondolkodás. Könyve, a Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity a melegek és transzvesztiták (akiket Esther Newton antropológus egy korábbi munkájában tárgyalt) queer gyakorlataira és a férfi–nõi szerepeket betöltõ leszbikusok „stílusaira” támaszkodott, amikor kialakította azt a nézetét, amely a társadalmi nemet performance-nak, a nemek paródiáját pedig felforgató testhasználati tevékenységnek tekintette (Butler 1990: 136–139). Bár sem de Lauretis, sem Butler nem alakított ki egy specifikusan queernek nevezhetõ nézõpontot, egy ilyen terület kidolgozása a feminista elméleten belül hasonlóan varázslatos hatású lenne, mint a „színes bõrû nõk” kategóriája. Sok feminista szerint a „színes bõrû nõk” kategóriája abban a formában, ahogyan az olyan úttörõ antológiákban, mint a This Bridge Called My Back megjelenik, jelentõs konceptuális és politikai újítás. Donna Haraway így írt 1985-ben: Ez az identitás egy olyan öntudatosan kialakított teret jelöl, amely nem erõsítheti meg a természetes identifikáció alapján történõ cselekvést. Csakis a tudatos egyesülés, az affinitás és a politikai rokonság alapján végbemenõ cselekvést erõsítheti meg. A fehér nõk egyes amerikai emancipációs mozgalmaitól eltérõen a „nõ” fogalmát meghatározó kapcsolatok rendszerét nem próbálják meg a „természetesség” látszatával felruházni, vagy legalábbis (Chela) Sandoval szerint ez az, ami az ellenzéki tudat hatalmán keresztül mindenki számára igen könnyen hozzáférhetõ (Haraway 1985).19
Ez a leírás (véleményem szerint) ugyanilyen jól alkalmazható a queer megjelölés által kialakított politikai közösségre és elméleti álláspontra is.
Aktivizmus kontra tudományosság A tudományos gettóból kiemelkedõ queer gondolkodás azzal a kihívással szembesül, hogy képes-e a legjobb értelemben vett elmélet szerepében intellektuálisan részt venni a politikában, elkerülve eközben a legrosszabb értelemben vett tudományos élet zsargonját és homályosságát. A mérleg nyelve eddig még nem billent el. Az egyik oldalon néhány queer gondolkodó intellektuálisan igen magas szinten vesz részt tudományos vitákban, és eközben 19 Haraway Chela Sandovalt idézi (Sandoval 1984).
replika
239
megtagadja elméleti tudása és tárgyai politikai és aktivista gyökereit. Foucault-t, Lacant és Derridát idézik, módosítják vagy vitatják, a feminista, leszbikus és meleg újításokat és politikai figurákat pedig szem elõl vesztik. Olyan formális nyelvet használnak, amely a legspecializáltabb hallgatóságon kívül mindenkit kizár a közönségbõl. A másik oldalon azonban néhány más queer gondolkodó munkája lerombolja az aktivista és az elméletalkotó közötti ellentétet, és a bonyolult elméleteket hozzáférhetõ nyelvvel ötvözi, amely egy tágan értelmezett közönséghez szól. Az olyan író aktivisták, mint Gloria Anzaldúa, Kobena Mercer, Douglas Crimp és Gayle Rubin lehetõvé teszik, hogy megmeneküljünk egyes aktivisták értelmiségellenes pózának és egyes leendõ radikális gondolkodók funkcionális elitizmusának kettõs kelepcéjétõl. A queer politika és gondolkodás feladata, hogy folyamatosan föltárja az osztályok, a fajok és a nemek határai feletti összefogás lehetõségeit, és hogy valamilyen módon eleget tegyen a különbözõségek fölismerése és ezzel egy idõben egy (átmeneti) egység megteremtése paradox szükségszerûségének. Vajon el tudjuk-e kerülni a különféle nacionalizmusok és szeparatizmusok zsákutcáját anélkül, hogy valamiféle csõdöt mondott univerzalizmussal hozakodnánk elõ? Véleményem szerint a queer politika és gondolkodás ígéretes új lehetõségeket kínál az amerikai életben való részvétel számára – különbözõ módokon és más-más területeken. A tudományos kultúraelmélet színterén a queer gondolkodás a fõ áramlatokba is betör, és lábát ott megvetve még (csekély) anyagi támogatást is nyújt bizonyos tudományos karrierek számára. Ez azért lehetséges, mert a queer gondolkodás osztozik sok más tudományos kultúraelmélettel egyrészt abban, hogy kritikával illeti az amerikai liberalizmust, másrészt abban, hogy figyelmét a politikai marginalizáció folyamatára irányítja. A politikai aktivizmus területén azonban – amely a médiától a Kongresszusig ívelõ tömegintézményekben mûködik – a queer politika a lehetõ legmarginálisabb helyet foglalja el. Ennek az az oka, hogy a liberalizmus nyelve és logikája még mindig a progresszív lehetõségek között szerepel a vezetõ amerikai politikában. A leszbikus és meleg liberális politikusok nyújtják számunkra a legjobb lehetõségeket ahhoz, hogy teret nyerjünk a bíróságokon, a törvényhozásban és a tévékomédiákban. A queer politika azáltal, hogy kritikusan viszonyul a liberális meleg politika kategóriáihoz és stratégiáihoz, a margón is életben tartja a radikális változás lehetõségét. Ezenfelül pedig ösztönzi a központtól távol esõ kultúra virágzását is – a képzõmûvészetet, a zenét, a táncot, a filmet, a videózást és így tovább. Jeffrey Escoffier és Allan Bérubé így írják le ezt az ellentmondást az OUT/LOOK speciális, a Queer Nemzetrõl szóló blokkjában: Az új generáció queernek nevezi magát, nem leszbikusnak, melegnek vagy biszexuálisnak – ezek furcsa, korlátozó értelmû és talán kompromittálódott szavak. Szándékuk szerint a queer összeütközésre buzdít a meleg asszimiláció hívei és a heteroszexuális elnyomók között, miközben mindazokat befogadja, akiket bármely hatalom a perifériára kényszerített. A Queer Nemzet tagjai nehéz feladatot róttak magukra. Ellentétes indítékokat próbálnak összeegyeztetni: megpróbálják összehozni azokat, akik eddig perverznek, különösnek, kivetettnek, különbözõnek és deviánsnak kellett hogy érezzék magukat, ugyanakkor pedig az azonosság érzetét erõsítik azáltal, hogy egy közös identitást határoznak meg a peremvidékeken. A queer nemzet tagjai két feladat között õrlõdnek: egy újfajta identitást próbálnak megerõsíteni – „queer vagyok”, mondják –, ugyanakkor elutasítják a korlátozó identitásmeghatározásokat – „Visszautasítom a ti kategóriáitokat”. Elutasítják az asszimilációt – „Nincs szükségem az egyetértésedre, csak szállj le rólam”, kiáltják –, ugyanakkor azt akarják, hogy a társadalom vezetõ rétegei is elismerjék õket – „Mi, queerek elõbb-utóbb úgyis kikerülhetetlenek leszünk”. Õk egyfajta új kultúrát építenek fel olyan elemek társításával, amelyek általában nem járnak együtt. Talán õk az elsõ hulláma azoknak az aktivistáknak, akik egyesítik a posztmodern kor retrofuturisztikus és klasszikus stílusait. Saját identitásukat régi és új elemekbõl építik föl, stí-
240
replika
lusaikat és taktikáikat a populáris kultúrából, a színes bõrû közösségektõl, a hippiktõl, AIDSaktivistáktól, az antinukleáris mozgalomtól, a Music Televisionból, a feministáktól és a korai meleg mozgalmároktól kölcsönzik. Új kultúrájuk ravasz, gyors, anarchista, szabályszegõ, ironikus. Halál komolyak, de jól is akarják érezni magukat. Ha nem veti szét õket ez az ellentmondás, és nem rekednek meg valahol menet közben, elvezethetnek minket a kilencvenes évek aktivizmusának új formáihoz (Escoffier és Bérubé 1991).
A belátható jövõt tekintve szükségünk van liberális és radikális frontjainkra egyaránt. Emellett azonban a queer politika és gondolkodás legjobb megjelenési formáiban és kombinációiban egy kihívásokban és lehetõségekben gazdag lehetséges jövõt kínál számunkra. Farkas Krisztina fordítása
Hivatkozott irodalom Abrahams, Julie (1991): Sedgwick’s Epistemology of the Closet. In The Women’s Review of Books, 8(7): 17–18. Altman, Dennis (1971): Liberation: Toward the Polimorphous Whole. In Homosexual Oppression and Liberation. New York: Avon Books. Anzaldúa, Gloria (1987): Borderlands/La Frontera: The New Mestiza. San Fransisco: Spinsters/Aunt Lute. Beery, Steve et al. (1990): Smashing the Closet: The Pros and Cons of Outing. In Outweek, május 16: 40–53. Bunch, Charlotte (1987): Learning from Lesbian Separatism. In Passionate Politics: Feminist Theory in Action. New York: St. Martin’s Press. Butler, Judith (1990): Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. New York: Routledge. Carr, C. (1991): Why Outing Must Stop? In The Village Voice, március 19: 37. Califia, Pat (1983): Gay Men, Lesbians and Sex: Doing It Together. In The Advocate, július 7: 24–27. D’Emilio, John (1989): Not A Simple Matter: Gay History and Gay Historians. In Journal of American History, 76(2): 435–442. Duggan, Lisa (1986): History’s Gay Ghetto: The Contradictions of Growth in Lesbian and Gay History. In Presenting the Past: Essays on History and the Public. Susan Porter Benson et al. szerk., 281–290. Philadelphia: Temple University Press. Epstein, Steven (1987): Gay Politics, Ethnic Identity: The Limits of Social Constructivism. In Socialist Review, 17(3/4). Escoffier, Jeffrey (1990): Inside the Ivory Closet: The Challenges Facing Lesbian and Gay Studies. In OUT/LOOK: National Lesbian and Gay Quarterly, 10: 40–48. Escoffier, Jeffrey és Allan Bérubé (1991): Queer/Nation. In OUT/LOOK: National Lesbian and Gay Quarterly, 11: 14–16. Foucault, Michel (1996): A szexualitás története: A tudás akarása. Ádám Péter ford. Budapest: Atlantisz. Fuss, Diana (1989): Lesbian and Gay Theory: The Question of Identity Politics. In Essentially Speaking: Feminism, Nature and Difference, 97–112. New York: Routledge. (Magyarul lásd a Replika jelen számában.) Gallagher, Bob és Alexander Wilson (1984): Foucault and the Politics of Identity. In The Advocate, augusztus 7. Haraway, Donna (1985): A Manifesto for Cyborgs: Science, Technology, and Socialist Feminism in the 1980’s. In Socialist Review, 15(2): 73–74. Harper, Jorjet (1990): Lesbians Who Sleep With Men. In Outweek, február 11: 46–52. Hutchins, Loraine és Lani Kaahumani (szerk.) (1991): Bi Any Other Name: Bisexual People Speak Out. Boston: Alyson Publications. Katz, Jonathan (1983): The Invention of the Homosexual, 1880–1950. In Gay/Lesbian Almanac, 137–174. New York: Harper and Row. Lauretis, Teresa de (1987): The Technologies of Gender: Essays on Theory, Film and Fiction. Bloomington: Indiana University Press. Lorde, Audre (1982): Zami: A New Spelling of My Name. Watertown, MA: Persephone Press. Martin, Biddy (1988): Lesbian Identity and Autobiographical Difference(s). In Life/lines: Theorizing Women’s Autobiography. Bella Brodzky és Celeste Schenk szerk., 77–103. Ithaca, New York: Cornell University Press. Mercer, Kobena (1990): Skin Head Sex Thing: Racial Difference and the Homoerotic Imaginary. In How Do I
replika
241
Look? Queer Film and Video. Bad Objects Collective szerk. Seattle: Bay Press. Moraga, Cherrie és Gloria Anzaldúa (szerk.) (1981): This Bridge Called My Back: Writings by Radical Women of Color. Watertown, MA: Persephone Press. Rich, Adrienne (1983): Compulsory Heterosexuality and Lesbian Existence. In Powers of Desire: The Politics of Sexuality. Ann Snitow, Chris Stansell és Sharon Thomson szerk., 177–205. New York: Monthly Review Press. Rubin, Gayle (1984): Thinking Sex: Notes for a Radical Theory of the Politics of Sexuality. In Pleasure and Danger: Explorations in Female Sexuality. Carole S. Vance szerk., 267–319. New York: Routledge. Sedgwick, Eve Kosofsky (1990): Epistemology of the Closet. Berkeley: University of California Press. Sandoval, Chela (1984): Dis-Illusionment and the Poetry of the Future: The Making of Oppositional Consciousness. PhD tanulmány, University of California, Santa Cruz. Signorile, Michelangelo (1990a): The Other Side of Malcolm. In Outweek, március 18: 40–45. Signorile, Michelangelo (1990b): Gossip Watch. In Outweek, április 18: 55–57. Sloan, Louise (1991): Beyond Dialogue. In San Francisco Bay Guardian Literary Supplement, március 3. Weeks, Jeffrey (1977): Coming Out: Homosexual Politics in Britain from the Nineteenth Century to the Present. London: Quartet Books. Weeks, Jeffrey (1981): Sex, Politics and Society: The Regulation of Sexuality Since 1800. London: Longman.
242
replika
