A különállás és összetartozás magatartásmodellje Buda Ferenc költészetében 1. Megkésett pályakezdés: Buda Ferenc ’56-os- és börtönversei E komor, a kilátástalanság szürkeségének árnyalatait újra meg újra tudatosító líra, Buda Ferenc költészete külön helyet foglal el irodalmunkban mind hangoltsága, mind életrajzi háttere szempontjából. Hogy a személyes élettörténet is hozzájárult a világkép komorságához, aligha tagadható1; súlyosabb indok azonban a nemzet élettörténete: a költı sorsa szinte csak alátámasztotta – igaz, nyomós érvekkel, börtönévekkel három ’56-os versért – mindazt, amit az egyes ember – legyen bár mővész – felfogni képes a történelem egyidejő beszédébıl. Az elsı Buda Ferenc-versekben dacos, szembeszegülı költıi személyiség képzıdik meg. A szembeszegülést az alulról jöttség, a hányatott sors tudatosítása váltotta ki.2 A korai versek példázatosan artikulálják e sorsot: „Nagyapámat sose láttam, / megelızött a halálban” (Nagyapám); „Pincelépcsın tanultam meg járni”; „Csetledeztem, botladoztam félve, / s négykézláb, de fölmásztam a fényre” (Pincelépcsı); „Sártengerben porfolyókon / jártam” (Sártengerben). A szembeszegülést még nem férfias magabiztossággal – kamaszos daccal fogalmazza meg: „Váljék teste puha röggé, / pihenjen és porladozzék / mindörökké” – távolítja el magától nagyapja halálát (Nagyapám); „Higgyétek el, nem vagyok akárki” – kezdi a Pincelépcsıt; „szárnyat kötve két kezemre / kiszállok a végtelenbe” – zárul a Sártengerben. Buda Ferenc indulása a korabeli kritika számára e korai versek és a Füvek példája (1963) verseihez volt köthetı, s csak az 1991-es év (Csöndország címő negyedik verseskötete) hozta meg a lehetıséget, hogy a korai Buda-lírát a maga valójában ismerhessük meg. A maga helyén, az életmő nyitányaként a Hatalmam: nyugalom 1992-es győjteményes kötet tudja csak elhelyezni3 a feledés zsákjából szegként kibújó verseket.4 Az 1956-os forradalom utáni megtorlás – kevésbé emlegetett – áldozata Buda Ferenc, a szó szoros értelmében is, hisz börtönbe csukták, s egész költészetét illetıen is, mivel több tucatnyi verse majd negyven évnyi hallgatásra ítéltetett, s ki tudja, miként alakult volna e pálya és hatástörténete, ha igazi indulása a maga idejében történhetett volna meg. A számtalan kritikus felfedte s maga Buda Ferenc által, interjúkban vállalt hagyomány is differenciáltabban lett volna megítélhetı. A napvilágra nem került pályakezdés, a – vécé- és cigarettapapírra lejegyzett vagy fejben ırzött5 – börtönversek még, értelemszerően, semmit sem mutatnak Nagy László hatásából, sıt a nyilvánvaló – s több kortárs, legmarkánsabban 1
Vö.: „… Buda szerepvállalása (…) távol áll a pusztán irodalmi kérdéseket érintı-felvetı költıi magatartástól. Élet és költészet olyan szoros összefonódására figyelhetünk nála, hogy gondokat kimondó verseit is csak az élet kiteljesítésének mozzanataiként értékelhetjük.” FÜZI László, A szó magában mit ér? (Buda Ferenc: Holt számban búzaszál) = FÜZI 1993, László, Az irodalom helyzettudata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 236. 2 „Régen jött költı, aki a vállát nyomó gondokat, az alámerülés veszélyeit, az emberi és költıi létezés kardélen kivívott egyensúlyát ilyen szigorú és pontos érzékletességgel tudta volna megnevezni, formává nemesíteni.” KISS Ferenc: Buda Ferenc = KISS F. 1984, Ferenc, „Fölrepülni rajban…”, Szépirodalmi, Budapest, 201. 3 Vö. GÖRÖMBEI András: Csöndország és Árvaföld (Buda Ferenc versei) = GÖRÖMBEI 2003, András, Irodalom és nemzeti önismeret, Nap Kiadó, Budapest, 372. 4 Hányszor hallhattuk a summás véleményt: semmi értékes nem maradt az íróasztalfiókokban az államparti idıkbıl!... 5 Vö. ELEK Tibor interjúját Buda Ferenccel: „Gazdátlanul a Föld is árva” = ELEK 2004, Tibor, Fényben és árnyékban, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 339.
1
Ratkó József pályakezdését meghatározó – József Attila-hatás mellett a tárgyiasabb versbeszéd Szabó Lırinc vagy Illyés Gyula mintaadására enged következtetni. Az államterror számára a bosszúállásra ürügyet jelentı ’56-os versek6 indulata még teljesen a fiatal József Attila dacos, indulatos, ugyanakkor groteszkbe hajló látásmódjára emlékeztetnek. Elsısorban a Rend keretes versszakainak egyszerre félelmet keltı és ironizáló jelzıhalmozásával: „Rıtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat”. A ’komor’ és különösen a ’kövér’ animizálásában érezni némi csúfondárosságot is, míg a nyugalom ironikus értelme nyilvánvaló. Így variálódik valamelyest a másképp egynemően tragikus hangnem. A vers másutt a mindennapi nyelvtıl alig-alig elemelkedı képekkel – „Húsunk emésztı gyilkos hordák / minden erınket megrabolták” –, igehalmozással katalogizálja a nemzetre zúduló pusztítást: „Minket meggyaláztak, megöltek, / hernyótalpak halomra törtek, / töltött ágyúcsövekkel vártak, / tízszeres vasgyőrőbe zártak, / bombáztak, lıttek, aprítottak”. Az esztétikai összetettség ellenében ható, mert üres deklarációban és kiüresedett allegorizálással kifejezett tragikus pátosz („minket nem gyız meg érv, sem eszme”; „A véres, megfeszített Béke / lenéz a fegyverek csövére”) nem engedi a keretben megcsillantott hangnemet érvényesülni – igaz, a gúny és irónia mindig valamelyes kívülállást, felülnézetet feltételez, amely ebben a történelmi szituációban még alkotói magatartásként is nehezen valósítható meg. Így a vers kijelentései nem annyira mővészi igazságként, mint inkább a megtörtént valóság igazságaként hatnak: „Hazánk zúzott szivén a vér / görcsös, sajgó csomókba alvad”. Az allegorizálás ellenében ható metaforikus viszonyításban már jóval átélhetıbb a béke megcsúfolása: „Kibelezett béke / nyög, mint beteg állat” (Mécsesszemő remény), noha a rákövetkezı két sor is túlesztétizálja, feleslegesen stilizálja a képet: „megtiport testére / hideg havak szállnak”. De e vers már mind a felütés ellentétezı szerkezetében – „Fellegfúró fecskék / fulladnak a porba” –, mind a harmadik versszak motívumösszegzı képeiben – „Földszínszürke hadak / jajtalpú csizmája / tapossa a havat / simára, simára” – eredeti, egyszerre átéltségre valló és az átéltségtıl már mővészi távlatot tartó költıi magatartást sejtet. (Épp ezért tőnik feleslegesnek az utolsó versszak, amelynek funkciója ugyan a címbeli kép kibontása, mégis túl „simán”, a Nyugat elsı nemzedékét – fıként Tóth Árpád, Juhász Gyula elégikus borongásait – idézıen stilizál, illetve József Attila jellegzetes jelzıs szerkezetét – „kemény a fagy” – ismétli minden többlet nélkül.) Az Írásjel nélkül több motívuma is a hetyke József Attila költıi magatartását idézi: „a vágtató folyóba szórom / szél-lobogtatta lelkemet”; „Irgalmatlan hamis hatalmak”. A zárlat anaforikus szerkezettel, alliterációval nyomósított átka viszont visszasugárzik az egész szonettre: de jaj e szolga-szülı kornak jaj azoknak akik tipornak mert rájuk omlik a homok
6
„… három verse juttatta börtönbe, (…) a Rend, a Tizenöt-húsz éves halottak és a Pesten esik a hó címőek. (…) 1956 november 4-e után íródott mindhárom vers…”. FÜZI László, „Semmim sincsen, mégis csak veszthetek” (Buda Ferenc: Csöndország) = FÜZI 1993, 241.
2
A Törtkarú is csak részleteiben válik mőalkotássá. Az indítás egyszerre vaskosan reális és apokaliptikus képe (amely egyébként a faluversek József Attilájának látásmódjára emlékeztet) telitalálat: „Törtkarú ágra kötve / leng a kifordult a fészek.” A zárlat alliterációval súlyosbított halál-sugallata is hiteles: „félelembe falazott / éjszaka feketéllik”. Itt-ott azonban a történelem felismert igazságai szó szerint kerülnek bele a versbe: „új testben, új alakban / ez emberek a régik”, illetve „csillag vagy iker S bető / egyként hallgasst parancsol”. A *** címő szöveg azonban már egységes kis groteszk a vasaltatni vitt talicskaként metaforizált szív ironikus-játékos képével, s a Földfekete is teljes vers a Weöres Sándor-i, motívumokat egymásba görgetı technikával. E kiforratlan, csúszkáló hang a börtönversek java részében egyrészt magabiztosabbá 7 válik , másrészt átalakul: egyre kevesebb József Attila-reminiszcenciával találkozhatunk, s újdonság az a szemléletes tárgyiasság, amely, legyen bár Szabó Lırinc-, Illyés Gyula-, netán Babits Mihály-hatás vagy részben önálló fejlemény, az élmény eltávolításával finomította a korábban túlságosan közvetlenül patetikus versbeszédet. E versek egyik nagy erénye a visszafogott indulatból erıt merítı szentenciózus számvetés, a költıi alaphelyzet józan felmérésébıl eredı tárgyilagosság, a rezignáción felülkerekedı életbizalom, az alapvetı emberi értékek gyızedelmébe vetett szilárd hit. A szövegek depatetizálásához járul hozzá a börtönkörnyezethez tartozó szókincs8: a smasszerek, börtöntöltelék, a rab nyilvántartási száma, a „köröm alá vert szeg”, a darócruha, ablakrács, fogházfalak, tárgyalóterem, „büntetett elıélető”, tífuszoltás, poloska, vádirat, ürülék – a lefokozott, beszőkült empirikus valóság meghatározta nyelvi anyag ellenében hat a stilizáló szándéknak, s erısítik a költı reflexív hajlamát. E reflexív nyelvi tudatosság is vezethetett a felismeréshez, miszerint van egyrészt a saját szavaitól megfosztott költıi én („Szárnyaszegett füst a szavam / mind odavan / mind odavan”), másrészt a szavak értékét, hitelességét devalváló hatalom, miként a Töredékek másik darabja fogalmaz: „Szavak: / hamis pénzek potyognak szerteszét. / İrült rendszer, de van benne – beszéd.” A bent és kint oppozíciója is meghatározója a versbeszédnek és költıi értékszemléletnek. A „Kinıtt a fő, virágzik már a körte” és „Az udvaron kanyargunk körbekörbe” (Séta), az „Ott kinn az ég vert kékszínő ezüstben, / itt kámzsa leng a kínos éjjelen” (Az ablakon) ellentéte. A kinti világ nosztalgikus emlékként szivárog be e versvilágba, mint az Akácvirág szép népdal-imitációjában, s némileg „kívülrıl”, készen kapott mintákból is építkezik az a dac, erkölcsi tartás, amellyel a lélek igyekszik épségét megırizni. A „börtöntöltelékek”-tıl és a fiatal József Attilától is való az a vagány, hetyke szembeszegülés, amit A vétkeim hatalmasak fogalmaz meg9: „Kutya legyek, ha félek, / hogy nem nyújt senki majd kezet / ily börtöntölteléknek”. A Tőnıdöm már címével is József Attilára utal, miként a zárlat helytállást megvalló öntanúsítása is: „Verhetnek, mint vasat, / más színre mégse váltok: / ırzöm a parazsat / és mérem a világot.” Mind gyakoribbak lesznek azonban a lefelé horgadó 7
„…kiadásuk elıtt Buda Ferenc – a kézmővesekhez hasonlóan – minden versét »újracsiszolta«: dokumentumértéküket csökkentve zárt tömbbé összeálló költészete szerves darabjává formálta valamennyit.” FÜZI László, „Semmim sincsen, mégis csak veszthetek” = FÜZI 1993, 242. Az azonban nem valószínő, hogy az átdolgozás során a költı a versek minden esetlegességének eltüntetésére törekedett volna. 8 Vö. „A börtönköltészet sajátossága, hogy részletezı leírással szerepelnek benne a hétköznapi léthez, a mindennapokhoz kötıdı események.” FÜZI László, „Semmim sincsen, mégis csak veszthetek” = FÜZI 1993, 242. 9 Vö. FÜZI László: „Semmim sincsen, mégis csak veszthetek” = FÜZI 1993, 243.
3
verszárlatok: „Gazdátlanul görög / súlynyomta semmiségem” (Felleg mögött); az öntanúsításhoz főzött ironikus hozzátoldások: „élni akarok / és megmaradni jónak. / Bár meg is halhatok / épp ebbıl kifolyólag” (Nıttem). Vagy a lehetıségek korlátait belátó józan bölcsesség tanúságai: „s mert mód egyébre nincs nem is lehet / az agykéregbe vésem versemet” (Korommezıkön); „Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni / szabadságom, sem a küszöb alatt” (Kinn a vasúton). S a jelen stigmájával megjelölt jövı rideg számbavétele: „ha egyszer innét kikerülök végül, / hordozhatom majd ékes örökségül / s jelül: büntetett elıélető (Kiskésemmel). A tartás megırzése, bármily erıs rá az erkölcsi igény, oly nehéz, hogy kényszeres cselekvés kíséri tudatosítását: „szálanként hull, fogyatkozik reményem. / De tőrni kell most könny nélkül, keményen. / S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.” (Az ember olykor) A költıi én alaphelyzete paradox, abszurd: „Rabja vagyok annak, kit vádolok” (Keresni mindig); „szolgálok hitem eszményeinek / tetıtıl-talpig szürke rab-darócban” (Ígértek enyhítést). Verscím is figyelmeztet (Huszonegy évem): fiatal, szinte kamasz még a költı, aki egyre szenvtelenebb józansággal veszi számba kilátástalan helyzetét: „ürülékemmel egy szintre aláztak / e szennyvízlelkő névleg-emberek”; „csak légy vagyok a pókok lakomáján”. E versek többsége a petrarcai szonett egy tömbbe szedésének és a keresetlen, tompa asszonáncoknak a szürke egyszerőségével is a lírai alany léthelyzetének lefokozottságát fejezi ki. Egyik legérdekesebb azonban a 6–7-szótagos sorok szabad váltakoztatásából épülı Várni címő darab. Úgy kapcsolódik be a modern költészet fınévi igeneves verseinek áramába, hogy értelemszerően nem tudhat az utána következı nagy infinitivusos versekrıl (Utassy József: Az én keresztem; Pilinszky János: Meghatározás és Infinitivus; Domonkos István: Kormányeltörésben; Nagy Gáspár: Infinitivusok lányom olvasókönyvébıl, Öröknyár; elmúltam 9 éves és Hétparancsolat), ám sajátos módon azok sem tudhattak Buda Ferenc versérıl. Pedig a maga immigrációs természetében10 idıben jócskán megelızi azokat! Az „értelmes és emberi viszonyaiból kiesett személyiség”11 monológjáról van ugyanis szó, miként Domonkos Istvánnál, úgy Budánál is. „Várni várni várni / ablakot betenni / ablakot kitárni” – kezdıdik a vers, a háromszoros ismétlést is a kényszeres cselekvés jelentéskörébe, a testi valójában és szellemi létében is rabra jellemzı szférába vonva. A földgolyó pusztulása vagy a „történik bármi” között, bombasztikus és jelentéktelen bizarr választása között csak a versbeszéd önkörébe visszatérése lehetséges: „jaj összekötözve / várni várni várni”. S bár egy pillanatra mintha a várakozás jézusi jelentéspotenciálja is érvényesülne: „minden virradóra / várni”, a gondolat rögtön a leszőkült léthelyzetbe kanyarodik vissza: „várni rengeteg / kınehéz napoknak / perccé-porladását”. A József Attila-hatás tudatosításának dokumentuma A szó címő vers, amely a Tudod, hogy nincs bocsánat jónéhány változatban megírt két sorának variációját hívja a maga költıi világába, és a „mindenséggel mérd magad” önmegszólító-öntanúsító parancsát „szembesíti az állampusztai valósággal”12, lefokozva-kifordítva az eredetit: „Dolgozz, igyál, egyél / s feküdj le este tízre.” Részben önálló nyelvet tud teremteni („Itt állsz ím egymagad / sorsodba hurkolódva. // Istentıl ellopott / pénzeid szétgurulnak”), részben azonban kevéssé önállósuló,
10
A téma részletesebb tárgyalását l. SZIGETI LAJOS Sándor, „Élni elıször itt e világon” (Infinitivus és immigráció) = SZIGETI L. 1995, Lajos Sándor, Modern hagyomány, Lord Kiadó, Budapest, 72–100. 11 GÖRÖMBEI 1993, 286. 12 FÜZI László, „Semmim sincsen, mégis csak veszíthetek” = FÜZI 1993, 244.
4
mert nem annyira újraíró, mint inkább a József Attila-i hanggal azonos funkciójú megoldással él („Nyelved hegyéig ér / a félelem vasíze”). A börtönévek idején legteljesebben az egy tömbbe zárt szonettek szürkeségében és a Várni infinitivusos soraiban tudta rögzíteni Buda Ferenc a maga léthelyzetének abszurditását, amit a Töredékek egy kétsorosa így summáz: „Hajnalfény hullazöldje / iszonyul rá a földre”. Ám mintha már a hit megerısödését, a visszanyert öntudatot és én-teljességet példázná egy másik, a hazát immáron nem patetikus szólamokban megszólító, hanem – bár még némi József Attilá-s ízzel, mégis – találó képstruktúrában újrateremtı kis töredék: Kopóid kitagadtak, börtönt adtál fiadnak, mégis – vaskulcs a zárban – én itt is a szívedhez találtam és talpraálltam, ó, hazám.
2. Hatalom és nyugalom bináris oppozíciója Az 1992-ben közreadott összegyőjtött versek és mőfordítások kötete, a Hatalmam: nyugalom újrarendezi a költı pályaívét. Egyrészt nem követi az addig megjelent kötetek rendjét: a ciklusok címei – 1955-1958, 1957-1958, 1958-1965, 1965-1978, 1979-1988 – egyegy idıszakot jelölnek ki, hangsúlyosan nem az egyes kötetek megjelenéséhez illeszkedve. Másrészt a dátumokban megtestesülı címnélküliség kiemeli a kötetcímet, amely bár Buda pályáján a legkevésbé poétikus – Füvek példája, Ébresszen aranysíp, Holt számból búzaszál, Csöndország, s az összegyőjtött versek után nyolc évvel megjelenı Árvaföld: valamennyi szép, stilizáltság érzetét keltı, gazdag asszociatív tartalmú cím –, a címben jelölt két szóval föltárja e költészet két, talán leglényegesebb elemét. Elsı olvasásra erısen problematikus a cím: a hatalom szót a költıi énhez rendeli, holott a versekben az egyén életébe drasztikusan beavatkozó hatalomról is szó van. A *** címő versben e közvetlenül beavatkozó hatalom határozza meg az egyén helyzetét, méghozzá a hatalmat képviselıkhöz képest oppozícióban: „s mert fogva tart a hatalom, / vesztegelünk a hővös oldalon”. A majd harminc évvel késıbbi Szécsi Margithoz írt prózavers, a Margit a keskeny úton a „konszolidáció néven ismert társadalmi-lélekbeli állapot”-ról szólván szögezi le: „Szövetség helyett cimboraság, szolgálat helyett hatalom”. A kádári korszak keserően pontos vízióját adja e versben: „Lejáratott eszmék, fonákjukra fordult fogalmak vigyorognak kajánul az újonnan születık világra nyíló szemébe, földben, vízben, levegıben szétterjed a romlás, a bomlás, s a fertızettıl való oltalomra már-már az édes anyatej sem elegendı”. Kevésbé élesen kirajzolódik azonban a hatalom egy másik jelentésköre is, amely a címbe foglaltnak feleltethetı meg. Ez pedig a személyesség, a magánélet szférájához kapcsolható hatalom. A fogalom e második jelentése élesen szemben áll az egyének fölé rendelt társadalmi (állampárti) hatalom jelentésével, sıt jelentésárnyalatait részben az azzal való oppozícióból nyeri. Lényege a személyiségnek az a mindenek dacára, mégpedig az azt
5
szétdúlni igyekvı hatalom ellenére is megırzött integritása. Az erkölcsi tartásnak a magabiztonsága. E hatalomnak egyik legfıbb összetevıje a lelkiismeretével mindig elszámolni tudó egyén megnyert nyugalma. A Hatalmam: nyugalom cím látszólagos problematikusságát fokozza, hogy a nyugalom fogalma kötıdik az egyének fölötti hatalom jelentésegységéhez is. Már a korai Rend így fogalmaz: „Rıtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat. Az egyik töredék is inkább negatív értelemben használja: „Az ajtó csukott csendje / csitítva fagy fülembe: / nyugalom / nyugalom…” A Buda Ferenc versei alapján bízvást vaskorszaknak nevezhetı kádári idıkre jellemzı, a társadalomra rádermedı apátia nyugalma jelenik meg a Vascsillagban: „Vas-színő vizeken fuvalom, / betonba öntött nyugalom.” A József Attila halálára a nyugalom tárgyiasító képében jeleníti meg az erıszakos hatalmat képviselı egyént: „a sarkokon lábát váltogatja / a csıretöltött nyugalom”. Már a börtönversekben megjelenik azonban – szinonimával – abban az értelemben, amelyben a cím is használja. A fal fehérjén a bosszú gondolatát hessegeti el így: „Ám higgadok, számoljanak csak mások, / nem dolgaim hitvány kis bosszulások.” Az Este van is – Arany János Családi körére alludálva – a magánéletben, a családban, az egyén belsı integritásában megteremtıdı nyugalmat hiányolja. Az elsı kötet címadó verse, a Füvek példája a személyiség, az egyén méltó nyugalma elnyerésének küzdelmes munkáját tudatosítja: „görcsös konokság / gombóca ült torkomban, s nem oldott, / de kötözött a sok bajjal épített nyugalom”. Az egyénéhez hasonlóan a természet létmódjához is hozzátartozik a nyugalom. Buda már a Füvek példája óta, s azóta mind tudatosabban a természet, a veszélyeztetett természet leltározó költıje is. Újabb *** címő versében azonban a természet nyugalmát megzavaró ısz még erısen metaforikus, antropomorfikus értelmő, a magyar történelemre utal: „Trágyaterítgetı, töretlen nyugalomban / lombvesztı fáink közé az ısz beloppan” – kezdi a verset, s a nyitó melléknévi igenévi jelzı rendkívül sugallatosan mutatja meg e nyugalom természetét – békés magáértvalóságát –, miként a „beloppan” leleményes szóalkotása, ’lopódzik’ és ’belobban’ összevonása e nyugalmat megtörı erık erıszakos jellegét. A Szólaljatok félhosszú verse részletezı tárgyias leírásban bontogatja az egyén nyugalmának jelentését: „ Ülök az udvaron, / apám udvarán, / a szilvafa alatt. / Sugarak merevítik / az eget. / A fa egyhelyben áll, ágai / mozognak, / a gyenge széltıl is inognak, / mint sebhelyes karok. / Ülök az udvarán apámnak, / nyugodt vagyok. / Mellettem bor van egy üvegben, / vörös bor, / s félig telt pohár. / Cigarettázva szemlélem a / rügyezı fákat.” E nyugalom elemei: a valahova- és valakihez-tartozás, a szemlélıdés örömének joga, lehetısége, az otthonosság-érzet. Mindebbıl a fájdalom sem hiányozhat: „Lám, könnyeznek a venyige-végek, / nekik valami / fáj.” Ebbıl az összetett, mégis rendkívül egyszerő, – eredendı értelmében – primitív világból sarjad az az elnyert, kiküzdött nyugalom, amely a higgadt szemlélıdést higgadt számvetéssé tudja növelni, elıször a (szülı)ház mindenséggé magasításával: „Ülök a kisszéken, / négy világtáj bővöletében. / Az égig fölmagasodnak / apám házának piros cserepei”, majd hazává nemesítésével: Hát ez a hazám: ez a ház,
6
ez a táj, ez a sziszegı homok, amely mégis fölnevelt, édes szülötteivel együtt, mint a kajla kökénybokrot és az egyenes körtefát.
E kiküzdött nyugalom mondathatja öntanúsítóan: „Én / ismerem ezt a hazát.” Mert csak ezáltal, a megszerzett nyugalom és a tapasztalat közvetítette ismeret révén válhat bensıségessé az egyén haza-élménye: Útjait, emberi sorsú fáit, ismerem embereit: földijeimet, gyenge gyerektalppal tiportam tarlói borostás isten-arcán, s még a vadnyulak és fácánok rejtekhelyeit is tudom.
E nyugalom egyik összetevıje a hit: a remény soha fel nem adása. Amelyre a Szólaljatok részben sorstársait, részben magát is újra és újra biztatja, szemben a szavakat kiárusítók hatalmával: Szólaljatok, rozsdás hajnalok kürtjei, ti sárgacsizmás kakasok, rúgjátok szét kusza álmaimat, vashomlokú, konok hitemet hirdessétek: nem lehet igaz, hogy vér és erı hiába elároklik, harsány hazugok torka bedagadjon a ti szavatoktól, szólaljatok, lángfejő kakasaim, naponta kiáltsatok, hogy el ne aludjak!
Patetikus, romantikusan küldetéshitő a zárlat? Ugyanabból a szilárd erkölcsi erıbıl ered e pátosz és küldetéstudat, mint Nagy László költészetében. Késıbb meg is rendül, meg is bicsaklik e tudat, de soha nem az egyén integritásába vagy az erkölcsi parancsokba vetett hit: „gyanakvón figyelem magam / nyugalmam rongyaiban” (Szél fúj,). A nyugalomból származó, az egyénnek a fölsıbb hatalommal szembeni erkölcsiszellemi sértetlenségét biztosító hatalomnak egyik legkorábbi, esztétikailag legösszetettebb13 13
Vö. „Megíródott már az a vers, amelytıl késıbb, mikor már két zsendülı költı találkozott, fölemelt kézzel nagyot csettintettem” – írja a Nemrıl ÁGH István Buda Ferenc hármaskönyve c. esszéjében. ÁGH 2000, István, Ahogy a vers mibennünk, Széphalom Könyvmőhely, Budapest, 307.
7
kivallása Nem címő verse. Ez a ’nem’ is kettıs értelmő: a „Nem voltam hıs csak hülye / más bolondok hegedője” önironikus jelentéstartalmához társul a krisztusi áldozatnak a hasznosságnál magasabb értelme: „S bár Krisztusnak lenni szégyen / hisz kivégzik észrevétlen / míg a vízre rászáll a nap / kiválasztom nádszálamat”. A kiszolgáltatottság, a gyötrelem vállalása14 vezethet a zárlat öntudatához, öntanúsításához: Megyek hát tovább örökké fejszétlenül nagy fák közé s meggörbített utaimon kıvé simul a nyugalom
A számvetı, „leltározó alapú fohászkodó-himnikus”15 típusú félhosszú versek közé tartozó Felettem vassisakos mennyboltban található az összegyőjtött kötet címévé emelt szószerkezet. A vers Buda Ferenc kevésbé sikerült alkotásai közé tartozik – túlságosan érezhetı képszerkezetén Nagy László hatása: „szavam réztollú / fácánkakasok rikoltása, érc / és ólom teríti temetıjét / dörgı fáim alá, kinyílnak / ujjaim alvó rügyei a fagyban”. A vers zárlatának ódai öntanúsítása is a költıelıd gesztusa: „erım, féltett parazsam, hát ne hőlj ki, / tömör vállamat hőség te tartsad!” Ebbıl következik azonban az a Buda Ferenc-ien józan, szikár, tárgyias hozzátoldás, amely a hatalom és nyugalom összetartozásában az erı, hőség magabiztosságát fedezi fel: Feküdj lábamhoz éber kutyám s hatalmam: nyugalom!
Az Arcunk még egy mozzanattal gazdagítja az egyén nyugalomból fakadó hatalmának jelentéskörét. A társ iránti szerelem, szeretet megtartó ereje társul hozzá: „Te vagy az ország, otthon, haza, / megáldott méhednek van igaza. // Beléd én jajszóval kapaszkodom, / kívüled fölöttem nincs hatalom.” Buda Ferenc költıi világában a fogalmak e kettéhasadtsága fejezi ki a kívülmaradásnak és a valahova-tartozásnak a kettısségét. Amibıl kívül tud maradni – annak ellenére, hogy súlyosan beavatkozott az életébe –, az a regnáló, az egyén fölé súlyosodó elnyomó hatalom. Nem úgy marad kívül, hogy ne tudatosítaná annak romboló-pusztító erejét; de éppen e pusztuló erıvel szemben ırzi meg – illetve küzdi ki magában – azt a szilárd erkölcsi tartást, a kisközösség iránti hőséget és elkötelezettséget, a tanya, család világához kötı szeretetet, az elesettek és szegények iránti részvétet, amely – amellett, hogy az erkölcsi szilárdság megvallásának intenzitásában Nagy Lászlóval rokonítja – egyedivé, önálló alkatúvá teszi költészetét. 3. A kettıs motívumszerkezet elemei 14
„A Passió-ábrázolásokon a kigúnyoltatás jelenetében a töviskoszorús Krisztus kezében a nád mint jogar a kiszolgáltatottság, a földi gyötrelem jele (…).” ÚJVÁRI Edit, nád szócikk = (szerk.) PÁL József – ÚJVÁRI Edit, Szimbólumtár, Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 335. 15 VASY Géza, Buda Ferenc költészete = VASY 1995, Géza, Sors és irodalom, Széphalom Könyvmőhely, Budapest 185.
8
E költészet alapmotívumai, szociografikus jellegébıl következıen, a természeti és a tanyasifalusi életvilág elemeibıl válnak ki. A motívumok közül az egyik legjellemzıbb, a homok is részesül abból a kétosztatúságból, amely a hatalom és nyugalom motívumának jelentéspotenciálját jellemzi. Legelsı elıfordulása rögtön kiemelt, hangsúlyos: az ’56-os forradalom leveretése után született Írásjel nélkül zárlatában fordul elı, az „ölhetnek hisz csak egy vagyok” áldozatvállalásának rímválaszaként: „de jaj e szolga-szülı kornak / jaj azoknak akik tipornak / mert rájuk omlik a homok”. A homok itt a természet nyers erejét képviseli, s azokkal fordul szembe, akik a természet – és metaforikusan: az emberi társadalom – alaptörvényeit semmibe veszik. A népdalok ihletését mutató Akácvirágban a futóhomok a költıi én metaforikus viszonyítója. A személyiség porlódását fejezhetné ki e viszonyítás, ha a futóhomokot nem kötné meg az akác, a természet egyensúlyát biztosítani hivatott elem: „Csak por lennék a földi utakon, / ha meg nem kötnéd futóhomokom.” A homok motívuma minden tropikus átlényegítés ellenére is mindig megırzi eredendıen természeti jellegét, így nem ab ovo negatív vagy pozitív, hanem a vers viszonyrendszerében nyeri el értékét. A „Tehén tıgyébıl…” kezdető versben az alföldi tájat uraló homok a megkötözı, lehúzó erık metaforája. A vers elégikus életképként indul, rendkívül érzékletes képsorokkal: Tehén tıgyébıl csurrant fellegek habját himbálják sajtárkék egek. Idınk szalmája hull a földre lassan, a dolgom az, hogy szálra számolgassam. A felrúgott fejıszék rendje dől a lenti tájra menthetetlenül. Homályos hétfın s falfehér vasárnap hátratett kézzel ballagunk a nyárnak.
Innen lendül át a nemzet sorsával, történelmével számot vetı gondolati szférákba. A József Attila-i „kartotékadat” itt már egy egész közösség – a rabságban közösek – sorsa: „A létünk csak egy számadat, szerény, / a történelem vegyi képletén.” Így vonja vissza a zárlat a nyitó képek „valódiságát”, álomnak, emléknek minısítve azokat. A falusi életképben otthonosságot ígérı mozzanatok elenyésznek, a „felrúgott fejıszék rendje” szerinti világ rabolja meg még az emberek álmait is: A szabad térbe messzire néz az ablak, s mi csak álmunkat mondhatjuk szabadnak. Pedig az is a rabsághoz kötött, homokkal-földdel homlokig födött.
9
A homok motívumkörével – olyan szinonimák tartoznak ide, mint a por, föld, sár (ez utóbbi a Mély sár alapmotívumává lesz) – szembeállítható az épített, ember által alkotott, a természet rendjével szembeforduló világot képviselı vas motívuma. A „versvilágot szinte uralja a motívummá emelt vas: vassisakos a mennybolt, vasíző a virradat, vasszínőek a vizek, vasszelídségőek a füvek.”16 Bár többnyire természeti elemhez kapcsolódik, nem a maga tárgyiasságában, hanem metaforikus jelentésviszonyaiban kerül a versbe, általában a pusztító erık képviselıjeként, nemegyszer olyan szinonimákkal, mint az acél, ón, nikkel, pléh. A Hóban az elsı olvasatra természeti kép – „kinyílt virágokra havat öklelt / a vasszarvú idı” – a vers végén a hangszimbolika és az autotextuális utalás révén fedi fel társadalmi töltetét: „a szirom-tekintető / korai virágokra havat / öklel ez az emlékezetes, / vasszarvú idı, hideg kémény / peremén hókorona, karók / végén villogó hó-tojás, fegyver- / módra zörög-zeng a jeges nád. / Ropog a havas gyalogjáró, / csikorognak a jaj-talpú csizmák.” Másutt is a természeti világból vett metaforikával jelenik meg az egyén magánszféráját feldúló idegen erı. A Fakul az ablak paradox módon a népdalok ritmusában énekli meg a világba vetett, ott támaszra nem lelı ember kiszolgáltatottságát: „Keserves munkám / lebarmolt erdı, / vetésem zöldjén / vasorrú varjú.” Szintén az emberi közösségeket szétroncsoló hatalomhoz társul a vas a Kutya a társam címő, az 1956-os forradalom leveretésére emlékezı versben. A felütés nyomatékos, fenyegetı lendülető mozgást kifejezı igéi és v-, ny-, t-, f-alliterációi azonnal megteremtik a félelem, pusztítás légkörét: „Vonít a veszett szél, vágtat, / nyikorgat nyárfaágat, / tömör felhık tolulnak, / falják a párálló holdat.” A vadászat metaforájában testesül meg az októberi vérontás: „Október, véres ünnep, / dörgı puskákat sütnek / fácánra, csontrózsás bakra, / gyönyörő dámvadakra.” A novemberi megtorlás elérkeztét pedig a vas motívumával érzékelteti a költı: Télszagú vasfuvallat átveszi a hatalmat. Rozsdás levelek hullnak s vére a vacogó nyúlnak.
Témájában, módszerében is hasonló a Harmadik évszak. Itt már kezdettıl meghatározó a hullás, romlás képzete: „Koraısz, agyalágyult dinnyék, / jegenye-jajgatás, esızik száraz levél, / repül a vörös hegyoldal, körtefa / lobog, almafák piros öklei potyognak.” Itt is a zárlat hozza meg a novemberi fagyot (az „évszak” áthallásos, történelmi jelentése nyilvánvaló, a „harmadik évszak” pedig – utalva a harmadnapon motívumára – a jézusi szenvedéstörténetet kapcsolja ide): Megjön a fagy is, az igazi, fölépül fehér világa, sőrő acéllal beültet mélyszántást, kövér vetést, esendı vadra 16
GÖRÖMBEI András, Költı a fekete aszály évadján (Vázlat Buda Ferencrıl) = GÖRÖMBEI 1986, András, „Ki viszi át…?”, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 218.
10
durrog a visszhangos vasmennyezet.
Apokaliptikus látomás kiegészítı motívuma a vas a Sárga fény, sárga lomb címő versben: „lélek-lovakon / a szorongás megjelenik, szérőtaposó / patákkal, vállain vas-öltözet, / vas-vacogás, acél hideglelés”. A Lennék kisgyermek József Attila-i motívumokat újraíró számvetés, amelyben a Budánál oly ritkán emlegetett játék válik alapelemmé, a játékra való képtelenséget szintén a vassal teszi érzékletessé: „Nem megy a játék. Kezemben vas súly.”, „gondok közt fekszem, zörgı vaságyban”. A vas pozitív jelentésére is van példa. Ilyenkor vagy a maga életét kétkezi munkával irányító embert körülvevı tárgyakra vonatkozik („Ráforrt az én kezem és szivem / a vasra” – zárul a Mély sár), vagy – paradox módon – transzcendens jelentéső, mint az Erdı, falu fohászkodó zárlatában: „Ne hagyj el hitem, varázsló vasharang!” A vas – és Buda megannyi motívumának – kettıs jelentésszerkezetét írja versbe a Kincseket ırzök címő kiváló prózaverse. A „földdel teletömött szájú tetszhalottak”, a szerszámok e kincsek, évszázadok emlékeit ırzik magukban, noha „Porból-piszokból kivakarva, vakrozsdától megtakarítva sem rangosak: cifrázat nélkül, szerény és célszerő mivoltukban élnek velem egy fedél alatt.” Nem oly beszédesek, mint a „vashernyók, acélkukacok”, csupán „múltunk csöndes tanúiként vallanak munkáról, hétköznapokról, hivalkodás nélkül hordozzák az ember kezenyomát, hirdetik az alakítható anyag szépségét s a szellem találékonyságát”. İk „a zajtalan történelem tanúságtevıi”: azok történelméé, akikkel a költıi én közösséget érez, akikhez odatartozik, akiknek a világából nem vonja ki magát. Azok világából, akiket a zárlat pontosan megnevez: a tárgyak „Szólnak a néprıl, aki gyökeret ver és gyümölcsöt terem.” A vas szemantikai párja a kı. A Vonatozók azt a keserves küszködést örökíti meg, ahogy a kizsigerelt munkások hajnalonta újra és újra nekivágnak a munkának: „Hétrét hajtva önmagunkba / indulunk kıkemény hajnalokon”. Az utazók magukba-roskadtságát életük kilátástalansága, gondjaik megoldatlansága és megoldhatatlansága okozza: „vetetlen gondok fekete magvait / hagyogatjuk az úton”. S az, hogy a történelem semmibe veszi ıket: „Lép, / lép vállunkon elıre a / százlábú történelem.” A belsı integritás ırzése marad mint végsı menedék: Magunkat eladtuk pénzért, kenyérért, egy doboz cigarettáért, csak lelkünk darabkáit rejtegetjük töredezett szélő örömökben.
A Mese a kı-elıtagú metaforákból épít látomásos szerkezető versvilágot,17 amelyben a cím idézte mőfaj révén válik hihetıvé a megkönnyebbülést hozó megoldás, véget vetve a „kıvilág” pusztaságának: „kisbojtár / bújj elı / ostorod / kapd elı / s kı kövön / nem marad”.
17
Vö. GÖRÖMBEI 1986, 225.
11
A vas más szinonimáival válik víziószerővé a leírás a Sújtok tavaszi ággal Jézust is blaszfémikus képben tárgyiasító soraiban: … a pléhcsatorna csordít sótalan könnyet, cinegék teli torkából a nikkel-csipogás kipendül. Éled a tél-tarka mezı, e penészes Jézus-arc, hórongyai alól ütköznek zöld szakálltüskék: végtelen vetés-sorok.
A pusztítás erejeként tételezett, „ónos düh”-ő tél ellen a költıi én a „fegyvertelen némahitőek”-kel, a természet megújulást hozó erıivel szövetkezve fordul szembe, nyelvi megformáltságát tekintve is erısen Nagy László-i öntanúsítással: „repedezett rög-arcodat sújtom én is / aranysebhelyes tavaszi ággal!” A Roham hosszúverse is sokban emlékeztet Nagy László hosszú-énekeire, itt-ott a metaforikus képek patetikus halmozása túlságosan is az idısebb kortársat idézi: „Félelem vasíze a számban, / vérem szagán felindul s / tábort jár ellenem vasmellő, / acélköldökő sereg, kiomol / kapuin a szívnek a vér”. Buda igazi költıi ereje nem a képek zuhatagos árjában, hanem a tárgyiasabb, szociografikusabb jelenetezésben nyilvánul meg18, noha a vashoz társított képáradat sodró erejő nyelvi lelemény: „vaskosárban vaskenyér / vas-Dunán a vashidak / vas mennybolton vasludak / vas-nyakakon vas-iga / vas-karámban vasbika / vasBetlehem vas-pásztor / vas-Jézus és vas-jászol / vas-tengerben vas-halak / vasvárosban vasfalak / vastornyokon vas süveg / vas-mezıkön vas füvek / vastányérban vaskanál / vaskapuban vas-halál”. Az apoétikus, montázs-szerő, leltározó felsorolás alkot a metaforikus egységekkel kontrasztot: „Számlák, kérvények árcédulák, / igénylések, SzTK-beutalók, / receptek, orvosok, ebédjegyek, / lakbér, gyerekcsipogás, ruha / kell neki! cipı kell neki, / kinıtte! hol a pénz! nincs pénz! / nincsen békesség!” – szembesülünk a leghétköznapibb gondok szorításával, miközben a vers szimultán, szomszédos hasábba tördelt rétegében ugyanez naiv-nonszensz költıi gesztusokban fejezıdik ki: „szakad a folt / szakad a fej // apad a hold / apad a tej”. Az Ítélet apokaliptikus látomásában a vas szintén a düh, az erı kifejezıje. E kis, nyolcsornyi pilinszkys kép – mind rövidségét, mind pedig a pilinszkys hangulatot tekintve egyedüli darab Buda lírájában – egyszerre tudja érzékeltetni az utolsó ítélet igazságtevı erejét és a homályos félelem borzongását az ismeretlentıl tartó emberben. Az apokaliptikus látomást személyesebb dimenzióba kapcsolja az Ostor, törött ág tizenhat sornyi dala. Az ’56 leverésekor írt Törtkarú átirata a vers, a korai változatból a pusztító hatalom konkrét megtestesítését hagyja el, a „csillag vagy iker S bető” viselıi helyett a természet végítéletes pusztulását rettenti magától a költıi én: „Viharok vas-árnyéka, / mázsás szivemrıl pusztulj!” 4. A költıi magatartás etikai természető vonásai
18
Vö. „Buda Ferenc költészetének egyéni jellegét a puritán felsorolások, bemutatások, s az azokat újabb és újabb dimenzióba emelı tömör reflexiók adják.” GÖRÖMBEI 2003, 371.
12
A korabeli kritika Buda Ferenc pályáján az Ébresszen aranysíp! versei után cezúrát húzott: „Buda költészetének megdöbbentı elkomorulása ezután következett be. A fekete aszály idejébe érkezett, elnémult ajkán a költıi szó, a korábbi hármas tagolású ars poeticából lényegében csak a virrasztás maradt meg, s a költészeten kívüli területekre szorult munka, de a reménykedés is kiőzetett szemléletébıl.”19 Kiss Ferenc atyai féltéssel hiányolja a költıi világkép játékosabb elemeit.20 Füzi László a végzetesen tragikus hangot Buda számvetı hajlamával magyarázza, kiemelve, hogy bár a magatartáseszmény alapjai nem változtak, ezekért minduntalan küzdelmet kell vívnia a költınek, ezért oly uralkodó szerepő „az öntanúsítás gesztusa”.21 Márkus Béla arra helyezi a hangsúlyt, hogy „miként az élettel, úgy a halállal is áldott-terhes Buda költészete”, tehát a „személyessé tett elmúlás képzete nem a halálra készülıdésbıl, hanem a halálra készenlétbıl fakad”22. Vasy Géza a költıi hang végsı letisztulását emeli ki: ez a „most már minden nem végérvényesnek, tehát elhagyhatónak vélt elemtıl magát megszabadító költészet e nemben a nyolcvanas évek egyik legszebb és leghitelesebb szintézise”23. Buda költészetének komorabbá válása a hetvenes évek közepétıl aligha tagadható. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy e komorság – ’56 óta – eleve adott volt költészetében,24 súlyosabb hatásúnak, egyöntetően sötétebbnek azért hatnak az újabb versek, mert az önerısítı, biztató jellegő zárlatok elmaradnak.25 Egyetértek tehát Vasy Gézával, hogy a versvilág letisztul: azáltal, hogy a versek egész szövegéhez képest olykor váratlanul fölmagasodó verszárásokról lemond a költı. S tény, hogy ez a reményrıl való lemondást sugallja az olvasónak, s így a virrasztás, a leltározó szemlélet, a dolgok számbavétele marad mint lehetséges költıi gesztus. E gesztus mögött azonban továbbra is ott van az a morális, etikai alap, amelynek egyik eleme a különállás: külön a közösségporlasztó, a személyiséget elsorvasztó (állam)hatalomtól. Másik eleme az összetartozás érzése, amely „a családért, a népért való felelısség tudatából, a sorsazonosságból, az alulsó Magyarországgal egylélegzéső személyiségébıl”26 táplálkozik. Az Ady Endre emlékének szentelt remek prózaverse, a Liliom és korbács Buda etikai törvényeinek a foglalata. A vers – metaforikus viszonyításokkal, illetve bibliai allúziókkal – illúziótlan látleletet ad kora morális viszonyairól: „Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket akácfákkal és a halál kerékvetı köveivel – nem jó látónak lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya és megkövezik.” A vers legendásan szép zárlata gazdag asszociatív tartalmú metaforákkal fonja körül a megidézett költıelıd alakját: „Halhatatlan szájából kinı a liliom, kezébıl kisuhog a korbács.”27 A
19
GÖRÖMBEI 1986, 223. KISS Ferenc, Buda Ferenc új verseskötete = KISS F. 1993, 208–217. 21 FÜZI László, A szó magában mit ér? = FÜZI 1993, 237. 22 MÁRKUS Béla, „Indítsd meg énekeimet”. Buda Ferenc: Holt számból búzaszál = MÁRKUS 1996, Béla, Démonokkal csatázva, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 97. 23 VASY 1995, 190. 24 Vö. MÁRKUS 1996, 97. 25 Más szempontból, de KABDEBÓ Lóránt is utalt e zárlatok problémás voltára: A második kötet. Helykeresés és látomás a valóságról = KABDEBÓ 1980, Lóránt, Versek között, Magvetı Könyvkiadó, Budapest, 354-355. 26 GÖRÖMBEI 1986, 222. 27 Irodalomtörténeti szempontból tanulságos, amire VASY Géza mutat rá, hogy a sokkal ismertebb, hasonló Nagy László-verszárlat A föltámadás szomorúságából késıbbi, mint Buda verse. VASY 1995, 184. 20
13
korbács egyrészt Ady uralkodói alkatát szimbolizálja28, másrészt a hitet meggyalázók elleni küzdelemre29, a kufárokat a templomból korbáccsal kikergetı Krisztusra is utal, akárcsak a tisztaság jelképeként is olvasható liliom30, hiszen a középkori utolsóítélet-ábrázolásokon „a világbíró Krisztus szájából a kard mellett olykor liliom nı ki: a kegyelem szava”31. A tisztaság és küzdelem kettıssége sugárzik Buda Nagy Lászlót búcsúztató verseibıl is. Az elmondhatatlan szavak és a László mőhelye is abban látja a veszteség súlyát, hogy nem pusztán a költı, de a mindannyiunkért küzdı ember távozott: „nem tollat temetünk ma itt, de kardot” – szögezi le az elıbbi, a magyar irodalom egy jelentıs hagyományát vonva egybe penna és kard motívumába, Zrínyitıl Petıfiig.32 Az utóbbi pedig a mindent mindegynek valló antimorált leplezi le: „Semmi sem mindegy. Mint ahogy az sem mindegy, hogy a költı hátasa a szérő szemetjén tengıdı táltoscsikó-e, avagy aranyat prüsszentı szamár.” A Legenda bibliai átirata a tehetetlenség, a kétségbeesett tétlenség állóképeiben láttatja a szent családot. A cigarettázó József, a fölsikoltó csecsemı, a kimerülten fekvı Mária, a sárba süppedı pásztorok: a megváltatlanság sivár világa ez. A vers variatív keretében József alakját emeli ki a költı: „Virraszt fönn József, az ács / reggelig ébren. / Szívja a keserő füstöt / szelíden, eltökélten.” Az állóképekké merevített anti-idill minden reményvesztettséget, kilátástalanságot sugalló hangulata ellenére József magatartásában ott rejlik „a helytálló ember szelíd eltökéltsége is”33. A virrasztás a költı szerepére is utaló motívum: a Rohamban a „Virrasztok magam is” magatartását a család közelsége teszi értelmessé: „Süllyeszt-emel / négy ember lélegzete: / asszonyszuszogás, / gyermekszuszogás.” A virrasztás – teherbírás is: abban az értelemben, ahogy Kiss Ferenc beszélt a Buda-vers ”kietlenség és reménytelenség” tömbjei alatt nem megnyomorodó, hanem tartásában megerısödı lírai személyiségérıl34. A Rohamban a keserő-ironikus kiábrándultságon is fölül tud emelkedni „az önmagaérzékelés és -bátorítás felelısségben megnyilvánuló fegyelme”35 révén. A hangmenetében, de némileg megoldásaiban is rapszodikus nagy igényő kompozíció a „Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot?” döbbenetes erejő kérdéséig ível, „csendesen zárja a nagy futamokat reveláló eseménysort és szemérmes szerénységgel visszafelel a példakép, Nagy László emlékezetes sorára: »Ki becéz falban megeredt / hajakat, verıereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?«”36 A hetvenes évekre illúziótlanabbá, kegyetlenebbé vált Buda versvilága. Hiába is keresnénk a meghittség olyan megnyilvánulásait, mint a költıi én belefeledkezése a környezı világ gazdagságába a Libamezı címő versben: „bámulnak böszme bocik, bócorgó / malacok, bibogó kislibák / talpalnak szivemen tudatlanul, / csikók gyönyörő gyöngyházpalástban, / fodor bárányok fehér bekecsben…” – igaz, ez itt hiánylista csupán, a gyerekkorból, de legalább a nosztalgia édessége be tud még lopakodni a versbe. A Tanya-hazám ezzel szemben 28
Vö. Ostor címszó = HOPPÁL Mihály – JANKOVICS Marcell – NAGY András – SZEMADÁM György, Jelképtár, Helikon Kiadó, Budapest, 2004, 226-227. 29 Vö. GÖRÖMBEI 1986, 221. 30 Vö. GÖRÖMBEI 1986, 221. 31 Liliom címszó = Jelképtár, 197. 32 Vö. FÜZI László, A szó magában mit ér? = FÜZI 1993, 237., ill. MÁRKUS 1996, 97. 33 GÖRÖMBEI 1986, 225. 34 Vö. KISS Ferenc, Buda Ferenc = KISS F. 1993, 206. 35 SZAKOLCZAY Lajos, „Sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek” (Buda Ferencrıl) = SZAKOLCZAY 1996, 96. 36 SZAKOLCZAY 1996, 96.
14
már csak a szikár tárgyiasság szemléletével leltározza a tanyavilágot. A vers változatos, összetett szerkezete, a tárgyilagosság, a lírai részvét és az irónia regisztereit egyként megszólaltató hangneme37 révén az „Alvó föld / tanyaország” jelképes érvényővé magasodik, az egész Magyarországot szimbolizálva. Az „ısz évada, / minden kifosztva” látlelete sem ingatja meg azonban teljesen a költıt abban a hitében, hogy van talán értelme ennek az apokaliptikus „hóhérol”-ásnak: „ú j v i l á g / ú j é g ú j f ö l d / Í g é r e t F ö l d j e // új Jeruzsálem // Szótlan föld, mindent kibírsz”. Miként Ratkó József fölfedezi a halottaknak az élıkénél is elevenebb, mert a nemzet egész történelmét magában ırzı világát, úgy látja meg Buda Ferenc – Fák címő versében – a „fák / fejfák / kopjafák” sorában is a „halálon túli reménnyé” korhadó örökkévalóságot: fejfák kopjafák csak álltok vigyáztok hírünk fennálltáig emlékünk elmúltáig csak álltok esı ver por záporoz rátok földdé váltok akár alant a csontok füvekben feltámadtok
A Holt számból búzaszál a karthágóihoz mérhetı, a „Dérrel sózott, ködlı lapályon / feküdt hazám” iránti hőség mellett tanúságot tevı himnikus dal. Az önerısítı-önbiztató igehalmozás – „hitem reggele, mosd meg arcom, / táplálj, taposs, tőzzel keresztelj” – nem a hőség ingatagságát hivatott kifejezni, hanem a küzdelmet, amire a költı kényszerül a „Tarlók, fehér tanyák” decemberi világában, a szegénység és elnyomottság sivárságában, a szellemi pusztítás nyomait látva. S a verszáró kinyilatkoztatás e külsı hatalmakkal szembeszegülve látszik még súlyosabbnak, végérvényesebbnek: Röst nem leszek vérrel fizetni, hússal, csonttal csak itt adózom. Itthon vagyok, öledbe fekszem. Holt számból búzaszál kizöldül.
A haza fogalma nem azonos az országéval: Buda Ázsia felett címő verse errıl is tanúskodik. Repülıgépen, Ázsia felett az „ıseim özönlenek” élménye körül keringnek gondolatai: „Koponyám, bordáim belsı falán / árnyékuk imbolyog”, „Hol vonult az a had, / hol nyargalt az a ló?” De hiába a fogékonyság az összetartozás érzésének intenzív megélésére, ha a verset áthatja kozmikus és parányi riasztó kettıssége38: „Száll a gép sebesen, / ragyog a világos ég, / a fémszárny riadtan remeg.” A címében korjelölı ’83 a konszolidáció látszatbékéjét idézi elsı soraiban: „Van hajlékom, / van hol virrasztanom.” De nem a birtoklás igéivel ragadható meg a kor (illetve ezekkel csak ironikusan), hanem a minden mindegy állapotával: „İsz van, de éppúgy lehetne / tél, nyár vagy tavasz.” Vagy az elvontságában is érzékletes metaforikus szerkezettel: „morzsalék-idı”, s a rögtön erre következı szójátékos-ironikus jelzıs szerkezettel: „krónikus 37 38
Vö. GÖRÖMBEI 1986, 227. Vö. GÖRÖMBEI 2003, 369.
15
jelen”. Már nem a szerszámok mágikus terében él: „Papirok, tárgyak kerítenek, / kacatok, limlomok, / kezek könyékig kesztyőben – / mőanyag manipulátorok.” A költıi én magatartása – a megszokás, beletörıdés – is jellemzıje e kornak: „gyomrom már nem háborog”. E beletörıdés azonban csak részleges: a küzdésrıl már lemondott a költı, az emlékezés jogáról, a leltárról, a történelmi számvetésrıl azonban nem: Történelem, történelem – bakancsok, lánctalpak, gumiabroncsok lenyomata, vérfolt a kövezeten, levágott lópata. S romok, romok.
A fel nem tárt, be nem vallott, elhallgatott és meghamisított múlt és a bizonytalan jövı egyként nyomja a lelkét. A „Száz éve itt minden ideiglenes” keserő megállapítása uralja a verset, amely „a lefokozott élet döbbenetes látlelete”39. „Csöndország” nem valami mesés birodalom: „az elhallgatott és elhallgattatott szavak” országa, ahol a költı utolsó lehetséges etikus magatartása az éber figyelem, a virrasztás, a Fölöttem hold is csillag is szavaival a vállalás: „Virrasztok megváltatlanul”. S marad még utolsó esélyként az emberi tisztaság megırzése, mint az ifjúkori hitek, reménységek maradéka, ahogy a Szécsi Margithoz írt prózavers, a Margit fogalmaz: „Mert repedt bordával, rogyadozó inakkal is remélni kell, remélni, hogy a lét mocska még lebírható.” (Kiemelés az eredetiben.) 5. Az Árvaföldtıl az Árapályig: szemléleti és nyelvi módosulások Vasy Géza már a Csöndország verseiben úgy érzékeli, hogy a költı egyre inkább nem pusztán a magyarság, hanem az emberiség sorsáért aggódik40 – magam ezt a jelleget, Görömbei Andráshoz hasonlóan, csak az Árvaföld kötettıl érzem markánsan kirajzolódónak. A legutóbbi kötetben az az újdonság, hogy – a jellemzı motívumok és magatartáselemek továbbvitele mellett – „a költıi szemlélet egyetemesebb horizontúvá tágult, közvetlen politikai vonatkozásai megszőntek, helyettük fölerısödött magának az emberi természetnek és emberi létnek az általános, létfilozófiai érvényő szemlélése.”41 Az Árvaföld elıtti Buda-verseket egyfajta lefojtottság, a szürke változatos árnyalatainak kikeverése jellemzi. A kisemberi nyomorúság és kilátástalanság árnya vetül rá a többnyire a por, homok alapszíneit variáló tájra. A szülıföld kisemmizett haza, röghöz köt, nem fölemel; közösségiség csak a történelmi múltban lelhetı föl, a jelenben nem marad más a költıi én számára, mint a többséggel szembeni kívüllét, a kivonulás szellemi fölénye, illetve az elesettekkel és kisemmizettekkel vállalt keserő sorsközösség.
39
GÖRÖMBEI 2003, 370. Vö. VASY 1995, 190-192. 41 Vö. GÖRÖMBEI 2003, 373. 40
16
Az Árvaföld részben ezt a poétikát viszi tovább. Buda egyénire kikevert félhosszú versei itt azonban már ziláltabbak, hangnemüket tekintve kevésbé egynemőek. „Maholnap / reánkszakadsz-é, / türelmes égi tetı?” – kérdezi a kötetnyitó Arcok, de a pusztulást a természet egyetemességébe vetítı képek egyhangúságát – „Fonnyad a fő, / a gyökér elrohad”; „Te szikkadt föld, sivár homok, / vizet vagy vért iszol?” – disszonáns, a nyelv karneváli elemeit játékba hozó szemlélet töri meg. Olykor szarkasztikussá válik a hang: „Látod, te vén hülye, / lángol a grófok szérője! / Neked ugyan / mi gondod vele?” Máskor a vásári kikiáltók szerepébe bújva vált ironikus hangra a költıi én: „szabad a szolga, szabad a gazda, / szabad a vásár, hej, akció! / akció! reakció! féláron / eladó, ami eladható, / vegyék csak, vegyék! mind vigyék! / míg a pajta porig ég!”. A világ karneváli-vásári forgatagának értékporlasztó voltát érzékeltetik a - *-gal jelölt címtelen – szöveget színes-mozgalmasra mintázó szójátékok: „hadak jönnek, új hadak: a / hangszalagrend lovagjai, bunkók / hadnagyai, öklök bajnokai, / bankók és bankok tábornokai”. A Túlélésben frivolan gunyoros hang fejezi ki a szellemi és természeti értékeket pazarló attitőd és a politikai visszarendezıdés – tehát az erkölcs, a környezettudatosság és a politikai ésszerőség semmibevétele – miatti felháborodást: mert e trikolór küsded pátriában kor- és portársaim minden de minden többszöri sokszori akárhányszori alkalommal használható sıt használandó tehát használatos is: eszme téveszme rögeszme úgy ám hölgyeim akárcsak popsi alá a tetrapelenka (…)
Katalógusszerő felsorolás, enjambement, szójátékok, regiszterkeverés: ezek az új hangszereléső Buda Ferenc-i félhosszú vers poétikai újdonságai. Miként az irónia, a szarkazmus, a mondategységek felbontása, ezek sem a költıi én elbizonytalanodását fejezik ki; szó sincs itt akár a nyelv uralhatatlanságáról, akár az én felbomlásáról, megsokszorozódásáról vagy szituálhatatlanságáról. A költıi én értékrendje nem változott; az említett eszközök szembesítik az olvasót azzal a világgal, amellyel szemben a költıi én most is a kívüllét szellemi fölényét és erkölcsi tisztaságát választja. A változás egyéb formai megújhodással is járt: szembetőnı a Buda jellegzetes mőfajával, a félhosszú verssel élesen opponáló haikuk megjelenése.42 Buda haikui elszakadnak a hagyományos formától – kivétel az Évszakok tizennégy szakasza –, túlnyomó többségük, a rendkívül tömör forma ellenére, már-már apokaliptikus tartalmakat tud felvillantani. (E célból teherbíróbbá is teszi Buda a formát: több haikuból épít fel egyetlen költeményt, mint Kányádi Sándor is.) Úgy tekintenek e versek a létre, mint a megbontott, megsérült teljességre. Minden képe a hiány, a kibillentség, magából kifordultság jelenségét ragadja meg: „Törött faágon / lakatlan, szélzilálta, / kifordult fészek.” (Diszkontinuitás). A Történelem apokaliptikus képben jelenítıdik meg, újraszituálva e líra egyik alapmotívumát, a 42
Görömbei András szerves alakulásnak tartja a haikuk megjelenését Buda költészetében: „Verseiben ugyanis régóta megfigyelhetı a szentenciaszerő tömörítés. Néhány szóval, néhány képpel élesen, összegzı sőrítéssel mutat be egy szituációt, fogalmaz meg egy gondolatot. Most a már többször említett magasabb nézıpont, létösszegzı látásmód juttatta el ehhez a mőformához.” GÖRÖMBEI 2003, 377.
17
’homok’-ot – itt a közönyös, rideg természeti elem jelentésében, de metaforikusan a történelem, vagyis az ember kegyetlenségére utalva: „Homok tengere! / Patkót, zabolát elnyel, / lókoponyákat.” E rideg kegyetlenség villan fel az Idı második versszakában: „Irgalom nélkül / leng az inga szüntelen / oda és vissza.” Még a két nosztalgikus, a gyermekkor derős szemléletét felvillantó szakasszal induló Emlék is az elértéktelenedés, a visszavonhatatlan pusztulás képével zárul: „Apadó emlék – / vizét visszanyeldesı, / elhagyott ókút.” Az élet szentségének sérülését mutatja be a Rabság több stációban. A harmadiknegyedik szakasz a metaforikusan értelmezett repülés motívumával kapcsolódik egymáshoz. „Repülni – hová? / Riadt madár kuporog / repedt tojáson.” – nyomatékosítja ’r’-alliterációkkal az élet szárnyaszegettségét, a születés hiábavalóságát a harmadik. A negyedik a transzcendencia kiüresedésérıl ad hírt, a legtöbb hatáspotenciált a második sor igéjébe sőrítve: „Kenderkötélen / bronzharang hánykolódik. / Csak hangja szárnyal.” A korábbi versek kı-, illetve vas-elıtagból épített egységeinek eljárását ismétli szigorúbb keretek között a Civilizáció elsı szakasza. A „szótárazott” szóösszetételekre váratlanul következik az utolsó, amely egyéni lelemény, pontos és tömör kifejezıje a kor társadalmának: „Mőkı. Mőselyem. / Mőszív. Mőméz. Mővirág. / Mőtét és mőtett.” A tragikum mellett olykor a groteszk43, sıt a humor is felvillan, mint a Gyorsulás szóleleményében: „Szapora idı: / mily hamar letelik egy / gazemberöltı!” Szelíden önironikus az Optimizmus elsı képdarabja: „Gyér lámpafényben / szúnyogok gyülekeznek: / lesz társaságom.” A 63 haiku ciklusát záró utolsó darab – a kommunikációra utaló címmel (Dialógus) – egyszerre önreflexív és összefoglaló jellegő, három sorba sőrítve a tragikum, groteszk és a nevetséges minıségeit: „Tücsök felelget / mozdonyzakatolásra. / Tereferélünk.” A versek szemléletét gazdagító hangnemi összetettség jellemzı a kötet többi versére. Ezek, a Zöld ág, a Dal és a két kazak népdalátköltés kivételével, a Buda költészetében fokozatosan tért hódító, egyre uralkodóbbá váló, „a rapszodikus indíttatásúból eszmélkedıvészemlélıdıvé formálódó” 44 félhosszú versek. A számvetés, a lét egészével való szembenézés igénye modulálja ıket „az ellentéteket és különbözéseket kiegyenlítı”45, együtt-látó, összegzı jellegővé. Így válnak a különbözı arcok, közös sorsra ítéltségük jegyében, egyformán a „halál sáncai”-vá a kötetnyitó Arcok poémájában. Buda úgy teremti meg a szemlélet egyetemességét, hogy egy-egy jellegzetes, a hétköznapi léthelyzetek téridejébıl kimetszett jelenetet látomásos egységekkel társít, végletes és végleges jelentést kapcsolva hozzájuk: Alszik a vén, álmából fölriad. Álmaink égbe nyerítı lovak. Fonnyad a fő, gyökér elrohad.
43
Vö. GÖRÖMBEI 2003, 378. Vö. VASY 1995, 190. 45 GÖRÖMBEI 2003, 373. 44
18
Hogy a nemzet-, haza-központú szemlélet egyetemessé tágul, a nemzetféltés az emberiség féltésévé erısbül, azt az Ég s föld között szinte deklarálja: „FÖLD-VÍZ HAZA Ó ÉG-FÖLD HAZA / FEKETE ÖKÖR GÁZOLTA / BÚZAVETÉS / VÉGIDİ ROMHALMAZA / JAJ / EURÁZIA / TE / EMBERES / TE / EMBERTELEN / A NYELVBÉLI S NYELVEN IS TÚLI / ÉRTELEM / JAJDUL FÖL LÁTTODON”. Mintha a verzál szedés is e féltés, e pusztulás világnyivá tágulását jelezné. Ha valóban az az európaiság mércéje valamely magyar író vagy költı esetében, hogy mőve mennyire illeszthetı be a legújabb nyugat-európai folyamatok (t)rendjébe, akkor Buda Ferenc ma minden bizonnyal az egyik „legeurópaibb” magyar költınk. Skandináv, német és francia példákat idézhetnénk annak igazolásául, hogy a nem annyira földrajzi, mint társadalmi értelemben vett Nyugat-Európa kulturális közbeszédének egyik aktuális tárgya az a gondolkodásmód, amelyet régebben egyszerően környezetbarátnak hívtunk, ma inkább divatosan „környezettudatos”-nak nevezünk, a kifejezés ilyen, a magyar nyelv szemléletétıl idegen változatában is hódolva a nyugati nyelvek felfogásának. A környezettudatos mégis kifejezıbb Buda esetében, hisz nála nem a környezet, a természet iránti rajongásról van szó (persze arról is), mint inkább a féltésrıl, aggódásról annak tudatában, hogy az ember gátlástalanul pusztítja saját (s nem mellesleg: más élılények) életterét. És mint Illyés vízügyekben illetékes költıje, Buda nem átall arra a következtetésre jutni, hogy a felelıtlenség tudatosítása mővészi, költıi feladat is – ha már más, aki figyelmeztessen, nem akad, vagy legalábbis nem elég hangos a szava. A program kitőzésében: vegytiszta programosság; megvalósításában: színtiszta költıiség. Ez a program – nevezzük inkább témának, noha nyilvánvaló, hogy attitőd, világnézet is egyben, szóval ez a téma nem a divat csinnadrattájával vonult be e lírába, hanem szervesen kapcsolódik az eddigi pálya ívéhez. Mintegy matematikai logikával következik a táj festıi, a szülıföld gondolati és az ott élı ember szociográfiai képébıl – hogy Buda Ferenc lírájának fıbb szemléleti egységeit alkalmilag különválasszuk, nem feledve, hogy ezek mindig egységbe forrva léteznek nála – a fordított nézıpont, amely a – létfilozófiai és társadalmi értelemben egyszerre felfogott – embertıl halad az ember által veszélyeztetett természetig. Ha a 20. század második felére gondolunk, óhatatlan párhuzamként kínálkozik az atomtól való fenyegetettség és ennek szintén gazdag európai irodalma. Éppen csak a mai fenyegetések sokrétőbbek és bonyolultabbak (miközben az atomcsapás veszélye sem múlt el végképp). S ha valami elhatárolja Buda Ferencet ettıl a – czesłav miłoszi értelemben – katasztrofista lírától, az éppen e szemlélet szervesülése e költészet más szegmenseihez. Buda lírája a nemzeti irodalom bartóki modelljéhez kapcsolódik: nemzeti és egyetemes, természeti és történelmi ötvözése, múlt és jelen összekapcsolása hoz létre a Bartók zenéjébıl ismert gondolati és formai szintézist. A nemzet történelmi múltja mint a jelen társadalmi folyamatainak örök mércéje kapcsolódik a Buda-vers szociologikus látásmódjához, mely elsısorban a falusi, tanyasi ember életérıl, közérzetérıl – minden korok alulsó Magyarországáról nyújt képet. Ehhez a „környezettudatos” (talán akkor inkább már „természettudatos”) szemlélet úgy kapcsolódik szervesen, hogy múlt és jelen dimenziójához a harmadikat, a jövıt is odakapcsolja. Ugyanakkor a katasztrofista nézıpontból láttatott ember nem elszigetelt pusztító lény, felelıtlenségének lenyomatai ott vannak a társadalom életében
19
is, így e dimenzióban logikusan és hatásosan forrasztja egybe Buda a társadalom- és „természet”- (pontosabban: „ember”-) kritikát, azaz nem valamiféle fölöttünk rendelkezı ismeretlen hatalom, tılünk független szörny veszélyezteti Földünket (mint az atomkor katasztrofista verseiben gyakran), hanem ugyanaz az ember, aki a társadalom ügyeit is tékozló despota módjára intézi. S ez az a pont, ahol a „környezettudatos” vagy katasztrofista Buda Ferenc különbözik a nyugat-európai költıktıl. Jellegzetesen „magyaros” szemléletmód ez, azaz olyan gondolkodói világlátás, amely Budát úgy kapcsolja az európai líra áramába, hogy azt eredeti saját iránnyal és lendülettel gazdagítja. Ráadásul Buda költészete a hatalom természetrajzát adva is szervesen gyökerezik az európai hagyományban. Csakhogy nála nem a szuverén individuum áll szemben valamiféle titokzatos (nehezen ellenırizhetı), óriási (egészében átláthatatlan) hatalommal – a nyugat-európai képletre ez jellemzı –, hanem a mindig a kiszolgáltatott vesztes szerepére ítélt alulsó Magyarország nemzeti közössége a politikai és geopolitikai értelemben is nyomasztó túlsúllyal bíró szocialista, majd a rendszerváltozás után látványosan átvedlı, ám értékrendszerét tekintve alapjaiban változatlan, hatalomgyakorlási módját tekintve ma is gyakran nemzetellenes, despotikus, környezettudatosság szempontjából különösen felelıtlen politikai elittel. A természet törvényeit semmibe vevı létmód a természet erıinek elszabadulásával jár. Talán ezért válik a homok motívuma is egyértelmően pusztító, feltartóztathatatlan, kezelhetetlen erıvé, s lesz a címadó versben a „kemény szik, porhanyó homok”-ból apokaliptikus fergeteg: „száraz vihar homokverés / ide két isten is kevés”. A Himnusz haza felütése nyilvánvaló teszi a természeti erık és az emberi társadalom összefüggését: Homok-haza Szikföld-haza múltam és jövım halmaza édes gyümölccsel éltetı aszú füvön tengıdtetı Köröskörül kinyílt egek hová legyek mivé legyek hátul pogány s pogány elöl jobbról Bizánc Bécs balfelıl
E szétmálló világ egyetlen összetartója a költıi én etikai szilárdsága: Krisztus példázatából merít erıt a „Ki kell nekünk is bírni” morális minimumprogramjához. A zárlat a föld, homok motívumában ismét az ember fölött álló közönyös természeti erıket tárgyiasítja, anélkül hogy teljesen az emberen kívülre helyezné sorsának alakítását. Erre utal a Szózatot töredékesen idézı – Baka István Üzenet Új-Huligániából címő versének zárlatára emlékeztetı –, szuggesztív verszárás, amelynek utalásrendszerében benne rejlik a magyar történelem ezredéve.
20
A nyelvi regiszterek keveredése érdekes elegyet hoznak létre Buda lírájában. Az ezredvég „mőanyag”, vásári világának kellékei és kifejezései sajátosan groteszk árnyalatot lopva a Buda-vers tragikumába. Ez az apoétikus, depatetizált regiszter, éles kontrasztot alkotva a patetikus-poétikus metaforika olyan elemeivel, mint „repedt / pohárban feketül immáron / felismerhetetlenné az idı / üledéke” vagy „Szív Vitéze”, erısen leleplezı, társadalombíráló jellegő. A Hózivatar, gyehenna a vers nyitányának és zárlatának apokaliptikus és biblikus képeket sorjáztató kerete közé ilyen ironikus nyelvi elemeket szorít: „összkomfortos, légkondicionált”, „globális fölmelegedés”, „globális elhidegülés”, „megapoliszok förtelmes gyehenna-telepei”. A Szekér tanár úrnak Kecskemétre episztolájában a nyelvi humor kap szövegszervezı szerepet, a Budánál oly ritka belefeledkezés örömével. E csúfondáros, a nyelv alsó regisztereit is megszólaltató, szójátékos hangütés szinte ugyanekkor jelent meg Baka István Yorick-verseiben, de – különösen a groteszk zárlat, amint felidézi „Szerjózsa legendás / múlhatatlan emlékő gimnasztikáját / a lehőtött anyaméhben” – Nagy Gáspár nyolcvanas–kilencvenes évekbeli verseivel is rokon. Még a himnusz mőfaját is átszínezi, oldottabbá teszi a nyelvi sokszínőség. Más nyelv „írja” a „homok-világ Homok-haza” iránti hőség emelkedett tanúságtételét a Himnusz hazában – „Aszály esı köd zúzmara / te hívsz haza te hívsz haza // Horpad-dagad emlıd öled / Hol van hazám Tekívüled” –, illetve a költıi kérdésekre – „Mi vagy te föld Homok-hazám / katlan? huta? kohó? kazán?” – érkezı választ: „Válasz nincsen csak állapot / krumplit kapálj tarts állatot”. A „törött mondat” tapasztalata inkább a közvetlen létérzékelésbıl, mintsem nyelvi, nyelvfilozófiai belátásokból származik – erre utal a versnek a dadogásból az emelkedettségig ívelı zárlata: s én csak hebegek dadogok dőlıiden elindulok lesvén ahogy göröngyeid fölisszák Isten könnyeit
Ez is azt mutatja: Buda lírája nem veszítette el minden igazodási pontját. A virrasztás, túlélés morális vállalása mellett itt is hangot kap a szegényekkel, kisemmizettekkel való közösségvállalás, mint a Katona József emlékének szentelt Mit szı a pók?-ban: „Petur, Bánk, Gertrud – drámahısök. / Ám Tiborcnak az új évezred határán / örökösei itt sereglenek.” Ezért zárulhat az egész kötet a reménykedés, bizakodás csendes hangjaival. Pedig a Rigmusok a századra, századvégre már címében is harsányabb hangot, nyelvi könnyedebbséget, lazaságot ígér. S a vers terében, ahol „mőmicsodák planétáznak”, van is erre jócskán példa. De a számvetés súlyosabb regiszterei is megszólalnak, végigpásztázva a XX. század európai történelmét. A vásári-kikiáltó hang, a keresett testes asszonáncok és tiszta rímek nem is a költıi én nézıpontját relativizálják, súlytalanítják, hanem e század groteszk kegyetlenségét érzékeltetik („Ez a század ilyen század – / mint egy szem diót, lerázat”). A montázstechnikával sorjázó képek között is a rímek teremtenek groteszk-ironikus kapcsolatot:
21
Bitang szılı. Benne rókák. Tar fejeken prém-parókák. Zengzetes ódai strófák mögött sorban – a bitófák.
Újra idézi – a kötetben egyébként külön versben is, 1956 címmel – az októberi forradalom leveretését, Illyés Egy mondatát, annak hatásos anaforikus szerkezetét is szövegébe híva: Venyigeláng: forradalom – rátalpal egy Birodalom. Félkoporsó fekvıpadon. Mindenható a Hatalom: belesandít életedbe, belerondít ételedbe, belelapoz leveledbe, belekukkant a beledbe.
Olykor a vásári kikiáltók harsányságával szól: „Malmot nem hajt a kanális, / az IC nem vicinális. / Kvarcórám még ha megáll is, / cifferblattja digitális. // (…) Minden transznacionális, / sıt: globális – legalább is.” A XX. század karneváli forgatagában, „az etikád ha rugalmas, / dolgod lesz majd diadalmas” antimoráljának idején sem tud Buda lemondani, etikai alapozású költıi magatartásából következıen sem, a remény legalább halvány sugaráról: Szültek kiket garmadában, hátha nem éltek hiában. Magot a szérő porában – hagyj utódot a világban.
Ez nem csupán a reménykedı, de a felelısséget vállaló ember hangja is. Azé, aki különállását a pusztító, hatalmával visszaélı embertıl mind nemzeti, mind egyetemes szinten ugyanúgy vállalja, mint összetartozását az egyént megtartó, a lét természetes közegébe ágyazódó, a természettel összhangban élı emberi kisközösségekkel. S aki hisz abban, hogy érdemes szólni. Új kötetében a hang némi módosulásával, de a régi elkötelezettséggel veszi számba a szőkebb és tágabb haza tájait.46 Már a kötet címe is egy ujgur közmondás – ’Gazdátlanul a Föld is árva’ – figyelmeztetésére utal.47 A 2005-ös Árapályban a négysoros strófákból építkezı Rigmusok… csúfoló hangütését viszi tovább az Össztánc és a Malom, egy újabb dimenziót is megnyitva a
46
Vö. „… nemegyszer azon kapom magam, hogy belefeledkezem a játékba. (…) Olykor még csúfolódásra is vetemedem. Ez lesz-é az új hang? Ez is egy hang. S hogy érdemes-é szólni? Szólok.” ELEK 2004, 352. 47 Vö. ELEK 2004, 347.
22
romantikából ideidézett haláltánccal48. Az értékrelativizmus csúfolói ezek a versek is: „szajha szennye szőz keserve / flottul egybefőzve / tökmindegy hogy tőz a versbe / avagy vers a tőzbe” – főzi egybe a keresztrímekkel a sorokat az Össztánc; „a leosztás: kinek éhkopp / kinek tele tál / fölemészti ez a világ / aki vele hál” – ırli a félrímes sorokat a Malom. Olyasféle hangváltás érezhetı e versek kapcsán Buda költészetében, mint a Farkasok óráját író Baka Istvánnál: ott az Esıs tavasz és az İszi esızés párversei érzékeltették a századvégi hangulatot ily rigmusszerőre hangolt, szándékosan túldíszített, rímjátékokkal tőzdelt versbeszéddel. Bakánál e változás a Yorick-versek még frivolabb szabadverseihez vezetett, míg Buda Ferencnél két másik verstípus felé nyílt innen ösvény. Egyik astrofikus, gondolatibb jellegő, a másik a játékosság felé vezet: limerickekhez és anagrammákhoz. Az elsı változatnál érezhetı, hogy még kísérleti stádiumban van az újabb regiszter kikeverése. A reflexív elemek nem mindig szervesülnek a versbe. Az Üzenettörlés, az Árapály és a Tér, idı zárlata túlbeszéli a verset, az utolsó sorok függelékek maradnak.49 Mindemellett ezek és a Fohász a virradatban, ha a Rigmusok…, Össztánc és Malom remekléseivel nem is érnek föl, az új Buda-vers izgalmas lehetıségeit ígérik, például ilyen, a józan helyzetfelmérést a groteszk látásmóddal vegyítı sorokban: Oda az Éden. Lágy emlékeit vak szél repíti pöndörült levélként. Illúziód, ha volna még, temesd el – túladni rajta ingyen vagy haszonnal sem másokon, sem rajtad nem segít. Gyékényt sodorni, vesszıt hajtogatni vagy kıtömböt faragni lenne jó. De láss körül: a szép szelideket torz, arctalan szörnyek kerülgetik. Szegecsek. Szarvak. Fölös végtagok. Búzád, rozsod patkányok fölzabálják. Beüzemel e mőködı gyehenna. Kinek jut majd a négycsecső boszorkány? Kire marad a mőlábas csikó?
Az Elégia a mőködı gyehennáról már-már apokaliptikus képeire e hővös szikársággal megvallott értéktanúsítás válaszol: „Oda az Éden. Poklunk evilági. / De mégis: élj. De mégis: irgalom.” Két, Budánál ritka, esetleg szintén új lehetıségeket megnyitó szerepvers kapcsolható még az elızıkhöz. A gondolati jellegő Petıfi utolsó látomása, és a karneváli versekhez közelebb álló, az ironikus távolságtartás ellenére is vádlón gunyoros hangú Tiborc tőnıdik. „Fura egy fordított világ ez: / az lesz vátesz, aki lóvá tesz” – kezdıdik egy remek szójátékos rímmel az utóbbi, s a befejezés is öniróniával fejezi ki a hatalommal szemben állók 48
STURM 2006 = STURM László, Mővalóság ellen: mő és valóság (Buda Ferenc: Árapály), Magyar Napló, 2006/június, 41–43. 49 Vö. STURM 2006, 41.
23
közösségének értéktanúsítását: „így tehát, testvér, mi: Tiborcok, / húzzuk összébb a gatyakorcot.” A limerickek és anagrammák elızményei az Árvaföldben a haikuk. Ám az Árapály rövid versei – kivételek az itt is olvasható haikuk, amelyek inkább szelíden önironikusak, a költıi én létfilozófiai számvetései – ironikusabbak, olykor szarkasztikusak, a nyelvi játék konstruálja szövegüket. Társadalmi léthelyzetünk diagnózisai e versek – a limerickek közül az egyik legjobb a Kelet-Közép: „Lám csak, mint afféle „kis nép”, / jól reáfaragunk ismét. / Kucorgunk, haj, komám, / Balkán hős balkonán, / seggünkbe nyomják a klistélyt. / (Nálunknál balekabb nincs még.)” A limerickek és karneváli énekek társa a Triptichon Pannóniából – mintha Baka István Yorickja támadt volna föl Buda soraiban, csak éppen ezredvég utáni korérzékeléssel. A háromrészes vers három stációt vázol föl. Az elsı stáció – Regressio Pannoniae – a kiskirályok, tetvek és marketingmenedzserek ellepte kert-Pannónia pusztulása; a második – Progressio Pannoniae – látszólagos fejlıdést állapít meg: „Pannóniában voltak kuplerájok –” – hangzik a felütés, amelyre visszautal a variatív keret: „Pannónia – maga egy kupleráj.” Az Agressio címő harmadik rész kajánul frivol gúnyrajza a szélsıséges liberalizmus másság-kultuszának: „tiszteld a Mást s engedj a ráhatásnak. / Tulajdon térfeled kínál ma társat, // fogyaszthatót s gyakorta válthatót. / Cseréld le hát Kevinre kis Katót / s zokon ne vedd, ha Jim is összefogdos: / voksára sandíts – az csupán a fontos.” (Kevin és Jim sem külföldiek e versben: mai „magyar” nevek.) Buda anagrammái zseniális telitalálatok. A Demokrácia cinizmusig menıen gunyoros felbontása: „A morc ideák? / Cár koma, ide!” rámutat a címszó kiüresedésére, ellentétébe fordulására. A Politika – „Aki lop: ti. / Piti akol.” – általános síkon, a Lendületben az ország aktuálpolitikai síkon leleplezı jellegő. (S mily remek az Anagrammákat anagrammázó alcím, József Attilá-san gyermeki-dacos felkiáltásával: „Mama, rágnak!...”!) Az Árvaföldben még elı-elıtőnnek a korábbi Buda-vers folklór-motívumai. Sámáni révület, világfa jelzik az értékırzés hagyományköreit az Ég s föld között félhosszú versének varázséneket és siratót idézı soraiban. A „VÉRTİL CSUSZAMLÓS KÉRGŐ / VILÁGFA” egyszerre jelzi a mitikus tartomány létezését és utal a mítoszi hagyomány és a természet pusztulására, az ember tevékenysége következtében megbomlott harmóniára. Az Árapályban e mitikus tartomány már teljesen hiányzik, a természet csonkolását konkrét képek tudatosítják: „szennykloáka már a tenger / vérmezı a zöld rét” (Össztánc). Természeti és társadalmi züllés itt már keresztény szimbolikával összefonódva jelenik meg: „összedől a jászol” (Össztánc), „ám mihamar teret foglal / az őri hideg / Uram Uram vond vissza a / törvényeidet” (Malom). Egyre gyakoribb a költı Istenhez fordulása, a „világosságra szomjazom” felkiáltása nem a felvilágosodás, hanem a megvilágosodás óhajtása, még akkor is, ha a tengelyébıl kifordult világ, a züllı társadalom, a züllesztı hatalom és a pusztuló természet együttes katasztrófája kikezdi a hitet is: „kereslek kerestelek / ám a neved harsogók üresen kongó / kiáltozásától / bedugtam s bedugom fülem” (Fohász a virradatban). Buda Ferenc költészete változóban, átalakulóban van. Ez az átalakulás keresésekkel, kísérletezéssel jár. De azt már ma bizton állíthatjuk, hogy gazdagodással is: ahogy szinte bezúdult e versekbe a világ, a maga karneváli alpáriságával, rikító sokszínőségével, úgy lett sokrétőbb és változatosabb a poétika. Csak egyvalami nem változott: a költıi magatartás. Az az emberi tartás, alapvetı emberi értékekhez ragaszkodás, makacs hajlíthatatlanság, amely
24
Buda Ferencet Nagy László közvetlen utódává avatja. A „zárka-versektıl” a Füvek példáján és Csöndországon át Árvaföld-hazánk Árapályáig egy nagy költészet alakulását követhetjük. Az én ötvenhatom alcímő Túl a falon (2006) és a költı folyóiratban közölt (s már címükkel – Rendkeresés – is szerzıjükre valló) naplójegyzetei létösszegzı számvetés szándékáról tanúskodnak. Az Árapály azonban újabb költıi kiteljesedést ígér.
25
Bibliográfiai rövidítések ÁGH 2000 = ÁGH István, Ahogy a vers mibennünk, Széphalom Könyvmőhely, Budapest ELEK 2004 = ELEK Tibor, Fényben és árnyékban, Kalligram, Pozsony FÜZI 1993 = FÜZI László, Az irodalom helyzettudata, Jelenkor Kiadó, Pécs GÖRÖMBEI 1986 = GÖRÖMBEI András, „Ki viszi át…?”, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest GÖRÖMBEI 1993 = GÖRÖMBEI András, Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest GÖRÖMBEI 2003 = GÖRÖMBEI András, Irodalom és nemzeti önismeret, Nap Kiadó, Budapest KABDEBÓ 1980 = KABDEBÓ Lóránt, Versek között, Magvetı Könyvkiadó, Budapest KISS F. 1993 = KISS Ferenc, „Fölrepülni rajban…”, Szépirodalmi, Budapest MÁRKUS 1996 = MÁRKUS Béla, Démonokkal csatázva, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc STURM 2006 = STURM László, Mővalóság ellen: mő és valóság (Buda Ferenc: Árapály), Magyar Napló, 2006/június, 41–43. SZAKOLCZAY 1996 = SZAKOLCZAY Lajos, A csavargó esztétikája, Balassi Kiadó, Budapest SZIGETI L. 1995 = SZIGETI Lajos Sándor, Modern hagyomány, Lord Kiadó, Budapest VASY 1995 = VASY Géza, Sors és irodalom, Széphalom Könyvmőhely, Budapest
26
