A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Gázsity Mila

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Green: Paper Towns Dutton Children’s Books, a division of Penguin Young Readers Group, a member of Penguin Group (USA) LLC, A Penguin Random House Company, 2008 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Gázsity Mila A könyvet tervezte: Szabó Vince | Malum Stúdió Copyright © 2008 by John Green Hungarian translation © Gázsity Mila, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-052-9 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Julie Strauss-Gabelnek, aki nélkül mindebből semmi sem vált volna valóra

Aztán később, amikor kimentünk, hogy az útról csodáljuk meg a már kész lámpást, azt mondtam, tetszik, ahogy a fény átsüt az arcon, amely felfelvillan a sötétben. KATRINA VANDENBERG: „TÖKLÁMPÁS” (AZ ATLAS CÍMŰ KÖTETBŐL)

Azt mondják, a barátok nem teszik tönkre egymást. No de mit is tudnak ők a barátságról? „TÉVÉS VETÉLKEDŐK, AMELYEK HATÁSSAL VANNAK AZ ÉLETÜNKRE” (THE MOUNTAIN GOATS)

(PROLÓGUS)

Én valahogy úgy képzelem, hogy mindenkinek kijár egy csoda. Na persze, nem valószínű, hogy valaha is belém csapna a villám, Nobel-díjat kapnék, valami csendes-óceáni kis szigetország diktátorává lépnék elő, végzetes fülrák alakulna ki nálam, vagy éppen spontán öngyulladásban törnék ki. De ha alaposabban belegondolunk mindezekbe az eléggé valószínűtlen dolgokba, akkor tulajdonképpen van esély arra, hogy egyikük akár velünk is megeshet. Hiszen békaesőt én is láthattam volna. Lábamat a Marsra tehettem volna. Előfordulhatott volna, hogy lenyel egy bálna. Feleségül vehettem volna Anglia királynőjét, vagy túlélhettem volna hosszú hónapokat a tengeren. A velem megesett csoda azonban másmilyen természetűnek bizonyult. Az én csodám ugyanis az volt, hogy Florida minden kertvárosa, és az említett kertváros minden háza közül épp az enyém szomszédjában lakott Margo Roth Spiegelman.

Jefferson Park, a mi kertvárosunk korábban haditengerészeti bázis volt. De aztán a haditengerészetnek egyszer csak nem volt már szüksége a helyre, ezért visszaszolgáltatta a floridai Orlando lakosainak, akik úgy döntöttek, hogy beépítik – merthogy Floridában általában ez történik az üresen álló területekkel. Miután az első épületeket felhúzták, a szüleim és Margo szülei beköltöztek, méghozzá egymás mellett álló házakba. Margo meg én akkor kétévesek voltunk. A pleasantville-i (illetve haditengerészeti bázis) korszakot megelőzően a Jefferson Park egy valódi Jefferson tulajdonát képezte, név szerint Dr. Jefferson Jeffersonét. Dr. Jefferson Jeffersonról Orlandóban még iskolát is elneveztek, nemkülönben egy komoly jótékonysági alapítványt, csakhogy Dr. Jefferson Jeffersont illetőleg volt egy izgalmas és hihetetlen, ám teljességgel helytállónak bizonyuló tény, mégpedig az, hogy valójában nem volt semmiféle doktor. Egyszerűen csak narancslével üzletelt, és Jefferson Jeffersonnak hívták. Amikor gazdag és befolyásos ember lett belőle, elment a bíróságra, hivatalosan elintézte, hogy a „Jefferson” a középső neve legyen, keresztnévként pedig felvette azt, hogy „Dr.” Nagy Dé. Kis er. Pont.

Aztán Margóval kilencévesek lettünk. A szüleink jóban voltak, úgyhogy időnként együtt játszottunk, biciklizgettünk Jefferson Park zsákutcáiban, amelyek úgy vezettek ki sugárban a lakópark középpontjából, mint kerékagyból a küllők. Mindig iszonyú nyugtalanság vett erőt rajtam, ha tudtam, hogy Margo átjön hozzánk, minthogy nála fantasztikusabban szépséges lényt Isten nem teremtett. A szóban forgó reggelen fehér sortot viselt rózsaszínű pólóval, amin zöld sárkány fújt narancssárga flitterekből kivarrt

lángot. Nem is igazán tudom kifejezni, milyen elképesztően menőnek tartottam akkoriban azt a pólót. Margo szokása szerint katonásan egyenes tartással biciklizett, könyökét kifeszítve, mereven tartotta a kormányt, lila sportcipőjét csak elmosódva lehetett látni, olyan szaporán pedálozott. Párás, forró márciusi nap volt. Az égen ugyan egyetlen felhő sem mutatkozott, de a levegő olyan savas ízt hagyott a torkomban, mintha vihar készülne. Abban az időben feltaláló akartam lenni, ezért aztán, mihelyt lelakatoltuk a bicajokat, és elindultunk a parkon át a játszótér felé, beszámoltam Margónak egy elgondolásomról, amit egyszerűen csak Gyűrű-nátornak neveztem. A Gyűrű-nátor hatalmas ágyú volt, amely óriási, színes sziklákat lőtt ki egy rendkívül alacsony Föld körüli pályára, s ezáltal ugyanolyan gyűrűkkel látta el a Földet, mint amilyenek a Szaturnusznak vannak. (Ezt a találmányt egyébként még mindig remek ötletnek találom, habár eléggé úgy fest, hogy nem valami könnyű olyan ágyút építeni, amely rendkívül alacsony pályára állítható sziklákat képes kilőni.) Annyiszor jártam már ebben a parkban, hogy minden részét ismertem, mint a tenyeremet. Ezért is lehetett, hogy már pár lépés után úgy éreztem, valami nincs teljesen rendben, bár arra nem jöttem rá azonnal, hogy miféle változást érzékelek. – Quentin – szólalt meg Margo halk, higgadt hangon. Kezét előrelendítette. Ekkor észleltem csak, hogy mi az, ami más, mint amilyen lenni szokott. Alig néhány méternyire tőlünk egy tölgyfa állt, tekintélyes korú, a törzse vaskos, elcsavarodó. Ebben semmi újat nem találtam. A játszótér tőlünk jobbra volt. Az sem számított újdonságnak. A tölgyfa törzsének dőlve azonban egy szürke öltönyös férfi ült teljesen mozdulatlanul. Na, ez már szokatlan volt. Csupa vér volt – a félig már megszáradt vérpatak a szájából áradhatott ki, ami úgy tátongott, ahogy egy szájnak nem lenne szabad. Sápadt homlokán legyek gyülekeztek. – Halott – közölte Margo, mintha bizony nekem nem tűnt volna fel. Két kis lépést tettem hátrafelé. Emlékszem, az is átfutott az agyamon, hogy egy hirtelen mozdulattól esetleg felriad, és rám támad. Talán zombi. Tudtam persze, hogy a zombik nem valóságosak, de az tuti, hogy a pasas akár zombi is lehetett volna. Amíg én kettőt léptem hátra, Margo két apró, nesztelen lépést tett előre. – Nyitva van a szeme – állapította meg. – Hazakellmennünk – hadartam. – Azt hittem, az ember szeme becsukódik, amikor meghal – morfondírozott. – Margohazakellmennünkésszólni. Még egyet lépett előre. Már olyan közel volt, hogy akár megérinthette volna a férfi lábát. – Szerinted mi történt vele? – kérdezte. – Talán drogozott, vagy ilyesmi. Nem akartam Margót egyedül hagyni egy halott fickóval, aki akár támadó hajlamú zombi is lehetett, de ahhoz sem volt semmi kedvem, hogy ott ácsorogjak, és megvitassam az elhalálozása körülményeit. Így aztán összeszedtem a bátorságomat, előreléptem, és megfogtam a kezét: – Margohazakellmennünk… moströgtön! – Oké, persze – felelte. A biciklikhez rohantunk. A gyomrom pontosan úgy kavargott, mintha izgulnék, pedig nem így volt. Felugrottunk a bicajokra, de előreengedtem Margót, mert akkorra

már sírtam, és nem szerettem volna, ha meglátja. Lila sportcipője talpán vérfoltokat vettem észre. Az ő vére. A halott pasas vére. Aztán már haza is értünk, ki-ki a saját házába. A szüleim hívták a 911-et, és amikor meghallottam a távolból a szirénákat, kértem anyut, hadd nézhessem meg a tűzoltóautókat, de azt felelte, hogy nem lehet. Utána aludtam egyet. A szüleim terapeuták, ami azzal jár, hogy én tényleg és fenemód jól szocializált gyerek vagyok. Ezért, amikor felébredtem, anyuval hosszan elbeszélgettünk az életről, meg hogy ennek része a halál is, habár korántsem az a része, amellyel nekem így kilencévesen foglalkoznom kellene, és aztán már jobban is éreztem magam. Komolyan mondom, nem nagyon zaklatott fel az egész. Ami nem csekélység, mert kifejezetten ideges természetűnek számítok. Szóval ennyi történt: találtam egy halott pasast. A cuki, imádni való, kilencéves Quentin és még cukibb, még imádni valóbb kis játszópajtása belebotlott egy fickóba, akinek a szájából rengeteg vér folyt ki, és ez a vér ott volt Margo cuki kis imádni való sportcipőjén, amikor hazafelé tekertünk. Ez persze eléggé drámai, meg ilyesmi, no de mi van akkor? Nem ismertem a pasast. Egyfolytában meghalnak olyan emberek, akiket egyáltalán nem ismerek. Ha minden alkalommal ideg-összeroppanást kapnék, amikor valami szörnyűség történik a világban, már rég tök zakkant lennék. Azon az estén kilenckor ágyba bújtam, mert kilenckor jött el a lefekvés ideje. Anyu betakart, azt mondta, hogy szeret, mire azt feleltem neki: – Holnap találkozunk. – Erre ő is azt mondta: – Holnap találkozunk. – Aztán lekapcsolta a villanyt, és majdnem teljesen behúzta maga mögött az ajtót. Amikor az oldalamra fordultam, megpillantottam Margo Roth Spiegelmant, aki az ablakom előtt állt, arcát egészen közel nyomva a szúnyoghálós kerethez. Felkeltem, és kinyitottam az ablakot, de a szúnyogháló ott maradt kettőnk között, pixelekre bontva fel Margo arcát. – Nyomozást folytattam – jelentette ki nagy komolyan. Az arca még egészen közelről is pöttymintás volt a szúnyogháló miatt, de azt is láttam, hogy van nála egy kis notesz meg egy ceruza, radírgumis végén fognyomokkal. Margo lepillantott a jegyzeteire. – Mrs. Feldman a Jefferson Courtról azt állította, hogy a férfi neve Robert Joyner. Azt is mondta, hogy Joyner a Jefferson Roadon lakott, az egyik társasházban, ami alatt egy kisbolt van, úgyhogy odamentem, és volt ott egy rakás rendőr. Az egyik megkérdezte, hogy az iskolai újságnak dolgozom-e, mire mondtam, hogy a mi iskolánkban nincs is újság, és erre azt felelte, hogy ha nem vagyok újságíró, akkor válaszol a kérdéseimre. Megtudtam tőle, hogy Robert Joyner harminchat éves volt. Ügyvéd. A lakásába nem mehettem be, de a szomszéd lakás tulajdonosa, egy Juanita Alvarez nevű hölgy beengedett magához, amikor megkérdeztem, hogy kölcsön tudna-e adni egy pohár cukrot. Ő mondta, hogy Robert Joyner fegyverrel ölte meg magát. Arra a kérdésemre, hogy miért, azt felelte, hogy a pasas válófélben volt, és ez nagyon elszomorította. Margo elhallgatott, én pedig csak bámultam az arcát, ami a holdfényben szürkésen derengett, s a szúnyogháló szövete ezernyi apró négyzetre osztotta. Nagy, tágra nyílt szeme ide-oda járt köztem és a notesz között. – Sokan válnak el, és mégsem ölik meg magukat – jegyeztem meg.

– Tudom – vágta rá izgatottan. – Én is pont ezt mondtam Juanita Alvareznek. Mire ő… – Margo lapozott egyet a noteszben – azt felelte, hogy Mr. Joynert sok minden nyomasztotta. Amikor rákérdeztem, ezt hogyan érti, mindössze azt válaszolta, hogy egyszerűen csak imádkoznunk kell érte, nekem pedig ideje lenne elvinnem a cukrot anyukámnak, mire mondtam neki, hogy hagyjuk a cukrot, és elmentem. Újra csak nem szóltam semmit. Szerettem volna, ha tovább beszél. Vékonyka hangjában valósággal lüktetett az izgalom, hogy sikerült megtudnia bizonyos dolgokat, s ettől úgy éreztem, valami igazán fontos történt velem is. – Lehet ám, hogy tudom, miért – bökte ki végül. – Miért? – Talán mert elfogytak a lehetőségei – jelentette ki. Miközben vadul agyaltam, hogy erre mondjak valamit, előrenyúltam, és megnyomtam a bennünket elválasztó szúnyogháló gombját, amitől a keret kilazult. Letettem a padlóra, Margo azonban nem adott esélyt arra, hogy megszólaljak. Mielőtt visszaülhettem volna, felém fordult és odasúgta: – Csukd be az ablakot. – Úgyhogy becsuktam. Azt hittem, most már el is megy, de továbbra is csak állt ott és rám meredt. Integettem neki és mosolyogtam, de a tekintete mintha valami olyasmire szegeződött volna, ami mögöttem van, s olyan iszonyatos, hogy az arcából teljesen kifutott tőle a vér. Féltem megfordulni és hátranézni, de persze nem volt ott semmi – leszámítva talán a halott pasast. Aztán abbahagytam az integetést. Az arcunk egy vonalban volt, s csak bámultuk egymást az ablaküveg két oldaláról. Nem emlékszem már, hogyan lett vége – hogy én mentem el lefeküdni, vagy ő. Az emlékezetemben nem ér véget a történet, csak állunk ott, és örökkön-örökké egymást nézzük. Margo mindig is szerette a rejtélyeket. Én pedig a későbbi események fényében úgy láttam, annyira szerette a rejtélyeket, hogy ő maga is azzá vált.

ELSŐ RÉSZ A lehetőségek

(EGY)

Életem leghosszabb napja késéssel indult. Későn ébredtem, túl soká vacakoltam a zuhany alatt, így aztán az lett a vége, hogy azon a szerda reggelen 7 óra 17 perckor anyu minifurgonjának anyósülésén voltam kénytelen a reggelimet elfogyasztani. Általában a legjobb barátom, Ben Starling visz el a suliba, csakhogy Ben pontosan időre ért be, és én így a világon semmi hasznát nem vehettem. A „pontosan időre” esetünkben azt jelentette, hogy ott vagyunk fél órával iskolakezdés előtt, mert ez a tanítást megelőző harminc perc jelentette a társasági életünk fénypontját. Ilyenkor csak ácsorogtunk a zenekari próbaterembe vezető oldalajtó előtt és dumáltunk. A legtöbb barátom a zenekar tagja volt, ezért iskolai szabadidőm jelentős részét e helyiség ötméteres körzetében töltöttem. Én persze nem zenéltem, mert körülbelül annyira vagyok botfülű, hogy az már-már valódi süketségnek minősül. Húszperces késésben voltam, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az iskolába tíz perccel becsengetés előtt fogok beesni. Anyu vezetés közben az órákról faggatózott, meg a záróvizsgákról és a végzősök báljáról. – Nem hiszek a végzős bálban – emlékeztettem, miközben épp bevett egy kanyart. Nagy rutinnal úgy billentettem meg mazsolás-korpás kukoricapelyhet tartalmazó tálkámat, hogy alkalmazkodjon a ráható G-erőhöz. Nem először csináltam ilyesmit. – Hát, pedig igazán nem lenne rossz, ha elmennél valamelyik barátoddal. Biztosra veszem, hogy Cassie Hiney veled menne, ha elhívnád. – Cassie Hiney-t valóban elhívhattam volna, tényleg kedves volt, kellemes társaság és nagyon helyes… leszámítva szerencsétlen vezetéknevét. – Nem csak arról van szó, hogy nem tetszik ez az egész végzős bál. Én azokat az embereket sem kedvelem, akik odavannak érte – magyaráztam, habár ez tulajdonképpen nem volt igaz. Ben például teljesen becsavarodott a bálba menés gondolatától is. Anyu befordult az iskolához, én pedig két kézzel kapaszkodtam a mostanra szinte teljesen kiürült müzlistálkába, amikor éppen áthaladtunk egy fekvőrendőrön. Átnéztem a felsősök parkolójába. Margo Roth Spiegelman ezüstszínű Hondája a szokásos helyen állt. Anyu bekanyarodott a zenekari helyiség előtti kis közbe, és puszit nyomott az arcomra. Láttam, hogy Ben és a többi haverom figyel bennünket. Odaballagtam hozzájuk, s a félkör azonnal szétnyílt kissé, hogy magába fogadjon. Épp a volt barátnőmről, Suzie Chungról beszéltek, aki csellózott, és aki mostanában mintha azzal keltett volna óriási szenzációt, hogy egy Taddy Mac nevű baseballjátékossal kezdett randizni. Fogalmam sem volt, hogy ez a keresztneve-e, vagy sem. Suzie mindenesetre úgy döntött, hogy Taddy Mackel megy az évzáró bálba. A háború egy újabb sebesültje. – Tesó – bólintott felém Ben, aki velem szemben ácsorgott. Aztán intett a fejével, és már

sarkon is fordult. Követtem a példáját, és beléptünk az ajtón. Ben alacsony, kreol bőrű fiú volt, aki eljutott ugyan a kamaszkorba, de az nem sok nyomot hagyott rajta. Ötödikes korunk óta volt a legjobb barátom, amikor mindkettőnknek szembe kellett néznie a ténnyel, hogy valószínűleg egyikünk sem lesz képes senki mást leakasztani magának. Emellett eléggé buzgómócsing is volt, ami szintén tetszett benne – az esetek jelentős részében. – Hogy ityeg? – kérdeztem. Ekkorra már mindketten a biztonságot jelentő teremben voltunk, s a többiek beszélgetése teljesen elnyomta a hangunkat. – Radar elmegy a bálba – morogta komoran. Radar a másik legjobb barátunk volt. Azért hívtuk így, mert emlékeztetett egy régi tévésorozat, a M*A*S*H Radar nevű alacsony, szemüveges szereplőjére. Leszámítva a következőket: 1. a tévés Radar nem fekete volt, és 2. miután elneveztük, a mi Radarunk nőtt még vagy tizenöt centit, és elkezdett kontaktlencsét hordani, így aztán azt hiszem, 3. már egyáltalán nem hasonlított a M*A*S*H szereplőjére, viszont 4. három és fél héttel a gimi vége előtt már eszünk ágában nem volt átnevezni. – Azzal az Angela nevű csajjal? – kérdeztem. Radar ugyan sosem szólt egy árva kukkot sem a szerelmi életéről, csakhogy ez a mi kedvünket korántsem vette el attól, hogy nagy gyakorisággal spekulációkba bocsátkozzunk róla. Ben biccentett. – Emlékszel a nagyszerű tervemre, miszerint elhívok valami cuki kis elsőst a bálba, mert rajtuk kívül már minden lány ismeri a Pipipiros Ben történetet? – Bólintottam. – Nos – folytatta Ben –, ma reggel odajött hozzám egy tök édes, kilencedikes tündérbogár, megkérdezte, hogy én vagyok-e a Pipipiros Ben, és amikor elkezdtem elmagyarázni, hogy az csak egy húgyúti fertőzés volt, felvihogott és elszaladt. Úgyhogy ez a terv kilőve. Tizedikes korunkban Ben kórházba került vesemedence-gyulladással, Becca Arrington, Margo legjobb barátnője azonban azt a pletykát terjesztette róla, hogy a vér a vizeletében valójában a krónikus maszturbálásnak köszönhető. S bár orvosi szempontból a dolog teljességgel hiteltelen, Ben azóta sem volt képes levakarni magáról a nevet. – Ciki – jegyeztem meg. Ben elkezdte vázolni legújabb partnerkeresésre vonatkozó terveit, de csak fél füllel hallgattam, mert a folyosón tülekedő tömegben megpillantottam Margo Roth Spiegelmant. Az öltözőszekrénye mellett állt a fiújával, Jase-szel. Térdig érő, fehér szoknyát viselt valami kék mintás felsővel. Láttam a kulcscsontját. Valamin rettentő nagyot kacagott – kissé előre is görnyedt, hatalmas szeme sarkában kis nevetőráncok gyűltek, a szája elnyílt. De mintha nem az mulattatta volna, amit Jase mondott neki, mert elfordult tőle, a folyosó és az öltözőszekrények felé. Követtem a tekintetét, és kiszúrtam Becca Arringtont, aki úgy csüngött valami kosarason, mintha a fiú karácsonyfa lenne, ő pedig a dísz rajta. Margóra mosolyogtam, pedig tudtam, hogy nem láthat. – Tesó, igazán megpróbálkozhatnál nála. Felejtsd el Jase-t. Istenem, micsoda tök cukor tündibündi! – Miközben továbbsodródtunk, egyfolytában Margo felé pillantgattam a tömegen át. Az egész olyan volt, mint valami pillanatképekből álló sorozat, amelynek a címe: A halandók menete elvonul a tökély előtt. Közelebb érve azonban úgy találtam, hogy talán mégsem nevet.

Talán valami meglepetés érte, ajándékot kapott, vagy ilyesmi. Mintha képtelen lett volna becsukni a száját. – Ja – vetettem oda Bennek, de még mindig nem figyeltem rá, még mindig igyekeztem úgy lesni Margót, hogy senkinek se tűnjön fel. Még csak nem is arról volt szó, hogy annyira csinos lett volna. Hanem egyszerűen szó szerint, hihetetlenül és elképesztően menő volt. Aztán viszont elmaradt mögöttünk, már túl sokan tolakodtak be közénk, én pedig annyira sem jutottam közel hozzá, hogy meghallhassam, miről beszél, vagy hogy mi volt ez a hihetetlen meglepetés. Ben csak a fejét ingatta, mert már vagy ezerszer végignézte, ahogy Margót bámulom, és hozzá volt szokva a dologhoz. – Most komolyan, nagyon dögös, de annyira azért nem dögös. Tudod, ki az, aki lélegzetelállítóan dögös? – Kicsoda? – kérdeztem. – Lacey – adta meg Margo másik legjobb barátnőjének a nevét. – Meg a mamád. Tesó, ma reggel láttam, amikor megpuszilt, és már bocsáss meg, de esküszöm, azt gondoltam magamban: ember, hogy én mennyire szeretnék Q helyében lenni. Ezen kívül még azt, hogy az arcomnak is legyen pénisze. – Könyökkel oldalba böktem, de még mindig Margo járt a fejemben, mivel ő volt az egyetlen legenda, aki a szomszédomban lakott. Margo Roth Spiegelman, akinek hat szótagú nevét az első hangtól az utolsóig egyfajta csendes tisztelettel mondták ki. Margo Roth Spiegelman, kinek mesébe illő kalandjai a nyári vihar sebességével terjedtek a suliban. Margót például egy öregember tanította gitározni, aki a Mississippi állambeli Hot Coffee egy lepukkant házában élt. Margo Roth Spiegelman egy alkalommal három napot töltött egy vándorcirkusszal – úgy látták, tehetséget mutat a trapézon. Margo Roth Spiegelman, aki St. Louisban egy koncertet követően gyógyteát iszogatott a Mallionaires tagjaival, akik whiskyt hörpöltek mellette. Margo Roth Spiegelman, aki a koncertre úgy jutott be, hogy közölte a kidobóemberrel, ő a basszusgitáros barátnője, hát nem ismerik fel, ugyan már, haver, most komolyan, a nevem Margo Roth Spiegelman, és ha bemész, és szólsz a basszernak, hogy vessen már rám egy pillantást, akkor ő majd megmondja neked, hogy a barátnője vagyok, vagy legalábbis szeretné, ha az lennék. És akkor a kidobóember szót fogadott, a zenész pedig azt mondta, hogy „igen, ez az én csajom, engedjétek be nyugodtan”, aztán később tényleg nem bánta volna a dolgot, de Margo visszautasította a Mallionaires basszusgitárosát. Ahányszor csak szóba jöttek ezek a történetek, valahogy mindig így fejeződött be az elmesélésük: most komolyan, egyszerűen hihetetlen, nem? Gyakran tényleg nehéz lett volna elhinni őket, de mindig kiderült, hogy az első szótól az utolsóig minden igaz. És már el is jutottunk a saját öltözőnkhöz. Radar Ben a szekrényének támaszkodva pötyögött valamit egy palmtopba. – Szóval elmész a bálba – szólítottam meg, mire felpillantott, de aztán rögtön vissza is kapta tekintetét a képernyőre. – Épp egy vandál után javítom az Omnictionary szócikkét egy korábbi francia miniszterelnökről. Múlt éjjel valaki kitörölte az egész bejegyzést, és ennyit írt a helyébe: „Jacques Chirac egy meleg”. Ami mind nyelvtanilag, mind pedig tényszerűen pontatlan. – Radar

az egyik elkötelezett szerkesztője az Omnictionary elnevezésű, felhasználók által írt internetes enciklopédiának. Egész életét az Omnictionary karbantartásának és olajozott működtetésének szenteli. Ám ez csak egy volt azon okok közül, amelyek miatt meglepődtem azon, hogy bálozni készül. – Szóval elmész a bálba – ismételtem el. – Bocs – vetette oda anélkül, hogy rám nézett volna. Közismert volt, mennyire ellene vagyok az egésznek. Nem találtam semmit a bálban, ami vonzott volna – sem a lassúzást, sem a zenére tombolást, sem a ruhákat… a kölcsönzött szmokingot kifejezetten nem. A szmokingkölcsönzés a szememben egyszerűen csak egy remek módszer volt arra, hogy az ember valami ocsmány betegséget örököljön az előző kölcsönzőtől, márpedig én cseppet sem vágytam arra, hogy az első olyan szűz srác legyek a világon, aki lapostetűvel büszkélkedhet. – Tesó – fordult Radarhoz Ben –, az elsős tündibündik is tudnak már a Pipipiros Bensztoriról. – Radar végül csak eltette a kezében tartogatott kütyüt, és együtt érzőn bólogatott. – Na mindegy – folytatta Ben –, a két maradék stratégiám a következő: vagy beruházok magamnak az interneten egy báli partnerre, vagy pedig elrepülök Missouriba, ahol is elrabolok valami csini kis, kukoricán hizlalt tündérbogarat. – Már jó néhányszor próbáltam felvilágosítani Bent arról, hogy a „tündérbogár” nem annyira retro-menő, mint inkább szexista és szerencsétlenkedő kifejezés, de nem volt hajlandó felhagyni a használatával. A saját anyját is tündérbogárnak hívta. Ezen már nem lehetett segíteni. – Megkérdezem Angelát, hogy ismer-e valakit – ígérte Radar. – Habár könnyebb az ólmot arannyá varázsolni, mint neked partnert szerezni a bálra. – Neked partnert szerezni a bálba olyan kemény dolog, hogy már magával a gondolattal is gyémántot lehet vágni – tettem hozzá. Radar kétszer rávert az öklével a szekrényre, hogy kifejezze egyetértését, aztán ő is előállt egy újabb beszólással. – Ben, neked olyan nehéz partnert találni, hogy az amerikai kormány szerint a probléma megoldásához a diplomácia már kevésnek bizonyul, és inkább nyers erődemonstrációra van hozzá szükség. Épp egy újabb megjegyzésen törtem a fejem, amikor mindhárman egyszerre pillantottuk meg, hogy az anabolikus szteroidok ama emberi alakot formázó tartálya, akit mindközönségesen csak Chuck Parsonnak hívtak, szemmel láthatólag éppen felénk tart. Chuck Parson nem vett részt szervezett sportmulatságokban, mivel ezek csak elvonták volna a figyelmét élete legjelentősebb célkitűzésétől: hogy egy szép napon gyilkosságért kerüljön bíróság elé. – Hé, köcsögök – köszönt oda nekünk. – Chuck – biccentettem olyan barátságosan, ahogy csak tőlem telt. Az eltelt pár évben Chuck nem okozott nekünk különösebb fejfájást. Valaki a Menő Gimisek Birodalmában nyilván kiadta az utasítást, hogy hagyjon békén bennünket. Így hát egy kissé szokatlan volt, hogy egyáltalán beszélni akar velünk. Talán mert megszólítottam (vagy talán nem), mindenesetre két tenyerét mellettem kétoldalt a szekrényre csapta, aztán olyan közel hajolt hozzám, hogy azt is lett volna esélyem kitalálni,

milyen fogkrémet használ. – Mit tudsz Margóról és Jase-ről? – Ööö – nyögtem. Végigpörgettem magamban mindazt, amit a nevezettekről tudtam: Jase volt Margo Roth Spiegelman első és egyetlen komoly fiúja. A tavalyi tanév vége felé kezdtek járni. Jövőre mindketten a Floridai Egyetemre készültek. Jase ott kapott baseballösztöndíjat. Még sosem járt Margóéknál, épp csak elment érte a kocsijával. Margón sosem látszott, hogy különösebben odalenne érte, no de az ő arca arról sem árulkodott, hogy bárkiért is rajongana. – Semmit – jelentettem ki végül. – Ne szórakozz velem! – hörögte. – Hiszen alig ismerem Margót – mondtam, mert ez lett az igazság. Egy percig rágódott a válaszomon, én pedig megpróbáltam pislogás nélkül belenézni közel ülő szemébe. Alig láthatóan biccentett, ellökte magát a szekrénytől, aztán elindult, hogy részt vegyen az első óráján, amely minden kétséget kizáróan a következő nevet viselte: A mellizmok gondozása és táplálása. Megszólalt a figyelmeztető csengő. Még egy perc az óráig. Radarnak és nekem függvénytan jött, Bennek véges matekja volt. Az osztálytermek egymás mellett voltak, ezért együtt mentünk addig is – hárman egy vonalban, erősen remélve, hogy az osztálytársak áradata átenged bennünket, ami meg is történt. – Partnert szerezni neked a bálra olyan nehéz, hogy ha ezer majom ezer írógépen ezer évig kalapálna, egyszer sem írnák le azt a mondatot, hogy „elmegyek a bálba Bennel” – nyögtem be. Ben sem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy belemarjon saját magába. – A báli esélyeim olyan pocsékak, hogy már Q nagyija is visszautasított. Azt mondta, arra vár, hogy Radar hívja el. Radar lassan bólogatott. – Ez bizony így van, Q. A nagyid odavan a tesókért. Oly szánalmasan könnyű volt megfeledkezni Chuckról, és a bálról szövegelni, annak ellenére, hogy magasan tettem az egészre. Hát, ilyen volt az élet azon a reggelen: semmi sem számított igazán, sem a jó dolgok, sem a rosszak. Főleg az érdekelt bennünket, hogy kölcsönösen elszórakoztassuk egymást, és az ésszerűség határain belül jól elvoltunk.

A következő három órát különféle osztálytermekben töltöttem, s különféle táblák fölé függesztett órákat próbáltam nem bámulni, de aztán csak odakaptam a tekintetem… hogy újra elképedjek azon, mennyire kevés idő telt el azóta, hogy utoljára odanéztem. Kevés híján négyévnyi gyakorlatom volt abban, hogy ezeket az órákat figyeljem, ám mérhetetlen lassúságuk még mindig meglepett. Ha valaha azt mondanák nekem, hogy egy napom van hátra az életből, azonnal indulnék a Winter Park Gimnázium megszentelt falai felé, ahol már többször is bebizonyosodott, hogy egyetlen nap képes ezer éven át tartani. De bármennyire is az volt a benyomásom, hogy a harmadik órám, a fizika már sosem ér véget, valahogy mégiscsak megtörtént, és aztán a büfébe mentem Bennel. Radar a legtöbb ismerősünkkel együtt az ötödik órában ebédelt, ezért Ben meg én általában a többiektől külön

ültünk le, pár széket üresen hagyva saját magunk és néhány ismerős színészpalánta között. Ma mindketten pepperónis minipizzát választottunk. – A pizza jó – jelentettem ki. Ben szórakozottan biccentett. – Mi baj? – tudakoltam. – Semmi – felelte tele szájjal, aztán nyelt egyet. – Tudom, hogy szerinted hülyeség, de én tényleg szeretnék elmenni a bálba. – 1. Tényleg hülyeségnek tartom. 2. Ha menni akarsz, akkor menj. 3. Ha nem tévedek, eddig senkit sem próbáltál elhívni. – Matekórán megkérdeztem Cassie Hiney-t. Írtam neki egy üzenetet. – Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. Ben a rövidnadrágja zsebébe nyúlt, majd felém csúsztatott egy többszörösen összehajtogatott papírt. Kisimítottam magam előtt: Ben, nagyon szívesen elmennék veled a bálba, de már elígérkeztem Franknek. Sajnálom! C Újra összehajtogattam a levélkét, és visszatoltam Bennek az asztallapon. Még emlékeztem arra, amikor ugyanezeken az asztalokon nagy papírfocimeccseket vívtunk. – Ez ciki – mondtam. – Ja, az. – Az ebédlő zsongása mintha falat alkotott volna, amely teljesen körbevett bennünket. Egy darabig hallgattunk, aztán Ben halál komolyan rám nézett. – A főiskolán olyan gyöngyéletem lesz, hogy csak na. Be fogok kerülni a Guinness-rekordok könyvébe a „legtöbb teljesen kielégített tündérbogár” kategóriában. Felnevettem. Épp arra gondoltam, hogy Radar szülei valóban szerepelnek a Guinness-rekordok könyvében, amikor észrevettem, hogy megállt mellettünk egy csinos afroamerikai lány, akinek a fején kurta rasztafonatok ágaskodtak. Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy ő Angela, Radar vélelmezett barátnője. – Szia – köszönt rám. – Szia – feleltem. Korábban már jártam vele közös órára, úgyhogy nem volt teljesen ismeretlen, de nem szoktunk köszönni egymásnak a folyosón, vagy ilyesmi. Intettem neki, hogy üljön le, ha szeretne, mire odahúzott egy széket az asztalfőre. – Úgy tippelem, hogy ti valószínűleg mindenki másnál jobban ismeritek Marcust – fogott bele. Radar igazi nevét használta. Lekönyökölt az asztalra, és felénk hajolt. – Szar meló ugyan, de valakinek ezt is el kell végeznie – vigyorgott rá Ben. – És szerintetek… szóval, szégyell engem? Ben felnevetett. – Micsoda? Dehogy! – Valójában neked kellene őt szégyellened – pontosítottam. Angela elmosolyodott, és a szemét forgatta. Olyan lány volt, aki már hozzászokott a bókokhoz. – De még soha, szóval… tudjátok, sosem hívott magával, hogy veletek együtt lógjunk.

– Ó! – esett le végre. – Ez csakis azért lehet, mert bennünket szégyell. A lány elnevette magát. – Pedig határozottan normálisnak tűntök. – Ezt csak azért hiszed, mert még sosem láttad, amint Ben Sprite-ot szippant fel az orrával, és aztán kiköpi a száján. – Bizony, úgy nézek ki, mint valami eszelős szénsavas forrás – bólogatott fapofával Ben. – De most komolyan, ti nem aggódnátok? Merthogy már öt hete járunk, és még csak magukhoz sem hívott át soha. – Bennel cinkos pillantást váltottunk, és kénytelen voltam grimaszolni, nehogy kitörjön belőlem a röhögés. – Mi van? – kérdezte Angela. – Semmi – feleltem. – De komolyan, Angela. Ha Radar arra kényszerítene téged, hogy velünk lógj, és állandóan hazahurcolna magukhoz… – Az annak a biztos jele lenne, hogy egyáltalán nem kedvel – fejezte be a mondatot Ben. – Miért, a szülei tán furák? Nem csekély fejtörést okozott, hogy erre a kérdésre őszinte választ adhassak. – Ööö… nem. Szuper szülei vannak. Csak talán egy hangyányit túlságosan védelmező természetűek. – Igen, túlvédő szülők – csatlakozott egy kissé túl gyorsan Ben. Angela elmosolyodott, aztán felállt, mert – mint mondta – valakinek még oda kell köszönnie, mielőtt véget ér az ebédszünet. Ben megvárta, míg eltűnik, s azután szólalt meg: – Ez a csaj elképesztő. – Tudom – bólogattam. – Megfordult a fejemben, hogy esetleg lecserélhetnénk rá Radart. – De valószínűleg nem boldogul olyan jól a számítógépekkel. Nekünk pedig olyasvalakire van szükségünk, aki ebben nagyon tuti. Ja, és fogadnék, hogy pocsék lenne a Feltámadásban. – Ami a kedvenc számítógépes játékunk volt. – Jut eszembe – tette hozzá Ben –, igazán mesteri húzás volt azt mondani, hogy Radar szülei túlvédő hajlamúak. – Hát, mégsem az én dolgom felvilágosítani – mentegetőztem. – Nagyon kíváncsi vagyok, mikor kap Angela engedélyt arra, hogy belépjen a Radar-csapat rezidenciájába… illetve múzeumába.

A szünet a vége felé járt, ezért Bennel felkerekedtünk, és a futószalagra tettük a tálcánkat. Ugyanarra a futószalagra, amire elsős koromban Chuck Parson rápenderített, s amely aztán szépen magával szállított a Winter Park gimi mosogatóosztagának alvilági birodalmába. Elbaktattunk Radar szekrényéig, és ott vártuk, hogy a figyelmeztető csengő után lóhalálában vágtatva felbukkanjon. – Kormányzattanóra alatt eldöntöttem, hogy szó szerint hajlandó lennék akár egy szamár tökét nyalogatni, ha ez azt jelentené, hogy a félév hátralevő részére kihagyhatom az órát – lihegte. – Szamarak tökének nyalogatása közben tanulsz csak igazán sokat a kormányzatról – feleltem. – Hé, hogy újabb okot említsek, ami miatt jobb lenne, ha te is a negyedik szünetben ennél…

Angelával ebédeltünk. Ben rávigyorgott Radarra. – Bizony, és majd’ eleped, hogy megtudja, miért is nem hívtad meg soha magatokhoz. Radar hosszan kifújta a levegőt, miközben a kombinációs záron elforgatta a számokat. Olyan sokáig szusszantott, hogy már attól féltem, esetleg elájul. – Baromság – közölte végül. – Tán valamit szégyellsz? – tudakoltam vidoran. – Fogd be – vágta oda, és könyökkel hasba bökött. – Hisz oly szép a házatok – folytattam. – Most komolyan, tesó – tódította Ben. – Angela igazán kedves lány. Nem értem, miért nem mutatod be a szüleidnek, és vezeted körbe a Casa Radarban. Radar a szekrénybe hajította a könyveit, és rájuk csapta az ajtót. A körülöttünk zajló beszélgetések zaja épp akkor halkult el kissé, amikor a mennyezetre szegezett tekintettel felordított: – NEM ÉN TEHETEK ARRÓL, HOGY A SZÜLEIMÉ A VILÁG LEGNAGYOBB FEKETE MIKULÁS-GYŰJTEMÉNYE! Eddigi életem során körülbelül ezerszer hallottam Radartól a „világ legnagyobb fekete Mikulás-gyűjteménye” kifejezést, és még mindig nem untam bele. Pedig ő egyáltalán nem viccelt. Még emlékszem az első alkalomra, amikor elmentem hozzájuk. Úgy tizenhárom éves lehettem. Tavasz volt, a karácsony már jó néhány hónapja lecsengett, de náluk az ablakpárkányokon még mindig fekete Mikulások sorakoztak. A lépcsőkorlátról papírból kivágott fekete Mikulások lógtak. Az ebédlőasztalon fekete Mikulást formázó gyertyák díszelegtek. Egy fekete Mikulást ábrázoló olajfestményt akasztottak a kandalló fölé – ez utóbbi párkányán fekete Mikulás-szobrocskák álltak. Volt egy fekete Mikulás alakú Pez-adagolójuk, amit Namíbiából hozattak. A kivilágítható fekete műanyag Mikulás, ami hálaadástól szilveszterig feszített büszkén zsebkendőnyi előkertjükben, az év fennmaradó részét a vendégfürdőszoba sarkában töltötte, ahol egyébként házilag készült a fekete Mikulás-mintás tapéta némi festék és egy Mikulás alakú szivacs segítségével. Radaré kivételével a ház összes szobájában a fekete mikulásság szelleme uralkodott – gipszből és műanyagból és márványból és cserépből és fából és műgyantából és szövetből. Radar szülei mindösszesen több mint ezerkétszáz afroamerikai Mikulás tulajdonosai voltak. Ahogy azt a bejárati ajtó melletti táblácska hirdette, a Társaság a karácsonyért Radarék házát hivatalosan bejegyzett Mikulás-ponttá nyilvánította. – Ember, ezt muszáj lesz közölnöd vele – szögeztem le. – Csak ennyit mondj: Angela, én tényleg szörnyen bírlak, de valamit tudnod kell. Amikor majd elmegyünk hozzánk, hogy összebújjunk, ezerkétszáz feka Miki kétezer-négyszáz szeme fog skubizni bennünket. Radar végighúzta a tenyerét rövidre nyírott haján, és megrázta a fejét. – Na ja… Azt hiszem, nem egészen így fogom megfogalmazni, de valahogy elintézem a dolgot. Ezután elhúztam kormányzattanra, Ben meg valami szabadon választott számítógépesjátéktervezés órára. Két újabb tanórán át figyeltem árgus szemmel a tantermi órákat, aztán amikor az utolsó is véget ért, eláradt a mellkasomban a megkönnyebbülés – minden egyes nap vége olyan

volt, mint valami főpróba az év végére, amitől kevesebb mint egy hónap választott el.

Hazamentem. Elővacsiként benyomtam két mogyoróvajas-gyümölcszselés szendvicset. Pókert néztem a tévében. A szüleim hatra hazaértek, megölelték egymást, megöleltek engem. Rendes vacsorára valami makarónis egytálétel volt. Megkérdezték, mi van a sulival. Megkérdezték, mi van a végzős bállal. Elámultak azon, hogy milyen csodásan felneveltek engem. Elmesélték saját napjukat, amelynek során olyan embereken próbáltak segíteni, akiket kevésbé csodásan neveltek fel. Aztán elmentek tévét nézni, én meg a saját szobámba, hogy megnézzem, jött-e emailem. Írtam valamit A nagy Gatsbyről irodalomórára. Egyfajta korai készülésképpen a kormányzattanvizsgára beleolvastam a Federalista írásokba. Egy darabig Bennel chateltem, aztán bekapcsolódott Radar is. Beszélgetésünkben négyszer is használta a „világ legnagyobb fekete Mikulás-gyűjteménye” kifejezést, amellyel minden alkalommal nagy sikert aratott. De mondtam, mennyire örülök, hogy barátnője lett. Kijelentette, hogy isteni nyarunk lesz. Egyetértettem. Május 5-e volt, de nem emiatt éreztem jól magam. A napjaim kellemes egyformaságban teltek. Ez mindig is nagyon tetszett – eléggé kedveltem a megszokott dolgokat, a rutint. Szerettem unatkozni. Nem akartam, de unatkoztam. Így május 5-e épp olyan volt, mint bármely más nap – egészen addig, míg röviddel éjfél előtt Margo Roth Spiegelman ki nem nyitotta szúnyoghálómentes ablakomat. Most először azóta, hogy kilenc évvel korábban rám parancsolt, hogy csukjam be.

(KETTŐ)

Amikor meghallottam kinyílni az ablakot, megperdültem, s egyenesen Margo kék szemébe bámultam. Először mást sem láttam, csak a szemét – aztán, ahogy kiélesedett a kép, rájöttem, ez azért lehetett, mert a fejére fekete csuklyát húzott, arcát pedig fekete festékkel kente be. – Épp kiberszexelsz? – érdeklődte meg. – Ben Starlinggal chatelek. – Perverzkém, ezzel még nem válaszoltad meg a kérdésemet. Sután felnevettem, aztán az ablakpárkányhoz léptem és letérdeltem. Az arcom alig néhány centiméternyire volt az övétől. Elképzelni sem tudtam, miért bukkant fel ilyen körülmények között az ablakom előtt. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – tudakoltam meg. Margóval tulajdonképpen még mindig jóban voltunk, de talán mégsem annyira jóban, amennyire ez a „találkozzunk az éjszaka közepén fekete arcfestékkel ékesen” felállás jelezte volna. Biztosra vettem, hogy erre is megvannak a megfelelő emberei – épp csak én nem tartoztam közéjük. – Szükségem lenne az autódra – közölte. – Nincs autóm – feleltem. Ez eléggé fájó pont volt az életemben. – Jó, akkor anyukád kocsijára. – De hát neked van autód – mutattam rá a tényre. Margo nagy levegőt vett, aztán sóhajtott egyet: – Igen, de az a helyzet, hogy a szüleim elkobozták a slusszkulcsomat, és bezárták egy páncéldobozba, amit az ágyuk alatt tartanak, és a tetejében Myrna Mountweazel a szobájukban alszik. – Ez utóbbi a család kutyája volt. – Márpedig Myrna Mountweazel gyakorlatilag agyvérzést kap az örömtől, ahányszor csak megpillant engem. Szóval, egyébként simán beosonhatnék a szobába, kihozhatnám onnan a páncélládikát, feltörhetném, kikaphatnám a kulcsot, és elhúzhatnám a csíkot, de már belefogni sem érdemes, mert Myrna Mountweazel úgy fog ugatni, mint egy őrült, mihelyt résnyire nyitom az ajtót. Így tehát, mint azt már említettem, szükségem van egy autóra. Meg arra, hogy velem gyere és sofőrködj, mivel nekem ma éjjel tizenegy feladatot muszáj elvégeznem, s ezek közül legalább öt olyan, amihez feltétlenül szükségem lesz segítségre. Tovább bámultam rá. Először hagytam, hogy minden összemosódjon, s csak Margo szeme lebegett előttem a ködös éterben, de aztán fókuszáltam, és már tisztán láttam arca körvonalát, s azt is, ahogy a még nedves festék megcsillant a bőrén. Kiugró járomcsontját, amely háromszöget alkotott az állával, koromfekete ajkát, amely mosolyra húzódott. – Sor kerül bármiféle bűncselekményre? – kérdeztem rá. – Hmmm – morfondírozott Margo. – Mondd csak, a behatolás és betörés bűncselekménynek számít?

– Nem – feleltem eltökélt hangon. – Úgy érted, nem bűncselekmény, vagy úgy, hogy nem vagy hajlandó segíteni? – Nem segítek. Miért nem kéred meg valamelyik alattvalódat arra, hogy körbefurikázzon veled? – Lacey és/vagy Becca mindig Margo rendelkezésére állt. – Tulajdonképpen ők is részei a problémának – világosított fel Margo. – És mi a probléma? – tudakoltam. – Problémából tizenegy van – vágta oda némelyest türelmetlenül. – Bűncselekményről szó sem lehet – kötöttem az ebet a karóhoz. – Esküszöm az igaz Istenre, nem kérlek arra, hogy bűncselekményt kövess el. Ekkor bekapcsoltak a reflektorok a szomszédban, és Margóék háza fényárba borult. A lány tigrisbukfenccel bevetette magát az ablakon át a szobámba, s egyetlen fürge mozdulattal begurult az ágyam alá. Az apja azonban másodperceken belül megjelent a kikövezett, nyitott belső udvaron. – Margo! – kurjantotta el magát. – Láttalak! Az ágyam felől fojtott hangú motyogás ütötte meg a fülem. – Ó, jézusom! – Majd Margo kikecmergett onnan, felpattant, és az ablakhoz lépett. – Ugyan már, apu! Csak beszélgetni szeretnék Quentinnel. Hiszen mindig azt mondogatod, hogy milyen fantasztikus hatással lenne rám, meg ilyesmi. – Csak beszélgetsz Quentinnel? – Igen. – De akkor miért van feketére kikenve az arcod? Margo elbizonytalanodott, de ez csak a pillanat törtrészéig tartott. – Ennek a kérdésnek a megválaszolásához egy többórás háttértörténetet kellene elővezetnem, de tudom, hogy nagyon fáradt lehetsz, úgyhogy miért nem mész vissza a… – Vissza a házba! – mennydörögte az apja. – Ebben a szent percben! Margo megmarkolta az ingemet. – Mindjárt visszajövök – súgta a fülembe, majd kimászott az ablakon.

Mihelyt eltűnt, már nyúltam is az íróasztalon heverő slusszkulcs után. A kulcs minden kétséget kizáróan az enyém volt, a kocsi azonban sajnálatos módon nem. A tizenhatodik születésnapomon a szüleimtől méretre igen apró ajándékot kaptam, s mihelyt átnyújtották, azonnal tudtam, hogy csakis egy slusszkulcs lehet. Kis híján összecsináltam magam örömömben, mert addig egyfolytában azt hajtogatták, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy autót vegyenek nekem. De amikor a markomba nyomtak egy pici, szépen becsomagolt dobozkát, azonnal tudtam, hogy csak szövegeltek, mert mégiscsak kapok egy kocsit. Letéptem a csomagolópapírt, és kinyitottam a dobozt. Tényleg egy kocsikulcs volt benne. Amikor tüzetesebben is szemügyre vettem, láttam, hogy Chrysler-kulcs. Egy Chrysler minifurgon kulcsa. Ugyanazé a Chrysler minifurgoné, amit egyébként anyu vezet. – Ajándékba egy kulcsot kaptam az autódhoz? – fordultam anyuhoz.

– Tom – nézett anyu apura –, mondtam, hogy csak felesleges reményt keltünk benne. – Jaj, ne engem hibáztass ezért! – felelte apu. – Egyszerűen összemosol két problémát: a saját frusztrációdat meg az én jövedelmemet. – Mondd csak, nem érzed úgy, hogy ez a villámanalízis egy hajszálnyit talán passzívagresszívre sikerült? – tudakolta anyu. – A passzív-agressziót feltételező költői kérdések általában nem tekinthetők már önmagukban is passzív-agresszívnek? – vágott vissza apu, és ezzel még jól elvoltak egy darabig. A dolog lényege azonban a következő lett: minden további nélkül hozzáférhettem az autóipar Chrysler minifurgonnak nevezett legújabb műremekéhez, kivéve, ha épp anyunak volt rá szüksége. És minthogy ő minden áldott nap azzal járt dolgozni, én valójában csak hétvégente használhattam. Pontosabban hétvégente… meg az istenverte éjszaka közepén. Ugyan Margónak egy percnél több időbe telt visszatérnie hozzám, de nem túl sokkal. Mialatt azonban távol volt, újra elkezdtem vacillálni. – Holnap iskolába kell mennem – emlékeztettem. – Aha, tudom – felelte Margo. – Holnap is iskola van, meg holnapután is, és ha csak belegondolok, máris kitör rajtam az őrület. Szóval igen. Holnap korán kell kelni. Épp ezért lenne fontos, hogy mielőbb elinduljunk, merthogy reggelre vissza kell érnünk. – Hááát… nem is tudom. – Q! – szólított meg. – Q, drágaságom. Mióta is vagyunk közeli jó barátok? – Nem vagyunk barátok. Szomszédok vagyunk. – Jézusom, Q! Hát nem vagyok elég kedves hozzád? Nem parancsolok rá számos alantas szolgámra, hogy viseltessenek irántad tapintattal az iskolában? – De – nyögtem ki. Tulajdonképpen mindig is sejtettem, Margo intézte el, hogy Chuck Parson meg a hozzá hasonlók ne cseszegessenek bennünket. Margo pislantott egyet. Még a szemhéját is feketére festette. – Q, indulnunk kell – sürgetett.

Így hát vele mentem. Kiléptem az ablakon, aztán végigiszkoltunk a ház mellett, nyakunkat végig behúzva, míg csak ki nem nyitottam a minifurgon ajtaját. Margo odasúgta, hogy ne csukjam be, mert túl hangosat csattanna, ezért nyitott ajtókkal üresbe tettem, elrúgtam magam a betonon, s hagytam, hogy a kocsi leguruljon a felhajtón. Jó pár ház mellett elhaladtunk, mire beindítottam a motort és felkapcsoltam a fényszórót. Ekkor becsaptuk az ajtókat, majd végiggurultunk Jefferson Park végtelenített utcáin, melyek épületei még mindig vadonatújnak tűntek, és mintha műanyagból készültek volna… mint valami játék falu, amelyben valódi emberek tízezrei élnek. – A lényeg annyi, hogy egyáltalán nem érdeklem őket – fejtegette Margo. – Mindössze arról van szó, hogy szerintük a kalandjaim rossz színben tüntetik fel őket. Tudod, hogy mit mondott apám az előbb? „Nem érdekel, ha elszúrod a saját életedet, de minket ne hozz kínos helyzetbe Jacobsenék előtt. Mégiscsak a barátaink.” Röhejes. Fogalmad sincs, mennyire megnehezítették,

hogy kijussak valahogy abból az istenverte házból. Emlékszel, ahogy a börtönből szökdösős filmekben összetekert ruhákat dugnak a takarók alá, hogy úgy nézzen ki, mintha valaki aludna az ágyban? – Bólintottam. – Na, hát akkor képzeld, ehhez képest anyu még egy babafigyelőt is berakott a szobámba, hogy egész éjjel hallhassa a szuszogásomat. Kénytelen voltam öt dollárt adni Ruthie-nak, hogy aludjon a szobámban, a ruhacsomagot pedig az ő ágyába tettem. – Ruthie Margo húga. – Tisztára Mission: Impossible az egész! Régebben simán kiosonhattam, mint minden istenverte rendes amerikai. Egyszerűen kimásztam az ablakon, és leugrottam a tetőről. De komolyan mondom, mostanában tök olyan, mintha valami fasiszta diktatúrában élnék. – Elárulod, hogy hová megyünk? – Hát, először a Publixba. Mert később kifejtendő okokból szeretném, ha megejtenél egy bevásárlást nekem. Utána a Wal-Martba megyünk. – Mi van, végigkiránduljuk Florida középső részének minden kereskedelmi intézményét? – érdeklődtem meg. – Drágám, ma éjjel hihetetlen mennyiségű rossz dolgot teszünk jóvá. És közben elrontunk néhány jó dolgot is. Az elsőből lesz az utolsó, az utolsóból az első, a szelídek letudnak egy kis földöröklést. Ám mielőtt radikálisan átformálnánk a világot, előbb még be kell vásárolnunk. – Ekkor kanyarodtam be a Publixhoz, hogy megálljak a mostanra teljesen kiürült parkolójában. – Figyelj csak – fordult felém Margo. – Mennyi pénz van nálad? – Nulla dollár, nulla cent – közöltem. Leállítottam a motort, és visszanéztem Margóra. Becsúsztatta kezét feszes, fekete farmerja zsebébe, és jó néhány százdolláros bankjegyet húzott elő. – Hála az égnek, a jóisten gondoskodása végtelen – jelentette ki. – Hogy a fenébe? – néztem nagyot. – Barmicvói pénz, haver. Még nem férhetnék hozzá, de tudom a szüleim jelszavát, mivel mindenhez a „myrnamountw3az3l”-t használják. Úgyhogy kivettem belőle. – Ámultan pislogva emésztettem a szavait, de Margo észrevette, mennyire felnézek rá, és visszavigyorgott. – Alapvetően ez lesz életed legjobb éjszakája – közölte.

(HÁROM)

Margo Roth Spiegelmannal az volt a helyzet, hogy simán hagytam szövegelni, és amikor elhallgatott, azonnal arra buzdítottam, hogy folytassa, mégpedig a következők miatt: 1. vitán felül szerelmes voltam belé, 2. minden szempontból egészen kivételesen rendkívüli lány volt, és 3. tulajdonképpen sosem kérdezett tőlem semmit, ezért csak úgy kerülhettem el a kínos csendet, ha egyfolytában beszéltettem. A Publix parkolójában a következőkkel fordult hozzám: – Na jó. Összeírtam neked egy listát. Ha bármi kérdésed lenne, hívj a mobilon. Figyelj csak, erről jut eszembe, vettem magamnak a bátorságot, hogy már korábban bepakoljak egyet s mást a furgon hátuljába. – Szóval… mielőtt még beleegyeztem volna ebbe az egészbe? – Hát igen. Tulajdonképpen igen. Na mindegy, csörgess meg, ha kérdésed támad, de a vazelinről előre megmondom, hogy az kell, ami nagyobb adag, mint az öklöd. Mert van a picike bébi-vazelin, meg van a kicsit nagyobb mama-vazelin, és van a minden vazelinek öregapja is. Te arra utazol. Ha nincs nekik, akkor vegyél, mondjuk… három mama-vazelint. – Ezzel a markomba nyomta a bevásárlólistát meg egy százdollárost. – Ennek szerintem elégnek kell lennie. Margo listáján a következők álltak: 3 egész Harcsa, mindegyik Külön becsomagolva Veet (ami Arra való, hogy a lábadat Szőrtelenítsd, és nem Kell Hozzá borotva. A Csajos kozmetikai cuccoknál keresd) vazelin hatos csomag Mountain Dew Egy tucat Tulipán egy Palack víz Papír zsebkendő egy Flakon kék Festékspray – Érdekes a nagybetűhasználatod – jegyeztem meg. – Ja. Hiszek a nagybetűk véletlenszerű használatában. Merthogy az általános szabály oly igazságtalanul mellőzi a mondat közepén található szavakat.

Na már most, fogalmam sincs, hogy az embernek mit is kellene mondania éjjel fél egykor a pénztárosnőnek, miután kipakol elé a futószalagra kábé hat kiló harcsát, a Veetet, a bazi nagy vazelines tégelyt, egy hatos csomag Mountain Dew-t, egy kék festékspray-t és egy tucat tulipánt. Nekem a következőt sikerült kinyögnöm: – Nem olyan fura ám, mint amilyennek kinéz.

A nő megköszörülte a torkát, de nem nézett rám. – Azért elég fura – motyogta maga elé.

– Tényleg nem szeretnék bajba kerülni – közöltem Margóval a furgonban, miközben az épp megvásárolt vízzel és a papír zsebkendőkkel letörölgette arcáról a fekete festéket. Úgy tűnt, az arcfesték mindössze arra kellett, hogy feltűnés nélkül kiosonhasson a házukból. – Megkaptam az értesítést a Duke-ról, és feketén-fehéren ott áll benne, hogy nem vesznek fel, ha valami rendőrségi ügybe keveredek. – Nagyon szorongó természetű ember vagy, Q. – Kérlek szépen, inkább egyszerűen csak ne kerüljünk bajba – győzködtem. – Mert persze tudod, szívesen szórakozom, meg ilyesmi, de mondjuk nem a… szóval, a jövőm rovására. Rám nézett. Mostanra szinte teljesen sikerült megszabadulnia a festéktől, így láthattam, hogy az arcán a halványnál is halványabb mosoly fut át. – Teljesen elképeszt, hogy képes vagy valamennyire is érdeklődést mutatni a rengeteg baromság iránt. – Hogyan? – Hát a fősuli: hogy bejutsz, vagy nem jutsz be. A baj: hogy belekerülsz, vagy nem kerülsz bele. A suli: hogy ötöst kapsz, vagy egyest. A karrier: hogy legyen, vagy ne legyen. A ház: hogy kicsi legyen, vagy nagy, és megvedd vagy béreld. A pénz: hogy kell, vagy nem. Ez mind annyira zsibbasztóan unalmas. Már nyitottam a számat, hogy azt feleljem, neki szemmel láthatólag mindegy, hiszen jó jegyei vannak, és a következő tanévet a Floridai Egyetem csúcs ösztöndíjas programjában kezdi, de belém fojtotta a szót: – A Wal-Mart következik.

A Wal-Martba együtt mentünk be, és vettünk egy a cégtermékeket reklámozó filmekben egyszerűen csak Baltának nevezett kormányzárat, amivel az autó kormányát biztonságosan lehet rögzíteni. Miközben átbaktattunk a gyerekosztályon, megkérdeztem Margótól: – Miért van szükségünk a Baltára? Erre újabb izgatott monológban tört ki, amivel természetesen nem válaszolta meg a kérdésemet. – Tudtad, hogy az emberi nem szinte teljes történelme során az átlagos élettartam kevesebb, mint harminc év volt? Vagyis a valódi felnőttkorból csak olyan tíz év jutott nekik, igaz? Nem kellett a nyugdíjra gondolniuk. Nem kellett a karrierjüket tervezgetniük. Nem kellett tervezgetniük sem. Nem volt rá idő. A jövőre sem volt idő. Csakhogy aztán a várható élettartam egyre nőtt, és az embereknek egyre több és több jövő jutott, úgyhogy több időt is töltöttek azzal, hogy elgondolkodjanak rajta. Mármint a jövőn. És mostanra az élet maga lett a jövő. Az életed minden egyes pillanatát a jövőre gondolva éled. Gimibe mész, hogy aztán fősulira mehess, hogy majd jó állásod lehessen, és megengedhesd magadnak, hogy a gyerekeidet főiskolára küldhesd,

hogy aztán nekik is jó állásuk legyen, szép házat vehessenek, és megengedhessék maguknak, hogy a gyerekeiket főiskolára küldhessék. Margo mintha azért hadart volna, hogy elkerülje a válaszadást a kérdésemre. Úgyhogy megismételtem: – Miért van szükségünk a Baltára? Finoman megpaskolta a hátam közepét. – Nyilvánvaló, hogy mindent felfedek előtted, még mielőtt az éjszaka véget érne. – A vitorlásrészlegen Margo ráakadt egy légkürtre. Kikapta a dobozából, és felemelte, mire azonnal rávágtam: – Ne! Ő azonban csak ennyit mondott: – Mit ne? Mire én: – Ne szólaltasd meg a légkürtöt. – Illetve hát, mindössze a sz-ig jutottam abban, hogy szólaltasd, és már meg is nyomta a dudát, ami olyan fájdalmas hangerővel bődült fel, amit a leginkább egy agyi aneurizma hangérzékelt megfelelőjeként írhatnék le. – Bocs – mondta ezután –, nem hallottam. Mit is mondtál? Mire elkezdtem megismételni: – Ne sz… – és akkor újra megszólaltatta a légkürtöt. Ekkor odajött hozzánk egy nálunk nem sokkal idősebb eladó. – Hé, azt itt bent nem szabad használni – közölte. Margo totál őszinte képpel nézett rá: – Elnézést, nem tudtam. Mire a fazon: – Ó, semmi gond. Engem cseppet se zavar. – S bár a beszélgetés ezzel véget ért, az eladó nem tudta levenni a tekintetét Margóról, amiért igazán nem kárhoztathattam, mivel az szinte teljességgel lehetetlen, hogy az ember ne bámulja őt. A srác végül kinyögött ennyit: – Mit terveztetek ma éjszakára? – Semmi különöset – felelte Margo. – És te? – Egykor végzek, aztán lemegyek egy kocsmába az Orange-on… ha esetleg kedved lenne beugrani – felelte a srác. – De az öcsédet vidd haza, mert nagyon megnézik a személyiket. A mijét?! – Nem vagyok az öccse – morogtam a fazon cipőjét fixírozva. Margo ezek után hazudozni kezdett. – Igazából az unokatestvérem – közölte szemrebbenés nélkül, majd mellém húzódott, átölelte a derekamat, de olyan szorosan, hogy éreztem, ahogy ujjai ráfeszülnek a csípőcsontomra, és hozzátette: – És a fiúm. Az eladó csak a szemét forgatta, de már ment is, Margo pedig egy kicsit még ott hagyta a kezét, mire éltem a lehetőséggel, és átöleltem. – Te vagy a kedvenc unokatesóm – jelentettem ki. Elmosolyodott, kicsit meglökött a csípőjével, aztán már ki is fordult az ölelésemből. – Mintha bizony nem tudnám – vetette hátra.

(NÉGY)

Kész áldás, hogy teljesen néptelen volt az I-4-es, amelyen Margo útmutatásait követve elindultunk. A műszerfalba épített óra 1:07-et mutatott. – Szép, mi? – vetette oda. Elfordult tőlem, és kibámult az ablakon, úgyhogy alig valamit láttam az arcából. – Imádok gyorsan elsuhanni az utcai lámpák alatt. – „Fény – szavaltam –, látszva emlékeztet a Láthatatlan Fényre.”{1} – Ez gyönyörű – mondta Margo. – T. S. Eliot – feleltem. – Te is olvastad. Tavaly, irodalomórán. – Sosem olvastam a teljes szöveget, amiből az idézet származott, csak pár részletét, de azok valahogy megragadtak a fejemben. – Ó, szóval idézet – jegyezte meg kissé csalódottan. Láttam, hogy a keze a középkonzolon pihen. Én is odatehettem volna a magamét, és akkor a kezeink egy időben egy helyen lehettek volna. De nem tettem. – Mondd el újra – kérte. – „Fény, látszva emlékeztet a Láthatatlan Fényre.” – Aha. A fenébe is, ez baromi jó! Nyilván jól jön szíved hölgyénél. – Ex-szívem hölgye – helyesbítettem. – Suzie dobott? – tudakolta Margo. – Honnan veszed, hogy ő dobott engem? – Ó, bocsánat! – Persze így volt – ismertem be, mire felnevetett. A szakításra hónapokkal korábban került sor, de nem róttam fel Margónak, hogy nem tanúsít kellő figyelmet az alsóbb néposztályok szerelmi ügyeinek. Ami a zenekari próbahelyiségben történik, az meg is marad a zenekari próbahelyiségben. Feltette a lábát a műszerfalra, és lábujjait szavai ritmusára mozgatta. Mindig így beszélt, egyfajta érzékelhető ütemre, mintha verset szavalna. – Ja, igen. Hát, ezt sajnálattal hallom. De átérzem a helyzetedet. Csodás fiúm, akivel ó, idestova hónapokon át kavartunk, a legjobb barátnőmet dugja. Rápillantottam, de a haja eltakarta az arcát, így nem jöttem rá, csak viccel-e, vagy mi van. – Ez most komoly? – Nem felelt. – De reggel még együtt nevetgéltetek. Láttalak. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Az első óra előtt értesültem a dologról, aztán épp sutyorogtak, amikor megtaláltam őket, mire én elkezdtem torkom szakadtából üvölteni, Becca Clint Bauer karjába menekült, Jase meg csak állt ott, mint egy idióta, a büdös szájából csorgó nyállal. Ezek szerint egyértelműen félreértelmeztem a jelenetet, aminek tanúja voltam a folyosón. – Fura. Merthogy Chuck Parson épp ma reggel kérdezte meg, hogy mit tudok rólad és Jase-

ről. – Na ja, Chuck mindig azt teszi, amit megparancsolnak neki. Jase nyilván vele próbálta meg kiszimatoltatni, hogy mit tudok. – Jesszus, de miért állna le Beccával? – Nos, minthogy Becca nem megnyerő egyéniségéről vagy dúsan áradó szelleméről híres, valószínűleg azért alakulhatott így, mert baromira dögös. – De nem annyira, mint te – csúszott ki a számon. – Ezt mindig is olyan nevetségesnek tartottam. Hogy valakik azért akarjanak veled lenni, mert jól nézel ki. Mintha a reggeli gabonapelyhedet is a színe, és nem az íze alapján választanád ki. Jut eszembe, a következő lehajtó lesz az. De én nem vagyok csinos, közelről legalábbis nem. Általában minél közelebb kerül hozzám valaki, annál kevésbé tart dögösnek. – Ez nem… – fogtam bele. – De mindegy is – vágta rá azonnal.

Némelyest igazságtalannak találtam, hogy egy olyan seggfejnek, mint Jason Worthington, lehetősége nyílik Margóval és Beccával is szexelni, amikor vannak teljességgel szerethető egyének (mint például jómagam), akiknek nem jut egyik lányból sem – sőt, ha már itt tartunk, másból sem. Emellett azonban szeretném azt hinni magamról, hogy nem az a fajta ember vagyok, aki összeállna Becca Arringtonnal. Mert lehet, hogy dögös, de közben 1. agresszív módon semmilyen, és 2. hamisítatlan, totál őrjítő cafka. Mi, a zenekari helyiség lakói már régóta gyanítjuk, Becca annak köszönheti mesés alakját, hogy kizárólag kiscicák lelkét és szegény gyerekek álmait fogyasztja. – Becca eléggé ciki – jegyeztem meg, amivel az volt a szándékom, hogy Margót újra bevonjam a társalgásba. – Ja – felelte kurtán, elfordult, és kinézett az ablakán. A haján meg-megcsillant az utcai lámpák fénye. Egy pillanatra azt hittem, hogy talán sír, de hamar összeszedte magát, felhúzta a csuklyát a fejére, és kikapta a Wal-Mart szatyorból a Baltát. – Na, ez viszont biztos muris lesz – közölte, miközben lehántotta róla a csomagolást. – Most már megtudhatom, hogy hová megyünk? – Beccáékhoz – felelte. – Ajjaj – nyögtem fel, miközben lefékeztem egy stoptáblánál. Leállítottam a minifurgont, majd elkezdtem kifejteni Margónak, hogy akkor én most inkább hazaviszem. – Semmi bűncselekmény. Megígérem. Meg kell találnunk Jase kocsiját. Beccáék háza jobbról az első utcában van, de Jase nyilván nem ott fog parkolni, mert Becca szülei otthon vannak. Próbálkozz meg a következővel. Ez a legelső feladat, amit teljesítenünk kell. – Rendben, de aztán hazamegyünk – kötöttem ki. – Nem, aztán rátérünk a tizenegy feladat közül a másodikra. – Margo, ez baromi rossz ötlet. – Te csak vezess – vetette oda, így hát csak vezettem.

Jase Lexusát Beccáék utcájától kétsaroknyira találtuk meg, egy zsákutcában parkolt. Még meg sem álltunk, Margo a Baltát markolva máris kiugrott a furgonból. Kinyitotta a Lexus vezetőülés melletti ajtaját, behajolt, és már fel is tette a kormányzárat. Dolga végeztével halkan becsukta Jase kocsijának az ajtaját. – A hülye barma sosem zárja be – mormolta maga elé, miközben visszaült a minifurgonba. Zsebre vágta a Balta kulcsát, aztán felém hajolt, és összeborzolta a hajam. – Az első feladatot ezzel ki is pipálhatjuk. Most pedig indulás Beccáék házához. Miközben beindítottam a kocsit, Margo felvilágosított a kettes és hármas számú feladatról. – Ez kifejezetten zseniális – csettintettem elismerően, pedig legbelül remegősen idegesnek éreztem magam. Befordultam Becca utcájába, és leparkoltam kétháznyira Arringtonék hivalkodó, hatalmas palotájától. Margo bemászott a furgon hátuljába, majd egy távcsővel és egy digitális fényképezőgéppel tért vissza az első ülésre. A szeméhez emelte a távcsövet, aztán átnyújtotta nekem. A ház alagsorában fényt láttam, mozgást azonban nem tapasztaltam. Már az eléggé meghökkentett, hogy az épületnek alagsora volt – Orlando legnagyobb részén nem lehet túl mélyre ásni úgy, hogy ne buggyanjon fel a talajvíz. A zsebembe nyúltam, kivettem a mobilomat, majd beütöttem a számot, amit Margo bediktált. A telefon kicsöngött egyszer… kétszer… aztán felvették. – Halló? – szólalt meg egy álmos férfihang. – Mr. Arrington? – kérdeztem. Margo azért akarta, hogy én intézzem ezt a hívást, mert az én hangomat senki sem ismeri fel. – Kivel beszélek? Az istenit, hány óra van? – Uram, úgy vélem, fontos lenne tudnia arról, hogy a lánya éppen Jason Worthingtonnal szexel az alagsorban. – Ezzel letettem. Kettes feladat: pipa. Margóval kivágtuk a minifurgon ajtaját, és futva megindultunk az utcán. Amikor a Beccáék kertjét körülvevő sövényhez értünk, hasra vetettük magunkat. Margo átnyújtotta a fényképezőgépet, én pedig figyeltem, ahogy először fény gyulladt egy emeleti hálószobában, majd a folyosón, végül a konyhában. Aztán az alagsorba vezető lépcső fölött is. – Már jön is – suttogta Margo, de nekem fogalmam sem volt, mire célozhat, míg a szemem sarkából meg nem láttam a félmeztelen Jason Worthingtont, amint kipréseli magát az egyik alagsori ablakon, és rohanni kezd a pázsiton keresztül. Csak boxergatya volt rajta. Amikor közelebb ért, felpattantam és lefényképeztem, s ezzel teljesítettem is a harmadik feladatot. Azt hiszem, a vaku mindkettőnket jól meglepett. Jason egyetlen izzó-fehér másodpercen át hunyorogva rám meredt, aztán száguldott tovább, bele az éjszakába. Margo megrángatta a farmerem szárát. Lepillantottam, és láttam, milyen bambán vigyorog. Felé nyújtottam a kezem, felsegítettem, aztán visszaiszkoltunk a kocsihoz. Már fordítottam volna el a slusszkulcsot, amikor Margo megszólalt: – Muti a képet. Odaadtam neki a fényképezőgépet, s együtt bámultuk a kis képernyőt, a fejünk majdnem összeért. Önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés, amikor megláttam Jason Worthington sápadt, megdöbbent fejét.

– Ó, istenkém! – bökött a képre Margo. Úgy tűnt, a nagy rohanásban Jasonnek nem sikerült Kicsi Jasont rendesen visszatuszkolni a gatyájába, így hát ott lógott ki a sliccén, digitálisan megörökítve az utókor számára. – Nagyjából épp annyira számít pénisznek, ahogy Rhode Island önálló államnak – filozofált Margo. – A történelme talán valóban dicső, de tuti, hogy nem valami méretes. Visszanéztem a házra, és észrevettem, hogy az alagsorban már nem ég a villany. Kicsit sajnáltam Jasont. Mégsem az ő hibája, hogy mikropénisze és hihetetlenül bosszúszomjas exbarátnője van. De persze az is igaz, hogy hatodikos korunkban Jase egyszer azzal zsarolt, hogy csak akkor nem bokszol bele a karomba, ha megeszek egy élő földigilisztát. Úgyhogy megettem egy élő földigilisztát, és ezt követően Jason az arcomba bokszolt. Szóval, olyan sokáig azért nem volt lelkiismeret-furdalásom miatta. Amikor Margóra néztem, azt láttam, hogy a távcsövön keresztül a házat figyeli. – Indulnunk kell – szólalt meg. – Le, az alagsorba. – Hogy micsoda? De miért? – A negyedik feladat. Megszerezni Jase ruháit, hátha megpróbál visszaosonni a házba. Ötödik feladat: halat elhelyezni Becca számára. – Nem. – De igen. Méghozzá most – adta ki az utasítást Margo. – Beccával éppen az emeleten üvöltöznek a szülei. Na de mégis, mennyi ideig tart egy ilyen szentbeszéd? Mert mit is lehet mondani? „Igazán nem kéne Margo fiújával dugnod az alagsorban.” Alapvetően az egész prédikáció egyetlen mondatba sűríthető. Úgyhogy iparkodnunk kell. Kiszállt a kocsiból, egyik kezében egy festékspray, a másikban egy harcsa. – Ez nem jó ötlet – súgtam utána, de azért ott osontam mögötte, éppoly kétrét görnyedve, mint ő, míg csak el nem jutottunk a nyitva hagyott alagsori ablakhoz. – Előremegyek – közölte Margo, s lábbal előre átcsusszant a párkány felett. A fél teste még kint volt, de már Becca számítógépes asztalkáján állt, amikor rákérdeztem: – Nem lehetnék egyszerűen csak az őrszem? – Hozd csak be szépen azt a csontos segged – felelte, mire én engedelmeskedtem. Aztán villámgyorsan összekapkodtam minden fiúruhának tűnő holmit, amit Becca levendulaszínű szőnyeggel borított padlóján találtam. Egy farmert bőr derékszíjjal, egy pár flip-flop papucsot, egy WINTER PARK GIMNÁZIUM VADMACSKÁK feliratú baseballsapkát és egy babakék pólót. Margo felé fordultam, aki a markomba nyomott egy papírba göngyölt harcsát meg Becca egyik csillámos, lila tollát. Diktálni kezdte, mit írjak: Üzenet Margo Roth Spiegelmantól: ami a vele való barátságodat illeti, az már haleledel. Ezután a halat elrejtette Becca szekrényében, a gondosan összehajtogatott rövidnadrágok közé. A fejünk felett ekkor léptek hangzottak fel, mire megkopogtattam Margo vállát, és kimeredt szemmel bámultam rá. De ő csak mosolygott, és ráérősen előhúzta a festékspray-t. Kikecmeregtem az ablakon, majd visszanéztem. Margo épp áthajolt az íróasztal felett, és zavartalan nyugalommal rázogatta a flakont. Aztán elegáns mozdulattal – amilyet kalligráfusoknál láttam csak… vagy Zorrónál – lendületes M betűt fújt fel vele a falra.

Aztán felém nyújtotta a kezét, én meg felhúztam magam mellé. Épp kezdett volna felegyenesedni, amikor valaki éles hangon felvisított: – DWIGHT! – Felkaptam a ruhákat és nekiiramodtam. Margo szorosan a nyomomban. Nem láttam, csak hallottam, ahogy Beccáék bejárati ajtaja kivágódik, és akkor sem torpantam meg vagy néztem hátra, amikor egy mennydörgő hang ezt kiáltotta: – ÁLLJ! – Sőt, még akkor sem, amikor megütötte fülemet egy puska csőre töltésének jellegzetes zaja. Hallottam, ahogy Margo mögöttem a „puska” szót mormolja. Nem tűnt különösebben izgatottnak miatta, inkább csak megjegyezte, mint tényt. Én viszont ahelyett, hogy megkerültem volna Beccáék sövényét, inkább fejjel előre belevetettem magam. Nem is tudom, hogyan szándékoztam földet érni – talán valami mesteri bukfenccel vagy ilyesmi –, mindenesetre a túloldalon, az aszfalton landoltam, a bal vállamat erősen beverve. Szerencsére Jase cuccaira estem, ami kissé tompította a becsapódást. Elkáromkodtam magam, de még el sem kezdhettem feltápászkodni, Margo megragadta a kezem és felsegített, aztán pedig máris az autóban termettünk, és kikapcsolt fényszórókkal tolatni kezdtem. Így történt, hogy hajszál híján elütöttem a Winter Park Gimi Vadmacskák baseballcsapatának jelen állapotában leginkább tök pucérnak mondható beállósát. Jase nagyon gyorsan futott, de mintha nem lett volna semmi meghatározott célja. Amikor eltolattunk mellette, újra támadt egy kis bűntudatom, ezért félig letekertem az ablakot, és úgy nagyjából felé dobtam a pólóját. Szerencsére valószínűleg sem Margót, sem engem nem látott meg, a minifurgont pedig nyilván nem ismerte fel. (Nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha keserű lennék emiatt, vagy ilyesmi, de a tény attól még megmarad: nem járhatok autóval iskolába.) – Ezt meg mi a fenének csináltad? – tudakolta Margo, amikor bekapcsoltam a világítást, és a tolatást abbahagyva igyekeztem megtalálni a kertvárosi labirintusból a főút felé vezető irányt. – Mert megsajnáltam. – Őt? Miért? Mert hat héten át megcsalt? Mert valószínűleg kaptam tőle valami fene tudja miféle betegséget? Mert egy undorító idióta, aki nyilván egész életében gazdag és boldog lesz, ezzel szépen példázva a világegyetemben uralkodó igazságtalan állapotokat? – Eléggé szerencsétlennek látszott – magyarázkodtam. – Az nem számít. Most Karinékhoz megyünk. A Pennsylvanián van a házuk, az ABC italkereskedésnél. – Ne legyél dühös rám – kértem. – Épp az előbb célzott rám valaki egy istenverte puskával azért, mert segítettem neked, úgyhogy te csak ne légy dühös rám. – NEM VAGYOK RÁD DÜHÖS! – ordított fel Margo, és rácsapott a műszerfalra. – Pedig üvöltesz. – Csak arra gondoltam, hogy talán… mindegy. Szóval, hogy talán mégsem csalt meg. – Ó! – Karin mondta a suliban. Azt hiszem, jó páran már elég régen tudtak a dologról. De Karin előtt senki sem szólt. Én meg azt képzeltem, csak drámázni támadt kedve, vagy ilyesmi. – Sajnálom – nyögtem ki. – Aha. Persze. El sem hiszem, hogy egy kicsit is a szívemre vettem a dolgot.

– Az én szívem vadul kalapál – jegyeztem meg. – Hát, innen lehet tudni, hogy remekül mulatsz – világosított fel Margo. Csakhogy nekem cseppet sem tűnt mulatságnak, sokkal inkább kezdődő szívrohamnak. Beálltam a 7-Eleven parkolójába, a nyaki verőeremre szorítottam az egyik ujjam, és figyeltem, ahogy a kettőspontjel minden másodpercben felvillan a digitális órán. Amikor újra Margóra néztem, láttam, hogy a szemét forgatja. – Vészesen szapora a pulzusom – magyaráztam. – Napját sem tudom, mikor jöttem utoljára ennyire izgalomba. A felhabzó adrenalin, a pattanásig feszülő tüdő. – Orron be, szájon ki – mormoltam. – Ó, az összes kis szorongásod… annyira… – Cuki? – Manapság az ilyesmit nevezik gyerekesnek? – mosolygott rám. Aztán átmászott a hátsó ülésre, és egy kézitáskával tért vissza. Eltöprengtem azon, vajon mennyi cuccot pakolt be hátulra. Kinyitotta a táskát, és kivett belőle egy teli körömlakkos üvegcsét, amelyben a lakk olyan sötétvörös volt, hogy már szinte feketének tűnt. – Míg te lehiggadsz, én szépen kifestem a körmeimet – jelentette be, és szemébe hulló frufruján át rám mosolygott. – Csak nyugodtan, nem kell sietned. Úgyhogy csak ültünk ott, ő a műszerfalon megtámasztott körömlakkjával, én meg a pulzusomat mérő, remegő ujjammal. Jó színe volt a lakknak, és Margo ujjai is nagyon szépek, vékonyabbak és csontosabbak, mint a teste többi része, ami csupa lágyan ívelő domborulat volt. Olyan ujjai voltak, hogy az embernek kedve lett volna összefűzni a sajátjával őket. Eszembe jutott, ahogy a Wal-Martban megpihentek a csípőcsontomon… mintha napok teltek volna el azóta. A szívem egyre szabályosabban vert. Igyekeztem meggyőzni magam: Margónak igaza van. Nincs itt semmi félnivaló, nincs semmi, amitől tartani kellene ebben a kisvárosban, ezen a békés éjszakán.

(ÖT)

– Hatodik feladat! – jelentette be Margo, amikor már mozgásban volt az autó. Frissen festett körmű ujjait úgy billegtette a levegőben, mintha zongorázna. – Karin ajtaja elé virágot tenni egy bocsánatkérő üzenet kíséretében. – Vele mit műveltél? – Hát, amikor beszámolt Jase-ről, akkor tulajdonképpen a hírnököt lőttem le. – Hogyhogy? – tudakoltam meg. Épp megálltunk egy piros lámpánál, és a mellettünk lefékező sportautóban néhány kölyök a motort berregtette. Mintha bizony versenyezni akarnék a Chryslerrel! Hiszen csak egy kicsit kellett rálépni a gázpedálra, és a kocsi máris nyüszíteni kezdett… – Egészen pontosan már nem emlékszem, hogy mit mondtam neki, de azt hiszem, szerepelt benne az, hogy „nyafka, undorító, idióta, pattanásos hátú, kapafogú, nagy seggű cafka, akinél förtelmesebb frizurája egész Közép-Floridában nincs senkinek… márpedig az már valami”. – A haja tényleg röhejes – jegyeztem meg. – Tudom. Ez volt az egyetlen igaz állítás az összes közül. Ha valakiről rondákat mondunk, akkor sosem szabad olyasmit belekeverni, ami igaz, mert aztán képtelen leszel az egészet őszintén visszaszívni, ugye? Merthogy, ugye, van a melírozás. És vannak festett sávok. És aztán ott van a bűzborz fehér csíkja.

Miközben Karinék háza felé vezettem az autót, Margo újra bevetette magát a kocsi hátuljába, és a tulipáncsokorral került elő. A virágok szárához ragasztószalaggal odaerősített egy levélkét, amit úgy hajtogatott össze, hogy borítékra emlékeztessen. Amikor megálltam, átnyújtotta a virágokat, én meg végigsprinteltem a járdán, letettem a csokrot Karin küszöbére, aztán visszarohantam. – Hetedik feladat – közölte Margo, mihelyt visszaültem a minifurgonba. – Halat hagyni a csodás Mr. Worthington számára. – Gyanítom, hogy még nem ért haza – jegyeztem meg egy árnyalatnyi szánalommal. – Remélem, egy hét múlva a rendőrök találnak rá valami út menti árokban mezítláb, pucéran és őrjöngve – ragozta Margo szenvtelenül. – Majd emlékeztess arra, hogy sose bőszítsem fel Margo Roth Spiegelmant semmivel – motyogtam, mire felkacagott. – Na, most komolyan – mondta. – Cafatokra bombázzuk az ellenségeinket. – A te ellenségeidet – pontosítottam. – Majd meglátjuk – vágta rá gyorsan, de aztán mintha felvidult volna. – Figyelj csak,

a következőt én intézem. Jasonék házával az a helyzet, hogy őrült jó a biztonsági rendszerük. És nem kockáztathatunk meg egy újabb pánikrohamot. – Hmmm – feleltem. Jason Karin utcájában lakott, csak kicsit távolabb. Ennek az übergazdag kertvárosnak Casavilla volt a neve, és az itteni házak mind spanyol stílusban épültek, vörös tetőcseréppel, meg ilyesmi, épp csak nem a spanyolok követték el őket. Hanem Jason apja, aki Florida egyik leggazdagabb ingatlanfejlesztője volt. – Randa nagy házak, randa nagy emberek számára – jegyeztem meg, miközben átgurultunk Casavillába. – Miket nem mondasz? Ha valaha olyan személy lenne belőlem, akinek egy gyereke és hét szobája van, akkor tedd meg nekem azt a szívességet, hogy lelősz, jó? Megálltunk Jasonék háza előtt, ami valóságos építészeti szörnyszülött volt: úgy festett, mint valami túlméretezett spanyol hacienda, leszámítva azt, hogy a homlokzatán három vaskos dór oszlop meredezett, egészen a tetőig felnyúlva. Margo előkapta a hátsó ülésről a második harcsát, fogával lehúzta a toll kupakját, aztán a sajátjára cseppet sem hasonlító kézírással a következőket firkantotta le: MS irántad Érzett szerelme: mostanra Már Haleledel. – Figyelj csak, ne állítsd le a motort – fordult hozzám, aztán fordítva a fejébe csapta Jase WPG baseballsapkáját. – Rendben – feleltem. – Tartsd indulásra készen – kötötte a lelkemre. – Rendben – mondtam, és éreztem, hogy a szívem szaporábban ver. Orron be, szájon ki. Orron be, szájon ki. Margo kivágta az ajtót, majd harcsával és festékspray-vel a kezében átügetett a Worthingtonék háza előtt elnyúló pázsiton, és elbújt egy tölgyfa mögött. A sötétségen át felém intett, én visszaintegettem, mire ő feltűnően nagy levegőt vett, felfújta az arcát, aztán sarkon fordult, és szaladni kezdett. Egyetlen lépést tett csak meg, de az épület azonnal fényárban kezdett úszni, mintha valami köztéri karácsonyfa lett volna, s felüvöltött egy sziréna. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy Margót a sorsára hagyom, de aztán csak folytattam az orron be, szájon ki szuszogást, ő pedig tovább szaladt a ház felé. A halat bedobta az egyik ablakon, de a sziréna olyan hangosan bömbölt, hogy alig hallottam az összetörő üveg csörömpölését. Aztán pedig – csak mert ő volt Margo Roth Spiegelman – rászánt egy másodpercet arra, hogy nagy műgonddal formás M betűt fújjon az ablak azon részére, amely nem tört be. És már vágtatott is a kocsi felé. Egyik lábamat a gázpedálon tartottam, a másikat a féken – a Chrysler ebben a pillanatban mintha telivér versenyló lett volna. Margo úgy rohant, hogy a baseballsapka leesett a fejéről, aztán bevetette magát az autóba, és az ajtó még be sem csukódott mögötte, mi már repültünk is. Az utca végén lefékeztem a stoptáblánál, mire Margo: – Mi a fene van veled! Gyerünkgyerünkgyerünkgyerünkgyerünk! Mire én: – Ó, persze! – Mert megfeledkeztem arról, hogy felhagyok az óvatoskodással, meg ilyesmi. Áthaladtam Casavilla következő három stoptáblás kereszteződésén, s már egy mérföldet

megtettünk a Pennsylvania Avenue-n, amikor szembejött velünk egy bekapcsolt villogójú rendőrautó, és elhúzott mellettünk. – Ez nem kispályás dolog volt – jegyezte meg Margo. – Mármint még nekem is eléggé menőnek tűnt. Hogy Q-stílusban fogalmazzak: a pulzusom egy kissé szapora. – Jesszus! – nyögtem ki. – Úgy értem, nem hagyhattad volna egyszerűen Jase kocsijában a halat? Vagy akár a küszöbükön? – Q, mi cafatokra bombázzuk őket. Nem rácsapunk a kezecskéjükre. – Kérlek szépen, mondd, hogy a nyolcadik feladat már kevésbé ijesztő. – Ne izgulj. A nyolcadik feladat gyerekjáték. Visszamegyünk Jefferson Parkba, Lacey házához. Tudod, hol laknak, ugye? – Persze hogy tudtam, pedig annyi szent, hogy Lacey Pemberton sosem alacsonyodna le odáig, hogy engem áthívjon magukhoz. Tőlünk úgy egy mérföldnyire lakott, Jefferson Park túlsó végében, egy szép társasházban, amelynek a földszintjén egy papírbolt volt. Jobban belegondolva, ugyanabban a háztömbben, ahol annak idején a halott fazon is élt. Jártam már korábban az épületben, mert a szüleim barátai a harmadikon laktak. A lakásokhoz két bezárt ajtón át lehetett csak eljutni. Úgy tippeltem, még Margo Roth Spiegelman sem lenne képes oda betörni. – Na és, Lacey gonosz volt, vagy kedves? – érdeklődtem meg. – Lacey egyértelműen gonosz volt – hangzott Margo válasza. Újra elfordította a fejét, hogy kinézhessen az ablakon, s emiatt alig hallottam, hogy mit mond. – Hát, szóval… óvodás korunk óta barátok vagyunk… – És? – És egy szót sem szólt Jase-ről. De nem csak erről van szó. Ha visszatekintek az egészre, tulajdonképpen elég szörnyű barát volt mindig is. Vegyük például azt… szerinted kövér vagyok? – Jesszusom, dehogy! – szakadt ki belőlem. – Te… – Még időben elharaptam, hogy nem vagy sovány, de épp ez a lényeg… hogy nem úgy nézel ki, mint egy fiú. – Egy dekát sem kellene fogynod. Csak nevetett, és legyintett egyet. – Neked egyszerűen csak tetszik a terebélyes seggem. – Egy pillanatra elkaptam a tekintetem az útról, és ránéztem, de ezt nagyon nem kellett volna, mert simán tudott olvasni az arckifejezésemből, és az arcom éppen a következőket közölte vele: hát, először is, én nem igazán nevezném terebélyesnek, másodszor viszont, annyi szent, hogy kifejezetten látványos. Csakhogy itt jóval többről volt szó. Nem lehetett különválasztani Margo személyiségét és a testét. Nem szemlélhette az ember az egyiket a másik figyelmen kívül hagyásával. Ha az ember Margo szemébe nézett, akkor egyszerre tapasztalta meg kékségét és mélységes margóságát. Így végül képtelenség lett volna megmondani, hogy Margo Roth Spiegelman kövér vagy sovány, pontosan úgy, ahogy az ember nem tudná eldönteni, hogy az Eiffel-torony magányos, avagy sem. Margo szépsége a tökély egyfajta lezárt edénye volt – egyetlen repedés sem mutatkozott rajta, és összetörhetetlen volt. – Mindig olyan kis szemét megjegyzéseket tesz – folytatta Margo. – „Kölcsönadnám neked ezt a rövidnadrágot, de szerintem nem állna jól rajtad.” Vagy: „te olyan bevállalós vagy, egyszerűen imádom, ahogy a pasik belezúgnak a személyiségedbe.” Állandóan leszól engem valamiért. Nem

hinném, hogy mondott valaha is bármit, ami nem leszóltság volt. – Leszólás. – Köszönöm szépen, idegesítő nyelvtanász nyelvtanész. – Nyelvész – helyesbítettem. – Édes istenkém, ki foglak nyírni! – De inkább elnevette magát. Igyekeztem Jefferson Park határán haladni, hogy elkerüljem a házunkat… hátha valamelyikünk szülei felébredtek, és felfedezték az eltűnésünket. Végiggurultunk a tó (Jefferson-tó) mellett, ráfordultunk a Jefferson Courtra, aztán bekanyarodtunk Jefferson Park talmi kis városközpontjába, amely különösen elhagyatottnak és csendesnek tűnt. Lacey fekete dzsipjét egy sushiétterem előtt parkolta le. Egy háztömbnyire álltunk meg, az első olyan parkolóhelyen, amelyet nem világított meg az utcai lámpák fénye. – Kérlek szépen, idenyújtanád a halat? – fordult hozzám Margo. Boldog voltam, hogy végre megszabadulhatok az utolsó harcsától is, mert már kezdett szaga lenni. Aztán Margo sajátos írásával felfirkantotta a csomagolásra: barátságod ms-sel Most már Haleledel. Az utcai lámpák fénykörét kerülgetve igyekeztünk lazán sétálni – amennyire lazán olyan személyek tudnak, akik közül az egyik (Margo) egy jókora, papírba göngyölt halat visz, a másiknál (nálam) pedig kék festékspray van. Egy kutya felugatott, mire mindketten megdermedtünk, de aztán újra csend lett, és odaértünk Lacey kocsijához. – Hmmm, ez megnehezíti a dolgot – jelentette ki Margo, amikor észrevette, hogy az autó be van zárva. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy hosszabb drótdarabot, ami hajdan vállfa lehetett. Egy percbe sem telt, és máris kinyitotta a zárat. Kellőképpen el voltam ámulva. Mihelyt nyitva állt a vezetőülés melletti ajtó, benyúlt, és a túloldalit is felpattintotta. – Hé, gyerünk, segíts megemelni – súgta oda. Közös erővel felemeltük a hátsó ülést, Margo becsúsztatta alá a halat, majd számolni kezdett, és háromra lecsaptuk az ülést a harcsára. Megütötte a fülemet a szétrobbanó halbelek zaja. Elképzeltem, milyen szaga lesz Lacey dzsipjének azután, hogy egy darabig a perzselő napon áll, és be kell valljam, egyfajta derűs nyugalom töltött el. – Írd fel a tetőre helyettem az M betűt – kérte Margo. Egy másodpercig sem gondolkodtam a dolgon, csak bólintottam, felálltam a hátsó lökhárítóra, előrehajoltam, és fürgén gigantikus M betűt fújtam a kocsi tetejére. Általában ellenzem a vandalizmus minden formáját. De általában ellene vagyok Lacey Pembertonnak is, s végül eldőlt, hogy ez utóbbi meggyőződésem mélyebben gyökerezik, mint az első. Leugrottam a lökhárítóról, aztán a sötétben zihálva rohantam egy saroknyit vissza, a minifurgonhoz. Amikor a kormányra tettem a kezem, feltűnt, hogy a mutatóujjam kék lett. Felemeltem, és megmutattam Margónak. Elmosolyodott, és felém nyújtotta saját kék ujjú kezét. Ujjaink összeértek, kissé megbökte az enyémet, s a pulzusom emiatt nem volt hajlandó normalizálódni. Jó darabig hallgattunk, aztán Margó bejelentette: – Kilencedik feladat. A belváros. Hajnali 2:49 volt, és még életemben sosem éreztem magam kevésbé fáradtnak.

(HAT)

A turisták sosem mennek be Orlando belvárosába, mert nincs ott semmi látnivaló, leszámítva néhány felhőkarcolót, amelynek bankok és biztosítók a tulajdonosai. Az a fajta városközpont, amely éjjel és hétvégén teljesen kihalt, kivéve pár éjszakai klubot, amelyeket kétségbeesett és kétségbeejtően béna személyek töltenek meg félig. Miközben Margo útmutatását követve végighajtottam az egyirányú utcák labirintusán, láttunk ugyan pár embert, akik a járdán aludtak vagy padokon ücsörögtek, de meg sem moccantak. Margo letekerte az ablakot, s megéreztem arcomon a fülledt levegőt – jóval melegebb volt, mint éjszaka lennie kellett volna. Ránéztem Margóra, s láttam, ahogy az arcát keretező könnyű fürtök meg-meglibbennek a légmozgástól. Bár nyilvánvaló volt, hogy ott van velem, teljesen egyedül éreztem magam e hatalmas, üres épületek között, mintha valami apokaliptikus esemény túlélője lettem volna, s ezzel megkaptam volna a világot… ezt az egész, döbbenetes és végtelen világot, hogy felfedezhessem. – Te most körbekalauzolsz? – tudakoltam meg. – Nem – felelte. – A SunTrust-épülethez próbálok eljutni. Rögtön ott van a Spárga mellett. – Ó! – mondtam, mert ezen az éjszakán most először nekem is volt valami hasznos információm. – Az dél felé lesz. – Néhány háztömb után lefordultam. Margo azonnal lelkesen mutogatni kezdett, és valóban, ott magasodott előttünk a Spárga. A Spárga valójában nem egy spárgaszár, még csak nem is spárgaszárakból áll, hanem csak egy szobor, amely egészen kivételes módon emlékeztet holmi tíz méter magas spárgára. Habár az is igaz, hogy hallottam már máshoz is hasonlítani: 1. zöld üvegből alkotott babszárhoz; 2. absztrakt módon ábrázolt fához; 3. zöldebb, rondább, üvegebb Washington-emlékműhöz; 4. a Green Giant zöldséges cég emblematikus figurájának, a Vidám Zöld Óriás gigantikus és virgonc zöld falloszához. Az viszont biztos, hogy egyértelműen nem tűnik a Fény Tornyának, ami a szobor hivatalos neve. Megálltam egy parkolóóra mellett, és Margóra pillantottam. Előrebámult, a szeme kifejezéstelen volt, s nem a Spárgára meredt, hanem valahová azon túl. Ez volt az első alkalom, hogy felmerült bennem: valami nincs rendben, és ez nem a „seggfej a fiúm” típusú gond, hanem valami tényleg komoly baj. Mondanom kellett volna valamit. Persze. Mondanom kellett volna ezt, azt, meg amazt. De tőlem mindössze ennyi telt: – És megtudhatom, miért hoztál el ide, a Spárgához? Felém fordította a fejét, és megvillantotta mosolyát. Margo olyan szép volt, hogy még a tettetett mosolygás is jól állt neki.

– Muszáj ellenőriznünk, hogy jól haladunk-e. Erre pedig a legmegfelelőbb hely a SunTrustépület teteje. A szememet forgattam. – Na, nem. Nem. Erről szó sem lehet. Azt ígérted, nem lesz betörés és behatolás. – Betörésről és behatolásról szó sincs. Egyszerűen csak behatolunk, mert van ott egy nyitott ajtó. – Margo, ez nevetséges. Persze, hogy… – Beismerem, hogy az éjszaka során mind betörésre, mind pedig behatolásra sor került. Beccáék házába behatoltunk, Jase-éknél meg volt betörés. Itt is lesz némi behatolás… de behatolás és betörés egyidejűleg még nem volt. Elméletben a rendőrök megvádolhatnak bennünket betöréssel, és megvádolhatnak bennünket behatolással, de behatolással és betöréssel már nem vádolhatnak minket. Így hát voltaképpen megtartottam az ígéretemet. – De a SunTrust-épületnek nyilván van valami biztonsági őre, vagy ilyesmi – akadékoskodtam. – Hát persze – biccentett Margo, és kikapcsolta a biztonsági övét. – Naná, hogy van. Gusnak hívják.

Szépen besétáltunk a főbejáraton. Egy széles, félkör alakú asztal mögött gyér kecskeszakállal büszkélkedő fiatalember ücsörgött a Regents Security egyenruhájában. – Mizujs, Margo? – kérdezte. – Hahó, Gus – köszönt neki Margo. – És a kölyök kicsoda? EGYIDŐSEK VAGYUNK! – lett volna kedvem üvölteni, de hagytam, hogy Margo beszéljen helyettem. – Ő a munkatársam, Q. Q, ő pedig itt Gus. – Mizujs, Q? – fordult felém Gus. Ó, semmi különös, mindössze elszórunk a városban néhány döglött halat, betörünk pár ablakot, pucér pasikat fotózunk, felhőkarcolók előcsarnokában lógunk hajnali negyed négykor, csupa ilyesmi. – Semmi különös – feleltem. – A liftek éjszakára ki vannak kapcsolva – közölte Gus. – Háromkor muszáj volt kinyomnom az áramot. De a lépcsőn nyugodtan felmehettek. – Szuper. Később találkozunk, szia, Gus. – Szia, Margo.

– Honnan a fenéből ismered a SunTrust-épület biztonsági őrét? – szegeztem Margónak a kérdést, amikor már a lépcsőházban jártunk. – Akkor volt végzős, amikor mi elkezdtük a gimit – felelte. – Sietnünk kell, rendben? Mert múlik az a nyavalyás idő. – Elkezdte kettesével venni a lépcsőfokokat, egyik kezével a korlátba

kapaszkodva valósággal suhant felfelé, én meg igyekeztem lépést tartani vele, csakhogy nem ment. Margo semmiféle sportot nem űzött, futni azonban szeretett – néha láttam, ahogy fülhallgatóval a fején egyedül kocog Jefferson Parkban. Én ezzel szemben egyáltalán nem szerettem futni. Sőt, ha már itt tartunk, semmiféle fizikai erőfeszítést követelő tevékenységet végezni. Megpróbáltam azonban tartani valamiféle egyenletes tempót, s egyre csak törölgettem a verejtéket a homlokomról, és fittyet hánytam az égető érzésnek a vádlimban. Amikor felértem a huszonötödik emeletre, Margo már ott állt, és csak rám várt. – Nézd meg – mondta. Kinyitott egy ajtót a lépcsőházban, és ott találtuk magunkat egy hatalmas helyiségben, amelyben olyan hosszú tölgyfa asztal állt, mint két autó, és az egyik falát szinte teljesen egy padlótól a mennyezetig érő ablaksor alkotta. – Konferenciaterem – magyarázta Margo. – Az egész épületben nincs ennél jobb kilátás. – Elindult az ablakok felé, én pedig követtem. – Na, akkor, az ott Jefferson Park – bökött előre az ujjával. – Látod a házunkat? Egyik ablakban sem ég a villany, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. – Aztán pár ablakkal odébb lépett. – Az ott Jase-ék háza. Nincs fény, nincsenek már ott a rendőrautók. Nagyszerű, habár ez esetleg azt is jelentheti, hogy Jase-nek sajnálatos módon mégiscsak sikerült hazavergődnie. – Beccáék olyan messze laktak, hogy azt még innen fentről sem lehetett kivenni. Margo egy rövid időre elhallgatott, aztán előrelépett, és az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Én maradtam volna a helyemen, de megmarkolta a pólómat, és előrerángatott. Igazán nem szerettem volna, ha kettőnk súlya egyszerre terheli azt az egyetlen üveglapot, de egyre csak húzott előrefelé, s megéreztem az oldalamban az öklét is, ezért végül, amilyen finoman csak tudtam, én is az ablaknak döntöttem a homlokomat, és körülnéztem. Felülről Orlando kifejezetten jól ki volt világítva. Alattunk láttam felvillanni a piros lámpákat a gyalogosátkelőknél, s a közvilágítást, amelynek fényei tökéletes rácsot alkottak, a belvároson túl pedig Orlando végtelen számú kertvárosának tekervényes utcácskáit és zsákutcáit. – Gyönyörű – mondtam. – Tényleg? Ezt komolyan gondoltad? – csúfolódott Margo. – Hát, jobban belegondolva, talán mégsem – helyesbítettem, pedig nagyon is szépnek találtam a látványt. Amikor repülőgépről láttam a várost, úgy festett, mint valami zöld óceánba süppedő LEGO-készlet. Ezen az éjszakán igazi, létező helynek tűnt – s most először olyan helynek, amit láthattam is. Ahogy körbeballagtam a konferenciateremben és az emeleten található többi irodában, az egész város elterült előttem: arra volt az iskola, ott meg Jefferson Park. A távolban Disney World. Arrafelé a Wet ’n Wild vízipark, ott meg a 7-Eleven, ahol Margo a körmét lakkozta, én pedig levegőért kapkodtam. Itt volt minden, a teljes világom, és az egészet láthattam, ha körbesétáltam az épületben. – Így sokkal impozánsabb – elmélkedtem fennhangon. – Úgy értem, ilyen távolságból. Mert tudod, így nem látszik, hogy a dolgok mennyire kopottak. Nem láthatóak a rozsdafoltok, a gaz, a pergő festék. Olyannak tűnik a hely, amilyennek valaki egyszer megálmodta. – Közelről minden csúnyább – jegyezte meg Margo. – Te nem – szaladt ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna. A homlokát még mindig az üvegnek támasztva felém fordította az arcát és elmosolyodott.

– Hadd adjak egy tippet: mindig szörnyen helyes vagy, amikor magabiztosan viselkedsz. És amikor nem, akkor meg nem igazán. – De erre alkalmam sem volt válaszolni, mert a tekintete visszasiklott a tájra, és beszélni kezdett. – Megmondom neked, mi nem szép a dologban. Innen tényleg nem látszik a rozsda, a hámló vakolat meg az ilyesmik, de jól látszik, micsoda is valójában ez a hely. Jól látszik, milyen hamis az egész. Még ahhoz sem elég szilárd, hogy műanyagból legyen. Ez egy papírváros. Nézd már meg jól, Q, nézd csak meg azokat a zsákutcákat, a magukba visszaforduló utakat, a házakat, amiket mintha csak azért építettek volna, hogy majd szétessenek. Az embereket, akik a papírházaikban élnek, és a jövőt tüzelik el, hogy melegen tartsák magukat. A papírgyerekeket, akik sört isznak, amit valami hajléktalannal vetettek maguknak a papír italboltban. Mindenkinek teljesen elvette az eszét a mánia, hogy birtokoljon dolgokat. Minden holmijuk papírvékony és épp annyira maradandó is, mint a papír. Az emberek is. Tizennyolc éve élek itt, és még sosem találkoztam senkivel, akinek az számítana, ami tényleg fontos. – Ezt igyekszem nem mellre szívni – jegyeztem meg. Mindketten a távoli sötétségbe meredtünk, a zsákutcákban álló, negyedholdas telkek felé. Margo válla a karomhoz simult, a kézfejünk is összeért, s bár nem néztem rá, amikor az üveghez préseltem a testem, az olyan volt, mintha hozzá kerülnék egyre közelebb. – Bocs – felelte végül. – Talán számomra is minden más lenne, ha végig veled lógtam volna, nem pedig… brrrr. Csak éppen… istenem… Csak annyira gyűlölöm magam amiatt, hogy ennyire számítanak az idézőjelben vett barátaim. Azt azért közölném veled, nem arról van szó, hogy annyira odalennék Jason miatt. Vagy Becca miatt. Vagy akár Lacey miatt, pedig őt még kedveltem is. De tudod, a barátok… ez volt az utolsó lehetőségem. Elég béna kis lehetőség, persze, de több nem maradt nekem, és ugye, minden papírkislánynak szüksége van legalább egy barátra. – És akkor összeszedtem a bátorságomat. – A mi asztalunknál az ebédlőben holnaptól helyed lehet. – De édes vagy – felelte elhaló hangon. Felém fordult, és aprót biccentett. Rámosolyogtam. Visszamosolygott. Hittem a mosolyának. A lépcsőhöz ballagtunk, és szaladni kezdtünk lefelé. Minden lépcsősor alján leugrottam az utolsó fokról, és összecsattintottam a bokámat, hogy megnevettessem. Nevetett is. Azt hittem, ezzel felderítem. Azt hittem, Margo felderíthető. Azt hittem, ha sikerül elég magabiztosnak lennem, akkor valami akár történhet is kettőnk között. Tévedtem.

(HÉT)

Bent ültünk a minifurgonban, slusszkulcs a gyújtásban, de még nem fordítottam el. Ekkor kérdezte meg: – Jut eszembe, a te szüleid mikor kelnek? – Nem is tudom, olyan negyed hét körül? – Az óra 3:51-et mutatott. – Na szóval, van bő két óránk, és kilenc feladaton már túl vagyunk. – Igen, de a legbonyolultabbat a végére hagytam. Mindegy, akkor is megcsináljuk. Tizedik feladat: Q-n a sor, hogy áldozatot szemeljen ki magának. – Micsoda? – Én már döntöttem a büntetésről. Neked csak azt kell kitalálnod, kire hulljanak rája irdatlan haragunk bombái. – Kire hulljanak alá irdatlan haragunk bombái – javítottam ki, mire utálkozva a fejét csóválta. – Nem igazán van ember, akit szeretnék a haragommal bombázni – böktem ki, mert ez tényleg így volt. Mindig is úgy éreztem, fontosnak kell lenni ahhoz, hogy valakinek ellenségei legyenek. Példa: Németországnak több az ellensége, mint Svájcnak. Margo Roth Spiegelman Németország volt. És Nagy-Britannia. Meg az Egyesült Államok. A cári Oroszország. Én… én pedig Svájc vagyok. Csak ülök, terelgetem a birkáimat, és néha jódlizok egyet. – Mi van Chuckkal? – kérdezett rá Margo. – Hmmm – gondolkodtam el. Chuck Parson kifejezetten iszonyú volt a megzabolázását megelőző években. Az ebédlőbeli futószalagos rémtörténet mellett ott volt még az is, amikor egyszer elkapott az iskolánál, miközben épp a buszra vártam, hátracsavarta a karomat, és egyfolytában ezt hajtogatta: „mondd, hogy köcsög vagy”. Ez volt az ő minden-célnak-megfelelő, tizenkét-szavas-a-szókincsem-úgyhogy-ne-is-számíts-nagy-változatosságra sértése. És bár röhejesen gyerekes módon viselkedett, végül kénytelen voltam leköcsögözni saját magamat, ami eléggé felhergelt, mert 1. szerintem ezt a szót senkinek sem lenne szabad használni, a legkevésbé nekem, és 2. az a helyzet, hogy nem vagyok meleg, valamint 3. Chuck Parson ezzel azt képviselte, mintha annál nagyobb sértés már nem is létezne, mint amikor valaki köcsögnek nevezi magát, pedig hát nincsen abban semmi szégyellnivaló, ha valaki meleg. Ezt próbáltam elmagyarázni neki, miközben ő egyre közelebb nyomta hátracsavart karomat a lapockámhoz, és ezt hajtogatta: „Ha olyan büszke vagy arra, hogy köcsög vagy, akkor miért nem ismered be, hogy köcsög vagy, köcsög?” Mindezekből kitűnhet, hogy Chuck Parson logika dolgában igazán nem volt egy Arisztotelész. Ezzel szemben azonban legalább egy méter kilencven magas volt, és hozzá jó százhúsz kiló, ami nem elhanyagolható tény. – Hát, Chuck mellett szólna pár érv – ismertem be. Aztán beindítottam a kocsit, és elindultam vissza, a főút felé. Nem tudtam ugyan, hová megyünk, de az tuti, hogy nem maradunk

a belvárosban. – Emlékszel még a Korona Tánciskolára? – szegezte nekem Margo a kérdést. – Épp ma este jutott eszembe. – Brrr! Igen. – Egyébként sajnálom ám. Fogalmam sincs, miért mentem bele a dologba. – Na, ja. Már minden rendben – feleltem, de a nyavalyás Korona Tánciskola emléke mégiscsak feldühíthetett, mert így folytattam: – Igen. Szóval Chuck Parson… Te tudod, hogy hol lakik? – Biztosra vettem, hogy képes leszek kihozni belőled a bosszúszomjas énedet. College Parkban lakik. A princetoni lehajtót keresd. – Ráfordultam a főútra, és padlóig nyomtam a gázpedált. – Hóóó! – szólt rám Margo. – Tönkre ne tedd a Chryslert.

Hatodikban egy sereg gyereket (beleértve Margót, Chuckot és engem) arra kényszerítettek a szülei, hogy társastáncórákat vegyen a Korona Megalázó, Lealacsonyító és Mellékesen Tánciskolában. Az egész úgy volt kitalálva, hogy a fiúknak fel kellett sorakoznia a terem egyik oldalán, a lányoknak pedig a másikon, aztán a tanár jelzésére a fiúk átballagtak a lányokhoz, és ezt mondták: „Felkérhetlek erre a táncra?” A lányok pedig így feleltek: „Igen.” A lányoknak nem volt szabad nemet mondani. Azután egy napon – épp a foxtrott volt soron – Chuck Parson valahogy rávett minden egyes lányt arra, hogy visszautasítson. Senki mással nem csinálta ezt meg. Csak velem. Így esett, hogy odamentem Mary Beth Shortzhoz, és megkérdeztem: „Felkérhetlek erre a táncra?” Mire nemet mondott. Aztán felkértem egy másik lányt, majd egy újabbat, végül pedig Margót, aki szintén elutasított, aztán még valakit, és ezután kezdtem el sírni. A tánciskolában egy dolog rosszabb csak annál, ha visszautasítják az embert: ha elbőgi magát amiatt, mert visszautasították. Ennél pedig már csak egyetlen dolog lehet szörnyűbb: ha odacsoszog a tánctanárhoz, és könnyeit nyelve kinyögi: „a lányok mind nemet mondtak, pedig azt nekik nem is lenne szahabaaaad”. Én természetesen bőgve odaballagtam a tánctanárhoz, aztán iskolás éveim jelentős részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elfeledtetni ezt a zavarba ejtő eseményt. Hogy rövidre fogjam: Chuck Parson nem hagyta, hogy foxtrottot táncoljak, ami első ránézésre talán nem a legborzalmasabb dolog, ami egy hatodikossal megeshet. És már nem is haragudtam rá igazán emiatt… vagy a többi dolog miatt, amit az évek során velem művelt. Az viszont tuti, hogy nem fogom sajnálni, ha szenved egy kicsit. – Várjunk csak! Ugye, arról nem fog tudni, hogy benne vagyok a dologban? – Dehogy! Miért kérded? – Nem szeretném, ha azt hinné, számít nekem annyira, hogy bántani akarjam. – A kezemet a középkonzolra fektettem, Margo pedig lenyúlt, és megpaskolta. – Ne izgulj – nyugtatott meg. – Fogalma sem lesz arról, mi volt az, amitől depilációsodott. – Attól tartok, újra csak helytelenül használtál egy szót, de persze fogalmam sincs, hogy valójában mit jelent. – Ezek szerint ismerek egy szót, amit te nem! – ujjongott Margo. – ÉN VAGYOK A SZÓKINCS

KIRÁLYNŐJE! TRÓNFOSZTOTTALAK! – Betűzd csak el szépen a trónfosztás szót – kértem. – Eszem ágában sincs – felelte nevetve. – Nem vagyok hajlandó letenni a koronámról egy trónfosztás miatt. Ennél találj ki ügyesebb trükköt. – Rendben – mosolyogtam vissza rá.

Áthaladtunk College Parkon – ez Orlandónak az a városrésze, amit el lehet sütni történelmi negyedként, mivel az itteni házakat legalább harminc éve építették. Margo nem emlékezett pontosan Chuck címére… vagy hogy milyen házban lakik… sőt, még arra sem, hogy ez a ház milyen utcában található („már-már kilencvenöt százalékig biztos vagyok abban, hogy a Vassaron van”). Miután a Chrysler már vagy háromsaroknyit gurult a Vassar Streeten, végül balra bökött. – Ez az – mondta. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Hát, úgy kilencvenhét egész kettő tized százalékig biztos. Mármint abban eléggé biztos vagyok, hogy ott van Chuck szobája – mutatott előre. – Egyszer bulit rendezett, és amikor kijöttek a rendőrök, azon az ablakon másztam ki. Eléggé biztosra veszem, hogy az az ablak volt. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy bajba kerülhetünk. – Na de ha az ablak nyitva van, akkor betörésről szó sincs. Csak behatolásról. Egyébként is, az előbb letudtunk egy behatolást a SunTrustnál, és nem volt akkora ügy, ugye? Felnevettem. – Úgy látom, mindent megteszel azért, hogy kalandort faragj belőlem. – Pontosan erről van szó. Na jó, akkor a kellékek… Fogd a Veetet, a festékspray-t és a vazelint. – Oké. – Mindent összekapkodtam. – Figyelj, Q, most ne rezelj be nekem. A jó hír az, hogy Chuck olyan, akár egy téli álmát alvó medve. Ezt onnan tudom, hogy tavaly együtt jártunk irodalomórára, és még akkor sem ébredt fel, amikor Ms. Johnston ráhúzott a fejére a Jane Eyre-rel. Na szóval, odamegyünk a szobája ablakához, levesszük a cipőnket, elképesztő halkan bemászunk, aztán én kicsit elszórakozok Chuckkal. Ezután te meg én különválunk, és a ház két ellentétes végéből indulva bekenünk vazelinnel minden kilincset, hogy ha valaki felébredne, az ne jusson ki egykönnyen a házból, és kapjon el bennünket. Utána szórakozunk még egy kicsit Chuckkal, kicsit kifestjük a házát, és már itt sem vagyunk. És közben egy hangot se! Ujjamat a nyaki verőeremhez emeltem, de közben azért mosolyogtam.

Együtt indultunk el az autótól, aztán Margo lenyúlt, összefűzte az ujjainkat, és megszorította a kezem. Viszonoztam a szorítását és ránéztem. Ünnepélyes komolysággal bólintott, mire én is bólintottam, aztán elengedte a kezemet. Odaszökdécseltünk az ablakhoz. Finoman feljebb toltam a fakeretet. Egy icipicit nyikorgott ugyan, de egyetlen mozdulatra kinyílt. Benéztem.

A szobában sötét volt, de egy ágyon fekvő alakot azért ki tudtam venni. Az ablak Margo számára kicsit magasan volt, ezért létrát tartottam neki, ő zoknis lábával összefűzött ujjaimra lépett, én pedig fellendítettem. Olyan nesztelenül siklott be a házba, hogy egy nindzsát is féltékennyé tett volna vele. Felugrottam, hogy fejem és vállam átkerüljön az ablakpárkányon, utána pedig arra készültem, hogy egy bonyolult és hullámzó felsőtesti mozdulatsor által betáncoltassam az altestemet is a szobába. Ami remekül be is vált volna, ha nem verem bele a golyóimat az ablakpárkányba, ami annyira fájt, hogy felnyögtem. Ez eléggé jelentős hibának bizonyult. Az éjjeliszekrényen álló lámpa felgyulladt. Az ágyban egy vén fazon feküdt – egyértelműen nem Chuck Parson volt. A szeme hatalmasra kerekedett rémületében, de meg sem mukkant. – Khm – hümmögött Margo. Felmerült bennem, hogy elengedem a párkányt, aztán visszaiszkolok a kocsihoz, de Margo kedvéért ott maradtam, félig belógva a házba, hogy a felsőtestem a padlóval volt párhuzamos. – Khm… azt hiszem, nem jó helyen járunk. – Margo megfordult, és sürgető pillantást vetett rám. Csak ekkor jöttem rá, hogy voltaképpen elzárom előle a menekülés útját. Úgyhogy gyorsan ellöktem magam a párkánytól, felkaptam a cipőmet, és már inaltam is.

Autóval átmentünk College Park túloldalára, hogy összeszedjük magunkat. – Úgy vélem, ebben az esetben megosztozunk a felelősségen – jelentette ki Margo. – Khm… te választottál rossz házat – mutattam rá. – Az igaz, de te voltál az, aki zajt csapott. Úgy egy percen át csend volt, és csak körbe-körbe autóztunk, aztán megszólaltam: – Az internetről talán megszerezhetnénk a címét. Radar be tud jelentkezni az iskolai címjegyzékbe. – Zseniális – ismerte el Margo. Így hát felhívtam Radart, de a hangposta jelentkezett. Eltöprengtem azon, hogy megcsörgessem az otthoni vonalas telefonjukon, de a szülei jóban voltak az enyémekkel, úgyhogy erről szó sem lehetett. Végül eszembe jutott, hogy Bennek is telefonálhatnék. Ugyan nem Radar volt, de ismerte Radar összes jelszavát. Szóval felhívtam. Nála is hangpostára kapcsolt, de előbb néhányszor kicsengett. Úgyhogy újrahívtam. Hangposta. Megismételtem a hívást. Hangposta. – Nyilvánvaló, hogy nem fogja felvenni – jegyezte meg Margo, miközben újra beütöttem a számot. – Ó, dehogynem fogja – feleltem. És négy újabb hívás után fel is vette. – Nagyon remélem, azért hívsz, hogy közöld velem, tizenegy pucér tündérbogár hancúrozik nálatok, és mind arra a spéci dologra vágyik, amit csak és kizárólag Ben papa adhat meg nekik. – Szeretném, ha Radar jelszavával bejelentkeznél a diákok címjegyzékébe, és kikeresnél egy címet. Chuck Parsonét. – Nem.

– Kérlek – tartottam ki. – Nem. – Ben, ígérem, egyszer még örülni fogsz, hogy ezt megtetted. – Na igen, persze… és már meg is van. Azalatt kerestem ki, mialatt kérettem magam… egyszerűen képtelen vagyok megtagadni a segítséget. Négy-kettő-kettő Amherst. Hé, mi a francnak kell neked Chuck Parson címe hajnali négy tizenkettőkor? – Menj aludni, Benners. – Akkor azt fogom feltételezni, hogy ez csak egy álom – jelentette ki Ben, és letette a telefont. Az Amherst mindössze kétsaroknyira volt tőlünk. Leparkoltunk a 418-as szám előtt, összeszedtük a cuccot, majd átszaladtunk Chuckék pázsitján, leverve a fűszálakról a harmatot, ami mind a vádlimra került át. Chuck ablaka szerencsére alacsonyabban volt, mint a Véletlen Vén Fazoné. Nesztelenül bemásztam, aztán magam után fel- és behúztam Margót is. Chuck Parson hanyatt fekve aludt. Margo lábujjhegyen odasettenkedett hozzá. Én vadul kalapáló szívvel mögötte maradtam. Ha felébredne, mindkettőnket kinyírna. Margo elővette a Veetet, a borotvahabra emlékeztető krémből a tenyerébe nyomott egy kis adagot, majd óvatosan és gondosan rákente Chuck jobb szemöldökére. Chuck mindeközben meg sem rezzent. Ezután Margo kinyitotta a vazelines tégelyt, aminek a teteje szerintem fülsiketítő nyikordulással csavarodott le, de Chuck újra csak semmi jelét nem mutatta annak, hogy ébredezne. Margo alaposan belemarkolt a vazelinbe, a tenyerembe kente, és már indultunk is a ház két vége felé. Én először a bejárathoz mentem, s összevazelineztem az ajtókilincset, aztán egy nyitva álló szobához, ahol a belső ajtónyitó gombot zsíroztam le, és halkan, egyetlen finom nyikkanással becsuktam az ajtót. Végül visszatértem Chuck szobájába – Margo már ott volt –, közösen becsuktuk az ajtaját, és a vazelinnel adtunk a kilincsnek. A maradék krémmel összekentük a szoba ablakának minden elérhető részét, abban reménykedve, hogy miután távozunk, és lehúzzuk magunk után a fakeretet, nem lesz könnyű újra felrántani. Margo az órájára pillantott, és feltartotta két ujját. Vártunk. Ez alatt a két perc alatt csak bámultuk egymást. Én a szemében gyönyörködtem. Jó volt – a sötétben és a csendben esélyem sem volt arra, hogy mondjak valamit, amivel elcseszem. Úgy meredt rám vissza, mintha valami olyasmit látna bennem, amit talán érdemes megnézni. Aztán biccentett, mire Chuckhoz léptem. Kezemet a pólómba bugyoláltam, ahogy Margo mondta, majd előrehajoltam, amilyen finoman csak tudtam, a homlokához szorítottam az ujjaimat, és fürgén letöröltem róla a Veetet. A krémmel együtt jött Chuck Parson teljes jobb szemöldöke is. Ott álltam Chuck felett, pólómon a jobb szemöldökével, amikor egyszer csak felpattant a szeme. Margo szélsebesen felkapott egy paplant, és rádobta. Mire felnéztem, a kis nindzsa már kivetette magát az ablakon. Követtem, amilyen gyorsan csak telt tőlem, miközben Chuck üvöltésbe fogott: – MAMI! APU! RABLÁS! RABLÁS! Szerettem volna visszaszólni, hogy a szemöldöködön kívül semmit sem raboltunk el, de tartottam a számat, miközben lábbal előre kicsusszantam az ablakon. Kis híja volt, hogy nem Margóra

estem, aki éppen felfújta a festékspray-vel az M betűt a ház lábazatának vinilburkolatára, aztán mindketten fogtuk a cipőnket, és rohantunk a minifurgonhoz. Amikor visszanéztem a házra, a fények már felgyulladtak odabent, de még senki sem jött ki – ami szépen példázza, milyen zseniálisan egyszerű terv vazelinnel alaposan bekenni a kilincseket. Mire Mr. Parson (vagy talán Mrs. Parson volt, igazán nem láttam túl jól) elhúzta a nappali függönyét és kinézett, mi már a Princeton Street, egyben a fűútvonal felé tolattunk. – Igen! – ordítottam el magam. – Istenem, ez zseniális volt! – Láttad, hogy nézett ki? Az arca szemöldök nélkül? Mintha örökre ráfagyott volna valami kétkedő kifejezés, igaz? Mintha egyfolytában azt mondaná: „Ó, tényleg? Azt állítod, hogy csak egy szemöldököm van? Nem túl valószínű.” És egyszerűen imádom, hogy ennek a seggfejnek most választania kell: mi a jobb, ha leborotválja a bal szemöldököcskét, vagy ha fest magának egyet a jobb oldalra? Ó, ez egyszerűen csodálatos! És hogy üvöltött a mamája után a nyavalyás kis szarházija! – Várj csak, te miért utálod ennyire? – Azt nem mondtam, hogy utálom. Azt mondtam, hogy egy nyavalyás kis szarházi. – De te mindig jóban voltál vele – mondtam. Legalábbis én azt hittem, hogy így volt. – Hát igen, én mindig jóban voltam egy csomó emberrel – felelte Margo, aztán hozzám hajolt, és csontos vállamra hajtotta a fejét. A haja a nyakamat csiklandozta. – Elfáradtam – mondta. – Koffein kell – jelentettem ki, mire keresgélni kezdett a minifurgon hátuljában, és elővett két Mountain Dew-t. Két hosszú korttyal húztam le a magamét. – Most pedig a SeaWorldbe megyünk – adta ki az utasítást. – Tizenegyedik feladat. – Mi van, kiszabadítjuk Willyt, vagy valami ilyesmi? – Nem – felelte. – Egyszerűen csak a SeaWorldbe megyünk. Az egyetlen szórakoztató park, ahová még sosem törtem be. – Nem törhetünk be a SeaWorldbe – magyaráztam, miközben beálltam egy bútoráruház üres parkolójába, és leállítottam a motort. – Egy kicsit sürget az idő – közölte velem, és előrehajolt, hogy beindítsa az autót. Eltoltam a kezét. – Nem törhetünk be a SeaWorldbe – ismételtem el. – Már megint jössz ezzel a betörés dologgal. – Margo elhallgatott, és fogott egy újabb Mountain Dew-t. A doboz oldalán megcsillant valami fény, és az arcára vetült, így egy pillanatra láthattam, hogy már előre mosolyog azon, mit fog mondani. – Egyáltalán nem törünk be sehová. Ne úgy gondolj az egészre, mintha betörnénk a SeaWorldbe. Gondolj rá inkább úgy, mintha az éjszaka közepén ingyen ellátogatnánk a SeaWorldbe.

(NYOLC)

– Hát, először is, el fognak kapni bennünket – kezdtem bele. Nem indítottam be a motort, mert épp azt terveztem részletezni, miért nem akarom beindítani, és közben azon tűnődtem, vajon látja-e az arcomat a sötétben. – Persze, hogy elkapnak. Na és akkor? – Az ilyesmi illegális. – Q, mégis, mekkora bajba sodorhat téged a SeaWorld úgy általában az életben? Mármint… jesszusom, mindazok után, amit ma megtettem érted, te képtelen vagy egyetlen apróságot megtenni értem? Nem lehetne azt, hogy befogod a szád, lehiggadsz, és felhagysz azzal, hogy ilyen istenverte módon berezelsz minden kis kalandtól? – Majd az orra alatt mormolva még hozzáfűzte: – Az istenit… De jó lenne, ha végre tököt növesztenél magadnak. Így hát rendesen bepöccentem. A biztonsági övből kibújva áthajoltam a kettőnket elválasztó konzolon. – Mindazok után, amiket TE tettél ÉRTEM? – A szavakat szinte beleordítottam az arcába. Azt akarta, hogy legyek magabiztos? Hát a legjobb úton voltam efelé. – Te voltál talán az, aki felhívta az ÉN barátnőm apját, hogy tudassa vele, ki dug éppen az ÉN fiúmmal, nehogy már valaki megtudja, hogy tőlem származik az információ? Te sofőrködtél NEKEM egész éjszaka, méghozzá nem azért, mert, jaj, de nagyon fontos vagy nekem, hanem mert szükségem volt egy fuvarra, és te voltál a legkézenfekvőbb megoldás? Amikor azt mondod, hogy mennyit tettél értem ma éjjel, erre a fajta baromságra gondoltál? Nem volt hajlandó rám nézni. Egyenesen maga elé meredt, a bútoráruház vinillel borított oldalfalára. – Azt hiszed tán, hogy szükségem volt rád? Nem gondolod, hogy adhattam volna egy Benadrylt Myrna Mountweazelnek, hogy békében végigaludja, amint besettenkedem, és ellopom a páncéldobozt a szüleim ágya alól? Nem osonhattam volna be a szobádba, míg alszol, és vehettem volna el a slusszkulcsodat? Nem volt rád szükségem, idióta! Én téged választottalak! És aztán te is engem választottál! – Most végre rám emelte a tekintetét. – Az ilyesmi olyan, mint valami ígéret. Legalábbis ma éjszakára. Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ. Beindítottam a kocsit, és kiálltam a parkolóból, de eltekintve Margo csapatépítő szövegétől, még mindig úgy éreztem, hogy bele vagyok hajszolva valamibe, és azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó. – Rendben, de amikor a SeaWorld vállalat vagy mi a fene levélben írja meg a Duke Egyetemnek, hogy az a csirkefogó Quentin Jacobsen hajnali fél ötkor behatolt a területükre egy eszelős pillantású leányzó kíséretében, akkor a Duke Egyetem nem kicsit lesz dühös. Ahogy

a szüleim is. – Q, a Duke-ra fogsz menni, lesz belőled igen sikeres ügyvéd vagy valami, aztán megnősülsz, gyerekeid születnek, leéled a teljes kis életed, majd meghalsz, és az utolsó pillanataidban, a saját epédben fuldokolva egy idősek otthonában, egyszer csak ezt mondod majd magadnak: „Nos, az egész életemet eltékozoltam, de legalább a gimi utolsó évében betörtem a SeaWorldbe Margo Roth Spiegelmannal. Legalább annál az egyetlen diemnél megvolt a carpe.” – Noctem – javítottam ki. – Rendben, megint te vagy a nyelvtankirály. Visszaszerezted a trónodat. Akkor most vigyél el a SeaWorldbe.

Miközben némán végighaladtunk az I-4-en, azon kaptam magam, hogy az a nap jár a fejemben, amelyiken holtan találtuk a szürke öltönyös fickót. Talán ezért választott engem, gondoltam. S ekkor végre eszembe jutott az, amit akkor a halott fazonról és a lehetőségeiről mondott… meg saját magáról és a saját lehetőségeiről. – Margo – törtem meg a csendet. – Q – felelte. – Azt mondtad… Amikor az a pasas meghalt, azt mondtad, hogy nem maradt több lehetősége, és az imént ugyanígy beszéltél magadról. Hogy elfogytak a lehetőségeid. Fura, félig nevetésre emlékeztető hangot adott ki magából. – Túlaggódod a dolgot. Fel sem merült bennem, hogy egy szombat reggel gyerekek találjanak rá a legyektől hemzsegő tetememre Jefferson Parkban. – Kicsit kivárt, aztán jött a poén. – Túl hiú vagyok egy ilyen sorshoz. Én is megkönnyebbülten felnevettem, aztán letértem a főútról, és már be is fordultunk az International Drive-ra, ami a világ turistáinak Mekkája. Az International Drive-on ezer üzlet volt, s ezek mind hajszálra ugyanazt árulták: szart. Szart, amit kagylóformára préseltek, szart, ami kulcskarika vagy üvegteknőcök alakját öltötte, Floridát mintázó hűtőmágnest, műanyagból való rózsaszínű flamingókat, csupa ilyesmit. Ami azt illeti, az I-Drive-on több olyan bolt is akadt, amelyekben szó szerint vett értelemben, valódi tatuszart is lehetett kapni – zacskója 4,95 dollárba került. Hajnali 4:50-kor a turisták még aludtak. Elhajtottunk az üzletek, parkolók, üzletek, parkolók sora mellett; a Drive teljesen néptelen volt, mint minden más is. – A SeaWorld rögtön ott lesz, ahol az osztott pályás rész megszűnik – közölte Margo. Újra a minifurgon hátuljában matatott, egy hátizsákban keresgélt valamit, vagy ilyesmi. – Megvan az összes műholdas térkép, és felvázoltam a támadási tervünket is, de rohadtul nem találom egyiket sem. Na mindegy, egyszerűen csak menj túl az osztott pályás részen, és valahol balra lesz egy szuvenírbolt. – Balra már most is van vagy tizenhétezer szuvenírbolt. – Igen, de az osztott pályás részen túl már csak egy lesz. És valóban, ott tényleg egyetlen szuvenírbolt árválkodott, ezért bekanyarodtam az üres

parkolóba, és letettem a kocsit egy utcai lámpa fénykörében, merthogy az I-Drive-on folyton autókat lopnak. S míg az igaz, hogy csak egy őszintén és szívből mazochista autótolvajnak jutna eszébe elkötni a Chryslert, attól még nem sok kedvem lett volna ahhoz, hogy anyunak megpróbáljam elmagyarázni, hogyan és miért tűnt el az autója egy olyan nap hajnalán, amikor másnap iskola van. Egy darabig csak álldogáltunk a minifurgon hátuljának dőlve. A levegő olyan meleg és fülledt volt, hogy a ruhám a testemhez tapadt. Újra elkapott a szorongás, mintha figyelnének valakik, akiket én nem láthatok. Túl régóta tartott már az éjszaka, és annyi órát töltöttem idegeskedéssel, hogy a gyomrom belefájdult. Margo ráakadt a térképeire, és az utcai lámpa fényénél festékfoltos ujját végighúzta az útvonalunkon. – Azt hiszem, itt van egy kerítés – mondta, és egy bedeszkázott rész felé mutatott, amely nagyjából ott volt, ahol letértünk a főútról. – Az interneten olvastam róla. Néhány éve húzták fel, miután valami részeg alak az éjszaka közepén bebattyogott a víziparkba, és kedve kerekedett úszni egyet Shamuval, a kardszárnyú delfinnel, aki aztán egykettőre végzett is vele. – Komolyan? – Ja. Szóval, ha annak a pasasnak sikerült részegen is bejutnia, akkor nekünk színjózanon tuti, hogy menni fog. Mégiscsak nindzsák lennénk, vagy mi? – Hát… te talán nindzsa vagy… – haboztam. – Te is. Egy szörnyen zajos, ügyetlen nindzsa – biztatott Margo. – De mind a ketten nindzsák vagyunk. – A füle mögé simította a haját, felhúzta a csuklyát a fejére, és összehúzta a zsinórját. Az utcai lámpa fényénél sápadt arcvonásai élesnek tűntek. Talán mindketten nindzsák voltunk, de egyedül ő volt a szerephez öltözve. – Oké – jelentette ki. – Akkor most emlékezetünkbe véssük a térképet. – A Margo által eltervezett út messze legfélelmetesebb része a vizesárok volt. A SeaWorld hatalmas háromszöget formázott. Ennek az egyik oldalát egy út védte, amelyen Margo elmélete szerint éjjeliőrök járőröztek. A másikat egy legalább egy mérföldes kerületű tó szegélyezte, a harmadik oldalon pedig ott volt a vízelvezető árok – a térképen nagyjából olyan szélesnek tűnt, mint egy kétpályás út. Ahol pedig vízzel teli elvezetők vannak Floridában, ott nem ritkák az aligátorok sem. Margo megmarkolta mindkét vállamat, és maga felé fordított. – El fognak kapni bennünket, erre jó esély van, de amikor ez bekövetkezik, hagyd, hogy én beszéljek. Te csak legyél nagyon cuki, nyújtsd a magabiztosságnak és ártatlanságnak azt a különös elegyét, és minden rendben lesz. Bezártam a kocsit, megpróbáltam lesimítani ágaskodó fürtjeimet, és magam elé mormoltam: – Nindzsa vagyok. Nem Margo fülének szántam ugyan, de meghallotta és felvisított. – De mennyire, hogy az vagy! És most gyerünk! Átkocogtunk az I-Drive-on, aztán elkezdtük átverekedni magunkat a tölgyfák és magas cserjék sűrűjén. Már kezdtem aggódni a szömörce miatt, de aztán eszembe jutott, hogy a nindzsák ilyesmi miatt nem cidriznek, így aztán csak trappoltam, és karomat magam előtt tartva,

a hangacserjéket és csalitot kaszaboló mozdulatokkal félresodorva utat törtem magunknak a vizesárok felé. Végül a fák megritkultak, kinyílt előttünk egy sík mező, s már tisztán láttam az osztott sávos utat a jobb oldalon, a vizesárkot pedig egyenesen előttünk. Ha jártak volna autók az úton, minket is kiszúrhattak volna, csakhogy egyáltalán nem volt forgalom. Mindketten rohanva törtünk át a cserjés maradékán, aztán éles kanyart vettünk az út felé. – Most! Most! – rikkantotta Margo, mire átvágtattam a főút hat sávján. Bár teljesen néptelen volt, mégis egyszerre töltött el valami felemelő érzés és bűntudat attól, hogy egy ilyen széles úttesten megyek át. Amikor átértünk, térdre vetettük magunkat a padkát szegélyező fél méter magas fűben. Margo a fák sorára mutatott, amely a SeaWorld végtelenbe nyúló, gigantikus parkolója és a vizesárok mozdulatlan, fekete vize között húzódott. Úgy egy percen át a fasor mellett ügettünk, aztán Margo megrántotta az ingem hátulját, és halkan odasúgta: – És most a vizesárok. – Hölgyeké az elsőbbség – feleltem. – Ugyan, dehogy. Szívesen előreengedlek – udvariaskodott. Én pedig egy másodpercig sem gondoltam aligátorokra vagy a víz színén lebegő, zavaros, undorító algarétegre. Nekifutottam, és teljes erőből elrugaszkodtam. Derékig érő vízben landoltam, majd a térdemet magasra emelve caplatni kezdtem benne. A vizesárok állott szagot árasztott, vize nyálkásan megtapadt a bőrömön, de legalább derékon felül még mindig száraz voltam. Legalábbis addig, míg Margo be nem vetette magát mellém, mert ezzel sikerült rendesen összefröcskölnie. Megpördültem, és visszaadtam neki a kölcsönt, mire úgy tett, mintha öklendezne. – Egy nindzsa sosem spriccel le egy másik nindzsát – oktatott ki panaszos hangon. – A valódi nindzsa egyetlen csobbanás nélkül érkezik a vízbe – vágtam vissza. – Rendben, tiéd a pont.

Néztem, ahogy kimászik a vizesárokból, és közben végtelen elégedettség töltött el amiatt, hogy aligátoroknak semmi nyomát nem tapasztaltam. A pulzusszámom ha renyhe nem is, de alapvetően elfogadható volt. Margo nem húzta fel a cipzárt csuklyás felsőjén, s vizes fekete pólója a testére tapadt. Összefoglalva: egy sereg kifejezetten jó dolognak örvendezhettem, amikor a szemem sarkából hullámzó mozgásra figyeltem fel a vízben Margo mellett. Margo épp kilépett volna a szárazföldre, s már láttam, ahogy megfeszül az Achilles-ín a bokája hátulján, de mielőtt megmukkanhattam volna, a kígyó lecsapott, és belemart a bal lábába, pont a nadrágszár szegélye alatt. – A rohadt életbe! – káromkodta el magát, majd lenézett és megismételte: – A rohadt életbe! – A kígyó még mindig rajta csüngött, ezért gyorsan lehajoltam, megragadtam a farkánál fogva, letéptem Margo bokájáról, és elhajítottam a vizesárok irányába. – Aúúú, úristen! – nyögte. – Milyen fajta volt? Mokaszinkígyó? – Fogalmam sincs. Feküdj le, feküdj le – hajtogattam, majd kezembe vettem a sarkát, és

feltoltam a farmerja szárát. Két csepp vér buggyant ki ott, ahol a kígyó belevájta a fogát, úgyhogy lehajoltam, számat a sebre tapasztottam, és amilyen erősen csak tudtam, igyekeztem kiszívni a mérget belőle. Aztán köptem egyet, és már éppen újra próbálkoztam volna, amikor Margo leállított: – Várj csak, megint látom. – Rémülten felpattantam, de aztán csak ennyit mondott: – Nem, nem, édes istenem, ez csak egy vörös szalagoskígyó. – A víz felé mutatott, én pedig tekintetemmel az ujját követve kiszúrtam egy apró szalagoskígyót, amely a reflektorok fénykörének szélén, a víz színén tekeregve menekült. Így, jól megvilágítva már nem tűnt félelmetesebbnek egy bébigyíknál. – Hála az égnek! – szakadt ki belőlem, aztán lehuppantam Margo mellé, hogy szusszanjak egyet. Amikor újra szemügyre vettem a sebet, a vérzés már elállt. – Na, és milyen volt a lábammal smárolni? – tudakolta Margo. – Elég jó – feleltem, ami igaz is volt. Egy rövid időre hozzám simult, s a felső karját a bordáimon érezhettem. – Ma reggel kifejezetten ezért borotváltam le a lábamat. Arra gondoltam: „az ember sosem tudhatja, mikor esik neki valaki az alsó lábszárának, hogy kígyómérget szívjon ki belőle”.

Egy drótkerítés húzódott előttünk, de még két méter magas sem volt. Vagy, ahogy Margo fogalmazott: – Most komolyan, előbb egy vörös szalagoskígyó, most meg ez a kerítés? Az effajta biztonsági intézkedések egy nindzsa számára már-már sértőek. – Fürgén felkapaszkodott, átlendítette a testét fölötte, s már mászott is le rajta, mintha létrán lenne. Nekem is sikerült leesés nélkül átjutnom a kerítésen. Átrohantunk egy kisebb ligeten, aztán hatalmas, nem átlátszó tartályokat láttunk, amelyekben vagy voltak állatok, vagy nem – ezeknek az oldalához simulva óvakodtunk előre, míg el nem jutottunk egy leaszfaltozott ösvényhez, ahonnan már látszott a hatalmas bemutatótér, ahol gyerekkoromban Shamu egyszer lefröcskölt. A járda mentén elhelyezett kis hangszórókból halk háttérzene áradt – talán, hogy megnyugtassa az állatokat. – Margo – szólaltam meg –, bent vagyunk a SeaWorldben. – Komolyan? – vetette oda, majd kocogni kezdett, én pedig követtem. A fókamedence mellett kötöttünk ki, de úgy láttam, nincsenek benne fókák. – Margo, bent vagyunk a SeaWorldben – ismételtem el. – Akkor élvezd ki az érzést – felelte ajkát alig mozgatva –, mert itt jön egy biztonsági őr. Azonnal bevetettem magam a derékig érő bokrokból álló sövénybe, de amint feltűnt, hogy Margo nem menekül, én is megálltam. Egy SEAWORLD SECURITY feliratú mellényt viselő pasas baktatott felénk. – Hogy ityeg? – tudakolta zavartalanul. Volt valami a kezében. Én paprikaspray-re tippeltem. Úgy próbáltam lehiggadni, hogy magamban elmorfondíroztam a következőkön: vajon teljesen átlagos bilincs van nála, vagy valami speciális, SeaWorldhöz tervezett darab? Mondjuk olyan, ami két egymásba kapcsolódó delfint ábrázol?

– Tulajdonképpen már indultunk kifelé – válaszolta Margo. – Hát, az mán egészen bizonyos – bólogatott a fickó. – A kérdés csak az, hogy kisétáttok innét, vagy Orange megye seriffjének a társaságában távoztok. – Ha magának mindegy, akkor inkább csak úgy kisétálnánk – vágta rá Margo. Lehunytam a szemem. Nagy kedvem lett volna felvilágosítani arról, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat a frappáns visszavágásra. A férfi azonban elnevette magát. – Tuggyátok, pár éve már meghótt itt valaki, aki beugrott a nagy medencébe, oszt akkor szóttak nekünk, hogy nem eriszthetünk be senkit, aki betörne, még ha nagyon csini, akkó se. Margo megrángatta magán a pólót, hogy ne tapadjon a testéhez annyira. Csak ekkor tűnt fel, hogy a pasas végig a melléhez intézte a szavait. – Hát, akkor gyanítom, hogy kénytelen lesz letartóztatni bennünket. – De persze nézhettyük eztet másképpen is… Merhogy az én műszakom mingyá véget ér, és mehetek haza lehúzni egy sört meg aludni. Ha viszont most felhívom a rendőrséget, hát az jó időbe beletelik, mire kigyünnek ide. Most csak hangosan gondókkodok – jegyezte meg, és Margo szeme elkerekedett, amikor rájött, miről is van szó. Egyik kezét nedves zsebébe szuszakolta, és egy vizesárkot megjárt, elázott százdollárost húzott elő belőle. – Háát… szerintem az vóna a legjobb, ha most mán indulnátok – közölte velünk a biztonsági őr. – A helyetekben a kardszárnyú delfin medencéjét eléggé kerülném, merhogy az körül van rakva éjjeli biztonsági kamerákkal, és ugye, nem akarnánk, hogy bárki megtuggya, hogy tik itt vattok. – Igen, uram – vágta rá tartózkodást mímelve Margo, s ezzel a férfi már bele is olvadt újra a sötétbe. – Öregem – suttogta Margo, mialatt az őr teljesen eltűnt a szemünk elől –, annyira semmi kedvem sem volt kifizetni ezt a perverz állatot. Na de mindegy, a pénz arra való, hogy elköltsük. Alig hallottam a hangját. Teljesen lekötött az, ahogy szétáradt bennem a megkönnyebbülés. Ez a libabőrös, nyers öröm már megérte mindazt a szorongást, ami megelőzte. – Hála az égnek, nem csinál ügyet a dologból – leheltem. Margo nem felelt. Elbámult mellettem, s annyira hunyorított, hogy a szeme szinte teljesen eltűnt. – Hajszálra így érzem magam, ahányszor csak elmegyek a Universal Studios szórakoztatóparkba – jegyezte meg egy másodperc elteltével. – Olyan szuperül néz ki, meg minden, de tulajdonképpen nincs ott semmi látnivaló. A játékok nem működnek. El van zárva minden, ami csak egy kicsivel is látványosabb. Éjszakára a legtöbb állatot más medencébe teszik át. – Oldalra billentett fejjel merengett a SeaWorld szemügyre vehető részein. – Gondolom, az öröm forrása nem az, ha bejutunk. – Akkor mi? – érdeklődtem meg. – Talán a tervezgetés. Nem tudom. Amikor megcsinálsz valamit, az mindig eltörpül amellett, amiben addig reménykedtél, amíg csak elképzelted a dolgot. – Ez azért nekem eléggé tetszik – vallottam be. – Még ha nincs is semmi látnivaló. –

Letelepedtem egy padra, mire Margo mellém ült. Mindketten a fókamedence felé fordultunk, amelyben nem voltak állatok… csak egy lakatlan szigetféleség, amit műanyagból fröccsöntött sziklákkal díszítettek. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a szagát: a vizesárok algáját, az izzadságot, orgonaillatú samponját és a bőrét, amely összetört mandula aromáját árasztotta. Most először fáradtnak éreztem magam, és arra gondoltam, elheverhetnénk együtt a SeaWorld egy füves részén. Én hanyatt feküdnék, Margo pedig az oldalán nyúlna el, egyik karját a mellkasomon pihentetve, fejét a vállamra fektetné, s rám nézne. Nem csinálnánk semmit, csak pihennénk a szabad ég alatt – itt, ahol az éjszaka olyan jól ki van világítva, hogy a lámpáktól a csillagok fényét sem látni. És talán érezném, ahogy a lehelete a nyakamat éri, aztán esetleg itt maradhatnánk egészen reggelig, és amikor bejönnének a víziparkba a látogatók, akkor elvegyülhetnénk közöttük, és minket is turistának néznének. De nem. Hiszen ott volt a félig letarolt szemöldökű Chuck, akit meg kellett bámulni, Ben, akinek el kellett mesélni az egészet, az órák, a zenekari helyiség, a Duke és a teljes jövő. – Q – szólalt meg Margo. Odakaptam a tekintetem, és félálmomban egy pillanatra fogalmam sem volt, miért mondta ki a nevem. Aztán én is meghallottam, és teljesen felébredtem. A hangszórókból áradó háttérzene felerősödött… sőt, már nem is semleges háttérzene volt, hanem igazi muzsika. Egy régi, dzsesszes szám, amit apu annyira szeretett, a „Stars Fell on Alabama”. Még a fémes hangzású hangszórókon át is világos volt, hogy az előadó képes egyidejűleg ezer istenverte hangot kiénekelni. Hirtelen felködlött előttem az egybefüggő vonal, amely közös múltunkban összekötött bennünket a bölcsődétől a halott pasas felfedezésén át egészen a mostani ismeretségünkig. El szerettem volna mondani neki, hogy az öröm számomra nem a tervezésben, a végrehajtásban vagy a feladat letudásában és a távozásban rejlik, hanem abban, ahogy kettőnk lehetőségei – megannyi vékony szál – keresztezik egymást, szétválnak, majd valahol újra összesimulnak. Csakhogy ez amolyan érzelgős dolog lett volna, és Margo már egyébként is felcihelődött. Kék szeme mintha kacsintott volna, s abban a pillanatban hihetetlenül szép volt, ahogy nedves farmerje a lábához tapadt, s arca valósággal ragyogott a szürkés fényben. Felálltam, és felé nyújtottam a kezem. – Felkérhetlek erre a táncra? Margo pukedlizett, és megfogta a kezem. – Igen. – Aztán az ujjaim megállapodtak a dereka és a csípője közti ívben, a tenyere pedig a vállamra simult. És már kezdtük is: egyet-kettőt-oldallépés, egyet-kettőt-oldallépés. Körbefoxtrottozuk a fókamedencét, és még mindig nem ért véget a dal, amely a csillaghullásról szólt. – Hatodikos lassúzás – jelentette be Margo, és máris pozíciót váltottunk: az ő két keze a vállamon, az enyém a csípőjén, könyökünket pedig egyenesen kinyújtva megfeszítettük, hogy legalább fél méter maradjon közöttünk. Aztán még egy kicsit foxtrottoztunk, míg csak véget nem ért a szám. Ekkor előreléptem, és erősen hátradöntöttem Margót – pontosan úgy, ahogy azt a Korona Tánciskolában tanították. Ő felemelte az egyik lábát, és a karomon éreztem, hogy teljes testsúlyával rám nehezedik. Vagy nagyon megbízott bennem, vagy el akart esni.

(KILENC)

Az I-Drive-on egy 7-Elevenben vettünk egy guriga papírtörlőt, aztán megpróbáltuk lecsutakolni a ruhánkról és bőrünkről a vizesárok nyálkáját és bűzét. Feltöltöttem az üzemanyagtartályt, pontosan annyira, amennyi este volt benne, mielőtt még körbefurikáztuk volna egész Orlandót. A Chrysler ülései ugyan valószínűleg kissé nedvesek lesznek még akkor is, amikor anyu elindul dolgozni, de erősen reméltem, hogy nem tűnik majd fel neki, mivel általában sem tűnt fel neki semmi. A szüleim meggyőződése volt, hogy az egész bolygón nincs nálam megfelelőbben szocializált, a SeaWorldbe-álmában-sem-betörő személy, hiszen lelki boldogulásom az ő hivatásbeli rátermettségük bizonyítéka volt. Nem igyekeztem nagyon haza, a főútvonalakat hanyagoltam, inkább a kertek alatt, a mellékutakon mentünk. Rádiót hallgattunk, megpróbáltuk kitalálni, hogy melyik adón játszhatták a „Stars Fell on Alabama” című számot. Aztán Margo egyszer csak lehalkította a zenét. – Úgy összességében véve azt mondanám, hogy siker volt – jegyezte meg. – Vitathatatlan – feleltem, bár ekkorra már azon járt az eszem, hogy vajon mit hoz a reggel. Vajon Margo odajön a zenekari próbateremhez az első óra előtt, hogy velünk lógjon? Bennel és velem fog ebédelni? – Azon tűnődöm, hogy vajon reggel minden másképp lesz-e? – böktem ki. – Hát igen – bólintott rá. – Én is. – Egy darabig hallgatott, aztán folytatta: – Hé, ha már így szóba került a reggel, egy apró ajándékkal szeretném megköszönni a szorgalmat és odaadást, amit ezen a rendkívüli éjszakán tanúsítottál. – Matatott egy kicsit a lábánál, majd elővette a digitális fényképezőgépet. – Tessék, a tied – közölte. – Használd bölcsen Tinky Winky varázserejét. Felnevettem, és zsebre vágtam a fényképezőgépet. – Mihelyt hazaérek, letöltöm a fotót. Jó lesz, ha a suliban adom vissza a gépet? – kérdeztem. Még mindig szerettem volna, ha így felel: igen, persze, a suliban, ahol minden megváltozik, mindenki tudni fog arról, hogy a barátod vagyok, emellett egyértelműen nem járok Jase-szel. De csak ennyit válaszolt: – Ja, hogyne, ahogy akarod. 5:42 volt, amikor beértem Jefferson Parkba. Végiggurultunk a Jefferson Drive-on a Jefferson Courtig, ahol bekanyarodtam a mi utcánkba, a Jefferson Way-re. Ezen az éjszakán most utoljára kapcsoltam ki a fényszórókat, és üresben ráfordultam a kocsifelhajtónkra. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, Margo pedig egy szót sem szólt. A 7-Eleven egyik szatyra megtelt az éjszakai szemetünkkel, de igyekeztünk olyan állapotba hozni a Chryslert, mintha az elmúlt hat óra meg sem történt volna. Margo egy másik zacskóba bepakolta a vazelin maradékát, a festékspray-t és az utolsó, felbontatlan doboz Mountain Dew-t. Az agyam valósággal zsibongott a kimerültségtől. Mindkét kezemben egy-egy szatyorral megálltam egy pillanatra a furgon mellett, és

ráemeltem a tekintetem. – Hát, pokoli egy éjszaka volt – nyögtem ki végül. – Gyere ide – felelte, mire tettem egy lépést előre. Megölelt, de a zacskók miatt nem volt könnyű magamhoz szorítani – ha viszont ledobom őket, azzal felébreszthetek valakit. Éreztem, hogy lábujjhegyre emelkedik, a szája a fülemhez ér, s ezt súgja bele nagyon tagoltan: – Nagyon… fog… hiányozni… hogy… veled… lógjak. – De hát nem kell – vágtam rá hangosan. Igyekeztem leplezni, mennyire csalódott vagyok. – Ha őket már nem szereted, akkor lógjál csak velünk. Az én barátaim eléggé… szóval, kedvesek. Az ajka olyan közel volt a bőrömhöz, hogy még azt is érzékeltem, amikor elmosolyodott. – Attól tartok, ez nem lehetséges – súgta a fülembe. Aztán elengedett, de miközben hátrálva lépegetett, a tekintetét nem vette le rólam. Végül felvonta a szemöldökét és elmosolyodott – ennek a mosolynak hittem. Néztem, ahogy felmászik egy fára, és onnan áthúzódzkodik a tetőre emeleti szobája ablakánál. Felfeszegette az ablakkeretet, aztán beugrott. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a házunkba, lábujjhegyen átosontam a konyhán a szobám felé, lehámoztam magamról a farmert, és bevágtam a szekrény egyik sarkába, rögtön a szúnyoghálós keret mellé, letöltöttem Jase fotóját, majd bemásztam az ágyba. A fejemben egymást kergették a gondolatok arról, mit is fogok majd mondani Margónak a suliban.

MÁSODIK RÉSZ A fű

(EGY)

Nagyjából fél órát alhattam, amikor 6:32-kor megszólalt az ébresztőórám. Úgy tizenhét percen át fel sem tűnt, hogy berreg, egészen addig, míg meg nem éreztem a vállamon egy kezet, és valahonnan a távolból meg nem hallottam anyu hangját: – Jó reggelt, álomszuszék. – Öööhhh – morogtam válaszképpen. Sokkal, de sokkal elcsigázottabbnak éreztem magam, mint 5:55-kor voltam, és simán kihagytam volna a sulit… csak éppen addig egyetlen napot sem hiányoztam… és míg azzal már tisztában voltam, hogy a makulátlan hiányzási statisztika nem különösebben felajzó dolog, sőt, még csak nem is csodálatra méltó, azért nem szerettem volna megszakítani ezt a töretlen hagyományt. Plusz még arra is kíváncsi voltam, hogy Margo mostantól hogyan viselkedik velem.

Amikor becsoszogtam a konyhába, apu épp lelkesen magyarázott valamit anyunak. A pultnál ették a reggelijüket, és apu elhallgatott, amikor észrevett. – Hogy aludtál? – Csodásan – feleltem, ami igaz is volt. Az alvás kurtára sikerült, de csodás volt. Apa elmosolyodott. – Épp anyádnak mesélem, hogy van egy visszatérő szorongásos álmom – mondta. – Főiskolás vagyok benne. Ógörögórára járok, csak éppen a tanár nem beszél ógörögül, és a tesztek sem ógörögül vannak, hanem valami halandzsa nyelven. De mindenki úgy viselkedik, mintha ez a kitalált nyelv meg a kitalált ábécéje tényleg az ógörög lenne. Szóval, dolgozatot kell írnom egy olyan nyelven, amit nem ismerek, olyan betűket használva, amiket képtelen vagyok kisilabizálni. – Érdekes – nyögtem be, pedig egyáltalán nem tartottam annak. A világon semmi sem lehet olyan unalmas, mint más emberek álmai. – Az egész a kamaszkor metaforája – lendült bele anyu. – A felnőttség a nyelv, amit nem értesz, de muszáj írnod rajta, olyan betűkkel, vagyis érettségre valló szociális interakció alkalmazásával, amit nem ismersz fel. – Anyu fiatalkorúak börtönében és intézetben élő zakkant tinédzserekkel foglalkozott. Azt hiszem, talán ezért nem aggódott miattam soha – vitathatatlanul sikernek számítottam mindaddig, míg el nem kezdek rituálisan ugróegereket mészárolni vagy rávizelni a saját fotómra. Egy normális anya ezt mondta volna: „Hé, úgy nézel ki, mint aki éppen most merül fel valami metamfetamin-buliból, és enyhén algás szagod is van. Nem lehetséges, hogy pár órája még egy kígyómarta Margo Roth Spiegelmannal táncoltál?” De nem. Nekik az álmok fontosabbak voltak.

Zuhanyoztam, farmert, pólót húztam. Késésben voltam… no de hát én mindig késésben voltam. – El fogsz késni – figyelmeztetett anyu, amikor visszaértem a konyhába. Megráztam a fejem, hátha tisztul valamit a köd, és rájövök, hogyan kell bekötni a sportcipőm fűzőjét. – Tisztában vagyok vele – mormoltam kábán. Anyu kocsival elvitt a suliba. Azon az ülésen ültem, amin éjszaka Margo. Anyu a leginkább hallgatott, ami jól jött, mert a fejemet a minifurgon ablakának vetve tulajdonképpen végigaludtam az utat.

Amikor az iskolához értünk, láttam, hogy a végzősök számára fenntartott parkolóban Margo szokásos helye még üres. Igazán nem kárhoztathattam azért, hogy elkésett. Az ő barátaira nem volt jellemző, hogy olyan korán gyülekeznének, mint az enyémek. Miközben a zenekari bagázs felé baktattam, Ben odaordított nekem: – Jacobsen, csak álmodtam, vagy tényleg… – Enyhén megráztam a fejem, mire azon nyomban váltott: – Vad kalandozásra indultunk mi ketten Francia Polinézia szigetein, ahol egy banánkötegekből épített vitorlás hajóval utazgattunk? – De micsoda finom kis vitorlás volt! – vágtam rá. Radar felém kapta a fejét, aztán beljebb húzódott a fa árnyékába. Követtem. – Megkérdeztem Angelát, hogy tudna-e partnert találni Bennek a bálra. De nem fog menni. – Benre pillantottam, aki élénken társalgott. A szájában tartott műanyag kávékeverő pálcika beszéd közben víg táncot járt. – Ciki – értettem egyet. – De nem lesz baj belőle. Majd szépen velem tölti az estét, és rendezünk egy maratoni Feltámadás-partit. Ekkor Ben átjött hozzánk. – Mi van, épp megpróbáltok nagyon tapintatosak lenni? Mert pontosan tudom ám, hogy a tündibündimentes báltragédiáról van szó, ami nem más, mint az életem. – Ezzel sarkon fordult, és elindult befelé. Radarral követtük. Halkan beszélgetve elhaladtunk a zenekari helyiség előtt, ahol elsősök és másodikosok ücsörögtek és fecsegtek a hangszertokok dzsungelében. – Egyáltalán miért akarsz elmenni? – faggattam. – Tesó, hát mégiscsak a mi végzős bálunkról van szó! Ez az utolsó alkalmam arra, hogy valami tündérbogár legszebb gimis emlékévé váljak. Csak a szememet forgattam. Megszólalt a figyelmeztető csengő, vagyis az óra öt perc múlva kezdődött, s a diákok Pavlov rendes kutyáihoz illő módon elkezdtek rohanni, s megtelt velük a folyosó. Megálltunk Radar szekrényénél. – Na szóval, miért is hívtál fel hajnali háromkor, hogy megtudd Chuck Parson címét? Épp azon morfondíroztam, hogyan lehetne erre a legmegfelelőbb választ adni, amikor

észrevettem, hogy Chuck Parson felénk tart. Könyökkel oldalba böktem Bent, és tekintetemmel figyelmeztetőn intettem. (Mellékesen megjegyezném, hogy Chuck a bal szemöldök leborotválását tartotta a legjobb stratégiának.) – Szent Kleofás! – szakadt ki Benből. Pillanatokon belül a szekrényhez préselve találtam magam, Chuck belehajolt az arcomba, így egészen közelről szemlélhettem meg izgatóan szőrtelenített homlokát. – Ti meg mit bámultok, seggfejek? – Semmit – felelte Radar. – Egészen biztosra veheted, hogy nem a szemöldöködet nézzük. Chuck bemutatta neki a középső ujját, tenyérrel hatalmasat csapott a mellettem levő szekrényre, aztán elhúzott. – Ez a te műved? – ámuldozott hitetlenkedve Ben. – Sosem árulhatjátok el senkinek – közöltem velük, majd suttogva hozzátettem: – Margo Roth Spiegelmannal voltam. Ben az izgatottságtól visítani kezdett. – Múlt éjjel Margo Roth Spiegelmannal voltál? ÉJSZAKA HÁROMKOR? – Biccentettem. – Kettesben? – Biccentettem. – Úristen, ha tényleg összejöttetek, akkor muszáj lesz elmesélned minden apró részletet! Esszét kell írnod Margo Roth Spiegelman mellének látványáról és tapintásáról! Minimum harmincoldalasat! – Én ragaszkodnék egy fényképhű ceruzarajzhoz – követelőzött Radar. – De kisplasztikát is elfogadunk – tette hozzá Ben. Radar félig felemelte a kezét, mire kötelességtudóan meghallgattam legújabb javaslatát: – Iiigen, szóval azon gondolkodtam, hogy vajon tudnál-e hatsoros verset írni Margo Roth Spiegelman melléről. Megadnám a hat szót, amelynek szerepelnie kell benne: rózsás, gömbölyű, feszesség, lágy, rugalmas és pihe-puha. – Én személy szerint úgy látom – csatlakozott Ben –, hogy legalább az egyik szó legyen a cuppcupp. – Attól tartok, ezt a szót nem ismerem – védekeztem. – Ilyen hangot adok ki a számmal, amikor valami tündérbogarat épp a szabadalmaztatott technikájú, Ben Starling-féle gyorsított eljárásban részesítek. – Ben itt bemutatta, mit tenne azon teljességgel valószínűtlen esemény bekövetkeztekor, amennyiben arca és egy dekoltázs összetalálkoznának. – És bár nem tudják, miért – jegyeztem meg zengő hangon –, Amerika-szerte lányok ezrei tapasztalják éppen, hogy hirtelen a hideg kezd futkosni a hátukon a félelemtől és undortól. Na mindegy, perverzkém, nem jöttünk össze. – Jellemző – nyögte be Ben. – Én vagyok az egyetlen pasas, akiben megvan a képesség, hogy megadja egy tündibündinek azt, amire vágyik, és közben én vagyok az is, akinek erre sosem nyílik alkalma. – Micsoda elképesztő véletlen! – jegyeztem meg. Mindent ugyanolyannak találtam, mint mindig… talán csak kimerültebb voltam. Pedig abban reménykedtem, hogy az elmúlt éjszaka megváltoztatja az életemet. De nem így történt…

legalábbis egyelőre. Becsengettek. Elkezdtünk rohanni a tantermünk felé.

Valami hihetetlenül elfáradtam az első órán, ami függvénytan volt. Na persze, már ébredés óta eléggé kivoltam, de a kimerültség és függvénytan kombinációját azért igazságtalannak találtam. Úgy próbáltam ébren maradni, hogy írtam egy levélkét Margónak – eszembe sem jutott elküldeni neki, mindössze összegyűjtöttem benne az előző éjjel legjobb pillanatait. De még ez is kevés volt ahhoz, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Egyszer csak bekövetkezett egy pont, amikor a tollam megállt, s a látómezőm egyre szűkülni kezdett. Igyekeztem felidézni magamban, hogy a csőlátás vajon az elcsigázottság egyik jele-e, aztán úgy döntöttem, hogy annak kell lennie, mert csak egyetlen dolog volt előttem – Mr. Jimenez a táblánál –, így ez volt az egyetlen dolog, amit az agyam feldolgozhatott. Ezért aztán, amikor Mr. Jimenez kimondta a nevemet, teljességgel összezavarodtam, mert az én világomban mindeddig pusztán annyi történt, hogy Mr. Jimenez a táblára írogatott, és az istennek nem tudtam elképzelni, hogyan lehet jelen az életemben egyszerre vizuálisan és a hallás szintjén is. – Igen? – nyögtem ki. – Hallottad a kérdést? – Igen? – próbálkoztam újra. – És azért emelted fel a kezed, hogy válaszolj rá? Felpillantottam, és valóban, felemelhettem az egyik kezem, csak éppen arról nem volt fogalmam sem, ez hogyan történhetett. Legfeljebb azzal voltam tisztában, hogyan érhetném el, hogy mostantól ne legyen felemelve. De jelentős küzdelembe került, mire az agyam képes volt tudatni a karommal, hogy leeresztheti magát, aztán a karom ezt végrehajtotta, és én végül elmotyoghattam: – Csak ki szerettem volna kéredzkedni a mosdóba. – Tessék, menj – mondta Mr. Jimenez, és akkor valaki más jelentkezett, és kérdezett valamit valamiféle differenciálegyenletről. Elballagtam a mosdóba, vizet fröcsköltem az arcomra, majd ráhajoltam a mosdókagylóra, közel a tükörhöz, és felmértem a helyzetet. Igyekeztem kidörgölni a pirosságot a szememből, de nem ment. Aztán váratlanul ragyogó ötletem támadt. Bementem az egyik vécéfülkébe, lehajtottam a tetejét, lehuppantam az ülőkére, oldalra dőltem, és elaludtam. Ez nagyjából tizenhat ezredmásodpercig tartott, és már meg is szólalt a második órát jelző csengetés. Feltápászkodtam, és bebaktattam latinra, majd fizikaórára, aztán végre eljött a negyedik óra, egyben az ebédszünetem, és megkerestem Bent a büfében. – Baromira szükségem van egy kis alvásra, vagy ilyesmi. – Akkor ebédeljünk a KÉJLŐCS-ben – javasolta.

A KÉJLŐCS egy tizenöt éves Buick volt, amit Ben mindhárom idősebb testvére halálra hajtott, s mire Ben megörökölte, már jórészt csak szigetelőszalag és autógitt tartotta össze. A jármű

teljes neve Koszlott És Jócskán Lenyargalt Ősöreg Csotrogány volt, de mi röviden csak KÉJLŐCSnek neveztük. KÉJLŐCS nem üzemanyaggal működött, hanem a kiapadhatatlan emberi remény éltette. Az ember beült a perzselően forró műanyag huzatú ülésre, és remélni kezdte, hogy beindul a motor. Aztán Ben elfordította a slusszkulcsot, mire pár erőtlen berregés következett, mint amikor a partra vetett hal utoljára még néhányszor erőtlenül feldobja magát. Ekkor fokozottabban kellett reménykedni, mire a motor tovább próbálkozott. A még koncentráltabb remény pedig meghozta a várt eredményt, és végre beindult a jármű. Ben rákapcsolta a gyújtást, majd feltekerte a légkondicionálást. A négy ablakból hármat kinyitni sem lehetett, a kondi viszont csodásan működött… habár az első néhány percben csak forró levegő áradt a szellőzőrostélyból, ami elkeveredett az autóban uralkodó állott, forró levegővel. Teljesen hátrahajtottam az anyósülést, amennyire csak ment, hogy szinte már heverni tudjak rajta, aztán mindent elmeséltem: az ablakom előtt felbukkanó Margót, a WalMartot, a bosszút, a SunTrust-épületet, hogy először rossz házban kerestük Chuckot, a SeaWorldöt, és hogy „nagyon fog hiányozni, hogy veled lógjak”. Egyetlenegyszer sem szólt közbe – Ben ezen a téren szuper haver volt –, de amikor befejeztem, azonnal rákérdezett arra, ami számára a legégetőbb problémát jelentette: – Na várjunk csak, amikor Jase Worthingtonról beszélünk, akkor mennyire kicsi dologról van szó? – Valószínűleg szerepet játszott benne az összezsugorodás is, hiszen figyelembe kell vennünk, milyen stresszes helyzetben volt… na de tisztában vagy azzal, mekkora egy ceruza? – kérdeztem, mire Ben biccentett. – És láttál már radírt? – Újfent bólintott. – És azt tudod, mekkora kis guminudlik maradnak a papíron radírozás után? – Lelkes bólogatás. – Hát, azt mondanám, hogy úgy három radírnudli hosszú és egy nudli széles – közöltem. Bennek épp eleget kellett szívnia olyan fazonok miatt, mint Jason Worthington és Chuck Parson, hát úgy ítéltem meg, joga van egy kis mulatsághoz. De még csak el sem röhögte magát, hanem lassan, megbűvölten ingatta a fejét. – Úristen, Margo tényleg nem semmi. – Hát igen. – Az a fajta személy, aki vagy tragikusan korán hal meg, huszonhét évesen, mint Jimi Hendrix és Janis Joplin, vagy pedig felnő, és megnyeri az első Nobel-díjat, amit elképesztően menő személyiségért ítélnek oda. – Ja – mondtam. Ritkán fordult elő, hogy belefáradtam volna a Margo Roth Spiegelmanról való beszélgetésbe, de ritkán voltam ennyire fáradt. Hátradőltem a repedezett műbőr ülésen, és azon nyomban elnyomott az álom. Amikor felébredtem, egy Wendy’s hamburgert találtam az ölemben, mellette cetli: „Tesó, elmentem órára. Zenekar után találkozunk.”

Később, az utolsó órám után, a zenekari helyiség betonfalának dőlve üldögéltem, és Ovidiust fordítottam. Közben igyekeztem eltekinteni az odabentről érkező keserves kakofóniától. A zenekari próba alatt mindig a suliban maradtam, mert ha egy órával korábban, Ben és Radar távozása előtt szerettem volna lelépni, akkor kénytelen lettem volna elviselni a tűrhetetlenül

megalázó helyzetet, hogy én vagyok az iskolabuszon az egyetlen végzős. Miután kijöttek, Ben elfuvarozta Radart a házukig, amely Jefferson Park „faluközpontjának” a közelében volt, nem messze attól a helytől, ahol Lacey lakott. Aztán engem is hazavitt. Feltűnt, hogy Margo kocsija nem áll ott a felhajtójukon. Ezek szerint nem azért hagyta ki a sulit, hogy kialudja magát. Hanem azért, hogy újabb kalandra induljon – egy újabb kalandra… nélkülem. Valószínűleg azzal töltötte a napot, hogy szőrtelenítőkrémet kent egyéb ellenségei párnájára, vagy valami ilyesmi. Miközben beballagtam a házunkba, kicsit úgy éreztem magam, mint akit kihagytak valamiből… de persze Margo tudhatta, hogy egyébként sem tartottam volna vele… hogy nekem elég fontos egy iskolában töltött nap. És ki tudja, hogy valóban csak egy napra tervezte-e a dolgot? Talán újabb háromnapos kalandra indult Mississippibe, vagy átmenetileg csatlakozott a cirkuszhoz. De persze nem ilyesmiről van szó, hanem valami olyanról, amit én elképzelni sem tudok, amit képes sem lennék elképzelni, merthogy nem vagyok Margo. Azon tűnődtem, ezúttal milyen sztorikkal tér majd haza. Meg azon, hogy leül-e velem szemben az ebédlőben, hogy elmesélje őket. Talán így értette azt, hogy hiányozni fog neki, hogy velem lógjon, jutott eszembe. Margo tudhatta, hogy épp Orlando „papírságát” készül maga mögött hagyni egy időre. De amikor visszatér… ki tudja? Mivel a suli utolsó heteit nem töltheti azokkal, akik eddig a barátai voltak, talán úgy dönt, hogy akkor inkább velem lesz.

Margónak nem kellett hosszasan hiányoznia ahhoz, hogy lábra keljenek a pletykák. Ben már aznap este felhívott vacsora után. – Úgy hallom, Margo nem veszi fel a telefonját. Valaki olyasmit írt a Facebookon, hogy neki Margo megmondta, beköltözik Disney Worldben a Tomorrowland egy titkos raktárába. – Ez hülyeség – jelentettem ki. – Tudom. Hiszen mégiscsak a legvacakabb az összes Disney-világ közül. Valaki más szerint az interneten megismerkedett valami pasival. – Nevetséges – közöltem. – Jól van, rendben, na de akkor mi van vele? – Valahol remekül mulat egymagában, méghozzá valami olyasmivel, amiről mi legfeljebb csak álmodunk. Ben felvihogott. – Ezzel arra célzol, hogy eljátszadozik saját magával? Felnyögtem. – Ugyan már, Ben! Úgy értem, hogy teszi azt, amit mindig is szokott. Történeteket gyárt. Világokat renget meg.

Azon az éjszakán az oldalamra fordultam, úgy bámultam ki az ablakon a láthatatlan kinti világba. Többször is megpróbáltam elaludni, de a szemem folyton felpattant, mintha várna

valamire. Csak remélni tudtam, hogy Margo Roth Spiegelman egyszer visszatér az ablakomhoz, és bármilyen fáradt is vagyok, végigrángat magával egy újabb feledhetetlen éjszakai kalandon.

(KETTŐ)

Margo elég gyakran lépett le ahhoz, hogy a suliban ne indítványozzanak semmiféle „Keressük meg Margót!” programot, de a hiányát mindannyian megéreztük. A gimi nem demokrácia és nem diktatúra – sőt, a divatos hiedelmekkel ellentétben még csak nem is maga az anarchia. A gimi isteni jogon alapuló királyság. És amikor a királynő elhúz szabadságra, a dolgok megváltoznak. Egész pontosan romlásnak indulnak. Másodéves korunkban például, Margo Mississippi államban tett barangolása alatt történt, hogy Becca az egész világ tudomására hozta a Pipipiros Ben-sztorit. Most sem volt másképpen. Világgá ment a lány, aki addig a kisujjával betapasztotta a rést a gáton. Az áradás elkerülhetetlenné vált. Aznap reggel a változatosság kedvéért időben keltem, és így Ben vitt be a suliba. A zenekari helyiség előtt álldogálók mind szokatlanul csendesek voltak. – Haver! – köszöntött bennünket rettentő komoly képpel Frank. – Mi van? – Chuck Parson, Taddy Mac és Clint Bauer fogták Clint Tahoe-ját, és átzúztak vele tizenkét elsős és másodikos bringáján. – De ciki! – csóváltam a fejem. Mire megszólalt jó barátnőnk, Ashley is: – És tegnap valaki kirakta az összes lány telefonszámát a fiúvécében… és mindenféle mocsok dolgot írt hozzá. Újra a fejemet ingattam, aztán csak hallgattam a többiekkel együtt. Nem jelenthettük a dolgot – azzal már próbálkoztunk évekkel korábban, de csak még súlyosabb megtorlás követte. Általában ki kellett várnunk, hogy jöjjön valaki, például Margo, és mindenkit emlékeztessen arra, micsoda éretlen hülye módon viselkedik. Margo azonban megmutatta nekem, hogyan lehet átmenni ellentámadásba. Már épp megszólaltam volna, amikor a szemem sarkából láttam, hogy hatalmas termetű alak vágtat felénk. Fekete símaszk volt rajta, a kezében nagy, bonyolult szerkezetű, zöld, tartályos vízipuska. Miközben elrohant mellettünk, vállon talált, mire elvesztettem az egyensúlyomat, és a repedezett aszfaltra zuhantam. Amikor a símaszkos alak elérte az ajtót, megfordult és hátraüvöltött: – Ha baszakodsz velünk, lesz lecsapás! – A hangja nem volt ismerős. Ben és egy másik barátunk felsegített. A bal oldalamat ütöttem be, a vállam eléggé sajgott, de nem akartam elkezdeni dörzsölgetni. – Jól vagy? – kérdezte Radar. – Igen. Minden rendben. – Nem volt mese, muszáj volt megmasszíroznom a vállam. Radar a fejét ingatta. – Valaki igazán elmagyarázhatná neki, hogy míg teljességgel lehetséges lecsapni valakit, ahogy még az is, hogy le legyél csapva, a lesz lecsapás azonban úgy marhaság, ahogy van. – Elnevettem

magam. Valaki a fejével a parkoló felé intett, s amikor felnéztem, két kis elsős fiút láttam, akik felénk tartottak. Pólójuk csuromvizesen tapadt keszeg felsőtestükre. – Pisi volt! – kiáltotta oda nekünk az egyikük. A másik egy szót sem szólt, csak olyan messze eltartotta a karját a pólójától, amennyire csak lehetett. Ez valamennyire be is vált. Láttam, ahogy valami kicsöpög a trikó ujjából, és végigcsordul a karján. – Állat- vagy emberpisi? – tudakolta valaki. – Honnan tudjam? Mi vagyok én? A pisitudományok szakértője? Odaballagtam a fiúhoz. A fejére tettem a kezem, mert egyedül az tűnt teljesen száraznak rajta. – Rendbe tesszük a dolgot – ígértem neki. Megszólalt a csengő, és Radarral elvágtattunk függvénytanra. Amikor lehuppantam a helyemre, bevágtam kicsit a karomat, mire újra belenyilallt a vállamba a fájdalom. Radar mutatóujjával rákoppintott a füzetére, amin bekarikázott egy mondatot. „A vállad rendben?” A saját füzetem sarkára írtam a választ. „Az elsősökhöz képest úgy vehetjük, hogy a reggelt egy szivárványmezőn töltöttem, kiskutyákkal hancúrozva.” Radar olyan hangosan nevetett fel, hogy Mr. Jimenez odanézett. „Van egy tervem, de ahhoz meg kell tudnunk, hogy ki volt a símaszkos alak” – firkantottam le. „Jasper Hanson” – írta vissza azonnal Radar, és többször bekarikázta a nevet. Ez meglepetés volt. „Honnan tudod?” „Hát nem vetted észre? A hülyéje a saját focimezében volt.” Jasper Hanson harmadikos volt. Mindig is ártalmatlannak tartottam, sőt voltaképpen rendesnek – amolyan csetlő-botló, „hé, haver, hogy ityeg” típusú fiúnak. Egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy pisigejzírrel árasztja el az elsősöket. A Winter Park Gimi kormányzati bürokráciájában Jasper Hansen lehetett volna a Sport és Hivatallal Való Visszaélés megbízott osztályvezető-helyettesének segédje. Amikor egy ilyen alak egyik napról a másikra Vizeletlövészeti Vezérigazgatóvá növi ki magát, akkor muszáj azonnal cselekedni.

Így hát, amikor aznap hazaértem, létrehoztam egy új e-mail címet, és levelet írtam öreg barátomnak, Jason Worthingtonnak. Küldő: [email protected] Címzett: [email protected] Tárgy: Te, én, Becca Arringtonék háza, a péniszed stb. Kedves Mr. Worthington, 1. Gondoskodjon arról, hogy 200 dollárt kapjon készpénzben mind a tizenkét személy, akinek a biciklijét az ön munkatársai Chevy Tahoe általi elpusztításra ítélték. Figyelembe véve hihetetlen gazdagságát, ez nyilván nem jelenthet gondot. 2. A fiúvécében a graffitihelyzetet azonnal számolják fel.

3. Vízipuska? Pisivel töltve? Ez most komoly? Nőjön már fel. 4. Diáktársaival szemben viseltessék tisztelettel, különösen azok esetében, akik magánál társadalmi szempontból kevésbé szerencsések. 5. Jó lenne, ha klánja egyéb tagjait is utasítaná arra, hogy hasonlóképpen körültekintően járjanak el. Belátom, hogy e feladatok némelyikének végrehajtása nem lesz könnyű. No de nekem sem könnyű megállni, hogy ne osszam meg a csatolt fotót az egész világgal. Üdvözlettel, A Környék Kedélyes Végzete

A válasz tizenkét perc múlva megérkezett. „Figyelj ide, Quentin… és igen, tudom, hogy te vagy az. Te is tisztában vagy azzal, hogy nem én spricceltem végig pisával az elsősöket. Sajnálom, de semmi befolyásom mások cselekedeteire.” Mire én: „Mr. Worthington, megértem, hogy nem képes befolyásolni Chuckot és Jaspert. Csak hogy tudja, én igencsak hasonló helyzetben találom magam. Képtelen vagyok befolyásolni a kisördögöt, aki itt üldögél a bal vállamon, és egyfolytában ezt hajtogatja: „NYOMTASD KI A FOTÓT, NYOMTASD KI A FOTÓT, NYOMTASD KI A FOTÓT, AZTÁN RAGASZD TELE VELE A SULIT, CSINÁLD MÁR, CSINÁLD, CSINÁLD!” A jobb vállamon pedig egy aprócska, fehér angyal foglal helyet, aki azt suttogja: „Öregem, rohadtul remélem, hogy azok az elsősök hétfő reggel, az első napsugárral megkapják a pénzüket.” Hát én is, kisangyal, én is nagyon remélem. A legjobbakat, A Környék Kedélyes Végzete”

Ben átjött vacsora után Feltámadást játszani. Félóránként felfüggesztettük a harcot, hogy rácsörögjünk Radarra, aki épp Angelával randizott. Tizenegy üzenetet hagytunk neki, egyik gyerekesebb és bujább volt, mint a másik. Kilenc után megszólalt a kapucsengő. – Quentin! – kiabált át anyu. Bennel úgy tippeltük, Radar érkezhetett meg, ezért leállítottuk a játékot, és kiballagtunk a nappaliba. Az ajtóban Chuck Parson és Jason Worthington állt. Odamentem hozzájuk. – Szia, Quentin – köszönt Jason, mire biccentettem. Jason célzatosan Chuckra emelte a tekintetét, aki végigmért, majd ennyit morgott el: – Bocs,

Quentin. – Miért is? – tudakoltam. – Mert azt mondtam Jaspernek, hogy spriccelje le pisával azokat az elsősöket. – Elhallgatott, aztán folytatta: – Meg a bringák miatt. Ben szélesre tárta a karját, mintha meg akarná ölelni. – Gyere csak, tesó! – invitálta. – Mi?! – Gyere már – hívta Ben, és Chuck előbbre is lépett. – Közelebb – fuvolázta Ben. Chuck mostanra már az előszobában állt, úgy harminc centire Bentől, aki hirtelen lendületet vett, és alaposan hasba vágta Chuckot. Aki alig rezzent meg, viszont azonnal hátrahúzta az öklét, készen arra, hogy ellássa Ben baját. Jase azonban megragadta a karját. – Nyugi, tesó – mondta. – Te is tudod, hogy nem fájt. – Aztán a kezét nyújtotta, hogy rázzam meg. – Tetszik, hogy van vér a pucádban, tesó – közölte. – Mármint egy seggfej vagy. De attól még… – Erre kezet fogtam vele. Ezután már mentek is, beszálltak Jase Lexusába, és hátratolattak a kocsifelhajtónkon. Mihelyt becsuktam az ajtót, Ben hatalmasat nyögött. – Ááááááuuuu! Ó, édes istenem, a kezem! – Megpróbálta ökölbe szorítani, de látszott az arcán, mennyire fáj neki. – Gyanítom, hogy Chuck Parson odaszíjazhatott a hasához pár tankönyvet. – Ja, az ilyesmit hívják hasizomnak – világosítottam fel. – Ó, tényleg! Arról már hallottam. Vállon veregettem, aztán visszamentünk a szobámba, hogy folytassuk a Feltámadást. Épp újrakezdtük a játékot, amikor Ben kibökte: – Az feltűnt, hogy Jase folyton azt mondja, „tesó”? Annyira sikerült visszahoznom a tesót a használatba! Pusztán a személyiségem varázsa által. – Hát bizony, hiszen a péntek estét videojátékkal töltöd, meg a kezed babusgatásával, amit akkor törtél el, amikor megpróbáltál orvul hasba vágni valakit. Egyáltalán nem csoda, hogy Jase Worthington mindenáron veled akar lógni. – De legalább Feltámadásban tuti jó vagyok – szögezte le, majd hátba lőtt, pedig egy csapathoz tartoztunk.

Egy darabig még játszottunk, aztán Ben lehevert a padlóra, összegömbölyödött, melléhez szorította a kontrollert, és elaludt. Én is fáradt voltam, hosszú nap állt mögöttem. Úgy tippeltem, Margo hétfőre mindenképpen visszajön, de azért így is éreztem némi büszkeséget, hogy én voltam az a személy, aki útját állta a „bénák” bántalmazásának.

(HÁROM)

Minden reggel kinéztem az ablakomon, hogy felmérjem, látom-e életnek bármi jelét Margo szobájában. Rattanból szőtt rolóját általában lehúzva tartotta, az anyja (vagy valaki más) azonban felhúzta, és így láthattam egy vékony szeletet a kék falból és fehér mennyezetből. Azon a szombat reggelen, amikor már két napja eltűnt, úgy tippeltem, hogy még biztosan nem jöhetett haza, de így is éreztem egy kis csalódottságot attól, hogy a roló még mindig fel volt húzva. Fogat mostam, ébresztési kísérlet gyanánt futólag belerúgtam Benbe, majd rövidnadrágban és pólóban kiléptem a szobámból. Az ebédlőasztal körül öten ültek. Anyu és apu. Margo anyja és apja. Meg egy magas, testes, túlméretezett szemüveget viselő afroamerikai férfi szürke öltönyben, kezében kartonpapír dossziéval. – Ööö… helló – köszöntem. – Quentin, nem láttad Margót szerda éjjel? – kérdezte anyu. Beléptem az ebédlőbe, és az idegennel szemben a falnak támaszkodtam. Erre a kérdésre már korábban megfogalmaztam a válaszomat. – De – feleltem. – Olyan éjfél körül odajött az ablakomhoz, és talán egy percig beszélgettünk, aztán Mr. Spiegelman elkapta, és haza kellett mennie. – És ez volt minden? Utána nem láttad? – faggatott Mr. Spiegelman. Kifejezetten higgadtnak tűnt. – Nem, miért? – tudakoltam. Margo anyja válaszolt. – Nos, úgy tűnik, Margo világgá ment. Már megint – fejtegette éles hangon, majd felsóhajtott. – Már… hányadszor is, Josh? Negyedszer talán? – Ó, én már nem számolom – felelte ingerülten Margo apja. Ekkor az afroamerikai férfi vette át a szót. – Ez volt az ötödik alkalom, hogy hivatalosan bejelentették. – Aztán biccentett felém, és bemutatkozott: – Otis Warren, nyomozó. – Quentin Jacobsen – mondtam. Anyu felállt, és kezét Mrs. Spiegelman vállára fektette. – Annyira sajnálom, Debbie! – suttogta. – Micsoda idegtépő helyzet. – Ismertem már ezt a hangot. Ez egy pszichológusi trükk volt, amit visszhangzó vagy empatikus hallgatásnak neveztek. Az embernek mindig azt kell mondania, amit a másik érezhet, hogy tudatosítsa benne, mennyire megérti. Anyu velem is folyton ezt csinálja. – Nem a helyzetet találom idegtépőnek – válaszolta Mrs. Spiegelman. – Teljesen elegem van. – Pontosan – csatlakozott Mr. Spiegelman. – Délután jön a lakatos. Kicseréltetjük a zárakat.

Margo tizennyolc éves. Hiszen a nyomozó úr is épp azt mondta, hogy nem tehetünk semmit… – Nos – szakította félbe Warren nyomozó –, én nem igazán ezt mondtam. Én arról beszéltem, hogy a lányuk nem eltűnt kiskorú, így joga van elhagyni az otthonát. De Mr. Spiegelman továbbra is anyuhoz intézte a szavait. – Boldogan fizetnénk a főiskoláját, de ezt a… ezt a butaságot igazán nem támogathatjuk. Connie, Margo tizennyolc éves! És még mindig annyira csak önmagával törődik! Most már muszáj tudomásul vennie, hogy a tetteinek következményei vannak. Anyu elvette a kezét Mrs. Spiegelman válláról. – De szerintem azt is látnia kell, hogy ezek a következmények szeretetből keletkeznek – érvelt tovább. – Hát, Connie, Margo nem a te lányod. Nem téged használt lábtörlőnek az elmúlt tíz évben. Nekünk van egy másik gyerekünk is, akire gondolnunk kell. – És magunkra is – tette hozzá Mr. Spiegelman. Aztán rám nézett. – Quentin, nagyon sajnálom, ha Margo megpróbált belerángatni a kisded játékaiba. El sem tudod képzelni, hogy számunkra ez milyen… mennyire kínos az egész. Te olyan jó fiú vagy, Margo pedig… hát… Ellöktem a faltól és kihúztam magam. Valamennyire ismertem Margo szüleit, de ennyire rosszindulatúnak még sosem láttam őket. Nem csoda, hogy szerda éjjel annyira ki volt rájuk bukva. A nyomozó felé pillantottam. A dossziéban lapozgatott. – Többször előfordult már, hogy támpontokat hagyott, mintha kenyérmorzsát szórt volna el maga után, ugye? – Nyomra vezető jeleket – pontosított Mr. Spiegelman, aki közben felállt. A nyomozó az asztalra fektette a dossziét, Margo apja pedig előrehajolt, hogy belenézhessen. – Mindenütt nyomok voltak. Aznap, amikor Mississippibe szökött, betűlevest evett, és a tányérjában ott maradt négy tésztabetű: egy M, egy I, egy S és egy P. Nagyon csalódott volt, hogy nem sikerült összeraknunk a dolgot, de meg is mondtam neki, amikor hazajött. „Hogy találhattunk volna meg, ha csak annyit tudtunk, hogy Mississippi? Hiszen egy hatalmas államról van szó, Margo!” A nyomozó megköszörülte a torkát. – Amikor pedig Disney Worldben töltött egy éjszakát, akkor egy Minnie egeret hagyott az ágyán. – Igen – bólintott az anyja. – A nyomok. Azok az ostoba nyomok. De higgye el, sehová sem vezetnek. Warren felpillantott a noteszéből. – Természetesen kiadunk egy személyleírást, de arra senki sem kényszerítheti a lányukat, hogy hazajöjjön. A közeljövőben nem feltétlenül kellene számítaniuk arra, hogy újra egy fedél alatt fognak élni. – Nem is akarok egy fedél alatt élni vele. – Mrs. Spiegelman papír zsebkendőt emelt a szeméhez, pedig a hangjában sírásnak nyomát sem hallottam. – Tudom, hogy szörnyű dolog, de attól még igaz. – Deb – szólalt meg anyu a terapeuta hangján. Mrs. Spiegelman azonban megrázta a fejét, bár a mozdulat alig volt látható.

– Mit tehetnénk? Értesítettük a nyomozót. Hivatalos bejelentést tettünk. És végtére is, Margo már mégiscsak felnőtt, Connie. – A ti felnőtt gyereketek – tartott ki továbbra is higgadtan anyu. – Ugyan már, Connie! Figyelj, tényleg olyan beteg lélekre vall, ha azt érezzük, kész áldás, hogy nincs velünk? Hát persze! De Margo okozta ezt a betegséget a családunkban! Hogyan kutatsz fel valakit, aki kijelenti, hogy nem akarja, hogy megtaláld, aki folyton olyan nyomokat hagy, amelyek sehová sem vezetnek, aki állandóan elszökik otthonról? Ez egyszerűen lehetetlen! Anyu és apu egymásra pillantottak, aztán a nyomozó hozzám fordult. – Mondd csak, fiacskám, nem beszélhetnénk valahol négyszemközt? Bólintottam. Végül a szüleim szobájában kötöttünk ki, ő egy kis karosszékbe telepedett le, én pedig anyuék ágyának a sarkára ültem. – Figyelj, kölyök – fogott bele, mihelyt kényelmesen elhelyezkedett –, hadd adjak egy jó tanácsot: sose vállalj kormányzati munkát. Mert ha a kormánynak dolgozol, akkor az embereknek dolgozol. És ha az embereknek dolgozol, akkor kénytelen vagy kapcsolatba kerülni velük… még Spiegelmanékkal is. – Halkan felnevettem. – Őszinte leszek veled, kölyök. Ezek a népek nagyjából annyit tudnak arról, milyen szülőnek lenni, mint én a fogyókúráról. Volt már velük dolgom korábban is, és nem kedvelem őket. Nem érdekel, hogy a szüleinek elmondod-e, hol a lányuk, de azt nagyra értékelném, ha velem megosztanád. – Nem tudom – feleltem. – Tényleg fogalmam sincs. – Hallod-e, fiacskám, sokat gondolkodtam már ezen a lányon. Amiket művel… például, hogy betör a Disney Worldbe, igaz? Elmegy Mississippibe, és betűlevesből hagy nyomokat maga után. Őrületes kampányt szervez, amelynek célja házak vécépapírral való beborítása. – Erről meg honnan tud? – Két éve történt, hogy Margo egyetlen éjszaka alatt levezényelte kétszáz ház beborítását vécépapírral. Mondanom sem kell, hogy engem erre a kalandra nem hívott meg. – Már volt szerencsém ehhez az ügyhöz. Úgyhogy, fiacskám, elmondom neked, hogyan tudsz segíteni nekem. Ki tervezi el az egészet? Ezeket az őrültségeket? Nyilvánvaló, hogy Margo viszi a prímet, ő az egyetlen, aki van olyan őrült, hogy bármit megtegyen. No de ki találja ki? Ki az, aki leül egy grafikonokkal teli füzettel, és kikalkulálja, mennyi vécépapírra van szükség ennyi ház kitapétázásához? – Azt gondolnám, az is Margo. – De lehet, hogy van valami társa, valaki, aki segít ezeknek a világraszóló és zseniális tetteknek a végrehajtásában, és talán az a személy, aki ismeri a titkát, nem olyan valaki, akit kézenfekvőnek tartanánk, vagyis nem a legjobb barátnő és nem is a fiúja. Talán olyan személyről van szó, aki eszünkbe sem jutna – magyarázta. Nagy levegőt vett, s már folytatta volna, amikor közbeszóltam. – Nem tudom, hol lehet. Esküszöm. – Csak megkérdeztem, kölyök. De azért tudsz valamit, igaz-e? Úgyhogy kezdjük talán ezzel. És akkor elmeséltem neki mindent. Megbíztam a pasasban. Mialatt beszéltem, pár dolgot

lejegyzett, de nem különösebben részletesen. Volt valami abban, hogy bevallottam neki… hogy beleirkálta a noteszébe… hogy Margo szülei olyan bénák voltak… Ettől az egésztől hirtelen elkezdtem azt érezni, hogy Margo ezúttal talán hosszasan marad majd távol. Mire befejeztem a történetet, a szorongástól kapkodva vettem levegőt. A nyomozó egy darabig egy szót sem szólt, csak előrehajolt a székben és elbámult mellettem, míg tekintete rá nem talált arra, amit látni akart. Ekkor kezdett csak el beszélni. – Figyelj ide, fiacskám. Általában a következő történik: valakibe… rendszerint egy lányba… túl sok szabad szellem szorul, meg nem jön ki valami jól a szüleivel. Az ilyen gyerekek olyanok, mint a lekötött héliumos léggömbök. Egyre csak feszegetik és feszegetik a madzagjukat, aztán egyszer csak történik valami, a madzag elpattan, ők pedig ellebegnek. Talán sosem látjuk viszont azt a léggömböt. Elszáll Kanadába, vagy ilyesmi… munkát szerez, felszolgál valahol… és mire a léggömb észbe kap, már harminc éve töltögeti a kávét mindenféle szerencsétlennek ugyanabban a büfében. De az is előfordulhat, hogy három-négy év, esetleg három-négy nap múlva az uralkodó széliránynak köszönhetően a léggömb hazatér, mert pénzre van szüksége, mert kijózanodott, mert hiányzik neki a hugicája. A lényeg azonban az, kölyök, hogy az a bizonyos madzag mindig elszakad. – Igen, de… – Még nem fejeztem be, fiacskám. Ezekkel a léggömbökkel az a helyzet, hogy iszonyúan sok van belőlük. Tele velük az ég, összeérnek, miközben erre vagy arra lebegnek, és így vagy úgy, de az istenverte lufik mindegyike az én íróasztalomon köt ki… amibe egy idő után kicsit belefárad az ember. Léggömbök mindenfelé, és mindegyiknek van apja vagy anyja, ne adj’ isten mindkettő… és egy idő elteltével már nem lehet őket nagyon megkülönböztetni egymástól. Felnézel az égre, és látod az összes léggömböt, de képtelen vagy egy bizonyos léggömböt észrevenni. – Elhallgatott, aztán hirtelen élesen beszívta a levegőt, mintha valamire épp rádöbbent volna. – Aztán megesik, hogy az ember szóba elegyedik valami tágra nyílt szemű kölyökkel, akinek túl sok a haja, és kedve támad hazudni, mert az a kölyök olyan jó gyereknek tűnik. És az embernek megszakad a szíve, mert egyetlen rosszabb dolog van egy léggömbbel teli égboltnál. Amikor felfogjuk, mit lát ez a bizonyos gyerek: derült, kék eget, amin egyetlen lufi lebeg. Tudnod kell azonban, fiacskám, hogy mihelyt az a madzag elszakad, már nem lehet visszacsinálni a dolgot. Érted, hogy mit mondok? Bólintottam, bár nem voltam egészen biztos abban, hogy tényleg értem. Felállt. – Egyébként azt hiszem, kölyök, hogy Margo hamarosan visszajön. Már ha ez segít bármit is. Tetszett a kép, hogy Margo egy lufi, de úgy sejtettem, a nyomozón annyira eluralkodott a költői lendület, hogy messze több szorongást látott belém annál az aggodalomnál, amit valóban megtapasztaltam. Tudtam, hogy Margo visszajön. Egyszerűen leereszt, aztán visszatér Jefferson Parkba. Mindig így történt.

Visszaballagtam a nyomozó mögött az ebédlőbe, ahol bejelentette, hogy szeretne átmenni Spiegelmanékhoz kicsit átvizsgálni Margo szobáját.

Mrs. Spiegelman megölelt, és ezt mondta: – Mindig is olyan jó fiú voltál. Sajnálom, hogy Margo miatt belekeveredtél ebbe a nevetséges ügybe. Mr. Spiegelman megrázta a kezem, aztán elmentek. Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, apu felsóhajtott: – Hűha! – Hűha – értett egyet vele anyu. Apa átölelte a vállamat. – Hát, tapasztaltunk némi aggasztó kapcsolati dinamikát, igaz, haver? – Szerintem eléggé seggfejek – jelentettem ki. A szüleim nagyon bírták, ha káromkodom előttük. Láttam az arcukon az elégedettséget. Mert ez azt jelentette, hogy megbízom bennük, hogy merek előttük saját magam lenni. De azért még így is letörtnek tűntek. – Margo szülei súlyos nárcisztikus sérülést szenvednek, ahányszor csak a lányuk valami ilyesmivel felhívja magára a figyelmet – magyarázta apu. – Ami megakadályozza őket abban, hogy hatékony szülővé váljanak – tette hozzá anyu. – Seggfejek – szögeztem le újra. – Jobban belegondolva – vette vissza a szót apu –, valószínűleg igazuk van. Margónak rettentő nagy szüksége van odafigyelésre. Isten látja lelkem, velem sem lenne másképpen, ha ezek ketten lennének a szüleim. – Amikor visszajön, teljesen padlón lesz – csatlakozott anyu. – Hogy valakit így a sorsára hagyjanak! Hogy akkor zárják ki, amikor a legnagyobb szüksége van arra, hogy szeressék! – Talán lakhatna nálunk, amikor visszajön – vetettem fel, s mihelyt kimondtam, rádöbbentem arra, micsoda fantasztikus ötlet is ez. Anyu szeme felcsillant, de aztán felfigyelhetett valamire apu arckifejezésében, és a tőle megszokott, higgadt hangon válaszolt. – Nos, az biztos, hogy szívesen látnánk, habár a helyzetnek meglennének a maga kritikus pontjai… hiszen Spiegelmanék a szomszédaink. De amikor visszatér az iskolába, kérlek szépen, mondd el Margónak, hogy mindig örülünk neki, és ha nem is szeretne velünk lakni, vannak egyéb lehetőségei, amiket boldogan megbeszélnénk vele. Ben ekkor lépett ki a szobámból. Borzasan ágaskodó haja mintha nem lett volna tudatában annak, milyen hatással van a gravitáció az anyagra. – Mr. és Mrs. Jacobsen! Mint mindig, most is öröm önöket látni. – Jó reggelt, Ben. Nem is tudtam, hogy itt töltöd az éjszakát. – Azt én sem tudtam – felelte Ben. – Mi baj? Beszámoltam neki a nyomozóról, Spiegelmanékról, meg arról, hogy Margo tulajdonképpen eltűnt felnőttnek számít. Amikor befejeztem, biccentett, és így szólt: – Ezt valószínűleg nem ártana egy adag gőzölgően forró, friss adag Feltámadás fölött kitárgyalni. – Elmosolyodtam, és követtem a szobámba. Nem sokkal később átjött Radar is, s mihelyt megérkezett, ki lettem rúgva a csapatból, mert bonyolult küldetés elé néztünk, és bár én vagyok a játék jogos tulajdonosa, a helyzet az, hogy nem vagyok valami jó benne. Figyeltem, ahogy átbandukolnak egy hullarabló démonok által megszállt űrállomáson. – Kobold, Radar, kobold! – figyelmeztetett Ben.

– Látom. – Na gyere, te kis nyavalyás – csalogatta Ben, és csavart egyet a kontrolleren. – Apus most feltesz egy vitorlásra, ami a Styx folyón közlekedik. – Tényleg arra használtad a görög mitológia egy elemét, hogy a segítségével beszólj? – érdeklődtem meg. Radar felnevetett, Ben pedig püfölni kezdte a gombokat. – Tessék, kobold, zabáld csak meg! Kapd be, ahogy Zeusz bekapta Métiszt! – Azt hiszem, hétfőre visszajön – jegyeztem meg. – Az ember még akkor sem akar túl sok órát kihagyni, ha ő Margo Roth Spiegelman. És akkor nálunk lakhatna a vizsgákig. Radar válasza pont olyan szaggatott volt, mint egy olyan emberé, aki épp Feltámadást játszik. – Még csak azt sem értem, miért húzott el… csak mert manó hat óránál… nem, haver… használd a sugárfegyvert… szerelmi csalódása volt? Azt hittem volna, hogy róla… hol a kripta, balra lesz?… az ilyesmi lepereg. – Nem – feleltem. – Azt ne hidd, nem erről van szó. Illetve nem pusztán erről. Utálja Orlandót. Csak papírvárosnak hívja. Amivel arra céloz, hogy olyan vacak, nem valódi hely. Szerintem csak ebből szeretett volna kicsit kilépni. Véletlenül épp kinéztem az ablakon, s azonnal feltűnt, hogy valaki – feltételeztem, hogy a nyomozó – leengedte a rolót Margo szobájában. Csakhogy nem is a rattanroló szúrt szemet, hanem a hátuljára ragasztott fekete-fehér plakát. A fotón egy férfi állt, a válla enyhén görnyedt, maga elé meredt. A szája sarkában cigaretta lógott. A vállára vetve gitár, ráfestve a következő szavak: EZ A GÉPEZET FASISZTÁKAT ÖL. – Margo ablakán van valami. – A játék zenéje elhallgatott, s Radar meg Ben odatérdelt mellém. – Ez eddig nem volt ott? – kérdezte Ben. – A redőnyt milliószor láttam – feleltem –, de a plakátot még soha. – Fura – jegyezte meg Ben. – Margo szülei épp ma reggel mesélték, hogy néha szokott nyomokat hagyni maga után – mondtam. – De sosem valami… szóval valami konkrét dolgot, aminek a segítségével megtalálhatnák már azelőtt, hogy magától hazajönne. Radar már elő is kapta a palmtopját és az Omnictionaryben kezdte keresgélni a szlogent. – A kép Woody Guthrie-t ábrázolja – közölte. – Folkénekes, 1912-től 1967-ig. A munkásosztályról dalolt. „This Land Is Your Land”. Kicsit mintha kommunista lett volna. Ööö… inspirációval szolgált Bob Dylannek is. Aztán Radar bejátszott Guthrie dalaiból egy keveset. Valaki magas, reszelős hangon a szakszervezetekről énekelt. – Írok egy e-mailt a fazonnak, aki a legtöbbet dolgozott a szócikken, és utánanézek, van-e bármi nyilvánvaló kapcsolat Woody Guthrie és Margo között – ajánlotta Radar. – Elképzelni sem tudom, hogy Margónak tetszenének ezek a számok – jegyeztem meg. – Most komolyan! – szólalt meg Ben is. – A pasasnak olyan a hangja, mintha egy alkesz Breki lenne, akinek a tetejében gégerákja van. Radar kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét, és körülnézett.

– Pedig nagyon úgy fest, hogy Margo ezt a nyomot neked hagyta itt, Q. Vagy ismerhetett valaki mást is, aki rálátott az ablakára? Tagadóan ráztam a fejem. Egy másodperccel később Ben is megszólalt: – Ahogy bámul ránk… mintha azt mondaná: „figyeljetek rám”. És ahogy a fejét tartja, látjátok? Mintha nem színpadon állna… hanem valami ajtóban, vagy ilyesmi. – Szerintem azt szeretné, ha bemennénk – folytattam a megkezdett gondolatot.

(NÉGY)

Minthogy az én szobámból nem lehetett rálátni a bejáratra vagy a garázsra, kénytelenek voltunk a nappaliban letáborozni. Ben visszament tovább játszani a Feltámadást, Radar meg én pedig tévézés ürügyén a nappali hatalmas ablakából tartottuk szemmel Spiegelmanék bejárati ajtaját, s csak arra vártunk, hogy Margo apja és anyja távozzon. Warren nyomozó fekete Crown Victoriája még mindig ott állt a kocsifeljárón.

Úgy negyedóra múlva ment el, de aztán még legalább egy órán keresztül nem nyílt ki sem a bejárati ajtó, sem a garázs. Radarral valami félig vicces, füves-ketyós vígjátékot néztünk a HBO-n, és már épp sikerült volna felvennem a cselekmény tempóját, amikor Radar megszólalt: – Garázsajtó. Felpattantam a kanapéról, és az ablakhoz ugrottam, hogy megnézhessem, kik ülnek a kocsiban. Tisztán láttam Mr. és Mrs. Spiegelmant. Ruthie ezek szerint még otthon volt. – Ben! – üvöltöttem el magam. Egy szempillantás alatt ott termett, s mire Spiegelmanék a Jefferson Way-ről ráfordultak a Jefferson Roadra, mi már ki is nyargaltunk a fülledt reggeli levegőbe. Végigmentünk Spiegelmanék pázsitján a bejárati ajtajukhoz. Becsengettem, s azonnal meghallottam Myrna Mountweazel körmeinek kopogását a keményfa padlón. Aztán vad ugatásba fogott, és az ajtó oldalsó üvegpaneljén át meresztette ránk a szemét. Ruthie ajtót nyitott. Édes kiscsaj volt, talán tizenegy éves lehetett. – Szia, Ruthie. – Szia, Quentin – köszönt vissza. – Mondd csak, itthon vannak a szüleid? – Épp most mentek el – felelte. – A Targetbe, vásárolni. – Ugyanolyan hatalmas szeme volt, mint Margónak, csak az övé mogyorószínű. Felnézett rám, az ajkát aggódva összepréselte. – Találkoztál a rendőrrel? – Igen, kedvesnek tűnt – válaszoltam. – Anyu azt mondja, ez olyan, mintha Margo egyszerűen csak korábban ment volna el főiskolára. – Ja – nyögtem, és az jutott eszembe, hogy a legegyszerűbb módja a rejtélyek megoldásának az, ha elhatározzuk, hogy nincs is megoldásra váró rejtély. Mostanra azonban az is világossá vált számomra, hogy Margo hátrahagyta a rejtély megoldásához elvezető nyomokat. – Figyelj csak, Ruthie, be kellene kukkantanunk Margo szobájába – mondtam. – Csakhogy… ez olyan, mint amikor Margo azt kéri tőled, hogy valamit tarts meg hétpecsétes titokként. A mi

helyzetünk is hasonló. – Margo nem szereti, ha mások bemennek a szobájába – jelentette ki Ruthie. – Engem leszámítva. Meg néha anyut. – De hát mi a barátai vagyunk. – Azt sem szereti, ha a barátai bemennek a szobájába – tartott ki a kislány. Odahajoltam hozzá. – Ruthie… kérlek szépen. – És azt akarjátok, hogy ne beszéljek a dologról anyunak és apunak – ismételte el. – Pontosan. – Öt dollár – közölte. Már kezdtem volna alkudozni, de Radar előhúzott egy ötdollárost, és átadta. – Ha meglátom a kocsinkat a feljáróban, szólok nektek – biztosított bennünket cinkosan Ruthie. Letérdeltem, hogy rendesen megdögönyözzem az éltes, ámde mindig lelkes Myrna Mountweazelt, aztán már szaladtunk is fel az emeletre Margo szobájához. Amikor az ajtógombra tettem a kezem, hirtelen eszembe jutott, hogy tízéves korom óta nem láttam ezt a helyiséget a maga teljességében. Beléptem. Sokkal nagyobb rend volt, mint Margóról feltételeztem volna, bár az is lehet, hogy az anyja kitakarított. Jobbra egy szekrény, ami zsúfolásig tele volt ruhákkal. Az ajtó belső felén cipőspolc, rajta vagy két tucat lábbeli, lapos csatos cipőktől a magas sarkú báli topánig minden. Nem úgy tűnt, mintha sok minden hiányozna a szekrényből. – Én a számítógéphez megyek – jelentkezett Radar. Ben a rolót kezdte babrálni. – A plakát rá van ragasztva – jelentette. – Csak celluxszal, nem erős ragasztót használt. A nagy meglepetést a számítógépes asztalka melletti fal jelentette, ahol olyan magas könyvszekrények álltak, mint én vagyok, de kétszer olyan szélesek, és telis-tele voltak bakelitlemezekkel. Több száz lemezzel. – A lemezjátszón ott maradt John Coltrane A Love Supreme-ja – jegyezte meg Ben. – Úristen, micsoda zseniális album! – nyögött fel Radar, de fel sem nézett a számítógépről. – Ennek a csajnak van ízlése. Kissé zavartan Benre néztem, aki kisegített: – Szaxin játszott. – Biccentettem. Radar a klaviatúrát csépelve odavetette: – El sem hiszem, hogy Q még sosem hallott Coltraneról. Trane játéka szó szerint Isten létezésének a legmeggyőzőbb bizonyítéka, amivel valaha is találkoztam. Elkezdtem végignézni a lemezeket. Az előadók neve szerint voltak ábécésorrendbe rakva, úgyhogy a G betűt keresve átfutottam rajtuk. Dizzy Gillespie, Jimmie Dale Gilmore, Green Day, Guided by Voices, George Harrison. – Hát, Margónak megvan a világ összes zenésze, Woody Guthrie kivételével – jelentettem ki. Aztán visszatértem az A betűhöz, és újrakezdtem az egészet. – Itt az összes tankönyve – hallottam meg Ben hangját. – Meg még jó néhány az éjjeliszekrényén. Naplót nem látok.

Engem azonban teljesen magával ragadott Margo zenei gyűjteménye. Mindent szeretett. Sosem képzeltem volna, hogy ezeket a régi lemezeket hallgatta. Azt láttam, hogy futás közben mindig volt nála zene, de erre a fajta megszállottságra nem számítottam. A legtöbb előadó nevét nem ismertem, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy még az újabb együttesek is adtak ki bakelitlemezt. Végigpergettem az A, majd a B betűt is – végigmentem a Beatlesen, a Blind Boys of Alabamán és a Blondie-n –, aztán kezdtem egyre gyorsabban haladni. Olyan gyorsan, hogy Billy Bragg Mermaid Avenue-jának a hátlapja csak akkor tűnt fel, amikor már a Buzzcocks-nál tartottam. Megálltam, visszalapoztam, és kihúztam Billy Bragg lemezét a helyéről. A borító elején városi sorházakat láttam, a hátuljáról azonban Woody Guthrie bámult vissza rám, a szájában lógó cigarettával, kezében a gitárral, amelyen ez állt: EZ A GÉPEZET FASISZTÁKAT ÖL. – Hé! – rikkantottam, mire Ben odakapta a tekintetét. – Szent Kleofás – mondta. – Szép fogás. Radar is megperdült a székén, és így szólt: – Nagyon imponáló. Vajon mi lehet benne? Sajnos, a borítóban csak a lemezt találtuk, ami úgy nézett ki, mint minden más lemez. Feltettem Margo lemezjátszójára, s egy idő után sikerült kitalálnom, hogyan kell bekapcsolni, és ráhelyezni a korongra a tűt. Valami pasas énekelt Woody Guthrie- számokat. Sokkal jobb volt, mint Woody Guthrie. – Mi ez, valami őrült véletlen egybeesés? Az album borítója Ben kezében volt. – Nézzétek csak – hívta fel a figyelmünket a dalok listájára. A „Walt Whitman’s Niece” című számot valaki vékony fekete tollal bekarikázta. – Érdekes – hümmögtem. Mrs. Spiegelman említette, hogy a lánya által hátrahagyott nyomok sosem vezettek sehová, de én mostanra már tudtam, hogy Margo támpontjai igenis jelentéssel bírtak. Mi több, mintha kifejezetten az én figyelmemet akarta volna felhívni. Azonnal az emlékezetembe villant, amit a SunTrust-épületben mondott… hogy mennyivel jobb vagyok, ha sikerül önbizalmat mutatnom. Megfordítottam a lemezt, és ráhelyeztem a tűt. A „Walt Whitman’s Niece” az első szám volt a második oldalon. És tulajdonképpen nem is volt rossz. Ekkor pillantottam meg Ruthie-t az ajtóban. Egyenesen rám nézett. – Van valami tipped számunkra, Ruthie? De csak a fejét rázta. – Én már körülnéztem – bökte ki borongósan. Radar rám emelte a tekintetét, aztán fejével a kislány felé intett. – Mondd csak, megtennéd, hogy tovább őrködsz, és szólsz, ha jönnek anyukádék? – kértem. Ruthie biccentett, és már ment is. Becsuktam mögötte az ajtót. – Mi van? – fordultam Radarhoz, aki a számítógéphez hívott bennünket. – Az eltűnése előtti héten Margo rengetegszer keresett rá az Omnictionaryre. Ezt meg tudom állapítani a felhasználónevével való bejelentkezések időpontjaiból. A böngészési előzményeket viszont törölte, úgyhogy fogalmam sincs, miket olvashatott. – Hé, Radar, nézz már utána, kicsoda az a Walt Whitman – szólalt meg Ben.

– Költő volt – feleltem. – A tizenkilencedik században. – Szuper – forgatta a szemét Ben. – Költészet! – Mi bajod vele? – kérdeztem. – A költészet tök emo – vágta rá. – Ó, jaj! Ó, jaj, fájdalom. Lelkem borús táj egy esős hajnalon. – Ja, ez tuti Shakespeare lesz – hagytam rá kicsit lenézően. – És volt Whitmannek unokahúga, ahogy a cím állítja? – kérdeztem Radartól, aki már be is hívta az Omnictionary Whitman szócikkét. A szöveghez mellékelt képen jól megtermett fazont láttam, elképesztően dús szakállal. Sosem olvastam tőle semmit, de annyi szent, hogy kinézetre jó költő volt. – Ööö… híres unokahúgról egy szó sincs. Az áll itt, hogy Whitmannek volt két fivére, de azt nem említik, hogy lett volna gyerekük. Viszont utánanézhetek, ha szeretnéd. – A fejemet ráztam. Nem tűnt jó ötletnek. Folytattam a szoba átvizsgálását. A Margo lemezgyűjteményét tartalmazó könyvszekrény legalsó polcán könyvek is voltak – általános iskolai évkönyvek, a Kívülállók egy ütött-kopott példánya –, meg néhány régi tinimagazin. Viszont semmi olyan, amit közvetlen kapcsolatba lehetett volna hozni Walt Whitman unokahúgával. Végignéztem az éjjeliszekrényén sorakozó könyveket is. Semmi érdekes. – Annak lenne értelme, ha meglennének neki Whitman versei – szólaltam meg. – De Margo azt mintha nem szerezte volna be. – Dehogynem! – rikkantotta Ben izgatottan. A legalsó polc mellett térdelt, és amikor odaléptem hozzá, azonnal megláttam én is. A karcsú kötet be volt szuszakolva két évkönyv közé, ezért siklott át fölötte a tekintetem. Walt Whitman: Fűszálak. Kihúztam a könyvet a többi közül. A borítón ott volt Whitman fotója. Világos szeme rám meredt. – Hmmm, nem rossz – dicsértem Bent. Biccentéssel nyugtázta az elismerésemet. – Aha, de most már elhúzhatunk innen végre? Nyugodtan nevezz maradinak, de valahogy semmi kedvem itt lenni, amikor Margo szülei hazaérnek. – Lehet erre még valami, amit nem vettünk észre? Radar felállt. – Nekem úgy tűnik, Margo elég logikusan megmutatta az irányt. Muszáj, hogy akadjon valami nyom abban a könyvben. De azért elég fura… mármint nem bántásnak szánom, de ha eddig mindig a szülei számára hagyott támpontokat, akkor most miért téged pécézett ki? Vállat vontam. Magam sem tudtam a választ, de persze reményeim voltak. Margo talán azt szerette volna, ha több önbizalmat mutatok. Esetleg ezúttal tényleg azt akarta, hogy ráleljenek, sőt, hogy én legyek az, aki felkutatja. Talán… ahogy azon a hosszú-hosszú éjszakán, újra engem választott. És meglehet, hogy elképesztő kincs vár arra, aki megtalálja őt.

Hazamentünk, aztán Ben és Radar nemsokára lelépett, bár előtte még végiglapozták a könyvet, és nem bukkantak benne semmiféle egyértelmű nyomra. A hűtőből szereztem magamnak hideg lasagnét ebédre, majd Walt társaságában a szobámba mentem. A könyv a Fűszálak első kiadása volt, a Penguin Classics sorozatból. Beleolvastam a bevezetőbe, aztán lapozgatni kezdtem

a kötetet. Több idézet is be volt jelölve kék szövegkiemelő tollal, mindegyik az „Ének magamról” címet viselő, már-már eposzi hosszúságú versben. Ugyanebben a költeményben találtam két sort, amelyek zölddel voltak kihúzva: Csavarjátok le a zárat az ajtókról! Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is!{2} A délután jó részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam valami értelmet belelátni az idézetbe. Arra gondoltam, hogy Margo talán így akarja felhívni a figyelmemet arra, hogy legyek merészebb, vagy ilyesmi. De újra meg újra elolvastam a kékkel bejelölt részeket is: Nem másod - és harmadkézből kapod ezentúl a dolgokat, nem is a holtak szemével nézel, sem könyvbeli kísérteteken nem rágódol. Örök vándorúton vagyok én… Minden előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki, És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb. Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök, És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök. Az „Ének magamról” utolsó három stanzája is ki volt emelve. Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek, Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt. Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek, De én mindazonáltal egészségedre válok majd, És szűröm és erősítem véredet. Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod, Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon, Valahol megállok, és várok reád.

Végül az egész hétvégét olvasással töltöttem. Igyekeztem felfedezni Margót azokban a versfoszlányokban, amelyeket hátrahagyott nekem. Nem jutottam semmire vele, de egyfolytában ezek a sorok jártak a fejemben, mert nem szerettem volna csalódást okozni neki. Margo azt akarta, hogy merítsem ki a lehetőségeket, találjam meg a helyet, ahol megállt, és vár rám, s addig kövessem a kenyérmorzsákkal jelzett ösvényt, míg csak ott nem találom az utam végén.

(ÖT)

Hétfő reggel valami egészen rendkívüli dolog történt. Késésben voltam, amit megszokottnak lehetett tekinteni, aztán anyu kitett a sulinál, amit dettó. Aztán egy darabig dumáltam a többiekkel – ebben sem volt semmi különös –, majd Bennel elindultunk befelé, és ez is teljesen rendben volt. Csakhogy mihelyt lendületesen benyitottunk az acélajtón, Ben arcára izgalom és pánik ült ki egyszerre, mintha egy bűvész épp őt választotta volna ki a nézők tömegéből a félbefűrészelős mutatványhoz. Követtem a tekintete irányát a folyosón. Farmer miniszoknya. Feszes, fehér póló. Mély kivágással. Hihetetlen kreol bőr. Olyan láb, ami miatt az ember elkezd odafigyelni a női lábakra. Tökéletes frizurába rendezett göndör, barna haj. Laminált jelvény: VÁLASSZ ENGEM BÁLKIRÁLYNŐNEK! Lacey Pemberton. Amint épp felénk tart. A zenekari helyiség mellett! – Lacey Pemberton – lehelte Ben, pedig a lány már csak három lépésre volt tőlünk, következésképpen tisztán hallhatta minden szavát. Sőt, a neve hallatán félig kacér, félig tartózkodó mosolyt küldött felénk. – Quentin – üdvözölt, és én azt tartottam mindennél meghökkentőbbnek, hogy tudja a nevemet. Intett a fejével, mire követtem. Elhagytuk a zenekari próbatermet, és a szekrények sora felé indultunk. Ben velem jött. – Szia, Lacey – találtam meg a hangomat, amikor megálltunk. Éreztem az illatszerét, emlékeztem arra, hogy a dzsipjében is ilyen illat volt, aztán azt is felidéztem, milyen hangot adott a harcsa, amikor Margóval rácsaptuk az ülést. – Hallom, Margóval voltál. Csak bámultam rá. – Akkor éjjel. Tudod, a hal. A kocsimban. Meg Becca szekrényében. Meg amit Jase ablakán dobtatok át. Meredten néztem rá. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Egy ember akkor is élhet hosszú és eseménydús életet, ha sosem vált szót Lacey Pembertonnal, ám ha erre a ritka alkalomra mégis sor kerül, akkor tuti, hogy nem szeretne hülyeséget mondani. Így hát Ben beszélt helyettem. – Igen, ők együtt szoktak lógni. – Ez úgy hangzott, mintha Margóval közeli barátok lennénk. – Dühös volt rám? – kérdezte váratlanul Lacey. Lesütötte a szemét, jól láttam a szemhéján a barnás szemfestéket. – Hogyan? Halkan felelt, s a hangja kissé el is csuklott, amitől Lacey Pemberton hirtelen már nem is volt Lacey Pemberton. Hanem egyszerűen csak… valaki. – Szóval… tudod… Margo úgy… zabos volt rám valamiért?

Egy kicsit töprengtem azon, hogyan válaszoljak. – Khm… hát, egy pöttyet csalódott volt, hogy nem szóltál neki Jase-ről és Beccáról… de hát ismered Margót… túlteszi rajta magát. Lacey elindult a folyosón, mi pedig Bennel hagytuk, hadd menjen. Csakhogy aztán lelassított. Látszott rajta, azt szeretné, ha vele tartanánk. Ben oldalba bökött, úgyhogy utánaeredtünk. – Fogalmam sem volt Jase-ről és Beccáról. Hát, ez van. Úristen, csak remélni tudom, hogy mielőbb elmondhatom neki. Egy ideig komolyan aggódtam, hogy… szóval, hogy talán tényleg elment, de aztán benéztem a szekrényébe… mert ismerem a számkombinációját… és még mindig ott van az összes kép kitűzve, meg ilyesmi… a könyvei is szépen stószba rakva. – Az jó – bólogattam. – Na igen, de már eltelt négy nap. Ez már egyféle rekordtávollét Margónál. És tudod, az egész főleg azért volt nagyon ciki, mert Craig tudott a dologról, én meg olyan dühös lettem rá azért, mert nem árulta el, hogy szakítottam vele, és most nincs kivel mennem a végzős bálra, a legjobb barátnőm meg ki tudja, merre jár, New Yorkban, vagy valami ilyen helyen, és azt képzeli, hogy közöm volt valami olyasmihez, amit én SOSEM tennék. Óvatos pillantást vetettem Benre, aki visszanézett rám. – Nekem most rohannom kell az órámra – jelentettem be. – De miért mondtad azt, hogy Margo New Yorkban van? – Azt hiszem, úgy két nappal a távozása előtt szórakoztatta Jase-t azzal, hogy New York Amerikában az egyetlen hely, ahol az ember legalább félig élhető életet élhet. De lehet, hogy ezt csak úgy mondta. Fogalmam sincs. – Na jó, nekem mennem kell – közöltem. Tudtam, Ben nem fogja rávenni Lacey-t arra, hogy együtt menjenek a bálba, de úgy ítéltem meg, hogy jár neki az esély. A szekrényem felé ügettem a folyosón, s amikor elhaladtam Radar mellett, tréfásan megsimogattam a kobakját. Angelával dumált, meg egy elsős lánnyal a zenekarból. – Ne nekem köszönd, hanem Q-nak – mondta éppen az elsősnek, mire az utánam kiabált: – Kösz a kétszáz dollárt! Hátra sem nézve ordítottam vissza: – Ne nekem köszönd, hanem Margo Roth Spiegelmannak! – Hiszen az ügy megoldásához szükséges eszközöket tőle örököltem. Valahogy eljutottam a szekrényemhez, és kikaptam belőle a függvénytanfüzetemet, de aztán csak álltam ott, még a második csengetés után is. Csak álltam a folyosó közepén, miközben körülöttem minden irányban diákok rohangáltak – mintha egyfajta középvonal lettem volna az autópályájukon. Egy másik fiú is köszönetet mondott a kétszáz dollárért. Rámosolyogtam. Most sokkal inkább a magaménak éreztem a sulit, mint előtte négy éven át. Valamelyest igazságot szolgáltattunk a bringafosztott zenekari kockáknak. Lacey Pemberton szóba állt velem. Chuck Parson bocsánatot kért. Jól ismertem az iskola folyosóit – és hirtelen elkezdtem úgy érezni, mintha azok is ismernének engem. Még mindig ott álltam, amikor megszólalt a harmadik csengő is, és a tömeg jelentősen megritkult. Ekkor indultam el függvénytanra, s Mr. Jimenez már belekezdett újabb

végeérhetetlen előadásába, amikor leültem a teremben. Magammal hoztam az iskolába Margo Fűszálak kötetét, s miközben Mr. Jimenez televéste a táblát, a pad alatt elkezdtem olvasgatni az „Ének magamról” kiemelt részleteit. Nem találtam szembeszökően New Yorkra vonatkozó idézeteket. Pár perc múlva átadtam a könyvet Radarnak, aki egy darabig lapozgatta, aztán felfirkantott valamit a füzete hozzám legközelebb eső sarkára. A zöld szövegkiemelő biztosan jelent valamit. Talán így szeretne kinyitni valami ajtót a fejedben? Vállat vontam, majd visszaírtam. Vagy pusztán arról van szó, hogy Margo két külön napon olvasta a verseket, amikor más-más szövegkiemelő akadt a kezébe. Pár perccel később, amikor épp harminchetedszer pillantottam az óra felé, az ajtóba vágott ablakon át egyszer csak megláttam Ben Starlingot, a kezében egy igazolással, miszerint jogosan tartózkodik tanórán kívül, amint idétlenül rángatózva vad táncot lejt. Amikor megszólalt az ebédszünetet jelző csengő, vágtattam a szekrényem felé, de Ben így is megelőzött… és éppen Lacey Pembertonnal fecsegett. Egészen közel húzódott hozzá, kicsit még meg is görnyedt, hogy egyenesen belebeszélhessen az arcába. Még velem is előfordult, hogy Ben társalgási stílusa kihozta belőlem a klausztrofóbiát, pedig én nem is vagyok dögös csaj. – Hahó, srácok – köszöntem, amikor melléjük értem. – Szia – felelt Lacey, és kihasználva az alkalmat hátrébb lépett. – Ben épp azt meséli, mire jutottatok Margo dolgában. Tudnod kell, hogy soha, egyikünk sem járt a szobájában. Margo azt állította, a szülei nem szeretik, ha átjönnek hozzá a barátai. – Tényleg? – Lacey biccentett. – És azt tudtad, hogy Margónak van vagy… ezer bakelitlemeze? Lacey tehetetlen mozdulattal emelte fel mindkét kezét. – Nem. Ben csak most mondta. Margo sosem dumált zenéről. Mármint olyasmit persze említett, hogy tetszik neki egy szám, ami a rádióban ment, meg ilyenek. De… nem. Margo annyira furcsa. Vállat vontam. Talán tényleg így van, de az is lehet, hogy mi vagyunk furcsák. Lacey folytatta: – Épp arról beszéltünk, hogy Walt Whitman New York-i volt. – És az Omnictionary szerint Woody Guthrie is sokáig élt ott – tette hozzá Ben. Bólintottam. – Annyira el tudom képzelni Margót New Yorkban! De szerintem ideje rájönnünk, mi a következő nyom. Mert ki van zárva, hogy a verseskötettel véget is ér a dolog. Kell lennie valami kódnak, ami a kiemelt sorokban rejlik, vagy ilyesmi. – Aha. Belenézhetek ebéd közben? – Persze – feleltem. – De csinálhatok neked egy fénymásolatot is róla a könyvtárban, ha szeretnéd. – Nem, inkább csak beleolvasnék. Mármint szóval… túrót sem tudok a költészetről. Na mindegy… Viszont van egy unokatestvérem, aki a NYU-ra jár, és küldtem neki egy szórólapot, hogy nyomtassa ki. Arra fogom kérni, hogy rakja ki a lemezboltokban. Persze tudom, hogy több ezer ilyen bolt van, de akkor is… – Jó ötlet – mondtam. Elindultak a büfé felé, én pedig velük tartottam.

– Te – fordult Ben Lacey felé –, és milyen színű a ruhád? – Hát, olyan zafírkék… Miért? – Csak nem akarom, hogy a szmokingom színe üsse – közölte Ben. Még sosem láttam ennyire megkótyagosodva, márpedig az nagy szó, mert Ben kifejezetten az a fazon volt, aki nevetségesen gyakran beleszédült az örömbe. Lacey biccentett. – De azért nem akarunk túlságosan egymáshoz öltözni, ugye? Mi lenne, ha a hagyományos megoldást választanád: fekete szmoking, fekete mellény? – És azt mondod, semmi spanyolöv? – Hát, alapvetően semmi bajom a selyemövekkel, de ne azt a nagyon széles, redőzöttet válaszd, jó? Tovább fecsegtek – úgy tűnt, egy spanyolöv széles selyemredői olyan társalgási témát nyújtanak, amit órák alatt sem lehetett kimeríteni –, én viszont kikapcsoltam, miközben a pizzáknál vártam a soromra. Ben báli partnert talált magának, Lacey pedig olyan kísérőre lelt, akivel órákon át taglalhatták a bál témáját. Mostanra ezek szerint mindenkinek akadt partnere – leszámítva engem, de hát én nem is akartam elmenni. Az egyetlen lány, akit szívesen elhívtam volna, valamiféle örök vándorútra indult. Amikor leültünk, Lacey belemerült az „Ének magamról”-ba, aztán egyetértett azzal, hogy valóban nem úgy hangzik, mintha a sorok utalnának bármire is, az meg végképp tuti, hogy cseppet sem olyan a stílusuk, mint Margóé. Még mindig halvány fogalmunk sem volt arról, hogy mit akarhatott ezzel üzenni nekünk – már amennyiben üzenni akart egyáltalán. Lacey visszaadta a kötetet, majd boldogan elmerültek újra a bál kitárgyalásában.

Egész délután kísértett az érzés, hogy semmi értelme a kiemelt idézeteket bámulnom, de aztán valahogy mégis mindig benyúltam a hátizsákomba, az ölembe vettem a könyvet, és olvasni kezdtem. A hetedik órám volt az utolsó, egyben irodalom. Épp a Moby Dicket kezdtük venni, úgyhogy dr. Holden hosszasan szövegelt a halászatról a tizenkilencedik században. A Moby Dicket kiraktam magam elé az asztalra, Whitmant pedig az ölemben tartottam – még az sem számított, hogy irodalomórán vagyok. Most először több perc is eltelt úgy, hogy nem néztem az óra felé, úgyhogy kifejezetten meglepett, amikor felhangzott a csengő, és késve kezdtem bepakolni a hátizsákomba. Amikor végül a vállamra lendítettem, és indultam volna kifelé, dr. Holden rám mosolygott. – Szóval, Walt Whitman? Kissé szégyenkezve bólintottam. – Nagyon jó szöveg – mondta a tanárnő. – Annyira jó, hogy szinte már nem is bánom, hogy óra alatt olvasod. De csak szinte. Elmormoltam egy bocsánatot az orrom alatt, aztán kiballagtam a végzősök parkolójába.

Míg Ben és Radar a zenekarral bandázott, én a KÉJLŐCS-ben ücsörögtem. Kinyitottam az ajtókat, hogy a lusta, meleg szellő átfújjon a kocsin. A Federalista írásokat olvasgattam, készülve egy másnapi tesztre kormányzattanból, de gondolataim folyton ugyanoda tértek vissza: Guthrie és Whitman és New York és Margo. Vajon New Yorkba ment, hogy megmerítkezzen a folkzenében? Volt valami titkos folkzeneimádata, amiről én még csak nem is sejtettem? Talán egy olyan lakásban húzta meg magát, ahol a fenti személyek közül valamelyik valaha élt? És miért akarta, hogy erről tudomást szerezzek? Láttam a visszapillantó tükörben, hogy jönnek. Radar a szaxofontokját lóbálva, fürgén lépkedett a KÉJLŐCS felé. Becsúsztak az ülésre a nyitott ajtón át, aztán Ben elfordította a slusszkulcsot, mire KÉJLŐCS felhördült, aztán reménykedtünk, mire hörgött még párat, aztán erősebben koncentráltunk, s így végül csak életre kelt, és beindult a motor. Ben kivágódott a parkolóból, s a kampusz területét is sikerült elhagynia, mire felordított: – MOST KOMOLYAN, HITTÉTEK VOLNA? – Alig tudott uralkodni magán. Elkezdte püfölni a dudát, de mivel az természetesen nem működött, ahányszor csak rácsapott a kormányra, mindig ő üvöltött fel: – BÍÍÍP! BÍÍÍP! BÍÍÍP! DUDÁLJON, AKI A SZÜLETETT TÜNDÉRBOGÁR LACEY PEMBERTONNAL MEGY A VÉGZŐS BÁLBA! DUDÁLJ CSAK, BÉBI, HADD SZÓLJON! Aztán hazáig el sem dugult. – És tudjátok, hogy miért alakult így? Mármint eltekintve a totál kétségbeeséstől? Szerintem arról van szó, hogy Lacey meg Becca Arrington összevesztek, mert Becca… ti is tudjátok, lenyúlta Jase-t… és Lacey kezdte vacakul érezni magát az egész Pipipiros Ben dolog miatt is. Ezt nem mondta, de úgy viselkedett. Szóval végül Pipipiros Ben csak hozzájut egy kis hókamó-hóká-hoz! – Persze nagyon örültem az egésznek, de azért szerettem volna, ha sikerül újra Margóra és az eltűnésére koncentrálnunk. – Van valami újabb ötletetek? Egy másodpercre csend támadt, aztán Radar belenézett a visszapillantó tükörbe, megkereste a tekintetemet, és ennyit mondott: – Az ajtós idézet az egyetlen, ami más színnel van bejelölve, és egyben az tűnik a leginkább véletlenszerűen kiválasztottnak. Szerintem az lesz a valódi támpont. Mondd csak el még egyszer, hogy is van? – „Csavarjátok le a zárat az ajtókról!/Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is!” – szavaltam. – Belátható, Jefferson Park nem a legalkalmasabb hely arra, hogy a szűklátókörűség ajtajait kicsavarjuk a sarkukból – fejtegette Radar. – Margo talán erre céloz. Mint amikor azt a papírvárosos dolgot mondta Orlandóról. Lehet, hogy ezzel magyarázza meg, miért ment el. Ben lassított egy közlekedési lámpa miatt, aztán Radar felé fordult. – Tesó – nyögött fel –, szerintem ti kissé túl nagy jelentőséget tulajdonítotok Tündibündi Margo elvontságának. – Hogyhogy? – kérdeztem. – Csavarjátok le a zárat az ajtókról – magyarázta. – Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is. – Igen? – bólintottam. A lámpa zöldre váltott, Ben a gázpedálra lépett, a KÉJLŐCS veszélyesen megremegett, mintha a széthullás fenyegetné, de aztán mégis elindult.

– Ne költészetként fogd fel. Ez nem metafora, hanem utasítás. Be kell jutnunk Margo szobájába, lecsavarni a zárat az ajtóról, és az ajtót a sarkaiból. Radar újra rám nézett a visszapillantóban, s a tekintetünk találkozott. – Megesik – szólalt meg –, hogy már annyira retardált, hogy az valósággal zseniális.

(HAT)

Letettük a kocsit a mi felhajtónkon, aztán ahogy szombaton, most is átvágtunk a gyepsávon, amely Margóék házát elválasztotta a miénktől. Ruthie nyitott ajtót, és közölte velünk, hogy a szülei hatig nem érnek haza. Myrna Mountweazel izgatott köröket rótt körülöttünk. Felmentünk az emeletre. Ruthie szerszámosládát hozott a garázsból. Megálltunk Margo szobájának ajtaja előtt, és rámeredtünk. Egyikünk sem volt az a barkácsoló típus. – Most mi az ördögöt kellene csinálnunk? – tette fel a kérdést Ben. – Ne beszélj csúnyán Ruthie előtt – szóltam rá. – Ruthie, nagy baj, ha az ördögöt emlegetem? – Nem hiszünk az ördögben – jelentette ki a kislány válaszképpen. Radar nem bírta tovább. – Emberek – szólt közbe. – Emberek! Az ajtó. – Majd előkotort a szerszámosládából egy csillagcsavarhúzót, letérdelt, és kilazította az ajtó nyitógombját. Én is megmarkoltam egy nagyobb csavarhúzót, majd nekiestem volna vele a zsanéroknak, de úgy tűnt, azokat nem csavarok tartják. Újra szemügyre vettem az ajtót. Ruthie egy idő után elunta, és lement tévét nézni. Radarnak sikerült leszednie a gombot, aztán szépen sorban mindannyian bekukucskáltunk a festetlen, eldolgozatlan lyukba, amit alatta találtunk. Semmi üzenet. Semmi levélke. Semmi. Ingerülten meredtem a zsanérokra azon morfondírozva, hogyan is lehet leszedni őket. Kinyitottam az ajtót, majd becsuktam, megpróbáltam átlátni, hogyan működik. – Az a vers olyan baromira hosszú – morogtam. – Walt igazán szánhatott volna pár sort arra is, hogy elárulja, hogyan csavarjuk le az ajtót a sarkáról. Csak ekkor vettem észre, hogy Radar letelepedett Margo számítógépéhez. – Az Omnictionary szerint egy csuklópánttal van dolgunk – közölte. – A csavarhúzót ennél arra használjuk, hogy kipattintsuk vele a tűt. Megjegyezném, hogy valami vandál beírta a szócikkbe, hogy a csuklópánt azért remek dolog, mert csuklóztatni lehet vele másokat. Ó, Omnictionary! Eljő-e az idő, midőn teljességgel makulátlan leszel? Mihelyt az Omnictionary útbaigazítással szolgált, már meglepően könnyű volt elbánni a zsanérokkal. Kipattintottam mind a háromból a vékony kis szöget, aztán Ben leemelte az ajtót a helyéről. Megvizsgálta a csuklópántokat és a keretet, ahová illeszkedtek. Semmi. – Az ajtón sincs semmi – jelentette Ben. Együtt visszaraktuk az ajtót a helyére, Radar pedig a csavarhúzó nyelével visszakalapálta a tűt a csuklópántokba.

Aztán átmentünk Benékhez. A házuk építészeti szempontból pontosan olyan, mint a miénk. Egy Sarki Őrület nevű játékot néztünk ki magunknak. Épp a „játék a játékban” résszel vesződtünk, amiben egy gleccseren lövöldöztünk egymásra paintballpatronokkal. Az ember bónusz pontokat kaphatott, ha sikerült az ellenfeleit tökön lőnie. Ilyen kifinomultan elegáns játék volt. – Tesó, Margo tuti, hogy New Yorkban van – jegyezte meg Ben. Láttam, hogy egy ház sarkánál kikandikál a fegyvere csöve, de mielőtt elugorhattam volna, máris a lábam közé pörkölt. – A rohadt életbe – morogtam. – Úgy néz ki, hogy a múltban a Margo által megadott támpontok mindig egy helyre mutattak – mondta Radar. – Jase-nek szövegelt New Yorkról, nekünk nyomokat hagyott, amelyek két olyan emberhez kapcsolódnak, akik az életük jelentős részét ott töltötték. Egyszerűen nincs értelme a dolognak. – Haver, hát pontosan erre utazik – vágta rá Ben. Aztán váratlanul leállította a játékot, pedig már majdnem sikerült mögé lopóznom. – Margo azt akarja, hogy menj el New Yorkba. Mi van, ha úgy tervezte az egészet, hogy csak így akadhatsz a nyomára? Ha tényleg odamész? – Hogyan? Hiszen az egy tizenkétmilliós nagyváros! – Lehet, hogy van itt egy beépített embere – kombinált Radar. – Aki értesítené, ha útra kelnél. – Lacey! – rikkantotta Ben. – Ez annyira Lacey-re vallana! Igen! Repülőre kell szállnod, hogy azonnal elutazz New Yorkba! És amikor Lacey tudomást szerez erről, akkor szól Margónak, aki érted megy a repülőtérre. Igen. Tesó, most szépen hazaviszlek, hogy összecsomagolhass, aztán már tépünk is a repülőtérre, ahol veszel egy jegyet a kizárólag-vészhelyzet-esetén-használható hitelkártyáddal, és amikor Margo megtudja, milyen tökös legény vagy… hogy Jase Worthington legfeljebb álmodozhat arról, hogy ilyen tökös legyen… akkor mind a hárman a legdögösebb csajokat vihetjük majd a végzős bálba. Nem volt kétségem afelől, hogy órákon belül lenne járat New Yorkba. Orlandóból percenként indultak repülők a szélrózsa minden irányába. Viszont minden mást illetőleg komoly kételyeim voltak. – Ha felhívod Lacey-t… – kezdtem bele. – Nem fogja bevallani! – szögezte le Ben. – Gondolj csak bele, mennyi félrevezetéssel próbálkoztak… Valószínűleg csak azért tettek úgy, mintha összevesztek volna, nehogy gyanakodni kezdj, hogy Lacey a beépített ember. – Hát, nem tudom, nekem valahogy nem áll össze a kép – mondta Radar. Tovább beszélt, de csak fél füllel figyeltem rá. A kimerevített képernyőt bámulva magamban végigmentem az egészen. Ha Margo és Lacey csak megjátszotta a veszekedést, lehetséges-e, hogy Margo a fiújával való szakítást is csak megjátszotta? Tettette-e az aggodalmát? Lacey rengeteg e-mailt kapott válaszképpen a szórólapokra, amiket az unokatesója kitett egy csomó New York-i lemezboltban, bár használható információt nem tartalmaztak. Naná, hogy nem beépített ember, Ben egész elképzelése hülyeség. De azért tetszett a gondolat, hogy létezik egy terv. Az iskolából ugyan mindössze két és fél hét volt hátra, de abból legalább két napot ki kellene hagynom, ha elutaznék New Yorkba. Arról nem is szólva, hogy a szüleim megnyúznának, ha repjegyet vennék

a hitelkártyámmal. Minél tovább rágódtam rajta, annál nagyobb baromságnak tűnt a dolog. De mégis, ha már holnap láthatnám Margót… Nem! – Nem hiányozhatok a suliból – jelentettem ki végül, és újra elindítottam a játékot. – Holnap dolgozatot írok franciából. – Tudod – csettintett elismerően Ben –, kifejezetten lelkesítőnek találom, hogy ilyen romantikus lélek vagy. Még játszottam pár percig, aztán hazafelé menet újra végigballagtam Jefferson Parkon.

Anyu mesélt egyszer a zakkant kölyökről, akin megpróbált segíteni. A srác tök normális volt kilencéves koráig, amikor az apja meghalt. És bár úgy tűnik, elég sok olyan kilencéves akad, akinek meghalt az apja, s ezek a kölykök nem bolondulnak meg, azért úgy látom, vannak kivételek. A srác mindössze annyit csinált, hogy fogott egy körzőt, és elkezdett vele köröket rajzolgatni egy darab papírra. Minden kör átmérője pontosan öt centi volt. Addig rajzolgatta a köreit, míg a papír teljesen fekete nem lett. Akkor keresett egy újabb lapot, és újra kezdte. Ezzel foglalkozott mindennap, egész nap, a suliban nem figyelt, köröket rajzolt a feladatlapokra és a dolgozataira, meg ilyesmi, és anyu szerint az volt a kölyök baja, hogy kialakított magának egy szokást, ami segített neki elviselni a veszteséget, csakhogy a szokása destruktívvá vált. Na mindegy, anyu valahogy elérte, hogy a srác elsírja magát az apja miatt, ezzel tulajdonképpen végzett is a körökkel, és feltételezhetőleg boldogan élt, míg meg nem halt. Néha eszembe jut a körös kölyök, mert bizonyos szempontból megértem. Mindig is szerettem a rutint. Gyanítom, hogy az unalmat sosem találtam nagyon unalmasnak. Erősen kétlem, hogy ezt meg tudnám értetni olyasvalakivel, mint Margo, de az én szememben elfogadható őrületnek számít, ha valaki egész életében köröket rajzolgat. Így hát jól kellett volna éreznem magam attól, hogy mégsem utazom New Yorkba. Egyébként is hülye ötlet volt. De miközben este és másnap a suliban végigcsináltam mindent, amit szoktam, a gondolat egyre emésztett. Mintha maguk a szokásaim lettek volna azok, amik miatt egyre távolabb kerültem attól, hogy viszontlássam Margót.

(HÉT)

Margo már hat napja lelépett, amikor kedd este beszéltem a szüleimmel. Nem volt előtte semmiféle nagy elhatározás, egyszerűen csak beszéltem velük. A konyhai pultnál üldögéltem, apu zöldséget szeletelt, anyu marhahúst pirított épp egy serpenyőben. Apu azzal húzott, hogy mennyi időt töltök már egy ennyire rövid könyv elolvasásával, mire így feleltem: – Tulajdonképpen nem irodalomórára kell. Úgy tűnik, Margo hagyta hátra azért, hogy megtaláljam. – Ettől elhallgattak, és akkor elmeséltem nekik Woody Guthrie-t meg Whitmant. – Világos, hogy Margo szereti azt játszani, hogy nem ad pontos információt – hümmögött apu. – Igazán nem okolhatjuk azért, hogy vágyik a figyelemre – mondta anyu, aztán felém fordulva hozzátette: – Ettől azonban Margo jólléte és boldogulása még nem a te felelősséged. Apu a serpenyőbe kaparta a felvágott répát és hagymát. – Igen, ez igaz. Nem mintha bármelyikünk is képes lenne diagnosztizálni úgy, hogy nem beszéltünk vele… de gyanítom, hamarosan hazatér. – Nem kellene ilyen kijelentéseket megkockáztatnunk – súgta oda neki halkan anyu, mintha süket lennék, vagy mi. Apu már válaszra nyitotta a száját, de megelőztem. – És akkor mit csináljak? – Fejezd be az iskolát – közölte anyu. – Bízz abban, hogy Margo képes gondoskodni saját magáról. Ezen a téren egyébként is komoly tehetséget mutatott. – Egyetértek – csatlakozott apu, de vacsora után, amikor visszamentem a szobámba Feltámadást játszani, hallottam, hogy még jó darabig beszélgettek. A hangjuk halk volt, a szavaikat nem hallhattam, csak az aggodalmukat érzékeltem.

Valamivel később Ben felhívott a mobilomon. – Hahó – köszöntem rá. – Tesó – mondta. – Igen? – Elmegyek cipőt venni Lacey-vel. – Cipőt venni? – Ja. Tíztől éjfélig minden harminc százalékkal olcsóbb. Szeretné, ha segítenék neki kiválasztani a báli cipőjét. Mármint van neki már egy, de tegnap átmentem hozzájuk, és tök egyetértettünk abban, hogy az nem az igazi… te is tudod, az ember a tökéletes cipőt szeretné a végzős bálra. Úgyhogy azt visszaviszi, aztán elmegyünk a Burdinesbe, és szóval… – Ben – szakítottam félbe.

– Mi az? – Haver, én nem szeretnék Lacey báli cipőjéről társalogni. Azt is elmondom neked, hogy miért. Van itt valami, ami megakadályoz abban, hogy érdeklődést mutassak a báli cipők iránt. Ezt a valamit úgy hívják, hogy pénisz. – De amikor annyira ideges vagyok, és egyfolytában az jár a fejemben, hogy tényleg annyira kedvelem Lacey-t… nemcsak arról van szó, hogy hű-de-dögös-csajt-kaptam-ki-a-bálra, hanem arról, hogy tényleg szuper lány, teljesen az a de-szeretek-vele-lógni fajta. És… szóval… ha elmegyünk a bálba… és mondjuk… szóval, csókolózunk a táncparkett közepén… és akkor mindenki csak tátog, hogy Szent Kleofás, tudod… és minden, amit addig képzeltek rólam, mintha már nem is lenne… – Ben, hagyd a fenébe ezt a kocka dumát, és nem lesz semmi gond – jelentettem ki. Még egy darabig fecsegett, de végül sikerült elszabadulnom tőle.

Lefeküdtem, és kezdtem kicsit depisnek érezni magam a bál miatt. Egy cseppet sem voltam hajlandó azon szomorkodni, hogy nem megyek el, de valahogy volt az a… zavarba ejtő és ostoba… gondolatom, hogy megtalálom Margót, és hazahozom, még pont időben ahhoz, hogy elmenjünk a bálba… mondjuk szombaton, késő este… és akkor besétálunk a Hilton báltermébe farmerban, koszlott pólóban… még épp időben az utolsó tánchoz… és táncolnánk, mindenki más meg ránk mutogatna, s csak ámulnának Margo visszatértén… mi pedig kifoxtrottoznánk a teremből, aztán a Friendly’sben fagyiznánk. Szóval… hát igen, Benhez hasonlóan nekem is voltak röhejes báli fantáziáim. De én legalább nem kotyogtam ki az enyémeket. Ben néha olyan idiótán csakis önmagával volt elfoglalva, hogy emlékeztetnem kellett magam, miért is kedvelem annyira. Hát azért, mert ha más nem is, de időről időre meghökkentően zseniális ötletei támadtak. Az ajtódolog jó ötlet volt. Nem vált be, de attól még jó ötlet volt. Margo szándéka azonban egyértelműen az volt, hogy számomra valami mást jelentsen. Számomra. A nyom nekem szólt. Akkor a szóban forgó ajtó is az enyém!

Útban a garázs felé át kellett mennem a nappalin, ahol a szüleim tévét néztek. – Van kedved csatlakozni hozzánk? – kérdezte anyu. – Mindjárt felderítik az ügyet. – Mert valami krimiféle ment éppen. – Kösz, nem – feleltem, és elhúztam mellettük, át a konyhán, egyenesen be a garázsba. Előkerestem a legnagyobb csavarhúzónkat, bedugtam a khakiszínű rövidnadrágom övébe, és meghúztam a derékszíjamat. A konyhában zsákmányoltam egy sütit, s amikor újra átbaktattam a nappalin, épp csak egy kicsit lépkedtem idiótán. Miközben a szüleim tanúi lettek a bűnügy végkifejletének, én már ki is szedtem a három tűt a szobám ajtajának csuklópántjaiból. Amikor az utolsó is kijött, az ajtó megreccsent, és kis híján lezuhant, de elkaptam, és egyik kezemmel a falhoz szorítottam. Mozdulat közben vettem észre, hogy a legfelső sarokpántból egy apró

papírcetli – mint a hüvelykujjam körme – vitorlázik le a padlóra. Jellemző Margóra. Már miért rejtene el valamit a saját szobájában, ha az enyémet is használhatja? Eltűnődtem azon, hogy mikor tehette oda, és hogyan jutott be egyáltalán. Önkéntelenül is elmosolyodtam. A z Orlando Sentinel egy foszlánya volt, az egyik fele egyenes, a másikon látszott, hogy ott tépték el. Tudtam, hogy a Sentinelből való, mert a tépett felénél ennyit ki lehetett venni: do Sentinel május 6. 2. Margo aznap tűnt el. Az üzenet egyértelműen tőle származott. Felismertem a kézírását: 8328 bartlesville Avenue Az ajtót csak úgy tudtam volna visszatenni, ha a csavarhúzóval újra bekalapálom a tűket a helyükre, ami valószínűleg felkeltette volna a szüleim figyelmét. Így hát egyszerűen csak ráemeltem a zsanérokra, és a falnak döntve teljesen nyitva hagytam. A kis szegeket zsebre vágtam, majd leültem a számítógépemhez, és a térképen megkerestem a 8328 Bartlesville Avenue-t. Még sosem hallottam erről az utcáról. 34,6 mérföldnyire volt, túl a Colonial Drive-on, valahol a fenében, majdnem Christmas városánál. Amikor rázoomoltam az épület műholdas képére, valami fekete négyszöget láttam, ami előtt kopott, szürke sáv húzódott, mögötte pedig fű lehetett. Talán egy lakókocsi? A tengernyi zöldből álló környezetben nem volt könnyű kitalálni, mekkora lehet. Felhívtam Bent, és elmeséltem neki a dolgot. – Szóval igazam volt! – jegyezte meg. – Alig várom, hogy elmondhassam Lacey-nek, akinek egyébként szintén az volt a véleménye, hogy ez egy baromi jó ötlet. Figyelmen kívül hagytam a Lacey-re vonatkozó megjegyzést. – Azt hiszem, odamegyek – mondtam. – Naná, hogy oda kell menned. Én is jövök. Menjünk vasárnap reggel. Ugyan hullafáradt leszek az egész éjszakai báli tivornyázástól, de mindegy. – Nem, én arra gondoltam, hogy ma éjjel megyek oda – pontosítottam. – De tesó, hát már sötét van. Nem mehetsz el sötétben egy idegen épülethez, ami valami rejtélyes címen található. Hát még sosem láttál horrorfilmet? – De lehet, hogy Margo ott van – erősködtem. – Ja, meg lehet ott egy démon is, ami kizárólag fiatal fiúk hasnyálmirigyével táplálkozik – felelte. – Jézusom, legalább holnapig várj, bár a zenekari próba után meg kell rendelnem Lacey mellcsokrát, és aztán otthon akartam lenni, arra az esetre, ha netán rám írna chaten, merthogy elég sokat chatelünk egymással… – Nem, ma megyek – vágtam közbe. – Látni akarom Margót. – Éreztem, hogy a kör bezárul. Ha sietek, csak egy óra, és megláthatom. – Tesó, nem hagyom, hogy az éjszaka kellős közepén elhúzz valami bizonytalan címre. Ha kell, sokkolóval akadályozom meg. – Holnap reggel – motyogtam, főleg magamnak. – Holnap reggel megyek oda. – Már egyébként is elegem volt abból, hogy sosem hiányzom a suliból. Ben nem szólt. Hallottam, ahogy a metszőfogai között sziszegve beszívja a levegőt. – Úgy érzem, mintha egy kicsit kezdenék megbetegedni – mondta végül. – Láz. Köhögés.

Nyilallások. Fájdalmak. – Mosoly terült el az arcomon. Miután befejeztem a hívást, rögtön rácsörögtem Radarra. – Épp Bennel beszélek a másik telefonon – közölte azonnal. – Visszahívlak. Egy perc múlva meg is csörrent a telefonom. Még egy hellót sem nyöghettem ki, Radar már mondta is: – Q, valami borzalmas migrénem van. Kizárt, hogy holnap suliba tudjak menni. – Elnevettem magam. Letettem a telefont, pólóra, boxergatyára vetkőztem, a szemetesem tartalmát egy fiókba öntöttem, magát a szemetest pedig elhelyeztem az ágyam mellett. Beállítottam az ébresztést hajnali hatra – micsoda embertelen időpont! –, majd a következő néhány órát azzal a hiábavaló próbálkozással töltöttem, hogy aludjak.

(NYOLC)

Másnap reggel anyu belépett a szobámba. – Álomszuszék, este még az ajtódat sem zártad be. – Kinyitottam a szemem. – Azt hiszem, elkaptam valami gyomorvírust. – Ezzel a szemetes felé intettem, aminek az alján némi hányás volt látható. – Quentin! Istenkém! Mikor hánytál? – Úgy hat körül – feleltem, ami maga volt az igazság. – És miért nem keltettél fel minket? – Túl fáradt voltam – mondtam, ami szintén igaz volt. – Arra ébredtél, hogy rosszul vagy? – tudakolta. – Igen – feleltem, és ez már szemenszedett hazugság volt. Arra ébredtem, hogy hatkor bekapcsolt az ébresztő, mire leosontam a konyhába, és befaltam egy müzlis szeletet, amit narancslével öblítettem le. Tíz perccel később ledugtam a torkomba két ujjamat. Nem akartam éjszaka csinálni, mert akkor egész éjjelre bebüdösítettem volna a szobámat. A hányás pocsék volt, de legalább hamar túl voltam rajta. Anyu fogta a szemetest, aztán hallottam, hogy a konyhában kimossa. Tisztán hozta vissza. Ajkát aggodalmasan összepréselte. – Hát, azt hiszem, jó lenne, ha ezt a napot kivenném… – fogott bele, de közbeszóltam. – Már jobban vagyok, komolyan. Csak kicsit émelygek. Ehettem valamit. – Biztos? – Felhívlak, ha rosszabbul lennék – ígértem. Puszit nyomott a homlokomra. Éreztem a bőrömön kissé ragacsos rúzsát. Nem voltam beteg, de valahogy sikerült elérnie, hogy jobban érezzem magam. – Szeretnéd, ha becsuknám az ajtót? – kérdezte, és a kilincsre tette a kezét. Az ajtó még éppen hogy fenn maradt a zsanérjain. – Nem, nem, nem – hadartam kissé szorongósan. – Rendben – felelte. – Munkába menet betelefonálok az iskolába. Szólj, ha szükséged van valamire. Bármire. Vagy ha szeretnéd, hogy hazajöjjek. Aput is felhívhatod. Délután pedig mindenképpen rád csörgök, jó? Bólintottam, aztán felhúztam a takarót az államig. Anyu kimosta ugyan a szemetest, de a tisztítószer nem nyomta el teljesen a hányás szagát, ami emlékezetembe idézte a hányást magát, és ettől valami oknál fogva hányingerem támadt. Úgyhogy elkezdtem lassan, szájon át lélegezni, míg meg nem hallottam, hogy a Chrysler végigtolat a kocsifelhajtón. 7:32 volt. Most az egyszer nem vagyok késésben, villant át az agyamon. Bár bevallottan nem iskolába készülök. De akkor is.

Zuhanyoztam, fogat mostam, sötét farmert és egyszínű, fekete pólót húztam. Margo újságpapírfoszlányát a zsebembe csúsztattam. Visszakalapáltam a tűket a csuklópántokba, aztán csomagolni kezdtem. Nem igazán tudtam, mit is dobáljak be a hátizsákomba, mindenesetre az ajtónyitó csavarhúzót betettem, valamint a kinyomtatott műholdas térképet, az útvonaltervet, egy palack vizet és a Whitman-kötetet… arra az esetre, ha Margo ott lenne. Fel akartam tenni neki néhány kérdést a szövegről. Ben és Radar pontban nyolckor érkezett. Beugrottam mögéjük a hátsó ülésre. A Mountain Goats egyik számát énekelték teli torokból. Ben megfordult, és felém lökte az öklét. Kifejezetten utáltam ezt a fajta üdvözlést, de most finoman hozzáérintettem a saját öklömet. – Q! – próbálta túlüvölteni a zenét. – Na, hát van ennél tutibb? Pontosan tudtam, hogyan értette: úgy, hogy a Mountain Goats zenéjét hallgatjuk a barátainkkal egy kocsiban, ami egy májusi szerda reggelen útban van Margo, és mindenféle margotasztikus kincs felé, ami együtt jár a megtalálásával. – A függvénytannál biztosan jobb – feleltem. Túl hangosan szólt a zene ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. Mihelyt kiértünk Jefferson Parkból, letekertük az egyetlen működő ablakot, hadd tudja meg az egész világ, milyen csodálatos a zenei ízlésünk. Végigsuhantunk a Colonial Drive-on, el a mozik és könyvesboltok mellett – egész életemben ide jártam, ezek mellett az üzletek mellett haladtam el. Csakhogy ez a mai autókázás más volt… élvezetesebb, mivel függvénytanóra alatt ejtettük meg, mert Bennel és Radarral voltam, és mert útban voltunk valahová, ahol reményeim szerint rátalálok Margóra. Úgy húsz mérföld után Orlando végül alulmaradt a narancsligetekkel és kezdetleges farmokkal szemben. A szélcsendes hőségben mozdulatlanul terült el előttünk a végtelen, csalitos síkság tölgyfáival, melyek ágain spanyol moha lógott. Ez volt az a Florida, ahol szúnyogcsípésben és tatuk hajkurászásában bővelkedő éjszakákat töltöttem kiscserkészként. Az utat mostanra már a kisteherautók uralták, s szinte minden mérföldnél újabb és újabb kertvárosi települést pillantottunk meg az út mentén. Csupa kis utca, amely céltalanul kanyarog olyan házak körül, amelyek műanyag burkolatú vulkánként emelkednek ki a semmiből. Később elhaladtunk egy GROVEPOINT ACRES nevű helyet jelző korhadó fatábla mellett. A repedezett aszfaltút alig száz méteren át tartott, majd egyszer csak véget ért, s utána már csak szürkés földet lehetett látni – amiből arra következtettem, hogy Grovepoint Acres az anyu által csak sírkertvárosnak nevezett elővárosok egyike. Egy olyan ingatlanfejlesztési terv, amelyről már megépítése befejezése előtt letettek. A szüleim párszor mutattak már nekem ilyen sírkertvárosokat autózás közben, de ennyire kietlen látványban még sosem volt részem.

Úgy öt mérfölddel hagyhattuk el Grovepoint Acrest, amikor Radar lehalkította a zenét. – Egy mérföld, és ott vagyunk – mondta. Mélyen beszívtam a levegőt. Kezdett megkopni annak izgalma, hogy nem a suliban vagyunk.

Ez nem olyan helynek tűnt, ahol Margo elbújna, vagy ahová akár csak ellátogatna. Egy napon sem lehetett emlegetni New York Cityvel. Ez az a Florida volt, ami fölött átrepülve el lehet töprengeni azon, miért is merült fel annak idején az emberekben, hogy ez a félsziget lakható. A kihalt aszfaltcsíkra meredtem, amely fölött a forróságtól mintha remegett volna a levegő. Előttünk a távolban hasonlóképpen rezgett a vakító napsütésben valami kisebb, városszéli üzletközpont. – Ez az? – kérdeztem, előrehajoltam és rámutattam. – Annak kell lennie – mondta Radar. Ben kikapcsolta a zenét, s ezzel együtt mind elnémultunk, aztán beállt a parkolóba, ami mostanra megkülönböztethetetlenné vált a környező szürkés, homokos földtől. Valaha e négy utcafronti üzletet is tábla jelezte. Az út mellett két és fél méter magas, rozsdás oszlop magasodott, a táblát azonban rég letéphette egy hurrikán, vagy felemészthette a romlás. Maguk az üzletek sem jártak sokkal jobban: az egyszintes, lapos tetős épületsoron a vakolat alól több helyen kilátszottak a salakbeton téglák. A falakról csíkokban vált le a festék, s ezek kunkorodva elálltak, mintha fészekbe kapaszkodó rovarok lennének. A kirakatok között a beázások barnás, absztrakt festményeket eredményeztek. Az ablakokat megvetemedett farostlemezzel fedték be. Szörnyű gondolat ütött szöget a fejembe, az a fajta, amit már nem lehet visszaszívni, mihelyt egyszer belebegett a tudat szabad ege alá: úgy éreztem, ez nem olyan hely, ahol emberek élnek. Hanem olyan, ahová meghalni mennek. Mihelyt megállt a kocsi, az orrom, a szám megtelt a halál pangó bűzével. Erővel nyeltem vissza a hányingert, ami a korábbi hányástól még mindig érzékeny torkomat kaparta. Csak most, ennyi elvesztegetett idő után döbbentem rá, milyen iszonyúan félreértettem Margo játékát, és azt, hogy miféle díj jár a megnyeréséért.

Kiszállok a kocsiból, Ben mellém áll, Radar pedig őmellé. Azonnal tudom, hogy ez nem vicces, ez nem a bizonyítsd-be-hogy-elég-jó-vagy-ahhoz-hogy-velem-lógj próbatétel. Fülembe cseng Margo hangja azon az éjszakán, amikor végigautóztuk Orlandót. Hallom, ahogy ezt mondja: „Fel sem merült bennem, hogy egy szombat reggel gyerekek találjanak rá a legyektől hemzsegő tetememre Jefferson Parkban.” Nem akarta, hogy valami Jefferson Park-beli gyerek találjon rá, de ez még nem jelenti azt, hogy meghalni sem akart. Semmi nyomát nem látjuk annak, hogy az utóbbi időben bárki járt volna itt, leszámítva a szagot, azt az émelyítő, orrfacsaró bűzt, amelynek a célja az, hogy az élőket távol tartsa a holtaktól. Azt mondogatom magamban, hogy Margónak nem lehet ilyen szaga, miközben persze, hogy lehet. Mindannyiunknak lehet. A karomat az orrom elé emelem, hogy inkább a bőröm és izzadságom szagát szívjam be, s ne a halálét. – MARGO? – kiáltja el magát Radar. Az épület rozsdás esőcsatornájára telepedő sokszavú poszáta válaszképpen visszarikkant két szótagot. – MARGO! – ordítja újra. Semmi. Lábával parabolát rajzol a homokba, és nagyot sóhajt. – A rohadt életbe. Ez előtt az épület előtt állva megtanulok valamit a félelemről. Megtudom róla, hogy nem

olyan személy kósza fantáziálása, aki esetleg szeretné, ha történne vele valami igazán lényeges dolog, még ha ez borzalmas is. Nem a viszolygás, amikor egy idegen holttestét látjuk, s nem is a visszafojtott lélegzet annak hallatán, amikor Becca Arringtonék háza előtt valaki csőre tölt egy fegyvert. Ez ellen nem lehet légzőgyakorlatokkal védekezni. Ez a félelem nem hasonlít semmiféle korábbi félelmemre. Ez minden érzések legalja, az érzés, amely már azelőtt velünk volt, hogy megszülettünk, hogy ez az épület elkészült, már azelőtt, hogy a Föld kialakult. Ennek a félelemnek köszönhető, hogy a halak kikúsztak a szárazföldre, és kifejlődött a tüdejük, ez a félelem tanít meg bennünket futni, e miatt a félelem miatt temetjük el a halottainkat. A szag miatt kétségbeesett pánik hatalmasodik el rajtam. Nem olyan pánik, amitől kifogy a tüdőmből a szusz, hanem olyan, amitől mintha a teljes légkörben sem lenne elegendő a levegő. Eszembe jut, hogy talán azért töltöttem az életem legnagyobb részét félelemben, mert így akartam felkészülni, így akartam megedzeni a testem arra az időre, amikor rám köszönt a valódi rettegés. És mégsem vagyok rá felkészülve. – Tesó, mennünk kéne – mondja Ben. – Hívni a zsarukat, vagy ilyesmi. – Még egymásra sem néztünk. Még mindig az épületet bámuljuk, ezt a rég elhagyott épületet, amelyben valószínűleg mást sem lehet találni, csak holttesteket. – Nem – feleli Radar. – Nem, nem, nem, nem, nem! Akkor hívjuk őket, ha van miért hívnunk őket. Margo Q-nak hagyta meg ezt a címet. Nem a rendőröknek. Meg kell találnunk a módját, hogy bejussunk. – Be? – kérdezi hitetlenkedve Ben. Rácsapok a hátára, és a mai nap folyamán most először nem előremeredünk, hanem egymásra. Ettől az egész elviselhető. Látom őket, és úgy érzem, Margo nem halott addig, míg rá nem találunk. – Igen, be – felelem. Fogalmam sincs már, kicsoda Margo, vagy kicsoda volt, de muszáj megtalálnom.

(KILENC)

Megkerüljük a minipláza épületét, és hátul négy bezárt acélajtót találunk. Ezen kívül nem látunk semmi mást, csak műveletlen földet, törpe legyezőpálmák elszórt ligeteit és a messze elnyúló zöld-arany füvet. A szag itt még erősebb, és kifejezetten félek attól, hogy egy újabb lépést tegyek előre. Ben és Radar közvetlenül mögöttem van, egyikük jobbról, másikuk balról követ, így háromszöget alkotva, lassan haladunk, tekintetünk a környezetünket pásztázza. – Csak egy mosómedve! – kiált fel Ben. – Ó, hála az égnek, ez csak egy mosómedve! Jézusom! – Radarral kilépünk az épület árnyékából, és Benhez sietünk, aki egy sekély vízelvezető árok mellett áll. Benne hatalmasra puffadt mosómedve hever. Nem látszik rajta erőszak nyoma, összetapadt szőre csomókban hullik, s már kilátszik az egyik bordája is. Radar elfordul, és öklendezni kezd, de semmi sem jön fel a torkán. Lehajolok hozzá, karomat a hátára fektetem a lapockái közé, s amikor újra levegőhöz jut, így szól: – De kibaszott boldog vagyok, hogy láthatom ezt a kurva döglött mosómedvét. Ám még így sem vagyok képes Margót élve elképzelni. Átvillan az agyamon a gondolat, hogy a Whitman-kötet akár búcsúlevél is lehet. Visszagondolok pár szakaszra, amit kiemelt: „És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.” „Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek, / Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.” Egyetlen másodpercre elönt a remény, amikor a vers utolsó sorára gondolok: „Valahol megállok, és várok rád.” Aztán eszembe jut, hogy mindehhez a szóban forgó személynek nem muszáj élnie. Hogy lehet holttest is. Radar közben otthagyta a mosómedvét, és már a négy bezárt acélajtó egyikének a kilincsét rángatja. Kedvem lenne imádkozni a halottakért – kaddis egy mosómedvéért –, de azt sem tudom, hogyan kell. Annyira sajnálom szegény állatot, és annyira sajnálom, hogy ekkora öröm tölt el a láttán. – Egy kicsit már meglazult – ordítja hátra Radar. – Gyertek segíteni! Bennel átfogjuk a derekát, és nagyot rántunk rajta. Radar az egyik talpával megtámaszkodik a falon, hogy még erősebben tudja maga felé húzni a kilincset, aztán egyszer csak mind a ketten rám zuhannak, s Radar összeizzadt pólója az arcomra tapad. Elfog az izgalom a gondolattól, hogy sikerült kinyitnunk az ajtót, de aztán meglátom Radar kezében a levált kilincset. Feltápászkodom, és szemügyre veszem az ajtót. Még mindig zárva van. – Istenverte, szar, negyvenéves kilincs – morogja Radar. Még sosem hallottam így beszélni. – Semmi baj – nyugtatgatom. – Be lehet jutni másképpen is. Biztos vagyok benne. Újra visszakanyarodunk az épület elejéhez. Ajtónak, résnek, szembetűnő alagútnak nyomát sem látjuk. Pedig nekem muszáj bejutnom. Ben és Radar megpróbálja lefeszegetni az ablakokról a farostlemezt, de rendesen rá van szögezve. Radar belerúg a furnérlapba, ám az nem adja meg

magát. Ben felém fordul. – Nincs mögötte üveg – közli, aztán elüget az épülettől. Mintha minden egyes lépésénél kis homokbombák robbannának fel sportcipője alatt. Értetlenül meredek rá. – Át fogom törni a farostlemezt – magyarázza. – De hát az lehetetlen. – Egyikünk sem túl termetes, de hármunk közül ő a legkisebb. Ha valakinek, hát akkor nekem kellene inkább kísérletet tenni a bedeszkázott ablakkal. Ben ökölbe szorítja mindkét kezét, majd kifeszíti ujjait. Elindulok felé, ő pedig beszélni kezd: – Amikor harmadikosok voltunk, anyu úgy próbált segíteni azon, hogy ne verjenek meg folyton, hogy beíratott taekwondóra. Ugyan csak három foglalkozásra mentem el, de egy dolgot megtanultam, és ez néha jól jön. Szóval, az úgy volt, hogy néztük, ahogy a taekwondo mester ökle áttöri a vastag falapot, és mindannyian ámuldoztunk, hogy haver, hogyan csinálhatta, mire a mester azt mondta, hogy ha úgy indítjuk a mozdulatot, mintha a kezünk áthatolhatna a lapon, és ha elhisszük, hogy ez meg is fog történni, akkor sikerül áttörnünk a deszkán. Már készülök arra, hogy cáfoljam ezt az ostoba okfejtést, amikor nekiiramodik, és villámgyorsan elhúz mellettem. Az ablak felé közeledve még jobban rákapcsol, majd a félelem legapróbb jele nélkül a legeslegutolsó pillanatban felszökken, elfordítja a testét, hogy a vállával fejthesse ki a legnagyobb erőt, aztán belecsapódik a farostlemezbe. Félig-meddig arra számítok, hogy áttör rajta, és a lemezben csak egy Ben formájú lyuk marad, mint valami rajzfilmen. Ehelyett azonban visszapattan az ablakról, és a seggén landol egy zöldellő, füves részen a homoktengerben. Átbillen az oldalára, a vállát masszírozza. – Eltört – jelenti be. Feltételezem, hogy a vállára céloz, és már vágtatok is felé, de aztán feláll, én pedig látom, hogy a farostlemezen pontosan Ben magasságában keletkezett egy repedés. Elkezdem rugdosni, mire egyre jobban szétnyílik, s Radarral be tudjuk dugni rajta a kezünket, és elkezdhetjük szétfeszíteni. Hunyorgok, hogy ne csorogjon a szemembe a verejték, s minden erőmmel cibálom a farostlemezt, míg csak a repedés helyén szabálytalan peremű nyílás nem keletkezik. Radarral hang nélkül dolgozunk rajta, de aztán neki muszáj pihennie egy kicsit, és Ben áll be a helyére. Végül a furnérlap egy jókora darabját sikerül egy rúgással berepítenem a minipláza belsejébe. Bedugom a lyukon a lábam, s vakon mászok be. Érzéseim szerint egy kupac papíron érek földet. Az általunk szakított résen át némi fény beszivárog az épület belsejébe, de ahhoz nem elég, hogy a helyiség nagyságát felmérhessem. Még azt sem látom, milyen magasan lehet a mennyezet. A levegő idebent olyan állott és forró, hogy a be- és kilélegzés között nincs a világon semmi különbség. Megfordulok, és ezzel a mozdulattal sikerül belevágnom az állam Ben homlokába. Azon kapom magam, hogy suttogok, pedig erre semmi okom. – Nincs véletlenül egy… – Nincs – súgja, mielőtt befejezhetném a kérdést. – Radar, hoztál magaddal zseblámpát? Hallom, ahogy Radar is átpréseli magát a lyukon. – Van egy kicsi vacak a kulcskarikámon. De nem valami jó.

Fény gyullad, s még mindig nem látok tisztán, de azt meg tudom állapítani, hogy egy hatalmas helyiségben vagyunk, fémpolcok labirintusában. A padlón heverő papírkupac egy naptárból származik, melynek lapjai szét vannak szórva a teremben – megsárgultak, és mintha megrágta volna őket valami egér. Eltűnődöm azon, hogy régen talán könyvesbolt lehetett ez a hely, bár jól látszik, hogy ezek a polcok évtizedek óta poron kívül mást nem láttak. Elindulunk libasorban Radar mögött. Valami megreccsen a fejünk felett, mire megtorpanunk. Igyekszem elfojtani a feltörő pánikot. Tisztán hallom Radar és Ben szuszogását, csoszogó lépteiket. Ki akarok menni innen, de közben még az is lehet, hogy Margo az, aki a zajt keltette. Vagy holmi drogosok. – Csak az épület recseg – súgja oda Radar, de nem tűnik olyan magabiztosnak, mint általában. Én még mindig képtelen vagyok megmoccanni. Aztán meghallom Ben hangját is: – Amikor utoljára ennyire paráztam, akkor összepisiltem magam. – Amikor utoljára ennyire paráztam – veszi fel a fonalat Radar –, akkor a Sötét Úrral kellett szembeszállnom, hogy a világot biztonságosabbá tehessem a varázslónép számára. Én is megpróbálkozom egy erőtlen megjegyzéssel: – Amikor utoljára ennyire paráztam, akkor végül anyucinál kellett aludnom. Ben felnevet. – Tudod, Q, én a helyedben ennyire majréznék… minden… áldott… éjjel. Képtelen vagyok tréfálkozni, de a nevetésüktől a helyiség valamennyivel megnyugtatóbbnak tűnik, úgyhogy elkezdjük bejárni. Végigmegyünk minden polcsor előtt, de semmit sem találunk, leszámítva a Reader’s Digest néhány hetvenes évekbeli példányát, amelyek a padlón hevernek. Egy idő után hozzászokik a szemem a sötéthez, és a szürkés derengésben már szétválunk, és külön-külön, más és más tempóban haladva folytatjuk a felfedezőutat. – Csak akkor hagyjuk el a helyet, ha újra együtt vagyunk – suttogom, amire feleletképpen halk oké érkezik. A helyiség széléhez érve megtalálom az első bizonyítékát annak, hogy valaki járhatott itt azóta, hogy mindenki elhagyta ezt a kis üzletközpontot. A falban ugyanis szabálytalan szélű, félkör alakú alagút nyílik, úgy derékmagasságban. Fölötte narancssárga festékkel felfújt felirat: TROLL-LYUK. Segítőkész nyíl mutat lefelé a lyukra. – Srácok – szólal meg Radar olyan hangerővel, hogy egy pillanatra megtöri a varázst. Követem a hangját, s rá is lelek a szemközti falnál. Lámpája újabb troll-lyukat világít meg. A felirat nem vall egyértelműen Margóra, de a sötétben nehéz is lenne megítélni. Radar bevilágít a lyukba, én pedig lekuporodok, és átmászok. Az új helyiség teljesen üres, csak az egyik sarkában van egy felcsavart szőnyeg. Amikor a lámpa fénycsóvája végigsiklik a padlón, a betonon ragasztófoltokat látok – nyilván ide volt leterítve annak idején a padlószőnyeg. A terem túloldalán sikerül kivennem egy újabb troll-lyuk körvonalait. Ezúttal nincs graffiti. Átbújok rajta, és egy olyan helyiségben találom magam, amelyet rácsos ruhatartók szegélyezhettek – rozsdamentes acélból készült vázuk még mindig a sötét beázási foltokkal mintázott falhoz van csavarozva. Itt világosabb van, s beletelik egy másodpercbe, mire rájövök,

hogy ezt a mennyezeten tátongó lyukaknak köszönhetjük. A szigeteléshez használt kátránypapír belóg a légtérbe, s jól látszik, hol hasalt rá a tető az acél tartógerendákra. – Szuvenírbolt – jegyzi meg előttem halkan Ben, és azonnal tudom, hogy igaza van. A helyiség közepén ötszöget alkot öt vitrin. Mostanra összetört és szilánkokban hever a padlón az üveg, amely hajdan elválasztotta a turistákat és a nekik szánt gagyi vackokat. A falakról szürke festék hámlik különös, szemet gyönyörködtető mintákban – minden egyes repedezett festék-sokszög a romlás egy-egy hópelyhét hozza létre. Különös, de még mindig megmaradt valami az árukészletből: ott egy Miki egér-telefon, amely régi, gyerekkori emléket idéz. Üvegcserepek borítanak egy stósznyi molyette, de még mindig takarosan összehajtogatott, NAPOS ORLANDO feliratú pólót. A vitrinek alatt Radar talál egy dobozt, tele térképekkel és idejétmúlt brosúrákkal, amelyek a Gator Worldöt, a Crystal Gardenst és egyéb olyan szórakozóhelyet népszerűsítenek, amelyek már nem is léteznek. Ben odaint magához, és némán rábök egy üvegből készült, zöld, aligátort formázó biszbaszra, amely magányosan hever a vitrinjében, s a por szinte teljesen belepi. Hát, ez a szuvenírek értéke, mélázok. Ezt a vackot elajándékozni sem lehet. Visszafelé áthaladunk az üres szobán, a polcos szobán, majd átbújunk az utolsó troll-lyukon. A helyiség, amelybe bejutunk, irodára hasonlít, csak éppen nincsenek benne számítógépek, s úgy tűnik, nagy sietve hagyták el – mintha az alkalmazottakat felsugarazták volna az űrbe, vagy valami ilyesmi. Húsz íróasztal, négy oszlopban elrendezve. Néhány asztallapon tollak, és mindegyiken egy-egy gondosan lefektetett, nagyméretű irodai naptár. Minden naptáron már örökre 1986 februárja van. Ben meglök egy szövettel bevont ülőkéjű széket, ami ütemesen nyikorogva körbeforog. Az egyik asztal mellett dülöngélő piramisba rendezve Post-it tömbök ezrei, fejlécük a Martin-Gale Jelzálog-hitelintézetet reklámozza. Nyitva hagyott kartondobozokban régi mátrixnyomtatóhoz való papíron a Martin-Gale Jelzálog-hitelintézet részletes kiadásai és bevételei. Egy másik íróasztalon valaki elővárosi ingatlanfejlesztéseket népszerűsítő brosúrákat rendezett el, egyemeletes kártyavárat építve belőlük. Kiterítem magam előtt a füzetkéket, abban reménykedve, hátha valami új nyomra bukkanok, de nem. Radar az iratok között matat. – 1986 után már semmi sincs – suttogja. Kutakodni kezdek a fiókokban. Találok fültisztító pálcikákat és rajzszögeket. Tollakat és ceruzákat, tucatjával olcsó kartondobozokba csomagolva, fedelükön retro betűtípus, retro dizájn. Papírszalvéták. Egy pár golfkesztyű. – Láttok bármit is – fordulok a barátaimhoz –, ami arra vallana, hogy valaki járt itt… az elmúlt húsz évben? – A troll-lyukakon kívül semmit – feleli Ben. A hely olyan, mint valami sír. Mindent por lep benne. – De akkor Margo miért vezetett el ide bennünket? – teszi fel a kérdést Radar. Most már normál hangerővel beszélünk. – Nem tudom – mondom. Margo egyértelműen nincs itt. – Látok olyan részeket, ahol kevesebb a por – morfondírozik Radar. – A teljesen üres szobában

van egy pormentes téglalap alakú folt, mintha valamit elmozdítottak volna. De nem tudom… – Aztán ott van a lefestett rész – csatlakozik Ben. Előrelendíti a karját, s Radar lámpájának fénycsóvája az iroda szemközti falára siklik, amit fehér alapozófestékkel kentek le. Mintha valaki fel akarta volna újítani a helyiséget, de fél óra elteltével elment a kedve az egésztől. Odamegyek, és közelről már látom, hogy a fehér réteg valami vöröses színű graffitit fed el. Ittott átvérzik rajta a vörös festék, annyira azonban nem, hogy ki tudjuk olvasni. A fal mellett egy doboz alapozó áll, nincs rajta a fedele. Letérdelek, és beledugom az ujjam. A felszín megkeményedett, de viszonylag könnyű ezt a réteget áttörni, és amikor kihúzom az ujjam, fehér festék borítja. Egyetlen szót sem szólok, miközben az alapozó lecsepeg, mert mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottunk. Valaki ezek szerint mégiscsak járt itt az utóbbi időben. Aztán az épület újra megreccsen, mire Radar elejti a lámpáját, és elkáromkodja magát. – Ez ijesztő – jelenti ki. – Srácok – szólal meg újra Ben. A lámpa a padlón hever, hátralépek, hogy felvegyem, de ekkor észreveszem, hová mutat Ben. A falra. Most, hogy nem közvetlenül esik rá a fény, a graffiti betűi átderengenek az alapozó rétegén. A kísérteties szürke feliratban azonnal ráismerek Margo írására. ELMÉSZ A PAPÍRVÁROSOKBA ÉS SOSEM TÉRSZ VISSZA Felkapom a zseblámpát, és rávilágítok vele a falra – az üzenet azonnal eltűnik. Amikor azonban elfordítom a fénycsóvát, újra kiolvasható. – A rohadt életbe – motyogja az orra alatt Radar. – Tesók, nem indulhatnánk? – érdeklődi meg Ben. – Mert amikor utoljára ennyire be voltam csinálva… basszus. Tök kivagyok. Nincs ebben az egészben semmi vicces. Nincs ebben az egészben semmi vicces. Ben nagyjából így fogalmazza meg azt a félelmet, amely elhatalmasodik rajtam. De így is pontosan értem. Ügetve indulok a troll-lyuk felé. Úgy érzem, mintha összezárulnának körülöttünk a falak.

(TÍZ)

Ben és Radar kitett engem otthon. Bár a suliból lógtak, a zenekari próbát már nem hagyhatták ki. Egy darabig elüldögéltem az „Ének magamról”-lal, és nagyjából tizedszer próbáltam meg az elejétől a végéig elolvasni a verset, csakhogy némi gondot jelentett az, hogy a szöveg úgy nyolcvan oldal hosszú, fura és eléggé repetitív, s bár értettem minden egyes szavát, az egésznek nem sok értelmét fedeztem fel. Tudtam, hogy valószínűleg a szövegkiemelővel kihúzott sorok fontosak egyedül, mégis érdekelt, hogy a vers valóban amolyan búcsúlevélféle dolog-e. De képtelen voltam eligazodni rajta. Körülbelül tíz zavarba ejtő oldal után annyira elegem lett, hogy úgy határoztam, felhívom a nyomozót. A szennyeskosárból előhalásztam a rövidnadrágot, aminek a zsebében ott volt a névjegykártyája. A második csengetésre fel is vette a telefont. – Warren. – Jó napot… khm… Quentin Jacobsen vagyok… Margo Spiegelman barátja… – Hát persze, kölyök, emlékszem rád. No, mi van? Meséltem neki a talált nyomokról, a miniplázáról és papírvárosokról, hogy Margo a SunTrustépület tetején Orlandót is papírvárosnak nevezte, de nem többes számban. Hogy azt mondta, nem szeretné, ha rátalálnának, s hogy a csizmánk talpa alatt bukkanhatunk rá. Warren nem intett arra, hogy ne törjek be elhagyatott épületekbe, s arra sem kérdezett rá, mit kerestem egy ilyen helyen délelőtt tíz órakor az iskola helyett. Kivárta, amíg végzek, s csak aztán szólalt meg: – Jesszus, kölyök, hát te már majdnem kész detektív vagy. Más sem hiányzik hozzá, csak egy fegyver, egy pocak meg három elvált feleség. És mondd csak, mi az elméleted? – Aggódom, hogy Margo esetleg… khm… hogy talán megölhette magát. – Tudod, fiacskám, nekem eszembe sem jutott, hogy bármi más terve lehetett az elszökésen kívül. Értem a gondolatmenetedet, de nem szabad elfeledkezned arról, hogy Margo barátod ilyesmit már korábban is művelt. A nyomokra célzok. Mert azokkal drámai hatást kölcsönözhet az egésznek. Komolyan mondom, ha az a lány azt akarná, hogy megtaláld… élve vagy holtan… te már rábukkantál volna. – De nem gondolja… – Fiacskám, a kellemetlen tény az, hogy Margo már a törvény szerint is felnőtt, akinek szabad akarata van. Hadd adjak egy tanácsot: hagyd csak, hadd jöjjön haza. Mert tudod, egyszer muszáj lesz felhagynod az ég fürkészésével, vagy eljön az a nap, amikor lepillantasz, és azt veszed észre, hogy te magad is ellebegtél. Rossz szájízzel tettem le a telefont. Rájöttem, hogy a Warren-féle költészettől nem remélhetem azt, hogy elvezet Margóhoz. Egyfolytában azok a sorok jártak a fejemben, amiket kiemelt a vers végén: „Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet

szeretek, / Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.” A fűről Whitman azt írja az első pár oldalon: „most sírok szép nyíratlan hajának látom”. Na de hol lehetnek a sírok? Hol vannak a papírvárosok? Rákerestem az Omnictionaryben, hogy lássam, nem tud-e nálam többet a „papírvárosok” kifejezésről. Találtam is egy hihetetlenül mély szócikket valami görénypopó nevű felhasználó tollából, amely igen nagy segítségnek bizonyult. „Papírvárosnak nevezzük az olyan várost, amelynek papíripara van.” Ez volt az Omnictionary hátránya: Radar mindig kimerítően alapos és hasznos szócikkeket írt, görénypopó szerkesztetlen erőfeszítései viszont némi kívánnivalót hagytak maguk után. Amikor azonban kiterjesztettem a keresést az egész webre, ráleltem valamire. Persze körülbelül a negyvenedik bejegyzés volt egy fórumon, ahol a kansasi ingatlanhelyzetet vesézték ki. „Nagyon úgy néz ki, hogy a Madison-telepet mégsem építik meg. A férjemmel befizettünk ott egy házra, de a héten felhívtak az ingatlanfejlesztőtől, hogy szóljanak, visszautalják a pénzünket, mert nem sikerült annyi épületet értékesíteniük, hogy finanszírozni tudják a tervet. Úgyhogy tessék, itt van KS legújabb papírvárosa! – Marge Cawkerből (KS)” Szóval egy sírkertváros! Elmész a sírkertvárosokba, és sosem térsz vissza. Nagy levegőt vettem, és egy ideig még a monitorra meredtem. A következtetés kézenfekvőnek tűnt. Bár Margóban minden összetört, és bár meghozta a döntését, mégsem volt képes csak úgy, örökre eltűnni. Elhatározta, hogy a testét hátrahagyja – nekem hagyja hátra – a saját kertvárosunk egy árnyékváltozatában, hiszen ő is itt fogyott ki az első lehetőségeiből. Mondta ugyan, hogy nem szeretné, ha valami kisgyerek találna rá a holttestére… viszont annak volt értelme, hogy minden ismerőse közül engem válasszon ki a feladatra. Ezzel nekem nem okozott volna újabb gyötrelmet. Velem már történt ilyen. Volt tapasztalatom ezen a téren. Észrevettem, hogy Radar fent van a chaten, úgyhogy már nyúltam az egér után, de megelőzött. OMNITÁRIÁNUS96: Hahó! QAFELTÁMADÁS: Papírvárosok = sírkertvárosok. Szerintem Margo azt akarja, hogy én találjak rá a holttestére. Mert úgy látja, hogy én kibírom. Mert gyerekkorunkban találtuk azt a halott pasast. Átküldtem neki a linket. OMNITÁRIÁNUS96: Lassíts. Hadd olvassam el. QAFELTÁMADÁS: Oké. OMNITÁRIÁNUS96: Na jó, szerintem ne siesd el ezeket a morbid gondolatokat. Semmit sem tudsz biztosan. Szerintem Margo valószínűleg jól van.

QAFELTÁMADÁS: Ezt te sem hiszed. OMNITÁRIÁNUS96: Rendben, tényleg nem. De ha akad személy, aki mindezen bizonyítékok ellenére életben van… QAFELTÁMADÁS: Na igen. Most lefekszem. A szüleim nemsokára hazaérnek. Én viszont képtelen voltam lehiggadni, úgyhogy az ágyból felhívtam Bent, és vázoltam az elméletemet. – Hát, tesó, ez elég morbid ötlet. De szerintem Margo teljesen oké. Csak valami játékot játszik. – Mintha nagyon félvállról vennéd a dolgot. Mélyet sóhajtott. – Hát… Akkor is, elég béna dolog Margótól, hogy tulajdonképpen elcseszi itt nekünk a gimi utolsó három hetét, vágod? Mert itt vagy te, aki izgulsz miatta, és Lacey is egyfolytában aggódik miatta, a végzős bál meg három nap múlva van, érted? Hát miért nem lehet egy rendes kis vidám bálunk? – Ezt komolyan mondtad? Ben, Margo akár meg is halhatott! – De nem halt meg. Csak drámázik. Azt akarja, hogy rá figyeljenek. Mármint azt persze tudom, hogy a szülei seggfejek, de talán nálunk mégiscsak jobban ismerik a lányukat, nem? És ők is így látják a helyzetet. – Nem lehetsz ilyen fasz – reccsentem rá. – Ahogy gondolod, tesó. Mindkettőnknek hosszú napja volt. És túl sok dráma jutott ki. Szvsz. Majd beszélünk. – Kedvem lett volna cikizni a chatelős szóhasználatért, de nem találtam magamban elég energiát hozzá. Miután letettem a telefont, visszatértem az internethez, és keresni kezdtem, hátha találok egy listát floridai sírkertvárosokról. Ilyen persze nem volt, viszont, miután rákerestem az „elhagyatott kertvárosok”, a „Grovepoint Acres” és hasonló kifejezésekre, egy idő után sikerült öt olyan helyet találnom, amelyek Jefferson Parkból három órán belül elérhetőek voltak. Kinyomtattam Közép-Florida térképét, kifüggesztettem a monitorom fölé, majd minden helyet színes fejű rajzszöggel jelöltem. Térképen való elhelyezkedésüket szemlélve nem sikerült semmiféle mintát felfedeznem. Teljesen véletlenszerűen voltak szétszórva a többi, messze fekvő előváros között. Egy hétbe is beletelhet, mire végigjárom az összeset. De miért nem hagyott meg Margo valami pontos helymegjelölést? Azok a fene ijesztő nyomok… Az a rengeteg tragikus célozgatás. Helyet viszont nem nevezett meg. Semmi olyat, ami fogódzót jelentene. Mintha laza sóderből rakott hegyre próbáltam volna felmászni.

Másnap Ben megengedte, hogy kölcsönvegyem KÉJLŐCS-öt, mivel azt tervezte, hogy bál előtti bevásárló körútra mennek, és Lacey dzsipjével furikáznak majd. Így ez egyszer nem kellett a zenekari helyiség előtt várakoznom. Mihelyt felhangzott a hetedik óra végét jelző csengő, mintha puskagolyóból lőttek volna ki, már rohantam is a kocsijához. Nincs meg bennem Ben tehetsége KÉJLŐCS beindításához, így az elsők között érkeztem a végzősök parkolójába, ám szinte utolsóként távoztam. Végül azonban csak beindult a motor, és Grovepoint Acres felé

vehettem az irányt. A Colonialon gurultam ki a városból, lassan haladtam, figyeltem, nem látok-e újabb sírkertvárost, ami az interneten valahogy elkerülte a figyelmemet. Mögöttem hosszú kocsisor alakult ki, s aggasztott, hogy feltartom őket. Elámultam azon, hogy még mindig van erőm ahhoz, hogy olyan csip-csup, röhejes baromságok miatt izgassam magam, mint az, hogy mögöttem a dzsipben a pasas vajon túlságosan óvatos sofőrnek tart-e. Szerettem volna, ha Margo eltűnése megváltoztatott volna – de nem, tulajdonképpen nem sokat változtam. S miközben mögöttem olyan tempóban haladtak az autók, mint valami kelletlen temetési menetben, azon kaptam magam, hogy beszélek Margóhoz. Élek a lehetőséggel. Kiérdemlem a bizalmadat. Meg foglak találni. Különös, de ez a magamban motyogás segített megőrizni a nyugalmamat. Megakadályozta, hogy képzelegni kezdjek. Egy idő után elértem a Grovepoint Acrest jelző roskatag táblát. Amikor balra fordultam, rá a zsákutcában végződő aszfaltútra, szinte hallottam, hogyan sóhajt fel megkönnyebbülten mindenki a mögöttem keletkezett dugóban. Az út leginkább kocsifeljáróra emlékeztetett, csak éppen ház nem volt hozzá. Kiszálltam, de járva hagytam KÉJLŐCS motorját. Közelről már láttam, hogy Grovepoint Acresben egy árnyalattal talán több munka folyt, mint korábban hittem volna. A poros talajba két földutat vágtak – egyik sem tartott sehová –, de ezeket a víz és idő már annyira kikezdte, hogy a körvonaluk is alig látszott. Miközben fel-alá járkáltam a két „utcán”, minden lélegzetvételnél éreztem, milyen forró a levegő. A perzselő napon megmozdulni is komoly erőfeszítést igényelt. Tisztában voltam a szép, bár morbid igazsággal: melegben a halál érezteti a bűzét. Grovepoint Acresben azonban csak a hőség és kipufogógáz szagát lehetett érezni – a párás levegő lenyomta és földközelben tartotta ember és autó közös leheletét. Bizonyítékot kerestem arra, hogy Margo itt járt: lábnyomot, írást a porban vagy valami emléktárgyat. Nagyon úgy festett azonban, hogy évek óta én lehetek az első, aki a névtelen földutakon sétál. A terep sík volt, még nem nőtt vissza az aljnövényzet, így minden irányba messze elláttam. Semmi sátor. Semmi tábortűz. Semmi Margo.

Visszaültem a KÉJLŐCS-be, átmentem az I-4-re, onnan pedig a várostól északkeletre vettem az irányt, egy Holly Meadows nevű hely felé. Sikerült háromszor is elautóznom előtte, mire végül észrevettem. A táj tölgyfákból és műveletlen földből állt, így Holly Meadows – aminek bejáratát nem jelölte tábla – gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt a környezetétől. Mihelyt azonban az utat szegélyező tölgyek és fenyők között bekanyarodtam, és megtettem néhány métert a földúton, kiderült, hogy ugyanolyan kietlen látványt nyújt, mint Grovepoint Acres. Ami útként indult, az hamarosan beleolvadt a földbe. Más utat nem láttam, ám némi járkálás után rábukkantam pár festett fakaróra, amelyek a földön hevertek – úgy tippeltem, hogy hajdan a földmérők jelölhették velük a telkek határát. Nem láttam, nem érzékeltem semmi gyanúsat, de mellkasomat így is elszorította a félelem. Eleinte nem értettem, miért szorongok annyira, de aztán rájöttem: amikor az építkezés megkezdésekor letarolták a területet, egyetlen élő tölgyfát

meghagytak a mező hátsó felében. A göcsörtös törzsű, érdes kérgű fa annyira emlékeztetett arra, amelyik alatt Jefferson Parkban annak idején megtaláltuk Robert Joynert, hogy biztosra vettem, ott lesz Margo a fa túloldalán. Most először kénytelen voltam elképzelni Margo Roth Spiegelmant, ahogy ráhanyatlik a fatörzsre, szeme kifejezéstelen, a szájából kiömlött vér fekete, s mindene felpüffedt és eltorzult, mert túl sok időbe telt, mire ráleltem. Bízott abban, hogy korábban megtalálom. Megbízott bennem annyira, hogy velem töltötte az utolsó éjszakáját. És én csalódást okoztam. Bár a levegőben nem éreztem semmi különös szagot, legfeljebb egy későbbi eső ígéretét, biztosra vettem, hogy ráakadtam. De nem. Csak egy fa állt ott az élettelen, ezüstös porban. Leültem, nekivetettem a hátam és vártam, hogy újra levegőhöz jussak. Gyűlöltem, hogy egyedül kell ezt végigcsinálnom. Gyűlöltem. Ha Margo azt hitte, hogy Robert Joyner felkészített a dologra, akkor hatalmasat tévedett. Robert Joynert nem ismertem. Robert Joynert nem szerettem. Elkezdtem ököllel verni a földet. Csak püföltem és püföltem, a homok szétreppent lesújtó kezem alól, s végül már a fa gyökerét csépeltem, de nem hagytam abba, a tenyerembe és csuklómba nyilalló fájdalom ellenére sem. Egészen eddig nem sírtam Margo miatt, ekkor azonban igen. A földet vertem és ordítottam, mert nem volt ott senki, aki meghallja. Hiányzott nekem, hiányzott, hiányzott, hiányzott… Még azután is ott maradtam, hogy a karom elfáradt és a könnyeim elapadtak. Csak ültem ott, és Margóra gondoltam, míg meg nem fakult körülöttem a fény.

(TIZENEGY)

Másnap reggel Bent a zenekari próbaterem ajtaja mellett találtam, Lacey-vel, Radarral és Angelával dumáltak a lecsüngő ágú fa árnyékában. Nehezemre esett végighallgatni, ahogy a bálról fecsegnek, meg hogyan érzi magát Lacey a Beccával való marakodás miatt, vagy mi. Csak az alkalomra vártam, hogy elmesélhessem nekik, mit láttam, aztán amikor támadt egy kis csend, végül mindössze ennyit mondtam: – Elég alaposan szemügyre vettem a két sírkertvárost, de nem igazán találtam semmit. – Rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs semmi új közölnivalóm. Senki sem tűnt túl aggodalmasnak, talán csak egyedül Lacey. A fejét ingatta, amikor a sírkertvárosokról beszéltem, aztán ennyit tett hozzá: – Tegnap este az interneten olvastam, hogy az öngyilkosságra hajlamos emberek megszakítják a kapcsolatot azokkal, akikre haragszanak. És hogy elajándékozzák a cuccaikat. Margo múlt héten vagy öt farmerét nekem adta azzal, hogy neki nem állnak olyan jól, mint nekem. Ami még csak nem is igaz, merthogy ő sokkal… szóval hogy több a domborulata. – Kedveltem Lacey-t, de azt is értettem, mire célzott Margo azzal, hogy a barátnője folyton aláássa az önbizalmát. Lehetett valami ebben a történetben, mert Lacey elsírta tőle magát, Ben átölelte, mire ő a vállába fúrta a fejét… nem lehetett könnyű, hiszen magas sarkú cipő volt rajta, amiben magasabb volt a barátomnál. – Lacey, egyszerűen csak meg kell találnunk azt a helyet, amire Margo gondolt. Szóval… mi lenne, ha dumálnál a haverjaiddal? Tett-e említést Margo valaha bárki előtt papírvárosokról? Beszélt-e valami meghatározott helyről? Van-e olyan előváros, ami jelentőséggel bírhat a számára? Lacey továbbra is Benhez bújt, s csak megrántotta a vállát. – Tesó, ne erőltesd – szólalt meg védelmezőn Ben. Sóhajtottam egyet, de nem folytattam. – Rajta vagyok az internetes anyagon – jelentette Radar –, de egyszer sem bukkant fel a felhasználóneve az Omnictionaryn azóta, hogy eltűnt. És ezzel vissza is tértek a végzős bál témájához. Lacey kibontakozott Ben karjából. Még mindig szomorúnak és szétszórtnak tűnt, de legalább megpróbált mosolyogni, amikor Ben és Radar megosztotta a társasággal mellcsokor vásárlása közben megesett kalandjait.

A nap úgy telt, ahogy mindig – mintha lassított felvételen pergett volna le, s úgy ezerszer vetettem méltatlankodó pillantást az óra felé. Most azonban ezt még elviselhetetlenebbnek találtam, mivel minden iskolában elvesztegetett perc olyan idő volt, amiben nem kereshettem Margót. Az egyetlen valamennyire is érdekes órám az irodalom volt. Dr. Holdennek sikerült számomra

teljesen tönkretennie a Moby Dicket, mert valami érthetetlen okból feltételezte, hogy mindannyian elolvastuk a regényt, és ezért elhibázott módon beszélni kezdett Ahab kapitányról, valamint megszállottságáról a fehér bálna felkutatása és megölése terén. Habár az szórakoztató volt, ahogy előadás közben egyre izgatottabbá vált. – Ahab egy őrült, aki kikel a sors ellen. Az egész regényben sosem látjuk, hogy Ahab bármi másra vágyna, ugye? Ez az ő kizárólagos megszállottsága. S mivel ő a hajó kapitánya, nem állíthatja meg senki. Lehet persze azzal érvelni… sőt, talán meg is teszitek majd, ha azt választjátok, hogy az érvelő dolgozatotokat ebből a témából írjátok… szóval érvelhettek azzal, hogy Ahab bolond, hogy hagyja ennyire eluralkodni magán a megszállottságot. De az is megállhat érvként, hogy van valami tragikusan hősies abban, ahogy olyan csatát vív, amiből egyszerűen nem kerülhet ki győztesen. Akkor Ahab reménye vajon maga az őrület, vagy éppen hogy ezzel lehet meghatározni emberi voltát? Amennyit csak tudtam, lejegyeztem abból, amit mondott, mert rájöttem, hogy a záródolgozatomat talán sikerülni fog a könyv elolvasása nélkül is megírnom. Dr. Holden előadása közben arra is rádöbbentem, milyen remekül ért az olvasott szövegek értelmezéséhez. És azt mondta, hogy kedveli Whitmant. Így aztán, amikor kicsengettek, elővettem a táskámból a Fűszálakat, aztán olyan lassan húztam be a cipzárt, hogy már mindenki elvágtatott haza vagy valami szakkörre. Megvártam, amíg egy másik diák újabb határidő-hosszabbítást kér egy már most késedelmes esszére, de aztán végre ő is elment. – Á, a kedvenc Whitman-olvasóm – biccentett felém dr. Holden. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Ismeri Margo Roth Spiegelmant? – kérdeztem. Visszatelepedett az asztalához és intett, hogy én is üljek le. – Sosem tanítottam – felelte –, de persze hallottam róla. Tudom, hogy világgá ment. – Mielőtt… khm… világgá ment volna, itt hagyta nekem ezt a verseskötetet. – Átnyújtottam a könyvet, s miközben dr. Holden lassan lapozgatott benne, kinyögtem ennyit: – Rengeteget gondolkodtam a kiemelt részeken. Ha megnézi az „Ének magamról” végét, látni fogja, hogy aláhúzta azt a részt, ami a meghalásról szól. Szóval azt, hogy „ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt”. – Tehát a könyvet neked hagyta hátra – jegyezte meg halkan dr. Holden. – Igen – mondtam. Visszalapozott, s körmével rákoppintott a zölddel kiemelt idézetre. – És ez, ami az ajtó sarkairól szól? Micsoda óriási pillanat is a műben, amikor Whitman… tulajdonképpen szinte halljuk, ahogy ránk kiabál: nyissátok ki az ajtót! Sőt, ki az ajtóval! – Az a helyzet, hogy Margo bedugott valamit a számomra az ajtóm zsanérjába. Dr. Holden elnevette magát. – Hűha! Cseles! De ez egy olyan nagyszerű vers… igazán nem szeretném holmi szó szerint értelmezendő utasítássá egyszerűsíteni. Margo mintha nagyon is sötéten viszonyult volna egy alapvetően optimista szöveghez. A mű arról szól, hogy az emberek között kapcsolatok vannak… mindannyian ugyanazokon a gyökereken osztozunk, akár a fűszálak.

– De… szóval… abból, amit kiemelt, nekem olyan búcsúlevélnek tűnik inkább – vetettem közbe. Dr. Holden újraolvasta az utolsó stanzákat, aztán felnézett rám. – Micsoda hiba is ezt a verset úgy elemezni, úgy alakítani magunkban, hogy végül csak valami reménytelen érzés maradjon meg belőle. Remélem, Quentin, erről szó sincs. Ha elolvasod a teljes művet, kizártnak tartom, hogy más következtetésre juss, mint hogy az élet szent és értékes dolog. Bár… ki tudja. Talán Margo csak végigpergette, azt keresve benne, ami neki fontos volt. Gyakran olvasunk így verset. De ha így történt, akkor teljesen félreértette azt, amit Whitman tőle kért. – Ami micsoda is? Becsukta a könyvet, és úgy nézett a szemembe, hogy egy idő után el kellett kapnom a tekintetem. – Te mit gondolsz? – Nem is tudom – böktem ki az íróasztalán halomba rakott, kijavított dolgozatokat bámulva. – Többször is megpróbáltam végigolvasni, de sosem jutottam messzire benne. Úgyhogy főleg csak a kiemelt részeket nézegettem. Én Margót próbálom megérteni, nem Whitmant. Dr. Holden fogott egy ceruzát, majd egy boríték hátuljára lejegyzett valamit. – Várj egy kicsit! Ezt le kell írnom. – Mit? – Amit épp most mondtál – magyarázta. – Miért? – Mert azt hiszem, Whitman pontosan ezt akarta volna. Hogy az „Ének magamról”-t ne pusztán versnek tekintsük, hanem egyfajta módszernek, amely által jobban megérthetjük egymást. De továbbra is úgy érzem, egészében kell megismerkedned ezzel a szöveggel, s nem idézetekért és útbaigazításért olvasni a kijelölt részleteket. Biztosra veszem, hogy izgalmas kapcsolatra bukkanhatnánk az „Ének magamról” költője és Margo Spiegelman között… az a mérhetetlen karizma és kalandvágy! – Rendben, köszönöm – mondtam. Fogtam a könyvet, és felálltam. Cseppet sem éreztem magam jobban.

Délután Ben vitt haza, és náluk is maradtam, míg el nem indult felszedni Radart, hogy elmenjenek valami bált megelőző buliba, amit Jake barátunk szervezett, akinek a szülei épp elutaztak. Ben engem is hívott, de nem volt kedvem hozzá. Gyalog mentem haza, átvágva a parkon, ahol Margóval a halott pasast találtuk. Visszaemlékeztem arra a reggelre, s ettől összeszorult a gyomrom – nem a halott fickó miatt, hanem mert eszembe jutott, hogy Margo volt az, aki tulajdonképpen meglátta. Még a saját lakónegyedünk játszóterén sem voltam képes egyedül rábukkanni egy holttestre – hogy a pokolba lennék rá most képes? Amikor hazaértem, megpróbáltam az „Ének magamról”-t olvasgatni, de hiába akartam

megfogadni dr. Holden tanácsát, valahogy értelmetlen szavak tömkelegének érzékeltem a szöveget.

Másnap korán keltem, már nyolc után fent voltam, és azonnal a számítógéphez léptem. Ben fent volt, úgyhogy írtam neki. QAFELTÁMADÁS: Milyen volt a buli? VESEGYULLADÁSVOLT: Természetesen béna. Ha én buliba megyek, az mindig béna. QAFELTÁMADÁS: Sajnálom, hogy kihagytam. De milyen korán fent vagy. Nincs kedved átjönni Feltámadást játszani? VESEGYULLADÁSVOLT: Te most szórakozol? QAFELTÁMADÁS: Ööö… Miért? VESEGYULLADÁSVOLT: Tudod te, hogy milyen nap van? QAFELTÁMADÁS: Május 15-e, szombat? VESEGYULLADÁSVOLT: Tesó, a végzős bál pontosan tizenegy óra és tizennégy perc múlva kezdődik. Kevesebb mint kilenc óra múlva ott kell lennem Lacey-ért. És KÉJLŐCS-öt még nem mostam le és suvickoltam ki. Mellékesen megjegyezném, sikerült jól összekoszolnod. Utána zuhanyozom, borotválkozom, megzabolázom AZ orrszőreimet, aztán magamat is lemosom és kisuvickolom. Istenkém, hadd ne kelljen az egészet végigmondanom. Tömérdek dolgom van. Figyelj csak, majd hívlak, ha van egy kis időm. Radar is fent volt, úgyhogy ráírtam. QAFELTÁMADÁS: Bennek meg mi az isten baja van? OMNITÁRIÁNUS96: Hé, lassan a testtel! QAFELTÁMADÁS: Bocs, csak kicsit berágtam attól, hogy a bált ennyire fontosnak tartja. OMNITÁRIÁNUS96: És rám mennyire zabos leszel, ha megtudod, hogy csakis azért vagyok fent ilyen korán, mert muszáj mielőbb indulnom, hogy elhozzam a szmokingomat… QAFELTÁMADÁS: Jééézusom! Ezt komolyan mondod? OMNITÁRIÁNUS96: Q, holnap és azután meg azután és a rá következő összes napon életem hátralevő részében boldogan részt vállalok a nyomozásodból. De tudod, van egy barátnőm. Szeretné, ha jól sikerülne a végzős bálja. Én is szeretném, ha jól sikerülne a végzős bálom. Nem az én hibám, hogy Margo Roth Spiegelman nem akarta, hogy jól sikerüljön a végzős bálunk.

Nem tudtam, mit mondjak erre. Talán igaza volt. Talán Margo tényleg megérdemelte, hogy elfelejtsék. Én azonban erre képtelen voltam. Anyuék még ágyban voltak, valami régi filmet néztek a tévében. – Elvihetem a minifurgont? – kérdeztem.

– Persze, de miért? – Úgy döntöttem, mégis elmegyek a bálba – hadartam. A hazugságon nem gondolkodtam előtte, csak úgy eszembe jutott. – Választanom kell egy szmokingot, aztán átmegyek Benhez. Egyikünknek sincs partnere. Anyu mosolyogva felült. – Nahát, édesem, ez igazán remek ötlet! Csodásan érzed majd magad. Hazaugrasz azért, hogy lefényképezhessünk? – Anyu, most komolyan, képet szeretnél arról, ahogy egyedül megyek a bálba? De tényleg, nem éppen eléggé megalázó az életem így is? Elnevette magát. – Telefonálj haza éjfél előtt – szólt apu, mert általában akkorra kellett hazaérnem. – Persze – ígértem. Olyan könnyű volt hazudni nekik. Azon kaptam magam, hogy eltűnődöm azon, miért is nem csináltam ilyet gyakrabban a Margóval töltött éjszaka előtt.

Az I-4-en nyugatnak indultam Kissimmee és a szórakoztató parkok felé, elhaladtam az I-Drive mellett, ahol Margóval behatoltunk a SeaWorldbe, aztán a 27-es főúton Haines City felé vettem az irányt. Arrafelé sok a tó, és ahol Floridában tó van, odagyűlnek a gazdagok – így hát nem tűnt valószínűnek, hogy arrafelé sírkertvárosra leljek. A weboldal azonban, amit találtam, nagyon is pontosan meghatározott itt egy óriási területet, amin már többször is érvényesítettek zálogjogot, s eddig még senkinek sem sikerült semmit építenie rajta. Azonnal ráismertem, mert az idevezető úton minden települést valamiféle fal vett körül, Quail Hollow-nál viszont mindössze egy földbe levert műanyag táblát találtam. Ahogy befordultam, mindenfelé újabb kis műanyag táblák hirdették: ELSŐRANGÚ HELYEN LÉVŐ TELEK ELADÓ, illetve NAGY$ZERŰ INGATLANFEJLE$ZTÉSI LEHETŐ$ÉGEK! Az előző sírkertvárosokkal szemben nyilvánvaló volt, hogy valaki rendben tartja Quail Hollow-t. Házakat ugyan nem építettek, de a telkeket a földmérők karókkal kijelölték, és a füvet is nemrégiben nyírhatták. Az utcák ki voltak kövezve, táblákon kiírták a nevüket is. A városközpontban kiásták egy tökéletesen kör alakú tavacska medrét, de valami okból a vizet leengedték belőle. Amikor közelebb gurultam a minifurgonnal, láttam, hogy úgy három méter mély lehetett, az átmérője több mint kétszáz méter. A kráter fenekén egy slaug tekergett ideoda. Közepén acélból és alumíniumból készített szökőkút emelkedett egészen szemmagasságig. Kifejezetten hálás voltam azért, hogy a tavacska üres, s így nem kellett belebámulnom a vízbe azt találgatva, vajon Margo odalent hever-e a fenekén, arra várva, hogy búvárruhát öltök, hogy megtaláljam. Biztosra vettem, hogy nincs Quail Hollow-ban. Túl sok lakópark volt a környéken ahhoz, hogy jó búvóhelynek számítson, legyen bár a rejtőzködni vágyó személy élő, avagy holt. De azért így is végignéztem az utcákat, s míg a kocsival lépésben haladtam, hihetetlen reménytelenség kerített a hatalmába. Pedig örülni akartam annak, hogy Margo holtteste nincs ott. De ha nincs

Quail Hollow-ban, akkor ott lesz a következő helyen, vagy az azután következőben, vagy az utána következőben. Vagy sosem akadok rá. Melyik számít jobb sorsnak?

Miután mindent tűvé tettem, és semmit sem találtam, elindultam vissza, a főút felé. Vettem magamnak ebédet egy autós étteremben, aztán a kocsiban megettem, miközben nyugat felé, a minipláza irányába tartottam.

(TIZENKETTŐ)

Mihelyt befordultam a minipláza parkolójába, rögtön feltűnt, hogy valaki kék maszkolószalaggal ragasztotta be a farostlapon a rést, amit mi ütöttünk bele. Eltöprengtem azon, hogy ki járhatott itt utánunk. Hátragurultam, aztán a minifurgont letettem egy rozsdás, nagyméretű szemetes mellett, ami már évtizedek óta nem találkozhatott kukásautóval. Úgy ítéltem meg, ha kell, át tudok törni a maszkolószalagon, és épp indultam volna az épület elejéhez, amikor kiszúrtam, hogy az üzletek hátsó bejáratánál az acélajtókon semmiféle zsanér nem látható. Margónak hála, zsanérokból eléggé ki voltam művelve, s rájöttem arra is, miért nem volt szerencsénk a múltkor, amikor ugyanezeket az ajtókat rángattuk: mert befelé nyíltak. Odaballagtam a jelzálog-hitelintézet irodájának ajtajához, és megtoltam. A legcsekélyebb ellenállás nélkül kinyílt. Istenem, hogy mi micsoda idióták voltunk! Na de aki az épületre vigyáz, az nyilván tud a nyitva hagyott ajtókról, s így a maszkolószalag végképp érthetetlen volt. Kibújtam a hátizsákból, amit reggel jól megpakoltam, aztán kivettem belőle apu erős fényű Maglite lámpáját, és körbevillantottam a helyiségen. Odafent a gerendáknál odébb iszkolt valami, ami nem volt kicsinek mondható. Megborzongtam. Apró gyíkok ugráltak át a fénycsóván. A helyiség bejáratánál az egyik sarkot a tető egy résén át betörő fénysáv világította meg, s az ablakra szögezett farostlemez körül is beszűrődött némi napfény, de főként az elemlámpára hagyatkoztam. Fel-alá járkáltam az íróasztalok között, s szemügyre vettem a holmit, amit a fiókokban találtunk, és amit itt hagytunk. Határozottan nyomasztó volt egymás után végignézni az asztallapokon, rajtuk ugyanazzal a használatba sem vett naptárral: 1986. február, 1986. február, 1986. február, 1986. június, 1986. február. Megpördültem, és a lámpa fényét a terem kellős közepén álló naptárra irányítottam. A naptárban valaki előrelapozott a június hónaphoz. Közelebb hajoltam, és megvizsgáltam a papírt. Abban reménykedtem, találok valami egyenetlen szélet, ahol letépték a korábbi hónapokat, esetleg jeleket, ahol egy tollat erősebben nyomtak a papírra, de a naptár a dátumot leszámítva semmiben sem különbözött a többitől. A lámpát az állam és a vállam közé szorítva elkezdtem újra végigmenni a fiókokon, különös figyelmet szentelve a júniusos naptár asztalának: papírszalvéták, még mindig tűhegyes ceruzák, jelzálogról szóló emlékeztetők, amiket egy bizonyos Dennis McMahonnek írtak, egy üres Marlboro Lights-os doboz, egy majdnem érintetlen üvegcse mélyvörös körömlakk. Egyik kezemmel megmarkoltam a lámpát, a másikkal a lakkot, és a szemem elé emeltem. Olyan sötétvörös volt, hogy szinte már fekete. Ezt a színt már láttam. Azon az éjszakán, a minifurgon műszerfalán. Hirtelen mit sem számított az iszkolás nesze a gerendán és az épület

recsegése – perverz eufória töltött el. Nem tudhattam, hogy ugyanaz az üvegcse, vagy sem, de annyi szent, hogy a szín ugyanaz volt. Megbillentettem a lakkot, és észrevettem, hogy az oldalára egyértelműen rákenődött egy kevéske valami kék festékből. Margo festékspray-től maszatos ujjairól. Ezek szerint itt járt azután, hogy reggel elbúcsúztunk. Talán még mindig itt lakik. Talán egyszerűen csak késő este szokott idejönni. Talán ő volt az, aki beragasztotta a furnérlapot. Úgy határoztam, hogy másnap reggelig ott maradok. Ha Margo képes itt aludni, akkor nekem is menni fog. Tehát rövid eszmecserébe kezdtem magammal. Én: De hát a patkányok! Én: Na ja, de mintha megmaradnának a tetőgerendákon. Én: De hát a gyíkok! Én: Ugyan már! Kicsi korodban leszedted a farkukat. Nem is félsz a gyíkoktól. Én: De hát a patkányok! Én: A patkányok igazából nem nagyon bánthatnak. Jobban tartanak tőled, mint te tőlük. Én: Rendben, de mi van a patkányokkal? Én: Fogd be!

Végül mégsem számított, hogy vannak-e patkányok, vagy sem, mivel olyan helyen voltam, ahol Margo még életében járt. Olyan helyen voltam, amely otthont adott neki azután, hogy elköszöntünk – az érzés átmelengetett, s már-már számomra is meghitté vált a minipláza. Mármint persze nem úgy éreztem magam, mint a csecsemő, akit a mamája magához ölel, vagy ilyesmi, de legalább nem állt el a lélegzetem, ahányszor csak valami zajt hallottam. És mivel a hely otthonosabbá vált, könnyebb lett felfedezőútra is indulni. Tudtam, hogy van még mit keresni, és most már készen álltam a feladatra. Elhagytam az irodát, és a troll-lyukon átmásztam a helyiségbe, ahol a polclabirintus volt. Egy darabig a polcok között járkáltam. A terem végében nyíló troll-lyukon átbújtam az üres szobába. Leültem a szemközti fal mellett heverő összegöngyölt szőnyegre. A repedezett fehér festék finoman recsegett, amikor hátradőltem. Ott maradtam kicsit… elég ideig ahhoz, hogy a tető résén áttűző, töredezett fénysugár úgy két centiméternyit előrehaladjon a padlón. Közben próbáltam hozzászokni a neszekhez. Aztán beleuntam, és az utolsó troll-lyukon át az ajándékboltba mentem. Átforgattam a pólókat. Előhúztam a vitrin alól a kartondobozt a brosúrákkal, és átlapoztam őket, Margo valami kézzel írott üzenete után kutatva. De semmit sem találtam. Visszatértem a helyiségbe, amit mostanra elkezdtem magamban könyvtárnak nevezni. Beleolvastam a Reader’s Digestekbe, és akadt egy kupac National Geographic is a hatvanas évekből, de a dobozán olyan vastagon állt a por, hogy tudtam, Margo ahhoz biztosan nem nyúlt hozzá. Csak akkor kezdtem emberi jelenlét nyomaira bukkanni, amikor visszamentem az üres szobába. A felcsavart szőnyeg melletti repedezett, hámló festékrétegű falon kilenc rajzszögnyomot fedeztem fel. A lyukak közül négy többé-kevésbé négyzetet alkotott, a további

öt lyuk ezeken belül helyezkedett el. Arra gondoltam, hogy Margo itt talán eltöltött annyi időt, hogy kirakott pár plakátot. Bár amikor átkutattuk a szobáját, mintha semmi sem hiányzott volna. Félig kigöngyöltem a szőnyeget, és azonnal megláttam valami mást: ellapított, üres doboz volt, ami valaha huszonnégy müzlis szeletet tartalmazott. Azon kaptam magam, hogy el tudom képzelni, amint Margo letelepszik a dohos szagú szőnyegre, hátradől, és elmajszol egy müzlis szeletet. Teljesen egyedül van, és ez minden ennivalója. Talán naponta egyszer elmegy autóval egy boltba, hogy szendvicset és Mountain Dew-t vegyen, de az ideje legnagyobb részét itt tölti, ezen a szőnyegen vagy legalábbis a közelében. A kép túl lehangoló volt ahhoz, hogy igaz legyen. Olyan magányos benyomást keltett, ami annyira nem vallott Margóra, annyira nem olyan volt, mint ő. Csakhogy az eltelt tíz nap összegyűjtött bizonyítékai egy igen meglepő következtetést eredményeztek: Margo maga sem mindig volt olyan, mint saját maga. Tovább bontogattam a szőnyeget, és pókhálóvékonyra kopott, kék, kötött takarót találtam. Megragadtam, és az arcomhoz emeltem. Istenem, igen! Margo illata. Az orgonasampon és mandulás testápolója, ezek alatt pedig a bőre enyhe, finom illata. Újra csak magam elé tudtam képzelni: minden este félig kiteríti a szőnyeget, hogy amikor az oldalára fordul, a csípője ne a puszta betonon pihenjen. Bebújik a takaró alá, a szőnyeg többi részét párnának használja, aztán elalszik. De miért itt? Mennyiben jobb ez az otthonánál? És ha olyan remek hely, akkor miért ment el innen? A választ el sem tudtam képzelni, és rájöttem arra, hogy azért nem tudom elképzelni, mert nem ismerem Margót. Tudtam, milyen az illata, és tudtam, hogyan viselkedett előttem, és tudtam, hogyan viselkedett mások előtt, és tudtam, hogy szerette a Mountain Dew-t, a kalandot és a drámai gesztusokat, és tudtam, hogy mókás volt és okos, és úgy általában több, mint mi, többiek. Azt viszont már nem tudtam, hogy mi hozta ide, vagy mi tartotta itt, vagy mi okozta azt, hogy elment. Nem tudtam, miért volt ezernyi bakelitlemeze, miközben azt sem árulta el senkinek, hogy szereti a zenét. Nem tudtam, hogy mit csinált éjszaka, a lehúzott redőnyök mögött, a becsukott ajtó mögött, szobája biztonságába zárva. Talán pontosan erre volt mindenekfelett szükség: ki kellett derítenem, hogy milyen is volt Margo akkor, amikor éppen nem Margo volt. Egy ideig hevertem ott a Margo-illatú takaróval, és csak bámultam a mennyezetet. A tető egy résén át láthattam a késő délutáni égbolt egy szeletkéjét, mintha valami cikcakkos szélű, világoskékre festett vászondarab lett volna. Ez lehet a tökéletes hálóhely – ahonnan az ember éjjel láthatja a csillagokat, mégsem ázik el, ha elered az eső. Felhívtam a szüleimet, hogy ne aggódjanak. Apu vette fel. Azt mondtam neki, hogy a kocsiban vagyunk, éppen megyünk felvenni Radart és Angelát, és hogy éjszakára Bennél maradok. A lelkemre kötötte, hogy ne igyak, én pedig megígértem, hogy nem fogok, mire azt mondta, nagyon büszke rám, hogy mégis elmegyek a bálba, én pedig eltűnődtem azon, hogy vajon arra is büszke lenne-e, ha tudná, mit művelek valójában?

A hely unalmas volt. Mármint mihelyt az ember túltette magát a rágcsálókon és a falakból jövő, rejtélyes most-rögtön-szétesik-az-épület zajokon, tulajdonképpen nem nagyon volt mit csinálni. Nem volt internet, nem volt tévé, nem volt zene. Én bizony unatkoztam, és újra csak összezavart, hogy Margo vajon miért választotta ezt a helyet, mivel mindig is olyasvalakinek láttam, aki igen kevéssé viseli jól az unalmat. Vagy talán épp az tetszett neki benne, hogy ennyire szegényes körülmények között éljen? Nem valószínű. Margo akkor is menő farmert húzott, amikor arra készült, hogy betörjön a SeaWorldbe. Kellőképpen érdekfeszítő alternatíva híján fordultam újra az „Ének magamról”-hoz, az egyetlen dologhoz, amit biztosan nekem szánt ajándékul. Átköltöztem a tető hasadéka alá, a beázástól foltos betonra, törökülésben letelepedtem, s úgy hajoltam a könyv fölé, hogy a fény a lapokra essen. És akkor végre képes voltam rendesen olvasni.

A lényeg az, hogy a vers kifejezetten lassan indul. Olyan, mint valami hosszúra nyúlt bevezetés, de aztán a kilencvenedik sor tájékán Whitman végre nekikezd egy történet elmesélésének, és engem innentől ragadott meg a dolog. Szóval ott van Whitman, üldögél a füvön (amit ő csak henyélésnek nevez), és akkor: Mi a fű? kérdezte egy gyermek, elém hozva egy maréknyit, Mit feleljek a gyermeknek? Én nem tudom nálánál jobban. Talán lelkem reményzöld szövetből szőtt lobogója. Itt volt tehát a remény, amiről dr. Holden beszélt – a fű a remény metaforája volt. De ez még nem minden, mert a költő folytatja: Vagy talán az Úr keszkenője, Illatos ajándék, vagy emlék, melyet készakarva ejtett le, Mintha a fű Isten nagyságának a metaforája lenne, vagy valami ilyesmi… Vagy talán a fű maga is gyermek, a növényvilág megszült kisdede. Aztán rögtön: Vagy talán egyöntetű hieroglifa, És azt jelenti: Széles és szűk zónákon egyképpen sarjadva, Feketék és fehérek között egyaránt megteremtve. Úgyhogy a fű talán az egyenlőségünk és alapvető kapcsolatunk metaforája, ahogy dr. Holden említette. Végül a költő azt mondja a fűről:

S most sírok szép nyíratlan hajának látom. Vagyis a fű a halál is – eltemetett testünkből sarjad. Annyi mindent jelentett egyszerre, hogy abba bele lehetett zavarodni. A fű egyszerre volt metaforája az életnek, a halálnak, az egyenlőségnek, az összekapcsolódásnak, a gyerekeknek, Istennek és a reménynek. Képtelen voltam rájönni, ezen gondolatok közül melyik lehet a vers magja – ha egyáltalán van ilyen. De aztán eltűnődtem a füvön, s azon, hogy hányféleképpen lehet szemlélni, és erről eszembe jutott, hányfélének láttam Margót, s hogy mennyire félrevezetett, amit láttam. Hiszen szinte állandóan ott lebegett a szemem előtt. Csak arra figyeltem, hogy mivé lehetett, mi történhetett vele, aztán most, hogy felfogtam a fű sokrétűségét, és hogy még mindig a torkomban éreztem a takarója illatát, rádöbbentem, hogy a legfontosabb kérdés nem ez, hanem az, hogy kit keresek. Ha a „Mi a fű?” kérdésre oly összetett választ lehet csak adni, méláztam, akkor ennél nem lehet könnyebb arra sem felelni, hogy „kicsoda Margo Roth Spiegelman?” Mint amikor egy metaforát azért nem lehet igazán megérteni, merthogy mindenütt jelen van, Margo is végtelen fantáziálásra adott lehetőséget, Margók végtelen sorának elképzelésére. Ezt le kellett valahogy szűkítenem, és úgy gondoltam, több olyan dolog is lehet, amit nem jól látok, vagy egyáltalán nem látok. Kedvem lett volna letépni a tetőt, hogy fénybe boruljon az egész épület, hogy egyetlen pillantással átfoghassam, s ne a lámpa fénycsóvája szabja meg, mennyit láthatok belőle. Félretoltam Margo takaróját, és felordítottam, elég hangosan ahhoz, hogy a patkányok is meghallják: – MÁRPEDIG ÉN ITT VALAMIT TALÁLNI FOGOK! Újra átkutattam az irodában az összes íróasztalt, de egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy Margo azt az egyetlenegyet használta közülük, amelyiknek a fiókjában a körömlakkot találtam, s amelyiken a naptár júniust mutatott. Átbújtam a troll-lyukon, és az árva fémpolcokat kerülgetve visszamentem a könyvtárba. Minden polcon pormentes felületeket kerestem, amelyek arról árulkodtak volna, hogy Margo erre vagy arra használhatta azt a bizonyos teret, de nem akadtam ilyesmi nyomára. Aztán viszont lámpám imbolygó fénye véletlenül rávilágított valamire a helyiség sarkában. A bedeszkázott ablakhoz egészen közel, egy polc legtetején egy könyv gerince rajzolódott ki. A címe Út menti Amerika volt, és 1998-ban adták ki, jóval azután, hogy ezt az épületet sorsára hagyták volna. Az elemlámpát a nyakam és vállam közé szorítva végigpörgettem a lapjait. A könyvben felsoroltak több száz olyan látványosságot, amit érdemes megtekinteni, a világ legnagyobb madzaggombolyagától (Darwin, Minnesota) kezdve a világ legnagyobb bélyeggömbjéig (Omaha, Nebraska). Voltak véletlenszerűen kiválasztottnak tűnő oldalak, amelyekre valaki szamárfület hajtott. A könyv nem volt túl poros. Talán a SeaWorld volt az első állomás valamiféle őrületes kalandsorozatban. Igen. Ennek volt értelme. Ez Margóra vallott. Valahogy tudomást szerzett erről a helyről, idejött, hogy összeszedje a szükséges holmit, itt töltött pár éjszakát, aztán útnak indult. Szinte láttam magam előtt, ahogy egyik turistalátványosságtól a másikig vetődik, mint a golyó a flippergépben.

Miközben egyre gyérebb fény szűrődött be a mennyezet hasadékán, más könyveket is felfedeztem a többi könyvespolc tetején. Nepál vázlatos útikönyve. Kanada lélegzetelállító tájai. Amerika autóval. Bahamák útikönyv. Utazzunk Bhutánba. Mintha semmiféle kapcsolat nem lett volna közöttük, legfeljebb annyi, hogy mindegyikben utazásról volt szó, s az összeset azután adták ki, hogy a minipláza régen bezárta kapuit. A zseblámpát az állam alá szorítottam, egymásra raktam a könyveket, majd a derekamtól mellemig érő kupaccal átmentem az üres szobába, ami a képzeletemben most már hálószobaként élt.

Így aztán a végzős bál éjszakáját mégiscsak Margóval töltöttem, bár ezt nem egészen így képzeltem el. Nem berobbantunk együtt a bálterembe, hanem helyette nekidőltem a felcsavart szőnyegnek, vékony kis takaróját a térdemre borítottam, s hol útikönyveket olvasgattam az elemlámpám fényénél, hol pedig csak ültem mozdulatlanul a sötétben, és hallgattam a körülöttem és fölöttem zümmögő kabócák hangját. Talán Margo is itt ült, a különféle neszektől zajos sötétségben, s érezte, hogy erőt vesz rajta a kétségbeesés. Talán lehetetlennek találta, hogy a halál gondolatát kiverje a fejéből. Ezt természetesen el tudtam képzelni. Ahogy azt is, hogy a könyveket különféle kirakodóvásárokon szerezte. Megvett minden útikönyvet, ami negyed dollárba vagy annál is kevesebbe került. Aztán idejött – még az eltűnése előtt is –, hogy fürkész tekintetektől távol olvasgathasson. Csak falta a könyveket, és megpróbálta kitalálni, mi legyen az úti célja. Igen. Útra kel és rejtőzködik – egy léggömb, amely átlebeg az égbolton, s az örök hátszél segítségével mérföldek százait teszi meg egyetlen nap alatt is. Ebben a variációban Margo életben van. Azért irányított ide, hogy megszerezzem a darabkákat, amelyekből összerakhatom az útitervét? Talán. Természetesen útitervnek a közelébe sem kerültem. A könyvek alapján ugyanannyi erővel lehetett Jamaicában vagy Namíbiában, Topekában vagy Pekingben. De hát még csak most kezdtem el a kutatást.

(TIZENHÁROM)

Álmomban hanyatt feküdtem, Margo feje a vállamon pihent, s csak a szőnyeg csücske és a betonpadló egy csíkja volt közöttünk. A karját a mellkasomon nyugtatta. Csak hevertünk ott, aludtunk. Édes istenem! Én lehetek egész Amerikában az egyetlen lányokkal alvásról álmodozó kamasz, aki mindössze aludni szeretne velük. Aztán megszólalt a mobilom. Kettőt is csörgött, mire a kezem ügyetlenkedve rátalált a szőnyeg kiterített részén. Hajnali 3:18 volt. Ben hívott. – Jó reggelt, Ben – üdvözöltem. – IGEEEEEEN!!!! – ordított bele a telefonba, és ebből azonnal rájöttem, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy elmeséljem, mi mindent tudtam meg és képzeltem el Margóról. Szinte a telefonon át is éreztem a leheletén az alkoholt. Azzal az egyetlen elüvöltött szóval több felkiáltójel járt együtt, mint ahányat Ben egész addigi életében elhasznált a jelenlétemben. – Ezt értsem úgy, hogy a bál remek? – IGEEEEEEN! Quentin Jacobsen! A Q! America legnagyobb Quentinje! Igen! – A hangja itt eltávolodott, de azért még hallottam. – Hé, mindenki, fogjátok be… hé, figyeljetek… most fogjátok be… QUENTIN JACOBSEN! A TELEFONOMBAN! – Ezt némi éljenzés követte, majd Ben hangja visszatért. – Igen, Quentin! Igen! Tesó, egyszerűen muszáj idejönnöd! – És hol van az az „ide”? – érdeklődtem meg. – Beccáéknál! Tudod, hol laknak? Ami azt illeti, nagyon is pontosan tudtam. Még az alagsorukban is jártam. – Tudom, hol a ház, de Ben, mégiscsak az éjszaka közepén járunk. És én… – IGEEEEN!!! Most rögtön ide kell jönnöd. Azonnal! – Ben, történtek egyéb fontos dolgok is – feleltem. – KIJELÖLT SOFŐR! – Micsoda? – Te vagy kinevezve arra a feladatra, hogy fuvarozzál! Igen. Annyira ki vagy nevezve! És egyszerűen imádom, hogy felvetted a telefont! Ez hihetetlen! Hatra otthon kell lennem! És ezennel kijelöllek a feladatra, hogy hazavigyél! IGEEEEN! – Nem lehetne, hogy ott töltsd az éjszakát? – érdeklődtem meg. – NEEEEM! Pfúúúúúj! Pfúúúúúj, Quentin! Hé, mindenki! Pfúúúúúj, Quentin! – Ekkor jól kipfújoltak. – Mindenki elázott. Ben piás. Lacey piás. Radar piás. Senkise vezet. Hatra otthon. Megígértem anyunak. Pfúúúúj, álmos Quentin! Kinevezett sofőr, bizony! IGEEEEN! Nagy levegőt vettem. Ha Margo valóban ide készült, akkor már három előtt felbukkant volna. – Fél órán belül ott vagyok. – IGENIGENIGENIGENIGENIGENIGENIGEEEEEEN!!! IGEN! IGEN!

Ben még mindig a határozott igenléssel volt elfoglalva, amikor letettem a telefont. Egy kicsit még feküdtem ott, aztán magamra reccsentem, hogy indulás, és ez is lett. Félálomban átmásztam a könyvtárba és irodába vezető troll-lyukakon, kinyitottam a hátsó ajtót, kimentem, és beültem a minifurgonba. Kevéssel négy előtt fordultam be Becca Arringtonék városrészébe. Több tucat autó parkolt az utcájuk mindkét oldalán, és tudtam, odabent még többen lesznek, mivel elég sokan választották azt a megoldást, hogy limóval hozatták ide magukat. Néhány kocsival lejjebb kiszúrtam a KÉJLŐCS-öt. Sosem láttam még Bent részegen. Tizedikben egy zenekari bulin egyszer ittam valami rózsaszínes „borkoktélt”, aminek ugyanolyan förtelmes íze volt, amikor lehúztam, mint amikor újra feljött. Ben volt az, aki ott ücsörgött mellettem Cassie Hiney Micimackó-mintás fürdőszobájában, miközben belőlem sugárban tört fel a rózsaszínű folyadék, telibe találva egy Fülest ábrázoló képet. Úgy vélem, ez a tapasztalat mindkettőnk kedvét elvette az alkoholizálástól. Legalábbis ma estig. Most azonban tudtam, hogy Ben beszívott. Hallottam a beszédén. Józan ember nem mondja ki percenként ennyiszer egymás után azt, hogy „igen”. Ettől függetlenül azonban, amikor utat törtem magamnak a Beccáék háza előtti gyepen cigarettázó alakok között, és benyitottam a házba, arra semmiképpen nem számítottam, hogy Jase Worthingtont pillantom meg két másik baseballjátékos társaságában, amint a szmokingot viselő Bent fejjel lefelé egy söröshordó fölé tartják. A hordó csapja Ben szájában volt, s a helyiségben tartózkodók megbűvölve figyelték és kórusban kántálták: – Tizennyolc, tizenkilenc, húsz… – Egy pillanatra azt hittem, hogy Bennel valami rossz viccet űznek – szecskáztatják, vagy ilyesmi. De nem, úgy tapadt a sörcsapra, mintha anyatejet szívott volna belőle, s szája sarkából azért csorogtak kis sörpatakok, mert közben vigyorgott. – Huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy – ordította a közönsége, és érzékelni lehetett, mennyire lelkesíti őket a dolog. Úgy sejtettem, valami rendkívüli esemény van készülőben. Az egész annyira triviális volt, annyira zavarba ejtő. Papírból kivágott gyerekek papírmulatsága. Elindultam a tömegen át Ben felé, s nagy meglepetésemre Radarba és Angelába ütköztem. – Ez meg mi a fene? – kérdeztem. Radar abbahagyta a számolást, és rám nézett. – Igen! – kurjantotta. – Eljő a kinevezett sofőr! Igen! – Miért mondogatja ma este mindenki folyton azt, hogy „igen”? – Jó kérdés! – kiabálta oda nekem Angela. Felfújta mindkét pofazacskóját, és sóhajtva kifújta a levegőt. Már-már olyan ingerültnek láttam, mint amilyennek én éreztem magam. – Az ördögbe is, tényleg jó kérdés – bólogatott Radar, akinek mindkét kezében sör volt, piros műanyag pohárban. – Mind a kettő az övé – világosított fel higgadtan Angela. – De akkor miért nem te lettél a kijelölt sofőr? – Téged akartak – felelte. – Úgy képzelték, ettől idejössz. – A szememet forgattam. Együtt

érzőn viszonozta a gesztust. – Biztosan nagyon kedvelheted – jegyeztem meg Radar felé intve, aki a két sört a feje fölé emelve újra csatlakozott a számolók táborához. – Tulajdonképpen még most is épp eléggé imádni való – felelte Angela. – Undorító – szögeztem le. Radar az egyik söröspoharával oldalba bökött. – Nézd csak meg a mi kis Benünket! Kiderült róla, hogy valamiféle autista zseni, ha tótágasszívásról van szó. Nagyon úgy fest, hogy világrekordot készül dönteni, vagy valami ilyesmi. – Mi az a tótágas-szívás? – tudakoltam meg. – Hát az ott – bökött Angela Ben felé. – Ó! – szakadt ki belőlem. – Hát ez… mármint mégis, mennyire lehet nehéz fejjel lefelé lógni? – A Winter Park történetében állítólag hatvankét másodpercig tartott a leghosszabb tótágasszívás – fejtette ki. – A csúcsot Tony Yorrick állította be. – Aki egy hatalmas termetű fazon volt, végzős, amikor mi elsősök voltunk, és mostanában a Floridai Egyetem futballcsapatát erősítette. Nagyon támogattam, hogy Ben rekordot döntsön, mégsem voltam képes rávenni magam arra, hogy a többiekkel együtt üvöltsem: – Ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan, hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom! – Ekkor Ben kiköpte a szájából a sörcsapot, és felvisított: – IGEEEN! TUTI, HOGY ÉN VAGYOK A LEGNAGYOBB! MEGRENGETTEM AZ EGÉSZ VILÁGOT! – Jase néhány baseballozó segítségével megfordította, hogy a bölcsebbik fele kerüljön felülre, aztán a vállukra emelve körbehordozták. Ben ekkor észrevett, felém bökött, s minden eddiginél hangosabban és szenvedélyesebben kurjantotta el magát: – IGEEEEN!!!!! – Ilyet én még nem hallottam, komolyan mondom, a focisták nem szoktak ennyire lelkesek lenni, amikor megnyerik a világkupát. Ben leszökkent a baseballosok válláról, sután guggolva ért földet, majd imbolyogva felegyenesedett. Átölelte a vállamat. – IGEN! – harsogta újra. – Quentin itt van! A nagy ember! Éljenezzük meg Quentint, a kibaszott tótágas-szívás világrekorderének legjobb barátját! Jase megpaskolta a fejem búbját, aztán kijelentette: – Te vagy az isten, Q! Ekkor hallottam meg, hogy mit súg Radar a fülembe: – Gyorsan elmesélném, hogy ezeknek a szemében most olyanok vagyunk, mint a népi hősök. Angelával azért jöttünk el az afterpartinkról, mert Ben azt állította, itt királyhoz méltó fogadtatásban lesz részünk. És tényleg, a nevemet ordibálták. Úgy tűnik, Bent mindenki hihetetlenül mókásnak tartja, vagy valami ilyesmi, szóval minket is csípnek. – Hűha! – Csak ennyit voltam képes kinyögni válaszképpen Radarnak és mindenki másnak. Ben elfordult tőlünk, s láttam, hogy Cassie Hiney után nyúl. Megfogta a vállát, Cassie pedig Ben vállára tette a kezét. – A báli partneremből kis híján bálkirálynő lett – közölte Ben. – Tudom. Szuper – felelte Cassie. – Az elmúlt három évben nem telt el nap, hogy ne akartalak volna megcsókolni – jelentette ki Ben. – Hát akkor talán meg kellene tenned – így Cassie.

Mire Ben: – IGEN! Ez hihetetlen! – De nem csókolta meg Cassie-t. Csak hozzám fordult, és kinyögte: – Cassie azt akarja, hogy megcsókoljam! Én csak ennyit mondtam: – Hát igen. Ben pedig ezt: – Ez hihetetlen! – Aztán viszont mintha teljesen megfeledkezett volna Cassie-ről is, meg rólam is. Mintha a gondolat, hogy megcsókolhatná Cassie Hiney-t sokkal jobban esett neki, mint ha tényleg lesmárolta volna. – Szuper buli, ugye? – nézett rám Cassie. – Ja – mondtam, mire ő: – Ez annyira tök más, mint a zenekari bulik, nem? – Erre csak ennyi telt tőlem: – Ja. – Így folytatta: – Ben tök béna, de azért nagyon kedvelem. – Mire én: – Ja. – Zavartalanul fecsegett tovább: – Plusz még annyira zöld a szeme. – Megint én jöttem: – Aha. – Aztán Cassie hozzátette: – Te mindenki szerint helyesebb vagy, de én Bent csípem. – Oké – mondtam. – Szuper buli, ugye? – kezdte újra, mire én is jöttem a bevált válasszal: – Ja. – Részeggel beszélni nagyjából olyan, mint társalgásba bonyolódni egy hihetetlenül feldobott, súlyosan agysérült háromévessel. Mihelyt Cassie odébbállt, megérkezett Chuck Parson. – Jacobsen – üdvözölt tárgyilagosan. – Parson – biccentettem. – Leborotváltad a kibaszott szemöldökömet, igaz? – Tulajdonképpen nem borotvát használtam – pontosítottam –, hanem szőrtelenítőkrémet. Elég erősen mellbe bökött. – Egy tetű vagy – jelentette ki, de közben elröhögte magát. – Tesó, ahhoz aztán tökös legénynek kellett lenni. És most te lettél a nagy bábjátékos, meg csupa ilyen baromság. Na szóval, lehet, hogy csak eláztam, de még a te tetves segged iránt is tapasztalok némi rokonszenvet. – Köszönöm – feleltem udvariasan. Annyira nem volt semmi közöm ehhez a hülyeséghez, ehhez a vége-a-giminek-úgyhogy-most-kell-bevallanunk-mennyire-kedvelünk-mindenkit marhasághoz. Elképzeltem Margót ezen a bulin, vagy ezer ugyanilyen másikon. Ahogy az élet elszivárog a tekintetéből. Láttam magam előtt, ahogy Chuck Parson fecsegését hallgatja, és közben azon morfondíroz, hogyan léphetne le, hogyan úszhatná meg élve és hogyan szabadulhatna holtan. A két út egyformán világosan rajzolódott ki előttem. – Akarsz egy sört, faszikám? – tudakolta Chuck. Meg is feledkezhettem volna róla, de alkoholos lehelete miatt nem volt könnyű eltekinteni a jelenlététől. Így hát csak a fejemet ráztam, mire odébbállt.

Szerettem volna hazamenni, de tisztában voltam azzal, hogy Bent nem siettethetem. Talán ez volt egész életének a legnagyszerűbb napja. Joga volt kiélvezni. Így hát egy lépcsőn leballagtam az alagsorba. Olyan sok időt töltöttem sötétben, hogy még mindig vágytam rá. Egyszerűen csak le akartam feküdni valami csendes és legalább félhomályos helyen, s folytatni Margo felidézését. Amikor azonban elhaladtam Becca szobája előtt, fojtott hangok ütötték meg a fülem – egészen pontosan olyan nyöszörgésféle –, ezért aztán

megtorpantam a résnyire nyitott ajtaja előtt. Jase-ből úgy a kétharmadát láttam. Félmeztelenül feküdt Beccán, aki a dereka köré fonta a lábát. Egyikük sem volt pucér, de a legjobb úton voltak efelé. Egy rendesebb személy talán elfordult volna, de a hozzám hasonló alakok nem valami gyakran pillanthatják meg ruhátlanul a Becca Arrington-féléket, így hát ott maradtam a küszöbön, és folytattam a kukucskálást. Közben áthemperedhettek, mert most már Becca volt felül, s sóhajtozva csókolgatta Jase-t, aztán lenyúlt, és megfogta a blúza szegélyét. – Szerinted dögös vagyok? – kérdezte. – Úristen, hát persze, hogy nagyon dögös vagy, Margo – felelte Jase. – Micsoda!? – horkant fel dühösen Becca, s igen hamar világossá vált számomra, hogy most már tuti nem fogom meztelenül látni. Visítozásban tört ki, én pedig kezdtem elhátrálni az ajtótól, de Jase meglátott és felüvöltött: – Neked meg mi bajod? – Mire Becca: – Dögöljön meg! Ki a halál törődik vele? De mi van énvelem? Miért gondolsz rá, és nem rám? Úgy ítéltem meg, hogy ennél megfelelőbb alkalom már nem adódhat a távozásra, így hát becsuktam az ajtót, majd a fürdőszobába mentem. Pisilnem kellett, de még annál is jobban vágytam arra, hogy eltávolodjak minden emberi hangtól. Általában beletelik pár másodpercbe, mire pisilni tudok, miután mindent előkészítettem a dologhoz, úgyhogy álltam ott egy kicsit, aztán elindult a sugár. Már éppen kezdett jól csobogni, és eljutottam addig a pontig, amikor beleborzongok a megkönnyebbülésbe, de ekkor nagyjából a kád irányából lányhangot hallottam: – Ki az? – Ööö… Lacey? – nyögtem ki. – Quentin? Mi a fenét keresel itt? Rettentően szerettem volna beszüntetni a pisilést, de persze nem ment. A vizelés olyan, mint valami jó könyv: ha az ember egyszer belekezdett, akkor nagyon-nagyon nehéz abbahagyni. – Khm… hát, pisilek – feleltem. – És hogy megy? – tudakolta. – Khm… egész jól. – Leráztam az utolsó cseppeket, felrántottam a cipzárt a rövidnadrágomon, és lehúztam a vécét. – Van kedved itt lógni velem a kádban? – kérdezte. – De ezt nem úgy értettem. – Persze – mondtam egy másodpercnyi habozás után. Elhúztam a zuhanyfüggönyt. Lacey felmosolygott rám, aztán felhúzta a térdét a melléhez, hogy helyet csináljon. Lehuppantam vele szemben, és hátamat a kád hideg porcelánívének vetettem. A lábunk összegabalyodott. Rövidnadrágot és ujjatlan trikót viselt, a lábán meg olyan helyes kis gumipapucsot. A szeme körül a festék egy kissé elkenődött. A haja részben még fel volt tűzve – látszott, milyen lehetett a frizurája a bálon –, lába napbarnított és hosszú. Azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy Lacey Pemberton gyönyörű volt. Nem az a fajta lány, aki képes feledtetni Margo Roth Spiegelmant, de egyértelműen olyan, aki sok mindent képes elfeledtetni az emberrel. – Milyen volt a bál? – kérdeztem. – Ben annyira édes – mondta. – Jól éreztem magam. De aztán Beccával még odafent

hihetetlenül összevesztünk, lekurvázott, aztán felpattant a kanapéra, csendet kért, és bejelentette, hogy nemi úton terjedő betegségem van. Megrándult az arcom. – Istenem – nyögtem ki. – Igen, tulajdonképpen nekem annyi. Egyszerűen csak… istenem! Annyira ciki, mert… totál megalázó, és Becca persze tudta, hogy így lesz, és… nagyon ciki. Úgyhogy akkor bemásztam a kádba, aztán lejött Ben, de mondtam neki, hogy hagyjon békén. Nem kritizálni akarom, de nem valami jó abban… hogy végighallgasson. Mert kicsit leitta magát. És még csak nincs is ilyen betegségem. Csak volt. De már rendben vagyok. Mindegy. Csak éppen… nem vagyok kurva. Egy pasi volt. Egy nyavalyás béna pasi. Istenem, el sem hiszem, hogy elmondtam neki. Akkor kellett volna Margóval beszélnünk a dologról, amikor Becca nem volt velünk. – Sajnálom – böktem ki. – Az a helyzet, hogy Becca egyszerűen csak féltékeny. – Na de miért? Ő lett a bálkirálynő. Jase-szel jár. Ő az új Margo. A fenekem kezdett elzsibbadni a porcelánon, úgyhogy jobb pozíciót keresve fészkelődtem kicsit. A térdünk összeért. – Senkiből sem lehet új Margo soha – jelentettem ki. – De tudod, neked van valamid, ami Beccának nincs. Az emberek szeretnek. Mindenki úgy látja, hogy te helyesebb vagy. Lacey szégyenlősen vállat vont. – Szerinted felszínes vagyok? – Hát… – Aztán eszembe jutott, hogyan álltam ott Becca ajtaja előtt arra várva, hogy levegye a blúzát. – De én is az vagyok – folytattam sietve. – Ahogy mindenki más is. – Hányszor gondoltam, ha olyan testem lenne, mint Jase Worthingtonnak. Ha úgy lépkednék, mintha tudnám, hogyan kell. Ha úgy csókolnék, mintha nagy rutinom lenne benne. – De az más. Ben meg én ugyanúgy vagyunk felszínesek. Téged viszont cseppet sem érdekel, hogy szeretnek, vagy nem. Ami részben igaz volt, részben pedig nem. – Pedig többet számít nekem, mint szeretném – vallottam be. – Margo nélkül minden olyan szívás – panaszolta. Ő is részeg volt, de az effajta részeget sokkal jobban viseltem. – Igen – bólogattam. – Szeretném, ha elvinnél oda. Abba a kis üzletközpontba – mondta. – Ben mesélt róla. – Jó, mehetünk, amikor kedved van – válaszoltam. Aztán azt is megosztottam vele, hogy ott töltöttem az éjszakát, meg hogy megtaláltam Margo körömlakkját és takaróját. Lacey egy darabig hallgatott. Nyitott száján át vette a levegőt. Amikor végül megszólalt, szinte lehelte a szavakat. Kérdésként fogalmazta ugyan meg, de inkább kijelentésnek hangzott: – Meghalt, ugye. – Fogalmam sincs, Lacey. Egészen ma estig én is így hittem, de most már tényleg nem tudom. – Meghalt, mi pedig… ilyesmiket csinálunk. Eszembe jutott a kiemelt Whitman-idézet: „Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök, / És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.”

– Talán Margo pontosan ezt akarta. Hogy az élet menjen tovább – kockáztattam meg. – Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mint amit az én Margóm mondana – szögezte le Lacey, és én elgondolkodtam az én Margómon és az ő Margóján és Mrs. Spiegelman Margóján. Mintha mindannyian egy vidámparki tükörben bámultuk volna Margo képét. Éppen készültem valami megjegyzést tenni, amikor feltűnt, hogy Lacey már nem figyel enyhén elnyílt szájjal. Az álla teljesen leesett, fejét a szürkével kicsempézett falnak támasztotta, és mélyen aludt.

Csak azután szántam rá magam a felébresztésére, hogy ketten bejöttek pisilni a fürdőszobába. Emellett öt felé járt, és haza kellett vinnem Bent. – Lace, kelj fel – szóltam rá, és cipőmmel kicsit megböktem a gumipapucsát. A fejét ingatta. – Tetszik, ha így hívnak – motyogta. – Tisztában vagy azzal, hogy éppen te lettél a legjobb barátom? – Fel vagyok ajzva a gondolattól – jelentettem ki, pedig tudtam, hogy részeg és fáradt, és nem mond igazat. – Na figyelj, akkor most szépen felmegyünk, és ha bárki egy szót is mer szólni rólad, akkor majd én megvédem a becsületedet. – Oké – egyezett bele. Így hát együtt felballagtunk. A társaság már valamelyest megritkult, de a söröshordó körül még mindig álldogált néhány baseballozó, köztük Jase. A legtöbben padlóra leterített hálózsákokban aludtak, de voltak, akik a kihúzható kanapén préselődtek össze. Angela Radarral egy rövid pamlagon hevert, Radar lába lelógott a karfáról. Ezek szerint ők is itt szándékoztak aludni. Már épp meg akartam kérdezni a hordó köré tömörülő fazonoktól, hogy látták-e Bent, amikor berontott a nappaliba. A fején babakék kalapka, s valami kardfélével hadonászott, amit nyolc üres sörösdobozból (Milwaukee’s Best Light) ragasztott össze. – LÁTLAK! – visította Ben, és felém bökött a karddal. – MEGLÁTTAM QUENTIN JACOBSENT! IGEEEN! Gyere ide! Térdelj le! – harsogta. – Mi van? Ben, higgadj már le. – TÉRDRE! Engedelmesen térdre ereszkedtem, és felnéztem rá. Lejjebb engedte a sörkardot, majd megérintette vele mindkét vállamat. – A szupererős ragasztó erejénél fogva e sörkarddal ezennel kinevezlek sofőrömmé! – Kösz – feleltem. – El ne hányd majd magad a minifurgonban. – IGEN! – ordította. Amikor pedig megpróbáltam felegyenesedni, sörkardtalan kezével visszanyomott, újra megérintett a csodafegyverrel, majd kijelentette: – A szupererős sörkard erejénél fogva ezennel kijelentem, hogy az évzáró ünnepségen a talár alatt meztelen leszel! – Micsoda? – pattantam fel. – IGEN! Te meg én meg Radar! A talár alatt tök pucérak leszünk! A végzős ünnepségen! Totál döbbenet lesz! – Hát… – gondolkodtam el. – Annyi szent, hogy meleg lesz.

– IGEN! – rivallta Ben. – Esküdj, hogy megteszed! Radart már megeskettem. UGYE, RADAR, MEGESKÜDTÉL? Radar enyhén felénk fordította a fejét, és résnyire kinyitotta a szemét. – Megesküdtem – motyogta. – Na jó, akkor én is megesküszöm – jelentettem ki. – IGEN! – ordított fel Ben, majd Lacey felé fordult: – Szeretlek. – Én is szeretlek, Ben. – Nem, nem, én tényleg szeretlek. Nem úgy, ahogy testvérek vagy barátok szeretik egymást. Úgy szeretlek, ahogy csak egy tökrészeg pasas szeretheti a világ legjobb csaját. – Lacey elmosolyodott. Tettem egy lépést előre, hogy megkíméljem Bent a további kínos kijelentésektől, és a vállára fektettem a kezem. – Ha haza akarunk érni hatra, akkor indulnunk kell – biztattam. – Oké – felelte –, csak még megköszönöm Beccának a szuper bulit. Így hát Lacey meg én Ben sarkában levándoroltunk az alagsorba. Ben benyitott Becca szobájába és beszólt: – Hogy a te bulid milyen tökös volt! Pedig te elég ciki vagy! Mintha vér helyett mosogatószer keringene az ereidben. De a sört köszönöm! Becca egyedül volt, az ágytakarón hevert, és a mennyezetet bámulta. Még csak felénk sem nézett, csak odavetette: – Menj a fenébe, hülye piás. Remélem, a csajod meglep némi lapostetűvel. Ben hangjában az iróniának nyomát sem hallottam, amikor odakiáltotta neki: – Jót beszélgettünk! – Aztán becsukta az ajtót. Szerintem fogalma sem volt arról, hogy épp vérig sértették. Felmentünk a földszintre, és készültünk távozni. – Ben – fordultam hozzá –, a sörkardot itt kell hagynod. – Jó – egyezett bele. Megmarkoltam a kard hegyét, és megrántottam, de Ben nem volt hajlandó elengedni. Már éppen kezdtem volna leszedni a keresztvizet is a hülye piás fejéről, amikor rájöttem, hogy nem is tudja elengedni a fegyvert. Lacey felkacagott. – Ben, sikerült hozzáragasztanod magad a sörkardhoz? – Nem, én hozzászupererősragasztóztam magam – pontosított Ben. – Így senki sem orozhatja el tőlem. – Micsoda remek ötlet! – jelentette ki fapofával Lacey. Valahogy sikerült letördelnünk róla az összes sörösdobozt, azt az egyet kivéve, ami közvetlenül a bőréhez volt hozzáragasztva. Nem számított, milyen erősen rángattam, Ben keze ernyedten követte minden mozdulatomat, mintha báb lenne, aminek a doboz a zsinórja. – Indulnunk kell – szólt végül Lacey. Úgyhogy távoztunk. Bent becsatoltuk a minifurgon hátsó ülésén, Lacey pedig mellé ült: – Valakinek figyelnie kell, nehogy lehányjon mindent, vagy agyonverje magát a sörös kezével, vagy micsoda is az.

Benen azonban látszott, mennyire kifeküdt, ezért Lacey nem is zavartatta magát. Miközben a főúton suhantunk, beszélni kezdett róla. – Tudod, mégiscsak lehet valami abban, amikor valaki olyan szörnyen akar valamit. Mármint persze, látom, hogy Ben szörnyen teker, no de mi abban a rossz? És közben mégiscsak olyan édes, nem? – Asszem – mormoltam magam elé. Ben feje ide-oda gördült, mintha semmi sem tartaná a gerincén. Nekem ugyan nem tűnt különösebben édesnek, de mindegy is. Először Lacey-t tettem ki Jefferson Park túlsó felén. Amikor ráhajolt Benre, hogy puszit nyomjon a szájára, jó barátom annyira magához tért, hogy elmotyogjon ennyit: – Igen! Aztán Lacey elindult a házuk felé. A vezetőüléshez érve ennyit mondott: – Kösz. – Feleletképpen csak biccentettem. Átvágtam a kertvároson. Már nem volt éjjel, de még nem volt reggel sem. Ben halkan horkolt a hátsó ülésen. A házuk előtt megálltam, kiszálltam, elhúztam a minifurgon tolóajtaját, és kikapcsoltam a biztonsági övét. – Ideje hazamenni, Benners. Nagyot szusszant, megrázta a fejét, aztán felébredt. Felnyúlt, hogy megdörgölje a szemét, s meglepetten konstatálta jobb keze végében a Milwaukee’s Best Light kiürült dobozát. Megpróbálta ökölbe szorítani a kezét, amivel sikerült valamennyire összegyűrnie a bádogdobozt, de megszabadulni nem tudott tőle. Egy percig méregette, majd biccentett. – Ragaszkodik hozzám a dög – jelentette. Kikecmergett a kocsiból, a járdán eltántorgott a házukig, a verandán felém fordult és elvigyorodott. Intettem. A sörösdoboz visszaintegetett.

(TIZENNÉGY)

Pár órát aludtam, majd azzal töltöttem a délelőttöt, hogy az előző nap talált útikönyveket lapozgattam. Délig vártam, de aztán telefonálgatni kezdtem. Először Bent hívtam fel. – Jó reggelt, napsugaram – köszöntem rá. – Jaj, istenem! – nyögte, s a hangjából nyilvánvaló volt, milyen nyomorultul érzi magát. – Ó, drága Jézus, jöjj, és enyhítsd kicsi tesód, Ben szenvedéseit. Ó, uramisten, áraszd reám kegyelmedet. – Lett egy csomó fejlemény Margo-ügyben – közöltem vele izgatottan. – Úgyhogy muszáj lenne átjönnöd. Szólok Radarnak is. Csakhogy Ben mintha meg sem hallott volna. – Hé, tudod, mi történt? Reggel anyu olyan kilenc körül bejött hozzám. Szerinted miért volt az, hogy amikor ásítottam, mindkettőnknek feltűnt, hogy egy sörösdoboz van a kezemhez ragasztva? – Mert szupererős ragasztóval kardot kovácsoltál egy csomó sörösdobozból, aztán a kezed is szupererősen hozzászervült. – Á! A sörkard! Valami rémlik. – Ben, gyere át. – Tesó. Ritka szarul vagyok. – Akkor átmegyek hozzád én. Mikor? – Tesó, most egyszerűen nem jöhetsz át. Előbb még kell aludnom úgy tízezer órát. Aztán megiszom tízezer liter vizet, és benyomok tízezer Advilt. Inkább találkozzunk holnap a suliban. Nagy levegőt vettem. Igyekeztem nem mutatni, milyen dühös lettem. – Az éjszaka közepén átvágtam egész Közép-Floridán, hogy én legyek a józan fazon a világ legnagyobb ivászatán, és hogy aztán hazafuvarozzam az elázott seggedet, mire te… – Folytattam volna, de ekkor feltűnt, hogy Ben közben letette a telefont. Letette! Seggfej! Ahogy múlt az idő, csak még morcosabb lettem. Mert egy dolog az, ha Margo sorsa teljesen hidegen hagyja. De Ben velem sem törődött, hangyányit se! Talán a barátságunk mindig is pusztán érdeken alapult, mivel nem talált menőbb havert, akivel videojátékokat játszhatott volna. És most már nem kellett kedvesnek lennie velem, vagy foglalkoznia azokkal a dolgokkal, amelyek engem érdekelnek, mivel ott volt neki Jase Worthington. Ő tartotta az iskolai tótágasszívás rekordját. Dögös csajjal jelent meg a végzős bálon. És az első adandó alkalommal valósággal ugrott, hogy csatlakozzon az uncsi seggfejek társaságához. Öt perccel azután, hogy letette a kagylót, újra felhívtam a mobilját. Mivel nem vette fel, üzenetet hagytam neki. – Olyan menő akarsz lenni, Pipipiros Ben, mint Chuck? Mindig is erre vágytál? Hát

gratulálok! Ezt kipipálhatod. És meg is érdemlitek egymást, mert te is egy szarházi vagy. Ne hívj vissza. Aztán Radarnak telefonáltam. – Hahó – köszöntem. – Hahó – mondta. – Épp az előbb hánytam el magam a zuhany alatt. Visszahívhatlak később? – Persze – vágtam oda, és azon voltam, ne hallja meg, mennyire berágtam. Annyira szükségem volt valakire, aki segít eligazodnom azon, ahogy Margo a világot látta. De Radar nem Ben volt, mert pár perccel később visszahívott. – Annyira gusztustalant okádtam, hogy elhánytam magam, miközben megpróbáltam összetakarítani magam után. Aztán megint rókáztam egyet, amikor azt elkezdtem feltakarítani. Tök olyan, mint valami örökmozgó. Folyamatos táplálékellátással voltaképpen az örökkön tartó hányás is biztosítva lehet. – Át tudnál jönni? Vagy átmehetnék én hozzátok? – Hát persze. Mi történt? – Margo biztosan életben volt, és a miniplázában tartózkodott legalább egy éjszakán át az eltűnése után. – Már jövök is. Négy perc.

Radar pontosan négy perc elteltével ott állt az ablakom előtt. – Tudnod kell, hogy őrült nagyot veszekedtem Bennel – figyelmeztettem. – Túl másnapos vagyok ahhoz, hogy közvetíteni kezdjek kettőtök között – felelte halkan. Elnyúlt az ágyon, szemét félig lehunyva tartotta, és rövidre nyírt hajú fejét masszírozta. – Ilyen érzés lehet a villámcsapás. – Nagyot szusszant. – Na jó, akkor mesélj. Letelepedtem az íróasztal mellett álló székre, és megosztottam Radarral mindent arról az éjszakáról, amit Margo „nyaralójában” töltöttem. Erősen koncentráltam, nehogy kihagyjak bármit, ami hasznosnak bizonyulhat. Tudtam, hogy Radar jobb nálam a rejtvényfejtésben, és reméltem, sikerül ezen is kiigazodnia. Kivárta, míg eljutok addig, hogy „aztán Ben felhívott, és elindultam érte a buliba”, s csak utána szólalt meg. – Itt van nálad a könyv? Amelyikben a szamárfüles oldalak vannak? – kérdezte. Felkeltem, kotorásztam egy kicsit az ágy alatt, aztán előhúztam. Radar az arca elé emelte, hunyorogva igyekezett felülkerekedni a fejfájásán, majd lapozgatni kezdett benne. – Írd csak le! – utasított. – Omaha, Nebraska. Sac City, Iowa. Alexandria, Indiana. Darwin, Minnesota. Hollywood, Kalifornia. Alliance, Nebraska. Oké. Ezeken a helyeken vannak azok a dolgok, amiket Margo érdekesnek talált… vagy aki ezt a könyvet olvasta. – Felállt, intett, hogy adjam át a széket, aztán a számítógép felé fordult vele. Radarban megvolt az a döbbenetes képesség, hogy gépelés közben sem kellett megszakítania a társalgását. – Van egy webalkalmazás, amely lehetővé teszi, hogy több úti célt is bejelölj a térképen, és ezek figyelembevételével többféle útvonalat tervez meg. Nem mintha Margo ismerhette volna ezt

a programot. De azért kíváncsi vagyok. – Te honnan a fenéből tudsz ilyesmiket? – faggattam. – Khm… akkor emlékeztetnélek: az… egész… életemet… az… Omnictionaryvel… töltöm. Hajnalban hazaértem, aztán elokádtam magam a zuhany alatt, de a kettő között teljesen átírtam a kékfoltos horgászhal szócikkét. Nekem ez a problémám. Oké, akkor most nézd ezt meg. Odahajoltam, és az Egyesült Államok térképét láttam, amit több szaggatott vonal szelt át. Mindegyik Orlandóból indult, és Kaliforniában, Hollywoodban ért véget. – Elképzelhető, hogy LA-ben lesz? – tette fel a kérdést Radar. – Elképzelhető – feleltem. – De persze nem tudjuk, merre indult. – Igaz. Ezenkívül a világon semmi más nem utal LA-re. Amiről Jase-nek dumált, az New Yorkra mutat. Az „elmész a papírvárosokba, és sose térsz vissza” mintha valami itteni sírkertvárosra vonatkozna. A körömlakk is arra utalhat, hogy talán még mindig a környéken van. Ezzel mindössze arra célzok, hogy mostantól a világ legnagyobb popcorn golyóját is hozzáírhatjuk a lehetséges helyekhez, ahol Margo fellelhető. – Az utazás beleillene az egyik Whitman-idézetbe: „Örök vándorúton vagyok én”. – Radar továbbra is a számítógép fölé görnyedt, én meg leültem az ágyra. – Hé, mi lenne, ha kinyomtatnád az Egyesült Államok térképét, hogy összeköthessem rajta a pontokat? – jutott eszembe. – Azt a gépen is megcsinálhatom – felelte. – Igen, de én szeretném kézbe venni és megnézni. – Pár másodperccel később már be is kapcsolt a nyomtató, s aztán fogtam a térképet, és kitűztem a falra a mellé, amin a sírkertvárosokat jelöltem be. Rajzszöget nyomtam mind a hat helyre, amit Margo (vagy valaki más) bejelölt a könyvben. Megpróbáltam úgy nézni ezekre, mintha egyfajta csillagképet alkotnának, hátha beleláthatok egy formát vagy egy betűt – de semmi szembeszökőt nem találtam. Teljességgel véletlenszerű eloszlásnak tűnt, mintha Margo bekötötte volna a szemét, aztán vakon célba dobott volna a térképen. Nagyot sóhajtottam. – Tudod, mi lenne jó? – kérdezte Radar. – Ha találnánk valami nyomát annak, hogy Margo megnézi az e-mailjeit, vagy rákeres bármire az interneten. Minden áldott nap beírom a nevét a keresőbe. Van egy program, ami azonnal figyelmeztet, ha Margo felhasználónevével bejelentkezne valaki az Omnictionarybe. Lenyomozom azoknak az IP-címét, akik rákeresnek a „papírvárosok” szóra. Azért elég frusztráló dolog. – Fogalmam sem volt, hogy ezt mind csinálod – vallottam be. – Hát igen. De ez semmivel sem több annál, mint amit elvárnék mástól is. Pontosan tudom, hogy nem voltunk barátok, de Margo megérdemli, hogy megtalálják, igaz? – Hacsak nem arról van szó, hogy ezt egyáltalán nem szeretné – jegyeztem meg. – Na ja, ez is elképzelhető. Minden lehetséges. – Bólintottam. – Akkor… ez megvolt – mondta. – Folytathatnánk az agyalást egy parti videojáték fölött? – Nem olyan a hangulatom. – Akkor hívjuk fel Bent?

– Ne. Ben seggfej. Radar a szeme sarkából rám nézett. – Hát persze hogy az. Tudod, mi a te problémád, Quentin? Egyfolytában azt várod el az emberektől, hogy ne önmaguk legyenek. Mármint tudod… én például rühellhetném, hogy állandóan késel, és hogy Margo Roth Spiegelmanon kívül vajmi kevés dolog érdekel… hogy sosem kérdezted meg, hogy mennek a dolgok a barátnőmmel… de én leszarom, haver, mert te te vagy. A szüleimnek van egy valag afroamerikai Mikulása, de az is oké. Ők meg ők. Engem néha túlságosan leköt egy webenciklopédia ahhoz, hogy felvegyem a telefont, ha egy barátom vagy a barátnőm hív. De azzal sincs baj, mert én meg én vagyok. És egyébként is kedvelsz. Ahogy én is téged. Mert vicces vagy és okos. És lehet, hogy későn érkezel, de egy idő után mindig megjössz. – Kösz. – Hát… nem bóknak szántam. Mindössze annyit mondanék, ne várd Bentől azt, hogy olyan legyen, mint te. Ahogy ő is letehetne arról a rögeszméjéről, neked meg rá kellene hasonlítanod. Mind a kettőtökre ráférne egy hangyányi lazítás. – Rendben – jelentettem ki végül, és felhívtam Bent. Csodával határos módon hatott a másnaposságára a hír, hogy Radar nálam van, és játszani szeretne. – Na szóval – fordultam Radarhoz, miután letettem a telefont –, és mi van Angelával? Felnevetett. – Hát tudod, haver, rendes lány. Nagyon rendes. Kösz, hogy megkérdezted. – Még mindig szűz vagy? – folytattam az érdeklődést. – Nem vagyok az a fecsegős típus. De igen. Ó, és ma reggel megvolt az első veszekedésünk is. Elmentünk gofrit reggelizni, és egyfolytában arról szövegelt, milyen elképesztőek a fekete Mikulások, és hogy a szüleim milyen remek emberek, hogy gyűjtik őket, mert mennyire fontos is nem feltételezni azt, hogy a kultúránkban fehér lenne minden menő személyiség, például Isten meg a Mikulás, és hogy a fekete Mikulás az egész afroamerikai közösségnek új erőt ad. – Azt hiszem, én tulajdonképpen egyetértek vele – kockáztattam meg. – Igen, persze, szép gondolat, de közben egészen véletlenül jó nagy marhaság is. A szüleim egyáltalán nem az afroamerikai Mikulások evangéliumát terjesztik. Ha így lenne, akkor ők gyártanák a fekete Mikiket. Ehelyett inkább azon vannak, hogy felvásárolják belőlük a világon fellehető teljes kínálatot. Pittsburghben él egy öreg csóka, az övé a második legnagyobb gyűjtemény, amit a szüleim már régen szeretnének megvenni tőle. Ekkor szólalt meg Ben az ajtóból. Nyilván már egy ideje ott állt. – Radar, korunk egyik legnagyobb emberi tragédiájának számít, hogy eddig elmulasztottad megdöngetni azt a te csini tündérbogaradat. – Mizujs, Ben? – kérdeztem. – Kösz a tegnapi fuvart, tesó.

(TIZENÖT)

Bár az év végi vizsgákig már csak egy hetünk maradt, a hétfő délutánt az „Ének magamról” olvasgatásával töltöttem. Szerettem volna ellátogatni a két utolsó sírkertvárosba is, de Bennek kellett a kocsi. A versben már nem is annyira nyomokat kerestem, mint inkább Margót magát. Ezúttal eljutottam a szöveg feléig, amikor olyan részre bukkantam, amin újra meg újra átfutott a tekintetem. Whitman ezt írja: „Most pedig csak hallgatózni akarok”. És aztán vagy két oldalon át pontosan ezt teszi, és hallgatja a gőzös füttyét, az emberi beszéd hangját, egy operát. Letelepedik a fűre, s hagyja, hogy a hangok átmossák. Azt hiszem, én is valami hasonlót akartam csinálni: fülelni Margo minden apró neszére, mert mielőtt bármi értelmeset ki lehetne venni belőle, ahhoz előbb meg kell hallani. Tulajdonképpen már olyan régóta nem hallottam meg Margót – hiszen láttam, ahogy kiabált, és azt hittem, hogy nevet –, s most világossá vált előttem: ez a feladatom. Megpróbálni meghallani az ő nagyoperáját, még ha ilyen távolból is. Margót magát ugyan most nem hallhattam meg, de legalább azzal tehettem egy próbát, amit ő hallgatott, ezért letöltöttem a Woody Guthrie borítóhoz tartozó albumot. Csak ültem a számítógép előtt szemem lehunyva, könyököm az íróasztalon, miközben egy férfihang moll hangnemben énekelt valamit. Egy ismeretlen dal segítségével igyekeztem ráismerni Margo hangjára, amit már tizenkét nap elteltével sem volt könnyű felidéznem. Még mindig zenét hallgattam – ezúttal Margo egy másik kedvencét, Bob Dylant –, amikor anyu hazaért. – Apu ma későn jön – szólt be a csukott ajtón át. – Úgy gondoltam, pulykaburgert csinálnék, rendben? – Jól hangzik – válaszoltam, aztán újra lehunytam a szemem, és a zenére koncentráltam. Addig fel sem ültem, míg apu másfél albumnyi idő múlva be nem jött, hogy vacsorázni hívjon.

A vacsoránál a szüleim a közel-keleti politikát vitatták meg. Bár teljesen egyetértettek egymással, valahogy mégis sikerült indulatba jönniük, amikor arról beszéltek, hogy iksz hazug és ipszilon hazug, és a tetejében tolvaj is, meg hogy mindannyiuknak le kellene mondania. A pulykaburgerre összpontosítottam, ami isteni volt, csöpögött belőle a ketchup, és halomban állt rajta a grillezett hagyma. – Na jó, ebből elég – zárta le a témát anyu. – Quentin, neked milyen napod volt? – Jó – feleltem. – Szóval, készülök a vizsgákra. – Alig tudom elhinni, hogy ez a gimnázium utolsó hete – mondta apu. – Mintha tegnap lett

volna… – De mennyire! – csatlakozott anyu, az én fejemben pedig megszólalt egy hang: FIGYELEM, NOSZTALGIARIADÓ! FIGYELEM, NOSZTALGIARIADÓ! A szüleim remek emberek, de hajlamuk van az ilyen bénítóan szentimentális jelenetek összehozására. – Egyszerűen csak szörnyen büszkék vagyunk rád – folytatta anyu. – Istenem, de fogsz hiányozni nekünk ősztől! – Na, na, még ne kapkodd el. Még mindig megbukhatok irodalomból. Erre felnevetett, majd megjegyezte: – Képzeld csak, kivel futottam össze tegnap a YMCA-ben? Betty Parsonnal. Azt mesélte, hogy Chuck ősztől a Georgiai Egyetem diákja lesz. Annyira örültem, mert mindig is olyan küszködve ment neki a suli. – Chuck egy seggfej – szögeztem le. – Nos, elég erőszakos volt – ismerte el apu. – És förtelmesen viselkedett. – Ez annyira jellemző volt a szüleimre: szerintük senki sem volt pusztán seggfej. Az emberekkel mindig volt valami más gond is amellett, hogy cikisen viselkedtek: szocializációs problémák, borderline személyiségzavar, vagy ilyesmi. Anyu felvette a fonalat. – Chuck tanulási problémákkal küzd. Illetve hát, mindenféle problémája van… ahogy mindannyiunknak. Tudom, hogy te képtelen vagy így szemlélni a kortársaidat, de amikor idősebb leszel, hirtelen egyszerűen csak embernek látod majd a rossz gyerekeket, a jó gyerekeket, úgy általában a gyerekeket. Embernek, aki megérdemli, hogy törődjenek vele. Az változó, hogy mennyire betegek, mennyire neurotikusak, mennyire sikerült megvalósítaniuk magukat. Annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy Bettyt mindig is kedveltem, és reménykedtem Chuckban. Úgyhogy jó dolog, hogy főiskolára megy, nem? – Komolyan mondom, anyu, engem az egész hidegen hagy. – De azért eszembe jutott az is, hogy ha végül mindenkiről kiderül, hogy ember, akkor hogyan lehetséges, hogy anyu meg apu annyira utálják az izraeli és palesztin politikusokat? Róluk bezzeg nem úgy beszéltek, mintha emberek lennének. Apa megrágott és lenyelt egy falatot, aztán letette a villáját, és rám nézett. – Minél tovább dolgozom a hivatásomban – jegyezte meg –, annál világosabbá válik, hogy az embereknek nincsenek jó tükrei. Senkinek sem könnyű elmondani, milyennek lát bennünket, és nekünk is nagyon nehéz kimutatni, hogyan érzünk. – Ezt olyan szépen fogalmaztad meg – suttogta anyu. Szerettem, hogy ennyire kedvelik egymást. – De itt arról is szó van, hogy valamiféle alapvető szinten nehezünkre esik elfogadni, hogy mások éppúgy emberek, mint ahogy mi azok vagyunk, ugye? Vagy idealizáljuk őket, mintha istenek lennének, vagy pedig állatnak tekintjük őket. – Igaz. Az önmagunkról alkotott tudás meg olyan, mint valami vacak ablak. Azt hiszem, ezen így még sosem gondolkodtam el. Hátradőltem és rájuk figyeltem. Margóról hallottam tőlük, meg ablakokról és tükrökről. Chuck Parson egy személy volt. Mint én. Margo Spiegelman is egy személy volt. Tulajdonképpen sosem így gondoltam rá – ez volt a korábbi elképzeléseim buktatója. Nemcsak

azóta, hogy eltűnt, de a megelőző évtizedben is elképzeltem valamilyennek, de közben őt nem hallgattam meg, nem tudtam, milyennek látja magát, ahogy azt sem, hogy ő ugyanolyan vacak ablaknak, mint amilyen én vagyok. Ezért nem sikerült olyan személynek látnom, aki érezhet félelmet, lehet magányos egy emberekkel teli szobában, lehet tartózkodó a lemezgyűjteményét illetőleg, mert túlságosan személyes dolognak érzi ahhoz, hogy megossza másokkal. Valaki, aki talán útikönyveket olvas, hogy elmeneküljön abból a városból, ahová mások menekülnének. Valaki, aki senkivel sem tud beszélgetni, mert senki sem tekinti személynek. S ekkor ráébredtem arra, hogyan érezhette magát Margo Roth Spiegelman akkor, amikor éppen nem Margo Roth Spiegelman volt: üresnek. Azt érezte, hogy összezárul körülötte egy megmászhatatlanul magas fal. Elképzeltem, amint azon a szőnyegen alszik, fölötte az ég szabálytalan rajzú szelete. Margo talán otthon érezte ott magát, mert Margo, a személy mindig is így élt: egy elhagyatott helyiségben, bedeszkázott ablakokkal, ahol fény egyedül a tető résein juthatott be. Igen. Margo dolgában a következő alapvető hibát követtem el állandóan (bár az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ő maga igyekezett elhitetni velem): ő nem csoda volt. Nem kaland volt. Nem értékes, ritka dolog volt. Margo egy lány volt.

(TIZENHAT)

A tantermi óra mindig is az idegeimre ment mozdulatlannak tűnő mutatóival, kedden azonban, amikor már úgy éreztem, egyre közelebb kerülök a rejtély kibogozásához, mintha teljesen megállt volna. Elhatároztuk, hogy rögtön suli után mindannyian elmegyünk a miniplázába, és gyötrelmes volt a várakozás. Amikor az irodalomóra végén végre megszólalt a csengő, levágtattam a lépcsőn, és csak ekkor döbbentem rá arra, hogy addig úgysem indulhatunk, amíg Ben és Radar zenekari próbája tart. Így hát leültem a zenekari helyiség előtt, és elővettem a hátizsákomból azt a szalvétákba csomagolt kis pizzát, amit még az ebédnél raktam el. A negyedét ettem csak meg, amikor mellém telepedett Lacey Pemberton. Megkínáltam egy darabbal, de nem kérte. Természetesen Margóról beszélgettünk. Mindkettőnk életében súlyosan jelen volt a hiánya. – Igazából a helyet kellene kitalálnom – magyaráztam, és farmerembe törölgettem pizzától zsíros ujjaimat. – De még csak azt sem tudom, hogy a sírkertvárosok átvizsgálása jó ötlet-e. Néha azt hiszem, teljesen rossz nyomon járunk. – Hát igen, én sem tudom. De ettől függetlenül, én kifejezetten élvezem, hogy újabb és újabb dolgokat tudok meg Margóról. Mármint olyasmit, amiről korábban fogalmam sem volt. Nem tudtam, kicsoda is ő valójában. Becsszóra, soha másképp nem gondoltam rá, mint az én őrült, gyönyörű barátnőmre, aki állandóan őrült és gyönyörű dolgokat művel. – Igen, de ezeket a dolgokat nem csak úgy kitalálta – vettem át a szót. – Úgy értem, minden kalandjában volt valamiféle… nem is tudom… – Elegancia – segített ki Lacey. – Ő az ismerőseim között az egyetlen, aki… szóval, aki nem felnőtt, és mégis totál elegáns minden, amit tesz. – Igen. – Ezért is olyan nehéz elképzelnem valami undorító, homályos, poros helyiségben. – Aha – biccentettem. – Ahol patkányok vannak. Lacey felhúzta a térdét a melléhez, hogy magzati pózt vegyen fel. – Huhh! Ez annyira nem vall Margóra.

Bár mindannyiunk közül Lacey volt a legalacsonyabb, valahogy mégis sikerült leakasztania magának az anyósülést. Ben vezetett. Amikor a mellém ültetett Radar előkapta a palmtopját, és dolgozni kezdett az Omnictionaryn, jelentőségteljesen sóhajtottam. – Csak törlöm a vandálok munkáját a Chuck Norris-szócikkből – magyarázta. – Mert bár azzal teljesen egyetértek, hogy Chuck Norris specialitása a köríves rúgás, nem hinném, hogy helyes lenne olyan kijelentést tenni, miszerint „Chuck Norris könnyei a rákot is képesek lennének

gyógyítani, de sajnos sosem sír”. Egyébként megjegyezném, hogy a vandálok utáni takarítás az agyam mindössze négy százalékát kötheti csak le. Felfogtam, hogy Radar meg szeretne nevettetni, én azonban egyedül egy dologról akartam beszélni. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Margo valamelyik sírkertvárosban van. Talán nem is ezeket érti „papírvárosok” alatt, tudod? Annyi célzást tett különféle helyekre, de egyik sem pontos. Radar egy pillanatra felnézett, aztán visszakapta a tekintetét a kijelzőre. – Én személy szerint úgy képzelem, hogy Margo messze jár, végiglátogatja az összes röhejes út menti látványosságot, a kiruccanásáról pedig igen tévesen azt hiszi, hogy elegendő támpontot hagyott ahhoz, hogy tudjuk, mi van vele. Szóval szerintem most épp a nebraskai Omahában van, ahol megtekinti a világ legnagyobb bélyeggömbjét, vagy pedig Minnesotában veszi szemügyre a világ legnagyobb spárgagombolyagját. Ben a visszapillantó tükörbe nézett. – Szóval te úgy gondolod, hogy Margo valamiféle országos turnéra indult, melynek során felkeresi a világ különféle legnagyobb golyóbisait? – Radar bólintott. – Hát akkor valaki szólhatna neki, hogy jöjjön haza – jegyezte meg Ben –, mert a világ legnagyobb golyóit éppen hogy a floridai Orlandóban találhatja meg. Különleges kiállítási térben láthatók, amelynek neve mindközönségesen „Ben herezacskója”. – Radar felnevetett, Ben pedig folytatta. – Komolyan mondom. Akkorák a golyóim, hogy már a McDonald’snál is a következő méretekben lehet sült krumplit venni: kicsi, közepes, nagy és Ben golyói. Lacey rásandított. – Egyáltalán… nem… illik. – Bocs – mormolta Ben. – Szerintem egyébként Orlandóban van. Figyeli, hogyan keressük. És figyeli a szüleit, hogyan nem keresik. – Én még mindig New Yorkra szavaznék – nyilvánított véleményt Lacey. – Minden lehetséges – szögeztem le. Mindannyiunknak megvolt a maga Margója… és mindegyik Margó inkább volt tükör, mint ablak.

A minipláza úgy nézett ki, mint pár nappal korábban. Ben leparkolt, én pedig bevezettem őket a befelé nyíló ajtón át az irodába. Amikor mindannyian beértünk, halkan odaszóltam: – Még ne kapcsoljátok fel az elemlámpát. Hadd szokjon hozzá a szemetek a sötéthez. – Éreztem, hogy körmök mélyednek a karomba. – Ne félj, Lace – súgtam oda neki. – Hoppá! – jegyezte meg. – Elhibáztam. – Ebből rájöttem, hogy Ben karját kereshette. A helyiségben lassanként elmosódó, szürke formák rajzolódtak ki. Láttam a sorba rendezett íróasztalokat, amelyek mintha még mindig az alkalmazottakra vártak volna. Felkapcsoltam a lámpámat, a többiek pedig követték a példámat. Ben és Lacey együtt indult a troll-lyuk felé, hogy felderítsék a többi termet. Radar odajött velem Margo asztalához. Letérdelt, hogy

közelebbről szemrevételezhesse a júniusnál elakadt naptárat. Odahajoltam mellé én is. Ekkor hallottam meg a felénk közelítő fürge lépéseket. – Emberek! – suttogta sürgetően Ben. Lebukott Margo íróasztala mögé, és lehúzta magával Lacey-t is. – Micsoda? Hol? – A szomszédban – felelte. – Maszk van rajtuk. Mintha dolguk lenne itt. Lépjünk le. Radar a troll-lyuk felé világított, de Ben erősen rácsapott a lámpájára. – Azonnal… el… kell… tűnnünk… innen. – Lacey tágra nyílt szemmel bámult rám. Talán neheztelt, hogy hamis ígéreteket tettem a biztonságunkat illetően. – Rendben – súgtam feléjük. – Oké, akkor mindenki kifelé, az ajtón át. Nyugodtan, higgadtan és nagyon gyorsan. Épp elindultam, amikor valaki mennydörgő hangon elordította magát: – KI MÁSZKÁL OTT? A rohadt életbe. – Khm – köszörültem a torkomat. – Épp csak bekukkantottunk. – Micsoda hihetetlen hülyeséget voltam képes mondani! A troll-lyukon át érkező fehér fény elvakított. Mintha maga az Úr állt volna a fal túloldalán. – Mik a szándékaitok? – firtatta a hang, amely enyhe, tettetett brit akcentussal beszélt. Láttam, hogy Ben felegyenesedik, és mellém áll. Jólesett, hogy nem vagyok egyedül. – Egy eltűnési ügyben vizsgálódunk – jelentette ki hatalmas önbizalommal. – Nem teszünk tönkre semmit. – A fény kialudt, s miközben pislogva visszanyertem a látásomat, három alak tűnt fel. Mindegyik farmert és pólót viselt, valamint maszkot, amelyen két kör alakú szűrő volt. Egyikük feltolta a homlokára a maszkját, és ránk nézett. Ráismertem a kecskeszakállra és a széles szájra. – Gus? – hallottam meg Lacey hangját. Felállt. Szóval tényleg a SunTrust biztonsági őre volt az. – Lacey Pemberton. Jesszusom. Hát te mit keresel itt? Ráadásul maszk nélkül? Errefelé tonnaszám van azbeszt! – És te mit csinálsz itt? – Felfedezünk – felelte. Bent valahogy megszállta a merész önbizalom, ezért odalépett a két másik pasashoz, és kezet fogott velük. Ász és az Ács, így mutatkoztak be. Meg mertem kockáztatni magamban, hogy ezek álnevek. Kihúztunk az asztalok mellől néhány görgős széket, és félkör alakban leültünk. – Ti törtétek be a farostlemezt? – tudakolta Gus. – Hát, az én voltam – magyarázta Ben. – Leragasztottuk, mert nem szeretnénk, ha mások is beállítanának. Ha már az útról látszik, hogy be lehet jutni, akkor rengetegen jönnének ide, akiknek fingja sincs a felfedezésről. Hajléktalanok meg kábszeresek, meg ilyenek. Előreléptem és rákérdeztem: – Szóval… ööö… ti tudtatok arról, hogy Margo idejár? Mielőtt Gus felelhetett volna, megszólalt Ász. A maszk egy kissé eltorzította a hangját, de azért érteni lehetett.

– Öregem, Margo állandóan itt lógott. Mi csak párszor kerülünk erre egy évben… ahhoz itt túl sok az azbeszt, és egyébként sem olyan jó hely. Ha idejöttünk, Margo legalább az alkalmak felében szintén felbukkant az eltelt két év során. Dögös csaj volt, igaz? – Volt? – kérdezett rá célzatosan Lacey. – Hát, világgá ment, nem? – Erről mit tudtok? – faggatta őket Lacey. – Semmit. Jesszus – nyögött fel Gus, majd felém bökött. – Őt pár hete láttam Margóval. Utána hallottam, hogy eltűnt. Aztán pár nappal később felmerült bennem, hogy esetleg itt lehet, úgyhogy beugrottunk. – Sosem tudtam felfogni, mit szeretett annyira ezen a helyen. Nincs itt szinte semmi – fejtegette az Ács. – Felfedezési szempontból nem nagy kunszt. – Ezt a felfedezést hogyan értitek? – fordult Gushoz Lacey. – Városi felfedezés. Bejutunk elhagyatott épületekbe, felfedezzük és lefényképezzük őket. Nem hozunk és nem viszünk el semmit. Csak megfigyelők vagyunk. – Ez egy hobbi – magyarázta Ász. – Gus megengedte Margónak, hogy velünk tartson, amikor még mind suliba jártunk. – Szuper szeme volt, pedig akkor még csak úgy tizenhárom lehetett – mesélte Gus. – Nem volt olyan hely, ahová ne tudott volna bejutni. Annak idején csak elvétve jártunk ilyen kirándulásokra, de most már hetente háromszor is. Rengeteg felfedezni való hely van. Clearwaterben például egy elhagyatott idegklinika. Hihetetlen. Lehet látni, hol szíjazták le a zakkantakat, hogy árammal sokkolják őket. Innen nyugatra meg van egy régi börtön. De Margót ez nem annyira érdekelte. Őt csak az izgatta, hogy bejusson, ott maradni már nem akart. – Ja, jesszusom, az de idegesítő volt – csatlakozott Ász. – Még fényképezni sem volt kedve – vette át a szót az Ács. – Vagy hogy körbejárjon, és mindenféle cuccokat keressen. Csak be akart menni, aztán… szóval… leült. Emlékeztek, volt az a fekete notesza? Csak ücsörgött egy sarokban és irkált, mintha otthon lenne, és a házi feladatát csinálná. – Komolyan mondom – jelentette ki Gus –, sosem érzett rá, miről is szól a dolog. A kalandról. Ami azt illeti, Margo eléggé depisnek tűnt. Szerettem volna tovább beszéltetni őket, mert úgy gondoltam, bármit mondanak is Margóról, az nekem mind csak segíthet elképzelni őt. Ekkor azonban Lacey hirtelen felpattant, és hátrarúgta a székét. – És az sosem jutott eszetekbe, hogy megkérdezzétek, mitől olyan „eléggé depis”? Vagy hogy miért jár veletek ilyen rohadt kétes helyekre? Az sosem zavarta egyikőtöket sem? – Kiabálva Gus felé hajolt, aki felállt, kihúzta magát, hogy húsz centivel Lacey fölé magasodjon. Ekkor szólalt meg az Ács: – Jézusom, valaki nyugtassa már le a kis kurvát. – Ezt nem úszod meg! – üvöltött fel Ben, s még észbe sem kaptam, máris nekitámadt az Ácsnak, aki esetlenül kizuhant a székéből, egyenesen a vállára. Ben lovagló ülésben rápattant, és elkezdte csépelni. Dühödten és ügyetlenül püfölte, verte a maszkját, miközben ezt ordította: – NEM Ő A KURVA, HANEM TE! – Valahogy felálltam, aztán elkaptam Ben egyik karját, Radar

pedig a másikat. Amikor lerángattuk az Ácsról, még mindig visított: – De bennem most rengeteg a harag! És jólesett, hogy adhattam a fazon pofájára! Vissza akarok menni tovább gyepálni! – Ben! – szóltam rá. Igyekeztem olyan higgadt hangot megütni, amilyent anyu szokott. – Ben, minden rendben. Mindenki érti, mire céloztál. Gus és Ász felsegítették az Ácsot. – Jesszus, már megyünk is, rendben? – nyögte Gus. – Tietek lehet a hely. Ász felkapta a fényképező cuccukat, és már iszkoltak is ki a hátsó ajtón. Lacey kezdte volna elmagyarázni, honnan ismeri őket. – Végzős volt, amikor mi el… – De leintettem. Egyébként sem számított a dolog. Radar viszont tudta, hogy mi fontos, és így figyelmét azonnal újra a naptárra fordította, s közvetlen közelről vette szemügyre a papírját. – Nem hinném, hogy bármit is írtak volna a májusi oldalra – közölte. – A papír elég vékony, és nem látom írás nyomát. De egészen biztos nem lehetek. – Ezzel ment, hogy további támpontok után kutasson. Láttam, hogy Lacey és Ben lámpáinak fénye megrebben, ahogy átbújnak a trolllyukon. Én meg csak álltam ott, az irodában, és elképzeltem Margót. Arra gondoltam, ahogy ezeket a négy évvel idősebb pasasokat követi elhagyatott épületek belsejébe. Ez az a Margo, amilyennek régebben láttam. Odabent azonban már nem ez a Margo van. Miközben mindenki szétszóródik, hogy körülnézzen, fényképezzen, és úgy általában körberohangáljon, ő letelepedik a padlóra, és valamit ír. – Q! Találtunk valamit! – kiabált át a szomszédból Ben. Letöröltem a verejtéket az arcomról az ingem mindkét ujjával, aztán Margo íróasztalába kapaszkodva felhúztam magam. Átvágtam a helyiségen, bebújtam a troll-lyukon, s elindultam oda, ahol a felcsavart szőnyeg fölött a három lámpa fénye a falon táncolt. – Nézd csak – mutatta Ben, és a fénycsóvával négyzetet rajzolt a falra. – Vannak azok a kis lyukak, amiket említettél. – És? – Nyilván valami emlékek voltak ott kitűzve. A lyukak elhelyezkedéséből ítélve képeslapok vagy fotók. Amiket Margo talán magával vitt – fejtegette Ben. – Igen, talán tényleg – biccentettem. – Bárcsak előkerülne az a notesz, amiről Gus beszélt! – Igen, amikor mondta, rögtön visszaemlékeztem én is arra a noteszra – szólalt meg Lacey. A lámpám fénye csak a lábát világította meg. – Margo mindig magával hordta. Sosem láttam, hogy beleírt volna, azt hittem, valami előjegyzési naptár vagy ilyesmi. Istenem, sosem kérdeztem meg tőle. És közben képes vagyok megharagudni Gusra, aki még csak a barátja sem volt. Volt egyáltalán bármi, amit kérdeztem Margótól? – Úgysem válaszolt volna – próbáltam megnyugtatni. Nem lett volna tisztességes úgy tenni, mintha Margo nem járt volna az élen saját alakjának misztifikálásában. Még úgy egy órán át mászkáltunk az épületben, és amikor már biztosra vettem, hogy ezzel csak az időt pazaroljuk, az elemlámpám fénye a kártyavárra emlékeztető építményre vetült, amit elővárosi ingatlanfejlesztések brosúráiból emeltek – már akkor is felfigyeltem rá, amikor először látogattunk ide. Az egyik füzetke Grovepoint Acresről szólt. Elfúló lélegzettel terítettem

szét a brosúrákat az asztalon. Elszaladtam a hátizsákomhoz, amit az ajtó mellett hagytam, tollal és füzettel tértem vissza, aztán lekörmöltem az összes meghirdetett ingatlanfejlesztési terv nevét. Egyet azonnal felismertem: Collier Farms. Azon két sírkertváros egyike, ahová még nem jutottam el. Amikor lemásoltam a neveket, visszatettem a füzetet a hátizsákomba. Lehet, hogy önző voltam, de azt akartam, hadd legyek egyedül, amikor megtalálom Margót… ha sikerül ráakadnom.

(TIZENHÉT)

Mihelyt anyu péntek este hazajött, azonnal közöltem vele, hogy koncertre megyek Radarral, és már indultam is vidékre, pontosabban Seminole megyébe, hogy megnézzem magamnak Collier Farmsot. A brosúrákban szereplő többi ingatlanfejlesztési terv megvalósult – a legtöbb a város északi részén, amely már egyébként is totál fel volt fejlesztve. Csak onnan jöttem rá, hol lehet a Collier Farmshoz vezető lehajtó, hogy időközben nagy szakértője lettem a szinte kivehetetlen bevezető földutaknak. Collier Farms azonban semmiben sem hasonlított az addig látott sírkertvárosokra, mert olyan dúsan benőtte a növényzet, mintha legalább ötven éve elhagyatottan állna. Nem tudtam, hogy régebben kezdtek-e hozzá, mint a többi sírkertvároshoz, vagy az alacsonyan fekvő, mocsárszerűen nedves tájon a növényzet jobban elburjánzott. Mindenesetre ráfordultam a Collier Farmshoz vezető útra, és szinte azonnal átjárhatatlannak bizonyult, mert valami tövises, bozótos cserje mindent sűrűn benőtt rajta. Kiszálltam, és gyalog indultam tovább. A magas fű összekarcolta a lábam szárát, sportcipőm minden lépésnél sárba süppedt. Önkéntelenül is reméltem, hogy Margo valami olyan földdarabkán vert sátrat, amely jó fél méterrel magasabban fekszik a környezeténél, s így nem ázik el. Lassan bandukoltam, mert itt több látnivaló volt, mint az eddigi helyeken, több lehetőség az elrejtőzésre, és azért is, mert már tudtam, hogy a sírkertváros és a minipláza között egyértelműen közvetlen kapcsolat van. De óvatosan is kellett haladnom a dús aljnövényzet miatt, meg-megálltam, hogy szemügyre vegyem az elém táruló táj újabb szeletét, s átvizsgáljak minden olyan helyet, amely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy ember elbújhasson benne. Az utca végén kék-fehér kartondobozt pillantottam meg a sárban, s először azt hittem, ugyanaz a fajta müzlis szelet lehetett benne, mint amit a miniplázában találtam. De nem. Tizenkettes csomagolású sör rothadó csomagolása volt. Visszabaktattam a kocsihoz, majd elindultam észak felé, egy Logan Pines nevű helyre. Beletelt egy órába, hogy odajussak. Ekkorra már az Ocala Természetvédelmi Területnél jártam, ami még csak nem is tartozott Orlando agglomerációjához. Pár mérföldnyire voltam úti célomtól, amikor Ben rám telefonált. – Mi van? – A papírvárosokat látogatod éppen? – kérdezte. – Aha. Mindjárt ott leszek az utolsónál, amiről tudok. De egyelőre semmi. – Na figyelj, tesó, Radar szüleinek váratlanul el kellett utaznia. – Minden rendben van? – érdeklődtem meg. Tudtam, hogy Radar nagyszülei eléggé öregek, és hogy Miamiban élnek valami idősek otthonában. – Aha, ezt kapd ki! Tudod, van a pittsburghi fazon a világ második legnagyobb fekete

Mikulás-gyűjteményével? – Igen? – Hát, neki annyi. – Most szórakozol? – Tesó, sosem tréfálkoznék fekamiki-gyűjtők kimúlásán. A pasasnak valami aneurizmája volt, úgyhogy Radar szülei már repülnek is Pennsylvaniába, hogy megvegyék a teljes gyűjteményt. Mi pedig meghívtunk hozzájuk néhány embert. – Ki az a „mi”? – Te, én meg Radar. Mi vagyunk a házigazdák. – Nem is tudom – feleltem. Kis csend támadt, aztán Ben a teljes nevemen szólított. – Quentin. Tudom, hogy meg akarod találni Margót. Tudom, hogy neked ő a legfontosabb. És ez így szuper is. De közben… hát, szóval egy hét múlva befejezzük a sulit. Nem azt kérem, hogy hagyj fel a kutatással. Csak annyit szeretnék, hogy gyere el egy buliba a két legjobb barátoddal, akiket fél életedben ismertél. Azt kérem, hogy tölts két-három órát azzal, hogy agyoncukrozott borkoktélokat iszogatsz, ahogy azt jó kislányhoz illik, majd pedig újabb két-három órát azzal, hogy a fent említett borkoktélokat kihányod, illetve az orrodon át kiprüszkölöd. Aztán visszatérhetsz az elhagyatott lakóparkokban való kutakodáshoz. Kicsit zavart, hogy Ben csak akkor akart Margóval foglalkozni, ha ez valami olyan kalanddal járt együtt, ami neki is elnyerte a tetszését. Hogy azt képzelte, valami gond lehet velem, ha Margóra összpontosítok a többi barátom helyett… holott Margónak nyoma veszett, a többieknek pedig nem. De hát Ben, az Ben volt, ahogy arra Radar rámutatott. És Logan Pines után egyébként sem maradt semmi, amit át kellett volna vizsgálnom. – Még egy helyre el kell mennem, és azzal végeztem. Komoly reményeket fűztem Logan Pineshoz, minthogy ez volt a listámon az utolsó középfloridai sírkertváros – legalábbis ennyiről tudtam. Ám amikor végigsétáltam egyetlen, váratlanul véget érő utcáján, az elemlámpám fénye mellett sátornak nyomát sem láttam. Tábortűzét sem. Nem szúrtam ki élelmiszer csomagolópapírját. Nem voltak sehol emberek. Nem volt ott Margo. Az út végén egyetlen épület betonalapját még csak-csak kiásták, de a falakat már nem húzták fel. Elnyíló, halott szájként tátongott a derékig érő fűvel és vadrózsabokrokkal körbenőtt lyuk a földben. Lehet, hogy Margo azt szerette volna, ha megnézem magamnak ezeket a helyeket, de fogalmam sem volt arról, miért akarhatta ezt. És ha valóban a sírkertvárosokba ment, hogy sose térjen vissza, akkor nyilván ismert valami olyan helyet, amit nekem nem sikerült felfedeznem a kutatásom során.

Másfél órába telt visszaautózni Jefferson Parkba. Otthon letettem a minifurgont, galléros pólót vettem fel, meg az egyetlen jobban kinéző farmeremet, aztán végigballagtam a Jefferson Way-en a Jefferson Courtig, ahol is jobbra fordultam, a Jefferson Roadra. Radarék háza a Jefferson Placeen állt. Az utca mindkét oldalán már jó néhány kocsi parkolt. És még csak háromnegyed kilenc

volt. Benyitottam. Radar üdvözölt. A karjában egy csomó műanyagból készült fekete Mikulást szorongatott. – Muszáj elpakolni a szebb példányokat – magyarázta. – Isten ments, hogy valamelyik eltörjön. – Segítsek? – ajánlottam fel. Radar a nappali felé intett a fejével, ahol a kanapét két asztalka fogta közre. Ezeken három sorozat fekete Mikulás matrjoska baba állt. Amíg egymásba raktam őket a legkisebbtől a legnagyobb felé haladva, ráeszméltem arra, hogy voltaképpen nagyon is szépek. Rendkívül finom volt a kidolgozásuk, és kézzel festették őket. De ezt azért Radarral nem mertem megosztani, mert tartottam attól, hogy marokra fogná a nappaliban található fekete Mikulás-lámpát, és agyonverne vele. A matrjoska babákat átvittem a vendégszobába, ahol Radar éppen Mikulásokat pakolt nagy óvatosan egy komódba. – Tudod, amikor az ember így együtt látja az összeset, akkor tényleg elgondolkodik azon, hogy helyesen képzeljük-e el a mítoszainkat. Radar a szemét forgatta. – Ja, én is minden reggel azon kapom magam, hogy megkérdőjelezem a mítoszainkat, amikor egy istenverte fekamikis kanállal nyomom befelé a kukoricapelyhemet. Egy kéz a vállamra csapott, és hátrapenderített. Ben állt mögöttem, s úgy topogott egy helyben, mintha iszonyúan kellene pisilnie, vagy ilyesmi. – Csókolóztunk. Mármint megcsókolt. Úgy tíz perce. Radar szüleinek az ágyán. – Ez undorító – véleményezte a dolgot Radar. – Ne smacizzatok a szüleim ágyán. – Hű, én meg azt hittem, hogy ti ezen már túlvagytok – jegyeztem meg. – Figyelembe véve, hogy te micsoda macsó vagy, meg ilyesmi. – Fogd be, tesó. Tök berezeltem – nyögte ki, s amikor rám nézett, mintha még a szeme is keresztbe állt volna. – Azt hiszem, nem vagyok túl jó benne. – Miben? – A csókolózásban. Merthogy ő persze az évek során sokkal többet gyakorolt. Nem akarok olyan szarul csókolni, hogy emiatt dobjon. Téged bírnak a csajok – fordult hozzám. Az állítás persze legfeljebb akkor volt igaz, ha a lányok szót így definiáljuk: „a lányok a menetzenekarból”. – Tesó, a tanácsodat kérem. Nagy volt a kísértés, hogy felemlegessem korábbi végtelen pofázását mindazon módokról, amelyekkel a vágy lángjait lobbantja fel mindenféle testekben, de aztán csak ennyit mondtam: – Amennyire én azt tudom, két alapszabály van: 1. engedély nélkül ne harapj bele semmibe, és 2. az emberi nyelv olyan, mint a wasabi, mert hihetetlen az ereje, és ezért nagy önmérséklettel kell alkalmazni. Ben szemében hirtelen a pánik fényei gyúltak ki. Grimaszt vágtam, és rákérdeztem: – Mögöttem áll, mi? – „Az emberi nyelv olyan, mint a wasabi” – kántálta elmélyített, hülye hangon Lacey. Nagyon reméltem, hogy nem így beszélek.

Megfordultam. – Szerintem viszont Ben nyelve olyan, mint a naptej – folytatta. – Jót tesz az ember egészségének, és ezért nem kell spórolni a bevetésével. – Épp sikerült visszanyelnem a hányást – tudósított Radar. – Lacey, ezzel nagyjából elvetted az életkedvemet – tettem hozzá. – Bárcsak kitörölhetném az emlékezetemből ezt a képet! – tódította Radar. – Már maga a gondolat is olyan felháborító – csatlakoztam –, hogy a tévében be van tiltva a „Ben Starling nyelve” szókapcsolat. – És aki megszegi a tiltást, arra vagy tíz év börtön vár, vagy pedig egy Ben Starling-féle nyelvfürdő – bólogatott komor képpel Radar. – Mindenki úgy dönt… – kezdtem el a mondatot. – …hogy inkább… – folytatta vigyorogva Radar. – …a börtön – fejeztük be együtt. És akkor Lacey ott előttünk lesmárolta Bent. – Ó, istenkém – nyögött fel Radar a karjával az arca előtt hadonászva –, ó, istenkém, megvakultam. Vak vagyok. – Kérlek szépen, hagyjátok abba! – rimánkodtam. – Teljesen felzaklatjátok a fekete Mikulásokat.

A buli Radarék házának emeletén, a nagy nappaliban ért véget. Mind a húszan ott voltunk. A falnak támaszkodtam, fejem mellett pár centire egy bársonyra festett, fekete Mikulást ábrázoló kép lógott. Radaréknak volt egy hatalmas ülőgarnitúrája, és mindenki azon szorongott, mint a szardíniák a dobozban. A tévé mellett, a hűtőládában volt sör, de senki sem ivott. Helyette történeteket meséltünk egymásról. A legtöbbet ismertem – zenekari sztorik, Ben Starling-sztorik és első csók sztorik voltak –, Lacey azonban egyiket sem ismerte, és egyébként is, mindig jól elszórakoztattak. Én eléggé kimaradtam a dologból, egészen addig, míg Ben fel nem tette a kérdést: – Q, hogyan is jelenünk meg a végzős ceremónián? Kajánul elvigyorodtam: – A talárt leszámítva pucéran. – Igen! – Ben belekortyolt egy Dr Pepperbe. – Én még csak el sem hozom a ruháimat, szóval nehogy az utolsó pillanatban betojjatok nekem – figyelmeztetett Radar. – Én sem! Q, tessék szépen megesküdni, hogy te sem hozol ruhát. – Ünnepélyesen esküszöm – közöltem mosolyogva. – Én is benne vagyok! – csatlakozott Frank barátunk. Aztán a fiúk közül egyre többen támogatták az ötletet. A lányok viszont valami oknál fogva ellenálltak. Radar Angelához fordult: – A vonakodásod miatt alapjaiban kell megkérdőjeleznem a szerelmünket. – Teljesen félreérted a dolgot – világosította fel Lacey. – Nem arról van szó, hogy félünk

megtenni, hanem arról, hogy már kiválasztottuk a ruháinkat. Angela Lacey felé bökött. – Pontosan – mondta. – És reménykedjetek nagyon abban, hogy nem lesz túl szeles napunk. – Én szeretném, ha fújna a szél – jelentette ki Ben. – A világ legnagyobb golyóinak jót tesz a friss levegő. Lacey szégyenkezve az arca elé kapta a kezét. – Mint a fiúmról nyilatkozva, be kell vallanom, hogy eléggé próbára teszed az embert – bökte ki. – Megéri, de nagyon próbára teszel. – Mindannyian nevettünk. Ez volt az, amit a barátaimban a legjobban kedveltem: ha csak üldögéltünk és sztorizgattunk. Ablak-történeteket és tükör-történeteket meséltünk. Én csak hallgattam – a fejemben lejátszódó történetek ugyanis nem voltak túl viccesek. Önkéntelenül is arra terelődtek a gondolataim, hogy véget ér a suli, és minden más is. Jó érzés volt ott állni, a körön kívül, és nézni őket. Az a fajta szomorúság járt vele együtt, ami nem zavart, úgyhogy csak hallgattam őket, és hagytam, hogy összekeveredjen bennem a dolgok vége felett érzett bánat és öröm, és kölcsönösen kihangsúlyozzák egymást. Úgy éreztem, mintha a mellkasom valami módon felhasadt volna, de tulajdonképpen nem volt kellemetlen tapasztalat.

Éjfél előtt jöttem el. Voltak, akik tovább maradtak, de nekem mindig tizenkettőre kellett hazamennem, és kedvem sem volt tovább bulizni. Anyu már félig elaludt a kanapén, de amikor meglátott, felélénkült. – Jól mulattál? – Aha – feleltem. – Elég szuper volt. – Te is az vagy – mondta mosolyogva. Elég viccesnek találtam ezt a kijelentését, de nem szóltam semmit. Felállt, magához húzott, és puszit nyomott az arcomra. – Nagyon szeretek a mamád lenni – közölte. – Kösz – nyögtem ki.

Az ágyba magammal vittem a Whitman-kötetet, és ahhoz a részhez lapoztam, ami már korábban is tetszett. Ahol a költő azzal tölti az időt, hogy az operát és az embereket hallgatja. A rengeteg fülelés után ezt írja: „Keserű és dühös jégeső csapkod”. Ez tökéletes, futott át az agyamon: azért figyelünk oda az emberekre, hogy magunkban el tudjuk őket képzelni, és meghallgatjuk az összes szörnyű és csodás dolgot, amit saját magukkal és másokkal tesznek, de végül a hallgatózás sokkal többet felfed belőlünk, mint azokból, akiket megpróbáltunk megfigyelni. A sírkertvárosokba mászkálás és a Margóra összpontosítás nem annyira Margo Roth Spiegelman talányát oldja meg, mint inkább a sajátomat. Néhány oldallal később a hallgatózó és leleplezett Whitman arról a rengeteg útról ír, amit képzeletben megtesz, s felsorolja mindazon

helyeket, amelyeket meglátogat a füvön henyélés közben: „tenyerem kontinenseket fed”. A térképek sehogy sem mennek ki a fejemből. Olyan, mint amikor gyerekkoromban földrajzi atlaszokat lapozgattam, és már mintha a nézegetés által máshová kerülhettem volna. Ezt kell tennem. Meg kell hallanom, el kell képzelnem az utat, amely Margo térképébe vezet. De hát nem pontosan ezzel kísérleteztem eddig is? Felnéztem a számítógépem fölé kitűzött térképekre. Igyekeztem követni lehetséges útvonalait, de ahogy Whitmannél a fűnek, Margónak is túl sokféle jelentése volt. Lehetetlen feladatnak tűnt a térképeken meghatározni őt. Túl kicsi volt, a térképek által megjelenített tér pedig túl hatalmas. Az egész inkább csak időpazarlás volt, a térképek egyszerűen csak a dolog teljes eredménytelenségét testesítették meg, az én tökéletes képtelenségemet arra, hogy olyan tenyerem legyen, amely kontinenseket fed be, hogy olyan elmém legyen, amely pontosan képzel el embereket. Felálltam, a térképekhez léptem, és letéptem mindet a falról. Csak úgy repültek a színes fejű tűk és rajzszögek, majd szétgurultak a padlón. Összegyűrtem a papírokat, és a szemetesbe vágtam őket. Az ágyam felé tartva voltam olyan idióta, hogy sikerült belelépnem egy rajzszögbe, úgyhogy aztán nem számított, mennyire elegem van, mennyire ingerült vagyok, és mennyire kifogytam sírkertvárosokból és ötletekből, kénytelen voltam összegyűjteni a szétszóródott rajzszögeket is, nehogy később újra beletalpaljak egybe. Kedvem lett volna ököllel verni a falat, ehelyett azonban istenverte hülye rajzszögeket szedegettem. Amikor végeztem, bevetettem magam az ágyba, és összeszorított foggal beleöklöztem a párnámba. Tovább olvastam Whitmant, de a szöveg meg az állandó Margóra gondolás miatt arra az éjszakára már épp eléggé leleplezettnek éreztem magam, úgyhogy végül letettem a könyvet. Semmi kedvem sem volt felkelni, és lekapcsolni a villanyt. A falat bámultam, s egyre hosszabb időre hunytam le a szemem. Ahányszor felnyitottam, pontosan láttam, hol voltak korábban a különféle térképek: a négy tűszúrás a sarkokon, a többi pedig ezen belül, véletlenszerűen elszórva. Láttam már hasonló mintázatot. Az üres helyiségben, a felcsavart szőnyeg fölött. Egy térkép. Kijelölt pontokkal.

(TIZENNYOLC)

Szombat reggel hét óra előtt az első napsugárral keltem. Radar meglepő módon már online volt. QAFELTÁMADÁS: Biztosra vettem, hogy még alszol. OMNITÁRIÁNUS96: Nem, haver. Hat óta fent vagyok, és annak a maláj popénekesnek a szócikkén dolgozom. De Angela még nem kelt fel. QAFELTÁMADÁS: Ohó, ezek szerint nálad töltötte az éjszakát? OMNITÁRIÁNUS96: Igen, viszont az ártatlanságom még mindig érintetlen. De a végzős ceremónia éjszakáján… talán. QAFELTÁMADÁS: Figyelj csak, tegnap éjjel eszembe jutott valami. A kis üzletközpontban azok a pici lyukak a falon… Lehet, hogy valami térkép, amin az útvonalat rajzszögekkel jelezték? OMNITÁRIÁNUS96: Mint egyfajta útitervet? QAFELTÁMADÁS: Pontosan. OMNITÁRIÁNUS96: Van kedved elugrani oda? Persze meg kell várnom, hogy Ange felébredjen. QAFELTÁMADÁS: Nem hangzik rosszul.

Tízkor rám csörgött. Érte mentem a minifurgonnal, aztán át Benékhez. Az volt az elgondolás, hogy ilyenkor egyedül egy meglepetésszerű támadással érhetjük el azt, hogy kimásszon az ágyából. De hiába gajdoltuk a szobája előtt a „You Are My Sunshine”-t, mindössze annyit értünk el vele, hogy kinyitotta az ablakot, és kiköpött ránk. – Délig semmit sem vagyok hajlandó csinálni – szögezte le határozottan. Így hát Radarral ketten indultunk útnak. Egy kicsit mesélt Angeláról, hogy mennyire kedveli, és milyen fura érzés épp akkor beleszeretni valakibe, amikor hónapokon belül mindketten másmás főiskolán kezdik meg a tanulmányaikat. De nem tudtam igazán odafigyelni rá. Nagyon akartam azt a térképet. Muszáj volt látnom, milyen helyeket jelölt ki rajta Margo. Mielőbb vissza akartam nyomni a rajzszögeket abba a falba.

Beléptünk az irodahelyiségbe, átvágtunk a könyvtáron, egy rövid időre megálltunk, hogy a hálószoba falán szemügyre vegyük a tűszúrásokat, aztán az ajándékboltba mentünk. Már nem ijesztett meg a hely. Mihelyt végigjártuk az összes termet, és meggyőződtünk arról, hogy egyedül vagyunk, olyan biztonságban éreztem magam, mintha otthon lettem volna. A vitrines pult alatt megtaláltam a dobozt a térképekkel és brosúrákkal, amiket a végzős bál éjjelén

lapozgattam. Felkaptam, és megtámasztottam a repedt üvegpult sarkán. Radar térképet keresve átpörgette a tartalmát, én pedig a talált papírokat kiterítettem, és tűszúrások nyomait kerestem rajtuk. Már a doboz fenekén kotorásztunk, amikor Radar kezébe került egy fekete-fehér brosúra. A címe: ÖTEZER AMERIKAI VÁROS. A szerzői jogot 1972-ben az Esso társaság jelentette be. Amikor óvatosan szétnyitottam a térképet, és elkezdtem kisimítani a gyűrődéseit, a sarkában megláttam egy tűszúrás nyomát. – Ez az – mondtam elvékonyodó hangon. Az apró lyuknál volt egy kis hasadás, mintha úgy tépték volna le a falról. Az Egyesült Államok térképe volt, tantermi méretű, kissé megsárgult és megkopott papíron, telenyomtatva mindenféle elképzelhető úti céllal. A térkép hasadásaiból nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Margo ezt nem nyomnak szánta – nem zavart volna össze bennünket ilyesmivel, amikor korábban mindig precíz, biztos támpontokat adott. Teljesen véletlenül sikerült rábukkannunk valamire, amivel ő nem számolt, s most, hogy láttam, milyen az, amikor valamit nem tervezett el, újra eszembe jutott, mennyi munkát fektethetett abba, amit viszont a tudomásunkra akart hozni. Arra gondoltam, talán tényleg ezzel foglalkozott, amikor itt üldögélt a csendes sötétben. Henyélve utazott, ahogy Whitman. Készült a tényleges útra. Visszarohantam az irodába, s a Margo íróasztala mellettinek a fiókjában találtam egy csomó rajzszöget. Aztán Radarral óvatosan visszavittük az újra összehajtogatott térképet Margo szobájába. A falhoz álltam, felemeltem, Radar pedig kezdte benyomkodni a sarkainál a rajzszögeket, csakhogy a négyből három sarok már korábban leszakadt, amikor a térképet letépték a falról. Ahogy hiányzott az öt kijelölt hely közül három is. – Tartsd magasabbra és kicsit balra – utasított Radar. – Nem, lejjebb. Igen. Most ne mozdulj. – Végül valahogy feltűztük a térképet a falra, és elkezdhettük összevetni vele a falban található lyukakat. Mind az öt rajzszög helyét gyorsan megtaláltuk, csakhogy a térkép néhánynál kiszakadt, ezért a PONTOS helyet képtelenség lett volna megtalálni. Márpedig a pontos hely elég sokat számít egy olyan térképen, amely ötezer városnévtől feketéllik. Ezeket olyan apró betűkkel nyomtatták rá, hogy fel kellett másznom a szőnyegre, s közvetlen közelről szemügyre venni a térképet ahhoz, hogy egyáltalán a környék nevét kiolvashassam. Ahogy sorra megtippeltem a városok nevét, Radar a palmtopja segítségével információt keresett róluk az Omnictionaryben. Volt két épen maradt pont: az egyiket Los Angelesnek néztem, habár Dél-Kaliforniában annyi várost tüntettek fel, hogy a neveik egymásba folytak. A másik ép rész Chicago fölé esett. Aztán volt egy szakadt darab New Yorknál – a falba szúrt lyuk alapján New York City öt kerülete közül lehetett valamelyik. – Ez egybecseng azzal, amit eddig is tudtunk. – Aha – feleltem. – De az ég szerelmére, mégis hol New Yorkban? Ez a kérdés. – Valamit nem veszünk észre – hümmögött Radar. – Valami utalást egy bizonyos helyre. Hol a többi lyuk? – Van egy New York államban, de az nem New York közelébe esik. De nézd csak meg, milyen parányiak itt a városok. Ugyanannyi erővel lehet Poughkeepsie vagy Woodstock, vagy a Catskill

Park. – Woodstock… ez érdekes lehet – mondta Radar. – Margo ugyan nem egy nagy hippi, de benne is megvan ugyanaz a szabad szellem dolog. – Nem tudom – feleltem. – Az utolsó pedig vagy Washington D. C.-ben lehet, vagy pedig Annapolisban, esetlege a Chesapeake-öbölben. Ott elég sok minden szóba jöhet. – De jó is lenne, ha csak egyetlen pontot találtunk volna a térképen – morogta duzzogva Radar. – Valószínűleg egyik helyről a másikra vándorol – morfondíroztam hangosan. Örök vándorúton van ő. Egy darabig a szőnyegen üldögéltem, miközben Radar felolvasást tartott New Yorkról, a Catskill-hegységről, az ország fővárosáról és az 1969-es woodstocki koncertről. Semmi sem nyújtott újabb támpontot. Mintha elhasználtam volna az utolsó lehetőségemet, és semmire sem jutottam volna vele. Délután hazafuvaroztam Radart, aztán otthon ücsörögtem, az „Ének magamról”-t olvasgattam, és ímmel-ámmal készültem a vizsgáimra. Hétfőn függvénytanból és latinból kellett vizsgáznom. Mivel ez volt a két legnehezebb tárgyam, nem tehettem meg, hogy egyáltalán nem foglalkozom velük. Tanulással töltöttem a szombat éjszaka jelentős részét és az egész vasárnapot is. Vacsora után azonban támadt egy ötletem Margo-ügyben, ezért egy időre felhagytam az Ovidius-fordítások gyakorlásával, és bejelentkeztem a chatre. Láttam, hogy Lacey fent van. Csak nemrégiben kaptam meg Bentől a felhasználónevét, de úgy ítéltem meg, már elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ráírhassak. QAFELTÁMADÁS: Hahó, Q vagyok. ZSÁKRUHAÉSHAMU: Szia! QAFELTÁMADÁS: Mondd csak, belegondoltál valaha is, hogy Margo milyen rengeteg időt ölhetett abba, hogy mindent aprólékosan eltervezzen? ZSÁKRUHAÉSHAMU: Aha, arra gondolsz, hogy Mississippi előtt ott hagyta a betűlevesben a betűket, meg hogy téged elirányított a miniplázába? QAFELTÁMADÁS: Igen. Az ilyesmit az ember nem tíz perc alatt ötli ki. ZSÁKRUHAÉSHAMU: Talán a notesz… QAFELTÁMADÁS: Pontosan! ZSÁKRUHAÉSHAMU: Ja, én is épp ma gondoltam rá, mert eszembe jutott, hogy amikor egyszer vásárolni mentünk, belepróbálta mindenféle kézitáskába, hogy rendesen beleférne-e. QAFELTÁMADÁS: Bárcsak meglenne az a notesz! ZSÁKRUHAÉSHAMU: Aha. Valószínűleg Margónál van. QAFELTÁMADÁS: Igen. Nem volt benne az iskolai szekrényében? ZSÁKRUHAÉSHAMU: Nem, csak a tankönyvei, szépen stószba rakva, ahogy mindig. A számítógépes asztalnál folytattam a tanulást, s közben vártam, hogy a többiek is bejelentkezzenek. Egy idő után felbukkant Ben, akit meghívtam Lacey-vel együtt egy chat

szobába. Főleg ők fecsegtek – én egy fordítással vacakoltam –, aztán bejelentkezett Radar is, és csatlakozott a beszélgetéshez. Ekkor történt, hogy aznapra végleg letettem a ceruzát. OMNITÁRIÁNUS96: Ma valaki New Yorkból rákeresett az Omnictionaryben Margo Roth Spiegelmanra. VESEGYULLADÁSVOLT: És azt meg tudod mondani, hogy New Yorkon belül pontosan honnan? OMNITÁRIÁNUS96: Azt sajnos nem. ZSÁKRUHAÉSHAMU: Az ottani lemezboltokban még mindig kint vannak a szórólapok. Valószínűleg valaki így próbált meg további információt szerezni róla. OMNITÁRIÁNUS96: Ó, persze! Erről megfeledkeztem. A francba! QAFELTÁMADÁS: Hahó, én közben éppen azt a webhelyet használom, amit Radar mutatott arra, hogy összehozzuk az összes pontot, amit Margo rajzszöggel megjelölt. VESEGYULLADÁSVOLT: Link? QAFELTÁMADÁS: thelongwayround.com OMNITÁRIÁNUS96: Új elméletem van. Margo fel fog bukkanni az évzárón a nézők soraiban. VESEGYULLADÁSVOLT: Ez egy régi elmélet. Miszerint Margo valahol Orlandóban tartózkodik, és csak szórakozik velünk. Tesz arról, hogy továbbra is ő legyen a világegyetem közepe számunkra. ZSÁKRUHAÉSHAMU: Ben! VESEGYULLADÁSVOLT: Bocs, de szerintem totál igazam van. Egy darabig elhuzakodtak ezen, mindenki előállt a maga személyes Margójával, én pedig közben megpróbáltam összehozni az útvonalát. Ha Margo a térképet nem támpontnak szánta – márpedig a kiszakadt részek erre utaltak –, akkor valószínűleg már megkaptunk minden nyomot, amit nekünk szánt. Sőt, mostanra már többet is. Ezek szerint nyilván a rendelkezésemre áll mindaz, amire szükségem lehet. De még mindig iszonyúan távol éreztem magam tőle.

(TIZENKILENC)

Hétfő délelőtt három végtelenül hosszú órát töltöttem Ovidius egy nyolcszáz szavas szövegével, majd úgy vonszoltam végig magam az iskola folyosóján, mintha attól tartanék, hogy az agyam esetleg a fülemen át kicsepeghet. De elég jól megcsináltam. Kaptunk másfél órát arra, hogy megebédeljünk, valamint gondoskodjunk arról, hogy a fejünk újra működőképes legyen a délutáni vizsgára. Radar a szekrényemnél várt rám. – Hű, ez a spanyol milyen volt! – nyögte. – Biztosra veszem, hogy jó lett. – Radar a Dartmouth-be készült egy komoly ösztöndíjjal. Baromi okos volt. – Hát, haver, nem is tudom. A szóbeli alatt állandóan elszundítottam. Figyelj, fél éjjel fent voltam, és összeraktam egy programot. Tök szuper. Lehetővé teszi, hogy beírj valami kategóriát, lehet földrajzi terület vagy valamilyen állatfaj, aztán egyetlen oldalon kiadja vagy száz Omnictionary-szócikk első mondatait a választott témakörben. Na szóval, mondjuk, hogy meg akarsz találni valami nyúlfajtát, csak éppen nem emlékszel a nevére. Három percen belül elolvashatsz egy oldalt, amin huszonhárom nyúlfajtának a bevezetője szerepel. – Ezzel szórakoztál a vizsga előtti éjszakán? – tudakoltam. – Hát igen, tudom. De majd átküldöm neked! Valami hihetetlenül kockologikus! Akkorra megérkezett Ben is. – Q, esküszöm, Lacey-vel hajnali kettőig chateltünk. Azzal a webhellyel játszottunk, tudod, a thelongwayround. És most, hogy sikerült feltérképeznünk minden útvonalat, amit Margo Orlando meg a között az öt hely között bejárhatott, rájöttem, hogy végig tévedésben voltam. Margo valóban nincs Orlandóban. Radarnak igaza van. A végzős ünnepség napjára fog visszajönni. – Miért? – Mert az időzítés tökéletes lenne. Orlandóból elautózni New Yorkba, onnan a hegyekbe, aztán Chicagóba, majd pedig Los Angelesbe egészen pontosan huszonhárom napot vesz igénybe. Emellett ott van az is, hogy szerintem ez egy totál retardált vicc, de közben egyértelműen Margo-vicc is. Elhitetni mindenkivel, hogy kinyírtad magad. A titokzatosság légkörébe burkolózni, hogy mindenki rád figyeljen. És amikor az érdeklődés lanyhulni kezd, megjelenni az évzáró ünnepségen. – Nem – ingattam a fejem. – Ki van zárva. – Mostanra jobban ismertem Margót. Tényleg vágyott mások figyelmére. Ezt elhittem. De Margo az élettel nem tréfált. A szemfényvesztés önmagában nem hozta lázba. – Én mondom, tesó, hogy így lesz. Majd nézz körül az ünnepségen. Ott lesz. – Csak a fejemet ráztam. Most, hogy mindannyiunknak egyszerre adták ki az ebédidőt, az ebédlő zsúfolásig tele

volt, ezért éltünk végzős előjogainkkal, és autóval elugrottunk a Wendy’sbe. Igyekeztem a közelgő függvénytanvizsgára koncentrálni, de közben támadt egy olyan érzésem, hogy talán mégsem merítettem ki az összes lehetőségemet a Margo-sztoriban. Mert az tényleg eléggé érdekes lenne, ha Bennek igaza lenne a huszonhárom napos utazást illetően. Margo talán ezt tervezgette a fekete noteszében… egy hosszú, magányos kirándulást. Ugyan semmit sem magyarázott meg, viszont beleillett abba a képbe, ami Margóról, mint gondos tervezőről élt bennem. Nem mintha ettől közelebb jutottam volna hozzá. Már az is elég nehéz, ha az embernek egy hiányos térképen kell megtalálnia egy bizonyos pontot, de ha ez a pont még mozog is…

Az egész napos vizsgázás után már-már megkönnyebbülést éreztem, amikor újra a kezembe vehettem az „Ének magamról”-t. Különös részhez értem a versben – miután egész idáig embereket figyelt, őket hallgatta, és velük utazott, Whitman váratlanul elkezd nem hallgatózni és nem találkozni velük. Elkezd másokká válni. Mintha valahogy beléjük költözne. Elmondja egy gőzös kapitányának a történetét, aki mindenkit megmentett a hajóján, csak saját magát nem. Azzal érvel, hogy a költő azért mesélhet el mindent, mivel átalakult a kapitánnyá. Azt írja: „Én vagyok az illető, én szenvedtem, én voltam ott”. Pár sorral később még világosabbá válik, hogy Whitmannek nem kell már senkit sem meghallgatnia ahhoz, hogy más személlyé legyen: „Nem kérdezem a sebesültet, mit érez, magam leszek a sebesült”. Letettem a könyvet, az oldalamra fordultam, és kinéztem az ablakon, amely mindig is elválasztott bennünket. Nem elég pusztán látni vagy hallani. Ha meg akarom találni Margo Roth Spiegelmant, akkor Margo Roth Spiegelmanná kell válnom. Annyi mindent megcsináltam azok közül a dolgok közül, amiket ő megtett. Sikerült két olyan embert összehoznom a bálra, akikről senki sem hitte volna, hogy együtt jelennek majd meg. Elcsitítottam az iskolai kasztok közti viszályt. Elkezdtem otthon érezni magam abban a patkányokkal teli, kísérteties épületben, ahol Margo a legelmélyültebben tudott gondolkodni. Láttam. Hallottam. De egyelőre nem voltam képes a sebesült személlyé válni.

Másnap valahogy átvergődtem a fizika- és kormányzattanvizsgán, aztán hajnali kettőig fent maradtam, hogy befejezzem a kritikai záródolgozatomat irodalomból a Moby Dickről. Arra jutottam magamban, hogy Ahab egy hős. Semmi különösebb okom nem volt rá – figyelembe véve, hogy a regényt nem olvastam –, de így határoztam, s ennek fényében építettem fel az esszémet. A rövidített vizsgahét miatt a szerda lett számunkra a suli utolsó napja. Egész nap úgy jártam-keltem, hogy folyton ezt forgattam a fejemben. Most állunk körbe utoljára a zenekari helyiség előtt a tölgyfa árnyékában, amelynek koronája már zenekari banda-buzik több generációját óvta a napfénytől. Most eszem pizzát utoljára a büfében Bennel. Most ülök ebben az épületben utoljára úgy, hogy görcsbe álló ujjakkal esszét körmölök egy kék fedelű füzetbe. Most nézek fel utoljára az órára. Most látom utoljára, ahogy Chuck Parson fölényes mosollyal az ajkán

a folyosókat rója. Istenem! Már Chuck Parson is képes nosztalgikus érzéseket kelteni bennem. Valami igen beteg dolog történik velem. Így lehetett ezzel Margo is. Miután mindent gondosan eltervezett, tudnia kellett, hogy örökre elmegy, s még ő sem lehetett képes teljesen ellenállni ennek az érzésnek. Hiszen voltak itt jó pillanatai. Emellett az utolsó napon nem könnyű felidézni a rossz dolgokat, hiszen így vagy úgy, de neki is ez volt az élete, ahogy nekem is. A város talán papírból volt, az emlékek azonban nem. Fel-felhorgadt bennem mindaz, amit itt csináltam, az összes szeretet és sajnálat és együttérzés és erőszak és gonoszság. Ezek a lemeszelt salakbeton falak. Az én fehér falaim. Margo fehér falai. Oly sokáig voltunk a foglyai, oly hosszan éltünk a bendőjükben, akár Jónás a cetben. A nap folyamán többször is azon kaptam magam, hogy arra gondolok, talán éppen e miatt az érzés miatt tervezett meg Margo mindent olyan aprólékos gonddal. Mert elmenni akkor is nehéz, ha az ember egyébként akarja a dolgot. Fel kell rá készülni… talán egyfajta szellemi és érzelmi gyakorlásnak számított, ahogy ült a miniplázában, és írogatta a terveit – Margo így képzelte bele magát a sorsába.

Bennek és Radarnak maratoni zenekari próbája volt, mert biztosra akartak menni, s úgy előadni a „Pomp and Circumstance” indulót, ahogy még soha, senki. Lacey felajánlotta, hogy hazavisz, de úgy döntöttem, inkább kitakarítom a szekrényemet, mert semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy később visszajöjjek, és újra megtapasztaljam, milyen az, amikor valósággal fuldoklom ettől a perverz, nosztalgikus érzéstől. A szekrényem igazi trágyadomb volt, félig könyvraktár, félig szemetes. Margóéban viszont szépen össze voltak rakva a tankönyvek – emlékeztem arra, amikor Lacey kinyitotta –, mintha azt tervezte volna, hogy másnap iskolába jön. Odahúztam elé egy kukát, aztán kinyitottam a szekrényemet. Azzal kezdtem, hogy leszedtem a fotót, amin Bennel és Radarral bohóckodunk. Eltettem a hátizsákomba, aztán hozzáfogtam az igazán utálatos munkához, hogy átválogassam az év során összegyűlt szemetet – füzetpapírba csavart rágógumik, kifogyott tollak, zsírfoltos szalvéták –, és bevágjam a szemetesbe. Végig az járt a fejemben, ezt már sosem csinálom többé, sosem jövök vissza, ez sosem lesz már az én szekrényem, Radarral soha többé nem levelezünk függvénytan alatt, sosem pillantom meg Margót a folyosón. Életemben először éreztem, hogy egyszerre rengeteg olyan dolog lett, ami már soha többé nem történik meg velem. Végül túl soknak bizonyult az egész. Képtelen voltam lerázni magamról ezt az érzést, és már kezdett elviselhetetlenné válni. Mélyen benyúltam a szekrénybe, aztán egyetlen kézmozdulattal mindent besodortam a kukába: fotókat, jegyzeteket és könyveket. A szekrényajtót nyitva hagytam és elmentem. Amikor elhaladtam a zenekari szoba előtt, halkan kiszűrődött a „Pomp and Circumstance” melódiája. Nem álltam meg. Odakint meleg volt, de nem annyira, mint lenni szokott. Ki lehetett bírni. A hazafelé vezető út mellett szinte végig van járda, jutott eszembe. Úgyhogy csak mentem tovább.

Bármennyire bénító és felkavaró volt ez a sok „soha többé”, a végső távozást tökéletesnek találtam. Tisztának. A felszabadulás legesszenciálisabb formájának. A kukában végezte minden, ami számított nekem – kivéve hármunk nyavalyás fényképét –, de mégis nagyszerű érzés volt. Kocogni kezdtem, szerettem volna minél messzebb kerülni az iskolától.

Olyan nehéz elmenni – egész addig, míg az ember el nem megy. Mert utána ennél könnyebb istenverte dolog már nincs is a világon. Futás közben először éreztem azt, hogy Margóvá váltam. És tudtam: Margo nincs Orlandóban. És nincs Floridában sem. Mihelyt az ember útnak ered, a távozás már nagyon is jólesik. Ha kocsiban vagyok, és nem gyalog, tán meg sem álltam volna. Margo elment, és nem tér vissza sem az évzáró ünnepség, sem más miatt. Ebben most már teljesen biztos voltam. Elmegyek, és ez olyan lelkesítő érzés, hogy már tudom, sosem lennék képes visszafordulni. De akkor mi lesz? Egyszerűen csak magam mögött hagyok mindent, aztán újra meg újra megteszem, és örök vándorúton leszek? Negyed mérföldnyire lehettem Jefferson Parktól, amikor Ben és Radar utolértek. Ben csikorogva lefékezte a KÉJLŐCS-öt, a forgalom ellenére félig jobbra fordult a Lakemonton, én pedig odarohantam hozzájuk és beszálltam. Szerettek volna átjönni hozzánk Feltámadást játszani, de nemet mondtam neki, mert közelebb voltam a megoldáshoz, mint korábban bármikor.

(HÚSZ)

Egész szerda éjjel és aztán egész csütörtökön arra próbáltam használni ezt az újonnan szerzett tudásomat Margóról, hogy megfejtsem a birtokomba került nyomok jelentését – hogy felfogjam a térkép és az útikönyvek közti kapcsolatot, vagy azt, ami a Whitman-kötetet összekötötte a térképpel, s így végre megérthessem nagy utazását. Csakhogy egyre inkább úgy éreztem, Margo talán annyira lubickolt a távozás örömében, hogy elmulasztotta rendesen elszórni az útját jelző kenyérmorzsákat. És amennyiben erről van szó, úgy az egyetlen esélyt a megtalálására az a térkép jelenti, amihez egyébként nem állt szándékában elvezetni bennünket. A térképen azonban egyetlen hely sem volt kellőképpen pontosan meghatározva. Még a Catskill Park is túl nagy és túl népes volt ahhoz, hogy egyetlen személyt megtalálhassak benne, pedig épp azért izgatott különösképpen, mert az egyetlen olyan pont volt, amely nem egy nagyvárost vagy annak környékét jelölte. Az „Ének magamról” New York City bizonyos részeire tett utalásokat, de ezek túl számosak voltak ahhoz, hogy mindegyiket fel lehessen deríteni. Hogyan lehetséges pontosan kijelölni egy pont helyét a térképen, ha az nagyvárosról nagyvárosra jár?

Péntek reggel már fent voltam, és az útikönyveket lapozgattam, amikor a szüleim beléptek a szobámba. Ritkán jöttek be hozzám mindketten, amitől liftezni kezdett a gyomrom – talán rossz hírt kaptak Margóról –, de aztán eszembe jutott, hogy az évzáró napja van. – Na, kisöreg, készen állsz? – Igen. Mármint nem nagy ügy az egész, de jó mulatság lesz. – Az ember életében csak egyszer végez a gimiben – mondta anyu. – Na ja – bólintottam. Letelepedtek az ágyamra velem szemben. Láttam, hogy összetalálkozik a tekintetük, és halkan elnevetik magukat. – Mi van? – kérdeztem rá. – Nos, szeretnénk neked ajándékot adni ennek örömére – kezdett bele anyu. – Nagyon büszkék vagyunk rád, Quentin. Te vagy életünk csúcsteljesítménye, és ez számodra is nagy nap, mi pedig… Szóval, egyszerűen csak egy nagyszerű fiatalember vagy. Elmosolyodtam, és magam elé néztem. Ekkor apu elővett egy apró, kék papírba csomagolt dobozkát. – Az nem lehet! – tört ki belőlem, és elmartam tőle. – Hát akkor rajta, bontsd fel. – Ki van zárva – motyogtam, és csak bámultam a kis csomagra. Akkora volt, mint egy kulcs. Olyan súlya volt, mint egy kulcsnak. Amikor megráztam a dobozt, úgy zörgött. Mint egy kulcs. – Egyszerűen csak bontsd ki, édes – biztatott anyu.

Letéptem a csomagolást. SLUSSZKULCS! Alaposan szemügyre vettem. Egy Ford kulcsa! Két kocsink volt, de egyik sem Ford. – Autót vettetek nekem? – Bizony – felelte apu. – Nem vadonatúj… de csak kétéves, és mindössze húszezer mérföld van benne. Felugrottam, és mindkettejüket megöleltem. – Az enyém? – Igen! – felelte anyu már-már kiabálva. Autóm volt! Egy kocsi! A saját kocsim! Kibontakoztam a szüleim öleléséből, és köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm kiáltásokkal egy szál trikóban és boxergatyában átvágtattam a nappalin, és feltéptem a bejárati ajtót. A kocsifeljárón hatalmas kék masnival feldíszítve ott parkolt egy Ford minifurgon. Minifurgont ajándékoztak nekem! Választhattak volna bármilyen autót, és erre ők egy minifurgont vettek! Egy minifurgont! Ó, Járműtermészetű Igazság Istene, miért gúnyolódsz velem? Minifurgon, te, nyakam köré akasztott albatrosz! Te, Káin bélyege! Te magas mennyezetű, ámde csekély lóerejű átok szörny! Mire megfordultam, már igyekeztem jó képet vágni az egészhez. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hadartam, és biztosra vettem, ez nem hangozhat túl áradozónak most, hogy tettetem csak az érzést. – Tudtuk, hogy mennyire szereted az enyémet vezetni – jegyezte meg anyu. Neki is, meg apunak is sugárzó mosoly ült ki az arcára. Szemmel láthatólag meggyőződésük volt, hogy sikerült beújítaniuk nekem álmaim járművét. – És arra is milyen remek lesz, hogy a barátaid elvihesd ide-oda! – tette hozzá apu. Jó ég! Ha az ember belegondol, hogy ezek ketten itt az emberi lélek kielemzésére és megértésére specializálódtak! – Figyeljetek csak – szólalt meg újra apu. – Ha jó helyeket akarunk szerezni, akkor hamarosan indulnunk kellene. Én még nem zuhanyoztam, nem öltöztem fel, semmi ilyesmit. Illetve hát… tulajdonképpen sok öltözésre nem lesz szükség… de akkor is. – Nekem fél egyig nem kell ott lennem – jelentettem be. – Viszont nem ártana… szóval, készülődni. Apa ráncolni kezdte a homlokát. – Hát, én viszont szeretnék olyan helyre ülni, ahonnan mindenre rálátok, és jó fotókat… – De hát mehetek a SAJÁT AUTÓMMAL is! – szakítottam félbe. – Majd szépen a SAJÁT KOCSIMMAL megyek – mondtam széles vigyorral. – Hát persze! – rikkantotta lelkesen anyu. És hát… a fenébe is! A kocsi az kocsi, és kész. Végtére is, a saját minifurgonom mégiscsak előrelépés ahhoz képest, amikor másét kellett elkérnem.

Visszatértem a számítógépemhez, és informáltam Radart meg Lacey-t (Ben nem volt fent) a minifurgon tényéről. OMNITÁRIÁNUS96: Ez tulajdonképpen szuper hír. Beugorhatnék hozzátok? Be kellene dobnom a kocsid csomagterébe egy hűtődobozt. Én fuvarozom a szüleimet az évzáróra, és nem akarom, hogy meglássák. QAFELTÁMADÁS: Persze, gyere csak, nincs lezárva. De mire kell a hűtődoboz? OMNITÁRIÁNUS96: Hát, mivel a bulinkban senki sem ivott, megmaradt pontosan 212 sör, amit átviszünk Lacey-hez a ma esti bulijára. QAFELTÁMADÁS: 212 sör? OMNITÁRIÁNUS96: Marha nagy a hűtődoboz. Ekkor Ben is beszállt, és azt ÜVÖLTÖTTE, hogy ő már zuhanyozott, és jelenleg pucér, úgyhogy csak a talárt és a négyszögletű kalapot kell felvennie. Egy darabig még dumáltunk a mi meztelen végzős ceremóniánkról, de aztán mindenki kilépett, hogy készülődni kezdjen. Elmentem zuhanyozni. Kihúztam magam, és felfelé fordítottam az arcomat, hogy a víz egyenesen rázuhogjon, és miközben ott álltam alatta, gondolkodóba merültem. New York vagy Kalifornia? Chicago vagy Washington D. C.? Most már én is útnak eredhetek, jutott eszembe. Nekem is van kocsim, épp úgy, mint Margónak. Végiglátogathatom a térképen bejelölt öt helyet, és még ha nem is találok rá Margóra, talán jobb mulatság lenne, mint egy újabb kánikulai nyár Orlandóban. De nem. Olyan lehet ez, mint bejutni a SeaWorldbe. Tökéletes terv kell hozzá, amit hibátlanul hajtunk végre, és aztán… semmi. Aztán ott állunk a SeaWorldben, csak éppen sötét van. Margo meg is mondta: az öröm nem a végrehajtásban rejlik, hanem az eltervezésében. Ezen töprengtem, miközben egyre dobolt a fejemen a víz erős sugara: a tervezés. Ott üldögél Margo a miniplázában a noteszével és tervezget. Talán valami nagy utazást. A térképet arra használja, hogy elképzelje az útvonalakat. Whitmant olvas, és kiemeli az „Örök vándorúton vagyok én” sort, mert pontosan ilyen szerepben szereti elképzelni magát, ilyesmit szeret eltervezni. De vajon csinálni is szereti az ilyesmit? Nem. Mert Margo már ismeri a végleg távozás titkát, azt a titkot, amivel én csak most ismerkedtem meg: az elmenés csak akkor nyújt jó és tiszta érzést, amikor valami fontosat hagyunk hátra, valami olyat, ami számít nekünk. Amikor feltépjük a gyökereinket. Ám ez csak akkor lehetséges, ha az életünknek vannak gyökerei. Amikor Margo elment, végleg ment el. Azt azonban nem tudtam elhinni, hogy örök vándorútra kelt. Biztosra vettem, hogy valahová ment, valami olyan helyre, ahol eltölthetett annyi időt, hogy az már számítson – ahol elég soká időzhet ahhoz, hogy a következő távozása is ugyanolyan jó legyen, mint az előző volt. Van a világnak valahol egy sarka, ahol senki sem tudja, mit jelent az, hogy „Margo Roth Spiegelman”. Margo pedig ott ücsörög abban a sarokban, és a fekete noteszébe írogat. A szappanhoz még csak hozzá sem nyúltam, de most már inkább kiléptem a tusolóból, törölközőt csavartam a derekamra, és lehuppantam a számítógép elé.

Előástam Radar e-mailjét, ami az Omnictionaryhez írt programjáról szólt, és letöltöttem a bővítményt. Tényleg elég szuper volt. Először beírtam egy Chicago belvárosához tartozó irányítószámot, rákattintottam a „terület”-re, és egy húszmérföldes sugarú kört kértem. Azonnal százával érkeztek a találatok Navy Piertől Deerfieldig. Mindegyik szócikk első mondata megjelent a monitoron, és így körülbelül öt percen belül végig is futhattam rajtuk. Semmi sem szúrt szemet. Aztán egy New York-i, Catskill Parkhoz közeli irányítószámmal próbálkoztam. Ezúttal kevesebb találat volt, mindössze nyolcvankettő, időrendi sorrendbe állítva, aszerint, hogy a szócikkeket mikor töltötték fel az Omnictionarybe. Elkezdtem olvasni. „Woodstock (New York), város Ulster megyében (New York), leginkább az azonos nevet viselő, 1969-ben rendezett háromnapos woodstocki fesztiválról (lásd Woodstock Fesztivál) ismert, amelyen felléptek olyan sztárok, mint Jimi Hendrix és Janis Joplin – magának a rendezvénynek a helyszíne egyébként valójában egy közeli városka volt.” „A Katrine-tó egy tavacska Ulster megyében (New York), amit gyakran látogatott Henry David Thoreau is.” „A Catskill Park állami és önkormányzati tulajdonban levő természetvédelmi körzet, amely 700 000 angol holdnyi területen fekszik a Catskill-hegységben – New York városa maga is tulajdonos (5 százalékban), és víztartalékai jelentős részét a részben a parkhoz tartozó víztárazókból nyeri.” „Roscoe (New York), kistelepülés New York államban, amely a legutolsó népszámláláskor 261 háztartásból állt.” „Agloe (New York), fiktív falu, amelynek az ötletét az Esso társaság az 1930-as évek legelején fejlesztette ki, és szerzői jogvédelmet célzó csapdaként (papírvárosként) jelentette meg a térképein.” A linkre kattintottam, s az elvitt a teljes szócikkhez, amely így folytatódott: „A Roscoe-tól (NY) északra, két földút kereszteződésénél található Agloe Otto G. Lindberg és Ernest Alpers térképészek találmánya, akik a város nevét saját vezeték- és keresztneveik kezdőbetűiből alkották meg. Hasonló szerzői jogvédelmi csapdákat már évszázadok óta használtak. A térképészek fiktív tereptárgyakat, utcákat, községeket kreáltak, s ezeket minden feltűnés nélkül elhelyezték a térképeiken. Ha a fiktív hely feltűnt egy másik térképész munkáján is, abból nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a térképet a másikról másolták. A szerzői jogvédelmi csapdákat szokták kulcstrükknek, papírutcáknak vagy papírvárosoknak [lásd még fiktív szócikkek] nevezni. Bár csak kevés kartográfiai vállalat ismeri be létezésüket, a szerzői jogvédelmet célzó trükkök a modern térképeken is gyakran megjelennek.

A negyvenes években Agloe (NY) falu elkezdett más vállalatok térképein is feltűnni. Az Esso gyanította, hogy szerzői jogi jogsértés történt, és több pert is előkészített, csakhogy ekkor egy ismeretlen személy megépítette az Esso térképen is látható útkereszteződésnél az „Agloe vegyesboltot”. Az épület még mindig áll [ide hivatkozás kell], egyben az egyetlen ház Agloe-ban. A település továbbra is fel van tüntetve több térképen, s lakosainak hivatalos száma hagyományosan nulla.” Minden omnictionarybeli szócikkhez tartozik olyan rész, ahol látható minden szerkesztési munkálat, valamint az is, miféle megbeszéléseket folytattak a szerkesztők az adott témában. Az Agloe-szócikkhez több mint egy éve nem nyúltak, a szerkesztői oldalon viszont találtam egy névtelen felhasználó által bejegyzett, viszonylag friss kommentet: csak hogy tudd Akárki szerkeszti is Ezt – egészen Május 29-én délig agloe Lakosainak száma: 1 A nagybetűhasználatra azonnal ráismertem. Merthogy az általános szabály oly igazságtalanul mellőzi a mondat közepén található szavakat. A torkom elszorult, de nyugalmat erőltettem magamra. A kommentet tizenöt napja írták. Egész idő alatt ott volt, csak rám várt. A számítógép órájára pillantottam. Valamivel kevesebb mint huszonnégy órám volt. Margo hetek óta most először tűnt teljességgel és tagadhatatlanul élő személynek. Életben volt. Legalább még egy napig biztosan élt. Oly régóta csak arra koncentráltam, hol lehet, mert így elkerülhettem azt, hogy egyfolytában azon töprengjek, él-e még, s fogalmam sem volt, ez alatt az idő alatt mennyire hihetetlenül rémült voltam. Erre csak most ébredtem rá, amikor azt mondhattam magamban, ó, istenem, Margo életben van! Felugrottam, a törölköző lehullott rólam, és már hívtam is Radart. A telefont a vállamhoz szorítva tartottam, miközben boxergatyát majd rövidnadrágot kaptam magamra. – Tudom, mit jelent a „papírvárosok” szó! Nálad van a palmtopod? – Igen. Hallod, haver, igazán itt kéne már lenned. Elkezdtek minket sorokba rendezgetni. Hallottam, ahogy Ben beleüvölt a telefonba: – És mondd meg neki, hogy ne merjen felöltözve jönni! – Radar – tartottam ki, és azon voltam, hogy felfogja, milyen fontos dologról beszélek. – Keress rá a New York állambeli Agloe szócikkére. Megvan? – Igen. Már olvasom. Várjunk csak… Hűha! Hűha! Ez lenne a térképen a pont a Catskillhegységnél? – Azt hiszem. Elég közel van hozzá. És most menj a szerkesztői oldalra. –… – Radar? – Jézusom! – Igen, tudom! – ordítottam. A válaszát nem hallottam, mert éppen az inget rángattam

magamra, de amikor újra a fülemhez emeltem a telefont, éppen Benhez beszélt. Erre egyszerűen letettem. Az interneten elkezdtem autós útvonalat tervezni Orlandóból Agloe-ba, de a térképprogram ez utóbbit nem ismerte, úgyhogy inkább Roscoe-ra kerestem rá. A számítógép szerint egy óránkénti hatvanöt mérföldes átlagsebességgel az út tizenkilenc óra négy percen át tart. Negyed három volt. Huszonegy órám és negyvenöt percem volt arra, hogy odaérjek. Kinyomtattam az útirányt, felmarkoltam a minifurgon kulcsát, aztán bezártam magam mögött a házunk ajtaját.

– Tizenkilenc óra négy percnyire van – mondtam bele a telefonba. Radar mobilját hívtam, de Ben vette fel. – Akkor mihez kezdesz? – kérdezte. – Repülővel mész? – Nem, nincs elég pénzem, és egyébként is a hely nyolcórányira van New York Citytől. Úgyhogy vezetek. Ekkor Radar váratlanul visszaszerezte a telefonját. – Milyen hosszú az út? – Tizenkilenc óra, négy perc. – Ki szerint? – A Google Maps szerint. – Baromság – jelentette ki Radar. – A térképprogramok sosem számolnak a forgalommal. Visszahívlak. Te meg siess. Azonnal fel kell sorakoznunk! – Nem megyek. Nem vesztegethetem az időt – mondtam, de közben letette. Egy perccel később felhívott. – Ha óránként átlag hatvanöt mérfölddel haladsz, és nem állsz meg, akkor átlagosnak mondható forgalmi helyzeteket figyelembe véve huszonhárom óra, kilenc percre lesz szükséged. Ami azt jelenti, hogy épp délután egy óra után érnél oda, úgyhogy kénytelen leszel ott behozni az időt, ahol csak lehet. – Mi? De… – Nem szeretnélek kritizálni – folytatta Radar –, de e témában egy notórius későnek talán nem ártana olyan valakire hallgatni, aki viszont mindig pontos. De mindenképpen ide kell jönnöd, legalább egy percre, mert különben a szüleid beparáznak, ha nem leszel itt, amikor a nevedet szólítják. Emellett ott van még az is… bár belátom, hogy ez korántsem olyan fontos dolog… csak mondom… hogy a kocsidban van az összes sörünk. – De amikor egyértelműen nincs időm erre – jelentettem ki. Ezen a ponton Ben odahajolhatott a mobilhoz. – Ne légy seggfej. Öt perc az egész. – Rendben, oké. – Jobbra fordultam egy piros lámpánál, és ráléptem a gázra. A minifurgon jobban gyorsult, mint anyué, bár nem sokkal. Három perc múlva már ott is voltam az iskolai tornaterem parkolójában. Nem parkoltam le a kocsival, inkább csak leállítottam a parkoló kellős közepén, és kiugrottam. Ahogy a tornaterem felé vágtattam, egyszer csak három taláros alak

rohant szembe velem. Radar talárja fellibbent, s láttam inas, sötét lábszárát. Mellette Ben, aki sportcipőt viselt zokni nélkül. Lacey alig lemaradva mögöttük. – Ti vigyétek a sört – vetettem oda, amikor elfutottunk egymás mellett. – Nekem beszélnem kell a szüleimmel. A végzősök családjait a tribünön helyezték el. Jó párszor kellett ide-oda rohangálnom a kosárpályán, mire a nézőtér közepe táján kiszúrtam anyut és aput. Integettek nekem. Kettesével véve a lépcsőfokokat inaltam fel hozzájuk, úgyhogy kicsit zihálva térdeltem le melléjük. – Na jó, a lényeg az, hogy nem fogok [lihegés] talárban sétafikálni, mert [lihegés] azt hiszem, megtaláltam Margót, és [lihegés] egyszerűen muszáj mennem, és be lesz kapcsolva a mobilom [lihegés], és kérlek szépen, ne haragudjatok, és még egyszer köszönöm szépen a kocsit. Anyu ekkor megfogta a csuklómat. – Micsoda? Quentin, miről beszélsz? Lassíts kicsit. – Agloe-ba megyek – mondtam. – New York államban van, és most rögtön indulnom kell. Ennyi az egész. Szóval rendben, mennem kell. Szorít az idő. Nálam van a mobilom. Rendben, szeretlek titeket. Muszáj volt kihúznom a kezem szelíd szorításából. Mielőtt bármit is mondhattak volna, én már nagy bakugrásokkal lefelé tartottam a lépcsőn, aztán teljes erőből sprintelve vágtattam vissza a minifurgonhoz. Már be is szálltam, sebességbe tettem, és indultam volna, amikor oldalra pillantottam, és ott láttam magam mellett Bent az anyósülésen. – Fogd a sört, és húzz ki a kocsiból! – ordítottam rá. – Veled jövünk – szögezte le. – Egyébként is elaludnál a volán mellett, ha olyan sok ideig akarnál vezetni. Hátranéztem. Mögöttünk ott ült Lacey és Radar, fülükhöz szorított mobillal. – Szólnom kell a szüleimnek – vetette oda Lacey a telefonra koppintva. – Gyerünk, Q. Indulj, menj, menj, menj, menj!

HARMADIK RÉSZ A hajó

Az első óra

Beletelik egy kis időbe, mire mindenki megérteti a szüleivel, hogy 1. mindannyian kihagyjuk az évzárót, mert 2. New Yorkba megyünk, hogy 3. megnézzünk egy települést, ami vagy létezik a valóságban, vagy nem, és remélhetőleg 4. épp elcsípjük még az Omnictionaryre beíró személyt, aki a Véletlenszerűen használt Nagybetűk alapján 5. Margo Roth Spiegelman. Radar fejezi be utoljára a beszélgetést, és amikor leteszi a telefont, ennyit mond: – Bejelentést szeretnék tenni. A szüleim kifejezetten berágtak amiatt, hogy kihagyom a végzős ünnepséget. A barátnőm szintén zabos, mert úgy volt, hogy mi ketten körülbelül nyolc órán belül valami igen különleges dolgot csinálunk. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni, de nagyon ajánlom, hogy ez az utazás rendkívüli mulatság legyen. – Mindannyiunk számára példaértékű az, ahogy képes vagy ragaszkodni a szüzességedhez – nyögi be mellettem Ben. A visszapillantó tükörben Radarra nézek. – HUHÚÚÚ, UTAZUNK! – intézek lelkesítő szózatot hozzá. Önkéntelenül is elvigyorodik. A távozás öröme. Mostanra az I-4-en vagyunk, a forgalom nem túl sűrű, ami már önmagában is felér egy csodával. A bal oldali legszélső sávban haladok, az ötvenöt mérföld/órás sebességhatár fölött szigorúan nyolc mérfölddel, mert egyszer mondta valaki, hogy csak akkor meszelik le az embert, ha kilenccel lépi túl a megengedett sebességet. Mindenki nagyon hamar felveszi a neki leginkább megfelelő szerepet. Lacey felelős az ellátmányozásért. Listát ír mindarról, amink jelenleg van: egy fél Snickers, amit Ben éppen akkor rágcsált, amikor telefonáltam a Margóról szóló hírrel; 212 sör a csomagtérben; a kinyomtatott útiterv, valamint a következő tételek Lacey kézitáskájából: nyolc szem eukaliptusz ízű rágógumi, egy ceruza, pár papír zsebkendő, három tampon, egy napszemüveg, szőlőzsír, lakáskulcs, YMCA tagsági kártya, könyvtárjegy, blokkok, harmincöt dollár és egy BP-kártya. A leghátul ülő Lacey előreszól: – Ez szörnyen izgi! Olyanok vagyunk, mint annak idején a telepesek! Nekünk sincs szinte semmink se! De azért nem bánnám, ha lenne egy kis pénzünk. – De legalább ott a BP-kártya – felelem. – Azzal vehetünk üzemanyagot és kaját. A visszapillantóba nézek, és látom, ahogy a végzős talárt viselő Radar épp bekukkant Lacey kézitáskájába. A talárnak kissé mély a kivágása, úgyhogy kiszúrok némi göndör mellszőrzetet. – Boxergatyát nem tartasz benne? – teszi fel a lényeges kérdést. – Komolyan mondom, muszáj lenne megállnunk egy Gapnél – csatlakozik Ben. Radar feladata a felmérés és kalkuláció, aminek azonnal neki is áll a palmtop számológépének segítségével. A második üléssoron terpeszkedik egyedül, maga mellett kiterítve az útvonalterv és a minifurgon felhasználói kézikönyve. Épp azt számolja ki, milyen sebességet kell tartanunk ahhoz, hogy holnap délre odaérjünk, hányszor kell megállnunk, hogy biztosítsuk az üzemanyag-ellátást, hány BP benzinkút esik útba, mennyi időre állhatunk meg, és mennyi időt

veszítünk azzal, amikor egy lehajtónál lassításra kényszerülünk. – Négyszer kell megállnunk tankolni. Mindig nagyon-nagyon kevés időnk lesz csak. Legfeljebb hat percet tölthetünk a főúton kívül. Három hosszabb szakaszon számíthatunk útépítésre, plusz ott van a megnövekedett forgalom Jacksonville-nél, Washingtonnál és Philadelphiánál. Habár az biztató, hogy D. C.-n hajnali három körül haladunk át. Számításaim szerint átlag hetvenkét mérföldes sebességet kellene tartanunk. Most milyen gyorsan megyünk? – Hatvanhárommal – felelem. – Ötvenöt a megengedett sebesség. – Menj fel hetvenkettőre – utasít. – Nem lehet. Veszélyes. Megbüntetnek. – Menj fel hetvenkettőre – közli. A gázpedálra lépek. A gond részben az, hogy én vonakodom hetvenkettővel menni, részben pedig az, hogy erre a minifurgon sem mutat nagy hajlandóságot. Úgy kezd rázkódni, mintha ezzel jelezné, hogy elemeire készül hullani. Továbbra is ott maradok a bal oldali legszélső sávban, holott nem én vagyok a leggyorsabb jármű az úton, és pocsékul érzem magam attól, hogy a többi kocsi jobbról előzget, de szükségem van arra, hogy előttem üres legyen az út, mert a többi autóssal ellentétben én nem lassíthatok. Ez az én feladatom: vezetni és idegeskedni. Felmerül bennem, hogy ezt a szerepet már korábban is eljátszottam egyszer. Na és Ben? Őt az köti le teljesen, hogy állandóan pisilnie kell. Eleinte azt hittük, az lesz a legfőbb dolga, hogy nyafogjon, amiért nem hoztunk magunkkal CD-ket, és mert az összes orlandói rádióadó szar, kivéve a főiskoláét, amit viszont már nem tudunk befogni. Hamarosan azonban felhagy ezzel, és átadja magát valódi, szívből átérzett feladatának: hogy pisilnie kell. – Pisilnem kell – jelenti be 3:06-kor. Ekkor még csak negyvenhárom perce utazunk, és nagyjából huszonnégy úton töltendő óra áll előttünk. – Nos – fordul hozzá Radar –, a jó hír az, hogy meg fogunk állni. A rossz pedig az, hogy ez csak négy és fél óra múlva következik be. – Azt hiszem, addig tudom tartani – így Ben. Aztán 3:10-kor közli: – De tulajdonképpen nagyon kell pisilnem. Szörnyen. – Tartogasd csak! – hörrenünk fel egyszerre. – De… – ellenkezne, mire a kórusunk újra felzendül: – Tartogasd csak! – Egyelőre még mulatságosnak látjuk a helyzetet, hogy Bennek pisilnie kell, mi pedig közöljük vele, hogy még nem lehet. Ő is nevet, és megjegyzi, hogy a röhögéstől csak még erősebben tör rá az inger. Lacey előremászik egy üléssorral, behajol Ben mögé, és csiklandozni kezdi. Ben vihog és visít. Én is nevetek, miközben tartom a hetvenkét mérföldes sebességet. Eltűnődöm azon is, vajon Margónak szándékában állt elküldeni bennünket erre az útra, vagy véletlenül alakult így – de nem számít, mert ennél jobban azóta nem mulattam, amióta utoljára több órát töltöttem egy minifurgon kormánya mögött.

A második óra

Még mindig én vezetek. Északnak fordulunk, rá az I-95-re, és kígyóvonalban haladunk felfelé a Floridai-félszigeten, közel a tengerparthoz, de sosem a parti úton. Körülöttünk csupa fenyő, a magasságukhoz képest kicsit satnyák, akárcsak én. Mi főleg csak az utat látjuk, autókat előzünk meg, vagy időnként azok hagynak le bennünket, mindig meg kell jegyeznem, ki van előttem és ki mögöttem, ki közeledik, és ki tűnik el. Most Lacey és Ben ülnek mögöttem, és Radar ment leghátulra. A barkochba egy olyan retardált változatát játsszák, amelyben az utunkkal kapcsolatos feladványok lehetnek csak, de kizárólag olyasmire gondolhatunk, ami nem látható. – Körülnézek, és kis szememmel látok valami tragikusan menő dolgot – jelenti ki Radar. – Arra gondoltál, ahogy Ben főleg a szája jobb sarkával mosolyog? – tudakolja Lacey. – Nem – feleli Radar. – És egyébként pedig ne olvadozz úgy Bentől. Gusztustalan. – Arra gondoltál, hogy nem viselsz semmit a talárod alatt, és úgy kell New Yorkba utaznod, hogy közben a mellettünk elhaladó autóban ülők azt hiszik, hogy ruhában vagy? – Nem – mosolyodik el Radar –, az pusztán tragikus. Lacey szája fülig ér. – Majd rájössz, mi a jó a szoknyában. Kiélvezheted a szellőt. – Ó, tudom már! – jelentem ki a vezetőülésről. – Egy huszonnégy órás, minifurgonban történő utazásra gondoltál. Menő azért, mert az ilyen nagy kalandok mindig azok, és tragikus, mert az elfogyasztott üzemanyag végül a bolygó vesztét okozza. Radar erre is nemet mond, mire folytatják a találgatást. Én meg vezetek, tartom a hetvenkét mérföldes sebességet, imádkozom, hogy ne meszeljenek le, és közben metafizikus barkochbát játszom. Kiderül, hogy a tragikusan menő dolog nem más, mint az, hogy nem fogjuk tudni időben visszavinni a talárjainkat a kölcsönzőbe. Elhúzok egy rendőr mellett, aki a füves elválasztósávon ácsorog. Két kézzel markolom a kormányt, tuti, hogy mindjárt meglódul, és leállít bennünket. De nem. Talán érzi, hogy csak azért gyorshajtok, mert muszáj.

A harmadik óra Újra Ben ül mellettem. Még mindig én vezetek. Mindannyian éhesek vagyunk. Lacey szétoszt közöttünk egy-egy eukaliptuszos rágót, de az sovány vigasz. Őrületesen hosszú listát ír össze mindazon dolgokból, amiket megveszünk a BP-nél, mihelyt először megállhatunk. Remélem, kivételesen jól felszerelt BP benzinkút lesz, mert hogy teljesen kirámoljuk, annyi szent! Ben térde fel-le jár. – Abbahagynád? – Már három órája kell pisilnem. – Ezt már említetted. – A pisi szintje már a bordámig ér – közli. – Komolyan mondom, totál megteltem pisivel. Jelenleg elmondhatom magamról, tesó, hogy testsúlyom hetvenkét százalékát pisi teszi ki. – Aha – mormolom, de már nem vigyorgok. Tulajdonképpen vicces, csak már fáradt vagyok.

– Mindjárt sírni kezdek, és a szememből is pisi csorog majd. Ez hat. Halkan felnevetek. Amikor pár perc múlva legközelebb rápillantok, Ben az ágyékát markolja a talárja anyagán keresztül. – Mi a fene? – kérdezem. – Haver, egyszerűen mindjárt becsinálok. Úgyhogy megpróbálok szűkíteni az anyagáramlás útján. – Hátrafordul. – Radar, mennyi idő múlva állhatunk meg? – Még legalább száznegyvenhárom mérföldet kell megtennünk ahhoz, hogy tartani tudjuk magunkat a négy pihenős tervhez, ami annyit tesz, hogy az első megállóra egy óra ötvennyolc egész öt tized perc múlva kerülhet sor, amennyiben Q képes tartani a tempót. – Tartom! – üvöltök fel. Jacksonville-től északra járunk, közeledünk Georgiához. – Nem fog menni, Radar. Keress valamit, amibe belehugyozhatok. – NEM! – tör ki a kórus. – Erről szó sem lehet. Légy férfi, és tartogasd. Úgy tartogasd, mint egy viktoriánus úrinő a szüzességét. Legyen benned méltóság és elegancia, mint ahogy az Egyesült Államok elnöke tartja kezében a szabad világ sorsát. – ADJATOK VALAMIT, AMIBE BELEHUGYOZHATOK, VAGY ÖSSZECSINÁLOM AZ ÜLÉST! ÉS MOST AZONNAL! – Ó, Jézusom – nyögi Radar, de már kapcsolja is ki a biztonsági övét. Hátramászik a csomagtérbe, lenyúl, és kinyitja a hűtődobozt. Aztán visszaül, előrehajol, és egy üveg sört nyom Ben kezébe. – Hála az égnek, csavaros a teteje – ujjong Ben, belemarkol a talárjába, aztán kinyitja a palackot. Letekeri az ablakot, én pedig az oldalsó visszapillantó tükörben nézem, hogyan habzik el a sör a kocsi oldala mellett, s áztatja el az utat mögöttünk. Bennek sikerül úgy bedugnia a talárja alá a kiürült üveget, hogy nem villantja meg előttünk a világ állítólagosan leghatalmasabb golyóit, aztán mindannyian csak ülünk és várunk, undorodó arckifejezéssel, véletlenül sem pillantva felé. Lacey megszólal: – Nem lehetne mégis, hogy tartsd egy ki… – De ekkorra már mindannyian halljuk. Erről a hangról még semmiféle tapasztalatom nincs, mégis azonnal felismerem: így zubog bele a vizelet egy üres sörösüvegbe. Már-már zenei élmény. Taszító zene, szapora alapritmussal. Benre nézek, látom a szemében a megkönnyebbülést. Arcán mosoly ömlik el, valahová maga elé réved. – Minél tovább tartogatod, annál jobban esik végül – fejtegeti. A hang megváltozik: már nem az üveg aljához csapódó pisi csobogását halljuk, hanem a pisibe ömlő pisijét. Ben mosolya lassan megfakul. – Tesó, azt hiszem, szükségem lesz egy másik palackra – jelenti ki hirtelen. – Újabb üveg rendel, de azonnal! – ordítom hátra. – Újabb üveg érkezik! – Látom, hogy Radar abban a pillanatban fejjel előre átveti magát az ülésen, kotorászik a hűtődobozban, s előás a jég közül egy üveg sört. Lecsavarja a tetejét, kissé lehúzza az egyik hátsó ablakot, s elkezdi kilocsolni a sört. Aztán már be is hajol közénk, s az üres palackot Ben felé nyújtja, akinek a tekintete ide-oda villan a pániktól.

– A… khm… a csere… ööö… bonyolult lesz – nyögi ki. A talárja alatt mozgalmas események zajlanak, amelyekre igyekszem nem is gondolni, majd előbukkan alóla egy pisivel teli Miller Lite (meglepő, de az üveg pont úgy fest, mintha Miller Lite sör lenne benne), Ben óvatosan elhelyezi a pohártartóban, átveszi az üreset Radartól, majd újra megkönnyebbülten felsóhajt. Mi, többiek közben kénytelenek vagyunk a pohártartóban zötykölődő pisit szemlélni. Az út nem különösebben hepehupás, de a minifurgon lengéscsillapítói hagynak maguk után kívánnivalót, úgyhogy a folyadék időnként már-már kilöttyen a palackból. – Ben, ha összepisized a vadiúj kocsimat, akkor lenyisszantom a golyóidat. Ben még mindig vizel, de fölényes mosollyal néz rám. – Ahhoz, tesó, bazi nagy késre lesz szükséged. – Ekkor végre meghallom, ahogy lanyhul a csobogás. Hamarosan tényleg végez, és gyors mozdulattal kihajítja a kezében tartott palackot az ablakon. Majd a teli is követi. Lacey úgy tesz, mintha öklendezne… vagy talán tényleg hányingere támadt. – Te jó ég, reggel felkeltél, és rögtön lehúztál tizennyolc gallon vizet? – érdeklődi meg Radar. Ben azonban valósággal ragyog. Öklét diadalmas mozdulattal a levegőbe löki, és elkurjantja magát: – És egyetlen csepp sem került az ülésre! Ben Starling vagyok, a WPG menetzenekarának első klarinétosa, a tótágas-szívás rekordere, autós pisilő bajnok! Megrengettem a világot! Csúcs vagyok! Úgy harmincöt perc múlva, az út harmadik órájának vége felé szerényen megtudakolja: – Mikor is állunk meg? – Egy óra három perc múlva, amennyiben Q tartja a tempót – feleli Radar. – Akkor jó – így Ben. – Rendben. Oké. Csak mert pisilnem kell.

A negyedik óra Most először Lacey is megkérdezi: – Ott vagyunk már? – Mindannyian nevetünk. Az viszont biztos, hogy Georgiában járunk, egy olyan államban, amit én igen kedvelek és szeretek egy okból, és csakis ebből az egy okból: a sebességhatár itt hetven mérföld, ami annyit tesz, hogy egészen hetvenhétig felmehetek. Ezt leszámítva Georgia főleg Floridára emlékeztet. Ezt az órát azzal töltjük, hogy felkészülünk az első pihenőnkre. Fontos megálló lesz, mert én már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon éhes vagyok, és teljesen kiszáradtam. Valami érthetetlen oknál fogva enyhíti kínjainkat az, ha kitárgyaljuk, milyen kajákat veszünk majd a BP-nél. Lacey összeír egy-egy bevásárlólistát mindegyikünk számára. Ehhez a kézitáskájában talált blokkokat használja. Ráveszi Bent, hogy hajoljon ki az ablakon, és nézze meg, melyik oldalon van a tanksapka. Mindenkitől elvárja, hogy kívülről bevágja a listáját, aztán kikérdezi. Többször is átbeszéljük a benzinkútnál teendő látogatásunkat, ugyanis olyan olajozottan kell mennie, mint autóversenyen a kiállásoknak. – Na, még egyszer – vezényli Lacey. – Az én feladatom az üzemanyag biztosítása – kezdi Radar. – Bedugom a csövet a tankba, és

miközben folyik a benzin, annak ellenére, hogy tudom, ott kellene maradnom mellette, bevágtatok a boltba, és átadom neked a kártyát. Aztán visszatérek a kocsihoz. – A kártyát odaviszem a pult mögött álló pasasnak – folytatja Lacey. – Vagy csajnak – pontosítok. – Az nem számít – makacskodik Lacey. – Csak mondom… És ne légy olyan szexista. – Ó, hagyj már békén, Q! Odaviszem a kártyát a pult mögött álló személyhez, és megkérem, hogy számoljon egybe mindent, amit csak odaviszünk hozzá. Aztán pisilek. – Én eközben összeszedek mindent, ami csak a listámon van, és a kasszához viszem – teszem hozzá. – Én pisilek. Amikor végeztem a pisiléssel, begyűjtöm a cuccokat a listámról – jelenti Ben. – És ami nagyon fontos: pólók – hívja fel a figyelmünket Radar. – Mert az emberek olyan furán bámulnak rám. Lacey-n a sor: – Amikor kijöttem a mosdóból, aláírom a blokkot. – Abban a pillanatban, hogy tele a tank, beszállok a minifurgonba, és már indulok is, úgyhogy jobban teszitek, ha mind időben ott vagytok. Mert úgy otthagylak, hogy csak na, ha késtek – fenyegetőzik Radar. – Hat percetek van. – Hat perc – mondom és bólintok. Lacey és Ben is elismétlik: – Hat perc. Hat perc. 5:35-kor, amikor még kilencszáz mérföld áll előttünk, Radar közli velünk, hogy a palmtopja szerint a következő lehajtónál lesz egy BP benzinkút.

Mire odagurulok a kúthoz, Lacey és Ben már startállásban kuporog a minifurgon tolóajtaja mellett. Ben kikapcsolja a biztonsági övét, egyik kezét a kilincsen tartja, a másikat a műszerfalon. Ameddig csak lehet, mozgásban tartom a kocsit, aztán az egyik kút előtt hirtelen ráfékezek. A minifurgon megáll, valósággal kirobbanunk belőle. Radarral a kocsi orra előtt találkozunk, odadobom neki a kulcsot, aztán már rohanunk is a bolt felé. Lacey és Ben előbb ér az ajtóhoz, de csak minimális előnnyel. Míg Ben elsprintel a mosdó irányába, Lacey elmagyarázza a pult mögött álló ősz nőnek (szóval mégis nő!), hogy sok mindent fogunk venni, és nagyon sietünk, ezért jó lenne, ha mindent azonnal beütne a gépbe, ahogy odavisszük hozzá, meg hogy a cucc mind az ő BP-kártyájára megy majd. A nő kissé értetlenül néz, de nem akadékoskodik. Radar érkezik lobogó talárban, és Lacey markába nyomja a kártyát. Én közben már a polcok között szaladok, és lekapkodok mindent, ami csak szerepel a listámon. Lacey a folyadékpótlásról gondoskodik, Ben a nem romlékony holmit szedi össze, az én feladatom a kaja. Úgy suhanok végig a bolton, mintha gepárd lennék, a tortilla chipses zacskók pedig a sebesült gazellák. Tele a karom chipsszel, szárított marhahúscsíkokat és földimogyorót tartalmazó csomagokkal, ledobok mindent a pénztárnál, és már iszkolok is az édességekhez. Egy marékra való Mentos, egy marékra való Snickers és… ó, ugyan a listán nincs rajta, de ott egye meg a fene, imádom a Nerdsöt, szóval abból is veszek három dobozzal. Vissza

a kasszához, aztán tovább a hűtőpulthoz, amely főként másodlagos frissességűnek tűnő pulykás szendvicseket tartalmaz. A pulykaszeletek inkább sonkára hajaznak, de jöhet több is. Útban a pénztár felé megállok, összekapkodok pár Starburst fruttit, egy csomag Twinkiest, valamint meghatározatlan számú GoFast energiaszeletet, és már vágtatok is. Ben ott áll a talárjában, és épp átnyújtja az ősz nőnek a pólókat és a négydolláros napszemüvegeket. Lacey is érkezik gallonos üdítőkkel, energiaitallal és vizespalackokkal megpakolva. Hatalmas palackok, akkorák, hogy még Ben sem tudná megtölteni őket pisivel. – EGY PERC! – kiáltja el magát Lacey, mire bepánikolok. Körbefordulok, a tekintetem ide-oda villan az üzletben, igyekszem felidézni magamban, mit felejthettem el. Lenézek a listára. Úgy tűnik, minden megvan, de közben úgy érzem, valami fontosról mégis megfeledkeztem. Valamiről. Gyerünk, Jacobsen! Chips, édesség, sonkának kinéző pulyka, mogyoróvajas-lekváros szendvics és… micsoda? Mik a főbb táplálékcsoportok? Hús, chips, édesség… és… és… és sajt! – KRÉKER! – rikkantom túlságosan is hangosan, aztán loholok a polchoz, és lerámolok sajtos krékert és mogyoróvajas krékert, és ha már ott van, akkor Grandma mogyoróvajas kekszét is, majd futok, és a pultra dobom az árut. A nő már négy műanyag szatyrot megtöltött a holminkkal. Majdnem száz dollárt fizetünk, és ebben a benzin benne sincs! Egész nyáron ezt fogom visszafizetni Lacey szüleinek. Egyetlen pillanatra áll csak meg minden, miután a pult mögött a nő lehúzza Lacey BPkártyáját. Az órámra nézek. Húsz másodpercen belül indulnunk kellene. Végül hallom, hogy a gép már nyomtatja a blokkunkat. A nő letépi, Lacey aláfirkantja a nevét, Bennel megragadjuk a szatyrokat, és a kocsi felé lódulunk. Radar úgy berregteti a motort, mintha siettetni akarna vele. A parkolóban vágtatunk, Ben talárja lebeg a szélben. Akár valamiféle sötét varázslóhoz is hasonlíthatna, csak éppen kilátszik sápadt, piszkafalába, no meg tele a keze műanyag szatyrokkal. Lacey lába is megvillan a ruhája alatt, vádliján lépés közben megfeszülnek az izmok. Nem tudom, hogyan festhetek, de azt igen, hogy érzem magam. Fiatalnak. Lököttnek. Végtelennek. Figyelem, ahogy Bennel bevetik magukat a nyitott tolóajtón. Követem őket, és megpakolt reklámszatyrokon meg Lacey felsőtestén landolok. Radar indít, mihelyt behúzom az ajtót, s már repeszt kifelé a parkolóból – a minifurgonok hosszú és kalandos történelmébe azzal fog bevonulni, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy ilyen jármű gumicsíkot pörkölt maga után. Radar már-már veszélyes sebességgel kanyarodik rá a felhajtóra, majd a főútra. Négy másodperccel jobb a szintidőnk a tervezettnél. Lelkesen lepacsizunk, és egymás hátát veregetjük, mintha NASCAR-kiállást hajtottunk volna végre. El vagyunk látva rendesen. Bennek számos olyan tartály áll a rendelkezésére, amelybe belevizelhet. Megfelelőnek találom a szárított marhahúscsíkok mennyiségét. Lacey megkapta a Mentosát, Ben és Radar a pólót, amit a talárjuk fölé húzhatnak. A minifurgon egyfajta élőhellyé vált: ha van benzinünk, akármeddig elélhetünk benne.

Az ötödik óra

Hát, talán annyira mégsem tuti az ellátmány. Kiderül, hogy a pillanat hevében Ben meg én kisebb (bár semmiképpen sem végzetes) hibákat vétettünk. Radar vezet, Bennel a mögötte levő üléseken pakoljuk ki a szatyrokat, és adogatjuk hátra a cuccot Lacey-nek, aki valami kizárólag általa átlátható rendszer szerint osztályozgat mindent. – NyQuil miért nem ugyanabba a kupacba kerül, mint a NoDoz? – tudakolom. – A gyógyszereknek nem egy helyre kellene menniük? – Q. Édesem. Fiú vagy. Egyszerűen lövésed sincs, hogyan kell az ilyesmit intézni. A NoDoz a csokihoz és a Mountain Dew-hoz megy, mert mindegyikben koffein van, vagyis abban segítenek, hogy ébren tudj maradni. A NyQuil pedig a szárított marhacsíkok mellé kerül, mert a húsevéstől fáradt leszel. – Érdekfeszítő – hümmögök. Miután az utolsó tételt is kivettem a zacskóból, és átnyújtottam neki, Lacey rákérdez: – Q, és hol van az a kaja… szóval tudod, ami egészséges? – Mi? Előkapja a számomra összeállított bevásárlólistát, és elkezd felolvasni belőle. – Banán. Alma. Szárított vörös áfonya. Mazsola. – Ó! – nyögöm. – Ó, tényleg! A negyedik táplálékcsoport ezek szerint nem a kréker volt! – Q! – csattan fel dühösen. – De hát én ebből semmit sem ehetek! Ben megnyugtatásul a könyökére fekteti a kezét. – Grandma mogyoróvajas kekszét megeheted. Az biztosan nem árt. Hiszen nagyi készítette. Nagyi biztos nem süt semmi olyat, ami ártalmas lenne. Lacey elfúj egy hajszálat az arca elől. Tényleg dühösnek tűnik. – Emellett – árulom el neki –, van GoFast energiaszelet. Csupa vitamin! – Aha, vitamin, meg úgy harminc gramm zsír szeletenként – vág vissza Lacey. – Te csak ne szóld le a GoFast szeletet – jelenti be a vezetőülésről Radar. – Vagy azt akarod, hogy megállítsam a kocsit? – Amikor GoFastot eszem, mindig azt képzelem, hmmm, szóval ezt érzi a szúnyog, amikor friss vérhez jut – áradozik Ben. Félig kibontok egy csokiba mártott, brownie ízű energiaszeletet, és Lacey szája elé tartom. – Szagold csak meg – biztatom. – Érezd vitamindús fincsiségét. – De meghízom tőle. – És pattanásos leszel – bólogat Ben. – A pattanásokról el ne feledkezzünk. Lacey átveszi az édességet, és vonakodva beleharap. Aztán lehunyja a szemét, hogy leplezze, micsoda orgazmusra emlékeztető gyönyört jelent a GoFast megízlelése. – Ó… édes… istenem! Ilyen íze lehet a reménynek! Végül kipakolunk az utolsó szatyorból is. Két nagyméretű póló van benne. Radar és Ben már alig várja, mivel ha ezeket felveszik, akkor többé nem hülye-talárban-járó-pasik lesznek, hanem pasik-akik-óriáspólót-viselnek-a-hülye-talár-fölött. Amikor azonban Ben kibontja az egyiket, rögtön adódik két apró probléma. Először is, kiderül, hogy a georgiai benzinkutaknál árusított nagyméretű póló nem egészen akkora, mint teszem azt, az Old Navynél kapható. A benzinkutas póló ugyanis gigantikus – inkább tűnik

szemeteszsáknak, mint ingnek. A talárnál kisebb ugyan, de nem sokkal. Ez azonban eltörpül a másik probléma mellett, ami a következő: mindkét pólón a Déli Konföderáció hatalmas zászlaja díszeleg. Fölötte a felirat: NEM GYŰLÖLKÖDÉS, HANEM ÖRÖKSÉG! – Ó, nem, ezt nem tehetted! – hörgi Radar, amikor meglátja, min röhögünk. – Ben Starling, ugye, nem vettél rasszista pólót az alibi fekete haverodnak? – Tesó, egyszerűen csak felkaptam az elsőt, ami elém került. – Most ne tesózz! – fortyan fel Radar, de aztán ő is nevetve csóválja a fejét. Átnyújtom neki az inget, s miközben a térdével tartja a kormányt, ügyetlenkedve belebújik. – Nagyon remélem, hogy leintenek minket – közli. – Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd a rendőr, ha meglát egy fekete férfit, aki fekete ruházata fölött a Konföderációt éltető pólót visel.

A hatodik óra Kiderül, hogy a dél-karolinai Florence városától délre található az I-95 azon szakasza, amelyen péntek este mindenkinek autókázni kell. Több mérföldön át vánszorgunk a forgalomban, s bár Radar elszántan gyorshajtana, szerencséje van, ha harminccal tud menni. Elöl ülök mellette, s úgy próbáljuk lerázni magunkról a szorongást, hogy egy „az a pasas dzsigoló” című játékot játszunk, amit most találtunk ki. Egy darabig spanyolos külsejű nő halad a szomszéd sávban mellettünk egy ütött-kopott Toyota Corollával. – Hátrahagyta a családját, hogy átköltözhessen ide – tippelem meg. – Illegális bevándorló. Minden hónap harmadik keddjén pénzt küld haza nekik. Két kisgyereke van, a férje vándormunkás. Most épp Ohióban dolgozik. Évente csak három-négy hónapot tölt otthon, de nagyon jól kijönnek. Radar áthajol előttem, és megnézi magának a nőt. – Jézusom, Q, szó sincs semmi ilyen melodrámába illő helyzetről! A nő egy ügyvédi irodában titkárnő. Nézd csak meg a ruháit. Beletelt öt évbe, de már egészen közel van ahhoz, hogy megszerezze a jogi diplomáját. Nincsenek gyerekei, sem férje. Fiúja viszont igen. Egy kissé csapodár a pasas. Fél elkötelezni magát. Fehér férfi, és ezért enyhén aggasztja, hogy nem fehér nővel van kapcsolata. – De karikagyűrűt hord – mutatok rá. Radar mentségére el kell mondanom, hogy én alaposabban szemügyre vehettem a nőt. Ott van tőlem jobbra, kicsivel az én szintem alatt. A kocsija színezett üvegén át jól látom. Figyelem, ahogy szemét az útról le nem véve együtt énekel valami zenével, ami az autóban szól. Olyan sokan vannak az emberek. Könnyű megfeledkezni arról, hogy a világ tele van velük, zsúfolásig tele, s minden egyes személyről el lehet képzelni, hogy kicsoda… és rendszerint hibás az elképzelés. Úgy érzem, ez egy fontos gondolat. Olyan, amit lassan kell emészteni, ahogy az óriáskígyók az áldozatukat. De mielőtt nekikezdhetnék, Radar megszólal. – A gyűrűt csak azért viseli, hogy a hozzád hasonló perverzek ne nyomuljanak rá – közli.

– Lehet. – Elmosolyodok, felveszem az ölemből a félig megevett GoFast szeletet, és beleharapok. Egy darabig csend van. Eltűnődöm azon, hogyan lehet, hogy az embereket látjuk, de közben mégsem látjuk. Meg a színezett üvegen is, amely elválaszt engem a szomszéd sávban haladó nőtől. Mindketten autóban ülünk, körülöttünk ablakok és tükrök, együtt haladunk kínos lassúsággal ezen a bedugult úton. Amikor Radar megszólal, ráébredek arra, hogy ő is elmélázott valamin. – Azt találom nagyon érdekesnek a Dzsigolóban – mondja –, mármint a játékra gondoltam… hogy végül jóval többet mutat meg abból a személyből, aki fantáziál, mint abból, akiről fantáziál. – Igen – biccentek –, én is épp erre gondoltam. – Önkéntelenül is átvillan a fejemen, hogy nagyon szép ugyan Whitman harsogó hetvenkedése, de talán kissé túl optimista. Hallhatunk másokat, együtt utazhatunk velük úgy, hogy meg sem mozdulunk, elképzelhetjük, kik ők, és persze összetart bennünket valami eszelős gyökérzet, mint megannyi fűszálat… de a játékunk után erősen el kell gondolkodnom azon, lehetséges-e, hogy valaha is átalakuljunk egymássá.

A hetedik óra Végül elhagyunk egy oldalára fordult kamiont, és kezdünk gyorsabban menni, de Radar fejben kiszámolja, hogy most már hetvenhét mérföldes átlagsebességgel kell haladnunk egészen Agloeig. Már egy teljes óra eltelt azóta, hogy Ben bejelentette vizelhetnékjét, és ennek jó oka van: elaludt. Pontban hatkor bevett egy NyQuilt, majd elnyúlt a csomagtérben. Lacey-vel rácsatoltuk mindkét biztonsági övet. Ami talán nem tette túl kényelmessé a fekvést számára, de 1. az ő érdekében tettük, és 2. mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy húsz perc sem telik bele, és meg sem kottyan neki egy kis kényelmetlenség, ugyanis aludni fog, mint a bunda. És ez így is történik. Éjfélkor majd felébresztjük. Most (este kilenckor) segítettem éppen Lacey-nek hasonló testhelyzetben lefeküdni a hátsó ülésen. Őt hajnali kettőkor ébresztjük. Az elgondolás az, hogy mindenki alszik egyet, és akkor talán holnap reggel, amikor begurulunk Agloe-ba, nem leszünk olyan álmosak, hogy alig látunk ki a fejünkből. A minifurgon egyfajta apró házikóvá alakult. Az anyósülésen ülök, ami olyan, mint egy kuckó. Szerintem a legszuperebb hely a házunkban: jól el lehet férni, és kényelmes az ülés. Az ülés alatti szőnyeg a dolgozószoba, mert ott van szétszórva az Egyesült Államok térképe, amit Ben a BP-nél szerzett, az útvonalterv, amit még én nyomtattam ki, és a sajtpapír, amin Radar végezte számításait a sebességről és távolságról. Radar vezet. Az a nappali. Sokban hasonlít a kuckóhoz, de ott persze nem lazíthat az ember annyira. Egyébként jóval nagyobb a rend is. A nappali és a kuckó közötti középkonzol a konyha. Itt tartjuk a bőséges utánpótlást szárított marhacsíkokból, GoFast szeletekből és egy Bluefin nevű csodás energiaitalból, amit Lacey írt hozzá a bevásárlólistánkhoz. A Bluefint különös alakú, kisebb palackokban árulják, és olyan az íze, mint a kék vattacukoré. Messze jobban ébren tart, mint bármi más az emberi történelem

során, habár az is igaz, hogy egy kicsit idegesen remegősek leszünk tőle. Radarral megbeszéltük, hogy két órával a pihenőidőnk előtt felfüggesztjük a kortyolgatását. Én éjfélkor fogok lefeküdni, amikor Ben felkel. A mögöttünk levő ülés az egyik, egyben a kevésbé kívánatos hálószoba, mivel túl közel van a konyhához és nappalihoz, ahol valakik mindig ébren vannak és fecsegnek, sőt néha a rádió is szól. Mögötte a másik hálószoba, amely sötétebb, csendesebb, és mindenféle szempontból jobb a másiknál. Aztán jön a frigó (hűtődoboz), amely jelenleg azt a 210 üveg sört tartalmazza, amibe Ben még nem pisilt bele. Meg a sonkásnak tűnő pulykás szendvicseket és némi kólát. Sok minden szól e ház mellett. Például mindenhol van benne szőnyeg. Van központi fűtés és légkondicionálás. Remek a hangrendszere, és a zene mindenhol élvezhető. Az valóban igaz, hogy mindössze öt négyzetméternyi lakóterület van benne, de egyterű létére olyan szuper az alaprajza, hogy jobbat kívánni sem lehetne.

A nyolcadik óra Már Dél-Karolinában járunk, és amikor észreveszem, hogy Radar ásítással küszködik, ragaszkodom ahhoz, hogy átvegyem a kormányt. Egyébként is szeretek vezetni. Lehet, hogy ez a jármű mindössze egy minifurgon, de az én minifurgonom. Miközben Radar átmászik az első hálószobába, én fogom a kormányt, és irányban tartom, aztán gyorsan átkelek a konyhán a vezetőülésbe. Úgy tapasztalom, az utazás során az ember több mindent megtanul saját magáról. Sosem hittem volna, hogy olyan személy lennék, aki belepisil egy Bluefin energiaital szinte teljesen kiürült palackjába, miközben hetvenhét mérföldes sebességgel vág át Dél-Karolinán… de nagyon úgy néz ki, hogy olyan személy vagyok. Meg például azt sem tudtam, hogy ha egy kis Bluefin energiaitalt jó sok pisivel keverünk össze, akkor ennek eredményeképpen valami hihetetlen, türkizkéken izzó löttyöt kapunk. Olyan szép látvány, hogy kedvem lenne rácsavarni a kupakot az üvegre, majd félretenni a pohártartóba, hadd gyönyörködjön el benne Lacey és Ben is, amikor felébrednek. Radar azonban másképp érez. – Ha most azonnal nem hajítod ki az ablakon azt a szart, akkor azzal véget is ér tizenegy éve tartó barátságunk – jelenti ki. – Nem szar – védekezem. – Hanem pisi. – Ki vele – makacskodik. Így hát szemetelek egyet. Látom, ahogy az üveg mögöttünk az aszfalthoz vágódik és szétrobban, mint valami vizes lufi. Radar is látja. – Úristen – mondja. – Csak remélni tudom, hogy ez olyan, mint azok a traumatizáló események, amelyek olyan kárt tehetnek az ember lelkében, hogy az agy inkább egyszerűen törli

az egészet.

A kilencedik óra Korábban fel sem merült bennem, hogy a GoFast szeletre is rá lehet unni. Pedig de. A mai negyedik szeletbe kettőt harapok, aztán felfordul a gyomrom. Felnyitom a konzol tetejét, és elteszem. A konyhánknak ezt a részét csak kamrának hívjuk. – Bárcsak lenne pár almánk! – sóvárog Radar. – Istenem, de jólesne most egy alma! Felsóhajtok. Az a hülye negyedik táplálékcsoport! S bár már jó pár óra eltelt azóta, hogy utoljára Bluefint ittam, mégis egyre izgatottabbnak érzem magam. – Kicsit mintha rángatóznék – vallom be. – Ja – feleli Radar. – Én is egyfolytában dobolok az ujjaimmal. – Lenézek, és valóban! Az ujjai néma dobszólót adnak elő a térdén. – Szóval… tulajdonképpen nem bírom abbahagyni – mondja. – Na jó… én nem vagyok fáradt, úgyhogy mi lenne, ha négyig fent maradnánk, aztán felverjük őket, és mi alszunk nyolcig. – Oké. – Hallgatunk egy darabig. Az út mostanra néptelenebbé vált, csak mi autózunk rajta, meg a kamionok, és úgy érzem, mintha az agyam a beérkező információt tizenegyezerszer olyan gyorsan dolgozná fel, mint szokta. Az is eszembe jut, hogy amit éppen csinálok, az nagyon egyszerű… hogy a főúton való vezetésnél nincs könnyebb és kellemesebb dolog… csak meg kell maradnom a kijelölt vonalak között, figyelnem arra, hogy senki se jöjjön túl közel hozzám, én se menjek túl közel máshoz… és egyfolytában távozóban vagyok valahonnan. Talán Margo is ilyesmit érzett, de ha egyedül lennék, én biztosan nem így élném meg az egészet. Radar megtöri a csendet. – Ha viszont nem alszunk egészen négyig… Befejezem a mondatát: – Aha, akkor talán tényleg ki kellene bontanunk egy újabb üveg Bluefint. Ezt meg is tesszük.

A tizedik óra Eljött az idő, hogy újra megálljunk. 00:13 van. Az ujjaim egyáltalán nem úgy érzik magukat, mintha ujjakból lennének – inkább mintha maga a mozgás lenne a szövetük. Vezetés közben tulajdonképpen egyfolytában a kormányt csiklandozom. Radar a palmtopja segítségével megkeresi a legközelebbi BP-t, aztán úgy határozunk, hogy felébresztjük Bent és Lacey-t. Hátraszólok. – Hé, srácok, mindjárt megállunk. Semmi válasz.

Radar megfordul, és megfogja Lacey vállát. – Lace, ideje felébredni. Semmi. Bekapcsolom a rádiót. Egy örökzöld adót találok. Beatles szól rajta. A „Good Morning” című daluk. Felhangosítom. Semmi. Úgyhogy Radar még jobban felcsavarja. Aztán ad rá még egy kis kakaót. Elkezdődik a refrén, ő is bekapcsolódik. Aztán én is énekelni kezdek. Azt hiszem, végül az én fahangú rikácsolásom veri fel őket. – ELÉG, ÁLLÍTSD LE! – riad fel üvöltve Ben. Lehalkítjuk a zenét. – Ben, meg fogunk állni. Kell pisilned? Nem válaszol rögtön, de hátul a sötétben valami mocorgás kezdődik. Átfut az agyamon, hogy Bennek esetleg van valamiféle fizikai módszere arra, hogy a hólyagja teltségét ellenőrizze. – Azt hiszem, tulajdonképpen rendben vagyok – feleli. – Jó, akkor te intézed a tankolást. – Én szeretném bejelenteni igényemet az első mosdóhasználatra, mint az egyetlen fiú, aki még nem pisilt ebben a kocsiban – közli Radar. – Sss! – mormolja Lacey. – Sss! Maradjatok már csendben. – Lacey, fel kell kelned, hogy elmenj pisilni – tudatja vele Radar. – Megállunk. – Vehetsz almát is – biztatom. – Alma – motyogja boldogan fura kislányhangon. – Az alma incsi-fincsi. – És képzeld, utána pedig vezethetsz – ígéri Radar. – Szóval tényleg muszáj lenne felébredned. Lacey felül, és a jól ismert hangján kijelenti: – Az már nem annyira incsi-fincsi. Már itt is a lehajtó. A BP 0,9 mérföldre van, ami nem tűnik soknak, de Radar szerint valószínűleg négy egész percünkbe kerül majd. És mivel Dél-Karolinában meggyűlt a bajunk a forgalommal, ez komoly gondot jelenthet, mivel úgy egy óra múlva eljutunk ahhoz a szakaszhoz, ahol éppen útépítés folyik. De nem szabad szoronganom. Lacey és Ben annyira már magához tért, hogy odaguggoltak a tolóajtó mellé, pont, mint az előző alkalommal, és amikor megállunk az egyik kút előtt, mindenki kipattan a kocsiból. Odadobom a kulcsot Bennek, aki simán elkapja. Miközben elhaladunk a pult mögött álló fehér férfi előtt, Radarnak feltűnik, mennyire bámul rá, ezért megáll. – Igen – közli a zavar legcsekélyebb jele nélkül –, valóban NEM GYŰLÖLKÖDÉS, HANEM ÖRÖKSÉG! feliratú pólót viselek a talárom fölött. Jut eszembe, nadrágot nem árulnak? A pasas elképedve bámul. – A motorolajnál lesz néhány terepszínű nadrág. – Nagyszerű! – biccent Radar, aztán hozzám fordul: – Légy olyan jó, válassz nekem egyet a nadrágok közül. És esetleg egy megfelelőbb pólót is. – Rendben és rendben – felelem. Kiderül, hogy a terepszínű nadrágokat nem úgy számozzák, mint a többit: kizárólag M és L méretekben léteznek. Felkapok egy M-est meg egy jókora rózsaszín pólót, amin a következő felirat áll: A VILÁG LEGJOBB NAGYIJA. Aztán megragadok három palack Bluefint is.

Amikor Lacey végez, a kezébe nyomok mindent, majd belépek a női mosdóba, mivel Radar foglalja el a fiúvécét. Azt hiszem, még sosem jártam benzinkút lányvécéjében. Különbségek: Nincs óvszerautomata; Kevesebb a graffiti; Nincs piszoár. A szag viszont többé-kevésbé ugyanaz, amit elég kiábrándítónak tartok. Mire végzek, Lacey már éppen fizet, Ben pedig a dudát nyomja. Egy másodpercre összezavarodom, de aztán ügetve elindulok a kocsi felé. – Vesztettünk egy percet – közli Ben az anyósülésről. Lacey már fordul is rá a bekötőútra, amin visszatérhetünk a főútvonalhoz. – Bocs – válaszolja Radar a hátsó ülésről, ahol mellettem foglal helyet. Épp a talárja alatt igyekszik beletornászni magát új, terepszínű nadrágjába. – Feltétlenül előny, hogy lett gatyám. Meg egy új pólóm. Hol a póló, Q? – Lacey átadja. – Nagyon vicces. – Leveti a talárt, felhúzza a nagyi-pólót, miközben Ben nyafog, mert őneki bezzeg senki sem vett nadrágot. Viszket a segge, világosít fel bennünket. És jobban belegondolva, talán mégiscsak kell pisilnie.

A tizenegyedik óra Elértük az útépítést. Az út egyetlen sávra szűkül. Ott rekedünk egy vontató mögött, amely hajszálpontosan tartja az ezen a szakaszon előírt harmincöt mérföld per órás sebességet. Ehhez a helyzethez Lacey a legmegfelelőbb sofőr. Én már rég két ököllel verném a kormányt, ő azonban kedvesen elcseveg Bennel, majd félig hátrafordul, és ezt mondja: – Q, most tényleg nagyon kell pisilnem, és ezt a vontatót úgysem előzhetjük meg. Bólintok. Nem kárhoztatom. Ha nem lenne lehetséges, hogy üvegbe pisiljek, már rég kikényszerítettem volna egy megállást. Igazán hősies dolog, hogy eddig bírta. Beáll egy éjjel-nappal nyitva tartó benzinkúthoz. Én is kiszállok, hogy kinyújtóztassam a lábam. Mire Lacey rohanva visszaérkezik, már a kormánynál ülök. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, és miért én vagyok ott, nem pedig Lacey. Megáll az első ajtónál, meglát, én pedig odaszólok neki a nyitott ablakon át: – Tovább tudok vezetni. – Hiszen végső soron mégiscsak az én kocsim, az én küldetésem. – Tényleg? Biztos vagy benne? – kérdezi. – Persze, persze, semmi gond – felelem, mire elhúzza a tolóajtót, és befekszik az ülésre.

A tizenkettedik óra Hajnali 2:40 van. Lacey alszik. Radar alszik. Én vezetek. Az út néptelen. Már a kamionsofőrök többsége is elment lepihenni. Perceken át haladunk úgy, hogy egyetlen fényszóró sem jön

szembe. Ben mellettem ül, azzal próbál ébren tartani, hogy beszél hozzám. Margóról diskurálunk. – És azon már elgondolkodtál, hogy mégis hogyan fogjuk megtalálni Agloe-t? – tudakolja. – Hmmm, hát körülbelül sejtem, hogy az útkereszteződésnél lesz. – De az egész mindössze abból az egy útkereszteződésből áll. És szerinted Margo ott fog támaszkodni az autója csomagtartójának a sarkán, és csak rád vár? – Hát, az tényleg sokat segítene – felelem. – Tesó, el kell mondjam, egy kicsit tartok attól, hogy… szóval, hogy ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezted… hogy akkor talán eléggé csalódott leszel. – Meg akarom találni Margót – szögezem le, mert tényleg így van. Azt akarom, hogy épen, egészségesen megtaláljam. Hogy ez a lehetőség megmaradjon. Minden egyéb másodlagos fontosságú. – Igen, csakhogy… nem is tudom. – Érzem, hogy rám néz. Ez most a komoly Ben. – Csak… csak ne felejtsd el, hogy egy ember nem feltétlenül olyan, mint amilyennek te hiszed. Itt vagyok például én… mindig is úgy gondoltam, hogy Lacey annyira dögös meg csodás meg menő… és most, hogy vele vagyok… már nem teljesen ugyanolyan. Az emberek mások, amikor olyan közel vannak, hogy érzed a szagukat… amikor közvetlen közelről szemléled őket, tudod? – Ezzel tisztában vagyok. – Pontosan tudom, hogy milyen sokáig, milyen rosszul, milyen tévesen képzeltem el magamnak Margót. – Csak annyit akartam mondani, hogy Lacey-t nem volt nehéz korábban kedvelnem. Távolról ez mindig egyszerű. Aztán egyszer csak már nem volt az a bámulatos, elérhetetlen tünemény, hanem helyette egyszerűen egy lány lett, akinek különös a kajához való viszonya, aki gyakran morcos, és egy kicsit szeret parancsolgatni is… és akkor tulajdonképpen el kellett kezdenem megszeretni egy teljesen más személyt. Érzem, hogy a vér az arcomba szökik. – Arra célzol, hogy én voltaképpen nem is kedvelem igazán Margót? Mindezek után… már tizenkét órája ülök ebben az autóban, és szerinted nem is kedvelem, csak mert… – Elharapom a mondat végét. – Azt hiszed, hogy mivel most már van barátnőd, kiállhatsz, és hegyi beszédet tarthatsz nekem? Hogy te milyen… Elhallgatok, mert a lámpák fénykörének szélén már feltűnik valami, ami hamarosan az életemet követeli. A főúton két tehén ácsorog, mindenre fittyet hányva. Egyidejűleg pillantom meg őket, a foltos tehenet a bal sávban, a mienkben meg egy hatalmas jószágot… olyan széles, mint a minifurgon, mozdulatlanul áll, a fejét hátrafordítja, s bamba tekintettel méreget bennünket. Ez a tehén hófehér… egy tehénből alkotott, fehér fal, amit nem lehet megmászni, megkerülni vagy alatta átbújni. Egyedül nekimenni lehet. Tudom, hogy Ben is látja, mert hallom, hogy elfelejtett levegőt venni. Azt mondják, az ember szeme előtt lepereg az élete, de velem nem ez történik. Semmi sem pereg le előttem, csak azt a végtelen, hófehér, szőrös bőrt látom, amelytől már csak egy másodperc választ el. Nem tudom, mitévő legyek. Nem, voltaképpen nem is ez a probléma.

Hanem az, hogy nem lehet mást tenni. Neki kell menni ennek a fehér falnak, s megölni azt, és megölni magunkat. A fékre lépek, de inkább csak megszokásból, nem pedig azért, mintha bármiben is reménykednék – ki van zárva, hogy el tudjuk ezt kerülni. Elkapom a kezem a kormányról. Nem tudom, miért teszem, de felemelem, mintha megadnám magam. A világ legbanálisabb gondolata jár a fejemben: nem akarom, hogy ez megtörténjen. Nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy a barátaim meghaljanak. És ha őszinte akarok lenni, akkor abban a pillanatban, amikor megáll az idő, és elveszem a volánról a kezem, alkalmam nyílik még egyetlen dologra gondolni… és Margóra gondolok. Őt okolom ezért a nevetséges, végzetes kalandért – hogy veszélybe sodort bennünket, hogy belőlem olyan paprikajancsit csinált, aki fennmarad egész éjjel, és túl gyorsan vezet. Ha ő nem lenne, én sem készülnék meghalni. Akkor otthon maradtam volna, ahogy eddig mindig otthon maradtam, biztonságban lettem volna, és azzal az egyetlen dologgal foglalkoztam volna, amivel mindig is akartam: hogy felnőjek. Minthogy én már átengedtem a járműnek az irányítást, meghökkenve látom, hogy egy kéz a volánt markolja. Még nem is tudatosul bennem, hogy kanyarodunk, és már kanyarodunk, aztán rájövök, hogy Ben az, aki maga felé fordítja a kormányt, egy utolsó, reménytelen kísérletet tesz arra, hogy elkerüljük a tehenet, és aztán már az útpadkán vagyunk, majd a füvön. Hallom, hogy felpörögnek a kerekek, amikor Ben hirtelen, erős mozdulattal az ellenkező irányba rántja a kormányt. Aztán nem nézem tovább. Nem tudom, a szemem csukódott-e le, vagy egyszerűen csak megszűntem látni. Tüdőm és gyomrom valahol félúton összetalálkoznak, és összepréselik egymást. Valami éles csapódik az arcomba. Megállunk. Nem tudom, miért, de megérintem az arcomat. Visszahúzom a kezem, az ujjam véres. Végigtapogatom a karomat, átölelem magam, de voltaképpen csak azt ellenőrzöm, hogy a karom tényleg a helyén van-e, és tényleg ott van. A lábamra pillantok. Az is megvan. Üvegszilánkok. Körülnézek. Törött palackok. Ben rám emeli a tekintetét. Megérinti az arcát. Úgy tűnik, rendben van. Ő is átöleli magát, ahogy én az előbb. A teste továbbra is működik. Csak bámul rám. A visszapillantó tükörben látom a tehenet. S most, megkésve, Ben felsikolt. Csak mered rám és ordít, a szája tátva, rekedt torokhangon, rémülten üvölt. Aztán elhallgat. Valami nincs rendben velem. Szédülök. A mellkasom lángol. Aztán hatalmasat kortyolok a levegőből. Elfelejtettem lélegezni. Egész végig visszafojtottam a lélegzetemet. De mihelyt szuszogni kezdek, már minden jobb. Orron be, szájon ki. – Megsérült valaki? – kiáltja Lacey. A biztonsági övet már kicsatolta, és hátradől a minifurgon hátuljába. Amikor megfordulok, látom, hogy kinyílt a hátsó ajtó, s egy pillanatra megrémülök, hogy Radar kizuhant a kocsiból. De aztán ő is felül. Tenyerét végighúzza az arcán, és azt motyogja: – Jól vagyok. Jól vagyok. Mindenki jól van? Lacey még csak nem is felel, előreveti magát Ben és közém. Áthajol a házunk konyháján, és végigméri Bent. – Édesem, megsérültél? – faggatja. A szeme mindjárt túlcsordul, mint vizes medence egy esős napon. Ben válaszol: – ÉnjólvagyokjólvagyokQvérzik.

Lacey felém fordul. Nem kéne sírnom, de sírok, és nem azért, mert fáj, hanem mert ijedt vagyok… és én felemeltem a kezem, és Ben mentett meg bennünket, és most ez a lány engem néz, kicsit úgy, ahogy az anyák szoktak, és ez nem kellene, hogy meghasson, de meghat. Tudom, hogy a vágás az arcomon nem komoly, meg is próbálom elmondani, de csak zokogok. Lacey a sebre tapasztja az ujját, ami vékony és puha. Rákiált Benre, hogy hozzon valamit, amivel bekötheti, aztán közvetlenül az orrom jobb oldalánál feltűnik a csomóba összegyűrt konföderációs zászló. Lacey erősen odaszorítja az arcomhoz. – Tartsd itt szorosan. Minden rendben, fáj valamid? – Mire elmondom, hogy nem. Ekkor eszmélek csak arra, hogy a motor még mindig jár, még mindig sebességben van, s csak azért nincs mozgásban, mert még mindig a féken állok. Leállítom a motort. A hirtelen támadt csendben valami folyadék hangját hallom… de nem csepeg, inkább folyik. – Talán nem ártana kiszállni – javasolja Radar. Az arcomhoz szorítom a konföderációs zászlót. A kocsiból tovább ömlik valami. – A benzin! Fel fog robbanni! – ordítja Ben. Kivágja az ajtót, és megrettenve elrohan. Átveti magát egy gerendákból épített kerítésen, s már egy szénaboglyás mezőn vágtat. Én is kiszállok, habár nem olyan fürgén. Már Radar is odakint áll, és miközben Ben rémülten iszkol, elneveti magát. – A sör az – világosít fel. – Micsoda? – Eltört az összes üveg – magyarázza, és fejével a felhasadt hűtődoboz felé int, amelyből gallonszám ömlik a habzó ital. Megpróbálunk Ben után kiabálni, de minden figyelmét leköti, hogy ordibáljon: – FEL FOG ROBBANNI! – Közben inaszakadtából vágtat, talárja felrebben, a szürke hajnali fényben felködlik pucér, csontos segge. Egy autót hallok közeledni, és a főút felé nézek. A fehér tehén és foltos barátnője sikeresen átért a szemközti útpadkára. Még mindig közönyösen bámulnak. Visszafordulok, és rájövök, hogy a minifurgon nekiment a kerítésnek. Már a kárt mérem fel, amikor Ben végül csak visszabattyog hozzánk. Miközben a kocsink megpördült, valószínűleg horzsolhattuk a kerítést, mert a tolóajtón mély karcolás éktelenkedik. Elég mély ahhoz, hogy ha az ember belekukucskál, tulajdonképpen beláthat a jármű belsejébe. Ezt leszámítva azonban úgy tűnik, makulátlan állapotban van. Nincs egyéb horpadás. Nem tört ki ablak. Nem durrant ki egyik gumi sem. A hátsó ajtóhoz lépek, és rámeredek a 210 törött sörösüvegre, amelyből még mindig bugyborékolva folyik az ital. Lacey mellém lép és átölel. Mindketten megbűvölten bámuljuk a habzó sörpatakot, amely az alattunk húzódó árokba folyik. – Mi történt? – kérdi. Elmondom neki: már halottak voltunk, amikor Bennek sikerült a kocsit rábírnia arra, hogy épp a megfelelő módon pördüljön meg, mintha valamiféle zseniális, jármű-balerina lett volna. Ben Radarral bemászott a minifurgon alá. Szart sem tudnak a kocsikról, de úgy vélem, ettől jobban érzik magukat. Az alváz alól kilóg Ben talárjának szegélye és meztelen vádlija. – Haver! – üvölti ki Radar. – Az egész… szóval úgy fest, teljesen rendben van! – Radar – szólok vissza –, a kocsi úgy nagyjából nyolcszor fordult körbe. Tuti, hogy nem lehet

rendben. – Hát, pedig úgy néz ki – erősködik Radar. – Hé! – Megragadom Ben New Balance sportcipőjét. – Hé, gyere csak ide! – Kifurakszik a kocsi alól, én meg nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. Az ő keze fekete a kocsi olajos mocskától. Felrántom és megölelem. Ha nem adtam volna fel, hogy kormányozzak, és ő nem ragadja magához az irányítást oly ügyesen, akkor tudom, most halottak lennénk. – Köszönöm – mondom, és megveregetem a hátát. Valószínűleg túl erősen. – Ennél rátermettebb kormányzást az anyósülésről még sosem láttam. Olajos kezével megpaskolja arcom sértetlen felét. – Nem téged akartalak megmenteni, hanem magamat – pontosít. – Hidd el, te egyszer sem jutottál az eszembe. – Te se nekem – kacagok fel. Ben rám néz, szája már-már mosolyra húzódik, aztán ennyit közöl: – Hát tudod, rohadtul nagy tehén volt. Nem is annyira tehén, mint inkább földi bálna. Megint nevetek. Ekkor Radar is előmászik. – Haver, én tényleg úgy látom, hogy minden rendben. És figyelj csak… mindössze öt percet vesztettünk. Még csak az átlagsebességen sem kell módosítanunk. Lacey összecsücsörített szájjal nézegeti a karcolást a minifurgon oldalán. – Na, mit gondolsz? – kérdezem. – Menjünk – feleli. – Menjünk – szavaz Radar is. Ben felpuffasztja az arcát, aztán zajosan kifújja a levegőt. – Főleg azért, mert annyira befolyásolható vagyok: menjünk. – Menjünk – mondom ki én is. – De az tuti, hogy nem vezetek többet. Ben átveszi tőlem a slusszkulcsot. Beszállunk. Radar irányításával feltolatunk a töltésen, rá a főútra. 542 mérföldre vagyunk Agloe-tól.

A tizenharmadik óra Radar kétpercenként megszólal: – És arra emlékeztek, srácok, amikor már majdnem úgy volt, hogy meghalunk, és akkor Ben elmarta a volánt, kicselezett egy giganagy tehenet, és úgy keringőzött a kocsival, mintha Disney World valamelyik ringlispíljén lett volna? És még csak bele sem haltunk! Lacey áthajol a konyhán, és kezét Ben térdére simítja. – Szóval… hős vagy, erről tudsz? Az ilyesmiért érdemérmeket szoktak osztogatni. – Már mondtam, és most újra elismétlem: rátok egyáltalán nem gondoltam. Egyedül… a… saját… seggemet… akartam… menteni. – Hazudós! Te, hősies, imádni való hazudós! – közli Lacey, és cuppanós puszit nyom a képére.

– Hé, srácok – veszi vissza a szót Radar –, és arra emlékeztek, amikor ott voltam hátul a csomagtérben, két biztonsági övvel becsatolva, az ajtó kinyílt, a sör kipotyogott, én azonban szinte minden sérülés nélkül megúsztam? Hogyan lehetséges ilyesmi egyáltalán? – Játsszunk metafizikus barkochbát – indítványozza Lacey. – Körülnézek, és kis szememmel látom egy hős szívét, egy szívet, amely nem magáért dobog, hanem az emberiség egészéért. – NEM SZERÉNYKEDEK! EGYSZERŰEN CSAK TÉNYLEG NEM AKARTAM MEGHALNI! – visít fel Ben. – Hé, srácok, és arra emlékeztek, amikor volt az az eset a minifurgonnal, olyan húsz perce, amikor valahogy mégsem haltunk meg?

A tizennegyedik óra Az első sokk elmúltával elkezdünk rendet rakni. Igyekszünk papírlapokra söpörni az összetört bluefines üvegek szilánkjaiból minél többet, és egy szatyorba gyűjtjük azzal, hogy majd később kidobjuk. A minifurgon padlószőnyege csupa lucsok a ragacsos Mountain Dew, Bluefin és Diet Coke elegyétől. Az útközben szerzett papírszalvétákkal próbáljuk felitatni. Az biztos, hogy ennek komoly autómosás lesz a vége, de arra Agloe előtt nem lesz lehetőség. Radar utánanézett az interneten annak, mennyibe kerül kicseréltetni az oldalsó panelt: 300 dollár, plusz a festés. Az utazásunk költségei egyre nőnek, de nyáron úgyis apu rendelőjében fogok dolgozni, úgyhogy keresek majd pénzt, és egyébként is… ez nem túlzott váltságdíj Margóért. Jobboldalt előbukkan az épp felkelő nap. Az arcom még vérzik. A konföderációs zászló mostanra a sebhez ragadt, úgyhogy többé nem muszáj a kezemmel tartanom.

A tizenötödik óra Tölgyfákból álló keskeny sáv takarja éppen a látóhatár felé elnyúló kukoricaföldeket. A táj változik, de ezen kívül más nem. Az ilyen utakon lesz az embernek az a benyomása, mintha nem is több államon haladnánk át: ugyanolyan McDonald’s, BP, Wendy’s. Tudom, hogy ezt rettenetesen meg kellene vetnem, és visszavágynom azokba a régi szép időkbe, amikor az út mentén minden tájnak más és más hangulata volt… vagy mi a szösz. De nekem ez tetszik. Szeretem, hogy olyan egybefüggő. Tetszik, hogy tizenöt órát vezethetek úgy az otthonomtól, hogy a világ nem változik nagyot. A csomagtérben vagyok, Lacey bekattintja mindkét biztonsági övet. – Pihenned kell – mondja. – Annyi mindenen mentél keresztül. – Hihetetlen, hogy még senki sem tett szemrehányást azért, hogy nem voltam tettre készebb a tehénnel való ütközetben. Miközben álomba merülök, hallom, hogy tréfálkoznak. Nem a szavaikat, inkább csak a beszédük ritmusát, a viccelődés hangsúlyait. Szeretek csak úgy hallgatózni, csak úgy henyélni a füvön. Eltökélem magamban, hogy ha odaérünk időben, de Margót nem találjuk ott, akkor

a következőt fogjuk csinálni: kocsikázunk egyet a Catskill-hegységben, keresünk valami jó kis helyet, aztán csak henyélünk a füvön, beszélgetünk és mókázunk. Talán azért gondolhatok ilyesmikre, mert biztosan tudom, Margo életben van – még ha ennek nem is tapasztalom a bizonyítékát. Szinte már el tudom képzelni a boldogságot nélküle, a képességet, hogy elengedjem őt, mert a gyökereink akkor is összekapcsolódnak, ha azt a fűszálat soha többé nem látom már.

A tizenhatodik óra Alszom.

A tizenhetedik óra Alszom.

A tizennyolcadik óra Alszom.

A tizenkilencedik óra Amikor felébredek, Radar és Ben harsány hangon megvitatják éppen, mi legyen a kocsi neve. Ben szeretné Muhammad Alinak hívni, mert a minifurgon is állja a csapásokat, és egyre csak nyomul előre. Radar szerint egy kocsit nem lehet történelmi személyről elnevezni. Ő azt tartaná helyesnek, ha a Lurlene nevet adnánk neki, mert az olyan jól hangzik. – Lurlene-nek akarod hívni? – Ben hangja a rémülettől elvékonyodik. – Hát nem jutott már ki épp elég mostoha sors szegény kicsi járműnek? Kicsatolok egy biztonsági övet és felülök. Lacey felém fordul. – Jó reggelt! Isten hozott a csodás New York államban. – Hány óra? – Kilenc negyvenkettő. – A haját hátrafogta lófarokba, de a rövidebb fürtök kiszabadultak belőle. – Hogy vagy? – kérdezi. Megmondom neki. – Beparázva. Rám mosolyog és bólint.

– Igen, én is. Mintha túl sok dolog történhetne egyszerre, és képtelenség mindegyikre felkészülni. – Igen. – Remélem, mi ketten nyáron is barátok maradunk – jegyzi meg. És ez valami okból segít. Az ember sosem tudhatja, mi lesz az, ami segít neki. Radar épp kijelenti, hogy a kocsit nevezzük Szürkelúdnak. Előrehajolok, hogy mindenki hallja a hangom, és beszállok: – Trenderli. Mert minél erősebben pörgeted meg, annál szebben teljesít. Ben biccent. Radar megfordul. – Az hiszem, neked kellene a hivatalos bármi-elnevezőnknek lenned.

A huszadik óra Az első hálószobában ülök Lacey-vel. Ben vezet, Radar navigál. Aludtam, amikor utoljára megálltak, de közben valahol szereztek egy térképet New Yorkról. Agloe nincs jelölve rajta, viszont öt vagy hat útkereszteződést is látok Roscoe-tól északra. Mindig is úgy gondoltam New Yorkra, mint végtelenül elnyúló metropoliszra, itt azonban főleg zöldellő dombokat látok, amelyekre a minifurgon hősiesen felkaptat. Amikor egy pillanatra mindannyian elhallgatunk, és Ben már a rádió gombja felé nyúl, gyorsan megszólalok: – Egy menet metafizikai barkochba? Ben kezdi: – Körülnézek, és kis szememmel látok valamit, amit nagyon szeretek. – Ó, én már tudom is! – jelentkezik Radar. – A golyók íze. – Nem. – Akkor péniszek íze? – próbálkozom én is. – Nem, hülyegyerek – közli Ben. – Hmmm – morfondíroz Radar. – Akkor talán a golyók szaga? – A golyók tapintása? – tippelek. – Hagyjátok már abba, seggfejek, semmi köze nemi szervekhez. Lace? – Ööö… az érzés, hogy épp megmentetted három ember életét? – Nem. És úgy látom, srácok, elfogytak a lehetőségeitek. – Na jó, akkor mire gondoltál? – Lacey-re – feleli, és látom, hogy a lányra néz a visszapillantó tükörben. – Süket vagy – szidom. – Metafizikai barkochbáról volt szó. Olyan dolgokra kell gondolnod, amiket nem lehet látni. – Olyanra is gondoltam – vág vissza. – Amit én igazán szeretek… Lacey, de nem a látható Lacey. – Ó, mindjárt elhányom magam – nyilatkozza Radar, de Lacey kicsatolja a biztonsági övét, áthajol a konyhán, és valamit Ben fülébe súg. Ben erre elvörösödik. – Jó, megígérem, hogy én nem leszek ilyen érzelgős – jelenti be Radar. – Körülnézek, és kis szememmel látok valamit, amit mindannyian érzünk. – Rendkívüli kimerültséget? – kezdem a sort.

– Nem, de meg kell mondjam, kiváló ötlet. Lacey jön. – Akkor az az érzés, amit a rengeteg koffein okoz… hogy úgy érzed, nem is annyira a szíved ver, mint inkább az egész tested pulzál? – Nem. Ben? – Khm… mindannyian azt érezzük, hogy jó lenne pisilni, vagy ezzel egyedül vagyok? – Ahogy az már lenni szokott, ezzel egyedül vagy. Egyéb próbálkozás? – Hallgatunk. – A helyes válasz a következő: mindannyian azt érezzük, hogy sokkal boldogabbak leszünk, ha a cappella előadjuk a „Blister in the Sun” című számot. Így hát előadjuk. Lehet, hogy botfülem van, de ugyanolyan hangosan énekelek, mint mindenki más. Amikor vége, én adok nekik egy feladványt: – Körülnézek, és kis szememmel látok valamit, ami egy nagyszerű történet. Erre egy darabig senki sem mond semmit. Csak Trenderli hangja hallatszik, ahogy a lankákon lefelé zúdulva falja az utat. Aztán egy idő után Ben megszólal: – Erről van szó, igaz? Bólintok. – Hát igen – mondja Radar. – Ha nem pusztulunk bele, akkor pokoli egy történet lesz belőle. Az segíteni fog, ha rátalálunk Margóra, fut át az agyamon, de tovább hallgatok. Ben végül bekapcsolja a rádiót, talál egy adót, ami rockballadákat sugároz, és ezeket együtt énekeljük.

A huszonegyedik óra Miután több mint 1100 mérföldet tettünk meg különféle főutakon, végre ideje letérnünk. Teljességgel lehetetlen tartani a hetvenhét mérföldes átlagsebességet azon a kétsávos úton, amelyen északnak, a Catskill-hegység felé indulunk. De nem lesz baj. Radar, a zseniális stratéga eleve félórás ráhagyással számolt, csak ezt nem osztotta meg velünk. Szép a táj. Az ősfákból álló erdő fürdik a késő délelőtti napfényben, ami egyébként még a szedett-vedett kis városközpontok téglaépületeit is frissebb színben tünteti fel. Lacey-vel elmondunk Radarnak és Bennek mindent, ami reményeink szerint segíthet megtalálni Margót. Emlékeztetjük rá őket. Mi is felidézzük magunkban. Az ezüst Honda Civicjét. Gesztenyebarna haját, katonásan egyenes tartását. Hogy mennyire rabul ejtették az elhagyatott épületek. – Van vele egy fekete notesz – mondom. Ben megpördült. – Rendben, Q. Ha a New York állambeli Agloe-ban szembejön velem egy lány, aki kiköpött olyan, mint Margo, akkor nem csinálok semmit. Kivéve persze, ha van nála notesz. Mert az lesz az árulkodó jel. Lepereg rólam. Csak emlékezni szeretnék Margóra. Most utoljára úgy akarok rá emlékezni, hogy közben azt remélem, viszontláthatom.

Agloe A megengedett sebesség ötvenötről negyvenötre, majd harmincötre csökken. Átdöcögünk valami vasúti sínen, és máris Roscoe-ban vagyunk. Végiggurulunk az álmos városközponton, amiben van egy kávézó, egy ruhaszalon, egy egydolláros üzlet meg pár bedeszkázott kirakatú bolt. Előrehajolok. – Valahogy el tudom képzelni itt Margót. – Ja – ért egyet Ben. – Öregem, azért itt nagyon nem szeretnék holmi épületekbe betörni. Szerintem nem tenne jót az egészségemnek egy New York-i dutyi. Ezeknek az épületeknek a felderítése nem tölt el különösebb riadalommal, mivel az egész városka kihaltnak tűnik. Semmi sincs nyitva. A központon túl egyetlen út keresztezi a főútvonalat – errefelé található Roscoe egyetlen városrésze és az általános iskola. A szerény, favázas házak eltörpülnek a hatalmas, sűrű fák mellett. Ráfordulunk egy másik főútra, ahol a sebességhatár ennek megfelelően magasabb, de Radar mindenképpen lassan vezet. Egy mérföldet sem teszünk meg, s balra földutat látunk, amely nevét még tábla sem hirdeti. – Talán ez lesz az – mondom. – Ez egy kocsifeljáró – közli Ben, de Radar azért ráfordul. Pedig tényleg feljárónak tűnik, amit a kemény agyagba vágtak bele. Baloldalt kaszálatlan fű, olyan magasra nőtt, hogy a kocsi kerekei sem látszanának ki belőle. Nem látok semmit, és nyugtalanít, hogy ezen a mezőn igen könnyen elrejtőzhet egy ember. Egy darabig csak megyünk, aztán az út végén ott egy viktoriánus stílusú lakóház. Megfordulunk, és észak felé indulunk, vissza a kétsávos úthoz, amely a Cat Hollow Roadban ér véget. Ezen egy újabb földútig jutunk – pont olyan, mint az előző volt, bár ezúttal az utca jobb oldalán düledező, megszürkült fadeszkákból rakott, pajtaszerű épületet látunk. Mindkét oldalon földek terülnek el, rajtuk hatalmas, hengerekben préselt szénabálák, de a kaszálás óta a fű már újra növekedésnek indult. Radar úgy ötmérföldes sebességgel halad. A tekintetünk valami szokatlant keres. Egy repedést ezen a tökéletesen idilli tájon. – Szerintetek lehet, hogy az ott az Agloe vegyesbolt? – teszem fel a kérdést. – A pajta? – Aha. – Dunsztom sincs – feleli Radar. – A vegyesboltok általában pajtára hasonlítanak? Hosszan kifújom a levegőt összepréselt ajkam között. – Nem tudom. – Az ott… ó, a rohadt életbe, az Margo kocsija! – kiált fel mellettem Lacey. – Igenigenigenigenigen, Margo kocsija, Margo kocsija! Radar lefékezi a minifurgont, én pedig tekintetemmel követem Lacey ujját, amely túlmutat a mezőn, valahová az épület mögé. Valami ezüstösen megcsillan. Kicsit lehajolok, hogy a fejünk

egy szintben legyen, és már én is látom a kocsi tetejét. Isten tudja csak, hogyan kerülhetett oda, hiszen arra nem vezet semmiféle út. Radar lehúzódik oldalra, én pedig kiugrok az autóból, és Margo kocsija felé rohanok. Üres. Nincs lezárva sem. Felnyitom a csomagtartót. Nincs benne semmi más, csak egy nyitva hagyott, üres bőrönd. Körülnézek, és elindulok abba az irányba, ahol érzésem szerint az Agloe vegyesbolt maradványai állnak. Miközben a letarolt mezőn vágtatok, Ben és Radar elhúz mellettem. A pajtába nem az ajtaján át lépünk be, hanem az egyik oldalfalában tátongó rést használjuk, ahol a fa egyszerűen elkorhadt. A réseken át beszűrődő napfény annyi mintát rajzol a korhadt fapadlóra, ahány lyuk a tetőn van. Miközben a tekintetem Margót keresve végigsuhan a pajtán, néhány dolog azonnal feltűnik. A felpuhult padlódeszkák. A mandulaillat, ami rá emlékeztet. A régi, karmos lábú fürdőkád a sarokban. A tető lyukas, mint a szita, úgyhogy az ember egyszerre érzi magát kint és bent. Valaki erősen megrántja az ingemet. Hátrakapom a fejem, és látom, hogy Ben tekintete ideoda jár köztem és a helyiség egyik sarka között. Hunyorogva nézek arra, mert ott épp áttör a tetőn egy széles, vakítóan fehér fénysáv, de azért belátok abba a sarokba, ahol két mellmagasságig érő, szürkére színezett, koszos plexiüveg lap van hegyes szögben egymásnak döntve – a másik oldalon a deszkafal támasztja meg őket, így az egész egyfajta háromszög alakú fülkét alkot. A színezett üvegen azonban áthatol a fény, s bár minden a szürke árnyalataiban játszik, döbbenetes látvány tárul a szemem elé: Margo Roth Spiegelmant látom, fekete, irodai bőrszékben ül, s egy iskolai íróasztalra görnyedve körmöl valamit. A haja sokkal rövidebb – homlokát egyenetlenül nyírt frufru takarja, s egyébként is borzas, mintha ezzel kívánná az aszimmetriát tovább hangsúlyozni… de kétségkívül ő az. Él. Dolgozószobáját az elhagyatott floridai miniplázából átköltöztette egy elhagyatott New York-i pajtába, de azért rátaláltam. Mind a négyen elindulunk felé, ő azonban mintha nem figyelne fel ránk. Csak ír tovább. Végül valaki, talán Radar, megszólítja: – Margo. Margo? Margo feláll, lábujjhegyre emelkedik, keze megpihen a hevenyészve összetákolt fülke plexifalán. Lehet, hogy sikerült meglepnünk, de a pillantása erről egyáltalán nem árulkodik. Itt van hát Margo Roth Spiegelman, másfél méternyire tőlem: az ajka annyira kiszáradt, hogy ittott fel is hasadt, nincs kisminkelve, a körme alatt kosz, rezzenéstelen a tekintete. Még sosem láttam ilyen élettelennek a szemét, de persze az is igaz, hogy talán még sosem láttam valójában a szemét. Rám mered. Biztos vagyok abban, hogy engem néz, nem pedig Lacey-t vagy Bent vagy Radart. Utoljára Robert Joyner élettelen szeme bámult rám így Jefferson Parkban. Margo sokáig áll ott némán. Túlságosan megijeszt a tekintete ahhoz, hogy előrelépjek. Whitman ezt így fogalmazza meg: „Állunk itt én és e titok.” Végül csak ennyit mond: – Még öt percre szükségem lenne. – Aztán visszaül az asztalához, és folytatja az írást. Figyelem, ahogy dolgozik. Leszámítva azt, hogy kissé maszatos, tulajdonképpen pontosan olyan, mint mindig. Nem is tudom, miért, de valahogy azt képzeltem, hogy másképp fog

kinézni. Hogy idősebbnek tűnik majd. Hogy alig fogok ráismerni, amikor legközelebb találkozunk. És most itt van, egy plexilapon át nézem, s pontosan olyan, mint Margo Roth Spiegelman, a lány, akit kétéves korom óta ismerek… a lány, aki a gondolat volt, amibe én beleszerettem. Hogy ez a gondolat nemcsak téves volt, de veszélyes is, arra csak most eszmélek rá, amikor Margo becsukja a noteszét, beteszi a hátizsákjába, feláll, és felénk indul. Micsoda csalóka dolog is azt hinni, hogy egy személy több lehet, mint egy személy. – Szia! – mosolyog rá Lacey-re. Őt öleli meg először, aztán kezet fog Bennel, majd Radarral. Végül felvonja a szemöldökét. – Szia, Q. – Magához ölel, de csak futólag. Szeretnék belekapaszkodni. Szeretném, ha történne valami. Szeretném érezni, ahogy a mellemen zokog, s poros arcáról könnyek csorognak le az ingemre. De csak gyorsan magához húz, aztán lehuppan a padlóra. Én is leülök, Ben, Radar és Lacey is követi a példámat, s így most már mindannyian Margóra függesztjük a tekintetünket. – Örülök, hogy látlak – bököm ki egy idő után. Úgy érzem, mintha valami hangtalan fohászt szakítanék félbe. Margo hanyag mozdulattal oldalra simítja a frufruját. Mielőtt szóra nyitná a száját, úgy fest, mintha ki kellene találnia, hogy pontosan mit is mondjon. – Én… ööö… khm… Hát, elég ritkán fordul elő, hogy nem találok szavakat, igaz? Mostanában nem beszéltem valami sokat. Khm. Akkor talán kezdjük azzal, hogy mi az ördögöt kerestek itt. – Margo – szólal meg Lacey. – Jézusom, annyira aggódtunk! – Aggodalomra nem volt semmi ok! – vágja rá Margo kedélyesen. – Jól vagyok. – Felmutatja mindkét hüvelykujját. – Teljesen szuperül vagyok. – Telefonálhattál volna, hogy ezt tudasd velünk is – közli Ben a hangjában némi ingerültséggel. – Megtakaríthattál volna nekünk egy rohadt hosszú utat. – Tudod, Pipipiros Ben, tapasztalataim szerint, amikor az ember valahonnan le akar lépni, akkor az a legjobb, ha egyszerűen lelép onnan. Egyébként miért van rajtad szoknya? Ben elvörösödik. – Ne nevezd így! – csattan fel Lacey. Margo tekintete azonnal felé vág. – Ó, istenkém, csak nem összejöttél vele? – Lacey nem felel. – Ez csak vicc, ugye? – kérdezi Margo. – Pedig igaz – néz vele farkasszemet Lacey. – És ami azt illeti, Ben szuper pasi. Ami pedig téged illet, te egy szemét vagy. És ami engem illet, már itt sem vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Margo. Kösz, hogy halálra rémítettél, és elérted, hogy a végzős évem teljes utolsó hónapjában szarul érezzem magam. És még akkor is képes vagy szemétkedni, amikor végre nagy keservesen felkutatunk, mert annyira aggódunk érted. Ritka öröm volt a barátodnak lenni. – Részemről is. Mármint úgy értem, nélküled hogyan is szereztem volna tudomást arról, hogy milyen dagadt vagyok. – Lacey felpattan és elvágtat. A léptei megrezegtetik a korhadt padlót. Ben követi. Mire odanézek, már Radar is felállt.

– Én korábban nem ismertelek, csak a hátrahagyott nyomokon keresztül lett valami fogalmam arról, hogy milyen vagy – mondja. – A nyomok jobban tetszettek, mint te. – Mi a fenéről beszél? – fordul hozzám Margo. Radar azonban nem felel, csak távozik. Nekem is mennem kéne. A barátaim… sokkal inkább a barátaim, mint amennyire Margo annak számít. Csakhogy vannak kérdéseim. Margo feláll, és elindul a plexifülke felé, úgyhogy a legkézenfekvőbbel kezdem: – Miért viselkedsz ilyen hülyén? Megpördül, belemarkol az ingembe, aztán beleüvölti a képembe: – Te meg mit képzelsz, hogy minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak felbukkansz itt? – Hogyan figyelmeztethettelek volna, ha egyszer teljesen eltűntél a föld színéről? – Látom, hogy laposat pislant, és tudom, hogy erre nincs válasza, úgyhogy folytatom. Annyira dühös vagyok rá. Mert… mert… nem is tudom. Mert nem az a Margo, akinek szerettem volna. Mert nem az a Margo, akiről végül azt hittem, hogy helyesen képzeltem el magamban. – Biztosra vettem, hogy jó okod volt arra, hogy ne keress senkit az után a bizonyos éjszaka után. És… ez volt a jó okod? Hogy úgy élhess, mint valami csavargó? Elengedi az ingemet, és otthagy. – És most ki viselkedik hülyén? Úgy mentem el, ahogy szerintem egyedül lehetséges elmenni. Az ember egy mozdulattal szabadul meg az életétől, mint egy sebtapasztól. És akkor te te lehetsz, Lace Lace lehet, mindenki az lehet, aki, és én is saját magam lehetek. – Csakhogy nekem nem volt olyan könnyű saját magamnak lenni, Margo, mert azt hittem, h o g y meghaltál. Iszonyú sokáig. És emiatt egy csomó olyan marhaságot csináltam, amit egyébként sosem tennék. Most már üvöltözik velem, az ingembe kapaszkodva húzza ki magát, hogy az arcomba ordíthassa: – Ugyan, baromság! Nem azért jöttél ide, mert azt akartad tudni, hogy rendben vagyok-e! Azért jöttél, mert meg akartad menteni szegény kicsi Margót saját zűrös magától, hogy aztán majd, jaj, de hálás legyek az én hősömnek fehér lovon, ledobjam minden ruhám, és rimánkodjak azért, hogy tegyél a magadévá! – Baromság! – kiabálom vissza, és jórészt így is van. – Csak szórakoztál velünk, igaz? Csak biztosan akartad tudni, hogy a távozásod után is remekül mulathatsz, hogy még mindig te vagy számunka a világ középpontja, ami körül mindannyian keringünk! Nem hittem volna, hogy képes még ennél is nagyobb hangerőre, de igen. – Még csak nem is vagy rám dühös, Q! Csak a rólam alkotott elképzelésedre haragszol, amit gyerekkorunk óta őrizgetsz magadban! El akar fordulni, de elkapom a vállát, ott tartom magam előtt, és az arcába mondom: – Belegondoltál egyáltalán, hogy mit jelentett az eltűnésed? Gondoltál Ruthie-ra? Rám, vagy Lacey-re, vagy bárki másra, aki egy kicsit is törődött veled? Nem! Naná, hogy nem! Mert ha valami nem veled történik, akkor az meg sem történik, ugye? Így van, Margo? Így van? Már nem ellenkezik. Görnyedten megfordul, és visszamegy a dolgozószobájába. Belerúg a plexifalba, mindkettő nagy zajjal felborul, rázuhan az asztalra és a székre, majd lecsúszik a padlóra. – FOGD BE, FOGD BE, HÜLYE SEGGFEJ!

– Rendben – mondom. Amikor Margo teljesen kivetkőzik magából, nekem valahogy sikerül visszanyernem az önuralmamat. Megpróbálok úgy beszélni, ahogy anyu szokott. – Befogom. Mind a ketten nagyon feldúltak vagyunk. Részemről sok a… megoldatlan dolog. Leül a székébe, lábát dolgozószobája hajdani falára teszi fel. A pajta sarkába mered. Legalább három méter választ el bennünket. – Egyáltalán hogy a fenébe találtatok meg? – Azt hittem, ezt akartad – felelem halkan. Már az is meglep, hogy meghallja egyáltalán a hangomat. Felém pördül a székkel, és rám szegezi a tekintetét. – Nagy lószart akartam! – Az „Ének magamról”… – fogok bele. – Guthrie-tól eljutottam Whitmanhez. Whitman segített eljutni az ajtóhoz. Az ajtó a miniplázához. Rájöttünk arra, hogy lehet elolvasni az átfestett graffitit. Nem értettem a „papírvárosok” kifejezést. Mert jelenthet olyan kertvárosokat, amiket sosem építettek meg. Azt hittem, egy ilyenbe menekültél, és sosem térsz vissza. Azt hittem, holtan fekszel egy ilyen helyen, hogy megölted magad, és valami okból azt akarod, hogy én találjak rád. Úgyhogy végigjártam egy sereg sírkertvárost, és téged kerestelek. Aztán sikerült az ajándékboltban talált térképet megfeleltetni a rajzszögek nyomainak. Elkezdtem alaposabban olvasni a verset, és rájöttem arra, hogy valószínűleg nem menekülsz egyfolytában, hanem valami biztos helyen szövöd a terveidet. Írogatsz a fekete noteszodba. A térkép alapján sikerült rábukkannom Agloe-ra, aztán észrevettem a kommentedet az Omnictionary szerkesztői oldalán, kihagytam az évzárót, és idejöttem. Margo előregereblyézi a haját, de az már nem elég hosszú ahhoz, hogy az arcába hulljon, és eltakarja. – Utálom ezt a frizurát – morogja. – Azt akartam, hogy teljesen más legyen a külsőm, de helyette csak… röhejesen néz ki. – Nekem tetszik – mondom. – Szép keretet ad az arcodnak. – Bocs, hogy olyan dög voltam – böki ki. – De muszáj megértened… mármint… egyszer csak a nagy semmiből beállítotok ide, és a frászt hozzátok rám… – Mondhattad volna ezt is: „srácok, egyszerűen a frászt hozzátok rám” – felelem. Gúnyosan elhúzza a száját. – Hát persze! Hiszen ez vallana arra a Margo Roth Spiegelmanra, akit mindenki ismer és kedvel. – Egy másodpercig hallgat, aztán folytatja: – Tudtam, hogy nem kellett volna beírnom azt a kommentet az Omnictionarybe. De úgy gondoltam, vicces lesz, ha a szerkesztők később megtalálják. Eszembe jutott az is, hogy a rendőrök esetleg le tudják nyomozni, de nyilván időbe telik. Az Omnictionarynek mégiscsak milliárdnyi szócikke van, vagy mi. Sosem hittem volna… – Mit? – Hogy az iménti kérdésedre válaszoljak… sokat gondoltam rád. És Ruthie-ra. Meg a szüleimre. Hát persze! Szóval ezt hagyjuk. Talán tényleg én vagyok a legiszonyúbban önző személy az emberiség történelmében… de az ég szerelmére, tényleg azt hiszed, hogy ezt csináltam volna, ha nem lett volna muszáj? – A fejét csóválja. Aztán lekönyököl a térdére, felém hajol, és végre beszélgetünk. Távolságtartóan, de beszélünk egymással. – Egyszerűen csak

képtelen voltam bármi más módot kitalálni arra, hogy ne rángathassanak haza. – Örülök, hogy nem haltál meg – mondom. – Aha. Én is. – Csúfondárosan elmosolyodik. Most látom először azt a mosolyt, ami már olyan régóta hiányzott. – Ezért kellett eljönnöm. Bármilyen szar is tud lenni az élet, a halálnál mégiscsak jobb. Megcsörren a telefonom. Ben az. Felveszem. – Lacey szeretne Margóval beszélni – közli. Odalépek Margóhoz, felé nyújtom a mobilt, aztán csak állok ott, míg ő leejtett vállal hallgatja Lacey-t. Én csak érthetetlen zörejeket hallok, de Margo egy idő után beléfojtja a szót. – Figyelj, komolyan sajnálom. Annyira meg voltam ijedve. – Aztán csend. Lacey tovább beszél, mire Margo felnevet, és tesz valami megjegyzést. Úgy érzem, magukra kellene hagynom őket, úgyhogy elkezdek körbejárni a pajtában. A másik sarkában, szemben a dolgozószobával Margo valami ágyfélét eszkábált magának: négy targoncához való raklap, rajta egy narancssárga, felfújható matrac. Mellette kis kupacban állnak gondosan összehajtogatott ruhái. Van ott még egy fogkefe, fogkrém meg egy nagy műanyag pohár a Subway-ből. Alattuk két könyv: Az üvegbura Sylvia Plath-tól és Kurt Vonnegut regénye, Az ötös számú vágóhíd. El sem hiszem, hogy képes volt így élni, a kertvárosi takarosság és riasztó romlás összebékíthetetlen elegyében. De persze azt is nehéz felfognom, mennyi időt vesztegettem el azzal, hogy azt képzeltem, másképpen él. – A természetvédelmi körzetnél találtak egy motelt. Lace üzeni neked, hogy holnap reggel indulnak, veled vagy nélküled – szólal meg mögöttem Margo. Nem azt mondja, hogy velünk, hanem hogy veled. Ekkor gondolkodom el először azon, hogy mi következik. – Szinte mindenem megvan, jól elboldogulok – mondja, és odalép mellém. – Van itt egy budi is, csak nem valami szuper állapotban, viszont van egy kamionos pihenőhely Roscoe-tól keletre, oda szoktam elmenni. Van zuhanyozóhelyiségük is, és a női rész kimondottan tiszta, mivel elég kevés a női kamionsofőr. Plusz van még internet is. Ez itt olyan, mintha a házam lenne, a kamionos pihenőben meg a nyaralóm van. – Elnevetem magam. Ellép mellettem, letérdel, és bekukkant az ágy raklapjai alá. Előkotor egy elemlámpát meg egy vékony, négyszögletű műanyag tárgyat. – Csak ezt a két dolgot vettem egész hónapban. Leszámítva a benzint meg a kaját. – Átveszem tőle a szögletes holmit, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy az egy elemes CD-lejátszó. – Leakasztottam pár albumot is – meséli tovább. – De majd a városban még többet szerzek. – A városban? – Persze. Ma indulok tovább New Yorkba. Ezért is írtam be az Omnictionarybe. Elkezdek istenigazából utazgatni. Az eredeti terv szerint ma hagytam volna el Orlandót… úgy képzeltem, elmegyek még az évzáróra, és végigcsinálom veletek utána az összes ilyenkor szokásos baromságot, aztán másnap útnak indulok. De egyszerűen nem bírtam tovább. Komolyan mondom, egyetlen órával sem tudtam volna tovább maradni. Amikor hallottam Jase-ről… azt mondtam magamban: hiszen már mindent elterveztem, csak a napot változtatom meg. De sajnálom, hogy rád ijesztettem. Ezt tényleg szerettem volna kihagyni, de a végén annyira kellett

kapkodnom. Erre a művemre nem vagyok túl büszke. Ahhoz képest, hogy csak úgy összegányolta ezt a rávezető nyomoktól hemzsegő menekülési tervet, nem is volt rossz, villan át az agyamon. De főként az lep meg, hogy már eredetileg is szánt nekem valami szerepet. – Mi lenne, ha elmesélnéd az egészet – nyögöm ki, és még egy mosolyt is az arcomra erőltetek. – Mert tudod, sokat töprengtem. Mi volt szándékos, és mi nem? Minek mi volt a jelentése? Miért nálam hagytad a nyomokat, miért mentél el, ilyesmi. – Hmmm, oké. Rendben. De ahhoz előbb egy másik sztorival kell kezdenünk. – Felpattan, ügyesen kerülgeti a padló elkorhadt részeit, én pedig követem. Visszatérünk a dolgozószobába, belenyúl a hátizsákjába, és előveszi a fekete, gumis noteszt. Letelepedik a padlóra, átveti egymáson a két lábát, majd megpaskolja maga mellett a helyet, jelezve, hogy üljek oda. Rákoppint a becsukott noteszre. – Szóval… ez már elég régen elkezdődött – fog hozzá. – Valamikor negyedikes korunkban kitaláltam egy történetet, és beleírtam ebbe a noteszbe. Amolyan detektíves sztori volt. Felmerül bennem, hogy ha elmarom tőle a noteszt, akkor megzsarolhatom vele. Arra használhatom, hogy elérjem, jöjjön vissza Orlandóba, keressen magának munkát nyárra, s bérelt lakásban lakjon, míg csak el nem kezdődik a főiskola. Akkor legalább a nyár a mienk lenne. De tovább hallgatom. – Igazán nem dicsekvésből mondom, de egészen kivételesen zseniális szöveg lett. Na jó, csak vicceltem. Igazából a tízéves önmagam retardált, vágymegvalósító, varázslatban reménykedő zagyvaságai vannak benne. A főszereplője egy lány, akit Margo Spiegelmannak hívnak, tízéves, mint én, csak éppen az ő szülei kedvesek, gazdagok, és megvesznek mindent, amire csak vágyik. Margo fülig szerelmes egy Quentin nevű fiúba, aki hihetetlenül hasonlít rád, azt leszámítva, hogy ő félelmet nem ismer, hősies és bármikor hajlandó az életét is feláldozni az én védelmemben, meg ilyesmi. Emellett fontos szerep jut Myrna Mountweazelnek, aki pont olyan, mint Myrna Mountweazel, csak épp még mágikus tulajdonságai is vannak. Ott van például a történetben az, hogy aki csak megsimogatja Myrna Mountweazelt, képtelen lesz hazudni úgy tíz percen át. És beszélni is tud. Naná, hogy tud beszélni! Írt valaha is tízéves gyerek könyvet olyan kutyáról, amelyik nem tudott beszélni? Nevetek, de még mindig az jár a fejemben, hogy a tízéves Margo bele volt zúgva a tízéves Quentinbe. – Na szóval, a sztoriban Quentin, Margo és Myrna Mountweazel Robert Joyner ügyében nyomoznak, akinek a halála pontosan olyan, mint amilyen a valóságban volt, csak éppen nem ő maga az, aki nyilvánvalóan szájon lőtte magát, hanem valaki más végzett vele. A történet arról szól, hogyan találjuk ki, kicsoda volt az elkövető. – És ki volt az? Felkacag. – Komolyan azt szeretnéd, ha ezzel elrontanám neked az egész sztorit? – Hát… inkább elolvasnám – jelentem ki. Margo kinyitja a noteszt, és mutat belőle egy oldalt. Az írás tökéletesen olvashatatlan. Nem

mintha Margo olyan rondán írna, hanem mert a mondatok nemcsak vízszintesen sorakoznak a füzetben, hanem függőlegesen is. – Keresztírás – magyarázza. – A nem-Margo olvasónak meggyűlik vele a baja. Na jó, akkor mégis elrontom neked a sztorit, de előbb meg kell ígérned, hogy nem leszel dühös. – Ígérem. – Szóval az derül ki, hogy a gyilkosságot Robert Joyner alkoholista volt felesége húgának az öccse követte el, aki elmebeteg, mert megszállta egy ősi egyiptomi házimacska szelleme. Mint már említettem, első osztályú történetmeséléssel van dolgunk. Na mindegy, szóval a sztoriban veled és Myrna Mountweazellel felkeressük a gyilkost, aki rám lő, de te a golyó útjába veted magad, és igen hősiesen, a két karom között leheled ki a lelked. – Szuper! – nevetem el magam. Már olyan ígéretesnek tartottam, hogy van ez a történet a gyönyörű lányról, aki belém van zúgva, meg a rejtély és nyomozás, aztán mi lesz a vége? Hogy kinyiffantanak. – Hát igen – vigyorodik el Margo. – De muszáj volt megölnöm téged, mert az egyetlen másik variáció szerint a végén dugnunk kellett volna, és ennek a megírására tízévesen érzelmileg még nem álltam készen. – Igazad van – bólintok. – De ha újraírod, abban már nem szeretnék lemaradni mindenről. – Talán… miután rád lő a rossz fiú. Mondjuk egy csók a halálod előtt. – De kedves tőled! – Megtehetném, hogy felállok, odalépek hozzá, és megcsókolom. Megtehetném. De még mindig annyi mindent elronthatnék vele. – Na szóval, lássuk csak… végül ötödikben fejezem be a történetet. Pár év múlva egyszer csak elhatározom, hogy elszököm Mississippibe. E nagyszabású eseményre vonatkozó terveimet ebben a noteszben rögzítem, ahová a régi sztorit is írtam. Aztán meg is valósítom… elkötöm anyu kocsiját, belenyomok ezer mérföldet, hátrahagyom a betűlevesnyomot. Még csak nem is éreztem jól magam azon a kiruccanáson… annyira magányos voltam… az viszont mindig olyan jó, amikor az ember tudja, hogy megcsinálta, igaz? Szóval elkezdek újabb terveket szőni… vízszintesen és függőlegesen… mindenféle csínyekét, meg hogy melyik csajt melyik sráccal párosítanám össze… aztán jön a nagy vécépapíros kampány… egy még titkosabb utazás, csupa ilyesmi. Harmadik év elejére a notesz félig megtelik… ekkor határozom el, hogy lesz még egy húzásom, egy nagyon nagy gurítás, és aztán lelépek. Tovább beszélne, de félbe kell szakítanom. – Azon töröm a fejem, hogy vagy a hely nem volt rendben, vagy az emberek. Szóval… ha az emberek másmilyenek lettek volna? – De hogyan lehetne ezt a kettőt elválasztani egymástól? Az emberek a hely az emberek. És egyébként is, nem hittem volna, hogy akad bárki is, akivel barátkozhatnék. Azt gondoltam, mindenki olyan ijedős, mint te… vagy mit sem sejt a világról, mint Lacey. És… – Nem vagyok olyan ijedős, mint hinnéd – jelentettem ki. És ez igaz is. Csak akkor jövök rá, hogy így van, amikor kimondom. De attól még igaz. – Majd oda is eljutok – int le már-már panaszosan. – Na szóval, elsős vagyok… Gus elvisz a Halászsasba… – Kérdőn ránézek. – A miniplázába. Aztán egyre többet járok oda egyedül, csak

lógok, és lejegyzem a terveimet. Egy évvel ezelőtt már az összes tervem erről az utolsó menekülésről szól. Téged elég korán beleveszlek… talán azért, mert közben azt a régi történetemet olvasgatom… betörünk együtt a SeaWorldbe, ez volt az eredeti elgondolás… és annyira akartam, hogy egy kicsit rosszfiú legyél. Arra gondoltam, az az egyetlen éjszaka… szóval… valahogy felszabadítana téged. Aztán én eltűnnék, és te mindig ezt a képet őriznéd meg rólam az emlékeidben. Na szóval, egy idő után a noteszban már úgy hetven oldalon át más sincs, csak a tervem. Kifejezetten jól sikerült, és hamarosan végrehajtom. Ekkor tudom meg az igazat Jase-ről. Elhatározom, hogy elmegyek. Azonnal. Nem kell befejeznem a gimit. Mi értelme? Előbb azonban még el kell varrnom néhány szálat. Azon a bizonyos napon az órákon végig előttem hever a notesz, úgy dolgozom, mint az őrült, hogy átalakítsam a tervet, és beleférjen Becca, meg Jase, meg Lacey, és mindenki, akit a barátomnak tartottam, de nem volt az. Megpróbálok kitalálni valami büntetést mindenkinek, amivel tudathatom, mennyire zabos vagyok, mielőtt végleg dobnám őket. De ahhoz még mindig nagy kedvem van, hogy veled csináljam a dolgot. Még mindig tetszik a gondolat, hogy valami módon átformálhatlak téged… hogy legalább a halvány árnyéka legyél a gyerekkori történetem tökös hősének. És akkor alaposan meglepsz – meséli. – Éveken át papírfiúnak tartottalak… kétdimenziósnak, mint valami könyv szereplője… személyként mintha két különböző, de egyformán lapos dimenzió alkotott volna. Azon az éjszakán azonban kiderül rólad, hogy valódi vagy. A kalandunk olyan furán, olyan viccesen, olyan varázslatosan ér véget, hogy amikor reggel visszamegyek a szobámba, elkezdesz hiányozni. Át szeretnék menni hozzád beszélgetni, de akkor már elhatároztam, hogy lelépek, úgyhogy mennem kell. És az utolsó pillanatban egyszer csak az az ötletem támad, hogy rád hagyom a Halászsast. Olyan módon hagyom rád, hogy továbbsegítsen majd téged a talánmár-nem-is-olyan-ijedősség útján. Úgyhogy igen… Hát ennyi. Töröm a fejem, aztán gyorsan felragasztom a Woody-plakátot a roló hátuljára, bekarikázom a dal címét a lemezborítón, más színnel emelem ki az „Ének magamról” két sorát, mint amivel a többit, amikor a verset olvasgattam. Miután elhúzol a suliba, bemászom az ablakodon, és elrejtem az újságpapírdarabkát az ajtód zsanérjában. Délelőtt a Halászsasba megyek, részben azért, mert úgy érzem, még nem állok készen az indulásra, részben pedig azért, mert rendbe akarom tenni a helyet számodra. Úgy értem, egyáltalán nem akartam, hogy aggódj miattam. Azért is festettem át a graffitit… fogalmam sem volt arról, hogy így is képesek lesztek elolvasni. Szóval kitépem a lapokat az asztali naptárból, amit addig használtam, és leszedem a térképet is, ami azóta volt kint a falon, hogy kiszúrtam rajta Agloe-t. Addigra elfáradok, és mivel nem mehetek máshová, ott alszom. Végül két éjszakát is ott töltök… igyekszem összekaparni a bátorságomat, azt hiszem. És… nem is tudom… talán azt hittem, hogy szörnyen gyorsan rátalálsz a hátrahagyott nyomokra… De aztán elindulok. Két napba telt, mire ideértem. Azóta itt vagyok. Úgy látom rajta, hogy végzett. Nekem azonban van még egy kérdésem. – De miért pont ide? – Papírváros egy papírlány számára – válaszolja. – Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, amikor egy „elképesztő tényeket” tartalmazó könyvben olvastam Agloe-ról. Utána egyszerűen nem ment ki a fejemből. Az igazság az, hogy ahányszor csak felmentem a SunTrust-épület tetejére…

beleértve azt az utolsó alkalmat veled… ha lenéztem, sosem azt képzeltem, hogy odalent minden papírból van. Hanem lenéztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy én vagyok papírból. Én voltam a vacak kis összehajtogatható személy, nem mindenki más. De mondok neked valamit. Az emberek szeretik a papírlányokat. Ez mindig is így volt. És a legrosszabb az egészben az, hogy én is szerettem papírlány lenni. Kifejezetten utaztam rá, érted? Mert szuper ám, ha az ember egy olyan gondolat, ami mindenkinek tetszik. A magam szemében azonban sosem tudtam ilyen lenni… legalábbis nem egészen. Agloe olyan hely, ahol a papíron létrehozott gondolat valódivá válik. A pötty a térképen igazi hely lett, valódibb, mint amilyennek a pötty megalkotói képzelték. Azt gondoltam, itt talán egy papírból kivágott lány is elkezdhetne életre kelni. A Halászsasban pedig úgy éreztem, a következő szavakkal kell tudomására hoznom a dolgot annak a papírlánynak, aki szerette a népszerűséget, a ruhákat, meg minden mást: „elmész a papírvárosokba, és sose térsz vissza.” – Az a graffiti… – nyögök fel. – Margo, az ég szerelmére, egymás után bejártam azokat az elhagyatott kertvárosokat, és a holttestedet kerestem. Azt hittem… én tényleg azt hittem, hogy meghaltál. Felkel, újra a hátizsákban matat, aztán az Üvegbura után nyúl, és elkezd felolvasni belőle. – „De amikor a tettre került volna a sor, csuklómon olyan fehérnek, olyan védtelennek látszott a bőr, hogy képtelen voltam rászánni magam. Úgy éreztem, mintha az, amit meg kellene ölnöm, nem itt lenne, ebben a bőrben, sem a hüvelykujjam alatt lüktető kék erekben, hanem valahol másutt, mélyebben, rejtettebben, ahol sokkal nehezebb megtalálni.”{3} Visszaül mellém, egészen közel hozzám, a térdünk nem, de a farmerunk összeér. – Pontosan tudom, hogy miről beszél – mondja. – Az a bizonyos mélyebb és rejtettebb dolog. Olyan, mint a repedések az emberben. Mintha törésvonalak lennének, amelyek mentén nem illeszkednek a dolgok. – Ez tetszik – jegyzem meg. – Vagy mint a repedések egy hajótesten. – Igen, igen. – Amelyek egy idő után a véget jelentik. – Pontosan – bólint. Most már beszélgetünk. – El sem hiszem, hogy nem akartad, hogy rád találjak. – Sajnálom. De ha ettől jobban érzed magad, meg kell mondjam, le a kalappal előtted. Egyébként pedig jó, hogy itt vagy. Jó útitárs vagy. – Ezt vegyem ajánlatnak? – kérdezem. – Talán. – Elmosolyodik. A szívem már olyan régóta dobog szaporábban, hogy szinte elviselhetetlennek tűnik ez a mámoros érzés… de csak szinte. – Margo, ha hazajönnél a nyárra… a szüleim azt mondták, hogy lakhatnál nálunk… vagy kereshetnél valami munkát, és bérelhetnél egy lakást… aztán úgyis elkezdődik a főiskola, és soha többé nem kellene a szüleiddel élned. – De nem csak róluk van szó. Az egész újra beszippantana magába – magyarázza –, és sosem keverednék ki belőle. Nem egyszerűen a pletykákról van szó, meg a bulikról és a hasonló

hülyeségekről, hanem a helyesen leélt élet iszonyú vonzásáról… főiskola és állás és férj és gyerekek és a többi baromság. A helyzet az, hogy én hiszek a „főiskola és állás” dologban, s egy nap talán a gyerekekben is… Hiszek a jövőben. Talán jellemhiba, de esetemben velem született vonás. – De a továbbtanulás bővíti a lehetőségeidet – nyögöm ki végül. – Nem pedig szűkíti. Gúnyosan elhúzza a száját. – Köszönöm szépen, Jacobsen továbbtanulási tanácsadó úr – veti oda, aztán témát vált. – A Halászsasban sokat gondoltam rád. Hogy hozzászoksz-e valaha. Hogy végig parázni fogsz-e a patkányok miatt. – Hozzászoktam – válaszolom. – Megkedveltem a helyet. Sőt, ott töltöttem a végzős bál éjszakáját. Rám mosolyog. – Szuper. Úgy gondoltam, tetszeni fog neked. A Halászsasban sosem unatkoztam, ami azért lehetett, mert egy idő után mindig haza kellett mennem. Amikor idejöttem, na, akkor unatkoztam. Nem lehetett semmit sem csinálni. Olyan sokat olvastam, amióta itt vagyok. De egyre nyugtalanabb is lettem. Nem ismertem senkit. Folyton arra vártam, hogy a magánytól és az idegeskedéstől egyszer majd csak haza akarok menni. De nem. Q, ez az egyetlen dolog, amire képtelen vagyok. Biccentek. Ezt értem. Belátom, ha az ember tenyere egyszer már kontinenseket fedett, akkor nehéz visszamenni. De azért teszek még egy kísérletet. – És mi lesz nyár után? Mi lesz a főiskolával? Mi lesz az életed hátralevő részével? Vállat von. – Mi van vele? – Hát nem aggódsz miatta… állandóan? – Az örökkévalóság jelenekből font szövet – feleli. Erre nem tudok semmit sem mondani. Még mindig ezt a mondatot rágom, amikor Margo folytatja: – Emily Dickinson. Mint már említettem, elég sokat olvasok mostanában. Én úgy gondolom, hogy érdemes hinni a jövőben. Emily Dickinsonnal viszont nehéz vitába szállni. Margo feláll, a vállára veti a hátizsákját, aztán felém nyújtja a kezét. – Sétáljunk egyet. Miközben kifelé ballagunk, elkéri a mobilomat. Beüt egy számot, mire ellépnék mellőle, hogy zavartalanul telefonálhasson, de elkapja a karomat, és maga mellett tart. Így hát együtt sétálunk ki a mezőre, miközben Margo a szüleivel beszél. – Hahó, itt Margo… Agloe-ban vagyok, New York államban, Quentinnel… Ööö… hát, nem, anyu, én csak megpróbálok őszintén válaszolni a kérdésedre… Jaj, anyu… Nem tudom, anyu… Úgy döntöttem, hogy egy fiktív helyre költözöm. Ennyi történt… Igen, hát nem hiszem, hogy arra kanyarodnék, de azért… Beszélhetnék Ruthie-val?… Szia, pocok… Igen, de én jobban szeretlek… Igen, sajnálom. Hiba volt. Azt hittem… Nem is tudom már, mit hittem, Ruthie, de akkor is hiba volt, és most viszont éppen telefonálok. Anyut nem biztos, hogy fel fogom hívni, de téged igen… Szerdánként?… Szóval szerdánként nincs időd. Hmmm. Oké. És mi lenne

a megfelelő időpont számodra?… Akkor legyen kedd… Igen, minden kedden… Igen, ezen a kedden is. – Margo lehunyja a szemét és összeszorítja a fogát. – Oké, Ruthie, visszaadnád anyunak?… Szeretlek, anyu. Minden rendben lesz velem. Esküszöm… Igen, oké, te is. Szia… Megáll, összecsukja a telefont, de még egy darabig a kezében tartja. Látom, olyan erősen szorítja, hogy az ujjhegyei sötét rózsaszínné válnak, aztán a földre dobja. Rövidet, de dobhártyaszaggatót sikolt, ami után csak még inkább tudatára ébredek annak, mennyire totális csend uralkodik Agloe-ban. – Tisztára olyan, mintha azt képzelné, hogy az én dolgom tenni arról, hogy ő jól érezze magát… ez kellene hogy a leghőbb vágyam legyen, és amikor nem megy… akkor egyszerűen kizár. Kicserélték a zárakat. Ez volt az első dolog, amit anyu megosztott velem. Jézusom! – Sajnálom – mondom, és szétválasztok egy térdig érő, sárgászöld zsombékot, hogy megkeressem a telefonomat. – De Ruthie-val jót beszélgettél? – Igen, ő eléggé imádni való. Kicsit utálom magam, hogy… szóval, hogy nem beszélek vele. – Aha. Játékosan oldalba bök. – Neked elvileg az lenne a feladatod, hogy jobban érezzem magam, és nem az, hogy rosszabbul! – nyilatkozza. – Ez az egész lényege! – Hát, Mrs. Spiegelman, fogalmam sem volt arról, hogy az én feladatom tenni arról, hogy jól érezze magát. Felkacag. – Ó, az anya-párhuzam! Micsoda égés! De persze így van rendjén. Na és te, hogy vagy? Ha Ben Lacey-vel jár, akkor te meg biztosan éjszakai orgiákat rendezel egy tucatnyi pomponlánnyal. Lassan bandukolunk a mező hepehupás földjén. A terület nem tűnik nagynak, de egy idő után észreveszem, hogy semmivel sem kerültünk közelebb a messzeségben magasodó fákhoz. Mesélek Margónak arról, hogyan passzoltuk az évzárót, meg a Trenderli csodával határos keringőzéséről. Mesélek a végzős bálról, Lacey veszekedéséről Beccával, és a Halászsasban töltött éjszakámról. – Akkor éjjel lettem egészen biztos abban, hogy ott jártál – mondom. – A takarónak olyan volt az illata, mint neked. Amikor kimondom, a keze hozzáér az enyémhez, mire rögtön megragadom, mert úgy érzem, most már nem ronthatok el annyi mindent. Rám néz. – El kellett jönnöm. Arra semmi szükség nem volt, hogy megrémítselek, az hülyeség volt tőlem, és ügyesebben kellett volna intéznem a lelépésemet, de el kellett jönnöm. Ezt megérted? – Igen – bólintok –, de szerintem most már visszajöhetnél. Komolyan így gondolom. – Dehogy gondolod így – válaszolja, és igaza van. Az arcomról is leolvashatja: most már felfogtam, hogy én nem lehetek ő, és fordítva is lehetetlen. Whitmannek talán volt valami olyan képessége, ami bennem nincs meg. Ami engem illet: muszáj megkérdeznem a sebesültet, hol fáj neki, mert nem tudok a sebesültté válni. Az egyetlen sebesült, akivé át tudok alakulni, saját magam vagyok. Letaposok egy kis füvet, és ráülök. Margo mellém hever, és a hátizsákját a feje alá igazítja. Én

is hátradőlök. Előás a hátizsákjából két könyvet, és felém nyújtja, hogy nekem is legyen párnám. Emily Dickinson válogatott versei és a Fűszálak. – Ebből két példányom volt – vigyorodik el. – Elképesztő egy vers – jegyzem meg. – Keresve sem találhattál volna jobbat. – Pedig aznap reggel csak úgy lekaptam a polcról. Emlékeztem az ajtós idézetre, és gondoltam, tökéletes lesz. Amikor megérkeztem ide, újraolvastam az egészet. Utoljára másodikban volt a kezemben, irodalomórán, és igen, nagyon tetszett. Megpróbáltam sok verset olvasni. Így akartam kitalálni… például, hogy mi volt az, amivel akkor éjjel sikerült meglepned. Elég sokáig azt hittem, azzal, hogy T. S. Eliottól idéztél. – De nem így volt – csóváltam a fejem. – Mert ami téged annyira meghökkentett, az a bicepszem mérete volt, no meg az, mily kecsesen tudom ablakokon kivetni magam. Csúfondárosan mosolyog. – Fogd be, és hagyd, hogy bókoljak, balfék. Nem a költészet volt, és nem is a bicepszed. Az döbbentett meg, hogy a pánikrohamod és minden ilyen ellenére, mennyire olyan voltál, mint a történetemben szereplő Quentin. Mert az a helyzet, hogy már évek óta irkálok keresztbe azon a sztorin, és ahányszor rájegyzek valamit, mindig újraolvasom azt az oldalt és felnevetek… most ne sértődj meg, de azt szoktam gondolni: istenem, el sem hiszem, hogy azt képzeltem Quentin Jacobsenről, hogy az igazság szupermenő, szuperlojális bajnoka. És tudod, egyszer csak… tényleg az lettél. Oldalra fordulhatnék, és ő is átfordulhatna felém. És akkor megcsókolhatnánk egymást. Ám mi értelme lenne most már csókolóznunk? Úgysem lesz semmi az egészből. Mindketten a derült eget bámuljuk. – Semmi sem úgy történik, ahogy az ember elképzeli – közli Margo. Az ég olyan, mint valami monokróm festmény. Olyan, mintha felemelne, s belefeledkezem a mélység illúziójába. – Igen, ez igaz – helyeslek. Majd átgondolom és hozzáfűzöm: – De persze ott van az is, hogy ha nem képzeled el, akkor történni sem fog soha semmi. – A képzelet nem tökéletes. Lehetetlen teljesen belebújni valaki más bőrébe. Képzeletben sosem lettem volna képes előre látni, ahogy Margo felbőszül azon, mert rátaláltunk… vagy a történetet, amit a noteszébe írt. Ugyanakkor az egyetlen út, amely elvezethet egy másik emberhez, az, ha elképzeljük, hogy mi ő vagyunk, vagy hogy a világ egy egészen más hely. Ez a gépezet, amely fasisztákat öl. Margo felém fordul, a vállamra fekteti a fejét, és csak heverünk a füvön, ahogy azt a SeaWorldben elképzeltem. Több napba és mérföldek ezreibe telt, de itt vagyunk: a feje a vállamon, a lehelete a nyakamat legyezgeti, mindketten belezsibbadtunk a kimerültségbe. Akkor kívántam azt, bár olyanok lennénk, mint amilyenek most vagyunk. Amikor felébredek, a lemenő nap fényében minden annyira jelentősnek tűnik: a sárgás árnyalatú ég, a fejem fölött imbolygó fűszálak, melyek lassan, méltóságteljesen integetnek, ahogy a szépségkirálynők szoktak. Oldalra fordulok, és egyméternyire megpillantom a négykézláb álló Margo Roth Spiegelmant. A farmer ráfeszül a fenekére. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, hogy a földet kaparja. Odamászok hozzá, és elkezdek én is ásni. A fű

alatt a talaj száraz, akár a por. Margo rám mosolyog. A szívem hangsebességre gyorsul. – Miért ásunk? – tudakolom. – A kérdésfeltevés pontatlan – korhol. – A helyes kérdés így hangzik: kiért ásunk? – Rendben, akkor kiért ásunk? – Sírt ásunk kicsi Margónak, kicsi Quentinnek, Myrna Mountweazel kutyusnak és szegény halott Robert Joynernek – feleli. – Azt hiszem, ezeket a temetéseket fel tudom vállalni – mondom. A föld száraz és göröngyös, rovarok járatai szövik át, mintha valami elhagyatott hangyafarm lenne. Újra meg újra belevájjuk puszta kezünket, s minden maroknyi föld kis porfelhő kíséretében puffan mellettünk. Széles és mély gödröt ásunk. Ennek rendes sírnak kell lennie. Nemsokára már könyékig ér. Amikor letörlöm a verejtéket az arcomról, az ingem ujja csupa por. Margo arca kivörösödik. Érzem a szagát – épp olyan, mint azon az éjszakán a SeaWorldben, mielőtt beugrottunk volna a vizesárokba. – Sosem gondoltam rá valódi személyként – árulja el. Kihasználom az alkalmat egy kis pihenőre, hátradőlök, és leülök a sarkamra. – Kire? Robert Joynerre? Margo tovább ás. – Aha. Merthogy mégiscsak velem esett meg a dolog, tudod? De mielőtt mellékszereplővé vált volna az én életem drámájában, előtte főszereplő volt a saját élete színjátékában. Én sem gondoltam rá soha személyként. Pedig egy pasas volt, aki a porban játszott, mint én. Aki szerelmes lett, mint én. Akinek elfogytak a lehetőségei, aki nem érezte, hogy fűszála bármiféle gyökérzethez tartozna, vagy hogy ez a gyökérzet földbe kapaszkodna. Egy pasas, aki itt-ott repedezett volt. Mint én. – Igen – mondom, miután újra ásni kezdek. – Mindig is csak egy holttestnek láttam. – Bárcsak tehettünk volna valamit! Bárcsak bebizonyíthattuk volna, milyen hősiesek vagyunk! – Igen. Jó lett volna, ha elmondhatjuk neki, hogy bármi történt is, egészen biztosan nem világ vége. – Igaz, bár a végén valamibe belehalunk. – Hát igen – vonok vállat. – Nem azt állítom, hogy mindent túl lehet élni. Csak azt, hogy mindent túl lehet élni, kivéve azt a bizonyos legutolsó dolgot. – Újra belevájom az ujjamat a földbe, ami itt jóval sötétebb árnyalatú, mint otthon. A maroknyi talajt a hátam mögé vetem a feltornyosuló dombocskára, aztán újra felegyenesedek. Megérint egy gondolat, és elkezdem mondani, hogy pontosabban is kifejtsem. Hosszú és kalandos ismeretségünk során még sosem beszéltem ennyit Margo jelenlétében, de hát mégiscsak ez az utolsó próbálkozásom. – Amikor a halálára gondoltam… és ez nem sokszor esett meg… mindig azt idéztem fel magamban, amit akkor mondtál. Hogy kifogyott a lehetőségekből. Csakhogy ezt vagy ezerféleképpen szemléletessé lehet tenni: talán a lehetőségek szűnnek meg, vagy elsüllyed a hajónk, de felmerülhet az is, hogy fű vagyunk… a gyökereink annyira összekapcsolódnak, annyira egymástól függnek, hogy voltaképpen senki sem hal meg egészen addig, míg akad még élő közöttük. Ezzel arra célzok, hogy metaforából nálunk nincs hiány. Csakhogy egy metaforával

óvatosan kell ám bánni, mert nagyon is van jelentősége. Ha a lehetőségeket választod metaforaként, akkor egy olyan világot képzelsz el, amely visszavonhatatlanul tönkremehet. Ha a füvet, akkor azzal azt állítod, hogy mindannyian össze vagyunk kapcsolódva, és hogy e végtelen gyökérrendszert nemcsak arra használhatjuk, hogy megértsük egymást, de arra is, hogy egymássá váljunk. A képes beszédnek következményei vannak. Érted, miről beszélek? Bólint. – Nekem tetszik a lehetőség metaforája. Mindig is tetszett. Mert valahogy ilyen érzés. De azt hiszem, a lehetőségek felől szemlélve a fájdalom mindig végzetesebbnek tűnik. Nem vagyunk annyira törékenyek, mint ez a kép elhitetné velünk. Egyébként tetszik a fű is. Elvezetett hozzád, és segített abban, hogy valódi személyként tudjalak elképzelni. De nem ugyanannak a növénynek különböző hajtásai vagyunk. Én nem lehetek te, és te nem válhatsz azzá, aki én vagyok. Remekül el tudjuk képzelni a másikat… de a dolog sosem lesz tökéletes, ugye? Talán inkább arról van szó, amit a repedésekről mondtál. Mintha mindenki valami hajóféle lenne. Aztán történik ez-az… elhagynak bennünket, nem szeretnek, nem értenek bennünket, vagy éppen mi nem értjük őket, veszítünk, kudarcot vallunk, és bántjuk egymást. A hajó elkezd ittott berepedezni. És igen, mihelyt teljesen felhasad, a vég már elkerülhetetlen. Ha bever az eső a Halászsasba, a kárt már senki sem hozza helyre. De ott van az idő, ami a repedések megjelenése és a végső szétesésünk között telik el. Mindössze ebben az időben látjuk igazán egymást, mert ilyenkor kilátunk a saját hajónk repedésein, s benézhetünk másokhoz, az ő repedéseiken keresztül. Mikor is néztünk végre szembe egymással? Csak akkor, amikor te beláttál hozzám, és én is beláttam hozzád a repedéseken át. Előtte csak az egymásról alkotott elképzeléseinket láthattuk, mintha a rolódat bámulnám, de sosem kukkanthatnék be a szobádba. Amikor azonban a hajó megreped, a réseken át bejut a fény is. És ki is tud sugározni belülről. Margo az ajkához szorítja az ujjait, mintha nagyon koncentrálna, vagy mintha eltakarná előlem a száját, esetleg ki szeretné tapogatni a szavait. – Te aztán tényleg nem semmi vagy – jelenti ki végül. Rám mered… csak az én szemem és az ő szeme, és nem választ el tőle semmi. Nem nyerek semmit azzal, ha megcsókolom. Csakhogy már nem is akarok semmit nyerni. – Van itt valami, amit meg kell tennem – súgom, ő enyhén biccent, mintha ezzel tisztában lenne, és aztán megcsókolom. Jó idő eltelik, mire újra megszólal. – Velem jöhetsz New Yorkba. Jó móka lesz. Mint csókolózni. – A csókolózás tényleg nem semmi – jelentem ki. – Szóval nemet mondasz. – Margo, odaköt az egész életem, és én nem vagyok te, én… – Eddig jutok, mert itt újra megcsókol, és amikor a szája megérint, abban a pillanatban minden kétséget kizáróan tudom, hogy más és más irányba tartunk. Feláll, odamegy, ahol elaludtunk, a hátizsákját keresi. Előhúzza belőle a gumis fekete noteszt, visszajön a sírhoz, és beleteszi. – Hiányozni fogsz – suttogja. Fogalmam sincs, hogy vajon hozzám beszél, vagy a noteszhez. De én sem tudom, hogy kihez

szólnak a szavaim: – Nekem is. – Isten veled, Robert Joyner – mormolom, és egy marok földet vetek a noteszra. – Isten veled, ifjú és hősies Quentin Jacobsen. – Margo is követi a példámat. Újabb marok föld. – Isten veled, Orlando félelmet nem ismerő leánya, Margo Roth Spiegelman. Rajta a sor: – Isten veled, Myrna Mountweazel, varázserővel bíró kutyus. Betemetjük a könyvet, aztán lenyomkodjuk a megbolygatott talajt. A fű hamarosan visszanő rajta. Számunkra a sírok nyíratlan szép haja lesz.

Egymás érdes, földes tapintású kezét szorítva baktatunk vissza az Agloe vegyesbolthoz. Segítek Margónak kivinni a kocsihoz a holmiját – egy adag ruha, a tisztálkodóholmija és az irodai bőrszék. Emlékezetes pillanat – az ilyesmi meg szokta könnyíteni a beszédet, de itt gyötrelmessé teszi. Amikor a búcsú már elkerülhetetlen, ott állunk egy földszintes motel parkolójában. – Szerzek egy mobilt, és felhívlak – ígéri. – És e-mailezek. Meg rejtélyes üzeneteket helyezek el az Omnictionary „papírvárosok” szócikkének szerkesztői oldalán. Elmosolyodom. – Írok egy e-mailt, mihelyt hazaértünk – mondom. – Választ várok rá. – Szavamat adom. És még úgyis találkozunk. Nem fejeztük be. – Nyár végén talán összefuthatnánk valahol, még az évkezdés előtt – javasolom. – Aha – biccent. – Igen, jó ötlet. – Mosolygok, bólogatok. Elfordul. Már azon morfondírozok, hogy mindebből mennyit gondol komolyan, amikor látom, hogy a válla rázkódik. Sír. – Akkor találkozunk. Közben pedig írok – ismétlem el. – Igen – veti oda rekedtes hangon, de nem néz hátra. – Majd én is írok. Csak az tartja bennünk a lelket, hogy ezeket kimondjuk. Talán ha elképzeljük ezeket a jövőket, azzal valóra válthatjuk őket… talán nem, de mindenképpen muszáj elképzelnünk. A repedéseken kiárad és beözönlik a fény. Állok a parkolóban, és tudatában vagyok annak, hogy otthontól ilyen messze még sosem voltam, s itt a lány, akit szeretek, és akit nem követhetek. Remélem, ez hősi küldetésnek számít, mert még soha, semmit sem találtam annyira nehéznek, mint azt, hogy ne menjek Margóval. Folyton az jár a fejemben, hogy mindjárt beszáll a kocsiba. De nem, végül felém fordul, és meglátom könnyben úszó szemét. A kettőnket elválasztó fizikai tér szétporlad. Utoljára, még egyszer élünk a lehetőséggel. Érzem a hátamon a kezét. Már besötétedett. Megcsókolom, de a szemem nyitva van, ahogy az övé is. Elég közel áll hozzám ahhoz, hogy láthassam, mert még most is érzékelhető a láthatatlan fény egy kisugárzó jele… még itt, Agloe peremén, egy éjszakába burkolózó parkolóban is. A csók után egymásra nézünk, a homlokunk összeér. Igen, a repedező sötétben szinte tökéletesen látom őt.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A papírvárosok létezéséről harmadéves főiskolás koromban szereztem tudomást, amikor egy utazás során belebotlottam egybe. Útitársammal Dél-Dakota egyik kietlen főútján furikáztunk fel és le, egy települést keresve, ami a térképünkön rajta volt. Ha jól emlékszem, Holen volt a neve. Végül befordultunk egy háznál, és bekopogtunk az ajtaján. Kérdésünkre a választ egy kedves nő adta meg, szemmel láthatóan már nem először. Elmagyarázta, hogy a keresett város csak a térképen létezik. A New York állambeli Agloe története – ahogy ebben a könyvben megjelenik – nagyrészt igaz. Agloe kezdetben valóban szerzői jogvédelmi célból életre hívott papírváros volt. Ámde a régi Esso térképekkel felszerelt utazók annyit keresték, hogy valaki végül felhúzott ott egy boltot, s ettől fogva Agloe valóban létezett. A kartográfia sokat változott azóta, hogy Otto G. Lindberg és Ernest Alpers előállt Agloe ötletével. Sok térképész azonban még mindig él ezzel a szerzői jogvédelmi trükkel, ahogy azt saját zavarba ejtő kalandom is bizonyította Dél-Dakotában. Már nem áll a bolt, ami valaha maga volt Agloe. Azt képzelem azonban, hogy amennyiben a település újra visszakerülne a térképekre, akadna vállalkozó szellem, aki újra felépítené.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönetet szeretnék mondani: – Szüleimnek, Sydney és Mike Greennek. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezek a szavak elhagyják a számat, de köszönöm, hogy Floridában neveltetek fel. – Öcsémnek és kedvenc munkatársamnak, Hank Greennek. – Mentoromnak, Ilene Coopernek. – A Duttonnál mindenkinek, de különösképpen kivételes szerkesztőmnek, Julie StraussGabelnak. Lisa Yoskowitznak, Sarah Shumwaynek, Stephanie Owens Lurie-nak, Christian Fünfhausennek, Rosanne Lauernek, Irene Vandervoortnak és Steve Meltzernek. – Elragadóan kitartó ügynökömnek, Jodi Reamernek. – A Nerdfighters könyvklubnak, akiktől annyit tanultam arról, mit jelent hihetetlenül és elképesztően menőnek lenni. – Írótársaimnak, Emily Jenkisnek, Scott Westerfeldnek, Justine Larbalestier-nek és Maureen Johnsonnak. – Miközben a Papírvárosok megírásához gyűjtöttem anyagot, két különösen hasznos könyvet is olvastam az eltűnésről, William Dear The Dungeon Master és Jon Krakauer Into the Wild című munkáit. Igen hálás vagyok a „The Straight Dope” agytrösztjének, Cecil Adamsnek, akinek szerzői jogi csapdákról szóló rövid cikke máig a téma legfőbb szakirodalmának számít – már amennyire azt én meg tudom ítélni. – Nagyszüleimnek: Henry és Billie Grace Goodrich-nak, valamint William és Jo Greennek. – Emily Johnsonnak, aki felbecsülhetetlen segítséget nyújtott azzal, hogy többször átolvasta ezt a könyvet; Joellen Hoslernek, akinél jobb terapeutát író nem kívánhat magának; házasság útján szerzett unokatestvéreimnek, Blake és Phyllis Johnsonnak; Brian Lipsonnak az Endeavournél; Katie Else-nek; Emily Blejwasnak, aki velem volt azon a bizonyos úton a papírvároshoz; Levin O’Connornak, akitől a legtöbbet tanultam arról, hogy mi vicces; Tobin Andersonnak és Seannak, akik Detroitban magukkal vittek városi felfedezésre; Susan Hunt iskolakönyvtárosnak és mindazoknak, akik az állásukat kockáztatják azzal, hogy kiállnak a cenzúra ellen; Shannon Jamesnek; Markus Zusaknek; John Mauldinnak, valamit nagyszerű anyósomnak és apósomnak, Connie és Marshall Uristnak. – Sarah Urist Greennek, első olvasómnak, első szerkesztőmnek, legjobb barátomnak és kedvenc csapattársamnak.

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

John Green Csillagainkban a hiba A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

Első fejezet Életem tizenhetedik telén anyám úgy döntött, hogy depressziós vagyok, feltehetőleg azért, mert ritkán mentem ki a házból, sok időt töltöttem ágyban, ugyanazt a könyvet olvastam újra és újra, ritkán ettem, és bőséges szabadidőm nem csekély részét annak szenteltem, hogy a halálról gondolkozzak. Az összes létező brosúra, weboldal meg hasonló a rák mellékhatásai közé sorolja a depressziót. Pedig a depresszió nem a rák mellékhatása. A depresszió a haldoklás mellékhatása. (A rák is a haldoklás mellékhatása. Úgyszólván minden az.) A mama azonban úgy gondolta, hogy kezelésre van szükségem, tehát elvitt dr. Jim családorvoshoz, aki egyetértett vele abban, hogy mondhatni úszom a bénító és teljesen szabályszerű depresszióban, ezért módosítani kellene a gyógyszerezésemet, továbbá hetente egyszer el kellene mennem támaszcsoporti ülésre. Ez a támaszcsoport váltakozó szereposztásban vonultatta fel a daganatos egészségromlás különböző szakaszait. Hogy miért váltakoztak a szereplők? Mert ez is a haldoklás mellékhatása. A támaszcsoport persze halálosan nyomasztott. Szerdánként találkoztunk egy kőfalú, kereszt alaprajzú episzkopális templom alagsorában. Leültünk körben a kereszt közepén, ahol a két gerenda találkozott volna, ahol Jézus szíve lehetett volna. Ezt azért figyeltem meg, mert Patrick, a támaszcsoport vezetője és az egyetlen tizennyolcnál idősebb személy a helyiségben, minden nyomoronc találkozón előhozta Jézus szívét, és hogy mi, a rák ifjú túlélői, pontosan Krisztus legszentebb szívében ülünk, meg minden. Mármost ez így ment Isten szívében: hatunk-hetünk-tízünk besétált/bekerekezett oda, legelt a süti és a limonádé silány választékából, azután leültünk a bizalom körébe, és ezredszer is meghallgattuk Patrick lehangolóan sivár élettörténetét, hogy hogyan támadta meg a rák a golyóit, és már azt hitte, meg kell halnia, de nem halt meg, felnőtt, és itt ül egy templom alagsorában, Amerika 137. legszebb városában, elvált családi állapotban, videojáték-függőként, jobbára barátok nélkül, szerény jövedelmét rákos múltjának piacosításából felkerekítve cammog a diploma felé, amely nem fog javítani szakmai kilátásain, velünk együtt várva Damoklész

szabadító kardját, amely elől, lám, milyen sok éve már, hogy elmenekült, mert a rák elvitte mindkét mogyoróját, de meghagyta neki azt, amit csak a legkegyesebb lélek nevezne életnek. ÉS TE IS LEHETSZ ILYEN SZERENCSÉS! Ezután bemutatkoztunk. Név. Kor. Kórisme. Hogy vagyunk ma. Hazel vagyok, mondom majd, ha rám kerül a sor. Tizenhat éves. Pajzsmiriggyel indult, de mostanra berendezkedett egy impozáns kolónia a tüdőmben. És teljesen oké vagyok. Amikor körbeültünk, Patrick mindig megkérdezte, nem akar-e osztozni valaki. És ilyenkor elkezdődött a támogató csoportrejsz: mindenki elmesélte, hogyan harcolt, küzdött, győzött, zsugorodott, szkennelt. Azt meg kell adnom Patricknek, hogy hagy beszélni bennünket a haldoklásról is. De a többség nem haldoklott. A többség meg fogja érni a felnőttkort, mint Patrick. (Ez azt jelenti, hogy meglehetős versenyszellem tapasztalható, mindenki le akarja győzni nemcsak a rákot, de a többieket is a szobában. Tudom, hogy ez eszelősség, de ha azt halljuk, hogy, teszem azt, húsz százalék esélyünk van még öt évre, bekattan a matek, és kikalkuláljuk, hogy ez egy az öthöz… tehát körülnézünk, és azt gondoljuk, amit bármelyik egészséges gondolna: ezek közül legalább négy stricit túlélek.) A támaszcsoport egyetlen mentsége ez az Isaac nevű srác volt, egy hosszú képű, csontos fiú, aki az egyik szemére fésülte sima, szőke haját. Pont a szemével volt a baj. Ugyanis fantasztikusan hihetetlen szemrákja volt. Az egyik szemét kivágták még gyerekkorában, most pedig azt a fajta vastag szemüveget hordta, ami természetellenesen felnagyította a szemét (a valódit és az üveget), mintha az egész feje ebből a mereven bámuló műszemből és az igazi szemből állna. Mint azt kikövetkeztettem a ritka alkalmakból, amikor Isaac osztozott a csoporttal, egy visszaesés halálos veszélybe sodorta a megmaradt szemét. Isaac és én szinte kizárólag sóhajtásokkal kommunikáltunk. Valahányszor valaki a rákellenes diétáról értekezett, vagy porított cápauszonyt, vagy mit tudom én, micsodát szippantott, Isaac rám pillantott, és egy icipicit sóhajtott. Válaszul én egy hangyányit megráztam a fejem, és kilélegeztem. Szóval a támaszcsoport avétos volt, és néhány hét után leginkább toporzékolni szerettem volna tőle. Igazság szerint azon a szerdán, amikor megismerkedtem Augustus Watersszel, mindent megpróbáltam, hogy kikerülhessek a támaszcsoportból, miközben a díványon ültem a mamával, és az előző évad Amerika következő topmodellje-maraton harmadik szakaszát néztük, amit tulajdonképpen már láttam, de akkor is. Én: Nem vagyok hajlandó eljárni a támaszcsoportba. A mama: A depresszió egyik tünete a közöny mindenféle tevékenység iránt. Én: Kérlek, hadd nézzem az Amerika következő topmodelljét! Ez is tevékenység. A mama: A tévézés passzív. Én: Váá, mama, kérlek! A mama: Hazel, tizenéves vagy. Már nem vagy kisgyerek. Barátkoznod kell, menj ki a házból,

éld a saját életed! Én: Ha azt akarod, hogy tizenéves legyek, ne küldj a támaszcsoportba. Vegyél nekem egy hamis személyit, hogy bárba járhassak, vodkát ihassak és füvezhessek. A mama: Először is nem szeretsz füvezni! Én: Nézd, ezt akkor tudhatom meg, ha szerzel nekem egy hamis személyit. A mama: El fogsz menni a támaszcsoportba! Én: VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! A mama: Hazel, megérdemled, hogy legyen saját életed. Ettől befogtam, noha nem értettem, mi köze a támaszcsoporti részvételnek az élet nevű fogalomhoz. Ennek ellenére beleegyeztem, hogy elmegyek – miután kialkudtam, hogy felvehessem az AKT kihagyott másfél epizódját. Ugyanazért jártam a támaszcsoportba, amiért korábban eltűrtem az alig másfél éves tanfolyamot végzett ápolónőktől, hogy egzotikus nevű vegyszerekkel mérgezzenek: örömet akartam szerezni a szüleimnek. Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól. A mama háromnegyed öt után egy perccel kanyarodott rá a templom mögött a félkör alakú felhajtóra. Néhány másodpercig úgy tettem, mintha az oxigénpalackommal babrálnék, csak hogy húzzam az időt. – Akarod, hogy vigyem? – Nem, majd megoldom – mondtam. A henger alakú, zöld palack alig pár kilót nyomott, és volt ez a kis, kerekes acélkocsim, amellyel húzhatom. Minden percben két liter oxigént pumpált belém egy kanülön keresztül. Ez egy átlátszó cső, amely a nyakam tövében kettéválik, hátulról föltekeredik a fülemre, és az orrom alatt egyesül. A szerkezetre azért volt szükség, mert a tüdőm nem volt hajlandó tüdőzni. – Szeretlek – mondta a mama, amikor kiszálltam. – Én is téged, mama. Viszlát, hatkor. – Barátkozz! – szólt utánam a leeresztett ablakból, amikor elindultam. Nem akartam lifttel menni, mert annak a használata az utolsó stáció a támaszcsoportban, így hát lépcsőztem. Elmartam egy sütit, töltöttem némi limonádét egy papírpohárba, azután megfordultam. Egy fiú bámult. Úgyszólván biztosra vettem, hogy még nem találkoztunk. Magas, vékony, izmos alakja mellett eltörpült az általános iskolásoknak való, öntött műanyag szék. Mahagóni haj, sima és rövid. Korombelinek tűnt, talán egy évvel lehetett idősebb, a szék peremén kuporgott agresszívan rossz tartásban, egyik kezét sötét farmerja zsebébe dugva. Lesütöttem a szemem, mert ráeszméltem számos hiányosságomra. Ócska farmert viseltem, amely valaha feszült rajtam, de most a legváratlanabb helyeken lötyögött; sárga pólóm egy olyan bandát hirdetett, amelyiket már nem is szerettem. És a hajam, amelyet apródfazonra

nyírattam, de még annyi fáradságot se vettem magamnak, hogy kifésüljem… Továbbá nevetségesen kikerekedett, pufók képem lett, ami a kezelés mellékhatása. Úgy festettem, mint egy normális testalkatú egyén, akinek léggömb van a feje helyén. A felpüffedt bokámról nem is szólva. És mégis – amikor rásandítottam, még mindig engem nézett. Az jutott eszembe, hogy miért hívják ezt szemkontaktusnak. Beléptem a körbe, és leültem Isaac mellé, aki kétszéknyire ült a fiútól. Megint rápillantottam. Még mindig engem figyelt. Csak hogy tisztázzuk: szexi volt. Ha egy antiszex srác bámul fáradhatatlanul, az a legjobb esetben kínos, a legrosszabb esetben egyfajta bántalmazás. De egy szexi fiú… na, szóval. Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam, hogy lássam az időt: 16.59. A kör megtelt a balszerencsés tizenkét–tizennyolc évesekkel, azután Patrick rákezdte a derű imáját: Uram, adj nekem derűt, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, amelyeken nem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azokon, amelyeken lehet, és bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt. A fiú még mindig engem bámult. Éreztem, hogy vörösödöm. Végül úgy döntöttem, hogy a legjobb stratégia, ha visszabámulok rá. Utóvégre a fiúk nem sajátíthatják ki maguknak a fixírozást. Így hát bámulni kezdtem, miközben Patrick ezredszer is ismertette a kigolyózását stb., és hamarosan farkasszemet néztünk. Egy idő után a fiú elmosolyodott, és végre-valahára elfordította kék szemét. Amikor visszanézett rám, felrántottam a szemöldököm, jelezve: én győztem! Vállat vont. Patrick folytatta, azután jött a bemutatkozás. – Isaac, talán ma te szeretnél az első lenni. Tudom, hogy nagy kihívások várnak rád. – Ja – mondta Isaac. – Isaac vagyok. Tizenhét éves. Úgy néz ki, hogy két héten belül műtenek, utána pedig megvakulok. Nem mintha panaszkodni akarnék vagy ilyesmi, mert tudom, hogy sokan közülünk ennél messze rosszabbul jártak, de azért úgy vélem, hogy a vakság eléggé szívás. Bár nekem segít a barátnőm. És olyan barátaim vannak, mint Augustus. – A fiú felé biccentett, akinek most már neve is volt. – Hát, ja – folytatta. Az ujjait bámulta, amelyek úgy keresztezték egymást, mint valami karók. – Úgyse lehet mit tenni. – Mi itt vagyunk neked, Isaac – mondta Patrick. – Srácok, hadd hallja Isaac! Mi pedig egyhangúan elmormoltuk: – Mi itt vagyunk neked, Isaac. Michael következett. Tizenkét éves volt. Leukémiás. Mindig is az volt. De amúgy oké volt. (Legalábbis ő azt állította. Lifttel jött.) Lida tizenhat volt, és olyan csinos, hogy a szexi fiúnak őt kellett volna bámulnia. Törzsvendég volt – hosszabb ideje lábadozott a vakbélrákból, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Azt mondta – mindig azt mondta, ahányszor én ott voltam a támaszcsoportban –, hogy erősnek érzi magát, ami nekem, akinek az orrcimpáját az oxigéncső birizgálta, eléggé hőzöngésnek tűnt. Még öten voltak a fiú előtt. Egy kicsit elmosolyodott, amikor ő került sorra. A hangja mély volt, fátyolos és halálian szexi. – Augustus Watersnek hívnak – mondta. – Tizenhét éves vagyok. Másfél éve volt egy kis karambolom egy oszteoszarkómával, de most csak Isaac kérésére jöttem el. – Na és hogy érzed magad? – kérdezte Patrick.

– Ó, remekül. – Augustus Waters félmosolyra húzta ajkát. – Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy. Amikor rám került a sor, azt mondtam: – Hazel a nevem. Tizenhat éves vagyok. Pajzsmirigyrákom van, és áttétek a tüdőmben. Egyébként oké vagyok. Gyorsan telt az óra. Ismét szóba kerültek a harcok, a nyertes ütközetek egy alapból vesztes háborúban; szóba került, hogy nem szabad feladni a reményt; családokat magasztaltak és elítéltek; megegyeztünk benne, hogy a barátok ezt nem értik; könnyek hullottak, vigaszt kínáltunk. Sem Augustus Waters, sem én nem szólaltunk meg, amíg Patrick azt nem mondta: – Augustus, talán szeretnéd megosztani a félelmeidet a csoporttal. – A félelmeimet? – Igen. – A feledéstől félek – vágta rá gondolkodás nélkül. – Úgy félek, mint a közmondásos vak ember, aki fél a sötétben. – Ott még nem tartunk – mosolygott Isaac. – Érzéketlen voltam? – kérdezte Augustus. – Elég vak tudok lenni a mások érzékenységére. Isaac elnevette magát, ám Patrick rosszallóan fölemelte az ujját, és azt mondta: – Augustus, kérlek. Térjünk vissza hozzád és a te küzdelmedhez. Azt mondtad, a feledéstől félsz? – Azt mondtam – bólintott Augustus. Patrick mintha zavarba jött volna. – Öö… hozzá akar szólni valaki ehhez? Három éve nem jártam rendes iskolába. A szüleim voltak a legjobb barátaim. A harmadik legjobb barátom egy író volt, aki azt sem tudta, hogy létezem. Elég félénk vagyok, nem az a típus, aki folyton emelgeti a kezét. Mégis, ez egyszer elhatároztam, hogy beszélni fogok. Félig fölemeltem a kezem, és Patrick leplezetlen örömmel lecsapott rám: – Hazel! – Biztos volt benne, hogy most megnyílok. A Csoport Része leszek. Augustus Watersre néztem, és ő visszanézett. Olyan kék volt a szeme, hogy szinte át lehetett látni rajta. – Eljön az idő – mondtam –, amikor mind halottak leszünk. Mind. Eljön az idő, amikor nem marad ember, aki emlékezzék, hogy léteztünk, vagy arra, hogy fajunk bármit is csinált. Senki sem marad, hogy emlékezzék Arisztotelészre vagy Kleopátrára, pláne rád. Elfelejtenek mindent, amit tettünk, építettünk, írtunk, kigondoltunk és felfedeztünk, és ennek itt – széles mozdulattal körbemutattam – nem lesz semmi értelme. Talán hamarosan eljön ez az idő, de az is lehet, hogy sok millió év telik el addig, de még ha túléljük is a Nap összeomlását, akkor sem élhetünk örökké. Volt idő, amely előtt az organizmusok nem ismerték a tudatot, és lesz idő, amikor nem ismerik. Ha az emberi feledés elkerülhetetlensége aggaszt, annyit javasolhatok, ne törődj vele. Isten a megmondhatója, mindenki ezt teszi. Mindezt fent említett harmadik legjobb barátomtól, Peter Van Houtentől, a Mennyei megbántás emberkerülő szerzőjétől tudom. Számomra ez a könyv közelíti meg a legjobban a Biblia fogalmát. Ismerőseim közül Peter Van Houten az egyetlen személy, aki (a) érti, milyen a haldoklás, és (b) nem halott. Miután befejeztem, meglehetősen hosszú csönd következett, amelyben Augustus fülig érő

szájjal elmosolyodott. Egyáltalán nem annak a fiúnak a féloldalas kis mosolya volt, aki szexi próbált lenni, miközben engem bámult, hanem valódi mosoly, túl nagy is az arcához képest. – A mindenit! – mondta halkan. – Nem vagy semmi! Egyikünk sem szólt többet a támaszcsoport hátralevő idejében. Befejezésül kézen kellett fognunk egymást, és Patrick vezette az imát: – Jézus Krisztus urunk, mi, a rák túlélői összegyűltünk itt a Te szívedben, szó szerint a Te szívedben. Te és egyedül Te ismersz minket úgy, ahogy mi ismerjük magunkat. Vezess minket megpróbáltatásainkban az életre és a Fényre. Imádkozunk Isaac szeméért, Michael és Jamie véréért, Augustus csontjaiért, Hazel tüdejéért, James torkáért. Imádkozunk, hogy gyógyíts meg minket, hogy érezhessük a Te szeretetedet és a Te felfoghatatlan békességedet. Szívünkben megemlékezünk azokról, akiket ismertünk és szerettünk, és akik hazatértek hozzád: Mariára, Kade-re, Josephre, Haley-re, Abigailre, Angelinára, Taylorra, Gabrielre és… Hosszú volt a lista. A világ tele van halottakkal. Miközben Patrick tovább dünnyögött, papírról olvasva föl a neveket, mert túl sokan voltak ahhoz, hogy megjegyezhesse őket, behunytam a szemem, és imádságos gondolatokra törekedtem, de leginkább azzal a nappal foglalkoztam, amikor a nevem felkerül arra a listára, a legvégére, amelyre már senki sem figyel. Amikor Patrick végzett, együtt elmondtuk ezt az ostoba mantrát – GYÖNYÖRŰ NAP EZ A MAI! – és ezzel vége volt. Augustus Waters felállt, és odajött hozzám. A járása éppen olyan féloldalas volt, mint a mosolya. Toronyként magasodott fölém, de megtartotta a kellő távolságot, így nem kellett hátraszegnem a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Mi a neved? – kérdezte. – Hazel. – Nem, a teljes neved. – Ühm, Hazel Grace Lancaster. – Éppen mondani akart valamit, amikor odajött Isaac. – Tartsd a vonalat – emelte föl az ujját Augustus, és Isaac felé fordult. – Még rosszabb volt, mint az elmondásod alapján gondoltam. – Figyelmeztettelek, hogy vacak! – Minek bajlódsz vele? – Nem tudom. Talán segít? Augustus odahajolt hozzá, azt hitte, így nem hallom. – Ő törzstag? – Nem hallottam, mit szólt Isaac, de Augustus válaszolt neki: – Majd megmondom. – Két kézzel megszorította Isaac vállát, azután fél lépést hátrált. – Mesélj Hazelnek a klinikáról. Isaac a büféasztalra támaszkodott, és hatalmas szemével rám nézett. – Jól van, szóval ma reggel elmentem a klinikára, és mondtam a sebészemnek, hogy inkább süket lennék, mint vak. Ő pedig azt válaszolta: „Ez nem így működik”, mire én: „Ja, tisztában vagyok vele, hogy nem így működik, csak azt mondtam, inkább süket lennék, mint vak, ha volna választásom, bár tisztában vagyok vele, hogy nincs”, ő pedig azt mondta: „Nos, a jó hír az, hogy nem leszel süket”, mire én: „Köszönöm, amiért elmagyarázta, hogy a szemrákomtól nem fogok megsüketülni. Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért egy magához fogható szellemóriás kegyeskedik megoperálni.” – Nagyon bajnoknak tűnik ez a sebész – mondtam. – Majd igyekszem beszerezni egy kis

szemrákot csak azért, hogy megismerhessem a pasit. – Sok szerencsét hozzá. Na, jó, mennem kell. Monica vár. Addig bámulom, amíg még tehetem. – Holnap Gerillaháború? – kérdezte Augustus. – Naná. – Isaac a fokokat kettesével szedve felrohant a lépcsőn. Augustus Waters felém fordult. – Szó szerint – mondta. – Szó szerint? – kérdeztem. – Szó szerint Jézus szívében vagyunk – felelte. – Azt hittem, hogy egy templom pincéjében vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk. – Valakinek szólni kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében. – Én megmondanám neki – közölte –, de sajnos, szó szerint beleszorultam a szívébe, így nem hallaná. – Nevettem. A fejét csóválta, és csak nézett. – Mi van? – kérdeztem. – Semmi – felelte. – Miért bámulsz így rám? Augustus féloldalasan mosolygott. – Mert olyan szép vagy. Számomra gyönyörűség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg magamtól a létezés egyszerűbb örömeit. – Kurta, kényelmetlen hallgatás után folytatta: – Különösen, miután voltál olyan kedves rámutatni, hogy mindez a feledésbe és hasonlókba torkollik. Gúnyosan prüszköltem vagy sóhajtottam, vagy úgy fújtam ki a levegőt, ami köhögésre is emlékeztethetett, majd azt feleltem: – Nem vagyok szé… – Úgy nézel ki, mint a végidők Natalie Portmanje. A V mint vérbosszúban. – Nem láttam – válaszoltam. – Tényleg? – kérdezte. – Bubifrizurás gyönyörű lány nem csípi a felsőbbséget, és akarata ellenére beleszeret egy fiúba, akiről tudja, hogy csak bajt hoz rá. A te életrajzod, amennyire meg tudom ítélni. Minden szavával flörtölt. Egészen begerjesztett, de komolyan. Azt se tudtam, hogy a pasik képesek begerjeszteni – mármint a való életben. Egy fiatalabb lány ment el mellettünk. – Hogy vagy, Alisa? – kérdezte Augustus. A lány elmosolyodott és halkan válaszolt: – Szia, Augustus. – A Memorialból való – magyarázta a fiú. A Memorial egy nagy kutatókórház. – Te hova jársz? – A gyerekkórházba – feleltem vékonyabb hangon, mint vártam. Bólintott. Úgy tűnt, befejeztük a beszélgetést. – Nos – mondtam, tétován bólintva a lépcső felé, ami kivezetett minket Jézus szó szerinti szívéből. Elindultam. Mellettem sántikált. – Hát akkor, talán viszlát legközelebb? – kérdeztem. – Meg kéne nézned – mondta. – Úgy értem, a V mint vérbosszút. – Oké – válaszoltam. – Majd megnézem. – Nem. Velem. Nálam – mondta. – Most. Megálltam. – Alig ismerlek, Augustus Waters. Szekercés gyilkos is lehetsz. Biccentett. – Ez bizony igaz, Hazel Grace. – Elment mellettem, vállán feszült a zöld, kötött

pólóing, egyenesen tartotta a hátát, és csak egy kicsit billent jobbra, miközben egyenletesen és magabiztosan lépkedett azzal, amiről eldöntöttem, hogy csakis műláb lehet. Az oszteoszarkóma néha elvisz egy végtagot, hogy megjegyezzen magának. Azután, ha tetszünk neki, elviszi a maradékot is. Mentem utána fölfelé, de lemaradtam, mert lassan haladtam. A lépcső nem a tüdőmnek való terep. Azután kijutottunk Jézus szívéből a parkolóba, ahol a tavaszi levegő egy hajszállal volt hűvösebb a tökéletesnél, és fájdalmasan mennyei volt a késő délutáni napfény. A mama még nem volt ott, ami szokatlan, mert rendszerint ő vár rám. Körülnéztem, és megpillantottam egy magas, áramvonalas, barna lányt, akit Isaac a templom kőfalának döntött, miközben meglehetős agresszivitással csókolta. Elég közel voltak, így hallottam a fura hangokat, amit az összeérő szájuk adott, és azt is, amit Isaac mondott: – Örökké. – Meg amit a lány válaszolt: – Örökké. Augustus váratlanul ott állt mellettem, és félig súgva mondta: – A nyilvános érzelemnyilvánítás nagy hívei. – És mi az az „örökké”? – A szörcsögés felhangosodott. – A kapcsolatuk. Örökké szeretni fogják egymást, meg ilyesmi. Szerény becslésem alapján az örökké szót legalább négymilliószor küldték el SMS-ben egymásnak az elmúlt évben. Befutott két autó, elvitték Michaelt és Alisát. Már csak Augustus és én maradtunk, és néztük Isaacot és Monicát, akik olyan hevesen ügyködtek tovább, mintha nem is az imádság házának dőlnének. Isaac megmarkolta a lány didijét a pólón át, a tenyere nem mozdult, csak az ujjai járkáltak. Találgattam, hogy jó érzés-e. Nem tűnt valószínűnek, de úgy döntöttem, meg lehet bocsátani Isaacnak, mivel meg fog vakulni. Az érzékeknek lakomázniuk kell, amíg van éhség meg minden. – Gondolj arra az utolsó útra a kórházba – mondtam halkan. – Az utolsó alkalomra, amikor még te vezetsz. – Elrontod a kedvemet, Hazel Grace – mondta rám se nézve Augustus. – Én csak igyekszem megfigyelni egy ifjú szerelmet a maga elbűvölő sutaságában. – Szerintem fáj a didije – mondtam. – Igen, nehéz megállapítani, hogy Isaac be akarja-e zsongatni, vagy emlővizsgálatot végez. – Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. – Ez komoly? – kérdeztem. – Szerinted ez menő? Úristen, most rontottál el mindent! – Milyen mindent? – kérdezte felém fordulva. A cigaretta meggyújtatlanul lógott mosolytalan szája sarkában. – Az egész mindenséget, amiben egy srác, aki nem csúnya, nem buta és semmilyen értelemben sem elfogadhatatlan, megbámul engem, színésznőkhöz hasonlít, és arra kér, hogy nézzek meg egy filmet a házában. De természetesen mindig van egy hamartia, a tiéd ez, ó, istenem, van egy ROHADT RÁKOD, mégis pénzt adsz egy cégnek, hogy MÉG TÖBB RÁKOD lehessen. Úristen! Hadd közöljem veled, milyen érzés, ha nem tudsz lélegezni. SZAR! Ez totál

kiábrándító. Totál. – Hamartia? – kérdezte. Még mindig a szájában volt a cigaretta, amitől feszesebb lett az állkapcsának a vonala. Állati jó vonala volt az állkapcsának, sajnálatos módon. – Végzetes hiba – magyaráztam és elfordultam. A járda felé indultam, hátrahagyva Augustus Waterst, azután hallottam, hogy autó közeledik az úttesten. A mama volt, aki azt várta, hogy szerezzek barátokat meg minden. Csalódottság és harag különös keveréke töltött el. Még azt sem tudom, mi volt ez az érzés, csak azt, hogy erős, és szerettem volna pofon csapni Augustus Waterst, ugyanakkor szerettem volna kicserélni a tüdőmet egy olyan tüdőre, amely hajlandó tüdőzni. Ott álltam tornacipősen a járdaszélen, mellettem a kiskocsi az oxigénpalack koloncával, és abban a pillanatban, amikor a mama megjelent, éreztem, hogy egy kéz megmarkolja az enyémet. Kirántottam a kezem, de azért Augustus felé fordultam. – Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra. – Metafora – ismételtem kétkedve. A mama várt. – Metafora – felelte Augustus. – Úgy döntöttél, hogy a metaforikus felhangok határozzák meg a viselkedésedet… – mondtam. – Hát persze. – Elmosolyodott. Széles, lökött, valódi mosollyal. – Nagyon hiszek a metaforákban, Hazel Grace. A kocsi felé fordultam. Megütögettem az ablakot. A mama leengedte. – Elmegyek, megnézek egy filmet Augustus Watersszel – mondtam. – Kérlek, vedd föl nekem az AKT többi epizódját.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

{1}

Tandori Dezső fordítása

{2}

Gáspár Endre fordítása

{3}

Tandori Dezső fordítása