A kiadvány az Átjárható határokat a nagyragadozóknak! program keretében készült szlovák és magyar nyelven

Impresszum

A kiadvány az „Átjárható határokat a nagyragadozóknak!” program keretében készült szlovák és magyar nyelven. SZERKESZTŐK: Gadó György Pál (WWF Magyarország) és Samuel Pačenovský (Sosna Egyesület) CÍMLAPFOTÓK: © WWF-Canon / Chris Martin BAHR (farkasok) és © WWF-Canon / Roger LEGUEN (hiúz) KIADTA: WWF Magyarország 1124 Budapest, Németvölgyi út 78/B Tel.: (36-1-) 214-5554, fax: (36-1) 212-9353 e-mail: [email protected] www.wwf.hu Adószám: 18226814-2-43 Számlaszám: ERSTE Bank: 116490001-07903500-49000003 NYOMDAI ELŐKÉSZÍTÉS: PRO Vision Stúdió Budapest, 2003. november A PROGRAMOT ÉS A KIADVÁNY MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTÁK:

ELŐSZÓ Gadó György Pál és Samuel Pačenovský

A szlovák-magyar együttműködés a farkas- és hiúzvédelemben nem elméleti lehetőség, hanem valóság. Az elmúlt télen nem egyszer előfordult, hogy Szabó Ádám a nyomolvasáshoz kedvező hótakarót kihasználva az Aggteleki-karszton addig követte a farkasnyomokat, míg el nem érte az országhatárt. Ekkor, hogy fáradsága kárba ne vesszen, felhívta a határ szlovák oldalán Juraj Popovicsot – aki örömmel veszi, ha magyar barátai Popovics Gyurinak hívják – és megkérte, hogy nézze meg, mi lett az Alsó-hegy vagy a Szilicei-fennsík irányába távozó „határsértő” farkasokkal. Mikor ezt a kiadványt összeállítottuk, gyakran gondoltunk Ádámra és Jurajra. Munkánk akkor lesz eredményes, ha ők ketten adatokat, ötleteket és támogatást kapnak gyakorlati természetvédelmi munkájukhoz, és ha a határ két oldalán több, az övékhez hasonló szakmai kapcsolat formálódik. Szlovákiának több „farkasos” és „hiúzos” szomszédja van, a nagyragadozók jönnek-mennek a szlovák-ukrán és szlovák-lengyel határon, és ahogy az utószóban arról beszámolunk, a szlovák-cseh határon már története van a közös nagyragadozó-védelmi munkának. Magyarországnak csak egy igazi nagyragadozós szomszéd adatott, meg kell hát becsülnie. Ahogy Márkus Márta és Szemethy László áttekintéséből megtudjuk, farkasok néha Szerbia és Horvátország felől is érkeznek Magyarországra, de nincs lehetőségük a megtelepedésre. Romániában farkasok, hiúzok és medvék is nagy számban élnek, de nem a magyar határ

közelében. Marad hát Szlovákia. Firmánszky Gábor cikkéből kitűnik, hogy a magyarországi hiúz és farkas állományok helyzete nagyrészt azon múlik, hogy mi történik a két fajjal Szlovákiában. Csak reménykedhetünk benne, hogy a XXI. században olyan stabil farkas- és hiúzpopuláció alakul ki a magyar Északiközéphegységben, hogy a szlovák kollegák is örülni fognak neki. De vajon örülni fognak-e? Jana Strnádová nem nagyvonalú általánosságban beszél arról, hogy a nagyragadozóknak pozitív szerepük van az egészséges szarvas, őz és vaddisznó állomány fenntartásában, hanem adatokkal támasztja alá, hogy a sertéspestis terjedését leggazdaságosabban a farkasok segítségével akadályozhatjuk meg. Robin Rigg, fiatal brit kutató példák sorával bizonyítja, hogy ha a nyájakat juhászkutyákkal védik, az állattartóknak sem kell tartaniuk a farkasoktól. Ám a tudományos érvek önmagukban nem elegendőek. A 6. fejezetben összefoglalt közvéleménykutatások azt mutatják, hogy Szlovákiában és Magyarországon is a nagyragadozókat (különösen a farkasokat) erős előítéletek fogadják. Diplomatatáskákból előhúzott iratok címlapján gyakran olvashatjuk: „Munkaanyag”. Ez a kifejezés a mi kiadványunkra is ráillik, munkaanyagot tart kezében a kedves olvasó. Szép kivitelű, képes kiadványt, hogy hangsúlyozzuk a téma fontosságát. Az, hogy munkaanyag, elsősorban abból látszik,

Előszó

hogy egymás mellett egymással ütköző véleményeket tartalmaz. Pavel Hell professzor – aki rendkívüli alapossággal dolgozta fel az irodalmi adatokat és a vadászati statisztikákat – másképp gondolkozik a nagyragadozók állományszabályozásáról (engedélyezett vadászatáról), mint mondjuk Robin Rigg. Ám – ahogy az utószóban részletesebben beszámolunk róla – kiadványunk céja, hogy a kérdések tisztázásához közöljünk jól megfogalmazott érveket és adatokat, ezért a szerkesztők hibát követnének el, ha állást foglalnának a sorok között megbúvó vitában. Egy példán azért szeretnénk bemutatni, hogy észrevettük az ellentmondásokat. Hány farkas és hány hiúz él Szlovákiában? Erre a fontos kérdésre szerzőink más-más választ adnak. A 4. fejezetben Michal Adamec, az Országos Természetvédelmi Központ zoológusa foglalja öszsze, hogy milyen a farkas és a hiúz jelenlegi elterjedése, állománynagysága és védelmi állapota Szlovákiában. A 2001-es hivatalos adatokról – melyek a vadászati statisztikákon alapulnak – a szerző is azt mondja, hogy kb. 30 %-kal túlbecsült értékek. Ha a hivatalosan közölt 1113 farkasból és 968 hiúzból levonjuk a 30 %-ot, azt kapjuk, hogy 2001-ben 779 farkas és 678 hiúz élt Szlovákiában. Ám ha a vadászati statisztikákon alapuló országos számadatokat összevetjük a terepi felmérésekkel, még jelentősebb eltéréseket kapunk. Szerzőink két terepi állományfelmérésről is beszámolnak. Michal Adamec és Robin Rigg is említi a Polyána-hegységben 2001-ben végzett számlálást, Stefan Pčola pedig az ÉszakkeletiKárpátok szlovákiai részén több száz terepi megfigyelés alapján térképezte fel a farkasfalkák elterjedését. Ezek a pontos felmérések csak egyegy kisebb területre vonatkoznak, ám a számadatokat átszámíthatjuk a két nagyragadozó ismert szlovákiai elterjedési területére. Mindkét

felmérésre 80 000 hektáros területen került sor. A Keleti Kárpátokban Pčola és munkatársai a 80 000 hektáron 25-30 farkas előfordulását észlelték, míg a Polyánán ugyanekkora területen mindössze 7 farkast találtak. Hogyha ezeket az átlagos számokat átszámítjuk a farkas teljes, kb. 15 000 km2 -es szlovákiai elterjedési területére, akkor a jelenlegi szlovákiai farkasállományt mindössze 275 – 300 egyedre becsülhetjük. Ez nincs nagy ellentmondásban a Turček (1949) által becsült 100 egyeddel, vagy Feriancová (1955) által becsült 106-128 egyeddel. Nem állítjuk, hogy ezzel a rögtönzött számítással pontos értékeket kaptunk, ahhoz sokkal több terepi felmérésre lenne szükség. Ám két dolgot nagy valószínűséggel megállapíthatunk. Egyrészt, hogy a tényleges felmérések eredményei és a vadászati statisztikák értékei között feltűnő különbségek vannak (előbbi kb. negyedrésze az utóbbinak), másrészt, hogy a korrigált értékek alapján is biztosra vehető, hogy az elmúlt 40 – 50 évben jelentősen megnövekedett a szlovákiai farkasállomány. Az Átjárható határokat a nagyragadozóknak! program a farkasok és hiúzok érdekében indult, de természetesen nem csak az állatokkal foglalkozik. Szeretnénk, elérni, hogy tudományosan helytálló adatokról, valós problémákról nyugodt hangú véleménycsere induljon. A 6. fejezetben öszszefoglalt közvéleménykutatások alapján tudjuk, hogy a hiúzokat és különösen a farkasokat erőteljes előítéletek sújtják. A juhászok a farkasokat még mindig sokfelé ellenségüknek tekintik. A természetvédők és vadászok közötti ellentétek nem elhanyagolhatóak. A tények leírása önmagában nem elegendő. Ám a konfliktusok megoldása akkor kezdődhet el, ha előtte reális képet kapunk a jelenlegi helyzetről. Kiadványunk ehhez kíván hozzájárulni. Fogadják jó szívvel!

Tartalom

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 1. A farkas történelmi elterjedése és állománysűrűsége Szlovákiában . . . . . . 7 Pavel Hell 2. A hiúz története Szlovákiában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Pavel Hell 3. A farkas és hiúz magyarországi előfordulásának történeti áttekintése. . . 23 Márkus Márta és Szemethy László JELENLEGI ADATOK 4. A farkas és a hiúz elterjedése, jelenlegi helyzete és védelme Szlovákiában . . . . . 30 Michal Adamec 5. A nagyragadozók jelenlegi magyarországi előfordulásával kapcsolatos adatok és összefüggések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 Márkus Márta és Szemethy László A NAGYRAGADOZÓK ELFOGADOTTSÁGA 6. A nagyragadozók megítéléséről szóló közvélemény-kutatások Szlovákiában és Magyarországon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 7. Néhány gondolat a nagyragadozók magyarországi elfogadottságáról Márkus Márta és Szemethy László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 TEREPI TAPASZTALATOK A HATÁR KÉT OLDALÁN 8. A farkas és a hiúz az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai területén . . . . . . . 42 Štefan Pčola 9. A farkasok és a hiúzok megtelepedése a Zempléni-hegységben . . . . . . . . 51 Firmánszky Gábor 10. Milyen hatással van a potenciális zsákmányállatok egészségi állapotára a farkas (Canis lupus L.)hiánya? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 Jana Strnádová MIT TEHETÜNK A NAGYRAGADOZÓK ÉRDEKÉBEN? 11. A juhászkutyák és a farkasvédelem kapcsolata Szlovákiában. . . . . . . . . 62 Robin Rigg 12. Hogy válhat stabillá a magyarországi hiúz és farkas populáció? . . . . . . 71 Márkus Márta és Szemethy László UTÓSZÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Gadó György Pál és Samuel Pačenovský

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

1. A farkas történelmi elterjedése és állománysűrűsége Szlovákiában Pavel Hell

A farkas elterjedése 1945 előtt

Matlekovits (1897) szerint a XIX. század végén egész Magyarország területén évente 406 farkast ejtettek el, az ekkor a Magyar Királysághoz tartozó Horvátországot is figyelembe véve pedig 557 egyedet. Paszlavszki (1918) hasonló számokat ad közre: Magyarország 26 megyéjében ekkor 413 farkas esett áldozatul, a legtöbb, 92 példány Máramaros megyében, 41 Háromszék megyében, 36 Bihar megyében, 35 Hunyad megyében, további 34 farkas pedig Horvátországban. Ehhez képest a mai Szlovákia területén a farkasok száma igencsak alacsony volt. A XIX. század végi adatokhoz visszatérve 1885 és 1894 között Szlovákia területén évente kb. 27 farkast ejtettek el, ebből a legtöbb, 8 egyed Ung megyében (amelynek kb. kétharmada esik a mai Szlovákia területére) került puskavégre, 7 Zemplén megyében (3/4 része ma Szlovákia), 5 Sáros megyében, 2 Abaúj-Torna megyében (kb. fele ma Szlovákia) és Nyitra megyében, 1 Szepes megyében, Zólyom megyében és Nógrád megyében (az utóbbinak kb. fele esik ma Szlovákia területére). További 10 szlovákiai megyében egyetlen farkast sem ejtettek el. Vodička (1935) szerint a volt Csehszlovákiában (Kárpátalját beleértve) 1928ban 21 farkast ejtettek el. Ennél jóval alacsonyabb számról tud Farský (1935), aki

A farkas a régmúltban valószínűleg a mai Szlovákia egész területén előfordult, ezt sok földrajzi név is bizonyítja. Feltételezhetjük, hogy Dél-Szlovákia alföldi tájain kevesebb farkas élt, ezen a vidéken legalább részben a kisebb termetű aranysakál helyettesítette, melyet nádifarkasként is emlegetnek. Persze a táj folyamatos művelésével és a települések terjedésével az emberek a farkasokat egyre intenzívebben pusztították, úgyhogy a múlt század végén számuk erősen megfogyatkozott, elterjedési területük jelentősen csökkent. Feriancova (1955) szerint a XIX. század közepéig tartott az az időszak, amíg a farkas Szlovákia területén általánosan elterjedt faj volt. Több területről összegyűjtötte az utolsó farkaskilövések időpontját, például az utolsó közép-szlovákiai farkast Zólyom mellett 1900ban lőtte le magaslesről egy juhász. Liptó megyében intenzíven üldözték a farkasokat, erről Žuffa cikke is tanúskodik, amely szerint itt a nép főleg hálók segítségével vadászta őket. Említi, hogy a farkasbőrökért kifizettett pénzért az evangélikus egyház Szmrecsán (Smrečany) községben harangokat vásárolt.

7


szerint Szlovákiában 1927 és 1929 között évente már csak 4 farkast ejtettek el. Jurán (1958) szerint az utolsó farkast a Lőcseihegységben 1879-ben ejtették el. A Poprád folyó bal partján a farkasok 30 év múlva, 1910-ben újra megjelentek, amikor – valószínűleg Lengyelországból – 3 egyed került a MagasTátrába. Kettőt közülük még ugyanabban az évben lelőttek, a harmadikat csak 3 évvel később. Ezután 10-15 évenként feltűnt néhány farkas a Lőcsei-hegység környékén, de tartósan nem tudtak megtelepedni. 1939-ben is egy falka tartózkodott itt négy kölyökkel. 1940-ben aztán a farkasok a Lőcsei-hegységből eltűntek. További inváziókról a második világháború idejéből nincsenek híreink. 1914-ben egy farkas eljutott Pozsonytól (Bratislava) északnyugatra a Stomfai vadaskertig (Stupava), amely akkor Károlyi gróf tulajdonában volt, és ezen (a kb. 6000 hektáros) területen tartózkodott egészen 1917-ig. Ebben az időben itt sok nagyvadat ölt le, becslések szerint kb. 300350 egyedet. Feltételezzük, hogy ezt a távoli migrációt a Keleti-Kárpátokban zajló harcok idézték elő. Majdnem 30 évvel később, 1943-ban egy újabb farkas hatolt be a vadaskertbe, de ezt rövid időn belül sikerült lelőni. Árva megyében a farkas gyakoribb volt, mint a hiúz. Vodička szerint 1864-1878 között az Árvaváraljai nagybirtokon (Oravský Podzámok) 44 farkast ejtettek el, és csak 1 hiúzt. A farkasok elég sokáig meg is maradtak Árvában. Duba szerint 18691894 között itt 6 farkast lőttek le és további 19 farkast mérgeztek meg. A farkast állandó előfordulásának a XIX. század végi sztrichnines irtás vetett véget. Később farkasok csak a téli inváziók idején jelentek meg, rendszerint 5-6 egyedből álló falkákban. A második világháború idején nemcsak Árvában, hanem a Nyitra (Nitra) és Privigye (Prievidza) közötti erdőkben is megfigyeltek farkasokat. Árva vára (Fotó: Dobos Dávid)

A XIX. század végén a farkasok olykor KeletSzlovákia területén is előfordultak. Nevicky szerint 1900-1906 között ismét gyakrabban fordultak elő, főként Szinna (Snina), Mezőlaborc (Medzilaborce), Felsővízköz (Svidník) és Bártfa (Bardejov) környékén. A másik nagyobb inváziót csak az első világháború után, 1923-1924-ben észlelték. Russay szerint a farkas a Vihorlát keleti részén csak ritkán és alkalmilag fordult elő. Remetehámorban (Remetské Hámre), ahol eredményes vadvédelem folyt, 1920 és 1939 között csak egyszer, 1935-ben láttak farkast. 1939-től aztán egyre több farkas előfordulásról tudunk. A Vihorlát keleti részében farkast zsákmányoltak pl. 1927-ben, 1940-ben, 1942-ben, 1943-ban és 1944-ben.

A farkas történelmi elterjedése és állománysűrűsége Szlovákiában

1945-ben nagyobb számú farkas jelent meg a Gömör-Szepesi-érchegységben. Az eddigi adatokból is kitűnik, hogy az első világháború, aztán különösen a második világháború során Szlovákia területén a farkas elterjedési területe jelentősen megváltozott, nyugati és délnyugati irányba eltolódott. Talán ellentmondásnak tűnik, de tény, hogy a háború nem ellensége a farkasoknak. Sőt. A történelmi időkre is igaz, hogy a farkasok a legnagyobb üldözésnek békeidőben, a civilizáció terjedése idején voltak kitéve, ilyenkor állományaik rendszerint megcsappantak. A háborúk, felkelések, éhínségek idején viszont számuk megnövekedett, mert az embereknek nem maradt idejük a vadászatra, ráadásul a sok tetem miatt a farkasok mindenütt

terített asztalt találtak. Ez az oka, hogy a farkasfalkák a hadjáratok idején gyakran követték a harcoló törzseket és hadseregeket.

A farkas elterjedése 1945 és 1967 között A háború után Szlovákiában a farkasállomány jelentősen megnövekedett, és ez együtt járt elterjedési területük növekedésével is. Erről a jelenségről Jurán nagyon sok adatot gyűjtött össze Észak- és Kelet-Szlovákiából. A Lőcseihegységben különösen jól dokumentálható a gyarapodás. Jellemzőnek tekinthető, hogy 1948 novemberében megfigyeltek egy 11 tagú falkát, amint a Poprád folyón


átkelt Lengyelországból Szlovákiába. 1949-ben ezek a farkasok nagy károkat okoztak a juh- és marhaállományban. 1952-ben megint megfigyelték, hogy egy 8 tagú falka rendszeresen mozog Szlovákia és Lengyelország között. A különlegesen zord tél 1956 februárjában és márciusán a farkasokat hosszú vándorlásokra késztette. Nagyobb számban jelentek meg Szlovákiában is, főleg az ország keleti és északi részében. Több egyedet öltek meg Eperjes (Prešov) és Bártfa (Bardejov) környékén, Szinnán (Snina) pedig egy lótetem mellett sztrichnin segítségével egyszerre 8 farkast mérgeztek meg. A Magas Tátrában 1959 tavaszán egy farkasfalka széttépett egy anyamedvét és a medvebocsát. 1956 és 1966 között a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) 68 000 hektáros területén 43 farkast

ejtettek el, ebből 37-et, vagyis az összes megölt állat 86%-át télen, december 15. és március 31. között. Ugyanabban az időben a TANAP 120 000 hektáros védelmi zónájában a Liptószentmiklósi (Liptovský Mikuláš) és Alsókubini (Dolný Kubín) járásokban a TANAP feljegyzései szerint 5 farkast ejtettek el. 1967 óta a TANAP területén egyetlen farkast sem lőttek le, a faj jelenleg a nemzeti park területén teljes védelem alatt áll. A Kelet-Szlovákiába vándorolt farkasok nagy része tartósan megtelepedett, ezért intenzív módon vadászták és mérgezték őket A Vihorláthegység nyugati részén a farkasok a második világháború előtt gyakorlatilag nem fordultak


elő, csak 1945-ben jelentek meg. 1953-ban viszont egy remetehámori (Remetske Hámre) vadász egymaga 8 farkast lőtt. Innen északra, a lengyel határ közelében van Mezőlaborc (Medzilaborce), ahol egy Žolna nevű vadászról tudjuk, hogy 1963-ban 20 farkast lőtt. Az 50-es évek végén Közép- Szlovákiában a Polyánahegységben is éltek farkasok, de néhány évvel később teljesen eltűntek innen. 1958-ban Zólyom mellett ejtettek el egy farkast. NyugatSzlovákiában is újra megjelent a faj, 1962-ben egy farkast Pozsony tőszomszédságában, Dévényújfalu (Devínska Nová Ves) mellett ejtettek el.

Ezek az adatok is jól mutatják, hogy a negyvenes évek vége és a hatvanas évek eleje között a farkasok száma jelentősen megnőtt, elterjedési területük pedig Szlovákiának majdnem 50 %-ára kiterjedt. Turček 1949-ben kb. 100 példányra becsülte számukat, Feriancová pedig 1955-ben kb. 106-128 példányra. Feriancová a farkas szlovákiai elterjedését három egymástól különálló területtel jellemezte. Az egyik Szlovákia északkeleti részén terül el és nyugaton kb. a Szobránc (Sobrance)–Homonna (Humenné)– Sztropkó (Stropkov) vonalig húzódik. A másik folt Rozsnyótól délre, a Szilicei-fennsíkon van, a harmadik pedig a Polyánán. Feriancová is említi, hogy átmenetileg a farkasok más területekre is eljutottak, főleg a téli évszakban, mikor táplálékkereső utakra indultak. Az elejtett farkasok számáról hozzávetőleges adataink vannak. A vadászszövetség az 1954 – 1962 közötti időszakban összesen 156 farkasért fizetett lődíjat. Hell adatai szerint Szlovákiában 1951-ben 12, 1954-ben 43, 1956ban 46 és 1961-ben 33 farkast lőttek, ebből 2 egyedet Közép-Szlovákiában. Turček viszont az 1955-1959 években 64, 70, 68, 19 és 54 farkas elejtéséről tud. Az 1945 és 1967 közötti időszakban megnőtt a veszett farkasokról szóló híradások száma. Ennek azért van jelentősége, mert a veszett állatok nemcsak a háziállatokra jelentenek veszélyt, de több alkalommal emberre is támadtak, ezzel rontották a farkasok általános megítélését. A legnagyobb pusztítást talán az a farkas okozta, amely 1960. augusztus 20-tól 23-ig 6 község határán ment át és megharapott 51 szarvasmarhát, 3 lovat, 2 kecskét, sok kutyát és 2 embert, közülük egy 6 éves kislányt, aki meghalt.

A Tátrai Nemzeti Parkban ma már nem lőnek farkasokat (Fotó: Dobos Dávid)

11


A farkas elterjedése 1968 és 1979 között

elején körülbelül akkora volt, mint a XIX. század utolsó negyedének elején.

Az 1968-1972 közötti években elejtett farkasokról pontos áttekintésünk van, mert a vadásztársaságok minden egyes elejtett farkasért lődíjat fizettek. Ebben az 5 évben Szlovákiában 144 farkast ejtettek el, ebből 71 volt hím, 73 pedig nőstény, tehát az ivarok aránya kb. 1:1 volt. Az elejtett farkasok évi átlaga 28,8, ami több, mint a XIX. század végén volt, még a farkasállomány jelentős csökkenése előtt. Ugynakkor, ez a szám kb. egyharmada – fele azoknak az 1950-es évek végére és a 60-as évek elejére jellemző kilövési adatoknak. A legtöbb állatot a Homonnai (Humenné) (62), Felsővizközi (Svidník) (27), Bártfai (Bardejov) (15), Iglói (Spišska Nová Ves) (10) és Eperjesi (Prešov) (9) járásokban ejtették el. Az említett 5 év alatt a legtöbb farkast, 36-ot 1970-ben ölték meg, a legkevesebbet, 27-et pedig 1971-ben. Utóbbiban biztosan szerepet játszik, hogy az 1971-72-es tél meglehetősen enyhe volt, emiatt kevés állat vándorolt Lengyelországból és a volt Szovjetunió területéről Szlovákiába.

Az igaz, hogy 1955-höz képest KözépSzlovákiában a farkas helyzete romlott, de így is megállapíthatjuk, hogy a XX. század utolsó harmadának elején a farkas elterjedési területe sokkal nagyobb volt, mint az első vagy a második világháború előtt, amikor Szlovákiában csak a Lengyelország felől érkező periodikus invázió idején, átmenetileg tartózkodtak farkasok. A faj 1975-ben életbe lépett részleges védelmén kívül az egyedszám és az elterjedési terület változásában az is lényeges tényező volt, hogy 1973. január 1-én a farkas lelövéséért járó lődíjat 300 Kč-re csökkentették, ezáltal a farkas üldözésének ösztönzése mérséklődött. E két tényezőnek döntő szerepe volt abban, hogy a XX. század utolsó negyedében a farkasok egyedszáma rendkívüli mértékben megnőtt.

A fenti öt évben az Alsókubini, a Pozsonyi és a Nagyszombati járásokban is lelőttek egy-egy farkast. Az első ritka, de nem meglepő eset, a két délnyugat-szlovákiai megjelenés viszont mindenképpen érdekes. A Nagyszombati járásban lévő Ottóvölgy (Solirov-Doľany) község mellett 1971-ben elejtett farkas koponyáját személyesen is láttam. Ezt az állatot októberben lőtték meg, 37 kg volt a súlya és kizárt, hogy (német juhász) kutya lett volna. A faj a hetvenes évek elején a KözépSzlovákiában nem fordult elő, viszont KeletSzlovákiában jelentősen megnőtt elterjedési területe. Előre lehetett látni, hogy előbb-utóbb vissza fog térni Közép-Szlovákiába. 1975 után ennek esélye tovább növekedett, hiszen ebben az évben vezették be Szlovákiában a farkas részleges védelmét, amely jelentősen hozzájárult a farkas populációjának számottevő növekedéséhez. Állíthatjuk, hogy a farkas elterjedési területe Szlovákiában a hetvenes évek A Gömör-Tornai-karszt leglátványosabb képződménye a Szádelői-völgy. (Fotó: Dobos Dávid)

12


Hell és Ďurička (1991) azt állítják, hogy az 1968-1979 években az elejtett farkasok 95,6%-a az akkori Kelet-Szlovákiai megye területén esett áldozatul. Közép-Szlovákiában ejtették el a farkasok 1,5 %-át, a Nyugat-Szlovákiai megyében meglepő módon ennél jóval többet, az összes farkas 2,9 %-át. Három kelet-szlovákiai járásban lőtték meg az ország összes farkas zsákmányának 73,6 %-át: A Homonnai járásban 34,6 %-ot, a Felsővízközi járásban 28,7 %-ot, a Bártfai járásban pedig 10,3 %-ot. A farkas ebben az időben összesen 38 járás közül 15-ben fordult elő, 10 kelet-szlovákiai, 2 közép-szlovákiai és 3 nyugat-szlovákiai járásban. A Kelet-Szlovákiai megyében egyedül a Tőketerebesi (Trebišov) járásban nem volt farkas. Úgy tűnik, hogy Nyugat-Szlovákiában a farkasoknak van egy fontos, hagyományos vándorlási útvonaluk a Fehér-Kárpátokon és tovább, a Kis-Kárpátokon át. A gondot csak az jelenti, hogy a vándorló egyedek és falkák az

erőteljes urbanizáció miatt Pozsonytól északra kénytelenek útjukat megszakítani, itt aztán a vadászok általában rövid időn belül le is lövik őket. 1968 és 1979 között Magyarországon, a Zempléni-hegységben is elejtettek kb. 15 farkast. Ezek az egyedek valószínűleg a Gömör-Tornai (Szlovák)-karszton vagy a Szalánci-hegységen át vándoroltak Magyarországra. Ezekből a térségekből a határ innenső (szlovák) oldalán is vannak adataink elejtett farkasokról. Magyarországon a zempléni mikropopuláció csak akkor lehet életképes, ha rendszeresen feltöltődhet a Szlovákiából ide migráló állatokkal, és ha szomszédainknál nem lesz illegális vadászat. Néhány előfordulási adat a magyar határ közeléből: A Kassai járásban Apátka (Opátka), Sárosfalu (Opina), Stósz (Štós), Ájfalucska (Hačava) és Nagyszalánc (Slančík) községek külterületén fordultak elő farkasok, a Nagymihályi járásban Jósza (Jovsa) környékén.


Elejtett farkasok száma Járás 1970–1979

1980–1989

Növekedési index

1970–1989 között összesen (db)

(%)

7

1,0

0,3

2

0,3

–

–

1

0,15

0,7

–

–

1

0,15

4

2,9

7

1,2

1,4

11

1,6

Besztercebánya (B. Bystrica)

1

0,7

22

3,9

22,0

23

3,3

Zólyom (Zvolen)

1

0,8

1

0,2

1,0

2

0,3

Csaca (Čadca)

–

–

7

1,2

7

1,0

Alsókubin (Dolny Kubín)

–

–

44

7,7

44

6,2

Liptósztmiklós (L. Mikuláš)

–

–

34

6,0

34

4,8

Turócsztmárton (Martin)

–

–

4

0,7

4

0,6

Rimaszombat (Rim. Sobota)

–

–

2

0,3

2

0,2

Közép-szlovákiai megye összesen

2

1,5

114

20,0

57,0

116

16,4

Bártfa (Bardejov)

14

10,3

57

10,0

4,1

71

10,0

Homonna (Humenné)

47

34,6

90

15,8

1,9

137

19,4

Kassa (Košice – vidiek

–

–

19

3,3

19

2,7

Nagymihály (Michalovce)

5

3,7

3

0,6

0,6

8

1,1

Poprád (Poprad)

4

2,9

63

11,1

15,8

67

9,5

Eperjes (Prešov)

2

1,5

15

2,6

7,5

17

2,4

Rozsnyó (Rožňava)

4

2,9

30

5,3

7,5

34

4,8

Igló (Spiš. Nová Ves)

7

5,1

74

13,0

10,6

81

11,5

Ólubló (Stara Ľubovňa)

6

4,4

15

2,6

2,5

21

3,0

Felsővízköz (Svidník)

39

28,7

56

9,8

1,4

95

13,5

Varannó (Vranov)

2

1,5

27

4,7

13,5

29

4,1

Kelet-szlovákiai megye összesen

130

95,6

449

78,8

3,5

579

82

Szlovákia össz.

136

100,0

570

100,0

4,2

706

100,0

(db)

(%)

(db)

(%)

Pozsony (Bratislava vidiek)

2

1,5

5

0,9

Szenice (Senica)

–

–

2

Trencsén (Trenčín)

1

0,7

Nagyszombat (Trnava)

1

Nyugat-szlovákiai megye összesen

2,5

1. táblázat: Az 1970–1989 közötti időszakban elejtett farkasok száma Szlovákiában (az akkori) megyék és járások szerinti bontásban az Erdészeti Kutatóintézet és a Szlovák Vadászszövetség, valamint az állami vadászkiállítások katalógusai alapján

14


A farkas elterjedése 1980 és1989 között Ebben az időszakban egész Szlovákiában jelentősen (4,2-szeresre) növekedett a farkasok elejtésének száma, ezen belül Közép-Szlovákia megyében a növekedés 57-szeres volt, és a megye már 20 %-kal szerepelt az elejtett farkasok listáján. Kelet-Szlovákia megye 78,8 %-kal részesedett az elejtett farkasokból. A farkas ebben az időszakban 20 járásban fordult elő, de a Pozsonyi és a Szenicei (Senica) járásokban csak véletlenszerűen és átmenetileg. Egyértelmű, hogy a farkaspopuláció ugrásszerű növekedése 1981-ben kezdődött el, és Kelet- Szlovákiai megyéből indult. Azt tapasztaljuk, hogy a farkas Kelet-Szlovákia nyugati részén ebben az időszakban főként a Gömör-Szepesi-érchegységet, a Gömör-Tornaikarsztot, az Alacsony-Tátrát, a Lőcsei-hegységet (ismert elterjedési terület már a két háború közötti időszakban is), a TANAP területét és a Szepesi-Magurát hódította meg. A rozsnyói járásban a legtöbb farkast az Andrási (Pača), Kisveszverés (Gemerská Poloma), Dobsina (Dobšina), Krsznahorkaváralja (Krásnohorské Podhradie), Rozsnyó (Rožňava, Lucska (Lúčka), Jablonica (Silická Jablonica) települések külterületein vadászták. Már a második világháborút követő időszakból ismertek a Murány környéki, Szlovák-karszt-beli és a Szilicei-fennsíki farkas előfordulások.

Közép–Szlovákiában ebben az időszakban a legtöbb lelőtt példány az Alsókubini (Dolný Kubín) járásból származott (az országos lelövés 7,7 %-a). Egy új populációról Krasznahorka vára (Fotó: Dobos Dávid)

van szó, amely a Nyugati-Beszkidek keleti részében telepedett le, a Babia Góra hegyen, Oravice környékén és a Nyugati-Tátrában. A Rimaszombati járásból csak két farkas elejtése ismert Klenóc (Klenovec) és Ratkó (Ratková) községek külterületei) a Szlovák-érchegységből, tehát valószínűleg csak kivételes és véletlenszerű előfordulásokról lehetett szó, eltévedt, vagy idevándorolt példányokról. Elemzésünk legfőbb alapját a hivatalos vadászati statisztikák jelentették. Meg kell említenünk, hogy az elejtett farkasok száma a hivatalos statisztikák szerint magasabb volt, mint az a szám, amelyet a koponyák és a lődíjat igénylő kérdőívek alapján kaptunk. Ennek oka egyrészt az lehet, hogy lelőtt állatként beszámítottak meglőtt, megsebzett farkasokat is, másrészt nem minden farkast lelövő vadász igényelt lődíjat. A valós szám szerintünk valahol a két érték között van, tehát nagyobb a lődíj igénylések számánál, de valamivel kisebb a hivatalos vadászstatisztika adatainál. Statisztikai elemzésünk 1989-ig tartott. Jelenleg az a helyzet, hogy az elejtett farkasok koponyáit bizonyítékként már nem kell benyújtani. Mivel a vadászok tartanak attól, hogy konfliktusba kerülnek a természetvédőkkel, inkább be sem jelentik a farkas lelövését, így aztán az elejtett farkasokról tulajdonképpen semmit sem tudunk. Abban biztosak lehetünk, hogy több farkast lőnek le, mint amennyi a hivatalos vadászati statisztikákban szerepel. Kérdéses, hogy a vadászati tilalom segít-e abban, hogy ezt a lenyűgöző ragadozót sikerüljön megőrizni a Szlovák-Kárpátokban.

Fotó: © WWF-Canon / Roger LeGUEN

2. A hiúz története Szlovákiában Pavel Hell

A kezdetektől a második világháborúig Az első világháborút megelőző évtizedekben Szlovákia területén a hiúz még mindig nem számított ritkaságnak, de egyedszáma valószínűleg már sokkal kisebb volt, hiszen a feljegyzések szerint 1892 és 1909 között évenként csak 15–32 példányt ejtettek el. Ebben bizonyára az is szerepet játszott, hogy akkoriban a hiúz fő táplálékát jelentő növényevő vadak egyedszáma is alacsony volt. Az emberek a hiúzt üldözték, mert vérengző fenevadnak tartották, amely sokkal több állatot öl meg, mint amennyit elfogyaszt. A vadászok hangoztatták, hogy a hiúz pusztítja az őzeket, szarvasokat és zergéket, ezáltal számukra megengedhetetlen konkurenciát

A hiúz a kárpáti fauna őshonos fajai közé tartozik. Joggal feltételezhetjük, hogy a régmúltban a mai Szlovákia egész területén előfordult, az alföldi területeken is, ahol ma már nem él. Ezt igazolja, hogy Dr. Cyril Ambros, a Szlovák Tudományos Akadémia Nyitrai Régészeti Intézetének egykori munkatársa Délnyugat-Szlovákiában, az Érsekújvári járásban Kisvárad (Nitriansky Hrádok) község területén egy bronzkori település hulladékgödrében két hiúz maradványaira talált. Valószínűleg Szlovákia területén gyakori faj lehetett, de a régészek csak kevés hiúzcsontleletet tártak fel.

16

A hiúz története Szlovákiában

jelent. A juhászok a nyájaikban okozott károk miatt panaszkodtak. A korabeli vadászok és vadőrök feladatul kapták, hogy ha hiúzzal találkoznak, lőjék le. Ismert vadbiológusunk, Bethlenfalvy Ernő a „Magas Tátra Élővilága“ (1937) című könyvében érzékletesen írja le, hogy ahányszor csak belép a javorinai vadászkastély előcsarnokába, minden alkalommal megdöbbenti a kereszt alakban kifeszített hiúzbőrök látványa. Részben éppen Bethlenfalvynak köszönhetjük, hogy a MagasTátra példáján jól be tudjuk mutatni a hiúzállomány változásának fő irányát. A hegységből a hiúz 1918. után majdnem teljesen eltűnt, csak Javorinán maradtak hiúzok. Itt Bethlenfalvy szerint 50 év alatt 42 hiúzt ejtettek el, ebből 38-at vascsapdákkal. 1934-ben a MagasTátra vadászai javasolták a hiúz védelmét, ez később meg is valósult. A hiúzok a MagasTátrában csak az 1940-es években terjedtek el ismét, 1940-41 telén 20 őzet, 6 szarvast és 2 zergét zsákmányoltak. 1960-ban a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) területén állítólag már 20 hiúz élt.

De lássuk, hogy Szlovákia teljes területén hogyan változott a hiúzok helyzete! Az első világháborút követő években a korábbinál kevesebb hiúzt öltek meg, 1924 és ’29 között évente átlagosan csak 18at, az elejtett egyedek száma az időszakon belül is csökkenő tendenciát mutatott. Az egyedek többségét csapdával ejtették el. A hiúz 1930–34 között több hegységből el is tűnt, de 1934 után populációja újra növekedésnek indult. Az 1934-es évből származó adatok szerint hiúzokat ejtettek el az Alacsony-Tátrában, a Magas-Fátrában és Besztercebánya környékén is, továbbá a FeketeVág völgyében, a Felső-Garam völgyében, a Murányi-fennsíkon, Gömörben Óvíz (Stará voda) mellett és Rózsahegytől (Ružomberok) nem messze Fenyőházán (Ľubochna) is.

A ködös Liptói-medence, háttérben a Kis-Fátra (Fotó: Dobos Dávid)


A hiúzpopuláció 1936. után egyértelműen gyarapodni kezdett, ami bizonyosan nemcsak a faj természetes ciklikus egyedszám ingadozásával és a zsákmányállatok számának emelkedésével magyarázható, hanem a védelmi intézkedésekkel is. Az Alacsony-Tátra keleti szélén, Király-hegyen 1936-ban egy öttagú hiúzcsoportot figyeltek meg.1936-ban Dobsina (Dobšina), Sajóréde (Rejdová) és Körmöcbánya (Kremnica) környékéről is jelezték, hogy a hiúzok súlyos veszteségeket okoztak az őzállományban. Királyhegyalja (Šumiac) környékén ekkortájt állítólag 8 hiúz élt. Rozsnyó (Rožňava) környékén is sok őz esett zsákmányul, úgy becsülték, hogy 14 hiúz él a környező területen, de ez minden bizonnyal túlzás volt. A következő évben, 1937-ben is sok őz és muflon esett el. A 30-as évek végén sok hiúzt jelentettek Fenyőháza (Ľubochňa) és Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) környékéről is. A hiúz újra felbukkant a Lőcsei-hegységben és a Liptói-havasokban.

1941-ben a hiúzok elterjedtek a Murányifennsíkon, majd a következő két-három évben a Magas- és Alacsony-Tátrában, a Kis-Fátrában és a Liptói-havasokban is. Nemsokára a hiúz már Zólyom (Zvolen) környékén is felbukkant.

A második világháború és az azt követő évek A közelmúltban a hiúzpopuláció legnagyobb gyarapodása a második világháború alatt és után következett be. Turček 1946-ban a 91 szlovákiai járás közül 13-ban tud a hiúz előfordulásáról. 1949-ben már 15 járást sorol fel a következő hegységekből: Magas-Beszkidek, Árvai-Magura, Nagy-Fátra, Liptói-havasok, Magas-Tátra, Alacsony-Tátra, Szepesi-Magura, Lőcsei-hegység, Vihorlát és a Gömör-Szepesi-érchegység. Ekkor a bejelentések alapján Szlovákiában 60 hiúz élt. Turček becslése szerint viszont egyedszámuk a 300-at is elérhette.

18


Feriancová 1955-ben Szlovákia északkeleti részén Bártfától (Bardejov) nem meszsze a Csergő-hegységben és a Morovicai-dombságon is tud hiúzokról. A faj elterjedésének déli határaként a Gömör-Szepesi-érchegységet, a Gömör-Tornai Karsztot, és Kelet-Szlovákiában a Zempléni-sík és az Ungi-sík északi szélét jelöli meg. Az elterjedési terület északnyugati határát Szlovákiában egészen a Csaca (Čadca)-Zsolna (Žilina)-Rajec (Rajec) vonalig tolja. Valójában a hiúz ekkor nyugati irányban még tovább terjedt, és elég gyakran feltűnt Morvaország északkeleti részén és a Morva-Sziléziai-Beszkidekben is. Lengyelországból is vándorolhattak hiúzok erre a területre, de a többség minden bizonnyal Szlovákiából származott.

A faj erőteljes és feltűnő terjeszkedése arról tanúskodik, hogy a populáció elterjedési központjában, a mi Kárpátjainkban túlszaporodás következett be, és a populációs nyomás főként a fiatal állatokat elvándorlásra késztette, hogy új, hiúzok által még lakatlan területekre találjanak. Így gyakran elkerültek számukra nem megfelelő (szuboptimális) régiókba is. Bejutottak falvakba, parkok és udvarok területére, sokat közülük autók és vonatok ütöttek el, vagy emberek ütöttek agyon, előfordult, hogy botokkal estek a hiúznak. Sokan azt a nézetet vallották, hogy ezek az egyedek betegségük miatt veszítették el az embertől való természetes félelmüket, de ez nem bizonyosodott be. Csak 1962-ben egy Rózsahegy mellett talált egyedről és 1964-ben a Zsolna melletti Nagybiccse (Bytča) környékén 3 egyedről derült ki, hogy veszettek voltak. Többször előfordult, hogy hiúzkölykök betévedtek községek belterületére, talán azért, mert elvesztették anyjukat és éhesek voltak. Se szeri se száma a színes történeteknek, amelyek a településekre tévedt hiúzokról szólnak. Álljon itt ízelítőül két példa: 1958-ban lelőttek egy fiatal hiúzt, amely tyúkokat kergetett Tornalján. 1961ben botokkal öltek meg baromfira vadászó fiatal hiúzokat Bellus (Beluša), Trencsénteplic (Trenčianske Teplice) és Bercsény (Svinná) községekben. Több történet, sőt a Trencséni Múzeumban egy koponya és egy bőr is bizonyítja, hogy a hiúzok nyugat felé terjeszkedve egészen Trencsénig eljutottak, ahol addig hiúz előfordulására a legöregebb emberek sem emlékeztek.

Az 1955 – 1972 közötti időszak 1960-ban a járási vadásztársaságok becslései 300 hiúzt tartottak számon, ebből a legtöbb, 100 egyed Zsolna megyében élt, Kassa megyében 66, Eperjes megyében 64, Besztercebánya megyében 50, Nyitra megyében 13, Pozsony megyében 2 egyedre becsülték az állomány nagyságát. Az akkori 91 járásból állandóan 36-ban, átmeneti jelleggel pedig 15-ben fordultak elő hiúzok. Pozsony megyében 1958-59 telén a hiúz feltűnt Vágújhely (Nové Mesto nad Váhom) és Pöstyén (Piešťany) környékén is. Valószínűleg a Kis Kárpátokon át jutott el Ausztriába az az egyed, amelyet 1965-ben Pozsonytól északnyugatra elejtettek. Egyértelmű, hogy az 1950-es években a hiúz Szlovákiában jelentősen elszaporodott, és jelentősen növelte elterjedési területét főleg nyugati és déli irányban. A hiúzok megjelentek Csehországban Karlovy Vary mellett, feltűntek Ausztriában Hardegg környékén, sőt eljutottak a Német Szövetségi Köztársaságig, majd 1959-ben Svájcig is. Ma már nehéz megmondani, hogy ezek a példányok mind Szlovákia területéről vándoroltak-e át, vagy részben Lengyelországból, esetleg lehettek-e köztük hivatalosan vagy titokban fogságból kiengedett példányok is.

Azt, hogy a hiúz Szlovákián belül keletről nyugat felé terjeszkedett, az is mutatja, hogy míg 1955 és 1957 között az összes elejtett hiúznak több mint a fele az akkori Eperjes és Kassa megyékből származott, 1958-tól már a lelőtt hiúzok több mint 50 százaléka az akkori Zsolna, Besztercebánya és Nyitra megyékből került elő. 1964-ben a hiúz szlovákiai elterjedési területe kb. 1,37 millió ha erdős területet foglalt magába, a faj egyedszámát Hell 500-ra, vagy ennél kicsivel kevesebbre becsülte.

19


1969 óta a hiúzpopuláció enyhe csökkenését lehet megfigyelni Szlovákiában. 1972-ben az erdőgazdaságok 482 egyedet jelentettek (tehát sokkal kevesebbet, mint a hivatalos vadászstatiztikák), ebből a legtöbb (215) KeletSzlovákiára esett, 171 Észak- és ÉszaknyugatSzlovákiára, 91 Közép-Szlovákiára és 2 egyed Délnyugat-Szlovákiára. Délnyugat-Szlovákiában a hiúznak nemcsak az egyedszáma, de elterjedési területe is megcsappant, északnyugaton viszont egyedszáma megnőtt.

Az 1955 és 1971 közötti időszakban Szlovákiában legkevesebb 1 227 hiúzt ejtettek el, ami évente átlagosan 72 egyedet jelent.

Az 1972 utáni időszak és a jelenlegi állapot A hiúzvadászat 1971-ben volt a csúcson, ekkor 108 példányt lőttek. Ezután meredek csökkenés következett, a legkevesebb hiúzt (49 egyedet)


1976-ban és 1978-ban ejtették el. Elterjedési területe tovább csökkent, délnyugati határa északkelet felé tolódott. 1975-ben a hiúz vadászatát a szeptember 15-től március 1-ig tartó időszakra korlátozták, a tavasz és a nyár tiltott időszak volt. Hell rámutatott, hogy december, sőt január 1. előtt helytelen elkezdeni a hiúzvadászatot, mert a hiúzkölykök ekkor még rászorulnak az anyjuk által elejtett prédára. Ez azt jelenti, hogy ha az anyaállatot novemberben vagy decemberben lelövik, a kölykök sem

maradnak életben. Hell (1983) azt is követelte, hogy a hiúz vadászatát két évre teljesen szüntessék be, hogy állománya regenerálódni tudjon. Sajnos akkor egyik javaslatát sem fogadták el. A hiúz állománya 1978. után ennek ellenére lassú növekedésnek indult, amire az elejtett hiúzok számának növekedéséből következtethetünk. Az elejtett hiúzok száma a XX. század nyolcvanas és kilencvenes éveinek fordulóján tetőzött, az évi átlag meghaladta a 110 egyedet. Azután viszont az elejtett állatok átlagszáma ismét hirtelen csökkent, ami biztosan szoros összefüggésben volt a Szlovákia területén élő hiúzállomány egyedszámának csökkenésével. Kérdés, hogy mi is okozta a hiúzállomány ilyen jelentős csökkenését Szlovákiában. Igaz ugyan, hogy a hiúz fő zsákmányállatának, az őznek egyedszáma is csökkent, de nem olyan mértékben, amely ezt a változást önmagában megmagyarázhatná. Minden bizonnyal több tényező együttes hatásával állunk szemben. Az intenzív vadászaton kívül számolni kell a hiúz egyedszámának természetes ciklikus változásával, és – bár konkrét adatok nem bizonyítják – a macskaféle ragadozóknál időnként előforduló betegségek hatását sem lehet teljesen kizárni. A hiúz állományméretére eddig főleg az elejtett állatok számából következtettünk, hiszen nagyragadozó-számlálás korábban nem történt, a vadgazdálkodási statisztikákban szereplő számadatok pedig jelentősen túlbecsült értékek. Ennek fő oka, hogy a hiúz territóriuma rendkívül nagy, ezért ugyanazt az egyedet gyakran több vadásztársaság területén is megfigyelik és bejelentik. 1999 óta a hiúzzal kapcsolatos vadászati statisztikák jelentősen megváltoztak. 1999-ben a Környezetvédelmi Minisztérium a hiúz vadászatát egy rendeletben betiltotta, és bár a Mezőgazdasági Minisztérium hatáskörébe tartozó vadászati szabályozás erről nem vett tudomást, a vadászok azért elbizonytalanodtak. 2001-ben azután a Mezőgazdaságai Minisztérium jogszabályai is betiltották a hiúz vadászatát. Tehát 1999. óta a vadászok a Trencsén vára (Fotó: Dobos Dávid)

21


hiúzokat vagy nem lövik le, vagy ha mégis, akkor a kilövéseket nem jelentik be, így azok nem szerepelnek a statisztikákban.

1000 ha erdő és 26,2 %), de majdnem ugyanekkora az állománysűrűség Besztercebánya megyében (0,17 egyed / 1000 ha erdő és 25,7 %). Pozsony megyében, Nagyszombat megyében és Nyitra megyében jelenleg nem élnek hiúzok.

2001-ben Szlovákia területén vadásztársaságok jelentései alapján hivatalosan 968 hiúzt tartottak számon, ezek szerint 0,49 példány esik 1000 ha erdős területre, és 0,22 példány esik 1000 ha összes vadászterületre. Valójában a hiúz elterjedési területe Szlovákiának csak egy részére terjed ki, kb. 1,5 millió hektárra, amiből 1 millió hektár erdőterület. Hogyha a hiúzok bejelentett számát csak erre a területre számítanánk át, 1000 hektár erdős területre 1 hiúz esne, 1000 hektár összes vadászterületre pedig 0,66 hiúz. Ez az egyedsűrűség biológiai szempontból teljesen kizárható, hiszen egy hiúz táplálékát évente kb. 65 patás vad teszi ki, márpedig ténylegesen ekkora területen sokkal kevesebb patás vad található.

Ha a járásokat is megvizsgáljuk, a fenti számítás szerint azt kapjuk, hogy az Alsókubini járásban a legnagyobb az állomány (0,59 egyed / 1000 ha erdőterületre, ami még mindig elég nehezen hihető). A második Ólublói járásban (0,37 egyed / 1000 ha erdőterület), és Lőcsei járásban (0,34 egyed / 1000 ha erdő ) sokkal kisebb értékeket kapunk. Az említett három megye (Pozsony, Nagyszombat, Nyitra) járásain kívül egyetlen hiúzt sem jelentettek 3 Trencsén megyei járásból, a magyar határ középső és keleti szakaszához közel pedig a Nagykürtösi járás, a Kassa I-IV városi kerületek és a Tőketerebesi járás területéről.

A jelenlegi helyzet összefoglalása és előretekintés

A Polyána-hegységben nagy területen folytatott szisztematikus nagyragadozó-felmérés eredményeként megállapították, hogy a hiúzok tényleges száma kb. 70%-kal alacsonyabb volt, mint a vadgazdálkodási statisztikákban szereplő adatok. Hogyha ezt a megállapítást – persze tisztán elméletileg – egész Szlovákia területére kiterjesztenénk, akkor az ország teljes területén az egyedszám 290 lenne, ami 1 000 ha erdős területre vetítve 0,15 egyedet jelentene (6 667 ha erdőre esne egy hiúz). 1000 hektár összes vadászterületre vetítve 0,07 egyedet kapnánk (14 286 ha vadászterületre esne egy hiúz). Persze, ha ezt a hiúz valódi elterjedési területére számítjuk át, akkor az állománysűrűség sokkal nagyobb lesz, 1000 ha erdős területre 0,3 hiúz esik, 1000 ha összes vadászterületre pedig 0,2 hiúz jut.

Ezekből az adatokból kitűnik, hogy Szlovákiában a hiúz jelenlegi elterjedési területe valamivel kisebb, mint a múltban volt, és hogy az elterjedési területének délnyugati határa északkelet felé tolódott. Az is vitathatatlan, hogy a hiúz állománynagysága jelenleg kisebb, mint a múltban volt. Ám ha a fajt néhány évig nem fogják vadászni, példányszáma annyira megemelkedhet, hogy komoly problémákat okozhat főként az őz- és zergeállományban. Ha ez bekövetkezik, szükség lesz a teljes védelem alá helyezés átértékelésére. Természetesen arra is sor kerülhet, hogy a hiúz illegális vadászata tovább növekszik, ahogy az Csehországban, Svájcban és Franciaországban történt. Ezek a példák arról tanúskodnak, hogy a valós helyzet ismerete nélkül hozott bürokratikus tilalmak a védeni kívánt állatfaj szempontjából eredménytelenek, sőt ellentétes hatásúak lehetnek. A külföldi tapasztalatokból tanulnunk kellene.

Az ismertetett átszámítás szerint a hiúzpopuláció sűrűsége jelenleg Zsolna megyében a legnagyobb (0,23 példány esik 1000 ha erdőre), itt él a szlovákiai populáció 31,2%-a. Ezután következik Eperjes megye (0,18 egyed /

22

3. A farkas és hiúz magyarországi előfordulásának történeti áttekintése Márkus Márta és Szemethy László

Egy a közelmúltban készült felmérés szerint a Kárpát-medence emlősfaunája európai szinten kiemelkedően gazdag. Igaz ez annak ellenére, hogy az általános európai trendeket követve egyes emlős ragadozók, különösen a nagy testűek száma a XX. század elejére jelentősen csökkent. A hajdani nagy elterjedésű stabil állományok a század második felére alaposan megfogyatkoztak, elterjedési területük szigetszerűvé szabdalódott, néhány faj – például a barnamedve (Ursus arctos), és a párduchiúz (Lynx pardina) – a kipusztulás szélére sodródott. Ezzel párhuzamosan a barnamedve eltűnt a mai Magyarország területéről, és a hiúz és a farkas észlelések is rendkívül megfogyatkoztak. Ezért nem véletlen, hogy a nagyragadozó fajok ökológiai szerepének felismerésével – a természetvédelem megerősödésével – egyre nagyobb figyelem irányul e nagyragadozók megmentésére. Ez részben európai és nemzeti szintű védelmi jogszabályokban részben pedig nemzetközi és regionális civil kezdeményezés formájában nyilvánul meg, pl. Európai Nagyragadozó Kezdeményezés (Large Carnivore Initiative for Europe). Magyarországon a nagyragadozók közül jelenleg a farkas és a hiúz jelenlétét észlelik, a továbbiakban ezzel a két fajjal foglalkozunk.

becslések szerint 40 000 – 50 000 farkas él, de az adat pontosságát nagyon nehéz megítélni. (Boitani L. 2000). Valószínű, hogy Európában jelenleg kevesebb, mint 25 000 farkas található. (Szabó et al. 2000). Oroszországban, a balti államokban, Belorussziában, Ukrajnában, a Kárpátok többi országában és a Balkánfélszigeten még összefüggő állományai élnek, ezzel szemben Európa nyugati felében, az Ibériai- és Appennini-félszigeten, az Alpok francia területein és a svéd-norvég határon csupán kisebb, elszigetelődött farkaspopulációk találhatók (A. J. Mitchell-Jones et al. 1999).

A farkas jó alkalmazkodóképességének köszönhetően Európa teljes területén sokáig általánosan elterjedt volt, de az elmúlt fél évszázad tájhasználatának drasztikus változásait, az állattartók és a vadgazdálkodók fokozódó üldözését már ez a faj sem tudta tolerálni. A rendelkezésünkre álló adatok mind a faj biológiáját, mind elterjedését illetően szegényesek. A populációk teljes nagyságáról, különösen a kontinens keleti feléről nincsenek megbízható becslések. A bizonytalanságra jellemző, hogy Oroszország teljes területén egyes

Magyarország területén – a kárpáti régió állományaival szerves egységet alkotva – a XIX. század végéig stabil farkas és hiúz populáció élt. Ezt követően – ugyanúgy, mint Európa nagy részén – Magyarországon is jelentősen csökkent a farkasok és hiúzok egyedszáma. Olyannyira, hogy a XX. század derekát követően hosszú ideig csupán egy-egy – feltételezhetően szomszédos országból átkóborló – farkas megjelenéséről lehetett hallani. Ekkor az illetékes természetvédelmi hatóság mindkét fajt az ország területéről eltűntnek nyilvánította (Bankovics és

Az európai hiúz kevésbé tűri a változásokat, speciális élőhely igényei, és az emberi zavarással szembeni érzékenysége miatt sérülékenyebb faj, mint a farkas. Bár a hiúz állományokról magányos, rejtett életmódja miatt még kevesebb információ áll rendelkezésre, valószínű, hogy jelenleg Európa északi vidékein gyakori, ezen kívül többé-kevésbé elszigetelt populációi találhatók a Kárpátok térségében, Franciaország keleti részén, az Alpokban, és a Balkán félszigeten. Közeli rokonának, a párduchiúznak az Ibériai-félszigeten és a Nyugat-Balkánon elkülönült maradványpopulációi találhatók (A. J. Mitchell-Jones et al. 1999).

23

Fotó: © WWF / Fritz PÖLKING

Nechay 1990). A hivatalos természetvédelem álláspontja szerint a kihalt fajokról nem szükséges információkat gyűjteni. Így aztán érthető, hogy a két nagyragadozóról évtizedekig nem kerültek elő értékelhető adatok.

A visszatelepülés elősegítése érdekében a természetvédelemért felelős minisztérium újra védelem alá helyezte az addig eltűntnek nyilvánított farkast és a hiúzt. A hiúz 1988-ban fokozottan védett, a farkas 1993-ban védett státuszt kapott.

A 70-es, 80-as években e két nagyragadozó faj megjelenéséről szóló szórvány megfigyelések egyre gyakoribbakká váltak, sőt már szaporodó példányokról is érkeztek hírek. A két nagyragadozó fajjal az érintett szakembereknek foglalkozniuk kellett, hiszen feltételezhető volt, hogy visszatelepülésük megkezdődött. Egyre több természetvédelem iránt elkötelezett szakember figyelme fordult a nagyragadozók felé, kutatások kezdődtek hazai előfordulásaik felderítésére. Voltak, akik időt és fáradságot nem kímélve járták a hegyeket, mások a településeken gyűjtötték a farkasról és hiúzról szóló szóbeszédet. Az adatgyűjtés rendkívül időigényes munka volt. Az ezekből a kutatásokból táplálkozó összefoglaló művek jellemzően az ország egy-egy kisebb tájegységére koncentráltak (Bihari et al 2000, Demeter 1984), vagy kiragadott esetek bemutatásában merültek ki (Solti és Varga 1989).

Néhány nagyragadozók iránt érdeklődő kutató kísérletet tett a megfigyelésekről szóló hírek és az írott forrásokban felbukkanó előfordulások összegzésére, ami nemcsak a 80-as, 90-es évek nagyragadozó előfordulásairól adott egyre hitelesebb képet, de lassanként az „eltűnés”-ről szóló hivatalos tényt is megkérdőjelezte. A legutóbbi években kezdődött kutatások eredményei alapján ma már nyugodtan állíthatjuk, hogy a farkas a XX. században sem tűnt el Magyarországról. 1900 és 2000 között minden évben történt farkas megfigyelés, az észlelt egyedek száma egyes években megközelítette a húszat is. Ennek valószínű magyarázata, hogy a még megmaradt populációk a nemzetközi védelmi intézkedések hatására megerősödtek, és terjeszkedni kezdtek.

24

A farkas és hiúz magyarországi előfordulásának történeti áttekintése Vizsgált terület, LIFE program Hiúz észlelés Farkas észlelés Megyehatár Folyó

1. ábra. Az irodalomban említett magyarországi farkas és hiúz észlelések helyszínei 1870 és 2001 között.

Az elkülönülő előfordulási foltok (az ország északkeleti, ill. déli része) alapján feltételezhető, hogy a farkasok két különböző irányból közelítik meg a Magyarországot: északról Szlovákia felől, és délről Szerbia és Horvátország felől. A nagyragadozók kilövéséről és megfigyeléséről szóló adatok szerint a nagyragadozók hazai előfordulásának legjellemzőbb területe az Északiközéphegység.

A farkas az Aggteleki-karszton és a Zemplénihegységben gyakran felbukkant, ezeken a területeken viszonylag stabil, állandó előfordulásról lehet beszélni. A Bükk és a Mátra környékén alkalmi észlelések történtek, az érintett terület egyes években lehúzódott egészen Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megyébe a román határig (60-70-es évek). Ezen kívül a farkas időnként megjelent Bács-Kiskun megye déli részén, Bácskában (1920-1980), valamint Tolna és Somogy megyében is (60-as évek).

2. ábra. Az irodalomban említett magyarországi farkas és hiúz kilövések helyszínei 1870 és 2001 között.

25


3. ábra. Az irodalomban említett farkas és hiúz észlelések száma 1870 és 2001 között

A megfigyelések egy része lehet tévedés, ám az tény, hogy – kevés kivételtől eltekintve – minden évben történt bizonyítható kilövés is. Ezek alapján nem igazolható a farkas 1930 utáni feltételezett eltűnése az ország területéről. Az eltűnésről szóló általános meggyőződést valószínűleg az alakította ki, hogy ezek a kilövések és megfigyelések csak igen szűk körben voltak ismertek (helyiek, vadászok). Ezen kívül – mivel az állat az eltűntté nyilvánítással minden szabályon kívül esett –, semmilyen statisztikát

nem kellett vezetni róla, legfeljebb a különleges esetetekről számoltak be a vadászújságok. Ugyanezen vizsgálatok szerint a hiúzok száma mindvégig jóval a farkasoké alatt marad, észleléséről vagy kilövéséről 1915 és 1983 között egyáltalán nem találtunk adatot. A hiúz egy időre valószínűleg valóban eltűnt az ország területéről. A változások jól nyomon követhetők mind a megfigyelések mind a kilövések számának alakulásában.

4. ábra. Az irodalomban említett farkas és hiúz kilövések száma 1870 és 2001 között

26

A farkas és hiúz magyarországi előfordulásának történeti áttekintése

Az átmeneti eltűnést követően az első hiúz megfigyelések 1983-ból származnak. A faj emberek által kevéssé háborgatott erdőkben tűnt fel, elsősorban a Zemplén és Aggtelek térségében, valamint a Börzsöny területén, és alkalomszerűen meg-megjelent a Bükkben is. Érdekesség, hogy többször is felbukkant a Duna nyugati oldalán a Pilis hegységben. (Solti és Varga 1989).

monitorozása. A XX. század végén több helyen is tapasztalható állománynövekedést követően fogalmazódott meg az igény egy olyan adatbázis kialakítására, mely az európai nagyragadozó állományt egységében kezeli. Ezért indította el a WWF 1995-ben az azóta már önállóvá vált Európai Nagyragadozó Kezdeményezést (Large Carnivore Initiative for Europe). A kezdeményezés két fő célt tűzött ki maga elé: egyrészt az említett adatbázist megalapozó kutatások elindítását, másrészt az eredmények ismeretében a védelmi intézkedések nemzetközi szintű összehangolását.

A visszatelepülés lehetősége sok vitát váltott ki az érintettek körében. Ellentmondás alakult ki a vadgazdálkodók rövidtávú gazdasági érdekeltsége, és a természetvédők ökológiai szemléletű álláspontja között. A vadgazdálkodók a nagyragadozókban a potenciális kártevőt látták, a természetvédelmi hatóságok pedig a visszatelepülő, védelemre méltó fajt. Valójában ez az ellentmondás nem feloldhatatlan. Természetvédelmi szempontból a visszatelepülési folyamat védelme, elősegítése nem lehet kérdés, hiszen amellett, hogy nemzetközi szerződések köteleznek erre, nemzeti érdek is, hogy ez a két nagyragadozó újra gazdagítsa a magyar faunát. Megfigyelések bizonyítják, hogy a természetes tápláléklánc csúcsán álló nagyragadozók jelenléte hosszú távon a növényevő vadállomány szempontjából is hasznos. A nagyragadozók ökológiai szerepe az, hogy a zsákmányállatok szelektálása-ritkítása révén megvédik az erdőt a növényevők túlszaporodásától, egyszersmind szelektálásuk révén javítják is a nagyvadállomány minőségét. A hiúz és a farkas ugyanakkor csak ott lehet életképes, ahol a megfelelő minőségű élőhely elegendő őzet és szarvast képes eltartani. Ezeken a területeken dinamikus egyensúly alakul ki a nagyragadozó és a zsákmányállat között. A ragadozók jelenléte tehát az adott élőhelyen kialakult ökoszisztéma kiegyensúlyozott, egészséges működésére utal (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). Ezek az érvek egyértelműen a két nagyragadozó védetté nyilvánítása mellett szóltak.

Magyarországon az első egész országra kiterjedő szisztematikus vizsgálat a gödöllői Szent István Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszéke (SzIE VVT) által végzett postai kérdőíves állományfelmérés volt, mely1987-ben az OKTH segítségével indult, majd az OTKA, az FVM, és a Környezetvédelmi Minisztérium támogatásával folytatódott (Szemethy és Heltai 1996). 2000-től kezdődően a Minisztérium Természetvédelmi Hivatala is egyre nagyobb figyelmet fordít a fajok kutatására és védelmi helyzetük javítására. A kérdőíves felmérés adta az alapját a további kutatásoknak, egyszersmind tudományosan is védhető alapokra helyezte a nagyragadozók védelmének szükségességét, amely addig csupán a szórvány észlelések véletlenszerű összegyűjtésén alapult. A védelem megalapozásához szükséges további kutatások lebonyolítására, és az ehhez kapcsolódó döntések összehangolására a SzIE VVT szervezésében 2001. májusában átfogó nagyragadozóvédelmi program indult az Európai Unió LIFE Nature programjának és a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatalának támogatásával. (“Az emlős nagyragadozók hosszú távú védelmének kiépítése Magyarországon” LIFE00NAT/H/7162). A program kapcsolódik az Európai Nagyragadozó Kezdeményezés célkitűzéseihez is. Első eredménye, hogy a Környezetvédelmi Miniszter 2001. május 9-ei rendelete értelmében a farkas is a fokozottan védett kategóriába került át, és mindkét faj

Európa más, stabil nagyragadozó populációval rendelkező országaiban hosszú évek óta folyik az állományok változásainak nyomon követése,

27


természetvédelmi eszmei értéke növekedett (a hiúzé 250 000 Ft-ról 500 000 Ft-ra, a farkasé 50 000 Ft-ról 250 000 Ft-ra nőtt). A LIFE programmal induló hosszú távú munka célja egyrészt a minél hatékonyabb adatgyűjtés (és elemzés), másrészt erre alapozva a működőképes gyakorlati védelem kiépítése, amibe beletartozik a visszatelepüléssel járó konfliktusok (pl. esetleges károkozás) jogi kezelése is. A hatékony felhasználás érdekében szükségessé vált a már rendelkezésre álló adatok egységes adatbázisba sorolása. Természetesen bizonyos

részletek megismeréséhez nem elegendő a régi adatok rendezése vagy a kérdőíves módszer, ennél gyakoribb és alaposabb vizsgálatokra van szükség. Ezt szolgálja az a terepi monitoring vizsgálat, amely szintén a LIFE program keretében kezdődött 2002 őszén az Északiközéphegységben. Az aktuális elterjedés, az állományváltozás és a fajok biológiájának, környezeti preferenciáinak közelebbi ismeretében az adott terület kezelése „nagyragadozóbaráttá” alakítható. A megfelelő élőhely fenntartásával pedig hosszútávon biztosítható e fajok fennmaradása Magyarország területén.

A farkas és hiúz magyarországi előfordulásának történeti áttekintése

Hivatkozások:

Bihari Zoltán, Petrovics Zoltán, Szentgyörgyi Péter 2000: A Zempléni-hegység emlősfaunája (Mammalia), Folia Historico Naturalia Musei Matraensis 24: 361-403.

Bankovics Attila, Nechay Gábor 1990: Emlősök - Mammalia fejezet p: 64-65, 69-70 in Vörös Könyv Rakonczay Zoltán (szerk). Akadémiai Kiadó Budapest

Demeter András 1984: Recent records of rare or non-resident large carnivores in Hungary Vertebrata Hungarica XXII.:65-71.

Boitani L. 2000: Action plan for the conservation of wolfes (Canis lupus) in Europe. Nature and Environment 113, Council of Europe, Strasbourg

Faragó Sándor 1989: A farkas (Canis lupus LINNÉ, 1758) 1920-1985 közötti előfordulása Magyarországon Folia Historica Naturae Musei Matraiensis 14: 139-164. Jedrzejewska B and Jedrzejewski W. 1998: Predation in vertebrate communities The Bialowieza Primeval forest as a case study Ecological Studies 138

Az elmúlt években a hiúzt többször megfigyelték a Börzsönyben Fotó: Dobos Dávid

Mitchel-Jones A. J., Amori G., Bogdanovicz W., Krystufek B., Reijnders P.J., Spitzenberger F., Stubble M., Thissen J.B.M., Vohalík V., Zima J. (1999): The atlas of European mammals. Academic Press Solti Béla és Varga András1989: Hiúz (Lynx lynx /L./) adatok az Északi-középhegységből Folia Historico Naturalia Musei Martaiensis 14: 165-170 Szabó Ádám, Szemethy László, Firmánszky Gábor, és Heltai Miklós (2000): A visszatelepülő nagyragadozók természetvédelmi és vadgazdálkodási problémái A vadgazdálkodás időszerű tudományos kérdései (Viták) I. kötet: Ragadozók: az ökológiai szerep és a vadgazdálkodási hatás ellentmondásai 62-72 Szemethy László és Heltai Miklós 1996.: Néhány védett emlős ragadozó faj helyzete Magyarországon 1987-1994. Vadbiológia 5: 1-16

29

JELENLEGI ADATOK

4. A farkas és a hiúz elterjedése, jelenlegi helyzete és védelme Szlovákiában Michal Adamec

Állományadatok

erdőkkel borított hegységeit lakja (1. ábra). Álománymérete 800 egyedre becsülhető. Mivel a fajnak a Csehországgal és Magyarországgal határos vidékeken is megfelelő élőhelyek állnak rendelkezésére, ezekben az országokban is fokozatosan terjed.

Szlovákiában három nagyragadozófaj fordul elő: a barnamedve (Ursus arctos), a hiúz (Lynx lynx) és a farkas (Canis lupus). A farkas (Canis lupus) főként Szlovákia északi és északkeleti részének

1. ábra. A farkas (Canis lupus) előfordulása Szlovákiában a DFS-hálós térkép szerint állandó előfordulás ideiglenes előfordulás Forrás: A Szlovák Köztársaság Állami Természetvédelme, 2003

30

A farkas és a hiúz elterjedése, jelenlegi helyzete és védelme Szlovákiában

1. ábra. A hiúz (Lynx lynx) előfordulása Szlovákiában a DFS-hálós térkép szerint állandó előfordulás ideiglenes előfordulás Forrás: Állami Természetvédelem, Szlovák Köztársaság, 2003

A hiúz (Lynx lynx) a farkashoz hasonlóan Szlovákia északi és északkeleti részét lakja, de a farkashoz képest magasabb terngerszinti magasságban is előfordul (2. ábra). Néhány

megfigyelés szerint feltételezhető, hogy a Tátra területén élő hiúzok táplálkozásában a zergék (Rupicapra rupicapra) jelentős szerepet játszanak. A populáció nagysága 700 egyedre tehető.

1. táblázat. A farkas (Canis lupus) és a hiúz (Lynx lynx) állománynagysága Szlovákiában 1990–2001 farkas (Canis lupus) év

példányszám

1990

750

1998

1233

48

54

1999

1238

0

2000

1287

2001

1113

hiúz (Lynx lynx) év

példányszám

1990

871

3

1998

69

13

0

118

0

93

KE

LÁ

E

KE

LÁ

E

1007

18

22

3

1999

1003

5

4

2

6

2000

1046

4

0

3

3

2001

968

0

0

6

Jelmagyarázat: egyedszám – a feltüntetett évben a tavaszi számlálás szerint (március 1.) KE - a kiadott kilövési engedélyek száma LÁ - a lelőtt állatok száma E - az elhullott és megtalált állatok száma

A feltüntetett számok a hivatalos vadászati statisztikákból származnak: A vadfajok előfordulása és a kilövési adatok adatbázisa az egyes vadászterületeken. Forrás: Erdészeti Kutatóintézet, Zólyom, 2002.

31

JELENLEGI ADATOK

A táblázat alapján egyértelmű, hogy 1990 és 2000 között a nagyragadozók egyedszáma legalább 20%-kal megnőtt. A tendenciát az adatok minden bizonnyal jól tükrözik, de a tényleges számokat kritikusan kell fogadnunk, az egyedszámokat a később ismertetett okok miatt valószínűleg 30%-kal túlbecsülték. A legutóbbi években megfigyelhető egyedszámcsökkenés valószínűleg főként a megfelelő élőhelyek területének csökkenésével, valamint a vadászok és háziállattartók nagyragadozó-ellenességével hozható összefüggésbe. A múltban évente néhány hiúz elejtését engedélyezték, jelenleg viszont a hiúz lelövése csak indokolt esetekben, tudományos kutatás céljából lehetséges.

Tájvédelmi Körzet és az Erdészeti Kutatóintézet koordinálták. A számlálásban több mint 200 önkéntes vett részt, összesen kb. 80 000 ha területet térképeztek fel. A területen 13 hiúzt találtak, míg a tavaszi állomány a vadásztársaságok jelentése szerint 35 egyed volt. Farkasból a vadszámlálás szerint 7 egyed tartózkodott a területen, míg a tavaszi hivatalos vadászati jelentés 28 egyedről szólt.

Az állományfelmérés módszerei

2003. január 1-én lépett érvénybe az 543/2002. számú Természetvédelmi törvény, amely összhangban van az Európai Unió törvényeivel. Ennek a törvénynek a végrehajtását szabályozza A természetvédelemről szóló kormányrendelet.

A védelem állapota és a jogszabályok Szlovákiában a farkas és a hiúz védelmére jelenleg több természetvédelmi jogszabály is vonatkozik:

A vadgazdálkodókat a törvény arra kötelezi, hogy minden évben vadszámlálást tartsanak. Ennek keretében farkas- és hiúzszámlálásra is sor kerül, hiszen a vadászati törvény szerint mindkét faj vadászható fajnak számít. Az éves vadszámlálást az Erdészeti Kutatóintézet koordinálja, és az adatokat is ott összegzik.

2002. július 7-én lépett érvénybe a 237/2002 sz. törvény A veszélyeztetett állat- és növényfajok kereskedelméről (amely a Washingtoni Egyezmény vagy CITES és az Európai Unió szabályozása alapján készült), és a végrehajtását szabályozó kormányrendelet. Mivel a listán vadászható fajok is szerepelnek, a törvény ezekre a fajokra is vonatkozik.

Meg kell jegyeznünk, hogy az adatok rendszerint túlbecsültek, aminek fő oka, hogy egyes egyedeket több vadgazdálkodási egység területén is számításba vesznek, és az átfedéseket nem mindig sikerül kiszűrni. Az állomány túlbecsülése feltételezhetően kb. 30 % lehet.

A hiúz védelmének szabályozása Az állami természetvédelem reálisabb nagyragadozó-felmérésre törekszik, ezért 2001. december 1-2-án a Polyánai Tájvédelmi Körzetben a vadásztársaságokkal közös nagyragadozó-számlálást tartott. Azért választották éppen ezt a helyszínt, mert ez a terület egyúttal védett vadászterületnek is számít. Szlovákiában először került sor olyan felmérésre, amelyet a vadászok és a természetvédők közösen hajtottak végre. A felmérést a Polyána egész területén végezték, szarvas vadászterületen. Az előkészítést és a végrehajtást a járási hivatal, a Polyánai

A hiúz a 543/ 2002 sz. új Természetvédelmi törvény szerint egész évben védett fajnak számít. A törvény végrehajtási utasítása alapján a hiúz is azon fajok közé tartozik, melyek védelmére védett területeket jelölnek ki. A faj eszmei értéke 80 000 Sk. A hiúz a Vadászati törvény szerint is egész évben védett vadnak számít. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy bármilyen jellegű befogásához, zavarásához a Környezetvédelmi Minisztérium és a Mezőgazdasági Minisztérium engedélye szükséges. A 237/2002. sz törvény szerint a hiúz

32

A farkas és a hiúz elterjedése, jelenlegi helyzete és védelme Szlovákiában

az „A“ oszlopba (annex) tartozik, ami annyit jelent, hogy befogására és kereskedelmére a legszigorúbb szabályok vonatkoznak.

részesül. Ezek a Cseh Köztársasággal határos Kiszucai (Kysuce) Tájvédelmi Körzet és a Magyarországgal határos Szlovák-karszt Nemzeti Park (3. ábra).

A farkas védelmének szabályozása

A Vadászati törvény szerint a farkas a részleges védelmet élvező vadfajok közé tartozik, amelyet november 1-től január 15-ig lehet vadászni, de csak a két említett terület kivételével. A védelmi időszakban, valamint az egész éves védelem alatt álló területeken bármilyen befogáshoz, zavaráshoz a Környezetvédelmi és a Mezőgazdasági Minisztérium engedélye szükséges. A 237/2002. sz törvény szerint a farkas a hiúzhoz hasonlóan az „A“ oszlopba (annex) tartozik, ami annyit jelent, hogy befogására és kereskedelmére a legszigorúbb szabályok vonatkoznak.

A farkas a Természetvédelmi törvény értelmében részleges védelem alatt álló faj. A Szlovák Köztársaság a farkas védelme ügyében az Európai Uniótól derogációt (könnyítést) kért, arra hivatkozva, hogy a faj szlovákiai populációja meglehetősen stabil, ugyanakkor elég gyakoriak a konfliktusok a háziállattartókkal. Jelenleg a farkas január 16-tól október 31-ig védett, az év többi részében vadászható. Azonban Szlovákia területén kijelöltek két olyan területet, ahol a farkas egész évi védelemben

3. ábra. A farkas (Canis lupus) elterjedése Szlovákia területén, az egész éves vadászati tilalom alatt álló területek és a nemzeti parkok jelölésével.

33

JELENLEGI ADATOK

A nagyragadozók által okozott károk A Természetvédelmi törvény és a végrehajtását szabályozó kormányrendelet lehetővé teszi, hogy megtérítsék azokat a károkat, amelyeket a farkas és a hiúz a háziállatokban okozott, továbbá azokat a károkat, amelyeket a farkas az egész éves védelem alatt álló (határközeli) területeken a nagyvadakban okozott. A fenti jogszabályok pontosan meghatározzák, hogy a kérvényezőnek milyen feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a kár ellenértékét kifizessék neki. Ha a háziállatokat nagyragadozó támadás érte, a bejelentett helyszínre minden esetben bizottság

száll ki, amely az erdőgazdaságok alkalmazottaiból, az Állami Természetvédelem képviselőjéből és a tulajdonosból áll, a helyszínelésben esetleg további érintett személyek is részt vesznek. A kár megtérítéséről a helyi járási hivatal hoz határozatot, a kárt az állam téríti meg. Az egységes elbírálás érdekében az állami természetvédelem kérdőívet dolgozott ki, amelyet a bizottság a kár keletkezésének helyén köteles kitölteni. Ezeket az információkat később központilag feldolgozzák, és a nagyragadozók által okozott károk központi adatbázisának létrehozását is tervezik.


5. A nagyragadozók jelenlegi magyarországi előfordulásával kapcsolatos adatok és összefüggések Márkus Márta és Szemethy László A hiúz és a farkas természetes visszatelepülése nagyon összetett, időigényes és igen sérülékeny folyamat, amely egyelőre még bizonytalan, kezdeti fázisában tart: sikerét több környezeti- (és emberi) hatás is befolyásolhatja. Ahhoz, hogy a farkas és a hiúz visszatelepülésének zavartalanságát és természetes lefutásának feltételeit biztosítani tudjuk, feltétlenül szükséges elsősorban a fajoknak, de magának a folyamatnak pontos és részletes ismerete is. Az 1980-as években meginduló kisebb-nagyobb léptékű felmérések olyan nagy számú állatot regisztráltak az ország területén, hogy ezek alapján eldöntöttnek látszik a kérdés: Vajon megtalálja-e a két nagyragadozó Magyarországon a fennmaradásához szükséges és elégséges feltételeket? A farkas és a hiúz vissza fog települni Magyarországra. Ám a folyamat számos kérdést vet fel:

A fenti kérdések egy részének megválaszolásához a múltbeli adatok értékelésére van szükség. Ám a múltbeli adatok meglehetősen hiányosak, minthogy – feltehetően a korábbi „eltűnt” besorolás miatt – nem áll rendelkezésünkre semmilyen rendezetten, egységes módszerrel gyűjtött állományfelmérési adat, sem vadászati statisztika. A század elejétől a nyolcvanas évekig tartó időszakról a farkas és a hiúz elterjedésével kapcsolatos tudásunk csupán szórvány megfigyeléseken alapszik. Ezt figyelembe véve az adatok összegyűjtésekor igyekeztünk az összes lehetséges információforrást igénybe venni. Az elemzés során figyelembe vettük nem csak a tudományos publikációk (cikkek, kutatási jelentések, szakdolgozatok) eredményeit, hanem a szakmai irodalom (Vadászlap, Nimród, stb.) alkalmi közleményeit is 1900-tól kezdődően egészen napjainkig.

• Ha a farkas és a hiúz korábban is jelen voltak ezen a területen, miért nem alakítottak ki már eddig stabil állományt? • Mivel magyarázható a XX. század utolsó harmadában tapasztalt hirtelen állománynövekedés? • A visszatelepülés mikor és minek a hatására kezdődött, milyen sebességgel és milyen útvonalakon zajlik? • A hazai állományok mennyire függőek vagy függetlenek a szomszédos országok állományaitól?

A beérkező adatok megbízhatósága széles skálán mozoghat (hiszen a múltra vonatkozó adatok valódisága utólag már nem ellenőrizhető), ezért az adatgyűjtés és besorolás során külön vettük figyelembe a megfigyelésekről szóló beszámolókat és a kilövésről szóló beszámolókat (bizonyító példánnyal). Bár a megfigyelésekről szóló beszámolókban előfordulhatnak tévedések és túlzások, az adatok számontartására mégis szükség van, mivel a szórvány előfordulások új terület meghódítását jelezhetik előre. A múltra vonatkozó adatok elemzése mellett természetesen fontos az aktuális helyzet megismerése, további nyomon követése, monitorozása is. A farkas is, de különösen a hiúz kerüli az ember közelségét, rejtett életmódot él, lehetőség szerint nem hagy maga után nyomot. Éppen ezért nemcsak az elterjedés, de általában a fajok biológiájának kutatása is nehéz feladat. Ahhoz, hogy valaki az erdőt járva felfigyeljen a farkas vagy a hiúz által hagyott jelekre, és ezeket összefüggésbe

Magyarország a kárpáti régió peremén helyezkedik el, a nálunk élő egyedek szoros kapcsolatban állnak a szomszédos, elsősorban a Szlovákiában élő populációkkal. Ám a kapcsolat jellege még nem tisztázott. Nem tudjuk, vajon a magpopulációból kiszoruló, gyenge képességű egyedek jelennek-e meg Magyarországon, vagy a nagyragadozókat életképességüktől függetlenül vonzza ide a nagy vadsűrűség, esetleg a már Magyarországon szaporodó állományok terjeszkedését figyelhetjük meg.

35

JELENLEGI ADATOK

tudja hozni a régebben találtakkal, magas fokú szakértelem szükséges. A megbízható eredményeket adó, minden részletre kiterjedő aprólékos terepi felmérések rengeteg időt igényelnek, ugyanakkor kisebb-nagyobb mértékben zavarhatják a területen élő nagyragadozókat és egyéb állatfajokat. A vizsgálatokat ennek megfelelően csak azokon a területeken szabad végezni, ahol ez indokolt, és ott is mindig nagy körültekintéssel.

mint a vadgazdálkodók, de tőlük függetlenül végzik munkájukat. A kijelölt útvonalak bejárása évente hat alkalommal történik, előre meghatározott időpontokban, hogy az egyedek újraszámlálásból eredő hibákat kiküszöböljük. Mivel a terület viszonylag nagy, az állatok száma pedig a peremhelyzetből adódóan alacsony, a jelek előfordulási valószínűsége kicsi. A monitoring során ezért lehetőség szerint az összes létező információt próbáljuk összegyűjteni. Így begyűjtésre ill. archiválásra kerül a nagyragadozók által hátrahagyott bármiféle életnyom: lábnyom, ürülék, zsákmány, szőr, stb.

Mindezeket figyelembe véve az aktuális helyzet gyors, egész országra kiterjedő, áttekintő léptékű felmérésére a SzIE VVT a LIFE program keretében megújította másfél évtizedes postai kérdőíves felmérését. A felmérésre 1987 és 2001 között 6 alkalommal került sor (Szemethy és Heltai 1996), 2002-től a felmérést éves rendszerességgel végezzük (az ennél gyakoribb felmérés esetén meredeken csökkenhet a válaszadási kedv). A kérdőíves módszer előnye, hogy viszonylag olcsón, kevés munkaerő igénybevételével jutunk olyan információkhoz, melyek az ismétlések során megbízhatóan összehasonlíthatók és ellenőrizhetők. A kérdőívekkel a vadgazdálkodási egységeket kerestük meg, mivel meggyőződésünk szerint a vadgazdálkodási szakemberek rendelkeznek a legrészletesebb ismeretekkel a nagyragadozókról, és a válaszadási arányuk is kedvező. A felmérésnek az ismeretszerzés mellett az is célja, hogy a vadászokkal párbeszédet alakítsunk ki. Meggyőződésünk szerint ugyanis csak az ő közreműködésükkel lehet a nagyragadozókat jelentős mértékben veszélyetető illegális elejtéseket visszaszorítani.

Az észlelések számának lehetőség szerinti növelésére minden kiegészítő forrást igyekszünk kihasználni: gyűjtjük a területen élő költöző énekesmadarak elhagyott fészkeit, hogy az abban található bélésanyagba esetleg belekerült szőröket azonosíthassuk. A szőrök bizonyos tulajdonságai (felületének mikroszkópos vizsgálata, metszet rajzolata) alapján minden kétséget kizáróan megállapítható az adott állat faja, szerencsés esetben pedig nyerhető belőle DNS minta is, amely egyedi azonosítást tesz lehetővé. Az ily módon folyó párhuzamos vizsgálatok eredményei egységes adatbázisba kerülnek. Az egyes csoportba tartozó adatok megbízhatósága különböző, ezért a következő kategóriába tartozó adatokat elkülönítve kezeljük: • irodalmi adatok a megfigyelésekről • irodalmi adatok a kilövésekről (bizonyító példánnyal) • terepi monitoring adatai • kérdőíves felmérés eredményei • szakemberek szórvány megfigyelései • egyéb forrásból származó információk.

Természetesen a kérdőíves felmérésnek is vannak hátrányai. A kapott eredmény erősen függ a válaszadók számától, és a módszer nem alkalmas az elterjedés gyakoribb felmérésére. Ezért a nagyragadozók előfordulása szempontjából legjelentősebb Északi-középhegységben a farkas és a hiúz mozgásának pontosabb vizsgálatára terepmonitoring rendszert alakítottunk ki. Ez a monitoring rendszer egységes módszereket követve, évente több alkalommal közvetlen terepi vizsgálattal méri fel a farkas és a hiúz előfordulását az adott területen. A vizsgálatot természetvédelmi őrök végzik, akik ugyanazon a kerületben tevékenykednek,

Ezekből az elemekből tevődik össze az egységes, úgynevezett GIS alapú, vagyis helyhez kötött adatokból álló adatbázis. Ezek az adatok tudományosan is védhetőek, összehasonlíthatók, és alkalmasak arra, hogy általános következtetéseket vonjunk le belőlük a területek látogatottságára, valamint a populációk változásaira. Az adatbázis

36

A nagyragadozók jelenlegi magyarországi előfordulásával kapcsolatos adatok és összefüggések

természetesen szükség szerint folyamatosan bővíthető, beépíthetők mind a múltra, mind a jelenre vonatkozó információk.

ciklikusság figyelhető meg. A ciklus során egy adott térségben a két nagyragadozó – a farkas és a hiúz – állománya egymással váltakozva növekszik illetve csökken (Firmánszky 2000). Az állománycsökkenés tehát természetes folyamat része is lehet.

Az adatbázis legfrissebb, 2002. évi adatai alapvetően nem különböznek az eddigiektől, de mind a farkas, mind a hiúz esetében kevesebb megfigyelésről kaptunk hírt, mint az előző években. A kérdőíves felmérés szerint a hiúz előfordulása az Északiközéphegységre korlátozódik. Megjelenése meglehetősen szórt, az észlelések sok esetben bizonytalanok. Jellemző előfordulási helye továbbra is a Börzsöny, a Zempléni hegység, és az Aggtelekikarszt, ritkán a Mátra és a Bükk. Somogy megyei előfordulása vitatható.

Az előzőekben említett kérdések megválaszolásához mindenképpen szükség van a visszatelepülés további folyamatos nyomon követésére, és lehetőség szerinti elősegítésére. A természetvédelmi kezelések kialakításakor tisztában kell lennünk a védendő állatfaj környezeti igényeivel, elterjedésének pontos részleteivel. A terület kezelését a nagyragadozók speciális környezeti igényeinek megfelelően kell végezni, a természetvédelmi és vadgazdálkodási szempontokat egyaránt figyelembe véve. Így az elterjedési terület és a szomszédos állományokkal összekötő természetes folyosók állapotát megfelelő minőségben lehet megőrizni.

A farkas a Bükk-fennsíkon rendszertelenül, a Zemplénben és Aggtelek környékén rendszeresen előfordul, ezen kívül megjelenik a Duna-Tisza köze déli részén, és a Dráva-síkon is. Jelenléte ez utóbbi két területen inkább alkalminak mondható, ehhez képest az Északi-középhegységben megjelenése koncentrált és rendszeres.

A visszatelepülés védelme és elősegítése mindenképpen fontos, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nagyragadozók megjelenése a terület gazdája számára nemkívánatos is lehet. A fokozott védelem tehát nem állapodhat meg az érintett területek megfelelő kezelésének kialakításánál, megoldást kell találni a visszatelepülésből következő problémákra is. Ehhez elsősorban jogi és pénzügyi intézkedések szükségesek. Ki kell alakítani az esetleges károkozások felmérésének és rendezésének gyakorlatát, valamint szigorítani kell az illegális kilövések szankcionálását. Ezzel nagymértékben elő lehetne segíteni a hazai nagyragadozó állomány megerősödését és tartós megtelepedését.

A kérdőíves felmérés eredményeit felülvizsgáló terepi monitoring vizsgálatok 2002. októberében kezdődtek. Az innen származó adatok azonban csak részben támasztják alá a kérdőíves vizsgálat eredményeit. Hiúz észlelés a monitoring ideje alatt egyáltalán nem történt, csupán a megadott időn és területen kívül került elő egy préda, melyet nagy valószínűség szerint hiúz ütött le. Farkas észleléséről Aggtelek térségéből rendszeresen érkeznek hírek, Zemplénben azonban ez idő alatt nem történt biztos észlelés. A Bükkben egy alkalommal találtak farkasnyomot. A monitoringrendszer észleléseinek alacsony száma több okból is adódhat. Viszonylag nagy területen kell kevés állat nyomát megtalálni úgy, hogy mindkét faj kerüli az ember közelségét. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy az elterjedési terület szélén a populációk egyedszáma nagyobb ingadozásokat mutat, mint a magpopulációban. (Új területen az állatok jó körülményeket találva hamar elszaporodhatnak, kedvezőtlen hatásokra viszont gyorsan el is tűnhetnek onnan.) Magyarországon végzett előzetes vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy a nagyragadozó állomány létszámában egyfajta

Hivatkozások Firmánszky Gábor 2000: Nagyragadozók helyzete és védelme a Zempléni-hegységben. szakdolgozat Szent István Egyetem Mezőgazdaság és Környezettudományi Kar Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék Szemethy László és Heltai Miklós 1996.: Néhány védett emlős ragadozó faj helyzete Magyarországon 1987-1994. Vadbiológia 5: 1-16

37

A NAGYRAGADOZÓK ELFOGADOTTSÁGA

6. A nagyragadozók megítéléséről szóló közvélemény-kutatások Szlovákiában és Magyarországon

Reméljük, hogy hamarosan pontos képünk lehet arról, hogy a szlovák-magyar határ keleti szakaszának közelében élő lakosság hogy fogadja a nagyragadozókat. Ehhez arra van szükség, hogy a határ mindkét oldalán olyan megbízható közvélemény-kutató intézet végezze a felmérést, amely nemcsak a reprezentatív mintavétel követelményeit ismeri, de arra is kész, hogy a természetvédelmi szakemberekkel előzetesen egyeztesse a feltett kérdéseket. Addig is, amíg a fenti kutatásra sor kerül, tájékozódás képen érdemes áttekinteni, hogy hasonló kérdésekre különböző lakossági csoportok mit válaszoltak.

Fotó: Juraj Lukáč

Nagyragadozókról szóló közvéleménykutatások Szlovákiában Három közvélemény-kutatás eredményeiből válogatunk: 1/ a VLK egyesület által végzett felmérés a Kiszuca-hegyek térségében 1999-ben 2/ a HNUTÍ DUHA és a VLK egyesületek által végzett felmérés a cseh- szlovák határ mentén 1999-2000-ben 3/ a FOCUS felmérése a VLK részére 1999-ben.

A nagyragadozók megítéléséről szóló közvélemény-kutatások Szlovákiában és Magyarországon

Kiadványunk utószavában beszámolunk arról a határmenti nagyragadozó-védelmi programról, amit a Föld Barátai környezetvédelmi egyesület tagszervezetei a szlovákia Kiszucai-hegyek (Kysuce) és a csehországi Morva-Sziléziai Beszkidek térségében végeztek. A felsorolt közvélemény-kutatásokra ennek a programnak a keretében került sor. A különbség az, hogy míg az első felmérés egy kisebb térséggel fogalalkozott és a kérdezőbiztosok környezetvédelmi aktivisták voltak, a harmadik egész Szlovákiára vonatkozott és hivatásos közvélemény-kutató cég végezte.

eldönteni, 18% szerint inkább bátor, 20% szerint bátor, rettenthetetlen természetű. • A megkérdezettek 25%-a a farkast kártékonynak tartja, 11% inkább kártékonynak, 36% nem tudja meghatározni, 13% inkább hasznosnak, 15% hasznosnak tartja.

2. A HNUTÍ DUHA és a VLK egyesületek által végzett cseh-szlovák határmenti felmérésből két érdekes kérdést választottunk ki: • Hogy kellene megvédeni a juhokat a nagyragadozók támadásától? 5% szerint nem lehet, 21% szerint kerítéssel, 22% szerint kerítéssel és kutyával, 8% szerint emberrel és kutyával kell őrizni, 3% szerint lőni kell a farkasokat, 41% nem tudja. • Mit kellene tenni a természetvédelemnek ebben az ügyben? 14% szerint felvilágosításra van szükség, 14% szerint védeni kell a ragadozókat a terepen, 12% szerint a farkasok elszigetelésére, elzárására van szükség, 5% szerint a farkasokat lőni, egyedszámukat szabályozni kell, 6% szerint fizetni kell a károkat, 11% szerint valami mást kell tenni, 5% szerint nem kell védeni a farkast, 33% nem tudja.

1. A VLK aktivistái a Kiszucai-hegyekben 21 kérdést tettek fel összesen 132 kiválasztott személynek. Néhány érdekesebb eredmény: • A farkas jelenléte a térségben a megkérdezettek 20% számára komoly problémát jelent, melybe nem tudnak beletörődni. További 24% számára ugyan probléma, de beletörődnek, 14% számára mindegy, 30%-nak nem baj, és 12% örül neki. • A hiúz előfordulása a térségben a megkérdezettek 19%-a szerint baj, és nem tud beletörődni, 20% szerint baj, de el tudja viselni, 14%-nak mindegy, 34% számára nem baj, 13% örül neki. • A farkas a megkérdezettek 33%-a szerint veszélyes lehet az ember számára, 30% szerint csak néha, 26% szerint inkább nem, 9% szerint nem, és 2% nem tudja. • A farkasok előfordulása miatt a megkérdezettek 17% fél az erdőbe járni, 7% fél kimenni sötétedés után a házból, 14% fél a gyerekeket egyedül engedni az erdőbe, viszont 62% nem fél. • A farkas a megkérdezettek 23% szerint vérengző, 15% szerint inkább vérengző, 45% nem tudja meghatározni, 10% szerint inkább békés, 7% szerint békés természetű. • A farkas a megkérdezettek 29% szerint félénk, 10% szerint inkább félénk, 23% nem tudja

3. A FOCUS közvélemény-kutató intézet 1999. december 1. és 7. között személyes beszélgetések során 1077 fő véleményét mérte fel. A megkérdezettek az ország különböző megyéit képviselték, valamennyien 18 évnél idősebbek voltak. A kérdezőbiztosok a következő kijelentésekkel kapcsolatban kértek állásfoglalást: • „A farkasok jelenlétére szükség van, az erdők egészséges működését segítik.“ • „A szabadon élő farkas veszélyes lehet az ember számára.” • “A farkasok nálunk több kárt okoznak, mint hasznot.”

39

A NAGYRAGADOZÓK ELFOGADOTTSÁGA

• A megkérdezettek csaknem háromnegyede (72%) egyetért (teljesen, vagy inkább egyetért) azzal, hogya farkasok jelenlétére erdeink egészséges működéséhez szükség van. • A megkérdezettek fele (50%) nem ért egyet (inkább, vagy egyáltalán nem) azzal a kijelentéssel, hogy a farkasok nálunk több kárt okoznak, mint hasznot. Más szavakkal fogalmazva, ezek az emberek többé-kevésbé tudatában vannak a farkas hasznosságának. • A megkérdezettek több mint fele (55%) egyetért (inkább, vagy teljesen) azzal a kijelentéssel, hogy a szabadon élő farkas az emberre veszélyes. Az eredményeket röviden összefoglalva a lakosság túlnyomó része érzékeli a farkasok fontosságát az erdei ökoszisztéma számára, és jelentős részük nem tartja a farkast kártékony állatnak. Ugyanakkor a közvélemény túlnyomó részének az a véleménye, hogy a farkas az emberre veszélyes.

Országos felmérés a nagyragadozók magyarországi fogadtatásáról 2003. márciusában a Cognative Kft. a WWF Magyarország megbízásából Nagyragadozók Magyarországon címmel országos felmérést végzett. Országosan reprezentatív mintavételre került sor, személyes, otthoni kérdőíves interjúk

formájában szólították meg a 15 éves és annál idősebb magyar lakosságot.

A felmérés eredményei: • A megkérdezettek csaknem fele (41 %) szerint élnek ma hazánkban nagyragadozók, és gyakorlatilag ugyanennyien (43 %) állítják, hogy nem, míg a bizonytalanok aránya sem elhanyagolható: 16 %. • A megkérdezettek nagyobbik hányada szerint a medve, a farkas, a hiúz és a róka emberre és tenyészállatra egyaránt veszélyes (a farkas és a medve a lakosság több mint fele szerint nagyon veszélyes). • Általában a falvakban élők sokkal veszélyesebbnek tartják ezeket az állatokat, mint a nagyvárosokban élők. Vélhetően a ragadozókkal való találkozás nagyobb valószínűsége a veszélyérzetet is növeli. • A farkasok megtelepedésével szemben lényegesen nagyobb ellenállás mutatkozik (54 %), bár még a hiúz esetében is a válaszadók 38 %-a ellenezné a hiúzok számának növekedését. Ezzel szemben a kérdéshez pozitívan viszonyulók köre még a hiúz esetében is csak 25 %-os. A farkasok esetében a megkérdezettek nagyobb hányadának van határozott véleménye, míg a hiúz esetében a válaszadók csaknem egyharmada közömbösen viszonyul a kérdéshez. • A nagyragadozók iránti attitűd mindkét állatfaj esetében leginkább a megkérdezettek társadalmigazdasági státuszával magyarázható. A státuszszint emelkedésével a támogatók aránya növekedik. A legalacsonyabb státuszcsoportban gyakorlatilag elenyésző a támogatók köre. A közvélemény-kutatások eredményét összegezte: Samuel Pačenovský és Gadó György Pál

Fotó: Juraj Lukáč

7. Néhány gondolat a nagyragadozók magyarországi elfogadottságáról Márkus Márta és Szemethy László Európában – így Magyarországon is – a nagyragadozók általános megítélése rossz. Ennek nagyon összetett biológiai és történelmi okai vannak. Régen az ősember számára a nagyragadozók nemcsak vetélytársat jelentettek, de – mivel az ember abban az időben sokkal védtelenebb volt, mint napjainkban – potenciális veszélyt is (Csányi 2000). Ennek megfelelően elejtésük nagy dicsőséget jelentett, az ügyesség és a rátermettség bizonyítéka volt. A nagyragadozókat tehát félelemmel vegyes tisztelet övezte, a farkast nemegyszer totemállatként is tisztelték. Az idők során egyre nagyobb szerepet kapott az állattartás, ezért a nagyragadozókat egyre inkább a haszonállatokra veszélyt jelentő károkozásuk alapján ítélték meg. A juhtartás terjedésével a farkas egyre üldözöttebb ellenséggé vált. Az elejtett állatnak pedig egyre több részét – elsősorban a prémjét, de fogait, csontját is – hasznosították. Angliában már a XVI. században lődíjat fizettek a ragadozók elejtéséért, s ez bevett szokássá vált szerte Európában. A kontroll nélküli üldözés eredményeként aztán a XIX. század elejére a farkas teljesen kipusztult Nyugat-Európa nagy részéről. A később kialakuló első természetvédelmi szabályozások szintén a vadászati szokásokból indultak ki, elsősorban a trófeás vadat védték. Az állatok megítélése gazdasági hasznosságuk alapján történt. Nem kivétel ez alól a hazai természetvédelem első nagy alakja, Herman Ottó sem, aki hasznosnak azokat a madarakat nevezte, amelyek rovarfogyasztásukkal vagy más módon segítették a gyümölcstermesztést, kertművelést. A természetvédelem figyelme csak a XX. században, az ökológiai szemlélet térhódításával fordult a ragadozók felé. Az ökológiai rendszerek csúcsán álló ragadozók biztosítják a növényevők és a kisragadozók kontrollját. E szabályozás nélkül a növényevők száma korlát nélkül növekedne egészen addig, míg minden ehető zöld el nem fogy a területről. Ezt megsínyli a terület növényvilága is. Ragadozó jelenlétében azonban a növényevők száma nem éri el azt a szintet, hogy a növényzetet érdemben károsíthassák.

Ugyanakkor a növényevők létszámának csökkentése nem véletlenszerűen történik. A ragadozók – ugyanúgy, mint minden más állat – a lehető legkisebb erő ráfordításával igyekszik a számára szükséges táplálékot megszerezni, épp ezért a gyenge, sánta, rosszul táplált egyedeket válogatják ki a rendelkezésre álló zsákmánypopulációból. Ezt a tevékenységet pedig a ragadozó jóval hatékonyabban végzi, mint arra az ember képes. Bizonyított tény, hogy nagyragadozók hosszú távú jelenlétével együtt jár a szarvasállomány minőségének javulása (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). Ez a tény ismert és elfogadott a biológusok körében, mióta az ökológia önálló tudománnyá fejlődött. Ám a tudományos eredmények még nem épültek be az erdő- és vadgazdálkodók szemléletébe. A vadból élő gazdálkodók számára a legfontosabb feladat mindig is a területen élő vad védelme volt. E nézőpontból a farkas és a hiúz rövid távon valóban kárt okoz, és a jó vadőr kötelessége lenne a farkas kilövése. A természetvédelmi szempontok, és a tudományos eredmények beépítése a vadgazdálkodási szakemberek oktatásába szerencsére lassan megfordítani látszik ezt a korábbi hozzáállást. Az eredmények tanúsága szerint a nagyragadozók védelme nem feltétlenül üti a gazdaságossági szempontokat, sőt, a farkas – és a nagyragadozók általában – segítséget jelentenek a vadász számára a vadállomány minőségének fenntartásában. A gyakorlatban hasznosuló tudományos eredmények pedig minden reálisan gondolkozó, hosszútávra tervezni tudó szakember számára meggyőzőek.

Hivatkozások: Csányi Sándor 2000: A ragadozók és az ember viszonyának változásai A vadgazdálkodás időszerű tudományos kérdései (Viták) I. kötet: Ragadozók: az ökológiai szerep és a vadgazdálkodási hatás ellentmondásai 7-16. B. Jedrzejewska, W. Jedrzejewski 1998: Predation in vertebrate communities The Bialowieza Primeval forest as a case study Ecological Studies 138.

TEREPI TAPASZTALATOK A HATÁR KÉT OLDALÁN 8. A farkas és a hiúz az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai területén Štefan Pčola

Alacsony-Beszkidek előhegyeit és a Laborcidombság nyugati részét foglalja magába.

Az egész világon 241 ragadozó emlősfaj él. Szlovákiában a ragadozók 15 fajukkal az emlősök osztályán belül a harmadik legnépesebb rendet alkotják. A természetben élő ragadozók jelentőségét Szlovákiában is sokáig alábecsülték. Sajnos az „Irtsd a dúvadat!” jelszó közismertté vált, ennek következtében egész sor faj erősen veszélyeztetett helyzetbe került. Hogyha belátjuk, hogy a ragadozóknak szerepük van a természetben, akkor azt a tényt sem vehetjük semmibe, hogy a ragadozók drasztikus üldözése a populációk életében súlyos következményekkel járhat.

Az alapkőzet puha (homokkő), ellenállóképessége változó, ennek megfelelően alakultak ki a változatos tájformák. A domborzat befolyásolja az éghajlati öveket is. A terület a meleg, enyhe és a hűvös klímaterületekhez tartozik, az évi átlaghőmérséklet 4-8 oC, az átlagcsapadék 800-1000 mm. A hótakaró novembertől áprilisig tart. A hóréteg vastagságának éves maximuma az alsóbb területeken átlagosan 30-40 cm, a hegyekben 70 cm. A maximumot az alacsonyabban fekvő vidékeken februárban mérik, a magasabban fekvő területeken csak márciusban. A terület tengerszint feletti magassága 200 m és 1221 m között váltakozik. A legmagasabb hegycsúcs a Kremenec (1221 m), amelyik hármashatárpontot jelent Szlovákia, Lengyelország és Ukrajna között. A legalacsonyabban fekvő terület (200 m) az Ublianka patak, amely a terület délkeleti részén, az ukrán határon található. Domináns növénytársulás-típus a kárpáti bükkerdő. Előfordulnak más erdőtípusok is: gyertyános-tölgyes, juharos-bükkös és jegenyefenyves-bükkös. A mezőgazdasági területek főleg rétekből és legelőkből állnak, kevés a szántóföld. A terület a Bodrog folyó

Dolgozatom célja, hogy összegezzem az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai területén (Szlovák Keleti-Kárpátokban) élő farkas- és hiúzpopulációkról rendelkezésünkre álló ismereteket, megpróbáljam felbecsülni a két faj állománynagyságát, és a kapott értékeket összevessem a szakirodalmi adatokkal és a szomszédos Lengyelországból származó adatokkal.

A terület leírása A vizsgált terület Szlovákia északkeleti részén található, kiterjedése kb. 80 000 ha. A Bükkös hegyeket (Bukovské vrchy), a Vihorlátot, az

42

A farkas és a hiúz az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai területén

vízgyűjtőterületéhez tartozik. Csaknem kétharmadát védett területek alkotják: a Poloniny (magyarul Polonyinák néven is szerepel) Nemzeti Park, a Keleti-Kárpátok Tájvédelmi Körzet és a Vihorlát Tájvédelmi Körzet. Vadászati lehetőség szempontjából az egész terület vadászterületnek számít. 1993-ban a 23/62 sz. törvény megváltoztatta a vadászterületek határát, jelenleg nagyságuk 2013 ha és 5665 ha közt mozog.

adatokat is felhasználtam, erre a szövegben mindig utalok. A farkasfalkákat 100 000 ha területen figyeltük meg. 2002-ből és 2003-ból az egész Vihorlát-hegység területére vonatkozó adatokra hivatkozom, ez kb. 130 000 hektárt jelent. Vizsgáltuk az egyes állatok mozgását, a falkák mozgását az év minden szakában, és a kotorékok helyét. Az adatok egy részét kollégáktól, erdészektől, vadászoktól és más szakemberektől gyűjtöttem be, akik egész évben 700 – 2000 ha kiterjedésű területen mozognak, és jó áttekintésük van a ragadozók jelenlétéről és egyedszámukról. Adatszolgáltatással segítették munkánkat a Brnoi Gerinces Kutatóintézet és az ugyancsak Brnoi Állatorvosi Egyetem munkatársai, akik a területen a nagyragadozók etológiáját és parazitáit vizsgálják. Kilövési adatokat Lisakovský úrtól, a homonnai (Humenné) regionális vadászegyesület titkárától, továbbá helybeli vadászoktól és erdészektől kaptam. Valamennyi előfordulási adat bekerült a Poloniny Nemzeti Park adatbázisába. A szövegben említek időközben megszűnt vagy átalakított szervezeti egységeket, pl. az Utcási (Ulíč), a Takcsányi (Stakčín), a Szobránci (Sobrance), és a Homonnai (Humenné) Erdészetet.

A területen öt erdei patásállat él (szarvas, őz, vaddisznó, jávorszarvas és bölény). A tavaszi törzsszám-adatok szerint 1995-ben a Bükköshegyek területén a leggyakoribb növényevő nagyvad a szarvas volt, (1,03 egyed ./100 ha), őzből 100 hektárra 0,72 egyed, vaddisznóból 0,34 egyed jutott. A jávorszarvas és a bölény rendszertelenül fordult elő a területen, Lengyelországból kóboroltak át egyesével, vagy kis csapatokban. Lengyelország szomszédos területein, a Cisnai és a Wetlinai erdészeti egység valamint a Bieszczadi (magyarul Besszádok néven is említik) Nemzeti Park területén a szarvasállomány sűrűsége 1,65 / 100 ha, az őz állománysűrűsége 0,83 / 100 ha míg a vaddisznóé 0,36 / 100 ha. A vizsgált területen 13 ragadozó állatfaj fordul elő: farkas (Canis lupus), róka (Vulpes vulpes), nyestkutya (Nyctereutes procyonoides), barnamedve (Ursus arctos), hermelin (Mustela erminea), menyét (Mustela nivalis), görény (Putorius putorius), nyest (Martes martes), nyuszt (Martes foina), vidra (Lutra lutra), borz (Meles meles), vadmacska (Felis silvestris) és a hiúz (Lynx lynx).

A nagyragadozók elterjedéséről összehasonlításként megemlítem a szomszédos Bieszczadi Nemzeti Park területéről származó ismert adatokat is. Ezúton nyilvánítok köszönetet minden munkatársnak és adatszolgáltatónak. Külön köszönettel tartozom Jozef Lisakovský, Vladimír Macejka, Miroslav Pančišin uraknak és az Ulič-i erdészet munkatársainak, Miroslav Micenkonak és Halža Samuel mérnök úrnak.

Vizsgálati módszerek

Eredmények A farkas (Canis lupus)

A felsorolt fajok közül a következő fajok aprólékos tanulmányozásával foglalkoztam: farkas, nyestkutya, barnamedve, vidra, borz, vadmacska és hiúz. Ebben a cikkben csak a farkassal és a hiúzzal foglalkozom. Az adatokat az 1967 és 1997 között végzett terepmunkával gyűjtöttem. Helyenként 2003-ból származó

Szlovákia területén a farkas egykor nagy számban fordult elő. A XIX-XX. század fordulóján a farkasokat az ország területéről fokozatosan kiüldözték, kilőtték, csapdázták, sztrichninnel kimérgezték. A folyamat nyugat

43

TEREPI TAPASZTALATOK A HATÁR KÉT OLDALÁN

felől keleti irányban haladt. Csehországból 1891ben, Morvaországból 1914-ben tűnt el a farkas, és állandó fajként lassanként Szlovákiából is eltűnt. (Lásd prof. Pavel Hell cikkét az 1. fejezetben.) Az üldözésnek legtovább Szlovákia északkeleti részében egy kis maradék állomány tudott ellenállni. Mikor 1975-ben a farkast részlegesen védelem alá helyezték, ugyancsak innen kezdett el terjeszkedni a farkas jelenlegi szlovákiai populációja (Sládek et al., 1989).

Friss adataink is vannak: 2002–2003 telén 130 000 hektáron részletesen vizsgáltuk a falkák létszámát és elterjedését. Ahogy a térképen is látható, 5 falka jelenlétét állapítottuk meg. 3 falka 7 tagból, 1 falka 5 tagból és ugyancsak 1 falka 4 tagból állt, vagyis a falkák átlagos létszáma 6 egyed volt. Egy falka territóriuma átlagosan 26 000 ha, ami 2,3 egyed / 10 000 ha

Több mint 668 elterjedési adat alapján megállapíthatjuk, hogy a vizsgált területen 100 000 hektárra 6 farkasfalka esik. A falkákat 251 alkalommal figyeltük meg, a következő eloszlásban: 2 tagú falkát 70-szer, 3 tagút 58-szor, 4 tagút 43-szor, 5 tagút 25-ször, 6 tagút 17-szer, 7 tagút 16-szor, 8 tagút 13szor, 9 tagút 1-szer, 10 tagút 5-ször, 12 tagút egyszer, végül 15 tagú falkát 2 alkalommal. 1980 és 2001 között a falkák átlagos létszáma 4,4 – 5,6 egyed volt. Egy falka átlagos territóriuma 16 660 ha volt. Az állománysűrűség átlagosan 3 egyed / 10 000 ha, ennek alapján a területen élő farkasállományt 30 egyedre becsülöm, vagyis 3 300 hektárra jut 1 egyed. 2. ábra. Farkas kilövések az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai területein 1958 és 2001 között

sűrűséget jelent. Ismereteink nagyjából összhangban vannak a szomszédos Bieszczadi Nemzeti Park területén gyűjtött adatokkal, ahol Smetana, Vajda (1977) és Smetana (2000) becslése szerint a farkasállomány nagysága tél elején 4,3 –6,2 egyed / 10 000 ha (átlagosan 5,1), míg a tél végén 3,13,4 egyed / 10 000 ha (átlagosan 3,3) volt.

1. ábra. A farkasfalkák elterjedése az ÉszakkeletiKárpátok szlovákiai területein (Pčola 2002-2003 telén) és a szomszédos Bieszczadi Nemzeti Parkban (1991-95. Smietana, Wajda, 1997). A számok azt jelzik, hogy a falka hány tagból áll.

44


1. táblázat. Az 1962 és 1992 között elejtett farkasok évenkénti megoszlása Év lelőtt farkasok száma Év lelőtt farkasok száma Év lelőtt farkasok száma

1969

1970

1971

1972

1973

1974

1975

1976

1977

1978

1

9

3

3

0

1

5

4

6

0

1979

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

1988

3

8

4

10

9

11

7

7

17

7

1989

1990

1991

1992

3

1

3

2

1969 és 1992 között a vizsgált területen 126 farkast ejtettek el, 2 egyedet sztrihninnel megmérgeztek, további kettőt autóbusz ütött el. A vadásztársaság kimutatásában 95 egyedről tudtam megállapítani a nemét, ezek közül 47 hím volt, 48 nőstény. Az elejtett farkasok tömege 17 és 63 kg között változott, az átlagos érték 35 kg volt.

csoport, ill. egyén kapott egy 1:25 000, ill. 1:50 000 méretarányú térképet, amelyen a saját számlálási útvonala be volt rajzolva. A számlálást hosszú évek vadászgyakorlata alapján olyan időszakban tartottuk, mikor a hold az égen nem látszott. A számlálásra két nappal újhold után került sor (a kiválasztott területen február 17-én egészen reggelig havazott). A mintaterületen 6 farkast észleltünk. A Nasztáz délkeleti részén egy 5 tagú falka mozgott, míg az északnyugati részen 1 egyedet találtunk. A farkasok előfordulása összhangban volt a szarvas- és vaddisznóállomány sűrűségével. A vizsgált területen 3 hiúz előfordulását is észleltük. A szarvasállományt 200 egyedre becsültük, vizuálisan is megfigyeltünk 70 és 20 fős szarvastehén rudlikat. A vaddisznóállományt 25 egyedre becsültük, és összesen 54 őzet figyeltünk meg. A számlálási akciót sikeresnek mondhatjuk, a kapott számadatok megfeleltek eddigi ismereteinknek. A farkasszámlálással sikerült azt is bebizonyítani, hogy képesek vagyunk nagyszabású akciót előkészíteni és véghezvinni. Erre alapozva nagyobb területen is sor kerülhetne hasonló jellegű vadszámlálásra, hogy pontosabb adataink legyenek a farkas, hiúz és más vadfajok állománynagyságáról.

Farkasszámlálás a Keleti-Kárpátok Bioszférarezervátumban 1996. február 18-án a Bükkös-hegység Nasztáz nevű területén 10 000 hektáron farkasszámlálást végeztünk. A terep ismerete alapján a Nasztáz területét 14 transzektet (vizsgálati vonalat) jelöltünk ki. A számlálóvonalak a fő völgyeken, hegygerinceken, földutakon és országutakon futottak. A számlálásban 20 gyakorlott nyomolvasó vett részt, akik a helybeli vadásztársulatokat, az Utcási (Ulič) Erdészetet és az Állami Természetvédelem farkasszakértő csoportját képviselték. A számlálás kezdete előtt a nyomolvasókat tájékoztattuk a nyomolvasás céljairól és módszereiről, megegyeztünk a grafikus jelek egyöntetű használatában (faj, létszám, mozgásirány, elhullott példány vagy elejtett préda). A nehezebb terepszakaszokon a nyomolvasók kettesével dolgoztak, más szakaszokon egyenként számláltak. A számlálás kezdete előtt minden résztvevő nyomolvasó

45


A farkaspopulációt az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai részén stabilnak tekintjük. Ismereteinket lényegesen gyarapítaná, ha nálunk és a szomszédos ukrajnai és lengyelországi területeken összehangolt farkas és növényevő nagyvad kutatásokra kerülne sor, mert véleményem szerint ez a terület a szlovákiai farkasállomány szempontjából modellterület lehetne.

szarvas volt (76%), a vaddisznó (14 %), és az őz, valamint a nyúl a téli időszakban csak kiegészítő táplálékként szolgáltak. A farkas tápláléka aszerint változik, hogy milyen zsákmányállatok élnek az egyes élőhelyein. Az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai részén azt állapíthatjuk meg, hogy legfőbb zsákmányállatai nagyvadak: szarvas, vaddisznó és őz, de táplálékukban előfordulnak háziállatok is, nevezetesen juh és szarvasmarha.

Táplálkozás

A zsákmányejtést befolyásoló tényezők Mrlík szerint (1998)

A farkas táplálkozását a Szlovák Kárpátokban főleg az ürülékelemzés módszerével vizsgálták (Brtek, Voskár, 1987). A vizsgálatok kimutatták, hogy a farkas legfőbb táplálékát két nagyvad faj teszi ki: a vaddisznó (46,0 %) és a szarvas (23,3 %). Az őz a farkas étrendjéhez csak 5,5 %-kal járul hozzá. Hell, Slamečka, Gašparík (2001) viszont 205 farkas gyomortartalmát elemezték, és a maradványok alapján arra következtettek, hogy a táplálék 40,9 %-át őz, 30,2 %-át szarvas, és 21,4 %-át vaddisznó alkotja. Finďo (Hell, Slamečka, Gašparík, 2001) 65 farkasürülék vizsgálata alapján szintén megállapította, hogy a Szlovák Kárpátokban a farkas legfőbb táplálékát a szarvasfélék alkotják (58%), a vaddisznó 35 %-ot, az egyéb zsákmány 7 %-ot tesz ki.

A zsákmány és hótakaró mélységének kapcsolata A farkas a zsákmányállatok 71 %-át 20-40 cm hótakaróban ejtette el. Az esetek 9 %-ban a zsákmányállat maradványokat 80 cm-nél mélyebb hótakaróban találták meg. (Egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy a farkasok 40 cmnél mélyebb hóban sikeresen vadásznak.)

A zsákmány és a tengerszint feletti magasság kapcsolata A zsákmányállatok 59 %-át 400-500 méteres tengerszint feletti magasságban találták. Magasabban fekvő helyeken egyre kevesebb zsákmányra bukkantak. A legmagasabban talált prédák 650-750 m magaságban voltak.

A szerző, valamint erdész és vadász adatközlői az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai részén 19821997-ben 107 farkas prédaállatot és maradványt találtak. A zsákmányállatok 90,7 %-át szarvasok tették ki (44,32 % bika, 46,39 % tehén, 9,27 borjú). A vaddisznók aránya 4,6 %, az őzeké 5 % volt.

A zsákmány távolsága az emberi településektől A zsákmányállatok 59 %-a kevesebb, mint 1500 m távolságra volt a legközelebbi községtől.

A Brno-i Gerinces Kutatóintézet és a Brno-i Állatorvosi Egyetem munkatársai 1985 és 1996 között, 12 év alatt 11 téli expedíciót szerveztek a Bükkös-hegyekbe (Mrlík, Klimeš, Literák, 1998, Mrlík, 1998). Rendszeresen ellenőriztek egy 24 000 hektáros, gyéren lakott területet (13,1 lakos/100 ha). Napközben, 7 és 17 óra között megfigyelő-sávokban haladtak. Összesen 22 olyan zsákmányállat maradványára bukkantak, amelyet farkas ejtett el. A domináns prédaállat a

A zsákmány távolsága az utaktól A zsákmányolt állatok 55 %-a a legközelebbi országúttól kevesebb, mint 1500 méterre volt, 41 %-uk pedig 1500-3000 m távolságra. A legközelebbi erdei földúttól való távolság az esetek 77 %-ában kevesebb, mint 150 méter volt, 3 zsákmányállat közvetlenül az úton feküdt.

46


A zsákmányok élőhely szerinti megoszlása

kotorék átlagos tengerszint feletti magassága 670 m. A kotorék 6 esetben kidőlt fa (5-ször bükk, 1-szer jegenyefenyő) gyökerei között volt, 4 esetben a farkas más állat által vájt mélyedést foglalt el (3-szor borz, 1-szer róka), 1 esetben pedig sziklák között volt a kotorék. A hegyoldalak lejtésiránya 30 %-ban délkeleti, 30 %-ban délnyugati, 20 %-ban keleti és 10 %-ban északi volt. Minden kotorék valamilyen völgy tetejében helyezkedett el, patak, vagy forrás közelében. Sok esetben a kotorék fiatal, sűrű bükkösben, két esetben nyírrel, egy esetben nyírrel és mogyoróval elegyes fiatal bükkösben volt. Az áttekintésből látszik, hogy a farkasok a kotorék helyének megválasztásakor csendes, félreeső, zavartalan helyeket kerestek. Egy esetben az 5 kölyök közül hármat (2 hím, 1 nőstény) emberek vettek ki a kotorékból, később az állami természetvédelem közbelépésére ezeket a kölyköket állatkertbe helyezték el.

A zsákmányt a farkasok rendszerint zárt erdőben ejtették el. A prédák 76 %-a öszszefüggő erdőkben volt, 18 %-a bozótosokban és 5 %-a erdőterületen kívül. A tetemek 57 %-a az erdő szélétől 500 méternél kisebb távolságra volt. A legtöbb prédát (27 %) az erdőn átfolyó patakok mély vízmosásában találták. Alacsony erdei növényzetben a legritkább esetben leltek zsákmányt.

Javaslatok a farkasállomány és a farkasélőhelyek kezelésére Véleményünk szerint a legfontosabb tennivalók a következők: • Együttműködés a nemzeti farkasvédelmi akcióterv végrehajtásában, amely a Berni egyezmény akciótervéből indul ki. • A farkasállomány szabályozási tervének kidolgozása, ez biztosíthatja az életképes populáció fennmaradását. A vadászati igénybevétel vizsgálata. • Az erdőfelújítási tervek, a turisztikai programok és a farkasélőhelyeket érintő egyéb tevékenységek kritikus értékelése. • Minden olyan farkasokkal kapcsolatos kutatási tevékenység támogatása, amely elősegítheti a jobb természetvédelmi kezelést, különös tekintettel az állománynagyság és más biológiai mutatók monitorozására. • A farkasok által okozott károk folyamatos nyomonkövetése.

Fotó: Štefan Pčola

A farkas szaporodása A vizsgált területen a farkaspopuláció megismeréséhez jelentősen hozzájárultak a kotorékról gyűjtött adatok. A 11 kotorék közül egyben 1 kölyköt, kettőben 3 kölyköt, egyben 4 kölyköt és kettőben 5 kölyköt találtak. Nőstény farkasokat 7 hónaposnál fiatalabb kölykökkel a következő eloszlásban figyeltek meg: egyszer két kölyökkel, ötször három kölyökkel, ötször négy kölyökkel és kétszer öt kölyökkel. A területen 1976 és 1996 között 11 kotorékot vizsgáltak, egy júniusi adat kivételével valamennyit májusban. Tengerszint feletti magasságuk 550 m és 950 m között volt, 10

47


A hiúz (Lynx lynx) előfordulása a vizsgálati területen

(1 hiúz 2700 hektárnyi területet foglalt el). Az Utcási (Ulič) Erdészet területén az állománysűrűség 1960 és 1972 között 0,1-0,3 egyed / 1000 ha volt (Hell, Sládek, 1974).

A hiúz a kárpáti fauna őshonos ragadozója. Szlovákia területén az első világháború előtt az Eperjesi járás területén egyáltalán nem számított ritkaságnak. Turček (1949) szerint a hiúz 1945 után a Vihorlátban is előfordult, de sem a Bükkös hegységből, sem a Beszkidekelőhegységből, sem a Laborci-dombságból nem említi előfordulását. 1955-ben Feriancová aprólékosan feldolgozta a hiúz előfordulását. Utalt rá, hogy a Szinnai járásban a hiúz csak átmenetileg fordult elő. Az 1955-1957 években több, a Szlovákiában elejtett hiúzoknak több mint fele az akkori Kelet-Szlovákia megyéből származott. A Szinnai járásban 1960-ban a hiúz állandó fajnak számított (Hell, Sládek, 1974). 1964-ben újabb hiúz-felmérés történt az erdészeti hivatalok segítségével. E felmérés szerint az 1959-1964 években a hiúzok száma Szlovákiában lényegesen megnőtt (kb. 500 példányra). Ebből az 500 hiúzból kb. 174 egyed, vagyis az összes szlovákiai hiúz 34,8%-a a Kassai Erdészeti Hivatal erdeiben élt, közülük legtöbb az Óvízi (Stará voda), Késmárki (Kežmarok), Kisszebeni (Sabinov), Zborói (Zborov), Podolini (Podolínec) és Takcsányi (Stakčín) Erdészetek területén (ez gyakorlatilag a Gömör-Szepesi Érchegység középső részét, a Lőcsei-hegységet, a Laborci-dombságot, a Szepesi-Magurát, az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai részét és a Csergő-hegység területét öleli fel. Szlovákiában a hiúzpopuláció a maximumot 1964 és 1968 között érte el. 1969-től az állomány csökkenését lehet megfigyelni. Az átlagos állománysűrűség Szlovákiában 1964-ben 0,36 egyed / 1000 ha volt

A hiúz előfordulását az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai részén 300–1080 méteres tengerszint feletti magasságban 158-szor észlelték. A rendelkezésre álló adatok közül 31 megfigyelés a 300 – 400 m magasságból származik, 35 adat 401–500 m, 26 adat 501–600 m, 29 adat 601–700 m, 10 adat 701 – 800 m, 9 adat 801–900 m, 4 adat 901–1000 m és 2 adat 1000 m feletti magasságból származik. Hogyha összegezzük az adatokat, a megfigyelések 82%-a a 300–700 m magasságban történt, amit az Északkeleti Kárpátok körülményei között ökológiai optimumnak tekinthetünk. A megfigyelések 18%-ára 701–1080 m magasságban került sor. 1979 és 1996 között a Homonnai Vadászegyesület statisztikája és saját adataim szerint a vizsgált területen 25 hiúzt ejtettek el. Saját megfigyeléseink és ismereteink alapján (beleértve a Bükkös-hegységben 10 000 hektáros mintaterületen végzett nagyragadozó felmérést) a vizsgált terület hiúzállományát 25 egyedre becsüljük, ami 3,1 egyed / 10 000 hektárnak felel meg (1 egyed / 3200 ha). Összehasonlításul néhány adat Lengyelországból, a Poloniny Nemzeti Parkkal szomszédos Bieszczadi Nemzeti Park területéről: Smietana, Wajda (1996) a hiúz állománysűrűségét 0,9–1,3 egyed / 10 000 ha-ra becsülte, míg Smietana, Okarma és Sniezko (2000) a felnőtt hiúzok állománysűrűségét 0,9–1,3 egyed / 10 000 ha-ra, az összes hiúz állománysűrűségét pedig (a fiatal állatokat is beleértve) 3 egyed / 10 000 hektárra becsülte.

48


2. táblázat. Áttekintés az 1976 és 1996 között elejtett hiúzokról Év

Év

1979

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

1

3

0

2

3

0

0

0

1

1988

1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

5

1

3

0

0

0

1

3

3

Javaslatok a hiúzállomány és a hiúzélőhelyek kezelésére

összehangolása a zsákmányállatok kezelési terveivel a hiúz életképes állományának fenntartása céljából. • A kutatási program és a monitorozás összehangolása a szomszédos ukrajnai és lengyelországi területeken folyó munkával. • Kétoldalú kapcsolatok kidolgozása a szomszédos lengyelországi és ukrajnai védett területekkel. • Ismeretterjesztő kampány szervezése a lakosság és a különböző érdekcsoportok részére, a sajtó tájékoztatása a faj biológiájáról és a területen folyó kezelési munkákról.

Véleményünk szerint a legfontosabb tennivalók a következők: • Együttműködés a nemzeti hiúzvédelmi akcióterv végrehajtásában a Berni Egyezménynek megfelelően. • A hiúzállomány helyzetének felmérése a Szlovák Keleti-Kárpátokban, továbbá a faj monitoring rendszerének kialakítása • A hiúz kezelési tervének kidolgozása, és ennek

3. ábra Hiúz kilövések és előfordulási adatok az Északkeleti-Kárpátok szlovákiai területén

kilövések előfordulási adat

49


Hivatkozások:

správa z výskumu. Manuscript na Správe NP Poloniny Snina.6 s. Pčola, Š.,1994: Rzadkie gatunki zwierzat w CHKO i BR Východné Karpaty (Amphibia, Reptilia, Aves, Mammalia), Roczniki Bieszczadskie, Usztryki Dolne, 3: 75-87. Pčola, Š., 1996: Sčítanie vlka v BR Východné Karpaty. Nepublikovaná správa z výskumu. Manuscript na Správe NP Poloniny Snina. 6 s. Pčola, Š., 2003: Mäsožravce slovenských Východných Karpát (Príspevok k súčasnému stavu poznania populácie), v tlači. Smietana, W., 2000: Bieszczadzka populacja wilka. Monografie Bieszczadzkie, 9: 127-146. Smietana, W., Okarma, H., Sniezko, S.,2000: Bieszczadzka populacia rysia. Monografie Bieszczadzkie, 9: 148-155. Smietana, W., Wajda, J.,1995: Stan obecny oraz perspektyvy ochrony duzych drapeznikov (wilka i rysia) oraz kopytnych w Bieszczadzkim parku narodowym i w jeho otoczeniu. Roczniki Bieszczadzkie, 4: 274-277. Voskár, J., 1993: Ekológia vlka obyčajného (Canis lupus) a jeho podiel na formovaní a stabilite karpatských ekosystémov na Slovensku. Ochrana prírody, Bratislava č.12: 241-276.

Budayová, J., a kol.,1996: Metodické listy č. 8 – Vlk obyčajný, SAŽP-COPaK, B. Bystrica, 28 s. Hell, P., Sládek, J., 1974: Trofejové šelmy Slovenska, Príroda, Bratislava, 254 s. Hell, P., Slamečka, J., Gašparík, J., 2001: Vlk v slovenských Karpatoch a vo svete, PaRPRESS, Bratislava, 182 s. Kolektív, 2001: Akčné plány pre ochranu veľkých šeliem v Európe, Min. ŽP SR, Bratislava, 95 s. Literák, I., Literáková, M., Klimeš, J., 2000: Observations on feeding order in group of Eurasian Lynx. Acta Theriologica, 45 (3): 427-430. Mrlík, V., Klimeš, J., Literák I., 1998: Lovecká strategie vlku ve vztahu k lidskému osídlení ve Východních Karpatech. Abstrakta referátu z konference Zoologické dny, Brno, 1 s. Mrlík, V.,1998: The hunting strategy of volves in relation to human settlement in the East Carpathians.Deutsche gesellschaft fur säugetierkunde, Praha. Mrlík, V., 1998: Rozbor některých faktoru ovlivňujících loveckou stratégii vlku (Canis lupus) ve Východních Karpatech. Souhrná

50

9. A farkasok és a hiúzok megtelepedése a Zempléni-hegységben Firmánszky Gábor

A farkas védelmi helyzete

nyilvánvalóbbá vált és szerepe felértékelődött, 2001-ben fokozottan védett faj lett. Ma Magyarországon – sok más területhez hasonlóan – a farkasvédelemben sem a jogszabályokkal van probléma, hanem a törvény betartásával és betartatásával. Ugyanakkor az illegális kilövések bizonyítása szinte lehetetlen feladatnak látszik.

A farkasnak és védelmének megítélése rendkívül ellentmondásos nem csak hazánkban, de egész Európában. A faj az egész kontinensen veszélyeztetett, több európai jogszabály védi. A Berni Egyezmény a védett fajok közé sorolja és az Élőhelyvédelmi irányelv (92/43/EEC) függelékében is szerepel, ám a nem uniós országokban jogi helyzete rendkívül változatos, a korlátozás nélküli vadászattól a teljes védelemig terjed.

A hiúz védelmi helyzete A hiúz helyzete kedvezőbb és egységesebb Európában, ezen belül a kontinens keleti felén is. A faj Európa jelentős részén védett vagy fokozottan védett. Magyarországon a nyolcvanas évek közepéig külön engedéllyel elejthető volt, de 1988-tól fokozottan védett, azóta nem történt változás.

Hazánkban a törvénykezés nagyon jól követte a faj megjelenésének és megtelepedésének stádiumait. Amíg kipusztultnak tekintették nem szerepelt a védett fajok listáján, sőt eseti engedéllyel kilőhető volt. 1993-ban védetté nyilvánították, majd mikor jelenléte még

Jellegzetes farkasnyom a mély hóban (Fotó: Firmánszky Gábor)

51


A hiúz és a farkas elfogadottsága

spontán visszatelepülőnek nyilvánították.

A két faj általános megítélése lényegesen különbözik. A farkastól való félelem és idegenkedés sokakból gyűlöletet vált ki. Ezzel ellentétben a hiúz kedves – bár kissé titokzatos – macskaként jelenik meg az emberek gondolatvilágában.

Hogyan is alakult ki ez a helyzet? Igaz, hogy egészen pontos információk nem állnak rendelkezésünkre, de azt tudjuk, hogy mindkét faj olyan földrajzi régiókban jelent meg (Aggteleki-karszt és a Zempléni-hegység), amelyek szoros egységet képviselnek a szomszédos Szlovákia határ menti tájegységeivel (Szlovák-karszt és a Szalánci-hegység). E területeken az 1970-es éveket megelőzően is viszonylag rendszeresen megfigyelték és elejtették mindkét ragadozó faj egyedeit.

Természetesen a farkas jelenléte egy-egy területen sokkal „látványosabb” mint a hiúzé. Ez adódik az életmódjuk közti különbségből. A hiúz sokkal rejtettebb, magányos életet él. Vadászati stratégiájuk eltérő, ráadásul a hiúz a vadászok számára kevésbé fontos fajokat zsákmányol. Ennek eredménye, hogy a hiúz „szalonképesebb” fajnak számít. Mindezek ellenére a hiúz illegális elejtését komoly vadászteljesítményként tartják számon.

A populáció centrumában, a Kárpátok belső területein mindkét faj komoly vadászati nyomásnak volt kitéve. A hiúz egyedszáma Szlovákiában a XX. század első harmadában nagyon csekély volt, gyakorlatilag csak az ember által meg nem közelíthető helyeken sikerült nyugalmat találnia. Lassú, de dinamikus állománynövekedésében valószínűleg nagy szerepet játszottak a történelmi és társadalmi folyamatok alakulásai. A farkas számára a XX. század első fele egyenletes és drasztikus vadászati nyomást jelentett, ami a II. világháború után a szocialista országokban (gyakorlatilag a Kárpáti régió egésze) tovább fokozódott.

A magyarországi farkas- és hiúzpopulációk kialakulásának és fennmaradásának alapkérdései A XX. század jelentős részében a farkast és a hiúzt kipusztult fajokként kezelték hazánkban. A század utolsó harmadában azonban spontán jelleggel mindkét faj gyakori előfordulásait lehetett regisztrálni az ország ÉK-i régiójában, sőt a szaporodásra és utódgondozásra is akadtak példák. Ennek következtében mindkét fajt

Ilyen körülmények között meglepő, hogy mindkét faj populációja erősödött, és mindkét faj visszahódította elterjedési területének jelentős részét. Azt gondolom, hogy a megváltozott emberi viszonyokhoz való alkalmazkodásuk segítette őket abban, hogy ez így alakuljon. E folyamat eredménye, hogy Magyarországon is egyértelművé vált jelenlétük. Az 1970-es évektől egyre gyakoribb a farkas megfigyelések és elejtések száma (vadászata ekkor még nem ütközött törvénybe). A hiúz az 1980-as évek elejétől kezdetben szórványosan, majd egyre gyakrabban volt megfigyelhető, és sajnos elég szép számmal lőttek is le egyedeket. A visszatelepülési folyamat tehát a XX. század utolsó harmadában

Késő ősz a Zemplénben: a felhőkbe vesző Magoska (Fotó: Firmánszky Gábor)

52

A farkasok és a hiúzok megtelepedése a Zempléni-hegységben

erősödött fel. A két faj természetvédelmi jelentősége, és megítélése felértékelődött, és védelmük jogi megalapozottsága is egyre erőteljesebbé vált. Sajnos ez nem minden ember számára volt egyértelmű, még ma is vannak, akik nem hajlandók tudomást venni a változásokról. Ezért fordulnak elő illegális kilövések, amiket bizonyítani nagyon nehéz, a természetvédelmi őrökhöz többnyire csak bizonytalan hírek, feltételezések és vélekedések jutnak el.

vannak adatok, hogy a 60-as években a Szaláncihegységben lőttek több egyedet. Tehát könnyen elképzelhető, hogy azokban az években a Zemplénbe is áttévedtek farkasok. A kicsit távolabb eső Vihorlát térségében már az 50-es évektől rendszeresen lőttek farkasokat.

Ha egyszer itt voltak a Zemplénben, miért nem figyelték meg őket? • valószínű, hogy csak egy-két egyed tévedt át, s azokat nagyon nehéz megfigyelni • a 70-es évek előtt kevésbé voltak utakkal feltárva az erdők • nagyobb egybefüggő erdőtömbök voltak • lényegesen kevesebb ember mozgott az erdőben, a találkozás valószínűsége is kisebb volt • a vadászok száma lényegesen kevesebb volt

Ha egyes konkrét eseteket nem is tudunk bizonyítani, azt meggyőződéssel állíthatjuk, hogy fokozottan védett nagyragadozóink illegális kilövése súlyos természetvédelmi problémát jelent. Teljesen nyilvánvaló, hogy hazai viszonyaink között minden egyes elejtett példány hatalmas veszteség, hiszen a nálunk az Aggteleki-karszton és a Zemplénben élő néhány farkas és hiúz perempopulációt alkot, a kilövésnek sokkal súlyosabb következményei vannak, mintha a kárpáti populáció centrumában ölnek meg néhány egyedet. A farkas szoros családi kötelékben él, s bármelyik felnőtt egyed pusztulása a teljes családra negatívan hat. A hiúz magányos faj, csupán a szaporodás időszakában figyelhető meg több példány együtt. Ennek következtében ha kandúrt lőnek le, akkor a terület foglalóját ejtik el, és kérdés mikor tölti be helyét egy másik egyed. Ha egy nőstény pusztul el, akkor nagy esélye van, hogy a kölykök is elpusztulnak. Többször megfigyeltek olyan esetet, mikor nagyon fiatal hiúzkölykök emberi települések közelében próbáltak zsákmányhoz jutni. E kölykök anyja nagy valószínűséggel elpusztult, s ez lett a kölykök végzete is.

Feltételezésem szerint a Zempléni-hegységben megjelenő farkasok elsősorban Szlovákia ÉK-i régióiból vándorolnak hozzánk. A Szaláncihegységen keresztül erdővel borított folyosó vezet a szorosan vett Kárpátokból egészen a Zemplénig. Az elmúlt évtizedek lelövési statisztikái (amelyek, sajnos elég hiányosak) azt engedik sejtetni, hogy a Keleti-Beszkidek térségében az átlagnál nagyobb a farkasok sűrűsége, vagyis feltételezhetjük, hogy a kárpáti állománynak ez a földrajzi egység az egyik populációs centruma. E feltételezést csak egy a határon (Szlovákia-Magyarország), vagy határokon (Lengyelország-SzlovákiaMagyarország) átnyúló kutatással lehetne alátámasztani. Az biztos, hogy a Zemplénihegységben mindkét faj huzamosabb ideje jelen van. A hiúz jelenléte sokkal egyenletesebb, míg a farkas egyedszáma elég ingadozó, nagyon tipikusan mutatja a perempopulációkra jellemző dinamikát. Nem beszéltünk még a folyamatosan és dinamikusan növekvő vadlétszámról, pedig ennek szerepét mindenképpen érdemes felvetni. Természetesen a csúcsragadozók számára a zsákmányt jelentő növényevők nagy száma komoly előnyt jelent. Ráadásul a hazai nagyvadak nem voltak hozzászokva a nagyragadozók jelenlétéhez, így a

A nagyragadozók megjelenése a Zemplénben A Zempléni-hegység ismerőjeként úgy gondolom, hogy az eddigi publikációkban közölt időpontoknál a farkas és a hiúz is hamarabb jelen volt a hegység faunájában. Tudjuk, hogy az 1970-es évek elején már lőttek hiúzt a Zemplénben, a farkas esetében pedig arról

53


Magyarországon megtelepedő farkasok és hiúzok számára minden bizonnyal könnyű prédául szolgáltak. Ám, ha a farkas és a hiúz szempontjából ez lenne a meghatározó, akkor a jelenlegi vadlétszám mellett mindkét fajból komoly populációval kellene rendelkeznünk. Megítélésem szerint a nagyragadozók egyedszámát limitáló tényezők közül az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb az illegális vadászat. Csak találgathatjuk, hogy évente hány hiúzt és farkast ejtenek el hazánkban. Lehet, hogy hiába az elvi védelem, a lelőtt nagyragadozók száma folyamatosan nő?

A hiúz kerekded nyomaiban nem találunk karomnyomokat Fotó: Firmánszky Gábor

erdészeti feltáróúton. Hangadásuk nem túl gyakori, de alkalmanként hallhatóak. A hiúzok a párválasztás időszakában hallhatóak, míg a farkasok hangadás szempontjából a téli időszakban lényegesen aktívabbak. Érdekes, hogy bár a hiúz és a farkas kerüli az emberrel való találkozást, mindkét faj nagyon kíváncsi is. A hiúz esetében kifejezetten dominál ez a tulajdonság, míg a farkas óvatosabban kíváncsiskodik. A hiúznak ez a tulajdonsága sokszor vesztét okozza.

A nagyragadozók életjeleinek kutatása, a két faj viszonya egymáshoz A farkasokkal és hiúzokkal kapcsolatos adatok gyűjtését a csekély állománysűrűség nehezíti. A megfigyelések zöme a téli hónapokra esik, amikor a hóban sokkal könnyebb megtalálni életjeleiket (nyom, préda), könnyebb követni útvonalukat.

Az elmúlt évek megfigyelései arra engednek következtetni, hogy a farkasok számának növekedése a hiúzok számának csökkenését eredményezi. Eddig irodalmi adatokból úgy tudtuk, hogy a két faj egymással szemben közömbös, ám nálunk mintha más lenne a helyzet. Hazánkban viszonylag csekély kiterjedésű és egyöntetű erdőterületeken kellene a két fajnak megtalálnia életfeltételeit, ez valószínűleg nehézségeket okoz. A táplálékbázis egy része azonos, a zsákmányszerzéskor használt útvonalak nagyrészt megegyeznek. Feltételezésem szerint emiatt alakul ki a két faj között konkurencia.

A hiúzok és farkasok nyomai rendkívül jellegzetesek, egymástól jól elkülöníthetők. A terepviszonyok, a talaj és a hószerkezet nagymértékben befolyásolja a nyom formáját. Ezért jó, ha több, esetleg több száz méteren át tudjuk követni az állatot, s teljesen megbizonyosodunk a nyom gazdájának fajáról. Jelenlétük leglátványosabb jelei az elejtett zsákmányok. A megtalált préda alapján nagy biztonsággal meghatározható a predátor. Eltérő módon bontják meg a zsákmányt, és más részeket fogyasztanak el belőle. Kisebb falkában vadászó farkasok esetében a vadászat lefolyása is rekonstruálható, s a falka létszáma is megállapítható. A kutató számára komoly nehézséget jelent, hogy mindkét faj viszonylag nagy területet jár be. A Zemplénben a hótakaró viszonylag rövid ideig tart, hómentes időben a nyomkeresés sok energiát követel, és sikere bizonytalan. Ennek ellenére nyomokat ekkor is lehet találni, prédát viszont sokkal kevesebbet. Mindkét faj előszeretettel mozog adott nyomvonalakon, pl.

Ezt a muflont farkas ejtette el, és bontotta meg. (Fotó: Firmánszky Gábor)

54

10. Milyen hatással van a potenciális zsákmányállatok egészségi állapotára a farkas (Canis lupus L.) hiánya? Jana Strnádová Bevezetés

csontdeformációt, ezek utólagos bizonyítása az elhullott állat megtalálása után már csaknem lehetetlen. Csak találgatásokra vagyunk utalva akkor is, amikor arról vélekedünk, vajon a zsákmány elejtését nem segítette-e akut fertőzés vagy pszichés ok.

Farkasok. Lenézett, félelmet keltő állatok, melyek sok országból eltűntek, néhány alfajuk visszafordíthatatlanul kipusztult. Azokban az országokban, ahol nem él, nemzetközi egyezmények biztosítják egész éves védelmét, ahol viszont elterjedt, ugyanazok a nemzetközi egyezmények engedélyezik üldözését. A 21. században is ott tartunk, hogy túlélése érdekében bizonyítanunk kell, hogy jelenléte az ember számára hasznos.

A ragadozók és a zsákmányállatok egészsége közötti kapcsolatról az elejtett prédák elemzése alapján következtethetünk, ám ezek az analízisek sok kérdésre nem adnak választ. Például a paraziták okozta megbetegedéseket a szőrmaradványokból általában nem lehet meghatározni. Ezért további vizsgálatokra és szakmai vitákra van szükség, hogy eldönthessük, hogy a zsákmányállatok fertőző betegségének elterjedtsége pontosan milyen kapcsolatban van a ragadozók jelenlétével.

Európa-szerte folynak a kutatások, hogy ezzel is segítsék a világ egyik legtökéletesebb ragadozójának megmentését. Vizsgálják a faj táplálkozás-ökológiáját, kutatják territóriumának méretét, fürkészik vadászstratégiáját, és korszerű genetikai kutatásokat is végeznek.

Szlovákiában a farkas elterjedési területe ma lényegesen kisebb, mint egykor. Sok hegységben, ahol azelőtt rendszeresen előfordult, ma már nem él. Ezzel szemben potenciális tápláléka az országban szinte mindenhol rendelkezésre áll. Így tehát különös helyzet áll fenn, mert a zsákmánypopuláció egy része ki van téve a farkas predációs nyomásának, míg másik részét ilyen hatás nem éri. Szlovákiának az a része, ahonnan hiányoznak a természetes ragadozók, hosszantartó problémákkal küzd: az erdei patások elszaporodtak, populációik szociális és korösszetétele kedvezőtlen, ráadásul ezeken a területeken számos betegség is elterjedt. Közülük a legveszélyesebbek közé tartozik a klasszikus sertéspestis, amely a vaddisznók és a házisertések között is terjed.

A szaktekintélyek között ma már általánosan elfogadott ténynek számít, hogy a farkas lényeges szerepet játszik a zsákmányállatok szelektálásában, és a beteg egyedek eltakarításában. A ragadozó támadásának kiváltásában fontos tényező a préda tapasztalatlansága, öregsége, valamint a sérülések, fertőző betegségek, éhség, és az ebből következő legyengülés. A ragadozó tartalékolja energiáit, ezért ha választhat, akkor inkább gyengébb állatokra vadászik, mint egészséges és mozgékony egyedekre. Vannak olyan sérülések és megbetegedések, amelyek csontelváltozásokat okoznak, ezeket a megtalált csontmaradványokon azonosítani lehet. Sok megbetegedés viszont nem okoz

55


Felhasznált anyag és módszerek

így elkészített térképekbe a klasszikus sertéspestis előfordulási pontjait rajzoltam be. Ezek az adatok is ugyanarra az időszakra, vagyis az április 1-től a következő év március 31-ig terjedő időszakra vonatkoznak. Az adatokat a Pozsonyi Állami Állatorvosi Központ biztosította.

Farkasürülék begyűjtése és vizsgálata a táplálékelemzéshez 353 farkasürülék mintát gyűjtöttünk be Szlovákia 15 hegységéből (Nyugati-Tátra, Alacsony- Tátra, Magas-Tátra, Csergő-hegység, Körmöci-hegység, Murányi-fennsík, Lőcseihegység, Északkeleti-Kárpátok, Polyána, Vihorlát, Alacsony-Beszkidek, Nagy-Fátra, Szalánci-hegység, Árvai-Beszkidek és GömörSzepesi érchegység). Az ürülékbegyűjtés különböző helyeken és különböző időszakokban történt, így elég nagy adatbázist biztosított. A minták mennyisége nem volt egységes, ezért külön-külön csak az első négy hegységet lehetett kiértékelni. A begyűjtés ideje szerint a minták két csoportra oszthatók, a nyári ürüléket begyűjtése május 1. és október 31. között, a téli ürüléké november 1. és április 30. között történt.

A probléma elemzése A klasszikus sertéspestist az Egyesült Államokban írták le a XIX. század elején. Innen terjedt át a századforduló idején Európába. Szlovákiában az 1990-es évek elején tört ki. 1993-ig megfékezésére nagy területen védőoltást alkalmaztak, ám ennek hatása korlátozott volt. 1993 után a vakcinációtól elálltak, és az állatorvosok azt javasolták, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a vaddisznókra, mint a betegség potenciális okozóira. A sertéspestist vírusok terjesztik, amelyek a megbetegedés után rövid idővel már jelen vannak a test által kibocsátott nedvekben (a mirigyek által kiválasztott anyagok, vizelet, vért tartalmazó ürülék). A vírus belső gyulladást és vérzést okoz. A megbetegedés lázzal, étvágytalansággal, hasmenéssel, fáradékonysággal, az éberség elveszítésével és erős szomjúságérzettel jár. A vírushoz nagyon gyakran társulnak másodlagos baktériumfertőzések is, mint a paratífusz és a szalmonellózis, melyek a vaddisznókat még jobban legyengítik. A kibocsátott vizeletben és az elhullott állatok testében a vírus 2-3 nap után pusztul el, de gyakran már korábban, általában 24 óra elteltével inaktiválódik.

1. táblázat: Az ürülékminták eloszlása évszakok szerint Nyári ürülék

217 darab

Téli ürülék

136 darab

Öt esetben az ürülékben két fajta táplálékállat előfordulása volt bizonyítható, ezért összesen 358 táplálékállatról volt adatunk. Az analízishez mikroszkópot is használtam, minden mintából legalább 3 szőrszál kutikuláris részét vizsgáltam. A mintákat előzőleg meghatározott preparátumokhoz hasonlítottam, és határozókulcs is rendelkezésemre állt.

A farkas földrajzi elterjedése, és a klasszikus sertéspestis előfordulása vaddisznókon

Több tényező is közrejátszik abban, hogy a vírus a vaddisznók között könnyen terjed: kedvezőtlen korösszetétel, a populáció laza szociális szerkezete, a vaddisznók túlszaporodása és a természetes ellenség hiánya. A vaddisznók egyedszáma meghaladja a környezet természetes vadeltartóképességét, ezt az állapotot mesterséges vadgazdálkodással tartják fent. Az elejtett vadról készített kimutatás szerint a

A farkas elterjedését ábrázoló térkép készítéséhez a hivatalos vadászati statisztikák tavaszi vadállományról szóló adatait használtam. Több évről is rendelkezésemre állt olyan térkép, amely az április 1-től a következő év március 31ig rendelkezésre álló adatok alapján készült. Az

56

Milyen hatással van a potenciális zsákmányállatok egészségi állapotára a farkas (Canis lupus L.) hiánya?

vaddisznóállomány Szlovákia déli részén a leggyérebb. Itt a nyílt mezőgazdasági területek jellemzőek, az erdő kevés vagy teljesen hiányzik. Az állomány Szlovákia nyugati és középső részén a legsűrűbb, ahol jó állapotban lévő elegyes lomberdők találhatók. Ezeknek az adatoknak az értékeléséhez tudni kell, hogy ott, ahol farkasok is élnek, az elejtett vaddisznók száma alacsonyabb. A vírus könnyű terjedését az is elősegíti, hogy a vaddisznópopuláció rendkívül fiatal, a vadgazdálkodás következtében az állományból hiányoznak a nyolc évnél idősebb vaddisznók. Az öreg vaddisznók hiánya elősegíti a fiatal, első éves malacok párosodását, melyek számára a vemhesség és a szoptatás megterhelést jelent, és ők maguk is, szaporulatuk is sokkal fogékonyabb a megbetegedésre.

rupicapra tatrica), ezért várható volt, hogy a farkas táplálékában is megjelenik. Ám a Magas-, Alacsony- és Nyugati-Tátrában gyűjtött 218 mintából egyetlen egyben fordult elő bizonyítottan zerge-maradvány, ami azt mutatja, hogy a farkas minimális predációs nyomást gyakorol a zergére. Egy minta papírt tartalmazott, és az egyikben a szokásos állati eredetű táplálékmaradványokon kívül műanyag maradékok is voltak. Az ürülékben kisebb arányban elég gyakran találtunk megemészetlen bogár szárnyfedő maradványokat. Az egyes táplálékfajták előfordulása a földrajzi adottságoknak, a zsákmányállatok sűrűségének és az évszaknak megfelelően változott. A farkastáplálékon belül a vaddisznó aránya az Alacsony-Tátrában volt a legkisebb, 9,6 %. A legnagyobb vaddisznó arányt a Csergőhegységből származó mintákból mutattuk ki, ami a jobb élőhellyel (jó bükkerdők) és a jobb táplálékbázissal magyarázható.

Klaus és munkatársai szerint a vírus legfőbb hordozói a 1,5 évesnél fiatalabb süldő állatok, melyek a megbetegedett állatok 95%-át teszik ki. A hozzáférhető adatokból kitűnik, hogy a megbetegedés terjedésében a legnagyobb szerepet a fiatal, gyenge növekedésű, és legyengült vaddisznók játsszák. Ez a populációnak éppen az a része, amely – ha természetes ellenség él a területen – nagy valószínűséggel a nagyragadozók zsákmányává válik.

Eredmények Táplálékelemzés A farkasok tápláléka a Kárpátok szlovákiai részén csupán néhány állatfajból áll. A szarvasfélék – a szarvas (Cervus elaphus) és az őz (Capreolus capreolus) – domináns csoportot alkottak, a táplálék 70,4 %-át biztosították. Másik fő táplálékuk a vaddisznó (Sus scrofa) volt, 22,1%-os részesedéssel. A mintán belül a vadon élő állatok 92,7 %-ot alkottak, a háziállatok 1,4 %-ot. A háziállatoknál magasabb százalékban fordultak elő a kisemlősök (rágcsálók és rovarevők), ezek aránya 4,5 % volt. A Tátrában él a zerge tátrai alfaja (Rupicapra Bükkös hegyoldal a Csergő-hegységben (Fotó: Juraj Lukáč)

57


A vaddisznók aránya a farkastáplálékon belül a Magas-Tátrában 22 %, a Nyugati-Tátrában 25,6 % volt. A vizsgált hegységek közül valamennyiben a szarvasfélék (Cervidae) tették ki a farkastáplálék legnagyobb részét.

egyedszámát. A másfél hónapos vadászidény lehetővé teszi a falkák szétszakítását és az alfa egyedek elpusztítását, ami az egész populációt destabilizálja. 2003. januárjától a farkas a Csehország és Magyarország felé vezető migrációs folyosók mentén egész évben védett.

A nyári ürülékmintában a szarvasfélék domináltak (74,1 %), a másik leggyakoribb táplálék a vaddisznó volt (15,9 %). A téli mintákban a szarvasfélék előfordulása 64,5 %-ra csökkent, ellenben a vaddisznó aránya 31,9 %-ra, vagyis a nyárihoz képest kétszeresére nőtt. Nyáron a téli időszakhoz képest megnőtt a kisemlősök aránya, de az összes táplálékon belül ilyenkor is csak mellékszerepet játszottak.

Annak alapján, hogy a farkas az egyes községek területén jelen van-e vagy sem, elkészítették azokat a ponttérképeket, amelyek a farkas 1994 és 1998 közötti szlovákiai elterjedését ábrázolják. A szlovákiai elterjedési terület nyugati határa egyúttal a farkas összefüggő európai elterjedésének nyugati határát is jelenti. A térképekről kitűnik, hogy ez a határ déli és nyugati irányban időnként kiterjed olyan hegységek felé, melyeket a múltban is lakott. Nagy valószínűség szerint ez a fluktuáció összefügg azzal, hogy a farkasok az elterjedési terület határán intenzíven vadásszák, hiszen a

A kutatás során a Csergő-hegységben talált prédák arra utaltak, hogy a farkasok fiatal állatokat zsákmányoltak, amelyek mérete a populáció többi tagjához képest kicsi volt. Az elejtett állatokon gyakran különbözö fiziológiai rendellenességeket, például lábtörést és agancselváltozást lehetett megfigyelni. A farkas földrajzi elterjedése és a klasszikus sertéspestis elterjedése a vaddisznók között A farkas a kárpáti élőhelytársulások jellegzetes lakói közé tartozik, ezekben a társulásokban igen fontos feladata a szarvas- és vaddisznó-predáció. A faj eredetileg Szlovákia hegységeiben az ország egész területén előfordult. Jelenleg elterjedésének nyugati határa a Morva-SziléziaiBeszkidek és a Jávornik-hegység találkozásánál fekszik. Ez a terület biztosítja a farkaspopuláció terjedését a Cseh Köztársaság felé. 1975-ben a farkas évente 6 hónapra kiterjedő védelmet kapott, ennek következtében a farkasállomány olyan területeket is elfoglalt, ahonnan az ezt megelőző időszakban kipusztult. 1994 és 1999 között a faj egész évben védelmet élvezett. 1999-ben vadászatát a november 1-től január 15-ig tartó időszakban újra engedélyezték, annak ellenére, hogy a rendelkezésre álló vadászati adatokból továbbra sem lehet objektív módon megállapítani a szlovákiai állomány

© WWF-Canon / Chris Martin BAHR

58


nagyvadlétszámról szóló jelentések szerint a farkasok ezen a területen elegendő mennyiségű természetes táplálékot találnának.

leginkább terhelt – területeken is állandó populációkat tudnának alkotni, ha vadászatuk tiltva lenne.

A farkas elterjedéséről a községhatárok szerinti előfordulás alapján készített térképekbe berajzoltuk, hogy az egyes években a sertéspestis melyik területeken fordul elő a vaddisznók körében. A térképekből kitűnt, hogy az adatok túlnyomórészt Szlovákiának arról a területéről származnak, ahol természetes ragadozójuk, a farkas nem fordul elő. Az 5 éves felmérés során csak 17 olyan község-területen (7,1 %) fordult elő sertéspestis, amelyek a farkas összefüggő elterjedési területén belül találhatók. E területen kívül viszont 224 község-területen (92,9 %) fordult elő a megbetegedés. Érdekességnek számít az 1997. év. Ekkor fordult elő a legtöbb sertéspestis megbetegedés, ezek közül egyik sem jelent meg a farkas összefüggő elterjedési területén belül.

Következtetések Az ürülékminták vizsgálatából kitűnt, hogy a szlovákiai Kárpátokban a farkas táplálékában a szarvasfélék (Cervidae) és a vaddisznó (Sus scrofa) dominálnak. A szarvas és az őz előfordulási százalékát mikroszkópos szőrszálvizsgálattal nem lehetett egyértelműen megkülönböztetni, viszont a többi mellékkritérium alapján (szőr- és csontvastagság, pata- maradványok) meg lehetett megállapítani, hogy ennek a csoportnak jelentős részét a szarvas (Cervus elaphus) alkotta. Az őz (Capreolus capreolus) viszonylag kistermetű zsákmányt jelent, a befektetett energia hasznosulása szempontjából nem megfelelő táplálékállat. Szlovákiai viszonyok közt sokkal inkább a hiúz (Lynx lynx) predációs nyomása alá esik, a hiúz táplálékának jelentős részét alkotja.

A farkas összefüggő területén belül és kívül a betegség terjedése és lefolyása is különbözött. A betegség leküzdését mindkét esetben az egész érintett vaddisznó-populáció kilövésével oldották meg. A farkas elterjedési területén kívül eső területeken többnyire sikerült a pestist emberi beavatkozással leküzdeni, ám jellemző volt a megbetegedés utólagos felbukkanása és terjedése a szomszédos községek területén. Ezt tehát nem nevezhetjük a betegség hatásos megfékezésének. A másik esetben (a farkas elterjedési területén belül) a megbetegedés a vaddisznó lokális állományának kilövésével megfékeződött, és később sem jelent meg, sem a szomszédos területeken, sem a környéken. Ez a tény is arra utal, hogy a ragadozó a vaddisznó-populációból elsősorban azokat az állatokat távolítja el, amelyek a betegség esetleges felbukkanásakor a legfogékonyabbak a megbetegedésre.

Ha összehasonlítjuk azokat a műveket, amelyek a szlovákiai Kárpátok területén élő farkasok táplálékösszetételét vizsgálják, számottevő különbségeket találhatunk. Brtek és Voskár (1987) szerint a farkasok domináns tápláléka a vaddisznó (46 %). Kolenka (1997) a szarvasfélék dominanciáját mutatja ki (65 %), a vaddisznó arányát a farkas táplálékában 28,9 %-ra tette. A mi vizsgálatunk eredménye is hasonló volt: a szarvasfélék domináltak (70,4 %), a vaddisznó előfordulása pedig 22,1 % volt. Kolenka (1997) is megerősíti, hogy a vaddisznó a téli táplálékban jelentős részarányt képvisel. A farkas táplálékának jelentős része a zsákmánypopuláció legfiatalabb korosztályából kerül. Ezen kívül különböző módon legyengült állatokat zsákmányol, ami teljes összhangban van a farkas által érvényesített predációs stratégiával, melynek lényege, hogy a táplálékot minimális energiafogyasztással ejti el, és a sérülés lehetőségét is minimálisra csökkenti

A megfigyelt időszakban a sertéspestis a leginkább Közép-Szlovákia déli részén terjedt el, olyan területeken, ahol a farkas jelenleg már nem fordul elő. A dél felé terjedő farkasok feltételezhetően ezeken a – sertéspestis által

59


(Mech 1970, Brtek és Voskár 1987, Okarma 1992, Voskár 1993, Boitani 1998). Brtek és Voskár (1987) szerint a szlovákiai Kárpátok farkasai által zsákmányolt vaddisznók között 80 % a fiatal malacok aránya. Éppen a fiatal állatok a sertéspestis legfőbb hordozói. Klaus et al. (1998, in Hell et al. 1999) szerint a 1,5 évesnél fiatalabb egyedek 95 % alkottják a vírushordozóknak. A szakirodalomban nem találkoztam olyan munkával, amely a ragadozók és a fertőző betegség elterjedésének viszonyát vizsgálná. Olyan utalásokat, amelyek arról szólnak, hogy a farkasnak pozitív hatása van a zsákmányállat egészségére, csak néhány táplálkozás-ökológiával foglalkozó munkában találtam. Ezek arról szólnak, hogy a legértékesebb nagyvad trófeák mindig olyan területekről származtak, ahol állandó jelleggel élnek farkasok. Fertőző betegséggel kapcsolatban a zsákmányállat és a ragadozó közötti kapcsolatra Voskár (1993) utalt, aki megállapította, hogy azokban a

járásokban, ahol farkasok is előfordulnak, a szarvasok között 10–12 %-kal kisebb számban fordulnak elő a tüdőparaziták által okozott fertőző megbetegedések, mint azokban a járásokban, ahol nem élnek farkasok. A ragadozó a zsákmányállat-populációból a betegség iránt legfogékonyabb(fiatal, legkevésbé mozgékony, legyengült) egyedeket vadássza ki. Feltételezhető, hogy a farkasok jelenlétében csökken a betegségre fogékony állatok száma, ami a fertőzés láncolatát megszakíthatja. Ha az elterjedési terület szélén a vadászat nem veszélyeztetné a farkaspopulációt, akkor a farkasok újabb hegyvidékeket vehetnének birtokba, és megállíthatnák a sertéspestis terjedését. A beteg, legyengült, rossz kondícióban levő patások túlélési esélye szempontjából a farkasok jelenléte valóban ártalmas lehet, ám az egészséges, erős populációk megőrzéséhez, és az egész ökoszisztéma stabilitásának biztosításához jelenlétük nélkülözhetetlen.

Fotó: WWF Duna-Kárpátok Programiroda

60


Irodalom

the Wolf in Northern Italy. Acta Theriologica 36: 141 – 151. MURIE, A., 1944: The wolves of Mount McKinley. U.S. Nat. Park Serv. Fauna Ser. No. 5, 238 pp. OKARMA, H., 1992: WILK – monografia przyrodniczo – lowiecka. Bialowieža, 168 s. OKARMA, H., JEDRZEJEWSKA, B., JEDRZEJEWSKI, W., KRASIŃSKI, A., Z., MILKOWSKI, L., 1995 : The roles of predation, snow cower, acorn crops and man related factors on ungulate mortality in Bialowieža Primeval Forest, Poland. Acta Theriologica 40 |2| : 197 – 217. OKARMA, H., 1995: The trophic ecology of wolves and their predatory role in ungulate communities of forest ecosystems in Europe. Acta Theriologica 40 |4|: 335 – 386. RIGG, R., FINĎO, S., STRNÁDOVÁ, J., 2000: The wolf in Slowakia. Post, Present and Future. Proceeding of Abstract from the Conference. Duluth, Minessota, March 23.-27., 2000., p. 98. ŚMIETANA, W., KLIMEK, A., 1993: Diet of wolves in the Bieszczady Mountains, Poland. Acta Theriologica 38 |3|: 245 – 251. VOSKÁR, J., 1993: Ekológia vlka obyčajného (Canis lupus) a jeho podiel na formovaní a stabilite Karpatských ekosystémov na Slovensku. Ochrana prírody 12: 241 – 276.

BOITANI, L., 1998: An Action Plan for the Conservation of the Wolf in Europe. Seminar on Action Plans for Large Carnivors, Nizke Tatry National Park Slovakia, 5.- 7.okt. 1998. Strasbourg, 77 pp. BRTEK, Ľ., VOSKÁR, J., 1987: Potravná biológia vlka v podmienkach slovenských Karpát. Biológia | Bratislava | 42: 985- 990. DZIURDZIK,B., 1973: Klucz do oznaczenia wlosów ssaków Polski. Acta Zoologica Cracowiensia. Tom XVIII, Nr. 4: 73 – 113. HELL, P. et al., 1999: Súčasné problémy obhospodarovania diviačej zveri na Slovensku. Chov diviačej zveri na Slovensku, zborník referátov - Levice: 9 - 18. KOČIŠ, J. et al., 1994: Poznanie ekológie diviačej zveri ako východisko tlmenia klasického moru ošípaných. Štátna veterinárna správa SR, Zborník z konferencie - Diviačia zver, Zvolen: 73 - 76. KOLENKA, T., 1997: Potravná ekológia vlka v Západných Karpatoch. Diplomová práca, Lesnícka fakulta TU, Zvolen, 39 s. MECH, L., D.,1970: The Wolf : the ecology and behavior of an endangered species. Doubleday, New York, 289 pp. MERIGGI, A., ROSA, P., BRANGI, A and MATTEUCCI, C.,1991: Habitat use and diet of

61

MIT TEHETÜNK A NAGYRAGADOZÓK ÉRDEKÉBEN? 11. A juhászkutyák és a farkasvédelem kapcsolata Szlovákiában Robin Rigg Bevezetés

módszerrel csökkenthető. Azonban a védelmi intézkedések bevezetése, sőt maga a konfliktus is sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint eleinte képzeltük.

A farkasok megtizedélésére, sőt kiirtásukra irányuló törekvéseket gyakran a haszonállatokat ért támadások váltják ki, vagy legalábbis azokkal igazolják őket. A „Legelő állatok és nagyragadozók védelme” program 2000-ben indult (Rigg és Finďo 2000). Célja, hogy egyszerű és közvetlen módon kezelje a farkasember konfliktust Szlovákiában. Arra számítottunk, hogy ha a pásztoroknak segítséget nyújtunk a legvédtelenebb jószágoknak számító juhok védelméhez, csökkenthetjük a veszteségeket, és ezáltal a farkasok ellen irányuló indulatokat, következésképpen a farkasok engedélyezett és illegális kilövése is visszaszorul. A projekt főszereplői több okból is a juhászkutyák lettek: 1) Szlovákiában a legelő jószágok kutyákkal történő megvédése hagyományos módszernek számít. 2) a feladatra alkalmas kutyák helyben megtalálhatók. 3) a juhászkutyák a településektől távoli hegyekben is folyamatos védelmet biztosítanak a nyájaknak, ami kiváltja a pásztorok körében általában népszerűtlen villanypásztort, vagyis nem kell az elektromos kerítések felállításával és áthelyezésével bajlódniuk. 4) számos európai országból (többek között Bulgáriából, Franciaországból, Olaszországból, Lengyelországból, Romániából és Spanyolországból) származó tanulmányok arról számolnak be, hogy a farkasok kilövése ezzel a

Juhászkutyák A pásztorok nyájaikat több ezer éve juhászkutyákkal védik a ragadozóktól és a tolvajoktól. Európában már a rómaiak is tudtak és írtak arról, hogy a kutyákat ilyen célra használják. Míg a magyar puli, a skót border collie és a német juhász olyan terelőkutyák, amelyek az állatállomány mozgatásában segítik gazdájukat, a juhászkutyák a jószágokat aktívan védik a külső veszedelmektől. Ezek a kutyák általában nagytestűek (marmagasságuk kb. 70 cm, tömegük több mint 45 kg), és függetlenek, konokok, intelligensek. Nyugodt természetűek, és mozgásukra nem jellemző a terelőkutyáknál megfigyelhető ragadozó viselkedés (bámészkodás, cserkelés, üldözés). A juhászkutyának figyelmesnek kell lennie (a rá bízott állatokkal kell maradnia), megbízhatónak (nem bánthatja őket) és készen kell állnia a jószágok megvédésére. Ennek a három jellemvonásnak a kifejlesztése a genetikai adottságok és a környezet/tapasztalatok függvénye, vagyis megfelelő kölyköt kell kiválasztani és megfelelően kell felnevelni. Nem minden kutyafajtából lehet jó juhászkutya.

62

A juhászkutyák és a farkasvédelem kapcsolata Szlovákiában

A jó juhászkutyák kölyökkoruktól a nyáj mellett nevelkednek Fotó: Robin Rigg

Némelyik nem rendelkezik az említett tulajdonságokkal, és/vagy nemkívánatos viselkedést tanúsít, például hajkurássza a juhokat. A hagyományos juhászkutya fajták a tátrai juhászkutya, a kaukázusi juhászkutya, a bolgár karakacs juhászkutya, a magyar kuvasz és komondor, a pireneusi juhászkutya, az olasz Abruzzói juhászkutya, a román pásztorkutya és a szlovák csuvacs.

ragadozók száma jelentősen csökkent, a települések környékén a juhászkutyák is eltűntek. Ugyanakkor a juhászkutyák jelenléte továbbra is természetes a legtöbb hegyi pásztortanyán (esztenán). Az ideiglenes táborhelyek környékén a pásztorok tavasztól őszig általában 150-700 juhot legeltetnek. Éjszaka a jószágokat a legelőkön vagy közvetlen szomszédságukban felállított áthelyezhető karámokban tartják. A juhászkutyákat majdnem mindig póznához vagy élő fához kötik a karám és a fejőállás közelében. Némelyik pásztortanyán éjszakánként egy vagy két kutyát szabadon engednek. A megláncolt kutyák az ugatáson kívül nem sokat tehetnek. Riasztják a pásztorokat, és átmenetileg elűzhetik a ragadozókat (ám azok hamar megtanulják, hogy ennek a rendszernek milyen hibái vannak). A megkötött kutyák szenvednek. Egyrészt érzelmileg, mert meg vannak fosztva társas kapcsolataiktól, másrészt fizikailag, mert a fátlan legelőkön gyakran árnyék és víz nélkül hagyják őket.

A szelídített kutyák életében van egy kritikus időszak, 2-4 és 12 hetes koruk között, amikor társas kapcsolataikat kialakítják. Ebben az időszakban más fajhoz is kötődhetnek, ezt a jelenséget használják fel a juhászkutyák nevelésekor. Ahhoz, hogy egy kívánatos tulajdonságokkal rendelkező felnőtt juhászkutyát kapjunk, a kutyát azzal az állatállománnyal kell tartani, felnevelni, és szocializálni, amelynek megvédésére szánjuk. A juhászkutyák betanításának megkezdésére a nyolchetes kor az ideális. Régen Szlovákiában a juhászkutyák elterjedtek voltak, de a XX. század első felében, mikor a

63

MIT TEHETÜNK A NAGYRAGADOZÓK ÉRDEKÉBEN?

1.ábra. A farkas és a medve elterjedési térképe és a juhászkutyák kipróbálásának helyszínei

A „Legelő állatok és nagyragadozók védelme” projekt

kellemetlenül viselkedtek, például üldözőbe vették és megharapták a juhokat. Az ilyen viselkedést általában határozott és következetes idomítással korrigálni lehet. Nem szabad elfelejteni, hogy a nagytestű kutyafajták gyakran később válnak éretté, tehát előfordulhat, hogy egyes juhászkutyák 2-3 éves koruk előtt nem alkalmasak a hatékony munkára. Azt tapasztaltuk, hogy a juhászkutyák sikeres felnevelésére akkor van esély, ha a rangidős juhásszal jó kapcsolatban vannak. Nem számítottunk arra, hogy annak ellenére nehezen találtunk vállalkozókat a juhászkutyák kipróbálására, hogy a kölyköket és az élelmet ingyen ajánlottuk fel. Meglepő módon sok olyan gazdaság, amely korábban arról azt jelentette, hogy a ragadozók az állatállományban súlyos veszteséget okoztak, nem mutatott érdeklődést a megelőző intézkedések bevezetése iránt. Ez különösen az állami gazdaságokra és az Orava vidéki gazdákra volt jellemző.

A projekt keretében 2001-ben kezdtük el vizsgálni, hogy van-e esély Szlovákiában a juhászkutyatartás hagyományának felelevenítésére. Összesen 14 kölyköt – 8 szlovák csuvacsot és 6 kaukázusi juhászkutyát – hoztunk 8 farmra, melyek közül 1 a cseh határhoz közeli Kiszucai-hegyekben, 4 Turócban, 2 Liptóban és 2 Zemplénben található. Azt tapasztaltuk, hogy a kölykökből Szlovákiában jó juhászkutya nevelhető, bár több próbálkozás kudarcot vallott, mert a pásztorok nem szívesen dolgoztak a kutyákkal. Számos egyéb problémával is szembetaláltuk magunkat, például azzal, hogy a farmokra érkező látogatók és a vadászok negatívan reagáltak a juhászkutyák jelenlétére, továbbá az általános politikai-gazdasági helyzet instabilitást okozott a mezőgazdasági szektorban. A kölykök és az egyéves kutyák néha nagyon

64


Milyen nagyságrendű kárt okoznak a farkasok az állatállományokban?

Szlovákiában a farkasok az összes (tényleges) juhállomány kevesebb, mint 0,14 %-át ölik meg évente. A Szlovákiában élő farkasok számáról komoly viták zajlanak (lásd később). Ha Lukáč személyes közlésére hagyatkozva a farkasok márciusi összlétszámát 140-nek vesszük (vagyis figyelmen kívül hagyjuk az az évi kölyköket), akkor minden farkas átlagosan kevesebb, mint 3,6 juhot öl meg, ezzel kb. 180 € kárt okoz. Ha Hell és társai nyomán 250-350 tavaszi farkassal számolunk, akkor minden 1 évnél idősebb farkas 1,4-2,0 juhot pusztít el, ami 70-100 €-ba kerül. Kaczensky (1996) arra hívja fel a figyelmet, hogy a különböző országokban megállapított károk nehezen összehasonlíthatóak, hiszen a kárértékelés és a kár bizonyítása országonként változhat, a kártérítési rendszerek és a jószágok értéke különbözhet, a ragadozó populációk felbecsülése nehézségeket okozhat. Mindezek ellenére a fenti megközelítő számítások alapján azt mondhatjuk, hogy a Szlovák-Kárpátokban a farkasok által okozott károk országos szinten csekélyek, és Európa sok más területével összehasonlítva is meglehetősen alacsonyak. Olaszország kártérítési programja évente kb. 2 millió €-ba kerül. Portugáliában, ahol a vadon élő zsákmányállatok kis száma miatt a farkasok csaknem kizárólag háziállatokkal táplálkoznak

Az Aberdeeni Egyetemen írt diplomamunkám keretében azt elemeztem, hogy Szlovákiában a nagyragadozók haszonállatokban okozott kártétele milyen mértékű, és milyen a konfliktusok jellege. A hivatalos adatok szerint a juhállomány létszáma 1999-ben 382 900, 2000ben 341 400, 2001-ben 358 400 volt. 2002 végéig az állatállományban okozott farkas kártételért nem fizettek kompenzációt, ezért az ilyen jellegű károkat pontosan és következetesen nem jegyezték fel. 1997-ben a jelentések szerint a farkasok 197 juhot, 3 kecskét és 40 marhát öltek meg, ami az 1 marha = 10 juh, 1 kecske = 1 juh egyenértékkel számolva 594 juhnak felel meg. Hell et al (2001) szerint 1999-ben a farkasok (a kevés hiúz kártételt is beleszámítva) 353 juhegységnyi állatállományt öltek meg, ezzel 1000 € kárt okoztak. 2000-ből egy hiányos jelentés 168 elpusztított juhról és farkasról számol be (Salvatori et al 2002). Ha feltételezzük, hogy a farkasok évente 500 juhot (vagy avval egyenértékű más jószágot) pusztítottak el, amelynek pótlási értéke átlagos áron számolva 24 000 € (juhonként 2000 szlovák korona vagy 48€), ez azt jelenti, hogy

Fotó: PanParks / Vladivoj Vančura

65


1997-ben farkasonként kb. 2900 € kártérítést fizettek. Romániában az 1999-ben vizsgált nyájakban a juhok 0,47 %-át ölték meg a farkasok. Az a csekély számú farkas, amely Franciaország, Svájc és Norvégia egy részét természetes úton újra meghódította, a jól körülhatárolt területen élő nyájak egy kis részében jelentős veszteségeket okozott, ami nyilván összefügg azzal, hogy ezeken a vidékeken a nagyragadozók kiirtása után az állatállomány védelme lazult vagy teljesen megszűnt.

A farkasok táplálkozási szokásait 1992 és 2000 között Közép- és Kelet-Szlovákia 15 hegységében 353 ürülékminta alapján elemezték (Kolenka 1997, Rigg és Finďo 2000, Strnádová 2000, Strnádová 2002). A nagyszabású kutatás kimutatta, hogy a háziállatok a farkasok étrendjének csekély részét teszik ki. A mintákban háziállatok a következő arányban fordultak elő: 0,8 % juh, 0,3 % szarvasmarha és 0,3 % házikutya. A Szlovák-Kárpátokban a vizsgált időszakban több mint 90 %-ban patás vadak (szarvas, vaddisznó és őz) tették ki a farkasok táplálékát. Ez azt jelzi, hogy Szlovákiában a farkasok életbenmaradása nem a háziállatokon múlik, nem igaz a vadászok szokásos érvelése sem, hogy: „miután megsemmisítették a vadon élő növényevőket, a háziállatok következnek”, inkább arról van szó, hogy alkalmanként táplálkoznak háziállatokkal, ahol és amikor azok hozzáférhetők.

A veszteségek Európában majdnem mindenhol kisebbek voltak, mint az összes hozzáférhető állatállomány 1 %-a. A farkasok által okozott veszteség az elhullás egyéb okaival összehasonlítva általában rendkívül csekély, és csaknem elhanyagolható, ha a legeltető állattartás adatainak százalékában fejezzük ki (<0,5 %). A mezőgazdasági ágazat Szlovákia bruttó nemzeti termékének (GDP) 4,5-5,0 %-át teszi ki. Ez kb. 950 millió € évente. A hivatalos adatok szerint a szlovák gazdaságok 45 %-a gazdaságtalanul működik, a juhállomány 1990 és 1998 között 46 %-kal csökkent. A mezőgazdaságnak juttatott támogatások összege 1999 és 2001 között évente átlagosan 200 millió € volt. Az állandó legelők kaszálással és legeltetéssel történő fenntartására 2001-ben 54,7 millió € támogatást fizettek. Ezekkel a számadatokkal összevetve a farkasok által az országban okozott 24 000 € veszteség jelentéktelennek mondható. Álljon itt még egy összehasonlító adat. 2000 óta a Slovak Wildlife Society 20 000 €-t költött a Szlovákiában vadon élő állatfajok védelmére és kutatására. A farkasok szlovákiai elterjedési területén a helyi gazdaság további 40 000 €-t köszönhet a farkasok jelenlétének, hiszen Nagy-Britanniából, Németországból és Olaszországból kb. 100 ökoturista és önkéntes természetvédő azért érkezett Szlovákiába, hogy farkasok által lakott területen járhasson. Ezt a helyi embereknek és a Szlovák Köztársaságnak befolyó bevételt alig haladta meg a farkasok által ugyanebben az időszakban okozott veszteség.

Fölösleges gyilkolás avagy valóban túl sok farkas él Szlovákiában? A farkasok hajlamosak arra, hogy bármilyen nagytestű patás állatot megtámadjanak, amivel összeakadnak. Ez érvényes a háziállatokra is. Linnel és társai (1999) feltételezték, hogy a nagyragadozó fajok legtöbb egyede legalább alkalmilag megöli a hozzáférhető háziállatokat. Az, hogy ezt inkább „normális” mint „problematikus” viselkedésnek kell tekinteni, egyben azt is jelenti, hogy egy olyan országban, mint Szlovákia, ahol a ragadozók és a legelő háziállatok ugyanabban a „többcélú földhasználatot szolgáló” tájban élnek, a veszteségek csökkentésére valószínűleg sokkal hatékonyabb stratégia, ha a ragadozók számára nehezítjük a háziállatokhoz való hozzáférést (például olyan védelmi módszerrel, mint amit a juhászkutyák jelentenek), mint ha egyes ragadozókat megpróbálunk eltávolítani, vagy a ragadozó populáció egyedszámát akarjuk csökkenteni. Mikor 1982-ben egy állami tulajdonú gazdaságban egy farkas jószágokat zsákmányolt, Klescht (1983) azt írta, hogy

66


minden nyáj mellett kell lennie egy felelősséggel tartozó juhásznak és néhány juhászkutyának. Azt is kimutatta, hogy a ragadozó populációk létszámát nem lehet felbecsülni az okozott kár alapján, hiszen ha a nyájat magára hagyják, egyetlen farkas is komoly veszteségeket okozhat.

kiadható kilövési engedély, ha egy farkas jelentős vagy ismétlődő kárt okozott a legelő állatokban). A szerzők azt állítják, hogy még ha egy területen néhány ragadozó szokatlanul kitartó is lenne a háziállatok elejtésében, azonosításuk és eltávolításuk akkor is problematikus lenne. Azonban az ilyen szelektív kilövés ökológiailag még mindig előnyösebb, mint a farkasok egyedszámának átfogó csökkentése, amit néhány regionális vadgazdálkodó a Szlovákiában november 1-től január 15-ig tartó farkasvadászati idény egyértelmű céljának tekint.

Úgy tűnik, hogy a szlovák pásztorok jobban neheztelnek a farkasokra, mint a medvékre, valószínűleg részben a „fölösleges ölés” miatt. Ezt a jelenséget, mikor a farkas több jószágot ejt el, és nem eszi meg, hanem részben vagy egészben otthagyja, a pásztorok nem tudják megérteni. Többségük úgy tartja, hogy a farkasok ilyenkor gonoszságból vagy „sportból” ölnek. Linnell és társai (1999) azt bizonygatják, hogy a fölösleges ölés a több egyedre irányuló természetes zsákmányejtő viselkedés része. Ilyenkor a ragadozó egy alkalommal több zsákmányt ejt, mint amennyit egyszerre meg tud enni, de később egy hosszabb időszak alatt valamennyi megölt állatot elfogyasztja. Vadon élő zsákmányállatok esetén ritkán adódik olyan lehetőség, hogy a ragadozó rövid időtartamon belül több zsákmányt elejtsen. Erre általában csak akkor kerül sor, ha valamilyen szokatlan körülmény a zsákmányállatot kiszolgáltatottabbá teszi. Az említett szerzők a háziállatok fölösleges leölését úgy tekintik, mint a ragadozó normális reagálását egy szokatlan helyzetre: olyan könnyen elejthető zsákmányállatokat találnak természetellenesen nagy sűrűségben, amelyeknek a ragadozók elleni védekezést biztosító ösztöneik többsége hiányzik, és olyan bekerített helyen vagy ragadozók számára hozzáférhető területen tartózkodnak, ahonnan nem tudnak elmenekülni. Ráadásul Kruuk (1972) véleménye szerint a zsákmányejtő viselkedést nem gátolja az ölés és jóllakás, vagyis egy ragadozó akkor is folytathatja a zsákmányejtést, ha nem éhes, és a zsákmányejtés nem váltja ki szükségszerűen az evést, mert ezeknek a viselkedéseknek külön kiváltó és gátló mechanizmusaik vannak. Linnell és társai (1999) megkérdőjelezték a „problematikus egyedek” létezését, pedig a szlovák farkasgazdálkodás részben ezen a fogalmon alapszik (a tilalmi időszak idején is

Négy 1999 és 2002 közötti szlovákiai „juhmészárlást” elemeztem, vagyis négy egymást követő év egy-egy eseményét (1. táblázat). Ilyen esetek ritkán fordulnak elő (nekem ezekről a támadásokról voltak adataim, de lehet, hogy néhány hasonló máshol is történt), mégis rendszerint nagy médiavisszhangot váltottak ki, ami azt a benyomást keltette, mintha a ténylegesnél több támadás történt volna. A 2000ben és 2001-ben történt esetek ugyanazt a mezőgazdasági céget sújtották ugyanazon a helyen és ugyanolyan körülmények között. Egyetlen ilyen „fölösleges zsákmányejtés” az egész országban farkasok által okozott éves veszteség 10 %-át kiteheti. A kár mértékét néha eltúlozták. Például a 2002. májusi támadás után egy hónappal egy kb. 50 kilométerre élő pásztor azt mondta nekem, hogy 14 farkas 70 juhot ölt meg. A veszteségeket elszenvedő gazdaság vezetője azt mondta, hogy elviselné a farkasok jelenlétét, ha a károkat megtérítenék (2003. január 1. óta az 543/2002 sz. törvény értelmében, ha méltányos megelőző intézkedéseket alkalmaznak, akkor jár a kártérítés). A konfliktusban az ismerethiány is szerepet játszott. Egy turóci juhász 2002-ben a Felső-Garam vidékén (Alacsony-Tátra) a bárányokat egy könnyen megtámadható helyen összezárta, és semmit nem tett megvédésük érdekében. Ám a támadás miatt a farkasokat okolta, akik a kölykeiket megtanítják juhokra vadászni, annak ellenére, hogy május elején a kölykök csak néhány hetesek voltak. Az ilyen véleményeket a sajtó gyakran kommentár nélkül továbbadta, mint

67


1. táblázat. Farkasok által elkövetett jelentős méretű (juh és kecske) „mészárlások” Szlovákiában 1999 és 2002 között Dátum, napszak és időjárás 1999. jún. 26.

Helyszín

2002. május 8. 01:30

Magas-Fátra

Körülmények A nyájat a pásztorok magukra hagyták, a jószágok elkószáltak az erdőbe.

Alacsony-Tátra 16 juh + 7 kecske

2000. július vége Magas-Fátra 02:00 után Köd és eső

2001. július 19. 02:00 és 05:30 között Rossz idő

Veszteségek

400 db kétéves juhot egy pásztor 11 juh azonnal elpusztult, 11 és egy terelőkutya felügyelt. megsebzett jószág később elhalt Védelmi intézkedések nem Kb. 2600 Euro történtek. A kérdéses helyen 5 napja tartott a legeltetés.

19 juh súlyosan megsérült, további 18-at nem találtak meg. Az élve megtalált 7 állatból 5 meggyógyult.

17 kifejlett juh és legalább Alacsony-Tátra 16 bárány 2400 Euro

ahogy idézte a vadászokat, akik azt bizonygatták, hogy a veszteségek azért következtek be, mert a farkasok „túlszaporodtak”. Miután két egymást követő évben bekövetkezett két támadás során több, mint 60 juhot elvesztettek, a turóci mezőgazdasági társaság elnöke komolyan fontolgatta, hogy ugyanarra a helyre 2003-ban is visszaviszik a juhokat, annak érdekében hogy a legeltetésért hektáronként fizetett állami támogatást megkapják. Valamennyi elemzett „mészárlásra” az volt jellemző, hogy bár a nyájakhoz pásztor is tartozott, a megfelelő óvintézkedések hiányoztak.

Ugyanaz a helyszín, ugyanaz a gazdaság, mint 2000-ben, szintén 5 nappal a legeltetés megkezdése után. A 290 juhból álló nyájjal egy pásztor és egy terelőkutya volt. Semmi óvintézkedés. a juhászok reggel fedezték fel a veszteségeket. Vemhes juhokból és kecskékből álló kis nyájat bokorsorok közé bekerítettek óvintézkedések nélkül. A 600 jerkéből álló főnyájat, amelyet egy nyitott területen hagytak megláncolt kutyákkal körülvéve.

Jellemző, hogy a 2000-ben történt támadásról egy magazin azt írta, hogy néhány évvel korábban a farkas ritka állatnak számított. Idézett egy állatorvost is, aki azt állította, hogy a farkasállomány „akár 300 % is lehet a természetesnek” (a farkasok egyedszámát a hivatalos adatok hasonlóképpen eltúlozzák). Valójában farkasokkal foglalkozó szakemberektől (L. Remeník és E. Baláž) tudjuk, hogy csak 1-2 farkas falka élt a területen. Kaczensky 1996-os tanulmányában 12 európai országot hasonlított össze, és arra a következtetésre jutott, hogy több farkas nem okoz automatikusan több veszteséget.

68


Nincs egyértelmű összefüggés a ragadozók (farkas, medve és hiúz) egyedszáma és a legelő állatokban keletkezett kár között, vagy akár a juhok száma és a veszteségek között. Azt, hogy a ragadozók mennyi háziállatot ejtettek zsákmányul a legeltetési technikákban

egyedszám/100 km2

(Salvatori et al 2002, lásd a 2. ábrát), és Szlovákia az egyetlen kárpáti ország, ahol 1990 és 1999 között a farkassűrűség csökkent (Okarma et al 2000). A hivatalos statisztika szerint Szlovákiában 2000-ben 1281 farkas élt, de általánosan elfogadott vélemény, hogy ez legalább 3-4-szeresen túlbecsült adat. Például a farkas elterjedési területének bizonyos részére vonatkozóan Hell és társai (2001) a tavaszi farkasállományt extrapolálás útján 250-350-ben állapította meg, míg Lukáč (személyes közlés 2002) a falkák dinamikájának ismeretében ugyanezen a területen 140 egyed jelenlétét becsülte. A Polyánán 2001. decemberében nagyterületű ragadozószámlálást végeztek. A megtalált 10-12 farkas közül csak 7-ről volt feltételezhető, hogy a területen állandóan él (a tél végéig életben maradó állomány ennél is kisebb lehet). Ezzel szemben a hivatalos statisztika 1999 és 2000 tavaszára 37-41 egyed jelenlétét közölte. Néhány helybeli vadász és regionális vadgazdálkodási vezető úgy döntöttek, hogy a hivatalos statisztikáknak hisznek. (A felmérést Michal Adamec is megemlíti a 4. fejezetben.)

Szlovákia

Ukrajna

Lengyelország

Románia

2. ábra. Farkassűrűség a Kárpátokban (Salvatori et al. 2002. alapján)

Következtetések és ajánlások mutatkozó helyi különbségek határozták meg, ideértve a ragadozók elleni védekezést is. Boitani (2000) ugyancsak azt állította, hogy az ismétlődő támadások és jelentős veszteségek fő oka a hatékony őrzés hiánya. Ez minden bizonnyal Szlovákiára is érvényes. Ahogy már említettük, ha a helybeliek nincsenek felkészülve arra, hogy a területről régen kipusztult farkasok újra megjelennek, akkor néhány egyed is komoly veszteségeket tud okozni, de még olyan területeken is, ahol a farkasok nem „újak”, a pásztorkodás módszereiben megmutatkozó különbségek sokkal inkább meghatározzák a kár mértékét, mint a ragadozók száma.

Szlovákiában a farkasok legelő nyájakban okozott kártételét az érdekelt felek rendszerint érzelmi alapon ítélik meg. A véleményeket nem a tények és ismeretek határozzák meg, hanem tévhitek és be nem vallott indítékok. A farkasok által okozott kár a mezőgazdasági ágazatnak kifizetett támogatásokhoz képest jelentéktelen, és Európa sok más országával összehasonlítva is csekély. A gazdaságoknak csak egy kis része érintett, és bár ritkán néhány farm jelentős károkat szenvedhet el, a jószágok tömeges leölése mindig a védelmi intézkedések hiányával függ össze. Előfordul, hogy az állami támogatások arra ösztönzik a gazdaságokat, hogy nyájaikat veszélyeztetett helyeken legeltessék. E tanulmány eredményei megegyeznek a korábbi európai tanulmányokkal, beszámolókkal és akciótervekkel, amelyek

A Kárpátok többi jelentős farkasállománnyal rendelkező országával (Lengyelország, Ukrajna és Románia) összehasonlítva Szlovákiában a legkisebb a farkasok területegységre jutó száma

69


Hivatkozások

egybehangzóan arra a következtetésre jutottak, hogy a ragadozók háziállatokban okozott kártétele szempontjából a legfontosabb tényező a legeltetési gyakorlat, beleértve a védelmi intézkedéseket. 2003-tól a farkasok által okozott veszteségekre Szlovákiában kártérítést fizetnek. Fontos szabály, hogy a kártérítés kifiz etést csak akkor lehet kifizetni, ha az állattartók hatékony megelőző intézkedéseket alkalmaztak. Az állatállomány védelmének egyik lehetséges eszköze a juhászkutyák alkalmazása, bár az őrzés sikerét nagymértékben meghatározza a gazdaság alkalmazottainak hozzáállása, valamint olyan külső tényezők, mint a területre érkező látogatók és a vadászok viselkedése, továbbá, társadalmi-politikai és gazdasági hatások.

Boitani L. (2000). Action plan for the conservation of wolves (Canis lupus) in Europe. Nature and Environment 113, Council of Europe, Strasbourg Cedex. 72 pp. Hell P., Slamečka J. and Gašparík J. (2001). Vlk v slovenských Karpatoch a vo svete. PaRPress, Bratislava. 200 pp. Kaczensky P. (1996). Large carnivore-livestock conflicts in Europe. Report. Wildbiologische Gesellschaft München e.V., Linderhof, Germany. 106 pp. Klescht V. (1983). Prečo vlci škodia poľnohospodárstvu? Spravodajca Chránené územia Slovenska 2: 60-63. Kolenka T. (1997). Potravná ekológia vlka v Západných Karpatoch. Masters thesis. Technická univerzita vo Zvolene. 39 pp. Kruuk H. (1972). Surplus killing by carnivores. J. Zool., London 166: 133-244 Linnell J.D.C., Odden J., Smith M.E. et al (1999). Large carnivores that kill livestock: do „problem individuals” really exist? Wildlife Society Bulletin 27(3): 698-705. Okarma H., Dovhanych Y., Finďo S. et al (2000). Status of carnivores in the Carpathian ecoregion. Carpathian Ecoregion Initiative. 37 pp. Rigg R. and Finďo S. (2000). Wolves in the Western Carpathians: past, present and future. Presentation. Beyond 2000: Realities of Global Wolf Restoration symposium, Duluth, Minnesota, 23rd-26th February. URL: www.slovakwildlife.org.uk/poster.htm Salvatori V., Okarma H., Ionescu O. et al (2002). Hunting legislation in the Carpathian Mountains: implications for the conservation and management of large carnivores. Wildlife Biology 8(1): 3-10. Strnádová J. (2000). Predačný efekt vlka dravého na populáciu diviačej zveri a jeho význam v dynamike výskytu klasického moru ošípaných u diviakov na Slovensku. Masters thesis. Prírodovedecká fakulta Univerzity Komenského, Bratislava. 65 pp. Strnádová J. (2002). Potrava vlka dravého (Canis lupus L., 1785) v slovenskej časti Karpát. In: Ochrana kamzíka. Janiga M. and Švajda J. eds. TANAP, NAPANT, IHAB: 45-50.

Egy olyan kis országban, mint Szlovákia (49 000 km2), ahol a ragadozók számára hatalmas érintetlen területek nem állnak rendelkezésre, és a nyájak a nagy ragadozó élőhelyek belsejében vagy közvetlenül azok szomszédságában legelnek, a farkas–legelő állat konfliktus minimalizálására a legjobb módszer a megelőző intézkedések fenntartása és fejlesztése, a veszteségek egy részének eltűrése illetve kompenzálása, továbbá a gazdák, vadászok és a nagyközönség tudásának és szemléletének fejlesztése, hogy az érintettek ismerjék a téma valódi nagyságrendjét és természetét, valamint a károk csökkentésére alkalmas lehetőségeket.

Köszönetnyilvánítás A tanulmány alapjául szolgáló kutatásokat a Born Free Foundation, a The British Trust for Conservation Volunteers, a The Wolf Society of Great Britain, a Clark Mactavish Ltd. által kezelt EPIFFLUS, a The Slovak Wildlife Society és a University of Aberdeen anyagi támogatása tette lehetővé. A tudományos munkát Dr. Martyn Gorman, a University of Aberdeen Zoológia Tanszékének munkatársa felügyelte Dr. Claudio Sillero-Zubiri közreműködésével (Wildlife Conservation Research Unit at Oxford University). Köszönet mindazoknak, akik a felsoroltakon kívül munkámat segítették.

70

12. Hogy válhat stabillá a magyarországi hiúz és farkas populáció? Márkus Márta és Szemethy László

Magyarország a farkas és a hiúz mai elterjedésének peremén fekszik. Az elterjedési terület határán élő populáció számára rendelkezésre álló források sosem egyeznek meg az állomány magját képező populációk élőhelyeinek adottságaival, általában elmaradnak azoktól. Ebből következik, hogy a populáció bármilyen változásra érzékenyebben reagál, mint a magterületen élő populációk. Kedvező változások hatására gyorsabban tudnak szaporodni, hiszen nem kell a fajtársakkal új területekért küzdeni, kedvezőtlen hatások esetén viszont nagyon gyorsan eltűnhetnek a területről, mivel a körülmények egyébként sem ideálisak számukra. Az elterjedési határvonal aktuális mozgása – terjeszkedés-visszahúzódás – összefüggésben áll a magterület állományváltozásaival. Ezért van szükség az e területek nagyragadozó állományait érintő

beavatkozások ismeretére, és ezek határokon átnyúló regionális összehangolására. A magpopuláció szaporodásakor az elterjedés határa kitolódik, eddig nem járt területeken jelenhetnek meg állatok. A populáció létszámának csökkenésével pedig hamar felhagyják ezeket a területeket. Az újonnan megismert, vagy visszafoglalt területeken való megtelepedést természetesen befolyásolhatja a környezet minősége, a zsákmányállatok száma stb. Ha a betelepülő populáció jó körülményeket talál, állománya megerősödhet, a terület állandó lakójává válhat. (Elképzelhető, hogy a ragadozók terjeszkedése a nagy növényevők terjedését követi.) Az eredeti magpopulációval való kapcsolatot az ökológiai folyosók állapota szabja meg, ezek megszűnése/használhatatlanná válása esetén jönnek létre az egymástól elszigetelődő populációk.

Fotó: © WWF-Canon / Chris Martin BAHR

71


A nálunk megjelenő farkas és hiúz egyedek a Kárpátokban élő erősebb populációkból származnak. A határmenti populációk szoros kapcsolatban állnak egymással, ám a kapcsolat jellege a mai napig nem tisztázott. Az Északiközéphegység erdei helyenként szerves egységet alkotnak a szlovák oldal erdeivel. Az államhatár a nagyragadozók számára természetesen semmiféle akadályt nem jelent. Nem tudjuk, hogy egy-egy egyed mennyi ideig tartózkodik a határnak ezen az oldalán, sem azt, hogy az általa használt terület mekkora része fekszik Magyarországon, ill. Szlovákiában. A vizsgálat egyelőre nem ölel fel elegendően hosszú időt ahhoz, hogy bármilyen következtetést le lehessen vonni belőle. A kérdések tisztázásának céljából az Északi-középhegység területén működő nagyragadozó-monitoring rendszert igyekszünk összehangolni a Szlovákiában működő felméréssel. Távlati célunk egy közös adatbázis kiépítése, és a szintén tervbe vett rádiótelemetriás vizsgálat előkészítése. Szeretnénk elérni, hogy a Magyarországon befogott és rádióadóval megjelölt állatokat a határ másik oldalán is legyen lehetőségünk fennakadás nélkül követni.

átjárható zöld folyosók zavartalanságának és megfelelő minőségének biztosítása. Ez elsősorban a terület fenntartóin múlik. Az erdőés vadgazdálkodóknak a terület kezelésének tervezése és végrehajtása során meghatározó mértékben tudják befolyásolni az adott élőhely tulajdonságait. Tevékenységük során tekintettel kell lenniük a nagyragadozók igényeire is. A természetvédelem hosszú távú természetmegőrzési és a gazdálkodók rövidebb távú gazdasági érdekeit meg kell próbálni összehangolni. A farkas viszonylag jól tűri az ember közelségét, több megfigyelés szól arról, hogy dögkutakból is táplálkozik. Ez további problémákat okozhat, hiszen a farkas emberfüggővé válása nem kívánatos. A hiúz ellenben rendkívül ritkán kerül szem elé. Természetes élőhelyein a zavarást mindkét faj roszszul tűri. A turisták, erdészek, vadászok jövés-menése a legkedvezőbb vadsűrűség mellett is elzavarhatja az állatokat a területről. A farkasok és hiúzok által lakott terület foglalkoztatottság tekintetében elmarad Magyarország egyéb régióitól. Az elnéptelenedő falvak egyik felemelkedési lehetősége a turizmus fellendítése. Egyes időszakokban a turisták száma jelentős, ezért fontos, hogy a természetvédelmi hatóság határozottan elkülönítse a látogatható, és a látogatók elől elzárt területrészeket, és gondoskodjon a tilalom betartatásáról is. Ez annál is inkább fontos, mert a turistaszezon beindulása egybeesik a nagyragadozók utódnevelési időszakával, amikor a zavarás az állatokat a legérzékenyebben érinti. Fontos tehát, hogy az érintettek között a párbeszéd megkezdődjön, és egységes koncepciót követve a nagyragadozók védelmének rendszere kiépüljön, és az intézkedések valóban végrehajtásra kerüljenek. A büntetéseken alapuló szabályozás helyett a bajok megelőzését szolgáló, ismeretterjesztéssel egybekötött együttműködés látszik célravezetőnek. Az összehangolt munkához az irányelvek rendszerbe foglalására és fajvédelmi tervek kidolgozására van szükség.

Szlovákia területén a farkas és a hiúz mellett a medve is megtalálható, mindhárom nagyragadozó stabil populációt alkot. A hiúz védett állat, a farkas korlátozott ideig (november 15 – január 1-ig) vadászható. Együttműködésünk első eredménye, hogy a magyar határ közelében, a Szlovák-karszt Nemzeti Park területén egész évben betiltották a farkas vadászatát. Ennek komoly jelentősége lehet a Magyarországon élő állományok Szlovákia felőli utánpótlásának biztosításában. Az állatok magyarországi előfordulása, a visszatelepülés ténye mindenesetre azt jelzi, hogy Magyarországon vannak olyan élőhelyek, amelyek minősége megfelel a farkas és a hiúz igényeinek. A Magyarországon élő farkas és hiúz populáció megerősödéséhez, és hosszú távú megtelepedéséhez kulcsfontosságú lehet az

72

Hogy válhat stabillá a magyarországi hiúz és farkas populáció?


A változatos korösszetételű, elegyes, őshonos erdők, és a vendégvadászok számára is vonzó, jó minőségű vadállomány fenntartása körültekintő, átgondolt munkát igényel. A vadban esett kár kompenzációja (bizonyítása és felbecslése) helyett az erdő- és vadgazdák természetvédelmi szempontoknak is megfelelő igényes munkáját kell támogatni, hiszen az teszi lehetővé a farkas és a hiúz megtelepedését. Az összefüggéseket is értő, nagyragadozó-védelem iránt elkötelezett helybeliek számának növekedésével lassanként vissza lehet szorítani azt a vadászhagyományokból táplálkozó, de a népmesékben is gyökerező meggyőződést, miszerint a nagyragadozók tűzzel-vassal irtandó veszedelmes fenevadak. Ez a szemléletformálás rendkívül fontos a védelem kialakításában, hiszen az illegális kilövések hosszú távon csak ilyen módon előzhetők meg hatékonyan. A visszatelepülés e bizonytalan, kezdeti fázisában, mikor még csak egy-egy példány, vagy néhány család van jelen a területen, a kilövések hatása rendkívül súlyos lehet, sok évre visszavetheti a már megindult folyamatot. (Az utódnevelési időszak kezdeti szakaszában a farkasanya a kotorékban marad a kölykökkel, miközben a hím biztosítja számukra a táplálékot. Ha ebben az időszakban bántódás éri a hímet, az az egész család pusztulását vonhatja maga után.) Ebből adódik, hogy az első és legfontosabb feladat a

farkas, – és ugyanígy a hiúz – illegális kilövésének visszaszorítása. Ehhez a szemléletváltás mellett elengedhetetlen a büntetések szigorítása, az esetek leleplezése is. A természetvédelem legfontosabb célja a jól működő ökológiai rendszerek fenntartása. A rendszerek működését állandóan figyelni kell. Ezért fontos a folyamatos adatgyűjtés, és az eredmények rugalmas beépítése a kezelésekbe. Ez hatékonyan csak a résztvevők szoros együttműködésével valósulhat meg, ennek az együttműködésnek adhatnak alapot a fajvédelmi tervben összefoglalt irányelvek. Az intézkedések tervezésénél nemcsak a jelen helyzetben sürgős teendők előírására kell gondolni, hanem az intézkedések következtében majdan bekövetkező változásokra is fel kell készülni. El kell érni, hogy a kezelési tervek és a jogi szabályozás a vizsgálati eredményeknek megfelelően rugalmasan átalakíthatók legyenek. A modern természetvédelem nem állhat meg a fajvédelmi listák bővítésénél a farkas, és a hiúz vadászatának tilalmánál. A jövőben Magyarországon is kialakulhat olyan helyzet, amikor ha a tudományos vizsgálatok ezt megalapozzák – a nagyragadozók védelmének a szigorú tilalom mellett az ellenőrzött hasznosítás is része lehet.

73

UTÓSZÓ Gadó György Pál és Samuel Pačenovský

Mikor 2002 elején elkezdtük összegyűjteni azokat a szakembereket, akik partnerek lehetnek a szlovák-magyar határ térségében tervezett nagyragadozó-védelmi munka elindításában, még nem tudtuk, hogy munkánk nem egyedülálló és nem előzmény nélküli. A farkasok szlovákiai jogi helyzetének tanulmányozásakor figyeltünk fel rá, hogy az országban két olyan terület van, ahol a farkas egész évben védelem alatt áll: a magyar határhoz közeli Szlovák-karszt Nemzeti Park és a cseh határ közelében fekvő Kiszucai (Kysuce) Tájvédelmi Körzet. Az utóbbi területen szlovák és cseh természetvédők 1999 tavaszán nagyon hasonló munkába kezdtek, mint amit most mi szeretnénk megvalósítani.

bebizonyítsa: Nem igaz, hogy a nagyragadozók miatt a vaddisznók, szarvasok és őzek száma rohamosan csökken. A terepen a szlovák és cseh önkéntesek nem csak a ragadozók, de a vadászok mozgását is figyelemmel kísérték, és a jogszabályok megváltoztatásáért a cseh parlamentben is lobbiztak. Munkájuk eredményeit a határ mindkét oldalán változatos eszközökkel terjesztették. Előadásokkal járták a falvakat, vándor fotókiállítást állítottak össze, népszerűsítő kiadványokat készítettek az iskolásoknak és kézikönyvet az állattartóknak, és kihasználták a helyi és az országos média által nyújtott lehetőségeket. Nem jártuk be a morva-szlovák határvidéket, nem tudhatjuk, hogy mennyire hozott maradandó eredményeket a Föld Barátainak munkája. A magunk munkáját illetően sem vagyunk annyira naivak, hogy azt hinnénk, egy kiadvánnyal gyökeres változást érhetünk el. Ám ezek a kezdeményezések bátorítást adnak, mert biztosak vagyunk benne, az idő nekünk dolgozik. Szlovákiában éppúgy, mint a magyar Északiközéphegységben helyük van a farkasoknak és hiúzoknak. Egyre több juhászról, tanárról, természetvédőről, vadászról tudunk, aki ezt már ma is így gondolja. Szlovákiában jelenleg új vadászati törvény készül. A tervezet, amelyet 2002-ben Hell professzor dolgozott ki, a farkast és a hiúzt változatlanul a vadászható fajok közé sorolja.

A Föld barátai nevű nemzetközi környezetvédelmi szervezet szlovák és cseh tagjai a Kiszucai-hegyek és a Morva-Sziléziai Beszkidek térségében másfél évig rendkívül intenzíven dolgoztak azon, hogy a határ mindkét oldalán „ragadozóbarát” légkört alakítsanak ki. Részletesen felmérték, hogy a nagyragadozók milyen útvonalon szokták átlépni a határt. Meglehetősen pontos képet kaptak arról, hogy a régióban milyen mértékű illegális vadászat zajlik. Közvéleménykutatók és környezetvédő aktivisták kérdőívekkel járták a falvakat, hogy megtudják, a helybeli lakosok hogy fogadják a nagyragadozókat. (lásd a 6. fejezetet). Juraj Lukáč zoológus felméréseket szervezett és előadásokat tartott, hogy a vadászoknak

74

UTÓSZÓ

Néhány civil szervezet (a SOVS, a VLK, az Állatok szabadsága - Freedom of Animals, a SOSNA), a benyújtáshoz szükséges 500 állampolgár támogatásával a törvénytervezethez alternatív indítványt adott be. Ebben számos nemzetközi egyezményre hivatkozva javasolják, hogy a hiúzt vegyék le a vadászható fajok listájáról. Az új vadászati törvény végleges változata még nem készült el, a tervezetet vitája jelenleg a Környezetvédelmi Minisztérium, a Mezőgazdasági Minisztérium, a civil szervezetek és a kormány részvételével zajlik.

is gondoljuk, hogy a jogszabályok megváltoztatása kevés. Meg kell változnia a nagyragadozók társadalmi megítélésének, hogy a törvény megszegői ellen valóban szigorúan lehessen fellépni. Most, mikor Szlovákiában és Magyarországon elindítjuk a nagyragadozók szerepéről szóló előadássorozatot és vitát, kiadványunkat tisztelettel ajánljuk olvasóink figyelmébe. Ha különböző gondolkodású és ellenérdekeltnek látszó feleknek sikerül szót érteniük, akkor már fontos eredményt értünk el. Ám igazi sikernek azt tekintjük majd, ha Magyarországon, az Északi-középhegységben is sokan megismerik azt a hátborzongató és felemelő élményt, amit egy téli éjszakán felhangzó távoli farkasüvöltés jelent.

Magyarországon a jogszabályokkal már most sincs alapvető baj, ám közvetett bizonyítékokból tudhatjuk, hogy a törvényekkel szembefordulva évről évre számos nagyragadozót lőnek le. Ezért

Fotó: © Cristoph Promberger

75

SZERZŐK

© WWF / KLEIN & HUBERT

A tanulmányok szerzői

Rigg, Robin The University of Aberdeen és The Slovak Wildlife Society, Liptóújvár (Liptovský Hrádok) e-mail: [email protected] és [email protected]

Adamec, Michal Országos Természetvédelmi Központ, Besztercebánya (Banská Bystrica) e-mail: [email protected]

Strnádová, Jana VLK Erdővédelmi Egyesület, Töltszék (Tulčík) e-mail: [email protected]

Firmánszky Gábor Zempléni Tájvédelmi Körzet, Pálháza e-mail: [email protected] Hell, Pavel Bánicka 16, Zvolen (Zólyom) 96001

Szerkesztők Gadó György Pál (WWF Magyarország), Budapest e-mail: [email protected] és Samuel Pačenovský (Sosna Egyesület), Kassa (Košice) [email protected]

Márkus Márta és Szemethy László Szent István Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék, Gödöllő e-mail: [email protected] és [email protected] Pčola, Štefan Poloniny Nemzeti Park, Szinna (Snina) e-mail: [email protected]

76

A kiadvány az Átjárható határokat a nagyragadozóknak! program keretében készült szlovák és magyar nyelven

Recommend Documents