A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről* Czoch Gábor A polgári identitás elemzéséhez, bármely korszakról legyen is szó, elsőként inkább szöveges forrásokat keres a kutató, olyan megnyilvánulásokat, amelyekből a polgárság önképe, kollektív reprezentációja vizsgálható. Erre korábbi kutatásaimban magam is kísérletet tettem, amikor e problémakört a 19. század első felére vonatkozóan úgy vizsgáltam, hogy a városokkal kapcsolatos korabeli politikai röpiratokat, városleírásokat, jogi szövegeket, illetve a reformkori diétákon elhangzott felszólalásokat, közülük is elsősorban az 1843/44. évi országgyűlésen beterjesztett, a városok igazgatási reformját célzó törvénytervezet vitájának szövegeit elemeztem.1 Az említett reformkori országgyűlést megelőzőleg már régóta folyt a vita különböző fórumokon, a városok politikai berendezkedésének, bár egymástól igen különbözően elképzelt, de minden érintett fél – vagyis az udvar, a politizáló vármegyei nemesség, illetve főként az ellenzéki nemesi-értelmiségi körök, valamint a polgárság képviselői – szerint egyaránt szükségesnek ítélt *
1
A tanulmány alapjául szolgáló kutatást az MTA TKI 01210. sz. programja mellett az OTKA K 83 731 sz. pályázata, továbbá a TÁMOP 4.2.1. /B-09/1/K-MR-2010–0003 program is támogatta. Czoch 2009.
85
CZOCH GÁBOR
reformjáról. Így amikor a bécsi udvar is végre áldását adta arra, hogy a városok ügye az 1843/44-es diéta napirendjére kerüljön, az ott kidolgozott, igen részletes törvénytervezet kapcsán kifejtett vélemények végső soron a korabeli közvélekedés hosszú évek óta formálódó, a politikai közbeszédben megjelenő legkülönfélébb megnyilvánulásai sűrített változatának tekinthetők, vagyis igen alkalmasak arra, hogy a korszaknak a városokról alkotott politikai reprezentációit vizsgáljuk. Ezeket a megnyilvánulásokat összerakva tehát megragadhatóak olyan motívumok, amelyek meghatározóak lehettek a rendi polgárság korabeli identitásának alakulásában. Részletesebben elemezve ezeket, két róluk alkotott, de markánsan különböző kép rajzolódik ki. Az egyik a városokkal és polgárságukkal szemben igen kritikus, jellemzően a vármegyei nemesség, illetve a reformkori politikai ellenzék véleményét tükrözi. E szerint a magyarországi polgárság gazdaságilag gyenge, demográfiai súlya csekély, politikai vezetőrétege korrupt, és a bécsi udvartól való fokozott, sőt e megítélésben túlzott mértékűnek tartott függése következtében a kormányzati törekvések feltétel nélküli kiszolgálója, ezzel pedig politikai ellenfele a magát a nemzet érdekei elsőszámú képviselőjének tekintő vármegyei nemességnek. Ráadásul, a polgárságot, politikailag, a magyar nemesi, értelmiségi ellenzéki körök mindinkább a születő modern nacionalizmus eszmerendszere alapján ítélték meg, fokozatosan mintegy etnicizálták a problémakört, és az 1840-es évekre immár hangsúlyosan azért bírálták a polgárságot, mert egységesen véve, idegen, vagyis német származásúnak tekintették. A másik reprezentáció a szabad királyi városok politikai elitjének polgárfelfogásáról, vagyis önképükről tudósít. E szerint, röviden összefoglalva, a polgárok képviselői a városokat döntően a kiváltságolt polgárok közösségével azonosították, annak ellenére, hogy ők ekkor már mindenütt, bár eltérő arányban, de a városi lakosság kisebb részét alkották csupán. A polgárság, ahogy az 1843/44 évi országgyűlési vitában a városi követek részéről elhangzott felszólalásokból kitűnik, e felfogás alapján, még pontosabban lényegében a városok elitjével azonos. Részletesebben, a polgár, a városi követek szerint, ingatlantulajdonán keresztül szorosan kötődik városához, megfelelő gazdasági háttérrel rendelkezik, ezért mástól nem függő, önálló exisztenciája van. A megfelelő vagyoni háttér jelentheti a biztosítékot arra, hogy a közügyekben részt vevő polgárt ne lehessen befolyásolni véleménye kialakításakor. A besztercebányai követ például így érvelt az országgyűlési vita során:
86
„Másrészt: ha minden egyénnek, kinek egy négyszögölnyi káposztás, vagy krumpliföldje lesz, polgárjog adatik, abból politikai baj lesz, mivel a gyáros saját
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről megválasztására polgárrá teszi munkásait [...] a bányász napszámosnak van ugyan egy kis házacskája, vagy rétje, kertje, krumpli és káposztaföldje, tehát polgár lesz, de soha nem lesz önállású ember”.2
A polgár boltos kereskedő, kézműves, tőkepénzes, vagy szellemi foglalkozású, mindenesetre megbecsült mesterséget űz: a kassai hóhér 1827-ben például hiába kérvényezte a polgárjogot, azzal az indoklással utasították el, hogy ilyen foglalkozással nem kerülhet egy sorba a tekintélyes és nemes polgárokkal.3 A polgárság feltételez továbbá egy bizonyos műveltségi szintet, írni-olvasni tudást. A kassai követ ezt azzal indokolja, hogy a „polgárság bizonyos politicus jogok gyakorlatával lévén egybekapcsolva, [...] múlhatatlanul megkívántatik, hogy a polgárok sorába beiktatandók ezen jogokat tökéletesen felfogni képesek.” Végül, érdemes idézni még a breznóbányai követet, aki a következőképpen fogalmaz az 1844-es diétai felszólalásában a polgárjog jelentőségéről: „Mert először a polgárságot minálunk dísznek tartják, az tehát hatalmas ösztön a javulásra. Másodszor: a kik nem polgárok, fejöktől nagyobb adót, a piacon helypénzt, az utakon vámot fizetnek, ezen terheiktől menten akarván lenni, polgárokká lenni vágynak, ha pedig rossz erkölcsiségök gátba van nekik, javítják magukat. Harmadszor: minálunk az a szokás, hogy polgárlány ahhoz, ki nem polgár, férjhez menni lealacsonyításnak tartja.”4
E két, értékítéletében ugyan teljesen különböző, reprezentációnak van egy közös vonása: az, hogy mindegyik egységes képet sugároz a városokról és polgáraikról. Ezeket a szövegeket elemezve a történészre épp ezért két csapda is leselkedhet. Ugyanis, ha csupán ezekből a nyomokból építkezik, értelmező eljárása eleve olyan korabeli megnyilvánulásokra épül, amelyek maguk is szándékuk szerint általánosításra törekednek, vagyis sommás ítéletet formálnak a polgárokról. Ráadásul, a tudományos elemző eljárás során maguk a kutatók is, az általánosításra törekedve, a felkutatott szöveghelyekből, mintegy mozaikokból egyfajta egységes kép összegyúrását kísérlik meg, igen gyakran úgy, hogy a pars pro toto elv alapján például azt sugallják, miszerint a brezóbányai követ által kifejtett felfogás általánosan érvényesülhetett más városok polgársága esetében is. 2 3 4
Rendi napló 1844. február 9. XCVII. ülés. 345. Idézi Oszetczky 1935: 132. sz. jegyzet. Rendi napló 1844. február 12. XCIX. ülés. 349.
87
CZOCH GÁBOR
A kérdés tehát az, hogy ezek a korabeli reprezentációk milyen mértékben feleltethetők meg a megjelenített csoport más forrásokból feltárható társadalmi viszonyainak? E tekintetben elég csupán a polgárrá válás korabeli feltételeit, szabályozását közelebbről megvizsgálni ahhoz, hogy kétely ébredjen az elemzőben a rendi polgárságnak a kollektív reprezentációk által sugallt homogenitását illetően. A rendi polgárjogot az egyes szabad királyi városokban kellett kérvényezni a város vezetésétől, hiszen a polgárjog alapvetően a városi területhez kapcsolódott. A rendi alkotmány értelmében az 1608-tól hivatalosan elismert negyedik országos rendet nem is a polgárok, hanem a szabad királyi városok alkották.5 A polgárok a kiváltságokat tehát adott városhoz való kötődésük alapján gyakorolhatták. Aki valahol a polgárjog megszerzéséért folyamodott, annak, ha máshonnan vándorolt be a városba, mindenekelőtt letelepedési engedélyt kellett szereznie, és korábbi tartózkodási helyét dokumentálnia kellett. Erre csak egyetlen példát idézve Szentgyörgy város 1847. évi tanácsülési jegyzőkönyveiből: „Hannover országban kebelezett Mörse nevű helységből származó Hagelberg Herman helybeli letelepedést, nem különben a szépfestői és ezzel kapcsolt polgári jogért esedezvén – miután folyamodványához mellékelt vándorló könyvben múlt év December hó 7-ik óta hol tartózkodásáról s ezen időszak miképeni betöltéséről a megkívánható említés hiányozna, mindenek előtt igazolására szolgáló hiteles bizonyítvány által magát kimutatatni utasítatott.”6
A polgárság elnyerésének feltétele volt továbbá általánosan a törvényes származás, a bevett vallási felekezethez való tartozás, a jó magaviselet, tisztes életvitel, és a polgári életmódhoz szükségesnek ítélt vagyoni helyzet. A pályázóval szemben állított ezen kritériumokat, illetve a procedúrát jól illusztrálhatjuk az újvidéki városi tanács jegyzőkönyveiben olvasható bejegyzésekkel. Például: „Schilits Zakariás helybeli földbirtokos és polgárfi mint jó erkölcsű tulajdonai mint polgári nagyobb mennyiségű vagyonja tekintetéből magát a helybeli polgárok számába felvétetni kéri. 5 6
88
Erre legutóbb Bácskai Vera hívta fel a figyelmet: Bácskai 2006. Szentgyörgy szabad királyi város tanácsának 1847 évi 1834. számon hozott határozata. Štátny Archív v Bratislave, Pobočka Modra, Magistrat Mesta Jur, Administrative a Súdne pisomnosti Ka 1. Protocollum.
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről A könyörgő, ki minden polgárhoz illő tulajdonokkal bír – ezzel polgárnak a szokott 6 p. forintnyi díj, melly a házi pénztár bevételeire utalványoztatik, lefizetése mellett, úgy azonban, hogy egy uttal polgári szüléktül való származását bebizonyítani köteles ezzel tanácsilag felvétetik.”7
Vagy: „Tunsák Antal tanácsnok úr idei Böjtmás hó 14én 1510ik sz. alatt hozott tanácsi megbízás folytán hivatalosan jelentti: miképpen Simon Jósefet érdemesnek tartja arra, hogy az a többi polgárok díszes koszorújával felruháztassák. Az esedező eddigi jó erkölcsisége, jámbor magaviselete tekintetéből a kebelbeli polgárok sorába felvétetik és bejegyeztetik, szokott 6 pengő fnyi polgári, a tűz oltó szerekre pedig 4 fnyi dijjak lefizetésére köteleztetvén mely öszveg a házi pénztárnak bevevésül utalványoztatik és erről népszolló Popovits Sebők úr értesítendő.”8
Végezetül még egy eset, szintén Újvidékről, annak érzékeltetésére, hogy a „jó magaviselet” nem pusztán üres formula volt, nagyon is komolyan vették a pályázó elbírálásakor: „Becskeházi Jósef kebelbeli lakós nyomatekos okoknak fogva megmutatván, hogy polgári jog elnyerhetési kérelme ellen eddig ellő gördült ellenvetések megszüntettek, magát polgárnak felvétettni ismételve kéri. Miután az esedező 822 évtül fogva mellybe ifjú korában történt kicsapongasaér megfenyítetve vala, é mai napig C. és D. alatti tanuságok szerint mindig becsületesen magát viselte – miután tovább a felsőbb rendelvények minden büntetést büntetésének kiállása után ismét a becsületes polgárok sorába felvetettni parancsolnák;végre miután az esedező anyi polgári vagyonnal G. tanusága szerint bírna, hogy abbul polgári módon élhet, azért polgári joggal a szokott 50 pfrtnyi díj és a 4 pfrtnyi a tűz oltó szerekre való fizetése mellett, mely összeg a házi pénztár bevételeire utalváyoztatik, felruháztatik, a mirül szószóló úr értesítendő – azon határozathoz Strojanovits Illés városi kapitány úr nem járult, mint már 843 évben a könyörgő a polgári jog elnyerésére érdemetlennek nyilvánittatott.”9 7 8 9
Újvidék szabad királyi város tanácsának 1845-ben 2462 számon hozott határozata. Istorijski Arhiv grada Novog Sada, Fond 1. 1748–1918. Újvidék szabad királyi város tanácsának 1845-ben 2755. számon hozott határozata. Istorijski Arhiv grada Novog Sada, Fond 1. 1748–1918. Újvidék szabad királyi város tanácsának 1845-ben 1862. számon hozott határozata. Istorijski arhiv grada Novog Sada, Fond 1. 1748–1918. A szövegben a különböző pontok
89
CZOCH GÁBOR
Az idézett esetek arra is rávilágítanak, hogy a polgárjog elnyeréséért a pályázóknak fizetniük kellett, de ez az úgynevezett „polgári taksa”, vagy „polgári díj” ugyanazon városon belül is eltérő volt a vizsgált korszakban. A különbségtétel elvei kutatásaim szerint a 19. század első felében azonosan alakultak. E szerint egyrészt, minden városban előnyben részesítették azokat, akik polgárjoggal rendelkező családból származtak, ők fizették a legkisebb összeget; a második csoportot olyanok alkották, akik valamiféle polgári foglalkozást űztek (ide sorolták a céhes kézműveseket, vagy boltos kereskedőket), a számukra kiszabott taksa a polgári származásúak kétszerese volt; végül pedig minden más pályázónak egy lényegesen magasabb díjat kellett fizetni. A háromféle taksa mértéke ugyanakkor városonként is eltérő volt. A városokat, gazdasági, pénzügyi helyzetük alapján II. József óta osztályokba sorolták. Az első osztályúnak minősített városokban a „polgárfiak” taksája 6 forint, a második csoporthoz tartozóké 12 forint, a harmadik csoportba sorolt személyeké pedig 50 forint volt, amihez a fent idézett tanácsi végzésekben is említett további, kötelezőnek tekintett adományok járultak. A kisebb, kevésbé gazdag helyeken ugyanakkor ezek a díjak sorrendben például csak 3, 6, 12, vagy 4, 8, illetve 25 forintot tettek ki.10 A különbségtétel egyrészt tehát az egyes jelöltek származásának és foglalkozásának megítélésén alapult, másrészt az egyes városok közötti eltéréseket is tükrözték. Összességében úgy fogalmazhatunk tehát, hogy a polgárjog elnyeréséért támasztott követelmények mindenütt hasonló elvekre épültek, amelyek azonban eleve a polgárok közötti különbségekkel számoltak, mind az egyének, mind pedig az egyes városi közösségek szintjén. A jelen írásban egy olyan megközelítést szeretnék bemutatni, amelynek segítségével az egyes városok polgársága közötti eltéréseket részletesebben is ki lehet tapintani. E módszer alkalmazása egy végső soron a polgári identitásra irányuló kérdésfelvetés esetén talán kevésbé magától értetődő, ugyanis statisztikai elemzésen, a történeti anyagon végzett mérésen alapul. Az elemzéshez használt forrás egy általam összeállított adatbázis, amelynek alapját a szabad királyi városokban polgárjogot nyert személyekről gyűjtött adatok képezik. A polgárrá válás alkalmával városonként kisebb-nagyobb eltérésekkel és rendszerességgel ugyan, de a helyi adminisztráció
90
10
alatt hivatkozott dokumentumokat, amelyek a határozat alapjául szolgáló iratcsomag részei, nem sikerült megtalálni. A határozat vége nem teljesen egyértelmű, de a kérelmezőt végül felvették a polgárok sorába, amit a tanácsülési jegyzőkönyvek határozatairól készült index igazol. Újvidéken ugyanis, az új polgárokat az index külön felsorolja a rájuk vonatkozó határozat számával és a felvétel dátumával. Lásd erről Oszetzky 1935: 36.
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
a következő adatokat rögzítette az új polgár nevén túl: a foglalkozását, vallását, földrajzi származását, családi állapotát, a polgárjogért fizetett díj mértékét, illetve azt, hogy apja rendelkezett-e polgárjoggal, vagyis „polgárfi”-e az illető, sőt néhol az apa foglalkozását, a pályázóért kezességet vállalókat, és az új polgár életkorát is. A feljegyzések utalnak továbbá az új polgár esetleges nemesi státuszára, amelyet tapasztalataim szerint annál rendszeresebben rögzítettek, minél előkelőbb személyről volt szó, és az arisztokraták esetében sosem maradt el.11 A vizsgálat jelenleg csak a szűken, tehát Horvátország és Erdély nélkül vett Magyarország mintegy 40 szabad királyi városára terjed ki.12 Az elemzéshez kutatástechnikailag két vizsgálati időkört jelöltem meg, az 1800 és 1804, illetve az 1843–1847 közötti ötéves periódusokat. A forrásadottságok, illetve az adatfeltárás nehézségei következtében korántsem rendelkezem sajnos minden városból hiánytalan adatsorokkal. A létrehozott személyi szintű adatbázis tehát korántsem teljes, néhány általánosabb következtetés levonására azonban megítélésem szerint már így is alkalmas. Az imént felsorolt adatokból természetesen többféle olyan mutató is kiszámítható, amelyekből a korabeli rendi polgárság társadalmi összetételéről jóval heterogénebb, és árnyaltabb kép festhető, mint amelyet az idézett kollektív reprezentációk elénk tárnak. E tanulmánynak a középpontjába állított problémát illetően, a polgári identitás elemzéséhez nyilvánvalóan fontosak például a foglalkozási, vallási összetételre, esetleges nemesi származásra vonatkozó információk is, ezúttal azonban csak azokat az adatokat vizsgálom, amelyek az új polgárok között az egyes városokban a helybeliek, illetve a már polgárjoggal rendelkező családokból származók arányára engednek következtetni. Feltételezésem szerint ezeket vizsgálva megragadhatóvá válik az egyes városok közösségére jellemző polgárfelfogás, a polgárjognak tulajdonított jelentőség néhány olyan sajátossága – így városonkénti esetleges különbségeik is –, amelyek a polgári identitásról tudósító különféle diskurzusokból kevésbé ragadhatók meg, mint az említett adatsoroknak az elemzésével, amelyek a polgárrá fogadás során követett társadalmi gyakorlatokra utalnak. 11 12
A kutatás, illetve az adatbázis részletesebb leírását lásd Czoch 2011. Szabad királyi városként azokat a településeket azonosítottam, amelyeket a magyar rendek is elismertek, vagyis a királyi kiváltság adományozása után sor került országgyűlési becikkelyezésükre is. Ezért például nem vettem figyelembe Pécset, amelynek becikkelyezése a reformkorban elmaradt, így nem küldhetett önállóan követeket a diétákra, ugyanakkor a kormányszervek számos tekintetben szabad királyi városként kezelték. Mindez a szabad királyi városi cím, illetve e státusz megítélése és kezelése körüli korabeli problémákat jelzi. Lásd: Czoch 2009: 55.
91
CZOCH GÁBOR
Az eljárás előnye tehát, hogy a polgári identitással kapcsolatban olyan újabb aspektusokra irányítja a figyelmet, amelyeket nem lehetett igazán tetten érni a diskurzuselemzéssel, és legalább ugyanilyen fontos hozadéka, hogy ezek alapján újabb kutatási kérdések megfogalmazását segíti elő. A korlátait pedig úgy foglalhatjuk össze, hogy a módszerrel eredményesen feltárható jelenségek részletesebb magyarázatához már más eszközök – adott esetben ismét a diskurzuselemzés – bevonására van szükség. A polgárok származási helyének jellemzőit egy korábbi tanulmányomban már részletesebben elemeztem, ezért itt ezt a kérdést csak összefoglalóan, és elsősorban a polgári származásúakra vonatkozó adatok összefüggésében ismertetem.13 Az országos összefoglaló adatokból jól látszik, hogy miközben a helybeliek aránya összességében csak kis mértékben módosult a két vizsgálati időpont között, és a polgárok földrajzi származási helyét tekintve komolyabb átrendeződés nem következett be, jóval lényegesebb változás mutatkozik a polgári származású új polgárok arányaiban (1. és 2. táblázat). Egyrészt, valamelyest növekedett azoknak az aránya, akik helybeli születésűként pályáztak sikerrel az adott város polgárjogára. Mindkét időpontban ők alkották ugyan a többséget, de a helybeliek a 19. század elején még kevesebb, mint a felét (48%) tették ki az újonnan polgárrá fogadott személyeknek, a század közepén viszont arányuk már valamivel meghaladta az új polgárok felét (52%). Ez a változás a kívülről betelepedőkkel szemben kétségtelenül egy bezárkózó tendenciára utal, amely azonban radikálisnak semmiképpen sem mondható. Ezzel szemben jóval határozottabban növekszik a polgárok körében azoknak a súlya, akik polgári családban nevelkedve pályáztak sikerrel a polgári kiváltságra, hiszen arányuk a század eleji alig egyharmadról a század közepére már az összes új polgár feléhez közelített.
92
13
Czoch 2011.
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
Ismeretlen
Összesen
Szám
817
283
193
403
3238
százalék (kerekítve)
48
25
9
6
12
100
Külföldről
A Habsburg birodalomból
1542
Helybeli
Magyarország más vidékéről
1. 1. táblázat: Az új polgárok származási helye a 19. század elején (1800–1804)
Ismeretlen
Összesen
2389
1116
365
175
566
4611
52
24
8
4
12
100
Külföldről
A Habsburg birodalomból
százalék (kerekítve)
Magyarország más vidékéről
Szám
Helybeli
1. 2. táblázat: Az új polgárok származási helye a 19. század közepén (1843–1847)
2. 1. táblázat: Polgári származású új polgárok (1800–1804)
Szám Százalék (kerekítve)
Polgári származásúak 957
Nem polgári származásúak 1364
30
42
Ismeretlen
Összesen
917
3238
28
100
2. 2. táblázat: Polgári származású új polgárok (1843–1847)
Szám Százalék (kerekítve)
Polgári származásúak 2025
Nem polgári származásúak 2046
44
44
Ismeretlen
Összesen
540
4611
12
100
Megjegyzés: A táblázatok a vizsgálati időmetszetekre vonatkozó összes adatot tartalmazzák, ezért egyes városok forrásadottságai miatt magukban foglalnak 1799-ből, 1805-ből és 1806ból, illetve 1841-ből és 1842-ből származó adatokat is!
93
CZOCH GÁBOR
3.1. táblázat: A helybeliek aránya, 1800–1804
3.2. táblázat: A helybeliek aránya, 1843–1847
%
Város
%
Város
17
Újvidék
34
Pest
26
Pest
44
Győr
37
Kassa
45
Kassa
40
Győr
45
Nagyszombat
41
Eperjes
48
Buda
51
Buda
52
Komárom
51
Kőszeg
55
Pozsony
52
Pozsony
55
Sopron
55
Komárom
56
Esztergom
56
Esztergom
58
Kőszeg
60
Kisszeben
67
Késmárk
62
Székesfehérvár
67
Székesfehérvár
64
Modor
70
Bazin
65
Sopron
74
Zólyom
84
Debrecen
76
Modor
81
Debrecen
84
Szentgyörgy
93
Szabadka
95
Szeged
Megjegyzés: A táblázatokban csak azon városok szerepelnek, melyekről egynél több évre vonatkozóan állnak rendelkezésre adatok, és az ismeretlen esetek aránya nem haladja meg a 15%-ot.
94
E tanulmány szempontjából azonban még érdekesebb, ha a mutatók elemzését az egyes városok szintjén is elvégezzük. A vizsgálatot mindkét esetben azon településekre szűkítettem, ahol egynél több évre vonatkozóan állnak rendelkezésre adatok, ugyanakkor az ismeretlen esetek száma az összesnek a 15%-át nem haladja meg. E kritériumoknak a század elején a helybeliek tekintetében 15, a polgári származásúakra vonatkozó adatokra nézve 12, a század közepén pedig sorrendben 19, illetve 22 város felel meg. Egyfelől tehát a század közepére a forrásadottságok következtében nagyobb számú város vizsgálható, az adatok egyenetlen előfordulása tekintetében ugyanakkor többféle változat is
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
előfordul: Újvidékről például a helyieket csak a század elején, a polgári származásúakat viszont csak a század közepén lehet azonosítani. Mindkét adatsor mindkét vizsgálati időpontra pedig összesen kilenc város (Buda, Debrecen, Győr, Esztergom, Kassa, Komárom, Kőszeg, Pest, Sopron) esetében áll jelenleg rendelkezésre. Mindenesetre az összes, a feltételeknek megfelelő várost rangsorba rendeztem mindkét mutató alapján, amiből végső soron a város polgári társadalmának nyitottabb, vagy zártabb jellegére, illetve a polgárjoghoz való viszonyulásra is következtethetünk (3. és 4. táblázat). 4.1. táblázat: A polgárfiak aránya, 1800–1804
4.2. táblázat: A polgárfiak aránya, 1843–1847
%
Város
%
Város
11
Buda
26
Pest
19
Pest
34
Buda
34
Eperjes
40
Eperjes
35
Esztergom
40
Újvidék
36
Nagyszombat
42
Esztergom
37
Győr
42
Kassa
37
Kőszeg
44
Pozsony
39
Kassa
45
Győr
42
Komárom
45
Komárom
57
Bártfa
48
Nagyszombat
57
Sopron
53
Sopron
73
Debrecen
55
Szatmárnémeti
57
Szeged
58
Kőszeg
59
Késmárk
65
Zólyom
66
Bártfa
68
Debrecen
70
Bazin
70
Szabadka
73
Szentgyörgy
83
Libetbánya
Megjegyzés: A táblázatokban csak azon városok szerepelnek, melyekről egynél több évre vonatkozóan állnak rendelkezésre adatok, és az ismeretlen esetek aránya nem haladja meg a 15%-ot.
95
CZOCH GÁBOR
Ha összevetjük a két mutató szerint felállított rangsorokat, elsőre az egyes városok adatai közötti jelentős eltérések ötlenek szembe. Kicsit részletesebben vizsgálva pedig az is kitűnik, hogy a mutatók alapján kirajzolódó változásoknak a mértéke városonként szintén különbözően alakult, sőt egyes esetekben az országosan kimutatott tendenciával ellentétes folyamatra utalnak. A vizsgálati mintában szereplő városok többségénél növekszik a helybeliek aránya az új polgárok között, ám a növekedés, vagyis a bezáródásra utaló tendencia mértéke igen különböző: a legnagyobb Modornál látható (12%), de jelentősebbnek mondható Pest (8%) és Kassa (8%) esetében is. Majd sorrendben Kőszeg (7%), Székesfehérvár (5%), Győr (4%) és Pozsony (3%) következik. Esztergomban a század elején és a közepén is hasonlóan alakul a helybeliek aránya. Négy város, Buda, Debrecen, Komárom és Sopron esetében azonban a helybeli származású új polgárok arányának csökkenését tapasztalhatjuk, igaz, az első háromnál ez csak kisebb mértékű, mintegy 3%-os, és e városok polgársága származási összetételében lényeges átrendeződést nem eredményez. Sopron esetében azonban a változás jelentősnek mondható, hiszen ott a helyiek részesedése 10%-al kevesebb a század közepén, mint az elején. Amennyiben Bácskai Vera javaslatát követjük, mely szerint nyitottnak tarthatjuk azokat a közösségeket, ahol az új polgárok között a helyiek aránya 50% alatt volt,14 úgy azt mondhatjuk, hogy a mintánkban szereplő városok közül a század elején nyitottabb polgári közösségű városnak tekinthető Újvidék, Pest, Kassa, Győr, és Eperjes. A század közepén pedig Pest, Győr, Kassa – bár e három városnak a két vizsgálati időpontra kiszámolt mutatói fokozatos bezárkózásra utalnak -, továbbá Nagyszombat és Buda. A század elején messze a legzártabbnak Debrecen mutatkozik a helybeliek 84%-os arányával, a sorrendben utána következő Sopronban a helybeliek mintegy 65%-ot tesznek ki. A század közepén a legzártabb városokban a helybeliek aránya az új polgárok háromnegyede, vagy azt is meghaladja. Ilyen jellegzetesen néhány kisebb nyugati és északi fekvésű város, továbbá három nagy alföldi városunk, Debrecen, illetve Szabadka és Szeged.15 A helybeliek arányához hasonlóan számottevő eltérések mutatkoznak az egyes városok között a polgári származású új polgárok arányának alakulása tekintetében is (3. és 4. táblázat). E mutatót vizsgálva két város, Sopron és Debrecen esetében mutatkozik az országos tendenciával ellentétesen csökkenés: Sopronban 4%-al, Debrecenben 5%-al kevesebb polgári származásút találunk a század közepére az új polgárok között. Másfelől, jelentős, 10%-ot
96
14 15
Bácskai 2003. Részletesebben Czoch 2011.
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
is meghaladóan növekszik a „polgárfiak” részesedése Budán (23%), Kőszegen (21%) és Nagyszombatban (12%), ugyanakkor például Kassán és Komáromban egyaránt csupán 3%-os ez a növekedés. Bár a polgárfiak aránya az országos trendnek megfelelően emelkedik Pesten és Budán is, a két város között ugyanakkor nem elhanyagolható különbségek is látszanak. Egyrészt a polgárfiak aránya a két vizsgált időpont között, mint az imént említettük, jóval jelentősebb mértékben, mintegy 23%-al emelkedik Budán, mint Pesten, ahol a növekedés e tekintetben csak 7%. Még lényegesebb különbség azonban, hogy Pesten, mint láttuk, a polgárfiakéhoz hasonlóan, mindkét időpontban a helybeliek aránya is alacsonyan alakult. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az ország gazdasági és kulturális fővárosává váló Pesten, miközben a polgárság rekrutációja döntően a máshonnan betelepültek köréből táplálkozott, a helybeli új polgárok nagyobbrészt egyben polgári családból is származtak: a század elején a helyiek 74%-a, a század közepén közel 76%-uk volt polgárjogú családok sarja (miközben az összes új polgár 19%-át, illetve 26%-át alkották). Budán ettől eltérően, miközben a helybeliek aránya mindkét időmetszetben jóval magasabb volt a pestinél, a polgárfiak a helybeli származásúaknak a század elején csupán mintegy 21%-át tették ki (az összes új polgár 11%-át alkotva). A század közepére azonban itt jelentős fordulat következett be, hiszen ekkor, ha nem is érte el a pesti arányszámot, de már a helybeliek mintegy 70%-a származott egyben polgárcsaládból is. Az adatokból tehát arra következtethetünk, hogy Budán a polgárság jelentőségének felfogása, illetve a polgári közösség jellege különbözött Pestétől, de az adatok bizonyos mértékű nivellálódást, hasonló irányú, bár eltérő dinamikájú tendenciát sugallnak. A helybeli származású új polgárok magasabb aránya Budán egyrészt mindenképpen a polgári közösség Pesthez képest nagyobb zártságát mutatja, azzal együtt, hogy ebben természetesen az is szerepet játszhatott, hogy ide eleve kevesebb betelepülő érkezett. A század közepére azonban a helybeliek, ha nem is jelentős mértékű aránycsökkenése ennek a zártságnak az enyhülésére utal. Továbbá, míg Budán a 19. század elején úgy látszik, hogy a nem polgári származású helybeliek még a pestinél nagyobb arányban törekedtek – sikerrel – a polgárjog elnyerésére, ami a köreikben a polgárjog vonzerejének jeleként is értelmezhető, a század közepére itt is úgy látszik, hogy a polgárjog elnyerése mindinkább a helybeli polgári családból származók, és a máshonnan betelepülők számára vált fontossá. Ezek a mutatók természetesen erősen hipotetikus jelleggel engedik megfogalmazni, de mindebből talán arra következtethetünk, hogy Pesten, aki a század elején helybelinek számított, de családja nem rendelkezett polgárjoggal, már kevésbé törekedett a kiváltság
97
CZOCH GÁBOR
elnyerésére, mint Budán, ahol ez a tendencia csak később válik érzékelhetővé. Mindeközben pedig a két város vezetése, ha egymástól eltérő mértékben is, de összességében inkább befogadónak mutatkozott a nem helybéli és nem polgári származású polgárjelöltek irányában. A nagy hagyományú városok közül az országos átlagnál jóval magasabb arányban kerültek ki polgári családból származó új polgárok mindkét időpontban Sopronban és Bártfán is. Hasonló a helyzet Debrecenben, ahol a század elején a legmagasabb az arányuk a mintában szereplő városok közül, és bár valamelyest csökken a század közepére, de ekkor is magas maradt. A legnyitottabb Pest és Buda mellett az országos mutatónál (44%) alacsonyabb a polgárfiak aránya, növekvő sorrendben még Eperjesen, Újvidéken, Esztergomban és Kassán. Éppen az országos aránynak felel meg Pozsonyban, és azt csak kisebb mértékben haladja meg Győrben, Komáromban és Nagyszombatban. A század közepén a lista hátsó felében két várostípust különböztethetünk meg. Egyfelől, a helybeli származásúak magas arányához hasonlóan, a polgárfiak magas arányát tekintve is hasonló pozícióban találjuk a három nagy alföldi városunkat, Szegedet (57%), Debrecent (68%) és Szabadkát (70%). Másfelől, jellegzetesen a kicsiny, északi, illetve észak-nyugati fekvésű városokban magas a polgárjogú családból származó új polgárok aránya, mint Kőszeg (58%), Bazin (70%), Szentgyörgy (73), illetve Késmárk (59%), Zólyom (65%), Bártfa (66%), és a sort záró Libetbánya (83%) esetében. A helybeliek között a polgári eredetűek részesedésének alakulásából egyrészt, csakúgy, mint a helybeliek arányánál, az adott város polgári közösségének nyitottsági fokára, másfelől pedig a polgárjog helybeli jelentőségének, vonzerejének megítélésére is következtethetünk. A leginkább zártaknak nyilván azokat a polgári közösségeket tekinthetjük, ahol a helybelieké mellett a polgárfiak aránya is magasan alakul. A legnyitottabbnak pedig azokat a városokat tarthatjuk, ahol többségében, vagy nagyobb arányban nem helybeli, és nem polgári származásúak alkották az új polgárok csoportját. A különböző mutatók azonban igazából egyéni értelmezést igényelnek: ott például, ahol a polgárság nagyobb része más településekből érkezők közül került ki, feltételezhetjük, hogy a polgárjog megszerzése főként azok számára volt vonzó, akik az adott városba bevándorolva ezen az úton is erősíteni kívánták elfogadottságukat, a közösségbe való integrációjukat. Ott, ahol a helybeli polgárok többsége egyben polgári családból is származott, ezt esetleg annak jeleként értékelhetjük, hogy a polgárjog megszerzése nekik követendő mintát, egyben érvényesülésükhöz szükségesnek ítélt lépést jelentett, másként, számukra a polgári kiváltság továbbra is vonzónak, és megszerzése fontosnak bizonyult.
98
A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
A polgárjog megszerzése mögött tehát egyrészt többféle egyéni stratégiai meggondolás állhatott. Az egyéni helyzetek, megfontolások különbségei mellett, a helybeliek és a polgárfiak arányának városonkénti eltérő alakulása ugyanakkor egyben az egyes közösségeknek a polgárjoghoz való viszonyában, illetve jelentőségének kollektív megítélésében, végső soron pedig a városi polgári identitás alakulásában meglévő különbségeket is jelzik. Az elemzés azonban ezen a ponton éri el lehetőségei határát. Azt ugyanis, hogy ez milyen tényezők következtében alakul az egyes városokban, már más források bevonásával kell vizsgálni. A helybeliek, illetve a polgári származásúak arányának országos szinten tapasztalt, kisebb-nagyobb mértékű növekedése olyan mutatók, amelyek egybecsengenek ugyan a korábbi szakirodalomnak azzal a megállapításával, amely a városi polgárság fokozatos bezárkózását hangsúlyozza. A problémát azonban az jelenti, miként ezt a jelen vizsgálat bizonyítja, hogy ezzel egymástól nagyon különböző helyi, városi gyakorlatokat minősítünk azonos módon. Az országos átlag mögött, mint láttuk, egyaránt találunk mind nagyfokú társadalmi nyitottságra, mind szigorúbb elzárkózásra utaló mutatókat. Az elemzés legfontosabb hozadéka, hogy rámutat az egyes városok közötti különbségek jelentőségére, a polgárjog vonzerejének, illetve az odaítélésében követett gyakorlatok városonkénti eltéréseire, és ebből következően a polgári közösségek önképének feltehető változatosságára, amit a korabeli polgárság vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni. És végül még egy fontos hozadék: a diskurzuselemzés alapján nem merült fel az a kérdés, ami a kvantitatív megközelítés eredményéből azonban logikusan következik: az tudniillik, hogy mennyiben tekinthető egységes társadalmi csoportnak a korszak rendi polgársága, illetve, hogy milyen jelentőségük van, és miképpen magyarázhatók az adatokból kibontakozó területi különbségek? FORRÁSOK Istorijski Arhiv grada Novog Sada Fond 1. 1748–1918. Štátny Archív v Bratislave, Pobočka Modra Magistrat Mesta Jur, Administrative a Súdne pisomnosti Ka 1. Protocollum. Rendi Napló 1844: 1843–44. évi országgyűlés. Magyarországi Közgyűlések naplója a tekintetes Karoknál és Rendeknél. Pozsony–Pest.
99
CZOCH GÁBOR
H I VAT KO Z O T T I RO DA L O M Bácskai Vera 2003: Befogadás és bevándorlás a dunántúli városokban a 19. század első felében. Korall. Társadalomtörténeti folyóirat, 11–12. Május, 103–110. Bácskai Vera 2006: A régi és új polgárságról. In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztály és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Budapest, 15–37. Czoch Gábor 2009: „A városok szíverek”. Tanulmányok Kassáról és a reformkori városokról. Pozsony. Czoch Gábor 2011: Egy kutatás első tapasztalatai a magyarországi rendi polgárság társadalmi viszonyairól a 19. század első felében. Adatok a polgárok származáshelyéről. In: H. Németh István – Szívós Erika – Tóth Árpád (szerk): A város és társadalma. Tanulmányok Bácskai Vera tiszteletére. Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület. Budapest, 153–163. Oszetzky Dénes 1935: A hazai polgárság társadalmi problémái a rendiség felbomlásakor. Budapest.
100
TEREK, TERVEK, TÖRTÉNETEK Az identitás történetének térbeli keretei 2.
Szerkesztette Cieger András
Atelier Budapest, 2011.
© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2011.
A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető
A borító Navratil Judit‚ Tsepadub és Tsa’ című képsorozata (2010) felhasználásával készült.
A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).
Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Készült az OOK-Press Kft. nyomdájában Vezetõ: Szathmáry Attila
ISBN 978-963-08-3222-9
Tartalom
Cieger András: Előszó
7
Hajdú Zoltán: Magyarország természeti erőforrás-ellátottságának minősítése és ennek tükröződése a nemzeti tudatban, 1796–1956
11
Kovács Ákos András: „Németországba a Politiával!” Egy politikai fogalom használatáról Magyarországon a 18–19. század fordulóján 37 Tevesz László: „A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához”. Az államterület és a nemzet a reformkori ellenzéki liberális gondolkodásban 59 Czoch Gábor: A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről
85
Cieger András: Konfliktusok a tér körül. Kormányzati területrendezési törekvések és a lokális identitás elbeszélései az 1870-es években Magyarországon
101
Varga Bálint: Árpád és Mária Terézia között. Pozsony város identitásai és emlékművei a 19. század végén
121
Horváth Gyula: Kísérletek az orosz államhatalom térbeli berendezkedésére az 1920–30-as években
145
Heltai Gyöngyi: Orfeum az operettben. A pesti zenés színházi szórakoztatás helyszíneinek fikcionalizálása
169
Sonkoly Gábor: Pannonhalma újkori territorializációja
191
Rácz Szilárd: Déli szomszédsági városhálózatok és hatások
211
5
