Korunk erősen férfias vonásokat visel arcán. A világháború nagy és különleges férfi-élményei folytatásra találtak az új politikai rendszerekben, amelyek kifejezetten hivatkoznak is a lövészárkok új világot, új eszményeket teremtő életére. Az akarat, az erő és a hatalom imádata szállta meg az emberiséget. Az ököl, a sarló és kalapács, a bárd és vesszőnyaláb s a horogkereszt milliók lelkében újraélesztik az önbizalmat, az öntudatot és a közösségi eszmét. A sokezres oszlopokban menetelő, döngő léptű, kemény fiatalemberek, a felhők közt gépjüket mennydörgető, jó idegzetű, acélarcú repülők, a gépkocsik kormánykerekének és a beton versenyutaknak hősei, a sokszor csiszolatlan, nehézkes vonalú labdarúgók és a mintaszerű testi adottságokat ragyogtató olimpiai győztesek: ezek a típusok hódították meg korunk lelkét. Ennek az új férfieszménynek hatása oly rendkívüli, hogy még a női divat vonalai is alkalmazkodnak hozzá. Az utóbbi győzelemmel a mai férfiú kétségtelenül bebizonyította eszményeinek ható erejét és uralmának szinte korlátlanságát. Ebben a világban, amely a test képességeit és jogait harsogja, amely a vakmerő önbizalom, a megállást nem ismerő fejlődés és a jónak született emberi természet tételeiből állítja össze hitvallását, a vallás és különösképpen a természetfölötti szemléletű kereszténység „elhanyagolható mennyiség”, és mostoha fogadtatásra talál. Ezer alakban és helyen, mindig újra és újra felüti fejét az a régi ellenvetés, hogy a kereszténység férfiatlan, idejét múlt formája az istentiszteletnek és imádásnak, nem felel meg a férfiúi önérzetnek, szabadságnak és becsületnek; legfeljebb érzelgős lelkek, elsősorban nők kielégítésére való. MárRousseau azt mondotta: „Barátom, ne hajts térdet, így is elég kicsiny vagy! Dolgozzál! Koldulni nem illik sem Istentől, sem embertől.” Kant pedig arról beszélt, hogy a férfi szégyenkezik, szégyenkeznie is kell, ha imádság közben meglepik. Nietzsche sokkal szenvedélyesebben szólott „a sok imádkozás elférfiatlanító hatásáról”. „Szégyenletes dolog magadért imádkozni… mindenképpen rossz ízlés jele sokat kérni a helyett, hogy sokat adnál.” „Manapság többé nem érveink döntenek a kereszténység ellen, hanem ízlésünk.” Coudenhove-Kalergi grófnál ezt olvassuk: „A szent férfit Európában nőiesnek érezzük.” Shaw Bernát egyik színdarabjában egy római — bizonyára legalábbis annyira a jelennek, mint a múltnak hangulataként — ezt mondja: „Én nem vagyok keresztény, én
férfi vagyok.” Ezeknek a gondolatoknak utolsó kicsendülése a bolsevizmuson kívül, amely egységesen, nyíltan és teljes következetességgel az istentelenséget választotta, az új német pogányság képviselőinél található meg. Szerintük bűn nincs, kegyelemre pedig nincs semmi szükség, imára hasonlóképpen: „Senki sem segíthet rajtad, csak önmagad… Igazi férfiak a világon senki előtt sem borulnak térdre, csak a tulajdon keblükben lakozó törvény előtt.” Az északi ember önmaga szerzi meg magának a kegyelmet, és nem várja mástól. „Kell, hogy az embernek meg legyen az akarata az önmegváltáshoz és az önkegyelemhez. Csak ebben az értelemben lehet még keresztény a modern ember.” Az alázat, irgalmasság és önmegtagadás tanítása érzékeny csapást mér a büszke és férfias északi ember lelkére, szabad tevékenységében megbénítja, ezért elvetendő. (L. bővebben az új német pogányságról írt tanulmányomban, e folyóirat 1935. 298. skv.) A kereszténységről alkotott sok téves vélemény eloszlatására írta meg Wöhrmüller Bonifác bencés apát mélyértelmű könyvét a férfias kereszténységről. (Mannhaftes Christentum. München, KöselPustet, 1934.) „Az egész világ azt hiszi — írja, — hogy a kereszténység férfiatlan, nőies valami; hasznosságának és szépségének teljes elismerése mellett a világnak mégis az az érzése, mintha a kereszténység a férfiúnak — legalább is a legférfiasabbnak, az európainak — nem állna jól és nem illenék hozzá.” Könyvében, amelynek egyes részeire még ismételten vissza fogunk térni, Wöhrmüller sorra veszi a keresztény ember erényeit s a krisztusi tanításnak az életre alkalmazott elveit, és meggyőzően kimutatja a bennük rejlő sok hősies elemet. De azért teljes őszinteséggel elismeri, hogy „talán legalábbis az a kereszténység, amellyel az életben sokszor találkozunk, valóban nagyon is nőies, és ebből az okból következik a férfi lelkének nyilvánvaló elidegenedése a keresztény vallásosságtól. Talán a kereszténységnek valóban sok képviselője abban, amit nyújt, és abban, amit követel, túlságosan tekintettel van a női lélekre, mintha ez lenne általában az emberi lélek”. Zimmermann Ferenc úttörő könyvében (Männliche Frömmigkeit. Innsbruck, Tyrolia, 1936.) a férfi vallásosságának kérdését lélektani alapon elmélyítve tárgyalja, s mind az okok kutatásában, mind az orvoslás módjában és eszközeiben igen megszívlelendő eredményekhez jut. Vitathatatlan, hogy — nem a lényegben, hanem korok és ízlések hatása alatt is álló — vallási életünk külső megnyilvánulásaiban sok a nőies vonás. Vallásos cselekményeink külső képén sok dicséretes és helyenkint nagy eredményeket felmutató katolikus férfi-mozgalmunk ellenére is általánosságban a női jelleg az uralkodó: az istentiszteleteken, a gyóntatószékek körül és az áldoztatópadnál, az egyesületi életben, a papok szűkebb segítőtársi körében és a jótékonykodásban. Gyakran ugyanazok a nők három-négy egyesületben is tevékenykednek, és sokszor féltékenykednek, versenyeznek. Végighallgatnak akárhány szentbeszédet, ott vannak délelőtt és délután a templomban, s lehetőleg külön lelkigyakorlatra is igényt tartanak. Mi papok sokszor olyan földműveshez hasonlítunk, aki csak a háza melletti keskeny földszalagokat túrja föl ekéjével — de ezeket kész háromszor-négyszer is átforgatni —, a nagybirtok többi része pedig jórészt parlagon hever.[1] Lassankint a pap is hasonul híveihez. Az alapokat ehhez sokszor a papnevelőben kapja: az alázatosságot és szelídséget annyira egyoldalúan hangsúlyozzák előtte, s ennek legalábbis külső gyakorlását úgy „bevasalják“ rajta, hogy nem egy életrevaló fiú önbizalma megrendül, félénkké, bátortalanná, befolyásolhatóvá válik. Kikerülve az életbe szívesen fogad minden segítő kezet, s erre akad is mindig bőven jelentkező a női társadalom köréből. Ugyanaz a néhány, egyébként jóindulatú és jámbor személy, valóságos élő sövényként veszi körül a lelkipásztort, s egészen természetes, hogy öntudatos férfi kerüli ezt a környezetet, nehogy beleütközzék töviseibe. A pap pedig a női munkatársak között egyre jobban hasonul hozzájuk, egyre inkább elsajátítja a lelkületüknek megfelelő bánásmódot, és mindjobban elveszti a férfiasság külön igényei iránti érzéket. Panaszok hangzanak el manapság a nőiesen agyonpitykézett és csipkézett egyházi ruhák ellen, sőt sok férfi a gyakran hajlott testtartású, oldalt fordított fejű, az oltárnál édeskés gyengédséggel, „széplelkűen” tevő-vevő külső papi magatartást sem nézi szívesen. Nem akarjuk sorainkkal az egyoldalúan kemény
és csiszolatlan papot eszményként elfogadtatni, csupán arra akarunk rámutatni, hogy a modern katolikus férfit sokszor lelkipásztorának nőies egyénisége is károsan érinti. Az életben keményen küzdő férfivilág papjában is szeretne valamit látni abból a hajthatatlanságból, erőből és lendületből, amelyre a világi életben ma annyi beszédes példát találunk, s amely nélkül —pusztán a régimódi nevelés fegyverzetével fölvértezve — nem lehet sikeresen megvívni a harcot az Isten ügyének kérlelhetetlen ellenségei ellen. A nőies jelleg sok helyen benyomult a templomba, érezteti hatását az ájtatossági irodalomban, az énekben, a szentbeszédben stb. Az oltárok díszítése olykor nagyon tömör, fülledt, agyonhalmozott, sőt még játékos csecsebecsék is helyet kapnak az istenházában. Bornewasser trieri püspök éppen nemrégen megtiltotta a pénzbedobás után gombnyomásra működő templomalakú automatáknak felállítását. (Nemzeti Újság, 1937. márc. 4.) Szentbeszédekben, imakönyvekben és jámbor írásokban gyakran találkozunk érzelgős dagályossággal, esztétikai szenvelgésekkel, kicsinyítőképzők gyakori alkalmazásával. Templomi énekeink egy részének dallama is kifogásolható, szövegük pedig sokszor a verselés és nyelvhasználat oly kezdetleges fokán áll, hogy művelt férfi aligha veheti őket ajkára belsejének tiltakozása nélkül. Még szomorúbb képet adnak a kereszténység férfiasságáról kegytárgykereskedéseink. Pedig ezek — amint helyesen jegyzi meg egy mai német író — a katolicizmus névjegyei az utcán. „Ezek sokszor megszégyenítő szegénylelkűségről tanúskodnak. Eunuch-szerű szentek, jellegtelen gipszalkotások, mérges színű szentképek, bohó kis értekezések, stílustalan imakönyvek és mindenféle hitvány bádogportékák versenyeznek bennük a közönség tetszéséért.” (Galen Kelemen.) A katolicizmus nagy eszményeinek eme kezdetleges elfajzásai még a jobbindulatú kívülállóknak is egy hajdan nagy, de az új világba beleilleszkedni nem tudó, erejét vesztett szervezet közeledő csendes kimúlásáról látszanak tanúskodni. A fonákul megnyilvánuló és elképzelt jámborságnak hű tükre a vallásos embernek a művészetben (színpadon, mozgóképeken, festményeken, szobrokon stb.) és az irodalomban kialakított jellemképe. A jámbor férfiak, a papok, sőt még a szentek is, nőies, félénk, gyenge, beteges, piruló különcök, esetleg még a ravaszság adományával megáldva, de egyébként csupa szenvedőleges tulajdonsággal. Jó példa erre Sz. Alajos és Sz. József ábrázolása. Az előbbiben egy erőtlen, világfájdalmas ifjút ismerünk meg, aki szűzien gyengéd szeméremérzete miatt a gyónás közben elájul, aki még anyjára sem mer rátekinteni; a világi életre alkalmatlan gyengesége és érzékenysége a kolostorba hajtja, s ott önkínzással áldozza fel ifjú életét. A történeti valóság — hála Istennek — nem felel meg ennek a nagyon is egyoldalú felfogásnak. Aki viszálykodó fejedelmi családok között békét közvetített, aki testvére házassági botrányát eligazította, akiben újonctársai a Jézustársaság jövendő generálisát látták, s aki szigorú étrendjével nemcsak „ésszerűtlen“ önmegtagadást gyakorolt, hanem vele egyúttal — az akkori orvosi felfogásnak megfelelően — fájdalmas hólyagbaját is iparkodott gyógyítani: az bizonyára nem volt csak a felhőkben járó, gyámoltalan és félénk fiatalember. Sz. József rendszerint tehetetlen öregként szerepel Szűz Mária oldalán. Holott halálakor nem lehetett sokkal túl az ötvenedik éven. Mégis már Krisztus Urunk gyermekkorában is „pátriárkai” külsővel ajándékozzák meg. De az apostolok sem mentek az öreges, tetterő nélküli, Szűz Mária a túlságosan is természetes-anyai, sőt olykor mai ízléssel beojtott érzéki, Krisztus Urunk nőies lágysággal és ábrándozással elképzelt, puha férfi-ábrázolástól. A vallás külső megjelenésének nőies vonásai azzal a szomorú következménnyel járnak, hogy a férfi lelke mind jobban elidegenedik a természetének meg nem felelő jámborsági gyakorlatoktól, s ennek mind a nő, mind a férfi kárát vallja. A nő vallási élete magára hagyatva egyoldalúan fejlődik, esetleg a lényeges elemek elferdítéséig is; a férfi pedig végül is elveti magától a férfiatlan formákat, elszakad a vallástól, s ebbeli lelki igényeit művészi, politikai, technikai vagy tudományos téren próbálja kielégíteni, és az elhagyott Isten helyett megalkotja a maga bálványait. Mivel az életet a férfi alakítja, az Egyháznak mérhetetlen veszteségei vannak oly államokban, ahol a férfiak jó része
távol áll a templomtól, bármennyire is buzgók a leányok és az asszonyok. Egyrészt ezekre az áldatlan következményekre való tekintettel, másrészt a férfi sajátos vallási nehézségeinek és lélektani adottságainak, végül a keresztény tanítás természetének, Alapítójának, terjesztőinek, hőseinek figyelembevételével mindenképpen hangsúlyoznunk és szorgalmaznunk kell a férfias kereszténység érvényesülését. Igaz, hogy a kereszténység sem nem külön a férfié, sem nem a nőé, hanem az emberi léleké általában. Annyi azonban bizonyos, hogy ha nem is az egyes férfit, de a férfiasságot igenis előnyben részesíti. Erről tanúskodik tanításának roppant józansága, hivatalos istentiszteletének egész tartalma és menete, férfi-papsága, hittételeinek és erkölcsi követelményeinek megalkuvást, alanyiságot nem tűrő, hajthatatlan jellege stb. Találóan mondta egy német misztikusnő: „Jól tudom, hogy egyetlen nő sem juthat a mennybe, ha nem lesz előbb férfivá. Ezt így értsétek: a nőknek férfiúi tetteket kell végrehajtanak, és erővel teljes férfi-szívüknek kell lenniök, hogy önmaguknak és minden bűnös dolognak ellenállhassanak.” Az őskeresztények erőslelkű asszonyai ámulatba is ejtették a pogány világot, úgyhogy ez csodálattal felkiáltott: „Milyen nőik vannak a keresztényeknek!” Természetesen a férfinak is tanulnia kell a nőtől, még vallásos életében is, és jellemének bizonyos egyoldalúságait egyes női erények (jóság, szolgálatkészség, részvét, könyörületesség, bensőség stb.) magában való fejlesztésével kell kiegyensúlyoznia. De itt hangsúlyozottan csak kiegészítésről lehet szó, mert az vitathatatlan tény, hogy kicsinyes, félénk, rajongó, érzelmes lelkű férfiak, még ha jámborak is, nem egész keresztények. Nem akarjuk ezzel a férfi és a nő személyszerinti egyenlőségét tagadni, sem pedig — a lényeges és változhatatlan vallási alap teljes tiszteletben tartásával — a két nem különböző formájú, a maguk módja szerinti vallásosságának jogosultságát és a maguk területén való egyenértékűséget kétségbe vonni. Azt azonban határozottan le kell szögeznünk, hogy miként a társadalomban, úgy a vallási közösségben is, a férfiút és a férfias erényeket illeti meg a vezető szerep. Erre a papnak egyházi ténykedésében különös figyelmet kell szentelnie. Legyen magatartása és alapigazodása nemesen férfias, még akkor is, ha nők között működik, hiszen a férfiasságban a nő számára mindig van valami vonzó, hívogató, figyelmet keltő. (Conrad Gröber: Der christliche Marni, Freiburg i. Br., Herder, 1935.) A vallásos dolgokat női szempontból is lehet tárgyalni, a nélkül, hogy a férfias magatartást áldozatul kellene hozni. A modern férfi vallásosságának gátlásai. A férfi vallásossága sokkal jobban veszélyeztetve van, mint a nőé. A nő természeténél fogva a valóságos, érzékelhető dolgokra és a személyi kapcsolatokra van beállítva, míg a férfi azelvont eszmékre. Ezért a nő eleve személyként fogja fel Istent, és a vele való személyes kapcsolat külső megnyilvánulásaiba, a vallásos formákba is hamar beleéli magát. A férfi számára ellenben Isten sokkal inkább a megismerésnek tárgya, mintsem személy, s így Isten megismerése és az iránta való személyes kapcsolatot jelentő vallásos gyakorlatok között nála szakadék tátong. A férfinak társadalmi helyzete is nehézséget támaszt Istenhez való viszonyában. Az életben való magatartása u. i. sokkal inkább adásban, alávetésben, uralkodásban áll, mintsem elfogadásban, engedelmeskedésben, szolgálatban, s ennek következtében az Istennek való alárendelés ellen is könnyebben lázadozik. Ehhez járul még a jámborságnak nőies tulajdonságként való felfogása. A serdülőkorban, amikor az ifjú felébredő férfias hevületében minden nőies vonást elvet magától, a gyakran nőies külsőben jelentkező vallási gyakorlatok is erre a sorsra jutnak, s nagyon soknál ez a szakítás az egész későbbi életen át is megmarad: a gyermekifjútól megunt vallásos eszmények — részben elhibázott vallásos nevelésünk következtében is — nem tudnak szerencsés lélektani alkalmazással átalakulni a férfiútól kívánt jámborsággá. Ennek jele a vallásos cselekményekkel kapcsolatban sokaknál jelentkező ideges félelem a nevetségessé válástól és valami sajátosan fonák, gátolt, suta viselkedés.
A mai férfi és az Isten-eszme. Az előbb említett általános akadályokon kívül ezzel különlegesen behatóan kell foglalkoznunk, mert a helyes Isten-fogalom minden vallásos életnek legfontosabb alapja, s korunk férfiánál éppen itt fogunk komoly nehézségekre bukkanni. A zavarok e téren csaknem mind a tudat körének megszűkítéséből fakadnak. Manapság a vallásos gondolat ki van zárva a mindennapi munkából, a legtöbb embernek nincs vele érintkező felülete, s ezáltal egyúttal ki is van dobva és száműzve a mai világi felfogás szerint nagyra tartott értékek sorából. Helyét más, politikai, hivatás- és szakmabeli eszmék foglalták el, s ezek legtöbbször egyedül a legmagasabb lelki értékeket megillető föltétlen és kizárólagos uralomra tartanak jogot. Sokaknál a vallási és világi eszméknek egymást — az utóbbiak javára — kizáró kérlelhetetlensége még nem jutott a teljes szakításig, s a lélekben mindkettőnek megvan a maga helye, de egymástól teljesen elkülönítve. Ez a „kettős igazság” esete, s ennek következménye a gyakran oly megrendítő alakban nyilvánuló „kettős élet”. A helyes istenfogalomra végzetesen kiható tudatszűkítés okai és megnyilvánulásai a következők. 1. A legáltalánosabb ok a férfi már említett elvont gondolkodásának következménye: az istenfogalom eltárgyiasítása. Isten is hűvös távolságban álló, megvizsgálandó tárggyá, dologgá, legjobb esetben okká válik. Ez a módszer elégséges lehet valamely természeti folyamat megismeréséhez, de személy megismeréséhez sohasem. Ez u. i. föltételezi nemcsak a mi kétkedő kutatásunkat, hanem egyúttal megfelelő erkölcsi magatartásunkat is vele szemben, hogy megismertesse magát velünk. A mai ember eljárása ama kolduséhoz hasonlítható, aki a háziasszonyhoz így szólna: Az úrnő maga, vagy a cseléd? Feleletre így semmiképpen sem számíthat. 2. Az újkori ember világképe és természettudományos gondolkodása, amely elvont törvényszerűségével és ennek alapján a természeten való uralkodásával a férfira roppant hatást gyakorol, csak azt látja és fogadja el igazságnak, ami rendszerébe beilleszthető. Isten azonban nem névtelen erőmező, nem gépies vagy villamos folyamat, nem mérhető és osztható valami, s így nincs hely számára. Legjobb esetben legfeljebb annyit engednek meg neki, hogy mint saját teremtésének foglya, a természettörvények vaskövetkezetessége mögött húzza meg magát, s árnyékszerű tehetetlenségben tengesse deista módon felfogott életét. 3. A természettudományos felfogás következménye az életnek túlságos elgépiesítése, amely nem tűri az önállóságot és szabadságot (v. ö. az egyformásító parancsuralmi törekvésekkel!), s hovatovább gólemet, önműködő gépet csinál az emberből. Ezekbe a fogaskerekekbe nem illik be egy világfölötti, szabad, személyes Isten működése, s ezért az emberi vallásos adottságnak még megmaradt szikrája az aranyborjú helyébe lépett Gép előtt gyújtja meg hódolatának tűzet. (A tisztán emberi értékeknek, a fajnak, vérnek, aranynak stb. bálványimádása.) 4. A természettudományos és gépies világfelfogás az embernek embertársához s ezen át a nagy közösséghez való személyi viszonyát pusztán tárgyi kötelékké változtatja, a társadalom gépies szervezetté alakul át. Ezt jellemzően mutatja társas együttélésünk (utazáskor, nyilvános helyeken, a munkaadó és munkás viszonyában, a részvénytársaságokban, a hatósággal szemben) névtelen jellege, úgyhogy az emberek a legszorosabb egymásmellettiség ellenére is a legidegenebbül állanak egymással szemben. Ez az énre való irányozódást és a lelki közösségtől váló elszakadást jelent. Az önzéstől elkényeztetett lelkeknek e közösségében Isten számára legfeljebb még, mint a személyes boldogsághoz szükséges eszköznek, mint életszükségletnek marad helye. Ahol az ember a közösségtől elidegenedik, ott az Istennel való közösségnek is elvész az értelme, „mert aki nem szereti felebarátját, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti?” (I. Ján. 4, 20.) 5. A nagyarányú munkamegosztás miatt a legtöbb ember az életnek csak nagyon szűk körében mozog. Ezáltal látóköre, érdeklődése igen összezsugorodik, unalmas robotolással végzi feladatát, minden mélyebb lelki öröm és kielégülés nélkül, legfeljebb az anyagi gyarapodás által sarkalva. A lelkiek iránti érdeklődés megszűnik, az érzék eltompul, s Isten és a vallás dolgai egészen valószínűtlen, játékos fogalmakká és hihetetlen csodabogarakká válnak. Részletesen szóltunk azokról a külső és belső nehézségekről, amelyek a mai férfit vallásosságában
gátolják. De sem a külső körülmények, keretek megváltoztatása, sem pedig a helyes istenfogalomra történő rávezetés nem elegendő önmagában a vallásosság biztosítására. Ide belső átélésre, személyes kapcsolatra, tevékeny közreműködésre van szükség. A következőkben a férfilélektan állandó szemmel tartásával a férfi gyakorlati jámborságának kérdésével fogunk foglalkozni. A férfi vallásosságának magvát Isten előtti töltetlen hódolatában kell látnunk. Ez a férfilélek alap-magatartását jellemző őszinteségből fakad: öntudatos, férfias elismerése a nagy Istennek és palástolás nélküli bevallása saját kicsinységének. Ehhez a nagy következményekkel járó cselekedethez bátorságra van szükség. Az alávetettségnek és a függésnek elismerése a férfinak hasonlíthatatlanul több áldozatába kerül, mint a nőnek, aki ezt a férfihoz való vonatkozásban már amúgy is megszokta, s akinél a vallásosság alapja inkább a jó Istennel bensőséges közösséget, közelséget kereső, szeretetben felolvadó, magát átadó áhítat. A függésnek, a hódolatnak átélése szükségképpen magával hozza a múltra nézve hálálkodó és engesztelő, a jövőre nézve kérő lelkiséget: az imát. Az imádság nem szavak varázshatalma, sem nem koldulás, hanem lelkes természetünknek megfelelő elfogadása Isten adományainak, föltétele az isteni kegyelmek reánk áradásának. Sokan ezt, különösen férfiak, személyi jellegétől megfosztott, túlságosan elvont istenfogalmuk miatt nagyon emberszabású magatartásnak érzik, megfeledkezvén arról, hogy a jámborságnak legfontosabb alapja a jó Istenhez, mint Atyánkhoz való viszonyunk, Tertullianus régi mondása szerint: „Nemo tam Pater, tam pius nemo”: senki sem oly Atya, senki sem oly kegyes, szeretettel teljes. (Grandmaison, Léonce: La religion personelle, Paris, 1927.) A férfi és a vallásosság külső gyakorlása. A belső vallásos élmények a lelkiéletre érvényes pszichomotorikus törvények szerint külső kifejezésre törekednek. Nem mintha tudatnunk kellene Istennel belső lelkiállapotunkat, hanem mivel emberi természetünk szerint ez is hozzátartozik jámborságunk teljességéhez. A kifejezési szükséglet nemzetiség, vérmérséklet, nevelés, nemi hovátartozás stb. szerint különféle erősségű, a nőben érzelmes lelki alkatának megfelelően erősebb, mint a férfiban. A férfinak a külső vallási gyakorlatok sokkal kevésbé rokonszenvesek, mint a nőnek. A férfiban az élményalakítás a belső eszméből indul ki és számára a külső megnyilatkozások nem sokkal többet jelentenek szemléltetésnél, kifejező eszköznél. A nőben az élmény fordítva: kívülről befelé alakul. Első a forma, s ezen át jut el a belső élményhez. Vallási téren ezért „tapad” annyira a nő bizonyos ájtatosságokhoz, imákhoz, jelképekhez, amelyek rá szinte varázzsal vannak, s még szent cselekményeknél is ezért annyira személyválogató. A férfit a serdülőkortól kezdve fokozatosan rá kell nevelnünk a szokásos formáknak a maga módja szerinti jelentőségére, azaz megmagyarázva ezeknek értelmét és élmény alakította jellegét rá kell vennünk, hogy önállóan alakítsa őket. Arra azonban mindig nagy gondot fordítsunk, hogy gyakori ismétlődésekkel és elnyújtásokkal — amelyeket a férfi sokkal kevésbé bír, mint a nő — meg ne utáltassuk vele a vallási gyakorlatokat. Legyen jelszavunk: inkább ritkábban, kevesebbet, de jól és alaposan. Óvakodjunk vallási téren a csúcsteljesítmények és a túlságos számszerűsítés hajszolásától, Faber bölcs mondása szerint: „Kétségtelen, hogy a számszerűség elvét mellőznünk kell. A súlyt kell előnyben részesítenünk.” Legfontosabb eszköz a férfi külső jámborságának ápolására a közösség vallási gyakorlatai, mert csak ezekben látja meg igazán a külső formák értelmét és értékét. Az ember a maga egészében, tehát társas mivoltában is le van kötelezve Istennek. Vallásosságában társas adottságainak is meg kell nyilvánulniok. A közösség rendkívüli jelentőségét mutatják világi téren: a közvélemény, a divat, az erkölcs és erkölcstelenség áramlatai. Vallási vonatkozásban a közösség szerepe egyidős az
emberiséggel. (Papság, nyilvános istentisztelet stb.) Rendes körülmények között Isten természetfölötti adományai a közösségen át áramlanak az egyes emberre. (Megváltás, Egyház, szentek egyessége stb.) A közösségi jámborság ügye manapság rosszul áll. A férfi a közösségnek külsőséges, üzemszerű szervezetekre való felbomlása miatt, amelyektől irtózik, legtöbbször — még hívő volta esetében is — elkülönülten, magánügyként „a rejtekben” gyakorolja vallását. E miatt a vallásos szervezetekben jórészt nők jutnak vezetéshez, s ezzel együtt jár a női és gyermeki formák érvényesülése. A férfit újra meg kell nyerni a természetének egyébként is megfelelő közösségi vallásosságnak. Az út ide legegyszerűbben a házi, családi jámborságon át vezet. A családnak ő Istentől rendelt vezetője és papja. A jelenlegi gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy ámbár a férj, a feleség és a gyermekek egyenkint mind gyakorolják vallásukat, a családi közösség imájáról azonban többnyire még egy asztali áldás erejéig sincs szó. Bizonyos, hogy e téren imakönyveink is hibásak, mert a közös, családi jámborságra igen kevés gondot fordítanak, s a férfi családi papságának nagy gondolatát nem szolgálják. A vallási közösség eszméjének bomlása miatt a férfinak nemcsak családi, hanem templomi, egyházi vallásossága is válságos helyzetbe került. Míg más (pl. politikai) téren a közösségi eszme ma is elevenen lobog benne, addig egyházi téren ez hiányzik, mert az Egyházat csak egyesületnek tekinti, s nem él benne az Isten országának tudata. Pedig a kereszténység az Úr akarata szerint nem az egyes hívők magánügye, hanem kimondottan nyilvános, a Civitas Dei értelmében vett „politikai” ügye a hegyre épült Városnak. A vallásos életnek ezt az oldalát eddig nem hangsúlyoztuk eléggé, ámbár éppen ennek külön vonzása van a férfiúra. A krisztusi világbirodalom polgárságának büszke öntudata és férfi mivoltának alkotóvágya egyszerre felébred benne, amint az Egyházat nemcsak imádkozó, hanem cselekvő közösségként is megismeri. A közös, minden fiának együttműködésére számító tettek Anyaszentegyházáért folytatott alkotó tevékenység és harc e csodálatos szervezet szívéhez is közelebb fogja vezetni a férfit, a szentmiséhez, a szentségeikhez és szentelményekhez, Isten és az emberi közösség páratlan egyesüléséhez. Az Isten országának szempontja egyengetni fogja benne a megértést a vallási közösség eszméje és gyakorlata iránt. Ennek középpontjában áll a szentmise, amely a férfi természetnek megfelelően mindig közös és nyilvános áldozat, és kiváltságosan férfias cselekmény, amelynek ő meghívott együttbemutatója. Férfiakat az oltár köré! A keresztény világközösség nagy áldozata, a szentmise és az Egyház hivatalos szertartásai felelnek meg leginkább á férfilelkületnek. Ezek mind férfi-alkotások és férfias jellegűek. Nem a nőtől kedvelt én-, hanem a férfiútól előnyben részesített mi-imádságok; nincs bennük semmi fülledt bizalmaskodás, mértéket nem ismerő, mesterkélt érzelmekben való gyönyörködés, semmiféle szerelmesekre emlékeztető gyöngéd beszélgetés, hanem a gondolkodó észnek megfontolt, öntudatos hódolata; a fenségnek, csodálatnak, kérésnek, hálaadásnak, alázatnak minden fellengzősséget kerülő, józan és maradandó érzelmei. S nem a templomsarkokban előszeretettel kiömlő magánájtatosság, hanem az egész hívő közösség egymás hitét és áhítatát erősítő, emelő közös együttimádkozása, amelyen egy imádkozik mindenkiért, és mindenki azzal az eggyel együtt. Mint egy hatalmas hangverseny, ahol mindenki a karmesterre figyel, közös ütemre, közös lelkesedéssel dolgozik az előadott zenemű minél tökéletesebb szépségén, nem pedig félrevonulva, magát elkülönítve fújja a maga eltérő, kis cinege-dallamát. (V. ö. Bibel und Liturgie 1937. 344. skv.) Ezen, a milliós Egyház lelkétől áthatott közös istentiszteleten a férfi egész természetességgel fogja a számára egyébként talán értelem nélkülieknek és idegeneknek látszó külső formákat végezni, s így újra bele fog kapcsolódni oda, ahonnan elszakadt: a hívők nagy közösségébe. Ezért a liturgia a férfi vallásosságának legjobb nevelője. Mivel azonban a férfi csak a benne megfogamzott eszmén át tudja külső tetteit alakítani, nagyon
fontos őt a liturgikus formák ismeretébe bevezetni. E téren nagy figyelemmel kell lennünk már a serdülő ifjúra. Sok fiatalember azért szakít a vallásos gyakorlatokkal, mert nem tudja őket férfiasan alakítani. Ráadásul ebben a korban a fiút otthon rendszerint női kéz vezeti, s az ifjú — aki kívül-belül férfinak akar látszani — a nőies formákkal együtt a neki annak látszó vallást is elveti magától. Itt különösen fontos a serdülőkorban a férfias (édesapa, rokonok stb.) példaadás, s a gyermeki vallásosságból ügyes átmenettel a férfias jámborságba történő átvezetés. A tettek útja. A férfi-vallásosságnak két fő jellemvonását az eszmére és a közösségre való vonatkozásban jelölhetjük meg. Az utóbbiból következik az egyéni jámborságon tovamenő lelki igénye:alkotás a társadalomban. A férfias lelkülettől annyira kívánt tettek királyi papságának új útját nyitotta meg XI. Pius pápa a férfivilág előtt a Katolikus Akcióban. Az Egyház nemcsak a papságé, hanem mindenegyes hívőé is. Mindenki meghívott harcosa az Isten országának. Az első működési tér saját magunk megszentelése. De ez az öntökéletesítés nem reked meg önfegyelmező mélakórságban, amely első és utolsó feladatát a saját lelki egészség gondozásában látja. Az Egyházban az egyéni megszentelés egyetlen tette sem szigetelődik el a maga egyedül valóságában, hanem mindegyik kiárad a titokzatos test többi tagjára is, és mások megszentelésére is szolgál. Mivel a jó saját kiárasztására törekszik, az egyéni vallásosság is, különösen a férfié, Isten országa javainak másokkal való közlésén fáradozik. A legnagyszerűbb feladatok egész sora vár itt megvalósításra: harc a tudatlanság, elfogultság, a vallásosság egyéni és társadalmi akadályai, a társas igazságtalanságok, az isteni törvényekkel ellenkező jogrendszer stb. ellen, másrészt jó szellemű népfelvilágosítás, keresztény jótékonyság, új társadalmi és gazdasági erkölcs érvényesüléséért való küzdelem. A Katolikus Akció szellemével telített férfi így tág lehetőséget kap a tettek vallásának gyakorlására, alkotó erejének megvillogtatására, helyesen felfogott férfias dacra és kőszikla-keménységre a keresztény eszmékkel sokszor annyira ellentétes világgal szemben. Ez a magatartás, ez a munka a legmagasztosabb értelemben vett férfias, hősi szellemet kíván és nevel, mert a legnagyobb hősiesség a vallásból hajt ki, miként Eucken Rudolf mondja: „Az életben feltalálható minden hősiesség legmélyebben a vallásban gyökerezik. Semmi sem tudja az embert lelke legmélyéig megrázni, semmi sem tudja teljes odaadásra bírni, csak az, ami vallásához kapcsolódik, vagy ami nála vallásfélévé lesz.”
[1]
Ne értsen senki félre bennünket: mi nagyon is értékeljük a női egyesületeknek sok téren egyenesen nélkülözhetetlen munkáját és azokat az önfeláldozó erőfeszítéseket, amelyeket a női társadalom egyes tagjai igazán önzetlenül és eredményesen végeznek. De véleményünk szerint ennek a női közreműködésnek megvan a maga megszabott köre és egészséges mértéke. S még ezen a területen is, mihelyt nem különlegesen női vonatkozású dolgokról van szó, alkalmazkodni kell a keresztény tanításnak és gyakorlatnak értekezésünkben bővebben kifejtett egyetemes szelleméhez és jellegéhez. Tárgyalásunkkal egyébként szükségképpen vele jár bizonyos — az igazság jobb kidomborítása és a tárgyalás egységes menete érdekében alkalmazott — egyoldalúság. Ámbár iparkodtunk mindkét nem vallásosságának különbözőségeire és sajátos lélektani igényeire figyelemmel lenni, mégis a női lélek és a női vallásosság kérdéseivel összefüggően és kimerítően majd külön tanulmányban fogunk foglalkozni. Addig is női olvasóinknak szíves türelmét kérjük.
Nyomtatható változat
