A KERBÁJT NÉMET NÉPZENÉJE Az eddigiek során nem volt érzékelhető, s csak az elmúlt pár hétben vált nyilvánvalóvá, hogy a menetnél játszott zeneszámok és a placcon játszott sváb zeneszámok, sokak számára nem ismertek. Sőt az sem ismert a legtöbb felvonuló számára , hogy ezek a dalok egyáltalán magyarországi sváb népdalok. A hiányt pótlandó néhány kiegészítést teszek az alábbiakban. Mindennek, ami a borosházban és a placcon történik, értelme van, semmi sem véletlen. Az egész kerbájtot ebben a formában annak idején úgy alakítottuk ki, hogy ne legyen benne idegen elem. Hogy azt a hangulatot keltse, ami akkor lehetett, 1798-ban, 1854ben, vagy 1909-ben. Az eredeti hangulat felkeltése természetesen fikción alapul, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi lehetett akkor. Úgy hiszem, valami keveredés lehetett a magyar és a német folklórelemek között. Kisfaludy Atala írónő egyik novellájából tudom (A nagymama kukulája), hogy 1854 táján például csárdást táncoltak a legények a lányokkal. 1902-es kerbájtot ír le Bassola Zoltán, a későbbi államtitkár és miniszter visszaemlékezésében, felidézve Schleining Vilmos lelkész házában leélt gyermekkorát. Bassola szövegében zenéről nincs szó, de a vers, amit idéz, nem az a vers, amit ma mondunk. A parókián kifüggesztett nagy fénykép, amit mindahányan ismertek, kb. 1909-ből való, és cigányzenekart látunk rajta, a karádi Punzi Károly együttesét. Aligha játszottak sváb fúvószenét. De ki tudja, hogy valóban mit játszottak? Az biztos, hogy a lakosság vonzalma a fúvószenéhez mindig megvolt. A századforduló táján Magyarországon erőszakos (erőltetett) magyarosítás folyt, ennek köszönhető többek között Kötcse nyelvi elmagyarosodása is. Nyelvi, de nem zenei. A hivatalos közéleti alkalmakkor (ilyen volt a kerbájt is) előfordulhatott, hogy magyar stílusban muzsikáltak. De megint csak azt mondom: ki tudja? A lakodalmakban maradtak a rézfúvósok. Kötcsének a századfordulón volt önálló fúvószenekara. De más a magánélet, a családi események és más a politika. Különösen a vegyes lakosságú községek vezetőitől a hivatalos politika elvárta, hogy a közéletben tiszta magyar képletet teremtsenek. A kötcsei társadalom, érdekből, félelemből, vagy csupán jobbágyi alázatból igazodott a felsőbb elvárásokhoz. 1918 után a magyarosítási kényszer megszűnt. S mit tesz Isten, Kötcsén a placcon is visszatértek a fúvósszenéhez. Azóta rezesbanda alkalmazása majdnem folyamatos. Az igény az ilyesfajta zenéhez annyira megnőtt, hogy tisztán magyar községekben is alakultak rézfúvós zenekarok. A harmincas évek elején jelesül a „csepeli öregek”, akik a kötcsei kocsmában tanultak meg zenélni egy Kiszler nevű miklósi sváb zenésztől. A csepeliek maguk sem tudták sokszor, hogy miklósi sváb folklórt játszanak. Szakács Pista bácsi hagyatékában láttam, hogy az ott feljegyzett daloknak legalább a fele német zene. Miért és hogyan esett a választásom azokra az indulókra és 6/8-os lassú német keringőkre, amelyekre a placcon menetelünk és táncolunk? A válasz egyszerű: azért mert emlékeim vannak arról, hogy ezek a dallamok vagy itt, vagy valamilyen bál, lakodalom alkalmával Kötcsén többször elhangzottak. Emlékszem rájuk. Elsősorban öreg ecsenyi, bonnyai, döröcskei, kocsolai zenészektől hallottam őket. A dallamot igen, a szöveget nem. A szöveget csak akkor tudtam összekötni az ismert
dallamokkal, amikor azokat különféle népzenei kiadványokban azonosítottam. Illetve voltak olyan dalok is, amelyeket a Döröcskéről átszármazottak énekeltek. (Máj Bözsi néném azaz Máj Vilmosné, akinek nem volt valami szép áriája, de sok sváb nótát tudott). Azok a dalok, amelyeket alább közreadok, mind ebből a rétegből származnak, keletkezésük ideje a 19. század elejére tehető, tehát bőven részei lehettek Kötcse 150 évvel ezelőtti német dalkultúrájának. Mi magyar ajkú svábok vagyunk, ellentétben például az ecsenyiekkel, vagy miklósiakkal, akik német ajkú svábok. Nyelvi elmagyarosodásunk valamikor a századforduló után még sokáig nem járt együtt a zenei nyelv elmagyarosodásával. Egyszerű helyzet: a rezesbanda zenéje jó tett a fülnek. Az emberek szívesen hallgatták. A német ajkú svábok falvaiban, lent mondjuk a Koppány völgyében eszükbe sem jutott volna, hogy az ünnepekre magyar zenét hozzanak. (N.b.: Ma már talán hihetetlenül hangzik, de 1946 előtt Döröcskén a fél falu egyáltalán nem tudott magyarul.) De ugyanez volt a helyzet Tolna és Baranya falvaiban is. Ahol pedig a kerbájt (kirpájt, Kirmess, Khreb, Kierwei stb.) a maga őseredeti formájában élt egészen a kitelepítésekig, 1946-ig. A kerbájt német eredetű ünnep, tehát ha az eredetiséget akarjuk megőrizni, akkor zömében német zenét kell játszani, függetlenül attól, hogy Kötcsén időnként kényszer hatására milyen változások mentek végbe. A keveredés egyébként sem baj, ha a magyar zene is autentikus. A lényeg abban van, hogy a zene, amit a zenekar játszik, eredeti legyen, kötődjön magához az eseményhez. Ezek a gyönyörűséges zenék, mint fent mondtam, 6/8-osak, a zenekar lassan játssza őket. Nem azért, mert nem tudná gyorsabban, hanem azért, mert ezeket így kell előadni. Nem gyors bécsi keringők, hanem ú.n. „Ländlerek”, ütemük hasonló az angolkeringőéhez. Az alant közölt dalok a „Rotes Röslein” és a „Rosmarin” népdalgyűjteményekből származnak (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996), Vargha Károly szerkesztésében. Annak idején nehéz volt a választás, mert ami ezekben a gyűjteményekben megjelent, az mind gyönyörű. Mint a népdalok 90%-a ezek is vagy a halálról, vagy a szerelemről szólnak, vagy mindkettőről. A kettő egyébként is összefügg egymással. Annak érdekében, hogy a németül nem tudók is tudják, miről szólnak, ma délután „összeütöttem” négy dal magyar műfordítását. Műfordítás tehát, nem szó szerinti fordítás, vagy nyersfordítás. Az utóbbi kettő megítélésem szerint élvezhetetlen lenne, az előbbi – reményeim szerint – talán igen.
Samstag in der Nacht … Samstag in der Nacht, Da war ich bei mein’m Schatz, Und da tut s’mich gleich fragen, Und da tut s’mich gleich fragen, Ob ich sie noch mag. Schätzchen, weine nicht, ich heirate dich, denn deine schwarzbraunen Äuglein,
denn deine schwarzbraunen Äuglein verführen stets mich. Deine schwarzbraunen Äuglein, Dein rosenroter Mund Macht mich tot und lebendig, Macht mich tot und lebendig Und gleich wieder gesund. Szombat éjjelén … Szombat éjjelén A babámnál jártam én, És kérdezte százszor, És kérdezte százszor, Ó, szeretsz-e még. Könnyed ne hullajtsd, ne félj, oltárhoz vezetlek én, lenyűgöz szemed feketéje, mélybarna, szikrázó éje, tengermély szenvedélye. Szemeid sötét varázsa, ajkad rózsapirossága porba sújt, majd felemel, porba sújt, majd felemel; holt vagyok, ki új életre kel.
So schön wie eine Rose … So schön wie eine Rose, Wenn sie am Stengel steht, So schön ist auch das Mädchen, Wenn sie ihr Kränzlein trägt. Falsch wie eine Schlange, Wenn sie auf der Erde ringt, So falsch ist auch der Jüngling, Wenn er ein Mädchen verführt. Wenn er sie veführet hat, Da laßt er sie ja stehn, Er traut sie nicht mehr anzuschaun, Wenn sie vorübergeht. Oh hätten meine Äuglein
den Jüngling nie gesehn, so könnt ich heute ode morgen bei einem andren stehn. Oh hätten meine Lippen Die deinen nicht geküßt, So hätt’ ich nie erfahren, Was was falsche Liebe ist Hätt’ mich meine Mutter An einem Baum erhängt, Ein’ Stein an’n gebunden, Ins tiefe Meer gesenkt! So wäre ich gestorben In meinem Unschulds Blut Und hätt’ auch nicht erfahren, Was falsche Liebe tut. Szép, mint egy rózsa … Szép volt, mint a rózsa, épp virágjában állt, szép volt a lány: koszorú övezte homlokát. Álnok kígyó a legény, féreg, a sár gyermeke, fűt-fát ígér a lánynak, de mit ér ígérete. Elcsábítja, s magára hagyja, (hull a könnye, hull szaporán), rá sem néz már, ha látja az út túloldalán. Ó bár sosem ismertem volna, őt, ki csalfán elhagyott, éveim most mással élném, a szép mát, s a még szebb holnapot Ó bár sosem csüngött volna ajka az ajkamon, ma nem tudnám mi a bánat, galádul, galádul elhagyott. Mért nem tudott szülőanyám egy fára akasztani,
vagy kővel nyakamban vizek mélyire rejteni. Ártatlanul ért volna így a gyors halál, ó Istenem, s nem tudtam volna soha meg, mi a boldogtalan szerelem. Ich komme vom Gebirge her … Ich komme vom Gebirge her, da schallt das Tal und rauscht das Meer. da sah ich einst den lichten Morgenstern, wo meine Heimat ist so fern. So weit ind’ Fern’, in fremdem Land, so weit in d’ Fern’ und unbekann! Das schöne Land, wo meine Rosa blüht, mein trübes Aug’ es nimmer sieht. Der Himmel zeigt sein blaues Zelt, Es freuet sich die ganze Welt. Die Welt so groß, doch ist für mich so klein, Die Welt ist voll und ich allein. A nagy hegyekből jöttem én … A nagy hegyekből jöttem én, hol tengerszem zúg és völgy zenél. Ott láttam – ahogy fennen ragyogott – a fényes Esthajnalcsillagot. Oly távol volt, mint most az én hazám. Mert idegen éj borul ma rám. Otthon tán egy rózsa nyílik, a szerelem. Nem láthatom? Hát emlékezem. A nagy ég kék sátra fölém feszül, az egész világ ujjong, örül, nagy a világ, de kicsiny és szűk nekem, milliárdnyi boldog ember, s csúf magány az életem.
Ein Sträußchen Rosmarin … Ein Sträußchen Rosmarin leg ich ans Fenster hin.
Gute Nacht mein Liebespaar, dein Bursch muß in die Ferne ziehn. Du bleibst nicht ganz allein, mein Herz soll bei dir sein, du must immer fühlen, mein junges Herz ist dein. Und wenn die Lerche wieder singt die schönen Lieder und wenn die Flieder wieder blüht, dann komm ich wieder, und leg ans Fenster hin ein Sträußchen Rosmarin, weil ich dir, mein liebes Mädel treu geblieben bin. Egy csokor rozmaring … Az ablakodba most egy csokor rozmaringot teszek. Jó éjt, szerelmem, jó éjt, búcsúzni jöttem, elmegyek. Ne félj, érezd, veled vagyok, egyedül nem maradsz soha, ifjú szívem érted fog dobogni, múlhat bár évek végtelen sora. De aztán ha a csalogány újra szól, s zengenek a régi dallamok, orgonák bódító illatában ismét veled vagyok. Visszajövök, s akkor rozmaringot csak neked (ki másnak?) adhatok, ha hozzád, szerelmem, holtig hű maradhatok.