A JOGDOGMATIKA HIVATÁSA

SZABÓ MIKLÓS

A JOGDOGMATIKA HIVATÁSA Várhatjuk-e vajon egy szerzőtől, hogy mintegy önmagából kilépve a lehető legautentikusabban tudjon számot adni felfogásának formálódásáról és lényegi összetevőiről? A válasz nyilván az, hogy van, akitől igen, s van, akitől nem. El kell gondolkodtasson azonban az efféle önreflexió megbízhatóságát illetően Arany János felkiáltása — „Gondolta a fene!” — valamely, neki tulajdonított gondolat hallatán; de a jogalkotói akarat autentikus kinyilvánítását kísérő gyakori visszhangtalanság is — „Érdekli a fenét!”. Valószínűleg nem a szerző tehát az, aki a szándékain túlmenő korrekt értékelést és ítéletet tud mondani önnön munkájáról — de ez nem is az ő dolga. Szinte közhelyesen halljuk fikciós írásművek szerzőitől, hogy művüket nem ők írták, hanem a történet mintegy „önmagát írta”: miután felvonultatták hőseiket egy szituáció díszletei között, azok úgymond életre kelve szőtték a cselekményt. A mű szervező közepe eszerint (legalábbis lehetségesen) nem is a szerző tehát, hanem a történet — ez, s nem a szerző szubjektuma gondoskodik a narratív koherenciáról. A fikciós írásokkal szemben a tudományos művek ráadásul nem is poietikus módon, „teremtés” révén „a semmiből” keletkeznek, hanem egy olyan diskurzus részeként, amelyben a szerző csak az egyik láncszem (hogy Dworkin „láncregény” metaforájára is utaljunk). 1 A szerző szerepe ekként az adapter vagy interface funkciója a tudományos hagyomány és a saját műve között: amennyire ő ír, legalább annyira írják őt is. Ennek előrebocsátásával a jelen sorok szerzője is csak arra mer vállalkozni, hogy összefoglalja a jogdogmatikával kapcsolatos monomániáit, anélkül azonban, hogy ezeket besorolná, minősítené, értékelné vagy bármi más módon reflektálná. Ami ebből kikerekedhet, az semmi több, mint a jogdogmatika egyik lehetséges, bár korántsem egyedül lehetséges megközelítése. LÉTEZIK (EGYÁLTALÁN) JOGDOGMATIKA? A kérdés első megközelítésben indokolatlannak tűnik, hiszen hogyne létezne valami, amire unos-untalan a legnagyobb magától értetődőséggel hivatkozunk. Márpedig a ‘jogdogmatika’ szó részévé vált mindennapi jogi szókincsünknek. Innen tekintve legfeljebb az volna megkérdezhető, hogy mi az, ami jogdogmati1

R. Dworkin: ‘Law as Interpretation.’ In: 60 Texas Law Review (1982) 527. o.

152

SZABÓ MIKLÓS

kaként létezik. És mégis. Legelsőként ez a kérdés vár megválaszolásra ahhoz, hogy a diskurzust egyáltalán meg tudjuk nyitni. Az nyilvánvaló, hogy ha a válasz „nem”, akkor kitehetjük a pontot és letehetjük a tollat: nincs miről beszélni. Ezt a lehetőséget mindazonáltal komolyan meg kell fontolnunk, legalább három okból. (a) A jogdogmatika diszciplináris értelemben nincs körülhatárolva. A jogtudományok hosszú ideje formálódó „periódusos rendszerében” nincs kijelölve olyan hely, amelyet a jogdogmatikával azonosíthatnánk. Nem intézményesedett egyetemi tantárgyként, tanszékként, kutatóintézetként, folyóiratként, tudományterületként stb. 2 Persze éppen e konferencia, az annak anyagát közzétevő kötet, s az alapul szolgáló tisztázó vita jelent újabb lépést e tudásszféra körvonalainak kijelölése felé. (b) Lehet, hogy történeti értelemben létezett, de mára már „halott”. 3 Lehetett olyan időszak — pl. a modern kodifikációkat kimunkáló XIX. század —, amikor létezett ez a tudomány, mert a jogfejlődés szükségessé tette, de ennek elmúltával a jogdogmatika is elmúlt, vagy legalábbis máslényegűvé alakult át, amit másként is kell neveznünk. (c) Az is lehet, hogy a ‘jogdogmatika’ mint főnév nem létezik, bár attól melléknévként még használhatjuk — vagyis nincs olyan tárgy, olyan dolog, amit így nevezhetnénk meg, de vannak dolgok, amelyekhez módszerre, szemléletre, absztrakciós szintre utaló jelzőként hozzákapcsolhatjuk.

Nem tartozik mondanivalónk főáramához, de nem is érdektelen adalék a diszciplínák keletkezését és természetét illetően az a folyamat, amelyben a „Jogdogmatika” mint tantárgy a Miskolci Egyetemen elfoglalta a helyét a jogászképzés oktatási programjában. Az ide vezető fejlemények Novotni Zoltán dékáni megbízásával vették kezdetüket 1990. január 1. után. Azt felismerve, hogy a jogászképzés az egyetlen egyetemi szintű képzés — volt akkor —, amely 9 féléves oktatási programmal rendelkezik, Novotni Zoltán annak 10 félévre emelését kezdeményezte. A Kari Tanács 1991. április 24-én meghozott határozatával (ÁJK-91/542-ME) kezdeményezte a tanterv módosítását, kijelölve abban a Jogdogmatika helyét is. Az OKM 1992. január 15-én engedélyezte „kísérleti jelleggel” az új tanterv bevezetését (43.453/1991. XII.), melynek eredményeként az 1993/94-es tanév volt az, amelynek 9. (őszi) szemeszterében először szerepelt a Jogdogmatika c. tárgy. Tananyagként sokszorosított kéziratos formában 1994-ben jelent meg e sorok írójának szerzőségében a Jogdogmatikai előadások (Vázlat) c. kiadvány, amely alapját képezte A jogdogmatika előkérdéseiről c. kötetnek (Miskolc: Bíbor Kiadó, 1996). Az így bevezetett tantárgy jellegének meghatározásában döntő szerepet játszottak olyan véletlenek, mint hogy a tárgy a 9. szemeszterre került (s így nem propedeutikai, hanem szintetikus jelleget ölthetett), s hogy a tárgy a Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék gondozásába került (s így nem tételes jogi, hanem elméleti karaktert ölthetett). Az efféle esetlegességek egyáltalán nem lebecsülendő szerepet játszottak mindig is a diszciplínák alakulásában; ilyeneknek tulajdoníthatjuk pl. a törvénykezési szervezeti jog vagy a gazdasági jog diszciplináris elkülönülését (vagy annak kísérletét) a szocializmus évtizedeiben, de pl. a politikai szociológia és a politológia különválását is az amerikai politikatudományi gondolkodás fejlődése során. Nem állíthatjuk, hogy a Jogdogmatika mint diszciplína végleg gyökeret vert a curriculumban, de egyenlőre úgy tűnik, megkapaszkodott abban. 3 „[A] dogmatika halott…” U. Meyer-Cording: Kann der Jurist heute noch Dogmatiker sein? Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1973, 32. o. 2

A JOGDOGMATIKA HIVATÁSA

153

Ez a válasz furcsa volna olyasvalakitől, aki maga éveken át barangolt a jogdogmatika birodalmában (vagy amit ennek gondolt). Furcsa volna azért is, mert a professzionalisták bennfentes körén kívül is a legnagyobb magától értetődőséggel használják e szót, s utalnak vele valamire. Induljunk ki tehát abból, hogy jogdogmatika márpedig van. ad (a) Ha pedig van, akkor rámutat a jogi diszciplínák formálódásának esetlegességére. Ilyen bizonytalanságok egyébként is rendre felszínre bukkannak (mint pl. a kereskedelmi jog vagy a szövetkezeti jog önállóságának — létének vagy nem létének — kérdésével kapcsolatban). A jogtudományok differenciálódása nem fakad úgy a tárgyukból, mint mondjuk a biológiáé: nem szükségszerű egyesek léte vagy mások nem léte. Lehet tehát azzal a feltevéssel is a jogtudomány(ok)at teljes értékűen művelni, hogy van jogdogmatika, s azzal is, hogy nincs. Mint ahogy a sakkot is el tudjuk képzelni a huszár nélkül. A kérdés inkább az: melyik a jobb megoldás? ad (b) Ez a tünékenység történeti értelemben is fennáll. Vélhetjük egyfelől azt, hogy ami van, az mindig egyedi, s folyton érvényteleníti azt, ami volt; de azt is, hogy ami valaha volt, az mindvégig fennmarad. Ez utóbbi a kultúra folytonosságából vagy takarékos építkezési módjából fakad. Ha már egyszer „kitalált” valamit, azt nem szívesen hajítja ki — inkább újrahasznosítja valahol. Ha tehát egyszer már funkcionális volt az, amit jogdogmatikának nevezünk (neveztek), akkor sokkal inkább számíthatunk e valami funkcióváltására, mint megszűnésére. A kérdés ebből a szempontból tehát inkább az: miképpen vagy mivégre létezik jogdogmatika? ad (c) A „tudomány vagy módszer” alternatívája sem tűnik túlságosan előremutatónak. Ha valami megismerési vagy gondolkodási módszer, akkor sem alacsonyabb rendű, mint azok a tételek, amelyekhez a segítségével eljutottunk. Az „összehasonlító módszer” nem kevesebb vagy kisebb értékű, mint az „öszszehasonlítás” (pl. jogösszehasonlítás), mert e kifejezések egyazon mentális tevékenység két szakaszát vagy oldalát jelölik. Amint a módszer sem puszta (paszszív) eszköz, hanem tárgyát tekintve konstitutív: ha valamiket összehasonlítunk, akkor egyúttal összehasonlíthatóságukat — közös nevezőjüket, közös lényegiségüket — is tételezzük. Ha tehát azt mondjuk, hogy a jogdogmatika „módszer”, akkor azt is mondjuk, hogy a jognak van valamiféle dogmatikai karaktere vagy „lényegisége”, ami ezzel a módszerrel ragadható meg. A kérdés tehát az: mi bontható ki a jogból a jogdogmatika segítségével? (Különböztessük meg ettől egyfelől a jogdogmatika, másfelől a juristische Methodenlehre, Legal method stb. viszonyának kérdését. E kettő megfeleltetése két megfontolásból fogadható el. Egyrészt azon az alapon, hogy azt a tematikát, amelyet mi jogdogmatikaként tárgyalunk, mások a hivatkozott elnevezéseket magában foglaló címek alatt teszik. Másrészt azon az alapon, hogy a dogmatika a gyakorlathoz kapcsolódik: abban segít, hogy miként, mi módon „nyúljunk” az esethez, hogyan „fogjuk kézbe”, mit kezdjünk vele, hogyan lássunk hozzá stb. — ahogy az asztalos, az autószerelő, az építész stb. nekifog a dolgának.)

154

SZABÓ MIKLÓS HA LÉTEZIK: HOL A HELYE?

Ha tehát elfogadjuk, hogy jogdogmatika van, vagy legalábbis lehetséges, akkor ki kell tűznünk a helyét. Ehhez egy térképre volna szükségünk, amely a tudományok „topográfiáját” tárná elénk. Nincs ilyen térkép — pontosabban nincs általánosan elfogadott rendszertan, hiszen ilyenként szoktuk idézni Moór Gyula közismert felosztását is. Ha nem akarunk elköteleződni ennél, vagy bármely másiknál, akkor egy kétdimenziós „periódusos rendszert” vázolhatunk fel, amelynek horizontális tengelyén egy adott pillanatban hatályos jog területei (pl. a jogintézmények vagy jogágak) rendeződnek el, a tengely alatt ezen egységek történeti perspektívájával, a tengely fölött pedig a tételes joganyag (e jogterületek) tudományos absztrakciójának piramisszerűen felépülő szintjeivel. A legalsó szintet nyilván a tételes jogtudományok, a legfelsőt pedig „a” jogot tárgynak tekintő jogfilozófia képezi:

jogfilozófia jogelmélet általános jogtan t é t e l e s

j o g t a n

T É T E L E S a tételes

jog

J O G

története

1. ábra A jogtudományok rendszere Ez a vázlat egyszerre kínál magyarázatot a jogdogmatika helyének kijelöletlenségére, s alapot annak kijelölésére is. A diszciplináris probléma abban rejlik, hogy sem a horizontális („jogági”) tagozódás nem jelöl ki számára nyilvánvaló helyet (vagyis a jogdogmatika nem egy a tételes jogtudományok közül), sem a vertikális (vagyis a jogdogmatika nem egy az elemzési–absztrakciós szintek közül). A megoldás egy harmadik dimenzió felvétele lesz, melynek révén a kétdimenziós ábrát merőlegesen metsszük vagy viszonyba állítjuk a joggyakorlat dimenziójával. Ez a következő rész problémája, ami előtt vázoljuk a jogdogmatika különböző jogtudományokhoz való viszonyát. E viszony mindkét irányban működik, vagy — másként fogalmazva — mint „jelzős szerkezet” kommutatív (vagyis a jelző és jelzett szó felcserélhető egymással). Következésképpen többféle


155

jogdogmatikáról beszélhetünk, mert minden jogtudománynak megvan a dogmatikai megfelelője vagy vetülete. (a) A jogfilozófia és jogdogmatika kapcsolata ekként a filozófiai jogdogmatika, illetve a dogmatikai jogfilozófia. Az első fordulatra nem kell sok szót fecsérelni: mint minden tudásnemnek, a jogdogmatikának is megvan a végső — filozófiai — előfeltevés-rendszere; az „első kérdésekre” egy jogdogmatika felépítéséhez is szükség van. Ez önmagában is méltó vállalkozás lehet egy életmű számára. Természetesen választani lehet a dogmatikánkat megalapozó filozófiai rendszerek közül, de nyilvánvalóan nem következmények nélkül. Más és más dogmatikához jutunk, ha az analitikai filozófia, a nyelvfilozófia, a hermeneutika vagy a gyakorlati filozófia, illetve ezek valamely változata mellett kötelezzük el magunkat. A választás a jog mibenlétére vonatkozó állásfoglalásunktól függ. A „dogmatikai jogfilozófia” akkor áll elő, ha a jogfilozófiát gyakorlati filozófiaként, vagyis a gyakorlatra — joggyakorlatra — vonatkoztatva gondoljuk kimunkálhatónak. Ebből a megközelítésből Ronald Dworkin jogfilozófiája például par excellence dogmatikai jogfilozófia. 4 Persze a dogmatikai jogfilozófia is számos változatban létezik, és még többen képzelhető el. Egy generációval korábbról Perelman neve kínálkozik meggyőző példaként arra, ahogyan a jogfilozófiai tematika kimunkálása a klasszikus retorikába ágyazottan is lehetséges. 5 A gyakorlati funkció — meggyőzés — nézőpontjából magyarázott jog alapja itt a jogi érveléstan, melynek a logika csupán egy részét képezi. Ezzel egyenértékű megalapozást kínálhat az értelmezés vagy az ítélkezés, döntés is. 6 (b) A jogelmélet és jogdogmatika kapcsolatának tisztázása előfeltételezi a jogfilozófia és a jogelmélet elhatárolását. Erre a ‘filozófia’ és ‘elmélet’ szavak és szóösszetételek előfordulása nem nagyon igazít el, hiszen a szóhasználat gyakran tükröz esetlegességeket és megtévesztő hagyományokat. Úgy vélem, ha elvi alapot keresünk e megkülönböztetéshez, akkor az elméletet mint tágan értett intézményelméletet különíthetjük el, vagyis a jog — gyakorlati — működésének és működtetésének társadalmi feltételrendszerét kívánjuk elméleti modellel rekonstruálni. Az elmélet így értve egyrészt deskriptív igénnyel, másrészt külső szemlélettel közelít a joghoz vagy annak valamely részéhez. Kitüntetetten ide soroljuk a társadalomelméleti illetve szociológiai nézőpontot; pl. a jogászi hivatás, a jogászképzés, a bírósági rendszer, a politikai meghatározottság joggyakorlatra tett hatását. Az előbbi sémát követve nevesíthetjük egyfelől az elméleti jogdogmatika, másfelől a dogmatikai jogelmélet gondolkodási irányát. Az első a jogdogmatikai dimenzió kibomlásának társadalmi feltételrendszerét tudatosítaná (vagyis azt mutatná be, hogy mi kell ahhoz, hogy bármely jog-jelenség dogmatikával rendelkezhessen).

Pl. R. Dworkin: Law’s Empire. Cambridge, Mass.: Harvard U. P., 1986. Ch. Perelman – L. Olbrechts-Tyteca: La nouvelle rhétorique. Traité de l’argumentation. Paris: Presses Universitaires de France, 1958. 6 Kézenfekvő példaként idézhető Dworkin vagy, a hermeneutika képviselőjeként, Gadamer neve. 4 5

156

SZABÓ MIKLÓS

Leghatásosabb változatát Luhmann dogmatikája képviseli, 7 de általában is elsősorban a német tudományosságnak köszönhetjük e nézőpontot. Az elméleti jogdogmatika eszerint a jog mint szociáltechnika vagy szociáltechnológia elméleti– szociológiai megalapozását kínálja. A dogmatikai jogelmélet a jogdogmatika elméleti–társadalomelméleti kibontását ajánlja (vagyis egy olyan modell felépítését, amely a jog társadalmi funkcionálásának elemzése során mutatja be a dogmatikai dimenzió nélkülözhetetlenségét). E fejlemény a gyakorlati filozófia jogelméletbe való benyomulásának köszönhető a XX. század második felében. A folyamatot a ‘diskurzus’ és a ‘konszenzus’ mint vezérfogalom színrelépése, illetve a praxis, döntés, argumentáció jogelméleti tematikákban való felbukkanása jelzi. 8 Bár nem gyakorlati, hanem nagyon is elméleti alapvetésnek tűnhet, ez az áramlat állította középpontba (bizonyos szerzők és művek esetében) a logika és szemantika iránti érdeklődést, mint az argumentáció modelljének és feltételrendszerének vizsgálatát — s ennyiben valóban gyakorlati filozófiai háttérről van szó. 9 A nézőpontváltás ugyanis a gyakorlat természetének körvonalazásakor a törvény általánosságáról és személytelenségéről az eset konkrétságára és személyességére tereli a figyelmet. „Ebben a megvilágításban a dogmatika ellentmondásosan működik: a dogmatikai reflexió ugyanis egyfelől több lehetséges döntést kínál fel mint megalapozhatót vagy legalábbis »dogmatikailag vállalhatót«, miközben másfelől ezeket korlátok közé is tereli a dogmatikai diszkusszióban formálódó »uralkodó álláspontok« és tisztázások következményeként…” 10 (c) Az általános jogtan és jogdogmatika viszonya az általános jogdogmatika problémáját exponálja. Itt a makro-dogmatika lehetségességének kérdéséről van szó, vagyis arról, hogy van-e értelme a jogintézményi és jogági dogmatikánál magasabb szintű egységet keresni. Beszélhetünk-e tehát pl. „a magyar jog dogmatikájáról” vagy „magyar jogdogmatikáról”, vagy be kell érnünk „a magyar büntetőjog dogmatikája” vagy „a csalárd csőd magyar dogmatikája” elemzési szintjével. Válaszunknak az eddigiekből következően igenlőnek kell lennie — mégpedig két megfontolásból. Az egyik érv azon alapul, hogy ha van értelme a ‘magyar jog’ kifejezésnek (s nem csak a ‘magyar büntetőjog’ vagy ‘magyar csődjog’ kifejezésnek), akkor kell legyen a ‘magyar jogdogmatika’ kifejezésnek is. Márpedig a modern kodifikáción alapuló jogrendszerekről feltételezzük ezt az egységet (pl. a kelseni „hipotetikus alapnorma” vagy történeti–szociológiai megfontolások alapján) még akkor is, ha evidencia az egységen belüli további tagolódás. Az általános jogdogmatika lehetségessége mellett szóló másik érv az általánosság magasabb szintjéről érkezik: ha beszélhetünk „a jog” dogmatikájáról Pl. N. Luhmann: Rechtssystem und Rechtsdogmatik. Stuttgart etc.: Verlag W. Kohlhammer, 1974. Pl. R. Dubischar: Einführung in die Rechtstheorie. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1983, 70. skk. 9 Pl. H-J. Koch – H. Rüßmann: Juristische Begründungslehre. Eine Einführung in Grundprobleme der Rechtswissenschaft. München: C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, 1982. 10 R. Dubischar: i.m. 72. o. 7 8


157

(vagy a jogról mint dogmatikus tudományról), 11 akkor beszélhetünk „a római jog” dogmatikájáról, vagy éppen a magyar, a német, a francia stb. jog dogmatikájáról is. E lehetőség ontológiai alapja a jog értelmi–kulturális egysége, amely a jogot nem csak egy emberi általános (filozófiai) értelemmel kapcsolja össze, hanem annak valamely társadalmilag–történetileg konkrét instanciájával is. A kettő közötti közvetítést biztosítják a jogcsaládok identitását biztosító típusjegyek vagy stíluselemek. Ezek a tételes jog tartalmának változékonyságán túlmutató konstans formajegyek strukturális és dinamikai elveket rögzítenek, s ilyenként megadják az adott jogrendszer bármely dogmatikájának sarokköveit. (d) A tételes jogtanok — közismertebb nevükön: tételes jogtudományok — képezik a jogdogmatika legnyilvánvalóbb terepét. Akár jogági–jogterületi, akár jogintézményi egységekre bontjuk a jog anyagát, velük dialektikus egységben — egymás által feltételezve és egymást meghatározva — találjuk a tételes jogtudományokat. E tudományok tapadnak a tételes joghoz, de túl is lépnek azon azáltal, hogy elvégzik fogalmi, szisztematikus és módszertani feldolgozását. Ha a tételes jogtudományokból kivonjuk a jogtant — vagyis a jogdogmatikát —, akkor nem marad tudomány. Maradhat a tételes jog anyagának felvizezett újrafogalmazása, némi történeti, összehasonlító és szociológiai (funkcionális) kiegészítéssel, de nem lesz magasabb szintű gondolati re-konstrukció. Éppen ezért a tudományosság ezen szintje az, ahol a dogmatika elevenségének vagy szükségességének kérdése fel sem vethető — itt válik világossá, hogy a jogdogmatika a jogtudomány elválaszthatatlan velejárója. „A pusztán empirikus jogtan (a fafejhez hasonlóan Phaedrus meséjében) olyan fej, amely lehet, hogy szép, csak, sajna, nincs benne agy.” 12 Aki ismeri a (pozitív) jogot, „azt jogban járatosnak (jurisperitus) nevezzük, ha a külső törvényeket külsőleg, azaz a tapasztalatban előforduló esetekre való alkalmazásukban ismeri. Ez alkalmasint jogi okossággá (jurisprudentia) is válhat, az alkalmazás ismerete nélkül viszont puszta jogtudomány (jurisscientia) marad.” 13 Anélkül, hogy belebonyolódnánk Kant terminológiájába — hiszen ha megtennénk, aligha tudnánk egykönnyen kigabalyodni belőle —, s vállalva az ebből fakadó torzítást, az empirikus jogtant a pozitív jog replikálásával azonosíthatjuk, amely (a logikához hasonlóan) csak tautologikus ismeretek elérésére tesz képessé. Ami nem tautologikus, az új ismeret, vagyis a konkrét esetekre való kreatív alkalmazás képessége. Ez azonban már nem empirikus, hanem dogmatikus jogtan. Kant metaforáját folytatva azt mondhatjuk, hogy jogdogmatikára akkor van szükség, ha gondolkodni kell, vagyis a puszta törvényszöveg replikálása nem igazít el az adott esetben. (e) A jogdogmatika nemcsak a jogtudomány elválaszthatatlan velejárója: magáé a jogé is. A tételes jog és a jogdogmatika kapcsolata egy cseppet sem szervetleEzt feltételezve beszélünk „jogi” fogalmakról, „jogi” szillogizmusról, „jogi” értelmezésről stb. I. Kant: Az erkölcsök metafizikája. (Ford.: Berényi G.) Budapest: Gondolat Kiadó, 1991, 325. o. 13 Uo. 324. o. 11 12

158

SZABÓ MIKLÓS

nebb az előbbieknél. A társadalomtudományok (s így a jogtudományok) tárgya nem úgy adott, mint a természettudományoké: e tárgy emberi — s azon belül tudományos — konstrukció eredménye. A jogi normák konvencionális jellege és kontingens tartalma emberi közreműködést és meghatározást igényel. Az, hogy MI A JOG, szervesen összefügg azzal, sőt következik abból, miként válaszoljuk meg a kérdést: „Mi a jog?” Legnyilvánvalóbb és legklasszikusabb (de csak egyik) példaként Gaius Institúciói mutatják azt a módot, ahogyan a jog és a jogtan öszszeszövődik; amit aztán az európai egyetemi jogoktatás közel ezer éve máig evidensen bizonyít. „Vajon a személyek–dolgok–akciók szekuláris hármassága valamilyen vallási vagy eljárási konvenciót tükröz? Van-e valamilyen logikai vagy nyelvi alapja? Vagy csupán — mint egy modern szerző sugallja — egyik manifesztációja volna a rómaiak »trichotómiához« való kötődésének?” 14 Bármely esetlegességek lenyomata is a gaiusi rendszer, a római, majd nyugati jog annak megfelelő lett. A jogdogmatika eszerint nemcsak a joggyakorlat, hanem a jog számára is normatív tudomány. (f) Végezetül fennáll valamiféle viszony a jogtörténet és a jogdogmatika között is. E viszony a felszínen kizáró jelegű: a történeti nézőpont individualizáló és a dogmatikai nézőpont generalizáló és szisztematizáló hajlama látszólag nem fér össze: a jogász nem ért szót a történésszel. Továbbgondolva azonban — éppen az előző pontban foglaltakból következően — ez nincs így. Abból, hogy a dogmatikai mozzanat a jog individuális darabkáinak keletkezésénél, vagyis történeti alakulásánál is jelen van, az következik, hogy a jog története nem partikuláriák, hanem univerzáliák története. Ez — általánosságuk okán — könynyebben belátható a törvények tekintetében, 15 de nem kevésbé igaz az ítéletekre. Amint a törvények „értelmét” nem a törvények betűje — littera legis —, hanem a törvények szelleme — ratio legis — adja meg, akként az eseti döntések értelmét is a ratio decidendi foglalja magában, vagyis az a magasabb szabály vagy elv, amelyből a konkrét ítélet is származtatható. Egy partikuláris döntés ugyanis — legyen az jogalkotói döntés (egy norma) vagy jogalkalmazói döntés (egy ítélet) — igazolásra szorul, s ennek az igazolásnak az alapja az univerzalizálhatóság. 16 Ez fogalmazódik meg Kant közismert kategorikus imperatívuszában a törvényeket, 17 s a formális igazságosság követelményében az ítéleteket illetően. 18 A partikuláris döntés pedig csak az igazolása, D. R. Kelley: ‘Gaius Noster. A nyugati társadalmi gondolkodás alapstruktúrái.’ In: Varga Cs. (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák. Budapest, 2000, 31. o. 15 „Az igazságosság és a törvényesség minden egyes követelménye úgy viszonylik az egyes esetekhez, mint az általános az egyedihez, mert az egyedi cselekvés igen sokféle lehet, de amazok mindegyike csak egyféle, mert általános jellegű.” Arisztotelész: Nikomakhoszi ethika. 1135a. (Ford.: Szabó M.) Budapest: Magyar Helikon, 1971, 136. o. 16 „Nincs igazolás univerzalizálás nélkül…” N. MacCormick: Rhetoric and the Rule of Law. A Theory of Legal Reasoning. Oxford: Oxford University Press, 2005, 99. o. 17 „[C]selekedj úgy, hogy önkényed szabad használata bárki szabadságával általános törvény szerint férhessen össze…” I. Kant: i.m. 326. o. 18 „A hasonló eseteket hasonlóként kell megítélni.” 14


159

a benne megmutatkozó univerzalitás miatt méltó egyáltalán a történeti feljegyzésre is. Látszólagos tehát a jogtörténet és a jogdogmatika közötti összeférhetetlenség; ellenkezőleg: a történeti dimenzió megnyitása elősegíti a dogmatikai funkció érvényre jutását. „Csak az, akinek valahogyan és valamikor a jogfogalom egységének értelme megmutatkozott egyedi megnyilvánulásainak különbözősége révén, a jogi kultúrértékek ütköztetése révén, a genius loci et temporis révén, csak az mondhatja el magáról, hogy a jog sokhivatású szelleme kibomlott előtte.” 19 A jogdogmatika nemcsak szinkronikus, hanem diakronikus példázatainak sorozatában is kibomlik, s e szerveződést rekonstruál(hat)ja a jogtörténet. A GYAKORLAT ELMÉLETE VAGY AZ ELMÉLET GYAKORLATA? Sorra véve a jogra települő diszciplináris szinteket azt tapasztalhattuk, hogy a dogmatika minden lehetséges szinten jelen van, de egyik szint sem kitüntetetten vagy kifejezetten a jogdogmatika szintje — még ha nem is egyformán nyilvánvaló a dogmatikai aspektus jelenléte az egyes szinteken. Ha tehát a dogmatika helyét a jogtudományokhoz képest kívánjuk kijelölni, egy olyan újabb dimenziót kell felvennünk, amely metszi amazok mindegyikét. Ez az 1. ábrához képest a következő elrendeződést mutatja:

2. ábra A jogtudományok és a jogdogmatika viszonya A joghoz és jogtudományokhoz képest a jogdogmatika tehát egy harmadik dimenzióban jelenik meg, amely a jog „ábráját” a jog „modelljévé” alakítja át. Egy sematikus képet, „vetületet” a funkcióval való kiegészítés tesz élővé, működővé. Ez a funkció a jog esetében a gyakorlat — a jog olyan működése, amely a társa19

Max Gutzwiller szavait idézi mottóként U. Floßmann (Hrsg.): Rechtsgeschichte und Rechtsdogmatik. Festschrift Hermann Eichler. Wien – New York: Springer, 1977, IX. o.

160

SZABÓ MIKLÓS

dalmi létét igazolja és magyarázza. Ha tehát a (tételes) joghoz képest a jogtudományokat a jog elméleti kibontásaként értelmezzük, akkor ugyanezen (tételes) jogot — ha „élő jogként” gondoljuk el — ki kell egészítenünk a gyakorlati működés kiterjedésével. A gyakorlat — tehát az, hogy csinálunk valamit, s nem csak beszélünk róla — nyitja meg a dogmatika szükségességét abban az esetben, ha ez a gyakorlat nem tud automatikusan, intellektuális erőfeszítés nélkül végbemenni. Vagyis akkor, ha a gyakorlatnak előfordulhat „nehéz esete”. (a) Az elmélet és gyakorlat közötti megkülönböztetésben a dogmatikát a gyakorlat pólusához, vagyis a jog gyakorlati működtetéséhez rendelhetjük. Az elmélet közömbös a gyakorlati alkalmazások iránt; pl. a geometria a bohócsapka kúpja, vagy a zoológia Bodri kutya iránt. Az elmélet — így a geometria és zoológia — iránti társadalmi igény vagy szükséglet azonban nagyon is magában foglalja a gyakorlati alkalmazhatóságot, sőt tényleges alkalmazást. Az eddigiekben exponáltak szerint a jogdogmatika distinktív jegyét az elmélet és gyakorlat közötti ezen közvetítés, pontosabban a joganyagnak és a jogtudománynak a joggyakorlatban való egymásra vonatkoztatása kínálja. A jogi praxis (közreműködés konkrét esetek kezelésében) és a jogi reflexió (a professzionális jogi tudatosság, vagyis a tágan értett jogelmélet — mint a joganyagra való elméleti–kognitív reflexió—, vagy pontosabb — mert termékenyen meghatározatlan — megnevezéssel: a juriszprudencia) talál egymásra a jogdogmatikában. A praxis elvileg folytatható prudencia nélkül — de már a rétoroknak és prétoroknak sem sikerült. A praxisra nem vonatkoztatott (konkrét esetekhez a példázat vagy a fiktív eset által sem kapcsolódó) teoretikus reflexió pedig nem lép át a dogmatika dimenziójába. A jogi tudás (jog)esetre vonatkoztatottsága veti fel a kérdést, hogy mi a joggyakorlat jogdogmatikát indukáló paradigmatikus esete: a „könnyű eset”, vagy a „nehéz eset”? 20 A könnyű eset mellett szól, hogy az látszik alapesetnek lenni, amelyhez képest a nehéz eset deviancia: komplikáció vagy aberráció következtében áll elő. Ugyanebben az irányban hat a gyakorlat tömegtehetetlensége vagy tunyasága is, amikor komoly erőket mozgat meg annak érdekében, hogy az eseteit a könnyű esetek skatulyáiba tudja begyömöszölni: ez súlyos testi sértés, ez házasság felbontása, ez pedig cégbejegyzés. Nyilvánvalóan elemezhető e késztetettség háttere, a célja azonban csak abban ragadható meg, hogy ne kelljen gondolkodni (mert az fárasztó, hosszadalmas és hibaforrás). A nehéz eset paradigmatikus esetként való kezelése a jogász öntudatra ébredése. Annak felismerése, hogy ha az alapeset a könnyű eset, akkor „alapesetben” a jogászra nincs szükség, s társadalmilag indokolt a törekvés, hogy minden esetet könnyű esetre redukáljanak vagy akként kezeljenek. A nehéz eset mint alapeset tételezése fordított alapállást vesz fel: abból indul ki, hogy minden esetben ott bujkál a nehéz eset lehetősége, s inkább az a (szerencsés) véletlen vagy kivétel, ha a nehézség nem ugrik elő az egyik homályos sarokból. Ekkor az esetek keze20

Ehhez a problémához lásd még N. MacCormick: i.m. 49. skk.


161

lése nem automatizálható, mert (elvileg) minden igényelheti a gondolkodást. Az ilyen gondolkodás egyéniesített (esetközpontú), de célja az általános normák valamely konstellációja alá rendelhetőség (vagyis az univerzalizálhatóság). 21 Ki a szerzője annak a megállapításnak, hogy „Le kell permeteznem a szőlőmet rézgáliccal, mert megtámadta a peronoszpóra”? Kinek köszönhető e gyakorlati szillogizmus; ki viszi előre a szőlőtermesztés ősi ügyét? A gazda? A tudós? A rézgálic-gyáros? Vagy a munkás, aki permetez? S ki viszi előre a jogdogmatika ügyét? Hát persze, hogy a gazda, vagyis a mesterember. Ez a mesterember a tekhnón, 22 aki birtokolja a mesterségbeli tudást: tekhné-t, latinul ars-t. A jog mesterembere számára az eset a feldolgozandó (nyers)anyag, s a jog(anyag) és jogtudomány a feldolgozás (munka)eszköze. Ez azonban nem válasz arra, hogy „kiknek a tevékenysége határozza meg a jogdogmatika fejlődését”? Nyilvánvaló, hogy ez közös output: a joggyakorlat és a jogtudomány képviselői egyaránt közreműködnek abban, amit legpontosabban jogászatnak nevezhetünk, s amelynek integráns és integráló eleme a praxist szolgáló jogdogmatika. A gyakorlat azonban képtelen saját eszközeit előállítani. A bíró, az ügyész, az ügyvéd nem fog (vagy ha igen: csudabogár lesz) elméleti fejtegetésekbe bonyolódni. A jogdogmatika feladata nem az elméleti általánosítások kimunkálása — ez a jogtudományra, a jogelméletre tartozik. A jogdogmatika feladata az elméletben kidolgozott tényállás-sémák és norma-sémák egymásra vonatkoztatása, az ehhez szükséges kreativitás bevezetésével. A sémák kidolgozása azonban nem „automatikus”. Nem „forogja ki” magát a gyakorlatban, hogy milyen minta szerint jussanak el egy esettől a megoldásáig. A minták a tudományból (elméletből) jönnek, s a mesterember dolga azok kreatív alkalmazása. A jogdogmatika univerzalizálása az, hogy sémákat keres és kínál a gyakorlati döntésekhez; a mintakészlet azonban nem univerzális, hanem kulturálisan („jogcsaládilag”) nagyon is kötött. A megoldások tehát nem univerzalizálhatók (csupán generalizálhatók), azonban a megoldások megtalálásának módja igen. (b) Ez vezet el az általános jogdogmatika lehetségességének kérdéséhez — nem egy jogrendszer egységes és általános dogmatikájának értelmében (mellyel az előző részben foglalkoztunk), hanem „a” jognak „a” dogmatikája értelmében. A realizmus és nominalizmus vitájától az univerzalizmus és partikularizmus szembenállásáig az alap-dilemma ugyanaz: van-e értelme az általánosságokról, a dolgokról általában beszélni (ontológiailag: van-e ilyen létező), vagy csak egyediségekről, individuális dolgokról. Használhatjuk-e értelmesen a ‘jog’ kifejezést általában, úgy, hogy abba beleértsük a jog számtalan (egyedi) megnyilvánulási formáját a görög vagy római jogtól a mai modern jogrendszerekig, a „primitívek” jogától a „civilizáltak” jogáig? A kérdésre adott válasz természetesen filozófiai előfeltevésektől függ. Az összehasonlító jogtudomány összes elvi és módAz „univerzalizálás” abszolút — és ezért nemigen teljesíthető — követelményével szemben Steven J. Burton a „generalizálás” („általánosítás”) kevesebbel is beérő, fokozatosságot is megengedő, s ezért könnyebben kielégíthető elvárását támasztja. V.ö. N. MacCormick: i.m. 91. o. 22 Ez József, az ács(mester) megnevezése is a görög nyelvű Bibliában. 21

162

SZABÓ MIKLÓS

szertani aggályát zárójelbe téve azonban mégis úgy tűnik, hogy intuitíve, valamely implicit jogfilozófiától vezettetve a válaszunk igenlő. Hiszen a puszta szóhasználaton túl is összefüggést, kapcsolatot látunk (vagy teremtünk) a jogélet megannyi szerteágazó megnyilvánulása között — pontosabban úgy építjük fel saját jogképünket, hogy abba belekonstruáljuk a más jogokról megalkotott képünket is. Vagyis ha nincs jog „általában”, mi megteremtjük magunknak: úgy élünk, mintha lenne. Filozófiai–elméleti alapként magam is olyan univerzalista felfogáshoz vonzódom, amely lehetségesnek tartja a jog mint társadalmi–kulturális fenomén egységként szemlélését — és így végül is egy általános jogdogmatika kivitelezhetőségét. Feltételezem tehát a (megszakítottságokkal tarkított) folytonosságot a jog két és félezer éves történetében, s rokonságot annak megannyi nemzeti változatában, s értelmes lehetőségnek gondolom a jogról általában beszélni. Ha irányzatokat is említenénk, a belga és német retorikai–topikai elméleteket, s a brit (morális, politikai és jogi) argumentációs és igazolási elméleteket kellene megnevezni. Ez a széles alapra helyezett felfogás a jogdogmatikát a tételes jogtudományok összegzése (és valamilyen allgemeine Rechtslehre felépítése) helyett olyan emberi–jogászi törekvéssel azonosítja, amely az esetekkel való megbirkózást autoritatív jogi szövegeken alapuló, „esendően” racionális vállalkozásnak látja. 23 Egy így megalapozott jogdogmatika célja annak a racionalitásnak a rekonstruálása, amely nem deduktív és konkluzív, hanem argumentatív — s ilyenként a deduktív–instrumentális racionalitás alternatívája. 24 E felfogás szemben áll azzal a megalapozással, amely a jogbiztonság követelményét elsődlegesnek nyilvánítva a jogdogmatikától a kalkulálható racionalitás eszköztárának kidolgozását várja. Ilyen igényt mindenekelőtt a jog logikai elmélete támaszt — s annak leágazásai a racionális döntések elmélete, a jog gazdasági elmélete, az informatika, jurimetria és más mesterséges nyelven alapuló elméleti modellek felé. E felfogáscsoporttal szembeni ellenérzések vezettek korábban arra, hogy az ilyen felfogást a — félreértett és leegyszerűsített — jogpozitivizmussal kapcsoljam össze, s ezen az alapon támadást indítsak a pozitivizmussal szemben. Akkori kritikám a „törvénypozitivizmus” vagy „mechanical jurisprudence” — esetleg: „slot-machine jurisprudence” — felfogásával azonosította „a” jogpozitivizmust, s így szükségképpen igazságtalanra sikerült. Jogdogmatika-felfogásom szemléleti alapjaiban éppen emiatt következett be változás az elmúlt években. Most nem gondolom, hogy egy jogpozitivista szemléleti alapállás elkerülhetetlenül implikálja a formalisztikus jogfelfogást; amint azt sem, hogy e kérdésben szükségképpen döntést kell hozni. A jogdogmatika igénye az autoritatív jogi szövegek iránt még csak a jog pozitivitását, de nem a jogpozitivizmust kívánja meg. Úgy hiszem, bármely jogelméleti–jogfilozófiai bázison 23 24

Az ‘esendőség’ (defeasibility) fogalmához lásd N. MacCormick: i.m. főleg a 12. Fejezetben. V.ö. pl. Ch. Perelman: ‘Amit a jog tanulmányozása nyújthat a filozófusoknak.’ In: Szabó M. (szerk.): Előadások a jogelmélet köréből. Miskolc: Miskolci Egyetem, 1996, 61-74. o.


163

el lehet jutni oda, hogy a jogdogmatikai okfejtés alapjaként szükség van autoritatív jogi szövegekre mint a jogi propozíciók végső igazolására. Az azonban, hogy ennek egyféle jogpozitivizmusba kéne torkollnia, a legkevésbé sem állítható. (c) Az elmélet és gyakorlat közötti megkülönböztetésen belül nyílik meg a jogalkotás és jogalkalmazás közötti dogmatikai distinkció lehetősége. Azért belül, mert a jogalkotás és a jogalkalmazás is a gyakorlat része — mégpedig az elmélet által támogatott gyakorlat két tevékenységi köre. E két tevékenységet szokásosan a voluntas és a ratio kettősségével választják szét. A voluntas az az akarat, melynek révén a cselekvésre feljogosított autoritás dönt, s döntésével normát tételez, vagyis megteremti a joganyagot. A hangsúly a döntés-elemen van, amely nem levezetésként (következtetésként) áll elő, s ezért potenciálisan irracionális, de jellegzetesen is a-racionális. 25 Ugyanez a mozzanat a szabadság indikátora: ami nem előzetesen meghatározott, az szabad, esetleg önkényes, de mindenképpen kevésbé kiszámítható. A ratio ezzel szemben a szabadság (döntési lehetőség) hiányából fakadó kiszámíthatóságot, levezethetőséget jelenti. Birtokában a jogalkalmazó „kiszámítja”, „megszerkeszti”, „megállapítja” ítéletét a joganyag bázisán. A könnyű esetekben a voluntas és a ratio közötti ezen viszony lehet közvetítetlen vagy reflektálatlan is; a nehéz eset azonban éppen azért nehéz, mert közvetítésre van szükség. A közvetítés a jogdogmatika feladata a ratio-nak scientia, prudentia és ars tudás-formákra való felbontása révén, s a joganyagtól a praxisig elvezető láncolatuk kikovácsolása révén. Ezt a kettősséget képezi le az, hogy a jogdogmatika — 2. ábrán kijelölt — „harmadik dimenziója” is két részre bontható: a jog/jogtan hierarchikus síkja „előtt” a jogalkotás–jogképződés, „mögötte” pedig a jogalkalmazás dogmatikájára, hogy együttesen kiadják azt, amit „jogászatnak” nevezhetünk. A jogalkotás és jogalkalmazás dogmatikájának viszonya többféleképpen is tételezhető — ebben (mármint a jogalkotás-dogmatika elsődlegességének tételezésében) nyilvánvalóan nem értek egyet Pokol Bélával. Csak részben és csak kiegészítésekkel oszthatjuk ugyanis Esserre hivatkozó sorait: „a jogdogmatikai gondolkodást nem a pozitív jog szabályai kötik, nem ezek a »dogmák«, amelyek kényszerítően adottak a jogdogmatikus számára, hanem azok a mögöttes kategóriakészletek, amelyek e szabályokat is formálták létrejöttükben…” 26 Az természetesen igaz, hogy a dogmák nem azonosíthatók a pozitív jog szabályaival. Azonban a dogmatikai gondolkodás kereteit adó autoritatív szövegekként a dogmatikát kötik a pozitív jog szabályai; ezek a dogmák kiindulási és viszonyítási pontjai. Ennek alapján egyet lehet érteni természetesen azzal is, hogy a jogalkotás megelőzi a jogalkalmazást, s így elsődleges annak a „mögöttes kategóriakészletnek” a meghatározásában is, amely keretet és kiindulást jelent a jogalkalmazás számára. A dogmatikai kihívást azonban a konkrét eset intézi a szöveghez és annak alkalmazójához, 25 26

Ez a megfontolás képezte Kelsen akaratelméleti fordulatának magvát is. Pokol B.: ‘A jogdogmatika természetéről.’ 39 Magyar jog (1992) 515. o.

164

SZABÓ MIKLÓS

vagyis a dogmatikai feladat a jogalkalmazás során, a joggyakorlat szolgálatában merül fel. A dogmák segítik a jogalkotót is — azon az áttételen keresztül, hogy a majdani alkalmazhatóság a jogalkotói munka hatékonyságának feltétele. Nem kötik azonban a jogalkotót, amit a megalkotott jogszabályok nem egy logikai bakugrása is ékesen bizonyít — ismét a jogdogmatikára bízva, hogy e bakugrásokat is beillessze koherens rendjébe. 27 TALÁN ÉRVELÉSELMÉLET? Bizonyos megközelítésben: igen. A jog és a jogtudományok, illetve a jogdogmatika viszonyának a 2. ábrán is szemléltetett természetéből az következik, hogy a jogdogmatika nem egy ponton és egy módon kerül viszonyba a joggal és a jogtudományokkal — vagyis többféle jogdogmatika, s többféle jogdogmatika–felfogás is lehetséges. Más jogdogmatikához jutunk, ha egy jogterület vagy egy jogintézmény gyakorlati alkalmazásának dilemmái felé fordul a figyelmünk, s megint máshoz, ha egy jogrendszer felépülése és működése, vagy általában a jognak a gyakorlati problémák megoldásához való hozzájárulásának mikéntje a kérdés. Több szinten, több módon művelhetjük tehát a jogdogmatikát — s ennek megfelelően többféle választ adhatunk a „Mi a jogdogmatika?” kérdésre is. 28 Az általam elfogadott és fentiekben vázolt felfogás a dogmatikát a gyakorlathoz köti, s a választ távolabbról közelíti meg: onnan, hogy „Mi a joggyakorlat?”, sőt, még hátrább lépve „Mi a jog?” — vagyis mi a jog értelme, mi a jog társadalmi funkciója. A válasz erre az emberi gyakorlat segítése, mégpedig oly módon, melynek rekonstrukciója a dogmatikában keresendő. E mód lokalizálása a beszéd, a szövegek bizonyos felhasználásán belül keresendő — akár a nyelvfilozófia, akár a beszédaktus-elmélet, akár a pragmatika értelmező modelljét hívjuk is segítségül. Kézenfekvő, hogy a klasszikus örökséget felvállalva és felhasználva ez a modell a retorika — a meggyőző beszéd tudománya — legyen, amely nem más, mint az argumentáció általános elmélete. Annál is inkább kézenfekvő ez azért, mert a jogászatot is definiálhatjuk az argumentáció specifikus nyalábjaként: a jog nem más, mint meggyőzésre törekvés argumentumok révén egy specifikus beszédhelyzetben. A retorika és a jogászat pedig közös tőről fakad. Mindkettő mesterség — tekhné —, tehát nem csak tudás vagy tudomány, hanem gyakorlat is. Továbbá mindkettő célja a meggyőzés — a hallgatóságé, illetve a bíróságé —, s ezért nem véletlen, hogy az első jogászok rétorok voltak, illetve a retorika „tankönyvi” példája vagy esete a bíróság előtti beszéd volt. Végül az érvelésben muNyugodtan tekinthetjük ilyennek a „jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok” fából vaskarikáját. 28 Ugyanúgy, mint ahogy más és más választ adnak a vakok a „Mi az elefánt?” kérdésre az indiai mesében, attól függően, hogy melyik testrészét tapintva rekonstruálják (vagyis inkább projektálják) az „egészet”. 27


165

tatkozik meg az az egység, ami a konkrét esetet, az általános normát és az egymásra vonatkoztatásuk eljárását fogja össze. Így lehet, hogy azon munkák jelentős része, amelyeket — talán vitathatóan? — a „kortárs jogdogmatika” címszava alá sorolhatunk, tematikájukban, esetenként címükben is érveléstanként állnak elénk. 29 (a) A retorika és jogászat közötti ilyen kölcsönkapcsolaton belül nehéz állást foglalni az elsőbbség kérdésében egy általános és egy speciális érveléselmélet között. Az árnyalás fontosságának hangsúlyozása mellett is egy általános argumentáció-elmélet mellett érdemes elköteleződni, azt tudatosítva, hogy az argumentáció mint cselekvési mód elsősorban az „emberi természet” része, 30 s csak másodsorban formálja az érvelési beszédhelyzet, a szituáció. Arra a kérdésre azonban, hogy ezen általános érvelési hajlamnak vagy készségnek mi a motorja, mi képezte ki, hajlamos volnék azt válaszolni, hogy a jogi argumentáció. Intuitíve kézenfekvő válaszként a morális argumentáció mint valamiféle „természetes argumentáció” kínálkozna, azonban a jog kontextusa teszi nyilvánvalóvá a közösség (mint hallgatóság) jelenlétét és azt, hogy az érvelésnek tétje van. Ha történetileg nem is, de mint az argumentáció lényegének felszínre hozóját és kiteljesítőjét állítom a jogi argumentáció meghatározó szerepét — mint Derrida az írásét a beszéddel szemben. 31 (b) Az általános argumentáció-elmélet elsődlegessége csak annyit jelent, hogy kibontható az argumentáció általános modellje, s ez minden speciális argumentáció alapját vagy formáját adja. 32 Semmiképpen sem mossa azonban egybe az érvelési szférákat. A jogi érvelés autonómiája nem argumentumai formájában, hanem rendszerének zártságában mutatkozik meg. Nem vitatható, hogy a helyes cselekvés meghatározására irányuló racionálisan igazolt gyakorlatként az erkölcs, a politika és a jog közös tőről fakad, s e közösség érvelési eljárásukra is kiterjed. Ahhoz azonban, hogy a jog a sajátos társadalmi funkcióját ki tudja teljesíteni, olyan autonómiára van szüksége, amely határozottan leválasztja őt a nem-jogi gyakorlatokról. 33 Vitathatatlan, hogy a jogi argumentáció kiindulópontja — a jogi norma — morális és politikai argumentáció tárgyaként és eredményeként áll elő, ezt követően azonban kvázi-szakrális — és csakis jogi — autoritással rendelkezik. Az e normákra hivatkozó jogi érvelésnek már lehatároltLegyen elég csak példaként — bármennyire eltérő elméleti keretet munkáltak is ki — felidézni Theodor Viehweg, Duncan Kennedy, Joseph Esser, Peter Goodrich, Stephen E. Toulmin, Robert Alexy, Chaïm Perelman, Aulis Aarnio nevét, sok más név említése nélkül. 30 Ha tetszik, használhatjuk akár a ‘zoón rhétorikón’ kifejezést is az ember meghatározására. 31 J. Derrida: De la Grammatologie. Paris: Les Editions de Minuit, 1967; részben magyarul: Grammatológia. Első rész. (Transzf.: Molnár M.) Szombathely: Életünk – Magyar Műhely, 1991. 32 „A logika (mondhatjuk) általánosított juriszprudencia. … [A] jogviták csak a racionális viták egy sajátos válfaját képezik, amelyben az érvelés eljárásai és szabályai intézményekké kristályosodtak.” S. Toulmin: The Uses of Argument. Cambridge: Cambridge U. P., 1964, 7-8. o. Az argumentumok általános szerkezeti sémáját lásd ugyanitt, 94. skk. 33 V.ö. pl. Lukács Gy.: A társadalmi lét ontológiájáról. II. (Ford.: Eörsi I.) Budapest: Magvető Kiadó, 1976, 227. o. 29

166

SZABÓ MIKLÓS

nak kell lennie, vagyis a jogi argumentáción belül már nem hozhatók elő (ismét) a morális és politikai megfontolások. Ha mégis, akkor az már nem jogi, hanem morális és politikai argumentáció lesz. A jogi érvelés autonómiája tehát normatív tézis. (c) Azt a kérdést, hogy a jogi argumentáció specifikuma vajon a szabály-alapú argumentáció-e, már körüljártuk (s magam is) a szabály/norma konferencián. 34 A válasz az elfogadott szabály-fogalomtól függ. Ha — miként magam — azt mondjuk, hogy a szabály „univerzális kondicionális”, melynek formája a „mindig, ha … akkor mindig …” (vagyis a Kelsen-féle hipotetikus ítélet), akkor a jogi argumentáció nem definiálható szabály-alapú argumentációként, mert nem minden jogi érv szabály-alapú. Az univerzális, de nem a fenti formát felvevő érvek az elv-alapú argumentumok, s teret kell adni az individuális (pl. méltányossági) megfontolásokat alkalmazó érveknek is. Az általam preferált szabályfogalom tehát a függvény-formát veszi fel, vagyis a kondicionális előtagja és utótagja között merev meghatározottságot tételez. Ha a ‘ha’ nem szükségképpen vonja maga után az ‘akkor’ bekövetkezését, akkor nem szabály-alapú argumentumról van szó. Nem azonosíthatjuk tehát a jogi argumentációt a szabály-alapú érveléssel még akkor sem, ha kétségtelenül ez jelenti annak alaptípusát. (d) A jogi argumentáció problémája a jogi beszédaktusok kérdéskörét is megnyitja abban az értelemben, hogy bizonyos beszéd-megnyilvánulások pragmatikai funkciója lehet cselekvések realizálása jogi érvek elősorolása által. Itt arra kell választ adni, hogy mikor minősül egy beszéd-megnyilvánulás érvnek, azon belül jogi argumentumnak. Azt mondhatjuk, hogy akkor, ha a jogi argumentáció lehatárolt területén belül marad, vagyis kiindulópontjaként jogon belüli szöveget fogad el. Az ilyen igénnyel megfogalmazott állítások a jogi propozíciók, melyeknek két fő változata van: a ténykérdésekre válaszoló ténybeli propozíciók és a jogkérdésekre válaszoló norma-propozíciók osztálya. Ez utóbbiak vagy egy norma létezését állítják (norma-tételezés), vagy egy fennálló norma következményeit állapítják meg (értelmező propozíció). A jogi argumentumok formalizáltsága és feszessége az értelmező propozíciókra is kiterjed: az interpretáció kötött pályán mozog. A beszédaktus-elmélet mindehhez a propozíciók mint beszédaktusok értelmezésével járulhat hozzá — hogy ui. azok a beszédaktusok mely típusaiba sorolhatók be, s mi a működési mechanizmusuk, vagyis miként alkalmasak cselekedetek megvalósítására szavak kimondása révén.

V.ö. Szabó M. (szerk.): Regula iuris. Szabály és/vagy norma a jogelméletben. Miskolc: Bíbor Kiadó, 2004.

34

A JOGDOGMATIKA HIVATÁSA

Recommend Documents