A jéghegy csúcsán

A jéghegy csúcsán

2012.07.26 (2012. július 3) Előzetes sajtótájékoztatón a fesztivál eddigi közvetlen finanszírozói kilátásba helyezték: a muzsikusok ezután csak uniós forrásból zenéljenek a következő fesztiválokon, mert az adófizetők pénze másra való. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy az idei rendezvény még lezajlik úgy ahogy, aztán jövőre majd meglátjuk. http://maszol.ro/index.php/kisebbsegben/485-a-jeghegy-csucsan

(2012. július 5.) Még friss nyomdaszagúak a magyarul, románul és angolul megjelentetett műsorfüzetek. Szerkesztette: Péter Boglárka, Krézsek Erika. Arculatterv, grafika, fotó, tördelés: Ádám Gyula, Botár László. Működik a már hagyományosan megszokott honlap, minden szükséges információt tartalmaz. Jó látni, hogy minden a megszokott mederben. Ensemble Renaissance (Szerbia) - a legtöbb koncertet adó régizene együttes Európában | Fotók: Ádám Gyula (2012. július 8. / Első nap: minden a helyén) Jobban nem is sikerülhetett volna az indítás: minden a helyén volt. Az, hogy a délután torlódó felhők rendre eloszlottak, s az iszonyatos meleg fokozatosan megenyhült; az, hogy a Mikó vár udvara lassan megtelt és rendre feltűntek az ismerős arcok; az, hogy az utóbbi 1-2 évben nagyon sok gyermek született, akik - úgy tűnt -, mind ott lebzseltek a várudvaron, élvezvén a zene, a ritmus és az udvari sokadalom romantikáját... Az is nagyon rendben, hogy az idei megnyitó beszédek - más alkalmaktól eltérően - rövidek és velősek, mert akik tartották őket, "elfelejtették" beletenni az üresjáratot. De azért mindenki szólt, akinek kellett, s a kétnyelvűséggel sem volt semmi hiba. (A város nevében Antal Attila alpolgármester, a megyei tanácséban Ferencz S. Alpár tanácsos beszélt, majd szót kapott a fesztivál művészeti vezetője, Filip Ignác és a HMKK igazgatója, Ferencz Angéla.) Ha valaki nem értett valamit, magára vessen... A bemondók között régi ismerős: Radu Rădescu, magyar partnere ismét új név: Bocskor Szalay Lillának hívják. Ezúttal ők se húzzák-nyúzzák fölöslegesen a szót. Paul Cristian, az idei Barokk Fesztiválzenekar csembalósa Végére hagytam a lényeget: az Ensemble Renaissance-ot. Vérprofi társaság. Műsoruk, a Marco Polo utazásai remekül átfogja a balkáni, a közel- és a távolabbi keleti zenéket. Akkora beleéléssel és lelkesedéssel varázsolták elénk a régi olasz, görög, perzsa, arab, kínai, mongol, kisázsiai, török dallamokat, hogy csak úgy porzott, döngött az udvar a színpad deszkájától. Egy újrát adtak, a fergeteges ütemű görög táncokat, mindenkinek viszketett tőle a talpa. Ádám Gyulának éjfél előtt már meg is jelentek a Hargita Megyei Kulturális Központ blogjában az első napon készített fotói. Ahogy láttam, nem volt hiány a témában... (2012. július 9. / Második nap: A fesztiválzenekar Bachot játszik) Tavalyi naplómban eltűnődtem, hogy az ad hoc szerveződött Barokk Fesztiválzenekar, mely az idén ismét újjá alakult - mindig a lehetőségek, a felkínálások és a preferenciák szerint, vagyis ez a zenekar nem az a zenekar, és mégis -, miként tud olyan rövid idő alatt hatásos és minőségi zenei kohéziót teremteni egy nem kis számú zenész közösségben! Sejtettem, hogy amit mi

WEB PAGE: http://www.musica-antiqua-hr.ro/2012/pr/a_jeghegy_csucsan.html 2016.10.10 18:05 Page 1/7, © www.musica-antiqua-hr.ro

látunk-hallunk, az csupán a jéghegy csúcsa, ezt viszont láthatatlan, de igen alapos együtt munkálkodás egészít ki. Hirdetés Hirdetés A Hargita Népe mai számában Kovács László csíkszeredai hegedűművész és Ulrike Titze barokk hegedűs, a zenekar vezetője elárulják: gyakorlatilag már az év eleje óta szerveződnek, a földrajzi távolságokat interneten hidalják át, egyénileg készülnek, aztán pár nappal a koncert előtt "összedobják" a külön-külön elsajátított szólamokat. Most is ez történik a Johann Sebastian Bach és fiai című koncertjükön, amikor is az idei zenekari együttes 5 első hegedűsből, 5 másodhegedűsből, 3 brácsásból, 2 gordonkásból, 2-2 fuvolásból, oboásból és kürtösből, egy-egy viola da gambásból, nagybőgősből, csembalósból, fagottosból áll... Este van, kevéssel éjfél előtt. Nemrég tértem haza a koncertről, emelkedett hangulatban. Nagyszerű volt a helyszín: az ember méltónak érezte magát arra, hogy kultúrlénynek tartassék. A zenekar tagjai egyforma fekete ingben-blúzban-nadrágban-szoknyában, diszkréten jelentek meg a Szent Ágoston oltára előtt, körülbástyázván egy csinos csembalót és az egymásra találás lendületével, egymás után adták elő a Bach família válogatott darabjait. A szívvel-lélekkel játszott zene törvényszerűen szépítette meg a zenészek arcát; a feladatból játszók arcára (alig egy páran voltak) viszont valósággal kiült a savanyú közöny. Jól láthattam a közönséghez legközelebb elhelyezkedő csembalós játékát: úgy működött, elejétől a végéig, mintha ő vinné a fő dallamot. Figyelt, tiszteletben tartotta a kottát, mindenét beleadta a játékba, annak dacára, hogy hangszere a zenekar általános tonalitásában alig hallható, diszkrét vonulat csupán. De azt hiszem, biztosan megérződne, ha olykor-olykor felületesen kihagyna, a könnyelműség vizeire tévedve. Elnézve őt, jobban átéltem azt a lelki kötődést, ami egy zenekar tagját a közösséghez láncolja. A legapróbb gesztusokból, hangzatokból áll össze a nagy egész - a mai estén a Bachék megálmodta muzsika -, amelyről nem lehet tudni, hogy a zeneszerzők zsenialitása élteti, vagy az előadók mesteri játéka emeli ki a hallgatás tengeréből. (2012. július 10. / Harmadik nap: Bemutatkozások) Két bemutatkozó koncertet is kaptunk, egy füst alatt, ugyanott - a már hagyományosan kedvelt, jó akusztikájú, egyszerű református templomban. Mindkét hangverseny a barokkról és a rokokóról szólt. Ez lehet jó is (avatott fülben elmélyíti a zenei élményt), de épp úgy vissza is üthet (az amatőr, az alkalmi zenehallgató egy idő után belefárad a rá zúduló, hasonló zenei élménybe). Mindkét koncertet fokozott figyelemmel követte a közönség, hiszen bemutatkozásról volt szó: a Mercurium fellépte egyben azt jelentette, hogy immár csíkszeredai identitású régizene együttes is a prérire lép; a nemrég alakult csapat, Péter Ernő helybeli hegedűművész vezetésével színesíteni kívánja azt a palettát, amit Csíkszereda jelent a zenei életben. (Ehhez mindjárt tegyük hozzá, hogy harmadik éve nem lép már fel a fesztiválon - korábban hagyományosan ők zárták a rendezvényt a csíki kamarazenekar; egy részük a Barokk Fesztiválzenekarban, más részük új utakat keresve hallatja hangját a régizenélésben.) A bemutatkozó Mercurium - a csíkszeredai régizene együttes A Mercurium tagjai nyitottak bármilyen együttműködésre, hiszen még az elején vannak, s ehhez mérten bemutatkozásuk igen jól sikerült. Talán valamivel több, külsőleg is megnyilvánuló lelkesültséget vár el a közönség a fiatal előadóktól. Különösen az együttesvezető zenei animátor szerepét lehetne láthatóbban is megerősíteni. Mindenképp előnyükre vált, hogy ők indították a keddi műsort - igaz, a hátrányát is megérezték, mert a korai műsorkezdés miatt szerényebb volt a közönség érdeklődése, mint a második koncert esetében. A Rovátkay Adrian-Bodoky Gergely Márk-Fülöp Mária-Sam Chapman, kimondottan e fesztiválra összeálló négyese inkább akart egyedi demonstráció lenni, mint tartós előadói keret. A két jól


ismert hangszer mellé (csembaló, fuvola) két kevésbé használatos zeneszerszám hangsúlyos, mesteri szintű jelenléte tette még izgalmasabbá a zenei élményt (barokk fagott és theorba; ez utóbbi egy hosszúnyakú, basszus változatú lantféle). A barokk stílusgazdagságát mindenekelőtt művekkel és briliáns játékmóddal érzékeltették. Mindvégig a két fúvós brillírozott - a csembaló és a theorba számomra megmaradtak a kísérő hangszerek hamupipőke szerepében. Némileg rontott a zenei élményen a gyakori hangolgatás, ami a csembaló esetében elég furcsának hatott; személy szerint még sose éltem meg, hogy egy-egy koncert során kétszer is felhangolták volna a csembalót! Elvégre, ugyanebben a templomban, ugyanilyen nyári melegben, kizárólag csembaló szólókoncerten minden további nélkül, elejétől a végéig, akár két órán át is játékképes maradt a hangszer. Az ilyen és ehhez hasonló zavaró közjátékok mit sem vontak le a zenei teljesítmény értékéből, ám csorbították a zenei élményt, ami lehetett volna akár az önfeledt, feltétlen ünneplésé is. (2012. július 11. / Negyedik nap: Tanárok vetélkedése) A szerda estével - bárhogy is néznénk - a fesztivál félidejéhez érkeztünk. A nap eseményének helyszíne: a Márton Áron gimnázium frissen renovált, még festékszagú díszterme, amelynek hangulatára az égbolt magasát sugalló tágas boltozat és a csodás, helyreállított üvegablak mozaikok nyomják rá a bélyegüket. Csak azt sajnálni, hogy a teremnek nincsen az érdeklődés fokához méltó befogadóképessége, illetve hogy a szellőzés nincsen megoldva - amúgy a többi "tökéletes". Balról jobbra: Bodoky Gergely Márk, Adrian Rovátkay (Németország), Sam Chapman (Anglia), Fülöp Mária (Sepsiszentgyörgy) De tényleg... Az is csak enyhén zavaró, hogy a tavalyhoz képest, a Fesztivál nyári egyetemének tanári koncertjére nem tudott elkészülni legalább egy sokszorosítható, eligazító műsorrend - és csak egy kézzel rótt, ugyancsak nem végleges változat állt a műsorismertető Filip Ignác Csaba rendelkezésére. Így, a tapasztalt értőket leszámítva, inkább csak fül után sejtettük, a roppant zenei birodalom mely ösvényein és szépségei között járunk a jobbnál jobb előadók jóvoltából. Az előadás végén mindenki, akinek köze volt az előadáshoz, felsorakozott a díszterem színpadán, egy közös meghajlás és csoportkép erejéig. A tavalyhoz képest (talán a hely megilletődést keltő komolysága folytán?) csökkent az esemény spontán játékossága, viszont nőtt az előadói igényessége. Valódi koncerttel vetekedő volt ez a mégis csak "házizenélés", ami nem csak a nyári egyetem hallgatói számára volt igazán tanulságos, hanem az egész fesztiválközönséget meggyőzhette arról, hogy a tanulók jó kezekben, nem csak tapasztalt oktatók, hanem kiváló művészek irányítása alatt vannak. (2012. július 12. / Ötödik nap: Most jön a java?) Ha eddig jó volt a fesztivál, akkor az előzetes műsortervbe tekintve leszögezhetjük: volt, ami volt, de most jön a java! Reménykedek, hogy a ma esti trubadúrkoncertet nem fújja el a vihar. Még pár óra van Kobzos Kiss Tamás és Miquèu Montanaro okszitán énekes közös fellépéséig. A Magyarországon élő Montanaro vérbeli trubadúr, először teszi tiszteletét Csíkszeredában, s bár Kiss Tamással kb. húsz évvel ezelőtt nagyban együtt muzsikáltak, a kapcsolat megszakadt közöttük, most izgalmasnak ígérkezik az újabb egymásra találás. A várva várt esti koncert újra telt házat vonzott. Ez a "zsinórban telt ház" állapot másoknak is feltűnt. S amíg Kobzosék a szabadtéri színpadon hangoltak, örömmel állapítottuk meg, hogy mennyivel több most a fiatal arc más évekhez képest. E friss, eleven hallgatói energia minden bizonnyal kedvezően befolyásolja a produkciókat is.


Két mai trubadúr: a magyar Kobzos Kiss Tamás (baloldalt) és az okszitán Miqueu Montanaro (jobboldalt) A másfél óra erejéig vérbeli trubadúrrá vált két előadó a lehető legegyszerűbb művészi eszközöket választotta: párbeszédben egymással és a közönséggel, tökéletesen megérttették velünk, hogy miért vonzódik a provanszál/okszitán lírai hagyomány a szerelem megvallásához, az incselkedő játékhoz, a dalhoz. Kobzos Kiss Tamás és Miquèu Montanaro tudatosan felépített közös szereplése egyúttal nagyszerű zenei lecke is volt sajátos népi hangszerismeretből, előadási módokból, szövegértelmezésből, az előadók természetes humorából. Semmi látványos csillogás, minimális effektusok, sőt, még a délután feltámadó, heves viharmelléki szél alapzaját is a maguk hasznára tudták fordítani azáltal, hogy a hagyomány kedvéért bevállalták a szabadtéri zenélést - úgy, ahogy azt a trubadúrok tehették, minden időkben és minden körülmények között. (2012. július 13. / Hatodik nap: Búcsúzik az egyetem) A fesztivál nyári egyeteme - a hallgatók életkorát tekintve némileg furán hangzik ez a megnevezés az egy heti intenzív hangszeres foglalkozásra - ma zárta kapuit, hiszen holnap, a hetedik napon már a vizsgahangversenyek következnek, illetve az oklevelek átadása. Este két hangversenyt is tartottak a református templomban. Az elsőn a kolozsvári Transylvania Barokk Együttes nyújtott ízelítőt legújabb CD-jéről, mely a sokszínű erdélyi barokk zenét illusztrálta. A régizene régi barátaiból - Majó Zoltán, Bartha Mátyás, Ciprian Câmpeanu, Erich Türk - álló kvartet, mely a számoknak megfelelően váltakozó felállásban játszott, elegánsan könnyed és mindvégig profi szintű zenéléssel illusztrálták az erdélyi zene XVIII-XIX. századi állapotát, fennmaradt eredeti erdélyi kottáskönyvek alapján. A játszott darabok előtt a csembalós Erich Türk néhány találó mondattal elhelyezte az illető zeneművet a kor és a zeneirodalom megfelelő rendszerében, ami egy pillanatig sem tűnt fölösleges időtöltésnek, még kevésbé szájbarágásnak, hiszen a magyarázatok minden esetben egész sor új információt hordoztak az együttzenélés történetéről. Itt láttam (ismét) igazolódni azt a meggyőződésemet, hogy bár egy műalkotás esetében hagyni kell a művet beszélni, az soha sem fölösleges, ha az alkotó megosztja gondolatait, ismereteit a bemutatott alkotással kapcsolatban. A második hangversenyen a nagykárolyi Collegium együttes játszott, persze nem úgy, mintha vezetője, Deák Endre állt volna az élén. A lelkes zeneszerző és -szervező június közepén, a fesztiválra való készülődések teljében váratlanul elhunyt, s társai ezzel a szomorú örökséggel érkeztek Csíkszeredába, hogy folytassák azt a munkát, amit évtizedek óta, a régizenélés hűséges pártolóiként kifejtenek. Műsoruk (Dallamrokonság a gyulafehérvári latin himnuszok és a korabeli német világi dalok között) egyben kimondatlan, de mélyen átérzett zenei párbeszéd volt örökre eltávozott barátjukkal, Deák Endrével, aki bizonyosan megértő lélekkel, szívesen fogadta a zenei ajándékot. Az emlékezéssel megidézett Deák Endre | Archív felvétel A húros-pengetős hangszerekre (hárfa, lant, fidula, gamba) alapozott énekes előadás végtelenül egyszerű, bensőséges és felemelő érzést keltett a közönségben s szinte természetesen vitte át a hangulatot a koncertet követő rövid megemlékezésbe. Deák Endréről az egykori intézeti tanára, Brandner Nóra mondott rövid méltatást és búcsúbeszédet, felemlítve a lelkes zenei animátor fiatal éveit, amikor még jó barátjával, a korán eltávozott Babrik Józseffel együtt zenéltek, s akinek törekvéseit aztán Deák Endre nagykárolyi évtizedei alatt tovább folytatta. Szólt a Búgócsiga együttest vezető egykori könnyűzenészről is, hiszen Deák Endre sose szégyellte azokat az éveket, amikor a fiatalok számára szerzett tiszta forrásból származó, tőröl metszett erdélyi magyar tánczenét s nyert vele nem egyszer díjakat a Siculus fesztiválon. (Jellemző, hogy az akkor született könnyűzenei darabok ma is élnek, 2010-ben a Moiras Records készített 21 számukból, 1972-74-es rádiófelvételek alapján nagylemezt, s ez volt az azóta már csak emlékekben élő együttes első nagylemeze is!)


Az elhunyt zenészbarát emlékére végül zenével búcsúzott mind az együttes, mind a terem: még sokáig visszhangzott bennünk a közismert, slágerré vált Babrik-Deák szerzemény, a Virágom, virágom... (Halkan tűnődve jegyzem meg, és csak magamnak - vagy mégsem? -: Deák Endre biztosan nem vette volna zokon, ha a rá emlékező szavak úgy is fölröppennek a teremben, hogy a jelenlévő román kollégák, zenésztársak, barátok is értsék - annak a szellemiségnek a jegyében, amit Erich Türk olyan magától értetődően képviselt és gyakorolt, amikor nem a saját anyanyelvéhez, hanem a hallgatóságéhoz igazította magyarázó beszédét.) (2012. július 14. / Hetedik nap: Vizsgák, játékok, zenés piknik) Ahogy az lenni szokott, az utolsó napokhoz érve a fesztivál ideje megsűrűsödik: az utolsó két napba kell belezsúfolni mindazt, amik aztán elvarrják az eseménysor szálait. Szombat délelőttre esett a nyári egyetem ének és tánc tanfolyamot végzett hallgatóinak vizsgaelőadása a Mikó vár udvarán, ami mindig hangulatos és látványos előadás keretében valósul meg; mindehhez szükséges a megfelelő tér, a nagy színpad, a megnyilvánulási lehetőség. Na, az ott mind megvan. Ezért nyílt ott, a vizsga után mindjárt reneszánsz játszóház is a gyermekeknek, ahol a bábozástól kezdve mindenféle bolondozásban részt vehetett a kicsik közönsége. A bukaresti Lyceum Consort szakrális zenei hangversenye a csíksomlyói kegytemplomban Az egyetemi vizsga délután a Márton Áron középiskola dísztermében folytatódott. Sorra kapták meg az okleveleket az ütőhangszeresek, a barokk hegedűsök, az oboások, a furulyások, fuvolások, a csembalósok, a gambások és a basso continuósok. Az oktatók leleményességére bízott egyéni vagy közösségi bemutatkozás laza spontaneitása folytán friss volt és tanulságos, egészségesen megmozgatta a kánonok állóvizét. Az örömmel learatott tapsok és a szép fényes oklevél mellett az egyetemi haszon mindjárt célszerűséggel is mérhető: az évről évre visszajáró hallgatók mostanra olyan szintre jutottak, hogy pl. az ütőhangszeresek szinte egész csapatát az esti nagykoncerten meghívott előadókként látta vendégül a budapesti Musica Historica együttes, amikor műsorában bemutatta Solakzade: Pesrev c. török harci zenéjét. A különböző ütőhangszereket megszólaltató lelkes fiatalok olyan remek harci hangulatot gerjesztettek pillanatok alatt, hogy a közönség csak ámult-bámult... Hát ennyit egyetem és élet kapcsolatáról. Az esti előadásokra ismét reménykeltően benépesült az akkorra már kellemesen árnyékba borult várudvar. A megszokott, szinte személy szerint ismert közönség mellett nagyon sok fiatal szülő jött 1-2-3-4 éves csecsemőjével is, s az udvar gyepén hamarosan lelkes zenehallgatás mellett vidám piknikhangulat uralkodott a gyermekek és felnőttek között. A szabadtéri előadásra szánt műsorok eközben zavartalanul szárnyaltak a szabadtéri színpadról a közönség felett. Baróti Kájoni Consort Előbb a Musica Historica jól ismert, szívesen visszavárt, mindig valami újdonsággal jelentkező csapata mutatta be Hallod-e, pendítsd a lantot! c. műsorát, amelyben végvárak, udvarházak és városok zenéje hangzott fel a XVI-XVII. századi Magyarországról. Az együttes változatlanul hozta megszokott erényeit: frissességét, előadói virtuozitását, szakmai hitelességét és pontosan bemért időgazdálkodását. A jól összeillesztett, egymásból építkező számok épped annyi időt töltöttek ki, amennyi a műsorelőzetesben szerepelt. Az ilyen fajta kiszámíthatóság, mely egyben kellő előadói rugalmassággal és spontaneitással is társul, ritka ajándék és nagy elismerést aratott.


Az utána következő erdélyi Codex együttes és meghívott két pár táncosa szintén komolyan vette azt, hogy a fesztiválon való szereplésben művészi előrelépésről kell bizonylatot adni. Zenei kísérletükben XVII. századi dallamok és táncok variációit mutatták be, hasonlították össze hangzás- és mozgásvilágban ábrázolva mindazt, amit elméletileg bevezetőben fölvázoltak. Így aztán remek demonstratív muzsikálás közben ismerhettük meg az át- és feldolgozások, a variációk, a cifrázások, az előadói szabadosságok alkotó szerepét minden idők zenéjében és más-más földrajzi betájolásban. A kísérletezés sokrétűségéből táplálkozó komplex műsor felépítettsége a Codex részéről nagyfokú tudatosságra és professzionalizmusra engedett következtetni - nem csoda, ha a közönség még szívesen hallgatta volna az esti fellépőket. Igaz, ráadásban nem volt hiány: a koncertek után reneszánsz táncházzal folytatódott a késő éjszakába nyúló zenés piknik. (2012. július 15. / Nyolcadik nap: "Háromgarasos" búcsú) Azon kívül, hogy vasárnap van, s a koncertsorozat záró napja, ráadásul különleges élményeket is kínál - még hozzá nagykanállal; rivaldafénybe állít mindent, amire a hét folyamán nem volt keret és hely. A búcsú ideje mindig szomorúságot kelt, de felemelő is egyben: ennek a zenei hangulatát árasztotta a húsz éves Lyceum Consort kiválóan összeválogatott egyházi zene fűzére (Justus ut palma florebit), amitől aztán a déli csíksomlyói kegytemplom még meghittebb hangzatokkal telítődött. Öllerrer Ágnesék kipróbált, egyszerű és finom művészi eszközökkel élő csapata - a hangszereken kívül határozottan mellőzött minden fajta műszaki segédeszközt, ami zenélésük spirituális üzenete és a befogadó közé állna. Tisztán csengő énekhangjuk, a hangszeres dallamok felröppenő, keletkezésük eredeti szépségében és természetességükben érvényesültek. A város fölött bolyongó, acélkék felhőkkel fenyegető vihar elől a délután és az este utolsó koncertjeit - biztonság kedvéért - a várból behozták a Csíki Játékszín termébe, ami némi időzavart és csalódást is keltett a közönség és a zenészek körében, de a tovább pergő események túlsegítettek e kellemetlen közjátékon, s a baróti Kájoni Consort együttese, a Gyöngyharmat gyermekegyüttessel kiegészülve, már tökéletes rivaldafényben mutathatta be az Árgirus királyfi XVII. századi históriáját, abban a változatában, amit még Kodály Zoltán fedezett föl és rögzített egy bukovinai gyűjtőútján. A román historikus zene autentikus követei: a bukaresti Trei Parale a Csíki Játékszín pódiumán A zeneegyüttes a történet epikai-zenei részét mutatta be, mellettük a gyerekcsapat kosztümös táncokkal játszotta el a mesébe illő történet vázát, a kettő pedig hangzásban és látványban találkozott a színpadon, a nézők tapsaitól kísérve. És ekkor következett a nagy meglepetés: a bukaresti Trei parale együttes (három piculának, három pénznek, de akár három garasnak is fordíthatjuk), s mindjárt eszünkbe is juttatta Brecht Háromgarasos operáját, de éppen csak egy képzettársítás erejéig, mert az eredeti kifejezésnek annyira erőteljes román hangulatisága van, hogy amint briliáns bemutatójuk időben és játékstílusban haladt előre, tökéletesen megértettük és elfogadtuk a négy tagú együttes szakmai törekvéseit: zeneileg feldolgozni és hitelesen közvetíteni a román zenei gyökerek hagyományait, keleti, illetve később nyugati behatásokkal fogant hangzatait. Tették ezt annyi lelkesedéssel, hozzáértéssel és energiával, hogy valósággal tűzbe hozták a színháztermet, a közönség alig volt hajlandó megválni tőlük. Nagyon jó lenne, ha ezentúl a következő fesztiválok kiemelt, megbecsült családi vendégeivé válnának. Első, revelációszerű jelentkezésükben máris annyira ráéreztek a csíkszeredai rendezvény szándékaira, mintha egyenesen nekik találták volna ki ezt a fesztivált.


Végül jött az est és a fesztivál zárköve, a Svédországból, Magyarországból és itthonról (részben) összesereglett Barozda, akik utoljára két éve szerepeltek a fesztivál színpadán s mostani, némileg elegyes műsoruk arról tanúskodott, hogy a földrajzi távolságok ellenére igyekeznek újra önmagukra találni, sőt, akár új utakat is keresni. Meglehet, hogy a közönségnek az a része, aki a hajdani hőskorra emlékeztető Barozdát kérte volna számon az előadástól, némileg csalódott maradt; akik viszont skatulyázott vélemény mentesen hallgatták őket a nézőtéren, új belső szépségeket, a zenei érettség teltebb értékeit tapasztalhatták zenélésükben. Sikerült percek alatt lebontani mindenfajta korlátot a színpad és a közönség között, az új Barozda azzal vált hűvé a régihez, hogy átlépett a saját árnyékán, határozottan elmozdulva a meghaladás irányába. Nyolc napi egyenletesen magas színvonalú, új és jelentős zenei élményeket nyújtó rendezvénysorozat végén mi mást kívánhat az ember, mint azt, hogy esztendő múltán hasonló zenei kalandban lehessen része, amely a problematikus hétköznapoktól eltérően az ember magára eszmélésének és szépségigényének külön útjait járja. Új Magyar Szó Online


A jéghegy csúcsán

Recommend Documents