A. J. Quinnell A SZENTATYA NEVÉBEN

A. J. Quinnell A SZENTATYA NEVÉBEN I.P.C. KÖNYVEK

A mű eredeti címe: In the Name of the Father Copyright © 1987 by Sandal A. G. Fordította: Süle Gábor Borítóterv: Szabó Árpád Hungarian translation © Süle Gábor, 1993

Chrisnek

PROLÓGUS Először a pisztolyát tisztogatta meg, aztán maga is megfürdött. Mindkettőt igen alaposan csinálta. A fegyver egy orosz Makarov pisztoly volt. Az apró konyhában az asztal mellett dolgozott. Ujjai gyakorlottan, szinte automatikusan tették a dolgukat. Finom gépolajjal itatott át egy puha textíliát. Az olajat pedig szarvasbőrrel törölte le. Egy órája világos volt már, de a konyhában még égett a villany. A férfi időnként kipillantott a keskeny ablakon. Krakkó fölött borult volt az ég. Szürke téli nap volt. A férfi kiürítette a pisztoly tárát és ellenőrizte a rugót, aztán elégedetten vissza töltötte a golyókat és a tárat visszapattintotta a helyére. Kézbe vette a markolatot, a fegyver súlyelosztása olyan volt, hogy kényelmesen feküdt a tenyerében. Amikor azonban rátekerte a hangtompítót, a cső nehéz lett tőle. Nem gond, közelről fogja használni. Óvatosan lerakta a pisztolyt az összekaristolt asztallapra, fölállt, nyújtózkodott, izmai ropogtak. A zuhanyfülkében lefürdött. Az apró helyiségbe a legkisebb kád se fért volna be. A férfi így is örömmel gondolt arra, hogy a lakást őrnaggyá való előléptetésekor kapta. Életében először akkortól kezdve élhetett egyedül. Élvezte a függetlenséget. Azt a francia sampont használta, amelyet nemrég vásárolt egy, a pártelit számára fenntartott boltban. Végigdörzsölte a fürdőhabbal magát, a haját is, aztán a vízsugár alá állt. Kétszer ismételte meg a dolgot, mintha a bőre alatt is le akarta volna mosni magát. Rutinos mozdulatokkal megborotválkozott, közben egyszer sem pillantott a tükörbe. Akkurátusan összehajtogatott egyenruhája az ágyon hevert. Eszébe jutott, milyen kéjes érzés volt, amikor annak idején először fölvette. Kiszámított mozdulatokkal, lassan öltözködött, mintha szertartást végezne. Ezután az ágy alól előhúzott egy vászonzsákot. Ebbe beletett egy pár fekete cipőt, két fekete zoknit, két sötétkék alsónadrágot, két gyapjúinget, egy vastag, sötétkék gyapjúpulóvert, egy fekete gyapjúsálat, egy khakiszínű anorákot és két sötétkék kordnadrágot. Végül beletette a zsákba a toalett-táskáját is. Fekete bőr irattáskája a bejárati ajtónál lévő asztalkán hevert. A férfi bevitte a konyhába és letette az asztalra a pisztoly mellé. A két zár kombinációja 1951-et adott – ebben az évben született. A táskában nem volt más, csak a két iratszorító heveder. Ezzel rögzítette a pisztolyt. Két perccel később kilépett az ajtón, kezében az aktatáskával és a vászonzsákkal. Nem nézett vissza.

A csúcsforgalom már lezajlott, így tizenkét perc alatt beért a város központjában lévő SB-központba. Hallotta, hogy csörög a Skoda motorja. Hétfőn kellene bevinnie a szervizbe. Ösztönösen a műszerfalra pillantott. A kilométer-számláló már túlfordult a kilencvenezren. Ennyit tett meg azóta, hogy előléptetésekor kiutalták neki a kocsit. Rendesen az épületegyüttes mögötti parkolóba szokott beállni, de most egy

mellékutcában állt meg, a főbejárat melletti sarkon túl. Amikor kiszállt, csak az irattáska volt nála. Normális körülmények között bezárta volna a kocsi ajtaját, most azonban nem tette, csak arról győződött meg, hogy a csomagtartó, ahol a vászonzsák volt, be van-e zárva. A járókelők, látva egyenruháját, gyorsan elfordították a tekintetüket. Nem hozott felöltőt magával, a jeges széltől megborzongott, amikor gyors léptekkel befordult a sarkon, és fölsietett a lépcsőn. Mivel több lett a munkája, nemrég beosztottak mellé egy titkárnőt. Az épületben már így is nagy volt a zsúfoltság, ezért az irodájával szemben, egy alkóvban talált helyet a nőnek. A nő középkorú volt, korához képest ősz, maga a megtestesült aggodalom. Amint meglátta a férfit közeledni, izgatottan megszólalt: – Jó reggelt, Scibor őrnagy… Kerestem magát telefonon, de már nem találtam otthon. Mieszkowski brigád tábornok elvtárs titkára telefonált, hogy előbbre hozták a megbeszélést. – Az órájára pillantott. – Húsz perc múlva kezdődik. – Rendben. Legépelte a jelentést? – Természetesen, őrnagy elvtárs. – Kérem, hozza be. A férfi belépett az irodájába, lerakta az irattáskát az üres íróasztalra, és széthúzta a reluxa lapjait. A szürke fény beszűrődött a helyiségbe. A nő is belépett utána, kezében egy összecsomózott barna irattartóval, amit letett az asztalra az aktatáska mellé, majd megszólalt: – Még lesz ideje átnézni, őrnagy elvtárs. Ha szabad megjegyeznem, nagyon szépen fogalmaz… Azonnal hozom a kávéját. – Köszönöm, de ma reggel nem kérek kávét. A nő arcán meglepetés tükröződött. Hisz annyit már tudott, hogy a főnöke ragaszkodik bizonyos szokásaihoz. – Köszönöm – szólalt meg a férfi újból. – Kérem, ne zavarjanak a megbeszélés előtt. A nő bólintott és kiment a szobából. Az őrnagy elforgatta a számzárat az irattáskán és kinyitotta, egy pillanatig a fegyvert nézte, és meglazította a hevedert. A barna irattartóra feketével a „SLUZBA BEZPIECZENSTWA” szavakat nyomtatták. Ezt is kinyitotta. Eszébe se jutott, hogy elolvassa a tucatnyi sűrűn gépelt oldalt. Ráhelyezte a hangtompítós pisztolyt az első oldalra. Csak ezután ült az asztal mellé. Úgy fordította a dossziét, hogy az feléje nyíljék. Jobb kezét a markolatra helyezte, majd mutatóujját becsúsztatta a ravaszhoz. Kétszer felemelte és visszatette a helyére, majd bekötötte az irattartót, amely most már valóban testesnek tűnt. A dossziét belerakta a táskába és bezárta.

A férfi a következő tizenöt percben mozdulatlanul ült, és az ablakon át az utca túloldalán álló szürke épületet nézte. Elkezdett csendesen esni az eső.

Végül az órájára pillantott, határozott mozdulattal fölállt és kezébe vette az aktatáskát. Baloldalt a falon nagy léptékű térkép volt a városról. Néhány másodpercig elgondolkodva nézte, aztán az ajtóhoz ment.

Mieszkowski brigádtábornok irodája az épület legfelső emeletén volt. A tábornok titkárnője a külső szobában ült. Vonzó, gesztenyebarna hajú nő volt. Azt pletykálták, hogy kapcsolata a tábornokkal intimebb, mint egyszerű munkakapcsolat. A nő a veje szemben lévő bőrgarnitúra felé intett és megszólalt: – Konopka ezredes már bent, van. A tábornok rövidesen magát is hívatni fogja… Kávéval megkínálhatom? A férfi leült, aztán megrázta a fejét. Az irattáskát a térdére helyezte. A nő rámosolygott és folytatta a gépelést. Időn—ként a férfira pillantott, aki azonban mindvégig egy képzeletbeli pontra irányította a tekintetét, egy méterrel a nő feje fölé. A nő úgy látta, ma reggel szokatlanul feszült a – férfi, és nem értette, miért. Hiszen a megbeszélés semmi kellemetlent nem tartogatott számára. Ellenkezőleg, az előléptetéséről volt szó. A nő újból a férfira nézett, ám a férfi tekintete most is ugyanarra a pontra szegeződött. A nő úgy becsülte, a férfi a harmincas éveinek elejét tapossa. Nagyon fiatalon lett belőle őrnagy. Vonzó férfi, bár kicsit gúnyos a tekintete. Fekete haja hosszabb a szolgálatnál elfogadottnál, szeme sötétbarna. Arca keskeny, ajka azonban telt, állán gödröcske. A barna szemű embernek rendszerint meleg a tekintete, ennek a férfinak azonban hideg, mint a szibériai tél”. A nő éppen azon törte a fejét, vajon miért nem vette ezt már korábban is észre, amikor megszólalt az asztalán a telefon. Felemelte a kagylót, fejét kicsit félrebiccentette, így helyezte a füléhez a hallgatót. – Igen, uram… értem… azonnal, uram Amikor letette a kagylót, odabiccentett a férfinak, figyelte, hogy föláll és automatikusan megigazítja a nyakkendőjét.

A brigádtábornok irodája tágas volt, a padlón süppedő szőnyeg, az ablakon vörös függöny. A tábornok mogyorófa íróasztal mögött ült, amely előtt két szék állt. Az egyikben Konopka ezredes foglalt helyet. Az ezredes sovány, szögletes mozgású férfi volt, a tábornok kövér és szederjes arcú. A tábornok mosolyogva intett az üres szék felé. – Mirek, örülök, hogy látom. Megkínálta a lány kávéval? Scibor megrázta a fejét. – Köszönöm, de nem, kértem kávét. Az őrnagy az ezredesnek is odabiccentett, majd leült, és az íróasztalra tette a táskát. Konopka szólalt meg ezután: – Remek munkát végzett a tarnowi csoporttal. Most már csak az a kérdés, elegendő-e a jelentése ahhoz, hogy vádat emelhessünk ellenük.

Scibor bólintott. – Bizonyos vagyok benne. De ezt ön – és természetesen a tábornok elvtárs – ítélje meg. Rövid és nagyon lényegre törő. – Előredőlt, a számzárat kezdte forgatni. Csend telepedett a szobára. A tábornok arcán várakozás tükröződött. Elmosolyodott, amikor megpillantotta a testes aktát. – Mintha azt mondta volna, hogy rövid és lényegre törő? Scibor maga elé vette a dossziét, majd a táskát letette a szék lába mellé a földre. – Az is, de hoztam maguknak valami mást is. Lassú mozdulatokkal kezdte kicsomózni a dossziét. Egyre mélyebbeket lélegzett, de ezt a két másik nem vette észre. Amikor kihúzta a zsinórt az utolsó lyukból, Scibor megszólalt: – Mieszkowski tábornok, Konopka ezredes, nyilván emlékeznek még, amikor felvettek a testvériség soraiba, a Szyszkíbe. Tegnap ismertem meg teljesen a részleteket… Ez rá a válaszom… Kinyitotta a dossziét, aztán amikor kezébe szorította a markolatot, felnézett. A brigádtábornok meglepetésében eltátotta a száját. Teste megemelkedett a székben. Scibor baljával visszacsukta a dossziét, jobb kezével megemelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Egy éles pukkanás hallatszott. A tábornok feje hátrahanyatlott, ahogy a golyó behatolt a száján, áthaladt az agyán és kijött a koponyatetőn. Scibor elfordult a pisztollyal. Konopka rémült arccal állt fel. Három éles pukkanás következett. Három golyó hatolt egyenesen az ezredes szívébe. Amikor hanyatt zuhant, magával rántotta a széket. Gurgulázó hangot hallatott, mintha mondani akart volna valamit. Scibor felállt, lassan célzott, aztán belelőtt a férfi bal halántékába. Az ezredes holtan feküdt. A szőnyeget elborította a vér. Scibor az íróasztal mögé ment. A brigádtábornok székével együtt hanyatt zuhant, feje természetellenes szögben szorult be a padló és a fal közé. A fal csupa vér volt. Scibor mozdulatlanul állt és figyelt. A szoba ajtaját vastagon párnázták. Úgy vélte, a titkárnő nem hallhatott semmit. Néhányszor mélyet lélegzett, aztán az íróasztalra fektette a táskáját, kinyitotta, majd lecsavarta a hangtompítót és beleejtette a táskába. A keze kicsit remegett, amikor visszazárta a kombinációs zárat. Ezután kinyitotta a pisztolytáskáját, kivette belőle a belegyömöszölt újságpapírt. A tokba csúsztatta a Makarovot, visszazárta, fölvette a táskáját és megindult az ajtó felé.

A titkárnő meglepődött, milyen gyorsan megjelent az ajtóban az őrnagy, aki a válla fölött visszaszólt a szobába. – Köszönöm, tábornok elvtárs. Igen, a szobámban leszek. – Becsukta az ajtót, majd rámosolygott a nőre. – Mieszkowski tábornok és Konopka ezredes meg akarja vitatni a jelentésemet. Ha szükségük lesz rám, hívatnak. Addig pedig kérik,, senki ne zavarja őket… semmilyen körülmények között.

A nő bólintott. A férfi ismét rámosolygott, aztán kilépett az irodából. A nő ösztönösen megigazította a frizuráját. A férfi nem szállt liftbe, mert az borzasztóan lassú volt, gyalog ment le az öt emeleten. Amikor kilépett, az ügyeletes tiszt röviden szalutált neki, amit az őrnagy egy intéssel nyugtázott.

Húsz perccel később megszólalt a csengő Józef Lason atya Krakkó környéki szerény házának kapujában. A pap nagyot sóhajtott. Már két órája fogalmazgatta a vasárnapi nagymisére szánt szentbeszédét. A püspök megígérte neki, hogy megjelenik a misén, és tudta, hogy nagyon kritikus véleménye van az összecsapott szentbeszédekről. Ez alatt a két óra alatt egyfolytában csengett a telefon, legtöbbször csip-csup ügyekben keresték. Már-már azon gondolkozott, hogy melléteszi a kagylót, de néha életbe vágó ügyekben kérték a segítségét. A pap kedvenc papucsában odacsoszogott az ajtóhoz, miközben rosszalló arckifejezést igyekezett ölteni magára. Egy férfi állt a szitáló esőben, kezében vászonzsákkal. Kék kordnadrágot viselt és khaki anorákot. Száját fekete gyapjúsál takarta. Fekete haja vizes volt. Hangja tompán szólt a sál mögül. –– Jó napot, Lason atya. Beenged? A pap egy pillanatig bizonytalankodott, aztán amikor látta, mennyire elázott már látogatója, félreállt. A férfi levette a sálat, és megkérdezte: – Egyedül van? – Igen, a házvezetőnőm vásárolni ment. – Miközben kimondta a szavakat, a pap érezte, mennyire fél. A férfi arca fenyegetőnek tűnt. A vendég megszólalt: – Mirek Scibor vagyok, az SB őrnagya. A pap rettegése kiült az arcára. Scibor halkan szólalt meg:;– Nem azért jöttem, hogy bántsam vagy letartóztassam. A pap valamelyest összeszedte magát. – Akkor mit keres itt? – Oltalmat… mint menekült jöttem magához. A pap arcán a félelem átadta a helyét a gyanakvásnak. Scibor ezt észrevette, ezért folytatta: – Lason atya, fél órája sincs, hogy agyonlőttem egy SB brigádtábornokot és egy ezredest. Majd hallani fogja a hírekben. A pap belenézett Scibor szemébe és hitt neki. Keresztet vetett, és ezt morogta: – Isten bocsássa meg magának, fiam. Scibor arcán torz mosoly jelent meg: – A maga istene hálával tartozik nekem. – Megnyomta a – „maga” szót. A pap szomorúan megrázta a fejét, és megkérdezte: – Miért tette?… És miért pont hozzám jött?

Scibor elengedte a füle mellett az első kérdést. – Azért jöttem, mert tudom, hogy maga segíti a Nyugatra menekülőket. Négy hónapja figyelem magát. Az a gyanúm, hogy Kamién, a disszidens is a maga segítségével szökött ki. Le is tartóztathattam volna, de fel akartam deríteni, kikkel van még kapcsolatban. A pap néhány másodpercig hallgatott, aztán megszólalt: – Jöjjön be a konyhába!

Kávét ittak, egymással szemben ülve a konyhaasztal mellett. A pap ismét feltette a kérdést: – Miért tette? Scibor belekortyolt a kávéba, tekintetét az asztal lapjára szegezte. Jeges hangon szólalt meg::– A maguk vallása azt tanítja, hogy a bosszú istené…. Nos, egy kicsit kölcsönöztem ebből a hatalomból. Mást nem akarok mondani erről. Tekintetét a papra emelte, aki a szemébe nézett, és látta, u-Jgy beszélgetőpartnere a témát valóban lezárta. Megszólalt: – Nem tudok semmiről. De ha kijut Nyugatra, ott mit fog csinálni? Scibor megvonta a vállát. – Előbb sok mindenről kell beszélnünk; de ha kijutok, találkozni akarok a szalonnás pappal. Mondja meg neki… mondja meg a szalonnás papnak, hogy jövök.

1. Mario Rossi csendőrtábornokot választották ki, hogy megvigye a jó hírt. Jó választás volt. Rossi nem az a fajta ember volt, aki túlzottan megilletődik egy pápától vagy más földi lénytől. Ugyanakkor ésszerű választás is volt. Ő volt ugyanis annak a bizottságnak az elnöke, amelyet a kormány állított fel azért; hogy a pápa biztonságát olasz földön szavatolja. A tábornok sofőrje beállt a fekete Lanciával a Damaso-udvarba. Rossi megigazította a nyakkendőjét és kiszállt a kocsiból. Rokonszenves és elegáns ember volt, halszálka-mintás, sötétkék öltönyt viselt mellénnyel, akár üzletember is lehetett volna. Lezserül vállára terítette gyöngyszürke kasmír felöltőjét. Rossi a rafináltan öltözködő férfiak városában is feltűnően elegáns jelenség volt. A zakója felső zsebében a krémselyem-zsebkendő és a gomblyukába tűzött apró, de tökéletes formájú vörös– szegfű diszkrét színkontrasztot biztosított. Más férfi talán nőiesnek tűnhetett volna ebben az összeállításban, de bárki bármit is mondott Mario Rossiról – és bizony sokan mondtak róla sok mindent –, soha senki nem kérdőjelezte meg férfiasságát. Arcát jól ismerték svájci gárdisták, akik tisztelettel szalutáltak neki. Az apostoli palotában Cabrini fogadta, a pápai kamarás. Alig váltottak néhány szót egymással, egyenesen a lifthez mentek, amely felvitte őket a legfelső emeletre. Rossi mintha fizikailag is érezte volna, hogy Cabriniből árad a vibráló kíváncsiság. A szigorúan négyszemközti pápai audiencia nagyon ritka. Hát még ha ilyén rövid idő alatt szervezik meg; az olasz külügyminiszter a reggel folyamán kérte – állambiztonsági ügyre hivatkozva. Odaértek a pápa dolgozószobájába vezető nehéz, sötét ajtóhoz. Cabrini határozottan kopogott csontos ujjával, majd benyitott, orrhangján bejelentette Rossit, aztán bekísérte a terembe. Miután a kamarás kihátrált és becsukta maga mögött az ajtót, a pápa fölállt a kisméretű, mindenféle papírokkal borított íróasztal mellől, amely inkább egy középvezető üzletemberhez illett volna. Ezzel ellentétben a pápa pontosan arra az emberre emlékeztetett, aki volt. A jól ismert fehér selyemruhát viselte, fején a kis fehér sapkát, mellén ott függött vastag aranyláncon a kereszt, arcán arisztokratikus, de jóindulatú mosoly. A pápa megkerülte az asztalt. Rossi fél térdre ereszkedett és megcsókolta a halászgyűrűt. A szentatya lehajolt és finoman felsegítette a tábornokot. – Örömünkre szolgál, hogy láthatjuk, tábornok. – Nagyon jól néz ki. Rossi bólintott. – Jól is vagyok, Szentatyám. Egy hét Madonna di Campiglióban csodákat művel. A pápa fölhúzta a szemöldökét. – És milyen volt. a síelés? – Csodálatos, Szentatyám.

Hamiskás pillantással a pápa erre megkérdezte; – És síelés után? – Az is csodálatos, Szentatyám. A pápa elgondolkodva elmosolyodott. – Mennyire hiányoljuk mi is a síelést! Karon fogta Rossit, és odavezette a diófa asztal mellett álló bőrszékekhez. Miután helyet foglaltak, megjelent egy apáca, kezében tálcával. Mindkettőjüknek kávét töltött, Rossinak Sambuccát, a pápának pedig egy kis metszett pohárba valami borostyánszínű folyadékot egy címke nélküli üvegből. Miután kiment, Rossi kiitta a kávét és belekortyolt a Sambuccába, majd megszólalt: – Szeretném megköszönni Szentségednek, hogy ilyen gyorsan hajlandó volt fogadni. A pápa bólintott. Mivel Rossi tisztában volt azzal, hogy vendéglátójának nincs türelme csevegni, egyenesen a témára tért. – Szentatyám, nyilván hallott a szökött KGB-sről, Jevcsenkóról. Újabb bólintás. – Tíz napon át mi hallgattuk ki. Most veszik kezelésbe az amerikaiak. Az első figyelemre méltó dolog, hogy bár a követségük jelentéktelen személyiségnek próbálta meg beállítani, kiderült róla, hogy sokkal jelentősebb posztot töltött be a KGB-ben, mint azt gyanítottuk volna. Igazából tábornok, évtizedek óta a legfontosabb figura, aki átállt. Nagyon szépen együttműködött velünk… nagyon. Rossi kiitta a Sambuccát, s a poharat óvatosan a tálcára helyezte. – Tegnap este az utolsó kihallgatásakor került szóba a Szentséged ellen 1981. május 19-én elkövetett szégyenletes merénylet. A tábornok a pápára pillantott, aki eddig csupán udvarias érdeklődéssel hallgatta. Most azonban arckifejezésén meglátszott, nagyon érdekli a téma. Rossi folytatta: – Megerősítette azt, amit már akkor mindenki magától értetődőnek tartott: a merénylőt irányító bolgár figurák mögött valóban Moszkva állt. Jevcsenko elmondta azt is, hogy a vérlázító merénylet kiötlője a KGB akkori feje, Jurij Andropov volt személyesen. A pápa bólintott, és komoran ezt mormolta: – Azóta az SZKP főtitkára, nemrég az ország elnöke. – Hirtelen megvonta a vállát. – De tábornok, ezt már kezdettől fogva mindenki gyanította. – Valóban, Szentatyám – felelte Rossi. – Am azt senki nem tételezte föl, hogy a kudarc ellenére Andropov újból próbálkozik. Rövid hallgatás után, míg megemésztette a hallottakat, a pápa csendesen megkérdezte: – És Jevcsenko szerint megint megkísérlik? Rossi bólintott. – Határozottan állította. A részleteket nem ismeri, de kikérték az ő véleményét is. Úgy tűnik, Andropov megszállottja a dolognak. Meggyőződése; hogy Lengyelország a kelet-európai szovjet befolyás kulcsa. A fekvése létfontosságú volt és lesz is szerintük. Andropov úgy véli, hogy Szentséged halálos veszélyt jelent erre a

kulcspozícióra… – A tábornok a nyomaték kedvéért elhallgatott, majd megszólalt, szinte szemrehányóan: – És legyünk őszinték, Szentatyám, az elmúlt másfél év folyamán tett lépései Lengyelországgal és a kommunizmussal szemben valóban nem adtak okot, hogy oldják ezt a félelmet. A pápa bosszúsan legyintett. – Mindent nagy elővigyázattal tettünk, a mi Urunk tanítása szerint. Rossinak még átvillant ez is az agyán: „És némi patriotizmustól vezérelve”, de természetesen véleményét megtartotta magának. A pápa feléje intett. – És Andropov valóban vállalna ekkora kockázatot? Mert ha a lengyelek megtudnák, hogy minket a Szovjetunió első emberének közvetlen utasítására gyilkoltak meg, olyan felkelés törne ki, amely alapjaiban rázza meg a szovjet birodalmat – Igaz – ismerte el Rossi. – Jevcsenko is jelezte, hogy a tervnek vannak heves ellenzői a szovjet hierarchiában is, de Andropov pozíciója egyelőre sziklaszilárd. Azt is fel kell tételezzük, hogy a KGB sokat tanult az elmúlt merénylet kudarcából… Szentségednek szembe kell néznie a tényekkel. A világ egyik legnagyobb hatalmú, legerkölcstelenebb és legkegyetlenebb embere, szinte kimeríthetetlen erőforrásokra támaszkodva, Szentséged halálát akarja. Újabb rövid hallgatás következett, miközben a pápa belekortyolt italába, aztán megkérdezte: – Tudnak bővebbet is, tábornok? Rossi elfintorodott. – Nagyon keveset. Csak annyit, hogy a merényletre nem a Vatikánban és nem is Itáliában kerül sor. Szentatyám számos tengerentúli országba tervez főpásztori látogatást. Az útvonalat mindenki ismeri, ez csak természetes. Körülbelül két hónap múlva esedékes látogatása a Távol-Keleten. Esetleg ott kísérlik meg a dolgot, vagy valahol máshol, a távolabbi jövőben. Bár véleményem szerint inkább korábban, mint később. Andropov, mint ismeretes, türelmetlen ember és az egészsége sem jó… Szentatyám, egy mániás, beteg ember minél gyorsabban meg akarja valósítani a rögeszméjét. A pápa sóhajtott és szomorúan megrázta a fejét. Rossinak az volt az érzése, hogy most néhány szó következik Isten kifürkészhetetlen akaratáról és a keresztényi megbocsátásról. De nem ez történt, hanem hosszú csend borult rájuk. Az egyházfő félig behunyt szemmel gondolkodott. Rossi tekintete számba vette a világos faborítást, a felbecsülhetetlen értékű festményeket, az ablakokon lévő aranydamaszt függönyöket. Hány milliárd szempár mered tisztelettel és félelemmel ezekre az ablakokra. Tekintete ismét a pápára tévedt. Úgy látta, mintha megszületett volna a döntés. A pápa kinyitotta a szemét, a gondolkodásnak vége. A máskor oly mosolygós szemek helyett jeges tekintet meredt rá. Egy alig hallható, apró nyögéssel a pápa felállt. Rossi nem tudta, mi tévő legyen, ő is felállt. A két férfi egymás szemébe nézett. A pápa kurtán kijelentette: – Tábornok, a hír, amit hozott, nem örömteli, de köszönöm, hogy személyesen tájékoztatott róla és ilyen gyorsan. A pápa megindult az ajtó felé. Rossi követte, és némi meglepetéssel a hangjában megkérdezte: – Ugye mindent megtesz a biztonsága érdekében, Szentatyám? Tisztában

van azzal, milyen nagy a veszély… esetleg, ha elhalasztaná… Nem tudta folytatni. A pápa az ajtónál szembefordult vele, és nyomatékosan megrázta a fejét. – Nem halaszthatunk el semmit, tábornok. Életünket nem irányíthatja más hatalom, csak isten akarata. Ez a moszkvai istentagadó bűnöző nem befolyásolhatja szent küldetésünket a Földön. – Kinyitotta az ajtót. – Még egyszer köszönöm, tábornok. Casaroli bíboros majd átadja köszönetünket a miniszternek. Rossi zavartan csókolta meg a felé nyújtott gyűrűt, miközben motyogott valami búcsúzásfélét, aztán elvezette Cabrini, aki – ha lehet – még kíváncsibban nézett rá. Amikor a lifthez értek, – Rossi észrevette, hogy a pápa személyi titkára, Dziwisz atya besurran a pápa dolgozószobájába.

Stanislaw Dziwisz Krakkóból jött szeretett érsekével, Wojtylával Rómába. Mindig így volt ez, amikor új pápát választottak. Luciani egész kíséretét és a háztartását Velencéből hozta magával, Pál pápa pedig milánóiakkal vette magát körül. Dziwisz atya már tizenöt éve a pápa magántitkára volt, és úgy tekintett rá, mint az apjára. Ugyanúgy meg is értett mindent, ahogyan fiú az apját. Most azonban elbizonytalanodott. Volt valami a pápa hangjában, amit még sosem hallott Ahogy ott állt a szoba közepén, egész tartásából áradt a merevség, a hidegség. – Kérje meg Versano érseket, hogy azonnal jöjjön ide… és mondjon le mindent ma délutánra. A meglepett Dziwisz visszakérdezett: – Mindent, Szentatyám? – meglátta a türelmetlenséget a pápa szemében, ezért gyorsan hozzátette: – Jön egy küldöttség Lublinból, Szentatyám. A pápa fölsóhajtott. – Tisztában vagyunk vele, és azzal is, hogy csalódottak lesznek. Magyarázza meg nekik, hogy váratlan és sürgős dolog jött közbe, ami igénybe veszi időnket… és megköveteli a jelenlétünket. – Egy pillanatig gondolkodott, aztán folytatta: – Kérdezze meg Casaroli bíborost, tudna-e rájuk szánni néhány percet. Ő tudni fogja, mivel csillapíthassa csalódottságukat. – Igen, Szentatyám… – Dziwisz várt. Várta, hogy megtudja, mi ez a váratlan fejlemény. A pápa mindig beavatta a titkaiba. Most nem ez történt. Hiába nézte a hideg, kék szemeket, nem látott bennük mást, mint türelmetlenséget. Sarkon fordult, hogy hívja Versanót.

Az érsek leült és hálásan köszönté meg a kávét. Ez a pápa emelte őt érsekké; és a pápai döntés minden Vatikán-szakértőt megdöbbentett. Újabb amerikai került a vatikáni hierarchiába Paul Marcinkus chicagói bíboros-érsek után, akit viszont a Banco Ambrosiano pénzügyi botrányával kapcsolatban emlegettek. Marcinkus benn szorult a

mini államban, ha ugyanis kiteszi a lábát a Vatikánból, kockáztatja, hogy letartóztatják. Sokan úgy gondolták, hogy ez jó ideig meg fogja akadályozni, hogy újabb amerikai kerüljön a pápai udvarba. A lengyel pápa azonban nagyon megkedvelte Versanót, az olaszamerikait, aki gyorsan emelkedett a vatikáni hierarchiában, és most már a pápa személyes biztonságával kapcsolatos dolgokat ellenőrizte. Eközben azonban mélyreható változtatásokat is végrehajtott a vatikáni bank szerkezetében, amely ismét jelentős szerepet töltött be a Világpiacon. Versanónak bőven voltak ellenségei. A magas és jóképű férfi igen fiatalon lett érsek, és – legalábbis bizonyos emberek szerint – teljes egészében ki is élvezte magas pozíciójából eredő hatalmát. Kedves volt és közvetlen. Am ha kellett, tudta az embereket manipulálni, és tudott kegyetlen is lenni. Ezzel együtt jól végezte a dolgát – mind a pápa biztonságával kapcsolatban, mind pedig a bank felvirágoztatásával –, így aztán érthetően emelkedőben volt a csillaga. Miután érseki rangra emelték, bekerült a pápa belső köreibe. Szinte mindenről tudott, ami a Vatikánban zajlott. Arról is tudott például, hogy alig fél órával ezelőtt a pápa négyszemközt tárgyalt Mario Rossi csendőr tábornokkal. Nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon miről. Ezt az érdeklődését igen gyorsan kielégíthette. Még meg sem itta a kávéját, a pápa már tájékoztatta is. Az érsek reakciója gyakorlati volt és azonnali. Logikus érvelésével nyugtatni akart. Emlékeztette a pápát, hogy megválasztása óta legalább féltucatnyi, dokumentumokkal bizonyítható merénylet készült ellene. Ebből csak egy jelentett közvetlen veszélyt. Elképzelhető, hogy volt még egy tucat másik terv, amely nem került napvilágra. Most azonban szinte tökéletes a biztonság, még a tengerentúli utak alkalmával is. Azt készséggel elismerte, hogy ez a fenyegetés nagyon veszélyes, de minden lehetséges eszközzel megakadályozható a dolog. A pápa a távol-keleti út biztonsági előkészületeit firtatta, Versano megint csak megnyugtató válaszokkal szolgált. Mondanivalójának az volt a lényege, hogy nyugalom, van még bőven időnk. Sok minden történhet még addig. Andropovot legyűri a betegség. Ebben az esetben pedig felülkerekednek a dolog ellenzői a Kremlben, és elállnak a tervtől. Andropov említésére a pápa fölállt, odament az ablakhoz, és szótlanul lenézett a Szent Péter térre. Aztán megfordult és megszólalt: – Mario, ha Isten akarja, akkor ez a gonosz ember meghal, mielőtt végrehajthatná felháborító tettét. Ám ha nem, abban az esetben mi halhatunk meg. Versano is fölállt, és odament a pápához. A két férfi egymás szemébe nézett. Bár a pápa is megtermett ember volt, az amerikai egy fejjel magasabb volt nála. Versano rekedten suttogta: – Isten akarata érvényesül. Szentséged az emberiség fáklyája, a jóság különleges megtestesülése. Egy ilyen gonosz erő nem győzheti le. Fél térdre ereszkedett, megragadta a pápa kezét és lázasan megcsókolta a halászgyűrűt.

Miután visszatért az irodájába, Mario Versano érsek meghagyta, hogy senki ne zavarja. Leült íróasztala mellé, egymás után szívta a Marlborókat és gyakorlatoztatta kiváló

intellektusát. Lezser kinézete ellenére szigorú rendet tartott íróasztalán. Jobb kéz felől a telefon, bal kéz felől az iratrendező, közvetlenül mellette üres papírok, pontosan középen pedig egy nehéz ezüst Dunhill asztali öngyújtó. A falon körben dedikált fényképek a bankélet, a diplomácia, az fegyház, sőt a showbusiness világából. Székét két lábra döntötte, széles hátát a falnak vetette. Egy óra elteltével előrehuppant, az öngyújtóért nyúlt, meggyújtott egy cigarettát, majd megnyomott egy gombot a telefonon. Magántitkárának fémes hangja csendült meg a készülékben, azé a titkáráé, aki szinte minden titkát ismerte. – Igen, kegyelmes uram? – A szalonnás pap még a városban van? – Igen, kegyelmes uram, a Collegio Russicóban, Holnap reggel indul Amszterdamba. – Remek. Hívja föl nekem. Rövid idő telt el, aztán Versano jókedvűen szólt bele a kagylóba: – Üdvözlöm, Pieter, itt Mario Versano. Mikor evett utoljára egy jót a L’Eau Vive-ben? – Nagyon-nagyon rég, fiatal barátom. Mint tudja, én csak egy szegény pap vagyok. Versano nevetése már mintha konspirált volna, – Ma este kilenckor a hátsó helyiségben. Letette a kagylót, és azonnal behívatta a titkárát, a sápadt, sovány papot, akinek vastag szemüveglencséje egy csillagászati távcsőbe is tökéletesen beleillett volna. Versano mintha parancsot adott volna ki: – Foglalja le a L’Eau Vive hátsó termét ma estére. És mondja meg Cibannak a nevemben, hogy nagyon lekötelezne, ha ma délután alaposan poloskátlanítaná az egész éttermet. A titkár mindent följegyzett, aztán némi bizonytalansággal a hangjában megszólalt: – Ez nagyon rövid idő, kegyelmes uram. Mi van akkor, ha a helyiséget már lefoglalta… mondjuk egy bíboros? Versano szélesen elmosolyodott. – Beszéljen személyesen Mária nővérrel. Mondja meg neki, hogy senki, természetesen őszentségét leszámítva, nem lehet fontosabb, mint az én vendégeim. A titkár bólintott és távozott. Versano újabb Mariboróra gyújtott rá, mélyen letüdőzte, aztán lebonyolított telefonon még egy meghívást. Ezután ismét hátradöntötte székét, hátát a falnak vetette és elégedetten fölsóhajtott.

2. Csendesen esett az eső, amikor Pieter Van Burgh atya kiszállt a taxiból a Pantheon tér közelében, hogy az utolsó néhány száz métert gyalog tegye meg. Az ember ragaszkodik a szokásaihoz, különösen, ha azok az életét védik. Kabátját szorosan összehúzta magán, és sietősen lépkedett végig a keskeny Via Monteronén. Hideg este volt, kevesen jártak az utcán. A pap gyors pillantást vetett a háta mögé, majd belépett egy kapunyitásba. A helyiségben világos volt, első látásra hagyományos étteremnek nézte volna az ember. Ám a kabátját egy magas, fekete lány vette el, aki hosszú, batikolt köpenyt viselt; nyakában ott lógott a feszület. A pap tudta, hogy a lány apáca, mint a többi felszolgáló. Egy francia hittérítő rendben dolgoztak valahol Nyugat-Afrikában, Megjelent egy másik nő is, ám ez hosszú fehér ruhát viselt. Idősebb volt a másiknál és fehér bőrű. Arcáról lerítt a begyakorolt áhítat. A pap korábban már járt itt, emlékezett rá, hogy Mária nővérnek hívják, ő vezette az éttermet vasszigorral. A nő azonban nem emlékezett a papra. – Foglalt asztalt, atyám? – Várnak rám, Mária nővér. Van Burgh atya vagyok. – Ó, igen. – A nő azonnal kedves lett hozzá. – Kövessen, atyám! Követte a nőt a furcsa éttermen át. Bár a hely mindenki számára nyitva állt, laikusok ritkán látogatták. A vendégek majd száz százaléka egyházi ember volt, vagy egyházi körökben mozgott. Van Burgh látta, hogy a helyiség gyakorlatilag tele van. Jó néhány vendéget fel is ismert: egy püspököt Nigériából, aki együtt vacsorázott a L’Osservatore Romano egyik szerkesztőjével. Egy curiabeli püspök mély beszélgetésben volt a vatikáni rádió egyik vezetőjével. Az egyik sarokban Szűz Mária gipszszobra állt. Mária nővér elhúzott egy vörös bársonyfüggönyt, kinyitotta a nehéz faajtót és beengedte a vendéget. Az ellentét azonnal szembeötlő volt. A helyiség falait gazdag brokát borította. A padlón süppedős vörös szőnyeg. Az egyetlen asztalt krémszínű damasztterítő borította. Megcsillant a gyertyafény az ezüst evőeszközön és a kristálypoharakon, s az asztal mellett ülő két ember szemében. Versano egyszerű plébánosi öltözéket viselt, a másik viszont bíborosit, amelyről Van Burgh azonnal megállapította, hogy a Gamrriarelli-ház keze munkáját dicséri – ők voltak a pápai szabók immár két évszázada. Megismerte a főpap aszkétikus arcát is: ő volt a nemrég bíborossá kinevezett Angelo Mennini. A bíboros volt Róma egyik légravaszabb és legintelligensebb embere. Szerzetesrendje révén, amelynek misszionáriusai jelen voltak az egész világban, ő volt az egyik legnagyobb hatalmú és legjobban informált ember az egész egyházban. Van Burgh csak egyszer találkozott vele, akkor is csupán futólag, de nagyon jól ismerte a tekintélyét. Mindkét férfi fölállt. Van Burgh előbb megcsókolta a bíboros odanyújtott gyűrűjét, majd szívélyesen kezet rázott Versanóval. Ismerte a róla keringő összes pletykát, némelynek hitelt is adott, de annak idején ösztönösen megkedvelte az óriási amerikait.

Versano kihúzott számára is egy széket, majd mindhárman leültek. Az érsek jobbjánál ott állt az italoskocsi. – Egy aperitifet? – kérdezte. Van Burgh malátawhiskyt kért. Versano teletöltötte Mennini poharát száraz vermuttal, a magáét Negronival. A jégkockák csörrenése mintha csak fokozta volna a várakozásteli csendet. Szótlanul egymásra emelték a poharukat, majd Versano szólalt meg üzletemberhez illő hangon: – Engedelmükkel már előre megrendeltem a vacsorát. Nem hinném, hogy csalódni fognak. Ez természetesen azt is jelenti, hogy kevesebbszer fognak minket zavarni. – Hármójuk közül a legfiatalabb láthatóan minden nehézség nélkül átvette a megbeszélés irányítását. A nagyobb hatás kedvéért rövid szünetet tartott, majd komor hangon megszólalt: – Amit ma este önöknek el kell mondanom, annak a legkomolyabb következményei vannak a mi szeretett szentatyánkkal és az anyaszentegyházzal kapcsolatban. Van Burgh köhintett és kétkedő tekintettel nézett körül a helyiségben. Versano elmosolyodott és megnyugtatóan fölemelte a kezét. – Ne aggódjék, Pieter, ez a helyiség – sőt az egész étterem – ma-délután lett poloskátlanítva. Bizton állíthatom, hogy nincs egyetlen lehallgatókészülék az egész Vatikán területén. Az érsek egy 1977-es esetre utalt ezzel, amikor Camilio Ciban, a Vatikán biztonsági főnöke rávette Villot bíboros-államtitkárt, ellenőriztesse, nem telepítettek-e poloskákat a titkárságra. Tizenegy bonyolult készüléket találtak, mintegy fele-fele amerikai és szovjet eredetű volt. A világ egyik legbiztonságosabbnak hitt intézménye mélységesen megdöbbent ekkor. Merinini kardinális a vele szemközt ülő holland papot tanulmányozta. Kerek, vörös arcával, pocakjával maga lehetett volna Tuck barát a Sherwoodi erdőből. Az volt a szokása, hogy ujjaival a tenyerét masszírozta, és olykor úgy nézett körül, mintha meglepődött volna; egy kissé emlékeztetett arra a gyerekre, aki hirtelen egyedül találja magát a csokoládégyárban. De hatvankét évével távolról sem volt már gyermek, és Mennini azzal is tisztában volt, hogy egyszerű viselkedése borotvaéles észt takart és a leghihetetlenebb képességeket. Pieter Van Burgh atya volt a Vatikán vasfüggöny mögött tevékenykedő segélyszervezetének vezetője. A hatvanas évek eleje óta számos titkos látogatást tett Kelet-Európában, minden alkalommal más-más álruhában. A Vatikán érthető okokból nem reklámozta a tevékenységét, amelyért viszont a keleteurópai országok hivatalos egyházellenes szervei gyűlölték. Bár tudtak a tevékenységéről, soha nem tudták csapdába csalni. Ezt a Pimpernelt azért nevezték szalonnás papnak, mert a vasfüggöny mögött tett utazásaira mindig bőségesen vitt magával egész sódarokat. amelyeket titkos nyája leginkább nélkülöző tagjai között szétosztott. Közeli barátja volt a pápának, akit még abból az időből ismert, amikor kinevezték Krakkó érsekévé. Hangtalanul kinyílt az ajtó, és egy szép fekete lány begördítette az ételekkel megrakott kerekes kocsit. Elégedetten szemlélték, ahogy szerényen felszolgálja a Fettuccine con cacio e pepe-t, majd tölt mindegyiküknek a falernói borból, aztán hangtalanul visszavonul A külső étteremben francia ételeket szolgáltak fel, közepesen jó minőségűt és olcsót. A

különteremben az olasz konyha dívott,, csodálatosan elkészítve és észveszejtően drágán mérve. Ha itt Vacsorázik, egy plébános könnyen itt hagyja egy étkezésért a havi fizetését. Versano komoly várakozással vette kézbe a villát, ám Van Burgh diszkrét köhintése megállította. A pap várakozóan nézett a bíborosra. Mennini meglepetten nézett vissza rá, aztán megértette, mit várnak tőle. Bólintott, lehajtotta a fejét, majd halkan mormolni kezdte: – Benedictus benedicat per Jesum Christum Dominum nostrum, Amen. Amikor felemelték a fejüket, Versano egyáltalán nem bűnbánó mosollyal beledöfte villáját a kifőtt tésztába. Gyorsan evett, türelmetlenül, ahogyan Mennini is, mint akinek az étel nem jelent mást, mint a szükséges tápanyagot. Van Burgh viszont megadta a módját, élvezte a változatos ízeket. Sokszor előfordult az életében, hogy az étele nem volt más, mint egy karéj kenyér és egy darab sajt; és az sem volt ritka, hogy egyáltalán nem volt mit ennie. Versano hátradőlt és megszólalt: – Megmondtam nekik, hogy hagyjanak egy kis szünetet a fogások között. – Fölmutatott egy szál cigarettát. – Ugye, megengedik? Szeretek itt enni – mondta –, még ha nem is lát itt senki. – Van Burgh elmosolyodott a fiatal főpap enyhén szólva önleleplező kiszó-lásán, de azzal is tisztában volt, hogy nem csevegni jöttek össze. – Vajon miért kell elszigetelnünk magunkat ennyire a többi vendégtől? – kérdezte mintegy önmagától. – Ugyan már, Pieter – szólalt meg az amerikai. – Mint maga, én is szeretem az álruhát, a konspirációt. Ilyenkor támadnak a legjobb ötleteim. Van Burgh teli szájjal morgott valamit, miközben arra gondolt, vajon az érsek azt is olyan gondolatébresztőnek találná-e, ha ez a letartóztatás, a kínzás és a halál kockázatával járna? Mennini, aki a mellén lógó keresztet babrálta, türelmetlenül vágott közbe: A társaság és a környezet kongeniális, Mario, ám nyilvánvaló, hogy ami miatt összejöttünk, az jóval kevésbé. Talán belekezdhetne… Versano bólintott, arca elkomorult. Cigarettáját óvatosan a hamutartó szélére helyezte. Előbb Menninire nézett, aztán Van Burghra, majd megszólalt: – Sokat gondolkoztam azon, kikkel kell a dologról tárgyalnom. – Egy pillanatra elhallgatott, majd mélyebb hangon folytatta: – Azt kell azonban mondjam, hogy nincs az egész anyaszentegyházban másik két ember, aki jobb tanácsokat tudna adni, és hajlandó volna részt venni ebben a sorsdöntő ügyben… Azonban mielőtt belekezdenék, kérem, biztosítsanak teljes titoktartásukról… hangsúlyozom, teljes titoktartásukról. Van Burgh is végzett az evéssel. Félretolta a tányérját, kezébe vette a bort és belekortyolt. Versano Menninit figyelte. A beesett arcú, ősz bíboros elgondolkodva szívogatta a fogát. Van Burgh látta a kíváncsiságot a szemében. Tudta, mi lesz a bíboros válasza. Végül Mennini bólintott. – A szavamat adom, Mario. Természetesen a hit adta korlátok között.

– Ez magától értetődik. Köszönöm, Angelo. Az érsek érdeklődő arccal fordult a holland felé. Van Burgh nem bizonytalankodott. Ezt a mély konspirációban töltött élete nem engedte meg neki: Határozott hangon szólalt meg: – Természetesen követem a bíboros úr példáját. Versano előrehajolt, és csendesen a következőt mondta: – A mi szeretett János Pál pápánk szent élete közvetlen veszélyben forog. Ezután a döbbenettől megnémult kétszemélyes hallgatóságának részletesen elmondta, mit tudott meg délután.

A második fogás abbacchio alia cacciatora volt, amelynek elfogyasztása során megtárgyalták az általános helyzetet. Versano és Mennini átengedte a – szót a szalonnás papnak. Ő volt ugyan közöttük a legalacsonyabb rangú személyiség, ám az orosz gondolkodással kapcsolatos tudása legendásnak számított. Véleménye szerint az oroszok elégedettek voltak a legutóbbi merénylet kapcsán szárnyra kelt találgatással, hogy Ali Agca mögött Moszkva állt. Alig leplezett fenyegetés volt ugyanis ez a pápának, és bármely követőjének címezve: ne merjen beleavatkozni az ő dolgaikba. Ha sikerül a merénylet, annál jobb. Az oroszok is tudnak logikusan gondolkozni: nem tűnik valószínűnek, hogy újból keleteurópai főpapot válasszanak meg pápának. Ha csak sikerül ráijeszteni a pápára, már győztek. Első ránézésre úgy is tűnt, mintha ez történt volna. A pápa antikommunista retorikája enyhült. Amikor az amerikai püspökök szembefordultak Reagan rakétapolitikájával, a Vatikán hallgatott. Lengyelországban szétverték a Szolidaritást, amit a pápa kétségbeesve szemlélt, de nem tett lépéseket. Ám mindez, magyarázta Van Burgh, nem jelenti azt, hogy megváltozott volna a pápa politikája, csak a hangsúly tolódott el az újfajta pragmatizmus irányába. A szentatya újra akarja fogalmazni az egyház szerepét; az ellen a belső liberalizmus ellen akar fellépni, amely szerinte jóval kisebbnek látszó, de épp ezért jóval fenyegetőbb veszély az egyházra nézve. A Kreml az elmúlt hónapok során nyilvánvalóan rájött arra, hogy a pápa antikommunizmusa nem tűnt el, sőt, sikerült neki az egyházat még határozottabban a saját képére formálnia, ami még nagyobb veszélyt jelent a Kreml urai számára. Amennyire pedig Andropovot ismerte, és kétségtelenül sokat tudott róla, Van Burgh egyáltalán nem lepődött meg azon, hegy újabb merényletre készül. Azzal zárta a szavait, hogy mint fogadni szerető ember, a tények ismeretében nem adna tíz százaléknál nagyobb esélyt arra, hogy a pápa ezt a merényletet túlélje. Egy dolog megölni mondjuk Reagant, akinek országa retorziókkal tud élni, de – Sztálin szavaival élve: – „Hány hadosztálya van a pápának?”

Versano ezután a bíboros felé fordult. – Angelo, mi itt mindnyájan a gyakorlat emberei vagyunk, nincs szükségünk álszerénységre forrásainkkal kapcsolatban, sem pedig gátlásokra, ha véleményünknek akarunk hangot adni. Ön vezeti az egyház

leggyakorlatiasabb gondolkodású rendjét. Azzal is tisztában van, mennyire megkönnyebbült a pápa, amikor önt választották a Társaság élére. Nem árulunk el titkot, milyen fájdalmasan érintett mindenkit az ön elődjének politikája. Az egész Curia fellélegzett, ezt is tudja. Bölcsessége és segítőkészsége miatt hívtam önt ma ide… ám előbb szeretném hallani a véleményét Van Burgh atya elemzésével kapcsolatban. Mennini bíboros, aki toszkán parasztcsaládból származott, épp tisztára törölte a tányérját egy darabka kenyérrel, majd elgondolkodva rágni kezdte, végül bólintott. – Egyetértek az atyával. Mindkét esetben. Logikusnak látszik, hogy Andropov újra próbálkozzék. Az is logikus, hogy a rendelkezésére álló gépezettel ez a kísérlete sikerüljön is, hiszen a pápát semmi nem tántoríthatja el attól, hogy külföldi pasztorációját feladja. – Megtörölte a száját a damasztkendővel, majd Versanóra nézett, és folytatta. – Véletlenül tudom dél-koreai forrásaimtól, hogy az északi diktátor, Kim Ir Szen nagyon örülne annak, ha valami baj érné a pápát a látogatás során. Versano tekintete összetalálkozott Van Burghéval. Tudták, hogy a Társaság nagyon széles befolyást teremtett magának a Távol-Keleten. A holland megszólalt: – Beszámolt neki erről? Tanácsolta neki, hogy ne utazzék? Mennini megvonta a vállát. – Természetesen, de a pápát semmi sem tántorítja el elhatározásától. Annyit mondott csupán, hogy egy halásznak számítania kell arra, hogy olykor viharos vizekre evez. – Ezzel Versano felé fordult. – Nos, Mario, mi a javaslata? Ekkor rövid időre megzavarta őket az utolsó fogás, a tartuffo érkezése. Ám észre sem vették, milyen szép apáca szolgálta fel nekik. Versano ideges volt. Amikor az apáca kiment, nem kezdte azonnal, várt még néhány pillanatig. A helyiségben csak a porcelánhoz verődő ezüst evőeszköz hangját lehetett hallani. Aztán nagyon halkan megszólalt: – Azt javaslom, küldjünk titkos pápai követet Andropovhoz. Mindketten meglepetten néztek rá. A hollandnak egy kis fagylaltdarab csöppent az állára. – És mit mondjon ez a követ Andropovnak? – kérdezte Mennini. – Mi lesz az üzenet? Versano ismét nem válaszolt azonnal, született színészként élvezte a pillanat feszültségét. Előbb az egyikre nézett, aztán a másikra, egyenesen bele a kíváncsi szemükbe, végül tompán kijelentette: – Nem fog semmit mondani. Megöli Andropovot. Meglepetést várt, elképedt tekintetet, dühös nevetést, értetlen szemeket. Azonban semmi nem történt, csak a teljes csend és mozdulatlanság. Akárha két vendégét is ráhímezték volna a csodálatos falikárpitra, a többi alak közé. Az első dolog, ami megmozdult, Mennini szeme volt. A hollandra tekintett. Az azonban a fagylaltos-kehelyre meredt, mintha életében először látott volna ilyesfajta édességet. Aztán nagyon lassan megmozdult a keze, és egy kanálnyit a szájába vett. Lenyelte, majd szomorúan megcsóválta a fejét.

– A pápa… nem egyezne bele ilyesmibe… soha. Mennini komoly arccal bólintott. Versano magába fojtotta örömét. Gratulált magának, mert jól választotta ki az embereit. Mint a farkas a sarkvidéki télben, ő is a legerősebbeket választotta maga mellé társnak. Rágyújtott egy újabb cigarettára, a füstöt a gyertya lángjába fújta, majd megszólalt: – Természetesen soha nem fog tudni a dologról; nem is szabad, hogy tudjon… Újra csend telepedett rájuk, aztán a holland szólalt meg: – És hogy indíthatjuk útnak a pápa követét a pápa beleegyezése nélkül? Versano némi iróniával a hangjában így válaszolt: – És ezt pont ön kérdezi, Pieter? Van Burgh fürkésző szemmel figyelte, aztán– bólintott, és alig észrevehetően elmosolyodott. Az amerikai visszamosolygott rá. Mennini elgondolkodva szólalt meg, mintha csak magának mondaná: – Ez nagy bűn. – Mintha csak azt mondta volna: „Ez nagy kár.” Versano számított erre. Esze ágában sem volt intellektuális párbajba bocsátkozni ezzel a híres vitázóval. Néhányan voltak azért olyan bolondok, hogy megpróbálják. Versano nem felejtette el, mit mondott Mennini a renegát Hans Kungnak. „Önnek a vallását az esze parancsolja, ám ez az ész nem vesz tudomást a szívről.” Versano eldöntötte, ha vitára kerül sor. akkor roppant egyszerű, de sziklaszilárd érvekkel áll elő. – Angelo, ha az ön misszionáriusa arra ébred, egy afrikai sárkunyhóban, hogy mérges kígyó mered rá, mit fog tenni? Pontosabban, ön mit várna el tőle, hogy tegyen? A bíboros szája megrándult, mintha azonnal válaszolni akart volna. – Természetesen fog egy botot és agyoncsapja, de ez csak egy hüllő. Maga viszont az előbb emberről beszélt. Versano készült erre a válaszra, amire megvolt a maga felelete, de meglepődött, hogy ezt a hollandtól hallotta. Van Burgh ujjaival az asztal lapját ütögetve nyomatékul, ezt mondta: Tudjuk jól, hogy ha felismerjük a gonoszt és mesterkedéseit, akkor az ember bizony néha állattá válhat. Tanításainkban megtaláljuk erre a példázatokat. Versano ebből megértette, hogy a szalonnás pap mellette áll. A szeme sarkából figyelte Menninit, várta, hogy reagál. A bíboros végighúzta keze fejét a homlokán, megvonta a vállát és megszólalt. – Hagyjuk a teológiát, inkább beszéljünk arról, hogyan kivitelezhető a dolog. Versano alig észrevehetően felsóhajtott. Most már mindhárman ugyanazon az oldalon vannak. Ujjával gyorsan Van Burgh-re bökött – Pieter, vegyük a következőt. A maga hálózata segítségével, amely emberek ezreit viszi be vagy hozza ki a szovjet blokkból, megoldható-e, hogy titokban Moszkvába csempésszünk valakit? Sőt, bejuttassunk a Kremlbe is? – Ezen nem kell gondolkozzam. – A holland hátradőlt, kihúzta magát, nagy hasa kidagadt. A törékeny szék vészjóslóan recsegett. – Ilyen ügyekben ugyanolyan jók

vagyunk, mint a KGB, ha nem jobbak. Igen, keresztül tudunk csempészni valakit egész Európán, és eljuttatjuk Moszkvába… és természetesen a Kremlbe is. De akkor még mindig megválaszolatlan három kérdés. Hogy kerül közel a kígyóhoz? Miféle bot lesz nála? És ha végez a kígyóval, hogy hozzuk őt ki onnan? Míg Versano a válasz megfogalmazásán gondolkodott, Mennini közbeszólt: – És még egy, Hol találunk ilyen embert? Nem vagyunk muzulmánok, nem ígérhetjük meg neki, hogy automatikusan á hetedik mennyországba jut. És nem is adhatunk neki feloldozást, ha meg kell ölnie magát. Versano magabiztosan válaszolt: – Valahol van ilyen ember, és valahogy meg is fogjuk találni. Az egész világra kiterjednek a kapcsolataink. Moszkva rátalált Ageára.., mi is megleljük a magunk emberét. Mennini, bár láthatóan támogatta,az ügyet, most mégis az ördög ügyvédjét játszotta. – De mi lesz az indíték? Agca elmebeteg, aki gyűlöletét a pápa ellen fordította. Megpróbálunk olyan embert találni, akinek vallási indítékai vannak… vagy aki elmebeteg? Ismét Van Burgh szólt közbe, aki mintha olvasott volna Versano gondolataiban, – Kelet-Európában nem nehéz olyan embert találni, akinek van valamilyen indítéka… ha nem is feltétlenül vallási indítéka… – Versano közbe akart szólni, de a holland leintette. – Várjunk csak… hadd gondolkozzam… Jó két percig mozdulatlanul ült, a szeme összeszűkült, végül bólintott. – Azt hiszem, már most is tudok egy ilyen emberről. Minden jel szerint van is indítéka… – Micsoda? – kérdezte Mennini. – Egyszerű gyűlölet. Gyűlöli az oroszokat. Megveti a KGB-t… Utálja Andropovot, és minden jel szerint olyan mértékben, hogy azt nem is lehet elmondani. Versano kíváncsian nézett rá. – De miért? A holland megvonta a vállát. – Ezt nem tudom, legalábbis egyelőre. Négy hete kaptam egy jelentést, hogy egy renegát SB-tiszt úton van Nyugat felé. – Védekezően fölemelte a kezét, aztán folytatta: – Az SB a Sluzba Bezpieczenstwa rövidítése, vagyis a lengyel titkosrendőrségé, amelyet kifejezetten az egyház elleni harcra hoztak létre. Ezt a férfit Mirek Scibornak hívják, őrnagy volt az SB-ben. Jól ismert őrnagy, hiszen mindössze harmincéves, volt, amikor előléptették. A posztját nem a családjának köszönhette, vagy mert befolyásos protektorai voltak a pártban, hanem az intelligenciájának, kegyetlenségének és elhivatottságának. – Hamiskásan elmosolyodott. – Ezt magam is bizonyíthatom. Négy éve. amikor még csak százados volt, engem is majdnem elkapott Poznanban. Olyan ügyes csapdát állított, hogy csak a véletlen mentette meg az életem. – Az égre emelte a tekintetét. – Vagy nevezzük isteni gondviselésnek. – Akkor honnan van benne a gyűlölet? – kérdezte a bíboros. Van Burgh széttárta a kezét. – Még nem tudom, eminenciás uram. Annyit tudok csak, hogy a múlt hónap hetedikén Mirek Scibor besétált az SB krakkói központjába, és lelőtte közvetlen főnökét – egy bizonyos Konopka ezredest – és egy brigádtábornokot. Kész csoda, hogy élve kijutott az épületből, de sikerült neki. Ezután fölvette a kapcsolatot az

egyik papunkkal, akit feltehetően épp ő figyeltetett korábban, és a segítségét kérte, hogy elmenekülhessen Lengyelországból. A pap természetesen élt a gyanúperrel, hiszen Mirek Scibornak rettegett volt a neve. De szerencsére papunk intelligens ember és találékony. Napokig bújtatta Scibort, aztán amikor megtudta, hogy valóban megölte a kát tisztet, alaposan kikérdezte. Scibor sok mindent elmondott arról, hogy milyen taktikát alkalmaz az állam az egyházzal szemben, és számos olyan részletet is, amiket a pap ellenőrizni is tudott. A férfi azt mondta, hogy találkozni akar velem, és nekem többet is elárul. Arról viszont, hogy mi késztette a gyilkosságra, nem volt hajlandó nyilatkozni. Papunk tájékoztatása szerint még életében nem látott ennyire szenvedélyesen gyűlölő embert… és ennek a gyűlöletnek a tárgya Andropov. Parancsot adtam, hogy hozzák ki az egyik titkos útvonalon. – Most hol van? – kérdezte Versano. – Négy napja hallottam róla legutóbb. Esztergomban volt egy szerzetesrendnél. Mostanra már Budapesten kell lennie, ugyanezeknek a testvéreinknek a felügyelete alatt. Egy hét múlva Bécsben kell legyen. Most egészen más csend borult a szobára. Eddig csak spekuláltak, elméleteket faragtak, aztán hirtelen szembe kellett nézniük a valósággal, hogy ott van a kezük ügyében a megfelelő eszköz. Mennini törte meg a csendet. – De mi van a többi kérdéssel? Hogyan juttatjuk be a Kremlbe? Hogyan hajtja végre a feladatát? És hogyan jut ki onnan? Á holland nagyon határozott hangon válaszolt. – Eminenciás uram, ezeket a kérdéseket egyelőre hagyja rám. Elképzelhető, hogy szükségünk lesz az önök Társaságának segítségére, de nem most. Először is, ha ez a Mirek Scibor alkalmasnak bizonyul a feladatra, akkor ki kell őt képezni. Az én szervezetem ehhez nem rendelkezik eszközökkel, nem tudunk bérgyilkost felkészíteni. – Kiitta a borát, aztán előbb egyiküket, majd másikukat vette szemügyre, és halkan megszólalt: – Viszont kapcsolatban vagyunk olyan szervezetekkel, amelyeknek megvannak az ehhez szükséges eszközeik. Természetesen nem használhatjuk a megszokott útvonalakat, hogy eljuttassuk Moszkvába. Ez életveszélyes lenne, mert Scibor le is bukhat. Akkor pedig beszél. Kínzás vagy drog hatására, de beszél. Tehát rögtönzött útvonalat kell kiépítenünk. – Elgondolkozva szemlélte kezében az üres borospoharat. – Az is természetes, hogy nem utazhat egyedül. Társra lesz szüksége – feleségre. – Feleségre?! – Versano elképedve nézett a hollandra. – Egy ilyen útra magával viszi a feleségét? Van Burgh mosolyogva bólintott: – Úgy bizony, Mario. Ha Keletre utazom, engem is rendszerint elkísér a „nejem”, egy középkorú apáca Delftből. Bátor és erős nő. Olykor egy laikus asszony Nürnbergből. Összesen négy ilyen „feleségem” van. Mindegyikük szent, aki a hit érdekében vállalja a kockázatot. Ugyanis a feleségével utazó férfi nem kelt gyanút. Egy gyilkosról nem gondolnák, hogy magával viszi a feleségét. Menninit nagyon érdekelte a dolog.

– És hol talál ilyen nőt? Van Burgh elmosolyodott. – Hát, sajnos, nem kölcsönözhetem neki oda az egyik asszonyomat. Mindegyikük az anyja lehetne. És általában senki nem utazik együtt az anyjával, ha nem muszáj. – Magabiztosan csettintett az ujjával. – De ez nem probléma. Tudom, hol keressek ilyen nőt, mint ahogyan azt is, milyen képességekre van szüksége. Ebben talán ön is a segítségemre lehet, eminenciás uram. Mennini megkérdezte: – És mi a nő indítéka? Talán neki is a gyűlölet? A holland pap megrázta a fejét. – Ellenkezőleg, a szeretet. A Szentatya iránti szeretet… és az engedelmesség. – Beszélgetőtársaira nézett, és tekintetükben nyugtalanságot vett észre. – De ne aggódjanak. Neki csak annyi lesz a feladata, hogy a férfit Moszkváig elkísérje. Amikor „követünk” bejut a Kremlbe, addigra a hölgy már teljes biztonságban lesz. Hosszú percekig hallgattak, végül Mennini fogalmazta meg, ami mindnyájuk lelkét nyomta, mintha csak a saját lelkiismeretével vitázott volna. – Más személyeket is belekeverünk a dologba, és nyilván nemcsak egyet vagy kettőt. – Fölemelte a fejét, előbb az érsekre, majd a papra nézett. – Itt van három egyházi ember… Isten emberei… és milyen gyorsan és könnyedén döntünk egy gyilkosságról. Az érsek kihúzta magát ültében, arca elárulta, hogy valami meggyőző magyarázatra készül, ám mielőtt megszólalhatott volna, már a szalonnás pap beszélt: – Eminenciás uram, ha a szavakon akarunk lovagolni, akkor cseréljük ki a gyilkosság szót a védekezésre, a döntünk-et kényszerülünk-re, az egyházi ember-t pedig eszköz-re… íme tehát három eszköz, aki arra kényszerül, hogy megvédje a szentatyát; és rajta keresztül a hitét. A bíboros elgondolkodva bólintott, aztán elmosolyodott és megszólalt: – A Szentatyával ellentétben, mi nem vagyunk felkenve a tévedhetetlenség szent olajával. Minket az események késztetnek lépésre; és tisztában vagyunk azzal is, hogy ha bűnt követünk el; akkor ez közös bűn… amire csak az szolgálhat mentségül, hogy önzetlenül követtük el. Nyílt az ajtó, a kávét maga Mária nővér hozta be nekik. Aggodalmasan megkérdezte mindenkitől, ízlett-e a vacsora. Miután mindhárman biztosították, hogy nagyon finom volt minden, a nő Mennini felé fordult. – Eminenciás uram, ma este Ave Maria lesz, ami ilyenkor meglehetősen szokatlan, de körünkben vacsorázik Bertole bíboros is, akinek viszont ez a kedvence. Amikor a nővér kiment, nyitva hagyta az ajtót maga után. Versano zavartan fintorgott. – Azt hiszem, jobb, ha itt maradok. Maguknak ketten számos okuk lehet a találkozásra és beszélgetésre, de ha mindhármunkat együtt látnának, az esetleg gyanút kelthetne. A másik kettő megértően bólintott, mire kezébe vette kávéscsészéjét és elindult az ajtó felé. A felszolgáló nővérek összegyűltek Szűz Mária gipsszobra előtt. A helyiségben várakozásteli csend honolt. Mennini odabiccentett az ismerőseinek. Mária nővér jelére a lányok felemelték a fejüket, és elkezdtek énekelni. Hagyomány volt ez a L’Eau Vive-ben,

kávézás előtt mindig énekeltek, rendszerint himnuszokat. A vendégek is együtt énekeltek velük. Amikor véget ért a dal, nem hangzott föl taps, de mindenki valahogy emelkedett hangulatba került. Mennini és Van Burgh visszatért a különterembe és becsukta az ajtót. Versano töltött nekik egy öreg flaskából néhány csepp konyakot, amelyet talán még a középkorban érlelhettek. Amikor a másik kettő leült, megszólalt: – Határoznunk kell a modus operandi felől. Mennini azonnal egyetértett. – Megesküdtünk a titoktartásra. Ezt a dolgot magunknak kell végrehajtanunk, illetve azoknak, akiket mi kiválasztunk. Senki nem tudhatja, mi az akció célja, kivéve persze magát a „követet”. – A holland pap felé fordult. – Pieter atya, mennyi időbe telik, míg meggyőződik róla, hogy Scibor a mi emberünk? – Néhány nap az egész, eminenciás uram. – Akkor javaslom, hogy két hét múlva ugyanitt találkozzunk. Versano beleegyezően bólintott, közelebb húzta a székét, és halkan megszólalt: – Előfordulhat, hogy telefonon kell tárgyalnunk egymással, ezért egy nagyon egyszerű kódot javasolnék. Amikor a többiek is közelebb húzódtak, Versano folytatta: – A követ természetesen maradjon követ, a szó semleges. A vele utazó nő legyen la cantante – az énekesnő. – A külső terem felé intett; jelezve, hogy az ötlet az éneklő apácák miatt jutott az eszébe. – És a célpont, vagyis Andropov legyen egyszerűen csak l’uomo, vagyis ember. – És mi? – kérdezett közbe Van Burgh. – Magunkról hogy beszéljünk? Egy pillanatig csend volt, aztán Mennini mosolyogva előállt a javaslatával. – Legyünk Nostra Trinita, a mi hármasunk. Az ötlet mindenkinek tetszett. Versano fölemelte a poharát. – Akkor igyunk a Nostra Trinita sikerére. Ezután a szalonnás pap akart tósztot mondani. Fölemelte a poharát. – Igyunk a pápa követére. Legvégül Mennini emelkedett szólásra. Nem akarván elfelejteni, végül is miért gyűltek itt egybe, fölemelte a poharát, és komoly arccal megszólalt. – A szentatya nevében, amen.

3. Mirek Scibor Bécsben, a schönbrunni kastély parkjában, az óratorony mögött tévő második ösvényen, a harmadik padon üldögélt. Ez volt az a hely, ahol várakoznia kellett. Alig karnyújtásnyira tőle a padon ült még egy feketébe öltözött kövér asszony is. Szürke horgolt kendőt viselt ősz hajára kötve, és a jelenléte egyre jobban bosszantotta Mireket. Öt percen belül meg kell érkeznie az összekötőnek, de a nő semmi jelét nem adta, hogy menni készülne. Már jó húsz perce ott ült, és folyton egy kétes tisztaságú zsebkendőbe köhögött. A férfi lepillantott a fekete harisnyás lábakra, amelyeken kidagadtak a-visszerek. Az öregasszony valami szörnyű mosdatlan szagot árasztott. A hányingerrel küszködő férfi undorral fordult el tőle, megpróbált a városban gyönyörködni. Már a második napot töltötte Nyugaton, egészen ellazult azoktól a benyomásoktól, amelyek érték, annyira ellazult, hogy a bensőjét maró dühöt szinte erővel kellett életben tartania. Nem a hatalmas épületek nyűgözték le, olyanokat látott Lengyelországban és Oroszországban is, és azok is hasonlóan dicső történelmi múltról árulkodtak. Az emberek lepték meg és a bőség. A bécsi emberek derűsek voltak, a boltok tele áruval. Eléggé jól tájékozott volt arról, hogy ez nincs mindenütt így; Nyugaton. Van szegénység és boldogtalanság is, de láthatóan nem errefelé. Egy zárt teherautó rakterében érkezett a városba. Talán véletlenül, de lehet, hogy szándékosan, a teherautó füstölt szalonnát szállított. Az alatt az egy óra alatt, amíg a kocsi a határról a városba ért, a füstölt szag átjárta a ruháját, szabályosan hányingere lett. Amikor kinyitották az ajtót, egy magas fallal körülvett kertben találta magát. Egy szerzetes segített neki kiszállni. Alig láthatóan biccentett neki és csak annyit mondott: – Kövessen. Kis csomagját magához szorítva, Mirek utánament az alacsony, boltíves folyosón. Hajnali három körül járt. Senkivel nem találkoztak útközben. A szerzetes egy ajtó felé bólintott, Mirek belépett rajta. A cellaszerű helyiségben egy vaságy állt, rajta vékony matrac, és az ágy végében összehajtva, három kopott takaró. A helyiség körülbelül annyira volt barátságos, mint egy cella a börtönben. Amikor megfordult, látta, hogy a barát tekintete sem barátságosabb. A szerzetes intett: – A folyosó végén van a vécé és a zuhanyozó. Oda kimehet, egyébként ne lépjen ki a cellából. Hétkor kap enni… tehát négy óra múlva. A vikárius atya nyolckor látni kívánja. A szerzetes elfordult tőle, Mirek enyhe gúnnyal a hangjában utánaszólt: – Köszönöm, és jó éjszakát. A barát nem válaszolt, amin Mirek nem lepődött meg. Gyanította, hogy tudják, kicsoda és mit tett. Mindenütt ilyen fogadtatásban volt része. Sivár szobák és ellenséges arcok. Ezeknek az embereknek a szemében ő rosszabb volt. mint a leprás. A leprás legalább együttérzést kap. Ő viszont csupán feladatot jelentett a számukra, amit undorral bár, de végrehajtottak. Reggel azonban a vikárius nem így viselkedett vele. Mirek természtesen tökéletesen eligazodott az egyházi hierarchiában. Tisztában volt vele, hogy a vele szemben ülő ember a tartományfőnök után a második ember. A legmagasabb rangú ferences szerzetes, akivel útja során találkozott. Talán ő tud majd valamit mondani neki. Kos, így is történt.

– Még egy éjszakára itt marad nálunk. Holnap pedig délben egykor egy bizonyos padon fog ülni egy városi parkban. A „kapcsolata” tüzet fog kérni öntől. Maga pedig pontosan ezekkel a szavakkal válaszoljon: „Soha nem hordok magammal gyufát”. Aztán követi ezt a személyt. – És hová visz majd engem? A rendfőnök megvonta a vállát. – Hová? – erősködött Mirek. – Mikor találkozom a szalonnás pappal? Az öregember meglepetten húzta föl a szemöldökét. – A szalonnás pappal? Mirek elkeseredetten fölsóhajtott. Mindenki így reagált, akinek csak ezt a nevet említette. Unalmas volt az útja, veszélyes is és kényelmetlen, de egész idő alatt élt benne a kíváncsiság, hogy a szemébe nézhet annak az embernek, akire évek óta vadászott. Ez a kíváncsiság volt az egyetlen érzelem, amit érzett, a folyton benne égő gyűlöleten kívül. Ebből megérezhetett valamit a vikárius, mert jóval barátságosabb hangon megszólalt: – Scibor, ez az első napja Nyugaton. Hiába, az eszközeink Nyugaton is szegényesek. Bécs szép város. Miért nem néz körül egy kicsit? Kóstolja meg a csodálatos süteményeket. Sétáljon, és élvezze a szabadságot. Szívja be a szabad levegőt. – Gúnyos mosolyra görbült a szája. – Nézzen be egy templomba. Lássa, hogy itt az emberekben egyetlen félelem él: az Isten-félelem. Mirek kételkedve kérdezte. – Nem veszélyes ez? Az öregember szélesen elmosolyodott. – Ne aggódjék, nem fogják megtámadni. Azok az emberek nem tudják, ki maga. – Nem így értettem. – Tudom, és bocsássa meg a szarkazmusomat. Két testvérünk most érkezett Csehszlovákiából, ahol tíz évig voltak börtönben. – Az öreg a kis ablak felé intett, ahol beáradt a napfény. – Hideg, de szép decemberi napunk van. Vegyüljön el az emberek között. Bécsben nem fenyegeti veszély; senki nem tudja, hogy itt van. Egyen egy jót. Kóstolja meg a borainkat. – De hiszen nincs pénzem. – Á, valóban. – A vikárius kihúzta íróasztala fiókját, elővett egy köteg papírpénzt, és kiszámolt belőle néhányat a lengyel elé az asztalra. – Azt hiszem, ennyi elég lesz. Így indult neki Mirek Bécs utcáinak és elámult. Az apátság a város keleti részében feküdt, nem messze egy hatalmas piactól. Az első órát itt töltötte, és nézelődött. Életében nem látott még ekkora élelmiszer-hegyeket. Még a vidékükön sem aratáskor. Tíz percen belül rájött, hogy a termékek fele messziről érkezett. Banán, ananász, avokádó és csomó olyan gyümölcs, amelyről még csak nem is hallott. Meglepve látta, hogy egy kipirult arcú eladónő a szemétbe dobja az alig megnyomódott almákat. Vett egy fürt szőlőt, és szinte a szívét melengette a nő jókedvű mosolya. Lassan, a szőlőt szemezgetve elindult a város központja felé. Gyakran megállt; egyszer egy hentesüzlet előtt, ahol hitetlenkedve csóválta a fejét a szépen elrendezett tőkehúsok és a tisztított baromfi láttán; Egy kis kenyeret meg sajtot evett reggelire, de nem érzett éhséget, csak megdöbbenést.

Egész életében igaz kommunistának hitte magát. Olvasta a pártlapot, részt vett a vitákban. Azzal is tisztában volt, hogy amit hall, annak egy részé propaganda. De tudta, hogy a nyugati propagandában sokkal több a hazugság. A következő hely, ahol megállt, egy újságosstand volt, ahol legalább tucatnyi nyelven kaphatott akármilyen lapot vagy magazint. Zavarba jött. Visszasietett a hentesbolthoz, ahol szinte agresszíven nekitámadt az eladónak, vajon ez a rengeteg hús mindenki számára hozzáférhető, nem kell külön engedély vagy húsjegy? Az eladó elmosolyodott. Számtalanszor hallotta már ezt a kérdést lengyelektől, csehektől, magyaroktól, románoktól. Bécs volt a kelet-európai menekültek első útja. – Csak pénz – felelte. – Ha van pénze, viheti. Mirek szinte ösztönösen a zsebébe nyúlt, hogy megvegye azt a gyönyörű marhaszegyet, amely közvetlenül az eladó háta mögött lógott a horgon. Életében csak. egyszer evett sült marhaszeletet. Amikor az a nyomorult Konopka meghívta a krakkói Wierzynek étterembe. Mirek leállította magát. Hiszen sehol nem tudna húst sütni. Mindegy, még ma elmegy egy étterembe, és eszik egy nagy steaket. Az utcára kiérve, az embereket kezdte figyelni. Moszkvában, Varsóban vagy Prágában az emberek mogorván rohantak valahová. Itt legfeljebb siettek, de egyáltalán nem rosszkedvűen, a többség azonban sétált. A közlekedési rendőr sem volt komor. Egy trafikban vett magának egy csomag Gitanes-t. Egyik kollégája egyszer egy kartonnal kapott ajándékba egy francia kommunista küldöttség vezetőjétől. Önző módon, egyetlen szállal kínálta meg Mireket, akinek azóta is az orrában volt az erős, tiszta dohány aromája. Először meg is lepődött, hogy az osztrákok is ismerik a márkát, de aztán látta, hogy a világon ismert összes márkát lehet kapni. Kis híján vett magának egy doboz gyufát is, amikor észrevette egy állványon az „eldobhatónak” reklámozott színes gyújtókat. Kiválasztott magának egy kéket. Elégedetten pöfékelve sétált az utcán, miközben úgy csattogtatta az öngyújtót, mint egy gyerek. Beült egy kávéházba az utcára néző üvegablak mögé. Szőke pincérnő állt meg előtte, fekete-fehér kockás ruhában. habfehér köténykével, és átadta neki az étlapot. Korán volt még, nem akarta elverni az étvágyát, amit a steakra tartogatott. A szeme megakadt az almás rétesen. Azt kért, és egy korsó sört. Elégedett mosollyal nézte a távolodó pincérnő ringó csípőjét. Aztán kinézett, a térre, és a nőket kezdte figyelni. Először úgy találta, hogy szebbek, mint a lengyel nők. De aztán rájött, hogy ugyanilyen szép nők vannak otthon is. Talán azért érezte így, mert már hetek óta nem látott szép nőt. Elgyönyörködött a formás lábakban, és ráébredt, hogy már hónapok óta nem volt nővel dolga. Hirtelen követelődzően tört rá a vágy. Úgy okoskodott, hogy kell lennie a városban prostituáltaknak. Ha voltak Varsóban, Krakkóban, sőt minden lengyel városban, miért ne lennének a dekadens Nyugaton. Arra gondolt, vajon elég lesz-e a pénze. Arra talán nem, hogy még marhasültet, is. tudjon utána enni. Így aztán elejtette az ötletet. Sosem volt még dolga prostituálttal, és taszította is a dolog. Nem beszélve arról, hogy nem is volt rá szüksége. Tisztában volt vele, hogy tetszik a nőknek. Így volt ez már kamaszkora óta. Most is észrevette, hogy érdeklődő tekintettel nézik a nők. Így tett a szőke pincérnő is, amikor letette elé a tányért és a korsót. Amikor beszívta a finom parfümöt, ismét feltámadt benne a vágy. Apró, szőke pihék borították a nő karját, és keskeny ujjain nem volt gyűrű. Azonban Mirek tekintetét egy pillanattal később a hatalmas rétes ragadta meg, amelyet bőven leöntöttek tejszínhabbal.

Három órával később élvezettel tüntette el a marhasült utolsó darabját is, amit vörösborral öblített le, s ekkor ismét eszébe jutott a korábbi képzelgése a nőkről. Ám vágyait azonnal romba döntötte a számla érkezése. Miután fizetett, csak apró maradt a zsebében. Úgy becsülte, legalább egy heti fizetését emésztette föl az ebéd. Nem maradt pénze arra sem, hogy diszkóba menjen, ahol esetleg fölcsíphetne valakit. Inkább sétált még egy kicsit a városban, aztán visszament a kolostorba. Amikor lefeküdt, először a szalonnás pap jutott az eszébe, aztán megint a nők.

Most pedig itt ül Bécs talán legbüdösebb tehene mellett. Undorodva ráncolta az orrát, aztán türelmetlenül az órájára pillantott. Még három perce van egyig. Azt feltételezte, hogy kapcsolata már figyeli. Dühítette ez a felállás, ez az amatőrizmus. Csak annyit mondtak neki, hogy egykor itt kell lennie. Más helyet nem jelöltek meg, ha valami miatt meghiúsul a dolog. Mekkora ostobaság! Mi van, ha ez a bűzlő vénasszony rendőr? Csendesen elátkozta magában a szalonnás papot, miközben megpróbálta kiszúrni, ki lehet a kapcsolata. Senkit nem látott, aki csak távolról is emlékeztette volna ilyen személyre. Egy fiatal pár andalgott karon fogva a sétányon, kizárólag egymással voltak elfoglalva. A fűben két kisfiú rugdalt egy gumilabdát, kék egyenruhás nörsz felügyelt rájuk. Senki más nem volt a közelben. Átkozódva fordult megint az öregasszony felé, aki épp a táskájában kotorászott. Aztán gyerek kiáltozására figyelt föl. Hátranézett, és látta, hogy feléje gurul a labda. Kinyújtotta a lábát, és visszarúgta. A nörsz épp odakiáltotta neki, hogy „Danke”, amikor megszólalt mellette egy hang: – Volna tüze, kérem? Odafordult. A bűzlő tehén egy cigarettát tartott a kezében. Mintha kokettálni akarna, úgy rendezte át vonásait. A férfinak kis híján fölfordult a gyomra. Magában ismét átkozódni kezdett, de azért zsebébe nyúlt vadonatúj öngyújtójáért. Úgy gondolta, ha tüzet ad neki, ez a nyomorult már végre békén hagyja. Azonban alig ért hozzá a gyújtóhoz, amikor hosszú évek során megszerzett rutinja végre felülkerekedett. Ez képtelenség, ez nem lehet ő. De azért bizonytalanul ezt válaszolta: – Nem hordok magammal gyufát. Mire az öregasszony a mutatóujjával tréfásan megfenyegette: – Ejnye-bejnye, azt is hozzá kellett volna tegye, hogy „soha”. A pokolba is, akkor tehát ez a banya a kapcsolata. – Így igaz… igen – dadogta. – Soha nem hordok magammal gyufát. A nő körbepillantott, aztán halkabbra fogta a hangját. – Szóval maga a lengyel – vihogott. – Micsoda szép szál legény! Mirek türelmetlenül válaszolt: – Igen. Akkor tehát maga fog. engem elvezetni… nos, a szalonnás paphoz? – Nem. – Nem?! – Nem bizony, Mirek Scibor. Ugyanis vele beszél. Szó szerint, másodpercek alatt fogta föl csak, mit hallott, majd megint csak szó szerint,

eltátotta a száját. – Maga? Maga a szalonnás pap? Pieter Van Burgh személyesen? A nő bólintott. Mirek magához tért, és lassan szemügyre vette a másikat. Felidézte azt a keveset, amit a szalonnás papról tudott. Állítólag hatvan és hatvanöt között lehetett, hat lábnál alig alacsonyabb, jókora pocakkal. Az arca kerek. Ennek a látomásnak itt mellette azonkívül, hogy kerek volt az arca, semmije nem stimmelt első látásra. Már-már hangot is adott volna kételyének, amikor eszébe jutott, hogy Van Burgh legendásan álcázza magát. Ismét szemügyre vette. Összegörnyedve ül, ezért nem becsülhető meg a magassága. Arca valóban kerek, de a szürke haj eltakarja a jó részét, nem is beszélve a vastag sminkről és arcpirosítóról. Mozdulatai azonban egyértelműen nőiesek, egy legalább hetvenéves nő gesztusai. Egyetlen módon tud csak meggyőződni, kivel áll szemben. A ruha ujja ugyanis szinte csak az ujjait nem takarta. Mirek előredőlt, és szigorúan odasziszegte: – Mutassa a csuklóját! Most már nem mosolygott olyan bután a nő. Elismerés csillant a szemében. Lassan fölemelte a kezét, és a ruha alól előbukkant egy férfi vaskos csuklója. Mirek csodálkozva csóválta meg a fejét. – Másból soha nem jöttem volna rá. A szalonnás pap elnevette magát. – Három évé Wroclawban ugyanilyen távol álltam magától az állomás peronján. – Elképzelhető – felelte Mirek. – De akkor biztosan nem így volt öltözve. – Nem bizony, hanem egy lengyel harckocsizó ezredes egyenruhájában feszítettem. Ugyanazzal a vonattal utaztunk Varsóba… bár én első osztályon mentem. Mirek megint csak hitetlenül csóválta a fejét. A pap hangja jó pár oktávval süllyedt. – Üljön közelebb! Mirek megtette, aztán felnyögött: – Úristen, hogy maga mennyire bűzlik! A szalonnás pap elmosolyodott, kivillantak a fogai. – Mirek Scibor, tanulja meg. hogy a legfontosabb elem az álcázásnál a testszag. A keverék saját találmányom. Az emberek nem szeretik a testszagot, és nem is figyelik meg alaposabban, ki árasztja magából. Egy kicsit szenved, míg tárgyalunk. Mirek bólintott. – Valóban szenvedni fogok. De már eleget szenvedtem idefelé is. – Kétségtelenül. Azt már tudom, mi miatt kellett menekülnie, de azt nem, hogy miért pont engem keresett. Mirek érdeklődve nézett rá. – Nem aggódott… illetve nem fél, hogy a szervezetem akar beépíteni? Hisz már az utam során rengeteg mindent megtudtam. A pap mosolyogva rázta meg a fejét. – Se az SB, de még a KGB sem hozna akkora áldozatot, hogy két főtisztje halála legyen a fedősztorija egy ügynökének, Egyébként a féltucatnyi útvonal legjelentéktelenebbikén hozták végig magát. És természetesen megbízom Lason atya ítélőképességében. Ő napokon át hallgatta magát. Beszámolt a Jurij

Andropov iránt érzett már-már beteges gyűlöletéről. Tényleg, miért utálja ennyire azt az embert? Andropov nevének puszta említésére megkeményedtek Mirek arcvonásai, mint a beton. A papnak közelebb kellett hajolnia, hogy megértse az elsziszegett szavakat. – Rájöttem, hogy semmihez nem hasonlítható ocsmányságot művelt velem. – Személyesen ő? – Ő adta ki a parancsot, – Amit az a két ember hajtott végre, akiket lelőtt? – Igen. – Mi volt ez? Mirek lenézett a sétány kavicsaira, aztán fölemelte a fejét, és tekintetével a két labdázó gyereket kereste. Kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Végül megszólalt: – Előbb volna valamim a maga számára. Fogja fel ajándéknak… vagy részben fizetségnek azért, amit értem tett. – Megint a pap felé fordult, és erősen kényszerítenie kellett magát, hogy ne képzelje megint nőnek. – Atyám, van egy listám a lengyel renegát papokról. Ezek az ön szervezetéhez tartozó papok, akiket beszervezett az SB. A fejemben van ez a lista, de jobban teszi, ha leírja, mert nem rövid. A pap szomorúan válaszolt: – Sajnos, fiam, nagyon jó a memóriám… mondja csak nyugodtan. Mirek a pap szemébe nézett, és elkezdte: – Haladjunk északról dél felé. Gdynia: Letwok és Kowalski atya. Gdansk: Nowak és Jozwicki. Olsztyn: Panrowski, Mniszek és Bukowski… – Így folytatta egészen száztizenkettőig, miközben a pap félig behunyt szemmel hallgatta. Hosszú ideig nem szólalt meg, majd megborzongott. – Isten legyen irgalmas hozzájuk. Mirek megkérdezte: – Hányról tudtak? – Jó néhányról, másokról meg gyanítottuk… de… – Két nevet mormolt, és szomorúan megcsóválta a fejét, mély lélegzetet vett, és gyorsan hozzátette: – Ez felbecsülhetetlen értékű információ, ami életeket menthet. Most pedig, Mirek Scibor, hadd ajánljak én magának valamit. – Fölállt. – Sétáljunk_ egy kicsit, nagyon kemény lett hirtelen ez a pad. Lassan megindultak a sétányon a tó felé, miközben a pap tökéletesen utánozta egy öregasszony járását, tartását. Először is megkérdezte: – Mik a tervei? Mirek széttárta a kezét. – Fogalmam sincs. Magával akartam beszélni. – Szomorúan elmosolyodott. – Miért, van valami ötlete? A pap megállt és a tóra nézett, amely tükörsimán terült el előttük. Egyik végében fehér vízililiomok nyíltak. Három hattyú úszott kecsesen a part közelében. – Nem, ötletem nincs – felelte a pap. – Van viszont egy tervem, ami talán érdekelni fogja.

– Miféle terv? – Meg kell ölni Jurij Andropovot. Mirek hangosan felnevetett. A hattyúk rémülten úsztak a víz közepe felé. A pap megütközött: – Maga nevet, pedig azt hittem, gyűlöli azt az embert. Mirek nevetése elhalt, és érdeklődve nézett a másikra. – Valóban gyűlölöm. A szó szoros értelmében, a kezem-lábam adnám, ha végezhetnék vele. De azt hittem, tréfál… Úgy értem, azt mondta az előbb, hogy Andropov megölését tervezi, mintha azt mondta volna, hogy mára színházjegye van. A pap megfordult, és tipegett tovább nevetséges vénasszonycipőjében. Aztán megszólalt: – Talán nem hallotta, de egy KGB-s tábornok Rómában menedéket kért. Mirek bólintott. – Olvastam ma reggel az újságban. Ismertem Jevcsenkót. Gondolom, most őrjöngenek a KGB központban. – Úgy bizony, mert elmondta az olasz elhárításnak, hogy Andropov és a KGB újabb merényletet tervez a szentatya ellen. – Iioppá. – Mirek gondolataiba mélyedve bólogatott. Az ösvény a tó partja mentén haladt, jobb kéz felől a hattyúk mintha őket követték volna. A pap gyorsan felvázolta, mit terveznek, és elmondta. az indokokat is. Mirek csodálkozva kérdezte: – És a pápa beleegyezett? Mert ez nem igazán keresztényi dolog… – A pápa nem tud semmiről. A terv… nos, a terv egyházi vezetők köréből származik. Ezen Mirek alig észrevehetően elmosolyodott. – El tudom képzelni, hogy ilyen csoportot össze lehet hozni. Nyilván azért mondta el a dolgot nekem, mert azt akarja, hogy én legyek a követ. Pontosabban a merénylő. – Igen. A hosszú csendet csak a talpuk alatt csikorgó kavics, és a távoli úton elzúgó autók tompa hangja törte meg. A pap végül beszélni kezdett. Mintha csak csevegne, a hangjában nyoma sem volt a rábeszélésnek. Mirek is tudja, mondta, hogy mire képes a szervezete. Az, hogy száz-egynéhány emberben csalódniuk kellett, szinte elhanyagolható. Van helyettük több tízezer. Minden területen szakértők. Titkos papok, akik a gyárakban munkásként dolgoznak, diszpenzációt kaptak, hogy megnősülhessenek, gyereket nemzhessenek, álcájukat erősítendő. De vannak titkos papok a kormányokban, a mezőgazdaság területén, az egyetemeken, a kórházakban. Sőt még a titkosszolgálatban is. Amikor a Szovjetunióban gabonahiány fenyegetett, a Vatikán előbb tudott róla, mint a CIA. Amikor kitört a hatalmi harc a lengyel politikai bizottságban, a Vatikán erről is előbb tudott, mint a KGB. Ebben a pillanatban Mirek megállt, és felemelte a kezét. – Tudom. Maga is említette, hogy tudom. Nyolc éve vadászom magukra. Azt is elhiszem, hogy be tudnak juttatni valakit a Kremlbe. Különösen, ha nem is számítanak rá. De ki is tudják onnan hozni… élve? Vagy ez már nem része a tervnek? – Természetesen ez is az. Legjobb elméink dolgoznak a terven ebben a pillanatban is. Mirek ajka gúnyos mosolyba rándult. – Nyilván jezsuita elmék.

– Ők is. – Voltak jezsuiták is a listámon, – Igen, kettő. Tovább indultak. Mirek megkérdezte: – És mi van, ha megteszem? Mi történik velem utána? A szalonnás pap gondolkodás nélkül válaszolt. – Új életet kezd. Új néven. Egy másik földrészen. Az anyaszentegyház gondoskodni fog magáról… és meg is védelmezi. – Rövid hallgatás után még hozzátette. – És meg fogja fizetni. Bőségesen. A lengyelnek megint gúnyos mosolyba rándult a szája. – Ez szép. A katolikus egyház fizet Mirek Scibornak! A pénz nem számít. Az új élet lehetősége talán… az, meg a plasztikai sebészet. – Vett egy mély lélegzetet, aztán fölemelte a kezét. – Megcsinálom. Meglesz az ateista pápai követük. És át is fogja adni az üzenetet. – Mindezt egyszerűen közölte, minden színpadiasság nélkül. A pap bólintott. – Jó. Rövid idő után Mirek szólalt meg elgondolkodva: – Elég jól kiképeztek az SB-ben, de ilyen speciálisan nem. Van Burgh ekkor arra a padra mutatott, ahol nemrég ültek. Egy ember ült ott, és újságot olvasott. – Az az ember ott Jan Heisl. Amikor mi végeztünk, maga vele fog elmenni. Mi többé nem találkozunk. Ő ad magának papírokat, útlevelet… természetesen valódiakat.., teljesen új személyisége lesz. Ő fogja elintézni azt is, hogy kijusson külföldre… egy terroristakiképző központba, valahol a sivatagban. Fura társasága lesz. Bal– és jobboldaliak vegyesen, olykor ugyanabból az országból. Mirek elképedve meredt a papra. – Maga ezt is el tudja intézni? – Természetesen. Mint ahogy az is természetes, hogy valójában nem fogják tudni, hogy ki küldte magát hozzájuk. Heisl mindenről gondoskodik. Húsz módját is megtanítják magának, hogyan lehet ölni, és persze, megtanítják a túlélésre is. Heislnél lesz pénz mindenre, amire csak szüksége lehet. – Ő tudja, mi a küldetésem célja? A pap komoly arccal bólintott. – Igen. Ő a jobbkezem. Ő és maga az a két ember, aki a dologról tud a Nostra Trinitán kívül. Mirek a papra pillantott. – Tehát hárman vannak? – Ennyi bőven elég… és persze, biztonságosabb is. – Ezzel karon fogta Mireket, és úgy ballagtak egymás mellett, mint kopott mama tehetős fiával. – Most pedig mesélje el nekem, miért gyűlöli annyira Andropovot?

4. Angelo Mennini bíboros kinyújtotta a kezét, és az apáca térdet hajtva megcsókolta a gyűrűt. A főpap tekintetét a titkára felé villantotta, aki bólintott, és kiment a helyiségből. Amint az apáca felállt, a bíboros intett neki, hogy. üljön le az íróasztal előtti székek egyikére. Majd ruhasuhogás közepette ő maga is megkerülte az íróasztalát, és helyet foglalt a nővel szemben. Néhány pillanatig vendége arcát vizsgálgatta. Eközben a szobában csak a nagy falióra ketyegését lehetett hallani. Az apáca egyenes háttal ült, kezeit ölében összekulcsolta. Fehér ruhája, fekete főkötője makulátlanul tiszta volt. A mellén függő kereszt fényesen csillogott a lámpa fényében. A nő a fejét egyenesen tartotta, ám szemét szerényen lesütötte. – Anna nővér, nézzen rám! Az apáca felemelte a tekintetét, és egyenesen a főpap szemébe nézett. A bíboros látni akarta a szemeit, mert a szeme alapján föl lehet becsülni az embert. Biztosították róla, hogy az apáca egészen rendkívüli, de erről személyesen akart meggyőződni. Egy hete küldte szét rendfőnökeinek az instrukciókat egész Európába. Meghatározott képességekkel és tulajdonságokkal rendelkező apácát keresett. Huszonnyolc és harmincöt esztendő közöttinek kell lennie. Legyen fizikai szempontból erős, de legyen vonzó is. Hibátlanul beszéljen csehül, lengyelül és oroszul. Legyen gyakorlatias, de fegyelmezett. Mindenekfelett azonban legyen tökéletesen elhivatott. Gyorsan választ kapott mindenhonnan, volt közöttük néhány javaslat is, ám egyértelműen ez a lány bizonyult a legmegfelelőbbnek. A jelentés Magyarországról érkezett, a szegedi püspöktől, akinek ítéletében a bíboros teljesen megbízott. A püspök azt írta, hogy Anna nővér tökéletesen megfelel a kívánalmaknak, kivéve, hogy még csak huszonhat éves. Mindazonáltal biztos volt benne, hogy a többi képességei kárpótolni fogják ezért a hiányosságáért. Mennini valóban észrevette a lány arcán az erőt. Csinos arca volt, nagyon csinos. Lengyel származású lehetett, talán egy kis tatár beütéssel, erre utaltak a mandulavágású szemek, a kiugró járomcsont és a kreol bőr. A magas homlokot a teli ajkak és a keskeny áll ellensúlyozták. Az ujjai hosszúak voltak és kecsesek, a bíboros úgy vélte, hasonló lehet az alakja is. A nővért nem zavarta, hogy ilyen hosszasan szemügyre veszik. Állta az idős férfi tekintetét, szerényen, de határozottan. A főpap röviden kikérdezte, és megtudta, hogy árva gyerekként került a zamosei kolostorba, ahol az apácák nevelték föl. A főnöknő volt a legnagyobb hatással rá, így egészen kicsi korától nem gondolt másra, mint hogy ő is apáca lehessen. Mivel értelmi képességeire korán fölfigyeltek, a rend ausztriai iskolájába küldték tanulni. Rendkívüli nyelvtehetségére jellemző, hogy folyékonyan beszélt oroszul, angolul, németül, csehül és magyarul, s természetesen az anyanyelvén, lengyelül. A lány megtalálta másik hivatását is a tanításban. Miután fogadalmat tett, egy magyarországi iskolába küldték, ahol jól érezte magát, folytatta tanulmányait, és a keleti nyelvek iránti érdeklődését is kielégíthette. Remélte, hogy rendje Japánba küldi, ha folyékonyan megtanulja a nyelvet. A lány hangja kicsit rekedt volt. Ez korántsem hatott kellemetlenül, inkább érdekessé tette, mint az a szokása is, hogy minden mondata végeztével egy kicsit megemelte az állát.

A bíboros néhány percen belül maga is megbizonyosodott arról, hogy a szegedi püspöknek tökéletesen igaza volt. A főpap összeszedte gondolatait, és lassan megszólalt: – Anna lányom, olyan feladatra választottunk ki sok jelölt közül, ami létfontosságú anyaszentegyházunk számára és a szentatya nyugalma érdekében. – Figyelte az apáca reakcióit, ám az tisztelettudóan hallgatta, de nem mutatott érzelmeket. – Apácaéleted néhány dologra felkészített ehhez a feladathoz… más részleteire azonban nem. Fel kell készítenünk téged. Azonban mielőtt továbbmennénk, szeretnék neked mutatni valamit. Maga elé húzott az íróasztalról egy aranyozott bőr irattartót. Lassan kinyitotta, és rápillantott a nehéz merített papírra, amelyre határozott kézzel néhány sort rótt valaki. – Feltételezem, leányom, hogy olvasol latinul. – Igen, eminenciás uram. A bíboros odafordította az apáca elé az irattartót. A lány előrehajolt. A szemei kissé elkerekedtek, amikor megpillantotta a lap alján a pápa vörös kispecsétjét. Miközben a szemei a sorokat követték, ajkával halkan fölmondta a szöveget. –– Szeretett Anna leányunknak… Mire a feléhez ért, ajkai immár nem mozogtak; Csak akkor mozdultak meg ismét, amikor az aláíráshoz ért: II. János Pál. Keresztet vetett, aztán a bíborosra emelte a tekintetét. A főpap úgy látta, a szemében bizonyos meglepetést észlel. – Láttál ilyesmit korábban, Anna leányom? – Nem, eminenciás uram. – De megértetted? – Azt hiszem, igen, eminenciás uram. A bíboros ismét maga elé húzta a bőr irattartót, egy pillanatig a levélre nézett, aztán határozott mozdulattal összecsukta az irattartót. Mintha csak magának mondaná, halkan megszólalt. – Nem, valóban nem sok ember láthatott ilyen természetű pápai diszpenzációt. – Félretolta az asztalon a levéltartót, és az apácára nézett. – Lényegében ez azt jelenti, Anna lányom, hogy feladatod végrehajtása idejére felmentést kapsz esküd alól. Természetesen, a szívedben mindig apáca maradsz. Most pedig röviden vázolnám küldetésed részleteit. Ha úgy kívánod, visszautasíthatod. A lány az irattartóra pillantott, és rekedten megszólalt: – Nem utasíthatom vissza a szentatya kívánságát. A főpap helyeslően bólintott. – Helyes. Azt talán mondanom sem kell, hogy amit mondani fogok, az szent titok. Értetted? Most és mindörökkön örökké titok. Örömmel látta, hogy a lány bólint, aztán a főpap kimérten magyarázni kezdett. – Anna lányom, az lesz a küldetésed, hogy hetekig egy férfival együtt utazz és élj… úgy, mint a felesége. – Látta a megdöbbenést a lány szemében, s azt, hogy már-már tiltakozásra nyílnak az ajkai, amikor felemelte a kezét és folytatta: – Nem, leányom, természetesen csak látszólag a felesége. – A főpap látta a lány szemében az azonnali megnyugvást. –

Együtt kell vele utaznod, és feleséghez illően kell viselkedned. Azonban azt is meg kell mondjam, ez a férfi nem jó ember. Bizonyos szempontból gonosz ember. Ateista, aki valaha szörnyű dolgokat cselekedett anyaszentegyházunk ellen. Azóta megváltozott. Bár ma is ateista, az ő küldetése immár az anyaszentegyház és szentatyánk érdekében történik. – Elhallgatott, előhúzott egy zsebkendőt reverendája hasítékából és megtörölte vele keskeny ajkát. Majd sóhajtott egy nagyot, és folytatta: – Azt is el kell mondjam, hogy utatok Kelet-Európán át vezet egészen Moszkváig. Tehát igencsak veszélyes. Moszkvában küldetésed véget ér, ahonnan visszatérsz ide, és élvezni fogod örök hálánkat… Nos, ezután is menni akarsz? Az apáca azonnal válaszolt: – Igen, eminenciás uram… De pontosan mi a küldetésem célja? – Csak annyi, amit elmondtam, kedvesem. Természetesen segítened kell ezt a férfit, azért utazol vele, hogy a hatóságok azt lássák, férj és feleség vagytok, amiről persze papírotok is lesz. Lényegében tehát az a feladatod, hogy a férfi útját ártatlan színben tüntesd fel. – Tehát nem ártatlan útról van szó? A főpap enyhe rosszallással szólalt meg. – Csak annyit kell tudnod, leányom, hogy mindez az anyaszentegyház javát szolgálja. Tudod te is, milyen óvatosan kell cselekednünk a szovjet blokk területén. A lány engedelmesen bólintott. A bíboros elégedetten kihúzta íróasztala fiókját, és kivett egy borítékot. Odaadta az apácának. – Holnap reggel pontosan nyolc órakor jelentkezel a Collegio Russicóban a Via Carlino Cattaneón, itt Rómában. Ott Van Burgh atya fog várni rád, attól kezdve neki tartozol engedelmességgel. Ő majd a további részleteket ismerteti veled. Ő ennek az egész akciónak a vezetője. Az elkövetkező napokban ő fog felügyelni a tanulásodra. A bíboros ezzel a faliórára pillantott, és fölállt. A lány hasonlóképpen fölemelkedett ültéből. A főpap az apáca elé lépett, és finoman megfogta a kezeit. – Nehéz dolgod lesz, Anna leányom, gyakran nagyon is nehéz. De ne felejtsd el, mit mondtam neked. A szívedben mindig apáca maradsz. A lány alig hallhatóan rebegte: – Nem fogom elfelejteni, eminenciás uram. Kérem, áldjon meg! A bíboros megtette, majd csókra nyújtotta gyűrűjét. Miközben az ajtóhoz kísérte, mosolyogva megszólalt: – Azt hiszem, azt mondanom sem kell, hogy a küldetésed idején ismét a polgári nevedet kell viselned. Ania vagy, nem igaz? – Igen, eminenciás uram. Ania Król. A főpap finoman meglapogatta a vállát. –– Ania, milyen szép név! Alig csukódott be a lány után az ajtó, amikor, a titkára telefonon odaszólt neki, hogy megérkeztek a soffrigentik. Nagyot sóhajtott, majd megkérte titkárát, mondja meg nekik, hogy tíz perc múlva ott lesz. Leült íróasztala mögé, és próbálta rendezni mondandóját. Fél éve választották meg egy százezres nagyságú rend élére, amivel több munka és még több gond szakadt a nyakába, mint először gondolta, időről időre fogadott kisebb

küldöttségeket, akiket a rendben csak soffrigentiknek neveztek. Olyan papok voltak ezek, akik munkájuk során sok szenvedést viseltek el. Némelyikük évtizedekig ült börtönben, másokat kegyetlenül megkínoztak, megcsonkítottak. Sokan egész életükben magányosan, elmélyült tanulmányokat folytattak. A rend időnként Rómába hozatta őket, hogy a bíboros személyesen köszönje meg nekik áldozatos munkájukat. Ennek a küldöttségnek a tagjai a szovjet táborból jöttek. Mennini tudatában volt annak, hogy a szavaira egész életükben emlékezni fognak. Minden egyes szónak mély jelentősége lesz. Úgy néznek fel rá ezek az emberek, hogy egyszersmind őt tekintik annak a kősziklának is, amelyre hitüket alapozzák. A főpap gyűlölte, ha ismételnie kellett magát ilyen alkalmakkor, olyan gondolatokat vártak tőle. amelyek frissek voltak és ihletettek. A tekintetét egész idő alatt nem tudta levenni a bőrmappáról. Maga elé vette, kinyitotta, újra elolvasta, és most is elcsodálkozott, milyen tökéletes az aláírás, a pecsét. Mindkettőt többször látta már. Nem vette észre a legcsekélyebb eltérést sem. A szalonnás pap valóban zseni. Ezt a gondolatot egy másik követte. Azzal, hogy ezt a levelet felhasználta, nemkülönben azzal, hogy milyen célokra, ő, Angelo Mennini bíboros szörnyű bűnt követett el. Vajon hitének próbája volt ez az egész? Kavargó gondolatokkal húzta ki a fiókot és csúsztatta be a mappát. Kulcsra zárta a fiókot, s a kulcsot reverendájának rejtett zsebébe süllyesztette. Azt remélte, hogy ezzel még a gondolatait is sikerült elzárnia. Ismét beszédén kezdett gondolkodni, ele reménytelennek tűnt a kísérletezés. Abban bízott, hogy látogatói ihletett szavakat adnak szájába. Valóban így is történt. Hét öregember jött be a szobába. A legfiatalabb is elmúlt már hatvanéves, a legidősebb nyolcvan fölött volt. Az utóbbi, Samostan atya Jugoszláviából, le akart térdelni, ám Mennini fölemelte, karon fogta és lassan odavezette a kényelmes karosszékhez. A többiek a két keresztbe állított díványon foglaltak helyet. A frissítőiket már a várószobában megkapták. Maga az audiencia nem tart tovább tíz-tizenöt percnél. Mennini érdeklődéssel figyelte a hét öreget, akik ott küzdöttek a rend előretolt arcvonalában, de nem látszottak harcosoknak. Csupán hét hajlott hátú, fekete reverendás aggastyán. Köztük volt Bottyán atya Magyarországról, aki közel negyven éve működött titkos papként, üldözöttként élve magányos életét; kopasz fej, hullaszerű arc, mélyen ülő szemek. Micsoda szemek! Csillogott bennük a hit, az őszinteség, a kemény elhatározás. Mellette ült Klasztor atya Lengyelországból, aki tizennyolc évet töltött a gulagon. A szalonnás papnak rejtélyes úton sikerült öt évvel ezelőtt kicsempésznie onnan. Az öreg azonban nem akarta élete hátralévő részét kényelemben leélni Nyugaton, hanem visszatért szülőföldjére papi munkát végezni. Nagyon veszélyes papi munkát. Mennini jól ismerte az összes öregember történetét, ezért is fordult figyelme leginkább Jan Panrowski atya felé, aki ott ült az egyik dívány végében. Ez a csontos ember volt mind között a legfiatalabb, de nem nézett ki annak. Törékeny testét szörnyen deformálta az ízületi gyulladás, arca hófehér volt, jobb arcán négy párhuzamos sebhely éktelenkedett, egymástól pontosan egy centi távolságra. Mennini a többi pappal már korábban is találkozott, ővele még nem. Azt is tudta azonban, hogy mind közül ő szenvedett talán a legtöbbet. A nácik 1941-ben koncentrációs táborba zárták, mert élelemmel támogatta a partizánokat. Csodába illő módon sikerült megszöknie, keletre ment és csatlakózott a Honi Hadsereghez, ám az

oroszok úgy ítélték, nem a jó oldal mellé állt. A Varsó felé görgő orosz gőzhenger ezeket a partizán alakulatokat is felszámolta. Az ő életét megkímélték, a maguk sajátos módján: orosz területre szállították, ahol hét éven át rabszolgamunkát kellett végeznie. A táborban is folytatta térítőmunkáját, megbékélést prédikált rabszolgatársainak. Sztálin halála után szabadon engedték, a rend kivitte Rómába. Azonban Klasztor atyához hasonlóan, ő sem akart henyélni, hanem titkos papként visszament, ezúttal Csehszlovákiába – a szovjet blokk talán legantiklerikálisabb államába. Két évig dolgozott Liberecben egy mezőgazdasági gépgyárban, ám egy nap meglepték ima közben. A következő tizennyolc évet a hírhedt kladnói börtönben töltötte magánzárkában. A változatosság kedvéért időről időre kegyetlenül megkínozták. 1980-ban engedték szabadon. Akkor fél évet egy római kórházban töltött, újabb hat hónapot pedig a pápa castelgandolfói rezidenciája közelében lévő kolostorban. Ekkor felkereste a rend akkori fejét, és könyörgött, hadd térhessen vissza szülővárosába, Olsztynba, ahol még élt anyja és egy nagynénje, mindketten elmúltak már kilencvenévesek. Vonakodva bár, de elengedték. A város fontos pontja volt Van Burgh egyik titkos csatornájának Oroszország irányából, és időnként maga Panrowski is segített a szalonnás papnak. Úgy ült most a díványon, mint egy púpos veréb, tekintetét vezetőjére emelte. Szemében most is ott égett szenvedésének tüze. Mennini mind a hétnek egymás után mélyen a szemébe nézett. Előre megfogalmazott mondatait elsodorták az együttérzés hullámai. Elkezdte: – Máskor is éreztem alázatot… Megbicsaklott a hangja. Fejét nem hajtotta le, szemébe könnyek gyűltek, amelyek végigfolytak az arcán. Ékesebben szóltak ezek a könnyek minden szónál. Látogatói tudták, hogy szigorú és indulattalan ember. Csak nézték a lecsorduló könnyeket, s maguk is könnyezni kezdtek. Kivéve Panrowski atyát, aki karba tett kézzel még jobban összekucorodott a dívány sarkában. Állát a mellére ejtette, mintha fizikai fájdalmai volnának. Neki már rég kiapadtak a könnyei. A bíboros visszanyerte önuralmát. Bottyán atya zsebkendővel kínálta, amelyet a főpap futó mosollyal elfogadott. Fölszárította könnyeit, s amikor vissza akarta adni, az öreg pap mosolyogva elhárította. Mennini hálásan gyűrte reverendája zsebébe a zsebkendőt. Ezután fejezte csak be a mondatot. – Máskor is éreztem alázatot, most azonban meghajlok szenvedésetek és hitetek előtt. A szavak innentől szabadon áradtak belőle. A rend mártírjairól beszélt s szentjeiről, hogy miképpen változtatta meg hitük és szent hivatottságuk a történelmet, a világ arculatát és szellemét. Úgy beszélt hozzájuk, mint egyenlőkhöz, beavatta őket jövőbe vetett hitébe. Majd felszólította őket, imádkozzanak együtt a szentatya lelki üdvéért. Mindezek végeztével megáldotta őket, és az audiencia véget ért. A kifelé induló papok arcán látta, sikerült nekik azt adnia, amiért ilyen messziről ideutaztak hozzá. Mélyen szíven ütötte az is, hogy őt is megihlette ez a találkozás, és megajándékozta a szeretet, az együttérzés adományával. Nézte, ahogy Panrowski atya meggyötört testét a vastag szőnyegen az ajtó felé vonszolja. Hirtelen megvilágosodott, hogy adhat neki valamit, aminek segítségével ő is

megtalálhatja a lelki békéjét. Halkan megkérte a papot, maradjon még egy kicsit. Amikor az ajtó becsukódott a többi látogató mögött, finoman odavezette vendégét egy kényelmes székhez. Ahogy a pap elhelyezkedett, kicsit meglepett arccal nézett a bíborosra, aki azonnal meg is szólalt: – Mindannyiunkat mélyen megindított rettenetes szenvedése, atyám. Nagyon megtisztelne, ha meghallgatná gyónásomat. Mintha először a pap nem jól hallotta volna, mit akarnak tőle, és visszakérdezett: – A gyónását? – Igen, atyám, gyónni akarok. Panrowski atya elképedt. Hallott már arról, hogy ilyesmi nagy ritkán, előfordul. Sőt, néha a szentatya is meggyón egy vidéki plébánosnak. Dadogva szólalt meg: – De, eminenciás uram… én nem… nem vagyok erre méltó. – Atyám, magánál talán nincs méltóbb erre az egész anyaszentegyházban. A bíboros odahúzott egy vörös bársony kárpitozású támla nélküli széket. Leült a pap mellé. Lehajtotta a fejét. – Kérem, hallgasson meg, atyám. Panrowski atya rekedt suttogással válaszolt, – Mire emlékszel, fiam? A bíboros megszólalt alázatos, mégis érces hangján. – Atyám, bocsásson meg. mert vétkeztem. Engedtem, hogy elragadjanak érzelmeim és türelmetlenségem, és elhanyagoljam miattuk pasztorális munkámat. Néha képtelen vagyok megérteni, hogy az ember esendő, s ezt éreztetem, is azokkal, akik körülvesznek és segíteni akarnak. A pap megkönnyebbülten fellélegzett. Egy erős egyéniség természetes vívódásairól fog gyónást hallani, akinek értelme időnként érzelmei fölé kerekedik. Együttérzéssel figyelte a bíboros gyónását, és időnként megnyugtató, rövid mondatokban válaszolt. Azt hitte, hogy végeztek is. ám a bíboros továbbra is csak ott ült fejét lehajtva. Egy-két perc is eltelhetett így. A bíboros ekkor lassan felemelte a fejét, és az íróasztala felé tekintett. Olyan erősen szorította meg a pap kezét, hogy az majdnem fölszisszent. A főpap lehajtotta a fejét megint és suttogva megszólalt. Olyan dolgokról beszélt, amik többek voltak egyszerű botlásoknál. Fájdalmasan marcangolta önmagát. vajon isteni érdek-e, amit tesz vagy csupán a túlélés kényszere, s hogy a kettő vajon összeegyeztethető-e? Olyan ember kért iránymutatást, aki közel sem szenvedett annyit, mint a másik. A pap teste és lelke megmerevedett. Hosszú másodpercek teltek el, miközben csak a falióra ketyegése töltötte be a helyiséget. Túl sokat Hallott egyszerű pap létére, de ő a gyóntató, neki kell megtalálnia a szavakat. A megnyugtató és megértő szavakat. Az oly várt és sóvárgott szavakat. Egyidős volt az előtte letérdeplő főpappal, ám ő volt az idősebb a hit, az igazság és a valóság megtapasztalásával kapcsolatban. Ő is lehajtotta a fejét, és csendesen így válaszolt. – Igen, fiam, helytelen rosszat tenni, még akkor is, ha azt hisszük,

helyesen cselekszünk. De az is rossz, ha nem küzdünk meg a gonosszal. Azért vétkezünk, mert emberek vagyunk, és ezt a mi Urunk megérti és eszerint ítél… bűneid meg lesznek bocsáttatva. Érezte, hogy enyhül a kezén a szorítás. A bíboros lassan felemelte a fejét és keresztet vetett. Aztán felemelte a mellén lógó feszületet és megcsókolta. Mindketten fölálltak, majd a bíboros az ajtóhoz kísérte karon fogva a papot. A pap hirtelen lehajolt és megcsókolta a bíboros gyűrűjét. Aztán felemelte görnyedt testét és a főpap szemébe nézett. Megértés honolt ebben a tekintetben. – Eminenciás uram, imádkozni fogok önért. – Köszönöm, atyám. Isten kísérje önt az útján. Amint a nehéz ajtó becsukódott mögötte, Mennini kitapogatta a kis kulcsot a zsebében. Ettől is nyugodtnak érezte magát valahogy.

5. – Maga túl szép, lányom, túlságosan szép! – Nagyon sajnálom, atyám. A szalonnás pap fölnevetett. – Vajon mondott-e ilyet nő a történelem során? Kezére támaszkodva emelte fel súlyos testét az íróasztal mögül, aztán lassan eléje jött. Ania Król szótlanul állt, látszott rajta, hogy zavarban van. A sarokban egy középkorú apáca állt mosolyogva. Megszólalt: – Anna nővér valóban nagyon szép. Van Burgh feléje fordult. – Ania! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ettől a perctől kezdve Anna nővér megszűnt létezni! Ez a lány Ania. – Igen, atyám – felelte kötelességtudóan, ám különösebb megrendülés nélkül az apáca. – De miért is szép túlságosan? A pap fölsóhajtott. – Mert a túlzott szépség feltűnést kelt. És ezt akarjuk a legkevésbé. Ott állt Ania előtt és gátlástalanul szemlélte. Egyszerű, fehér blúz volt rajta, sötétkék rakott szoknya és magas sarkú fekete cipő. A pap megcsóválta a fejét. – Hiteles ruhákért és megfelelő kozmetikai cikkekért keletre küldettem, olyanokért, amelyeket a proletárok készítenek proletár testvéreiknek, erre maga, lányom, úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy divatlapból. Képzelje el, mi lenne, ha római vagy párizsi divatszalonokból öltözött volna? – De mit tehetnék, atyám? – kérdezte a lány: A pap nem vett tudomást a kérdésről, inkább még egyszer körbejárta a lányt. – A haj teszi – jegyezte meg. – Ez mindennek a koronája. A lány sűrű haja fekete volt, és mintha ébenkék sávokat is festett volna bele a teremtő. Harangként borult Ania vállára. – Be kell festetnünk – jelentette ki a pap határozottan. – Jaj, dehogy! – kiáltott föl az apáca a sarokban. – Istenkísértés volna. – Csend legyen! – torkolta le a szalonnás pap, – Előbb azonban le kell vágnunk. Amolyan apródfrizurára. Nem szabad túl egyszerűvé varázsolnunk, mert az a férfi, akinek maga lesz a kísérője, szintén vonzó ember… és vonzó férfi szép nőt vesz feleségül. De sajnos nem lehet olyan szép, mint amilyen maga valójában. Aztán minden zavar nélkül elkezdte szemlélni a lány lábait. Nem voltak sem túl vékonyak, sem túl vastagok, a bokája kecsesen keskeny volt. A magas sarkú cipő szépen kihangsúlyozta ívelt lábikráját. – A tűsarok nem kell – jelentette ki. – Lapos sarkú, hogy úgy mondjam, elvtársiasabb cipőre lesz szüksége. Ania mindezt csak távolról hallotta. Már most gyászolta a haját, amely szinte egyetlen

földi hiúsága volt. Még gyerek volt, amikor az apácák viselték gondját, fésülgették és dicsérték. Mielőtt nyugovóra tért volna, és másnap reggel, miután felébredt, legalább százszor végigsimította egy kefével; örömöt okozott neki, ahogy a nyakát, a vállát cirógatta. Lassan rázogatta a fejét, hogy haja úgy szálljon, mint a szélben. Aztán begyűrte a makulátlan fehér főkötő alá. – Egy kicsit hivalkodóvá kell varázsolnunk – folytatta Van Burgh. – Ez most a divat Keleten. – A lány körmeire mutatott. – Semmi diszkrét, színtelen lakk. Harsányvörösre kell festeni, talán az arcpirosító is elkel… és a rúzsozás is legyen vastagabb és sötétvörösebb. Aztán viseljen minél több fémkarikát, mit tudom én, a csuklóján, a nyakában olcsó ezüstözött láncot, rajta A betűvel. Ismét körüljárta a lányt, mintha már egy másik nőt látna maga előtt. Amikor eléje ért, megállt. – És be kell szerezni néhány vastag bőrövet, jókora csillogó csattal, ami legyen kicsit nagyobb, mint amit a jó ízlés megenged. – Ismét csak a haján akadt meg a tekintete. – Két vagy három különböző színű paróka is kell… persze, nem szőke, az nem illik a bőréhez. Gesztenyebarna, vöröses, bronz, ilyesmi. Ania, vegye le a cipőjét, és sétáljon körbe a szobában. A lány kibújt a cipőből és előre-hátra sétálgatott a pap előtt. A pap felsóhajtott. – Úgy megy, mint egy apáca. – De hát… Miért, hogy megy egy apáca? – Mondjuk így. Fejét fölszegte, vállait hátrafeszítette, kezeit oldalához szorította, és apró léptekkel körbetipegett a szobában, arcára pedig ájtatos kifejezés ült ki. A két nő meglepetten fölnevetett. A barna csuha a szemük előtt változott át apácaöltözetté. Van Burgh vagyonokat kereshetett volna komédiásként. Pontosan úgy mozgott, mint egy szerény és alázatos apáca. – És hogy járjak? – Mondjuk így. A férfi egész tartása megváltozott. Mielőtt egyetlen lépést tett volna, fiatal lány állt előttük, aki tisztában volt önmagával, a belőle áradó érzékiséggel. Kezeit, karját másként tartotta. Megsimította képzeletbeli fürtjeit, elindult. A járása ringóvá változott. Jobbra-balra tekingetett. Bal könyökét az oldalához szorította, mintha ott lenne a retikülje. A két nő ismét harsányan nevetett, aztán Ania elgondolkozott. Jól látta a tökéletes különbséget. – De atyám, nekem nincs akkora tehetségem, mint önnek. Hogy tudok megtanulni így járni? – Majd én megtanítom rá, Ania. Ezenkívül sok időt fog tölteni Róma utcáin. Figyelje meg, hogyan járnak a nők, hogyan beszélgetnek egymás közt… hogyan beszélgetnek a férfiakkal. Figyelje meg, hogyan vásárolnak, telefonálnak, hogyan hordják a táskájukat. Más szemmel kell néznie, mint eddig. Ezt csinálja minden délelőtt a jövő héten. Beül a

kávézókba, fölszáll a buszra. Besétál a nagy szállodák előcsarnokába, fölkeresi a turistalátványosságokat. Vannak laikus barátai Rómában? Lobogott a haja, olyan hevesen rázta meg a fejét. – Nincsenek, atyám. A pap elgondolkodva ráncolta a homlokát. Bármennyire is értelmes ez a lány, hozzá kell szoknia a külvilághoz valahogy. – Majd szólok néhány ismerősömnek: nőknek és férfiaknak vegyesen. Elmegy velük kávézni, vacsorázni, vagy beugrik velük valahová egy italra. – De nem iszom, atyám. – Természetesen nem, Ania. Majd iszik üdítőt – és azt fogja ezeknek az embereknek mondani, hogy maga apáca, aki épp most ugrott ki a rendből. A lány ajka megfeszült. – Ilyet még mondani sem fogok. A pap fölsóhajtott. – Figyeljen rám. Ania. A következő néhány napban megfelelően hihető fedősztorit kell magának felépítenünk. De ehhez idő kell. Sokat kell még tanulnia, de majd ezt csinálja délutánonként. Tanulás közben hozzászokik a külvilághoz. Ezért fontos, hogy azt mondja mindenkinek, maga kiugrott apáca. A lány makacsul ezt hajtogatta. – Képtelenség, hogy ilyesmit kimondjak. Fizikailag lennék rosszul tőle. Megcsillant valami Van Burgh szemében. Odapillantott a sarokban álló apácára. – Kérem, nővér, odakint várakozzék. A nő együttérző tekintettel Aniára pillantott, majd ruhasuhogás közepette kiment. A pap az asztala mögé ment, és nehézkes mozdulattal leült. Ezután az asztal előtti székre mutatott. A lány leült és szoknyáját illedelmesen eligazította a térdén. A férfi pattogó hangon beszélt. – Megkapta a pápai diszpenzációt esküje ideiglenes felfüggesztésére. A szentatya azonban egy szóval sem említi, hogy ne engedelmeskedjék feljebbvalóinak. A lány hallgatott, majd szemét lesütve válaszolt: – Bocsásson meg, atyám. Megint fölcsattant a pap: – Ne legyen már olyan alázatos! Maga most nem apáca, Ania! A lány fölkapta a fejét, a pap észrevette, hogy acélosan csillan meg a szeme. Egyenesen a férfi szemébe nézett, és megszólalt. Nagyon tagoltan mondta: – Bocsásson meg, atyám. – Rendben van. Addig tehát, amíg teljesen be nem gyakorolja a szerepét, mindenkinek azt fogja mondani, aki kérdezi, hogy maga most ugrott ki. A közeli napokban. – Igenis, atyám. A pap hangja épp csak egy kicsit, de megenyhült. – Azok az emberek, akiknek bemutatom, nem fognak magától ilyet kérdezni. Közöljük velük, hogy magát nagyon érzékenyen érinti a dolog. – Köszönöm, atyám.

A pap ezután ismét hosszú másodpercekig a lány arcát tanulmányozta, mintha valamit mérlegelne. Aztán mintha elhatározásra jutott volna. – Ania, tisztában vagyok azzal, hogy maga milyen erős egyéniség és milyen jók az adottságai. Ám a bezártságban töltött esztendők érthetően érzékennyé tették bizonyos dolgok iránt. Ez az érzékenység, hacsak nem próbálja meg elrejteni vagy uralkodni rajta, veszélybe sodorhatja magát, a férfit, akivel együtt utazik, sőt, az egész vállalkozást. Tehát, ha úgy érzem, hogy képtelen ezeket a dolgokat eltitkolni, akkor nem magát küldöm. Másvalakit kell keressek maga helyett. A lány gondolkodott egy kis ideig, aztán bólintott: A pap mintha tisztán látta volna, mekkora belső erő lakozik benne. A lány határozott hangon megszólalt: –. Nagyon jól megértettem, amit mondott, atyám: Igyekezni fogok palástolni az érzékenységemet. – Remélem is. – Van Burgh fölvette az asztaláról az elefántcsont papírvágó kést és játszadozni kezdett vele. – Ania, nyilván látott a kolostorban néhány új filmet, amelyet természetesen előbb alaposan megvizsgált a főnökasszony. Könyveket is olvasott, amelyeket szintén a főnökasszonya ellenőrzött előbb. Sőt azt is, amit a rádióban meghallgatott, vagy a tévében megnézhetett. – Széles kört írt le a kezével. – Kint minden más. Nyugaton szinte teljesen ismeretlen a cenzúra. Olyan dolgokat hall majd és lát, hogy elgondolkodik, mivé lett a civilizáció. A lány így válaszolt: – Atyám, azért, mert kolostorban töltöttem egész életem, még tudom, mi zajlik a nyugati világban. Azt kérdezte, vannak-e világi barátaim, és én azt válaszoltam: nincsenek. A barátaim, mint mindig, hozzám hasonló nők voltak. Ezt, atyám, olykor sajnáltam, mert mindig érdekelt a külvilág… ezért folyamatosan tanultam. Hittem benne, hogy egyszer ezt a kíváncsiságomat kielégíthetem. Ezért is vagyok oly hálás ezért a lehetőségért, – Nagyon jó. – A pap kinyitotta az előtte heverő aktát, aztán a lényegre térve megszólalt. – Itt az áll, Ania, hogy maga nagyon jól beszél idegen nyelveket. Akkor mondja meg nekem, hogy mondják azt oroszul: „baszni”. Látta, hogy a lány majdnem leszédül a székről, szeme tágra nyílt a döbbenettől. Aztán ez a megdöbbenés gyorsan dühvé vált, mérges volt magára, hogy az első vizsgakérdésen elbukott. A pap nem szólt egy szót sem, hagyta, hadd ülepedjen le a tanulság. A lány előrehajolt és megszólalt. – Atyám, iskoláimat a kolostorban végeztem, ahol nem tanítottak ilyesmit… de… természetesen ismerek igét a párzásra, azt is, amelyiket kérdezte. – Remek. – Csörömpölve az asztalra hajította a papírvágó kést, majd széles ívet írt le a karjával. – Ha odakint véletlenül azt találná mondani, hogy párzódjon meg, igen furcsa szemmel néznének magára. – A dosszié fölé hajolt, és valamit beírt. – Gondunk lesz rá, hogy bővüljön a szókincse. Meglehet, ez bizony zavarba hozza majd néhány nyelvtanár testvérünket, de őnekik legalább nem kell palástolniuk zavarukat. – Letette a tollat, majd az órájára pillantott. – Kérdése van Ania? – Csupán egy, atyám. Őeminenciája, Mennini bíbornok úr azt mondta nekem, hogy az a férfi, akinek… nos, akinek a feleségeként utazom, gonosz ember. Nem fog-e rám valami veszély leselkedni? A pap széttárta a karját. –: Minden titkos út Kelet-Európában veszélyekkel jár.

– Úgy értem, a férfi részéről, atyám. – Ó. – A pap egy kicsit gondolkozott. – Fizikailag gondolja? – Erőszakra gondolok, atyám. A szemöldökét összehúzta. – Nem hiszem el. Nyilvánvaló, hogy… nem is, inkább csak elképzelhető, hogy kikezd magával. Amennyire mi láttuk, nincsenek erkölcsi fenntartásai… de hogy megerőszakolná, nem hiszem. A lány bizonytalanul megszólalt. – Én nem félek” tőle. Csak arra gondoltam, lehetséges lenne, hogy valamiféle önvédelmi kiképzést is kapjak… dzsúdót vagy ilyesmit? A pap megcsóválta a fejét. – Ania, az az ember nagyon erős és igen jól ki van képezve. Most kezdett egy olyan kurzusba, amelynek végére két lábon járó fegyver lesz belőle. Ilyen helyzetben tehát jobb, ha feltalálja magát, és az eszére hagyatkozik. A lány komoly arccal bólintott. Ismét megszólalt a pap: – Most pedig menjen a fodrászhoz. A lány fölállt, ám még mielőtt az ajtó felé indulhatott volna, a pap utánaszólt. – Mi az oroszul, hogy „szar”? A lány azonnal odavetette a választ: – Guvno. –: Majd keresztülment a szobán, miközben haja és csípője lágyan hullámzott. Amint keze megérintette a kilincset, a pap még egyszer utánaszólt. – Ania! A lány megfordult. Komoly és kicsit szomorú volt az arca. A pap odabólintott neki. – Nagyon jó.

6. A Lydia napszállta után kötött ki Tripoliban. A ciprusi zászló alatt, ciprusi személyzetid hajózó Lydia a Limassol, Trieszt, Tripoli háromszögben járt mindenféle szállítmánnyal. Mirek három nappal korábban éjszaka szállt föl a hajóra. Rövid volt az út, de örült, hogy véget ért. A szó szoros értelmében be volt. zárva egy mocskos kabinba a fedélközben. Az élelem rossz volt, a levegő áporodott. A külvilággal az egyetlen kapcsolata az volt, amikor beadták neki az ételt. Az út során gyakran a szalonnás papon járt az esze. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy elintézte Mireknek, az orosz elnök jövendőbeli gyilkosának, hogy a líbiai sivatagban egy terroristakiképző táborban kapjon továbbképzést. Ugyanabban a táborban, legalábbis ezt mondta neki Heisl atya, ahol Ali Agcát is kiképezték. Heisl biztosította róla, hogy a táborban senki nem fog tudni róla semmit, csak azt, hogy külföldi önkéntese a Vörös Brigádoknak. Ez a tábor bárkit kiképzett, mindenféle pártállású terroristát. Az alatt a négy nap alatt, miután elvált Van Burghtől a bécsi parkban és fölszállt a trieszti hajóra, sok minden történt. Bécsből kocsival mentek Triesztbe, Heisl atya vezetett. A pap úgy hajtott, mint egy hitehagyott őrült: Amikor 160-nál Mirek figyelmeztetni próbálta, az atya a műszerfalról csüngő Szent Kristóf figurára mutatott. – Higgyen! – Sovány vigasz ez egy ateista számára. Mirek dühösen megjegyezte. – Nem tudja, hogy Szent Kristófot törölték a szentek közül? Heisl elmosolyodott, megvonta a vállát. – Mindegy. Rám már hosszú évek óta vigyáz. A pap egész úton fecsegett. Először elmagyarázta, mit kell megtanulnia a táborban. Elmesélte, kik lesznek az oktatók. Hogy Mireknek nagyon figyelnie kell rájuk, mert nem keveset költött rá az egyház. Szállítással és a kiképzés költségeivel együtt 15 000 dollárt. Mirek erre csak annyit jegyzett meg, hogy a terror nem olcsó mulatság. Heisl ezzel egyetértett, majd arról kezdett beszélni, hogy ez a tábor csak egy a tucatnyi hasonló közül a Közel-Keleten. Ezek az európai és arab terrorizmus bölcsői. Függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldaliak-e. Az az ember, aki Mirek számára a dolgot elintézte, a Vörös Brigádok trieszti sejtjének vezetője. Ez a sejt szállítással és kiképzéssel foglalkozik. Mások a fegyverkereskedelemre szakosodtak; megint mások bankrablással teremtették elő az akciókhoz a pénzt; emberrablásokat vagy politikai gyilkosságokat hajtottak végre. Nos, ez az ember úgy tudta, hogy Heisl atya a német Vörös Hadsereg Frakció egyik sejtjének vezetője. Egyszer már dolgoztak együtt, s akkor Heisl atya rendesen fizetett. Amikor Mirek megkérdezte, vajon miért fizetett olyan jól, Heisl atya csak megvonta a vállát, arcára pedig rá volt írva: jobb, ha mások dolgába nem üti az orrát. Közvetlenül az olasz határ előtt kapta meg tőle Mirek az új útlevelét, amely Piotr Poniatowski névre volt kiállítva. A pap elmondta, hogy a férfi tizenkét éve szökött Nyugatra, hét évre rá megkapta a francia állampolgárságot. Születési helyeként Varsó volt feltüntetve. Életkora két évvel több volt, mint az övé. Miközben átlapozta. Heisl közölte vele: – Jó, hogy tökéletes, hiszen valóban élt ez az ember. Tényleg akkor és ott született,

ahogy írva van. Tavaly Párizs mellett autóbalesetet szenvedett. – Csak nem akkor is maga vezetett? A pap elmosolyodott: – Nekem még sosem volt balesetem. Gond nélkül átkeltek a határon, és másfél óra múlva bevitték bőröndjeiket egy kis házba a dokk közelében. Egy fekete ruhás nő volt a tulajdonos. Mirek sejtette, hogy világi rendhez tartozó egyházi személy lehet. Később Mirek lepihent, Heisl atya pedig a dolga után ment. Három napig vendégeskedtek a házban. Mirek szeretett volna kimenni a városba és körülnézni. S talán nőt találni magának. Ezt ugyan nem mondta meg a papnak, de Heisl atya mereven elzárkózott a dologtól. Közölte Mirekkel, hogy innen fog indulni és ide fog visszaérkezni. Az pedig törvény, hogy az ember nem mászkál az ilyen fontos tranzitponton. Nem beszélve arról, hogy ez a város nemzetközi kikötő is, amelyet mindkét blokk hírszerzői előszeretettel használnak. Így aztán miközben Heisl atya intézkedett, Mirek tévénézéssel töltötte idejét, képeslapokat olvasott és rengeteg finom tésztát evett. Beszélgetéseik során Heisl atya vázolta neki, milyen lehetséges útvonalakon juthatnak el Moszkvába. Bár nem beszélt konkrétumokról, azt mondta, erről majd később születik döntés. Mirek megkocogtatta francia útlevelének borítóját. – Miért nem megyek az Air France egyik járatával mint turista vagy mint üzletember? Heisl határozottan megrázta a fejét. – Vélhetően jóval az akció előtt ott kell lennie Moszkvában és utána is néhány napig. Egy turistát vagy egy üzletembert pedig figyelnek. Semmi hivatalos nyomának nem szabad maradnia, hogy maga Moszkvában, sőt egyáltalán az országban járt. De ne aggódjon, ez a mi dolgunk, bevisszük magát és ki is hozzuk onnét. A legjobb elméink dolgoznak az ügyön. A harmadik éjszaka Heisl apró fekete vászonzsákot nyomott Mirek kezébe azzal, hogy rakja bele a toalett-táskáját, alsóneműjét, némi zsebkendőt, egy váltás nadrágot és inget. Közölte, hogy legyen készen éjfélre. Tíz perccel éjfél előtt belépett Mirek szobájába, összeszedte a maradék ruhákat. – Hol az útlevele? Mirek a vászonzsák felé bökött az ujjával. – Adja ide! Nem lesz rá semmi szüksége. Mirek kinyitotta a zsákot, és odaadta az iratot. A pap begyűrte a belső zsebébe, ellépett Mirek előtt és beletúrt a zsákba. – Nincs más benne, csak a toalett-táska meg a holmija? – Nincs. A pap elégedetten húzta vissza a cipzárat, aztán megszólalt: – Van egy flaska forró kávé kint a konyhában. Vegye magához. Hosszú lesz az éjszaka. Alig múlt el éjfél, amikor elindultak. Ezúttal Heisl lassan vezette a Renault-t, miközben folyton a visszapillantó tükörbe nézett.

– Ez a legveszélyesebb mozzanat – magyarázta –, amikor az ember fölveszi a kapcsolatot egy másik csoporttal, amelybe esetleg beépülhetett az ellenség. Az olasz terroristaelhárítók nagyon dörzsöltek lettek az utóbbi időben. Olykor sikerül beépülniük az ilyen sejtekbe, hátha az ölükbe pottyan valami. Mirek jól ismerte a módszert, számos alkalommal maga is élt vele. – És akkor mi történik – kérdezte –, ha pont akkor csapnak le ránk, amikor fölvesszük a kapcsolatot? Nos, az felettébb kellemetlen lenne – nyugtázta a pap. – Egyébként mostantól kezdve egy hónapig nem találkozunk. Ezalatt az idő alatt Werner lesz a neve. Csak ennyi. Másra ne hallgasson még véletlenül sem. – És a nemzetiségem? – Semmi. Maga a terrorista internacionálé egyszerű tagja. Széles kört írtak le a városban, végül visszatértek a dokkok környékére. A pap az órájára pillantott, aztán beállt a raktárak között egy keskeny utcába. A legtöbb lámpa nem világított, a hosszú árnyékok fenyegetően vetődtek a magas falakra. Heisl kikapcsolta a Renault világítását. A motor azonban járt. Ezt a hangot hallották öt álló percen keresztül, aztán megcsörrent az egyik raktárajtó, és néhány centire kinyílt. Egy árnyalak lépett ki az utcára. Egy pillanattal később kétszer felvillant a kezében egy ceruzalámpa. A pap előrehajolt, és kétszer fölvillantotta a kocsi reflektorát. Ezután a kesztyűtartóba nyúlt, elővett onnan egy vastag borítékot és átadta Mireknek.. – Ezt adja oda nekik. Egy hónap múlva találkozunk. Járjon szerencsével. Kezet ráztak, majd Mirek a zsákja után nyúlt, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Anélkül, hogy hátrapillantott volna, elindult a raktár felé. Amikor odaért a kapuhoz, hallotta, hogy a pap gázt ad. Egy fiatal férfi várt rá, a húszas éveiben járhatott. A jó tanuló komoly tekintetével nézett rá, és megkérdezte: – Maga Werner? Mirek bólintott. A raktár tele volt faládákkal. Három jókorát közülük már felállítottak egy kamion utánfutójára. Két idősebb, overallos ember állt mellette. – Hozott nekem valamit? A fiatalembernek kulturált volt a hangja. Mirek átadta neki a borítékot, amit a másik a körmével azonnal felhasított, és egy köteg bankjegyet, emelt ki belőle. Mirek látta, hogy csupa százdolláros. A fiatalember gyorsan megszámolta, majd elégedetten bólintott. Ezután odament a két férfihoz, kiszámolt nekik néhány darab bankót, végül ismét Mirek felé fordult. – Jöjjön, elmondom a tudnivalókat, Odamentek a kamionhoz. Az egyik faláda oldalát leengedték. A láda falán egy nyíl a láda teteje felé mutatott, valamint egy palack formájú jelet látott, s a feliratot: „Törékeny”. Mirek bepillantott a ládába. Belülről habgumival bontották. A láda aljához műanyag széket rögzítettek, melléje pedig egy fajansz edényt. A fiatalember intett. – Az út elején itt fog tartózkodni. Tíz percen belül indul. Tizenöt perc a vámkezelésig, az pedig; akár egy óra is lehet. Aztán két-három órán belül beemelik a fedélzetre. Akkor

jócskán himbálózni fog, de ha a falnak feszíti á kezét, lábát, nem lesz probléma. A hajó a tervek szerint reggel hatkor fut ki, de gyakran előfordul, hogy késik. – Fölemelte a kezét és a ládára mutatott. – Jó pár szellőzőnyílás van rajta. Ki fogják engedni egyébként, amint messze távolodtak a parttól. – Most a fajanszcsészére mutatott. – Ide vizelhet, vagy ha kell, hányhat. Hozott magával innivalót? Mirek bólintott. – Elkaptak már valakit így? – Eddig még nem. Igen bátor emberek jártak már maga előtt a ládapostával. Felkészült? – Persze. Mirek belökte a ládába a zsákját, aztán maga is.. fölhúzódzkodott. A szék egészen kényelmesnek bizonyult. Kezével majdnem egyenesen tudta magát tartani. Ismét megszólalt, a fiatalember. – A legnehezebb a sötétséget elviselni. De nehogy gyufát gyújtson: nagyon gyúlékony a habborítás. Ugye nem klausztrofóbiás? Mirek megrázta a fejét. Az SB-nél megnézték, mielőtt fölvették volna. – Akkor rendben. – A fiatalember intett a két másiknak, akik kezükben szöggel és kalapáccsal közelebb léptek. Majd még beszólt Mireknek, – Eredményes utat, elvtárs! Mirek bólintott, aztán elsötétült előtte a világ, és csak a kopácsolás visszhangzott a fülében. A hajó késve futott ki, csak tizenkét óra elteltével érezte meg a motorok rezgését, és újabb három óra. kellett, míg kinyitották a ládát. Ekkor csapott az arcába a friss tengeri szél. Addig az agya a terv kockázatait vette számba. Elcserélték a ládákat és nem tudják, hogy hol van. Esetleg azt nem tudják, hogy melyikben. A sötétség mindenféle őrültségre sarkallja a fantáziát. Mirek gyakran élt ezzel a módszerrel á kihallgatások során. Most ő is tapasztalta, milyen hatásos ez a metódus. Ketten voltak a hajón, jókedvű, marcona arcélű ciprusiak. Annyira elgémberedett, hogy ki kellett segíteniük őt a ládából a fedélzetre. Kegyetlen fájdalmat érzett, amikor a lábát kiegyenesítette. Körülnézett, mindenütt víz, ameddig a szem ellát. Egy olajos, sodorvonalon haladtak, s a távolból egy part körvonalai derengtek. Az egyik ciprusi arra mutatott. – Jugoszlávia. Mirek alig bírt mozogni, annyira el volt gémberedve. Szerette volna néhányszor körbejárni a fedélzetet, hogy kilazítsa izmait, de a hajósok hallani sem akartak róla. Egyikük fölkapta a zsákját, aztán lesegítette a fedélközbe: előbb a vécére, aztán be a kabinba. A kisablakon át nézte Mirek a trípoli dokkokat. Hogy elüsse az időt, újracsomagolta a holmiját. Egy óra kellett, hogy legyűrje a türelmetlenségét, ami minden utazót elfog, ha a kiszállásra vár. Aztán valaki bekopogtatott az ajtón. Egy középkorú arab állt katonai gyakorlóruhában az ajtóban. Nem viselt semmiféle rangjelzést. – Werner? Mirek bólintott. Az arab a zsákra mutatott, és angolul kérdezte: – Ez a magáé?

– Igen. – Vegyen ki mindent belőle. Mirek mindent kirakott az ágyra. Az arab olyan alaposan átnézte a holmikat, amilyet Marék még sose látott. Végigtapogatta az összes varrást, megnézte a gombokat, a gallért, a cipője talpát, de még a toalett-táskában lévő minden apróságot is. Aztán megvizsgálta a Mireken lévő ruhát és cipőt, majd alaposan megmotozta. Végül közölte Mirekkel, hogy rakja vissza a holmikat a zsákba és menjen vele. A hajó legénysége szándékosan mély munkába merült, hogy ne kelljen tudomást venniük róla. Egy katonai teherautó állt a rakparton. A sofőr szintén rangjelzés nélküli katonaruhát viselt. Az arab a kocsi hátuljához vezette Mireket, föllebbentette a vásznat, és intett. Mirek földobta a táskáját a platóra és utánamászott. Miközben elhelyezkedett, az arab kívülről szorosan lefűzte a vásznat. Az út két óráig tartott. Az első órában sima úton haladtak, aztán a kocsi lefordult balra, egy föld-útra. A sebesség a felére csökkent, és időnként akkorát zökkent a kocsi, hogy Mireknek igencsak meg kellett kapaszkodnia. Már kezdett az ülepe hasogatni, amikor végül megálltak. Arab beszédet hallott, aztán fellebbentették a ponyvát, és Mirek leugrott. Az első benyomása az volt, hogy koncentrációs táborba érkezett. Az épületegyüttest magas szögesdrótkerítés vette körül, amelynek tetején reflektorokat látott. Ezek nappali fénnyel árasztották el a területet. Jobb kéz felől hosszú, modern beton-épület állt, bal felől három sorban faházak, amelyek mintha nagyon rég épültek volna. Az arab bekísérte Mireket a betonépületbe. Egy ajtó előtt megállt, bedugta a fejét, beszólt valamit arabul, maid beengedte Mirekét, és becsukta utána az ajtót. Spártai berendezésű iroda volt. Egy íróasztal állt benne, előtte és mögötte egy-egy székkel. Magas, széles vállú férfi ült az asztal mögött. Szőke haját rövidre vágatta, arca kissé elgyötörtnek tűnt. Negyvenes éveinek végén járhatott. Közvetlenül mellette, kis asztalon egy rádió állt. Kopott gyakorlóruhát viselt, rangjelzés nélkül. Egy cédulát tanulmányozott. Anélkül, hogy felnézett volna, amerikaias kiejtésű németséggel megszólalt. – Itt az áll, hogy folyékonyan beszél németül, A típusú kiképzést fog kapni és A típusú ellátást. – Szája mosolyra húzódott, de a szeme nem. – Ez azt jelenti, hogy saját szobát kap, és sok-sok egyéni foglalkozásban lesz része. Fölállt és kezet nyújtott. – Werner, én Frank vagyok. Mondhatnám azt is, hogy érezze jól magát, de tisztában vagyok azzal, hogy nem fogja jól érezni magát. Kezet szorítottak. Mirek felszisszent a másik erős kézszorításától, megpróbálta viszonozni, de mintha keményfát szorongatott volna. – Vacsorázott már? Mirek megrázta a fejét. – Oké, üljön csak le. Essünk túl a formaságokon, aztán mehetünk a kantinba. Sokat utazott? – Nagyon sokat – válaszolt Mirek, miközben leült ő is. – Azt is mondhatnám, hogy

hónapok óta úton vagyok, ami egyáltalán nem kényelmes, de az elmúlt néhány nap szabályosan meggyötört. Frank úgy rendezte el az arcvonásait, mintha együttérzéséről akarná biztosítani. Kuncogva megszólalt: – Nos, ez nem a Hilton, de mint mondtam, A típusú kiképzést kap. Akik küldték, tele lehetnek dohánnyal. A kaja jó. Erről magam gondoskodtam, amikor egy éve ide érkeztem. Most pedig a tárgyra. – Hivatalos hangon folytatta: – Ez nem ideológiai vagy politikai tábor, tehát ilyen előadások nem lesznek. És semmi vita. Semmi, megértette? A vita tabu. – Szigorúan Mirekre nézett, aki határozottan bólintott. – Másodszor: semmiféle személyes kérdés nem hangozhat el. Ebben a pillanatban huszonötén vannak a táborban. Mindenhonnan a világon. Mindenkinek csak egyetlen neve van. Ennyit lehet róluk tudni. Védekeznünk kell, mert előfordulhat, hogy beépül valaki. Ettől függ az életünk. Így aztán aki kérdezősködik, mint legutóbb ketten is, azt megbüntetjük… és Werner, itt az egyetlen büntetés a halál… világos? – Ez lett. a sorsuk nekik is? Frank ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Igen. Végül ez. Egyikük francia volt, az SDECE-től, a másik német volt, a BND-től. A maga embereinek megtettük azt a szívességet, hogy harminc napra fogadjuk magát. Nem hosszú idő, de harminc évnek fogja érzékelni. Pihenőnap nincs. Alkalmazkodnia kell a fegyelmünkhöz. Azt fogja tenni, amit az oktatója mond. És mindent végrehajt. Amikor távozik, képzett gyilkosként megy el innét, vagy nem megy el sehogy. Világos? – Világos. Mirek egész életében Hozzászokott a fegyelemhez. Az SB-nél megtanult pontosan lőni, puskával és pisztollyal is. Kiképezték fegyver nélküli küzdelem-le is. Két napot töltött már az Ibn Awad táborban, és minden szempontból kezdőnek érezte magát. Az erőnléti edzést nő tartotta, egy arab terrorista, aki Leilának nevezte magát; Mirek feltételezte, hogy neves elődje után választotta ezt a nevet. A nőnek komoly, szép arca volt és formás alakja. Első alkalommal a nő megkérdezte, mennyire tartja edzettnek magát, amire Mirek férfias büszkeséggel azt válaszolta: – Nagyon. Egy órával később a büszkesége romokban hevert. A nő minden gyakorlatot együtt csinált vele. Végül Mirek arccal a homokba rogyva kapkodta a levegőt, miközben Leilának épp csak megcsillant a verejték a felső ajkán. – Edzett lesz, ne féljen – mondta. – Harminc nap múlva az lesz. A lőgyakorlatokat egy ötvenes éveiben, lévő, kicsit pocakos portugál férfi vezette. Az első kérdése az volt: – Tud lőni? – Megtanítottak. – Álló célpontra? – Igen. – Akkor felejtsen el mindent, amit eddig tanult.

A tábornak nagyon jól fölszerelt és ravasz lőtere volt. Festett fémalakok emelkedtek ki és tűntek el, mozogtak jobbra-balra, futottak előre-hátra. Izraeli katonákat ábrázoltak, csúnyán eltúlozva a zsidósnak tartott vonásokat. A portugál egy Heckler & Koch VP70-es pisztolyt nyomott Mirek kezébe. – A tárban tizenkét golyó van. Minden találat egy pontot ér. Mirek egyetlen pontot szerzett. Egyszerűen nem: hitte el. Az instruktor fortyogott. Fölszedett a földről hat kavicsot, néhány lépésnyire eltávolodott Mirektől, aztán feléje fordult, és megszólalt: – Kapja el! – Gyors egymásutánban Mirek felé hajigálta a kavicsokat, balra, jobbra fölé, a lábához. Mirek mindegyiket elkapta. A portugál visszajött Mirek elé, szétterpesztett lábbal megállt előtte, és mindkét tenyerét fölfelé fordítva kinyújtotta a kezét. – Biztosan ismeri gyerekkorából ezt a játékot. Tegye a kezét a tenyerem fölé. Én megpróbálom megütni a kezét alulról, maga próbálja elhúzni. Mirek valóban sokat játszotta ezt gyerekkorában – és jó volt benne. Tíz perc elteltével égett a keze feje. Ő egyszer sem tudta megütni a portugálét. Ezután a kisember fölvett a földről egy botot, és jó tízméteres S betűt rajzolt a homokba. – Menjen végig a vonal mentén, amilyen gyorsan csak tud. Igyekezzék mindkét lábával a vonalon maradni. – Mi köze ennek a lövéshez? – kérdezte Mirek. – Nagyon is sok. Na, csinálja! Mirek szépen végrehajtotta a feladatot. – Most vissza, de fusson! Mireknek ez is jól sikerült. Az oktató egy tizenöt méter hosszú egyenes vonalat húzott a homokba. – Álljon a végére. Mirek úgy tett. – Jól nézze meg a vonalat, aztán hunyja be a szemét, és menjen végig a vonal mentén. Mirek megtette. Addig ment, amíg az oktatója nem szólt: – Oké. – Akkor megfordult, és megnézte a vonalat. Kissé mintha bal felé tartott volna. Az oktatójára nézett, aki elégedetten bólintott. – Werner, megvan magában a koordinációs, az időzítési készség és van egyensúlyőrzőké is. Megtanítom, hogy kell a hármat kombinálni, tehát képes lesz eltalálni egy embert tíz méterről, száz méterről, de akár egy kilométerről is. Eltalálni és megölni.

Frank képezte ki a fegyver nélküli küzdelemre és a kés használatára. A táborban jól felszerelt tornaterem is volt. Egymással szemben álltak a széles szőnyegen.

– Mit tud erről a dologról? – Karatéztam és dzsúdóztam. Frank elvigyorodott. – Felejtse el ezt a szemetet. Exhibicionistáknak való. Én arra tanítom meg maciit, hogyan lehet megölni vagy megcsonkítani egy embert fél pillanat alatt. Megbénítani nem nehéz valakit: szemre, torokra vagy a herékre kell menni, ölni már nehezebb, de Carvalho azt mondja, hogy maga gyors és jó az egyensúlyérzéke, tehát menni fog. Nyújtsa ki a kezét. Mirek fölemelte a kezét. – Feszítse szét az ujjait. Mirek megtette. Frank lassan megérintette mindegyiket, és tízig számolt. – Ez a tíz elsődleges fegyvere. – Mirek lábára mutatott. – Az pedig a két másodlagos fegyver. – És a tenyerem külső éle? – kérdezte Mirek. Frank undorral rázta meg a fejét. – Már mondtam magának, hogy verje ki a fejéből ezt a karateszemetet. Nézzen ide! – Közelebb lépett, megragadta Mirek jobb csuklóját és kinyújtotta a karját. Aztán ujját végighúzta a kifeszített karon, majd enyhén meghajlította könyékben. – Ez a karateütés vonala. Az ütés a válltól két lábnyira érvényesül. – Kiegyenesítette Mirek karját. – Az ujjbegyei most vagy kilenc hüvelykkel kijjebb vannak. Olyan ez, mint a boksz. Minél messzebbre ér, annál jobb. Amit mondok magának, Werner, az tény. Nincs az a feketeöves karatés, aki csak egy ujjal meg tudta volna érinteni Muhammad Alit. Odavezette Mireket egy hosszú asztalhoz. Ott siránkozott rajta néhány vödör, tele homokkal. Mellettük néhány rugós marokerősítő. Frank odahúzol maga elé egy vödröt, mindkét kezén kifeszítette ujjait és egymás után mélyen a homokba döfött. Egy percen át csinálta ritmikusan, aztán megszólalt: – Vigye az egyik vödröt a szobájába és felkelés utál és közvetlenül lefekvés előtt fél órán át csinálja. Lesöpörte kezéről a homokot, és a marokerősítőkre mutatott. – Különböző erőt igényelnek. Válasszon ki egy olyat, amit erőlködés nélkül össze tud nyomni. Ezzel is kétszer félórát gyakoroljon. Néhány nap elteltével válasszon keményebb rugójút. Kezébe vette Mirek kezeit és elmélyülten nézegette őket. Fölemelte a fejét, Mirek szemébe nézett, és nyomatékkal ezt mondta: – Jó ujjai vannak. Csinálja, amit mondtam, egy hónapon át, és lesz tíz jó fegyvere. Elengedte Mirek kezét, aztán a cipőjére mutatott. – Ha akcióba kerül, de nem árt máskor sem, hordjon nehéz cipőt. Lehetőség szerint acélbetéttel az orrában. Vegyen normális cipőt, egy számmal nagyobbat, aztán tétessen bele acélbetétet suszterral. A késekkel folytatták, amelyekből egész készlet sorakozott az asztalon. Vadászkés, rugós bicskája, Bowie kés, konyhakés, végül égy vaskos filctoll. – Ha olyan helyzetbe kerül, amikor veszélyes revolvert vinnie magával, de még égy konyhakés is gyanús, akkor marad ez.

Fölemelte a filctollat, lecsavarta a kupakját, és. húzott egy kék vonalat az asztal lapjára. – Jópofa, nem? – Hirtelen megfordult, Mirek egy kattanást hallott, majd hátrahőkölt a mellébe szúródó fájdalomtól. Egy apró kék folt jelent meg a gyakorlóruhája zubbonyán. Frank fölnevetett és föltartotta a tollat. A filc a végén most is ott volt, ám most egy jó tízcentis fémcső tetején. Nekinyomta az asztal lapjának, és hangtalanul visszacsúszott a hüvelyébe. Ezután újabb kék vonalat húzott vele. Megint csak filctollnak látszott a gyilkos szerszám. Frank Mirekre mosolygott. – Könnyűfém ötvözet titánheggyel. Hegyesebb, mint egy tű. – A tenyerében méregette. – Néhány grammal nehezebb csak, mint az igazi toll. – Megmutatta Mireknek a márkanevet: „Denbi”. – Csak megnyomja a D-t… így ni. – Úgy bukkant elő a fém, mint egy kígyó nyelve. – Ha akartam volna, megölhettem volna. – Karon fogta Mireket, és odavezette egy műanyag bábuhoz, amelynek átlátszó bőre alatt kirajzolódtak a színes szervek. Frank lassan körbeforgatta az állványra állított bábut. – Nincs a szervezetben olyan létfontosságú pont, amely tíz centinél mélyebben lenne a bőr alatt. Ez a penge pont tíz-centis. Majd megtanulja, hová kell szúrni vele és hogyan. Ha egy ilyen jószág kerül a kezébe, akkor három másodperc alatt osztogatni tudja a halált. A robbanóanyagok szakértője egy Kato nevű japán volt. Mirek úgy tudta, hogy a japánok udvarias emberek. Kato nem volt az. Mireket egy vastag falú betonbunker előtt várta. Középkorú, alacsony, de testes ember volt. Arca szögletes volt, ajka megvetően lefelé biggyedt. Egyik karja merev volt, keze fején fekete kesztyűt viselt. Kato föltartotta. – Azért veszítettem el, mert valaki hülye volt. Nem én. Egy isten barma. – Műkezével a bunkerre, majd az attól nem egészen húsz méterre lévő vastag betonfal felé intett. – Itt nem elmélettel foglalkozunk. Olyan szerkezeteket készítünk, amivel robbantani lehet. Épületeket, kocsikat… embereket. Kurva veszélyes ez, Werner. Ha hibázik, meghal. Arra természetesen szarok, hogy meghal-e vagy sem, de a hibájával engem is a levegőbe repíthet. Mirek komoly arccal bólintott. Kato fölfortyant: – Most azt hiszi, hogy érti, pedig nem. Majd ha u kezében lesz egy plasztikbomba, amit el kell valahova helyezni… Ha a verejték a szemébe csorog, miközben a golyói visszamenekülnek a hasába, majd akkor megérti. – Gonoszan mosolygott, és a betonfalra mutatott. – De ezeket maga ott csinálja a fal mögött, én meg itt várok egy lapáttal meg egy vödörrel, hátha korábban robban a bili. Mirek hűvösen megjegyezte: – Meggyőződésem, hogy jó instruktor irányítása alatt, mint maga is, ilyesmi nem fordulhat elő. Kato mosolya még gúnyosabb lett. – Már ketten elpatkoltak a kezem alatt ebben a táborban. Az ilyesmi nem áll meg háromig. A bunkerben légkondicionáló zümmögött, a levegőt páramentesítették. A helyiség egyik felében egy tábla előtt vagy fél tucat faszék állt, a másik oldalon üvegfal mögött pedig jól fölszerelt laboratórium volt. Kato a tábla felé intett. – Itt sajátítja el az elméletet. Megtanulja, hogyan kell bombát csinálni; plasztikbombát, távirányítású bombát, kamikáze bombát, mindenféle aknát… – Megint vigyorgott. – Megtaníthatnám atombombát készíteni is… de nem fogom. Japán vagyok, és vélhetően nem tetszene a dolog a császáromnak. • Mirek nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e vagy tréfál.

Kato ekkor a labor felé biccentett. – Ott folynak a gyakorlatok. Megtanulja, hogyan lehet bombát csinálni ártatlannak tűnő holmikból, amelyeket egy iparcikkboltban megvehet. Vagy hogyan kell ujjbegynyi bombát készíteni, esetleg akkorát, ami szétvisz egy egész városnegyedet. – Finoman megérintette Mirek karját. – De olyan bombát is fog készíteni, amit lenyelhet, úgy viszi oda a célponthoz. – Szomorúan fölsóhajtott. – De gondolom, nem muzulmán, aki azonnal a hetedik mennyországba akar repülni. Mirek megcsóválta a fejét. – Nem, még véletlenül sem.

Nem Mirek rázódott bele a rutinba, hanem őrá kényszerítettek gyilkos rutint. A táborban egy órával napfelkelte előtt volt ébresztő. Ez kivétel nélkül mindenkire vonatkozott. Mirek félórán keresztül az ujjait erősítette, aztán megmosdott és megborotválkozott. Frank érdekes módon ragaszkodott ehhez. Vagy növesszen az ember szakállt vagy borotválkozzék mindennap. Minden reggel mindenki tiszta gyakorlóruhában volt köteles megjelenni. Kifejezetten fegyelmező jellegű gyakorlatok nem voltak, de Frank szerette, ha rendben mennek a dolgok. Napfelkelte előtt a kantinban gyülekeztek, teával vagy narancslével kezdték a napot. Ezután következett a torna. Ezt nemcsak a kiképzendők, hanem az oktatók is végezték Leila vezetése alatt. Változatos gyakorlatok voltak, amelyeket aztán negyvenöt perc elteltével kivétel nélkül mindig fekvőtámasszal zártak. Mindegyik tanulónak addig kellett csinálnia, amíg már nem bírta kinyomni magát többször. Már az utolsó kiképzendő is a homokba zuhanva zihált, amikor az oktatók frissen nyomtak még vagy tízet. Mirek megesküdött rá, hogy mire elmegy, mindegyiket lefőzi. Még Leilát is. Ezután következett a futás. Ezt ismét csak mindenki csinálta. Egymást követő napokon vagy négy mérföldet futottak, húszkilós csomaggal a hátukon, vagy nyolcat teher nélkül. Leila egész idő alatt mögöttük haladt, a lemaradókat noszogatta, de ahogy közeledtek a táborhoz, megnyújtotta a lépteit, és mindenki előtt elsőként ért a kapuhoz. Ezután fél órát engedélyeztek a reggelizésre; Svédasztal rendszerű volt és jó. Frissen sült péksütemény halmokban, mellette sajttálak, hideg sültek, tojás, nemritkán steak is. De szalonna és sonka sosem volt az asztalon. Reggeli után a hallgatók csoportokba oszlottak. Néhányuk bizonyos dologra specializálódott, azok többet foglalkoztak szakterületükkel. Mirek általános kiképzést kapott. Idejének felét csoportfoglalkozással töltötte, másik felében egyéni kiképzést kapott. Kétórás volt az ebédszünet, mert akkor volt a legnagyobb a hőség. Keveset kaptak enni ebédre. Valami leves volt, amit hideg sült vagy saláta követett. Ebéd után néhányan aludtak egy keveset. Mások beszélgettek, olvasgattak – főleg krimit, westernt vagy sci-fit. Politikai könyv nem volt a polcokon. Néhány videofilm kazettája ott sorakozott a készülék mellett a polcon. Mirek az első este jót szórakozott azon, hogy két tucat elvetemült terrorista könnyezve nézi az Elfújta a szél-t. A szieszta után újabb négyórányi képzés következett: Azután lezuhanyoztak, átöltöztek és mentek vacsorázni. Most bőséges élelem került az asztalra. Leves, különböző tésztaételek, arab specialitások, marha-, bárány– és kecskesültek, rengeteg gyümölcs. Inni

azonban csak vizet kaptak vagy gyümölcslevet. Vacsora után a legtöbben egyenesen ágyba zuhantak. Érthetően kivette az erőt belőlük a gyilkos tempó. Mások videóztak, olvasgattak vagy beszélgettek. A súlyos fenyegetés dacára természetesen elhangzottak személyes kérdések, és megtudtak egymásról ezt-azt. Direkt kérdéseket nem tettek ugyan föl, de kiszivárgott némi információ. Ha fiatalok kerülnek össze, együtt tanulnak és együtt élnek, akkor kommunikálnak is. Egy hét elteltével Mirek már pontosan tudta, ki honnan jött. Két csoport spanyol volt: az egyik baloldali baszk szeparatista, a másik francóista fasiszta. Két olasz a Vörös Brigádoktól. Az öt német, köztük két lány, zárt csoportot alkotott; mindegyikük a Baader–Meinhof hagyomány folytatójának tartotta magát. Két filippinó nő, az egyik igen csinos, és egy férfi feltehetően muzulmán lázadók voltak. Volt egy magányos ír, aki folyton gyászos ábrázattal üldögélt, és furcsa dalokat dünnyögött. A többi arab volt, döntően Libanonból. Négy síita az iszlám Dzsihad csoportból. Csak ők imádkoztak rendszeresen. Távol tartották magukat mindenkitől és furcsa, átszellemült arckifejezés honolt az ábrázatukon. Mirek sejtette, valamelyik ezek közül fogja lenyelni a bombát, hogy útlevélvizsgálat nélkül jusson be a paradicsomba.. vagy valahova.

A tizedik nap reggel Mirek százötven fekvőtámaszt csinált. A többi hallgató már rég befejezte. Amikor aztán zihálva a homokba zuhant, az oktatók csoportja felé pillantott. Csak ketten csinálták még, Frank és Leila. Frank már erőlködött, Leila azonban könnyedén nyomkodta magát. Fekete szemével őt figyelte. Vacsora után a szobájában meztelenül ült az ágyon, és marokerősítő gyakorlatait végezte. Kinyílt az ajtó, amelyen egyébként nem volt zár. Leila állt az ajtónyílásban. A nő szótlanul szemlél-; te a testét, majd becsukta maga mögött az ajtót, és megszólalt: – Hagyja abba. Mirek tovább nyomogatta a rugós szerkezetet. A nő szótlanul levette a ruháit. Nem akart ezzel provokálni, de ahogy a férfias katonaruha alól lassan előtűnt sötét, formás alakja határozottan erotikus látvány volt. Leila a földre dobta az inget. Hegyes mellén apró mellbimbók, hasa lapos volt, csípője széles. Mirek tovább nyomkodta a marokerősítőt, és közben érezte, hogy merevedése van. A nő lehúzta nadrágja cipzárját és kilépett belőle, aztán lehúzta izmos lábán a fekete bugyit is. Fanszőrzetének háromszöge ugyanolyan fekete volt, mint a bugyija. Mireknek most már szinte fájt az erekció. A lány lassan megindult felé, és belemarkolt a saját mellébe. – Markold meg őket – de keményen! Mirek elejtette a marokerősítőt és megpróbált fölállni, de a nő lenyomta a vállát. Mirek fölemelte a kezét, kezével beborította a nő mellét és megszorította. Apró, kemény melle volt. A nő arckifejezése nem változott, ajkai kissé szétnyíltak, rózsaszín nyelvének hegye előbukkant. Mirek a mellénél fogva maga felé húzta Leilát, ám a nő egy gyors mozdulattal hanyatt döntötte a férfit. Véget ért az előjáték. Átvetette a férfin a lábát, megragadta nemi szervét és magába engedte. A férfi fogta a nő mellét, miközben a nő előre-hátra mozgott rajta, aztán maga felé húzta, hogy megcsókolja, ám a nő elkapta a fejét, így az orra a nő fülében landolt. Mirek érezte, hogy nem bírja sokáig visszatartani, megpróbálta, de nem

sikerült. Mellét fölfeszítette, és megkönnyebbülten szakadt ki belőle a sóhaj, amikor a nőbe lövellt. Leila arcán csalódottság tükröződött. Hátradőlt, és éppen csak zihált egy kissé. Érezte, ahogy a nő izmai össze-összerándulnak, mintha gyönyört akarnának kipréselni egyre zsugorodó péniszéből. Mirek motyogott valamit. – Régen… hónapok óta nem voltam nővel. A nő megvonta a vállát, és felkászálódott. Az ágy végében állt a mosdótál egy törülközővel. A nő fogta a törülközőt és megtörölte a lába közét, majd fölszedte a földről a ruháit. – Várj! A nő megfordult. A férfi az ágy szélén ült. A nő szkeptikusan szemlélte ernyedt péniszét. Mirek megütögette maga mellett az ágyat. Leila ismét megvonta a vállát és leült. Percekig szótlanul ültek egymás mellett. A férfi a nő vállára tette a kezét, ám a test nem reagált. Mintha csak egy fogászati váróban ült volna. Másik kezét a férfi a nőére tette, majd odahúzta a nemi szervére. Leila alig mozdította meg az ujját, a pénisz megmozdult. A férfi ezt suttogta: – Csókold meg! Vedd a szádba! A nő határozottan megrázta a fejét, ám ujjai gyorsabban mozogtak, s a pénisz egyre nagyobb lett. Megpróbálta ismét hanyatt lökni a férfit, de az ellenállt. Most ő fogta meg a nő vállát és ő döntötte a hátára. Most azért is ő lesz felül. Ez alkalommal mindketten élvezték. A férfi ritmikusan mozgott a nőn, és keményen nyomta. A nő néhány percig nem mozdult, aztán fölfeszítette mellkasát. Pár perc múlva a férfi farára kulcsolta a bokáját, és sürgető morgások közepette elkezdett együtt mozogni vele. A nő kinyitotta a száját, és ekkor a férfi lehajolt hozzá. Karjai keményen köré fonódtak, amikor szájuk összeért. Leila előbb szívta, aztán a torkáig benyomta a nyelvét a szájába, fogait az ajkába mélyesztette. A férfi fokozta a tempót, a nő egyre hangosabban hörgött, forró melleit a férfi szájába dugta, aztán hangosan felnyögött és beleremegett az orgazmusba. A férfi fájdalmasan élvezett. Amikor kibontakoztak az ölelésből, egy vércsepp gurult végig a férfi mellkasán. A nő ujját végigsimította a foga nyomán. A férfi egy pillanatig mintha együttérzést látott volna megcsillanni a nő szemeiben, de azonnal el is tűnt onnan. Percekkel később a nő már ott sem volt. Ismét csak a törülközőjét használta, aztán anélkül, hogy a férfira nézett volna, gyorsan magára kapkodta a ruháját. Amikor az ajtóhoz ért, a férfi utánaszólt. – Legközelebb meg fogod csókolni… a szádba fogod venni. A nő hosszasan végigmérte, aztán kilépett az ajtón.

Napkelte előtt félórával ismét nyílt Mirek ajtaja. A férfi alsónadrágban a homokos vödör előtt állt, és ujjait erősítette. Először azt hitte, hogy a nő jött vissza, de Frank volt

az. Egy darab papír volt a kezében, és elégedetten nézte, ahogy Mirek mélyen a homokba csapja az ujjait. Csak ekkor vette észre a harapásnyomot Mirek vállán. – Á! Látom, hogy Leila egy kis extra foglalkozást tartott magának – mondta enyhe gúnnyal. – Jó nő, de kicsit rámenős az én ízlésemhez képest. – Viszont próbálja ki azt a szebbik filippinó lányt, ő aztán ismer minden trükköt. Mirek nem vett róla tudomást, folytatta a gyakorlatot. Frank odanyújtotta neki a papírt. – Üzenet magának. – Kitől? – Nyilván a maga emberéitől. Mirek lesöpörte kezéről a homokot, aztán a kezébe vette a papírt, amelyre a következőt írták kézzel: „Werner! Ne vágassa le a haját és növesszen bajuszt.” Frank látta a megdöbbenést Mirek arcán. – Talán valami kódolt üzenet. Maga nem tudja, mit jelent? Mirek megrázta a fejét. – Nem állapodtunk meg kódban; arról sem volt szó, hogy üzenetet kapok. Frank arca vigyorba húzódott. – Talán azt hiszik, hogy ez valami francos fodrászüzlet.

Aznap reggel Mirek kétszáz fekvőtámaszt nyomott le. Csak Leila csinálta még, amikor befejezte. A következő két éjszaka várta Leilát, de– a nő nem jött. A harmadik napon vacsoránál észrevette, hogy a filippinó lány őt nézi. Rövid szemezés következett és egyezményes jelbeszéd. A lány egy órával vacsora után lépett, be a szobájába. Nimfomániás volt, ahogy gyanította, és igaza volt Franknak, valóban minden trükköt ismert. Az ágyon ült, nemi szerve a nő szájában volt, amikor lenézett ritmikusan mozgó fejére, szénfekete hajára és arra gondolt, hogyan lehet képes ez a lány egyáltalán embert ölni. Ebben a pillanatban lassan kinyílt az ajtaja. Odanézett és Leilát pillantotta meg. A filippinó lány el akarta húzni a fejét, de Mirek nem engedte, miközben tekintetét Leilára vetette. A nő szó nélkül hátat fordított neki és kiment, finoman behúzva maga mögött az ajtót.

Másnap reggel Mirek kétszázötven fekvőtámaszt nyomott le. Amikor végzett, fölnézett. Leila szétvetett karokkal hevert a homokban, mintha keresztre feszítették volna.

7. Versano érsek újabb falatot tett a szájába a finom osso bucóból és elismerően morgott. Miután lenyelte, megszólalt: – Istenáldotta tehetség ez a szakács. Senki nem csinálja nála jobban. A szalonnás pap és Mennini hasonló véleményen volt. Ez volt a Nostra Trinita második találkozója a L’Eau Vive-ben, és Van Burgh jelentős fejleményekről tudott beszámolni. Mennininek különösen az tetszett, amikor a pap kijelentette: – Eminenciás uram, Anna nővér tökéletes választásnak bizonyult. Intelligens, nyugodt és elhivatott. Mennini kegyesen meghajtotta a fejét. – És hogy halad a kiképzése? – Csodálatosan. A lánynak istenadta színészi képességei vannak. Mivel kisgyerek kora óta kolostorban élt, ezért érzékeny a modern élet bizonyos megnyilvánulásai iránt. Mindazonáltal megismertetem vele ezeket a megnyilvánulásokat is, és meg kell hagyni, jól halad. – Az órájára pillantott és mosolyogva megjegyezte: – Most épp aerobic-klubban van. A másik két pap értetlenül nézett rá. – Ez egy újfajta táncos testgyakorlat. Azt akarom, hogy jó kondícióban legyen. Az egyik világi leány, akivel összeismertettem, táncos. Aztán elmennek együtt vacsorázni, utána pedig a Jackie „O”-ba. Újabb értetlen tekintetek, amitől elnevette magát. – Ez most Róma legfelkapottabb diszkója. A bíboros kissé zavartan kérdezte: – Biztos, hogy erre mind szükség van, atyám? Van Burgh határozottan bólintott. – Igen, eminenciás uram. Nagyon nagy szüksége van arra, hogy táguljon a horizontja… végtére is Keleten is vannak diszkók és ott is beszélgetnek a nyugati popzenéről… tehát szüksége lehet rá. La Cantante-nak ismernie kell a dalokat. – Megnyugtatóan hozzátette: – De ne aggódjék, eminenciás uram, a lány hite szilárd, meg tudja óvni a szellemét a káros befolyásoktól. És akikkel együtt van, azok is tisztelettel vannak az érzékenysége iránt. – És a férfi? – kérdezte Versano. – Beszéljen róla. A szalonnás pap elgondolkodott egy kicsit, majd megszólalt: – Ha évekig kutattuk volna, akkor sem találtunk volna nála megfelelőbbet. A múltjából adódik a szakértelem bizonyos létfontosságú területeken. Más téren most kap kiképzést. Meglesz a tudása, a megfelelő eszközzel, minden támogatást megadunk neki, és természetesen megvan az indítéka. – Nevezetesen? – kérdezte Versano. – Elmondta magának? Mind ő, mind pedig a bíboros érdeklődéssel nézett Van Burghre. A szalonnás pap a finom damasztabroszt tanulmányozta, aztán komoran bólintott.

– Igen, az indítéka tiszta gyűlölet, amelyet személy szerint Andropov iránt érez. Ennek a gyűlöletnek pedig egy tett az oka, amelyet néhány éve Andropov kezdeményezett. Egy olyan aljas és gonosz tett volt ez, amit soha nem hittem volna el… mégis elhiszem. – Fölpillantott. – Várakozással néztek rá. Fölsóhajtott. – Ám mielőtt elmondta volna, megesketett a Szűz Máriára, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem mondom el senkinek. Nem tudták palástolni csalódottságukat, ezt látva a pap hozzátette: – Csak azért mondta el nekem is, hogy meggyőzzön totális elszántságáról… Annyit mondhatok csak: miután hallottam ezt a szomorú történetet, semmi kételyem nincs azzal kapcsolatban, hogy Jurij Andropovnak meg kell halnia. A többiek láthatóan megütköztek ezeken a szavakon, ezért gyorsan témát váltott. Versanóhoz fordult: – Mario, megcsináltam az akció költségtervezetét. Nagyon drága lesz, vasfüggöny mögött működő segélyhálózatom számára maga lenne a csőd. – Mégis mennyi? – kérdezte Versano vidáman, mert örült, hogy ismerős, pénzügyi téma került szóba. – Körülbelül háromszázezer dollár. Mennini döbbenten tágra nyitotta a száját. – De hogy lehet… Van Burgh fölemelte a kezét. – Eminenciás uram, ez csekélység, ha összehasonlítjuk, mennyit fordítana egy ilyen akcióra a CIA vagy a KGB. – Mennini szkeptikusan nézett rá. Nem volt naiv a Vatikán anyagi lehetőségeit illetően, de természetes aszkézise tiltakozott a pénzkidobás ellen. A szalonnás pap némiképp bosszúsan magyarázott. – Először is ki kell képezni a „pápai küldöttet”. Ez például tizenötezer dollárba került. Aztán ki kell építenünk egy teljesen új utat Moszkva felé, mert nem akarom kockára tenni az eddig kiépített vonalaimat. Elhallgatott, mert– nyílt az ajtó, és két lány lépett be egy tálalókocsival, amelyen gyümölcsök voltak és jókora sajttál. Miközben az egyik kicserélte a tányérokat, a másik megkérdezte: – Szolgálhatunk kávéval? – Kicsit később – felelte Versano mosolyogva. – Félóra múlva. Alig csukódott be az ajtó, Van Burgh a bíboroshoz fordult, és már-már agresszíven folytatta: – Eminenciás uram, szeretném, ha tudná, mit jelent ez. Több tucat embert kell megmozgatni, esetleg átirányítani. Házakat, közlekedési eszközöket kell vennünk vagy bérelnünk. A szállítást is meg kell szervezni – ez pedig különösen nehéz ügy Keleten. Moszkvában találnunk kell egy biztonságos lakást búvóhelyül. Az üzeneteket hozni kell és vinni. Bőven kell osztogatnunk a kenőpénzt… Biztosíthatom, hogy egy centtel sem költünk többet, mint szükséges. Mennini közbeszólt. – Természetesen erre nem is gondoltam, atyám;– tiltakozott hevesen. – Egyszerűen csak sokkolt az összeg. Valójában tudom, hogy az ilyesmi pénzbe kerül… – Eszébe jutott valami, mert elgondolkodva fordült Versano felé. – De hogy tudunk elkönyvelni ekkora

összeget?… Ha mindent titokban kell tartanunk? A pénzügyi mágus hírében álló érsek fölvette a kesztyűt. Van Burgh lehet akármekkora szakértője a felforgató akciónak, ez a dolog az ő asztala. – Kérem, ne aggódjék emiatt, eminenciás uram. Ez a pénz sehol nem fog jelentkezni a Vatikán könyvelésében, vagy bárhol az egyházéban. – Mosolyogva hozzátette: – Sőt, arról is biztosíthatom, hogy egy cent sem fog az egyháztól származni ehhez az akcióhoz. A meglepett Mennini megkérdezte: – Akkor honnan? Az amerikai érsek jellegzetes olasz mozdulatot tett a kezével, ami azt jelentette: minden lehetséges. Aztán csak annyit mondott: – A barátainktól. A másik kettő szó nélkül emésztette a hallottakat. A szalonnás pap, aki jóval otthonosabb volt ebben a világban, mint a bíboros, sejtette, hogy ezek a „barátok” vagy titokzatos bankemberek, vagy üzletemberek, akik egy kis szívességért segítenek „Isten pénzembereinek”, vagy pedig egyenesen a maffia. Az sem kizárt, hogy a három kombinációja. Reverendája zsebéből Versano elővett egy kis fekete noteszt és egy arany töltőceruzát. – Hol akarja és miként? – kérdezte Van Burghöt. Mennini úgy érezte magát, mintha más világba csöppent volna, amikor a másik kettő elkezdte a részleteket tárgyalni. A pénz kétharmadát a szalonnás pap dollárban kérte egy strasbourgi számlára, egyharmadát aranyban, ha lehetséges vietnami stílusú lapokban. A bíboros egy hangot sem értett, de az érsek megértően bólintott. A vietnami csónakos emberek, akiknek sikerült elmenekülniük a kommunisták elől, rengeteg aranyat – sok tonnányi aranyat – vittek magukkal. Olyan sokat, hogy egy időben megengedték, hogy az aranyárusok a menekülttáborokban is felállíthassanak üzleteket. Itt az aranyat papírvékony csíkokra kalapálták, amit könnyen el lehetett rejteni. Versano úgy okoskodott, hogy kenőpénz gyanánt arany jöhet számításba. Van Burgh arra kérte, hogy egy amszterdami paphoz szállítsák ezt az aranyat. Versano fölfirkantotta a nevet és a címet, majd elrakta zsebébe a noteszát és a ceruzát. – Mikor számíthatok a dologra? – kérdezte a pap. Versano kiemelt a tálból egy narancsot és vastag, bokszolóhoz illő ujjaival rendkívül ügyesen hámozni kezdte, majd megszólalt: – A dollár Strasbourgban lesz hetvenkét órán belül… az arany pedig Amszterdamban lesz egy héten belül. – Kiváló, és az elszámolást egyenesen méltóságodnak küldjem? Versano fölnevetett. – Dehogy küldi. – Menninire pillantott. – Azt javasolnám, hogy ne legyen semmiféle elszámolás, semmi papír. Mindig a papíron buknak el az emberek. Al Capone is így bukott le. – Újabb pillantást vetett a bíborosra, aztán halkan folytatta: – Pieter, használja a pénzt belátása szerint. Ha marad belőle, csapja hozzá a segélyalapjához… Ha még szüksége van rá, csak szóljon nyugodtan. Ha telefonál, használjon kódot. Ha mondjuk azt mondja, hogy látott egy szép tulipánföldet – amelyen legalább ötvenezer szál tulipán virágzott –, akkor küldök ötvenezer dollárt Strasbourgba. Ugyanígy az arany unciája legyen egy edámi sajt. Ha mondjuk közli, hogy a zeelandi kolostor napi száz edámi sajtot készít, küldök száz uncia aranyat Amszterdamba… De egy

szót se ejtsünk többé az elszámolásról. Van Burgh Menninire nézett, mert számított rá, hogy a bíboros alapos ember lévén, nagy híve volt a tökéletes papírmunkának. De a bíboros csak bólintott. – Egyetértek, és ha már vége a dolognak, a Nostra Trinita megszűnik, mintha soha nem is lett volna. – Vágott magának egy szelet Fontina sajtot, tört egy kis kenyeret, és mielőtt enni kezdett volna, ismét bólintott. A szalonnás pap úgy látta, hogy a bíboros és az érsek szinte gyerekes örömét leli a konspirálásban. Versano végzett a narancs hámozásával, gerezdekre bontotta, majd beletett a szájába egy darabot, és megkérdezte: – És hogy alakul a játékterv? Folynak már az edzések? – Szerette a sporthasonlatokat. Van Burgh úgy látta, szinte fizikai örömöt okoz neki az, hogy titkos akciókra készülnek. – Ebben a munkában soha semmi nem végleges. A legfontosabb szó a kontaktus. Abból kell kiindulnunk, hogy a terv kudarcba fulladhat – eszerint kell terveznünk. Az akciót öt szakaszra osztottuk. – Fölemelte a kezét és ujjait széttárta, úgy számolt. – Az első szakasz a felkészülés. Ennek már a végén járunk. A második szakasz maga az út. A „pápa követe” Bécsből indul Csehszlovákián át Lengyelországba, onnan Krakkón és Varsón keresztül az orosz határig, aztán Moszkvába. A következő ujjára tette a mutatóujját. – A harmadik szakasz a belépés Moszkvába, ott kiépíteni a biztonságos hátteret, a szükséges feltételeket megteremtve – a következő ujját érintette – a negyedik szakaszhoz: Andropov meggyilkolásához. Az ötödik szakasz értelemszerűen a menekülés. Versano előredőlt, hogy kérdezzen valamit, ám Van Burgh felemelte a kezét. – Most épp a második szakasz tervezése folyik, embereink elfoglalják a helyüket. Az útvonal addigra kiépül, mire a ,,követ” két hét múlva befejezi a kiképzést. Menekülési útvonalat is tervezünk, ha valami gond lenne. – Menninire pillantott, mintha azt akarta volna hangsúlyozni, hogy ettől olyan költséges az „infrastruktúra”. A bíboros szőlőt csipegetett és elmélyülten figyelt. – A harmadik szakasz is szinte teljesen ki van építve. Már két emberem van Moszkvában, három másik egy héten belül követi őket. A búvóhely megvan, a szállítás is megszervezve. Sőt, már azt is kidolgoztuk, hogyan tudjuk Aniát – Anna nővért – biztonságosan kimenekíteni a szovjet fővárosból. Versano most már nem bírta tovább, közbeszólt: – Visszafelé ugyanazon az úton jönnek? Van Burgh megrázta a fejét. – Nem, az rossz stratégia lenne. Ez ideiglenes útvonal, amit ha sokáig működtetünk, azt kockáztatjuk, hogy leleplezik. Aniát Helsinkin keresztül fogjuk kihozni. Ez már kipróbált módszer. Ami pedig a negyedik szakaszt illeti – megvonta a vállát –, még folyik a tervezés. Három lehetőséggel számolunk. Mindegyik biztató. De csupán az egyik kínál valódi lehetőséget a követnek a menekülésre. Versano izgatottan kérdezte: – Nos, melyik az? Van Burgh megrázta a fejét. – Korai lenne még. Nem beszélve arról – nézett körül a gazdagon díszített szobában –, hogy nem szívesen beszélek itt a dologról. Tudom, Mario, hogy minden elővigyázatosságot megtettek, de ez olyan kényes szakasz, amiről nem szólhatok semmiféle helyiségben, még itt a Vatikánban sem.

Mindketten megértően bólintottak. A szalonnás pap fölsóhajtott és megszólalt: – Ezzel kapcsolatban van néhány kellemetlen hírem. – Szomorúan a bíborosra nézett. – Mint azt önök is tudják, előfordul, hogy a vasfüggöny mögötti barátaink cserbenhagynak bennünket. Ezek gyengébbek, mint mások, azt is mondhatnánk, hogy ez emberi dolog. Nem tudnak megbirkózni a kegyetlen hatósági nyomással. S nem is tudom őket ezért elítélni. – Figyelmesen hallgatták. Újabb mély sóhaj után folytatta: – Mirek Scibor abban a különleges helyzetben volt, hogy ismerte ezeket az embereket, akikből besúgó lett. Több mint száz emberből álló listát adott át nekem. Versano fölszisszent: – Istenem, ez szörnyű! – Nem, Mario, erre számítani lehetett. A legtöbbjük jelentéktelen ember, és ne felejtse el, hogy elhanyagolható kisebbségről van szó. Szép csendesen elszigeteljük őket minden információtól. – Van Burgh szomorúan Mennini felé fordult. – Eminenciás uram, sajnos az ön rendjéből is két embert beszerveztek. Szerencsére az egyiket soha nem vettük igénybe, a másikat is csak rövid ideig. Mennini komoran kérdezte: – Kik azok? Van Burgh a könnyebbiket választotta elsőnek. – A poznani Jurek Choszozno atya. – Látta, hogy a név nem mond semmit a bíborosnak, aki a bora maradékát szopogatta. Ez nem meglepő, hiszen több mint százezer tagja volt a rendnek. A másik névvel kapcsolatban azonban Van Burgh sejtette, hogy lesz valami reakció. – És eminenciás uram, nagyon fáj, de… az olsztyni Jan Panrowski atya is… Mennini sokkal hevesebbén reagált, mint ahogy Van Burgh atya elképzelte volna. A bíboros hátravetette a fejét, nagy csörömpöléssel összetört a metszett üvegpohara és a bor végigömlött a terítőn. Versano és Van Burgh egyszerre pattant föl. A bíboros úgy nézett a papra, mintha kísértetet látna. Megmozdult a szája, mintha mondani akart volna valamit. – Jan Pan… Istenem, add hogy… nem! A fogait csikorgatva markolászta a mellkasát, borzasztókat nyögött, aztán lezuhant a székről. Versanónak sikerült elkapnia, és odakiáltotta Van Burghnek: – Gyorsan! Hozzon orvost! A pap magát átkozva futott az ajtóhoz. Tudhatta volna, hogy mennyire tiszteli a sokat szenvedett Panrowskit a bíboros. Igazán nem kellett volna ennyire kegyetlenül tálalnia a hírt. Szerencsére Maria nővér egy közeli asztalnál állt,” és amint megpillantotta a pap elrémült arcát, azonnal odasietett. – A kardinális – suttogta a pap. – Rosszul lett. Azt hiszem, komoly… szívroham. A nővér azonnal a kezébe vette az irányítást. Az étterem törzsvendégei jórészt idősebb papok voltak, hasonló helyzet már máskor is előfordult. Az apáca akcióba lendült. Először is gyorsan” körülpillantott; rendszerint vacsorázott egy-két orvos a vendéglőben, ma azonban sajnos nem. Határozott hangon szólt Van Burghnek: – Menjen vissza. Mindjárt itt a mentő, és telefonálok a bíboros háziorvosának is. Lazítsák meg a ruháját.

Elsietett, de a sietség senkinek az érdeklődését nem keltette föl a helyiségben. A pap megfordult és visszament a belső terembe. A bíboros már a földön feküdt, Versano az ölében tartotta a fejét, és vízzel akarta megitatni. Van Burgh gyorsan odatérdelt mellé, és meglazította a főpap ruháját. Elég volt egyetlen pillantás Mennini arcára, hogy tudja: ez bizony szívroham. A bíboros kapkodta a levegőt, arca pedig hamuszürke volt. Megpróbált valamit a papnak mondani, mert megragadta a karját. Épp akkor lépett be egy kiszolgálólány, aki két párnát és takarót hozott magával. – Jön az orvos azonnal, és pillanatokon belül itt lesznek a mentők – mondta, miközben a bíboros feje alá tette a párnákat. Mennini még mindig Van Burghöt szorongatta, aki megpróbált vigaszt nyújtani neki. Versano fölállt, komoran mondta: – Telefonálnom kell a Vatikánba. Őszentségét minél korábban informálni kell. Gyors léptekkel kiment az étterembe vezető ajtón. A vendégek már tudták, hogy valami történt a különteremben. Több ismerős arcot látott, akik meglepetten néztek rá. Nem vett róluk tudomást. Maria nővér a folyosón épp letette a telefont, aztán nyugodtan közölte: – Azonnal itt a mentő a Gemilli poliklinikáról. A bíboros háziorvosa is úton van már. A nővér visszasietett a különterembe, Versano pedig felemelte a kagylót és gyorsan tárcsázott. Háromszor kicsengett, mielőtt meghallotta volna a pápa magántitkárának a hangját. – Tessék, Dziwisz. Versano tapintatosan közölte vele a hírt. Hallotta, hogy Dziwisz mélyet sóhajt, majd csend támadt a kagylóban: a lengyel atya a dolog következményeit mérlegelte. Versano el tudta képzelni, mi fut végig az agyán. A bíboros vezette rend az egyház egyik legerősebb és legradikálisabb rendje volt. A korábbi pápák számára olykor komoly tüskét jelentett. Az egész Vatikán megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor Menninit választották vezetőjéül. A személyében olyan ember került erre a befolyásos posztra, aki azonos hullámhosszon volt a pápával és a bíboros kollégiummal. Az ő esetleges halálával nagy valószínűséggel újból radikális vezető kerül a rend élére. Dziwisz végül megkérdezte, melyik kórházba vitték a bíborost. Versano közölte, hogy a Gemilli poliklinikára. A vonal végén megint csend támadt, majd Dziwisz döntött. – Most azonnal tájékoztatom őszentségét. Még ha aludna is. Azután visszahívom. Milyen számon érem el? Versano beolvasta a készülékről, majd letette a kagylót. Miközben keresztülvágott az éttermen, hallotta a mentő gyorsán közeledő szirénáját. A különteremben Van Burgh atya még mindig a bíboros mellett térdelt. Fejét a bíboros szájához tartotta, aki fájdalmasan és erőlködve mondott valamit, majd hirtelen hátrafeszítette a fejét, teste meg– feszült. Van Burgh jobb kezét a mellkasára tette, bal karját pedig a nyaka alá. Versano hallotta, ahogy halkan megkérdezi: – És megmondta neki, hogy…? Maria nővér lépett be egy tálcával, rajta apró üvegekkel. Jól fel vannak itt mindenre

készülve, villant át az érsek agyán. A nővér letette a szőnyegre a tálcát, kérdően Versanóra nézett, akinek kissé értetlenül húzódtak föl a szemöldökei. Van Burgh fölállt, arcára a döbbenet vont álarcot. Maria nővér határozottan megszólalt: – Érsek úr, azt hiszem, föl kéne adja neki az utolsó kenetet. Versano bénultan biccentett, aztán előrehajolt. Félúton megdermedt. Rég nem működött már szerpapként, nem jutott eszébe a latirt szöveg. Esdeklő tekintettel nézett Van Burghre, aki azonnal megértette, mit akar. Ismét letérdelt, fölvette az olajat, és kihúzta a dugót. Már a közvetlen közelből hallotta a szirénát. Miközben Van Burgh a latin szöveget mondta, az érseknek is lassan előjöttek emlékezetéből a szavak. – Se sapax, ego te absolvo a peccatis tuis, in nomine Patris et Filii et Spiritu Sancti. Amen. „Ha lehetséges, föloldozlak bűneid alól, az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, ámen.” Van Burgh keresztet formázott hüvelykujjával Mennini homlokára. Közben az ajtónál valami mozgás támadt, de a pap folytatta: – Per istam sanctum Unctionem… „E szent olaj által…” Ekkor az orvos szabályosan félretolta őt a könyökével. A pap lassan fölállt, miközben a feloldozás szövegét mormolta. Két ápoló érkezett a hordággyal és különféle táskákkal, dobozokkal, amelyeket letettek a bíboros mellé. A fiatal doktorral együtt gyakorlott mozdulatokkal tevékenykedtek. A bíboros ruháját ollóval vágták le a mellkasáról. Versano előrehajolt, és döbbenten fedezte föl a durva szőringet, amelyet egyébként szintén levágtak. A csontos testet vörösre dörzsölte a szőrből szőtt ing. Szörnyű lehetett viselni. Versano valami kényelmetlen és rosszízű tiszteletet érzett a bíboros iránt. Az orvos rövid, pattogó kérdéseket tett föl. Versano hasonló tömörséggel válaszolt. Az orvos meghallgatta a beteg mellkasát, majd egy sor utasítást adott az ápolóknak. Az egyik dobozból mindenféle drótok lógtak ki. Két korongot helyeztek a bíboros mellkasára, majd elfordították a kapcsolót. Az áramütés hatására a főpap teste összerándult. Versano látott már ilyesmit a tévében. Az orvos háromszor próbálkozott, aztán szó nélkül a hordágyra mutatott. A két ápoló ráemelte a bíborost a hordágyra, majd letakarta egy pléddel. Elindultak az ajtó felé, mögöttük az orvossal. – Meghalt? – kérdezte Versano az orvost. A doktor hátra sem fordult, úgy válaszolt. – A kórházban újra megpróbáljuk. – Meghalt? – firtatta rendületlenül az érsek. Az orvos már az ajtóban állt, s csak a válla fölött vetette oda: – A kórházban eldől! Versano utánaindult, ám Van Burgh élesen utánaszólt: – Mario, várjon! A pap még most is a kezében tartotta a szent olajas üvegcsét. Az arcán furcsa kifejezés

honolt. Lassan visszadugaszolta az üveget, majd letette az asztalra. Versano türelmetlenül megszólalt: – Fel kell hívjam a Vatikánt. – Nem, Mario. Van ennél fontosabb dolog is. Nekem is telefonálnom kell, aztán pedig beszélnünk kell – életbevágó. Maria nővér visszatért a szobába. Könnyek csillogtak a szemében, ujjai idegesen babrálták a mellén lévő feszületet, miközben imát mormolt. A pap határozott hangon megszólalt: – Nővér, legyen szíves, hozzon két kávét! És konyakot. Amikor visszatérek, attól kezdve ne zavarjanak! Az apáca meglepetten meredt rá. Versano maga is tiltakozni akart, de a pap nagyon határozottan lépett fel. Versano felé fordult. – Várjon meg itt, Mario. Mindjárt elmagyarázom a dolgot. – Tekintetét Maria nővér felé fordította. – Kérem, nővér, hozza azt a kávét meg a konyakot. Most azonnal! A nővér kiment, Van Burgh pedig utána. Tíz percig maradt távol. Miközben teltek a percek, úgy nőtt Versano mérge. Egy apáca behozta a kávét és a konyakot, és nekilátott kitölteni. Az érsek egy kézmozdulattal elhessintette. A lány szomorúan fölvette a padlóról a tálcát, és rátette az üvegcsét. Miután kiment, Versano három kockacukrot tett a kávéba, elkeverte, majd két kortyra kiitta az egészet. Épp a konyakot töltötte, amikor Van Burgh visszatért. Versano nem is titkolta dühét. – Van Burgh atya, megmondaná, mit jelentsen ez?/ – Természetesen, érsek úr. Magam is dühös vagyok magamra. Egyrészt, mert óvatlanságommal Mennini bíboros halálát okoztam, másrészt pedig azért, hogy olyan amatőrökkel adtam össze magam, mint a bíboros és ön. Versano teljesen elnémult ettől a kitételtől. A pap is töltött magának egy jó adag konyakot, és leült vele szemben az asztalhoz. Pattogóan beszélt, miközben az érsek szótlanul figyelt. – Mario, a bíborosnak már régóta szívpanaszai voltak. Hogy Panrowski beépített ügynök, ez megdöbbentette, de ettől nem kap az ember szívrohamot. Panrowski egy küldöttséggel Rómában járt a múlt héten. A bíboros audiencián fogadta őket. Menninit annyira megrázta a dolog, hogy megkérte Panrowskit, maradjon még nála, és… nos, és meggyónt neki. Meggyónta a Nostra Trinitát és beszélt a pápa követéről is. – A pokolba! – tört ki önkéntelenül Versanóból, aki lehajtott fejjel a homlokát masszírozta. Aztán megkérdezte a paptól: – Ezt honnan tudja? – Míg maga telefonálni volt, elmondta nekem. Azt hiszem, rettenetesen szenvedett, amikor meghalt. Versano hátradőlt, és nagyot sóhajtott. Az agya lassan megint működni kezdett. – És mit gyónt meg? A pap megvonta a vállát. – Ezt nem tudom pontosan. Három dolgot biztosan említett. A Nostra Trinitát és a célját. A pápai követet – mint eszközt és végül azt, hogy visszaéltünk őszentsége nevével. Versano előredőlt. – És most hol van ez a Panrovski?

Van Burgh ajka grimaszba rándult. – Éppen emiatt mentem telefonálni. Még a kihallgatást követő napon hazautazott. Legalább négy napja Olsztynban kell lennie. Versano sötét tekintettel meredt a poharára. – És nyilván tájékoztatta is a gazdáit. Van Burgh bólintott. – Lehet az is, hogy nem, de fel kell tételezzük, hogy igen. Most már valóban abból kell kiindulnunk, hogy maga Andropov is tudja, hogy a Vatikán az életére tör. – És mit fog tenni? A pap kinyújtotta a kezét a konyakosüveg felé, töltött magának, és csak ezután válaszolt: – Andropov nagyon, de nagyon komolyan fogja venni a fenyegetést. Nyilván tud már Jevcsenko beismeréséről. És azzal is tisztában van, mire vagyunk képesek. Kétlem, hogy Mennini említette volna a nevünket, de a KGB biztos lesz benne, hogy én is benne vagyok a dologban. Nem számítva, hogy még nagyobb veszélybe kerül az életem, az akció kivitelezése végtelenül nehéz és kockázatos lesz. Versano teljesen ura volt a gondolatainak; döntésképesnek érezte magát. – Úgy gondolja, állítsuk le az egészet? Átható tekintettel meredt Van Burghre, miközben a pap a lehetőségeket mérlegelte. Végül a pap megrázta a fejét. – Nem, viszont lehet, hogy Mirek Scibor ki akar majd szállni. Tisztában van a veszéllyel. – Elmondja neki a dolgot? – Természetesen. Csendben ültek egy darabig. Most viszont a pap tanulmányozta az érseket, figyelte a reakcióját, Versano sóhajtott egy mélyet, majd bólintott. – Nem tehetünk mást… De vajon folytatni akarja-e így is Scibor? – Minden lehetséges, de mostantól fogva, Mario, változtatni kell a stratégiánkon. Hadd magyarázzam el, miért. Csak Rómában legalább tíz KGB-ügynök lehet és több tucat besúgó meg informátor. Több tucat ügynök fog rövidesen érkezni, azt sem zárhatjuk ki, hogy már itt is vannak. Nem kerül nekik semmibe kideríteni, merre járt Mennini az utóbbi időben. Azt is megtudják, hogyan halt meg, mint ahogy azt is, hogy először is ugyanazokkal az emberekkel vacsorázott. Most is próbálkozni fognak – és nyilván elszántabban, mint a legutóbb és lehet, hogy sikerrel járnak. Elrejtenek lehallgatókészülékeket – talán még a hálószobájában is. A Russicóban is. Itt bizonyosan nem találkozhatunk többé. De a Vatikánon kívül sem ajánlatos. Hadd javasoljam azt, hogy ki se mozduljon a Vatikánból az egész akció alatt – ha egyáltalán lesz akció. A KGB sokkal keményebb, mint az olasz gazdasági rendőrség. Ha ők beszélni akarnak magával és maga nincs a Vatikánban – nos, akkor beszélni is fognak magával. És nem udvariasan, erre mérget vehet. Versano dühösen felcsattant: – Nem rémisztenek meg! Van Burgh előrehajolt. – Akkor maga bolond, Mario! Mert ők bizony engem is halálra

rémisztenek, állandóan. Talán emiatt élek még mindig. Legalábbis eddig. Hála Mennini lelkifurdalásának, most még jobban meg vagyok rémülve. Meg fogják tudni, hogy én vagyok a „pápa követe” akció mögött. Minden követ megmozgatnak, csak hogy rám találjanak, Andropov tenni fog erről. Ami pedig önt illeti, beszéljen sürgősen Camillo Cibannal, és kérjen extra biztosítást. Mindenhol, az irodájában, a lakosztályában. Mindenhol, ahová csak belép a Vatikán területén belül. Versano elgondolkodott, majd bólintott. – Pieter, tudom, hogy amatőrnek hisz, de teljesen komolyan fogom venni a fenyegetést. De hogy magyarázzam a dolgot Cibannak vagy netán őszentségének? – Nagyon egyszerűen – felelte Van Burgh. – Néhány nap múlva halálos fenyegetés érkezik majd a címére… levélben és telefonon egyaránt. Az egyiket egyenesen a L’Osservatore Romano szerkesztőségébe fogják küldeni. Mindenki azt fogja hinni, hogy a Vörös Brigádok van a háttérben. Ez igazolni fogja a megerősített biztonsági intézkedéseket! Versano erőltetetten mosolygott, majd megszólalt: – De nyilván magától fognak jönni, nem igaz? – Természetesen. – Van Burgh nem mosolygott. – De valahogy ki kell védje, mert a KGB nyilván hallani fog a dologról. Ez meg fogja erősíteni a szemükben, hogy maga is a Nostra Trinita tagja. Az érsek idegesen legyintett. – Egyébként is most már helyesebb, ha Nostra Duénak hívjuk magunkat. A pap szomorúan megrázta a fejét. – Gondoljuk azt, hogy a bíboros – nyugodjék békében – lélekben mellettünk van most is.

8. – Nekem azt mondta, nem fogunk többet találkozni, – Nem is. Mirek megfordult és Heisl atyára nézett. Ugyanabban a kocsiban ültek és ugyanúgy a triesti dokk környékén keringtek, mint egy hónappal ezelőtt, amikor Mirek Líbiába indult. Hajnali két óra volt. a hold nem sütött. Heisl atya óvatosan vezetett, szemét egy pillanatra sem vette le a visszapillantó tükörről. Mirek nyújtózkodva próbálta életre kelteni zsibbadt tagjait. Nemrég mászott ki a ládából, de most csak öt órát kellett benn töltenie. – De az előbb azt mondta, hogy a házban vár ránk. Heisl bólintott. – Beszélni akar magával, de maga nem fogja látni közben. Mirek jót húzott a hideg sörből, amelyet Heisl előrelátóan beszerzett utasának. Apró vászonzsákja ott hevert a lába mellett. Pontosan ugyanaz volt a tartalma, amit egy hónapja magával vitt, csupán a „Denbi’’ toll volt a többlet, amelyet Franktől kapott búcsúajándék gyanánt. Akkor kapta, amikor a teherautó mellett elbúcsúztak, amely Tripoliba szállította. Mirek köszönetet mondott Franknek, aztán megszólalt. – Tudom, hogy kérdezni tabu, de befejeztem a kurzust és szeretnék egy kérdést föltenni. Frank nem szólt egy szót sem, csak a szeme szűkült össze. Mirek föltette a kérdést: – Nos, főinstruktor, csak azt szeretném tudni, hogyan csináltam végig az egészet? A tehergépkocsi motorja beindult. Egy arab félrevonta a ponyvát. Frank arrafelé intett. Mirek fölmászott, mert arra számított, hogy nem kap választ. Frank szó nélkül kezdte befűzni a ponyvát. Aztán Mirek hirtelen meghallotta a hangját a vásznon keresztül. – Werner, ez a tábor gyilkosokat képez ki. Nem tudom, de nem is érdekel, ki lesz a célpontja… de baromian megnyugtat, hogy nem én leszek az. A teherautó elindult, Mirek pedig valami furcsa teljességérzést tapasztalt magában. Miközben a sötét utcákon keresztül kanyarogtak, érezte, hogy más ember lett belőle. Nem is ember volt, inkább halálos fegyver. Legalább húszféle hatásos módját ismerte az ölésnek. Fizikai ereje teljében, edzettsége csúcsán volt. Szexuálisan is rendben volt, erről Leila és a filippinó lány gondoskodott. Úgy érezte magát, mint a hím oroszlán, amikor búcsút vesz nőstényeitől, és ölni indul. Fölemelte a kezét, és megcirógatta két hete növő bajuszát. Heisl atya mindebből érzékelt valamit. Időről időre oldalra pillantott feléje. Az alkalmankénti nyújtózásokat és a sörivást nem számítva, utasa nyugodtan ült mellette. Szinte áradt belőle a nyugalom, az önbizalom és a kiegyensúlyozottság.

Odaértek a házhoz és az ebédlőn keresztül léptek be a szobába. Mirek körülnézett. Senkit nem látott. Enyhe csalódást érzett. Számított rá, hogy ismét találkozik a szalonnás pappal. Megkérdezte Heisl atyától: – Hol van? A pap fölfelé mutatott a hüvelykujjával. – Alszik. Ha már evett, fölébresztem. Ezzel kiment, majd néhány perccel később belépett egy öregasszony egy tál spaghetti carbonara-val és egy üveg borral. Mirek odaköszönt neki, de a nő nem vett róla tudomást. Letette az enni– és innivalót az asztalra, majd kiment. Mirek farkaséhes volt. Oda– és visszaútja között egy álló hónap telt el, de a Lydián semmit nem javult a koszt. Az. utolsó falatot tüntette el, amikor nyílt az ajtó. Heisl atya szótlanul figyelte, ahogy egy falat kenyérrel kitörli a tányért. Mirek követte a papot az emeletre, miközben az utolsó falatot még a szájában forgatta. A szobát lepedő választotta ketté, amelyet zsinórra terítettek, ezt két fal között húzták ki. A lepedő előtt két szék állt. Egy gyenge fényű lámpa égett a sarokban. Heisl leült az egyik székre és intett Mireknek is. Ahogy Mirek leült, meghallotta a szalonnás pap hangját a lepedő mögül. Mirek rájött, úgy állították a lámpát, hogy csak az ő árnyéka látszódjék, ám a lepedő másik oldala teljes sötétségben maradt. – Üdvözlöm Európában, Mirek. Kielégítő volt a tanfolyam? – Nagyon. De minek ez a játék a lepedővel? – Így nem kell bajlódjam álruhával. Volt valami problémája? – Semmi a világon. – Jól van, akkor most nagyon figyeljen. Heisl atya kiváló művész. Maga most két napig pihenni fog, azt akarom, hogy mindenkit, aki csak a táborban volt, írjon le neki, amilyen jól csak tud. A tanfolyam hallgatóit és az oktatóit egyaránt. Majd maga segít neki kijavítani a rajzokat. Az eljárást nyilván tökéletesen ismeri. És mondja el a szokásaikat, a jellemüket, mindent, amire csak emlékszik. – Miért? A függöny mögött Van Burgh nagyot sóhajtott. Hozzászokott, hogy beosztottjai szó nélkül teljesítik az utasításait, ám el kellett ismerje, most más a helyzet. Ezért válaszolt. – Mirek, a munkánk során együttműködünk bizonyos nyugati titkosszolgálatokkal. Nagyon hasznos, kölcsönös együttműködés ez. Bizonyos területeken. mi vagyunk a legjobbak. Információkat bocsátunk a rendelkezésükre; rendszerint háttérinfókat. Például, milyen a termés Ukrajnában, milyen a morális állapota bizonyos foglalkozási csoportnak. Papjaink természetesen sok mindent megtudnak munkájuk során. Ezekért cserében mi is információkat kapunk, van. amikor pénzt, esetleg olyan eszközöket, amikhez normális körülmények között nehezen jutnánk hozzá. Érti? Mirek értette. Egyszer egy parókiát kutattak át Krakkóban. Emberei szétszedték a helyiséget az utolsó szögig, de nem találtak semmit. A pap jogosan tiltakozott. Mirek azonban ösztönösen érezte, hogy valamit rejteget. Újra kezdték az egészet, és négyórai kutatás után az ostya közé elrejtve találtak egy apró, de nagy erejű rádióadót, amely olyan rafinált szerkezet volt, hogy még feljebbvalói sem láttak hozzá hasonlót. Moszkvába

küldték, és a KGB egy héttel később közölte velük, hogy nyugatnémet gyártmányról van szó, amelyet csak a legutóbbi időben rendszeresített a BND. Van Burgh látta Mirek fejének körvonalait, s tudta, hogy a férfi elgondolkozik. – Nos, Mirek, barátainkat leginkább a terrorizmus aggasztja. Tehát minden apró segítséget nagyon hálásan fogadnak. Mirek most már tudta, honnan volt a szalonnás papnak pénze a vasfüggöny mögötti akciókhoz. Megszólalt: – Akkor kellett volna szóljon, amikor odamentem. Jobban megfigyeltem volna őket. – Így igaz – felelte Van Burgh. – De gyanakodtak volna, ha túlságosan megfigyel mindent. Azt akartam, hogy természetesen viselkedjék. Két embert már megöltek abban a táborban. – Tudom – felelte szárazon Mirek. – Ezt is megmondhatta volna, mielőtt odamentem. A szalonnás pap erre csak fölnevetett. Mirek megkérdezte: – Hogy haladnak az előkészületek? – Jól, de attól tartok, van egy problémánk. – Miféle problémánk? Van Burgh nem kerülgette a forró kását, hanem belevágott. Egyszer hallgatott csak el, amikor Mirek – fölpattant, és dühös káromkodások közepette föl-alá járt a szobában. A két pap egy szót sem szólt, türelmesen várt, a trágárságok nem zavarták őket. Tudták, mi zajlik le Mirek lelkében. Hiába az előkészületek, az alapos fölkészülés, csak a csalódás maradt. Így épül ki a félelem és ilyenformán kell legyőzni azt. Aztán bénult csönd támadt. Mirek végül megszólalt. – És most mi legyen? Van Burgh érzelem nélkül válaszolt. – Magától függ. Mireknek megváltozott a hangja. – Miért mondta el nekem? Nem volt jó ötlet. Lehet, hogy sosem tudtam volna meg. A szalonnás pap fölsóhajtott. – Mirek, á dolgok bizonyos állása miatt döntöttem maga mellett. Ez most megváltozott. Szerintem magának is tudnia kell róla. Ez volt az egyetlen morális megoldás. Mirek fölhorkant. – Morális! Egy ilyen akcióra készül és még morálról papol! – Hirtelen átvillant rajta egy gondolat. – És ki tud még erről a dologról? Hármunkon kívül, akik itt vagyunk? – Egy ember. – Ki az? Van Burgh gondolkodás nélkül válaszolt. – Versano érsek. Kíváncsian várta Mirek reakcióját. Amennyire a lengyel ismerte az egyházi hierarchiát, ismernie kellett Versano nevét is.

Mirek egyszerűen ennyit mondott: – Beleillik a képbe. Most először szólalt meg Heisl a beszélgetés során. – Jelentősen növekedett a kockázat – mondta Mireknek. – Ezzel ugyanúgy tisztában van, mint mi, ha nem jobban. Mirek hüvelyk– és mutatóujjával elgondolkodva simogatta sarjadó bajuszát. Valami ismét az eszébe jutott. – Küldött nekem valamilyen üzenetet? – kérdezte a lepedőtől. – Igen. – És mit jelentett? – Azt, ami benne állt. – Miért? – Atyám, mutassa meg neki a fényképet! Heisl fölállt, és odament a lámpa melletti kisasztalhoz. Így szólt: – Jöjjön ide! Mirek odament, és látta, hogy a pap előhúz egy vastag borítékot, abból pedig egy dossziét. Kinyitotta. Az első oldalon látta egy férfi fekete-fehér fényképét. Heisl odatolta a képet a lámpa alá. Fiatal embert ábrázolt, harmincas évei közepén. Elegánsan divatosra vágott, hosszú, fekete haj, épp csak a szájzugba pördülő bajusz. Mireknek azonnal feltűnt a kettejük közötti hasonlóság. – Ez kicsoda? – kérdezte. A választ a lepedő mögülről kapta meg. – Dr. Stefan Szafer a krakkói egyetemről. Tizennégy éves volt, amikor a szüleivel Nyugatra szökött. Briliáns agyú gyerek volt. Az Edinburghi Egyetemen tanult az orvosi karon, aztán a londoni Guy’s Hospitalban gyakorolt. A Johns Hopkinson tett szakorvosi vizsgát, az Államokban. Javíthatatlan idealista. Két éve, harmincnégy éves korában visszatért Lengyelországba. Mirek a fényképet szemlélte. – Ha vállalnám, akkor ő is a terv része lesz? – Csak az egyik a három közül, amelyeket most épp fontolgatunk. Úgy is mondhatnám, hogy a legígéretesebbnek tűnik ebben a szakaszban. – Mondjon róla többet is! – Most nem. Mirek hátat fordított a lepedőnek, és visszament a székéhez. A szalonnás pap folytatta. – Ha úgy dönt, hogy nem vállalja, tökéletesen megértem, majd találunk valaki mást. Jobb tehát, ha nem ismeri a részleteket. Rövid szünet következett, végül Mirek megszólalt: – Megyek. Kihallotta a megkönnyebbülést a szalonnás pap hangjából. – Rendben. Dr. Stefan Szafer fiatal kora ellenére a világ egyik legnagyobb vesespecialistája.

– Na és? – És Jurij Andropov többek között súlyos veseelégtelenségben szenved. – Aha! – Mirek agya sebesen pörgött. – És ő kezeli Andropovot? – Még nem. De nem kizárt, hogy rövidesen fogja. Érthető lenne. Majd teszünk róla, hogy elkerülhetetlennek tűnjék. Mirek oldalt pillantott, Heisl alig láthatóan mosolygott. Mirek elképedt, ezeknek mire ki nem terjed a figyelmük. – És hogy tudják megcsinálni a cserét? Van Burgh szinte unottan válaszolt. – Ezt már kidolgozták… a legjobb elméink. Közben persze két másik terv is készült, ha valami közbejönne. Magának ezekről nem kell tudnia addig, amíg Moszkvába nem ér. Az útvonal kiépítése is majdnem kész már, mint ahogy elkészült a búvóhelye, és felállt a védőcsapat is. Eddig még nem tudják, mi az akció célja. Mirek félelemmel vegyes izgalmat érzett. – Mikor indulok? – Erről még nem született döntés. Innen egyenesen Rómába fog utazni, ahol a rend által fenntartott kórházban a vesebetegségekkel fog foglalkozni egy hétig. Legalábbis ez volt a terv, de a városban már hemzsegnek a KGB emberei, ezért inkább Firenzét választottuk. Az oroszokat nem érdekli az a város. Egyébként ezen a héten megismerkedik majd a feleségével is. – Kivel? Van Burgh kuncogott. – A feleségével… pontosabban a névleges feleségével. Egy kedves lengyel lánnyal. Ő is magával utazik Moszkvába. Mirek előredőlt, és úgy sziszegett a lepedő felé. – Maga megőrült! Ha elvállalom a dolgot, egyedül megyek! Van Burgh hangja megkeményedett. – Magának nagy tapasztalata van emberek zaklatásában, olykor el is kapott közülük valakit. De semmi tapasztalata nincs a másik oldal működéséről. Nekem viszont negyvenéves van – és soha nem kaptak el. Akkor, amikor Wroclawban ott álltam maga mellett az állomáson, velem volt a feleségem is. El kell ismerjem, hogy nagyon egyszerű asszonynak látszott. Mirek, aki arrafelé a nejével kel útra, nem kelt különösebb feltűnést. Gondoljon erre! Mirek képtelen volt erre. Ehelyett keserűen megszólalt. – Azt mondta nekem, hogy Versano rajtunk kívül az egyetlen, aki tud a dologról. Van Burgh, maga hazudott nekem. – Nem én! A nőnek az a megbízatása, hogy magával utazzék Moszkvába. Aztán azonnal kihozzuk onnét. Nem tud semmit arról, mi az út célja; és természetesen maga sem fog neki semmit elárulni.

Mirek szkeptikusan hallgatta, majd megjegyezte: – Egy nő az akcióban a gyenge láncszemet jelenti. Nekem nem tetszik a dolog. Ismét megszólalt a hang a lepedő mögül. – Vagy magával utazik a nő, Mirek Scibor, vagy pedig maga sem utazik. Ideje, hogy fölfogja. Én irányítom az akciót. Én tervezek, maga pedig végrehajtja. Magának tehát mindenben engedelmeskednie kell. Ettől a pillanattól fogva vagy megérti – vagy el kell bocsássam a szolgálatból. Heisl atya lassan Mirek felé fordult, és figyelt..Van Burgh elmondta neki, mit hallott a lengyeltől: „A szó szoros értelmében a fél karom, vagy a fél lábam adnám, csak megölhessem Andropovot”. Eltelt egy perc, aztán egy másik. Mirek a padlót nézte. Lassan fölemelte a fejét és olyan intenzitással bámult a lepedőre, hogy Heisl atyának egy pillanatra az az őrült gondolata támadt, hogy a lengyel átlát rajta. Mirek fakó hangon megszólalt: – Van Burgh, megértettem, amit mondott. Maga a parancsnok. A cél érdekében engedelmeskedni fogok. Nos, ki ez a nő? – Ania Królnak hívják. Egyébként akármit ís hisz, ő lesz a legerősebb láncszem az akcióban. – A háttere? Heisl érzékelte a hosszú szünetet, mielőtt Van Burgh válaszolt volna. :– Nos, a lány apáca. Mirek nevetésétől visszhangzott a szoba. Hátravetette a fejét és csak nevetett. Aztán felállt, de most sem hagyta abba a nevetést. Odament a falhoz, homlokát nekitámasztotta – és csak nevetett. Amikor nagy nehezen abbahagyta, előhúzta zsebkendőjét, letörölte könnyeit és hitetlenkedve megkérdezte: – Szóval egy apácát küld velem az útra? Ő lesz a feleségem? Legalább fityulában lesz, a nyakában meg ott fog lógni a kereszt? És a rózsafüzért fogja morzsolgatni? A szalonnás pap fáradtan megszólalt: – Üljön le, Mirek. A múlt hónapot kiképzéssel töltötte. Ahogyan maga is, ő is. Senkinek még csak meg sem fordulna a fejében, hogy apáca. Mirek leült. Heisl látta, hogy most is vigyorog. – Tehát ő lesz a nejem? És legalább csinos? Mielőtt a szalonnás pap megszólalhatott volna, Heisl atya megelőzte. A hangja jegesen csengett: – Szép, mind testi mivoltában, mind pedig az Úr iránti szeretetében. Együtt utaznak majd, és úgy fog viselkedni magával, mint hűséges feleség – a nyilvánosság előtt. Lesz idő, sok-sok idő, amikor kettesben lesznek. Sőt, egy szobában is alszanak, Egy dolgot értsen meg, Mirek Scibor: ha lelkileg vagy testileg terrorizálja, a saját kezemmel ölöm meg! Mirek válaszolni akart, de a félhomályban meglátta a pap arcát. Becsukta a száját. Van Burgh szólalt meg a lepedő mögött. – Biztosan fáradt, Mirek. Most aludjon. Mire felkel, én már nem leszek itt. Lehet, hogy beszélünk még, amikor visszajön Firenzéből, attól függ persze, hogy alakulnak a dolgok.

Heisl atya viszont magával megy és mindenről gondoskodik. Jól figyeljen mindenre, amit mond – mindenre! Mirek Heisl atya után baktatott lefelé a lépcsőn. Félúton hirtelen megállt. Heisl megfordult és ránézett. Mirek megszólalt: – Mégiscsak hazudott nekem. Azt mondta, „a legjobb elméink ezt már kidolgozták”. Tehát mások is ismerik az akció részleteit. Heisl elmosolyodott. Megfordult és elindult lefelé a lépcsőn. A válla fölött vetette oda Mireknek. – Ne aggódjék, Mirek. Van Burgh atya nagyon sokoldalú ember, sőt egyszerre több ember is. Ha azt hallja, „a legjobb elméink”, akkor róla van szó – fejedelmi többesben.

9. Viktor Csebrikov elefántbőr aktatáskát vitt magával – ajándékba kapta a KGB zimbabwei irodavezetőjétől. Oleg Zamjatyin ezredes három lépéssel mögötte haladt. Rendszeres időközönként őrök sétáltak a folyosón. Mindegyikük felismerte a KGB magas növésű fejét. Ahogy elhaladtak egy őr mellett, az kihúzta magát, összeütötte a sarkát és tisztelgett. Csebrikov nem vett róluk tudomást. Számtalan egyéb dolog kavargott az agyában. Hatalmas ajtók következtek, amelyek előtt géppisztolyos KGB-sek álltak laza terpeszben. Nem vágták magukat vigyázzba, és nem is szalutáltak, amikor meglátták Csebrikovot. Szorosan markolták a géppisztolyt, mint akiknek bármelyik pillanatban használniuk kell. Csebrikov és Zamjatyin sárga műanyag kártyát húzott elő a zsebéből, és odamutatta az őrnek. Az alaposan megnézte, majd szólt: – Lépjen be, Csebrikov elvtárs, tessék, ezredes elvtárs. Beléptek egy tágas helyiségbe, amelyet két csillár világított meg. A szoba egyik oldalában három íróasztal sorakozott. A másikban egy pamlag, néhány szék és ülőke állt egy alacsonyabb asztal körül. A helyiség végében szintén széles ajtó állt. Idősebb asszony ült az egyik íróasztal mögött. Egy papírt tanulmányozott, s a margóra irkálta megjegyzéseit. Amikor a két férfi belépett, épp csak fölpillantott, majd ismét elmélyedt a munkában, A következő asztalnál középkorú férfi ült, aki szintén valami papírmunkát végzett. Fölnézett; és mosolyogva biccentett üdvözlésképpen. A harmadik íróasztalnál egy KGB százados ült. A fiatal tiszt fölpattant, és mereven tisztelgett. Ő volt Andropov segédtisztje. Elődeitől eltérően Andropov ragaszkodott a katonás formaságokhoz. A fiatal százados a faliórára pillantott, öt perc múlva három. – Foglaljanak helyet, elvtársak. Megkínálhatom önöket teával? – Nem kérek – válaszolta Csebrikov. Zamjatyin csak megrázta a fejét. Amikor leültek, Csebrikov kinyitotta a számzáras aktatáskát, és előhúzott egy vékony dossziét. Visszazárta a táskát, és odaadta az ezredesnek, aki letette a lába mellé. Csebrikov kinyitotta a dossziét, és a benne lévő egyetlen papírlapot tanulmányozta. Pontosan három órakor a százados fölemelte a három telefon közül az egyik kagylóját, megnyomott egy gombot, és halkan beleszólt. Amikor letette, vigyázzba merevedett és megszólalt: – Csebrikov elvtárs, a főtitkár elvtárs fogadja önt, – Kilépett az asztal mögül, és elindult az ajtó felé. Csebrikov követte, Zamjatyin azonban ülve maradt. A százados kinyitotta az ajtót és félreállt. Csebrikov már sokszor járt ebben a szobában, de minden alkalommal megcsodálta a puha bokharai szőnyeget, a selyem tapétát, az aranyozott csillárokat. A szoba közepén íróasztal állt. A sarokban a heverőn egy férfi pihent. Mintha szendergett volna a nagy fekete párnán; szemét félig becsukta. Csak akkor nyitotta ki, amikor az ajtó becsukódott.

A szovjet birodalom teljhatalmú ura sóhajtott egyet, majd lassan fölemelkedett. Csebrikov a főnökét figyelte. Ez a férfi előbb eljutott a KGB csúcsára, onnan pedig manővereivel az egész ország legfőbb vezetője lett. Pedig aligha nézett ki annak. Sötétkék hajtókás nadrágot viselt, posztópapucsot, vajszínű inget és kopott, szürke kardigánt, amelynek csak a legalsó gombjai voltak begombolva. Gyér, őszes haja kócos volt. arcbőre sápadt, mint a viasz. Jóságos bácsikára emlékeztetett volna, ha nem leplezi le őt hideg tekintete. Barátságosan üdvözölték egymást. Andropov láthatóan kedvelte alattvalóját. Miután udvariasan egymás családja iránt érdeklődtek, Csebrikov bocsánatot kért, hogy zavarnia kellett a főtitkárt. Tudta ugyanis, hogy szerda délutánonként a gazda szeretett pihenni és meditálni. Andropov az. Íróasztal előtt álló karosszékre mutatott, majd az íróasztala mögé csoszogott, és ő is leült. Csebrikov szeretett volna az egészsége iránt is érdeklődni, de nem tette. Tisztában volt vele, hogy mostanában Andropov sértésnek fogja föl az effajta kérdéseket. Kettőjük között nem volt szükség formalitásokra. Andropov odatolt Csebrikov elé egy ezüst cigarettásdobozt. A KGB-főnök hálában kivett egyet belőle. Rágyújtott a Camelre. Amikor kifújta a füstöt, Andropov megszólalt. – Nos, Viktor barátom, mi volt olyan fontos, amit nem lehetett telefonon megbeszélni, ami miatt ide kellett sietnie? Csebrikov letette az asztalra a dossziét. Előrehajolt és megkocogtatta az ujjával. – Nos, Jurij, lelepleztünk egy ellened szőtt összeesküvést, Andropov azonnal reagált. – Belföldön vagy külföldön? – Külföldön. A központ a Vatikán. Andropov híres volt arról, hogy semmi nem hozta ki a sodrából, híres volt pókerarcáról, de most nem tudta palástolni megdöbbenését. – A Vatikán!… Maga a pápa tör az életemre? Csebrikov megrázta a fejét és kinyitotta a dossziét: – Nem a pápa. Információnk szerint ő maga nem is tud a dologról. Minden jel szerint a Curia van a dolog mögött. Csak keveset tudunk, de majd kiderítjük. Nyilván az áruló Jevcsenko beszélt az olaszoknak a készülő „Hermelin” akcióról. Ő ugyan szintén nem tudott részleteket, de az olaszok továbbadhatták a puszta tényt a Vatikánnak. S íme így reagálnak. Andropov igen szűkszavúan reagált. – Gazemberek! – Hátradőlt a székben, a szemében csillogott a düh. – Pontosan mit tudunk? Csebrikov megfordította a dossziét, és odatolta elé. – Ennyit. Andropov végigolvasta a jelentést, hátradőlt ismét, és megszólalt. – Tehát az a

nyomorult bíboros a gyónás után fölfordult. Rohadjon meg!… Hol van most ez a pap, ez a Panrowski? – Moszkvába hozzák. Ma este megérkezik. Mindent kifacsarunk belőle, de attól félek, mindent elmondott már, amit tudott. Andropov elgondolkodva megszólalt. – Talán igen. Nagyon nagy szerencsénk volt. Így tudunk időben védekezni, mert a veszély komoly. Csendben gondolkodtak a dolog következményeiről. Andropov korábban tizenöt éven keresztül a KGB főnöke volt. Az utolsó ötben Csebrikov volt a helyettese. Mindketten nagyon jól tudták, mire képes a Vatikán. – Keményebben kellett volna fellépnünk Lengyelországban – szólalt meg Andropov keserűen. – Már nagyon rég sokkal keményebbnek kellett volna lennünk. Az ötvenes években még szétzúzhattuk volna az egyházat. Ugyanúgy, mint Csehszlovákiában. Sztálin nagy hibát követett el… és Hruscsov is… az őrültek! Csebrikov hallgatott. Tapasztalatból tudta, hogy Andropov előbb kiadja a dühét, aztán félelmetes agyát teljesen átadja a probléma megoldásának. Most azonban még a papirost nézte. – Nostra Trinita – fortyant föl. – Úgy hangzik, mintha a maffia egyik alvállalkozása lenne. Nos, annyi azért kiderül belőle, hogy hárman vannak benne. Most, hogy Mennini halott, maradtak ketten. Még hogy a „pápa követe”… micsoda obszcenitás! – Mély lélegzetet vett, és Csebrikovra nézett. –. Mik az ellenlépéseink, Viktor? Csebrikov már készült erre. – Az első reakcióm az volt, hogy mindent félre kell tenni és föl kell morzsolni ezt az összeesküvést. Azonban tudtam, hogy reagált volna erre ön, hiszen más területeket is szemmel kell tartanunk. – Örömmel látta, hogy Andropov jóváhagyóan bólint. – De intézkedtem, hogy a legügyesebb tisztjeim közül is a legjobb vegye a kezébe a dolgot… Jurij, ez nem jelenti azt, hogy tábornokról lenne szó. Andropov mosolyogva szólt közbe: – Még szép, hogy nem. A tábornokok fele attól lett tábornok, hogy tudta, mikor kell egy nagyot nyalni Brezsnyev valagán. Tehát, kit talált? – Oleg Zamjatyin ezredest. – Ó igen, Zamjatyin. – Andropov elégedetten bólintott. – Jó feje van, és olyan, mint egy buldog. Úgy gondolkodik, mint egy detektív. Csebrikov tisztában volt vele, hogy jól döntött. Zamjatyint személyesen Andropov léptette elő ezredessé egy sikeres nyugat-berlini akció után. – Ezt az információt nem sokkal dél előtt kaptuk – jegyezte meg. – Azóta elemeztük a lehetséges ellenlépéseket. Zamjatyin egyébként itt vár az előszobában… – Remek. – Andropov előrehajolt, és fölvette a telefont. – Küldjék be Zamjatyin ezredest! Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, az ezredes letette a padlóra az aktatáskát, vigvázzba állt és tisztelgett, Andropov jóságosan az egyik székre mutatott, – Üljön le, ezredes. Örülök, hogy maga

irányítja az akciót. Zamjatyin leült, de mintha vigyázzban ült volna, háta egyenes volt, fejét fölszegte. Harmincas éveinek vége felé járt. Arca keskeny volt, haja kese, bal szeme olykor idegesen összerándult. Mereven válaszolt: – Főtitkár elvtárs, ez a mocskos összeesküvés ön ellen felháborító, nem leszünk elnézőek, lecsapunk rájuk. Erre megesküszöm önnek és a hazának. Andropov elégedetten bólintott. –. Ezredes, ezt a fenyegetést nagyon komolyan kell vennünk. Milyen stratégiát dolgozott ki? A merevség eltűnt Zamjatyin hangjából, mint ahogyan eltűnt a tartásából is. Megnyugodott, hiszen ismerős területre eveztek, a hírszerzői tervezés területére. Nem volt szüksége jegyzetekre. Minden a fejében volt. Elmagyarázta, hogy a válasz, az ellenstratégia négyirányú lesz. Az első célpont maga a Vatikán. Ki kell deríteni, pontosan kik állnak a dolog mögött. Az a feltételezés, hogy ketten lehetnek. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy az egyikük a szalonnás pap. Az is bizonyos, hogy szükségük lesz a kiépített földalatti hálózatára. Az viszont tény, hogy ilyen nagy jelentőségű akciót csak Rómában tervelhettek ki. Riasztani kell tehát az ottani rezidens ügynököket, de küldeni kell erősítést is. Ő maga is rövidesen Rómába utazik, hogy személyesen koordinálja az akciót.. Ha kiderítik és azonosítják a résztvevőket, akkor kezdődik a totális megfigyelés. Mindent el kell követni, hogy lehallgathassák a Vatikánt. Tehát számolni kell azzal az extra rizikóval is, hogy leleplezik őket. El kell dönteni, mi legyen az összeesküvők leleplezése után, további vizsgálat vagy likvidálás. Ennél a pontnál Csebrikov jelentőségteljes pillantást küldött Andropov felé, és ugyanilyet kapott válaszul. Zamjatyin látta ezt, de zavartalanul folytatta. A másik főirány annak kiderítése, hogy ki lesz a „pápa követe”. A Vatikánnak ilyen akcióhoz elsőrangú bérgyilkosra van szüksége. Ám akkora vagyon áll a rendelkezésükre, hogy ez nem okozhat akadályt. Tehát minden KGB-s és szövetséges hírszerző alosztályt riadóztatni kell. Le kell futtatni számítógépen a számba jöhető lehetőségeket. Minden ismert gyilkost és terroristát ki kell hallgatni. A harmadik főirány a határok megerősítése. Minden határátkelőhelyen maximális ellenőrzést kell bevezetni. És nemcsak a szovjet határon, hanem az egész keleti blokk határán, különösképpen a lengyel határon. Érthető módon tiltakozni fognak a különböző európai kormányok, sőt lehet, hogy a vazallus államok is, de nem kell törődni a dologgal. Ismét pillantásváltás zajlott le Andropov és Csebrikov között, utóbbi megértően biccentett. Zamjatyin ekkor arról beszélt, hogy erősíteni kell a fellépést a szalonnás pap hálózatával szemben. Minden gyanúsítottat a lehető legszigorúbban ki kell hallgatni. Az ezredes egy pillanatig hallgatott. Mindannyian tudták, mit jelent az, hogy a „lehető legszigorúbban”. A negyedik főirány a főtitkár személyes védelmének megerősítése. A szovjet vezető őrizete már így is a legjobban megszervezett személyi védelem hírében állott. Ezt még

fokozni kell, mert ha a „pápa követe” el is érne Moszkváig, annak a lehetősége, hogy Andropov közelébe férkőzzék, a nullával legyen egyenlő. Miután végzett, Zamjatyin ismét vigyázzülésbe merevedett. Szótlanul mérlegelték a hallottakat. Andropov elmélyülten vakargatta a bal karját. Csebrikov előrehajolt, és elnyomta a cigarettát. Lesöpörte zubbonyáról a hamut, majd megszólalt: – Főtitkár elvtárs, természetesen a legjobb elméink dolgoznak Zamjatyin ezredes irányítása alatt. Az egész akció alatt külön igazgatóságot hoztunk létre a számukra. Minden munkájukat félre kell tegyék. Hogy elejét vegyük a spekulációnak, jó lenne, ha személyesen adna erre utasítást. Andropov bólintott. Láthatóan másfelé kalandoztak a gondolatai, de Csebrikov tudta, hogy eközben is figyel. Azzal is tisztában volt, hogy amint vége a kihallgatásnak, a szovjet hierarchia csúcsán álló tíz-tizenkét vezető utasításokat kap: ő és Zamjatyin ezredes minden lehetséges segítséget kapjon meg. Kérdezősködés nélkül. Andropov végigsimította ritkás haját, most már megint a földön járt. Ujját Zamjatyinra szegezte. – Ezredes, elfogadom a stratégiáját. Minden negyvennyolc órában jelentést akarok magától. Az eredetit nekem, a másolatot Csebrikov elvtársnak. Több példány ne legyen! Egyetértek abban is, hogy a szalonnás pap is benne van a dologban. Találják meg és ha tudják, akkor likvidálják őt. Nehéz dolguk lesz. Míg a KGB élén álltam, hiába próbálkoztunk a dologgal. Szervezzen egy csoportot, amelynek ez az egyetlen feladata. Ha őt sikerül kiiktatniuk, akkor az általa működtetett hálózat is összeomlik. Lengyelországban pedig összpontosítsák figyelmüket a rend működésére. Nem véletlen, hogy Mennini bíboros is a Nostra Trinita tagja volt. ők a katolikusok legfegyelmezettebb szerzetesrendje, ők a legfanatikusabbak is. Zamjatyin villámgyorsan biccentett. – Igenis, főtitkár elvtárs. Köszönöm a jó tanácsot. Nem fogok csalódást okozni önnek. – Tudom, ezredes. Bírja a bizalmamat. Most pedig kérem, várjon egy kicsit odakint. Zamjatyin fölállt, tisztelgett, és díszlépésben indult az ajtó felé. Amikor odaért, Andropov éles hangon utánaszólt. – Zamjatyin ezredes! A férfi megfordult és figyelmes arccal fordult Andropov felé. Úgy itta a pártvezér szavait, mint a mézet. – Aznap, amikor végez ezzel az emberrel, előléptetem tábornokká. És kap Uszovóban egy dácsát is. Zamjatyin nem palástolta örömét. Szó szerint elakadt a szava, úgy motyogta: – Köszönöm, főtitkár elvtárs. Uszovóban voltak a pártelit dácsái. Csak amikor becsukódott mögötte az ajtó, akkor jött rá, hogy nem említették, mi lesz a következménye annak, ha nem sikerül az akciója. De nem is volt rá szükség. Ha a gyilkos golyó kioltja Jurij Andropov életét, az Oleg Zamjatyin ezredes halálát jelenti.

Andropov ismét odatolta Csebrikov elé a cigarettásdobozt. Megvonta a vállát. – Viktor, ez a mézesmadzag és korbács politikája. Tudni kell, mikor és hogyan használjuk őket. Zamiatvin nagvon okos tiszt… és tele van ambícióval. Úgy sejtem, szívesebben reagál a mézesmadzagra, mint a korbácsra. Mint ahogyan maga is tette egykor. Csebrikov rágyújtott egy újabb Camelre, és egyetértően bólintott. – Mostantól kezdve két dologra fog koncentrálni. Hogy elkapja a gyilkost és hogy utána megjutalmazzák. Andropov mosolygott. – így van. Most pedig mondja el, hogy áll a „Hermelin” akció. – Nagyon remekül haladunk, Jurij. Az osztag rövidesen megkapja a kiképzést Líbiában. Onnan kerülő úton a Távol-Keletre mennek, két héttel a pápa útja előtt. Az álcájuk tökéletes. Egyébként semmi ok aggodalomra. Most bizonyosan sikerrel járnak. Magukkal is végeznek az akció után. A sakkjátszma tökéletesen van felépítve. Még Karpov sem tudná kivágni magát belőle. Andropov elmosolyodott és fölállt, odacsoszogott az ablakhoz, és az Arzenál masszív épületére nézett. Csebrikov csendesen pöfékelt, türelmesen várt. Néhány perccel később Andropov megfordult, és elgondolkodva megszólalt. – A szalonnás pap… Félelmetes, hogy milyen sokáig él ez az ember. Nevetséges, Viktor. 1975-ben egy általam irányított akció során megtudtuk, hogy Rómában lesz. Nem tudtuk, hogy kicsoda ő, csak azt, hogy adott napon, adott órában ott lesz abban a bizonyos házban, ahol egy vagy két tucat pap meg apáca találkozik. Likvidálni akartuk, s a Vörös Brigádok örömmel vállalta volna. Egymilliárd líra? Bagó! Brezsnyev azonban leállította a dolgot. Merthogy föl kellett volna robbantani az egész házat, és mindenki meghalt volna. Brezsnyev ódzkodott attól, hogy végezzen néhány szaros pappal meg apácával. De akkor már nem értett semmit a munkánkból. Már csak a kocsik érdekelték, meg az, hogy a rokonsága jó zsíros koncot kapjon. – Andropov örömtelenül mosolygott..– Most pedig ez a szalonnás pap engem fenyeget, az életemre tör… – Megmasszírozta az arcát; nagyon fáradtnak nézett ki. Vikor Csebrikov fölállt. Nem tudta palástolni a hangjában csengő aggodalmat. – Jurij, most elmegyek. Kérem, próbáljon meg pihenni. Azonnal meg is bánta, amit mondott. Látta, hogy megkeményednek Andropov vonásai, aztán a főtitkár meg is szólalt. – Ne aggódjék miattam. Egyvalamit azonban megígérhetek… Túl fogom élni azt a rohadt pápát!

10. – Mondja el még egyszer az egészet – mondta Lucio Gamelli atya. Mirek nagyot sóhajtott, és újból belekezdett: – A vese négy hüvelyk hosszúságú szerv, amelyet a renális artéria lát el vérrel, ami viszont a renális vénán keresztül távozik belőle. A vizelet az urethrán keresztül jut a veséből a hólyagba. A pap idegesen megkocogtatta az ábrát. – Nem urethra, hanem ureter. Koncentráljon. Már csak öt napja van. Ez összesen huszonöt óra tanítást jelent és még több tanulást. Mirek dühösen megkérdezte: – És maga mennyi ideig tanulta az orvostudományt? – Az általános orvostudományt hat évig, az urológiát tíz évig. Mirek fölfortyant. – És azt várja tőlem, hogy én két hét alatt tanuljam meg. Gamelli atya ezúttal elmosolyodott. Az elmúlt kilenc nap alatt nagyon keményen megdolgoztatta a fiatalembert. Heisl atya elmagyarázta, hogy az elmélyült és a felszínes tudás között olyan nagy a különbség, mint az élet és a halál között. Gamelli atyát valóban elbűvölte a fiatalember intelligenciája és tudásvágya, de esze ágában sem volt, hogy engedjen. Tanárként sosem engedte meg senkinek, hogy lazítson. – El kell sajátítsa legalább a töredékét annak, amit én tudok – mondta Mireknek. – Öt nap múlva egy független személy előtt kell bizonyítania. Ez az ember nem tudja, hogy maga nem orvos. Ha őt sikerül becsapnia, akkor átment a vizsgán. Ha lelepleződik, akkor Heisl atya szomorú lesz, és ezt én nem akarom. – Az órájára pillantott. – Tíz perc múlva a műtőben kell lennünk. És még be is kell mosakodjunk. Mirek fölállt. – Oké, doktor. Ez lesz a negyedik operációja. A Szent Péter Intézetben voltak, ahol Gamelli atya volt az urológia főorvosa. Gamelli nemzetközi tekintély. Az elmúlt néhány nap alatt Mirek egyre fokozódó tisztelettel, szinte már szeretettel tekintett rá. Napi öt órában oktatta Mireket. Mirek azzal is tisztában volt, hogy ezt az öt órát nem pácienseitől vagy hallgatóitól vette el, hanem saját szabadidejéből. Következésképpen Gamelli atya már kilenc napja napi tizenkilenc-húsz órát dolgozott. Mirek azt is tudta, hogy ezért a munkáért az atya szánalmas fizetést húzott. Olykor ő maga is dolgozott ilyen sokat az SBnél, de ezért vagy bőséges pénz vagy előléptetés járt. Miközben bemosakodtak, Gamelli atya ismertette a beteg állapotát Mirekkel és asszisztensével, egy sovány fiatalemberrel. A beteg negyvenes éveinek elejét taposó asszony volt. A nő veséi az évek során különböző fertőzések következtében tönkrementek. Már a szíve is elégtelenül működött, ezért csak a veseátültetésben reménykedhetett. A műtőben Mirek Gamelli és az altatóorvos között állt. Figyelte, hogyan végzik el a sebész gyakorlott ujjai a jókora metszést, majd gyorsan lekötik a vértől– spriccelő ereket. Tíz perc elteltével fel volt tárva a vese. Az asszisztens Gamellivel szemben, a műtőasztal másik oldalán állt, és Mirekkel

együtt az orvos magyarázatát figyelte: – A beteg vérét immár gép dializálja, tehát nyugodtan eltávolíthatjuk a beteg vesét és beültethetjük az újat. A műtét két óráig tartott. Miután kimosakodtak és átöltöztek, Mirek úgy látta, hogy Gamelli atya elégedett. – Milyenek a beteg esélyei? – kérdezte. Gamelli megvonta a vállát, és alig láthatóan elmosolyodott. – Ötven százaléknál bizonyosan jobbak. Talán nyolcvan százalék is megvan. Ez a mosoly felfedte Mirek előtt, miért dolgozik az atya olyan kevés pénzért is szívesen. Hiszen talán most hosszabbította meg egy beteg ember életét harminc vagy talán negyven évvel is. Ezen járt az esze még akkor is, amikor a Ponté Vecchión át lakása felé ment. Már alkonyodott, s a hídon nagy volt a forgalom. Hangos szóval kínálgatták portékáikat a turistáknak az utcai árusok. Koldusokat is látott itt-ott. Ezen először meglepődött, – koldusok ilyen gazdagság közepette? –, de Heisl atya megrázta a fejét, és elmondta, hogy itt még a koldusok is tehetős emberek. Már túl volt a híd felén, amikor hátulról megtaszította valaki. Megfordult és egy fekete hajú fiatalembert látott– elfutni. Káromkodva tapogatta meg farzsebét: tárcáját ellopták. Épp futni kezdett volna, amikor egy robogó kanyarodott a fiú mellé, aki azonnal fölugrott a vezető mögé. A fiú gúnyos mosollyal intette Mirek felé jobb kezének középső ujját. Mirek éppen egy gyümölcsárus standja előtt állt. Dühösen felkapott egy teniszlabda nagyságú citromot, amely azonban a teniszlabdánál jóval nehezebb volt. Futva vágott a tömegen keresztül. Mirek látta, hogy a robogó óvatosan manőverezik egy kisteherautó és a járda pereme mellett, majd balra lefordul a hídról. Mirek jó negyven méterre volt tőlük. Meglódította a citromot. A gyümölcs pont a vezető füle tövén landolt. Mirek is jól hallotta a puffanást, majd az azonnali eredményt. A robogó fölborult. A kormány félrefordult,– a hátsó kerék fölugratott a járdára, és majdnem elkapott egy nőt és kislányát, akik sikítva ugrottak félre. A zsebtolvaj nekirepült egy kirakatüvegnek, majd keményen hanyatt zuhant. Amikor Mirek odaért, a vezető négykézláb próbált talpra állni. Mirek bakancsos lábával teljes erővel a fiú arcába rúgott. Hangos reccsenés jelezte, hogy csontot ért, és a fiú eszméletlenül rogyott össze. A zsebtolvaj gyorsan talpra ugrott, angyalarcán düh tükröződött, jobbját farmerdzsekije zsebébe süllyesztette. Mirek látta az acélt megvillanni, de nem sokkal a kiképzés után teste automatikusan reagált. Bal karját védekezően maga elé kapta, látta, hogy a fiú azt figyeli, és ekkor döfött előre jobb kezével, két ujja úgy meredt előre, mint egy kobra nyelve. Érezte, ahogy ujjbegye eléri a szemét, s hallotta az iszonyatos sikolyt. Ugyanebben a pillanatban bal lábbal a fiú lágyékába rúgott; tudta, hogy pontosan oda talált, ahová akart. A fiú a földre zuhant, kezével vérző szemét markolászva összegörnyedt. Az egész nem tartott tovább öt másodpercnél. Mirek körbepillantott. A járókelők dermedten álltak, arcukra kiült a megdöbbenés. Csörömpölést hallott, mert egy taxis annyira nyújtogatta a nyakát, hogy belerohant egy buszba. Távolról már jól lehetett hallani a közeledő rendőrautók szirénáit.

A robogó első kereke tehetetlenül forgott. Mellette ott hevert a járdán Mirek tárcája is. Gyorsan fölkapta és sietős léptekkel távozott a meglepett emberek közül. Jól emlékezett oktatója szavaira: „Ne fusson, csak akkor, ha üldözik. Menjen nyugodtan, süsse le a szemét, és eszébe se jusson jobbra-balra tekingetni. Csak a fülét használja. Meg fogja hallani, üldözik-e.” Nem hallotta, hogy üldözik.

Az asztalon három teríték állt. Mirek találgatta, vajon ki lesz a harmadik vendég. Heisl atya a szoba végében telefonált. Ínycsiklandó illatok úsztak be a szobába a konyha felől. Minden jel szerint Heisl atyának egész légiónyi fekete ruhás öregasszony állt a szolgálatára akik egyben főzőzsenik is voltak. Mirek sejtette, hogy vagy apácák lehettek, vagy laikus testvérek. Töltött magának a tálalóasztalon álló Amarettó-ból, és apró kortyonként ízlelgette az édeskés, mandulaízű italt. Hallotta, hogy Heisl atya leteszi a kagylót. A pap komor arccal lépett oda hozzá. Mirek fölemelte az üveget, de Heisl atya megrázta a fejét. – Az egyiknek három helyen tört el az állkapcsa, össze kell drótozni. A másiknak kifolyt az egyik szeme, de a másikat is műteni kell – és a heréjét is. – Lepillantott Mirek csillogó orrú cipőjére. – Nem gondolja, hogy kicsit hevesen reagált? Mirek kiitta az italát, majd újból töltött magának. – Bűnözők voltak. Miért, mit kellett volna tennem? Megsimogatni a buksijukat, és azt mondani-: „Bocs, de adjátok már vissza a tárcámat”? Heisl sóhajtott, majd halkan hozzátette: – Mind a kettő még csak tizennyolc éves volt… Biztosan nem látta senki, hogy ide jött? – Biztosan. Egy kilométert gyalogoltam, aztán leintettem egy taxit, és kimentem a Santa Crocéig. Onnan vagy tíz percig gyalogoltam, aztán megint taxival mentem a vasútig. Azután pedig egy másik taxival jöttem innen fél kilométerre. Kétszer megkerültem a háztömböt. Nem követett senki. Heisl elégedetten bólintott. – Nos, a rendőrök keresni fogják… bár nem nagy erővel. Ennek ellenére nem járhat gyalog arrafelé többet. Az árusok megismerhetik, ők pedig bestágással egészítik ki a jövedelmüket. Legszívesebben elköltöztetném innen máshová, de nincs rá idő. A hátralévő öt napban kocsi fogja hozni-vinni az intézetbe. Komoran nézett maga elé. Mirek belekortyolt az italába, és halkan megszólalt: – Most legalább tudja, hogy nem volt kidobott pénz az a tizenötezer dollár. A megjegyzése nem vidította föl Heisl atyát. Mirek az asztal felé intett. – Ki lesz a harmadik vacsoravendég? Heisl az órájára pillantott. – Ania Król. Néhány percen belül meg kell érkezzen. Római

kiképzése lezárult. Azt a néhány napot, amíg maga végez az intézetben, itt fogja tölteni. Mirek egy szót sem szólt, bár a dolog izgatta. A szalonnás pappal való összeszólalkozása óta egyre jobban izgatta, ki lesz az a nő, aki elkíséri. Kíváncsi volt, milyen az az apáca, aki átmenetileg felfüggeszti esküjét, és elkíséri őt Kelet-Európán át egészen Moszkváig. Heisl mintha a gondolataiban olvasott volna. Nagyon komoly hangon ezt mondta: – Mirek, egy dolgot ne felejtsen el: a nő nem tud semmit a küldetéséről. Csak annyit tud, hogy egy titkos követet kell elkísérnie Moszkvába. Csak ennyit. – Tud arról, hogy ateista vagyok? – Igen, tud… sőt, Mennini bíboros arról is tájékoztatta, hogy maga, legalábbis a mi fogalmaink szerint, gonosz ember. Odament a karosszékhez és leült, miközben fülét betöltötte Mirek harsogó nevetése. Mirek kiitta az italát, és Heisl atya elégedetten konstatálta, hogy nem tölt újat magának. Igen gyakran előfordul ugyanis, hogy veszélyhelyzetben a férfiak az alkoholhoz folyamodnak. Az elmúlt napok során mindig volt finom bor az asztalon, de Mirek mértékletesen fogyasztott belőle. Mirek gúnyos mosollyal megjegyezte: – Szerintem alig várja már, hogy együtt lehessen velem. Heisl tompa hangon megszólalt: – Kész arra, hogy a mi urunk iránt érzett szeretete által megerősítve elvégezze feladatát. De hangot adott aggodalmának, vajon meg tudja-e őrizni tisztaságát a maga kezei közt. A düh kiült Mirek arcára. –– Nem fogom megerőszakolni! Vagy azt hiszi, hogy minden ateista szexmániákus? A rohadt Mennini… micsoda szemforgatás! Pedig kaptam már el papot, hogy épp egy nőt dugott. Tavaly pedig egy másik tízéves lánykát molesztált. Dühösen csillogtak fekete szemei. Heisl nyugtatóan emelte föl a kezét. – Mirek, nyugodjon meg! Természetesen vannak közöttünk gyengék, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek… de jelentéktelen a számuk. Emberek vagyunk, néha nagyon magányosak és gyarlók. Senki sem állítja magáról, hogy szexmániás lenne. Maga veszélyes ember, de azt hiszem, vannak erkölcsi elvei. Mirek dühe lassan párolgott el. Szótlanul az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és lenézett az utcára. Épp taxi, állt meg a sarkon. Egy nő szállt ki belőle, kezében kék bőrönddel. Letette a bőröndöt a járdára, míg a?, ablakon behajolva kifizette a fuvart. Bézsszínű ballont viselt, amelyet szorosan összehúzott a derekán. Mirek önkéntelenül megcsodálta a nő formás lábát. A nő fölvette a bőröndöt, és megindult a ház felé. Mirek ilyen távolságból nem látta az arcát, csak annyit, hogy ébenfekete haját apródfrizurára vágatta. És feltűnt neki az is, milyen határozott, milyen önbizalmat sugárzó a járása. A nő egy pillanatra megállt, a házszámot ellenőrizte. Mirek odafordult Heisl atyához, és megszólalt: – így van, atyám… de ezen az alapon nem fogják megakadályozni, hogy elfogadjam azt a nőt, aki akar engem… legyen az akár apáca is. Heislnek már nyílt volna a szája, hogy válaszoljon, de megszólalt a csengő.

Vacsorára cannelonit ettek, amit trippa alia fiorentina követett. Heisl atya, a balján Aniával, Mirekkel szemben foglalt helyet. Az öregasszony, szokásához híven, szótlanul szolgálta föl az ennivalót, még az udvarias dicséretekre sem reagált. Mire végeztek az első fogással, Heisl atya tele volt aggodalommal. A légkör határozottan hűvös volt. Minden szó szinte jegesen koppant. Fél órája még azt gondolta, hogy Mirek azonnal letámadja a lányt, nem zavartatja magát, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe sodorja őket. Pontosan az ellenkezője történt. Attól kezdve, hogy bemutatta Aniának és kezet fogtak, Mirek morózus lett-és szótlan. Csak csipegette az ételt, és alig ivott a Chianti-ból. A lány azonnal megérezte, hogy valami nincs rendjén. Heisl atyára pillantott, és látta a pap zavarát, Megkérdezte: – Minden rendben van, atyám? Mielőtt Heisl válaszolni tudott volna, Mirek tompán megszólalt: – Nincs, mert az atya ideges, hogy csúnyán megvertem két pitiáner bűnözőt. Heisl dühösen megszólalt: – Nem hiszem, hogy muszáj erről Aniának is tudnia. – De, nagyon is – felelte Mirek ugyanolyan dühösen. – El akarták lopni a tárcámat. Az egyiknek összetörtem az állkapcsát,, nagyon csúnyán. A másik elveszítette az egyik szemét, és talán a férfiasságát is. Heisl atya úgy gondolja, hogy túl hevesen reagáltam. Nekem nem ez a véleményem. – Kicsit közelebb hajolt a nőhöz, úgy folytatta: –– Ha hasonló helyzetbe kerülök az utunk során, meg is ölöm őket. Hogy ne tudjanak személyleírást adni rólunk. Maga ezt megérti? A nő komolyan bólintott. – Csak annyiban, hogy tudom: veszélyes lesz az utunk. Remélem azonban, hogy nem kell senkit megölnie. – Még valamit – folytatta Mirek. – Tudnia kell, én nagyon elleneztem, hogy velem utazzék. Nagyon nem akartam, de leszavaztak. – Köszönöm, hogy megmondta. Megpróbálok magának segíteni. – Nyugodtan beszélt, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Az a véleményem, hogy az együtt utazó pár kevésbé gyanús. Minden ország nyelvét, amelyen keresztülutazunk, folyékonyan beszélem. Egészséges vagyok, és nem éppen buta. Mire Moszkvába érünk, örülni fog, hogy magával utaztam. Mirek szkeptikusan morgott valamit, de mielőtt megszólalhatott volna, belépett az öregasszony a trippa alia fiorentinával. Miután kiment, Mirek ránézett Heisl atyára, és megszólalt: – Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, magának is és a szalonnás papnak is, hogy a küldetés az első. – A nőre mutatott. – Ha az utamban lesz, félrelököm. Ha üldöznek és nem képes lépést tartani, otthagyom. Ha megsérül, akkor is… Nagyön gyorsan és váratlanul mondta ezt. Heisl kényelmetlenül mocorgott a széken. Míg bólintott, hallotta Ania rekedtes hangját. – Ezzel tisztában vagyok, Mirek Scibor. Mivel az asszonynak tisztában kell lennie férje szokásaival és ízlésével… mondja meg, szereti a zenét? Heisl látta, hogy a kérdés megdöbbenti Mireket. Megsimította szépen kinőtt bajuszát, megvonta a vállát, és megszólalt: – Némelyiket.

– Például? „. Mirek szinte védekezően válaszolt: – A mi zenénket, a jó lengyel zenét. Chopint, a szonátáit és… igen, különösen a mazurkákat. A lány elégedetten mosolygott. – Én is, de különösen az etűdöket. A kedvencem a Lepke. Ismeri? Mirek bólintott. Heisl atya most vett észre először valami emberi melegséget megcsillanni a férfi szemében. Míg be nem fejezték az evést, jó húsz percen át Chopinről és a lengyel muzsikáról beszélgettek. Heisl atya, lévén teljesen „süket” minden zenéhez, jószerével hallgatott ez alatt az idő alatt. Vacsora végeztével Mirek nem kért kávét, majd arra való hivatkozással, hogy korán kell kelnie, visszavonult a szobájába. Heisl atya együttérzően szólt Aniához: – Nehéz lesz a feladata, lányom. Nem könnyű ember. Mindazonáltal azt hiszem, hogy bár veszélyben lesznek útjuk során, őtőle nem kell félnie. – Én is így hiszem, atyám. De ha ilyen könnyen képes ölni is, akkor nagyon fontos lehet számára az akció… és nemcsak az anyaszentegyház számára. Teljesen egybeesnek az érdekeink? A lány kávét töltött két pohárba, tudta, hogy a pap két cukorral és némi tejjel issza. Míg a kávét kavargatta, összeszedte a gondolatait. – Igen, egybeesnek, Ania. Bizonyos értelemben az akció logikája miatt nem ismerheti, hogy mi az akció célja. – Ha esetleg elkapnának, azért? – kérdezte a lány, miközben a kávéját kavargatta. – Nos, igen. – És nem a lelki békességem miatt? Heisl atya fölemelte a csészéjét, miközben gyorsan járt az agya. Ezt az intelligens nőt nem lehet lapos mellébeszéléssel félrevezetni. Belekortyolt a kávéjába, és határozottan megszólalt: – Még a kérdésére sem válaszolhatok. Van Burgh atya már mindent elmondott magának, amit tudnia kell. A lelki békességét erősítse imádsággal. – Igenis, atyám – felelte a lány engedelmesen, de Heisl tudta, hogy ennyivel éppen hogy nem altatta el a kíváncsiságát. – Nagyon ügyesen viselkedett, Ania. Majd elfogadja magát, ha megérti, hogy segíteni is tud neki. A lány mosolygott. – Ne aggódjék, atyám. Tudok bánni vele. A lelki békességem az én dolgom. Az öné pedig az öné.

Mirek a gondolataival viaskodott a szobájában. A nő felkavarta, és ő nem értette, miért. Rendszerint ő volt ugyanis az, aki felkavarta a nőket. A reakcióit elemezgette, és rájött, mi

történt. Sok férfi, sőt talán mindegyik, fantaziálgat az apácákról. A fiatal, csinos és szűz lánykákról. Egyszer ő maga is kihallgatott két apácát annak idején Krakkóban. Az volt a vád ellenük, hogy kapcsolatban vannak a másként gondolkodókkal. Az egyik középkorú volt, és nem volt benne semmi különös, a másik. azonban fiatal volt és szép. Külön-külön hallgatta ki őket. A fiatalnál érezte, hogy hatással van rá a férfiassága valamilyen módon. A nő bő ruhát viselt, de megpróbálta elképzelni meztelenül. Csak az arcát látta, de elképzelte a testét, és egészen felizgult. Most Ania Król esetében furcsa, éppen ellenkező dolog történt. Nem viselt hosszú apácaöltözetet, sőt a barna gyapjúruha elég-sokat elárult az alakjáról. Azonnal látta telt mellét, keskeny derekát és ívelt, formás lábát. Arca a kiugró járomcsonttal, az ébenfekete hajjal nagyon szép volt. Ám valami perverz ötlettől vezérelve lelki szemei előtt apácafőkötőben, bő klepetusban jelent meg. A szobája berendezése spártai egyszerűségű volt. Ágy a fal mellett, szekrény a ruháinak, és egy asztal székkel. Odament az ablakhoz, és lenézett az utcára. Finoman csepergett az eső, megcsillant a járda az utcalámpák fényében. Egy pár sétált el alatta karon fogva, hevesen vitatkoztak, szélesen gesztikuláltak szabad kezükkel. Úgy sejtette, házasok. Ő maga egyszer majdnem megházasodott. Az ügyosztály egyik ezredesének a lányát akarta elvenni. Csinos, élénk lány volt és remek szerető. Sejtette, hogy erősen kellett a lánynak magán uralkodnia – de ez őt nem érdekelte különösebben. Szerette a temperamentumos nőket. Tudta, hogy egy vonzó, intelligens feleség kincs az ambiciózus, fiatal tiszt számára. Néhány hét elteltével rászánta magát a lánykérésre. Hagyományos neveltetése miatt jó előre kihallgatást kért a lány apjától magánügyben. Az ezredes a munkaidő végeztével fogadta az irodájában. Mirek energikusan kopogtatott, mert tudta, hogy az ezredes szigorú ember, aki nagyon ad a formaságokra. A főtiszt azonnal észrevette az idegességét. Hellyel kínálta, majd íróasztalából egy üveg vodkát vett elő két pohárral. Miután töltött, odatolta elé az egyiket, mintegy jelezve, hogy Mirek nyugodtan elengedheti magát. A tüzes ital átmelegítette és megnyugtatta. Mirek előírásosan megszólalt: – Ezredes elvtárs, szeretném tisztelettel megkérni kedves lánya, Jadwiga kezét. A szavak elképesztő hatást váltottak ki az ezredesből. Úgy ült, mint akibe villám sújtott, és szúrós szemmel azt figyelte, Mirek komolyan gondolja-e, amit mond. Látta, hogy a fiatal tiszt nem viccel, kiürítette poharát, megköszörülte a torkát, energikusan megrázta a fejét, és megszólalt: – Szó sem lehet róla! Kizárt dolog! Mirek úgy érezte, hogy. menten elsüllyed a szégyentől. De aztán elöntötte a méreg. – Ezredes úr, jó családból származom. Én vagyok az osztályunkon a legfiatalabb százados, és minden reményem megvan, hogy… Az ezredes fölemelte a kezét. – Mennyi ideje ismeri a lányomat? – Nos, öt hete… de nem akarom elhamarkodni a… – Fogja be a száját, Scibor, és jól figyeljen rám! Az ezredes előrehajolt. A sok vodkától vörös volt az orra, apró malacszemei vörösen

csillogtak. Mirek mellkasa felé bökött a mutatóujjával. – Kedvelem magát, Scibor. Maga intelligens és keményen dolgozik. Rövidesen előléptetik, őrnaggyá… meg sem áll a csúcsig… – Akkor miért?… – Hallgasson és figyeljen! Azt mondtam, hogy kedvelem magát. A lányom, Jadwiga a világ második legnagyobb ribanca. A legnagyobb a nejem – Jadwiga anyja. Nem, nem. Jadwigát olyan pasasnak tartogatom, akit utálok. Olyan nyomorúságossá fogja tenni az életét, amilyenné az enyémet tette az anyja… Kedvelem magát. Most pedig takarodjon! Mirek az elképedéstől szédelegve botorkált ki a szobából. A saját apja mond ilyeneket! Később a józanság felülkerekedett benne. Ki ismerheti jobban a lányt, mint a saját apja? Még egyszer elvitte Jadwigát vacsorázni, ám ezúttal kritikusabb szemmel figyelte. Észrevette, hogy formás ajka gúnyosan lebiggyed, hogy tekintete azonnal elkalandozik, ha magányos férfi lép a helyiségbe, és hosszan rajta feledkezik, ha csinosnak találja. Azt is megfigyelte, hogy a legdrágább ételeket és italokat választja, holott tisztában volt a férfi korlátozott anyagi lehetőségeivel. Csendesen hálát adott az ezredesnek, és eldöntötte, hogy a házasság még várhat. Ezután egy sor lánnyal volt dolga. Rendszerint mindig volt valakije talonban, de a kapcsolata legtöbbször nem tartott tovább néhány hétnél. Mirek megfordult, és visszament az asztalhoz. Leült. Az asztalon halomban álltak az orvosi szakkönyvek. Kiválasztott egyet, és kinyitotta a jelzésnél. A következő órában olvasott, és időnként jegyzetelt a füzetébe. Hallotta, hogy lent becsukódik az ajtó, majd megnyikordul a lépcső, és puha léptek haladnak el a szobája előtt, Tudta, hogy csak a lány lehet az. Heisl álmatlanságban. szenvedett, soha nem feküdt le hajnal előtt. Mirek hallotta, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, majd becsukódik. Rövid szünet után meghallotta a víz csobogását. Elképzelte, hogy a lány kigombolja a barna kötött ruhát. Vajon miféle alsóneműt viselhet? Valami kacérat? Nem, nyilván hosszú bugyogót. Megpróbált a könyvre figyelni, nagyon kellett erőltetnie a dolgot. Úgy találta, hogy a vese az emberiség legunalmasabb szerve. Hogy a csudába tudja Gamelli atya ennek szentelni az egész életét? Hallotta, hogy becsukódik a fürdőszoba ajtaja, megreccsen a padló, majd a mellette lévő szoba ajtaja kinyílik. A falak vékonyak voltak. Azt is hallotta, hogy megnyikordul az ágy rugója. Elképzelte a lányt, ahogy az ágy szélén ül és dús fekete haját törli. Vajon meztelen-e? Behunyta a szemét, és megpróbálta összerakni a látványt. Ez röhej, gondolta. Nem látott mást, csak a lány arcát, a többi belemosódott a fekete-fehérbe. Az apácaruha fekete-fehérjébe. Becsukta a könyvet, ágyba bújt és álomba ájult.

– Ez mi? A vendégprofesszor jókora üveget tolt Mirek elé az asztalon. Mirek fölemelte és

tanulmányozta. – A vese egy része. – Most viccel? – Nem, uram. A professzor bólintott. – Mi nem stimmel rajta? Az intézet egyik szobájában ültek, csak a professzor, Mirek és az ajtó mellett egy széken ülve Gamelli atya. Véget ért a gyorstalpaló tanfolyam urológiából. Most jön a vizsga. Mirek mély lélegzetet vett, és forgatni kezdte a vesét a kezében. Az elformátlanodott vese metszete formalinban úszott. Fölfigyelt egy fürtszerű cisztára, amelyben sötét folyadék volt. – Véleményem szerint előrehaladott policisztikus vesebetegségről volt szó. A professzor bólintott és leírt valamit. – Más? Mirek úgy döntött, hogy kockáztat. – A beteg nem idős korában halt meg. A professzor egy pillanatra Gamelli atyára pillantott, Mirek nem tudta, nem csinált-e bolondot magából. A professzor tovább kérdezett: – És milyen kezelést alkalmazott volna? Mireknek eszébe jutott, mit olvasott az előző éjszaka. – A betegség halálos kimenetelű, csak a veseátültetés segíthet, feltéve, ha a beteg állapota ezt megengedi. A professzor ismét bólintott, és leírt valamit. Fél órán keresztül kérdezgette. Mirek érezte, hogy némelykor összekevert ezt-azt, de már Gamelli atya szobájában megnyugodva látta a pap elégedett arcát. Mosolyogva mondta: – A professzor meg volt lepve. Néhány kérdésre csodálatosan válaszolt, de volt néhány olyan is, amire nagy butaságokat mondott. De ne féljen, jól szerepelt, – Kinyújtotta a– kezét. – Sok szerencsét, akármire is készül… Mirek megszorította a kezét. – Atyám, ha vesebajos lennék, tudom, hová kell forduljak. A pap megcsóválta a fejét. – A magához hasonló emberek nem kapnak meg ilyen betegséget, – Míg a lakására hajtott, Mirek azon gondolkozott, vajon hogy értette ezt a doktor. A sofőr mellett ült. Az elmúlt öt napban ez a vörös hajú pap hozta-vitte, de egyetlen szót sem szólt hozzá. Mirek feltételezte, hogy Heisl atya utasította így a papot. Kimászott a kocsiból, megköszönte a sofőr fáradságát, ám az csak bólintott. Mireket nem zavarta a dolog. Nyugodt volt, örült, hogy véget ért a kemény tanulás ideje. Becsengetett és várt. Ania nyitott neki ajtót. A bézsszínű-ballon volt rajta. Megfogta a férfi karját, és körbeforgatta. – Elvisz ebédelni, ez a program. Heisl atyának két órával ezelőtt sürgősen Rómába kellett utaznia. Csak este jön vissza. Signora Bellini kivette a szabadnapját. Mirek hagyta, hogy a lány irányítsa, aztán megkérdezte: – És mi volt olyan sürgős?

– Nem tudom. Kapott egy telefonhívást, és azonnal elindult. Látszott rajta, hogy aggódik. Annyit mondott csupán, hogy készüljünk, mert holnap reggel indulunk. Itt már végeztünk. – És hová megyünk? – Ezt nem mondta. Van magánál elég pénz? – Mire? A lány rámosolyodott. – Egy bőséges ebédre. Mondjuk, polipot ennék. A signora ajánlott egy jó helyet. Nincs messze innét. Szereti az én férjem a polipot? Mirek lepillantott a lányra. A feje búbja épp a válláig ért. Idegesítette ugyan Heisl atya hirtelen eltávozása, de valami átragadt rá is a lány hangulatából. – Nem tudom igazán. Csak konzervkagylót ettem még. Majd maga rendel, jó? A lány elengedte a karját. Mirek utánanyúlt, és megfogta a kezét. A lány meglepetten fordult felé. Mirek felemelte a kezét, és csendesen ennyit mondott: – Természetes dolog, ha fiatal házasok kézen fogva járnak. Ne felejtse el, milyen szerepet kell játszanunk. A lány engedelmesen bólintott, a tenyere kicsit nedves volt. Mirek megszorította, de a lány nem reagált. Egy sarokasztalnál ültek le. Az egyik pincér meg akarta igazítani Ania székét, de Mirek egy mozdulattal elküldte. Miközben a lány háta mögött állt, hogy lesegítse róla a kabátot, Mirek lehajolt és gyorsan megérintette az ajkával a lány nyakának hajlatát. Érezte, hogy Ania megmerevedik. A pincér elérzékenyülten mosolygott. Miután a férfi is maga alá húzta a széket, megszólalt: – Drágám, ez a hely arra a kis taorminai bisztróra emlékeztet. A lány mereven nézett maga elé. Mirek rámosolygott. – Hát nem emlékszel, drágám? A nászutunk alatt. Azt hiszem, a harmadik este jártunk ott. Én azért emlékszem ilyen élénken, mert nagyon fáradt voltam. Azt várta, hogy Ania elvörösödik, de csalódnia kellett. – Ó, már emlékszem, persze. Rákot ettünk. És attól voltál olyan fáradt, hogy rengeteget úszkáltál. És a napozást is túlzásba vitted. – A pincérhez fordult. – Van rákjuk? A pincér szomorúan megrázta a fejét, majd átadta az étlapot. – De nagyon finom, friss tintahalat kaptunk. A lány nem kérdezte meg Mireket, hanem fehérboros, fokhagymás kagylót rendelt, utána tintahalat roston, majonézzel és vegyes salátával. Ania megkérte a pincért, hogy javasoljon bort a menühöz. Mirek csak ült, és élvezte, milyen jól játssza a lány a szerepét. Tudta, hogy kisgyerek kora óta zárdában élt. Heisl azt is elmondta, hogy csak néhány hétig volt a falakon kívül, mégis olyan magabiztosan viselkedett, mint egy tapasztalt nő. Visszaadta a pincérnek az étlapot, majd mosolyogva kibújt a ballonjából. Sötétkék blúz volt rajta és vajszínű szoknya. Feltűnő jelenség volt a kis étteremben. Mireknek hirtelen eszébe jutott valami. – A szépsége kicsit feltűnő lesz odaát – mondta halkan. – Ne aggódjék – válaszolta a lány. – Gondoltak erre is. Megtanítottak, mit csináljak, hogy egyszerű asszonynak látsszam. De már csak rövid időnk van az indulásig… utána… az utazásunk után meg egyenesen megyek vissza a zárdába..; ma tehát szerettem volna

úgy kinézni, ahogy.;: szóval, ha nem lettem volna apáca. – Elmosolyodott. – Miért, zavarja? Mirek megrázta a fejét. A lány csak leheletnyi rúzst és szemfestéket tett magára. Amikor megcsókolta a nyakát, nem érzett parfümöt, csak a lány bőrének fűszeres illatát. Egy pillanatig Mireknek a húga jutott az eszébe, amikor gyerekként együtt játszottak. Ezeket az emlékeit mélyen eltemette magában. Ma már csak keserédes emlék volt mindez. Megérkezett a kagyló. Mirek azonnal nekilátott volna, de aztán megvárta, míg a lány elmondja szótlan-imáját; Mosolyogva nézte a lány lehajtott fejét. Amikor végzett, Ania fölnézett rá és ő is elmosolyodott A pincér megérkezett a borral, és egy keveset Mirek poharába töltött. Mirek megrázta a fejét. – Kóstolja csak meg a feleségem, ő a szakértő. A pincér megértően mosolygott, és letette a poharat Ania elé. A lány fölemelte a poharat, a fény felé tartotta és egy kicsit megmozgatta. Aztán az orrához emelte, és megszagolta a bukéját. „Végül belekortyolt, homlokát ráncolva ízlelgette, aztán lenyelte. Kissé arisztokratikusán a pincér felé biccentett, aki megtöltötte mindkét poharat. Ahogy elment, a lány kuncogni kezdett. – Erre is megtanították? – kérdezte Mirek. – Nem, a tévében láttam, hogy így csinálják. – Ania a kezébe vette a poharat, és ismét a fény felé tartotta. – Szép színe van. Most iszom először olyan bort, amelyet nem szenteltek meg… Nagyon szigorúak a rend szabályai. – Ízlik? Belekortyolt a borba, majd bólintott. – Igen Mirek, azt hiszem azért, mert száraz. A mi miseborunk édes. – Elmosolyodott. –– És talán azért, mert olyan ez, mintha a tiltott gyümölcsöt ízlelném meg. Mirek lecsapott erre a mondatra. – Sok tiltott gyümölcs lehet az életében. – Észrevette a lány szemében a riadalmat. – Mindet meg akarja kóstolni? – Nem. Egy vagy két pohár bor még nem bűn. – Belekortyolt a borba, és elgondolkodva megszólalt. – Remélem, nem nehezíti meg a dolgomat. – Mélyen a férfi szemébe nézett, aki viszonozta a nézését, majd halványan elmosolyodott. Közben megjött a pincér a tintahallal és megtörte a csendet. Az étkezés során ezután már csak egyszer érintette meg a lányt, amikor a kézmosó tálban összeért az ujjuk. Akkor azonban eldöntötte magában, hogy mire Moszkvába érnek, már ismerni fogja a lány testét. Ania volt az első nő az életében, akiről minden kétséget kizáróan tudta, hogy még szűz. S ettől a gondolattól felgyorsult a lélegzete. A lány láthatóan nem olvasott a férfi gondolataiban. Fagylaltot akart enni. A pincér, aki rabszolgaként sürgölődött Ania körül, tartufót javasolt. Mirek nem kért. A tányéron nem látszott különösebben étvágygerjesztőnek az édesség. Kerek, csokoládéval borított halom. Ám amikor a lány belekóstolt, izgatottan fölkiáltott. Ragaszkodott hozzá, hogy Mirek is kóstolja meg. A férfinak is ízlett, így aztán felváltva – kanalazták ki a tányérból.

Már a kávénál szólalt meg Ania, hogy látni akarja az Uffizit. – Hát az. még mi? – kérdezte Mirek. – Az egyik leghíresebb képtár Olaszországban, Úgy tudom, csodás képek vannak ott kiállítva… Talán soha nem lesz alkalmam még egyszer látni. Így elmentek az Uffizi képtárba. Mireket. soha nem érdekelte különösebben a művészet, ám a lány lelkesedése rá is átragadt. Odacsapódtak egy német csoporthoz és figyelmesen hallgatták, amit az idegenvezető Leonardóról és Caravaggióról beszél. Visszatértek a lakásukba. Mirek megint megfogta Ania kezét. A lány ismét nem reagált, de nem is húzta el a kezét. Este a lány talált némi sonkát meg szalámit a hűtőben, amit a konyhaasztalon tálalt föl salátával. Mirek kinyitott egy üveg bort, de Ania most nem kért egy pohárkával sem. Visszahúzódó lett. Mirek megkérdezte a lánytól: – Ania, észrevette, hogy másként is lehet élni? Hogy a kolostor falai olyanok, akár a börtön falai? A lány fölállt, összeszedte az edényeket és beletette a mosogatóba. Amikor elkezdett mosogatni, a férfi meg volt győződve arról, hogy nem kap választ. De aztán csak megszólalt csöndesen. – Nem voltam ott bezárva. Magam választottam ezt az életet. És boldog voltam. Persze, hogy más kint az élet, de nem akartam ott élni. Nagyon érdekes megpróbálni, olyan, mintha más bolygóra pottyant volna az ember. De elárulhatom, hogy nagyon fogok örülni, ha visszamehetek megint a kolostorba, miután ez… ez az egész véget ér. A férfi másfelől akarta megközelíteni a dolgot, de a lány megfordult, megtörölte a kezét. – Megyek lefeküdni – mondta. – Nagyon jól éreztem magam… Köszönöm, Mirek. Mirek hátralökte a székét, és felállt. – Én is. És tanultam néhány hasznos dolgot. Már majdnem az ajtónál járt Ania, amikor a férfi csipetnyi iróniával a hangjában utánaszólt. – És nem ad bűcsúcsókot az urának? Ania megfordult és rekedtes hangján így válaszolt: – Természetesen adok. Az én uram Jézus. Mielőtt elaludnék, megcsókolom a feszületet.

Mirek bement a nappaliba, egy üveg olcsó konyakot talált a szekrényben. Égette a torkát, de megivott jó félüvegnyit, amikor hallotta, hogy autó kanyarodik a ház elé, majd nem sokkal később kaparászást hallott a zár felől. Heisl atya nyúzottnak tűnt. Bólintott, amikor Mirek odamutatta a konyakosüveget neki, – Pocsék egy lötty – figyelmeztette Mirek. – Nem számít. Arra jó, hogy leöblítse a port a torkomból. Miután odaadta neki a poharat, Mirek megkérdezte: – Mi történt? .Heislt megköhögtette az ital. – Hogy sikerült a vizsga?

– Minden jel szerint átmentem. Heisl újabb pohárral ivott, majd erősen fintorgott. – Remek. Holnap Aniával elindulnak Bécsbe. Aztán a következő nap belépnek Csehszlovákiába. Megkezdődik az útjuk. – Jó. És miért kellett Rómába száguldania? Heisl sóhajtott. – Csupán megerősítették a rossz hírt. Mennini gyóntatója informálta őket. A KGB tudja, hogy menni fognak. Tegnap megkezdték a határok szigorított ellenőrzését. Mit mondjak, igen alaposak. Irgalmatlan sorok torlódtak össze. Odatartotta Mireknek a poharát, aki kétujjnyit öntött bele. – Számítottak erre, nem igaz? – kérdezte a lengyel. – Igen. De soha nem látott szigorítással válaszoltak. Tucljuk azt is, hogy számos emberünket begyűjtötték Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és Oroszországban… több tucat szerencsétlenről van szó. Ivott egy kicsit, majd megmasszírozta a homlokát. Mirek ismét megszólalt: – Erre is számítaniuk kellett. Heisl atya bosszúsan fölfortyant. – Igen, Mirek, de nem ekkora akcióra. Több emberünket már otthonában összeverték, aztán előállították. Még Lengyelországban is ezt csinálták. Imádkozni fogok értük. – Akkor ez azt jelenti – kezdett fennhangon gondolkodni Mirek –. hogy a KGB és maga Andropov közel van ahhoz, hogy pánikba essen… Komolyan félnek tőlem. Elképzelhető, hogy megismerték az útvonalamat? – Az nem. – Heisl kiitta a konyakot, és a poharat lecsapta az asztalra. – Igaz, az egyik a három közül megszűnt, mert az embereket begyűjtötték. A másik sincs teljes egészében biztonságban… – Ez a mi malmunkra hajtja a vizet – jegyezte meg Mirek. – Eltereli a figyelmüket. – Igen, ez igaz – jegyezte meg sóhajtva Heisl. – De micsoda szenvedések árán. Tudja, milyen a KGB, amikor sarokba van szorítva. – Arra mérget vehet, hogy tudom – felelte Mirek. – És erről jut eszembe valami. Fegyver kell, egy pisztoly. Heisl atya válasza határozott volt. – Ezt felejtse el, Mirek. Verje ki a lejéből. Van Burgh atya soha nem járulna hozzá. Mirek kevéske konyakot töltött magának, kezébe vette a poharat, és a pereme felett nézett a papra. – Atyám, mondja meg neki, hogy nem vagyok az egyik mindennapos küldönce – és Ania sem az. Oké, néhány emberüket lekapcsolták odaát. Összeverik őket, néhányan a gulagon kötnek ki, ha viszont engem véletlenül elkapnának, akkor inkább a gyors halál – és lehetőség szerint a saját kezemtől. Inkább jussak egyenesen pokolra, semmint hónapokig élvezzem a földi poklot… És ez vonatkozik a lányra is. Nem tudom, milyen élénk a fantáziája, de próbálja csak meg elképzelni, mit csinálnának vele. Lehet, hogy Ania a mennyországba kerül, de ezen a poklon keresztül. Ha elkapnának, az övé az első

golyó, az enyém a következő. Heisl szomorúan nézett rá. Fölemelte a poharát. Mirek kitöltötte neki az ital maradékát. A pap beleívott és megszólalt. – A szalonnás pap nem járulna hozzá. Egyébként is már késő. Nem találkozom vele, mielőtt elindulnak. Mirek szarkasztikusan fölnevetett. – Maga hülyére vesz engem. Maga jobban ismeri a főnökét, mint én, én mégis tisztában vagyok azzal, hogy ott lesz Bécsben holnap. Kizárt, hogy ne legyen ott az indulásnál. Biztosan ott lesz Bécsben valamelyik álruhájában. Maga pedig megmondja neki, hogy pisztoly nélkül el sem indulok. – Ez zsarolás. – Nem, hanem biztonság. Az enyém és a lányé. Heisl fáradtan kérdezte: – És honnan vegyek pisztolyt? – El tud juttatni a legkeményebb terroristák kiképző bázisára, de egy nyomorult pisztolyt nem tud beszerezni Bécsben? – Mutatóujjával megbökte a pap mellkasát. – Heisl, ha akar, maga egy légvédelmi ágyút is be tud szerezni lézerirányzékkal. Nekem csak egy icipici pisztoly kell. Heisl megvonta a vállát. – Majd meggondolom. Mirek elégedett volt. Hozzákoccantotta a pap teli poharához az ő üres poharát. Az üveg nagyot csendült a szobában. – Egy pisztoly és hozzá egy póttár. Jó éjszakát, atyám. Miután kiment, a pap odalépett az ablakhoz, és komor arccal kinézett rajta. Azon gondolkodott, vajon miért avatta be egyáltalán őt szeretett Van Burgh barátja. Nagyon nyugtalanította az egész akció erkölcsi ingatagsága, nem is számolva most a saját szerepét benne – és azt sem, hogy ártatlan apácát tesznek ki ilyen szörnyű veszélyeknek. Mirek sorsa azonban egyáltalán nem izgatta.

11. Oleg Zamjatyin ezredes elsősorban kiváló rejtvényfejtőnek tartotta magát. Jó esze volt hozzá. Mestere volt, a keresztrejtvényeknek, nagy fantáziával és merészen sakkozott. Úgy kezdett hozzá a jelenlegi rejtvény megfejtéséhez, mint egy fanatikus, s ebben segítségére volt még három, nem kevésbé fanatikus segítője, valamint a Szovjetunió legkorszerűbb számítógépközpontja. Három embere vele szemben ült íróasztala mögött a tágas helyiség másik végében. Zamjatyin az áttekinthető, tágas iroda híve volt. Így állandóan felügyelhette munkatársai teljesítményét, és a legváratlanabb pillanatokban kérdésekkel is bombázhatta őket. A Rjad R400-as számítógép központi egysége a pincében zümmögött. Zamjatyinnak tetszett, hová helyezték el újonnan kiépített szervezetét. Bár ez az épület is a Dzerzsinszkij utcában volt, de nem a KGB székházában, hanem a szomszédos Gyetszkij Mir – A gyermekek világa – áruház lezárt szárnyában. Az áruházban gyermekruhától sportszerig mindent lehetett kapni. Zamjatyin nem érezte a dolog morbid iróniáját. A főtitkártól kapott felhatalmazás megnyitotta előtte a szovjet hatalmi hierarchia bármelyik csatornáját. Mindent meg tudott szerezni – embert és felszerelést –, amire csak szüksége volt. Az egyik falon villogott a Szovjetunió európai területének térképe és a szomszédos országoké. Eltérő színekkel jelölték a különböző szintű és forgalmú határátkelőhelyeket. A szomszédos információs teremben ült egy tucatnyi szakértő, akik a bejövő információkat elemezték, összehangolták a kimenő utasításokat és kezelték a számítógépet. Mindezt négy nap alatt sikerült felállítania Zamjatyinnak, pedig eközben egy napot Rómában töltött, és megbeszéléseket folytatott a helyi KGB-rezidenssel. Megtárgyalták a Vatikánba való beépülés lehetőségeit, az elektronikus lehallgatás tervét és kockázatát. Ha lebuknának, néhány munkatársukat nyilván kiutasítanák Olaszországból, de ez az áldozat megéri a kockázatot. Mielőtt kiment volna a repülőtérre, a Vatikánba vitette magát. Hűvös este volt, de a moszkvaihoz képest szabályosan meleg. Úgy sétálgatott, mint egy turista. A Szent Péter téren felnézett a kivilágított ablakokra, és arra gondolt, vajon melyik mögött lehet a pápa. Idős amerikai házaspár állt mellette. Az asszony ájult tisztelettel kérdezte a férjétől: – Nem gondolod, hogy talán most vacsorázik, drágám? A férfi kiskockás zakót viselt, és bajor vadászkalapot, szép tollbokrétával. – Á, kizárt – mordult az asszonyra a férfi –, még korán van. Szerintem most még imádkozik vagy ilyesmi. Van is miért imádkoznia, gondolta Zamjatyin, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel a kocsihoz indult.

A vele szemben lévő íróasztalok mögött ülő három férfi mind őrnagyi rangjelzést viselt, és harmincas éveinek elején-közepén járt. Ők voltak a KGB legjobb elemzői.

Inkább tudósok, mint hírszerzők. Zamjatyin legnagyobb megelégedésére, sikerült mindhármukat igen gyorsan kiemelni az eddigi munkájából. Már harmadik napja elemeznek minden bejövő tájékoztatást, a leg jelentéktelenebbet is. Csendben dolgoznak, csak néha suttognak valamit egymáshoz. Csak akkor fordulnak magához Zamjatyinhoz, ha úgy ítélik: fontos dologra bukkantak. A határellenőrzés megszigorítása kiszűrt egy csomó bűnözőt. Kábítószerrel, vallásos könyvekkel és pornográfiával kereskedőket, akik befelé vitték áruikat, és illegális műtárgykereskedőket, akik Nyugat felé. A brit MI6, a titkosszolgálat egyik küldöncét is lebuktatták. Elkaptak másként gondolkodókat hamis papírokkal, akik Finnország felé akarták elhagyni az országot. Egészében szép eredmény, de sehol semmi a pápa követéről. Természetesen az Idegenforgalmi Minisztérium keményen tiltakozott a határon kialakult lehetetlen állapotok miatt, de magától Andro-povtól kapott egy telefont a miniszter, és ettől elcsendesedett. Zamjatyin leadta első negyvennyolc óránkénti jelentését a főtitkárnak. Alaposan részletezte benne, milyen intézkedéseket foganatosított személyesen. Most épp a második ilyen jelentésén dolgozott. Szeretett volna valami rendkívüli dologról is beszámolni, bár Andropov nyilván megérti, hogy ilyen gyorsan nehéz lenne eredményt felmutatni, bármennyire is türelmetlen a pártvezér. Hallotta, hogy két embere halkan beszélget valamiről, majd az egyik tisztelettudóan megszólalt: –; Ezredes elvtárs! Zamjatyin fölnézett. A legfiatalabb, és talán a legokosabb őrnagy szólt hozzá, Borisz Guclov. Kicsit mindig ápolatlannak tűnt, folyton izzadságszaga volt, de úgy vágott az esze, mint a penge. Rendszerint álmatag szeme most izgatottan csillogott. – Mi van? Gudov a jobbján ülő Ivanovra pillantott, aztán megszólalt. – Négy nappal ezelőtt kiment a parancs a nyugati hírszerző szerveknél lévő hibernált ügynökök aktivizálására. – Igen, így van. – Zamjatyin jól emlékezett, micsoda aggodalmaskodásba fogtak a felettesei emiatt. – Emlékszik még a német BND-nél lévő ügynökre, akinek Mistral a fedőneve? – Hogyne emlékeznék. – Zamjatyin igen jól emlékezett. Mistral 1933-ban került a szervezetbe, még jóval a Guillaume-botrány előtt. Ő nem bukott le, sőt, csillaga meredeken emelkedett, végül ő lett a BND stratégiai tervezési igazgatója. Addig nem akarták aktivizálni, míg meg nem kapja az egész ügynökség igazgatói címét. Csak Andropov félelmei miatt kellett most igénybe venni. – Nos – mondta Gudov –, ezek az emberek arra kaptak utasítást, hogy csak állambiztonsági szempontból életbe vágó ügyeket jelentsenek… és a Vatikánnal, a katolikus egyházzal, és a vatikáni titkosszolgálat munkájával kapcsolatos dolgokról. – És? Gudov megkocogtatta ujjával az előtte fekvő dossziét. – Mistral tegnap felvette a kapcsolatot az összekötőjével. Átadott neki egy dossziét,

amelyet a BND ajándékba kapott egy harmadik szervezettől. Huszonnégy hallgató és hét kiképző portréját tartalmazza, akik a múlt hónap 22-étől kezdve a líbiai Ibn Awad terroristaképző táborban voltak. – Folytassa! – sürgette Zamjatyin. Nem volt türelmetlen, de megérezte, hogy fontos lehet a dolog. Gudov teljesen nyugodtan folytatta. A két kollégája figyelmesen hallgatta, – Nos, ezredes elvtárs, ennek normális körülmények között nem volna jelentősége. Minden nyugati hírszerző központ, különösen a CIA és a Moszad megpróbál bejutni ezekbe a táborokba. De ez a dosszlé nem tőlük szármáik… Szünetet tartott. Zamjatyin elvesztette a türelmét. Fölcsattant: – Hanem? Gudov elmosolyodott. – Az egyház vasfüggöny mögötti segélyszervezetétől! Zamjatyin összevont szemöldökkel hallgatott, aztán ő is elmosolyodott. – Á, tehát szalonnás pap barátunktól? Hozza csak ide! Az őrnagy fölvette a dossziét, és odament hozzá. A két másik őrnagy figyelt, aztán Zamjatyin odabiccentett nekik. Mind a négyen körülállták az ezredes íróasztalát. Zamjatyin lassan végiglapozta a dossziét. Mindegyik lapon egy férfi vagy nő arcképét lehetett látni. A tollrajz elölről és profilból mutatta. A rajzok alatt rövid jellemzés állt. Odaértek egy csinos, keleti lány portréjához. Gudov őrnagy rámutatott az utolsó mondatra. „Szexuális viselkedése szabados, nimfomániás határeset.” – Tehát – morogta Zamjatyin – aki ezt összeállította, nemcsak kiképzést kapott a táborban. – Így van_– bólintott Gudov. – Később megint lesz ilyen. Négy oldallal később Leila szigorú, de csinos arca meredt rájuk. Ismét az utolsó mondatra mutatott Gudov: „Szexuálisan aktív, szadojnazochisztikus tendenciákkal”. Az egyik őrnagy elvigyorodott, és megszólalt: – Vajon én hogy juthatnék el ebbe a táborba? Mindegyikük nevetett, Zamjatyin is, aki hirtelen valami mélységes megnyugvást érzett. – Maga sehogy – mondta, majd ujjával Gudovra bökött. – Borisz viszont igen. Üljenek le. Visszamentek íróasztalukhoz, és türelmesen vártak. Zamjatyin átlapozta a hátralévő lapokat, aztán szótlanul gondolkodott néhány percig. Végül fölemelte a fejét, és pattogóan beszélni kezdett. – Gudov őrnagy most azonnal hazamegy, átöltözik civilbe, és becsomagol. Azonnal indul a lublini légitámaszpontra. Ott várni fogja egy vadászgép, amelyik Líbiába viszi. Ott egy magas rangú líbiai hírszerzővel találkozik, aki helikopterrel elviszi az Ibn Awad táborba. Elvileg nem szabad a hallgatókról fotókat készíteni, de biztos,vagyok benne, hogy van róluk kép. Összehasonlítja a képeket a rajzokkal. Minden bizonnyal lesz egy

extra kép is. Egy férfi vagy egy nő képe. Vélhetően férfi lesz, hacsak nem leszbikus a pápa követe. – Még csak nem is mosolygott senki. Az ezredes hanghordozása elárulta, hogy nem viccelődik. – Kihallgatja az összes oktatót, és azokat a hallgatókat, akik ott voltak a múlt hónap huszonkettedikéig. Különösen ez a filippinó nő és a Leila nevű oktató érdekes. Erre tizenkét órája van. Holnap este tízkor itt jelent az íróasztalom mellett. Próbáljon meg útközben, aludni. És… ne okozzon csalódást. Most pedig induljon! Gudov-őrnagy fölállt, tisztelgett, és elindult az ajtó felé. Zamjatyin hangja megállította. Az ezredes odanyújtotta neki a dossziét. – Erre szüksége lesz. Gudov megszégyenült arccal ment az anyagért. Zamjatyin nem volt mérges. Tisztában volt vele, hogy a jó eszű emberek rendszerint szórakozottak. Odaszólt az egyik őrnagynak: – Vorincev elvtárs, intézze el az utat, és szervezze meg a kapcsolatot a líbiai titkosszolgálattal tripoli rezidensünkön keresztül. Használja a különleges kódot. – Igenis, ezredes elvtárs! – Vorincev azonnal a telefon után nyúlt. Zamjatyin a másik őrnagyra nézett, aki előtte állt és várt. Zamjatyin a számára is tartogatott valamit. – Ivanov őrnagy, maga rendeljen teát mindenkinek! Ivanov vigyorogva nyúlt a telefon után. Miután elintézte a teát, és letette a kagylót, megszólalt: – Hogy a csudába juttatta be a szalonnás pap az emberét a táborba? Zamjatyin fölsóhajtott. – Megpróbáljuk kideríteni, de félek, nem jutunk semmire. Nem szabad alábecsülnünk azt az átkozott papot… – Mély lélegzetet vett, és fölemelte a filctollat. – De a sarkában vagyunk. A főtitkár számára fogalmazott jelentés végére még odaírta: „Nagy a valószínűsége, hogy rövidesen azonosítani tudjuk a gyilkos személyét, és részletes személyleírást is szerzünk róla. Remélem, hogy mindezt már következő jelentésemhez mellékelhetem.”

Mario Versano érsek kényelmetlenül érezte magát. A szék, amelyben ült, kényelmes volt ugyan, de a helyzet annál kevésbé. A pápa türelmesen megismételte a kérdést: – Mi folyik itt, Mario? Az érsek meglepetten rázta meg a fejét. – Fogalmam sincs, Szentatyám. De kétségtelenül kicsit furcsa a dolog. – Kicsit? Nagyon – jelentette ki a pápa. Fölállt, és az íróasztalához lépett, ahonnan fölemelt egy papírt. – Itt a beszámoló Glemp bíborostól Varsóból. Az SB Moszkva közvetlen utasítására lecsapott rájuk. Hiába tiltakoztunk hivatalos csatornákon, nem reagáltak. És ez zajlik az egész keleti blokkban; Láthatóan nem törődnek a világ közvéleményével. Több száz emberünket letartóztatták. Nem került sor ilyesmire a közelmúltban. – Letette a papírt, aztán fölvett egy másikat, – Ciban arról számol be a jelentésében, hogy az elmúlt két napban háromszor próbálták meg az üzemfenntartási osztály embereit megvesztegetni, hogy helyezzenek el a Vatikánban lehallgatókészüléket. Az olasz világi

hatóságok is arról számolnak be, hogy fokozódott a KGB tevékenysége a városban. Ciban aggódik a biztonságunk miatt. Magát is megfenyegette a Vörös Brigádok. Ciban azt javasolja, hogy halasszuk el holnapi, milánói látogatásunkat. – És elhalasztja? – kérdezte Versano. A pápa letette a papírt az íróasztalára, megkerülte asztalát, és nehézkesen leült a székére. – Semmit nem halasztunk el. Miért, maga azt hiszi, hogy Andropov áll a dolgok mögött? Hogy itt akarnak megölni a Vatikánban… Itáliában? – Nem, Szentatyám. – Akkor mi folyik itt? Versano egymásra tette hosszú lábait, és előrehajolt. Agya szélsebesen pörgött, megpróbált kisütni valamit. Végül némileg bizonytalanul megszólalt. – Szentatyám, természetesen az ember mindenfélét hall. Azt hiszem, bizonyos fajta dezinformációs akció is folyhat épp, valakik szabotázsakcióra készülhetnek. – Mondjon már valami konkrétumot! Versano bólintott. – Igen, ez lehet a háttérben; Szentatyám tudja, hogy az olasz elhárítás bizonyos vatikáni körökkel is tartja a kapcsolatot. Ez kiderült a P2 páholy leleplezésekor. A pápa fölsóhajtott. – Igen, de megpróbáltuk ezt visszaszorítani. – Ennek ellenére, Szentatyám, nagyon is valószínű, hogy. ezek az elemek hallottak arról, hogy Andropov nem adta fel… és néhány forrófejű egy kicsit többet beszélt a kelleténél. A pápa fölvonta szemöldökét. – Ezt hogy érti? Versano ráerősített. – Nos, esetleg megpendítették, hogy ezt nem nézhetjük tétlenül. – A feszültség fokozása érdekében elhallgatott, majd folytatta: – Természetesen csak a szájuk jár. Mélységesen tisztelik pnt, Szentatyám, és fölháborítja őket a hír, az egész egyházat fenyegető akciót látnak a dolog mögött. Bevallom, Szentatyám, én is nagyon dühös lettem. Természetesen kordában kell tartanunk indulatainkat. A pápa bekapta a horgot. – Tud ennél többet is, Mario? Ki van a dologban? A lengyel hírek alapján, úgy sejtem, Van Burgh atya is benne van, legalábbis készül valamire. Ciban szerint a Russicóba akartak a leginkább lehallgatókészüléket elhelyezni. Megpróbáltuk elérni Van Burghöt, de mindenki úgy tudja, hogy Keleten van, kegyes célú misszión. Versano megvonta a vállát. – Ez nagyon valószínű, Szentatyám. Ez a munkája. A pápa biccentett. – Igen, legyen áldott a lelke. De azt sem felejtjük el, hogy olyan pap

ő, aki szeret a maga útján járni. Amikor Krakkó érseke voltunk; sokszor talált ki olyat, amiről csak utólag értesültünk. Versano megnyugtatóan próbált válaszolni. – Nyitva tartom a fülem, Szentatyám, és beszámolok róla, ha hallok valamit. Kiderítem azt is, mikor tár vissza Keletről, és miben sántikál. Az hiszem, jobb, ha rám bízza a dolgot… Szentatyámnak oly sok egyéb dologgal kell törődnie. János Pál megmasszírozta az állát, majd szomorúan megszólalt: – Súlyos csapás volt Mennini biboros elvesztése. Mindennap imádkozunk a lelki üdvéért. Hisz épp csak most kezdett hozzá a rend újjászervezéséhez… – Fölsóhajtott. – És most azt hallom, hogy Bascones bíborost akarják megválasztani. – Kétségbeesetten emelte föl a kezét. – Újból radikalizálódni fog a rend… Közbeavatkozhatnánk, de gyűlöljük azt tenni… Mert ezzel csak még jobban polarizálnánk a rendet… de az egész egyházat is. Ismét megpróbált megnyugtatónak hangzani Versano. Boldog volt, hogy más vizekre eveztek. – Szentatyám, ne aggódjék egyelőre. Az én információim szerint Bascones bíborosnak gyengék az esélyei. – Bízunk benne, hogy igaza lesz. – A komorság eloszlott a pápa arcáról, Versanóra mosolygott. – Mennyire hiányozni fog mellőlünk Milánóban, Mario. Nagyon hiányzik, amikor nincs mellettünk. Versano megilletődötten válaszolt: – Én is sajnálom, Szentatyám. Remélem, hogy tisztázódik az ügy…, mert Szentatyám mellett akarok lenni a Távol-Keleten. A pápa fölállt. – Semmi nem okozna nekünk nagyobb örömet. Eközben azonban, Mario, számítunk rá, hogy tájékoztat minket mindenről, amit megtud erről a dologról. – Ismét fölsóhajtott. – Azt tudta, hogy Mennini bíboros a legszörnyűbb szőringet viselte a halálakor? Bizonyosan rengeteget szenvedett ettől a kemény vezekléstől. Versano megcsóválta a fejét. – Nem vagyok meglepve, Szentatyám. Végtelenül tiszta ember volt. Magam is sokszor imádkozom a lelki üdvéért. Lenézett az egyházfőre, és bátorítóan mosolygott.;– Az említett üggyel kapcsolatban, Szentatyám, bízhat bennem. A pápa mosolyogva nyújtotta csókra a gyűrűjét. Frank szétterítette. az útlevélkép nagyságú fényképeket az íróasztalán. Némelyik igen jó minőségű volt, mások azonban életlenek. Mindegyik kép titokban készült a hallgatókról. Gudov őrnagy világoskék rövid ujjú inget, és vadonatúj, de rosszul szabott farmert viselt. Kinyitotta a dossziét, és az asztal fölé hajolt. Mögötte állt a tripoli KGBrezidens, aggodalmas arccal, és szafariöltözékben. Mellette volt a burnuszos „Hasszán”, a líbiai biztonsági szolgálat helyettes vezetője. Dühös volt. Gudov a Nagy Testvér képviseletében érkezett, ezért kijárt neki a kötelező tisztelet, de az arab nem szenvedhette az orosz nagyképűségét. Gudov gyorsan összehasonlította a rajzokat a fotókkal. Frank segített neki. Az egész tíz percbe sem telt. Gudov lassan maga elé húzta az egyetlen kimaradt képet, és lenézett Mirek Scibor profiljára. Frank mosolyogva jegyezte meg:

– Ha ez az emberük, akkor büszke lehet rá. Soha nem hibázott; nem kérdezősködött, a legkisebb gyanút nem keltette fel. Gudov türelmetlenül fölmordult. – Hozza a dossziéját! Frank odament az acél iratszekrényhez, átpörgette ujjait a dossziékon, és kihúzott egyet. Még mindig ott honolt az arcán a félmosoly, amikor odaadta a dossziét az orosznak. Gudov egy pillantást vetett a dossziéra írt névre: „Werner”. – Német? – kérdezte. Frank megrázta a fejét. – Kiválóan beszél németül, de akcentussal. Angolul szintén. Úgy gondolom, inkább kelet-európai lehetett; cseh vagy lengyel… nem kizárt, hogy orosz. Gudov fölfortyant, majd Hasszán felé fordult, és nem kevés éllel megkérdezte: – Honnan jött? Hasszán határozott hangon felelt: – Hogy válaszolhassak, szükségem van a főnököm engedélyére… sőt, talán Kadhafi ezredes engedélyére. Gudov robbant. Jó két percen keresztül szidalmazta az arabot. Amikor befejezte, a nyál végigcsor-gott az állán. Hasszán a falnak támaszkodott, mintha a tiráda szögezte volna oda. Az arcán félelemmel vegyes megdöbbenés tükröződött. Gudov zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az arcát, majd minden egyes szót jól megnyomva, megszólalt: – A főnöke megmondta magának, hogy köteles mindenben együttműködni velem. Tehát közölje, amit hallani akarok, mert ígérem, nem éli meg a naplementét sem. Hasszán, mint egy robot, rezzenéstelen arccal válaszolt. – Triesztből érkezett hajóval Tripóliba, a Lydia fedélzetén. Ez Limassolban bejegyzett ciprusi hajó. – Ki küldte? – vakkantott rá Gudov. Hasszán megvonta a vállát. – Nekünk annyit mondtak, hogy a német Vörös Hadsereg Frakció. – Van erre bizonyítékuk? – Nincs, uram. Soha semmit nem ellenőrzünk. Hiszen tudja, hogyan működik a rendszer. Senki nem kérdez semmit. Ideológiai különbség nélkül mindenki megkapja a kiképzést. A közös nevezőjük az, hogy mindegyik terrorista. – Az arab hangja egy fokkal keményedett, úgy ismételte: – Hiszen tudja, hogyan működik a rendszer. Éppen a KGB javaslata volt… Gudov fölsóhajtott. – És hol van most ezt a hajó? Hasszán egy pillanatig gondolkodott, aztán válaszolt: – Rendszeresen Limassol, Trieszt és Tripoli között hajózik… néhány nap múlva föl kell bukkanjon Tripoliban. Gudov a helyi KGB-rezidens felé fordult. – Lagovszkij, azt akarom, hogy hallgassa ki a személyzetet. Személyesen! Minden részletet tudni akarok erről az emberről. A hajó kikötése után huszonnégy órával az asztalomon akarom látni a jelentését. Lagovszkij biccentett. – Igen, őrnagy elvtárs. Rang szerint Guclov feljebbvalója volt ugyan, ám az őrnagy érkezését jelző híradás nem hagyott kétséget afelől, ki a főnök ebben az esetben. – És persze, a trieszti diszpécsert is hallgassák ki – folytatta Gudov. – Értesítsék

Rómát. Ők közvetlenül nekem jelentsenek. – Igen, értettem. Gudov most először nyitotta ki a dossziét. Az összes oktató részletesen beszámolt Werner fejlődéséről. Gudov gyorsan átlapozta az egészet. Frank jelentése volt az utolsó, hisz ő volt a vezető instruktor. Mosolyogva nézte, ahogy az orosz végigolvassa a szövegét, különösen az utolsó mondatokat. „Ez az ember nagyon lelkesen végezte a feladatokat, és kiválóan el is sajátított mindent. A tábor elhagyásakor fizikai erejének csúcsán van. Mind szellemi, mind fizikai értelemben tökéletes gyilkosnak tekinthető.” Gudov kérdően tekintett rá. Frank nyugodtan szólalt meg: – Ő a legjobb, aki csak valaha a kezem alatt tanult. Két lábon járó fegyver. Gudov az asztal felé fordult és a fotókra mutatott. – Hányan vannak még ezek közül itt a táborban? Frank lassú mozdulatokkal az asztal szélére húzott néhány képet. Tizenkét kép maradt az asztal közepén. Gudov rájuk pillantott: – A filippinók elmentek? – Négy napja. – Kár. – Lagovszkij felé fordult, és Hasszánra mutatott. – Próbálják megtalálni őket. A férfi minden jel szerint szexuális kapcsolatot létesített az egyik nővel. Hallgassák ki a nőt! – Az órájára pillantott, és összevonta a szemöldökét. Frankhez fordult: – Ebben a szobában akaróra az érintetteket kihallgatni. Először a hallgatókat egyenként, majd végül az oktatókat. Maga lesz az utolsó, Leila pedig közvetlenül maga előtt. Kezének alig látható mozdulatával elbocsátotta őket. Frank visszafordult: – Kér kávét, őrnagy? – Nem. – Gudov egy kicsit elbizonytalanodott. – Van Coca-Colájuk? Frank elvigyorodott. – Mi az hogy! – Akkor küldjön be három üveggel, jó hideget!

Gudov nem táplált vérmes reményeket azzal kapcsolatban, hogy sok hasznos információhoz jut, talán csak Leilában bízott. Megtudta, hogy Werner inkább figyelt, mint beszélt. Már egészen feladta a dolgot, amikor Leilára került a sor. A nő vonzó arca tökéletes közönnyel meredt rá. A többiekkel Gudov szinte fenyegetően tárgyalt. Leilával más hangot ütött meg. Nem azért, mert nő volt, hanem a tekintetén látta, hogy hajlamos megmakacsolni magát. És persze, hallomásból ismerte is a nőt. Nem valószínű, hogy rá tudott volna ijeszteni. Gudov fölállt, kezet nyújtott a nőnek, aki erősen megszorította. A férfi hellyel kínálta,

aztán mindketten helyet foglaltak. A nő ingének nyaka ki volt gombolva, kivillant sima bőre, mellének íve. A nő türelmesen „várt. A férfi megszólalt: – Leila, mint azt nyilván tudja, Werner érdekel minket. Úgy sejtjük, hogy imperialista ügynök…, de lehet, hogy cionista. A nőnek megrándult a szája. – Nem volt zsidó. Biztosíthatom, hogy nem volt körülmetélve. A férfi magára erőltetett egy mosolyt. – Igen, de ez nem jelent semmit… Leila, a segítségére van szükségünk. Maga kapcsolatban volt ezzel a férfival… nem is egy alkalommal. A nő bólintott. – Hányszor volt vele? – Nem számoltam, őrnagy. Talán nyolcszor vagy tízszer. – És miről beszélgettek? – Semmiről. – Semmiről? Velem ne vicceljen, Leila. – Gudov előrehajolt. – Maga a szeretője lett… nyolcszor vagy tízszer volt vele… és nem mondott magának semmit? A nő mély lélegzetet vett, és mélyen Gudov szemébe nézett. – Őrnagy, kérem, értsen meg. Mindent elmondok magának, amit csak erről a férfiról tudok. Úgysem látom soha viszont. Számomra semmit sem jelent érzelmileg. Csak testi volt a kapcsolatunk. Előfordul, hogy kiválasztok magamnak egy férfit a hallgatók közül. Higgye el, hogy nem beszélgettünk egymással. – Elhallgatott, aztán mintha meggondolta volna magát. – Tudja, őrnagy, én akartam így. Neki is megfelelt. Jobb volt, hogy nem beszélgettünk. Nem voltak érzelmek… nem kellett becézgetni… hazudni. Csak két test és semmi más. Érti, őrnagy? Gudov értette, és hitt is a nőnek. Már az elkeseredés küszöbén volt. Lenézett a nőről készült toll-rajzra, majd a Werner által adott leírásra.,,Szadomazochista hajlam”. Már épp megkérdezte volna a dolgot, amikor a nő határozott hangon megszólalt: – Őrnagy, amikor meghallottam, hogy erről az emberről érdeklődik, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy el tudjak mondani magának minden részletet. Fogjon egy tollat, diktálom. Gudov némileg meglepetten fölemelte a tollát,, és maga elé húzta a füzetét. A nő belekezdett. – A bőre természetellenesen fehér volt, még ahhoz képest is, hogy európai volt. Épp csak megfogta a nap, mert nagyon vigyázott, nehogy leégjen. A jobb tomporán van egy tíz centi hosszú, vékony sebhely. Egy másik ehhez hasonló, bár csak feleekkora hosszú, a bal térdén is. A lábai normális méretűek, de nagyon magas a rüsztje. Kezének ujjai vékonyak, de roppant erősek. Mellkasa közepesen szőrös. Fanszőrzete viszont meglepő módon fekete és sűrű, mintha nem is európai lenne. Pénisze átlagos méretű, és mint említettem, nincs körülmetélve. A csípője és a hasa széles. Rövid szünetet tartott, megvárta, míg Gudov leírja a mondottakat, aztán folytatta: – Mielőtt a táborba érkezett volna, hosszú időn át nem volt nővel dolga. Ezt gyakorlatból is tudom, de ő is említette. A férfiassága átlagon felüli. Húsz percen belül két orgazmusra

volt képes, és a harmadikra egy óra elteltével. A szerelemben nem önző, tudja, hogyan kell örömet szerezni egy nőnek, és élvezi is ezt… – Ismét kivárta Gudovot, majd folytatta: – Ezeken kívül az is figyelemre méltó volt vele kapcsolatban, hogy kegyetlenül kizsarolta magát, hogy mindenben a legjobbat nyújtsa. Ehhez hozzá vagyunk szokva, ha moszlimokról vagy japánokról van szó. Mivel ő nem arab és nem japán, feltételezem, hogy valami mélységes gyűlölet hajtja… hogy mi ellen, azt sajnos nem tudom. Ez minden, amit el tudok róla mondani. Gudov fölnézett, és megkérdezte: – Szadista… úgy értem, szexuális értelemben? A nő halványan elmosolyodott. – Azt akarja kérdezni, mazochista vagyok-e? Nos, bizonyos mértékig igen… De Werner nem szadista. Szereti uralni a nőt – a legtöbb férfi szereti –, van is benne bizonyos kegyetlenkedésre való hajlam… de, őrnagy, az ilyesmit a legtöbb nő szereti. Gudov úgy bólintott, mintha valami alapigazságot hallott volna. Aztán szája sarkában megjelent a csalódást jelző görbület. Amit mondott neki a nő, az csak felszínes dolog. Rekonstruálni lehet belőle a férfi jellemét, de egy lépéssel sem jutott közelebb ahhoz, hogy kicsoda ez az ember, milyen nemzetiségű. Ennél többet szeretett volna letenni Zamjatyin asztalára, nem csupán egy fotót és egy alapos személyleírást. Leila mintha észrevette volna a férfi csalódottságát. Szinte szabadkozva mondta: – Sajnos csak ennyit tudok, őrnagy. Mint említettem, nem beszéltünk egymással. De kétlem, hogy mással beszélt volna a táborban. Gudov visszatette a tollára a kupakot. – Még a filippinó lánnyal sem? Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha dühöt látott volna felvillanni a nő szemében. Mindez azt bizonyította, hogy nem is annyira érzelemmentes ez a nő, mint amilyennek mondta magát. A féltékenységet bizonyosan ismeri. Werner uralkodott fölötte, kihasználta. A nő pedig gyűlölte. Gudov hátralökte a székét, és fölállt. – Köszönöm, Leila. Kérem, szóljon Franknek, hogy jöjjön be. Kezet ráztak, aztán a nő megindult az ajtó felé. Félúton megtorpant, a szemében zavar tükröződött. – Őrnagy, mondott valamit ez a férfi nekem, amit nem értettem. Kétszer is mondta, mindkétszer orgazmus közben… nem is nekem szánta, csak magának hajtogatta. Három szó az egész. – Igen? – Kurwa ale dupa… valami ilyesmit. Gudov megkönnyebbülten sóhajtott föl, és hálát adott az égnek, hogy jó sorsa négy évre Varsóba vezényelte, ahol volt egy lengyel szerelője is. Elmosolyodott. – Kurwa ale dupa – fölnevetett. –– Leila, ez lengyelül van. Azt jelenti, hogy elégedett volt magával, vagy valami hasonló. A nő elgondolkodva bólintott. – Tehát lengyel. És ez segít valamit? – Ó, igen – mondta a férfi, és mély lélegzetet vett. – Nagy segítség volt. Köszönöm, Leila…

Fél órával később Frank figyelte, hogy Gudov őrnagy beszáll a helikopterbe. Az orosznak remek hangulata volt, annak ellenére, hogy gyilkos menetrend szerint közlekedett. Nyilvánvalónak tűnt, hogy sikerrel járt. Frank kihallgatása rövid volt. Elmondott mindent, amit látott vagy tapasztalt Wernerrel kapcsolatban. Két dolog kivételével. Az egyik az volt, hogy Werner üzenetet kapott, hogy ne vágja le a bajuszát és növessze meg a haját. A másik pedig az volt, hogy Frank megajándékozta egy „Denbi” tollal. Miközben a helikopter által felkavart port nézte, Frank azon törte a fejét, vajon miért nem szólt erről a két dologról Gudovnak. Maga sem tudott választ adni a kérdésre. Az már biztos, gondolta, hogy Werner a KGB ellen megy bevetésre. Ideológiai elkötelezettsége ellenére Frank a gyengébbnek szurkolt.

Borisz Gudov őrnagy este hatkor ért Moszkvába. A gépen nem aludt, hanem a jelentését írta. Irodalmilag is remekműnek találta, de az írásból kiderült, milyen metsző logikával következtette ki az igazságot. Tisztában volt vele, hogy Zamjatyin ezredest tájékoztatják a gép érkezéséről, ennek ellenére nem jelentkezett azonnal a hivatalában. Először lement az épület alagsorába, és élénk beszélgetésbe keveredett a középkorú, madárszerű nővel, aki a Rjad R400-as számítógép mellett dolgozott. A nő bólintott, majd a számítógép letapogatójába helyezte a fotót. A nagyított, nagy felbontású változat már jóval élesebbnek tűnt. A nő ezek után közölte, hogy a több tízezernyi jegy ellenőrzése legalább fél órát vesz igénybe. Gudovnak annyi ideje nem volt, de elégedetten konstatálta, hogy a kiírón tíz percen belül megjelent a gyilkos teljes addigi tevékenységéről a jelentés. Gudov letépte a perforált vonal mentén a papírt, és a dossziéhoz mellékelte. Hét órakor Zamjatyin irodájában volt, aki gratulált neki. Hét harminckor Zamjatyin Viktor Csebrikov irodájában volt, aki gratulált neki. Úgy tűnt, mintha mindenki túlórázna a KGB-nél. Csebrikov arca nagyon elkomorult, amikor meglátta a jelentésben a nevet. Zamjatyin izgatottan kezdte elősorolni. a múltbéli dolgait, de beléfojtották a szót. Csebrikov minden jel szerint nagyon jól tudta, kiről van szó. Nyolc harminckor Csebrikov már Andropov lakosztályában vodkázott. A főtitkár virágmintás házi-kabátot viselt. – A feleségemtől kaptam – magyarázta, mintha szabadkoznia kellene miatta. Végigolvasta a jelentést, határozott mozdulattal összecsukta a dossziét, és Csebrikovra nézett. – Viktor – szólalt meg –, időnként olyasmit csinálunk, amiről azt hisszük, hogy akkor és ott a legjobb, azután pedig kiderül… – Nem fejezte be a mondatot. Csebrikov diplomatikusan jegyezte meg: – Jurij, erre semmiképpen nem számíthattunk. Andropov elgondolkodva kocogtatta meg a dossziét, aztán megszólalt: – Mirek Scibor… jól választottak ezek a papok; találtak egy embert, akinek tényleg van indítéka… El kell kapnunk, Viktor, és ha elkaptuk, azonnal meg kell ölni. Semmi kihallgatás meg ilyesmi. Senki ne kérdezzen tőle semmit, üljék meg!

– El fogjuk kapni – jegyezte meg Csebrikov, és valami távoli lelkesedés csendült a hangjában. – Most, hogy tudjuk; kiről van szó, a pápa követe akár halottnak is érezheti magát. – Ez nem elég, Viktor – szólalt meg Andropov, és előrehajolt, – Látni akarom a holttestét a saját szememmel – és minél előbb!

Ezalatt Krakkóban Stefan Szafer professzor gyorsan dolgozott. Nem sietve, de a megszokott tempójánál jóval gyorsabban. Ez meglepte asszisztensét, Wit Bereda doktort és a műtősnővért, Danuía Peskót. Nem mintha a sietség veszélyeztette volna a beteg életét. Ujjai ugyanolyan ügyesek voltak, mint mindig. De az igazi meglepetés, még hátravolt. Miután levette – a vese vérellátását biztosító artériáról az érfogót, és alaposan megnézte a varratot az összevarrt vesén, odafordult Beredához, és ezt mondta neki a maszkon keresztül. – Doktor, zárja be helyettem a sebet. Fontos találkozóm van, és máris késésben vagyok. Ellépett az asztal mellől, és kisietett az öltözőbe. Bereda Danuta nővér szemébe nézett, aki a műtőasztal másik oldalán állt a tehetetlenül heverő beteg mellett. A nővér szemei is ugyanolyan meglepettek voltak, mint az övé. Minden vezető sebész az asszisztensére szokta hagyni a végső öltéseket, de nem Stefan Szafer – ő soha. Rettenetesen büszke volt az általa végzett munkára. A veseműtétek elkerülhetetlenül hosszú, olykor nagyon csúnyán hegedő vágással járnak. Ő azonban olyan ügyesen öltött össze minden sebet, hogy egy kaliforniai kozmetikai sebész megirigyelhette volna. – Biztosan baromi fontos emberre! találkozik – morogta Bereda, és az asztal fölé hajolt. A „fontos ember” valóban fontos volt, de nem úgy, ahogyan Bereda elképzelte. Egy ígéretes karrier előtt álló színésznőről volt szó, akit Halena Maresának hívtak, és Stefan Szafer fülig, ha nem a feje búbjáig szerelmes volt belé. A férfi negyedórával a nő előtt érkezett a Wierzynek étterembe. A főpincér azonnal megismerte benne a fontos embert, és szokásos asztalához kísérte. Ami szokatlan volt, az az, hogy most nem vacsorázni érkezett, hanem ebédelni. Rendszerint ugyanis a kórházban szokott kutyafuttában megebédelni. Vodkát rendelt sok szódával. Míg megjött az ital, a férfi körülnézett az elegáns helyiségben. Drága hely volt ez, ahová magas rangú kormánytisztviselők jártak, katonatisztek és akadémikusok, vagy pedig a hozzá hasonló magas keresetű emberek. Honfitársaival ellentétben, őt különösebben nem nyűgözte le az étterem luxusa és az árak. Nyugaton töltött évei után unottan szemlélte a rongyrázást. Sőt, szigorú idealizmusa miatt még kicsit el is ítélte a dolgot. Neki tökéletesen megfelelt volna egy egyszerű, nem ennyire hivalkodó hely is, de tudta, hogy Halena ezt szereti. Egyébként ő volt az, aki először ide hívta randevúra, hogy megpróbálja elbűvölni a nőt. Vacsora közben akkor az járt a fejében, vajon azért fogadta-e el a nő a meghívást, mert tudta, hogy a férfi ki tudja fizetni. De aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Egy ilyen szép nőt bizonyosan gyakran hívnak ilyen helyre. Egyébként is a vacsora közbeni vidám csevegés, az iránta tanúsított figyelem meggyőzte, hogy őszinte a nő érdeklődése.

A második randevún megcsókolta. Először csak óvatosan, aztán a végén egyre szenvedélyesebben. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a nő érzéketlen a „problémája” iránt. Megérkezett az itala, és az órájára pillantott. Még tíz perc, de a nő pontos volt; ezt különösen értékelte benne. Benyúlt zakója zsebébe, kivett egy Amplex tablettát, és gyorsan a szájába lökte. Ez a tabletta testesítette meg a problémáját. Ugyanis krónikusan rossz volt a szájszaga. Jóvágású ember volt, személyisége és társadalmi helyzete vonzotta ugyan a nőket, de ez a vonzalom nem tartott sokáig; halitózisa tett róla. Mindennel próbálkozott, amit csak ismert az orvostudomány. Étrendjét megváltoztatta. Valamelyest javítani tudott az állapotán, de igazában nem tudta megszüntetni. A nagyapjának is halitózisa volt. Arra a következtetésre jutott, hogy ez öröklődő szindróma, amely minden második nemzedékben jelentkezik. Hirtelen rájött arra is, hogy Halena iránti vonzalmát nemcsak a lány szépsége magyarázta, hanem az is, hogy a lányt egyáltalán nem érdekelte az ő „problémája”. Meg is kockáztatta, hogy szóba hozza neki a dolgot, de a lány csak nevetett. – Lehet, hogy rosszak a szaglósejtjeim, de engem ez nem zavar. Verd ki a fejedből a dolgot, Stefan. Mindig úgy gondolta, hogy a színésznők, már csak munkájuk folytán is, hajlamosak a kicsapongásra, a hűtlenségre. Rájött aztán, hogy lehet ez általában igaz, de akkor Halena kivétel a szabály alól. Már nyolcszor voltak együtt különböző helyeken azóta, hogy négy hete összetalálkoztak. A lány csókolózott vele, sőt a legutóbb még többet is engedett. Megérinthette a mellét, ugyanis Halena sosem viselt melltartót. De egyelőre ennél tovább nem jutottak. Ennek ellenére a többi, a folytatás ígérete mindig ott csillogott a lány szemében. Egyszer a férfi kocsijában csókolóztak, és a férfi keze tiltott helyekre tévedt. A nő hevesen ellökte magától, de amikor megérezte rajta a csalódást, kedvesen ezt mondta: – Nem akarlak fölcsigázni, Stefan. Én is akarom, de fölállítottam magamnak egy szabályt. Előbb meg kell ismernem a férfit, tudnom kell, hogy szeretem-e. – És gondolod, hogy engem tudnál szeretni? A lány kedvesen rá mosolygott. – Hát vesztegetném a drága időmet vagy a tiédet, ha úgy gondolnám, hogy nem? Adj még egy kis időt. Lassan eszem, lassan fürdőzöm, lassan öltözöm fel… és lassan szeretek bele valakibe. Miután bátorították, a férfi csalódása alábbhagyott. Tudta, hogy valamikor a közeli jövőben végre megkapja a lányt. Visszagondolt arra az unalmas fogadásra az egyetemen, ahol megismerkedtek. Először csak röviden beszéltek egymással. Mivel ő volt kétségtelenül a legszebb nő a helyiségben, gyorsan letámadták a reményteljes Rómeók. De ő végig szemmel tartotta a lányt, és érezte, hogy az is figyeli őt. Végül aztán a lány lerázta magáról az udvarlókat, és egyenesen odament hozzá, a terem másik végébe. Rámosolygott és így szólt: – Hallottam, hogy maga kiváló orvos. Igaz, nem néz ki annak – ezt bóknak szántam. Most viszont fölrúgok egy társadalmi szabályt és orvosi tanácsot kérek egy doktortól egy ilyen partin. Mi a másnaposság legjobb ellenszere? – Miért, magának az lesz? – kérdezte tőle a férfi komolyan. – Nem, hanem a lakótársam iszik folyton rengeteg vodkát. A barátnőm azt mondja, hogy á legjobb módszer a „kutyaharapást szőrével”.

A férfi elmosolyodott. – Ez igaz, Maresa kisasszony. Orvosilag bizonyított tény, hogy egy-két cseppnyi abból, ami a betegséget okozza, enyhíti a bajt… de csak egy-két csepp! Ez és” ha néhányszor jó mélyet szippant a tiszta oxigénből. – Ezt nem árulom el a barátnőmnek – mondta a lány nevetve. – Még képes lesz telehordani a lakást oxigénpalackokkal. – Az órájára pillantott, és félhangosan ennyit mondott: – A fenébe, mennem kell, ha el akarom érni az utolsó buszt. – Boldogan hazaviszem. – Biztos, hogy nem gondolja meg magát? Elég messze lakom. – Biztos, hogy hazaviszem – mondta a férfi határozottan.

Csak két percet késett. Úgy lépett be a helyiségbe, hogy az órájára pillantott. Lábszárközépig érő báránybőr kabátot viselt, kerek kis kalapot, hamvasszőke haja buján omlott a vállára. Már az ajtóból odaintegetett neki, aztán átvonult az asztalok között. Minden fej felé fordult, és Stefan ismét érezte azt az izgalmat, ami mindig elfogta, ha a lány közeledett hozzá a tömegben. Fölállt és megcsókolta. A lánynak hideg volt az orra. Kigombolta a kabátját, és odaadta az odasiető pincérnek. Sötétkék kasmírruhát viselt. Stefan hozta neki ajándékba Londonból, és legutóbbi randevújuk alkalmával adta át neki. A lány körbefordult. – Hogy tetszem? – Fantasztikusan jól áll neked. Egy másik pincér a lány alá tolta a széket. Halena izgatott arccal ült le. – Na, mi az a jó hír? – kérdezte a férfi. A lány föltartotta a kezét. – Előbb rendeljünk. Miután a főpincér fölvette a rendelést és elment, a lány bejelentette: – Moszkvába megyek két hétre. – Tényleg? Azt hittem, nem szereted Oroszországot. – Az oroszokat – javította ki a lány. – Szerepet kaptál? – Nem, Stefan. Ez jobb. Oleg Tabakov tart kéthetes kurzust. Ő a legnagyobb rendező, még ha orosz is. Lesznek ott színészek Magyarországról, Csehszlovákiából, Romániából – mindenhonnan. Nagy élmény az ilyen… és jót tesz a pályafutásomnak is. A férfi örült a lány szerencséjének, de leheletnyi csalódást is érzett. Csak két hétre megy el ugyan, de nagyon fog neki hiányozni a lány. – Ez csodálatos, Halena. Hogy kaptál helyet a csoportban? A lány hamiskásan rámosolygott. – Először nem rólam volt szó. Barbara Planskyt választották ki, de Szczepanski szerepet adott neki az új darabban, micsoda mázlista, így nem tudott menni. Így lett hely nekem.

A férfi mosolygott. – Szerencséd volt, de meg is érdemelted. Mikor mész? – Jövő hónap ötödikén. – Félrefordította a fejét, és úgy nézett a férfira. Egy kis mosoly bujkált az ajka körül. – Hiányozni fogok neked, Stefan? – Hiszen tudod, hogy igen – válaszolta a férfi. A lány átnyúlt az asztalon, és a férfi kezére tette a kezét. – Akkor gyere velem. A férfi meglepetten kapta föl a fejét. De mielőtt válaszolni tudott volna, a lány folytatta a rábeszélést. – Nem mondtad, hogy évek óta nem voltál szabadságon? Nekem is bőven lesz szabadidőm Moszkvában. Még Leningrádba is átmehetünk vagy két napra. Azt mondják, szép város. Irmina járt ott a múlt hónapban. Azt mondta, csodálatos volt. Éjszakai vonattal ment… próbálj meg elszabadulni, Stefan. Végre együtt lehetnénk… A szó, hogy „együtt” és ahogyan a lány kimondta, izgalmas gondolatokat indított el a férfiban. Érezte, h»gy merevedése van. – Két hétre képtelenség elszakadnom az osztályról, Halena. Pillanatnyilag legalábbis. A lány nem hagyta annyiban. – Akkor csak néhány napra. Egy hosszú hétvége is remek lenne. Kérlek, Stefan! – Megszorította a férfi kezét. A férfi mosolyogva válaszolt. – Megpróbálom, Halena. Néhány napot el tudok intézni. Ma délután megnézem, hogyan leszek beosztva, aztán beszélek Skibinsky professzorral. A lány boldogan fölnevetett. A férfi szerette, ha nevet. A mellette lévő székről fölemelt egy gusztusosán becsomagolt dobozt, és odatette a lány elé az asztalra. – Ez mi? – Fényképezőgép. – Nekem? – Miért, kinek? Te mondtad, hogy mennyire szeretsz fényképezni, de nincs pénzed az. új tükörreflexes gépre. Ez itt Leica. Az egyik legjobb márka. A lány szeretettel nézett rá, csillogó szemmel ezt mondta: – Köszönöm, drágám. Rengeteg képet fogok csinálni… és csak neked.

Ebéd után a reményteljes, fiatal színésznő hazatért apró lakásába. Ütközben megállt egy telefonfülkénél, és fölhívott egy számot.

Két nappal később Roman Skibinsky professzor ugyanabban az étteremben ebédelt Feliks Kurowskival, a kórház főigazgatójával. Skibinsky apja a háború előtt ezredességig vitte a lovasságnál. Egyike volt annak a több ezer lengyel tisztnek, akiket a katyni erdőben

lemészároltak. Skibinsky soha nem dőlt be az orosz propagandának, hogy a tömeggyilkosságot a nácik követték volna el. Ebéd után, amikor rendszerint hivatalos dolgokról beszélgettek, kávét kértek és konyakot, és Skibinsky megkérdezte: – Felilcs, mikor kapjuk meg a költségvetéstervezetünket? – Augusztusban, mint rendesen. Feltéve, ha azok a varsói idióták nem veszítették el a golyós számológépüket vagy nem felejtettek el teljesen számolni; – Maga szerint megkapjuk a pénzt a laborra? Kurowski mélyet sóhajtott. Skibinsky az elevenére tapintott. Már öt éve próbál pénzt kisajtolni a minisztériumból a laborra; eleddig teljesen sikertelenül. Mindig ugyanazt mondták neki: talán majd jövőre. – Tudja, hogy van ez, Roman. Évek óta könyörgök nekik. Őszintén szólva kétlem, hogy megkapjuk, Most épp olyan hírek járják, hogy a minisztérium költségvetését megkurtítják. Megérkezett a konyak és a kávé. Miután a pincér elment, Skibinsky megkérdezte: – Beszélhetek őszintén? Kurowski elmosolyodott. – Roman, én nem is hallottam magát máshogy beszélni. Skibinsky visszamosolygott. A két férfi nagy egyetértésben dolgozott együtt. – Feliks, maga nemcsak jó kommunista, hanem kiváló adminisztrátor is. Maga igazgatja Lengyelország legjobb oktatókórházát. Sőt, falán az egész keleti blokkét. – Kurowski megvonta a vállát, holott lerítt róla, hogy jólesik neki a dicséret. – De – folytatta Skibinsky – istentelenül rossz politikus. – Na és? Nem akarok politikus lenni. – De ahhoz, Feliks, hogy megkapjuk a labort, nem lenne baj annak lennie. Nézze, mit csinál Ratajski Varsóban. A munkaideje felét a minisztériumban tölti, és nyalja a fejesek fenekét. Tavaly két műtőre kapott pénzt, – Lehet – felelte Kurowski. – Nekem az ilyesmi nincs ínyemre, és. ezt maga is tudja. – Ez igaz. De van más módja is a dolognak. Jó miniszterünk nagyon odafigyel a presztízsre, és nem rosszindulattal mondom, hogy szereti, ha jó benyomást kelt a főnökeiben. Kurowski elvigyorodott. – Miben sántikál, hallja? – Úgy hírlik, hogy Andropovnak súlyos vesebaja van. Ha esetleg egy lengyel specialistát hívnának konzultációra, akkor a fejesek vajon kit javasolnának? Kurowskinak leesett a tantusz. – Csak nem Szafer professzorra gondol véletlenül? Skibinsky komolyan bólintott. – Kivételes tehetség. A múlt hónapban két dolgozata is megjelent a Szovjetszkaja Medicinában. Nagyon dicsérték őket. A dialízissel kapcsolatos kutatásait világszerte nagy jelentőségűnek tartják. Logikus a javaslatom, Roman, és volt már precedens is a dologra. Hisz végül is a svájci Brunnert kérték fel Brezsnyev kezelésére… és azt is mondják, hogy Andropovot állítólag meg kell műteni.

Kurowski közbevágott: – Soha nem engednék; hogy ne orosz sebész műtse. – Ez is igaz – ismerte el Skibinsky. – De ha ennyire súlyos a dolog, akkor minden tanácsot szívesen fogadnak. És tisztában vannak Szafer tekintélyével… mellékesen szólva valóban csodagyerek a professzor. Kurowski csupán néhány pillanatig mérlegelt, Skibinsky remek rábeszélő. Kivárta a megfelelő pillanatot, és szinte mellékesen megjegyezte: – Egyébként Szafer rövidesen Moszkvába megy. Kurowski meglepetten nézett rá. – Valóban? Skibinsky lefegyverzően mosolygott. – Természetesen csak akkor, ha maga is beleegyezik. Tegnap délután hozakodott elő a kéréssel. A barátnője, egy színésznő valami tanfolyamra megy oda. Néhány nap szabadságot akar kivenni, hogy együtt lehessen vele. Én megígértem, hogy átveszem az előadásait, és a műtétjeit is könnyen át lehet csoportosítani. Kurowski ismét gondolkodott, Skibinsky pedig megint kivárta a kedvező pillanatot a következő megjegyzésre. – És ismét csak teljességgel véletlen dolog, hogy a miniszter is hivatalos látogatásra Moszkvába megy. Tökéletes az időzítés. Kurowski fölnevetett. – Úgy beszél a dologról, mint egy istenadta lehetőségről. Skibinsky egy pillanatra elrémült, de aztán megnyugodva bólintott. – Az bizony, Roman, és nem szabad elszalasztani. Ha beszél a miniszterrel, javaslom, próbálja meg úgy elővezetni a dolgot, mintha az ő ötlete volna. Előrehajolt és részletesen elmagyarázta a haditervét.

12. Mirek a kezében tartotta az egyenruhát, és elképedt arccal nézett Heisl atyára. A pap először jót nevetett, majd komoly arccal ezt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy passzol. Nem érez nosztalgiát? Mirek megrázta a fejét. Ania az asztal mellett ült, és szintén meglepett képet vágott. Bécsi búvóhelyükön voltak. Huszonnégy óra, és elkezdődik az akció. – Hát ez meg mi? – kérdezte a lány. Mirek az asztalra lökte az egyenruhát. – Ez egy SB ezredesi egyenruha. – Megérintette a zubbonyra tűzött két kitüntetést. – Egy igen eredményes ezredesé. – Heislhez fordult. – De minek kell ez? – Van Burgh atya ötlete volt. Végül is alaposan ismeri a szervezetet, a felépítését, az ügymenetet. Hasznos lehet, ha kitör valami válságos helyzet. Mirek elgondolkodva bólintott. – Az igaz, de mi van a papírokkal. – Majd megkapja, ha átlépték a cseh–lengyel határt. Ugyanez lesz a módszer az egész úton. Minden találkozóhelyen leadják a régi papírjaikat, és megkapják az újat. Mireknek eszébe jutott valami. – Egy SB-ezredes előírásos öltözetéhez jár a Makarov is. A pap komoran bólintott, és lenyúlt a lábánál lévő vászontáskába. Előhúzott egy fekete derékszíjat, rajta egy pisztolytáskát. Odaadta Mireknek, aki azonnal kinyitotta, és kihúzta belőle a fegyvert. A matt fekete cső szolidan megcsillant a fényben. Elégedetten méregette a kezében, aztán kipattintotta, majd kicsúsztatta a tárat. Kinyomogatta a golyókat is, és mindegyiket közelről megnézte. Visszatárazott, majd visszacsattintotta a helyére a tárat, és épp vissza akarta csúsztatni a tokba, amikor Heisl atya megszólalt: – Van egy póttáram is magának, – Remek. Tehát a szalonnás pap beleegyezett a dologba. Heisl nagyot sóhajtott. – Vonakodva. Azt mondta, nagyon boldogtalan lenne, ha használnia kellene. – Én is – mondta komoran Mirek. – Itt van Bécsben? – Nem tudom. Mirek elvigyorodott. – Fogadok, hogy tudja. Fejemet teszem rá, hogy nincs innen két kilométerrel messzebb. Heisl megvonta a vállát, újabb holmikat szedett ki a táskából és lerakta őket az asztalra. Először néhány műanyag palackot. – Hajfesték – közölte. – Ania megtanulta, hogy kell használni. Neki hoztam parókákat is, de egy férfin mindig feltűnő, ha parókát hord. – Kirakott három parókát az asztalra. Ania kiválasztotta a gesztenyebarnát, a fejére húzta és eligazgatta. Megdöbbentő változáson ment át egy szempillantás alatt. Ujjával végigsimította a szemöldökét.

– Ezt is át kell majd festenem. Levette a parókát, és az asztalra hajította. Heisl egy barna papírzacskót tartott a kezében. Néhány műanyag és habszivacs darabot rázott ki belőle. – Tudják, hogy ezek mire jók? Mindketten bólintottak. Megtanították nekik, mire valók. Ha ügyesen a szájukba helyezik őket, akkor, ha kicsit is, de meg tudják változtatni az arcuk formáját. Heisl visszatette, a szivacsdarabokat a zacskóba. – Ennyit tudtam hozni. Pontosabban van még valami. Ania, kimenne a szobából egy percre? A lány engedelmesen kiment. Mirek valami bizalmas információra számított. Ehelyett a pap megszólalt: – Akkor most mondja el egymás után a kapcsolatfelvevő helyeket, a jelszavakat, a búvóhelyeket és a telefonszámokat. Mirek összevont szemöldökkel koncentrált. Újból egy kép alakult ki lelki szemei előtt. Nevek, helyek, titkos szavak és telefonszámok. Aztán minden bizonytalankodás nélkül elősorolta őket. Heisl mosolygott, aztán kiszólt az előszobába. – Ania, bejöhet. A lány visszajött, a pap őt is ugyanígy kikérdezte, ő is tökéletesen válaszolt. A pap odament a pohárszékhez, és töltött két pohárba konyakot, a harmadikba egy kevés Tia Maria-t. Utóbbit Aniának adta. Megemelte a poharát, és mosolyogva ezt mondta: – Tehát fölkészültek. Akkor most igyunk útjuk biztonságára és az akció sikerére! A pohárköszöntő ellenére komor hangulat uralta a szobát. Mirek megszólalt, – Azt hiszem, ideje, hogy megtudjuk, miként megyünk át az első határon. Heisl gondolkodott egy keveset, aztán bólintott. – Ez lesz az út egyik legveszélyesebb szakasza. Ezen a határon ugyanis titokban kell átmenniük. Csehszlovákiából Lengyelországba, Lengyelországból Oroszországba hamis papírokkal és meggyőző fedősztorival lépnek át. Eredetileg ezen a határon is így képzeltük, de kockázatos lenne a dolog. Ezért aztán szardíniaként lépik át a határt. – Mosolyogva nézett a két fiatal elkerekedett szemébe. – Ez csak egy terminus technicus, ha szabad így fogalmaznom. Árra utal, hogy rejtett rekeszben fognak tartózkodni. Nem lesz kényelmes. – Odalépett a falhoz, amelyen Kelet-Ausztria és Nyugat-Csehország nagy léptékű térképe függött. A határ egy pontjára bökött. – Hate – nagy forgalmú kereskedelmi átkelőhely. Egy teherautó titkos rekeszében fogják az idejüket tölteni, amely szerszámgépeket szállít a Skoda művekbe. A teherkocsit jól ismerik a határon, hiszen rend-; szeresen fordul a két ország között. A határra érkezést a forgalom sűrűségéhez fogjuk időzíteni. Eddigi tapasztalataink szerint reggel nyolc és kilenc között a legoptimálisabb. A vámosokat és a határőröket kilenckor váltják. A dolog úgy van szabályozva, hogy a kocsi ellenőrzését az éppen szolgálatban lévők nem hagyhatják félbe. És mint minden bürokrata, ők is percnyi pontossággal szeretik abbahagyni a munkát, tehát az ellenőrzés is kellően laza lesz. Mirek meglehetősen szkeptikus arccal hallgatta. Neki is volt az SB-nél gyakorlata

teherautók átkutatásában. Tisztában volt vele, hogy nehéz elrejteni egy ekkora titkos rekeszt. A határőröknek nyilván nagy tapasztalatuk van. És persze vannak eszközeik is az ilyen fülkék megtalálásához. Rég elmúltak azok a napok, amikor egy teherautó platóján a krumpli alatt át lehetett menni a vasfüggönyön. Kételkedésének hangot is adott. Heisl azonban nem jött zavarba. – Bízzék bennünk, Mirek. Alaposan átgondoltuk a dolgot. A kocsit igazi profi vezeti. Tudomásunk szerint több tucat embert csempészett át már a határon. Mi is többször igénybe vettük a szolgálatait. – Ki ő? – Egy ausztrál. Mirek arcán meglepetés tükröződött. Heisl elmosolyodott. – Ez nem szokatlan. A kamionos gyülekezet Kelet-Európában egészen nemzetközi lett. Furcsa például, hogy sok köztük az ír… természetesen őket nem használjuk. Sokféle módon lehet pénzt keresni – törvényes úton. És természetesen sokkal több pénz van az emberkereskedelemben. – Ő is pénzért csinálja? – kérdezte Ania. – Ez az ausztrál? – Igen – válaszolta Heisl határozottan. – A pénz az egyetlen indítéka. Sokat kér, de ő a legjobb. Öt éve foglalkozik a dologgal – és tökéletes eredménnyel. Mirek Aniára pillantott. A lány megvonta a vállát. A pap igyekezett megnyugtatni őket. – Még a megszigorított határellenőrzés sem fog semmi gondot okozni. Ezen a határátkelőhelyen nagyon nagy a forgalom. Az ausztrál szállítmányára olyan szüksége van a Skodának, mint egy falat kenyérre. Erről papírja is van. Mondtam, hogy profi. Mirek mintha kicsit megnyugodott volna ettől. – És meddig leszünk szardíniák? – kérdezte. Heisl óvatosan válaszolt. – Talán nyolc, de legfeljebb tizenkét órán keresztül. – A rohadt életbe. Egy akkora cellában, mint a hajón? A pap lassan megcsóválta a fejét. – Sokkal kisebben, Mirek. Ez egy méter hosszú, fél méter széles és nem egészen fél méter magas helyiség. – És itt kell kucorognunk több mint tizenkét órán keresztül… kettesben? A pap bólintott. – És a csomagjuknak is természetesen. De nem lesznek maguknál. – Ezt hogy érti? Heisl fölsóhajtott. – Ehhez a biztonság kedvéért ragaszkodik az ausztrál. Egyszer Kelet-Németországból vitt át egy embert Nyugatra, és a pasasra rátört a klausztrofóbiás roham. Ordítozni kezdett. Kis híján lebuktak. Azóta a sofőr minden utasát leinjekciózza egy mély altatóval, amelytől legalább tíz órán át alszik az ember. Logikus és ésszerű lépés, nem beszélve arról, hogy maguk mindketten egészségesek. Semmi bajuk nem lesz a szertől.

Mielőtt akár Mirek, akár Ania szóra nyithatta volna a száját, célzatos mozdulattal az órájára pillantott, és megszólalt ismét: – Ha már az alvás került szóba, azt hiszem, jobb, ha elteszik magukat holnapra. Reggel pedig ne egyenek és igyanak túl sokat. Nem lesz módjuk ürítkezésre. Mosolyogva itta ki az utolsó kortyot konyakospoharából.

Linz külvárosából, egy raktár mellől indultak hosszú útjukra. Heisl reggel ötkor kivitte őket oda kocsival. Útközben szinte egy szót sem szóltak egymáshoz, hiszen mindent megbeszéltek. Egy léiket nem lehetett látni a raktár környékén, leszámítva egy szeplős, vörös hajú, szakállas férfit, aki ott állt haragoszöld Scaniája mellett. Olajfoltos farmer kezeslábas volt rajta. Kék szeme összeszűkült, ahogy szemügyre vette őket. Tekintete végül megállapodott Anián. ekkor elmosolyodott. Használható, de erősen akcentusos németséggel szólalt meg: – Remekül fogják magukat érezni szerény lakosztályomban. Megmutatta nekik a búvóhelyet, ami egyszerű volt, de zseniális. Lecsavarta a jókora tanksapkát, amely a kocsi ajtaja mögött volt és bedugta a kezét. Egy kattanást hallottak, aztán egy nyílást vettek észre a karosszéria alsó részén. A férfi lehajolt, ujjával elmozdított valamit, mire lenyílt a tank alja, amit hat hüvelyk széles vas rögzített. – Ezek a komcsik baromi dörzsöltek ám – magyarázta. – Minden ismert kamion tervét beszerezték. Ha valahol nem stimmelnek az arányok, akkor az utolsó csavarig szétkapják a gépet. – A lenyitott tankra mutatott. – Ettől ugyan csak feleannyit tudok tankolni, de ez nem probléma. Mindig viszek magammal legalább hat kanna olajat. Az ostoba határőrök mindig azt hiszik, hogy azokban csempészek valamit. – Elmosolyodott a szakálla alatt. – Folyton beléjük piszkálnak a buta botjaikkal. Mirek lehajolt, és benézett az üregbe. Ki volt bélelve az oldala, és betettek egy ócska szőnyeget is az aljára. Még azt is nehezen képzelte el, hogy ő odaférne, nemhogy kettesben. Ezt meg is mondta. Az. ausztrál megint csak nevetett. Fogai sárgák voltak a nikotintól. – Ne aggódjon, haver, úgy fog aludni, mint a bunda. – Heislhez fordult. – Ideszóltak Hatéból. Szépen kígyózik a sor. Korán kell induljak. Minél előbb érek oda, annál jobb. – Világos – felelte a pap. Az ausztrál odament a fal melletti padhoz és visszatért egy fényezett fadobozzal. Megkérte Heislt, hogy tartsa, majd kipattintotta a zárat. Egy gumidugó palack és egy tucat egyszer használatos fecskendő volt benne. Kivett egyet, majd a tűt gyakorlott mozdulattal átdöfte a gumin, és felszívott valamennyit a színtelen folyadékból. Aztán vigyorogva Mirekhez fordult. – Oké, haver, tűrje föl az inge ujját. Ideje, hogy megkapja a belövést. Hány kiló? Mirek óvatosan válaszolt: – Nyolcvanhat. De mi ez az akármi? – Trepalin, haver. Szépeket fog tőle álmodni. Amikor felébred, kicsit zúgni fog a feje és émelyeg. Mintha enyhén másnapos lenne. Két órán belül elmúlik. Ez viszont tizenöt perc múlva hat.

Megfogta Mirek csuklóját és megszorította. Figyelte. hogy dagadnak ki az erek, azután beledöfte a tűt. Egy pillanattal később kihúzta, és a fecskendőt a sarokba hajította. Kihalászott egy újat, azt is fölszívta, miközben megszólalt: – Nem lehet az ember elég óvatos manapság, nemde? – Aniához fordult: – És maga hány kiló, hölgyem? – Hatvan – felelte a lány. Ő már feltűrte blúza ujját. – És milyen remekül elosztva – jegyezte meg a férfi, miközben megszorította a csuklóját. A lány rezzenéstelen arccal bírta a tűszúrást, bár valamiféle megvetéssel szemlélte az ausztrált, aki elhajította a fecskendőt, és kijelentette: – Nos, akkor most bepakoljuk magukat és mehetnek is a népi demokratikus mennyország felé. Gyorsan és látszólag érzelemmentesen búcsúzkodtak. Ám amikor Mirek megszorította Heisl atya kezét, és amikor Ania átölelte és megcsókolta a papot, hirtelen mindketten nagyon elárvultan érezték magukat. Ez a gyorsan öregedő pap bölcs és figyelmes mentoruk volt. Egyszerre a tanáruk és a barátjuk. Most érezték meg igazán, hogy elkezdődik a küldetésük. Néhány személyes holmijuk a vászontáskában volt. Az ausztrál ezt dobta be először a búvóhelyre, és megjegyezte, hogy nagyon jó párna lesz belőle. A fülkét egy kis zseblámpaégő világította meg. Elmagyarázta a sofőr, hogy a fülkéjéből ő tudja fel- és lekapcsolni. Húsz perc múlva lesz villanyoltás, jegyezte meg vigyorogva, de akkor ők már rég álomországban fognak járni. Mirek bemászott, fejjel előre. Már kezdett elálmosodni. A táskára hajtotta a fejét, kitapogatta a pisztolytáskát, amelyet a cipzár közelében helyezett el. Valahogy megnyugtatta. Ania melléje mászott, Háttal feléje kúszott föl. Először a térdén érezte a lány farát, aztán az ágyékánál. Érezte, hogy a lány megmerevedik. – Jól van? Próbálja elengedni magát. – Semmi bajom. A lány hangja elárulta, hogy nem mond igazat. Nagyon is kényelmetlenül érezte magát, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben. Heisl atya hangját hallották a távolból. – Az Űr kísérje lépteiket, gyermekeim. Piájuk csapódott az ajtó, úgy érezték magukat, mint ikermagok egy virág kelyhében. Távolról hallották az ajtó csapódását, majd berezgett a fülke, ahogy beindították a motort. Egy pillanattal később a mozgásból érzékelték, hogy a kocsi kifordul a raktár mellől az útra. Egy hirtelen fékezés miatt Ania teljesen nekifeszült Mireknek. Idegesen megpróbált olyan távol kerülni a férfitől, amennyire lehet. Mirek türelmetlenül felcsattant: – Nem én akartam, hogy velem jöjjön… Engedje már el magát! Nem fogom letámadni. Néhány perc és alszunk. A lány tényleg megpróbálta elengedni magát. Hátán érezte a férfi mellkasát, de tomporát igyekezett távol tartani a férfi ágyékától. Mirek már nagyon álmos volt. Egy őrült pillanatában arra gondolt, vajon nem horkol-e a lány. Megmozdította a karját, hogy valami kényelmesebb pózt találjon. Nem volt más hely, csak a lány csípőjén. Amikor odatette a kezét, a lány nem mozdult. Mirek keze ösztönösen megindult felfelé, és a tenyerébe zárta a lány mellét. Az mintha megpróbálta

volna ellökni magától a tolakodó kezet, de aztán álomba zuhant. Mirek még érezte, hogy megkeményedik a mellbimbója, aztán követte a lányt, ő is álomba zuhant. Heisl atya visszaadta a távcsövet, a szalonnás pap a szeméhez emelte és megigazította. Háromnegyed kilenc volt, egy domb tetején állt a kocsijuk, hat kilométerre a határátkelőhelytől. Teherautók és személygépkocsik gurultak a hídon, át Csehszlovákiába. Mindketten a zöld kamionra vártak. Egyikükön sem látszott aggodalom, de mindketten feszültek voltak. Hosszú hetek tervező munkája hozza meg a gyümölcsét. Amint átérnek a határon, a kocka el van vetve. Eddig ők ketten voltak a nagy bábjátékosok, ezután azonban a bábjaik zsinór nélkül maradnak. Van Burgh elvette a szemétől a távcsövet. – Odaadta neki a fegyvert? – Igen. Újból a szeméhez emelte a távcsövet, aztán elgondolkodva megszólalt. – Jobb ez így… úgy értem, az, hogy ő maga kérte… és nem kellett rátukmálnunk. Heisl szomorúan válaszolt: – Én is azt hiszem, Pieter, de aggódom a lány miatt. Scibor szinte fanatikusan elszánt, és nem fog teketóriázni. Megszabadul a lánytól, ha úgy érzi, hátráltatja. Tekintetét nem vette le a hídról, és mintha csak magához beszélne, a szalonnás pap halkan ennyit mondott: – Nem tehettünk máshogy. A férfi elszántsága garancia a sikerre. Ha Ania vele van, az csak növeli az esélyeit. Igen, a lány veszélyben van… de, kedves Jan, egyházunk a mártíromságra épült, s ma is ez tartja össze. – Egyik kezével elengedte a távcsövet, és azzal gesztikulált. – Ebben a pillanatban is kínozzák az embereinket odaát. Mindenki iránt együttérzőnek kell lennünk, de mégsem félthetünk egyetlen egyént. Az a feladatunk… – Hirtelen kiegyenesedett a háta. – Ott vannak, átértek. Most mennek keresztül a hídon. Heisl szabad szemmel csak a zöld kamiont tudta kivenni. Látta, hogy átér a hídon, és eltűnik az épületek mögött. A szalonnás– pap feléje fordult, és mosolyogva megszólalt. – Átértek. A pápa követe immár úton van. Heisl valahogy nem tudott osztozni főnöke örömében. Neki rossz előérzete volt. Van Burgh atya gyengéden megöklözte a vállát. – Na, mosolyogjon már! Remek munkát végzett, tökéletesen fölkészítette őket. Sikerrel fognak járni. Heisl atya erőtlenül mosolygott vissza főnökére.

13. Ania ébredt föl előbb. Nyakszirtjétől a feje búbjáig fájt a feje. Szája kiszáradt, végtagjai fájdalmasan elgémberedtek. Megérezte Mirek kezét a mellén.” Levette onnan, és a combjára helyezte. Érezte, hogy a férfi megmozdul, de aztán ismét ellazult és egyenletesen kezdett lélegezni. Egyesével hajlítgatta meg minden izmát a lány. Jobb karja, amely a teste alá szorult, teljesen elzsibbadt, egyáltalán nem is érezte. A kamion gyorsan haladt. Érezte, hogyan dől meg a kanyarokban. Megnyalta száraz ajkát, és azon gondolkodott, vajon meddig lesznek még itt így. Reménykedett benne, hogy Mirek egészen addig alszik, amíg meg nem érkeznek. Bárcsak világító számlapú óra lett volna nála. Mirek ekkor ébredt föl. A lány érezte, hogy megmerevedik a teste, hallotta az elfojtott káromkodást, amikor a férfi felismerte a helyzetüket. A lány tompán kérdezte: – Jól van? – Igen – morogta a férfi. – De ha ezt nevezik enyhe másnaposságnak, akkor nagyon utálnám, ha egyszer erősen másnaposnak kéne lennem. És maga hogy van? – Én még nem voltam másnapos, de ha ez az, akkor nem értem, miért isznak az emberek. Maga látja az óráját? Mirek fölemelte a kezét a lány csípőjéről, és arra fordította a fejét. – Mindjárt három óra. Az ausztrálnak igaza volt. Ez majdnem tízórás út volt. – Akkor mindjárt ott vagyunk. – Enyhe izgalom csendült ki a lány hangjából. A férfi gyorsan válaszolt. – Minden attól függ, mennyi időbe telt, amíg átjutottunk a határon. Mert lehet, hogy rengetegbe. Akkor meg még egy kicsit itt kell időznünk. Ennyit ki kell bírjon. A lány nagyon dühös lett ettől a megjegyzéstől. – Én is kibírom addig, amíg maga.

De már csak félórát kellett kibírniuk. Érezték, hogy a kamion lekanyarodik balra az útról. A zötykölődésből ítélve másodrendű út lehetett. – Ez a blovicei elágazás – jegyezte meg Mirek. Lelki szemei előtt tisztán látta az útvonalat. Öt perc. elteltével a kocsi lefékezett, és ismét fordult, ezúttal jobbra. Az út még rosszabb lett, de egy perc elteltével a kamion megállt. Tíz percig nem történt semmi, aztán tompa puffanást hallottak, talán az ajtó csukódásának hangját. Egy perccel később fény és friss levegő áradt cellájukba, és mindketten megkönnyebbülve sóhajtottak föl. Mirek elfordította a fejét, és végignézett kifacsart testén. A fény vakította, amit csak részben ellensúlyozott az ausztrál üstöke. – Jól vannak mindketten? Felébredtek? Egyszerre válaszoltak. – Igen. – Jól van. Egy kicsit korábban érkeztünk. Aggódtam, hogy esetleg még alszanak.

Gyerünk, másszanak kifelé. Hölgyek előnyben. – Megfogta Ania bokáját, és gyorsan kirántotta. A lány először nem is tudott megállni a lábán. Az ausztrál a hóna alatt fogva átcipelte az út másik oldalára, és leültette egy kidőlt fa törzsére. Amikor visszafordult, látta, hogy Mirek már magától kimászott, és nekitámaszkodott a kamion oldalának. A sofőr gyorsan kivette a táskát is, és odahajította Mirek lábához. Oké, haver, én már tűzök is. – Várjunk csak! – Mirek ellökte magát a kocsi oldalától, és odabicegett hozzá. Megpróbált kiegyenesedni. – Biztos benne, hogy ez az a hely? Az ausztrál a kamion ajtajához sietett. – Persze – mondta, és bal kezével oldalra mutatott. Blovice négy kilométerre van, a mögött a hegy mögött. Mirek arra nézett. A hegy lábánál lévő cserjés képe már korábban az emlékezetébe vésődött. Bólintott. Az ausztrál fölmászott a sofőrülésbe, és hangosan bevágta az ajtót. A motor már járt. – Sok szerencsét – kiáltott ki az ablakon. Sziszegve kiengedte a légféket, majd a kamion gyorsan elhajtott, a hátsó kerekek kis híján elkapták a vászontáskát. A sofőr nem várt köszönetet, azt ugyanis már a kamion egy másik, sokkal kisebb titkos rekeszében őrizte. Tíz hajlékony, ostya vékonyságú színarany csíkot.

Mirek fölemelte a táskát, és odabotladozott Aniához. – Gyerünk – sürgette a lányt. – Gyorsan el kell tűnnünk az útról. A lány. hóna alá nyúlt, de az lesöpörte magáról a kezét, mint aki nem akarja, hogy gyengének lássák. Sütött a nap, de hűvös volt. Bal kéz felől a távolban szépen művelt földek húzódtak. Az előttük elterülő térség köves volt, terméketlen. Apró bokrok és csomókban nőtt fű borította. Fél órába telt, míg elértek a cserjéshez. Újabb fél kilométer után rátértek egy földútra. Addigra nagyrészt kiállt végtagjaikból a zsibbadás, sokkal jobb hangulatban haladtak. Itt már zöldebb volt a fű és sokkal sűrűbb, s a távolból víz csörgedezését hallották. Egy kis patak folydogált a hegyoldalban a fák között és lefutott a mezőre. Ania úgy sejtette, hogy nyári hétvégéken ideális kirándulóhely lehet. Leültek a patak mellé. Mirek az órájára nézett, és kijelentette: – Az első találkozónkra húsz percen belül kell sor kerüljön – remélem, sikerül ideérnie időben, mert éhen veszek azonnal. A táskát kettejük közé tette a fűbe. Ania érte nyúlt, kinyitotta és belekotort. Amikor előszedte a toalett-táskáját, Mirek ironikusan megkérdezte: Rendbe rakja a sminkjét? – Dehogy, csak segítek rendbe hozni a kedves férjem egészségét. Előszedett egy üveg aszpirint, kiöntött a tenyerére három tablettát, és odanyújtotta

Mireknek. A férfi morgott valamit, amikor elvette. A lány előhúzott egy műanyag palackot is, benne vízzel. Miután a férfi leöblítette a gyógyszert, maga is bevett kettőt, aztán fölállt, és lesöpörte ruhájáról a füvet. – Egy kicsit mászkálok, hogy fölmelegítsem magam. Átugrotta a patakot és elindult a fák közé, időnként meg-megcsúszott a fagyos földön. – Ne menjen messzire – szólt utána a férfi. A lány megnyugtatóan visszaintett. Mireket szórakoztatta a lány viselkedése, mióta útnak indultak. Mintha eldöntötte volna, hogy kemény lesz és megbízható, hiába nő. Nőnek kétségtelenül nő volt. Mirek a szemével követte, ahogy átlépett egy kidőlt fatörzsön. Vastag anorákjához méretre szabott nadrágot viselt, ami csak kiemelte karcsú derekát, telt csípőjét. Hirtelen eszébe jutott, hogy nemrég a titkos fülkében a mellét fogta. Még most is érezte a melegét, a lágyságát, gömbölyűségét. Ugyanebben a pillanatban eszébe jutott, hogy reagált, amikor először megpillantotta. Ahogy megpróbálta elképzelni a bő ruha alatt. Bizonyos szempontból most is hasonló volt a helyzet. Amikor megpróbálta szexuálisan elképzelni, a jól szabott nadrág azonnal átalakult bokáig érő, bő lebernyeggé. De a kezén még mindig érezte a melle melegét. A lány negyedóra múlva érkezett vissza a hegy tetejéről, arca kipirult az erőlködéstől. – Fönn voltam a hegytetőn – mondta kicsit zihálva. – Láttam Blovicét. Kicsi, de szép falu, fehér házakkal, vörös cseréptetőkkel, és égy magas tornyú templommal. Mirek már mondta volna neki, hogy a templom rég nem működik, amikor meghallotta az autó hangját. Állva várták be, amíg a szürke Skoda odabukdácsol hozzájuk a földúton. Ötven méterre tőlük, a cserjés közelében megállt. Egy alacsony ember szállt ki belőle. Barna kordnadrágot viselt, hosszú kabátot és barna puhakalapot. A hátsó ülésről sétabotot vett elő, és lassan megindult feléjük. Amikor közelebb ért, látták, hogy a férfi hatvanas éveinek közepén jár, roppant ráncos arcából apró szemek meredtek rájuk. Vidáman feléjük intett a botjával, és odakiáltotta: – Jó napot maguknak. Milyen remek sétaidő van. – Gyerünk – szólt oda Mirek Aniának, és felkapta a vászontáskát. Ahogy közeledtek a hegy lábához, ezt válaszolta az öregnek: – Igen, de sajnos nagyon hideg van a fák közt. Az öreg arca, ha lehet, még ráncosabbá vált, ahogy elmosolyodott, és kezét nyújtotta. – Tehát itt van az én kedves unokaöcsém, Tadeusz és drága neje, Tatiana. Annyira örülök, hogy szerencsésen megérkeztetek. Kezet fogott Mirekkel és átölelte Aniát, és mindkét oldalról megcsókolta az arcát, ahogy az jő rokonokhoz illik, ha hosszú idő után találkoznak. – Milyen jól néztek ki. – Az öreg vidáman cseverészett, miközben a kocsihoz kísérte őket. – Hogy van az anyád, Tadeusz, a vén házisárkány Alicia? – Nagyon jól, Albin bácsi. Sok szeretettel csókolja – de hogy van Sylwia néni? – Á, ahogyan mindig; egy pillanatra nem hagyna békén. Van ugyan egy kis ízületi

gyulladása, de nem komoly. Mirek az öreg mellé ült a kocsiban, Ania a hátsó ülésre. Az öreg a csevegésről hivatalosabb tónusra váltott. Gyorsan kinyitotta a kesztyűtartót, és kivett egy nagy, meglehetősen használt bőrtárcát, és Mirek kezébe nyomta.– A papírjaik. Kérem, nézzék meg őket alaposan. Mirek kinyitotta a tárcát, és átvizsgálta a tartalmát. Emlékezetből ellenőrizte, megvan-e minden. Semmi sem hiányzott. Útlevelek Tadeusz és Tatiana Bednarek nevére kiállítva. Személyi igazolványok, két retúrjegy Varsóból Brnóba Wroclawon keresztül, amelyek kicsit gyűröttek voltak, mintha használták volna őket. Néhány levél a barátoktól. Munkahelyi belépő a Pluch gumiabroncsgyárba. A lánynak belépő a Kucharska klinikára. Élelmiszer-utalványok, az utolsó rábélyegzett dátum háromnapos. Minden megvolt, amiről Heisl atya beszélt nekik. Mirek tudta, hogy a papírok egy része eredeti, mások első osztályú hamisítványok. Hiába volt hosszú SB-s gyakorlata, nem tudta megmondani, melyik melyik. Ettől valahogy hirtelen mélységes nyugalom fogta el. – Tökéletes – mondta, majd becsukta a tárcát, és zsebébe süllyesztette. – Jó. – Az öreg indítózott, majd a kocsi végigbillegett az úton. –Lassan megyek. A vonatjuk fél órát késett. Akármilyen gyorsan vezetek is, nem tehetek meg két óránál rövidebb idő alatt ekkora távot Brnótól idáig. Erről jut eszembe, hogy a bőröndjeik a csomagtartóban vannak. Hagyják a kocsiban, én majd sötétedés után behozom őket a házba… A házunk a falu szélén van, de a faluban mindenki mindenre figyel. Különösen ha idegenekről van szó. Mirek kis híján megkérdezte az öregtől, hogy mikor érkezett Blovicébe, de időben meggondolta magát. Heisl atya hangsúlyozta, hogy útjuk során egyetlen összekötő sem kérdezhet ilyen dolgokat tőlük, mint ahogyan ők sem azoktól. Tudta, hogy az öreg fedősztorija az, hogy lengyel származású nyugalmazott prágai villanyszerelő, és feleségével a környéken házat bérelt, hogy itt élje le hátralévő napjait. Ha Mirek és Ania továbbmegy, akkor azt fogják mondani, hogy mégis túl nyugalmas nekik a falusi élet, és eltűnnek. Az öreg megfordult, és Aniára nézett. – Nagyon elfáradt? – Dehogy, Albin bácsi – felelte nevetve. – Egész úton aludtam,.. Viszont nagyon éhes vagyok. – Ne aggódjék, kicsinyem, Sylwia néni minden földi jóval várja magukat. Mirek valami furcsa sértettséget érzett, hogy az öreg ezt a becézgető módját, választotta a kedveskedésnek. Az öregember alacsonyabb volt Aniánál, és nyilván ő volt a könnyebb is. Ugyanakkor semmi értelme nem volt a bizalmaskodásnak, hiszen nem hallotta őket senki. Mérgét palástolandó megkérdezte: – Minden rendben van? Mikor megyünk tovább Blovicéből? A földút végére értek. Albin csak azután válaszolt, hogy ráfordult az aszfaltozott útra, és felgyorsított. Mirekre pillantott, és monoton hangon ezt mondta: – Minden elő van készítve. A holnapi napot pihenéssel töltik. Délután sétálunk együtt négyesben a faluban, és megiszunk egy slivovicát a kocsmában. Ezt elvárják a helybeliek tőlünk. Másnap kirándulásra indulunk, megnézzük a brnói múzeumot. Állítólag szép. Aztán tovább

megyünk Ostravába, és egy kis hotelben töltjük az éjszakát. Másnap megebédelünk egy kis sörözőben, aztán indulunk Cieszynbe, ahol maguk vonatra szállnak. Lassan közeledtek a faluhoz, elhaladtak már egykét gazdasági épület mellett. Embereket láttak a földeken, akik zöldséget kapáltak. Egymás után pillantottak feléjük, ahogy elhaladt mellettük az öreg Skoda. Nagy ritkaság errefelé egy kocsi, ezen a mellékúton. Ania az előttük fölbukkanó templom tornyára, mutatott, és megkérdezte: – Működik a templom? Albin dühösen válaszolt: – Viccel? Húsz év óta tranzit gabonaraktárnak használják. Ezek a komcsik rosszabbak, mint az állatok. Olyan vehemensen beszélt, hogy Mirek arra gondolt, nyilván nagyon vallásos lehet. Talán titkos pap lehet, akik többet kockáztatnak ebben az országban, mint mások. – Itt,is vagyunk – jelentette ki az öreg, és lefékezett egy út menti parasztház mellett. Kikászálódtak a kocsiból, Albin pedig hátrament a csomagtartóhoz. A ház egyszerű parasztház volt. Zsebkendőnyi konyhakert húzódott a ház előtt deszkakerítéssel, a bejárathoz betonlépcső vezetett. Kinyílt az ajtó, és egy mosolygós öregasszony jelent meg benne. Mindenben ellentéte volt a férjének, magas volt, kövér, a bőre sima és vagy tíz évvel fiatalabb lehetett, mint az ura. Fekete ruhát és pulóvert viselt, szürke köténnyel. Eléjük futott, kinyitotta a kaput, és látványosan, hangosan üdvözölte Mireket és Aniát. Aniát bevezette a házba, miközben Mirek Albinnak segített kivenni a két olcsó koffert a csomagtartóból. Végigpillantott az utcán. Az utca túloldalán egy hajlott hátú öregúr sétáltatott egy loncsos kutyát. A kutya épp egy fa törzsén hagyta vízjelét. Az öreg türelmesen megvárta, miközben kíváncsian nézett Mirekre. A ház berendezése pontosan úgy nézett ki, ahogy egy átmeneti búvóhelynek ki kell néznie. Kevés bútorzat, össze nem illő, használt ágy, székek, asztal, ám a konyhából terjengő illatok régi rézedényekről és cseréptálakról árulkodtak. Sylwia átvette az irányítást. – Tölts nekik egy kis szíverősítőt – kérte Albint, majd fölkapta a két bőröndöt, és odaszólt Aniának. – Gyere velem, Tatiana. Odavitte a lányt egy falépcsőhöz, és állával a tetején lévő ajtóra mutatott. – Ott a vécé meg a zuhanyozó. Sajnos kád nincs, de jó meleg a víz, legalább átmelegít benneteket. – Ezután jobbfelé indult, letette az egyik bőröndöt, és kinyitott egy ajtót. Ania belépett utána a szobába. Apró volt a szoba és zsúfolt. Egy szekrény állt benne, egy komód, egy fehér nádfotel és ami a legtöbb helyet foglalta: egy rózsaszín bársony kárpitozású kettős ágy. A sarokban villanykályha. Ahogy Ania a kettős ágyra pillantott, nagyon elkeseredett. Az öregasszony észrevette arckifejezését, azonnal leesett neki a tantusz. – Jó Isten… ti nem is vagytok igazi házasok… De nem mondta senki. – Nem… tényleg nem számít – dadogta a lány. Sylwia letette az egyik bőröndöt az ágyra, és megszólalt: – Ide figyelj, beszélek

Albinnal. Majd ő fog itt aludni Tadeusz-sal. Te meg a mi szobánkban alszol velem. – Az ágyra mutatott. – Már itt volt a bútor, amikor megérkeztünk… Senki nem szólt nekünk. Ania először megkönnyebbülést érzett, aztán bűntudatot. A jövőben is hasonló helyzetbe kerülhet. Jobb, ha mindjárt az elején túlesik a dolgon. Ha hozzászokik ahhoz, hogy együtt töltik az éjszakát. Határozottan megrázta a fejét, és elmosolyodott. – Nem, Sylwia néni. Maradjon csak a férjével. Minden rendben lesz. Sylwia kétkedően nézett rá. Valami azt súgta neki, hogy a lány érintetlen. Másokon is megérezte ezt már. – Biztos vagy benne? – Hogyne. Jobb így. – Nekem mindegy. Most menjünk le, igyunk egyet és jól lakjunk be.

Az ebéd sűrű zöldségleves volt, amit nyúlpaprikás követett, ehhez vastag karéjra vágott házikenyeret ettek. A társalgás szándékosan nem személyes témák körül forgott, hanem határozottan politikai volt. Albin elmesélte, hogy nemrég járt Lengyelországban. Mirek szomjúhozta a hazai híreket, nem a nagypolitika dolgait, hanem az emberi viszonyokról szólókat. Beszélgettek a Szolidaritásról és a puccsról; az áruhiányról és az elkeseredésről; az oroszok iránti egyre fokozódó gyűlöletről; az egyház helyzetéről. Albint nagyon meglepte, hogy a vallás és az egyház kérdései is szóba kerültek. Amikor a gőzölgő tányérok előtt ültek az asztalnál, tekintetét mélyen Mirekébe fúrta, majd lehajtotta a fejét. Asszonya és Ania követte a példáját, de a szeme sarkából látta, hogy Tadeusz fölvetett fejjel ül, arcán mintha gúnyos mosoly bújkálna. Amikor azonban az egyház lengyelországi helyzetéről és a lengyel pápa politikájáról beszélgettek, a fiatalember meglepő tájékozottságról tett tanúbizonyságot. Nyugtalanította a dolog, mert Mirek úgy beszélt az egyházi dolgokról, ahogy a párt dolgairól szokás. Jól ismerte az egész hierarchiát és a fontosabb személyiségeket, a párt és az egyház kapcsolatát, a kettő között kibontakozó konfrontációt. A fiatalember bizonyos arroganciával beszélt, mintha bennfentes lenne. Albin időnként a lányra pillantott, aki csöndben evett; arca egyenesen komornak tűnt. Időről időre Mirekre emelte szemét, ha a férfi valami fontosabbat talált mondani. Végül ő szólt közbe, ő váltott témát. Megkérdezte Sylwiát: – Hol sikerült ilyen kövér nyulat vennie? Az öregasszony elégedetten mosolygott. – Az egyik helyi paraszttól szereztem. Zajlik a cserebere a falvakban. Tüzelőt zöldségre, paradicsomot foző-olajra, meg ilyesmik. – A fazékra mutatott. – A két nyúlért cserébe egy fél tábla kiváló füstölt szalonnát adtam. – De hogy jutott a… Mirek élesen felköhögött, beléfojtva Aniába a szót. Albinra pillantott, aki elmerülten tanulmányozta a villájára tűzött húst. Ania ijedten nézett a férfira, amikor megértette, mi történt. A szalonnás pap járhatott erre nem is olyan rég. Rámosolygott Sylwiára, és csak ennyit mondott: – A nyúlpaprikás a kedvencem. És soha nem ettem még ilyen finomat; van benne valami azonban, amit nem

tudok azonosítani. Ez a csípős íz olyan remekké teszi. Sylwia a férjére nézett és úgy válaszolt. – Albin anyjától tanultam meg a nyulat elkészíteni, ő északról származik, Leboréból. Ő mindig egy kis gyömbért tett a párolt húshoz. – Ez az! – kiáltott föl Ania. A két nő ezután ételreceptekről kezdett beszélni, Albin kivett a zsebéből egy doboz cigarettát, és megkínálta Mireket, aki önkéntelenül nyúlt utána. Hónapok óta nem gyújtott rá. A dohány erős volt, kaparta a torkát, mégis mohón– szívta le a füstöt. Az öreg a füstön át szemlélte. Mireknek az volt a benyomása, hogy valami nem tetszik neki; valami oknál fogva ez nyugtalanítani kezdte. Pedig nem volt értelme aggódni. Ez a házaspár csak fogaskerék a gépezetben. Gyalog, amelynek az a feladata, hogy szabad utat biztosítson a vezérnek. Az öregember jelentéktelen figura, de valahogy mégis szerette volna, ha nem gyanakodna rá. Mirek előrehajolt, és halkan ezt mondta: – Én… pontosabban mi nagyon hálásak vagyunk a segítségükért… a vendéglátásért. Az öreg legyintett a cigarettájával. – Úgy szolgálunk, ahogy tudunk. Mirek bólintott, aztán kezét az öreg karjára tette, és rátalált a megfelelő szavakra. Kifújta az orrán a füstöt, majd elnyomta a cigarettát. – Igen, a szolgálat hosszú ideig szinte az egyetlen szó volt, amit fölfogtam. Az elmúlt hónapok alatt megtanultam, hogy valójában mit is jelent. Nemcsak engedelmességet jelent, hanem önzetlenséget. És nem a jutalom a célja, hanem az alázat… Ezt érzem én ebben a házban, a maguk társaságában… Soha nem fogunk még egyszer találkozni, mégsem fogom magukat elfelejteni. Nem tudnak semmit, mire készülünk, mégis vállalják a veszélyt. A valódi nevüket sem fogom soha megtudni, de nem is érdekes. Soha nem fogom elfelejteni, milyen erős ember volt Albin és Sylwia Wozniak. A két nő közben elhallgatott. Meghallották az utolsó mondatokat, és érdeklődve nézték a férfit. Az hirtelen nagyon zavarba jött, hiszen soha azelőtt nem beszélt így. Kezdte szétfeszíteni a düh. Albin ekkor hirtelen fölállt, odament a pohárszékhez és égy üveggel meg négy pohárral tért vissza. Töltött mindannyiuknak a slivovicából, aztán megemelte a sajátját. – Igyunk anyánk… Lengyelország egészségére! – Lengyelországra! – visszhangozták a többiek, majd egyszerre itták ki italukat. Az erős ital kiégette Mirekből a dühöt. Valami melegség járta át, de nemcsak az alkohol miatt. Először nem is értette, mi lehet az, csak később jött rá, most tapasztalta először, hogy valódi társai vannak. A nők álltak föl először, leszedték az asztalt. Amikor a mosogatás hangjai beszűrődtek a konyhából, Albin Mirekre kacsintott, és odahozta ismét az üveget az asztalhoz. Pereméig megtöltött két poharat. Most nem hangzott el pohárköszöntő, csak a nyugodt pihenés csendjét élvezték. Mirek csak szopogatta a pálinkát. Szerette, ahogy az ital oldotta benne a feszültséget, de tisztában volt a veszélyeivel is. Most nyugodtan ihatott volna, ebben a biztonságos házban pihenhetnek, de ha úton vannak, az ivás végzetes lehet. Tudta, hogy hat rá az alkohol; rettenetesen fölfokozza az önbizalmát, szinte az arroganciáig. A túlzott önbizalom pedig a biztos katasztrófához Vezet.

Amikor visszatértek a nők, és Sylwia megpillantotta az üveget az asztalon, finoman szemrehányást tett a férjének. Ania kijelentette, hogy zuhanyozni megy, és szeretne lefeküdni. A két idős embert megcsókolta, majd fölment a lépcsőn. Mirek a lábait nézte. Néhány perccel később Sylwia is elköszönt. Albin újra teletöltötte a poharakat. – Elég lesz már – jegyezte meg Mirek különösebb meggyőződés nélkül. Az öregember visszamosolygok rá. – Ne aggódjék. Ez még pont kell a lépcsőmászáshoz. És jó mélyen fog aludni. Nehogy aztán korán keljenek föl… aludjanak, ameddig csak lehet. – Én megpróbálok. – Mirek az öregre emelte a poharát, de a gondolatai már az emeleten jártak. Az alvásról a kettős ágy jutott eszébe, és az, hogy Ania most épp a zuhany alatt van. Elképzelte, ahogy a vízsugár alá tartja a fejét, hogy a víz végigfolyik csillogó testén, két melle között, combjai között. Fölgyorsult a pulzusa. Most vette csak észre, hogy az öregember hozzá beszél. – Egy hete vettem föl a kapcsolatot az összekötővel. Minden jel – szerint maguk miatt van, hogy hemzsegnek a környéken a rendőrök. És nemcsak a határok mentén. Az egész ország tele van úttorlaszokkal, napirenden vannak az igazoltatások, a motozás. Valóban tudják is, hogy kit keresnek? Erre a kérdésre Mirek úgy érezte, meg tud válaszolni. Megrázta a fejét. – Egy férfit keresnek, aki feltehetően egyedül utazik. Nem tudják, mennyi idős, milyen nemzetiségű. Csak annyit tudnak, hogy titokban Kelet-Európába tart. Azt tudják, hogy hova, de hogy honnan, azt nem. Albin elégedetten bólintott, aztán bedobta a slivovicát. – Akkor tehát nem olyan nagy a veszély, mint gondoltam. Tényleg egy tűt próbálnak megtalálni a szénakazalban. – Elmosolyodott. – Két tűt.… Rafinált ember ez a szalonnás pap, hogy magával küldte ezt a lányt. Mirek rábámult, majd megvonta a vállát, és megszólalt: – Lehet. – Ű is megitta a pálinkáját, aztán fölállt. Hallotta, hogy becsukódik a fürdőszoba ajtaja. – Megyek és lefekszem. Mindent köszönök, Albin. A fürdőszobában meleg gőz terjengett és női illatok. A lány piperetáskája a mosdóra volt téve. Két rúzst, egy sampont, egy zacskó vattát, egy fésűt, szemfestéket és szemceruzát látott benne, amikor kihúzta a cipzárt. Végül egy doboz tampont. Nem volt fölbontva. Valami irracionális gondolata azt súgta, hogy a tampon nem igazán illik egy apácához. Minden piperecikk lengyel termék volt. Mindent visszatett a helyére, kivéve a sampont. Tudta, hogy az ő csomagjában is lesz sampon, de valahogy perverz vágyat érzett, hogy a lányét használja. Holott tudta, hogy igen illatos.

Ania az ágyban ült és egy könyvet olvasott, amikor a férfi belépett a szobába; a fejére törülközőt tekert, mint egy turbánt! Hosszú ujjú flanel hálóinge a nyakáig befedte. Mirek úgy vélte, legalább bokáig érhet. Heisl atya figyelme minden kis részletre kiterjedt.

A lány fölnézett, amikor Mirek belépett. A férfi csak derekára tekert törülközőt viselt, kezében hozta ruháját és cipőjét. A lány ismét beletemetkezett a könyvbe. Mirek szépen összehajtogatta a holmiját, és lerakta a székre, és ekkor vette észre, hogy a lány kikészítette neki az ágyra a pizsamát. Mosolyogva ránézett. A lány mereven a könyvet nézte. A férfi fölnevetett, és odalökte a pizsamát a székre. – Nem használom sose – mondta. – Rendszerint meztelenül alszom – egészségesebb. A könyv fölül nézte a lány a férfit, aki észrevette, hogy megcsillan a düh Ania szemében. Melodramatikus sóhajjal hajolt a bőrönd fölé, és kiemelt egy boksznadrágra emlékeztető alsót. Magasan a szeme fölé tartotta, úgy szemlélte. – Ez talán kielégíti az érzékiségét. – Bal kezével meglazította a törülközőt, ami lehullott a lábához. Gyorsan a lány meglepett szemébe pillantott, de az már maga elé rántotta a könyvet. – Muszáj ezt csinálnia? – sziszegett rá dühösen a lány. Magára húzta az alsónadrágot, majd csendesen megjegyezte: – Ania, ehhez hozzá kell szoknia. Előbb hallgatás volt a válasz a könyv mögül, aztán a lány dühösen megszólalt: – Soha nem fogom megszokni! Nyilván el kell viselnem az udvarlását, ha nagyon erőszakoskodik… de mondok én magának valamit, Mirek Scibor, maga nem más a szememben, mint egy mocskos fantáziájú kisgyerek. Ne felejtse el, hogy istenfélő család vendégei vagyunk. A lány kiselőadása teljesen földühítette a férfit. Különösen a mocskos fantáziájú kisgyerekre való utalás. – Nem vendégségben vagyunk, hanem olyan búvóhelyen, amit az én… hangsúlyozom, az én akcióm sikere érdekében béreltek ki. Maga csak utazgat, nézze a múzeumokat, és élvezze a gyömbéres nyulat, az istenit neki! Nincs szükségem a buta moralizálására. Ide figyeljen, mit láttunk a firenzei képtárban? Némelyik képet az egyház rendelte, mégis pucér nőket, sőt férfiakat látunk rajtuk, és maga gyönyörködött is bennük. De ugyanez a valóságban már bűn!… Én mondom magának, Ania Król, hogy ez képmutatás… És mit gondol, hogy festették ezeket a képeket Botticelliék, képzeletből? Nem,, élő modellek alapján. Tehát akkor ezzel a logikával, amivel maga jön, bűnt követtek el, amikor remekműveiket az egyház számára megfestették? A lány a könyvet nézte, míg a férfi kieresztette magából a dühét. – Ó, a fene egye meg – mondta a férfi végül. – Nem lehet valakivel vitatkozni, ha annak nincsenek tapasztalatai. Nem lehet előítélettel és babonákkal vitatkozni. Felhajtotta a takarót, és bebújt az ágyba. A rugók megnyikordultak. A matrac puha volt. A lány rájött, hogy a férfi súlya miatt felé fog lejteni az ágy. Nagyot sóhajtott, és fölkészült az álmatlan éjszakára. – Mit olvas? Mint mindenki, akinek föltették ezt a kérdést, becsukta a könyvet, és megnézte a borítót. – Stefan Olsowski Zivatarát. Sylwiától kaptam.

A férfi kuncogott. – Gondolhattam volna. Nekem is el kellett olvasnom. Nagyon megható, amikor a főhős végül az Úrban találja meg a megnyugvást. A lány a férfira nézett, és észrevette a szája szélén a cinikus görbületet. Újból olvasni kezdett, de alig tudott koncentrálni, mert várta a következő gúnyos megjegyzést. Megszólalt: – Nem akar aludni? Leolthatom a villanyt. – Nem, csak olvasson nyugodtan. Nem akart olvasni. De nem akart beszélgetni, és mindenekfelett, nem akarta, hogy leoltsák a villanyt. Mirek megszólalt. – Fogadok, hogy Kungot sose olvasott. Lefogadom, hogy nincsenek meg a könyvei a zárdában. – Nem, valóban nincsenek meg. Föltornyozta a háta mögött a párnát, és kényelmesen elhelyezkedett. A lány várta az elkerülhetetlent. – Nagyon nagy elme ez a Kung – és nagyon radikális. Olyan tézissel rukkolt elő, amelyet szerintem minden pap szívesen elfogadna. – Valóban. – A lány megpróbált kifejezetten unottnak tűnni, de a férfi nem zavartatta magát. – Igen, határozottan fantasztikus a pasas. Szerinte a cölibátus és a szüzességi fogadalom két különböző dolog. Mert ugye a pápai csalhatatlanság bullája értelmében a papoknak nem szabad házasodniuk, mint ahogy az apácáknak sem… Ez kinyilatkoztatás, hacsak nem jön egy másik bulla. – Látható örömmel részletezte a kérdést. – Kung visszatér a cölibátus eredeti, ezerhatszáz évvel ezelőtti értelméhez. Vagyis a házasságkötés nélküli állapothoz. Ez nem jelenti azt, hogy tilos a szex. A szüzesség természetesen akkor is, azóta is a szexnélküliséget jelenti. Ha egy pap vagy egy apáca házasságra lép, akkor megszűnik apáca vagy pap lenni a kánonjog értelmében. De ha egy pap vagy egy apáca – erősen megnyomta az „apáca” szót – szexuális életet él, megkaphatják a föloldozást, feltéve, ha megvallják e bűnüket… – Odafordította a lány felé a fejét. – Nem találja érdekesnek? – Egyáltalán nem. – Hangos csattanással zárta be a könyvet, és letette az éjjeliszekrényre. A lámpa zsinórja a feje fölött lógott a falról. Fölnyúlt, és eloltotta a villanyt. A hirtelen támadt sötétségben még megszólalt: – Azt hiszem, aludnunk kéne. Ahogy elhelyezkedett, még hallotta, hogy a férfi kuncog mellette az ágyban. A lány is elrendezte a párnáját maga alatt. Annyira az ágy szélére húzódott, amennyire csak lehetett. Mirek viszont kényelmesen elterült. Úgy húsz percig néma csendben feküdtek, aztán a férfi ásított, és a másik oldalára fordult. Ania hallotta, hogy egyre mélyebb és egyre egyenletesebb lett a férfi lélegzése, aztán hirtelen megdermedt, mert a férfi keze gyengéden a combjára ereszkedett, majd lassan megindult fölfelé, az ülepe felé. A lány határozott mozdulattal ellökte magáról a kezet. A férfi valamit mormogott, mintha mélyen aludna, aztán ismét a másik oldalára fordult. Újabb húsz perc telt el, Ania is elálmosodott, s már-már elaludt, amikor megérezte a csípőjén a férfi kezét. Megint csak

dühösen lökte le magáról. – Ne próbáljon meg becsapni. Tudom, hogy fenn van. Hagyja abba! Mirek a hátára gördült, most már nem tettette, hogy alszik. A szoba ablakán vastag függöny lógott, a helyiségben vaksötét volt. Jó tíz perc elteltével szólalt csak meg a férfi. – Ania, zavarja, ha maszturbálnék? A lány rémülten pattant föl, keze azonnal kitapogatta a villany zsinórját. A férfi védekezően kapta a kezét a szeme elé, az éles fény zavarta… – Van egy csomó dolog, amiket nem érthet a férfiakkal kapcsolatban. De ez nem lep meg. Elmondom, Nagyon felizgatott szexuálisan… Ez nem meglepő, Ha egy férfi felizgul, akkor vagy kieiégül vagy nagyon elkezdenek neki fájni a heréi. Nekem is ez van most… nem tudok tőle aludni. A lány lenézett a férfira, dühében mélyeket lélegzett, aztán maga elé kapta a párnáját, és fölpattant. – Csak csinálja a mocskos dolgait, maga állat! Én lemegyek. Majd alszom két összetolt széken. A férfi odagördült és elkapta a csuklóját. – Ne! Jól van… nem csinálok semmit. A Jány megpróbálta kiszabadítani a karját, de Mirek erősen tartotta. A férfi komolyan megszólalt: – Ania, nyugodjon meg. Megígérem, hogy nem teszem és azt is, hogy egy ujjal sem nyúlok magához. Eszébe ne jusson máshol aludni. Ha ragaszkodik hozzá, akkor viszont én megyek le. Még ha nem is alszom, mert nagyon hideg van. Aniá megint ki akarta magát szabadítani. A férfi könyörgött most már. – Ania, nagyon kérem. Egy ujjal sem nyúlok magához. Az anyám emlékére esküszöm. A férfi most már nem ernyőzte el a szemét. A lány a szemébe nézett, és látta, hogy komolyan gondolja. Újból csend borult rájuk, majd tíz percig egy szót sem szóltak. Aztán megszólalt a férfi, halkan és az izgalomtól rekedten. – Ez nem olyan rossz dolog, Ania. Ósdi babona csinált tabut a maszturbálásból, de ez tényleg nem olyan nagy dolog. Az orvosok és a pszichiáterek a megmondhatói. A lány elkeseredetten suttogta. – Megesküdött az anyja emlékére. – Igen, hogy nem nyúlok magához, és nem is fogok, amíg maga nem akarja. A lány betapasztotta a fülét, de a férfi közel volt és átható hangon beszélt. – Próbálta valaha maga is, Ania… miközben a cellájában feküdt az ágyon… Soha nem önti el a melegség… éjszakánként?… Soha nem csúsztatja le a kezét oda… és megdörzsöli… és érzi, hogy nedves lesz,.. vagy becsúsztatja oda az ujját.,; egy gyertyát? Valami bekattanhatott a lány agyában. A férfi hirtelen hallotta, hogy megmozdul. Újból fölgyulladt a villany, megint egy másodpercig elvakította. Ott állt a lány az ágy mellett, és dühösen sírt a megaláztatástól. Zihálva lélegzett.

– Rendben! Jól van! Szóval akar látni egy mezítelen apácát? Jól van! Lenyúlt, és fölhúzta, először derékig a hálóingét, majd áthúzta a feje fölött. Odahajította az ajtóhoz; Csinos fehér melltartó volt, rajta és falatnyi bugyi; Kipattintotta a melltartót, és azt is az ajtóhoz hajította. Eközben eltorzult hangon sziszegett a férfira: – Szóval egy meztelen apácát akar látni? Nézze akkor, jól nézze meg! Letolta a bugyiját, és kilépett belőle, megbotlott; de megtartotta az egyensúlyát. Melle szó szerint meglódult. Eközben őrület csillogott, a szemében. – Jól nyissa ki a szemét, Scibor! Ilyen egy apáca teste. Meg akarja tapogatni? – Dühösen a padlóhoz csapkodta a lábát, úgy kerülte meg az ágyat. Ott állt a férfi mellett. – Tapogassa meg egy apáca testét! – A férfi altestére mutatott. – Be is dughatja a micsodáját, ha annyira akarja. A férfi zavartan könyökölt fel az ágyban. Néhány – centire a szemétől ott látta az ébenfekete, göndör háromszöget. Á,szeme lassan feljebb vándorolt. Érezte, hogy lassan megmerevedik. Szabad keze ösztönösen követte a tekintetét: végigcsúsztatta a hasán, a ziháló melleken. Ott megállt, mintha tapintási ingereket akarna küldeni. Fölpillantott, a lány arcát elborították a könnyek. Nyitva volt a szája, az ajka úgy remegett, mint ahogyan a teste. Összehúzódott a pupillája. S csak a kibírhatatlan fájdalom tükröződött benne. A nő zokogva tört ki: – Csináljon velem, amit akar, de nagyon kérem, az égre kérem, hogy hagyja abba! Ne alázzon meg! Erőtlenül hullott le a férfi keze, és megszűnt a merevedése is. Visszaejtette a párnára a fejét, és eltakarta a szemét, mintha örökre meg akarta volna vakítani magát.

A hajnal fénye átszűrődött a vastag függönyön, és árnyékot rajzolt az ágyra. Mirek a jobb oldalán feküdt, az ágy szélén. Ania középre húzódott, egyik kezét a férfi derekán nyugtatta, fejét pedig a mellkasán, a kigombolódott pizsamafelsőrész nyiladékában. Úgy aludtak, mint akik erős altatót vettek be. Egy órával később a lány lassan ébredezni kezdett, de még vissza-visszazuhant az álomba. Félálomban vette észre hirtelen, hogy szorosan odabújt a férfi mellé, úgy feküdtek egymás mellett, mint két egymáshoz simuló szerelmes. Ijedten megmerevedett, de azzal magyarázta a dolgot, hogy nyilván fázott, és ezért bújt oda a férfihoz, mint ösztönösen minden emlős, amikor hideg van. Nem mert megmoccanni. Félt, hogy fölébreszti Mireket. Tíz percre megint elbóbiskolt. Mint két egymáshoz simuló szerelmes. Meghallotta a csörömpölő evőeszközök távoli zaját lentről, a konyhából. Lassan, hihetetlenül óvatosan levette a férfi derekáról a kezét, majd centiről centire eltávolodott a férfitól, és lemászott az ágyról, hogy begyújtson. A férfi végig aludt, míg felöltözködött. Az ajtóból a lány visszapillantott a férfi arcára. Álmában kisimult az arca, és a bajusz ellenére is fiatalabbnak látszott, mint valójában. Orrlikai kissé kitágultak, ahogy lélegzett. A lány ott állt és nézte néhány percen át, aztán csendesen kinyitotta az ajtót, és kilépett a szobából.

14. George Laker szívesen fütyült munka közben. A hatalmas Scania dübörögve száguldott vissza az osztrák határ felé. George a József és a színes szélesvásznú álomkabát egyik dalát fütyülte. Szerette a rockoperákat. Ezt még otthon látta, Melbourne-ben. Mintha több millió mérföldre lett volna Ausztráliától, de nem volt honvágya. George akkor fütyörészett, amikor jó kedve volt, s akkor volt jó kedve, ha pénzt keresett. Minél többet, annál jobb kedve volt. Húsz uncia (mintegy fél kiló – a ford.) aranyat kapott a beutazó fiatal pártól és kétezer fontot az öreg házaspártól, akik most akartak kijutni. Átváltott a Jézus Krisztus Szupersztár egyik áriájára, az I don’t know how to love him-re, s egy pillanatig az idős házaspárra gondolt, akik ott szorongtak lenn a titkos rekeszben. Orosz zsidók voltak. Bár sosem tett fel senkinek kérdéseket, úgy sejtette, hogy nem sikerült kijutniuk Oroszországból, de valahogy átjöttek Csehszlovákiába, nyilván vakációra. Mindegy, őt nem érdekelte. Öt csak az érdekelte, hogy a kétezer font már rajta van a svájci csekkszámláján, amit nyilván az izraeli rokonok fizettek be, vagy valamelyik zsidó segélyszervezet, öregek voltak, de elég fürgéknek látszottak. Idegesek, de föl voltak dobva. Olyan készséggel fogadták a Trepalint, mintha legalábbis tiszta aranyat injekciózott volna beléjük. Az órájára pillantott, aztán a kilométer-számlálóra, és fejben gyors számításokat végzett. Egy kicsit visszavette a sebességet. Ha elkapják, megbírságolhatják. Vigyorgott magában. Annyi baj legyen, ez akkor sem tétel a bevételhez képest. Aztán Elsára gondolt, aki Bécsben várt rá. A hosszú lábú Elsára. Megint fütyörészni kezdett.

Húsz kilométerre volt a határtól, amikor abbahagyta a fütyülést. A jókora motor kezdett kihagyni. Mintha köhögött vagy csuklott volna. Laker átkozódni kezdett. Megint az a kurva benzinpumpa! A múlt hónapban sok baj volt vele. Szerencsére beszerzett egy újat Bécsben, csak nem volt ideje beszerelni, mert időrabló és meglehetősen koszos munka. Úgy döntött, megpróbál eljutni a határig. Még lejjebb vette a sebességet. A következő fél órában alig húsz kilométert tett meg. Már csak öt kilométer volt hátra, amikor a motor morogni kezdett, néhány nagyot prüszkölt, és aztán végleg leállt, ahogy lekanyarodott az út szélére. Ismét káromkodva az órájára pillantott. Ez minimum háromnegyed órás munka, ebben a nyomorult hidegben. Ennek ellenére nem érezte, hogy késésben van, mert sokkal könnyebb átjutni nyugatra, mint fordítva. Az öregek legalább két órát még aludni fognak. Na mindegy, legfeljebb csöndben maradnak. Egyikük sem nézett ki klausztrofóbiásnak. Boldogan másztak be az apró rekeszbe. Laker leugrott a sofőr-fülkéből, kihalászta a szerszámosládát, majd munkához látott.

Két órával később beállt a Scaniával a határállomás elé. Nyolc kamion sorakozott előtte. A kisebb teherautók és a személygépkocsik másik sorban álltak. Lekapcsolta a motort, behúzta a kéziféket, magához vette a táskáját az irataival a kesztyűtartóból, és besétált az épületbe melegedni. Egy sofőr állt a pulinál, és valamit magyarázott a tisztnek.

A többi hat. türelmesen várakozott a padon. Laker megismerte az egyiket, egy középkorú írt, aki konfekcióruhák szállítására szakosodott Kelet és Nyugat között. Odament hozzá, kezet fogtak, és leült melléje. – Csak egy van ma szolgálatban? – Nem – válaszolta halkan az ír. – Csak vart valami balhé egy személykocsival. A másik kettő odament, hogy adjanak egy kicsit a bürokráciának. Laker az óráját nézte. Hosszabb lesz, mint gondolta – Jó volt az út? – kérdezte az ír. – Egészen addig, amíg be nem szart a benzinpumpám. Szerencsére volt nálam egy új. Az ír vigyorogva mondta: – Megelőztem Ernst Krugert Ostrava után. Jött a gőz a verdájából, de még Kruger füléből is. Fölvett egy csinos német bögrét – elvitte volna Bécsig. A csaj sietett, így aztán megenyhült rajta a szívem. Laker fölnevetett. – És most hol van? Az ír kacsintott. – Ott alszik a fülkében… amolyan hálás típus. A pultnál álló sofőr fölvette a brifkóját, elmotyogott egy köszönömöt, majd kiment. A pad végén ülő kollégája követte a sorban. A többiek odébb csúsztak a padon. Laker megszólalt. – Meséltem neked arról a bőrről, akit két hónapja csíptem föl Prágában? Az ír megrázta a fejét. Laker elvigyorodott. – Jézusom, az volt ám az őrült nő. Nem voltunk még fél perce együtt a fülkében, amikor… – Elhallgatott, mert egy STB-s százados lépett be. Az STB komoly dolog – a titkosrendőrség. Csillogó lakkcsizmát viselt, arcán gúnyos mosoly. Úgy nézett végig az ülő sofőrökön, mintha beismerő vallomást várna tőlük. Végül csendesen megkérdezte: – Melyikük George Laker? Lakernek összeszorult a gyomra, szíve gyorsabban vert. Lassan fölemelte a kezét. – Magáé az AGE 5034D forgalmi rendszámú Scania? Laker nyelt egyet. Rekedten tört elő torkából a hang. – Igen… Mi a gond, százados úr? A százados elmosolyodott. – Csak annyi, hogy furcsa zajok hallatszanak a kocsija belsejéből – emberi hangok, Laker. Határozottan visítozásra emlékeztetnek. Az ausztrál bénultan ült. Az ír elhúzódott tőle, és együttérzően nézett rá, mint a többi sofőr. A százados ismét megszólalt. – Azt hiszem, jobb, ha most velem jön, és megpróbál elfogadható magyarázatot adni erre a furcsa jelenségre. A csendesen kimondott szavak úgy csengtek Laker fülében, mint a lélekharang.

Húsz perccel később egy STB ezredes acél íróasztala előtt ült. A százados elégedett mosollyal az arcán állt mellette. Az ausztrál összebilincselt keze az ölében nyugodott. Az ezredes maga elé húzott egy sárga jegyzettömböt, előszedett egy ódivatú töltőtollat zubbonya felső zsebéből, és felírta vele a lap tetejére: „George Laker”. Látszott az arcán, már sok ilyen jelentést írt meg. A mellkasát kitüntetések stráfjai díszítették, amelyeket nem a bátorságáért kapott, hanem az eredményességéért. Fölnézett. A szemeit összeszorította, mintha csípné a cigarettafüst. Előhúzott a zsebéből egy ezüst cigarettatárcát és rágyújtott. Nem kínálta meg a századost. Az ausztrál szervezete nikotinért kiáltott. Az ezredes a mennyezet felé fújta ki a füstöt. – Nem volt szerencséje, Laker. Az öregúrnak gyenge lehetett a szíve. Amivel beinjekciózta, az valószínűleg nem tett jót neki. De majd mesél róla, nem igaz? A kedves neje fölébred, és ott fekszik mellette a hites ura, akin már beállt a hullamerevség, hát jogosan kezd el kiabálni, nem? Micsoda pech. Egy félóra, és maga gond nélkül átjut. Nyugodt, szinte puha hangon beszélt. Eddig. – Természetesen maga tapasztalt ember, aki tisztában van azzal, mi a büntetése annak, aki bűnözőket próbál meg kicsempészni az országból? Laker megpróbált védekezni. – Ezek nem voltak bűnözők. Az ezredes ráfújta a füstöt. – Már az is súlyos bűn, hogy egyáltalán megpróbálkoztak vele, Laker.. Ez magának is tíz év szigorított, de lehet sokkal több is, ha nem működik együtt velünk. – Várakozóan megforgatta kezében a tollat. – Akkor ki vele: hol vette föl őket, és ki küldte őket magához? Laker elgondolkodott. Az agya pörgött, mint egy megvadult gép, megpróbált mindent mérlegelni. Erősnek érezte magát, és tisztában volt azzal is, hogy mi vár rá. Minden kamionos, aki a komcsikkal üzletelt, tudta, mit jelent az, ha kiesik valaki a pikszisből. Ő már majdnem negyedmillió dollárt félretett magának. Szerette volna el is költeni ezt a pénzt. Most negyvenhét éves. Hatvan is meglesz, mire kieresztik a sittről – és megtört ember lesz belőle. – Nos? – dörrent rá türelmetlenül a százados. Laker fölemelte a kezét. – Várjon egy kicsit – csattant föl. – Hadd gondolkozzam. Két percig gondolkodott, miközben az ezredes az orra hegyét ütögette a tollával. Végül Laker megszólalt: – Rendben van, ezredes úr, azt hiszem, meg tudunk állapodni. Az ezredes fölnevetett. – Miben kéne megállapodnunk, maga bolond? Vagy együttműködik velünk, vagy ott rohad a börtönben. Tudja, hogy van ez? Tehát hol vette föl őket? Laker előrehajolt. – Még szép, hogy tudom, hogy van ez. Sofőrködtem ebben az országban, Romániában, Lengyelországban, Kelet-Németországban, Jugoszláviában, Bulgáriában és Oroszországban is. Mi sofőrök még rizsázunk egymással. És nem is kell CB, hogy kurva sok mindent halljon az ember. Mérget vehet rá, ezredes úr, hogy meg akar

majd egyezni velem – talán nem is maga, hanem a főnöke! Hátradőlt és várt. Tudta, hogy gondolkodnak ezek az emberek. Az ezredes a századosra pillantott, aztán megszólalt: – Folytassa! Laker megpróbálta fokozni az előnyét. Tisztában volt azzal is, hogy a szó, „főnök” pavlovi reflexeket váltott ki a tisztből. – Jobban tudok gondolkodni, ha dohányzom közben. Az ezredes megvetően végigmérte, de azért elővette a cigarettatárcáját és odatolta neki az öngyújtóval együtt, Laker kihalászott egy cigarettát magának virsliszerű ujjaival. Kezébe vette az öngyújtót – egy ásatag amerikai Zippót. Meggyújtotta a cigarettát, majd megcsodálta. – Fogadok, hogy még a háború alatt szerezte. – Nem vagyok olyan öreg – csattant föl az ezredes. – Most már beszéljen, ne. vesztegesse a drága időm. Laker mélyet szívott a cigarettából, élvezte a füst ízét. Miközben beszélt, gomolygott a füst a szájából, az orrlyukából. – Mi is történt a múlt hónap huszonharmadikán, ezredes úr? – Itt én kérdezek… Hirtelen elakadt az ezredes hangja, ahogy leesett neki a tantusz. Szinte nevetséges volt. Laker elmosolyodott. – Majd én megmondom, ezredes úr. Aznap kaptak egy parancsot. Meg kellett erősíteniük a határ őrizetét a térségben. Hasonló parancsot kaptak a határőr posztok az egész szovjet blokk területén. Legalábbis a nyugati határokon. A Baltikumtól a Feketetengerig. – Megszívta a cigarettáját. Az ezredes dühösen nézte. – Ebben semmi különös nincs, ezredes úr. A kamionosok keresztül-kasul bejárják az egész tömböt. És dumálunk egymással. Sokat dumáltunk arról is, mi lehet ennek az oka. Nyilván valami kemény ügy. Lassult az áruszállítás. A turizmusnak is kemény pofon lehet ez. Arról nem is szólva, hogy maguk aztán jól kidolgozhatják magukat. Baromi sok pénzébe kerülhet ez a kormányoknak. Az, hogy gyakorlat lenne, képtelenség… nem tart egy gyakorlat két hétig. Elhallgatott. Hosszú szünet után az ezredes végül megszólalt: – És? – Valami miatt görcsölnek. Nyilván keresnek valakit. Az meg, hogy Moszkva is benne van, azt jelenti, hogy minimum egy veszélyes kémet keresnek… vagy még ennél is veszélyesebbet. Maguk pedig azt sem tudják, mit keresnek, vagy kit. Még abban sem biztosak, hogy akit keresnek, bejutott-e a tömb országaiba. És ha igen, akkor hol keressék. Újból csönd telepedett rájuk. Az ezredes arra a dossziéra gondolt, amely aznap reggel érkezett meg az irodába. Olyan fontos dolog lehetett, hogy a méregdrága faxon küldték. Egy fotóval együtt. De ismét csak a kedvenc szavával tudott előjönni: – És? – És én elég sokat tudok magának segíteni. Az ezredes szkeptikusan nézett rá. – Blöfföl, Laker. Maga csak piti kis csempész, aki piti bűnözőkkel tart kapcsolatot. Lila köd gomolyog az agyában, képzelődik. Normális, kibővített biztonsági gyakorlatot tartunk.

– Egy szart. Csak abból gondolom, hogy még mindig itt ül velem és tárgyal. Laker ledobta a csikket a betonpadlóra, és eltaposta. Az ezredes a századosra pillantott. – Mikor lépett be az országba? A százados vigyázzba vágta magát. – Két napja, ezredes elvtárs. Nyolc negyvenötkor, a mi átkelőnknél. – A célja? – Brno, ezredes elvtárs. Szerszámgépeket szállított a Skoda művekbe. Az ezredes elgondolkodva dörzsölgette az orrát. Laker rágyújtott ismét egy cigarettára. Végül az ezredes megkérdezte: – Becsempészett akkor magával valakit? Laker kifújta a füstöt. – Ezredes úr, azt hiszem ideje fölhívni a főnökét… a nagyfönökét.

Négy órával később megszólalt a telefon Zamjatyin ezredes íróasztalán. A prágai KGBiroda jelentkezett – Garik Solohov, egy régi jó barátja. Nagyon izgatott volt. Miután vagy húsz másodpercig hallgatta, Zsamjatyin is igen izgatott lett. Bár a beszélgetésről” magnófelvétel készült, odahúzta maga elé a jegyzettömbjét, és írni kezdett. Időnként a falon függő térképre pillantott. Végül elvigyorodott és megszólalt: – Remek, tökéletes munka, Garik. Az ausztrál azonosítani tudta?… Jó. Szóval bajuszt növesztett. Okos dolog, hogy nőt is hozott magával… bár nem túl okos. Nyilvánvaló, hogy az a falu volt az első állomása. Lehet, hogy még most is ott vannak. Hermetikusan zárják körül ötven kilométeres körzetben a területet. Ha kell, vessék be a hadsereget. Egy lélek se jöhet ki onnan, amíg oda nem megy. Azonnal adja ki az utasítást. Megvárom. Letette a kagylót az asztalra, és rá vigyorgott a három őrnagyra, akik feszült figyelemmel nézték. Fölállt, és odament a térképhez. – Hála Gudov őrnagy remek munkájának, és egy kis jól megérdemelt szerencsének, szorul a pasas körül a hurok. – Odatette az ujját a térképre. – Itt lépte át a határt egy nő társaságában egy kamion titkos rekeszében. Itt tették ki, négy kilométerrel Blovice falutól. Ez két napja volt. Reméljük, még most is ott van. Odasétált az íróasztalához, és fölvette a kagylót. Fél perc elteltével Solohov is a vonalban volt. Öt percen keresztül Zamjatyin kemény parancsokat adott ki, majd letette a kagylót, és az órájára pillantott. Háromnegyed tíz van. Fölhívta a főnökét, Viktor Csebrikovot. Míg a kapcsolásra várt, felködlött előtte az uszovói dácsa képe és a tábornoki csillagok.

Csebrikov tájékoztatta Andropovot ebéd közben, a főtitkár ebédlőjében. Andropov kicsit mintha szórakozott lett volna. Bár a hírt azzal a kitörő örömmel fogadta, amire Csebrikov számított. A KGB-főnök ezt mondta: – Most vonnak kordont a falu köré, Jurij. Jó reményünk van arra, hogy néhány órán belül horogra kerül az emberünk.

Történetesen épp halat ettek, heringet majonézzel. Andropov a szájába tett egy falatot, élvezettel rágta, majd lenyelte és megszólalt: – Viktor, egy hal csak akkor van kifogva, ha benn van a csónakban… és ha nem ölöd meg gyorsan, akkor visszaugrik a vízbe. Csebrikov sóhajtott. A főnökének határozottan rossz napja volt. Sápadt arca nyúzott volt. Az evés előtt három különböző fajta tablettát vett be. – Mindegy – szólalt meg ismét Andropov. – Ha nem kapják el, akkor idejön Moszkvába, még tizedike előtt itt lesz. – Fölnézett. Csebrikov elkerekedett szemmel nézett rá. – Dolgozza ki a tervet, Viktor. Aznap repül a pápa a Távol-Keletre. A szalonnás pap és a vatikáni haverjai nagyon helyesen úgy következtettek, hogy ott próbálunk meg a pápával végezni. Attól a nyomorult Jevcsenkótól meg nyilván tudják, hogy sokan keményen ellenzik a dolgot még a PB-ben is. Még Csernyenko és Gorbacsov is. Nem veszik észre a nagystílű tervet a dologban. Ha holnap meghalnék, nyilván azonnal megkapná a parancsot, hogy álljon le a dologgal. Csebrikov egyetértően bólintott. Jól ismerte a hatalmi struktúrát, és tudta, hogyan működik. Ha Andropov meghalna, neki is meg kellene küzdenie a posztjáért. – El fogjuk kapni, Jurij, behúzzuk a hajóba – és megöljük. De közben mindent megteszünk az ön biztonsága érdekében is. Egy légy sem közelítheti meg észrevétlenül. Andropov elmosolyodott, Most először. – Megbízom magában, Viktor. Egyébként is hetedikén befekszem a Szerbszkij klinikára egy hétre. Talán az, legbiztonságosabb hely a világon. Mire megint kijövök, addigra az átkozott pápa már rá fog jönni, van-e mennyország vagy sem. Helyi idő szerint fél tizenkettő volt, amikor Garik Solohov helikoptere leszállt Blovice falu főterén. A falu minden lakója, a csecsemőket és véneket is beleértve a templom előtti téren várakozott. Idegesek voltak, hisz tudták, hogy a falut körbevette a katonaság, csak azt nem tudták, miért. Solohov ott tudta meg, hogy akiért jöttek, korán reggel elment a faluból. Miközben emberei nekiálltak szétszedni a parasztházat, ahol meghúzták magukat a jövevények, Solohov a rádiósokkal kiadatta a parancsot, hogy keressenek egy öreg, szürke Skodát, a rendszáma TN 588 179. Arra az esetre, ha rendszámot cseréltek volna, minden 1975 előtt készült Skodát meg kell állítani, és át kell kutatni. Tisztában volt azzal, hogy ez micsoda felfordulást okoz egy olyan országban, ahol tízből kilenc ember Skodával jár, de ez egy cseppet sem zavarta. Részletes személyleírást adott a két férfiról és a két nőről. Közölte, hogy veszélyesek lehetnek, különösen a fiatalabb férfi. Miután ezzel végzett, telefonon bejelentkezett Zamjatyin ezredesnél. A telefonon keresztül szinte tapintani vélte az ezredes csalódottságát, miután közölte vele a hírt. – Ne aggódjék, Oleg. Nem juthattak messze. Azt meg nem is gyaníthatják, hogy a nyomukban vagyunk. Az volt a fedőszövegük, hogy a bácsi és a néni elviszi őket egy kétnapos túrára, s csak azután mennek vissza Lengyelországba. Meglehet, hogy van is ebben egy szemernyi igazság. Zamjatyin elkezdte neki magyarázni, mit tegyen. Solohov azonban közbevágott. – Oleg, előbb hadd mondjam el, mit végeztem. Talán ezzel is spórolunk némi időt.

Gyorsan elmondta, milyen parancsokat adott ki, aztán elmondta azt is, ő személyesen mit fog tenni az elkövetkezendő néhány órában. Amikor befejezte, a vonal másik oldalán hosszú csend fogadta a hallottakat. Zamjatyin igyekezett mindent átgondolni. – Nagyon jó – szólalt meg végül. – Úgy tűnik, mindenre kiterjedt a figyelme. – A hangja egy kissé megenyhült. – És Garik, kérem, tájékoztasson azonnal, ha történne valami. – Ez csak természetes, Oleg.

15. Pontosan úgy néztek ki, ahogyan illik; amikor az idősebb házaspár kirándulni viszi fiatalabb rokonait Sylwia és Albin háttal ültek a folyónak, hadd gyönyörködjék kedvére Ania és Mirek. Asztaluk a zárt verandán volt, amely a folyó fölé hajolt. Természetesen üveg védte őket a hidegtől, sőt a napsütést is felfokozta a melegházhatás. Jót ebédeltek, megittak másfél üveg bolgár cabernet-t is. Még a levegő is mintha elégedettséget árasztott volna. Csak Sylwia nem tudta teljesen elengedni magát. Neki a kíváncsisága okozott, gondot, mint mindig. Még most is azon törte a fejét, vajon milyen kapcsolat lehet a fiatalok között. Ő is, Albin is jól hallotta, hogy előző éjjel vitatkoztak. Nem értették ugyan a szavakat, de behallatszott Ania kétségbeesett zokogása, ami beette magát agyukba. Albin be akart menni a szobájukba, hogy beavatkozzék, de Sylwia minden kíváncsisága ellenére lebeszélte. Aztán amikor megszűnt a sírás, a nő kiosont a fürdőszobába. Amikor végzett, odasettenkedett a fiatalok ajtaja elé, és hallotta a fojtott hangokat. Nem értette a szavakat, csak a hanghordozást furcsállotta. Mintha könyörgött volna valaki, így ment ez tíz percig, aztán csend lett. Másnap Tatiana jött le elsőnek, és segített Sylwiának reggelit készíteni. Nyugodtnak tűnt és kipihentnek, olyan kipihentnek, mint amilyen a beteg, ha sikerült lenyomnia a magas lázát. A reggeli alatt kiderült, hogy akármi is történt az éjjel, mélyen hatott a férfira. Hallgatott, de mintha nagyon óvta volna a lányt. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Ez azóta sem változott. Ilyen volt az egész úton, a brnói múzeumban és most itt az étteremben. Figyelmes volt a lánnyal, kisegítette a kocsiból, levette a kabátját, kihúzta, majd aláigazította a széket. Mintha nagyon jóvá akarná tenni a korábbi veszekedést. Albinnak „feltűnt, hogy a férfi nem tesz egy lépést sem a vászontáska nélkül. Most is ott volt, a szék támlájára akasztva. Mirek előrehajolt, fölemelte a borospalackot és öntött Ania poharába. A lány a pohár fölé tette a kezét, de a férfi rámosolygott. – Csak egy pohárral ivott, Ania. Igyon még egyet. Mindkét idős ember felfigyelt a nyelvbotlásra, de nem szólt egy szót sem. – Ania szólalt meg nyomatékkal: – Köszönöm, Tadeusz. A férfi bólintott, mintha nyugtázná a kijavítást. Albin az órájára pillantott, aztán intett a pincérnek, majd megszólalt. – Harminc kilométerre van Cieszyn, a vonatjuk valamivel több mint egy óra múlva indul. Albin és Sylwia mentek elöl, amikor kiléptek az étterem ajtaján. Albin hirtelen megtorpant, Mirek nekiütközött. Aztán az öreg vállán átpillantva meglátta, mi okozta az öregember riadalmát. Negyven méterre állt tőlük a Skoda. Közvetlenül előtte, keresztben állt egy rendőrautó, mindkét ajtaja nyitva. Az egyik rendőr a rendszámtáblát figyelte, a másik a sofőrülés felőli oldalon állt és egy mikrofonba beszélt. Ugyanabban a pillanatban vették észre egymást,

olyan volt az egész egy másodpercig, mint egy kimerevedett tablókép. Aztán mindkét rendőr a pisztolyához kapott, és a mikrofonos rájuk kiáltott: – Állj! Ne mozduljanak! Mind a négyen visszarohantak az étterembe, végigfutottak az asztalok között, nekinekiütközve a megdöbbent vendégeknek. Albin csípőjével fölborított egy asztalt, törtek a poharak, tányérok, csörömpöltek az evőeszközök, kiabáltak a meglepett vendégek. Kifutottak a beüvegezett verandára. Az asztal mellett, ahol korábban ültek, néhány lépcső vezetett le a kavicsos sétányra, amely a folyó mellett haladt. Egy kamasz lány és egy fiú jött velük szembe. Mirek beléjük futott és föllökte őket. A vászontáskát bal kezében tartotta. Jobbjával valamit őrülten keresett a táskában. Átugrotta a földre került lányt, és rohant az úton. Egy kiáltást hallott, megfordult. Ania ott futott közvetlenül mögötte. Az öreg pár alaposan lemaradt. Az egyik rendőr fölbukkant a verandán, kezében a pisztollyal. Újból kiáltott, aztán lőtt. Albin fölkiáltott, és a fűre rogyott, a bal combját szorongatta. Mirek végre megérezte a Makarov acélját. Egy lendülettel húzta ki, megfordult, a pisztolyt két kezébe fogta és leguggolt. Gondolatban a sivatagi kiképzőtábor lőterén volt. Meghúzta a ravaszt, és hallotta a nyirkos puffanást, amikor a golyó a rendőr mellkasába hatolt. Nem is várta ki, míg földől. Sylwia futott Albinhoz, miközben ezt kiáltozta: – Józef, Józef. Mirek tudta, hogy nem fogja az öregasszony magára hagyni a férjét. Megfordult és futott Ania után, aki úgy negyven méterre lehetett tőle. A kanyar után felbukkanó fák irányába futott. A jelenetet két idősebb férfi egy csónakról figyelte megdöbbent arccal. Mirek újabb kiáltást hallott, majd golyó süvített el a feje mellett. Nem fordult meg. Ania már eltűnt a kanyarban. Mirek félreugrott, és a bozótban futott a fák felé. Újabb lövés csattant, ismét föléje ment. Teljesen ésszerűtlennek találta, hogy mintha portugál lövészeti instruktora hangját hallotta volna. „A pisztolyok hajlamosak magasra hordani.” Épp beugrott egy bokorba, amikor a következő golyó a feje magasságában csapódott be a jobbján álló fa törzsébe. A rendőr tehát korrigálta a magasságot, viszont jobbra rántotta a kezét. Mirek utolérte Aniát. A lány lelassított, feléje fordította a fejét, és aggódva nézett rá. A férfi látta a lány arcán átsuhanó megnyugvást. – A többiek? – kérdezte a lány zihálva. – Elkapták őket. Gyerünk tovább! Megragadta a lány karját. Az ösvény a folyó mentén kanyargott. Mirek azon gondolkodott, vajon a rendőr tovább üldözi őket, vagy esetleg visszamegy a kocsihoz, és leadja rádión a történteket. Remélte, hogy üldözni fogja őket. Le kellett lassítson, nehogy Ania elé kerüljön. – Menjen! – zihálta a lány. – Hagyjon itt. – Mirek ismét megragadta a kezét, úgy rángatta magával. Befordultak egy újabb kanyarba. A kavicsos sétány itt pihenővé szélesedett. Innen keskeny földút vezetett a folyótól a műútra. Egy fiatal fiú és egy lány épp akkor szállt le a motorjáról. Mindketten kék pilótasisakot viseltek. Megfordultak, amikor megpillantották Aniát és Mireket. A fiú épp a sisakját emelte le a fejéről. Rémült arccal meredt a pisztolyra, amelyet Mirek rászögezett.

– Kölcsönveszem a motorod, pajtás. Hol a slusszkulcs? A rémület egészen megbénította a fiút. Mirek látta, hogy a kulcs még a helyén van. Odalökte a szatyrot Aniának, aki a melléhez szorította. A pisztolyt még mindig a fiú mellének szegezve Mirek felszállt a motorra, és elfordította a slusszkulcsot. Hatszázötven köbcentis orosz Nerval volt. Megint értelmetlen gondolat suhant át az agyán. Ezek a kölykök nyilván valami apparatcsik gyerekei lesznek. Megfigyelte, hogy mindkettőjükön Levi farmer van és vattadzseki. Eközben arra fordította a motort, ahonnan jöttek. Figyelt, majd meghallotta, hogy valaki fut a kavicson. Fölemelte a pisztolyt, kiegyenesített karja nem moccant. A rendőr rohanvást bukkant elő a kanyarban. Amikor meglátta Mireket, megpróbált lassítani, és visszanyerni egyensúlyát. De megcsúszott a kavicson. Mirek megvárta, míg elesik, aztán kétszer meghúzta a ravaszt. Az első golyótól megtorpant a rendőr, a másiktól hátrazuhant egészen a folyó partjáig. A holttest lassan belegördült a vízbe. A lány hisztérikusan sikoltozni kezdett. Mirek berúgta a motort. Ania figyelte a férfit. Mirek a nadrágjába gyűrte a pisztolyt. – Gyorsan. El kell érnünk Gottwaldovba. – A lány megmozdult. – Siessen már, az istenit! Ania gyorsan felugrott a motorra, a táskát kettőjük közé tette. – Fogódzkodjon erősen! – Érezte, hogy a lány keze rákulcsolódik a derekára, aztán kipörgette a kereket. Megindultak a műút felé. A Nerval nem volt különösebben hangos. Mirek meghallotta a távoli szirénát. Félrehúzódtak a bokrok közé. Várakoztak. Négy rendőrautó száguldott villogó lámpával, szirénázva az úton. Megvárták, míg elhal a sziréna hangja, aztán, mentek tovább. Amikor ráhajtottak az útra, Ania ezt suttogta a fülébe: – Megmondta nekik, hogy Gottwaldovba megyünk. Mirek visszafordította a fejét. – Persze. De pont az ellenkező irányba megyünk. Így is néhány hasznos perchez jutunk. Balra fordultak, Mirek gázt adott és nézte a sebességmérő órát, nehogy a megengedett százas tempó fölé menjen. Nem volt nagy a forgalom. Utolért egy kamiont, aztán lefékezett, és szorosan a kocsi, mögött haladt. Néhány másodperccel később újabb rendőrautó húzott el mellettük. Ismét gázt adott, megelőzte a kamiont, közben az agya sebesen pörgött. A fiú és a lány rövidesen odaér az étteremhez. Pillanatokkal később úttorlaszokat emelnek. Legfeljebb két-három percig maradhatnak az országúton, gondolta. Az órájára pillantott. Mindjárt három óra. Bekattant az agyába a térkép, amelyet olyan sokáig memorizált; pontosabban, amelyet Heisl atya memorizálta lőtt vele. Tizenkét kilométert tettek meg. Az út mentén, még a határon innen felállítottak két búvóhelyet, minden eshetőségre számolva. Az egyik szándékosan a határ mellett volt: egy parasztház Opava vásárváros szélén. Ugyanennek a folyónak a partján terül el a város, amely mellett nemrég ebédeltek, s a parasztház is a folyó partján fekszik, a város innenső felén. Opava harminc kilométerre lehet az étteremtől. Napközben nem tudnák megközelíteni észrevétlenül a házat. Most már nyilván állnak a torlaszok, és minden

rendőr tudja azt is, hogy motorral vannak. Gázt adott, most már nem érdekelte a sebességkorlátozás. Érezte, hogy Ania szorosabban fogja a derekát. A sebességmérő 150 km-re lendült. Három perc alatt megtettek hét kilométert a kocsik közt cikázva. Jóval maguk előtt Mirek megpillantotta az útelágazást bal kéz felé, a folyó irányában. Kicsit fékezett. De még így is gyorsan közeledtek az útelágazáshoz. Éppen azt kalkulálta Mirek, hogy továbbmenjenek-e a kereszteződésben, és majd később forduljanak vissza, amikor ismét szirénát hallott. Behúzta a féket, és lefordult az útról. Az út mellett nem volt padka, a puha földön kifarolt a kerék, és beleborultak az árokba. Zuhanás közben sem eresztette el Ania a derekát, amikor azonban földet értek, nagy sikollyal lökte el magától. Mirek kétszer is pattant a jeges földön, aztán gurult, s vagy harminc méterre az úttól állt meg. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, háta fájt, mert mélyen belenyomódott a pisztoly. A rendőrautó szirénázva száguldott el mellettük az úton. – Ania! – kiáltotta. A lány reszketős hangja nem messze tőle szólalt meg: – Itt vagyok, Mirek. – Húzódjon le! Mirekben csak most tudatosult, milyen szerencséjük volt. Egy bokor tövében hevertek. Ha nem buknak fel, a rendőrök biztosan észrevették volna őket. – Jól van? – Azt hiszem. Megütöttem magam, lement a bőr néhány helyen, és fáj a bokám. Maga hogy van? Mirek megmozgatta a tagjait. Csak a dereka fájt. Kivette a nadrágszíjából a fegyvert. Esés közben a célzó megsértette a hasát, ami vérzett egy kicsit. Négykézláb odament Aniához. A lány az oldalán feküdt, a térdét fölhúzta, és jobb bokáját szorongatta. A bal karját fölsértette, kicsit vérzett, de sem félelmet, sem pedig ijedelmet nem látott a szemében. A férfi hasra dobta magát, amikor elhúzott az úton egy teherautó, aztán a lányra mosolygott: – Ha hiszi, ha nem, mázlink volt. Ha nem esünk el, kiszúrhattak volna minket. Hogy van a bokája? A lány tárgyilagos hangon közölte: – El nem tört, de csúnyán kificamítottam. Rendesen dagad. – Mit gondol, tud rajta járni? A lány fölült, a sarkát a földre tette, aztán följajdult. – Igen, de azt hiszem, lassan. A férfi kalkulált, aztán megszólalt: – Bemegyünk az Opava környéki búvóhelyre. Jó tizenkét kilométerre lehet innét. Meg kell húznunk magunkat, amíg be nem sötétedik, és a motort is el kell rejteni. Rövidesen helikopterrel is keresni fognak. Aztán ha besötétedik, akkor lemegyünk a folyóhoz. Odakúszott a motorhoz, és szemügyre vette. Az első sárhányó rászorult a kerékre, és elgörbült a kézifék fogantyúja, de különben működőképesnek tűnt. Visszagörbítette a sárhányót, és magához vette a táskát, amely a motortól néhány méternyire hevert. – Aíiia – szólt oda a lánynak –, emelje föl óvatosan a fejét, és szóljon, amikor nincs forgalom.

A lány lassan fölemelte a fejét. – Várjon, Mirek! Elhúzott egy teherautó meg egy személykocsi, amikor a lány megszólalt: – Most. Mirek gyorsan fölállította a motort, ráült és berúgta. Három próbálkozás után fölbőgött a motor. Lehajolt és fölemelte a földről a táskát, maga mögé rakta, miközben a lány is fölmászott. Másodpercekkel később már úton voltak a folyó irányában, miközben azon gondolkodtak, vajon meddig tart a szerencséjük.

Észrevétlenül érkeztek a folyóhoz, amely erdővel borított, keskeny völgyben folyt. Két kilométernyit tudtak a folyóparton haladni, aztán a fák ritkulni kezdtek. Közben kétszer meg kellett állniuk, és el kellett rejtőzniük a bozótban, mert helikopterek húztak el a fejük fölött. Mirek úgy döntött, itt az ideje, hogy elrejtsék a motort, és ők is meghúzódjanak valahol. A folyó lassan folyt itt és nagyon mély volt. Leszálltak a motorról, és a folyópartot figyelték. A partot kimosta a víz, néhány helyen amolyan barlangszerű mélyedéseket hozott létre. Most nézték meg először a motor csomagtartó dobozait is. Hideg húsokat, sajtot és kenyeret találtak, meg egy üveg bort. Miután mindezt kiszedték belőle, Mirek odatolta a motort a partra, és jókorát lökött rajta. A szerkezet villámgyorsan eltűnt a mélyben. Mirek az órájára pillantott. Néhány perccel múlt fél négy. A hátuk mögött lévő erdő önként kínálta magát búvóhelynek. Reggeli-e nyilván egy egész hadsereg fog utánuk kutatni; de az sem kizárt, hogy egy vagy két órán belül. Még mindig volt legalább egy órájuk, amíg sötétedni kezd. Egy kilométerrel lejjebb egy bozótost pillantottak meg. Ez talán kevésbé kézenfekvő búvóhely lesz, mint az erdő. Az odáig húzódó térségen fák álltak, amelyek úgy-ahogy eltakarták őket a kíváncsi tekintetek elől.

Egy órájukba telt, míg megtették ezt a kilométeres távot. Kétszer kellett elbújniuk, mert helikopterek jelentek meg az égen, és mert Ania ficama rosszabb volt, mint sejtette. Ugrálnia kellett, miközben Mirek vállára támaszkodott. Amikor végre odaértek, a lány belesápadt a fájdalomba, és megkönnyebbült sóhajjal rogyott le a fűbe. Mirek azonnal átkutatta a toalett-táskát és a kezébe adott négy aszpirint. A kezébe vette a vörösboros üveget, letépte a nyakáról a fóliát, és zsebkésével kihúzta a dugót. A lány ivott néhány kortyot, és szótlanul visszaadta a palackot. Mirek is beleivott. Miután visszadugta a dugót, megszólalt: – Majd később eszünk. Még szerencse, hogy a kölykök későre tervezték az ebédet. Megyek, megnézem a környéket. A lábához ej-tette a táskát. –Próbáljon meg elhelyezkedni kényelmesen. – Ezzel elindult a fák közé. A lány újabb pulóvert szedett ki a táskából. Tudta, hogy még tíz kilométert kell menjenek a búvóhelyig, s azt is, hogy képtelen lesz megtenni. Észrevette, hogy ezt a férfi is látta. Itt fogja hagyni, ahogy még Firenzében megígérte neki. – Ha nem tud lépést tartani velem, otthagyom. Hirtelen átvillant az agyán, hogy ez milyen következményekkel járhat, összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett.

A férfi így talált rá, és meglepetten kérdezte tőle: – Mi baj van, Ania? A lány ráemelte a szemét. Arca könnyben ázott. A szeme tompán fénylett. Színtelen hangon ezt mondta: – Jobb, ha most esünk túl rajta. – Micsodán? – Most öljön meg. Mirek egy pillanatig nem értette, miről beszél, aztán leesett neki a tantusz. Odasietett a lányhoz, letérdelt, megfogta a kezét. A lányra nézett, és látta a szemében a félelmet. A férfi halkan beszélt. – Ania, én nem fogom megölni magát. Azt is tudom, hogy nem hagyhatom itt élve. Tudja, hol van a búvóhely… és a többi búvóhely is. Ha elfogják, szóra is tudják bírni. Ha nem kínzással, akkor drogokkal. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem tud járni… Majd én fogom vinni, Ania. Egy pillanatra eltűnt a lány szeméből a rettegés, de aztán megint megjelent. – Tíz kilométert kellene vigyen… egyenetlen területen. Nem tudja megcsinálni… nem érünk oda az éjszaka folyamán. A férfi rámosolygott, s ez a mosoly feloldotta benne a félelmet. – Ania, maga nem tudja, milyen erős vagyok. Higgye el, odaviszem a búvóhelyhez. Hét órájukba telt. S ha száz évig élnek is, akkor sem fogják elfelejteni ezt az utat. Hét óra elteltével a lány tudta, milyen erő van a férfiban. Amikor alkonyodott, akkor indultak útnak. A hold keskeny sarlója világított az égen. A férfi a nyakába tette a táskát, a lányt meg a hátára. Többször megbotlott, néhányszor el is estek. A férfi mindig úgy fordult, hogy ne a lányra essen. Óránként megálltak pihenni néhány percig. Kora hajnalban értek a kiszélesedő folyó partjához. A férfi a túlpartra mutatott. – Ott van a hegyen a ház, úgy fél kilométerre innét. Most itt hagyom, és körülnézek. – A férfi egy kicsit zihált, de a hangjában büszkeség csengett. A lánynak megmerevedett a keze, lába, attól, hogy a férfiba kapaszkodott és persze a hidegtől. Amikor lecsusszant a földre, így szólt: – Vigyázzon magára, Mirek. A férfi letette a táskát, kivette a nadrágszíjából a pisztolyt, és óvatosan elindult a folyó felé. A víz itt kiszélesedett, és nem volt mély sem. A pisztolyt magasra tartva belegázolt a vízbe. A folyó közepén a derekáig ért. A lány csak a körvonalait látta a sötétben, amikor kimászott a túlsó parton, és eltűnt a fák között. Tíz perc telt el, amikor megpillantotta a ház körvonalait. A pisztolyát előretartva megindult felé. Kétszintes parasztház volt, ahonnan nem pislákolt semmi fény. Két ablakot látott. Most vette csak észre, hogy a ház háta mögé került. Egy bagoly kezdett huhogni egy fán. Megborzongott. A parasztportán mindig vannak kutyák. Vajon miért nem hall ugatást? Lassan elindult a ház sarka felé. Egy pillanattal később nagyobb épületet pillantott meg maga előtt – vélhetően csűrt. Gally reccsent meg a lába alatt. Hirtelen megszólalt mögötte valaki. – Hol van a nő? Villámgyorsan megfordult, pisztolyát előretartotta. Alacsonyra vágott gyümölcsfák sorát látta maga előtt, ahonnan árnyék indult meg feléje, mellette kisebb árny, két kutya, az egyik alig hallhatóan morgott. A férfi valamit odadörmögött neki, erre abbahagyta. – Valamit mondani kéne nekem, nem igaz? – kérdezte aztán Mirektől.

Mireknek üres volt a feje, de azért előcsiholta a jelszót emlékezetéből. – Sajnos eltévedtem. Útba tudna igazítani? Az árny óvatosan válaszolt. – Errefelé sokszor előfordul az ilyesmi. – Aztán gyorsan hozzátette megint: – Hol van a nő? – A folyónál. Kibicsaklott a bokája. Majd mindjárt áthozom. Kicsendült a megkönnyebbülés a férfi hangjából. – Jól van. Megyek, segítek magának. – Mondtam, én hozom át. A férfi közelebb lépett. Zseblámpa villant a kezében, amely átmenetileg elvakította Mireket. – Jól átázott, hadd segítsek mégis. – Nem kell – hajtogatta Mirek makacsul. – Fél óra múlva itt vagyok. – Rendben – legyintett a férfi. – Hozza a csűrbe. Már mindent előkészítettem.

Mirek úgy vitte át a lányt a folyón, hogy a feje fölé nyújtotta. Egyik kezével a hátát tartotta, a másikkal a bokája fölött. Elfelejtette a kimerültségét. Nem látta ugyan a férfi arcát, de a hangjából kicsendülő önbizalmat sosem fogja elfelejteni. A túlparton letette a földre a lányt, aztán megint a hátára vette, úgy vitte föl a hegyre a fák között. A férfi a csűr ajtajában várta őket, a kutyákat viszont nem látta Mirek sehol. Ahogy beléptek és becsukta mögöttük az ajtót, fölkattintotta a villanyt. Egy csupasz körte lógott a plafonról. Mirek óvatosan a földre tette Aniát. A lány csak a fél lábára tudott nehezedni. Az előttük álló férfi fiatal volt, húszas éveinek vége felé járhatott. Megtermett, kerek képű, kócos, fekete hajú figura. Rájuk vigyorodott. – Na végre. Tíz éve várok erre a pillanatra. – Hogyhogy? – Hogy használhassak. Tíz éve mondja nekem, hogy: Egy szép napon, Anton, szükségem lesz rád. – Kicsoda mondja? – kérdezte Ania. A férfi elkomorodott. – Azt hiszem, maguk is tudják. – Kinyújtotta a kezét. – Anton vagyok, szolgálatukra. – Kezet fogtak vele. – Akkor lássunk neki. Nyilván elfáradtak és átfagytak. – A csűr végébe ment. Mirek átfogta Ania derekát, úgy segítette a fél lábon ugráló lányt. – Sejtettem, hogy ma jönnek. Hallottam a híreket. Két rendőrt lelőttek veszélyes bűnözők. Személyleírást adtak magukról. Feltűnően jő személyleírást. – Hol vannak a kutyái? – kérdezte Mirek. Anton előbb az egyik irányba mutatott, aztán a másikba, – Az egyik fél kilométerre innen, lenn a folyónál, a másik meg fönn a hegyen. Senki nem jöhet ide anélkül, hogy ne vegyék észre, és ne ugatnák meg. Pihenjenek egy jót, barátaim.

Elértek a csűr végébe, ahol a disznóól állt. Három kövér disznó lakta és egy tucat malac. Anton kinyitotta a kerítés kapuját, és kiterelte a csűrbe a disznókat. Közben rámutatott az egyik disznóra. – Nagyon rossz természetű az ebadta. Ha nem lennék itt, magukra támadna. A disznóólát mocskos szalma borította. A férfi félrerúgta a lábával. Egy csapóajtó volt alatta. Lehajolt és fölhajtotta. Betonfal tárult fel mögötte. Anton rájuk mosolygott. – Na most ezt nézzék meg. Ezzel elfordította a betonban lévő fémgyűrűt. Aztán előrelépett, és lábával nekifeszült a betonnak. Csendben elfordult a fal. Látták, hogy az ajtó tengelye vastag fémrúd, amely tocsogott az olajban. Létra vezetett le a mélybe. Anton úgy mutatott a nyílásra, mint a bűvész, aztán elindult lefelé a létrán. Amikor egy szintbe került a feje a padlóval, fölnyúlt. Kigyulladt egy halvány fényű villanykörte. – Hogy szólíthatom magukat? – Tadeusz vagyok, ő meg Tatiana – válaszolta Mirek. – Rendben van, akkor hozza le Tatianát. Majd. lentről segítek. Ania odaugrált. Mirek megfogta a csuklóját, a lány pedig az ép lábával megállt a legfelső létrafokon. Mirek aztán lassan leeresztette. Látta, hogy Anton megfogja lent a lány derekát, és ekkor eleresztette a kezét.

Anton roppant büszke volt a búvóhelyre és teljes joggal. – Még a nagyapám építette a háború alatt. Nem volt ellenálló, az nem volt szokás errefelé, hanem hogy eldugja az ennivalót a németek elől. Tucatnyi házkutatást tartottak, és a németek köztudomásúan alapos emberek. Soha nem találták meg ezt az ajtót. Tágas helyiség volt, ötször hat méteres. Két tábori ágy állt benne, szépen megágyazva. A két ágy között állt egy durva faasztal, két székkel. Tányérok, poharak és evőeszköz sorakozott az asztalon. Á fal mellett álló másik asztalon petróleumfőző. A falon polcok, rajtuk élelmiszerek, tej és kávé. Az asztal alatt két autóakkumulátor, amelyből zsinór vezetett a, kis körtéhez. A helyiség végében lefüggönyzött rész: – Van bent vegyi vécé, mosdóállvány és két kanna víz. Ott át tud öltözni, Tadeusz, vegyen föl száraz ruhát. Mirek bólintott, kinyitotta a táskát, kivette a száraz ruhát, majd belépett a függöny mögé. Anton a sarokra mutatott a mennyezeten, ahol vasrács látszott. – Tökéletes a szellőzés, Tatiana – magyarázta a lánynak. – Magam szereltem be öt éve, és három hete ellenőriztem, amikor meghallottam, hogy szükség lehet a helyre. Ania odabicegett a székhez és leült. Nyirkos hideg volt a helyiségben, fázósan fogta át a vállát. Anton észrevette a mozdulatát, és odasietett a kályhához. – Fél óra és remek meleg lesz. – Begyújtott, aztán a lányhoz fordult. – Kér kávét, Tatiana – vagy forró tejet? Most fejtem meg Ametisztet – ő a kedvenc tehenem. – Ó, tejet kérnék, ha lehet – válaszolta a lány, és felderült.

A férfi kérdően Mirekre pillantott, aki épp akkor lépett ki a függöny mögül, cipzárját fölhúzva. Anton a polcon álló palackra mutatott. – Egy kis slivovicát lefekvés előtt? – Az órájára pillantott. – Három óra múlva indul az első vonat Brnóba. Bemegyek és jelentem, hogy megérkeztek. Kérem, mondják el, hogy zajlott eddig a dolog. – Jelent? Kinek? – A sejtem vezetőjének. Ő meg tovább jelenti valakinek, és tőle kapnak, ha muszáj, utasításokat vagy információt. Mirek látta, hogy a férfi nagyon élvezi a megbízatását. – Ki él még itt a tanyán? – Senki. Nagyon pici tanya ez. Egy embert tud ez csak eltartani. Az apám egy nagy téeszt vezet délen, az anyám meg vele van. Néha meglátogatnak. A nagyapám rám hagyta ezt a tanyát, amikor meghalt. Egy opavai öregember jár ki hétköznaponként segíteni, ő nem tud erről a helyről. De még ha tudna, sem számítana. Gyűlöli a rendőröket. Letette az asztalra a három csésze gőzölgő tejet, majd összeszedte a slivovicás poharakat. Ania a kezét melengette a forró csészén, aztán belekortyolt a tejbe. Sűrű volt és finom. Rámosolygott a férfira, – Köszönje meg a nevemben Ametisztnek – mondta. A férfi leült, rámosolygott Mirekre, aztán komoly arccal megkérdezte: – Nos, akkor várom a történetet. Hogy utaztak? Miközben Mirek mesélt, a férfinak az izgalomtól csillogott a szeme, mintha kalandos történetet hallana. Amikor a rendőrökkel folytatott lövöldözésről hallott, akkor tekintete az ágyon heverő Makarovra vándorolt, amelyet Mirek odahajított. Meglepett arccal hallotta, hogy Mirek a folyóba lökte a motorbiciklit. Aniára nézett. – Hogy tudott tíz kilométert megtenni ezzel a bokával? – Sehogy. Ő hozott a hátán. Anton tekintete lassan Mirekre vándorolt. Szörnyülködve kérdezte meg: – Maga hozta a hátán, keresztül az erdőn… sötét éjszaka? Mirek bólintott, majd gyorsan folytatta a történetet, de Anton fölemelte a kezét, majd a poharát és megszólalt: – Az ön egészségére, barátom. Én is erős meg egészséges embernek tartom magam, de meg sem próbáltam volna a dolgot. – Ha nem hozom el, akkor meg kell ölnöm – jegyezte meg kurtán Mirek. A fiatalember először nem is értette, amit hallott, aztán komoly arccal bólintott. A kisfiús lelkesedés eltűnt a szeméből. Mintha most értette volna meg, hogy nem kitalált történetet hall. Mirek gyorsan befejezte. Anion mar csak egy kérdést tett föl. – Tatiana, mit gondol, mikor fog tudni rendesen járni?

Egy pillanatig gondolkozott a lány. – Két vagy három nap múlva. A férfi fölállt. – Rendben van, akkor én most megyek. Este visszajövök. Pihenjenek jól. Valami nem hagyta Mireket nyugodni. – És ha itt van, és valaki közeledik, akkor honnan tudja meg? A kutyáit itt nem hallja, még akkor sem, ha nyitva van az ajtó. Anton büszkén mosolygott rá. – Tadeusz, én nagyon jól betanítottam a kutyáimat, hogy mikor ugassanak és mikor nem. És ha már ugatnak, akkor hol ugassanak. – A szellőző rácsára mutatott. A szellőzőcső egy öreg tölgy gyökerei közt ér a felszínre a csűr mögött. Ha valaki fél kilométernél beljebb merészkedik, akkor a kutyák csendesen odaosonnak a kürtőhöz és fél percen keresztül ugatnak. Aztán visszamennek a jövevény elé, és őt ugatják, amíg csak nem szólok nekik. – Elvigyorodott. – Szinte biztos, hogy holnap házkutatást tartanak. Az öreg majd körbevezeti őket. A kutyák addig itt fognak ugatni a kürtőbe. Akkor viszont maguknak csöndben kell ám maradniuk. – Kezdett fölmászni a létrán. Egy másik falba épített karikára mutatott. – Ha veszélyhelyzet alakulna ki… mondjuk, engem elkapnak, akkor fordítsák el száznyolcvan fokkal és nyomják meg valamelyik oldalát, akkor ki tudnak menni. – És mi van akkor, ha rajta áll egy megtermett disznó? – kérdezte Mirek. – Nem örülnék, ha a nyakamba pottyanna. Anton szeme elkerekedett, aztán elmosolyodott. A fenébe, erre nem is gondoltam. Dörömböljenek egy ideig, mondjuk a pohárral. Attól talán odébb mennek. Kimászott, aztán újból megjelent a feje a nyílásban: – Aludjanak jól. Esté találkozunk. – Köszönjük – válaszolták neki odalentről. Ahogy az ajtó becsukódott, még hallották, hogy válaszol. – Szívesen. Tisztában voltak azzal, hogy komolyan gondolta.

Negyedórával később már ágyban voltak és leoltották a villanyt. Mirek hiába volt halálosan kimerült, nehezen tudott elaludni. Antonon járt az esze. Vajon mi indítja arra, hogy ekkora kockázatot vállaljon. Mintha élvezte volna a veszélyt. Ez nyilván több mint egyszerű kalandvágy. Vajon a vallás lenne rá a magyarázat? Nem igazán hitte. Hirtelen Ania hangját hallotta a sötétben. – Mirek, alszik? – Nem. – Mi fog történni Albinnal és Sylwiával? – Ne kérdezzen ilyet… és próbáljon ne is gondolni erre. – Igaz – felelte a lány. – Pedig olyan kedves emberek voltak.

– Igen – jegyezte meg a férfi –, de valószínű, vagy ők hibáztak, vagy valaki más. Most szerencsénk volt… Legközelebb talán nem lesz. Csend ereszkedett rájuk, aztán ismét Ania szólalt meg: – Mirek, emlékszik, mit mondott még Firenzében? Hogy ott fog hagyni. – Igen. – És miért nem hagyott ott? – Tudja azt maga. – Nem. Két rendőrt gondolkodás nélkül lelőtt. Miért nem ölt meg? Hiszen csak a terhére vagyok. Újabb hallgatás volt a válasz. A lány sürgetően szólalt meg: – Mirek! – Nem tudom – hangzott a sötétből. A férfi megfordult, megigazította a párnáját, megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a keskeny ágyon. Egyébként őt is ez a kérdés foglalkoztatta egész idő alatt, míg a lánnyal a hátán bukdácsolt a sötétben. A válasz lassan átölelte, mint egy meleg, kellemes érzés. Ismét a lány hangját hallotta. – Ne szeressen belém, Mirek… Soha nem szerethetem viszont magát… soha. Apáca vagyok… és az is maradok. A férfi nem válaszolt. A lány hallotta, hogy még mindig szótlanul a párnát püföli, aztán ráborult a sötétség.

16. Oleg Zamjatyin ezredes merev vigyázzállásban hallgatta végig a szemrehányásáradatot. Csebrikov ritkán hordta le a tisztjeit a beosztottak jelenlétében. De képtelen volt a dühén erőt venni. Zamjatyin három beosztott őrnagya lesütött szemmel ült, míg főnökük hallgatta a szemrehányásokat. – Majdnem két óra kellett! – ordította Zamjatyin arcába Csebrikov kivörösödött arccal. – Két kurva óra, míg azt az átkozott kordont fölállították. Ezek a rohadék csehek még egy béna egeret sem tudnának elkapni. – Megvetően elfordult és a térképet kezdte nézni. – Oda lehetett volna irányítani minimum száz rendőrt Brnóból nem egészen egy órán belül. De nem, maga ehelyett a hadsereggel kísérletezik, és kivárja, míg odaérkezik Solohov haverja Prágából. Zamjatyin megkockáztatott egy választ: – Ez az ember nagyon jól van kiképezve és borzasztóan veszélyes! – Na és? – robbant ki Csebrikovból, – Azt hiszi, hogy érdekel, ha megöl néhány cseh rendőrt? Még arra is szarok, ha egy zászlóaljra valóval végez, feltéve, ha közben őt is kinyírják. – Mellére bökött a mutatóujjával. – Ha maga időben kiadja a parancsot, a kocsiról legalább egy órával korábban tudomást szerzünk. Nyugodtan ültek – volna még az étteremben, amikor lecsapunk rájuk. Zamjatyin egy szót, sem szólt, de érezte, hogy igazságtalanul tesznek neki szemrehányást. Ha oda-küldött volna egy ennél is felkészültebb egységet, akikkel Scibor ugyanígy leszámolt volna, akkor most ugyanígy hallgathatna – ha nem jobban. Csebrikov visszafordult a térkép felé. – Nos – kérdezte–, akkor most mit csinálnak? Zamjatyin kissé fellélegzett. Odalépett a térképhez, és ujjával egy kört írt le felette. – Minden erő, beleértve a mi egységeinket is, ide összpontosította a kutatást. A lengyel határ hermetikusan le van zárva. – Ujja megérintette azt a pontot, ahol a lengyel, a cseh és a keletnémet határ találkozott. – Egészen eddig a pontig. – Ujja egészen odáig siklott, ahol a lengyel határ az orosszal találkozott. – Meg van maga őrülve? – kérdezte undorral Csebrikov. – Vagy azt hiszi, hogy a szalonnás pap van megőrülve? Soha nem kockáztatná meg itt átküldeni a határon. – Ő is odalépett a térkép elé, és végighúzta az ujját egy részén. – Biztos lehet benne, hogy valahol itt bujkálnak. De legfeljebb két vagy három napig. Ennél nem hosszabb ideig, mert mérget vehet rá, hogy meghatározott menetrend szerint haladnak. – Valóban? – kérdezte Zamjatyin, elárulva, hogy meglepte a következtetés. – Igen. Andropov elvtárs is meg van róla győződve, hogy a „követnek” jövő hónap tizedike előtt Moszkvában kell lennie. – És azt is tudjuk, hogy miért, Csebrikov elvtárs? – Persze, de ez titkos információ. Csebrikov a térképet tanulmányozta. – Nem, a szalonnás pap ennél jobb stratéga. Visszahozza az emberét a határtól, és máshol próbálja meg átküldeni. Ott, ahol a

legkevésbé számítunk rá. – A keletnémet határra bökött fönt északon. – Van egy fogadásom rá, hogy valahol az NDK-ba akarja beléptetni, és úgy átcsúsztatni a lengyel határon. – Megvetően legyintett a kezével. – Nyugodtan hagyhatja a lengyel határt, ezredes. Ide összpontosítsa az erőit… és most már ne egy párt keressen. A nő csak álcaként kellett. Most hogy tudunk róla, nyilván el is tüntette már. Dühösen masírozott el az ajtóig, mert eszébe villant, hogy még hátravan a beszélgetés a főtitkárral is. Andropov biztosan az orra alá fogja dörgölni a csónakból visszaugró hal példázatát.

Ania báránypörköltet készített krumplival. Mindketten úgy aludtak, mint akit fejbe vertek, és tíz órával később arra ébredtek, hogy farkaséhesek. Mirek merev tagokkal mászott ki az ágyból, mert az előző éjszakai menetgyakorlat, erősen megviselte. Miközben Ania a pörköltet kevergette, a szeme sarkából látta, hogy Mirek egy sor kegyetlen gyakorlatot végez el. Ötven fekvőtámasszal fejezte be, majd bement a függöny mögé. Amikor Mirek öt perccel később kilépett, kezét törölgetve, a lány épp akkor tette a gőzölgő ételt az asztalra. A férfi orra többször összerándult az izgalomtól. Szótlanul ettek. A lány újabb adagot mert a férfinak, aki köszönete jeléül csupán bólintott. Amikor az utolsó cseppet is kitörölte egy darab kenyérrel a tányérból, Mirek komolyan megszólalt. – Ania, magából elsőrangú feleség lenne. A lány épp frappáns válaszon törte a fejét, amikor kaparászást hallottak a fejük fölött. Nyílt a nehéz betonajtó, és Anton vidám arca jelent meg a nyílásban. – Minden rendben? – kérdezte. – Hogyne – biztosította Mirek. – Üdvözöljük a környék legjobb éttermében. Anton vigyorgott, majd ráhelyezte lábát a létra felső fokára. – Segítsen, legyen szíves, Tadeusz. Egy nagy, láthatóan nehéz vászontáskát gyömöszölt át a nyíláson. Mirek odalépett a létrához, fölment két foknyit és fülnyúlt. Lassan leeresztette neki Anton a táskát. Mirek meghallotta a fémes csörrenést, amikor a táskát letette a földre. – Ez meg mi? – kérdezte. – Mindent a maga idejében – felelte Anton, és lemászott. – Evett már? – kérdezte tőle Ania. – Ettem egy szendvicset a vonaton. – Odalépett az asztalhoz, és látta, hogy van még pörkölt a fazékban. – De szívesen ennék, ha maguk már jóllaktak. Ania hozott tányért, kanalat, Mirek pedig odatolta a széket, és türelmetlenül megkérdezte. – Na és mi történik odafönt? Anton az égnek emelte a szemét, és teli szájjal beszélni kezdett: – Én még ilyet nem láttam. Minden fegyverest befogtak, Még az oroszok is járőröznek. Ez pedig hallatlan. A vonatot háromszor állították meg és kutatták át az utolsó szögig. Egy tucatnyi embert le is parancsoltak és elvittek magukkal.

– Magát nem zaklatták? – kérdezte Ania. – Nem. Nekem valóban van egy nagybátyám Brnóban, aki valóban beteg. És rendszeresen látogatom. – És most mi történik? – kérdezte Mirek. Anton befejezte az evést, eltolta maga elől a tányért, majd fölállt, és odament a táskához. Egy térképpel tért vissza, amelyet kiteregetett az asztalon. Nagy léptékű térkép volt a környékről. Egy pontra mutatott, valamivel délre Opavától. – Itt vagyunk. Érdekes, hogy a katonák a keletnémet határ környékére, innen északnyugatra összpontosítják az erejüket. – Mirekre pillantott, és drámai hangon megszólalt, – Úgy döntöttünk, hogy innét délkeletre küldjük át magukat a határon… itt. – Egy a búvóhelyüktől közel száz kilométerre lévő helyre bökött az ujjával. Mirek előrehajolt. Egy tó húzódott a határon. Talán tizenöt kilométer hosszú lehetett, s talán öt kilométernyire nyúlt be lengyel területre. Mirek meglepetten nézett föl. – Meglehetősen egyedi módon fog átkelni – jegyezte meg Anton fontoskodva. – Hogyhogy? – Nos, minden jel szerint időre kell érkezzen. – És mit szólt a dologhoz a szalonnás pap? Anton megvonta a vállát. – Még nem ismeri a körülményeket. Időbe telik, míg fölvesszük vele a kapcsolatot. Ez helyi döntés volt. Mirek meglehetősen szkeptikusan nézett végig rajta. Ania szólalt meg: – Mikor indulunk? Anton feléje fordult. – Maga nem megy, Tatiana. Úgy döntöttünk, hogy csak Tadeusz megy egyedül. – Miért? – csattant föl Mirek. Anton széttárta a karját. – Eléggé nyilvánvaló. Most már egy pár után nyomoznak. Mindenütt ott van a személyleírásuk – újságban, tévében. Magáról egy fénykép, Tadeusz, és egy nagyon jó rajz Tatianáról. Aki nem jelenti, hogy látta magukat, annak szigorú büntetést helyeztek kilátásba. Így aztán a sejtem vezetője úgy döntött, Tadeusz egyedül folytatja az útját. Mirek Aniára pillantott. Dühösen összeszorította az állkapcsát, és harciasan kijelentette: – Itt fogjuk kivárni, hogy dönt a szalonnás pap. A fiatalember hirtelen megmakacsolta magát, és hangja parancsolóvá vált. – Erről szó sem lehet. A védelmünk alatt állnak, engedelmeskedniük kell az utasításainknak. A sejtünk vezetője teljes egészében bírja a szalonnás pap bizalmát, és fel is van hatalmazva, hogy azonnali döntéseket hozzon, ha szükséges… – Egy pillanatig szünetet tartott. – Krízishelyzet van. Ilyenkor a helyszínen lévőknek kell dönteni, ami meg is történt. Nem lenne bölcs dolog, ha várakoznánk. Történetesen van egy teljességgel biztos módja annak, hogy miként juttassuk át Lengyelországba. Ilyen lehetősége nemigen adódik egykettőre… – A táska felé intett. – Nem beszélve arról, hogy csak egy emberre

van felszerelés, és igen nehéz lenne másikat szerezni ilyen rövid időn belül. Hátradőlt, és mellén összekulcsolta a karját. Mirek Aniára nézett, aki megvonta a vállát. – És vele mi lesz? – kérdezte Mirek. – Nem lesz semmi baja. Itt marad egy ideig – egy hétig, tíz napig. És biztonságban lesz. Aztán, ha csökken a feszültség, akkor elvisszük Prágába, onnan pedig átjuttatjuk az osztrák határon. Két vagy három napon belül visszajut Nyugatra. Addig magát rég Lengyelország keleti részén fogják keresni. Mirek elszomorodott. Anton mintha megértette volna ezt, és hal kan hozzátette: – Nem lesz semmi baja, ígérem magának. Nagyobb biztonságban lesz, mintha magával menne. Ugye érti? Ania közbeszólt: – Nem érdekel a veszély… Anton szeretettel mosolygott rá. – Tudom, de magára is vonatkoznak a parancsok… mint ahogy mindannyiunkra. Mirek elszánta magát. – Rendben, lássuk mi van a táskában. Anion elvigyorodott, fölpattant, és odahúzta a táskát. Leguggolt melléje, és előhúzott belőle egy. szorosan összetekert gumiköteget, amelyet hintőporral szórtak be. Kibontotta és egy egyrészes búvárruhát terített ki a padlóra. Aztán, miközben Ania és Mirek meglepetten egymásra pillantott, előszedett egy háti oxigénpalackot is. – Mi az isten? – dörmögte Mirek. – Csak nem a víz alatt kell átmennem a tóban? Anton megcsóválta a fejét, és fölállt. – Nem barátom, a tavon tej alatt fog átkelni. Előbb jót nevetett, aztán elmagyarázta, miről van szó. Hetente háromszor egy szövetkezeti lajtos kocsi gyűjti össze a tejet a környéken, aztán a Liptovsky-ban lévő tejüzembe szállítja. Az egyik farm, ahonnan elviszik a tejet, Antoné. A Liptovsky felé vezető út egyik állomása Namestovo, pontosan a tó partján. Az egyik paraszt az ő emberük, mint ahogyan az egyik sofőr is, aki épp másnap lesz szolgálatban. Mirek akkor mászik be a tartálykocsiba, amikor az még félig van. A tónál már háromnegyedig tele lesz. Nyilvánvaló, hogy meg fogják állítani és átkutatják a kocsit, talán többször is, de egész bizonyosan nem fognak senkit a tejben keresi. Hideg lesz és kényelmetlen az út alatt, de Mirek már bebizonyította, hogy edzett. Mirek zavarton pillantott az oxigénpalackra. – Ilyet még sosem használtam. Anton lefegyverző mosollyal pillantott rá. – Nagyon egyszerű a használata. Megmutatták, hogyan kell. Csak akkor kell lebuknia a tej alá, ha megáll a kocsi. Soha nem veszik észre. Mireket nehéz volt meggyőzni. – Csinálták ezt már máskor is? – Nem – ismerte be Anton. – Embert még sosem csempésztünk át így a határon, de különböző holmikat többször is. A lajtos kocsi rendszeresen jár a környéken, senki nem fog gyanakodni.

Ania nagyon figyelt, míg beszélgettek. – És aztán mi lesz, ha odaérnek a tóhoz? Anton örült, hogy témát válthatnak. Lelkesen válaszolt: – A Namestovóban lévő paraszt gyakorlott a tavi átkelésben. Halászcsónakján be vannak bugyolálva az evezők. Meglehetősen sokan horgásznak, halásznak kinn a tavon, különösen, ha nincs hold az égen. Ilyenkor erős fényű lámpákkal csalják magukhoz a halakat. Tadeuszt ő fogja átvinni a lengyel oldalra, ahol a kapcsolata már várni fogja. Hajnalra ott lesz az új búvóhelyen, ahonnan aztán indulhat tovább. – Ez a namestovói tag csempész? Kapott pénzt a szállításért? – kérdezte Mirek. Anton egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán bólintott. Mireket ez megnyugtatta. Sokkal szívesebben bízza magát pénzéhes profi kezére, mint idealista amatőrére. – Holnap hajnalban indul – jelentette ki Anton, és reménykedve pillantott rá. Mirek egy percig szótlanul szemlélte a búvárruhát és a palackot, aztán megszólalt: – Akkor nem bánnám, ha megmutatná, hogy a fenébe kell ezt használni.

Első alkalommal fordult elő, hogy Heisl atya nyíltan szembeszállt a szalonnás pap véleményével; és igen vehemensen vitatkozott is. Egy bécsi házban tartottak haditanácsot, megbeszélték az épp Prágából kapott információkat. A szalonnás pap az előtte heverő papírlapot kocogtatta meg az ujjával, és megismételte: – De miért nem ölte meg. és ment tovább egyedül? Heisl makacsul ismét csak ezt hajtogatta: – Talán mert arra számított, hogy a holttest nyomra vezetné a rendőröket. Egyenesen hozzá. Van Burgh megcsóválta a fejét. – Gondolkozzék, Jan, képzelje magát az ő helyébe. Ha meg akart volna tőle szabadulni, akkor ugyanúgy a vízbe lökhette volna; mint a motort. Napokig nem találtak volna rá a holttestre… lehet, hogy sohasem. Heisl tovább akadékoskodott. – Akkor nyilván arra gondolt, hogy egy lövés, még egy távoli lövés hangja is gyanút kelthet. A szalonnás pap dühösen fortyant föl. – Most már dühít a makacskodása. Tízféle módon meg tudott volna tőle szabadulni – és hang nélkül. Erre adtunk ki tizenötezer dollárt, nem? Heisl lesütötte a szemét, tudta, hogy alulmaradt. Van Burgh elgondolkodva szólalt meg: – Tíz kilométeren át cipelte a lányt. Swiatek Prágában jól ismeri a környéket. Azt mondta, hihetetlen teljesítmény. Vajon miért tette Scibor? Hiszen tudjuk, miféle ember. Emlékszik, mit mondott a lánynak. – Ha a terhemre lesz, megszabadulok magától. Mégis tíz kilométeren át viszi a hátán. De miért? A szalonnás pap persze tudta a választ. Azzal is tisztában volt, hogy Heisl atya is tudja ugyanazt. Mégis tovább forszírozta: – Miért? Heisl atya fölemelte a fejét, és végtelen szomorúsággal megszólalt: – Azért, mert

beleszeretett. – Pontosan. – Van Burgh hüvelyk– és mutatóujja közé vette az orrát, és gondolkodott. Heisl kétségbeesve várt, mert sejtette, mi fog következni. – És – szólalt meg végül a szalonnás pap – vajon hogy reagálhatott Ania arra, hogy az. az ember, aki megfenyegette, hogy megöli, egyszer csak megmenti az életét? Méghozzá nem akármilyen veszélyek árán? Heisl nem válaszolt, hiszen Van Burgh már válaszolt a saját kérdésére maga: – Nem elképzelhetetlen, hogy ő is belészeretett. Bármelvik lélekbúvár a pszichiáterek eme világközpontjában ugyanerre a következtetésre jutna. Heisl atya jeges hangon megjegyezte: – Ne feledje, hogy nagyon odaadó és szent életű apáca,, akiről beszél. – Eszem ágában sincs elfelejteni. És nem is testi értelemben vett szerelemről beszélek. De emlékezzék vissza, hogy úgy indult el, hogy egy gonosz emberrel megy együtt, akit kizárólag csak a küldetése érdekel. Nos, mi is így hittük. Szerintem a lány már máshogy látja a dolgot. Amit a férfi tett, azt nem kőszívű, közönyös ember tette. Legalábbis a lány szempontjából. – Ismét megkocogtatta a papírt Van Burgh. – Azt hiszem, Swiatek hibát követett el, amikor nem küldte őket együtt tovább. Úgy érvel, hogy az oroszok nem számítanak rá, hogy ezután együtt küldjük őket tovább. De hát nekünk az az erősségünk, hogy kiszámíthatatlanok vagyunk. Az oroszok egyébként sem ilyen cizellált agyúak. Ők egyedül lévő embert keresnek. Üzenetet kell küldenünk Prágába, hogy együtt menjenek – álruhában, de házaspárként. – Talán már elkéstünk. Mert ehhez idő kell. A férfi már lehet, hogy tovább is indult. – Ebben az esetben – jelentette ki határozottan Van Burgh – a lánynak utol kell érnie. Heisl nagy sóhaj kíséretében felállt, hogy intézkedjék. A szalonnás pap utánaszólt: – Mi ketten tudjuk, hogy egy jó csapat minimum két emberből áll, Jan… és egy csapat mindig hatásosabb, mint egyetlen ember. Sok példát láttunk erre az évek folyamán. De a szoros együttműködéshez speciális kötelék is szükséges – ezekből pedig a legjobb a szerelem. Heisl előrehajolt, mindkét tenyerét az asztal lapjára tette. Így szólalt meg nagy nyomatékkal: – Természetesen Igaza van. De attól, hogy egy dologban igaza van, nem jelenti azt, hogy a másikban nem téved végzetesen nagyot. Azzal, hogy tovább küldi a lányt, lehet, hogy a halálát sietteti. még akkor is, ha nem is fogják el. A szalonnás pap komoran bólintott. – Jan, ezt a kockázatot vállalnom kell. A múltban is többször vállaltam a jó ügyért… anyaszentegyházunk javára.

17. Mirek teljes bizonyossággal jutott döntésre. Életének hátralévő részében soha többé nem iszik egy korty tejet sem. Szalmabálák között üldögélt egy csűrben az Oravska-tó partján. Húsz perce húzták ki a tejből; de a mellkasa még mindig hullámzott, a szíve hevesen dobogott, részben a fizikai igénybevételtől, részben pedig az órákon át tartó pániktól. Azzal tisztában volt, hogy az idő relatív; az elméletet jól ismerte. De a lajtkocsi belsejében töltött idő rémületes gyakorlati bizonyítás volt a számára. A száz kilométernél valamivel hosszabb út, a közbeiktatott öt megállóval több mint három órán át tartott. Az utolsó óra minden egyes percét egy teljes órának élté meg. Délután három után néhány perccel mászott be a tartályba. A búcsú Aniától fájdalmas volt. Egymással szemben álltak a fészerben. Anton tapintatosan magukra hagyta őket egy percre. Mirek nevetségesnek érezte magát a fekete gumiöltözékben. Ha nem fájt volna neki annyira a búcsú, talán még szórakoztatta is volna, hogy egy erdő kellős közepén ilyen öltözéket visel. A lány szemét leste mohón, valamit nagyon meg akart benne pillantani. Valami utalást, valami biztatót. Együttérzést látott, talán aggodalmat is, de azt nem, amire számított. Fájt a feje az előző esti ivástól, és csöndben átkozta magát, hogy profihoz nem illő módon viselkedett. Ania aszpirinnel kínálta, de Mirek kurtán visszautasította, mert nem akarta, hogy a lány gyengének lássa. Különösen nem az utolsó pillanatokban. A vászontáska a férfi lábánál hevert, szorosan beletekerve egy nagy fekete műanyag zsákba. Kezét a lány vállára tette, és gyengéden maga felé húzta. A lány kissé elfordította a fejét, arcát nyújtotta csókra. A férfi nekiszorította az arcát a lányéhoz, miközben a lány ezt suttogta a fülébe: – Sok szerencsét, Mirek. Most már csak magára kell gondolnia. Miattam ne aggódjék. Érezte a lány nekifeszülő testét, de ez nem odaadó mozdulat volt. Egy nagy sóhajjal eleresztette, aztán lehajolt a táskájáért. Amikor fölállt, mondani akart valamit, de meggondolta magát. Gyorsan bólintott, aztán megindult az ajtó felé. Amikor odaért, a lány utánaszólt. Gyenge fény világította meg a csűrt. Nem látta a lány arckifejezését. – Igen. Tessék? A lány feléje indult. Látta, hogy közben fölemeli a kezét, és könnyes a szeme. Mirek ledobta a táskát a földre, és átölelte a lányt. – Én… én imádkozni fogok érted, Mirek. Odaszorította az arcát a lány könnyáztatta arcához. A lány feléje fordult és szájon csókolta. Futó csók volt, de mégis a szájára. A lány kibontakozott a férfi karjaiból, és megismételte. – Imádkozni fogok érted. Mirek lassan fölemelte a táskát a földről, és határozottan megszólalt: – Ania Król, ha végzek, és ha túlélem, megkereslek.

Mielőtt a lány válaszolni tudott volna, megfordult és kiment az ajtón. Eleinte egyszerűnek tűnt az út. A tejeskocsi lajtját kerek fémajtó fedte, melynek közepén nyílást hagytak, hogy levegőt és némi fényt kapjon. Belülre létrát helyeztek. Anton ennek a tetején üldögélt odabenn, és kezében tartottá az oxigénpalackot. A sofőr, egy hatvanas éveit taposó férfi átvette Mirelitül a táskát. – Majd feladom maga után, fiam – mondta. Mireknek eszébe jutott valami. Antonra nézett és megszólalt: – Ha valaki belenéz a tartályba, meglátja a kifújt levegő buborékjait. Anton elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Jöjjön föl és nézze meg! Mirek fölmászott és benézett a tartályba. Egyharmadáig lehetett tejjel, amelynek tetején sűrű hab úszott. – Ez majd elrejti a buborékokat. Amíg a kocsi megy, kapaszkodjon a létrára. – Ujjával a tartály végébe mutatott. – Ha megállnak, akkor pedig menjen oda hátra és merüljön le. Nem valószínű egyébként, hogy valaki benéz a tartályba. Csak arra vigyázzon, nehogy a tartály falának üsse a palackot, amikor közlekedik odabenn. Mirek ösztönösen ódzkodott bemászni a tartályba; valami meghatározhatatlan félelem kerítette hatalmába. Pedig az alatta ringó fehér hab meglehetősen ártalmatlannak tűnt. – Mennyire lesz tele a tartály? – Úgy kétharmadáig. Ne aggódjék, lesz hely a fejének. Ebben a pillanatban kutyaugatás hangzott föl a távolból. Anton fölkapta a fejét. – Az öreget beküldtem a városba, ő jöhet vissza. Jobb, ha most gyorsan bemászik. Mirek szinte hálás volt a helyzetért, hogy nem saját jószántából kellett bemásznia a tartályba. Föllépett a lajtkocsi oldalán lévő létrára, aztán visszafordult, és megborzolta Anton haját. – Köszönök mindent. A lányra pedig nagyon vigyázzon. Anton bólintott. – Biztonságban lesz. Mirek lassan beleereszkedett a tejbe, aztán fölpillantott. Anton utánaadta az oxigénpalackot. Mirek fölnyúlt, és átvette. – Rendben van, kösz. Már délelőtt gyakorolta, így is két percébe telt, míg magára vette a palackot. Anton sürgetően szólt rá. – Ellenőrizze gyorsan, be kell zárnom a tetőt. Mirek a fogai közé szorította a gumiszelepet. Megszívta, érezte, hogy jön a levegő. Kiköpte a szerkezetet a szájából, és kiszólt. – Oké. Anton lenyújtotta a műanyag zsákba kötött táskát is. – Sok szerencsét, Tadeusz – mondta. – Isten vezérelje! Egy dörrenés hallatszott, aztán Mirekre ráborult a sötétség. Hallotta a lemászó Anton visszhangzó lépéseit. Egy perccel később megrezdült a kocsi, amikor beindították a motort. Mirek ajkáig ért a tej, amikor hirtelen hátralódult. Elindultak. Gyorsan fölmászott

a lépcsőre és erősen aggódott, hogy a csőbe mehetett a tej. Ellenőrizte, aztán úgy döntött, jobb ha egész úton lazán a fogai között tartja. Az első óra során kétszer álltak meg és vettek föl tejet. Mire letelt ez az óra, Mirek tudta, hogy van egy komoly problémája. Először is-a hideg. Nem viselt ugyanis semmit a búvárruha alatt. Anton úgy tájékoztatta, hogy elméletileg a test kipárolgása természetes szigetelőanyagként működik. A hideg előbb a bőrét, majd a csontjait járta át. Másodszor pedig az ujjai. A lajtos kocsi a legtöbbször földúton haladt, ezért erősen kellett kapaszkodnia, és ujjai igen hamar megfájdultak. Megpróbálta a létrát átkulcsolni a karjával, de a létrát nem ilyes mihez tervezték. Ahol nem volt éles, ott durván volt eldolgozva a fém. Gondolatban visszatért a sivatagi kiképzőtáborba, ahol megerősítették vele tíz elsődleges támadó fegyverét. Hálásan gondolt Frankre. A harmadik problémát az oxigénpalack jelentette. Arra tervezték, hogy víz alatt viseljék, és akkor is csak rövidebb ideig. Irgalmatlanul nehéz szerkezet volt, s a heveder rövid idő után belevágott a vállába. A negyedik a tej. Olyan erővel lötyögött előre-hátra vagy oldalirányba, hogy nem is gondolta volna. Most már tisztában volt vele Mirek, hogy ha fölveszik az utolsó mennyiséget, akkor egyszerűen a túlélésért kell majd megküzdenie. A második óra elteltével nem változott a helyzet. Ujjai fagyott karmokká váltak, egész teste megdermedt a hidegtől, úgy dobálózott a lötyögő tejben. Már fölvették az utolsó adagot, és az oxigénpalackot innentől kezdve gyakorlatilag folyton használnia kellett. Az utolsó óra a szellem harca volt a túlélésért az anyag ellen. Mirek azzal tisztában volt, hogy az emberi test, különösen egy olyan edzett, mint amilyen az övé, hihetetlen sokat képes elviselni – ha az agy akarja. És ő nagyon akarta. Gondolatait elszakította a szenvedéstől, a fájdalomtól. Más dolgokra gondolt. A gyerekkorára, a,szüleire, Jolanta húgára. De ez is fájdalmas emlék volt, ezért ásott újabb emlékképek után. Az SB-nél kapott kiképzés jutott eszébe, a nők, akiket megismert, a dalok, amelyeket megtanult. Kétszer belehányt a tejbe. Amikor érezni kezdte, hogy gyengül, minden gyűlöletével kiszemelt célpontjára gondolt. Végül, az út vége felé, gondolatait teljesen Ania töltötte ki. Felidézte a lány arcát, a szavakat, amelyeket egymással váltottak, szinte hallotta a lány rekedtes hangját. Bár ott volt a gumicső a szájában, ajkán érezte a lány ajkának ízét. Minden porcikája Aniára gondolt, amikor a kocsi lefékezett, és a tej utoljára áthömpölyödött a fején. Mintha odaragasztották volna a létrához. Úgy kellett lefeszegetni az ujjait a létra fokairól. A sofőr idős ember volt, de nagy erejű. A paraszt valamivel fiatalabb, de ő is erős volt; a fia pedig még nála is erősebb. Hármójuk minden erejére szükség volt, hogy kiemeljék a kör alakú nyíláson és letegyék a földre, majd pedig betámogassák a csűrbe. Három plédbe bugyolálva, báránybőr csizmában feküdt, a keringése lassan kezdett normalizálódni. Fájdalmasan mozgatta meg az ujjait. A csűr ajtaja kinyílt, és a paraszt kukkantott be a résen. Hosszú, hegyes orra volt, gyérülő haját hátrafésülte. Úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt sün, de kedvesen mosolygott Mirekre, miközben letette eléje az egyik szalmabálára a fém ételhordót és egy nagy szelet, ropogós kenyeret. – Ezt egye meg. Marhahúsleves, házi készítésű. Ettől átmelegszik, és jobb lesz a közérzete. Aztán próbáljon meg aludni. Tízkor indulunk, vagyis három és fél óra múlva.

A paraszt kiment, Mirek pedig fojtott nyögéssel talpra állt. Leszedte dermedt ujjaival az ételhordó fedelét, aztán a következő pillanatban mohón itta az edényből a legjobb levest, amelyet valaha ízlelt. Több mint egy liter lehetett az edényben, de mindet kiitta, leöblítette vele az utolsó kenyérfalatokat. Aztán leheveredett a szalmára, és megpróbált aludni. Számára is hihetetlennek tűnt, de sikerült elaludnia, és amikor a paraszt felébresztette, bár egész teste sajgott, mégis kipihentnek érezte magát. Hideg és sötét éjszaka volt. A paraszt is, de Mirek is fekete ruhát vett magára, arcukra fekete sálat tekertek. Az ötméteres csónakot szintén feketére festették. Csak a fehér lajstromszámok világítottak az éjszakában. A paraszt fekete vásznat tett rájuk, önbizalma megnyugtató volt. A tavon imbolygó távoli fényekre mutatott. – Lengyel halászcsónakok – mondta, és megütögette a csónak végében elhelyezett lámpa buráját. – Ha megállítanak, akkor az a sztori, hogy valahogy elromlott a lámpánk, talán az érintkezéssel van valami. És megyünk a halászokhoz, hogy kérjünk tőlük egyet. A maga papírjai tökéletesek, a beszédet meg hagyja csak rám. Elvette Mirek táskáját, és behajította a fenékre, aztán szájába kapta mutatóujját és a magasba tartotta. Elégedetten dörmögött. – Hátszelünk lesz. Körülbelül két óra alatt ott is leszünk. Szálljon be. Mirek a csónak elejébe ment, és leült. Táskáját a lábához tette. A paraszt beült a csónak végébe, leoldozta a kötelet a bójáról, és ellökte a parttól a csónakot. A villába helyezte a hosszú, bebugyolált evezőket. Mirek odasúgta neki: – Majd felváltva evezünk. A másik odasziszegte neki a sál mögül. – Nem, nem, maga nem evez. Egy ilyen éjszaka csak a csobbanó evezők hangja buktat le minket. Még ha olimpiai bajnok lenne, sem engedném, hogy evezzen – ebben a csónakban nem. Mirek később észrevette, hogy szinte nem is hallható semmi, amikor kiemeli a vízből vagy belemeríti az evezőt. Különleges szögben állt az evezője. A paraszt elmagyarázta neki az útvonalat. A part mentén fognak haladni, jó négyszáz méteren át. Egy lengyel és egy cseh motorcsónakos járőr van szolgálatban a tavon, de nincsenek kint minden este. Általában a tó közepén vannak, mert az engedély nélküli horgászokat keresik. A lengyelek nem’ okoznak gondot. A két határőr rendszerint leállította a motort a tó közepén, és elvodkázgatott. – Gyanítom, hogy van magánál a táskában fegyver – mondta a paraszt. – Ha megállítanának, akkor hajítsa a vízbe, világos? – Persze – felelte Mirek. Esze ágában sem volt ezt tenni. Mint ahogy azt sem kötötte a másik orrára, hogy a táskában van még egy SB ezredesi egyenruha is. – Helyes – mondta a paraszt. – Most pedig ne beszélgessünk többet. Egészen fantasztikus, hogy terjed a hang a sima víztükör fölött. Így aztán két órán keresztül némán haladtak előre. A paraszt időnként abbahagyta az evezést; nem pihenj; – hisz fáradhatatlannak tűnt –, hanem hallgatózott.

Mirek először cseh mondatokat hallott, amikor a távoli halászok egymással beszélgettek, aztán már az anyanyelvén hangzottak el mondatok. Ettől valahogy érdekes melegség támadt benne. Valóban elképesztő, milyen jól terjed a hang a vízen, A fények távoliak voltak, mégis közelről hallotta, amikor az egyik halász a másikat azzal ugratja, hogy bizonyára megfázott az Északi-tengeren. Mirek néhányszor reflektorok pászmáit is látta, de a fénysugár soha nem vetődött feléjük, s a paraszt ügyet sem vetve rá, evezett. Nem sokkal éjfél után Mirek észrevette, hogy lassan közelednek a parthoz. A paraszt egyre többször abbahagyta az evezést, hogy a partot kémlelje. Végül elégedett horkantással kétszer meghúzta a bal oldali evezőt és tempósan megindult előre. Hangtalanul siklottak ki a fövenyre. A paraszt bevette az evezőket, kimászott a csónakból, és még jobban kitolta a partra. Aztán előremutatott. – Ott egy ösvény. Azon menjen előre száz lépést. A bal oldalon áll egy nagy fa magában. Ott várnak magára… Sok szerencsét, és járjon sikerrel. Mirek magához vette a táskáját, és kimászott. – Köszönöm – suttogta oda a parasztnak, aki már benn volt a csónakban, a vízbe merítette az evezőket, és eltávolodott a parttól. Mirek elővette a táskájából a pisztolyát, és kibiztosította. Megtalálta az ösvényt, és már el is indult volna rajta, amikor eszébe villant, hogy még mindig a paraszt báránybőr csizmáját viseli. Ösztönösen megtorpant, és megfordult, aztán elmosolyodott. Elkésett. De a parasztot nyilván bőségesen ‘megjutalmazták szolgálataiért. Óvatosan indult el a parttól meredeken emelkedő ösvényen. Nyolcvan lépést számolt meg, amikor megpillantotta a fát, mellette pedig egy árnyat. – Hideg van a sétához – szólalt meg egy csengő női hang. – Bármihez hideg volna ma este – mondta ki Mirek a jelszó második részét. A nő fölnevetett. – Mindenhez talán nem. Kövessen, Mirek Scibor, még odaérünk a bulira. Megindult előre. Mirek azonban földbe gyökerezett lábbal állt. A nő megfordult. – Jöjjön már! – Honnan tudja a nevem? Miféle buliról beszél? Megőrült? A nő ismét nevetett. – Vannak, akik azt hiszik, de flepnim nincs róla. És ki más lehetne maga? A nőt nyilván visszaküldték. Na, jöjjön, átkozottul hideg van. Újból elindult. Mirek nem tehetett mást, követte. Visszabiztosította a pisztolyát, és nadrágszíjába gyűrte, aztán meggondolta magát, és a kezében tartotta. Az ösvény balra kanyarodott, és a tó partjával párhuzamosan haladt tovább, ötszáz méterrel odébb egy földúton vágtak át. Ezután egy házból kiáradó fényre lettek figyelmesek. Elhaladtak két parti ház mellett. Mirek sejtette, hogy vezető pártemberek nyaralói lehetnek. Előbb hallotta meg a zenét, mint ahogy megpillantotta a házat. A ház minden ablakából áradt a fény. Csilingelő nevetés hangzott fel bentről.

– Várjon! – kiáltott rá a nőre.– Nem megyek egy csomó ember közé. Maga tényleg őrült. A nő megfordult. Most végre látta, hogy a lány magas volt, és bokáig érő bundát viselt csuklyával. – Nem egy csomó, csak négy – mondta. – És mindegyik tudja, hogy maga jön. – Kik ezek? – Jó barátok. Na, jöjjön már! Van meleg étel, jéghideg kóla és meleg ágyikó. A férfi még mindig nem mozdult. – Min van fennakadva? Itt biztonságban lesz. Maga hős ezeknek az embereknek a szemében – és persze az enyémben is. Mirek fölsóhajtott, és elindult. Valóban nem volt más választása. Az ajtó előtt a lány megállt, és levette a csuklyát. Valódi szépség volt. Pajkos szépség. Szőke haja göndör, szeme jókedvűen csillogott, telt ajka vörösre rúzsozva. Úgy huszonöt körüli lehetett. A nő is tanulmányozta őt. Elmosolyodott. – Maga tényleg jóképű. Már aggódtam, hogy csak túl jó a fény képarca. – Kié ez a ház? – A szépséges Krakkó város másodtitkárjának tulajdona. – És tudja, hogy itt vannak? A lány rákacsintott. – Még szép, én vagyok a lánya. Míg a férfi a gondolattal barátkozott, a lány levette a kesztyűjét, és odanyújtotta neki a kezét. – Marian Lydkowska vagyok… szolgálatjára. – A lány keze vékony csontozatú volt, puha és meleg. A férfi szinte azt sem tudta, hol a feje, és a lány ezt megérezte. Nevetve nyitotta ki neki az ajtót. Míg ment a lány után a gazdagon berendezett hallban, az megkérdezte tőle: – Szereti a Genesist? – Az micsoda? A lány fölnevetett: – A zene, amit hall. – Soha nem hallottam még. – Ó, hogy is hallotta volna – mondta csipkelődve. – Az SB-nél nem ilyesmire táncolnak, nem igaz? – Az ajtó melletti székre mutatott. – Hagyja ott a táskáját. Majd én fölviszem később a szobájába… Ja, és a pisztolyát is nyugodtan leteheti. Mirek odahajította a táskát a székre, és a pisztolyt a nadrágszíja mögé dugta, miközben azon járt az esze, vajon miben sántikál a szalonnás pap. Amikor megfordult, Marian épp akkor bújt ki a bundájából. Rövid, vörös selyemruhát viselt. A vékony anyag még a mellbimbóját is látni engedte. A lány arcára pillantott, aki mosolyogva nézte őt, mintha a gondolataiban próbálna olvasni. Végül a lány odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Hirtelen felbőgött a zene. Kezének hullámzó mozdulatával intett a férfinak, hogy lépjen be. Kicsit dühösen, de mint akit szórakoztat a dolog, belépett az ajtón. Nagy szoba tárult fel előtte, a franciaablakok a tóra néztek. Kristálycsillár szórt fényt a kényelmes bársonyfotelekre és

kanapékra, ahol a négy vendég ült. Két huszonéves lány és egy fiú, illetve egy harmincas évei elejét taposó másik férfi. Mindkét férfi szakállas volt és kopott farmert viselt. Az egyik lány vörös hajú volt és csinos, fekete blúzt viselt, zöld-fehér csíkos overallal; a másik, a cigányosan fekete, vörös inget és kék szoknyát hordott. Ő pattant föl először, és ezt kiáltotta: – Ez ő! Mirek Scibor! Odafutott a férfihoz, a nyakába ugrott, és csattanós csókot nyomott mindkét orcájára. Mirek hallotta, amint Marian megszólal a háta mögött: – Vigyázz, Irena, pisztoly van nála! A lány hátralépett. – De akkor is ő az! Az idősebb férfi fölállt, és kinyújtott kézzel lépett hozzá. – Üdvözöljük ismét Lengyelországban! Engem Jerzy Zamojskinak hívnak. – A fiatalabb férfira mutatott és a másik lányra. – Antoni Zonn… Natalia Banaszek… Antoni, kérlek, állítsd le a zenét. A fiatalember kinyújtotta a kezét, és eltekerte a Sony torony gombját. Hirtelen kellemes csend támadt a szobában. – Most pedig vodkát! Jó lengyel vodkát! – jelentette ki Jerzy. Odalépett az italos állványhoz, és levett róla egy jégbe hűtött, gyöngyöző vodkásüveget. Mirek keményen fölcsattant, – Kicsodák maguk? Jerzy épp egy metszett pohárba töltött. Az italt annyira lehűtötték, hogy olyan sűrűn csorgott, mint az olaj. Odanyújtotta a poharat Mireknek, és mosolyogva válaszolt. – Most ismerkedett meg a Razem című lap szerkesztőbizottságával. Mirek azonnal megnyugodott. A Razem – Együtt – az egyik illegális lap volt a sok közül, amely a Szolidaritás leverése után megjelent. Annyiban is érdekes volt ez a lap, hogy nemcsak dühödten államellenes volt, hanem keményen antiklerikális is. Egész Lengyelországban osztogatták az egyetemeken, a középiskolákban, miközben a hatóságok képtelenek voltak kideríteni, kik és hol készítik. Mirek kezdte érteni, miért. Köréje gyűlt mindenki, pohárral a kezében. – Lengyelországra!… és a szabadságra! – emelte föl a poharát Jerzy. Mindannyian elismételték á tósztot, és egy kortyra itták ki italukat. Jerzy ekkor Marianhoz fordult, és komolyan megjegyezte: – Vendéglátóként kötelességed, hogy a poharainkban mindig legyen ital. Odaadta neki Mirek poharát és a sajátját, aztán megfogta Mirek karját, és odavezette a kanapéhoz. Nyilvánvalóan Jerzy volt a főnök. Marian odavitte nekik a megtöltött poharakat, Mirek ekkor megkérdezte tőle: – És mi van akkor, ha az apja megjelenik? – Nem fog – felelte a lány. – Szinte soha nem jön ide. Teljesen igénybe veszi az idejét a munkája és a két ifjú szeretője. Akik történetesen jó barátnőim. Így aztán tudok minden mozdulatáról. – Gúnyos fintor jelent meg az ajkán. – Még a legintimebbekről is. – És az anyja mit szól ehhez? Megrázta a fejét. – Ő már hosszú évekkel ezelőtt meghalt.

– És az apja tud a Razemről? Jerzy válaszolt helyette. – Egyikünk apja sem tud róla… egyébként mindannyian fejesek. Az apám a krakkói egyetem rektorhelyettese. Antonié az írószövetség főtitkára. Irena papája Teador Navkienko brigádtábornok, akiről nyilván hallott már. Nataliáé pedig az államvasutak regionális főnöke. Mirek elgondolkodva szólalt meg: – Tehát jó sok poszt megüresedik, ha lebuknak. – Tény – jegyezte meg Jerzy józanon. – De ők választották maguknak az útjukat… mi meg a miénket. – Előrehajolt, és maga elé húzta az asztalon fekvő ezüst cigarettásdobozt és odakínálta Mireknek. – Kösz, de nem dohányzom. – Még ilyet sem? Mirek közelebbről is megnézte a dobozt. A cigaretták vastagabbak voltak, egyik végük szélesre, másik keskenyre sodorva, fehér gyapotszállal voltak összekötve. – Mik ezek? Jerzy a bajusza alatt mosolygott. – Ez bizony marijuana, méghozzá thai módra. Csak gondolja el: ha néhány hónapja Mirek Scibor SB őrnagy elkap minket ilyen anyaggal, igencsak benne lettünk volna a pácban. Mirek megcsóválta a fejét, £s nem kis keserűséggel a hangjában megjegyezte. – Kétlem. Az egyik apuka nyilván elintézte volna, hogy egy kis szimbolikus dádával megússzák. Jerzy rágyújtott egyre, és Mirek nem kis szórakozással figyelte a rituálét, ahogy körbeadták a cigarettát. – Okos, nem gondolja? – szólalt meg Antoni. – Mindenki azt hiszi, hogy elkényeztetett dilettánsok gyülekezete vagyunk. Ez a legjobb álcázás, nem igaz? Irena hangosan fölnevetett. – Mi tényleg elkényeztetett dilettánsok vagyunk. Mi vagyunk az egyetlen illegális csoport az országban, akiknek valódi a fedősztorija. – Antoni székének karfáján ült, és a fiú nyakát ölelte. Láthatóan egymáshoz tartoztak. Azon tűnődött, vajon ki van Jerzyvel, Marian vagy Natalia. Esetleg mindkettővel hajt? Mirek kiitta a vodkát, élvezte a torkát égető tüzes italt. Most tűnt csak fel neki, hogy annyira fáradt, szinte fáj. Odaszólt Jerzyhez: – Mielőtt teljesén kiütnék magukat, nem bánnám, ha betájolna, hova megyünk és mikor. Jerzy épp beszívta a füstöt, arca szinte behorpadt. Élvezkedve engedte ki a füstöt, mielőtt megszólalt volna: – Arról volt szó, hogy holnap indulunk, de ma délután kódolt üzenetet kaptunk Varsóból, hogy további értesítésig várnunk kell. Minden bizonnyal megváltozott a terv. – Ez minden, amit tudnak? – Ez. Nem valami bőbeszédűek a főnökei – mindenesetre itt biztonságban lesz. Senkinek nem fog eszébe jutni, hogy ebben a házban kutakodjék.

Mirek ezzel tisztában volt, mint ahogy azzal is, hogy hatalmasat fog aludni az éjjel. Egy pillanatig gondolkodott, aztán megkérdezte: – Hogy kerültek ebbe a dologba? Jerzy megfontolt arccal válaszolt. – Közvetlen kapcsolatban vagyunk az illegális csoportokkal. Leginkább azokkal, akik a lapunkat terjesztik. Egyikőjük keresett föl néhány hete. Megkért, hogy legyünk készenlétben. Bár hozzátette, nem valószínű, hogy szükség lesz ránk. – És miért fogadták el az ajánlatot? Jerzy elvigyorodott. – Pénzért, drága barátom. Nos, pontosabban egy csillogó fémlemezért. Sok pénzbe kerül az újságcsinálás. Nagyon hálásak vagyunk magának, hogy abba a balhéba keveredett a határon. Mert most, hogy aktiválódtunk, újabb húsz fémlemezt kapunk. – Értem. – Mirek letette a poharát a dohányzóasztalra. – És honnan tudták, hogy én leszek az? Natalia válaszolt Jerzy helyett. – Mert maga híres ember, Mirek. Talán a pápa arcát ismerik csak jobban egész Lengyelországban a magáénál. Televízió, újságok, rendőrségi plakátok. Nonstop zajlik az egész már három napja. Akkor értesítettek, hogy várjuk magát, amikor kinyírta azokat a disznókat Ostravában. Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljuk, ki lesz a vendégünk. Mirek bólintott. – És hol adnak tovább? – Krakkóban:– felelte Jerzy. Mirek szemhéja elnehezedett. – Kinyúlok, ha nem aludhatok egy keveset. Köszönök mindent. Marian fölugrott. – Megmutatom a szobáját. Mirek kezet szorított Antonival és Jerzyvel. A nők csókkal búcsúztak tőle. Ment Marian után a lépcsőn. A lány ruhájának nem volt háta. A fara ott ringott a szeme előtt. A lábai formásak voltak és szőrtelenek. A lépcsőfordulóban megállt a lány, és megszólalt: – Az első szobát szántam magának. Szép kilátása van a tóra, és… – megállt az ajtó előtt és kinyitotta – nagy az ágy benne. Mirek benézett. Az ágy valóban hatalmas volt. A lány a szoba végében lévő ajtóra mutatott. – Az ott a fürdőszoba, süllyesztett káddal, ami elég nagy két ember számára. Szeret süllyesztett kádban fürödni? Mirek nem válaszolt, ő még süllyesztett kádat sem látott életében. Bement a szobába, és az ágyra tette a táskáját. – Köszönöm, Marian. A lány az ajtófélfának támaszkodott. A tekintete, a tartása merő felhívás volt. Mellbimbói megmerevedtek a várakozástól. Mirek megszólalt. – Akkor a reggeli viszontlátásig. Még egyszer köszönök mindent. A lány ajka csalódottan görbült le, aztán elmosolyodott, fölemelte a karját, és egy másik ajtóra mutatott.

– A szomszédban alszom. Ha szüksége lenne valamire, csak szóljon… Szép álmokat, Mirek. Tíz perc múlva a férfi nyakig merült a forró vízbe. A kád véleménye szerint négy embernek is bőven elég lett volna. Miközben sajgó testét átjárta a meleg, azon törte a fejét, vajon mi történt vele igazán. A néhány nappal korábbi Mirek Scibor most minden bizonnyal a szőke lány hamvas testét simogatná az ágyban. Teljesen meglepte, hogy ellen tudott állni a testi csábításnak. Az utolsó nő, akivel együtt volt, az arab Leila volt, még a sivatagban. Mintha egy emberöltővel korábban lett volna. Körbéjártatta tekintetét a gazdagon berendezett fürdőszobán. Aranyozott csapok, törülközőmelegítő, süppedős kádelő szőnyeg, csillogó tükrök. Mintha a fényűző Nyugaton lett volna. Örömmel töltötte el a gondolat, hogy Krakkó másodtitkárát a saját lánya teszi nap mint nap lóvá. Aztán ellentétbe állította ezt a luxust azokkal a spártai körülményekkel, ahogyan Ania töltötte korábbi életét. Most sem tudta a lányt kiverni a fejéből. Vajon ő is gondol-e most rá? Megpróbálta elképzelni magukat kettesben a kádban. Behunyta a szemét, hogy átadja magát a képnek. Fél órával később köhögve, prüszkölve köpte ki a szappanos vizet. Ugyanis elaludt a kádban.

18. Stefan Szafer professzor úgy döntött, hogy vár a bejelentéssel a kávéig. Megszokott ebédjüket költötték a Wierzynek étteremben és úgy látta, soha nem volt még szebb Halena. Garbónyakú fekete pulóvert és krémszínű szoknyát viselt. Haját feszes kontyba fésülte. A férfi úgy látta, hogy a lány állának íve és a füle szabályos műalkotás. Apró, harang alakú fülbevalót viselt. Épp a hírrel akart előrukkolni a férfi, már előre élvezte a pillanatot, amikor a lány megszólalt. – Elszomorítasz, Stefan. A férfi pánikba esett. Előrehajolt, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Miért, Halena? Mit csináltam? A lány sértetten magyarázott. – Pontosan két hete, hogy a moszkvai utániról beszéltem. Akkor megígérted, hogy megpróbálsz megkeresni, de azóta sem szóltál egy szót sem. Úgy sejtem, nem érdekel igazán a dolog. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, intett a pincérnek, és magának konyakot, a lánynak egy Tia Mariát rendelt. Aztán megszólalt: – Meglepetésként tartogattam neked. A lány színlelt dühvel nézett rá. – Ez durva volt, Stefan. Ez így nem fair… Olyan izgatott vagyok. A férfi előrehajolt, és a lány kezét a sajátjába zárta. – Hisz tudod, hogy nem tudnék kegyetlen lenni hozzád. Csak ma reggel derült ki, hogy biztos a dolog. Azt tudtam, hogy el tudok intézni néhány szabadnapot, de nemrég hivatalos meghívással is előálltak… és jóval hosszabb időre. Az igazgatóm, Kurowski elvtárs, ma behívatott az irodájába. A minisztérium megerősítette hivatalosan is, hogy mehetek. Az igazgató nagyon izgatott volt, és természetesen én is. A pincér megérkezett az italukkal, és töltött a kávéscsészékbe is. Halena épp csak belenyalt a Tia Mariába. – Én is izgulok. És mit fogsz csinálni hivatalos minőségedben? A férfi, unottan megvonta a vállát. – Tartok néhány előadást. – Ennyi az egész? A férfi elmosolyodott. – Halena, a hallgatóságom a szovjet orvostudomány krémje lesz. Készít egy interjút a Szovjetszkaja Medicina is velem, a világ egyik legnagyobb hírű szaklapja… Ez igazi megtiszteltetés. A lány ismét belekortyolt az italába, és a férfit szemlélte. – És? – Hogyhogy és? – Ne tréfálj velem, Stefan! Mit takargatsz előlem? Egy pillanatig a férfi a lányt nézte, aztán körbepillantott a teremben, közel hajolt hozzá és ezt suttogta:

– Természetesen konzultálni is fogok szovjet kollégáimmal a legsúlyosabb eseteikről… Nos, azt is közölték, hogy az egyik ilyen konzultáció egy nagyon fontos embert érint. – Felemelte a kezét. – Ne kérdezd, hogy ki, mert nem mondhatom el. Csak annyit árulhatok el, hogy fontos lépés lesz ez a karrierem számára. A lány kiitta az italt, és letette az apró poharat az asztalra. A férfi izgatottan várta, hogy reagál. A lány meglepte. Ajka legörbült, aztán nagy sóhaj után komoran így szólt: – Stefan, nagyon kérlek, ne vállald. A férfiban bennakadt a szó, aztán csak dadogva tudott megszólalni: – Miért? Mit gondolsz, hogy.. A lány nyugodtan, de határozottan beléfojtotta a szót. – Nem vagyok bolond. Miért hiszik a férfiak, hogy egy csinos, szőke nő automatikusan bolond is? Stefan, teljesen nyilvánvaló, hogy ki ez a te fontos embered. Ne aggódj, nem mondom ki a nevét. Már egész Lengyelország tele van a hírrel – persze pletykaszinten –, hogy az embered beteg… nagyon beteg. És szerinted mi lesz a karriereddel, ha azután, hogy kezeled, rövidesen meghal?.De nem is a karriereddel, a puszta életeddel? Ne felejtsd el, Stefan, hogy te lengyel vagy. És azt sem, hogy az oroszok szeretik a bűnbakokat. Mindig képesek föláldozni valakit, feltéve, ha nem magukról van szó, A férfi a lányra mosolygott; őszintén meghatotta, hogy ennyire aggódik érte. Megnyugtatóan szólalt meg: – Én nem fogom kezelni, Halena. Csak a legkitűnőbb orvosokkal fogok konzultációt tartani, pontosabban, megosztom velük a dialízissel kapcsolatos felismeréseimet. – Ó, és ez azt jelenti, hogy meg sem vizsgálod? A férfi megint elmosolyodott, – Természetesen meg kell vizsgáljam. De kezelni nem fogom… És még valami: azok a pletykák igen túlzóak. Láttam az előzetes beszámolókat, amelyek természetesen titkosak. Nem a jövő héten fog meghalni, de még csak nem is a következő hónapban. Tehát nem én leszek a bűnbak, ha az kell nekik. A lány megnyugodott, sőt fölvidult. – Nos, az a lényeg, hogy együtt leszünk Moszkvában. Akkor most mondd el, mi az útitervetek! a férfi megörült, hogy a lány témát váltott. Lelkesen kezdett beszélni: – Február 8-án délután érkezem Moszkvába. – Elvigyorodott. – Az Aeroflottal első osztályon, természetesen. Te már akkor ott eszel. Nekem a Kozmosz szállóban foglaltak lakosztályt. Most a lány vigyorodott el. – Ó, milyen fontos ember a fiúm. Én a Junosztyban leszek egy kétágyas szobában, amiről azt hallottam, hogy bolhafészek – Nem gond – legyintett a férfi. – Ha akarod, odaköltözhetsz hozzám. Kacéran mosolygott vissza rá a lány. – Az első éjszaka sajnos nem tudok. A csoportunk 8-án Kaunasba utazik pantomimbemutatóra. Ott éjszakázunk, és csak másnap délelőtt érkezünk vissza Moszkvába. A reptérről egyenesen a szállodádba megyek. A férfi bólintott. – Az első dolgom mindjárt a fontos emberrel lesz. Délben fognak

értem jönni. Utána el akartak hívni ebédre, de kértem, hogy halasszuk másnapra, mert szeretnélek elvinni a Lasztocskába. Egy bólintással jelezte köszönetét, aztán megszólalt: – Aztán? A férfi megvonta a vállát. – Aztán három napig mindenfelé előadásokat tartok, majd a látogatást négy nap pihenés zárja. El tudsz jönni a szemináriumról? Elvinnélek Leningrádba. – Nehéz lesz – felelte a lány. – Rendkívül zsúfolt a programom, és persze a munkám a nemzet, sőt az emberiség érdekében életfontosságú. Meg kell találnom a helyes egyensúlyt a művészet érdeke és egy buja… és ne habozzunk bevallani, meglehetősen jelentéktelen kis orvos vágyai között… v Csak most vette észre a férfi, hogy a lány viccel. A lány gyengéden hozzátette: – Persze, hogy elmennék, Stefan. Szeretném látni az Ermitázs képeit… és szeretnék elmenni veled. – Remek. Erre igyunk egyet. – Körülnézett a teremben, és csak most vette észre, hogy egyedül maradtak az étteremben. Elhúzta a száját, aztán az órájára pillantott és fölállt. – Halena, már majdnem három óra. Negyedórán belül a műtőben kell lennem. – Előhúzta a tárcáját és kiszámolt az asztalra húsz darab száz zlotyst. – Kérlek, fizesd ki a számlát. Pénteken este pedig találkozunk kilenckor. – Lehajolt, futó csókot lehelt a lány ajkára, és kisietett a teremből. A főpincér ezüsttálcán hozta a számlát. A lány rátette a pénzt, és mosolyogva megszólalt: – Tartsa meg a visszajáró, de előbb számítson hozzá még egy Ti a Mariát. A pincér mosolyogva megfordult. A lány utánaszólt. – Tudja mit, legyen dupla. A férfi visszafordult és bólintott. Alig tett azonban néhány lépést, amikor a lány hangja ismét megállította. – És főúr, tegyen egy kis tejszínt is a tetejére.

Viktor Csebrikov szintén jól beebédelt az Elnöki Tanács egyik zártkörű éttermében. Két tekintélyes férfiú invitálta meg. Udvariasan, de nagyon határozottan kérték, ugyan mondana már nekik valami konkrétumot. Ha akarta volna, hallgat vagy dühösen elutasító, de – egyiket sem tette. Ügyesen lavírozott az Elnöki Tanács labirintusában. Példabeszédekben, parabolákban beszélt, amiket persze társai is tökéletesen megértettek. Amikor aztán belépett Zamjatyin operatív szobájába, egy antacid tablettát rágcsált, amellyel a második csokoládétorta okozta gyomorégését akarta ellensúlyozni. Az ezredes és három őrnagya azonnal vigyázzba meredt. Csebrikov mosolyogva kérdezte: – Van jelentenivalójuk? Zamjatyint meglepte, de meg is nyugtatta főnöke hangneme. – Nagyon kevés, Csebrikov elvtárs – felelte. – Gyógyszer hatására a magát Albinnak nevező lengyel bevallotta, hogy titkos pap, akit Józef Pietkiewicznek hívnak. Nagyon jól,

reagált, amikor a szalonnás papról kérdeztük, de az a benyomásunk, hogy valójában sosem találkozott vele személyesen. A felesége a kihallgatása során kisebb szívrohamot kapott. Ő viszont még a drog hatására sem mondott semmit. Csebrikov kézmozdulattal jelezte, hogy leülhetnek. Gudov őrnagy szólalt meg elgondolkodva: – Ez furcsa, de alátámasztja a megfigyelésünket. A nőkre nem hat annyira a scopolamin. Egyszerűen felfoghatatlan. Csebrikov így válaszolt: – Megértené, ha harminc éve élne házasságban. Mindannyian fölnevettek, bár illendőségből nem túl harsányan. Ivanov őrnagy megkérdezte: – Kér egy teát, Csebrikov elvtárs? A KGB-főnök bólintott, Ivanov odalépett a szamovárhoz, amelyet nemrég állítottak be a helyiségbe. A főnöke a jókora falitérképet tanulmányozta, amikor odavitte neki a poharat. Percek teltek el csendben, aztán Csebrikov zajosan beleszürcsölt a pohárba, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a térképről. – Hagyják az öreg házaspárt – mondta végül Zamjatyinnak. – Tökéletes a konspirációs kör. Le kell csapnunk a következő vonalra. – A keletnémet határ környéki területre mutatott a térképen. – Ide koncentrálják az erőiket. Itt meg is fogják találni. Ez a gyenge pont. Az SB alakulatai pedig tömörüljenek északnyugat felé… Wroclawtól nyugatra. Ez sokkal valószínűbb környék, mint a délkeleti. Az SB-sek az egyetlen használható lengyel fajta. Scibor is köztük volt – és nagyon gyűlölik ám a renegátokat. Zamjatyin mintha mondani akart volna valamit, ám meggondolta magát. Csebrikov továbbra is a térképet tanulmányozta, miközben bólogatott. Végül megszólalt: – Kiadom a parancsot, hogy alakulataink menjenek vissza a laktanyáikba. Nem sokat tesznek azonkívül, hogy ott lógatják a lábukat az úttorlaszoknál. Egyébként is a bevetésük ellenkezik a politikánkkal. Zamjatyin tiltakozott volna amiatt, hogy egy ilyen parancs kikergeti a lengyel rendőröket az utakra a városokból, de megint az utolsó pillanatban, befogta a száját. Érezte, hogy Csebrikov barátságos hangneme azonnal eldurvul, ha szembeszállnának az akaratával. Nem kis önbizalommal a hangjában Csebrikov megjegyezte: – Szerintem az emberünk még mindig Csehszlovákiában van. A szalonnás pap nyilván észak felé irányítja. Úgy sejtem, hogy a következő negyvennyolc órában próbálják meg átvinni a határon. Ezek tehát a legfontosabb órák. – Zamjatyinra pillantott, és. megismételte: – A legfontosabbak, ezredes. Ha bejut Lengyelországba, akkor megerősödik a pozíciója. Nem szívesen, de el kell ismerjük. A főtitkár elvtárs számára készítendő jelentése holnap délben esedékes. – Igen, Csebrikov elvtárs. – Reméljük, hogy lesz benne valami pozitív elem. Odament az ajtóhoz, miközben letette Gudov asztalára a poharát. Távozása után kínos csönd ereszkedett le rájuk. A három őrnagy érzékelte Zamjatyin kényelmetlen helyzetét.

Végül Gudov szólalt meg: – Ezredes elvtárs, továbbítsam a parancsot, hogy a lengyelek erősítsenek Wroclawtól nyugatra? Zamjatyin szótlanul bólintott, ám amikor Gudov keze a kagylóért nyúlt, megszólalt: – A krakkói alakulatokat azonban hagyják érintetlenül. Gudov keze megmerevedett a kagylón. Ő és két társa az ezredesre meredt. Az megvonta a vállát. – Csebrikov elvtárs parancsa az volt, hogy az SB erősítsen az északnyugati határon. Azt nem mondta, hogy csupaszítsam le teljesen a déli részeket. A parancsa értelmében járok el tehát; viszont Krakkó mindig reakciós fészek volt. És nem egészen százötven kilométerre van attól a helytől, ahol Scibor fölbukkant. Ha már átjutott a határon, akkor talán már Krakkóban van… vagy oda tart. Kijelentését újabb hallgatás követte, aztán Gudov fölemelte a kagylót, miközben nagyot sóhajtott. Ivanov őrnagy eközben bizonytalanul lapozgatott egy dossziéban. Aztán elszánta magát, és megszólalt. – Ezredes élvtárs… nem tudom, fontos lehet-e… – Micsoda? Ivanov kinyitotta a dossziét. – Amióta tudjuk, hogy a szalonnás pap benne van a dologban, folytonos megfigyelés alatt tartjuk a Collegio Russicót Rómában. Mindenkit, aki belép vagy kilép, lefényképezünk. Nos, néhány napja átnéztem ismét a fotókat. Fölfigyeltem, mennyire hasonlít az egyik a keresett nőre, aki Sciborral volt Csehszlovákiában. – Elhallgatott és megnyalta a száját. Zamjatyin ránézett: – Na és? Ellenőrizte a vonalat? – Igen, ezredes elvtárs, de félek, zsákutcába jutottam. Kiderült, hogy apáca. Lengyel származású, de egy magyarországi kolostorban él. Zamjatyin fölhorkant. – Egy apáca! – Igen, ezredes elvtárs, viszont az a helyzet, hogy jelentést kaptam arról is, hogy nem tért vissza a zárdájába. Láthatóan senki nem tudja, merre van. A hasonlóság pedig zavarba ejtő. – Mutassa a fényképet. Ivanov őrnagy fölállt, és odavitte felettesének a dossziét. Kinyitotta és rámutatott a szélére tűzött fotóra. Ezzel szemben állt a rajz, a körözési robotkép. Zamjatyin percekig tanulmányozta a két képet. Aztán bólintott, és megfordította a papírt. A jelentésből kezdett felolvasni: – Ania Król, kora 26 év, született Krakkóban, szüleit autóbalesetben veszítette el 1960. október 7-én. Krakkóban temették el őket… Fölemelte a fejét, és egy ideig szótlanul a semmibe nézett. – A szalonnás paptól nem idegen, hogy akár egy apácát is bevessen. Gudov, hívja föl Krakkót, és beszéljen az ottani nagy főnökkel.

19. – Biztosan szerelmes vagy. Mirek fölsóhajtott. – Miből gondolod? Marian Lydkowska rábökött vörös körmű ujjával. – Homokos nem vagy. Egészen bizonyos, hogy bigott katolikus sem. Én felkínálkozom neked, te meg nem reagálsz. Mirek elmosolyodott a lány szabadszájúságán. Kettesben voltak a villa nappalijában. Este volt. A függönyök el voltak húzva, és a tóról belátszottak a pislákoló fények, amelyek megkettőződtek a fekete víz tükrében. Antoni és Irena kora reggel elment Krakkóba. Éppen egy órával ezelőtt pedig csengett a telefon, Jerzy vette fel, szótlanul hallgatott egy ideig, aztán néhány titokzatos szót mondott a kagylóba, amelyek semmit nem jelentettek Mirek számára. Pár perc elteltével ő és Natalia magukra terítették vastag bundájukat, és közölték, hogy rövidesen visszajönnek. Mirek várta, hogy meghallja az autó hangját, de nem hallott semmi ilyesmit. Úgy sejtette, hogy küldöncöt várnak, aki utasításokat, hoz a további teendőkkel kapcsolatban. A ház valóban biztonságos volt, a luxust is értékelte, de a második napon kezdett Mirek türelmetlen lenni. Marianra pillantott, aki a kandalló mellett ült a pattogó fahasábok előtt és türelmesen várta a férfi válaszát, Szűk, fekete trikóruhát viselt, Nyilvánvaló volt, hogy alatta nincs semmi. – Minden férfi reagál rád, aki nem buzi, nem pap és nem szerelmes? – kérdezte a férfi. – Hát persze. – Baromi fárasztó lehet. A lány elmosolyodott. – Csak azokat választom ki, akikkel le akarok feküdni. Bizonyos szempontból egyébként tényleg, fárasztó lehet nekik… Mirek fölállt, odament az italosszekrényhez, töltött magának egy nagy adag whiskyt és bőven fölengedte szódával. Az üveget kék bársonyba bugyolálták. Valakitől hallotta annak idején, hogy egy ilyen üveg hatezer zlotyba kerül. Óvatosan töltött, nem azért, mert drága volt, hanem azért, mert nem akarta, hogy spicces legyen. Odafordult Marianhoz. – Kérsz te is? A lány bólintott. – Igen, ugyanezt, Mirek töltött, és odavitte a lánynak. Ahogy odanyújtotta a poharat, a lány megfogta a csuklóját. – Kérlek, áruid el, ki ő? A férfit elöntötte a düh. Elhúzta a csuklóját, miközben rálöttyintette az italt a lány ruhájára. Letette a poharát az asztalra, odament a kandallóhoz, és a hátát melengette. Dühösen szólalt meg: – Te és a barátaid. Ti vagytok a császárok. Én SB-tiszt voltam, akit gyűlöltek az emberek, de a ti fajtátokat legalább annyira gyűlölik. Mindent megkaptok munka nélkül, még sorba sem kell állnotok. Mi vagy te – egy kis, vörös lotyó, aki megszívja magát, mert életében először nem kap meg valamit, amit akar. Nem kell szerelmesnek lennem, hogy ne kívánjalak.

A lány mosolyogva csóválta meg a fejét, – De kívánsz, ennyit csak meg tudok állapítani. Látom abból, ahogy a mellemet nézed, a lábamat… Igenis akarod, Mirek Scibor, de valami visszatart. Ez pedig csak egy másik nő lehet. Egy ilyen embernek, mint amilyen te is vagy, ez az önmegtartóztatás azt jelenti, hogy valami szuper nő lehet a háttérben… Valaki, akivel Nyugaton találkoztál? A férfi megvonta a vállát. – Hagyd abba, Marian. Nem akarok csevegni erről. Máson jár az eszem. Sokkal fontosabb dolgokon, semmint egy elhasznált, bár vonzó testen. A lány arcáról eltűnt a mosoly. Komolyan szólalt meg: – Ne légy kegyetlen, Mirek. Csak cukkoltalak. Ez felszínes dolog. Arra jó, hogy teljék az idő. Nem vagyok annyira üresfejű és elhasznált, mint ahogy gondolod. Kétségtelen, mi vagyunk a császárok, de ezt a képet azért használjuk, mert használni akarunk. Érdekel minket Lengyelország sorsa… ne felejtsd el, hogy így tudunk használni a népnek… sokat kockáztatunk és segítünk a népnek – sőt, neked is. Mirek a láncra emelte a poharát. – Ezt én tudom. És nem akartam durva lenni hozzád. Azért lehetett ez, mert éveken át úgy neveltek, hogy gyűlöljem az embereket. Tisztában vagyok azzal is, Marian, hogy bizonyos szempontból szerepet játszotok. De előttem nem kell alakoskodnotok. A lány elmosolyodott. – A megszokás rávisz. Mindegy, az ösztönöm azt – súgja, hogy szerelmes vagy. Legyen. Akkor legyünk. barátok. Most hogy kiborítottad az italom, töltenél egy újabb adagot? Mirek fogta a lány poharát és átment a szoba másik részébe. Míg az italt töltötte, hallotta, hogy odakint ajtó csapódik. Marian fölpattant, és kisietett a nappaliból. Egy pillanattal később Mirek hallotta kislányos hangját. – Úristen! Szörnyű állapotban van ez a lány. Mirek ezután Jerzy sürgető hangját hallotta meg. – Valóban, vigyük gyorsan a kandallóhoz. Oldalazva jöttek be a szobába, először Jerzy, a hatalmas szőrmeburidában. Ő egy kisebb alakot támogatott, majd Natalia és Marian követte őket. Mirek a pohárszék mellett állt, mindkét kezében pohárral. Ahogy odaértek a kandallóhoz, Jerzy levette a bundát a kisebbik alakról. Mirek nem látott mindent, ezért előrelépett. Egy nő volt az, háttal neki. Marian a kezeit dörzsölgette, hogy életet leheljen belé. Natália épp a sálat vette le a lányról, akinek ébenfekete haja volt. Mirek ismerte ezt a hajat. A következő pillanatban mindkét pohár hatalmas csörömpöléssel tört szét a padlón. – Ania! A lány feléje fordult. Arca sápadt volt, szeme beesett, szája remegett. Valamit motyogott, aztán belevetette magát a férfi karjába. A többiek némán figyelték a jelenetet. A lány teste jéghideg volt. Mirek fölemelte, és közelebb vitte a kandallóhoz. Jerzy eközben újabb hasábokat rakott a kandallóba. Mirek

megtapogatta a lány arcát. Olyan volt, mintha jeget tapintott volna. – Hogy került ide? A lány még mindig a férfiba kapaszkodott. –1 Ugyanúgy, ahogy maga. Másodpercek teltek el, míg fölfogta, amit hallott, aztán elöntötte a méreg. – A lajtkocsival jött?… pedig tudták, min mentem keresztül! Megölöm azokat az állatokat! – Nem, Mirek, én döntöttem így. Ők figyelmeztettek. És meg is könnyítették a dolgom, amennyire csak lehetett. – De miért? – A szalonnás pap döntött úgy, hogy csatlakoznom kell magához. Mirek teljesen meg volt zavarodva, egyetlen dolog volt csupán egyértelmű. A kezében tartott lest. átfagyott és kimerült, Mirek fölemelte a fejét, és odaszólt Mariannak. – Légy szíves, töltsd tele a kádat forró vízzel. Úgy jobban átmelegszik, mint a kandalló előtt. Jerzy, kérnék egy konyakot. Marian és Natalia kiment a szobából, Jerzy odahozta a hüvelyknyi brandyt. Mirek odatartotta a lány szájához. Egy része kifolyt a lány bőrdzsekijére. Ania vadul köhögött. Mirek a kezével törölte; le a konyakot, majd ismét a lány szájához emelte a poharat. – Próbáljon meg még egy kicsit inni. Higgye el, segít. Újabb adagot öntött a szájába, a lány megint prüszkölt, aztán megszólalt: – Elég lesz, Mirek. Már jobban vagyok. Mirek felnyalábolta a lányt. – Jöjjön, megmutatom magának a legfantasztikusabb fürdőszobát, amit valaha látott, Jerzy kinyitotta előttük az ajtót, Mirek a karjában vitte fel a lányt a lépcsőn. A fürdőszobából gomolygott a pára. Natalia lépett ki onnan. – Rendben van – mondta. – Most már mi vesszük a gondjainkba. Mirek leállította Aniát a földre, utoljára megszorította, és ezt mondta: – Még találkozunk… Szeretett volna valami mást is mondani, de nem találta a szavakat. Natalia átkarolta a lányt, és bevezette a fürdőszobába, aztán becsukta maga után az ajtót. Lent a nappaliban Jerzy föltett egy jazzlemezt, és– töltött két pohár whiskyt. Mirek a – kandallóhoz vetette a hátát, és érzelmeit, gondolatait próbálta rendezni. Végül, amikor elvette Jerzytől az italt, megkérdezte: – Na és mi történt? Jerzy megvonta a vállát. – Kaptam Varsóból egy kódolt üzenetet, hogy valaki érkezik, megint ugyanoda, ahová maga. Öt is ide kell hoznunk. A további utasítások holnap reggel várhatók. Ez minden, amit tudok. Tehát ő az a lány, akivel eddig jött? – Igen.

Jerzy bólintott. – Hát, meg kell hagyni, jól sakkoznak a főnökei. A hatóságok nyilván azt hiszik, hogy miután lelepleződött, ki fogják vonni a forgalomból a lányt. Öt ezután nem is keresik… Nagyon okos húzás. – Talán – jegyezte meg Mirek. – De az oroszok is ügyesen sakkoznak. ők a legjobbak. – Ez igaz – ismerte el Jerzy –, de szokásuk, hogy az ellenfeleik intelligenciáját alábecsülik. Nyílt az ajtó, Marian lépett be. – Rendbe jön a lány – mondta. – Megpróbáltam ágyba küldeni, de ragaszkodik hozzá, hogy lejöjjön. Azt mondta, gyerekkora óta nem járt Lengyelországban. – Így igaz. – Akkor olyat főzök neki, amire bizonyosan emlékezni fog. – A lány odament az ajtóhoz, de az utolsó pillanatban visszafordult. Hamiskás mosoly futott át az arcán. – Tehát igazam volt. Mirek érezte, hogy elvörösödik. – Ő kolléga. Marian elmosolyodott. – Hát persze. Kinyitotta az ajtót és kiment. – Ez a nő tényleg tud főzni? – kérdezte Mirek. Jerzy elvigyorodott. – Majd meglátja, barátom. Nemcsak egyetlen, mégoly nyilvánvaló tehetséggel rendelkezik ez a nő. Majdnem éjfél volt már, mikor asztalhoz ültek. Ania időközben két órát aludt. Mivel tisztában volt azzal, miken kellett átmennie, Mirek ámulattal nézte, milyen tartása és fizikai ereje van a társának. Már csak a szemén látszott a kimerültség nyoma. Egy kis sminket tett fel magára, a vörös-kék csíkos, hosszú bő szoknyát és a fehér horgolt blúzt Mirek sosem látta még rajta. – Nataliától kaptam kölcsön. Az összes ruhám összegyűrődött – magyarázta Ania. – Jól áll magának – jegyezte meg Mirek. – Úgy néz ki benne, mint egy cigánylány. – Kezdem egy kicsit úgy is érezni magam. Jerzy úgy határozott, nem az étkezőben fognak vacsorázni, hanem a kandalló előtt a nappaliban. Mirekkel odavitték az asztalt és öt széket. Natalia meggyújtott két gyertyát a kandallópárkányon, és leoltotta a villanyt, amikor Marian megjelent a küszöbön. Tálcát hozott, rajta öt aranykehellyel és egy nagy kancsóval. Letette az asztalra és teátrálisan bejelentette Ania felé fordulva: – Íme a krupnik! Hozott Isten ismét Lengyelországban. – Krupnik? – kérdezte Ania meglepetten, mire a többiek még meglepettebben meredtek rá. – Soha nem ivott krupnikot? – kérdezte tőle Jerzy.

Mirek szólt közbe: – Nagyon fiatalon ment el Lengyelországból, és aztán olyan emberek között élt. akik nem isznak. – Aniához fordult. – A krupnik forralt szesz, mézzel és fűszerekkel ízesítve. – A vadászok és az utazók hagyományos itala, ha átfagyva hazaérkeznek. Jerzy fölemelte az egyik kelyhet, és odanyújtotta Aniának. A lány beleszagolt, – Csodálatos az illata… És milyen erős lehet! Amikor mindegyikük kezében ott volt a kehely, Jerzy megemelte az övét. – Isten hozta mindkettőjüket! Mirek belekortyolt az italába. Többször ivott már ilyet életében, de ehhez hasonlítva leginkább a rohadt répa le vére emlékeztetett. Marian habfehér kötényt viselt, ami valahogy nem illett hozzá. Ám az étel mégis mesterszakácsra vallott. Vékonyra felszeletelt kolbásszal és füstölt hússal kezdték, ezután következett a golabki, a lengyel töltött káposzta. Ania ismerte ezt az ételt, de évek óta nem evett ilyet. Az első falat után örömmel kiáltott föl, és dicsérte Marian tehetségét. Mirek teljesen új Mariant látott viszont. Öntudatos volt, határozott, de cseppet sem hivalkodó. Úgy vélte, hogy a golabki volt a főétel, ám miután leszedték a tányérokat, Marian ismét megjelent egy jól megpakolt tálcával, amelyen– ott volt a zrazy nelsonskirz kasza, a köleses gombaszószban párolt göngyölt hús. Ehhez már aranyosan csillogó, édeskés tokajit ittak, nem is keveset, sok-sok pohárköszöntővel. Jerzy megkérdezte – Aniát, mit szeretne hallani, aztán amikor a lány megmondta, odament a lemezes polchoz és leemelte róla Chopin mazurkáit. A lengyelekre az ilyen ételeknek, italoknak, a zenének kétféle hatása van. Vagy kitörő öröm fogja el őket, vagy kellemes és csendes elmélkedés. Ezekre a lengyelekre az utóbbi hangulat volt a jellemző. Ültek az asztal mellett a gyertyafényben, de nem beszélgettek, hanem gondolataikba mélyedtek. Amikor a zene elhallgatott, Jerzy öklével az asztalra csapott. – Ugyan, ne szomorkodjunk már ilyen csodás alkalomkor! Mirek, milyen viccet hallott a mi őrült országunkról? Mirek megcsóválta a fejét, Jerzy elvigyorodott. – Én ezt hallottam. Egy ember Varsóban órákig áll sorba kenyérért, aztán elönti a méreg, és elkezd kiabálni. „Ebből nekem elegem van. Megyek és kinyírom ezt a kurva Jaruzelskit!” Két órával később visszajön. „Na, kinyírta?”, kérdezik tőle a többiek. „Egy frászt, ott még hosszabb a sor!” Felszabadultan nevettek. Natalia újból töltött egy kis tokajit, aztán Marian megszólalt: – Én is hallottam egy viccet nemrég. Az apácafőnökasszony iszonyatosan megtépve állít be a rendőrségre. Azt mondja, oroszok törtek rá a zárdára, és megerőszakolták az összes apácát. Elkezdi sorolni: Jadwiga nővért, Maria nővért, Lídia nővért, Barbara nővért… csak Honorata nővért nem. „És őt miért nem?”, kérdezték a rendőrök. „Azért, mert ő nem akarta.” Marian jót nevetett a saját viccén, vele nevetett Natalia is. Jerzy hahotázott. Ez aztán lassan alábbhagyott, amikor látták, hogy sem Ania, sem pedig Mirek nem nevet velük.

– Maguk szerint ez. nem vicces? – kérdezte Jerzy. – Hát… lehet – felelte Mirek. – Hogyhogy? Ania csendesen megszólalt: – Én nemrég még apáca voltam. Csak a tűz pattogása hallatszott, aztán Marian megszólalt: – Bocsáss meg, én ezt nem tudtam. Szóval… Ania megszorította a kezét. – Hát-honnét tudhattad volna. Ne izgasd magad… Egyébként jó volt a vicc, csak nekem nehezemre esett volna nevetnem rajta. Mirek úgy érezte, hogy a hangulat egyszer s mindenkorra elromolhat. Csendesen ezt mondta: – A vicceket mindig olyan emberekről mondják, akik túl komolyan veszik önmagukat. Mint a bürokraták, a rendőrök… vagy a bigott vallásosak. Jerzy Aniára pillantott, és megkérdezte: – Még mindig hívő? – Igen, de ez nem jelenti azt, hogy ne nevessek egy jó viccen. Sőt, én is mondok egyet. Egy nap az apácafőnöknő elájult. Na, vajon miért? Mindenki kérdőn nézett rá. Ania mosolyogva felelt: – Azért, mert felhajtva találta a vécédeszkát. Pillanatok kellettek, míg leesett a tantusz, előbb Jerzyből robbant ki a hahota, aztán neki kellett elmesélnie a poént Nataliának. Szerencsére megtört a jég. A korábbi jó hangulat visszatért. A két lány Aniát kezdte faggatni a zárdabéli életről. Mirek bámulta, milyen nyugalommal válaszolgat a lány a kérdésekre. Amikor azt firtatták, hogy miért hagyta abba, azt felelte némi gondolkodás után: – Bizonyos szempontból a fogadalmam változott meg… más lett az értelme. Sem a két lány, sem Jerzy nem értette, mire mondja ezt, de mindannyian bólintottak, mintha valami mélyértelmű kinyilatkoztatást hallottak volna. Mirek ekkor vette észre, hogy Ania alig bírja nyitva tartani a szemét. – Késő van már, és lehet, hogy holnap tovább kell mennünk – jegyezte meg. – Le kéne feküdnünk… Egyszerre álltak föl. Valami oknál fogva érzelemmel teli pillanat volt, mintha mindannyian együtt utaztak volna idáig. Úgy ölelték meg egymást, mintha testvérek lennének. Marian szerényen fogadta a dicséreteket, amelyekkel elárasztották a finom vacsoráért. Megcsókolta Ania arcát, aztán szorosan átölelte: – Holnap átböngésszük a ruhatáramat, és választunk neked egy pár meleg holmit az útra – mondta. Amikor kiléptek a szobából, Mirek még látta, hogy Jerzy rágyújt egy thai cigarettára, miközben Natalia a lemezeket böngészte, hogy egy kis heavy metallal zárják az estét. Mikor a lépcsőn jártak, nevetve megjegyezte: – Ezek a hercegek sokkal mélyebb emberek, mint amilyennek látszanak. Ania meglepetten nézett rá. – Így hívják a privilegizált főnökök elkényeztetett gyerekeit errefelé. Nekünk mázlink

volt, a mi hercegeink rendes figurák. Csak amikor felértek, akkor jutott Mirek eszébe a dolog. – Ez az én szobám, Ania. Lemegyek, és szólok Mariannak, hogy készítsen elő egy másikat. Perceken belül, itt vagyok és elviszem innét a holmimat. A lány elé állt és megfogta a karját. – Nem kell, Mirek. Nagy az ágy, és én bízom magá… benned. Hagyjuk ezt a kimért magázást. És egyébként sem szeretnék egyedül maradni ma este, nem tudom, miért… Talán mert olyan szörnyű volt az út. Együtt bújtak ágyba, amelynek tágassága volt köztük a határ. Miután leoltották a villanyt, Mirek kikérdezte a lányt. Ő elmondta, hogy a szalonnás pap utasítása volt, hogy jöjjön a férfi után. A bokája addigra már majdnem teljesen rendbe jött. Az ottaniak nem tudtak jobbat kitalálni, hogy utánaküldjék. Amikor a lajtos kocsi másnap visszajött, a sofőr elmondta, milyen állapotban volt Mirek az utazás végeztével. Hangot adott a kételyeinek, hogy a lány egyáltalán túlél egy ilyen utat. Bár sok szempontból sikerült megkönnyíteni számára az utat azzal, hogy gyapjúruhát adtak rá a gumiruha alá, egy tartót szereltek a létrára, amelybe bebújhatott. Anton velük ment, a sofőr mellett ült. Ez veszélyes volt ugyan, de a férfi ragaszkodott hozzá, mert azt mondta: ha a lánynak valami baja esik, akkor Mirek őt megöli. Háromszor álltak meg útközben, és Anton ellenőrizte, hogy jól van-e a lány. Valóban pokoli út volt, de végül is túlélte. Mirek el tudta képzelni a lányt a hullámzó tejben. Lehet, hogy a kesztyű, meg a létrára rögzítés valamit segített, de tisztában volt azzal is, milyen szellemi erőfeszítést igényelt tőle is a dolog. Szeretett volna a lány mellé bújni, és szorosan a karjaiba zárni, de nem moccant. Neki is kezdett már nehezedni a szempillája. Egy idő után meghallotta ismét a lány álmos hangját. – Mirek, fönn vagy még? – Igen. – Ez… ez szörnyű, de én kétszer belerókáztam a tejbe. A férfi elmosolyodott a sötétben. – Ne rágódj emiatt, Ania. Én is belehánytam. Újabb csend következett, aztán megint megszólalt a lány: – De én még mást is csináltam… Mirek kuncogott, aztán megszólalt. – De fogadjunk, hogy nem hajtottad föl a kávát.

20. Az üzenet Antoni képében érkezett meg, fekete BMW-n. Előbb Jerzyvel tárgyalt az ebédlőben, aztán behívatta Mariant és Nataliát is. Tíz perccel később kijöttek a nappaliba, ahol Mirek és Ania az Antoni által hozott lapokat olvasta. Amikor mindenki helyet foglalt, Antoni megszólalt: – Megbízóink megváltoztatták a tervet. Nem tudom ugyan, hogy mi volt az eredetiben, de úgy sejtem, hogy Wroclawon át tovább északnak, és onnan kelet felé. De Varsó és feltehetően Moszkva pontosan arrafelé összpontosította az erőit, különösen az SB-t. Így aztán megbízóink megkértek arra, hogy Krakkón keresztül juttassuk magukat Varsóba. – Ez azt jelenti, hogy megnőtt a kockázat is – jegyezte meg Mirek. Jerzy mosolyogva bólintott, – Ez igaz, de ezt a kockázatot mi ki tudjuk másban is fejezni, ezért elfogadtuk. Krakkót úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Több mint két éve működik ott a csoportunk. Sőt, a biztonságiak is ismernek minket személyesen – és persze a családi összeköttetéseinket is. Minket fognak a legkevésbé gyanúsítani. – Hálásak vagyunk – szólalt meg Ania. – Dehogyis – vetette ellen Jerzy –, mi vagyunk hálásak maguknak. – Ezzel benyúlt az inge zsebébe, és előhúzott egy vékony aranylemezkét és odaadta a lánynak. – Ez tiszta arany. El tudjuk adni ötvenezer zlotyért. Ezért a plusz melóért újabb ötven rongyot fizetnek. Ebből két évig megvannak a lap költségei. Maguk nyilván sokat érnek valakiknek. Ania az ujjai között forgatta az aranyat. – Ez az egyetlen oka, hogy segítenek? A pénz? – kérdezte. – Nem – felelte Marian. – Azt sem tudjuk, mire készültök. Nekünk annyit mondtak, hogy oroszellenes dologról van szó. Mi pedig bárkinek segítünk, aki valamire készül ezek ellen a gazemberek ellen. – Tehát mikor indulunk? – kérdezte Mirek. – És persze hova? – Ma délután – felelte Jerzy. – Elvisszük magukat kocsin Krakkóba. – Csak úgy? Jerzy elvigyorodott. – Csak úgy. A maguk gazdái eszméletlenül fölkészült szivarok lehetnek. Fogadok, hogy valamelyik nyugati hírszerző cégről lehet szó. – Fölemelte a kezét. –.Ne féljenek, nem fogom firtatni a dolgot. Antoni hozott maguknak papírokat. Nekünk igazinak tűnnek – és mi aztán tudjuk, mit kell nézni. Csak a képek hiányoznak belőle. Van gépünk és van sötétkamránk is, meg természetesen á szükséges bélyegzők. Antonit úgy tájékoztatták, hogy hatásosan álcázni tudják magukat. Tehát csinálják meg, mi elkészítjük a képeket, megcsináljuk az igazolványokat, és irány Krakkó. – Egy pillanat – szólalt meg határozottan Mirek. – Nem mintha nem bíznék a maguk ítélőképességében, de nem tudok semmit a részletekről. Hol fogunk Krakkóban tartózkodni, és meddig leszünk ott? Hogyan jutunk Krakkóból Varsóba?

Jerzy ismét a bajusza alatt mosolygott. – Krakkóban Teador Navkienko brigád tábornok lakásán lesznek, vagyis Irenánál. Most készíti elő a lakást maguknak. A jó generális két hónapig Moszkvában lesz. Ilyenkor Irena vigyáz a lakására. Az öreg annyira sóher, hogy sajnálja a pénzt bejárónőre. Baromi jó bulikat szoktunk nála csapni, és megisszuk a Nalewka vodkáját, amit aztán egyszerű kommersz vodkával pótolunk. Eddig még nem vette észre a dolgot. Mirek elmosolyodott. – És pótlakás? – Az is van kettő. Az is elég biztonságos volt két éven át. De a legbiztonságosabb a tábornok kéglije. – És meddig leszünk ott, mikor és hogyan indulunk tovább Varsóba? Jerzy Nataliára mutatott. – Ahogy Natalia rá tudja venni a kedves papát, hogy Varsóban szeretne egy kicsit költekezni, azonnal indulhatnak. Vonattal fognak menni. Mirek meglepett pillantást váltott Aniával. A többiek nevettek. – Nem emlékeznek, kicsoda Natalia apja? – kérdezte Jerzy. Mirek gondolkodott-egy kicsit, aztán megszólalt: – Valami fejes a vasútnál? – Nem valami – felelte Natalia. – Ő a regionális igazgató… És hogy gondolják, egy ilyen fontos ember, és persze a családtagjai, együtt fognak utazni a plebsszel? Mirek ezt ismerte SB-s múltjából. – Igazi dekadens luxusban fogunk utazni. Külön kocsiban, ahol hálófülke van, konyha, ebédlő és szalon. Natalia rámosolygott. – Pontosan. Az apám szemében ez felesleges luxus valóban, ugyanis ő gyűlöli a vonatot. Ha teheti, mindenhová repülővel megy. Én viszont elég sokszor használom. Régi és nagyon szép. Még Paderewski használta,, amikor miniszterelnök volt. Még gyerekeknek való hangversenyzongora is van benne. Ania hitetlenkedve hallgatta. Mirek is elképedten csóválta a fejét. Jerzy ismét rájuk vigyorgott és megszólalt: – Natalia egyetlen gyerek, a papa szeme fénye. Már-már gusztustalan, ahogy babusgatja egy szem kislányát. – És mi van akkor, ha Natalia mamája is el akar menni vásárolni a lányával Varsóba? – kérdezte Ania. – De nem fog – felelte Natalia. – Mami utálja Varsót. A szüleit és a két bátyját ott ölték meg a háború alatt a németek. Azóta sem járt Varsóban. Jerzy előrehajolt. – Roppant biztonságos módszer. Számtalanszor szállítottuk így a lapunkat Varsóba és más nagyvárosokba. A kocsit mellékvágányon tárolják, és szükség szerint készítik elő, ha a főnökség erre utasítást ad. Aztán egyszerűen csak utánakapcsolják egy menetrend szerinti szerelvénynek. Az ember még akkor fölszáll, amikor a kocsi a mellékvágányon áll. Ha pedig a szerelvény beér Varsóba, a pályaudvar előtt lekapcsolják róla, és különmozdony vontatja be egy másik különvágányra, így aztán véletlenül sem képzelhető el biztonsági ellenőrzés. Mireknek rángatózott a válla, ahogy hangtalanul nevetett. – Nem csoda, ha nem kapták

el magukat. És hogy repülnek, ha kedvük szottyan rá? Kölcsönkérik Jaruzelski különgépét? Jerzy fölemelte a mutatóujját. – Nem is rossz ötlet. Erre még nem gondoltunk. Most pedig menjenek és alakítsák át magukat. Kell hozzá segítség? – Nem, kösz. Megy egyedül is. Húsz perccel később tértek vissza a nappaliba. Először Mirek lépett be. Jerzy épp egy újságba mélyedt. Amikor fölnézett, egy pillanatig pánik csillant meg a szemében, aztán elismerően bólogatni kezdett. Ania megjelenése után is folytatta a bólogatás! A többiek pedig önfeledten tapsolni kezdtek. Jerzy is csatlakozott hozzájuk, aztán megszólalt: – Ha nem tudtam volna, nem is ismertem volna meg magukat. Mirek jó tizenöt-húsz évvel nézett ki idősebbnek. A bajsza és a haja mákos volt, az arca kerekebb, barna szemei kékek. Ania szintén öregedett. Egérszürke lett a haja, és sokkal hosszabb, az arca neki is teltebb, az alakja szintén. – A csudába – jegyezte meg Marian. – Ez zseniális, az arcod is megváltozott. – Erre valók a habszivacsdarabkák, amiket a szájába tesz az ember – magyarázta Ania. – Időbe telik, míg megszokja, különösen enni nehéz vele. – De nem inni! – rikoltotta Jerzy. – Vodkát mindenkinek, hogy felmelegítsük magunkat az útra, míg Antoni előszedi a fényképezőgépet. De azért ne legyenek ennyire vidékiesek. Hiszen végül is aranyifjakkal fognak együtt utazni. Nem szabad kiríni a társaságból. Marian, van valami látványos bizsud Aniának? Karkötő, nyakba érő fülbevaló, ilyesmi? Natalia, te még légy szíves, hozz Mireknek egy selyemsálat és a szivarzsebébe egy zsebkendőt. Csináljunk egy vén dendit belőle, ahogy az önjelölt költők járnak Krakkóban.

Öt úttorlasznál kellett megállniuk Krakkóig. Először Rabka előtt, aztán közvetlenül a város után, újabb alkalommal Myslenice alatt, negyedszerre a bielskoi kereszteződésnél, végül pedig már Krakkó külvárosában. A helyszínek megválasztására Mirek elég gyorsan rájött, értette a logikát. Aniával egy fekete Mercedes 380 SE hátsó ülésén üldögéltek. Marian vezetett, Natalia ült mellette. Jerzy és Antoni előttük haladt a BMW-vel. Az első alkalommal egy fiatal rendőr tizedes igazoltatta őket, vállára vetett géppisztollyal. Hat rendőr tevékenykedett a felsorakozó autók körül. Marian megnyomta az ablakleeresztő gombot és mielőtt a rendőr egy szót szólhatott volna, türelmetlenül fölcsattant: – Hosszú ideig tart? Mert sietünk. A rendőr a szélvédőre ragasztott jelzésekre pillantott, és fölfogta a nő hangnemét is. Idegesen nyalta meg az ajkát. – Nem, asszonyom, de meg kell néznem az igazolványaikat. Marian egy nagy sóhajjal hátrafordult, – Van nálatok igazolvány, vagy nincs? – kérdezte. Mirek a zsebébe nyúlt, és odanyújtotta az övét és Aniáét. Natalia a táskájában kotorászott, miközben halkan, de jól hallhatóan szitkozódott. – Mit képzelnek ezek

magukról? Marian a kesztyűtartóból vette elő a sajátját, és odaadta a rendőrnek. Mirek saját tapasztalatából tudta, mi játszódik le a rendőr fejében. – Kurva apparatcsikcsemeték! Azért kell nekem meg a hozzám hasonlóknak féken tartani a tömegeket, hogy a cimboráitokkal jól érezhessétek magatokat. A rendőr megkérdezte: – És mi az úti céljuk, hölgyem? – Apám tóparti villájából megyünk haza Krakkóba. – Különösen az „apám” és a „villa” szavakat nyomta meg. A rendőr futó pillantást vetett a papírokra, majd lehajolt és bekukkantott az autóba. Mirek fölvette unott arckifejezését, úgy szólt oda Aniának: – Remélem, azóta már megjöttek a könyvek Párizsból. Meghalok, ha ma este nem olvashatom már az új Montague-t, – Ó, hát az még nem halt meg? – kérdezte Ania. Mirek sértetten pillantott rá: – Hogy mondhatsz ilyet, drágám? A rendőr megszólalt: – Tovább mehetnek, hölgyem. Marian átvette az igazolványokat, szó nélkül Natalia ölébe hajította, majd lenyomta az ablakgombot. Amikor már gurultak, a lány megszólalt: – Így kell ezekkel tárgyalni. – És így beszéltél volna egy SB-tiszttel is? – kérdezte Mirek. Marian rámosolygott a visszapillantó tükörből. – Dehogy, vele kicsit udvariasabban beszéltem volna… Ha pedig olyan jóvágású, mint te, akkor kétszer rávillogtam volna a szememmel, hogy legyen egy jó napja.

Csendben hajtottak Krakkó külvárosán keresztül. Mirekben és Aniában kavarogtak az érzelmek. A lány kis árvaként ment el innen, a férfi űzött vadként. S a férfiban újra tudatosult, hogy még mindig üldözött vad. A lány rég halott szüleire gondolt. Megkérdezte Mariant. – Tudod, merre van a Rakowicki temető? – Persze – felelte Marian. – A nagyapám ott van eltemetve. Közel van a helyhez, ahová megyünk. De miért? – Az én szüleim is ott nyugszanak. Huszonhárom éve egy autóbalesetben haltak meg. – És meg akarod látogatni a sírjukat? – kérdezte Marian. Ania Mirekre pillantott. – Szerinted szabad? Mirek lebiggyesztette az ajkát, aztán „megvonta a vállát. – Veszélyes lehet. – Kizárt! – kiáltott föl Marian. – Senki sem ismeri föl ebben a szerelésben, a papírjai is

bombabiztosak. Elviszlek téged a házig, aztán beugrom Aniával a temetőbe. Ania reménykedve nézett Mirekre. A férfi fölsóhajtott. – Tényleg annyira akarsz menni? – Igen. Szeretnék odatenni egy csokor virágot a sírjukra… és elmondani egy imát értük… Nem fog sokáig tartani. A férfi vonakodva egyezett bele a dologba, ám belátta, milyen sokat jelent ez a lánynak. Körbementek a belvárosban. Ania megjegyezte, mekkora a forgalom, és milyen sok a drága nyugati kocsi. Mirek kurtán fölnevetett. – Számomra is rejtély, honnan valók; feketepiacozók, Nyugatról hazatért emigránsok, vagy olyan emberek, akiknek külföldi rokonaik vannak? És persze az olyan elkényeztetett csemeték, mint akik elöl ülnek. Marian ránevetett a tükörből. – Csak nem vagy irigy? Majd akkor beszélj, ha meglátod, hová megyünk! Tíz perccel később befordultak egy mellékutcába, és megálltak egy magas kőfalba épített vaskapu előtt. Natalia kiugrott a kocsiból, és megrángatta a falba épített csengőhúzót. Néhány gyalogos tűnt föl az utcán. Mirek átfogta Ania vállát, és finoman lenyomta az ülésen, miközben maga is lejjebb csúszott. – Ha nem muszáj, ne lássanak – mondta. Marian válla fölött látta, hogy Irena beinteget, és kiabál valamit, a következő pillanatban áthajtottak a kapun. Marian leeresztette az ablakot. – A srácok a biztonság kedvéért körbeautózzák a várost. Egy fél óra múlva ők is megérkeznek. Szerintem hagyjuk nyitva nekik a kaput. Jókora öreg ház tűnt föl a kavicsos út végében; Mirek kiszállt, és elégedetten nézett körül. Az egész telket magas kőfal övezte,– a környéken nem volt magasabb ház, ahonnan be lehetett volna látni. – Itt biztonságban lesztek – jegyezte meg Marian magabiztosan. – És ne aggódj, itt vagyunk egy fél órán belül a temetőből is. Visszaült a kocsiba, Ania pedig mellé ült előre. Mirek behajolt az ablakon. – Légy óvatos, Ania. A lány megsimogatta a férfi kezét. – Az leszek. És köszönöm, Mirek. Tényleg nagyon szeretném látni a sírt. A férfi elgondolkodva bólintott. – De nagyon kérlek, ne maradj el soká! Ott állt, amíg a kocsi ki nem gördült a kapun, és ráfordult az útra. Irena becsukta a kaput, aztán odafutott hozzá, és mindkét oldalról megcsókolta az arcát. Mirek fölvette a csomagját, aztán a lány kézen fogta és bevezette a házba.

Marian a kocsiban megkérdezte Aniától, mi történt vele azután, hogy meghaltak a szülei. Ania gyorsan fölvázolta az életét. – És mikor jöttél ki a kolostorból? – érdeklődött. Marian. Ania egy kicsit bizonytalankodott, végül válaszolt. – Mostanában. – Jártál valaha ebben a temetőben egyáltalán? – Igen, a temetéskor… de akkor hároméves voltam. Aztán azonnal elvittek innen, azóta pedig most vagyok itt először. – Már itt is vagyunk. – Marian előremutatott az állával, aztán villámgyorsan beállt a parkolóba, ahová egy skodás próbált meg befordulni. Jót nevetett a dühödten káromkodó sofőrön. – Ezt teszi a szervokormány – jegyezte meg mosolyogva. Kimutatott a szélvédőn keresztül. – Ott van az iroda, ott megmutatják egy térképen, hol van a sír. Amott pedig van egy virágosstand, én közben veszek egy csokor virágot.

Az idős asszony az irodában kinyitotta a nagy könyvet, és végigfuttatta az ujját az egymás alatt sorakozó neveken. – Król, igen. Férj és feleség. Egyszerű sírkő, 1960. október 14… a J 14-es parcellában. Odaadta Aniának a temetőről készült sematikus vázlatot, majd belerajzolta az útvonalat. – Erre menjen, aztán emitt forduljon jobbra, a parcella a nyugati fal közelében van. A kapuk hatkor zárnak, vagyis fél óra múlva. Amikor Ania kilépett, Marian épp akkor fizette ki a két csokrot. Az egyiket odanyújtotta Aniának. – Ez a tied. Gondolom, egyedül akarsz maradni, – Megemelte a másik csokrot. – Ezt odateszem a nagyapám sírjára. – Elmosolyodott. – Ha az öreg éppen az égből figyel, akkor most jól meglepődik… Aztán kint várlak a kocsiban. Kevesen voltak a temetőben, s aki mégis, az is a kijárat felé sietett a nagy hidegben. Főleg idősebb emberek voltak. A sírt jobb kéz felől, néhány méternyire az úttól találta meg. Először elhanyagoltnak találta a sírkövet, de aztán elnézte az összezsúfolt többi sírkövet, és megállapította, hogy ebből valami tiszteletre méltó nyugalom árad. Keresztet vetett, és letette a csokrot a fejfa mellé. Aztán hirtelen könnyek gyűltek a szemébe, letérdelt, és imádkozni kezdett. Száz méternyire onnét, benn a fák között fagyoskodott a szürkületben Bogodar Winid SB tizedes. Időről időre órájára pillantott, alig várta, hogy leteljék nyomorúságos szolgálata. Bár nem sok értelme volt panaszkodni, a testületben az elmúlt kél. hétben mindenki túlórázott. Még egyszer az órájára pillantott, és immár századszor ismét a sír felé. Ott térdel mellette valaki. Idegességében csak nehezen tudta előszedni kabátja belső zsebéből az apró távcsövet. Újabb pillanatokba telt, míg élesre beállította. Igen, kétségtelen, hogy ott térdepel valaki a

sír mellett. Zsebéből sietve előszedett egy kis adóvevőt. A hallgató részét a fülébe dugta, és lenyomta az adógombot. – Nyolcszáztízes a központnak. Nyolcszáztízes a központnak. Eltelt négy másodperc, mire meghallotta a fémes hangot. – Itt központ. Tessék, nyolcszáztízes. – Látok egy nőt a sírnál. – Biztos, hogy nő? – Szinte biztosan az, bár szőrmébe van bugyolálva. – Fiatal vagy öreg? – Innen nem tudom megállapítani. – Várjon! Tizenöt másodperc telt el, amikor meghallotta Koczy ezredes izgatott hangját. – Tizedes, a férfi is ott van? Winid ismét körülpillantott. Tudta, milyen fontos ez a pillanat. Természetesen a számára is. – Mást nem látok a közelben, csak néhány idős házaspárt. Néhány másodperc eltelt ismét, aztán Koczy ezredes megszólalt. – Rendben van, figyeljen tovább. Azonnal ott leszünk a különleges egységgel. Winid gyorsan közbevágott. – Ezredes elvtárs, öt perc múlva zár a temető. Bármelyik pillanatban elindulhat. – Rendben van, tizedes. Ha el akarna menni, tartóztassa föl. Szerintem nincs nála fegyver, de ha a férfi fölbukkanna, arra vigyázzon. Nála bizonyosan van. Élve van rá szükségem. Meg vagyok értve? – Igenis, ezredes elvtárs… Vége.

Ania befejezte az imát, és fölállt, kesztyűjével elmorzsolta könnyeit. Fölhúzta a kabátujját, és megnézte az óráját. Mindjárt hat óra. Utolsó pillantást vetett a sírra, még egyszer keresztet vetett és megfordult. Tízméternyire tőle az egyik márvány síremlék mögül kilépett elé egy férfi az útra. Fekete füles sapkát viselt, és barna bőrkabátot. A lány azonnal tudta, hogy a veszélyt testesíti meg. Bár meleg ruha volt rajta, hirtelen kihűlt a teste. A férfi megszólalt: – Maga mit keres itt? A lány megvonta a vállát, és legyintett. – Egy rokonom sírját kerestem föl. Miért, maga kicsoda? A férfi lassan megindult feléje. – Miféle rokonáét?

– A nagybátyámét és a feleségéét. – Hirtelen fölemelte a hangját: – Ki maga, hogy így kérdezget? Egészen közel volt hozzá a férfi. – Mutassa az igazolványát! Most esett le a tantusz a lánynak, hogy mi történik. Az SB nyilván figyeltette a sírt. A férfi már ott állt mellette. – Hát, jól van… – sóhajtott íol a lány és benyúlt a zsebébe. Gyorsan meglódult, átugrotta a közeli sírt, aztán Visszalépett az útra és futott… Két dolog is összeesküdött ellene. Az egyik a vastag szőrmecsizma volt, amely nehéz volt és esetlen. A másik pedig az a tény, hogy Bogodar Winid annak idején az iskolai bajnokságban tartotta a rekordot százon és kétszázon. A férfi ötven méterrel később rávetődött, amivel szinte kinyomta a szuszt a lányból, akinek szőrmesapkája messze gurult. A következő pillanatban már ott lovagolt a hátán, és rákattintotta csuklójára a bilincset. Marian végig látta az egészet. Először azt hitte, rabló vagy erőszakos alak támadt rá Aniára. Elkezdett feléje rohanni. Aztán meglátta a bilincset, és hirtelen befékezett. Azt is látta, hogy félrecsúszott Ania parókája, a rendőr lekapta a fejéről, és gúnyos vigyorral nézte a kibomló ébenfekete hajkoronát. A rendőr az adóvevőjét húzta elő épp a kezéből, amikor Marian gyorsan a fejére húzta a csuklyáját, és sietős léptekkel elindult a kapu felé. Alig ült be a kocsijába, amikor meghallotta a távolból vijjogó szirénákat.

21. – Itt van egy pilzeni és hagyja már abba az aggódást! Jerzy odanyújtott egy üveg sört és egy poharat. Mirek elvette az üveget, de a poharat elhárította. Míg rosszkedvűen kortyolgatta a sört, Antoni megpróbálta megnyugtatni: – Mindjárt itt lesznek. Senki nem keresi a lányt. Annak viszont nem örülnék, ha kimenne kódorogni ebben a hidegben… még ha álruhában is. A ház gazdagon díszített halljában ültek. A tábornok minden jel szerint illusztris katonacsaládból származhatott. A falak tele voltak pofaszakállas, kitüntetésektől roskadozó hadfiak képével. És természetesen itt is kandallóban pattogott a tűz. Nyílt az ajtó, Natalia lépett be, teátrálisan meghajolt, és bejelentette: – Papa máris engedett: rekordidőn belül. Használhatom a különvonat kocsiját, feltéve, ha nem marad utána hasisbűz, ahogy az öregem fogalmazott. Természetesen megígértem. Jerzy elvigyorodott. – Szép munka volt, Natalia. Betartjuk az ígéreted. Majd legfeljebb csak egy kis kokót szippantunk… Mikor indulhatunk? A lány kivette az üveget Antoni kezéből, és meghúzta. – Ebben szabad kezet hagytam az öregnek. Úgy döntött, hogy a fél tizenkettes expressz lesz a legjobb. Már most. Intézkedik. Tíz harminckor az oldal vágányon kell lennünk. – Mirek megnyugodott. Hiába próbálta, képtelen volt bízni ebben az őrült bandában. De most íme Natalia arról tájékoztatja, hogy másnap külön kocsiban Varsóba utaznak. Már épp meg akarta köszönni, amikor zajt hallottak a ház előtt. Hallották, hogy Irena és Marian kiabál egymással. Aztán fölcsapódott az ajtó, és berohant a két lány, Mirek csak rápillantott Marian arcára, és felkészült a legrosszabbra. Arca könnyben úszott, szemei csillogtak a rémülettől. Hirtelen mindenki egyszerre akarta kérdezni a lányt. A lány kapkodott a szavak után. Mirek elordította magát: – Hallgassatok már! Csönd legyen! Hirtelen csend lett a helyiségben. Mirek odaszólt Mariannak: – Mesélj… de előbb szedd össze magad. A lány néhányszor nagyot nyelt, aztán gyors mondatokban elmondta, mi történt. Előadását rémült csönd követte. Ahogy felmérte mindenki a következményeket, kitört a pánik. Natalia kezébe temette az arcát, úgy zokogott, Irena megragadta Antoni vállát, és összefüggéstelenül kiabált a fiúval. Jerzy a padlóra szögezte a tekintetét, és csendesen káromkodott. Mirek szó szerint rosszul lett. Szabályos küzdelmet vívott a rátörő hányingerrel, az agya egyszerűen képtelen volt dolgozni. Végül Jerzy volt az, aki leállította a jelenetet, belevágta a sörösüveget a kandallóba. Akkorát dörrent az üveg, mintha puskát sütöttek volna el. A hirtelen támadt csöndben halkan megszólalt: – Szembe kell nézzünk a következményekkel, és lépnünk kell. – Mirekhez fordult. –. Borzasztóan sajnáljuk Aniát… De most magunkra keli gondolnunk. Az SB nyilván kicsikarja belőle a

vallomást… ha az nem, akkor a KGB… A családjainkat tönkretettük… De hisz tudtuk, mit kockáztatunk. Nekünk tehát azonnal illegalitásba kell vonulnunk, és megpróbálni Nyugatra menekülni. Mirek, magát megpróbáljuk még eljuttatni Varsóba. Mirek még mindig kis híján elhányta magát, ám az agya már legalább működött. Fölemelte a kezét. – Várjon csak, Jerzy, hadd gondolkozzam. Villámcsapásszerűen érte a felismerés, úgy bomlott ki előtte az egész, mint amikor lassan kigöngyölítenek egy szőnyeget a padlón. Megvizsgálta a sémát, minden apró sarkot, a saját indítékait. Végül a rámeredő arcokon hordozta végig a tekintetét. – Jerzynek természetesen igaza van. Aniát szóra fogják bírni. Mindannyian lebuktok, a családotok tönkre lesz téve… hacsak ki nem szabadítjuk. Az arcokon a rémület átadta a helyét a döbbenetnek. Jerzy reagált először. Megvetően csak ennyit mondott: – Maga megőrült? Mirek teljesen nyugodtan válaszolt. – Van egy tervem. Természetesen további kockázatot igényel maguktól, de azzal az eséllyel jár, hogy siker esetén nem kerül senki bajba, a családjuk ott folytathatja, ahol most. Antoni szólalt meg ezután: – Magának teljesen elment az esze. Mirek mély lélegzetet vett. Tisztában volt vele, hogy most meggyőző művészetének csúcsát, kell nyújtsa. – öt percet kérek maguktól, aztán részletesen kifejtem. Jerzy keserűen jegyezte meg: – Minden perc életbevágó lehet. Ezt maga is tudja! Mirek rendíthetetlen nyugalommal válaszolt. – Természetesen tudom. Mint ahogy az az öt perc is életbevágó, amit kérek. – Egyenesen Jerzy szemébe nézett, mert tudta, hogy az ő döntése meghatározza a többiekét. A szakállas fiatalember idegesen az ajkát nyalogatta, aztán bizonytalanul bólintott. – Nagyon fontos, amit kérdezek – szólalt meg Mirek. – Van kapcsolatuk valakivel, aki tud villámgyorsán lopott kocsikat szerezni? Ismét Jerzy bólintott. Mirek folytatta: – Egy órán belül is? – Igen. – Jól van, azonnal intézkedjék, hogy hozzanak ide a közeibe kettőt Most fölmegyek a szobámba, és öt perc múlva visszajövök. Közben próbáljanak meg egy Krakkó-térképet keríteni.

A tettvágy kiölte belőlük a félelmet. Mirek alig lépett ki a szobából, Jerzy a telefonhoz ment és tárcsázni kezdett Mariannak eszébe jutott, hogy van a Mercedesben egy térkép, indult, hogy behozza. Irena és Natalia, csak hogy megnyugtassák magukat valamivel, kimentek a konyhába és kávét főztek. Hat perccel később mindnyájan ott álltak egy csoportban a kandalló előtt, amikor nyílott az ajtó, és belépett Mirek. Irena önkéntelenül fölsikoltott. Marian kávéscsészéje

hozzákoccant a csészealjhoz. Antoni artikulálatlan torokhangot hallatott. Mint rendesen, most is Jerzy tért magához először, de furcsán fojtottnak tűnt a hangja: – Ezt meg hol a rohadt életbe szerezte?1 Mireken egy makulátlan SB-ezredesi egyenruha volt, az elmaradhatatlan lakkbőr pisztolytáskával, benne a Makarovval, a kitüntetések sorával és a hegyes sapkával. Gyorsan, pattogó hangon válaszolt: – Valaki előrelátóan szerzett nekem egyet. És persze a tökéletes papírokra is gondolt. Tehát akarják hallani a tervemet? Egyetértésüknek morgással adtak hangot. Tisztában volt, hogy öngyilkos tervének csak az adhat némi realitást, ha egyenruhában jelenik meg. – Sikerült térképet szerezniük, és persze két kocsit? – Igen. – Jerzy az asztalon kiteregetett térképre mutatott, amelyet ezután körülálltak. Mirek megszólalt. – Azt javaslom, hogy senki ne szóljon közbe, amíg ismertetem a tervem. Aztán mindenki elmondhatja a véleményét. Utána pedig döntünk. – Végignézett az arcokon. Mindenki bólintott. Mirek mély lélegzetet vett. – Nos, rendben Három dolgot kell megérteniük, és észben tartaniuk. Először is azt, hogy hosszú éveken keresztül, egészen a közelmúltig az SB ígéretes tisztje voltam, aki rövidesen teljes joggal viselhettem volna ezt az egyenruhát. Tisztában vagyok azzal tehát, hogyan működik ez a szervezet, és milyen srófra jár a tisztek agya Ezzel kapcsolatos a második pont. Nevezetesen az, hogy ez a tudás tette lehetővé, hogy megöljek két magas rangú SB-tisztet – és elmeneküljek az országból. – Ismét végighordozta tekintetét az arcokon, és látta, hogy mindenki megértette. Mindenki hallott a híres esetről Folytatta: – Harmadszor, azóta különleges kiképzésben részesültem, mint terrorista és mint gyilkos; pontosan ilyen helyzetekre képezték ki. Ezt tartsák észben… Nem vagyok átlagember. – Ismét rövid szünetet tartott, és ismét fölmérte a reakciójukat. Ezután Jerzyhez intézte a szavait. – Normális esetben ilyenkor Varsóba repítik a lányt. Viszont a mostani nem normális eset. Tisztában vannak azzal, hogy versenyt kell fussanak az idővel, ha el akarnak kapni. Jó néhány órát kell még Ania várjon arra, hogy Varsóba vigyék, az ellenben tény, hogy az SB-főhadiszálláson tartják fogva. Vélhetően j kihallgatási szakértők röpülnek ide majd kihallgatni őt. – Fölsóhajtott, és egy pillanatra elhallgatott. Mindegyikük tudta, mi suhan át az agyán, ám amikor folytatta, a hangja talán keményebb volt, mint valaha. – Tudom, hol fogják kihallgatni, és azt is sejtem, hogy ki fogja az egészet vezetni. Most pedig – ezzel a térképre mutatott – egyikük el fogja vinni az egyik kocsit és egy megbeszélt helyen ott fog vára-: kőzni vele. Ezt majd mindjárt pontosítjuk. A másikuk pedig a másik kocsival elvisz az SB-központ közelébe és ott vár rám járó motorral. Azzal a szöveggel jutok be a központba, hogy különleges megbízatással érkeztem Varsóból. Én vagyok a kihallgatási szakértő, így lejuthatok a cellákhoz, kiszabadítom Ari iái. és egy kis tűzijátékot produkálva megpróbálok kijutni a lánnyal. Alighogy megjelenünk a lépcsőn, a járó motorú kocsi odakanyarodik, mi beugrunk, és elhajtunk a második kocsiig, azzal pedig a búvóhelyre. Ennyi az egész. Az első kérdés meglepte Mireket, mert eleve azzal számolt, hogy az akció sikerrel jár. Jerzy tette föl.

– Mi van, ha Ania beszél, mielőtt maga odaér? Vehemensen válaszolt. – Nem fog beszélni. Ismerem őt. Végül persze megtörik, mint mindenki, akit kínoznak, de ez napokba, ha nem hetekbe telik. Marianra pillantott, aki egyetértően bólintott. Meglepő módon nem tettek föl neki több villámkérdést. Mindenki előbb Mireket nézte, aztán a térképet tanulmányozta. Még sohasem kellett ilyen akciót mérlegelniük. Mirek szólalt meg ismét: –– Alaposan fontolják meg. Gondolják végig a kockázatokat és azt a helyzetet, ha Aniát vallomásra bírják. Sőt, a kockázat nem növekszik abban az esetben sem, ha nem sikerülne kitörnöm az épületből. Egyszerűen elhajtanak és csendesen fölszívódnak. Ha kijutok, akkor Ania bizonyosan velem lesz. Akkor viszont már a két sofőr is az életét kockáztatja, ha üldöznek minket. Marian törte meg a hallgatást. – És akkor mit csinálsz, ha nem egyezünk bele? – Megpróbálom egyedül. – Ez öngyilkosság lenne – jegyezte meg Jerzy. – Még mindig több így az esélyem, mint ha hagyom – felelte Mirek és megvonta a vállát. – Most viszont döntenünk kell. Vagy meg akarjátok tárgyaim nélkülem? Jerzy megrázta a fejét. – Mirek azt mondta, két sofőrre van szüksége. Én akarok lenni az egyik. – Én pedig a másik – szólalt meg azonnal Marian. Antoni előbb Irenára nézett, aztán Nataliára. Mindketten bólintottak. Antoni odafordult Mirekhez. – Minden lengyel őrült. Benne vagyunk a buliban. Mirek a rátörő érzelmekkel viaskodott, amikor Jerzy megszólalt: – Történetesen valóban Marian és én vagyunk a jobb sofőrök. Igaz, Marian úgy vezet, mint egy őrült, de ura a kocsinak. Irena és Natalia nem tud vezetni, Antoni pedig csak tavaly három kocsit tört ripityára… a saját hibájából. – Várjunk csak – csattant föl Antoni. – És mi hárman mit csinálunk addig? Ülünk a búvóhelyen és malmozunk? – Nem kell mást csinálni, Antoni – felelte Mirek. – Dehogynem. – Antoni a térkép fölé hajolt, és rámutatott egy pontra. –– Ha kijön a központból, akkor mindenki üldözni fogja, az összes SB-s kocsi. – Jerzyhez fordult. – Hívd csak föl megint Figwert. Mondd meg neki, hogy kell még négy kocsi, vagy akár teherautó. Minél nehezebb, annál jobb… és három sofőr. Ott vannak azok a mániákusok a Roguska-féle bandából, ők pénzért az anyjukat eladnák; aranyért házhoz is viszik. – Megint Mirekhez fordult. – Két-két kocsi leparkol a kereszteződés két oldalán. Amint túlment a kocsi magukkal, csinálunk egy jó kis koccanássorozatot, aztán a sofőrök fölszívódnak, mintha ott se lettek volna. Ezzel is időt nyerhetünk. Gyorsan megtárgyalták a javaslatot és döntöttek. Jerzy elment telefonálni, míg a többiek néhány mellékkörülményt tisztáztak. Abban is megegyeztek, hogy ebbe a házba jönnek vissza, és nem valamelyik búvóhelyre. Ha nem sikerülne az akció, aki túlélte, az

maga menti a bőrét. Irena és Natalia a házban marad a telefon mellett.

Negyven perc alatt gyűltek össze a járművek. Eközben minden másodperc ott ketyegett Mirek gyötrődő agyában. Ezt tetézte még, hogy Jerzy és Marian összevitatkozott azon, melyikük vezesse az első, tehát a sokkal veszélyesebb kocsit. Furcsa módon Marian érvei erősebbnek bizonyultak. A lány ugyanis a logikáját használta. A kocsinak ugyanis az SBközpont közelében kell parkolnia, ahonnan bármikor el akarja majd zavarni a rendőrség. Marian szép, Jerzy viszont csúnya. Még egy buzi rendőr sem találna benne semmi vonzót. A lány viszont szép és szexis, tehát jóval nagyobb az esélye, hogy a kocsi akkor is ott fog állni, ahol kiszállt belőle, amikor Mirek kitör Aniával az SB-főhadiszállásról. Jerzy vonakodva bár, de engedett. Mielőtt elindultak a házból, búcsúzóul mindenki összeölelkezett.

Oleg Zamjatyin ezredes teljes egészében kiélvezte a pillanat izét. Esze ágában sem volt, hogy enyhítse Csebrikov zavarát. A jelentése már úton volt a főtitkár felé, aki nyilvánvalóan tud a sorok közt olvasni, és felfigyel arra, milyen briliáns módon járt el Zamjatyin. Ismét felrémlett előtte a dácsa képe. Csebrikov megkocogtatta a dosszié fedelét, aztán a falra helyezett jókora térképre vándorolt a tekintete. – A krakkói temetőben – dörmögte alig hallhatóan, Zamjatyin három beosztottjára pillantott. Úgy tettek, mintha beásták volna magukat a munkájukba, de az ezredes tudta, hogy ugyanúgy örülnek, mint ő. Oldottan beszélt: – Igen, igazgató elvtárs. Úgy okoskodtam, hogy a szalonnás pap megpróbál csőbe húzni minket, és tovább küldi a nőt, pedig annak a személyazonossága már kiderült. Az volt a logikus feltételezés, hogy ha a déli határszéleken keltek át, akkor a következő állomásnak Krakkónak kell lennie. – Értem – jegyezte meg Csebrikov szárazon. – És ezért hagyta figyelmen kívül a parancsomat az SB erőinek északra csoportosításával kapcsolatban? Zamjatyint egy pillanatra elkapta a rémület, holott pontosan tisztában volt helyzete megingathatatlanságával. – Természetesen nem hagytam figyelmen kívül a parancsát, igazgató elvtárs. Ellenkezőleg, végrehajtottam. Mindazonáltal valami azt súgta, hogy Krakkó marad az események homlokterében. Ezt a megérzésemet erősítette meg, amikor kiderült, kicsoda a nő… és az is, hogy apáca. Csebrikov fölkapta a fejét. – Értem. És a megérzése sugallta, hogy figyeltesse a sírt? Zamjatyin széttárta a kezét, és könnyedén megjegyezte. – Nos, szeretném azt hinni, hogy több volt ez, mint megérzés. Úgy okoskodtam – nagyon erősen megnyomta a szót –, ha keresztülutazik Krakkón, akkor egy vallásos személy, mint amilyen ő, élni fog a lehetőséggel, és felkeresi szülei sírját… És pontosan ez történt. Csebrikov legszívesebben lecsapta volna Zamjatyint, mint egy kellemetlenül zümmögő

legyet. Ehelyett negédes mosollyal ezt mondta: – Szép munka volt, ezredes. Ám ez csak egyetlen nyom, ami Sciborhoz vezet. Amíg a pasast nem kaptuk el, addig ez az egész értelmetlen. Csebrikov elégedett volt a mondatával, különösen az „értelmetlen”-re volt büszke. Ezzel jelezte Zamjatyinnak, ha nem ér el eredményt, akkor semmit nem tud profitálni abból, hogy most rettenetes mázlija volt Tovább fokozta a dolgot. – Feltételezem, ezúttal nem késlekedik, és azonnal megpróbálnak információt kicsikarni a nőtől. Zamjatyin azonban nem zavartatta magát. –Természetesen nem, igazgató elvtárs. – A faliórára pillantott. – Ania Królt negyvennyolc perce vették őrizetbe. Most nyilván a krakkói SB-székházban van. Talán már el is kezdték kihallgatni. Sajnálatos, hogy nincsenek kihallgató szakértők a városban, de nyilván mindent megpróbálnak elkövetni. Varsóból már úton vannak az embereink… Krakkót hermetikusan elzártuk a külvilágtól. – Elhallgatott, óvatosan mérlegelte további mondandóját. – Természetesen ez kicsit hosszabb időt vett igénybe, mint szerettem volna, de a csapatok sajnos északra lettek küldve. – Legszívesebben hozzátette volna, hogy „az ön parancsára”, ám Csebrikov így is megértette a célzást. Kurtán csak ennyit mondott: – Feltételezem, ismét bevetette a csapatainkat? – Természetesen, igazgató elvtárs. Ebben a pillanatban vonulnak ki a laktanyáikból. Csebrikov nemigen mondhatott már semmit, de a gondolattól is irtózott, hogy úgy oldalogjon ki a helyiségből. mint egy megvert kutya. Ismét a térképre szegezte a tekintetét. . – Még mindig biztos abban, hogy Scibor Krakkóban tartózkodik? Zamjatyin elegánsan kitért. – Egyáltalán nem, igazgató elvtárs. Meglehet, hogy már észak felé halad, ahogyan ön gondolja… Mindazonáltal kétlem, hogy a szalonnás pap azért küldte volna át a lányt a határon, hogy friss virágot vigyen a szülei sírjára. Csebrikov fölmordult. – Jogos a feltételezése, ezredes. Alaposan körül kell járnunk ezt a dolgot. Remélem, rövidesen arról számol be, hogy á nőtől megkaptuk a Scibor letartóztatásához szükséges információkat… és nem arról, hogy a pasas átsiklott a kordonon. Fagyos pillantást lövellt Zamjatyin felé, aztán sietős léptekkel kiment a teremből. Ahogy becsukódott az ajtó, az őrnagyok Zamjatyinra pillantottak, és látták, hogy mosolyog.

Általános érvényű igazságnak tekinthetjük, hogy tekintélyuralmi rendszerekben a rendőrség és a biztonsági szolgálat mindig biztonságban érzi magát a székházában. Elképzelhetetlennek tartják ugyanis, hogy az elnyomottak pont ott támadnának rájuk. Ez még zavargások idején is így van. Mirek nagyon remélte, hogy ez az alapigazság most is érvényes lesz, amikor az utolsó

néhány száz métert tették meg Mariannal. Folyamatos szirénázás hallatszott a város minden pontja felől, ugyanis a rendőrség és az SB alakulatai most állították föl az úttorlaszokat a város határában. Paradox módon, pont a város központjában nem állítottak föl egyet sem. A belvárosban gyakorlatilag nem lehetett egyenruhásokat látni. – Itt állj meg. Marian – mondta Mirek. – Innen gyalog megyek. A lány a járdához kanyarodott, és a férfi felé fordult. Arca sápadt volt és feszült. – Kösd fel a kendőt – mondta a férfi a lánynak. – Miközben a másik oldalon várakozol, tartsd lehajtva a fejed, mintha mondjuk a térképet tanulmányoznád. A lány bólintott, és megpróbált mosolyogni. – Itt várlak. Mirek. Sok szerencsét. Odahajolt és szájon csókolta a férfit. – Tudom, hogy itt vársz, de egyvalamit ne felejts el – ha nem jövök ki negyedórán belül, azonnal hajts el. Nincs szükség hősködésre. A sarkon kétszer dudálj, hogy figyelmeztesd Antonit, aztán hajts egyenesen Jerzyhez, és vegyétek fel Irenát és Nataliát. Ugyanez a teendő, ha lövéseket hallasz bentről és nem jelenünk meg azonnal Aniával a kapuban. A lány szomorúan bólintott. – Értem. Ha nem jöttök ki… szóval… nagyon örülök, hogy megismerhettelek… benneteket. Mirek zavartan mosolygott. – Én is, hogy találkozhattam veled… meg ezzel az őrült bandával. Mindent köszönök, Marian. Mirek kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Amikor behajtotta, a lány még utánaszólt: – Sok szerencsét! Megállt a járdán, és még egyszer odaintett a lánynak, majd az ütött-kopott kék BMW-t figyelte, amely épp akkor húzott el mellette. Szapora léptekkel elindult. Hideg este volt, lógott az eső lába. Nagy volt a forgalom, de kevés gyalogossal találkozott az utcán. Ismét feltűnt neki, hogy mindenki elfordítja a fejét, amikor meglátja az egyenruháját, volt, aki átment az út másik oldalára, csak hogy ne kelljen elmennie mellette. Úgy érezte magát, mintha tisztátalan volna; de hát ezt érezte egész életében. Amikor átvágott az útkereszteződésen, balra pillantott, ahol egy öreg bútorszállító kocsi épp abban a pillanatban fékezett le a járda mellett. Jobbra., pillantott. Ott egy viharvert szürke Skoda állt egy kopott Lada kombi előtt. A sofőrt itt sem látta, bár abból, hogy a motor járt, arra következtetett, hogy Antoni cimborái lehetnek. Felgyorsította a lépteit, miközben magában gyakorolta, mit fog mondani, megpróbálta kitalálni, mit fognak tőle kérdezni. A vésztjósló épület ott volt az utca bal oldalán. Úgy érezte, mintha csak néhány órája lépett volna ki onnét, és nem hónapokkal ezelőtt. Hirtelen nyugtalanította az álruhája, de félresöpörte a gondolatot. Nagyon hatásos ez az ezredesi egyenruha. A legkevésbé arra számítanak, hogy Mirek Scibor belép ebbe az épületbe. Odaért a széles lépcsősor aljába, és fölnézett. Megnyugodva látta, hogy a megszokott egyetlen őr áll a kapu előtt. Ám már a lépcsőn fölfelé haladva vette csak észre, hogy géppisztoly lóg a nyakában. Ez nem volt szokás. A szürke nagykabátos őr vigyázzba merevedett, Mirek feléje se pillantott, csak hanyagul a sapkájához emelte a kezét. Abban a pillanatban, amikor belökte a nehéz ajtót, hirtelen az eszébe villant, hogy ettől kezdve

bármelyik pillanatban meghalhat. Megesküdött magában, hogy nem fogják élve elfogni, és arra is, ha nem tudja Aniát kiszabadítani, akkor őt is megszabadítja a szenvedéseitől. Ettől a gondolattól kitisztult a feje. Megkönnyebbült. Az előcsarnokban két folyosó metszette egymást. Bal kéz felől hosszú asztal állt. Mögötte szemüveges százados jegyzett épp valamit egy vastag könyvbe, mellette pedig egy őrmester pötyögött az írógépen. Mindketten fölnéztek. Mireknek távolról ismerős volt az arcuk. Fölpattantak és tisztelegtek. Mirek türelmetlen mozdulattal viszonozta, kigombolta zubbonya bal felső zsebét, elővette az igazolványát, a nyílt parancsot és az útvonalengedélyt. Lecsapta őket az asztalra és kurtán ennyit mondott: – Gruzewski ezredes vagyok a II részlegtől, Varsóból. Hol van a Król nő? A százados rámeredt. Bizonytalanul kotorászni kezdett az iratai között. Mirek az őrmesterre pillantott. – Itt kell lennie. Azt a parancsot kaptam, vegyem át a kihallgatását, míg meg nem jönnek a varsói kollégák. Minden perc fontos. Hol tartják fogva? Az őrmester a századosra nézett, aki még mindig idegesen a papírjai között keresgélt. Mirek türelmetlenül fölsóhajtott, aztán ráripakodott a századosra: – Hol van Bartczak ezredes? A százados fölegyenesedett. – Kiment a repülőtérre, ezredes elvtárs. Várja a varsóiakat. Mirek beiül igencsak örült, ám ebből kifelé semmit sem mutatott. – Szóval ő a kifutófiú – jegyezte meg megvetően. – Nem baj. Hol van a nő? Gondolom, a bölcsődében. Ahogy a százados és az őrmester egymásra nézett, abból Mirek megértette, hogy jól sejtette. A százados feléje fordult. – Hogy tudott ilyen gyorsan idejönni, ezredes elvtárs? – Itt voltam a városban, épp emiatt a nő miatt meg a férfi miatt, amikor Kowski tábornok rám telefonált, és megparancsolta, hogy azonnal vegyem át a nő kihallgatását. Siessen már, ember! Minden perc drága! Az SB-főparancsnok nevét bedobni szerencsés húzásnak bizonyult. A százados egyetlen mozdulattal visszaadta Mireknek a papírjait. – Igen, a bölcsődében van, ezredes elvtárs. Grygorenko őrnagy hallgatja ki. Boruc őrmester majd odakíséri. Közben tájékoztatom Janiak őrnagyot az érkezéséről… – Tudom az utat, százados. Én már akkor használtam a bölcsődét, amikor maga még hátulgombolós volt… egyébként azt tájékoztat, akit akar. Ha nem jönnék vissza fél órán belül, akkor küldjön utánam egy nagy csésze forró kávét, három púpozott kanál cukorral. – Megindult előre a folyosón, hallotta, hogy a háta mögött a százados megszólal: – Igenis, ezredes elvtárs. Miközben végigment a folyosón, Mirek agya gyorsan értékelte a helyzetet. Eddig nem volt rossz. Ismerte Grygorenko őrnagyot, és sejtette, hogy ő fogja vezetni a kihallgatást, míg meg nem érkeznek a varsóiak. Az őrnagy közismert szadista volt. Mirek azt remélte, egyedül találja, de tudta, hogy erre nem számíthat. A százados most tájékoztatja Janiak őrnagyot az érkezéséről. Nyilván Janiak helyettesíti a távol lévő Bartczak ezredest. Janiak pipogya alak, aki nem fog tenni semmit addig, amíg felettese vissza nem tér.

Nem várta meg a liftet, hanem lefutott a lépcsőn a pincébe. Belökte a folyosóra nyíló ajtót, és balra pillantott. Egy tizedes ült a bölcsőde ajtaja előtt, ölében géppisztollyal. A folyosó jobb fele üres volt. Gyors léptekkel elindult. A tizedes felállt, a géppisztolyt lazán a jobb kezében tartotta. Mirek odavakkantotta a nevét. – Gruzewski ezredes vagyok, a H részlegtől. Azért jöttem, hogy átvegyem Grygorenko őrnagytól a fogoly kihallgatását. A tizedes hezitált. Mirek ráordított: – Mit vacakol, tizedes? Nincs vesztegetni való időm. Már szóltak Bartczak ezredesnek is. Begyakorlott fensőséges hanghordozása és az elöljáró nevének említése nem maradt hatás nélkül. A tizedes megfogta a mellette lévő nehéz ajtó kilincsét. Mirek belépett, közben odavetette: – Majd szólok, ha kell valami. Egyébként ne zavarjanak. Világos? » :– Igenis, ezredes elvtárs. Egy kis belépőben találta magát, ahogy becsukódott az ajtó mögötte. Előtte másik ajtó, amelyet vastagon kipárnáztak, hogy hangfogó legyen. Az épületet a háború alatt a Gestapo használta, aztán tőlük örökölte átmenetileg a KGB, majd végül megkapta az SB. A pincét még a németek nevezték el annak idején bölcsődének, és ezt az örökösök is átvették. Mirek egy pillanatig várt, összeszedte magát. Meglazította pisztolytáskája zárját, és megtapogatta zubbonya jobb felső zsebét, amelyben ott lapult a kicsit kidomborodó szerszám. Ahogy keze a kilincshez ért, a párnázott ajtó mögül hosszú sikolyt hallott. Lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót.

Másodpercekbe telt, míg szeme alkalmazkodott a fénycsövek éles fényéhez. A lány a hátán feküdt az asztalon, anyaszült meztelen volt, csuklóját és bokáját az asztalhoz kötözték. Az előbbi sikítás nyöszörgéssé gyengült. Grygorenko őrnagy állt az aszta! mellett egyenruhájának pantallójában és atlétatrikóban, amelyen átütött az izzadság. Nadrágtartó gumija a térdénél lógott. Egy fémrúd volt a kezében, amelyet a lány ágyékához tartott. A rudat vezeték kötötte a falban lévő konnektorhoz. Egy másik ember a lány fejénél állt; ő a kezével szorította le a lány vállát. Zubbonya tanúsága szerint tizedes volt. Szögletes szláv arca neki is verejtékben úszott. Mindketten megdöbbenten meredtek rá. Mirek rájuk mosolygott. Grygorenko elhúzta Ania ágyékától a fémrudat. – Ki a franc…? Mirek előrébb lépett és udvariasan bemutatkozott. – Józef Gruzewski vagyok, H részleg, Varsó. Azért jöttem, hogy átvegyem a kihallgatás vezetését magától. Grygorenko csalódott arcot vágott. Makacsul kijelentette: – Nem vártuk, csak vagy két óra múlva. – Történetesen épp Krakkóban tartózkodtam – magyarázta Mirek. – Jönnek a többiek is. Megtudtak valamit? Odalépett az asztalhoz. Látta, hogy Ania verejtékben úszó arca feléje fordul.

Imádkozott magában, hogy a lány már hangja alapján fölismerte és nem árulja el. Így történhetett, mert a lány tökéletesen üres tekintettel bámult rá. – Még nem – felelte az őrnagy. Mirek feléje fordult. – Mi a fenét használ maga? Az őrnagy megvonta a vállát. – Ez egy elektromos ösztöke. Nekünk csak ez van. Mondták, hogy maguk majd hoznak fölszerelést… Hirtelen mélyen Mirek szemébe nézett. – Nem találkoztunk mi már valahol? Mirek megrázta a fejét. – Kétlem. De visszatérve az előbbi témára, én két évet Blatynban töltöttem, és én mondom magának, nem számít, hogy csak ez van, mert ezzel is igen eredményesen lehet működni. Grygorenko elvigyorodott. – Épp most akartam földugni a puncijába. – Nem különösebben eredeti, őrnagy. Nem bizony. Viszont ha meghatározott idegvégződésekre alkalmazza, akkor megsokszorozódik a hatás. Elővette jobb felső zsebéből a vastag fekete tollat, amelyre sárgával gravírozták rá a „Denbi” nevet. Levette a kupakját és előrehajolt. – Most figyeljen, őrnagy! Megmutatom magának azokat a pontokat És maga is közelebb jöhet, tizedes. Tanuljon maga is valamit, ha már itt van. A tollal egy apró keresztet rajzolt Ania térdének belső részére, aztán a toll végét jóval följebb, jobb melle alá helyezte. – Ez egy különösen jó pont, feltéve, ha sikerül megtalálnia. Figyelje meg közelebbről is, őrnagy, hol van ez a pont. Grygorenko vigyorogva hajolt Ania teste fölé. Mirek hirtelen megfordította a csuklóját, hüvelykujját a Denbi D betűjére nyomta, majd fölrántotta a kezét. A tollból előugró tűhegyes acél Grygorenko bal szemgolyóján keresztül hatolt be az agyába. A testes őrnagy hanyatt zuhant, egy velőtrázó sikoly kíséretében. A tizedes megdermedt a rémülettől. Épp csak meg tudott mozdulni, amikor Mirek előrelendülő bal keze belefúródott a torkába. Hörögve rogyott a földre. Mirek gyorsan megkerülte az asztalt, fölé hajolt és a tűt a szívébe döfte. Még mindkét test egyre lassulóan rángatózott, amikor Mirek elkezdte kibontani az Ania bokáját és csuklóját rögzítő csomókat. – Jól vagy? – Igen, Mirek. Nem kellett volna ide jönnöd; ez őrültség. Lemosolygott a lányra. – Mindenki ezt mondta. Nagyon szörnyű volt? Amikor kiszabadult a csuklója, Ania fölült és dörzsölgetni kezdte. – Nem is annyira a fájdalom… inkább az, hogy mennyire élvezték… Meg akartam halni… de tényleg. Mirek végzett az utolsó csomóval is, s a lány letette a lábát a földre. A férfi gyorsan

megölelte, aztán odavetette: – A meghaláshoz még félúton sem vagyunk. Sietnünk kell. – Megpillantott a lány ruháit a széken. – Öltözz fel, mindjárt visszajövök. Kiment az ajtón. A lány odafutott a székhez, és magára rángatta a ruháit. A hullák ott hevertek a földön, már mozdulatlanul. Rájuk pillantott, és megpróbált legalább szánalmat érezni… sőt megbocsátást. Valahogy nem sikerült. Épp a cipőjébe bújt, amikor Mirek kukkantott be. – Gyerünk – suttogta. Ania sietve kilépett az ajtón. A belépő helyiségben újabb holttestet látott meg, amely még rángatózott. Mirek épp akkor helyezte tollát a zsebébe, majd fölkapta a földről a géppisztolyt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kitekintett a folyosóra. Megfordult: – Két lépcsőfordulón kell fölmennünk és végig kell mennünk a folyosón. Te a folyosó végében maradsz, én megyek egyedül. Amint lövéseket hallasz, odarohansz hozzám, és a kezembe nyomod a géppisztolyt. Attól kezdve maradj a közelemben. Ebben a pillanatban a belső szobában megszólalt a telefon. Mirek számára ez volt a riadócsengő. – Gyerünk, Ania – mondta. – Akárhogy is lesz, élve nem fognak elkapni. Vagy kijutunk élve innét… vagy együtt halunk meg.

Két emelettel följebb Janiak őrnagy egyre idegesebb lett, végül dühöngött. – Hogyhogy nem veszik fel? – kérdezte fenyegetően. A százados még mindig a füléhez szorította a kagylót, csak megvonta a vállát. – Őrnagy elvtárs, leküldöm Boniek őrmestert. Lehet, hogy rossz a telefon. Néha előfordul. Az őrnagy fölhorkant. – Menjen le maga. Nem volt joga senkit oda leengedni. – De őrnagy elvtárs, Gruzewski ezredes a H-részlegtől jött, Kowski tábornok parancsával… – Ezt mondja ő! Menjen már lefelé. A százados épp elő akart lépni a pult mögül, amikor Mirek lépett be az előcsarnokba. Rettenetesen dühösnek látszott. Kezét a háta mögött összekulcsolta. Élesen odaszólt az őrnagynak: – Maga kicsoda? – Juliusz Janiak őrnagy, ezredes elvtárs. Megkérdezhetem…? – Nem. – Mirek fölemelte a kezét, amelyben ott volt a Makarov. Egyenesen Janiak őrnagy szeme közé lőtt. Egy másodperccel később két golyó fúródott a százados szívébe. Az őrmester gyors volt. Miközben a nehéz íróasztal alá vetette magát, keze már a pisztolytáskáján volt, A közeli irodákból kiáltozás hallatszott. Az őrmesternek sikerült elővennie a pisztolyát. Ugyanabban a pillanatban tüzelt, amikor Mirek. Mirek egy erős ütést érzett az – oldalán. Látta, hogy az őrmester nekizuhan a falnak, pisztolya messze repül. Megtapogatta az oldalát. Teljesen érzéketlen volt. A lövések hangja még mindig a fülében csengett. Látta, hogy Ania feléje fut, miközben valaki nyitotta a főbejáratot, Mirek tudta, hogy ki az. Odakiáltott Aniának.

– Hasalj! Ide! A lány egy szempillantás alatt lehasalt. Ekkor lépett be a külső őr, kezében a géppisztollyal. Egy pillanat alatt fölmérte a látottakat, aztán meghúzta a ravaszt. Ania bekúszott az íróasztal alá, amint a golyók keresztülfütyültek a helyiségen. Valaki fölordított a folyosón. Mirek kikapta a géppisztolyt Ania kezéből, kibiztosította, majd kiugrott oldalra az íróasztal mögül. Az őr megpróbálta arrafelé rántani a kezét, de elkésett. Mirek még esés közben leadott egy rövid sorozatot. Fél tucat golyó csapódott az őr testébe és nekirepítette a kapunak. Mirek a térdére gördült. Újabb alakokat látott megjelenni a folyosón. Újból leadott egy sorozatot. Újabb sikolyok hangzottak fel. – Gyerünk, Ania! – kiáltotta oda a lánynak. A lány guggolva futott hozzá, bal kezében a pót-tárral. A férfi egy mozdulattal letépte az üreset, és föltette az újat. Megfogta a lány kezét, és odafutott a kapuhoz. A lépcsők tetején egy pillanatig várt. Az emberek fejvesztve menekültek az utcáról. Megindultak lefelé a lépcsőn, amikor a kék BMW csikorogva fékezett alattuk. Ahogy odaértek, kinyílott a hátsó ajtaja. Mirek belökte Aniát, majd ő is beugrott. A kocsi előrelódult, az ajtó a tehetetlenségtől becsapódott. Ahogy fölegyenesedtek, meghallották á szirénát. Mirek kinézett a hátsó ablakon. Ötven méterre mögöttük egy rendőrdzsip bukkant föl. Látta, hogy egy alak hajol ki az ablakon fegyverrel a kezében. A következő pillanatban záporoztak a golyók a kocsi oldalán. Rettenetes dühöt érzett magában. Letekerte az ablakot és kidugta a géppisztoly csövét. Az egész tárat beleürítette a dzsipbe. Látta, hogy apró szilánkokra törik a szélvédő. A rendőrök rémülten ugráltak le a kocsi hátuljából, aztán a dzsip belefutott egy kirakatba. Egy pillanattal később a kocsijuk átszáguldott az útkereszteződésen. Mirek most is a hátsó ablakon nézett ki. Látta, hogy a nagy bútorszállító kocsi és egy öreg Skoda frontálisan egymásba rohan. Aztán még két kocsi rohant bele a roncshalomba. Teljesen elzárták az utat. Azt is látta még, hogy alakok ugrálnak ki belőlük és elfutnak a szélrózsa minden irányába. Előrefordult, a letekert ablakon kihajította a géppisztolyt, és megszólalt: – Lassíts le, mintha mi sem történt volna. Szép munka volt, Marian!

22. Viktor Csebrikov nem látott más lehetőséget, mint kivárni a csend végét. Amikor a legutóbb ő próbálta megtörni, Andropov egyszerűen annyit mondott neki: – Fogja be a pofáját! El sem tudta képzelni, miért hívta meg a főtitkár ebédre. Ha le akarná tolni, annak tökéletesen megfelelne az irodája is. A krakkói fiaskó pontosan tizennyolc órája történt. Andropovot természetesen azonnal tájékoztatták. Csebrikov aznap éjjel szem-hunyást sem aludt, várta, mikor szólal meg a telefon. De az csak másnap szólalt meg. Meglepve látta a két személyre terített asztalt, amikor megérkezett. Ám azonnal észrevette, milyen hangulatban van a főnöke. Amikor kikanalazott magának egy jó adag kaviárt, Andropov megszólalt: – Látszik, hogy nem étvágytalan. Hírhedt volt ez a megjegyzés az egész Kremlben. Állítólag még Berija találta ki, amikor látta, hogyan esnek neki egy vödör zabkásának egy szibériai munkatábor nyomorult lakói. Csebrikov csak a kiszedett kaviár felét kanalazta ki. aztán eltolta magától a tányért. Andropov a szemét sem rebben-tette. Állítólag napról napra romlott az állapota, de a főtitkár ennek ellenére jó étvággyal evett. Elpusztított egy fél tál kaviárt, rengeteg kenyérrel. Amikor a heringet vette maga elé, Csebrikov megkockáztatta, hogy megszólal. – Főtitkár elvtárs, szeretném. Akkor Andropov azt mondta neki: – Fogja be a pofáját! Most azonban megette a halat, utána svájci katonai bicskájával meghámozott egy almát. Láthatóan nem figyelt Csebrikovra. Az alma héja összefüggő csíkban jött le, amelyet aztán bizonyos elégedettséggel helyezett a tányérra. Ezután szólalt csak meg. – Nemrég a csónakból kiugró halról beszéltem magának. A maga hála nem visszaugrik a vízbe, hanem magába mar. Csebrikov nem szólt egy szót sem. Hányinger kerülgette. Andropov a szájához emelte a kését, és bekapta róla az almadarabot. Elgondolkodva rágott, aztán ismét megszólalt: – Mirek Scibor olyan, mint egy lavina. Lassan indul el, aztán fokozatosan fölgyorsul, és a végén elsöpör mindent maga elől. Maga megpróbálja őt meg a nőt letartóztatni, erre öl. Maga letartóztatja a nőt, és beviszi a maga szerint legbiztonságosabb épületbe Krakkóban… Olyan ügyesen kilopja onnét, mint egy részeg zsebéből a pénzt a zsebtolvaj… és közben öl. Ez a lavina könnyedén gyilkol; és ez a lavina egyre nagyobb sebességgel jön felém. Mondja meg nekem állambiztonsági igazgató elvtárs, mi az esélye annak, hogy ez a lavina meg fog ölni engem? Csebrikov azonnal és igen lázasan válaszolt. – Semmi, egyáltalán semmi. Andropov szemében megcsillant a düh. – Téved! Ezt maga is tudja. Milyen esélyt adott volna arra, hogy Scibor kiszabadítja ezt a nőt Krakkóban? Persze, hogy semmit.

Hátradőlt a székben, mellkasa hevesen hullámzott. Csebrikov jobbnak látta, ha most nem szólal meg. Soha nem látta még a főnökét ilyen állapotban. Úgy sejtette, betegségében gyökerezik ez. Néhány perccel később Andropov megint megszólalt, mintha csak magának beszélne. – Érzem, hogy közeledik. Olyan, mint amikor, kitör az emberen a nátha.. Először csak egy-két tüsszentés, aztán már a feje is fáj. Aztán elkezd folyni az ember orra… kitör a láz. Érzem, hogy közeledik. – Fölemelte a tekintetét, Csebrikov szemébe nézett. A hangja megkeményedett. – Végül is nem érdekel. Úgyis meg fogok halni. Az viszont mindennél jobban érdekel, hogy túléljem a pápát. Öt nap múlva elindul távol-keleti útjára, és két napra rá meghal. Aztán én is farkasszemet nézek a halállal. Holnap reggel befekszem a klinikára. Maga pedig a saját életével felel a biztonságomért… a szó legszorosabb értelmében. Ha nem természetes halállal halnék meg a pápa előtt, maga is meghal… egy órán belül. Ezt elrendeztem. Olyan jól, hogy sem az utódom, sem más nem lesz képes ezt megváltoztatni… Ugye elhiszi ezt, elvtársam? Csebrikov lassan és komolyan bólintott. Nagyon is elhitte. Ilyesmikről gyakran lehetett hallani a Szovjetunióban.

– Meg kell változtatni a tervet! A szalonnás pap nagyon határozott volt. Heisl atya elkeseredetten fölsóhajtott, aztán megszólalt: – Ha megváltoztatjuk a tervet, növeljük a kockázatot is. Így is sokban eltértünk már az eredeti elképzeléstől. A szalonnás pap böfögött, aztán belekortyolt a sörébe. – Atyám, ha nem változtatjuk meg a tervet, akkor azt kockáztatjuk, hogy elkésünk. Borotvaélen láncolunk. Scibornak legalább két nappal a dolog előtt Moszkvában kell lennie. Biztonságos bécsi házában beszélgetett a két egyházi ember. A krakkói eseményekről szóló részletes beszámoló előző nap érkezett. A szalonnás pap előtt hevert egy jegyzetekkel teleírt papírlap. Rábökött az ujjával. – Scibor megsebesült, de nem komolyan. Mindazonáltal csak két vagy három nap múlva tud utazni. Mához három napra talán Varsóban lehetnek. Az eredeti terv szerint négy nap alatt kéne onnét Moszkvába jutnia. Most már ez túl sok. Szafer kilencedikéi útját természetesen nem lehet megváltoztatni. Tehát mindenképpen Moszkvában kell lenniük hetedikén. – De hogyan? A szalonnás pap hangos csattanással tette le az asztalra a poharat, de a hangját nem emelte fel. – Eljött az ideje, hogy Maxim Szaltikov visszafizesse a tartozását. Heisl atya elhallgatott. Elgondolkodva ült, miközben főnöke azt figyelte, hogyan

reagál. Aztán fölállt, és kivett a hűtőből újabb két dobozos sört. Sziszegve nyílt ki a két doboz, aztán töltött mindkét pohárba. – Azt hiszem, a dolog fontossága indokolttá teszi. De gondolja, hogy megteszi? A szalonnás pap komolyan bólintott. – Igen. – Évekkel ezelőtt volt az már. – Igen. – Azóta sok minden megváltozott. – Valóban. – Mégis biztos benne? – Igen. Heisl atya megvonta a vállát. Valami hirtelen az eszébe jutott. – Mikor találkoztak utoljára? – kérdezte. Van Burgh a homlokát ráncolta. – Harmincnyolc… nem, harminckilenc éve. Szkeptikus mosoly jelent meg Heisl arcán. – Azóta nem látta? Nem is beszélt vele? – Nem. – Egyáltalán nem is kommunikáltak? – De igen. Rövid, de velős üzeneteket váltottunk. Megint valami, amit Heisl atya nem tudott. Mosolyogva megcsóválta a fejét, mintha meg akarná róni Van Burgh atyát. – Atyám, maga olyan dolgot tud tehát róla, amit én nem. Valami sokkal komolyabbat, mint az eredeti volt. Most Van Burgh rázta meg a fejét. – Dehogyis tudok, Jan. Ismeri maga az összes tényt. Viszont sosem találkozott Maxim Szaltikovval. Nem olyan ember ő, aki megváltoztatná a véleményét, a világnézetét. Nemhogy harminckilenc év alatt, de egész életében sem… Most pedig, kérem, informálódjék róla a Collegiótól! Heisl odament a telefonhoz, és a jól ismert számot tárcsázta. A római Collegio Russico központja jelentkezett. A pap bemondta az esedékes kódot – számok és betűk halmazát. Aztán csak ennyit mondott: – Maxim Szaltikov tábornok. Ezután három percig hallgatott, aztán csak ennyit morgott a kagylóba: – Köszönöm – és letette a kagylót. Visszament az asztalhoz, leült, beleivott a sörébe és megszólalt: – Semmi változás. Csak egy B kategóriás pletyka, hogy ezután a megbízatása után a TávolKeletre vezénylik ugyanebben a rangban. Jelen pillanatban Kelet-Berlinben tartózkodik egyhetes konzultáción. Van Burgh elmosolyodott. – Ezek a B kategóriás pletykák szerintem a szamovárokat fényesítő szobalányoktól származnak. A legutóbbi éppen azt állította, hogy Gorbacsovnak

viszonya lenne a Kirov Balett egyik férfi szólistájával. Heisl atya elfintorodott, – Ez igaz, de máskor beválik az értesülés. Viszont hogyan veszi föl vele a kapcsolatot? – Személyesen. Heisl elképedt arccal nézett rá. – Pont most akar Kelet-Berlinbe menni? A szalonnás pap hátralökte a széket, és felállt, majd nyújtózkodott. – Igen, Jan, már holnap indulok. Ezt muszáj személyesen csinálnom. Kezd kényelmetlenné válni, hogy itt ülök. míg mások a bőrüket viszik a vásárra… nem beszélve arról, hogy lassan úgy érzem, mintha nem is én irányítanám az akciót. Lassan kezd az egész önálló életet élni… – Elmosolyodott. – Ezek az apparatcsikcsemeték a különvonattal… Most Heisl atya állt föl. Nagyon komoly hangon ezt mondta: –– Nem volna itt az ideje, hogy végleg kivonja Aniát az akcióból? Van Burgh megcsóválta a fejét. – Nem, Jan. Ha az akció önálló életet kezd élni, akkor annak részben pontosan ő az oka. Ha együtt vannak, láthatóan megállíthatatlanok. Mintha ő lenne az indítóerő. Nem, barátom, a lány elkíséri Mireket Moszkvába. Csak közvetlenül a bevetés előtt fogom kivenni az akcióból. Heisl atya reménytelennek látta a vitát. Volt azonban még egy dolog, ami izgatta. – Kaptam egy telefont ma délelőtt Dziwisz atyától. A szentatya nevében arról érdeklődött, van-e információnk a Krakkóban történtekről. – És mit mondott neki? Heisl atya tehetetlenül tárta szét a kezét. – Azt mondtam, hogy magunk is vizsgálódunk egye]őre. Ha megtudunk valamit, természetesen tájékoztatjuk. – Jó. – Nem, Pieter, egyáltalán nem az. Először is Dziwisz atya éles elméjű ember, és szerintem gyanít valamit. Nem szeretnék összevissza hazudozni neki. Megkérdezte ugyanis, hogy maga most hol van. – És? Heisl sóhajtott egy nagyot. – Azt mondtam, szeretetszolgálati misszión tartózkodik valahol külföldön. A szalonnás pap elmosolyodott. – Nos; Jan, holnaptól valóban ott leszek… Ne aggódjék Dziwisz miatt, majd szólok Versanónak, hogy beszéljen vele. Majd elmagyarázza, hogy a lengyelországi események fényében igen nagy nyomás alá kerültünk, Majd akkor jutunk bővebb információhoz, ha enyhül ez a nagy nyomás.

Heisl atya megint fölsóhajtott. – És azt is elmondja neki az érsek, hogy mi Vagyunk ennek a nagy nyomásnak az okozói? A szalonnás pap elvigyorodott. – Azt természetesen nem.

A szőke hajú, göndör idegenvezető végigment a króm-arany turistabusz széksorai között, és kiosztotta az útleveleket, miután a busz átgördült Kelet-Berlinbe a Checkpoint Charlie-nál. Komor, sőt unott volt a nő arca, ám amikor az idős holland házaspárhoz ért, elmosolyodott. A férfi pocakos, nagydarab ember volt, a szeme folyton mosolygott. A nő sem volt sovány, neki viszont a szája körül bujkált folyton félmosoly. Úgy tűnt, jól érzik magukat egymás társaságában. Az idegenvezető megszólalt: – Remélem, jól fogják magukat érezni városunkban, Herr és Frau Melkman. Mindketten rámosolyogtak. A férfi válaszolt: – Biztos vagyok ebben, különösen, hogy ilyen csinos kísérőt kaptunk. A nő nevetve ment tovább, miközben megint elcsodálkozott azon, milyen jól tudnak beszélni a hollandok bármelyik idegen nyelven. A busz a Pergamon múzeum előtt állt meg először a városnézés után. Mindenki kiszállt, és körülvették az idegenvezetőt. A nő elmondta, hogy most értek útjuk csúcspontjához. A múzeumban két órát fognak tölteni. Ha valaki nem akar bemenni, az pontosan jöjjön vissza déli egy órára a buszhoz. A nő a lépcsőről vette észre, hogy a holland kacsázó léptekkel távolodik a járdán. Utánaszólt: – Herr Melkman, maga nem csatlakozik hozzánk? A férfi megfordult, és mosolyogva megvonta a vállát. – Őszintén szólva én nyárspolgár vagyok. – Állával a felesége felé bökött. – Azért jöttünk el, mert a feleségem kultúrszomja nem ismer határt… Majd megvárom itt, közben iszom egy kis frissítőt. Az idegenvezető mosolygott, de azért halálos komolyan szólalt meg: – De nehogy elkéssen. És vigyázzon a valutázókra. Nálunk ez törvénybe ütközik, komoly büntetéssel jár. A férfi engedelmesen bólintott, majd kesztyűs kezével csókot küldött a feleségének.

A bárban minden króm volt vagy műanyag. Néhány asztalnál unott emberek üldögéltek. A pult mögött fekete sapkában ugyanolyan unott bárpincér. A holland odament hozzá. – Herr Melkman vagyok Rotterdamból. A bárpincér a helyiség végében lévő ajtóra bökött a mutatóujjával. A holland odament és belépett. Egy abrosszal letakart asztalon és két széken kívül semmi nem volt a helyiségben. Idősebb férfi ült az asztalnál és pasziánszozott. Mély, de éles hangon szólt rá

oroszul: – Csukja be az ajtót, és zárja is be kulccsal. A holland így is tett. Azonban ismét fölharsant mögüle a hang: – Tolja rá a reteszt is! Az asztalnál ülő férfinak ősz, hátrafésült haja volt. Arca húsos, szája széles. Hatvanas éveinek elejét taposhatta. Sötétkék öltönyt viselt, szürke inggel, amelyhez nem kötött nyakkendőt. A holland nem ismerte volna meg, egy pillanatra az is átvillant az agyán, hogy nem is ezzel az emberrel van találkája. Előrelépett, és az asztalra pillantva megszólalt. – A piros négyest nem szokás a fekete ötös mellé tenni. Az orosz mélyet sóhajtott. – Én utálom azokat, akik ilyesmivel próbálkoznak. – Én mindig megpróbálom. – El is tudom képzelni. Az orosz összesöpörte a lapokat, majd kezet nyújtott a hollandnak, aki megszólalt: – Nem ismertem volna meg magát. – Én sem. Nem néz ki papnak. – Maga sem vezérezredesnek. Mindketten leültek. Az orosz a tálca felé intett, amelyen két jegesvödör állt egy-egy üveggel. – A snapsz holland. – Nagyon figyelmes, de én vodkát innék magával. Az orosz most mosolyodott el először. Letekerte a kupakot, és megszólalt: – íme hát megjött Pieter Van Burgh atya, hogy behajtsa adósától az egy font húst – vagy legyek pontosabb, a szalonnát. A szalonnás pap mosolyogva vette el az odanyújtott poharat. Megemelte, és ezt mondta: – A sikereire, Szaltikov tábornok. Hosszú utat járt be. Az orosz bólintott. – De maga egyszerű pap maradt. Arra számítottam, hogy legalább egy érsekkel fogok iszogatni. A szalonnás pap legurította a vodkát. – Az érsekek agyondolgozzák magukat… Én így jobban érzem magam. A tábornok bólintott. – Én is ilyesmiket hallok. Ő is kiitta a poharát, majd azonnal újratöltötte a két poharat. Elgondolkodva nézte a papot, és gondolatai visszakalandoztak a harminckilenc évvel korábbra.

1944 telén történt. Fiatal hadnagy volt a harckocsizóknál. Szörnyűséges helyen voltak, északkeletre Varsótól, egy Gasewo nevű falu közelében. Ő vezette a hat tankból álló köteléket, amely a mocsarakon próbált meg átkelni. Az egység parancsnoka, egy őrnagy, dörzsölt ember volt. A csoportot záró tankban foglalt helyet. A lengyel partizánok áthelyezték az útjelző táblákat, ezért az ő tankja beleragadt a mocsárba. Olyan mélyen belesüllyedtek, hogy a többiek nem tudták kiszabadítani őket.

Az őrnagynak jogában állt volna, hogy veszni hagyja a tankot, és elszállítsa az embereket, ő azonban kitüntetést akart, ha már a bátorságáért nem kaphatott, Megparancsolta Szaltikov embereinek, hogy várják be a mentőosztagot, amely ígérete szerint éjfélre mindenképpen megérkezik. Természetesen soha nem érkezett meg a mentő-osztag. A partizánok viszont sötétedés után azonnal támadtak, ő egy gránát robbanásától elveszítette az eszméletét. Emberei megsebesültek, aztán a dolgok rendje szerint át is vágták a torkukat. Öt magát, mivel tiszt volt, a főhadiszállásra vitték kihallgatásra, amely után ugyanez a sors várt volna rá is, Két szörnyű napon át. váratták, aztán meglátta őrei szemén, hogy másnap hajnalban végezni fognak vele, most már bizonyosan. Aznap este papot küldtek hozzá, fiatal papot, aki ugyanannyi idős volt, mint ő. Szaltikov gyűlölte; megmondta neki, hogy ő ateista. És azt is, hogy a pápa parázna állat, Jézus pedig szodomita. Őt már nem érdekli semmi, úgyis meg fog halni. Órákig vitatkoztak, veszekedtek, aztán valahogy kezdtek kijönni egymással. Már hajnalodott, amikor a pap megkérdezte: – És élni akarsz, fiam? Az orosz azt válaszolta, nincs ellenére, a dolog. A pap ekkor megjegyezte, hogy egyszer be fogja hajtani a tartozást. Az orosz ekkor kijelentette, hogy ő kommunista, és a kommunista állja a szavát, és minden tartozását rendezi – minden körülmények között. A pap elkérte az orosz szüleinek címét és más rokonokét is. Két órával később szabadon engedték. Amikor aztán visszatért az alakulatához, hősként ünnepelték. A háború végére ő volt a Vörös Hadsereg legfiatalabb őrnagya. Onnantól kezdve egyenesen haladt előre a pályája. Azonban gyakran eszébe jutott, hogy vajon ő az egyetlen tiszt a Vörös Hadseregben, akit ez a pap kiszabadított. Az évek során tartották egymással a kapcsolatot. Először 1953-ban került rá sor, amikor ezredessé léptették elő. Aztán rendszeresen minden előléptetésekor. Mindig ugyanaz volt a szöveg. „Gratulálok. Emlékezzék Gasewóra. Lenin transzvesztita volt.” Ő is mindig ugyanazt a választ küldte vissza: „Várom. Essünk túl rajta!”

Most tehát Maxim Szaltikov vezérezredes, a Varsói Szerződés lengyelországi erőinek helyettes főparancsnoka egy kelet-berlini bár különtermében ült, és a szalonnás pap szemébe nézett. Éles hangon megszólalt: – Na, akkor végre túlesünk rajta. A szalonnás pap hátradőlt a székében, és megszólalt. – Azt akarom, hogy vigyen el két embert Varsóból Moszkvába. – Vélhetően titokban. – Igen: A tábornok fölsóhajtott, majd felső zsebéből előhúzott egy szivart, odakínálta a szalonnás papnak, de az megrázta a fejét. A tábornok rágyújtott, majd a pap feje fölé fújta a füstöt. Hűvösen kérdezte: – Nem mintha nem sejteném, hogy kikről van szó, de azért megkérdem, kik azok?

– Mirek Scibor és Ania Król. A tábornok bólintott, majd nagy zajjal hátra tolta a székét, és fölállt. A pap szíve hevesebben kezdett verni, amikor észrevette, hogy van még egy ajtó a tábornok háta mögött. Vajon ott várnak arra, hogy letartóztassák? De a tábornok nem ment az ajtóhoz. Kinyújtózkodott, és lassan elkezdett járkálni felalá. – Az elmúlt néhány napban – kezdte – több százezer emberemet mozgósítottam a keresésükre. Ma reggel pedig az egyik helikopter, amely egy szakasz katonát vitt volna a határvidékre, lezuhant a ködben… Tizennégy halott, remek emberek. Normális körülmények között soha nem engedtük volna meg a felszállást ekkora ködben… erre meghal tizennégy remek gyerek. És ki miatt? Negyedmillió ember hadgyakorlatát halasztottam el… És kik miatt? Emiatt a két ember miatt. Erre maga nyugodtan ideül hozzám, és azt kéri, csempésszem át őket a határon. Sőt, egyenesen Moszkvába. Fölpattant, az arca vörös volt a méregtől. Másodpercek teltek el, aztán a pap az asztallapot vizsgálgatva végre megszólalt. – Szaltikov, magának sikeres volt az élete. Csodálatos felesége van, két értelmes és szerető gyereke, akik – eddig – három remek unokával ajándékozták meg. – Lassan fölemelte a fejét, és mélyen a tábornok szemébe nézett. A hangja megkeményedett. – Szaltikov, én adtam vissza magának az életét… de nemcsak magának… ettől boldog a felesége, emiatt vannak gyermekei, sőt unokái… És maga megfogadott valamit. Hosszú időn keresztül farkasszemet néztek egymással. Szaltikov volt az első, aki megmozdult. Nehézkesen leült, az asztalra könyökölt, és előrehajolt. – És mire készülnek Moszkvában? – kérdezte. A pap néhány pillanat erejéig mérlegelte a választ, aztán megszólalt: – Meg fogják ölni Andropovot. Azt várta, hogy a tábornok megdöbben, ám az csak bólintott, és azt morogta: – Ez megerősíti a pletykát… És miért? A pap nyugodtan és részletesen elmondta, miért. A tábornok megint csak bólintott. – Beleillik a képbe. Andropov mániákusan gyűlöli ezt a pápát. De ki törődik vele? Úgyis rövidesen elpatkol. Ezt jószerével mindenki tudja a PB-ben. Néhány hónapja lehet hátra. A pap ugyanilyen nyugodtan válaszolt. – Ezzel mi is tisztában vagyunk, viszont úgy számítjuk, hogy merénylet készül őszentsége ellen közeli távolkeleti útja során. Elemzőink szerint Andropov utóda lefújja az akciót… A tábornok elnyomta a szivarját, és megszólalt: – Ez így van. Nyilván Csernyenko fogja követni, de az már szenilis. Öt nagy valószínűséggel Gorbacsov követi a sorban, már most is az ő cimborái a szürke eminenciások… Ez nem is rossz dolog. Ideje egy vérfrissítésnek a PB-ben. Gorbacsov nem kalandor. Ő biztosan leállítja az akciót… ám… – Elhallgatott, mélyet sóhajtott, és töltött magának egy újabb pohárral. – Ám micsoda? – kérdezte a pap.

A tábornok rábökött az ujjával. – Igen, el tudom juttatni az emberét Moszkvába… minimális kockázat árán. Viszont nem tudom eljuttatni Andropov közelébe… de maga sem. A gazdát őrzik a legjobban a világon. Sőt most ha lehet, még jobban, hogy tudnak a készülő merényletről. Még én sem úszom meg, hogy meg ne motozzanak. Van Burgh, én ismerem a maga szervezetét, és azt is, hogy mikre képes, de higgye el, ez nem fog sikerülni. A pap lenyelt egy korty vodkát, és megvonta a vállát. – Fia ez Isten akarata, akkor nem… De elviszi őket Moszkvába? Hosszú hallgatás után válaszolt csak a tábornok. – Le kell rójam a tartozásomat… de vannak feltételeim is. – Feltételei? – Igen. Először is az, hogy sem a gyilkos, sem pedig az apáca semmit nem fog tudni arról, hogy mi volt a dologban a szerepem… Semmit! – Ez csak természetes! Rajtam kívül csak egy ember tud a dologról. Egy pap… a jobbkezem. Benne tökéletesen megbízom. És a maga részéről? A tábornok elmosolyodott. – Ezt bízza rám. Nekem is sárosak néhányan. Ők vállalni fogják a kockázatot. Megint töltött a poharakba, aztán folytatta: – A másik feltételem az, hogy maga ír nekem egy szép levelet, saját kezűleg. Ebben tanúsítja, hogy én, Maxim Szaltikov tábornok, segédkezet nyújtottam magának. A pap a szájához emelte az italát. Keze a meglepetéstől megremegett, és kiömlött egy kortynyi ital a földre. – Igen?… Nocsak! A tábornok elvigyorodott. – Maga egyike azoknak a keveseknek, aki ezt megérti. Ha véletlenül mégis sikerülne, amit tervez, talán később hasznos lehet nekem ez a levél. A szalonnás pap megcsóválta a fejét. –– Az orosz politikai machinációk! – Így bizony. És nem sokban különböznek a vatikáni machinációktól… Már Varsóban vannak egyébként? – Nem, holnap érkeznek csak. – És hogyan? F– Vonattal. – Csak úgy? – Csak úgy. Most az orosz csóválta meg a fejét meglepetésében. Már épp meg akarta volna kérdezni a részleteket, azonban a pap előredőlt, és elmesélte a külön-kocsi sztoriját. A tábornok elégedetten bólintott, és megkérdezte, hová kell őket juttatni Moszkvában.

A pap a zsebébe nyúlt, és odanyújtott neki egy darab papírt. Az orosz ismét csak bólintott. – Nem gond. A pap elvigyorodott. – Ennyi? – Ennyi. – Hogyhogy? A tábornok újabb adag vodkát öntött a poharakba. Az üveg már majdnem kiürült. Az üveget visszatette a jegesvödörbe. – Holnapután küldöm haza a helikopter-katasztrófa áldozatainak holttestét Moszkvába… Tizennégy koporsó helyett tizenhat lesz. A gyilkos és a nővér egy maszkos pofát fog csak látni. Aztán csak a moszkvai búvóhelyen térnek magukhoz. Így mindenkinek jobb… nekem mindenesetre. Benyúlt a belső zsebébe, és előhúzott egy arany Parker tollat. Aztán odatolt egy papírlapot is a pap elé, és a tollat a kezébe adta. – Akkor most írja meg a levelét. A szalonnás pap lecsavarta a toll kupakját, és írt néhány sort. Végül aláírta az egészet. Az orosz elolvasta a szöveget, és elmosolyodott. Óvatosan összehajtogatta a papírt és beletette az irattárcájába. – Van egy fogadásom, Van Burgh. Nem fog sikerülni az akció. – És mi a tét? A tábornok elvigyorodott. – Egy láda orosz vodka egy… mi is? – egy oldalszalonna ellenében. A pap vigyorogva nyújtotta a kezét.

A holland úr három perccel egy után ért a buszhoz, amiért komor pillantást kapott az idegenvezetőtől. Kicsit imbolygott, ahogy a helyére talált. Egy perccel később az idegenvezető megbocsátott neki mindent. Hallotta ugyanis, hogy az öregúr neje igencsak lehordta a férjét. Hollandul beszélt, de a hanghordozása mindent elárult.

24. Kielce határában jártak; a váltók kattogtak a szerelvény alatt. A lengyel dilettáns ellenállók kártyáztak. Marian folyamatosan nyert, Jerzy pedig nagyon sokat veszített. Antoni és Irena a pénzénél volt. Ania és Natalia a konyhafülkében tüsténkedett. Mirek a hálórészben feküdt, fejét párnákkal fölpolcozták, így ágyból nézhette az elsuhanó tájat. Az éjszaka nagy hóesés volt, mindent hó borított. Bár Mirek oldala nagyon sajgott, lelkében béke honolt. A második nap volt ez Ania kiszabadítása óta. Arról kaptak hírt, hogy Varsóban az oldalvágány mellett fogja várni őket a kapcsolatuk. Ania aggódott, hogy ilyen korán muszáj menniük, Mirek még nem érezte jól magát. Néhány napot pihenni szeretett volna, de az üzenet nem hagyott nekik időt. Mirek maga is meglehetősen türelmetlen volt. Szeretett volna már túl lenni a dolgon, és egy távoli helyen új életet kezdeni. Szabadnak érezte magát azonban már most is. Szabadnak, mert megoszthatta a fájdalmát valakivel, és szabadnak, mert megszabadult múltjának terhétől. Erre a lány kiszabadítását követő éjszakán került sor. Percekkel azelőtt értek vissza a tábornok házába, hogy felállították az úttorlaszokat szerte a városban. Irena és Natalia felszabadultan zokogott, ám Irena később hosszú órán át aggódott Antoniért, aki végül szélesen vigyorogva megérkezett. Azt senki nem vette észre, hogy Mirek megsebesült, egészen addig, amíg ki nem szállt a kocsiból. Bal nadrágszára csatakos volt a vértől. Ania egész úton szót sem szólt, szabályosan sokkos állapotban volt. Sápadt volt és remegett. Amikor azonban meglátta, hogy Mirek vérzik, felülkerekedett magán. Jerzy orvos barátját akarta hívni, ám Mirek keményen ellenállt. Az SB nyilván tudja, hogy megsebesült, hiszen ott vannak a vérnyomok az épületben, a lépcsőn. Feltételezik, hogy gyors orvosi beavatkozásra lesz szüksége, tehát innentől kezdve minden orvos minden lépését figyelni fogják. A tábornok azonban módszeres ember volt, konyhájában komoly mentőládát tartott. Ania és Marian föltámogatta Mireket a tábornok hálószobájába, levetkőztették a szomszédos fürdőszobában, és megvizsgálták a sebet. A golyó hat hüvelykes nyomot vágott a csípője és a lengőbordája között. A fájdalomból Mirek arra következtetett, hogy a bordájából is kiszakított a golyó egy darabkát. Tudta, mi a teendő. Leküldte Mariant egy üveg vodkáért, hatalmasat húzott belőle, és a maradékot a sebre locsolta. Az égő fájdalomtól ordítva kapaszkodott a két lány nyakába. A két lány ezután kitisztította a sebet és szorosan lekötötte. Mirek bevett egy nagyon erős antibiotikumot is, aztán kikortyolta az üvegből a vodka maradékát, és belezuhant – az ágyba. Egy órával később ettek. Fenn a hálószobában. Ünnepeltek, és nem akarták ebből Mireket kihagyni. Fölvittek az emeletre két összehajtható kártyaasztalt, a kazettás magnót, az üvegeket és a poharakat. Egyszerű volt a vacsora. Sűrű zöldségleves, utána párolt marhahús rizzsel. Furcsa hangulatban voltak. Nem voltak szomorúak, de nem is őrjöngtek az örömtől.

Valami elégedettség fogta el őket. Miután Mirek röviden összefoglalta, mi történt az épületben, magáról az akcióról egy szót sem ejtettek. Vacsora után Marian lengyel népdalokat akart énekelni. Rabul ejtette őket a nosztalgia. Éjfélkor bontottak asztalt. Ania kiment a fürdőszobába, és lezuhanyozott. Bokáig érő hálóingében és a fejére csavart törülközőturbánban jött vissza a szobába. Az ágy széles volt, Mirek eddig a közepén feküdt. Fájdalmas nyögések közepette húzódott a szélére, aztán amikor a lány is bebújt, leoltotta a villanyt. A fürdőszobaajtót résnyire nyitva felejtette Ania, s a villany is égett odakint, de Mirek kérte, hagyja úgy. Nem akart sötétben aludni aznap éjjel. Erős fájdalomcsillapítókat vett ugyan be, de roppant fájdalommal járt minden apró mozdulat is. Tisztában volt azzal is, hogy nem sokat fog aludni. Azt hitte, hogy a lány már rég mélyen alszik, amikor Ania éles hangon megszólalt: – Mirek, reggel beszélnünk kell egymással. – Miről? – Mirólunk… amit csináltunk… és amit csinálni fogunk. A lány felé fordította a fejét. Látta a profilját a félhomályban. – Rendben van, Ania – felelte. – Reggel beszélni fogunk.

Mirek órákon keresztül csak forgolódott az ágyban, nem tudott aludni. Egyszer még a fürdőszobába is ki kellett menjen fájdalomcsillapítóért. Amikor visszament, Aniát az ágy közepén találta. Úgy feküdt mellé, hogy ép oldala legyen a lány felől. Látszott, hogy Ania rémálmokkal kínlódik. Időnként megrándult, és mély torokhangon nyögött vagy nyöszörgött valamit. Gyengéden átölelte, és óvatosan közelebb húzta magához. A lány belefúrta a fejét a vállgödrébe. Úgy gömbölyödött össze, mint egy rémült kismacska. A férfi a lány hátát simogatta. Nem érzett semmi testi vágyat. A lány hirtelen a lábára kulcsolta a lábát. Odabújt szorosan melléje. Mirek félrefordította a fejét, és ránézett. Ania szeme csukva volt. Finoman megcsókolta a szemhéját. Aztán az ajkát. A lány teljes erővel olvadt hozzá. Mirek érezte, hogy a lány keze a tarkóját cirógatja. A férfi ösztönösen följebb húzta a térdét, és lassan teljesen elfeledkezett a fájdalmáról. Percekig, de talán órákig tarthatott az egész. Már hajnalodott, amikor Mirek ájult álomba zuhant.

Annál gyilkosabban tért vissza a fájdalom, amikor fölébredt. Oldala lüktetett, mintha tüzes vassal égették volna. Kinyitotta a szemét. Az ágy üres volt mellette. Halk suttogást hallott, és fölemelte a fejét. Az ágy mellett térdelt a lány, és összekulcsolt kezeit a torkához szorítva, latinul imádkozott. Mirek fájdalmas nyögéssel felült. A lány ráemelte a tekintetét, ekkor látta, hogy könnyezik. Ania köhögött, aztán a köntöse ujjával a szemét törölgette, majd megrázta a fejét, és kissé elcsukló hangon megkérdezte: – Hogy van az oldalad, Mirek?

– Fáj, mint a pokol. És te jól vagy? A lány bólintott. – Mindjárt hozom a reggelit, aztán felöltözöm, és kicserélem a kötést. A lány öt perccel később, frissen zuhanyozva kijött a fürdőszobából egy pohár vízzel. Két tablettát nyomott a kezébe. – Antibiotikum – mondta, aztán az órájára pillantott. – Késő van. Meglepte, hogy már tíz óra volt. Ami az éjszaka folyamán történt, az egyszerre volt számára ködös és nagyon is kézzelfogható. Már az ajtónál állt, amikor Mirek mondani akart valamit, de a lány fölemelte a kezét. – Később – mondta.

Ez a később fél óra múlva volt. A lány egy tálcával érkezett vissza, amelyen tea, rozskenyér, füstölt hús, narancslé és gyümölcs sorakozott. Leült a férfi mellé az ágyra, együtt reggeliztek. Elmondta közben, hogy korán reggel Jerzy és Antoni külön-külön kimerészkedett az utcára, megnézni, mi történik. Mindenütt egyenruhások vannak, mindenkit igazoltatnak, sőt oroszok is járőröznek odakint. Sikerült megtudniuk azt is, hogy a két másik búvóhelyet az éjszaka folyamán a rendőrség földúlta. Szerencséjük volt tehát, hogy visszajöttek a tábornok házába. Miután végzett a beszámolójával, a lány szótlanul evett tovább. Aztán elgondolkodva megszólalt: – Súlyos bűnt követtem el. A férfi már várta ezt, ezért gyorsan közbevágott: – Figyelj, Ania… ha a tegnap éjszakáról… A lány megrázta a fejét. – Nem a tegnap éjszakáról van szó, Mirek. Én hűséget esküdtem az Űristennek… és ezt az eskümet megszegtem. Kellett Mireknek néhány másodperc, míg megértette, miről van szó. – Arra gondolsz, hogy szeretsz? – kérdezte gyorsan. A lány biccentett. – Igen, Mirek. Menekültem előle… de már képtelen vagyok rá. Nem azért van, mert megmentetted az életem… Egyszerűen nem tudom, miért történt… Szerintem ez a szerelem egyik lényeges eleme… hiányzik belőle a logika. – Én is szeretlek, Ania. – Tudom, Mirek. Mi lesz most velünk? A férfi megfogta a lány kezét. – Ania, ha ennek vége lesz, akkor együtt fogunk élni. A lány megrázta a fejét. – Erre nem is gondolok. Mert talán soha nem lesz ennek vége. Meddig lehet még szerencsénk? Mirek határozottan mondta: – Vége lesz. A lány kihúzta kézét a férfiéból, de csak azért, hogy ő fogja meg a férfiét. Éles hangon

beszélt: – Beleszerettem egy gyilkosba. Láttam, ahogy ölsz. De minek, Mirek? Miért kell Moszkvába menned? – Ezt nem árulhatom el – hangzott az automatikus válasz. – Akkor menj egyedül – mondta makacsul a lány. – Vagy teljesen be vagyok avatva, vagy egyáltalán nem veszek részt benne. A férfi fölemelte a fejét, és mélyen a lány szemébe nézett. Meglátta az elhatározást a szemében. Egy pillanatig mérlegelt, aztán így válaszolt: – Az a feladatom, hogy megöljem Jurij Andropovot. Másodpercek teltek el, aztán a lány erősen megszorította a férfi kezét. Megcsóválta a fejét. – Ez képtelenség… te… ti mind őrültek vagytok… és miért, miért kell megölni? A férfi részletesen elmondta neki a dolgok hátterét. Amikor befejezte, a lány fölállt, és föl-alá kezdett járkálni a szobában. – Nem hiszem el. Mindegy, milyen veszélyben van őszentsége, ilyen bűnös tetthez nem adhatja a hozzájárulását. Mirek fáradtan jegyezte meg: – Ő nem tud semmit az egészről. A lány először meglepetten nézett rá, aztán végiggondolta, mi történt vele az elmúlt hetekben. – Tudnia kell róla. Saját kezűleg adott nekem diszpenzációt… Mirek nehezen találta meg a szavakat. Részben teljesen őszinte akart lenni. Másrészt viszont nem tudta, milyen hatást vált ki ezzel. – Ania, esküszöm, hogy a pápa nem tud semmiről. Csak hárman tudnak róla… pontosabban tudtak. Az egyik Mennini bíboros volt, de ő meghalt közben, aztán Versano érsek és a szalonnás pap. Magukat Nostra Trinitának nevezték, engem meg a pápa követének. Mirek nem tudta, hogyan folytassa. Nem is kellett, – Tehát ez a levél hamisítvány volt?! Úristen, mit tettem… mit tettek velem… Mirek iszonyú erőfeszítéssel hátralökte a takarót, és fölállt. Odament a lányhoz és átölelte. Aztán odavezette az ágyhoz, és leültek egymás mellé. Azt hitte, a lány sírni fog, de nem sírt. Ania egy perccel később összeszedte magát. – Megértem az ő indítékaikat. Borzasztó, amit tesznek, de megértem, hogy aggódnak a szentatyáért… De nem értem a tiédet, Mirek. Mert hogy nem a pénz, az bizonyos. – Nem, Ania, valóban nem a pénz – válaszolta a férfi. – És semmi köze a pápához sem. Egyszerű bosszú, gyűlölet. A lány kérdően nézett rá, és ő mesélni kezdett. Elmesélte neki az életét. Hogy elbűvölte a kommunizmus, hogy tökéletesen lenyűgözte az ideológia, ami tökéletesen illett is a jelleméhez. Iskolatársa családjában három nemzedék óta mindenki kommunista volt. Végül Mirek több időt töltött náluk, mint

otthon. Az ő szülei harcos antikommunisták voltak, de velük nem vitatkozott, mert úgy érezte, érveikből hiányzik a logika. Viharos gyorsasággal elidegenedtek egymástól. Barátjának apja elintézte, hogy ösztöndíjat kapjon az egyetemre, aztán onnan egyenes út vezetett az SB-be. Ez is tökéletesen megfelelt neki. A katolikus egyházban a legnagyobb ellenséget látta, amely egyértelműen felelős Lengyelország romlásáért. Szülei kitagadták, de nem érdekelte. Ő végzett a múlttal. Csak azt sajnálta, hogy a húgával is szakítania kellett emiatt. Szándékosan zárta ki a szüleit a szívéből, de ugyanezt képtelen volt megtenni a húgával. A családja Bialystokban élt, őt pedig Krakkóba helyezték. Az SB szándékosan távol akarta tartani a szülői háztól, ahol káros hatások érhették. Onnantól kezdve sosem került velük semmilyen módon kapcsolatba. Azazhogy mégis… Új „családjába” gyorsan beilleszkedett, és szépen haladt előre. Elmagyarázta Aniának, hogy az SB-n belül volt egy belső elit csoport, a Szyszki, hasonlóan a többi keleti titkosszolgálathoz. Ha ide belépett valaki, az biztos lehetett a karrierjében. A Szyszki tagjai végezték el azt a piszkos munkát, amit még a szocialista törvényesség sem engedett meg. Ők voltak az SB sötétben működő, titkos csapata. Amikor Mireket előléptették őrnaggyá, türelmetlenül várta, mikor szólnak neki, hogy beléphet. Két évvel később erre is sor került. Konopka ezredes meghívta ebédelni a Wierzynekbe. Az ezredes közölte vele, hogy minden jelöltnek bizonyítania kell, hogy alkalmas a Szyszki tagságára. Mirek kijelentette, kész bármilyen próbatételben megállni a helyét. A feladata egyszerű volt. Volt Varsóban egy háromtagú illegális csoport, amely nagyon ügyesen kijátszotta mindig a törvényt, és így nem lehetett őket szabályosan bíróság elé állítani. El kellett őket hallgattatni. Mirek ezt kapta feladatul. Konopka ezredes hozzátette, ha nem járna sikerrel, az SB természetesen elhatárolja magát tőle. A csoport egy adott időben egy bizonyos házban tartózkodott Varsó külvárosában. Az autójuk kint parkolt egy csendes mellékutcában, Mireknek nem kellett mást tennie, mint elhelyezni a motorházban egy nagy erejű pokolgépet. Amikor aztán elfordították a slusszkulcsot – megszűntek több gondot okozni a hatóságoknak. Az újságokban természetesen egy szó sem jelent meg az esetről. Élteit néhány év, és Mirek épp a krakkói,SB főhadiszállás luxustoalettjén ült, amikor belépett oda két magas rangú tiszt. Az egyik Konopka ezredes volt, a másik pedig egy ezredes Varsóból. Nyilván jól beebédelhettek, mert enyhén ittasak voltak. Vizelés közben hangosan beszélgettek. – Hogyan viselkedik az ifjú Scibor? – kérdezte a varsói vendég. – Remekül teszi a dolgát. Még sokra viszi felelte Konopka. Mirek megmerevedett az ajtó mögött. Aztán megszólalt a varsói ezredes: – Hát igen, bár azt hiszem, kicsit messzire mentünk a beavatásakor. – Lehet, de ő sosem fogja megtudni – felelte Konopka. – Tudod, igazában Andropov ötlete volt… Tudod, milyen furcsa egy fickó. Épp a KGB és a mi módszereinket hasonlítgattuk össze, hogy milyen traumát okoz a Szyszki-tagoknak a beavatás, meg

ilyesmi. Valaki fölhozta, milyen sok gondot okoznak Scibor szülei meg a húga, hogy milyen sok borsot törnek az orrunk alá. Andropov akkor nevetve megszólalt: „Akkor nyírja ki őket Scibor… ha a dolog kiderül, családi nézeteltérésre lehet kenni a dolgot.” Nos, az öreg Mieszkowski ráharapott a dologra… hisz tudod, mekkora seggnyaló… Mirek akkor egy órát üldögélt még a vécén. Amikor kijött, egészen más ember volt. Ania csendben hallgatta a történetet. Amikor a férfi befejezte, megszólalt: – Megértem a dühödet. Leírhatatlanul gonosz dolog volt ezt tenni veled.,; de Mirek, azt sem értem meg, te milyen ember lehettél akkor. Hidegvérrel megölni három embert, akikről azt sem tudod, kicsodák. Az most mellékes, hogy kiderült, a szüleid voltak és a húgod. – Ez igaz – ismerte el a férfi. – Talán ha soha nem tudom meg az igazságot, tovább folytatom. De akkor úgy éreztem, mintha kivették volna belőlem az agyamat. Onnantól kezdve kívülről szemléltem magam. Ezért kaptam az alkalmon, amikor a szalonnás pap felajánlotta ezt a lehetőséget. Egyrészt bosszút állhatok, másrészt pedig jóvátehetek valamit abból a sok gonoszságból, amit elkövettem… – Elhiszem – bólintott a lány. – Mert ez az ember, aki most vagy, nem gonosz többé.. – És ebben nem kevés szereped van, Ania, neked is… Mi lesz velünk? A lány megvonta a vállát. – Mindketten megváltoztunk. Te megjavultál. Én elromlottam. Nem is tudom, mi vagyok már. Élvezem a testi örömöket, aztán megpróbálom hamis diszpenzációval igazolni magam előtt az egészet. Össze vagyok zavarva. Gonosz eszközül használt a te Nostra Trinitád. – Igen – felelte a férfi. – Eszközül használták a gyűlöletemet és a te hitedet. Ania, hagyjuk ezt abba. Valahol messze kezdjünk új életet. A lány megrázta a fejét. – Erre még csak nem is gondolok, Mirek. Mindegy, mit tettek velem, attól én még apáca vagyok… És ha igaz, amit mondasz – és miért ne lenne az? –, akkor a szentatya halálos veszélyben van. Be kell végeznünk, amit elkezdtünk. Aztán majd ráérek önvizsgálatot tartani,.. A vonat áthaladt Radom városán, aztán föltűntek a szántóföldek. Mirek sokszor utazott errefelé, de sosem ilyen luxusban. Franciaágyban üldögélt, a feje felpolcolva párnákkal, rajta pihepaplan. A vagon falát fával borították és sok-sok tükörrel. A gondolatai ismét Ania körül forogtak. Azóta a beszélgetés óta nagyon szoros lett a kapcsolatuk. Egymás karjában aludtak, de néhány futó csókon kívül más nem történt közöttük. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egymáshoz tartoznak – talán mint szeretők. És ők is úgy viselkedtek, mint akik nagyon rég együtt vannak már.

24. Nyílt az ajtó és Ania állt az ajtónyílásban, Mireket figyelte. – Kész az ebéd. Őurasága tálcán óhajtja az ágyban vagy csatlakozik az étkezőben gyülekező proletárokhoz? Mirek elnevette magát. – Jövök már. Mi az ebéd? – Nem valami nagyszabású – felelte a lány. – Hogy van a sebed? Mirek Natalia apjának egyik selyemköntösébe bújt. – Gyorsan javul – felelte. – Varázserő van az ujjaidban. A társaság előbb elrakta a kártyát, aztán kivitték a teli hamutartókat, végül leültek. Hideg sültet ettek kenyérrel, olajos halat és sajtot, aztán az egészet bolgár borral öblítették le. Miközben a többiek szótlanul falatoztak, Antoni az órájára pillantott, és megjegyezte: – Fél óra múlva Varsóban leszünk. Ott elbúcsúzunk egymástól – mondta. – Micsoda ellentmondás! Nagyon fogtok hiányozni, de boldoggá tesz, hogy végre eltűntök a fenébe. Alig várom már, hogy megint beköszönjön a polgári tespedés. – Tudja még a jelszót? – szólt közbe Jerzy. Mirek egy haldarabot vett épp a szájába, lenyelte, aztán válaszolt: – Azt fogja mondani: „Milyen szép napot fogtak ki a varsói kirándulásra”, mire én: „Mindig szép az a nap, amikor Varsóba jöhetünk”. – Kíváncsi leszek, ki lesz az – jegyezte meg Irena. Mirek fölsóhajtott. – Akárki is, nem fogok jobban meglepődni rajta, mint Marianon a tó partján, amikor azt mondta, hogy remek az idő a bulizáshoz. Marian felnevetett. – És micsoda csalódást okoztál! Ania, képzeld, megpróbáltam elcsábítani, de nem hagyta magát. Letakarították az asztalt, mire Varsó külvárosához értek. Natalia közölte, hogy néhány perc múlva meg fognak állni. Az ő kocsijukat külön mozdony tolja be a mellékvágányra. – Mindig ugyanoda szokott beállni? – kérdezte Mirek. – Mindig – hangzott a válasz. Elkészültek a leszálláshoz. A lányok valóban vásárolni készültek. Natalia lehúzta az ablakot, és kinézett. A többiek elhúzódtak az ablakoktól. A lány suttogva kommentálta, mit lát. – Most kapcsolnak le minket. – Odaintegetett a vasutasoknak. Éles füttyszó hallatszott, aztán egy rándulás, majd csend. – Most húz el a vonatunk. – Fél percig csendben ültek, majd a távolból meghallották a gőzmozdony hangját. – Mindjárt ránk kapcsolják. – Újabb fél perc telt el várakozással, majd kétszer nagyot rándult a szerelvény. Natalia kiszólt az ablakon: – Köszönöm szépen.

Hallották, hogy többen is válaszolnak odakintről, aztán a kocsi előrelendült. A váltókon csattogva lassan előrehaladt, majd ismét lelassított. Natalia még kijjebb hajolt. A vállán keresztül hátrahajolva közölte:– Közeledünk a mellékvágányhoz. A vonat már egészen lassan gurult. Jerzy odaszólt a lánynak: – Látsz valakit odakint? – Igen… – A kocsi nagy sziszegések közepette leállt. Natalia visszahúzta a fejét az ablakból, és megfordult. Halottsápadtan nézett rájuk, és ezt dadogta: – Egy… egy orosz őrnagy áll a vágány mellett.

25. Mirek megragadta Ania csuklóját, és a hálókocsi felé húzta. A többiek mozdulatlanul, rémülten álltak. Ekkor hallották meg a nyitott ablakon keresztül: – Milyen szép napot fogtak ki a varsói kirándulásra. – Erős akcentussal, de lengyelül mondták. Mirek és Ania hirtelen megállt. Egy fej bukkant föl az ablak alatt. Egy harmincas évei elejét taposó férfié, aki mintha bajuszt viselt volna. Megigazította sötét napszemüvegét, és ismét megszólalt: – Milyen szép napot fogtak ki a varsói kirándulásra. Mirek rekedten válaszolt. – Mindig szép az a nap, amikor Varsóba jöhetünk. A férfi fellépett a vagon ajtajába, végigmérte a társaságot, majd biccentett. – Én fogom az urat és a hölgyet elkalauzolni. Megpillantotta az átsuhanó gyanakvást Mirek arcán. Megigazította álbajuszát. – Ne féljenek, nem állítottunk csapdát. Ha a KGB vagy az SB szállt volna ki, akkor most géppisztolyos katonák vennék körül a szerelvényt. De nézzék meg a saját szemükkel. Jerzy odament az ablakhoz, kidugta a fejét, és körülnézett. – Nem látok senkit, néhány vasutas kivételével. – Ön kicsoda? – kérdezte Mirek az őrnagyot. Az széttárta a kezét, és a többiekre pillantott. – Ilyen helyzetben az ember nem közli a nevét. Marian vetette közbe: – Nem kizárt, hogy csapda. Azért küldték, hogy harc nélkül el tudjanak fogni. Mert az biztos, hogy orosz. Az őrnagy fölsóhajtott. – Engedje el magát, Scibor. A szalonnás pap kérésére jöttem. A szabályos jelszóval jelentkeztem. Most pedig siessünk. Minden perc drága. – Hova visz minket? – kérdezte még a mindig gyanakvó Mirek dühösen. Az őrnagy az égre emelte a szemét. – Valakihez, aki mindent el fog maguknak mondani. – A többiek felé intett. – Feltételezem, hogy a barátai nem akarnak olyan információk birtokába jutni, ami esetleg bajt hozhat magukra. Mirek Aniára pillantott. A lány megvonta a vállát. – Azt hiszem, nincs más választásunk. Végre a logika legyőzte Mirek gyanakvását. – Hozom a táskát. A következő percekben érzékeny búcsút vettek segítőiktől. Furcsa módon Jerzy hatódott meg a legjobban. Amikor megölelte Aniát, könnyezett. Mirek és Ania kiszállt a vagonból, követték az őrnagyot. Jeges szél fújt. Az őrnagy észrevette, hogy a lány fázósan húzza össze magán a kabátját. – A kocsiban meleg lesz – mondta. Hosszú, fekete Zil volt a kocsi, amely egy raktárépület mellett parkolt, nem egészen ötven méterre a sínektől. – Szálljanak be hátra. A csomagjukat beteszem a csomagtartóba. – Kinyújtotta a kezét a táskáért.

Mirek odaszólt: – Majd én fogom. Az őrnagy megcsóválta a fejét. – Valószínűtlen, hogy megállítsanak, de ha mégis, akkor jobb, ha nincs a táska útban. Ania már beült, Mirek még mindig bizonytalankodott. – Na, adja már. Szoros a programunk. És a szalonnás pap azt mondta, kövessék az utasításaimat. Lehet, hogy a hosszú évek katonás fegyelme tette, de lehet, hogy egy jeges szélroham volt az oka. Lassan megvonta a vállát, odanyomta az őrnagy kezébe a táskát, és beült a kocsiba. Rájuk csapták az ajtót. Az őrnagy hátrament, és kinyitotta a csomagtartót. Mirek ebben a pillanatban vette észre, hogy belül nincs az ajtón kilincs, és a vezetőülést vastag üvegfal választja el a hátsó üléstől. Mirek rácsapott az üvegre az öklével. Az meg se rezdült. – Mi ez, Mirek? – kérdezte Ania. – Csapda – dühöngött Mirek. A csomagtartóban nem volt semmi, kivéve egy gáztartályt, amelyből fekete gumicső tekeredett a kocsiszekrény felé. Az őrnagy behajította a táskát, aztán előrehajolt, és megnyitotta a szelepet a palackon. Bezárta a csomagtartót, és a kocsi ablakán keresztül figyelte, mi történik. Mirek öklével hol az üléseket elválasztó üveget, hol a kocsi ablakát ütötte. Ám mivel golyóálló üveg volt, meg se kottyant neki az öklözés. Kevesebb mint egy percig tartott. Az őrnagy tisztán látta, micsoda gyűlölet villog a lengyel szemében. Aztán Mirek szemhéja elnehezedett. Az őrnagy tudta, hogy a férfi és a nő azt hiszi, halálos mérget fújnak a kocsiba. Mielőtt elvesztették volna az eszméletüket, szorosan összeölelkeztek. Az őrnagy várt még egy percet. A férfi és a nő immár teljesen mozdulatlanul hevert. Ezután az őrnagy elzárta a csomagtartóban lévő palack szelepét, majd zsebkendőt tartva a szájához, kinyitotta az ajtót és elhúzódott. Öt perccel később odament a kocsihoz, lehúzta a hátsó ablakokon a sötétítő függönyt, aztán beült a volán mögé. Mielőtt elindult volna, egy pillantást vetett magára a visszapillantó tükörben. Úgy találta, hogy határozottan jól áll neki a bajusz. Elhatározta, hogy igazit is növeszt. Ám ennél valamivel kisebbet. Negyven perccel később megérkeztek a Wolominban lévő katonai repülőtérre. Lépésben haladt el az őrbódé mellett. Az őrök ismerték a kocsit; és persze az őrnagyot is. Fölemelték a sorompót, és az őrnagy hanyagul szalutált. Egy kis hangárba hajtott, amely néhány száz méterre volt az irodaépülettől. Egy őrmester állt a hangár ajtajában; amikor a Zil behajtott, elhúzta az ajtót, majd eltolta a reteszt is. A hangárban tizenhat koporsó sorakozott. Tizennégy zárva volt, rajtuk a sarlókalapácsos zászlóval, kettő azonban nyitva. Amikor az őrnagy kiszállt a kocsiból, testes, középkorú százados állt föl a fal melletti padról. Katonaorvos volt, erre utalt fekete orvosi táskája is. – Jól ment? – kérdezte.

– Az hiszem, igen – felelte az őrnagy. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Mirek feje kibukott belőle. Az őrmester gyorsan odalépett, és fölemelte. – Tegyük egyenesen a koporsóba őket. Majd ott megvizsgálom. Az őrmester lassan kihúzta Mirek testét Aniáé alól. Az őrnagy megfogta a lábát, aztán beemelték a koporsóba, majd visszamentek Aniáért. A százados kinyitotta a táskáját, és elővette a sztetoszkópját. Előbb Aniát vizsgálta meg. Meghallgatta a szívét, mellkasát, aztán fölhúzta az egyik szemhéját. Elégedetten sétált át a másik koporsóhoz, hogy megvizsgálja Mireket is. Amikor végzett, fölegyenesedett. – Semmi probléma – mondta, aztán az órájára pillantott. – Fél óra múlva indulnak… Én beadom nekik az injekciókat most. Táskájából szürke dobozt vett elő, amelyben egyszer használatos fecskendők hevertek és gumidugóval lezárt apró üvegcsék. Az őrnagy segített neki, feltűrte előbb Ania, aztán Mirek karján az inget. A százados mindkettőjüknek két-két injekciót adott be. Mosolyogva magyarázott az őrnagynak. – A második egy nagy dózis morfin volt. Ha véletlenül előbb térnének magukhoz, úgy képzelik majd, hogy a mennyben vannak. A táskájából elővett egy lapos műanyag dobozt és Mirek mellkasára helyezte. – Ez az ellenszérum. Bent van a használati utasítás – magyarázta az őrnagynak. – Biztos, hogy elég lesz a levegőjük? – kérdezte az őrnagy. – Bőven elég – felelte a százados. <– Jól szellőznek a koporsók. Nem beszélve arról, hogy eszméletlen állapotban sokkal kevesebb oxigénre van szükségük… olyanok, mint a téli álmot alvó állatok. Felrakták a koporsókra a fedelet, és lelakatolták őket. A lakat fontos dolog. Ugyanis az orosz katonai koporsón a lakat azt jelenti, hogy abban valamelyik tiszt csempészáruja van. Ilyenkor illik mindenkinek elfordítani a szemét. Bevett dolog, hogy így jutnak a tisztek egy kis pénzmaghoz. Fél órával később a tizenhat koporsó ott sorakozott az Antonov AN–24-es mellett. A katonazenekar a himnuszt játszotta. A felsorakozott díszszázad díszlövésre emelte a fegyverét. Egy tábornok tartott rövid beszédet. Kijelentette, hogy aki a Vörös Hadsereg egyenruhájában hal meg, akkor is hős, ha balesetben vesztette el az életét. A tábornok ezután figyelte, ahogy berakják a gépbe a koporsókat. Amikor meglátta, hogy a két utolsót a többitől külön helyezik el, majd megpillantotta rajtuk a lakatot, egy pillanatra irigységet érzett.

26. A katonai halottaskocsi a Lenin-stadion mögött, egy kis utcában állt meg. A négyszintes villákat bérlakásokká alakították át. Az utca másik oldalán raktárak és garázsok sorakoztak. Gyér fény világította meg az utcát. Az őrnagy elővette álbajuszát, és fölragasztotta. Kiszállt és átvágott az utcán, aztán megállt a kopott, valaha barnára festett garázsajtó előtt, amelyre feketével egy nyolcast festettek. Megnyomta a csengőt. Egy perc kellett, míg kinyitották az ajtót. Egy hang kiszólt. – Tessék! – Borisz Gogollal szeretnék beszélni. – Én vagyok az. Az őrnagy előrehajolt, és csendesen ennyit mondott: – Meghoztam a gyermekeit. Az ajtó feltárult. Egy férfi állt ott, aki nem lehetett százötven centiméternél magasabb, de nem ez volt a jellegzetessége, hanem hatalmas üstöke. Homloka széles volt, ősz haja keskeny vállát súrolta. Kék szeme élénken csillogott, az intelligens ember szeme ilyen. Az őrnagy úgy sejtette, ötvenes éveinek közepét taposhatja. A férfi kinézett a halottas-kocsira. – Már vártam őket – felelte. – Hova helyezzem el? – kérdezte az őrnagy. – Ide. Kitárta az ajtó másik szárnyát. Az őrnagy odament a kocsihoz és szólt a sofőrnek, hogy faroljon be a garázsba. Szerencse, hogy az őrnagy és a sofőr markos ember volt. Borisz Gogol megpróbált ugyan segíteni, de ez leginkább abban merült ki, hogy folyton azt hajtogatta, hogy óvatosan rakják a koporsót a földre. Az őrnagy ezután kiküldte a sofőrt. – Az ellenszer a koporsóban van, a férfi mellkasán. A dobozban pedig a használati utasítás. Tud fecskendőt használni? A kis ember biccentett. Az őrnagy már távozni készült, amikor még egyszer visszafordult. – Hat órája nagy dózis morfint kaptak. Ha egy kicsit túl jókedvűen ébrednének, annak ez az oka. – Értem. Az őrnagy távozott. Míg a kocsihoz ment, arra gondolt, hogy furcsa és veszélyes volt ez a megbízatása. De nem számít. Egy hónap múlva előléptetik ezredessé, öt év múlva pedig kinevezik tábornokká.

Borisz Gogol kinyitotta a koporsókat. Megvizsgálta előbb Mirek, majd Ania pulzusát, és elgondolkodva szemlélte Mirek nyugodt arcát. Aztán elégedetten bólintott. A Mirek mellkasára helyezett műanyag dobozban megtalálta az orvos utasításait, alaposan átolvasta többször is. Aztán felszívta a fecskendőt, és beadta az előírt adagot mindkét alvónak. Végül odahúzott egy széket és leült. Várta, melyikük ébred föl előbb.

Ania kezdte. Tíz perc elteltével megrebbent a szempillája, kinyitotta a szemét. Látómezejébe először a gyér fénnyel világító villanykörte került, majd egy árny hajolt föléje. Hosszú ősz haj, mosolygós szemek, nevető száj. Visszamosolygott rá. – Ne féljen! Biztonságban van. Jól érzi magát? A lány rájött, hogy oroszul beszél. Ő is ezen a nyelven válaszolt. – Igen… de… hol vagyok? – Moszkvában. – Szélesebb lett a férfi mosolya. – Közelebbről pedig egy koporsóban… de nagyon is élve. Ania fölemelte a fejét, és körülnézett. Megpillantotta a másik koporsót, és ekkor tisztult ki teljesen az agya. – Mirek? – Ő még alszik, de kutya baja. Mindjárt ő is felébred. A lány felült, megmozgatta kezét, lábát. – Föl tud állni? Adja a kezét, segítek. Kicsit bizonytalan mozdulatokkal szállt ki a koporsóból. – Kicsit szédülök. – Nyilván a morfin miatt, amit beadtak magának. El fog múlni. Ekkor hallották meg a morgást. Mirek a szemét dörzsölte. Ania gyorsan letérdelt mellé, és megfogta a kezét. Gogol nem értett ugyan lengyelül, de a gyors mondatok nyilván a helyzetről szóltak. Mirek több kérdést is föltett. Aztán a lány segített neki fölkelni. Mirek kilépett a koporsóból, végigsimította a haját, aztán meglepetten meredt a kis oroszra. Gogol elmosolyodott. – Isten hozta Moszkvában, Mirek Scibor. Eszméletlenül hevert hat és fél órán keresztül. Mirek megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, aztán bizonytalan léptekkel közelebb lépett, és a kezét nyújtotta. A kis embernek meglepően erős volt a szorítása. – Hogy kerültünk ide Varsóból? – kérdezte. Gogol megvonta a vállát. – Keveset tudok. Csak annyit, hogy ide szállítják magukat, azt, hogy nagyjából mikor… és azt, hogy a szállító ezzel a jelszóval állít be: „Meghoztam a gyermekeit”. – És hogy nézett ki ez a szállító? – A Vörös Hadsereg őrnagyi egyenruháját viselte. Mirek bólintott, aztán rövid szünet után megkérdezte: – Hol fogunk lakni? Gogol a helyiség végében nyíló ajtóra mutatott, – Szerény körülmények között élek. Jöjjenek, igyunk egy teát. Követték a keskeny, lepusztult folyosón, és beléptek egy másik szobába. Az egész helyiség plafonig volt zsúfolva könyvekkel, de az asztal is roskadozott

alattuk. Lesöpörte a földre a könyveket, úgy szabadított ki két karosszéket. Kiöntötte a teát, és ő maga is elhelyezkedett. – Eseményteli útjuk volt – jegyezte meg. – Hála istennek, vége – felelte Ania. Az öreg rámosolygott. – Minél nehezebb az út, annál édesebb a hazatérés. Ez persze nem nevezhető otthonnak, dé megpróbálom kényelmessé tenni maguknak. De nem is maradnak itt sokáig. – Egyedül él itt? – kérdezte Mirek. – Igen, ha nem számítom a könyveimet – felelte Gogol. – Ők a legjobb barátaim, a családtagjaim… – Mindet elolvasta? – kérdezte Ania. – Hogyne – felelte. – Némelyiket többször is. Rajtuk keresztül ismerem a világot. Mirek közbeszólt: – Mi a terv? Az öreg kikortyolta a teát, aztán óvatosan letette a csészét. Arca komoly lett és parancsoló. – Ettől a pillanattól kezdve a közvetlen parancsnokságom alatt állnak. Rendkívül körültekintően jártunk el. Ugyanilyen körültekintést és pontosságot várunk el a kivitelezéssel kapcsolatban is. Feltéve, ha túl akarja élni Mirek határozottan válaszolt. – Alávetem magam B parancsainak. Ania itt marad? Gogol udvariasan megbiccentette a fejét, – Igen, – Az órájára pillantott. – Ma február 8-ika van. Szafer professzort 9-ikén várják a Szerbszkij klinikára Andropovhoz tizenegy körül Jevgenyij Csazov akadémikus megy érte a szállóba. A csere részleteire holnap térnék ki. Óraműpontossággal kell csinálnunk mindent. Állami kocsi viszi a klinikára, ez tizenöt, legfeljebb húsz perc. A konzultáció végeztével visszatér a szállóba. És próbálja meg lebeszélni Csazovot, hogy hazakísérje. Nem lesz nehéz. Szafert kiállhatatlan embernek ismerik. – Egyszerűnek hangzik – jegyezte meg Mirek. Gogol bólintott. A legtöbb jó terv egyszerű. Viszont ne hibázzon. Ha egyetlen elem elromlik, az egész terv összeomlik. – És hogy hajtom végre a dolgot? – kérdezte Mirek. Gogol fölállt, – Jöjjön, megmutatom. Mirek is fölállt, és Aniára pillantott. A lány megrázta a fejét és elfordult. Mirek belépett Gogollal a másik szobába. Hálószoba lehetett; kis ágy, komód és egy szobainas. Ezen lógott egy öltöny. Gogol erre mutatott. – Még este próbálja föl. Tökéletesen kell magán álljon. Ha kell, holnap kiigazítom. – Az asztalra mutatott. – Ott van néhány urológiai szakkönyv, hogy felfrissítse a tudását a következő huszonnégy órában. Mirek alig figyelt az öregre. Megpillantott ugyanis négy fényképet a falon. Stefan Szafer arcképei voltak életnagyságban. Alaposan tanulmányozta a vonásait, és megállapította, hogy figyelemre méltó a hasonlóság közöttük. Egy kicsit nyírnia kell majd

a bajuszán, és esetleg a szemöldökét sötétebbre keli festenie. Mirek eleinte ideges volt, de kezdett megnyugodni. Megérezte, hogy Gogol határozottan irányítja a dolgokat. Gogol a komód legfelső fiókjából előszedett egy bőrtáskát. Letette az asztalra, majd óvatosan kinyitotta. – Még a komputerek korában is szeretik az orvosok – és különösen a specialisták – hagyományos eszközökkel meghallgatni a páciens szívét. Mirek a látszatra teljesen normális sztetoszkópra pillantott, amely a bársonnyal bélelt táskában feküdt. Gogol fölemelte a füldugó részénél fogva és magasra emelte. A krómozott fej Mirek előtt himbálódzott. Gogol ezután óvatosan beleengedte a tenyerébe. – A vizsgálat vége felé fogja használni. A fejrészbe két rövid és nagyon vékony tű van beépítve, amelyeket egy roppant erős, Ricinnek nevezett szerrel itattak át. Érdekes módon ezt a.KGB fejlesztette ki, aztán Londonban és Párizsban próbálták ki, a bolgár titkosszolgálat emberei, bolgár disszidenseken. Esernyő hegyét vonták be vele. Meglehetősen ügyetlen módszer, de mégis sikerült. Mirek megbabonázva nézte a szerkezetet. – Mennyi idő kell, míg a méreg hatni kezd? – kérdezte. Gogol óvatosan visszahelyezte a sztetoszkópot a helyére. – Húsz percen belül elálmosodik és elalszik. Egy órán belül kómába kerül. Két órán belül meghal. Magának tehát bőven lesz ideje visszatérni a hotelbe, és fölszívódni. – Van ellenszere? – kérdezte Mirek. Gogol ezüstfürtjei meglibbentek, amikor az öreg megrázta a fejét.

Eltelt huszonnégy óra, melyet ájult alvással, evéssel és kemény tanulással töltött. Időnként azonban Mirek kétségbeesett. Eszébe villant, hogy ezernyi kérdéssel áraszthatják el, amelyek közül csak legfeljebb tucatnyira tudja a választ. Reggel hatkor aztán dühösen a sarokba vágta a könyvet. Majd csak kivágja magát valahogy. Hétkor kilépett a fürdőszobából, derekára tekert törülközővel. Ania megigazította a bajuszát, és a haját is. Festékkel kicsit megvastagította a szemöldökét. A ruhák az ágyon hevertek. Nem kellett őket átalakítani. – Felöltöznék – szólalt meg Mirek. A lány leült a székre. – Tessék csak! Mirek egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán ledobta a földre a törülközőt. A lány közömbös arccal szemlélte, amíg felöltözik. – Nagyon elegáns vagy – szólalt meg végül. – És hogy érzed magad? – Be vagyok ijedve… de forr bennem a gyűlölet is. Ez legalább elnyomja a félelmemet. Közel álltak egymáshoz. Fölemelte a kezét, és megsimogatta a lány arcát. A lány hátat fordított neki, és a szürke reggelt nézte az ablakon keresztül. Mirek ekkor fölvett egy apró szerkezetet az asztalról, amely leginkább egy hallókészülékre emlékeztetett. Beledugta a

végét a bal fülébe. Gogol a távolból figyelte. Aztán fölemelt egy fémdobozt, amely akkora lehetett, mint egy gyufásskatulya. Megnyomott rajta egy gombot. – Hallja? Mirek bólintott. – Tökéletesen tisztán. Onnan nem hallani? Ania és Gogol megrázta a fejét. Gogol mély lélegzetet vett. – Nos, rendben. Indulunk. Búcsúzzanak el egymástól. Majd kint várom a hallban. Csendben álltak egymással szemben. Tisztában voltak azzal, hogy akkor sem találkoznak újból Oroszországban, ha Mirek sikerrel jár. Külön utakon fogják őket kicsempészni. Összeölelkeztek. – Órákon belül vége. Szeretlek, Ania. – Magához szorította a lányt, és megcsókolta az arcát. Várta, hogy a lány mondjon valamit. – Kérlek, Ania, kívánj jó szerencsét! A lány megrázta a fejét. – Én is szeretlek, de most menj! Mirek értetlenül a lányra meredt, aztán hirtelen megvilágosodott előtte a dolog. Amikor becsukódott a férfi után az ajtó, a lány térdre hullott. Imádkozni kezdett Mirekért, magáért, és Jurij Andropov lelki üdvéért.

27. Stefan Szafer professzor borotválkozott. Tíz óra harminc volt. A szállodai fürdőszoba falát márvány és tükrök borították. A doktor kellően fontosnak érezte magát. Bő vízzel leöblítette az arcát, majd megtörölte a bolyhos törülközőben. Egy apró ollóval megnyesegette a bajuszát, és megszemlélte művét a tükörben. Jóképűnek találta magát. Besétált a szobájába. Inge, barna nyakkendője és sötétszürke öltönye a franciaágyon hevert. Épp a nadrágját húzta föl, amikor kopogtattak az ajtón. Halén a Maresa állt az ajtóban, kezében egy fél üveg pezsgővel. – Jöttem szerencsét kívánni, Stefan. Becsusszant az ajtón, aztán felkiáltott a luxus láttán. Letette a pezsgőt az asztalra, ledobta a válláról a bundáját az ágyra, aztán a férfi karjaiba vetette magát, és rátapadt a szájára. A férfi kibontakozott az ölelésből. – Mit csinálsz itt ilyen korán, Halena? – kérdezte. – Ma korán végeztünk, hála istennek. Épp annyi időm maradt, hogy vegyek egy üveg pezsgőt. Reméltem, hogy örömmel fogadsz. Na, nem hozol poharat? A férfi rámosolygott a lányra. – Halena, most nem ihatom. Szükségem van a tiszta fejre. – Egy pohártól még tisztább lesz a fejed. Nem is örülsz nekem? • – Persze, hogy örülök. – A férfi fölvette az ágyról a nyakkendőjét, és a gallérja alá igazította. – De inni nem iszom. Majd ha visszajövök. A lány sértettnek tűnt. – Addigra kiürül. – Nem baj. Majd veszünk másikat. – Te nem is szeretsz engem. Ismét rámosolygott. – Persze, hogy. szeretlek. – Jól van, akkor az ágyban várlak… és nem lesz rajtam semmi. – Odasimult a férfihoz, és érezte, hogy a férfi lassan kezd merevedni. Megszólalt a telefon. A férfi kibontakozott az ölelésből, és odament az éjjeliszekrényhez. Felvette a kagylót. – Szafer beszél, tessék. Halena kinyitotta a táskáját. Szafer beleszólt a kagylóba. – Igen, Csazov professzor úr, készen vagyok, azonnal lenn leszek a portán. Letette a kagylót, és megfordult. Halena terpeszbe tett lábbal állt előtte, bal kezével a jobb csuklóját fogta, jobbjában pedig hangtompítós pisztolyt tartott. A lány jeges hangon szólalt meg. – Egyszerűbb dolgunk lett volna, ha iszol egy kis

pezsgőt. A férfi elképedve tátotta el a száját. – Halena? Mit… mit csinálsz? – Ha megmoccansz, keresztüllőlek. Értek hozzá, jó lövő vagyok. – Baljával belenyúlt a táskájába, miközben a fegyver csöve meg sem mozdult. Előszedett egy gyufásskatulya nagyságú fémdobozt és megnyomott rajta kétszer egy gombot. – Ülj le abba a fotelba. Így fogunk két órácskát üldögélni, aztán pedig soha nem látom a pofád többé, és nem szagolom a bűzös szád. Két emelettel lejjebb Mirek kivette a hallókészüléket a füléből, és odahajította Gogolnak. – Indulnom kell – mondta. Kezébe vette a fekete orvosi táskát, megigazította a nyakkendőjét. – Sok szerencsét – vetette utána Gogol. Amikor odaért a lifthez, nagyot sóhajtott, és azt mondta magának, hogy most következik az egész betetőzése. Megtisztította agyát a zavaró gondolatoktól, és a liftből kilépve a porta felé indult. Gogol megmutatta neki Csazov akadémikus fényképét, így könnyen felismerte. Lassan odasétált hozzá. – Szafer professzor, őszintén örülök. Mirek kezet fogott az öreggel. Erőtlen volt a kézfogása. Csazov karon fogta, és kiléptek a szállóból. A kapu előtt egy nagy, fekete Zil állt. A sofőr kinyitotta előttük az ajtót. Üvegfal választotta el őket a sofőrtől. Alig indultak el, amikor Csazov lelkesen megszólalt: – Olvastam a cikkét a Szovjetszkaja Medicinában. Hány pácienst vont be a kísérletbe? Mireknek mintha jeges marok szorította volna a gyomrát. Ezt a cikket nem olvasta. Aztán rémülete elmúlt, amikor hirtelen eszébe villant, hogy Szafer arrogáns fickó. – A statisztikailag szükséges mennyiséget – hangzott a válasza. A hirtelen támadt csendben Csazov megköszörülte a torkát. – Igen, természetesen… És az eredmények nagyszerűek voltak. Tíz percig nem kellett csevegniük, már kint jártak a városközpontból, amikor Csazov újra próbálkozott. – Abban a szerencsében volt részem, hogy megismerhetem Edward Lenczowski professzort egy szimpóziumon Budapesten, még tavaly októberben. Úgy tudom, együtt dolgoznak… Mi a véleménye róla? Mirek rápillantott, és szárazon megjegyezte: – Remélem, sikerült bevezetnem valamelyest a modern műtéti technikába… Csazov elmosolyodott, – Hát igen, nekem is az volt a benyomásom, hogy kissé… hogy is mondjam csak, túlzottan hagyományos a szemlélete. Mirek rnerev arccal bólintott, aztán elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. Szemerkélt a hó. Az utcai járókelők szőrmébe bugyolált formátlan alakoknak tűntek. Mirek tudta, hogy már csak percek vannak hátra, és megérkeznek. Érezte, hogy Csazov megmozdul mellette. Belenyúlt a zakója zsebébe, és elővett egy műanyag irattartót. Bocsánatkérő hangon megszólalt: – Itt van a belépője. Az ellenőrzés sajnos nagyon szigorú. Meg kell értenie… És sajnos a motozás is benne foglaltatik,..

Mirek feléje pillantott. – Tökéletesen megértem. A kocsi befordult egy fasorba. Az út mindkét oldalán néhány méterenként katonák álltak géppisztollyal. Kétszáz méter után egy katona leintette őket. Csazov letekerte az ablakot, és kiadta neki az engedélyt. Alapos szemügyre vétel után, minden mosoly vagy szó nélkül a százados visszaadta az iratokat. Újabb száz méter után acélkapuhoz értek, ahol mindez megismétlődött. Ezután feltárult a kapu, és begördültek a reflektoroktól megvilágított udvarba. Legalább egy tucat KGB-s toporgott a hidegben. A sofőr leállította a motort, majd kiugrott, és kinyitotta nekik a hátsó ajtót. Egy KGB-s őrnagy kísérte be őket az épületbe. Számos KGB-s tiszt volt a helyiségben, köztük Viktor Csebrikov is. Csazov lelkes szavakkal dicsérve mutatta be őket egymásnak. Mirek tökéletesen tudta, kicsoda Csebrikov. Amikor kezet fogtak, érezte, hogy felgyorsul a szívverése. – Nagyon hálásak vagyunk magának, hogy eljött – mondta neki Csebrikov. – Sajnálom, de meg kell motozzuk. Értse meg, rutinfeladatról van szó. Mindenkinek keresztül kell esnie ezen. Mirek bólintott, és nyugodtan letette a táskáját az asztalra. Valóban alaposan megvizsgálták. Levetették a zakóját és kiforgatták a zsebeit. Ugyanezt csinálták Csazov akadémikussal is. Egy fiatal KGB-s motozta meg, még a heréjét is megtapogatta. Mirek unottan tűrte a dolgot, miközben azon járt az esze, hogy fog kijutni élve ebből az épületből. Szépen visszaraktak mindent a táskájába, azután Csebrikov bekísérte őket az igazgatóságra. Orosz orvosok várakoztak odabent. Mirek egyik-másikuk nevét ismerte: például Leonyid Petrov akadémikusét. A hatvanas éveit taposó, krumpliorrú férfi nagy tekintélyű szakértő volt. Gamelli atya még Firenzében beszélt róla. Ő volt az egyes számú szakértője az urológiának a Szovjetunióban. Cinikus, pokróc modorú ember volt. A viselkedéséből lerítt, hogy a lengyelt felkapaszkodott senkiházinak nézi. Mirek gondolatban köszönetet mondott Gamelli atyának, amiért, néhány ötletet adott neki: hogyan kell az ilyen emberrel bánni. Csazov odaadta Andropov leleteit Mireknek egy dossziéban. Lengyelre volt fordítva, és kétségtelenül alaposan, nehogy a nyelvi problémák félreértéseket okozzanak. Nem számított, hogy lengyelül írták, alig értett belőlük valamit, Tudta, hogy Szafer tekintélyére kell hagyatkoznia. Amikor végül becsukta a dossziét, mindenki várakozva tekintett rá. Petrovra pillantott, és megkérdezte: – A nephron-károsodás nagyon nagy mérvű? – Nos, nem biztató – felelte Petrov. Mirek fölsóhajtott. – Hát ez természetes. Egyébként mikoriak ezek a leletek? – Mindegyikük negyvennyolc órán belül készült – felelte Csazov. Mirek rejtélyes mosollyal bólintott. Egyszerre jelentette ez azt, hogy „kiváló” és azt is, hogy „szörnyű”. – A creatinin vizsgálat is?

– Igen. Enyhe rosszallás futott át Mirek arcán. – Szeretnék egy teljesen új üledék vizsgálatot és egy elektrolit profilt. Azt javaslom, tizenkét óránként ezeket ismételjék meg. – Mirek ezután mély lélegzetet vett. – Szeretném látni a beteget. Végigmentek egy fehérre festett falú folyosón. Három lengőajtón mentek keresztül. Mindegyik előtt géppisztolyos KGB-s állt. Két másik pedig a betegszoba előtt posztolt. Kint vártak, míg Csebrikov előrement. Mirek törte meg a csendet. – Milyen a páciens mentális állapota? Petrov dühösen csattant föl. – Ehhez magának semmi köze. Foglalkozzék csak szigorúan a fizikai állapottal. Mirek tudta, hogyan reagált volna erre Szafer. – A mentális és a fizikai állapot szoros kapcsolatban áll egymással, egy hatásos kezelésnek mindkettőt figyelembe kell vennie. Egyébként mindegy. Magam is véleményt tudok alkotni. Petrov éppen válaszolni készült volna, amikor nyílt az ajtó. Csebrikov intett, hogy beléphetnek. A szoba egy luxusszálló apartmanjára emlékeztetett. A tágas ablakokon damasztfüggöny lógott. Lábuk alatt süppedő szőnyeg. Az egyik sarokban fotelek egy asztalka körül. Az ágy az ablak mellett állt, fejrészét kissé megemelték. Két KGB-s állt a sarkokban terpeszbe tett lábbal, kezükben géppisztoly. Hideg tekintettel néztek Mirekre. Andropov zöld kórházi hálóingben ült az ágyán és telefonált. Amint beléptek, letette a kagylót. Amint megpillantotta, Mireknek kitisztult a feje. Megszűnt benne a feszültség, a félelem feloldódott. Csazov professzor vezette a beteg ágyához. Amikor Andropov ráemelte a szemét Mirekre, kicsit mintha megmerevedett volna. Néhány másodperc elteltével azonban megnyugodott. Nem nyújtott kezet, csak biccentéssel nyugtázta a bemutatkozást. – Hálás vagyok lengyel elvtársainknak, hogy ideküldték magát. – Mindössze ennyit mondott. Mirek kicsit meghajolt. – Megtiszteltetés számomra, hogy a szolgálatára lehetek, főtitkár elvtárs. – Akkor kezdjen hozzá – mondta kurtán Andropov. – Főtitkár elvtárs, ez rövid vizsgálat lesz csak. Már láttam kiváló kollégáim – leleteit. Azért van szükség erre a vizsgálatra, hogy első kézből szerezzek benyomásokat. Csazov és Petrov átment az ágy másik oldalára, Csebrikov pedig az ágy lábánál állt. – Mennyi ideje van bekötve az infúzió? – kérdezte Mirek az infúziós állványra mutatva. – Harminc órája – felelte Csazov. Mirek lebiggyesztette az ajkát. – Észleltek pszichológiai hatásokat? Andropov ráemelte a tekintetét. – Szemtelenkedik? – kérdezte kurtán. Mirek Szafer helyébe próbálta magát képzelni. Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Eszem ágában sincs – felelte. – A dialízis célja, hogy elimináljuk a mérgező anyagokat a szervezetből, különösen a veséből… Tudjuk, hogy ha a beteg hosszú időn át

hozzá van kötve a géphez, ez szubliminális stresszt okozhat, ami pszichológiai sérüléssel járhat. Szó sincs arról, hogy kétségbe vonnám a szellemi képességeit, főtitkár elvtárs, de tudni szeretném kezelőorvosai véleményét. Andropov megenyhült. Petrov nem. – Ez csak hipotézis. Semmi mentális állapotváltozás nem történt, se szubliminális, se másmilyen. – Jó – felelte Mirek. Úgy döntött, most kell bevesse a nagyágyút Petrov ellen, amelyet Gamellitől hallott. – A leletek között nem láttam az ultrahang-vizsgálat eredményét. Hol van? Csazov fájdalmas arccal válaszolt. – Nem csináltunk ilyet. Mirek ugyanis tudta, hogy ezt a módszert néhány hónapja vezették be Nyugaton, a legelitebb kórházakban. Gamelli atya sejtette, hogy az oroszoknak nincs is ilyen készülékük még. Nos, jól sejtette. – Azt javaslom, csinálják meg… és a fenolsulfonftaleines székletvizsgálatot is… Talán már holnap meg is kaphatom, ugye? Andropov Csazovra pillantott, aki idegesen nyelt egyet. – Természetesen, professzor úr. Mirek ezután úgy döntött, hogy eleget blöffölt, nem keli tovább feszíteni a húrt. Eljött a cselekvés ideje. Kivette orvosi táskájából a barna bőrtokot. Amikor kiemelte belőle a sztetoszkópot, Petrov megvetően megszólalt: – Eddig azt hittem, hogy a fiatal csodadoktorokat csak az EKG érdekli. Mirek leereszkedően elmosolyodott. Odafordult Andropovhoz és megjegyezte: – Az orvostudomány természetesen tudomány, de egyben művészet is, amelyben sok szerepe van a megérzésnek is. Szeretném tehát meghallgatni a szívét, Andropov elvtárs! Andropov bólintott és kezdte kioldozni hálóinge kötőit. Ebben a pillanatban borította el Mireket a gyűlölet, amelyet erőszakkal kellett lenyelnie. Fülébe tette a hallgatót, és széthúzta Andropov hálóingét. Andropov bőre ernyedt volt, néhány ősz szőrszál borította a mellkasát. Mirek végighúzta kezét a sztetoszkóp gumiján, megfogta a krómozott fejet. Előrehajolt, keze kissé reszketett az izgalomtól. Lassan ráhelyezte a hallgatót Andropov mellkasára, s amikor ujjával erősen odanyomta, közben a főtitkár szemébe nézett. Magában ezt mondta: „Ezt Bogdán nevében, aki az apám volt”. Húsz másodpercig hagyta a hallgatót a helyén. Négy ujjnyival odébb rakta. „Ezt pedig az anyám, Hanna nevében.” Végül közvetlenül a szív fölé helyezte a hallgatót. Megnyomta egyszer, kétszer, háromszor, miközben érezte, hogy reszket a gyűlölettől. „Ezt pedig Jolanta küldi, a húgom.” Észrevette, hogy Andropov őt nézi. Hirtelen arra gondolt, hátha valami meglátszott az arcán. Igazában már nem érdekelte a dolog. Fölegyenesedett, elmosolyodott és megszólalt: – Figyelemre méltó. A körülményekhez képes figyelemre méltó. Andropov meglepett arckifejezése boldogsággá alakult át. – Mik a kilátásaim? – kérdezte. Miközben sztetoszkópját visszarakta a táskába, így válaszolt: – Főtitkár elvtárs, azt hiszem, az állapota nem olyan, rossz, mint ahogyan mondják önnek. Én azt gondolom,

hogy hosszú évekig nem lesz gondja az egészségével. Sem Csazov, sem Petrov nem tudta palástolni szkepszisét, Andropov azonban ragyogott. Mirek még hozzátette: – Szeretném még egy-két alkalommal látni önt a hét folyamán. – Ragaszkodom is hozzá – jelentette ki Andropov, aztán Csebrikovhoz fordult. – Gondoskodjék, hogy Szafer professzor semmiben sem szenvedjen hiányt.

Ugyanebben a pillanatban húsz kilométerrel odébb a Kozmosz szállóban Stefan Szafer fortyogó dühe a megaláztatásáért hirtelen úgy tört ki, mint a láva. Egy órán keresztül itt ült a fotelben és farkasszemet nézett azzal a nővel, akiről azt hitte, hogy szereti. Miközben a lány leplezetlen megvetéssel méregette. Ez az a megvetés, amitől átszakadt benne a gát. Egy hatalmas ordítással fölpattant, előremerevített ujjakkal a lány felé lódult, a torkát akarta megragadni. A lány kétszer tüzelt. Az első golyó a hasába, a másik a tüdejébe fúródott. Ezeknek normális körülmények között meg kellett volna őt állítani. De ő akkor nem volt normális. Dühe fantasztikus erőt adott. Rázuhant a lányra, megragadta a torkát, és a lendület kiütötte a pisztolyt a lány kezéből. Néhány centire volt az arca a lány arcától. Látta, hogy az arca először elvörösödik, aztán elkékül, nyelve előbukkan a szájából, szeme kigúvad. Még akkor is dühöngve szorongatta, mikor a lány már halott volt. Fejét búcsúzóul többször a padlóba verte, aztán ellökte magától. Nagy nehezen fölállt, miközben spriccelt sebeiből a vér. Belerúgott a tetembe, lekurvázta, aztán odavonszolta magát az ágyra, fölemelte a telefon kagylóját, amelyet aztán sikerült is utolsó erejével a szájához emelnie.

28. Mirek az ajtóban még egyszer visszanézett Andropovra. Az öregember is ráemelte a tekintetét, majd fáradt mozdulattal fölemelte a kezét. Mirek elmosolyodott és, visszaintett. Csak Csazov akadémikus csatlakozott hozzá a kapunál. – Nagyon várom már a holnapi előadását – mondta. – Megtisztelő, hogy ön is ott lesz, professzor úr. Jut eszembe, nem haragszik, ha inkább egyedül mennék vissza a hotelbe? Végig kell gondoljak egy sor dolgot… és ezt nehéz társaságban tennem. – Csazov arcán csalódottság tükröződött, de nem felejtette el, mit mondott Andropov Csebrikovnak. – Nem gond, professzor úr – felelte. – Majd csak engem is elvisz valaki. A kocsinál kezet fogtak, Csazov odaadta a sofőrnek a papírokat, és megmondta, hogy egyenesen vigye Szafer professzort a szállására. Mirek még kiintett a hátsó ablakon, amikor a nagy Zil kigördült a kapun. Odabent a klinikán Andropov odaszólt Csebrikovnak: – Minden előkészület megtörtént a pápa koreai fogadtatására? – Minden – felelte Csebrikov. – Már ott vannak az embereink. Hetvenkét óra és a pápa halott. – És van-e valami hír a másik lengyelről… Sciborról? – Sajnos nincs – felelte. Csebrikov bűntudatosan. – Milyen furcsa is a sors… – tűnődött el Andropov. – Az egyik lengyel azért jön, hogy meggyógyítson, a másik meg, hogy megöljön. És tudja, még hasonlítanak is egymásra. Van még valami, ami szintén furcsa. Azt olvastam a Szafer-dossziéban, hogy betegesen rossz a szájszaga. Bele is szagoltam, de én nem éreztem. Normális volt a szaga. Hirtelen fölemelte a fejét, és Csebrikovra nézett. Visítva jöttek ki belőle a szavak. – Nem volt rossz a lehelete! Ebben a pillanatban belehasított a levegőbe a telefon hangja.

A Zil ráfordult a főútra, és nyolcvanas tempóban elindult a központ felé. Mirek a vastag üvegen át hallotta, hogy megszólal a sofőr CB-rádiója, aztán a sofőr rémülten hátrafordul és rámered. Mirek azonnal megértette, miről van szó. Andropov vélhetően korábban halt meg, mint számították. Keze a kilincset kereste, de ilyen sebesség mellett öngyilkosság lett volna kiugrania. Átkozta magát, hogy nincs nála a pisztolya; nem tud magával végezni. Éles kanyar tűnt fel a távolban. Itt mindenképp lassítaniuk kell, gondolta. Mielőtt azonban kinyithatta volna az ajtót, egy mentőautó tűnt föl mögöttük. Nem ugorhatott a kerekei alá.

Odapillantott és látta, hogy a sofőr őt figyeli, aztán azt is meglátta, hogy hirtelen eltekeri a kormányt. A mentőautó orral rontott bele a Zil oldalába, amely ettől előbb kifarolt, aztán iszonyatos csörömpöléssel háromszor átgördült a tengelyén, és nekivágódott a sztráda terelőkorlátjának. Mirek ült a jobb oldali ablaknál. A bal oldalit az ütközés leszakította. Válla rettenetesen nyilallott, de hirtelen megérezte a kiömlő benzin szagát. Győzött az életösztöne. Kibújt a feje feletti nyíláson. Minden irányból futottak feléje az emberek. A mentőautó sofőrje kemény kézzel megragadta, és iszonyatos erővel a kocsiba tuszkolta. A kocsit közrefogta a tömeg. Valaki ezt kiáltotta: – És mi lesz a sofőrrel? – Már úton van a másik mentő! – kiáltotta vissza a nagy erejű sofőr jókedvűen. Mirek a vállát markolászta, és gyanította, hogy kiugrott az ízülete. Agya ezzel együtt egyfolytában azt zakatolta, nem szabad, hogy kórházba vigyék. Ekkor hallotta, hogy odaszól neki a sofőr. – Nos, a vállától eltekintve hogyan érzi magát, Mirek Scibor? Mirek meglepetten nézett a kerek képű férfira, Először teljesen megdöbbent, aztán elnevette magát: – Remélem, a legjobb elmék törik ezen a kérdésen a fejüket. – Erre mérget vehet – felelte a szalonnás pap.

Negyvennyolc órával később az Alitalia DC 8-asa, fedélzetén őszentsége II. János Pál pápával, leszállt a szöuli nemzetközi repülőtéren. Egy nappal előbb három filippinó érkezett a JAL tokiói gépével ugyanoda. Egy fiatal férfi és két fiatal nő. Az egyik nő igen szemrevaló volt.

29. Versano érsek melegen átölelte a szalonnás papot, és odavezette a szobája sarkában álló fotelekhez. – Isten hozta, Pieter. Fáradtnak látszik. Kávét? Vagy valami erősebbet? A pap megrázta a fejét. – Nem kérek, Mario. Az érsek odament az íróasztalához, és elhozott onnét egy papírt. Leült a pappal szemben és rámosolygott. – Ezt három napja tette közzé a Kreml. Idézem: Jurij P. Andropov elvtárs, a Szovjetunió Elnöki Tanácsának elnöke, az SZKP főtitkára, 1934. február 9-én 16 óra 50 perckor elhunyt. Halálának oka: nephritis, nephrosclerosis, krónikus veseelégtelenség, a belső szervek distrofiás változásai, magas vérnyomás és cardiovasculáris elégtelenség. Ránézett a szalonnás papra, és elmosolyodott. – Újabb orosz hazugság. Persze érthető. Nem akarják világgá kürtölni, hogy legendás biztonsági rendszerüket kijátszottuk. – Nem szükségszerűen, Mario – csóválta meg a fejét a pap. – Ezt hogy érti? – Úgy, ahogy mondom. Nyugodtan belehalhatott ezekbe a betegségekbe is. Versano meglepetten kapta föl a fejét. – Pieter, mi van magával? És a pápa követe, a cantante? A pap fölsóhajtott. – Soha nem is léteztek, Mario. Merő képzelgés az egész. Az érsek arcán átsuhant a rémület. – Csak nem eliminálta őket… hogy szabaduljon a bizonyítékoktól? – Mario, azt nem lehet eliminálni, ami nem is létezett. – Megőrült? Mirek Scibor hús-vér ember volt. – Valóban létezett egy Mirek Scibor. Megölte két feljebbvalóját, ezután nyilvánvalóan elkapták, és csendben kivégezték. – És az apáca, Ania Król? – kiabálta kétségbeesve az érsek. – Mennini egy magyarországi kolostorban talált rá. Van Burgh széttárta a kezét. – Ha megnézi annak a kolostornak a nyilvántartását, egy szó sincs benne Ania Królról. A főtisztelendő anya pedig nem fog emlékezni, hogy valaha is hallotta volna a nevét. – Mennini természetesen halott. – Igen, Isten nyugosztalja. – És a Nostra Trinita?. Van Burgh legyintett.

– Három szenilis vénember fantaziálgatása bor és konyak mellett. – És persze a nagy, egész Kelet-Európára kiterjedő katonai felvonulást szintén csak képzelték az emberek milliói. A szalonnás pap megcsóválta a fejét. – Dehogyis. Én úgy látom, hogy jól sikerült egy nagy dezinformációs kampány. Én az amerikaiakat gyanítom a dolog mögött… így mérték föl, milyen gyorsan és milyen mélységben működik a keleti blokk biztonsági rendszere. – És a gyilkosságok? Az étteremben? Krakkóban? A moszkvai szállodában? Van Burgh megvonta a vállát. – Ilyen mindenütt történik, még az elnyomott országokban is. – Fölállt és nyújtózkodott. – Jobb, ha most az egyszer hiszünk a Kremlnek. Jó éjt, Mario. Már az ajtónál járt, amikor az érsek utánaszólt. – Mindegy, hogy mit mond, én tudom, hogy mit higgyek. A szalonnás pap egy pillanatig csak nézte, aztán megszólalt: – Ahogy Mennini bíboros szokta volt mondani: „A hit elmeállapot”. És ne felejtse el, hogy a bíborosnak volt lelkiismerete… szőringben vezekelt. A maga szőrcsuhája az a tudás legyen, hogy a pápa követe sohasem létezett – viselje egészséggel! Kiment és finoman becsukta maga után az ajtót.

EPILÓGUS A zimbabwei Vumba hegység Mozambikra néz. Pontosabban csak akkor, amikor eloszlik a pára, amelytől a hegység a nevét kapta. Zimbabwénak ezen a részén jó néhány európai is él már a gyarmati idők óta. Főleg britek, de vannak görögök, portugálok, akik Mozambikból menekültek át a függetlenség kikiáltása után. Vannak hollandok és németek is, ezek leginkább földművelők. A legkisebb csoport a lengyeleké, ők alig vannak féltucatnyian. 1984-ben számuk jelentősen megszaporodott, amikor megérkezett két új lengyel. Három hét eltéréssel érkeztek – először a nő. Apáca volt és belépett a vumbai kolostorba, amely egy hegyoldalba épült egykori szállodába telepedett. A legtöbb apáca ír volt, ír volt a főtisztelendő anya is. Az új apáca angolt tanított a missziós iskolán. A férfi feltűnés nélkül érkezett, ő az Impala Arms Hotelben vert tanyát két hétre, aztán megvásárolt háromszáz hold földet a buja Burma-völgyben. Pletykálták, hogy az ár egy részét színaranyban fizette ki. Kezdetben sátorban lakott, aztán elkezdte építeni a házát. Kávét és banánt termelt, s a termény jó részét Európába exportálta. Kezdetben nevettek rajta, ahogy a birtokán ügyetlenkedett. De gyorsan tanult. Esténként a férfi beült Land Roverébe és fölment a kolostorhoz. Ott leült egy fatönkre és várt. Az esti ima végeztével egy apáca jött ki hozzá. Egy órácskát beszélgettek… 1987. március 7-én, majdnem három évvel azután, hogy odaérkezett, a férfi befejezte a házát. Még aznap délután megérkezett a mutarei áruházból a bútorszállító kocsi a bútorokkal, köztük egy széles franciaággyal. Aznap este a férfi a legjobb ruháját vette föl, és odahajtott a kolostor bejárata elé. Várt. Tíz perc elteltével nyílt az ajtó, és egy nő lépett ki rajta. Farmert viselt és fehér pólót. Bőrönd volt a kezében. A főnökasszony kísérte ki az épület elé, és búcsúzóul megcsókolta. Nem volt ez a búcsú végleges. A nő rendszeresen visszajár majd tanítani. De immár nem apácaként. Bőröndjében ott volt a pápai diszpenzáció. Ezúttal valóban eredeti volt. A dátum három évvel korábbi volt. Három év vezeklést kellett kitöltenie egy olyan bűn miatt, amelyet nem tudott senkinek elmondani, csak a férfinak, akihez életét kötötte. A nő nem bánta meg a három évet. A férfi sem.

VÉGE.