A homokember. Karthauzi

cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

Vége a mesének

Ka ht rt tp ha :/ uz /w i ww .s

uz

i

A homokember

ha

— Csitt, csitt, tisztelt barátom! Nem járt-e épp imént kegyelmed is Atlántiszon, és nem bír-e ott legalább egy csinos majort, mint lélekeszméi szerinti költ ői tulajdonát? Más-é egyáltalán Anzelmus üdve, mint éltet ő költészet, mely minden létez ők szent összhangját tárja elénk mint a természet legmélyebb titkát?

FORDÍTOTTA BARNA IMRE


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

uz

i

NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK

Bizonyára mindnyájan aggódtok, amiért oly réges-rég nem írtam. Anyánk alighanem zsörtöl ődik, Clara pedig tán azt hiszi, hogy a sok itteni kicsapongás közepette teljességgel el is feledtem már őt, az én egyetlenemet, kinek pedig angyali képe oly mélyen a szívembe s az elmémbe vés ődött. Pedig szó sincs ilyesmiről! Mindennap, minden órában az eszembe juttok, s édes álmodozás idézi fel bennem az én kedves kis Clarám meghitt alakját: tiszta szemében ugyanaz a sugárzó mosoly, mellyel fogadni szokott, valahányszor megtérek hozzátok. • Jaj, hogyan is írhattam volna nektek abban a zaklatott lelkiállapotban, mely eddig minden gondolatomat széjjelzilálta! Valami iszonyú lépett az életembe! Szörny űséges végzettel fenyeget ő sötét sejtelmek borítanak be fekete fellegekhez hasonlatosan, melyeken nem hatol át egyetlen vigasztaló napsugár sem. Hogy mi történt? El kell hogy mondjam neked, belátom, de már a gondolatára is őrült gúnykacaj környékez. Ó, szeretett Lotharom! Hogyan is fogjak neki, miként is tudnám veled legalább valamelyest érzékeltetni, hogy ami néhány napja történt velem, csakugyan oly gonosz csapást mérhetett az életemre? Bárcsak itt volnál, hogy te magad gy őződhess meg a dolgok állásáról, mert így minden bizonnyal azt fogod gondolni, hogy megtébolyultam, s kísérteteket látok. Egy szó, mint száz: az az iszonyatos esemény, mely107


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

nek halálos nyomát kitörölni magamból hasztalan igyekszem, nem más, mint hogy néhány napja, azaz október 30-án, déli tizenkét órakor egy barométerárus lépett a szobámba, s a portékáját kínálta. Semmit sem vettem tő le, s megfenyegettem, hogy lehajítom a lépcs őn, mire ő önként távozott. Talán máris sejted, hogy csakis egészen sajátos, az életemet mélységesen átható összefüggések magyarázhatják meg a történteket, s hogy ama szerencsétlen házaló személye bizonyára nyomasztó hatást tett rám valamiért. Helyesen sejted. Összeszedem tehát magamat, s azon leszek, hogy minél nyugodtabban és türelmesebben elmeséljek neked kora ifjúságomból annyit, amennyibő l a te eleven elmédben minden egy csapásra megvilágosodhat. Már kezdeném is, de hallom, amint felkacagsz, Clara pedig azt mondja: „Micsoda gyerekeskedés!" 1 ...Kacagjatok, kérlek, kacagjatok ki szívb ő l, könyörgök nektek! De Úristen, mit is beszélek?... A hajam az égnek áll a gondolatra, hogy ugyanolyan ő rült kétségbeeséssel esdeklem hozzátok, hogy kikacagjatok, mint Franz Moor Danielhez... Elég, térjünk a tárgyra! Ebédidő n kívül ritkán láttuk apánkat napközben, a testvéreim és én. Nyilván a hivatala foglalta el oly nagyon. De vacsora után — régi szokás szerint már hét órakor feltálalták a vacsorát — anyánkkal együtt mindnyájan átvonultunk apánk dolgozószobájába, s ott körülültünk egy kerek asztalt. Apánk pipára gyújtott, egy nagy pohár sört kortyolgatott mellé. Gyakran mesélt nekünk csodálatosnál csodálatosabb történeteket, s mesélés közben sokszor olyan izgalomba jött, hogy ki-kialudt a pipája, melyet ég ő papirossal újra meggyújtani 1 Schiller: Haramiák, V. felvonás, I. jelenet. Franz Moor és Daniel ebből a darabból való szerepl ők.

108

az én feladatom és egyik legf ő bb mulatságom volt. Ám ugyanolyan gyakran csak a kezünkbe nyomott egy-egy képeskönyvet, s némán és mozdulatlanul ült karosszékében, roppant füstfellegeket eregetve, melyek ködként ültek meg bennünket. Az ilyen estéken anyánk nagyon szomorú volt, s alighogy kilencet ütött az óra, így szólt: —Lefekvés, gyerekek, lefekvés! Jön a Homokember, már hallom is! Ilyenkor csakugyan hallottam én is mindig, amint súlyos és kimért léptek csosszannak a lépcs őn, egyre följebb és följebb: ezek voltak hát a Homokember léptei; meg is kérdeztem anyámtól, miközben ő a szobánkba vitt minket: —Mondd csak, anyus, kicsoda az a gonosz Homokember, aki mindig elzavar minket apustól? Hogyan fest? —Homokember nincs, édes gyermekem — felelte anyám —; ha azt mondom nektek: jön a Homokember, csak azt akarom mondani, hogy álmosak vagytok már, leragad a szemetek, mintha homokkal hintették volna tele. Nem értem be anyánk válaszával; mi több, gyermeki ésszel arra a kézenfekv ő következtetésre jutottam, hogy anyánk csak azért tagadja le a Homokember létezését, hogy ne féljünk t ő le, hiszen mindig a saját fülemmel hallottam, amint jön fölfelé a lépcs őn... Addig furdalta oldalamat a kíváncsiság, hogy valami közelebbit megtudjak err ő l a Homokemberr ő l s arról, hogy mi köze hozzánk, gyermekekhez, mígnem végül ahhoz az öregasszonyhoz fordultam, ki a legkisebb húgomat dajkálta, s megkérdeztem, ugyan miféle ember ez a Homokember. — Nocsak, kis Nathanaelem — felelte —, hát nem tudod? Gonosz ember az! Ha nem akar lefeküdni a gyerek, odamegy hozzá, és egy marék homokot csap az arcába, hogy kipattanjon a vérz ő szeme, amit aztán a zsákjába gyömöszöl, s a Holdba visz, eleségül a cseme109


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

téinek; a csemetéi meg ott ülnek a fészekben, görbe a cső rük, mint a bagolyé, azzal csipegetik föl a rossz kisgyerekek szemét. Csakugyan ijeszt ő alakot öltött most már képzeletemben a szörnyű Homokember; valahányszor meghallottam esténként a csoszogását a lépcs ő n, már reszkettem is a félelemt ő l, az iszonyattól, és sírás fojtogatott. — A Homokember! A Homokember!... — tört föl belő lem ilyenkor a kiáltás, egyebet hiába próbált kihúzni belő lem az anyám. A hálószobába szaladtam, s egész éjszaka a Homokember rémiszt ő lényével viaskodtam gondolatban. Ahhoz már eléggé nagy fiú voltam, hogy belássam: a Homokemberr ől, a holdbéli fészekben gubbasztó fiókáiról szóló dajkamese nem fedheti egészen a valóságot; de számomra a Homokember mégis megmaradt szörny ű séges kísértetnek, és rémült borzadállyal hallgattam mindig, amint feljön a lépcső n, s utána nagy dérrel-dúrral benyit apámhoz. Volt úgy, hogy sokáig nem jött, azután meg egymást követték a látogatásai. Évekig így ment ez, s én csak nem tudtam hozzászokni az ijesztő kísértethez, csak nem fakult el bennem a rettenetes Homokember képe. Apámhoz f űződő kap csolata egyre jobban és jobban foglalkoztatta a képze le temet; attól, hogy apámnál kérdez ősködjem róla, le. küzdhetetlen szégyenérzet tartott vissza, de hogy magam fürkésszem ki a titkot, egyes-egyedül, hogy megles. sem a mesebeli Homokembert, évr ő l évre több kedvet éreztem. A Homokember a gyermeki lelket oly kiniv. nyen lenyűgöz ő , csodálatos, kalandos dolgokra iranyi• totta a figyelmemet. Semmit sem szerettem jobban, mint koboldokról, boszorkányokról, erdei manók101 szóló, hátborzongató történeteket hallgatni vagy olvas. ni ; ám egyik mesealak sem vetekedhetett a Homokent. berrel, s én krétával, szénnel a lehet ő legtorzabb,

110

visszataszítóbb ábrázolásban az ő képével firkáltam tele asztalt, szekrényt, falakat. Amikor tízesztend ő s lettem, a gyerekszobából anyánk egy kamrácskába költöztetett, mely a folyosóról nyílott, nem messze apám szobájától. Ha kilencet ütvén az óra, annak az ismeretlen embernek a léptei felhangttak odalent, nekünk továbbra is egykett őre el kellett ynunk a szobát. Kamrácskámban hallottam, amint yit apánkhoz az ismeretlen, s kisvártatva mindig tha valami finom, különös illatú g ő z terjengett volna ázban. Kíváncsiságommal együtt a bátorság is egyre tt bennem; mindenképp meg akartam ismerkedni st már a Homokemberrel. Anyám távozása után akorta kilopództam a folyosóra, de hiába lestem, mert mire én elértem azt a rejtekhelyet, ahonnan gpillanthattam volna, a Homokember már becsukta a mögött az ajtót. Ellenállhatatlan vágyamtól ösztöve végül is elhatároztam, hogy apám szobájában ok el, ott várom meg a Homokembert. pám hallgatagságából, anyám szomorúságából "k este kitaláltam, hogy aznap ismét eljön a Homokber, így hát álmosságra panaszkodva már kilenc el őtt entem a szobából, és elrejt ő ztem egy zugban az ajtó Ott. Nyikorgott a kapu, kimért, súlyos, döng ő ek közelítettek az el őszobán át a lépcs ő felé. Anyám tett elő ttem a testvéremmel. Nagyon óvatosan yitottam apánk szobájának ajtaját. Apánk a szokása rint némán és mereven ült, háttal az ajtónak, engem vett észre; gyorsan besurrantam, s máris ott lapulat mögött a függöny mögött, mely egy közvetlenül ajtó mellett álló, apám ruháit őrző , nyitott szekrény volt húzva. Közelebbr ől, egyre közelebbr ől halottak a léptek, különös köhécselés, krákogás, morvisszhangzott a folyosón... Várakozásteli izgalomfeszketett a szívem... Most, most: egy utolsó dobs az ajtó mögött... valaki megragadja a kilin-

111


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

eset, az ajtó nyikorogva feltárul... Er őt veszek magamon, és vigyázva kikandikálok. A Homokember ott áll a szoba közepén, szemközt apámmal, vakító gyertyafényben fürdik az arca... A Homokember, a rémiszt ő Homokember nem más, mint az öreg Coppelius úr, az ügyvéd, aki néha nálunk ebédel! Csakhogy a legiszonytatóbb szörnyalak sem rémíthetett volna el jobban, mint éppen ez a Coppelius. Képzelj el egy magas, vállas férfit; a feje ormótlan, az arca sárga, mint az agyag, bozontos, szürke szemöldöke alatt zöldes macskaszempár villog élesen, nagy és vaskos orra az ajka fölé hajlik. Ferde szája gyakran húzódik kaján vigyorra; ilyenkor egy-egy mélyvörös folt t űnik föl az arcán, és furcsa, sziszeg ő hang szüremlik át összeszorított fogai között. Coppelius mindig régimódi, hamuszürke felölt ő ben, ugyanilyen mellényben és hozzá való térdnadrágban jelent meg, mindehhez azonban fekete harisnyát és csatos fekete cip ő t hordott. Kicsiny parókája épp csak a feje búbját takarta, az oldaltincsek magasan, két nagy, vörös füle fölött húzódtak, a széles, zárt hajvéd ő pedig úgy elállt a tarkójától, hogy látni lehetett azt az ezüstcsatot, mely red ő s nyakbavalóját összefogta. Egész lénye ellenszenves volt és visszataszító; mi, gyermekek azonban leginkább a nagy, csontos és sző rös mancsaitól viszolyogtunk, olyannyira, hogy nem kellett semmi, amihez ő egyszer hozzányúlt. Ezt ő észre is vette, és attól fogva örömét találta benne, ha egy-egy szelet süteményt, egy-egy szem édes gyümölcsöt, amit édesanyánk a tányérunkra csúsztatott, ilyen vagy olyan ürüggyel megérintett, élvezte, hogy könnyek szöknek a szemünkbe, és az undortól és viszolygástól rá sem tudunk többé nézni az imént még vágyva vágyott csemegére. Ugyanezt tette, ha ünnepnapokon egy pohárka édes bort töltött nekünk apánk. Hirtelen odakapott s mancsával, ső t megesett, hogy megragadta a poharat, és 112

hullakék ajkához emelte, majd valósággal ördögi kacajra fakadt, mert bosszúságunkat csak csöndes pityergéssel volt szabad kifejeznünk. Folyvást csak kis bestiáknak hívott minket; mi pedig meg sem nyikkanhattunk, ha ő jelen volt, és pokolba kívántuk a csúf, barátságtalan embert, aki szántszándékkal elrontotta a legkisebb örömünket is. Anyánk láthatóan ugyanúgy gyű lölte az utálatos Coppeliust, mint mi, ugyanis valahányszor Coppelius megjelent, anyánk vidámsága, der ű je egy csapásra szomorú és mogorva szigornak adott helyet. Apánk ellenben úgy kezelte az ügyvédet, mint valami felső bbrendű lényt, akinek t ű rni kell a gonoszkodását, s akinek a jókedve szent. Lesték Coppelius minden óhaját, az ő kedvenc ételeit fő zték, ritka borokat bontogattak neki. Amikor tehát most Coppeliust láttam magam el őtt, iszonyattal és rémülettel töltötte el szívemet a ráismerés, hogy hiszen a Homokember nem lehet senki más, csakis ő ; a Homokember most már nem a dajkamese mumusa volt, aki a holdbeli bagolyfészekbe gyermekszemeket hord eleségül a fiókáinak, nem ám, hanem e csúf, kísérteties rémség, aki gyors és örök kárhozatot hoz magával, ahol csak felt űnik. Földbe gyökerezett a lábam. Féltemben, hogy fölfedezhetnek és — ebben bizonyos voltam — szigorúan megbüntetnek, nem mozdultam, s tovább leskel ődtem a függöny mögül. Apám tiszteletteljesen fogadta Coppeliust. — Munkára fel! — reccsent rá amaz, és ledobta a felöltő jét. Apánk némán és komoran bújt ki hálóköntöaébő l, és mindketten hosszú, fekete kötényt öltöttek magukra. Hogy a kötények honnan kerültek el ő , nem tudom. Apám kinyitotta az egyik faliszekrény ajtaját; akkor vettem észre, hogy amit én oly sokáig annak tartottam, nem faliszekrény volt, hanem valami fekete reg, melyben egy kicsiny t ű zhely áll. Coppelius odalétt, kék láng sercent a t ű zhelyen. Mellette mindenféle 113


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

i uz

ha

különös készülék. Jóságos Isten... mennyire megváltozott az én öreg édesapám, ahogy most a t űz fölé hajolt! Mintha valami szörny ű , görcsös fájdalom rántotta volna rút, visszataszító, ördögi grimaszba lágy és tiszteletre méltó vonásait. Coppeliusra hasonlított. Coppelius izzóvörös fogót kapott el ő , a gomolygó g ő zökbe nyúlt, és csillogó masszát tépett ki vele, melyet buzgón kalapálni kezdett. Arra lettem figyelmes, hogy emberarcok tünedeznek fel körös-körül, de szem nélküliek: a szemek helyén iszonyú, mély, fekete barlang... - Ide a szemekkel, ide a szemekkel! - kiáltotta Coppelius tompán dörg ő hangon. Vad rémület fogott el, felsikoltottam, s rejtekhelyemr ő l kizuhantam a padlóra. - Kis bestial... Kis bestial... - csapott le rám Coppelius dühös fogcsikorgatással, azzal fölkapott, s a t űzhelyre hajított, melynek lángja máris perzselni kezdte a hajamat. - Megvan a szem... a szemecske... pompás gyermekszemecske... - dünnyögte Coppelius, miközben egy marék izzó port merített a t űzbő l, s lendületet vett, hogy a szemem közé csapja. Ekkor az apám könyörg őn égnek emelt kézzel felkiáltott: - Mester! Mester! Az én Nathanaelem szemét ne bántsd!... Ne bántsd!... Coppelius velő trázó kacajt hallatott. - No jó, hát tartsa meg a fiatalúr a szemét!... süvöltötte. - Hadd pityeregje el a magáét ezen a világon; de elő bb azért vizsgáljuk meg a szerkezet kezét meg a lábát. - Azzal kíméletlenül csuklón ragadott, hogy csak úgy ropogott, lecsavarta mindkét kezemet, majd a lábamat is, és összevissza cserélgette őket. - Sehová sem illik! Úgy jó, ahogy volt!... Értette az öreg a módját!... - súgta-sziszegte; s közben minden elsötétült, elfeketült körülöttem, minden idegszálam. 114

nden porcikám görcsbe rándult... aztán nem éreztem hhé semmit... Lágy, langyos lehelet simított végig az arcomon, úgy ébredtem, mint aki a halálból tér vissza, anyám hajolt fölibém. - Itt van még a Homokember? - motyogtam. - Nem, édes kisfiam, már réges-rég elment, nem bánthat téged! - felelte anyám, és ölelte-csókolta visszanyert magzatát. ...De miért is fárasztalak, szeretett Lotharom? Miért bonyolódom a részletekbe, amikor még annyi a mondandóm? Egy szó, mint száz: Coppelius rajtacsípett N leselkedésen, és bántalmazott. A rettegésbe, a rémületbe belébetegedtem, és több hétig lázas önkívületben nyomtam az ágyat. „Itt van még a Homokember?" Ez volt az első egészséges kérdésem: fölépülésem, megmenekülésem biztos jele. Most pedig hadd mesélem el neked gyermekéveim legszörnyű bb eseményét; ez bizonyára meggy őz téged, hogy nem bennem van a hiba, ha most minden fakón ogybemosódik a szemem elő tt; az én életemre csakugyan komor ködfátylat bocsátott valamely sötét hatalom, s e fátylat talán csak a halálom óráján tépem széjjel... Coppelius elmaradt t ő lünk, úgy hírlett, hogy a városMl is elment. Egy esztendő telhetett el, mid ő n egy este régi jó titokásunk szerint ismét körülültük az asztalt. Apánk l'Olöttébb vidám volt, az ifjúkori utazásaiból vett történetekkel szórakoztatott minket. Amikor az óra kilencet ütött, egyszerre csak halljuk, hogy megnyikordul odalent a kapu, és kimért, ólomsúlyú léptek csosszannak a lépcs őn. - Coppelius - mondta az anyám, és elsápadt. - Igen, ez Coppelius - visszhangozta apám fakó, megtört hangon. Anyám szemébe könnyek szöktek. 115

i uz

híre kelt, és tudomására jutott a hatóságoknak, melyek elő akarták állítani Coppeliust, hogy felel ősségre vonjak. Coppelius azonban nyomtalanul elt űnt a városból. ...Szeretett barátom! Abból, hogy elárulom neked: az a barométerárus és a gonosz Coppelius egy és ugyanazon személy, talán megérted, hogy fenyeget ő felbukkanását komoran int ő jelnek vélem. Emez másképp volt öltözve, de Coppelius alakja és arcvonásai túlságosan is mélyen az emlékezetembe vés ődtek, semhogy tévedésr ő l lehessen szó. Coppelius ráadásul még a nevét sem változtatta meg. Piemonti m űszerésznek adja ki magát, amint hallom, s a Giuseppe Coppola nevet viseli. Eltökélt szándékom, hogy kiállok ellene, és megboszszulom apám halálát, lesz, ami lesz. Anyámnak ne szólj e rémalak jelentkezésér ől. Add át üdvözletemet az én kedves és jó Clarámnak, neki majd nyugodtabb lelkiállapotban írok. Minden jót stb. stb.


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

—Apus, apus! — kiáltotta. — Hát muszáj ezt? —Most utoljára — felelte apám —, utoljára van itt, ígérem. De most menj, vidd a gyerekeket!... Menjetek... feküdjetek le! Jó éjszakát! Mintha súlyos, hideg kő páncél préselt volna magába, elfúlt a lélegzetem! Csak álltam, és nem mozdultam, mire anyám karon ragadott: —Gyere, Nathanael, gyere hát! Hagytam, hogy elvezessen, hálókamrámhoz vigyen. —Nyugodj meg, nyugodj meg szépen, bújj az ágyba! Aludj... aludjál! — szólt utánam; de engem leírhatatlan rettegés és nyugtalanság marcangolt, s nem jött álom a szememre. A gyű löletes és iszonytató Coppelius ott állt elő ttem szikrázó szemekkel, és kajánul vigyorgott rám; nem tudtam szabadulni e látomástól. Éjfél lehetett, amikor egyszerre borzalmas robbanást hallottam, mintha ágyú dörrent volna. Az egész ház beleremegett, dübörgő zaj süvített el az ajtóm el őtt, a bejárati kapu megnyikordulva bevágódott. —Coppelius! — kiáltottam fel rémülten, és kiugrottam az ágyból. Vel ő trázó, kétségbeesett sikoly harsant, rohantam apám szobájához, az ajtó tárva-nyitva, fojtogató gőzök gomolyogtak elő . —A nagyságos úr!... A nagyságos úr!... — jajveszékelt a cseléd... A füstölgő tűzhely előtt a földön ott feküdt az apám, holtan, feketére égett, rémiszt ően eltorzult arccal, körülötte zokogtak, nyüszítettek a húgaim... anyám ájultan hevert mellette... —Coppelius, gonosz sátán, megölted az apámat! — jajdultam fel, és elsötétült el őttem a világ. Mire apámat két nappal kés őbb a koporsóba tették, kisimultak a vonásai, ismét ugyanolyan szelíd lett az arca, mint életében volt. Vigasszal töltötte el lelkemet a gondolat, hogy talán mégsem taszította őt örök kárhozatba az ördögi Coppeliusszal kötött szövetsége... A robbanás felébresztette a szomszédokat, az esetnek 116

117

rt

ha

uz

i

CLARA LEVELE NATHANAELNEK


cr

ib

d.

co

m/

ka

Bizony, csakugyan jó ideje, hogy nem írtál, mégis elhiszem neked, hogy elmédben s szívedben ott vagyok. Hisz igencsak az eszedben járhattam, amikor legutóbbi, Lothar fivéremnek szánt leveledet őhelyette nekem címezted. Boldogan törtem fel a pecsétet, s csak akkor vettem észre a tévedést, amikor e szavakhoz értem: „Ó, szeretett Lotharom!" Itt persze abba kellett volna hagynom az olvasást, át kellett volna adnom a levelet a bátyámnak. De ha mégoly gyakran vetetted is már pajkos csipkel ő déssel a szememre, hogy megfontolt, nő ies józanságom ahhoz a háziasszonyhoz tesz hasonlatossá, aki a reászakadni készül ő házból menekülve elő bb még hamar kisimít egy ferde ráncot a függönyön, ezúttal aligha kell bizonygatnom, hogy leveled els ő szavai mélyen megráztak. Elakadt a lélegzetem, káprázott a szemem... Ó, egyetlen Nathanaelem! Vajon miféle iszonytató dolog lépett az életedbe? Izzó t ő rként hasított belém a gondolat: el kell válnunk, sosem látlak többé... Csak olvastam, olvastam tovább!... Borzalmas képet festettél az utálatos Coppeliusról. Csak most tudtam meg, hogyan történt jó öreg édesapád szörny ű és hirtelen halála. Lothar bátyámnak végül is átadtam azt, ami őt illette, ő pedig nyugtatni próbált, de kevés sikerrel. Giuseppe Coppola, a barométerárus vészjósló képe nem hagyott nyugodni, és szinte szégyellem bevallani, de még egészséges, máskor oly nyugodt álmomat is képes volt elrontani: tücsköt-bogarat összeálmodtam miatta. De igen 118

hamar, már másnap minden más színben jelent meg 'lőttem. Kérlek is, édes szerelmem, hogy ne haragudj , ha netán azt hallod majd Lothartól, hogy furcsa telmed ellenére, mely szerint Coppelius valami gozságra készül ellened, az én kedélyem ugyanolyan vidám és derű s, mint mindig. I ladd valljam meg neked nyíltan, hogy véleményem rint mindaz a borzalom és szörny űség, amiről besz, csupán a lelkedben játszódott le, a valóságos, ző külvilágnak vajmi csekély része volt benne. vén Coppelius nyilván amúgy is épp eléggé visszatató volt; azzal pedig, hogy nem szívelhette a gyermeket, igazi gyű löletet váltott ki maga iránt bel őletek, ermekekből. Természetes, hogy gyermeki képzeletedben egybemosódott a dajkamese Homokemberének a képe a vén Coppeliuséval, aki, még ha nem hittél is a Homokemlierben, megmaradt kísérteties, a gyermekekre különöNCII veszedelmes rémalaknak. Gyanús éjszakai tevés-vevése az édesapáddal arra vall, hogy titkos alkimista k isérleteket folytattak, melyeket édesanyád bizonyára rosszallott, mivel alighanem sok pénzt emésztettek fel hiába; ráadásul, mint az ilyen kísérletek megszállottjait rendesen, atyádat is elfordíthatta családjától a fels őbbrend ű bölcsesség megszerzésének hiú ábrándja. Bizoos, hogy édesapád halálát önnön óvatlansága okozta, pedig Coppelius. Azt hiszed, nem kérdeztem meg asztalt patikus szomszédunktól, el őidézhetnek-e gytani experimentumok akkora gyilkos robbanást? — Hát hogyne — felelte a patikus, s a maga alapos és rülményesked ő módján elmagyarázta, hogy s mint rülhet ilyesmire sor, és eközben furcsánál furcsább yagokat emlegetett, amelyeknek még a nevét sem dtam megjegyezni... Szinte látom, amint most bosszúság felh őzi el homlokodat a te Clarád miatt, s azt gondolod: „Szenvtelensége 119

uz

i

hogy mi lángra lobbantsuk azt a szellemet, melyr ől hű vös kábulatban azt hisszük, hogy abból az idegenb ől magából szól. Pedig nem más az, mint tulajdon énünk


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

egyetlen vékonyka sugarát sem engedi magába ama nagy rejtelemnek, mely gyakorta öleli át láthatatlan karokkal az embert; ez a leány csak a világ tarka felszínét látja, s úgy örül neki, akár a gyermek valamely aranyosan csillogó gyümölcsnek, amely pedig belül halálos mérget rejteget..." Ó, egyetlen Nathanaelem! Miért nem hiszed el, hogy vidám, derű s, gondtalan kedéllyel is megfér a sejtelem, hogy van valami sötét hatalom, amely bennünk magunkban, a mi romlásunkra tör... Bocsásd meg, amiért együgyű leány létemre megpróbálom valamiképp megértetni veled, mit is gondolok én az ilyen bels ő küzdelemrő l. Megeshet, hogy nem találom meg a megfelel ő szavakat, s te kinevetsz; nem is azért, mintha ostobaságokat gondolnék, hanem csak mert oly ügyetlenül igyekszem kifejezni magamat. Ha létezik ama sötét hatalom, mely ellenségesen és gonoszul csapdát állít a bens ő nkben, aztán gúzsba köt, és veszedelmes, kárhozatos útra vonszol minket, ahova máskülönben sohasem kerültünk volna; ha tehát létezik, akkor bizonyos, hogy ez a hatalom olyanná formálódik bennünk, mint mi magunk, ső t lénye a mi magunk lényévé kell hogy váljék, mert csak így fogunk hinni benne, csak így szorítunk neki magunkban annyi helyet, amennyire szüksége van titkos munkálkodásához. Ha van bennünk elegend ő , állhatatos és tiszta lélek er ősítette éberség ahhoz, hogy mindenkor azonnal leleplezzük az idegen, ellenséges beavatkozást, és hogy szilárd léptekkel járjuk egyre azt az utat, melyet hajlamunk és hivatásunk jelölt ki számunkra, akkor egészen bizonyosan alulmarad a gonosz ama hiábavaló küzdelemben, hogy formát öltve önmagunk tükörképévé váljék. Az is bizonyos, mondja Lothar, hogy ha már kiszolgáltattuk magunkat ama sötét lelki hatalomnak, ez a hatalom gyakran mindenféle, külvilágbeli mintákból vett, idegen alakokat is ölthet a képzeletünkben, s már csak az kell, 120

fantomja, s a vele való bens ő séges rokonságnak kedélyünkre gyakorolt roppant hatása a pokol mélyére taszít, vagy a mennyek felé emel bennünket. ...Szeretett Nathanaelem! Látod-e, mily alaposan végigtárgyaltuk Lothar bátyámmal a sötét hatalmak, a titokzatos er ő k kérdését? Van is min gondolkodnom, amióta nem kis igyekezettel feljegyeztem err ől a legfontosabbakat! Lothar ismét idézett szavait nem értem egészen, csak sejtem, mire céloznak, mégis úgy érzem, hogy szentigazak. Kérlek, hogy verd ki a fejedb ől az undok Coppelius ügyvédet meg Giuseppe Coppolát, a barométerárust! Hidd el, hogy nincs hatalmuk rajtad ezeknek az idegeneknek; csak a gonosz erejükbe vetett hit teheti ő ket számodra valóban gonosszá. Ha nem Árulkodna leveled minden egyes sora mélységes izgatottságról, ha én nem aggódnék tiszta szívemb ől az állapotod miatt, bizony, még tréfálkozhatnék is Homokember ügyvéd úron, meg Coppeliuson, a barométerárunon. Ejnye hát, fel a fejjel!... Elhatároztam, hogy én leszek az ő rangyalod, s valahányszor eszedbe jut, valahányszor rád tör álmodban az utálatos Coppelius, én jó hangos kacagással el fogom kergetni. Egy csöppet sem (élek tőle meg a csúf mancsától, engem ugyan meg nem (oszt sem ügyvédként csemegémt ő l, sem Homokemberberként a szemem világától. Soha el nem múló, szívem mélyéb ől jövő szeretettel stb. stb. stb.

121

rt

ha

uz

i

NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK


cr

ib

d.

co

m/

ka

Igen elkeserít, hogy neked szóló, legutóbbi levelemet Clara tévedésb ő l kinyitotta és elolvasta; igaz, e tévedés az én szórakozottságomnak köszönhet ő . Clara mélyenszántó bölcselkedésekkel teli válaszlevelet írt nekem, melyben részletesen bebizonyítja, hogy Coppelius és Coppola csak az én fejemben léteznek, hogy ő k csak az én énemnek a fantomjai, melyek azon nyomban szertefoszlanak, mihelyt leleplezem őket. Szinte hihetetlen, hogy mily mélyen a dolgok velejéig tud hatolni az ő ártatlan gyermekszemeib ől álmatag édessége. Sugárzó lélek! Terád hivatkozik. Beszéltetek rólam. Talán még logikai értekezésekkel is traktáltad, hogy segítsd a tájékozódásban... No, de hagyjuk ezt! Egyébiránt bizonyosnak látszik, hogy Giuseppe Coppola, a barométerárus és a vén ügyvéd, Coppelius nem ugyanaz a személy. Járok itt egy nemrégiben érkezett fizikaprofesszor el ő adásaira, akit a híres természetbúvárhoz hasonlóan Spalanzaninak l hívnak, s olasz származású. Ő hosszú évek óta ismeri Coppolát, akinek különben a kiejtésén is érz ő dik, hogy csakugyan piemonti. Coppelius német volt, bár, ha jól tudom, nem igazi német. De nem nyugodtam meg egészen. Hiába gondoljátok Clarával együtt, hogy rémeket látok, nem tudok szabadulni attól a hatástól, melyet Coppelius átkozott vonásai keltenek bennem. Hála istennek, hogy mint Spalanzanitól hallom, nincs már itt a városban. Lazzaro Spalanzani (1729-1799), olasz természettudós.

122

Csuda szerzet ám ez a professzor. Kicsi, gömbölyöd ő emberke, széles pofacsontok, pisze orr, duzzadt ajak, apró, szúrós szem. De minden leírásnál többet ér, ha valamely berlini zsebkalendáriumban megnézed Chodowiecki 1 Cagliostro-ábrázolását: 2 szakasztott úgy fest Spalanzani is. A minap, amint megyek fel a lépcs őn, észreveszem, hogy az egyik üvegajtó mögött a máskor szorosan behúzott függöny résnyire van nyitva. Magam sem om, hogyan történt, de azon kaptam magam, hogy áncsian bekandikálok. Sudár, igen karcsú, a lehet ő arányosabb termet ű , pompásan öltözött kisasszony a szobában, el ő tte asztalka, összekulcsolt két keze az talkán nyugodott. Szemben ült az ajtóval, így hát angyali szépségű orcáját is megcsodálhattam. Ő engem iem vett észre, mi több, volt valami merevség a tekintebcn, mint aki, azt mondhatnám, néz, de nem lát, bá tű nt, mintha nyitott szemmel szenderegne. Megrzongtam, s hangtalanul besiettem a helyiséggel szomszédos el őadóterembe. Kés őbb tudtam meg, hogy az a nő i alak, akit láttam, Spalanzani leánya volt, Olimpia, akit a professzor furcsa és eléggé el nem Vélhető módon elzár mindenki el ől; egyetlen teremtett lélek sem juthat a közelébe. Még a végén kisül, hogy van valami azzal a leánnyal: talán tébolyult, vagy efféle... De miért is írok neked ennyit? Jobban és részletesebben beszámolhatok minderr ől szóban. Tudnod kell ugyanis, hogy két hét múlva ott vagyok nálatok. Muszáj zontlátnom az én édes és angyali Clarámat. Remé, akkor szertefoszlik ez a rossz érzés, mely — be kell uniel Chodowiecki (1726-1801), német fest ő , rézmetsz ő . A német szikusokhoz készített illusztrációiról híres. gliostro — tulajdonképpen Giuseppe Balsamo (1743-1795), olasz ndor és alkimista.

123


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

uz

ha

Különösebb és rejtelmesebb történetet kiagyalni sem lehetne annál, amin az én szegény barátom, Nathanael, az ifjú diák keresztülment, s amit elbeszélni néked, nyájas olvasó, feltett szándékom. Ugye, te is érezted már, hogy valami a szívedet, az elmédet, a gondolataidat olyannyira csordultig tölti, hogy egyébnek nem is marad benne hely? Csupa t űz és fortyogás vagy, a vér pezsegve buzog végig az ereidben, lángba borítja orcádat. A tekinteted oly furcsa, akárha árnyalakokat fürkészne az ürességben, melyeket idegen szem nem láthat, s szavaid sóhajba fúlnak. „Mi történt önnel, az isten szerelmére?" „Mi baj, kedvesem?" — kérdezik a barátaid. Te ekkor nekiveselkedsz, hogy elmondd, amit magad el őtt látsz, de úgy, hogy izzó színét, árnyát és csillogását visszaadd, s küszködve keresed a megfelel ő szavakat. Ám eközben valami kényszer fog el, mintha már a legeslegels ő szóba bele kéne zsúfolnod mindazt, ami a tárgyban csodálatos, nagyszerű és nyomasztó, vidám és borzalmas, méghozzá úgy, hogy ez villanyos ütésként rázza meg hallgatóságodat. Csakhogy minden szót, mindazt, amire a beszéd képes, fakónak, fagyosnak, élettelennek érzel. Keresel, kutatsz a szavak után, habogsz-hebegsz, és barátaid józan kérdései jeges széllökések gyanánt süvítenek át rajtad újra meg újra, míg végül már csak pislákol benned a t űz. Ha azonban hetyke piktor módjára el őbb néhány merész vonással felvázolod a benned lobogó képet, utána nem nehéz egyre izzóbb és izzóbb színeket felhordva, nyüzsg ő , eleven tarkasággal leny űgöznöd a barátaidat, hogy a végén ugyanúgy beleéljék magukat a lelked mélyéről fakadó képzetbe, ahogyan te.

i

vallanom — csaknem a hatalmába kerített, miután kínosan tudálékos levelét megkaptam. Ezért is nem írok ma neki. Ezerszer ölel stb. stb. stb.

124

Be kell vallanom, nyájas olvasó, hogy engem voltaképp senki sem kérdezett az ifjú Nathanaelr ől. Tudnod kell azonban, hogy én író vagyok, afféle csodabogár, aki, ha az említett módon fúrja valami az oldalát, úgy érzi, mintha mindenki, akivel összeakad, mi több, az egész világ ő t faggatná: „No, mi lelte? Mesélje el, kedves barátom!" Ezért éreztem magamban kényszert, s nem is akármilyent, hogy Nathanael végzettel terhes életérő l beszéljek neked. A történet csodálatossága, különössége ámulatba ejtett, de épp ezért, s mert már a kezdet kezdetén fel kellett hogy készítselek, nyájas olvasó, a csöppet sem lebecsülend ő rejtelmekre, váltig erőlködtem, hogy jelentőségteljes, eredeti és megkapó szavakkal kezdjem Nathanael történetét. „Egyszer volt, hol nem volt...": ez a legszebb bevezetés, de hát túlságosan józan. „Élt egyszer S.-ben, a vidéki kisvárosban...": ez már valamivel jobb, mindenesetre előkészíti a kibontakozást. És ha in medias res belevágok? „Takarodjék a pokolba! — kiáltott fel düht ől és rémülettő l lobogó tekintettel Nathanael, a diák, amikor barométerárus, név szerint Giuseppe Coppola...": ezt már le is írtam, ám mintha kissé mulatságosan hatott volna a Nathanael nev ű diák lobogó tekintete, holott a történet egyáltalán nem tréfás. Egyszer űen nem jutott az eszembe olyan megoldás, ami akár a legcsekélyebb mértékben is visszaadta volna a bennem él ő kép színeit. Elhatároztam hát, hogy nem kezdem el a történetet sehogyan sem. Legyen, nyájas olvasó, a három levél, melyekhez Lothar barátom jóvoltából hozzájutottam, az a bizonyos vázlat, s mostantól azon leszek, hogy elbeszélésemmel egyre színesebbé és színesebbé tegyem a képet. Hátha sikerül, mint a jó portréfest őnek, oly hűen ábrázolnom némelyik szerepl őt, hogy ábrázolá•omban az eredeti ismerete nélkül is hasonlóságot vélsz ajd felfedezni, s őt úgy érzed netán, mintha számtalan125

i

tek, mondván: „Tó? Tükör? Ugyan!... Reá tudunk-e


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

uz

szor láttad volna már a tulajdon két szemeddel. Hátha elhiszed akkor, ó, nyájas olvasó, hogy nincs csodálatosabb és nagyszerű bb, mint a való élet, s hogy amit a költő tud, az végs ő soron csak annyi, mintha vaksi tükörben elmosódó képét adná a valóságnak. Hogy világosabbá tegyem a bevezetést, azzal kell kiegészítenem a három levelet, hogy nem sokkal Nathanael apjának halála után Nathanael édesanyja magához vette egy szintén elhalt távoli rokon árván maradt két gyermekét, Clarát és Lothart. Clarában és Nathanaelben heves és kölcsönös vonzalom ébredt, és mert nem is volt ebben semmi kivetnivaló, már eljegyezték egymást, amikor Nathanael elhagyta a várost, hogy G.-ben folytassa tanulmányait. Innen írta legutóbb idézett levelét, itt hallgatja a híres-neves fizikaprofesszor, Spalanzani előadásait. Innentő l most már bízvást folytathatnám is az elbeszélést, ám Clarát oly elevenen magam el őtt látom, hogy hasztalanul próbálom elfordítani róla tekintetemet, mint azelő tt is mindig, ha bájosan rám mosolygott. Szépnek Clara semmiképp sem számított; így vélekedtek legalábbis mindazok, akiknek mesterségük, hogy a szépséget vizsgálgassák. Az építészek mégis magasztalták termetének tiszta arányait, s noha a fest ők mármár túlságosan is sz űziesnek találták nyakának, vállának és keblének formáit, csodaszép Magdolna-hajába egytő l egyig mind belészerettek, és Batoni-koloritról, áradoztak. Egyikük, egy igazi fellegjáró, Clara szemét, ki tudja, miért, Ruisdael-féle 2 tóhoz hasonlította, melynek tükrén ott remeg a felh ő tlen ég tiszta azúrja, erdő-mező virágai s gazdag táj tarka, víg tenyészete. A költő k, a dalnokok azonban még ennél is tovább men'

I Utalás Pompeo Batoni (1708-1787) B űnbánó Magdolna című festményére. 2 Jacob van Ruisdael (1628-1682), németalföldi tájképfest ő .

126

vajon nézni e leányra anélkül, hogy pillantásából csodálatos, mennyei zenék, hangzatok ne áradnának felénk, ne töltenének el bennünket a lelkünk legmélyéig éberéggel és izgalommal? Ha ett ő l nem dalolunk magunk is alami igazán szépet, akkor bizony fabatkát sem érünk, ezt félreérthetetlenül ki is olvashatjuk a Clara ajka szögletében bujkáló finom mosolyból, amikor valami nyekergésre vetemedünk, melyet dalnak szánunk, holott az csupán kusza hangok hamis összevisszasága." Így igaz. Clarában egy der ű s és elfogulatlan gyermek gyermeki fantáziája m ű ködött, mely mélyen érz ő és nő iesen gyengéd lelke mellett igen világos aggyal, éles szemmel párosult. A ködösen ömleng ő széplelkeknek meggyúlt vele a bajuk, mert fölöslegesen sok beszéd helyett — Clara hallgatag természetét ől ez amúgy is Igen lett volna — Clara egyenes tekintete és ama noman gúnyos mosoly azt mondta nekik: „No, de dves barátaim! Hogy a csudába várhatjátok el t őlem, gy elmosodó árnyképeiteket hús-vér, eleven, valósás alakoknak tekintsem?" Clarát ezért aztán sokan övös, érzéketlen, prózai teremtésnek könyvelték el; ások ellenben, olyanok, akik tudták, milyen a teljes tllel kimondhatatlanul szerették a jó kedély ű , eszes ermeklányt, mindenekel ő tt Nathanael, akit er ő és jó dély vezérelt mind a tudományban, mind a m űvészelokben. Clara szívvel-lélekkel ragaszkodott szerelmeséhez, s az első árnyak akkor vetültek életére, amikor meg ,

kellett t őle válnia. Mily örömrepesve vetette magát Nathanael karjaiba,

ön Nathanael a Lotharnak írott, utolsó levelében ígéretéhez híven megérkezvén szül ővárosába, édesja szobájába lépett! Úgy lett, ahogyan Nathanael tte; abban a pillanatban, hogy viszontlátta Clarát, gondolt ő sem Coppelius ügyvéd úrra, sem pedig 127


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

Clara tudálékos levelére; elszállt bel őle minden rosszkedv. Nathanaelnek mindazonáltal igaza volt, amikor Lothar barátjának arról írt, hogy a visszataszító barométerárus, Coppola felbukkanása gonosz beavatkozás az életébe. Érezhet ő vé vált ez mindannyiuk számára, mert Nathanael már a legels ő napokban olyannak mutatkozott, mint akit kicseréltek. Nyomott képzelgés kerítette hatalmába, s hamarosan oly furcsán kezdett viselkedni, mint korábban soha. Az egész életét, mindenestül, álomként, sejtelemként élte át; unos-untalan arról beszélt, hogy az ember hiába hiszi magát szabadnak, sötét hatalmak szörnyű játékainak van kiszolgáltatva, s ez ellen hasztalan lázadoznia, jobb, ha alázatosan aláveti magát a sors akaratának. Odáig ment, hogy kijelentette: nagy botorság azt hinni, hogy az ember önmagának köszönheti, amit a m űvészetben vagy a tudományban alkot; hiszen az az elragadtatás, mely az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges, nem az emberb ől magából fakad, hanem valami rajtunk kívül álló, fels őbbrend ű szellem hatásából. A józan Clarában mélységes visszatetszést keltettek ezek a misztikus ködképek, ám a vitát hiábavalónak érezte. Ha azonban Nathanael azt bizonygatta, hogy Coppelius maga a gonosz szellem, melynek ő a hatalmába került annak idején, amikor a függöny mögül leselkedett, meg hogy ez az undok démon irtózatos csapást fog mérni az ő szerelmükre, Clara elkomorult, és azt mondta: — Úgy van, Nathanael! Igazad van, Coppelius csakugyan ártó, gonosz szellem, mely szörny ű dolgokra képes, olyan, mint maga a megtestesült ördögi hatalom, de csak akkor, ha nem vered ki őt a fejedből, a gondolataidból. Csak addig létezik, addig munkálkodik, ameddig hiszel benne; hatalma a te hited. Nathanaelt bosszantotta, hogy Clara a démon létezé128

sét csak az ő képzeletében hajlandó elismerni, s ördögökrő l és sötét hatalmakról szóló misztikus tanokkal hozakodott el ő , de Clara, az ő nem kis bosszúságára, hirtelen félbeszakította ilyenkor a vitát valami közömbös apróság ürügyén. Nathanael úgy vélte, hogy h űvös és érzéketlen természet ű emberek számára felfoghatatlanok az ilyen mélységes rejtelmek, s nem vette észre, hogy Clarát éppenséggel az efféle alacsonyabb rend ű lelkek közé sorolja; így hát nem és nem hagyott fel a próbálkozással, hogy beavassa a leányt e rejtelmekbe. Már kora reggelenként ott állt Clara mellett, miközben Clara a reggeli készítésénél segédkezett, s mindenféle misztikus könyvekb ő l idézgetett, amíg Clara rá nem szólt: — Mit szólnál hozzá, kedves Nathanaelem, ha azt vetném a szemedre, hogy te vagy a gonosz szellem, s káros hatással vagy a kávéra? Ha ugyanis hagyok a csudába mindent, amint kívánod, s a szemedbe fúrom a tekintetemet, amíg fölolvasol, kifut itt nekem a kávé, s ti nem kaptok reggelit! Nathanael erre hevesen becsapta a könyvet, és vérig sértve a szobájába rohant. Azel őtt igen jól írt; szórakoztató, eleven történeteit Clara mindig a legnagyobb élvezettel hallgatta; most azonban komor, érthetetlen, megfoghatatlan dolgokat költött, s noha Clara ezt tapintatosan nem mondta ki, ő mégis érezte, mily semmitmondók számára az írásai. Clara ki nem állhatta azt, ami unalmas; pillantása és szavai mindig elárulták leküzdhetetlen szellemi álmosságát. Márpedig Nathanael mostani írásai fölöttébb unalmasak voltak. Nathanael mind bosszantóbbnak érezte Clara h űvös és prózai kedélyét, s Clara sem tudta leküzdeni Nathanael sötét, komor, unalmas misztikája miatti ellenérzését, így hát észrevétlenül egyre távolabb és távolabb kerültek egymástól lélekben. Maga Nathanael is kénytelen volt beismerni, hogy a 129


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

csúf Coppelius képe elhomályosodott benne, s gyakorta kimondottan nehezére esett, hogy költeményeiben kellő en eleven színekkel jelenítse meg a sors végzetes mumusát. Végtére elhatározta, hogy ama komor sejtelemrő l ír verset, mely szerint Coppelius szétzúzza a szerelmét. A versben igaz szerelem f űzte egybe őt és Clarát, ám itt-ott mintha valami sötét mancs nyúlt volna az életükbe, megtépázva a boldogságukat. Már az oltár elő tt állnak, amikor megjelenik a rettenetes Coppelius, és megérinti Clara tündökl ő két szemét, mire azok sisteregve égő , véres szikraként Nathanael mellkasára pattannak; Coppelius ekkor megfogja őt, és lángoló tű zkoszorú közepére penderíti, mely oly sebesen pörög, akár a forgószél, és zúgva-süvítve magával ragadja őt, Nathanaelt. Valami feldübörög, mint amikor orkán csap bő szen a tenger habzó hullámai közé, melyek ősz sörényű , fekete óriások gyanánt, kétségbeesetten tornyosulnak egymás hegyibe. Mind e dübörgés közepett azonban meghallja Clara hangját: „Miért nem nézel meg jobban? Coppelius becsapott, nem az én két szemem perzselte meg a melledet, hanem a tulajdon szíved vérének ég ő cseppjei... Hisz megvan a szemem, tekints rám!" „Clara hangja ez, és én az övé vagyok mindörökre" — gondolja Nathanael. Ez a gondolat mintha gátat vetne a t ű zörvénynek s megállítaná, a feneketlen mélységekben tompán elhal a morajlás. Nathanael Clara szemébe néz. De Clara szeméb ől a halál néz vissza rá nyájasan... Igen higgadt és józan volt Nathanael mindaddig, amíg a verset írta; csiszolgatta, javítgatta a sorokat, a verslábak kényszere addig nem hagyta nyugodni, míg tiszta összhangzatot nem sikerült teremtenie. Amikor azonban végre elkészült, s hangosan felolvasta magának a költeményt, iszonyat, vad rémület fogta el, és felkiáltott: — Kié e borzalmas hang?! 130

De kisvártatva megint csupán azt érezte, hogy igen jól sikerült vers ez, és valami azt súgta neki, hogy okvetlenül lángra is fogja lobbantani Clara hideg lelkét, noha nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi végb ől is kéne lángra gyújtania Clara lelkét, mi végb ől is kellene őt voltaképp e szörny ű séges képekkel, a szerelmüket elpusztító, rettent ő végzettel ijesztgetnie. Nathanael és Clara az anyai ház kiskertjében üldögéltek. Clara boldog volt, mert Nathanael már három napja, amióta a költeményén dolgozott, nem gyötörte ő ket álomképekkel és sejtelmekkel. Nathanael is élénken és vidáman vett részt a szórakoztató társalgásban, mint régen, úgyhogy Clara meg is jegyezte: — Végre ismét az enyém vagy egészen! Ugye, hogy sikerült elkergetnünk a csúf Coppeliust? Csak ekkor jutott Nathanael eszébe, hogy hiszen ott a zsebében az a vers, azért hozta magával, hogy felolvassa. Mindjárt elő is vette, és olvasni kezdett; Clara pedig megint valami unalmas dologra számítva, megadóan elhallgatott, s a kézimunkája fölé hajolt. De amint egyre sötétebbek és sötétebbek lettek a komor kép színei, Clara az ölébe ejtette a kötést, és döbbenten bámult Nathanael szemébe. Nathanaelt kérlelhetetlenül magával ragadta tulajdon verse, a bels ő tűz vérvörösre festette orcáját, szeméb ő l könnyek törtek el ő ... Amikor végre befejezte, mélységes kimerültség fogta el, felnyögött, megragadta Clara kezét... és kétségbeesett, vigasztalan zokogás tört fel bel őle: —Jaj, Clara, Claral... Clara gyengéden a keblére ölelte, és csöndesen, de nagyon határozottan azt mondta: —Nathanael... édes Nathanael!... Dobd ezt a bolond, értelmetlen, őrült verset a t űzbe... Nathanael felpattant, és éktelen haraggal ellökve magától Clarát, így kiáltott: —Te élettelen, átkozott gép! 131


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

Azzal elrohant, a lelke mélyéig megsértett Clara pedig keserves könnyekre fakadt. — Sohasem szeretett, hiszen nem ért meg engem! — zokogta fennhangon. Ekkor Lothar lépett a lugasba; Clarának el kellett mesélnie, mi történt. Lothar tiszta szívből szerette a húgát, Clara minden egyes panaszszava szikraként égette a lelkét, s az álmodozó Nathanael iránt régóta érzett viszolygása most vad haragként vetett lángot. Nathanaelhez sietett, kemény szavakkal fölrótta neki az ő szeretett húga iránt tanúsított bolond viselkedését, mire Nathanael felfortyant, s ugyanoly keményen visszavágott. Ha ő képzelg ő , eszel ős különc, akkor a másik nyomorult, közönséges, mindennapi figura... A párbaj elkerülhetetlen volt. Megegyeztek, hogy másnap reggel a kert mögött, az el őírások szerint élesre fent tőrrel verekszenek meg. Hallgatagon és komoran lézengtek egész nap. Clara hallotta heves veszekedésüket, és látta, amint a vívómester szürkületkor beállít a tőrökkel. Sejtette, mi készül. A párbaj színhelyére érve Lothar és Nathanael vészjósló némasággal lekanyarította köpenyét, és ég ő szemükben vérszomjas harci kedvvel máris egymásnak estek volna, de ekkor Clara viharzott be a kertkapun zokogva. — Előbb engem döfjetek le hamar, ti ijeszt ő vademberek! — sikoltotta. — Ugyan miért is éljek tovább ezen a világon, ha a kedvesem a bátyámat, vagy a bátyám a kedvesemet Lothar leeresztette a fegyvert, és némán lesütötte a szemét, Nathanael keblében pedig szívettép ő fájdalommal egyszeriben ismét fölfakadt mindama szerelem, amit ragyogó ifjúsága legszebb napjaiban az ő kedves Clarája iránt érzett. A gyilok kihullott a kezéb ől, Clara lábai elé vetette magát. — Meg tudsz-e még egyszer bocsátani, egyetlen, édes 132

Clarám?... Meg tudsz-e bocsátani, szeretett testvérem, Lothar?... A jó barát mélységes fájdalma megrendítette Lot hart; záporozó könnyek közepette, megbékélten borultak egymás karjaiba, és mindhárman megfogadták, hogy mostantól szű nhetetlen szeretetben és h űségben élnek, és sohasem hagyják egymást cserben. Nathanael úgy érezte, mintha valami súlyos és nyomasztó tehert ől szabadult volna meg, s őt mintha fellázadván ama sötét hatalom ellen, amely eddig fogva tartotta, egési fenyegetett létét sikerült megmentenie. Még három boldog napot töltött szeretteivel, majd visszavonult G.-be azzal, hogy még egy utolsó esztend őt tölt ott, s utána végleg megtér szül ővárosába. Anyja elő tt titokban maradt mindaz, ami Coppelius'mai volt kapcsolatos; tudták ugyanis, hogy iszonyat fogja el, ha csak rágondol, mert Nathanaelhez hasonlóan ö is Coppeliust tette felel őssé férje haláláért. Bizony, jócskán elképedt Nathanael, mid őn, vissza akarván térni lakásába, azt kellett látnia, hogy az egész ház romhalmazzá égett, csak a csupasz t űzfalak meredeznek az égnek. Noha a földszinti patikus m űhelyében keletkezett a tűz, s így lentről fölfelé terjedt, Nathanael bátor és életrevaló barátainak sikerült még épp jókor behatolniuk Nathanael legfels ő emeleti szobájába, s kimentették könyveit, kéziratait, m űszereit. A holmit épségben átszállították egy másik épületbe, s ott el őre lefoglaltak neki egy szobát, melybe Nathanael most lastént be is költözhetett. Nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy új szoa Spalanzani professzor lakásával szemben van, s an sem látott semmi különöset, hogy az ablakból enesen abba a szobába lát, ahol Olimpia szokott gélni egymagában; testének körvonalai világosan hető k voltak, az arcvonásai azonban már összemo-

133


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

sódtak. Az mindenesetre mégiscsak felt űnt neki idővel, hogy Olimpia sokszor órákig ül tétlenül egy kisasztalnál, ugyanabban a testhelyzetben, mint annak idején, amikor az üvegajtón keresztül megpillantotta; és mozdulatlan tekintettel, mintha ő t, Nathanaelt nézné. Kénytelen volt magában elismerni, hogy soha még ennél formásabb termet ű leányt nem látott! Az ő szíve persze Clarával volt teli, a merev, nyársat nyelt Olimpia tökéletesen hidegen hagyta, s könyveib ől felnézve, csupán olykor vetett egy-egy futó pillantást a szép szoborra, ez volt minden. Egy napon épp Clarának írt, amikor halkan kopogtattak. „Tessék!” kiáltására Coppola visszataszító ábrázata jelent meg az ajtórésben. Nathanael szíve iszonyatosat dobbant. Ám eszébe jutott, mit is mondott neki Spalanzani a honfitársáról, Coppoláról, no meg hogy ő maga mily buzgó ígéretet tett kedvesének Coppeliusszal, a Homokemberrel kapcsolatban; elfutotta hát a szégyen, amiért rémeket lát, mint egy kisgyerek, er ő nek erejével összeszedte magát, és a lehet ő legnyájasabb, legfesztelenebb hangon így szólt: - Nem kell nekem barométer! Menjen isten hírével, jóember! De Coppola addigra bent termett a szobában, széles száját rút vigyorra húzta, hosszú, ő sz pillái alól szúrósan elő villogott a két apró szeme. - Dehodzs barométer, dehodzs barométer!... - károgta rekedten. - Szép szemek is van... szép szemecske!... - Mit kínálgatsz, te tébolyodott?! - kiáltott fel Nathanael rémülten. - Szemet?... Szemet?!... Ekkor Coppola félrerakta barométereit, roppant kabátzsebébe nyúlt, csíptet ő ket és pápaszemeket halászott elő , és az asztalra rakosgatta őket. - Nesze... nesze... pápaszem... orrára pápaszem, ez 134

van nekem szemek... szép szemecske! - Azzal mind több és több szemüveget kotort el ő , mígnem furcsa csillogás-villogás támadt az asztalon. Ezernyi szempár nézett, hunyorgott, meredt Nathanaelre, ő pedig nem tudta levenni a tekintetét az asztalról; Coppola egyre csak rakta-rakta elébe a pápaszemeket, egyre vadabbul lángoló pillantások metszették egymást keresztül-kasul, vérvörös sugarakkal nyilazva Nathanael keblét. Eszeveszett rémület lett úrrá Nathanaelen. - Elég! Elég, te iszonyatos ember! - kiáltotta el magát, és karon ragadta Coppolát, aki éppen újabb szemüvegekért nyúlt a zsebébe, noha már egy tenyérnyi hely sem volt az asztalon. Coppola viszolyogtató, rekedt heherészéssel kibújt a szorításából. - Nahát... Ha nem, nem... De itt megvan ám csak a szép üveg - habogta, miközben besöpörte és elrakta az Összes szemüveget, s felölt ője oldalzsebébő l pedig egy sor kisebb-nagyobb látcsövet húzott el ő . Mihelyt a pápaszemek elt ű ntek, Nathanael megnyugodott, Clara Jutott eszébe, belátta, hogy a szörny ű kísértet csakugyan képzeletének szüleménye volt, hogy Coppola tiszteletre méltó mű szerész, optikus, és semmiképp sem lehet Coppelius elátkozott hasonmása, szelleme. Ráadásul a látcsövekben, melyeket Coppola most az asztalra rakosgatott, az égvilágon semmi különös nem volt, kísértetiesnek pedig, mint a pápaszemek, végképp nem voltak mondhatók; így hát, hogy mindent jóvátegyen, Nathansel elhatározta, hogy ez egyszer vesz is valamit Coppolátó'. Fölvett egy kicsiny, igen finoman megmunkált eblátcsövet, és próbaképp kinézett vele az ablakon. ég soha életében nem volt dolga ilyen látcs ővel, mely tárgyakat ily tisztán, élesen és ily kézzelfogható zelségbe hozta volna. Önkéntelenül bepillantott Spanzani szobájába; Olimpia most is ott ült, úgy, mint máskor: karja a kisasztalon nyugodott, két keze összekulcsolva... Most első ízben jól szemügyre vette Olim135


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

pia csodaszép arcát. Épp csak a szemében látott valami furcsa, élettelen merevséget... Ám ahogy élesebbre állította a messzelátót, egyszer csak úgy látta, mintha holdfényszerű , nedves derengés éledne Olimpia két szemében. Mintha most csillana meg bennük el őször az értelem fénye; egyre elevenebb és elevenebb lett a leány tekintete, Nathanael megbabonázottan könyökölt az ablakban, nem tudott betelni a mennyei szépség ű Olimpia látványával. Mintha mély álomból ébresztette volna Coppola krákogása, harákolása. - Tre zecchini... három dukát! - szólalt meg a háta mögött az ezermester. Nathanael egészen meg is feledkezett már róla; gyorsan leszámolta neki a kért összeget. - Szép szeme... szép szemecske!... Nemdenem?... kérdezte Coppola ellenszenves, rekedt hangján, kajánul vigyorogva. - Igen, igen - hagyta helyben Nathanael ingerülten. - No, isten vele, barátocskám! Coppola furcsa, sanda pillantásokat vetett Nathanaelre, miközben kioldalgott. A lépcs őházban felkacagott. - Hát igen - motyogta. magában Nathanael -, bizonyára azért nevet ki, mert túl drágán vettem meg t őle ezt a kicsiny látcsövet... túl drágán... Ahogy így motyogott, hirtelen mintha hátborzongató, mély halálhörgés borzolta volna végig a szoba csöndjét; Nathanael lélegzete is elakadt... De hisz a tulajdon sóhajtását hallotta, semmi kétség. „Clara - gondolta - joggal tart engem buta képzelg őnek; hát persze, hogy nagy bolondság, s őt több, mint bolondság, hogy még most is oly furcsán rémüldözöm arra az ostoba gondolatra, hogy túl sokat adtam Coppolának a látcsőért. Nem is értem, mit ől van ez..." Visszaült, hogy befejezze Clarának szánt levelét, ám egyetlen pillantással meggy őződvén róla, hogy Olimpia még mindig ott ül, valamely ellenállhatatlan er őnek engedelmeskedve, egyszeriben felpattant, megragadta 136

Coppola messzelátóját, és addig le nem vette szemét a csábító Olimpiáról, míg jó barátja, Siegmund el nem jött érte, hogy együtt menjenek Spalanzani professzor elő adására. A végzetes szoba üvegajtaja mögött a függönyt szorosan behúzták, így hát ezúttal nem láthatta meg Olimpiát, s kés őbb, az ablakból sem, pedig a következ ő két napon el sem mozdult onnét, folyvást csak őt leste Coppola látcsövével. Harmadnap még az ablakokat is elfüggönyözték. Kétségbeesetten, vágytól és forró epekedést ől ű zve a kapu elé sietett. Olimpiát libbentette elébe a szellő , ő lépett elő a lombok közül, ő nézett rá óriási, sugárzó szemekkel a tiszta patakokból. Clara képe nyomtalanul elt űnt a szívéből, csak Olimpiára tudott gondolni, és fennhangon siránkozott, mondván: - Jaj, szerelmem fenséges, nagyszer ű csillaga, hát csak azért jöttél föl, hogy egykett őre kihunyj ismét, és magamra hagyj e koromsötét, vigasztalan éjszakában? Épp visszaindult volna a szobájába, amikor lárma ütötte meg a fülét. Észrevette, hogy Spalanzani házában valami készül: az ajtók tárva-nyitva, a legkülönfélébb holmikat cipelik befelé, az els ő emeleti ablakok kiemelve, fürge cselédek sepernek-porolnak roppant kefeseprű kkel, asztalosok és kárpitosok kopácsolnak és csapkodnak odabenn. Nathanael megállt, és elképedve bámult fölfelé. Ekkor Siegmund lépett oda hozzá: - No, mit szólsZ a jó öreg Spalanzanihoz? - kérdezte nevetve. Ugyan, mit szólna, felelte Nathanael: hiszen semmit tud a professzorról, és nagy csodálkozással nézi, soda eszeveszett jövés-menés és munkálkodás kezött ebben a csöndes és komor házban. Erre aztán gtudta Siegmundtól, hogy Spalanzani másnap nagy epséget tart, koncert és bál is lesz, amire hivatalos a egyetem. Azt beszélik, hogy Spalanzani most el őször

137


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

mutatja be a nyilvánosságnak Olimpia leányát, akit oly sokáig óvott féltékenyen az idegen pillantásoktól. Otthon Nathanael rá is bukkant a meghívóra, és másnap — egymás után érkeztek a fogatok, a feldíszített teremben csillárok ontották a fényt — torkában dobogó szívvel ő is időben beállított a professzorhoz. A vendégsereg népes volt és tündökl ő . Olimpia igen gazdag és ízléses öltözékben jelent meg. Finom arca, pompás termete mindenkit leny űgözött. Hátának kissé furcsa hajlásáról, derekának darázsvékonyságáról mintha a túl szoros fűző tehetett volna. Járásában és testtartásában volt valami szaggatottság és merevség, ami némelyekben visszatetszést keltett, de ezt meg a társasági kényszer rovására írták. Megkezdődött a koncert. Olimpia zongorán játszott, méghozzá remekül, s már-már metsz ően tiszta üveghangon előadott egy bravúráriát. Nathanael csupa elragadtatás volt; az utolsó sorban állt, és a gyertyák vakító fényében nem tudta Olimpia vonásait tisztán kivenni. Ezért észrevétlenül el ővette Coppola messzelátóját, azon át kezdte nézni a szép Olimpiát. S ekkor, jaj, ekkor vette észre, hogy vágyakozással telve őt, őt nézi a leány, hogy minden egyes hangnak csak ama szerelmes pillantás ad igazán értelmet, mely az ő szívéig hatol, és lángra gyújtja. A mesterkélt futamokat a szerelemt ő l átszellemült lélek mennyei ujjongásának vélte Nathanael, s amikor végül a kádenciát befejez ő , hosszan kitartott trilla hangjai belehasítottak a terem csendjébe, úgy érezte, mintha izzó karok ölelnék át hirtelen, és nem tudván tovább türt őztetni magát, hangosan felkiáltott: —Olimpia! Minden szem reá szegez ődött, volt, aki nevetett. A templomi orgonista azonban az addiginál is komorabb képet vágott, s csak annyit dünnyögött: —Nono! 138

A koncert véget ért, megkezd ődött a bál. „Egy tánc vele... ővele..." Ez lett most Nathanael egyetlen célja, nem vágyott, nem kívánt mást, csak ezt; de hát hogyan is vehetné magának a bátorságot, hogy őt, az est királynőjét, táncra kérje? És mégis!... Maga sem tudta, hogyan történt, de mire a tánc megkezd ődött, ott állt Olimpia mellett, akit még senki sem kért fel, s alig tudván néhány szót elrebegni, megragadta a kezét. Jéghideg volt Olimpia keze, mintha a halál hidege lúdbőrözött volna végig Nathanaelen, de amikor Olimpia szemébe nézett, szerelemmel és vágyakozással teli pillantás nézett vissza rá, s ett ől azon nyomban érezni kezdte Olimpia hideg kezében az élet lüktetését, az eleven vér forró áramlását. Az ő lelkében is fellángolt az életkedv; átkarolta hát a szép Olimpiát, és a terem forgatagába vetette magát vele. Mindig úgy hitte, hogy jól táncol, ám az a hihetetlen pontosság, amellyel Olimpia a tánc ütemét tartotta, s amely miatt ő el-eltévesztette a lépést, hamarosan rádöbbentette, mennyire híján van a ritmusérzéknek. Mindazonáltal esze ágában sem volt más n őkkel táncolni, azokat pedig, akik Olimpiát felkérték, meg tudta volna fojtani. De Olimpiát csupán két ízben kérték fel; csodálkozva látta, hogy petrezselymet árul, így hát újra meg újra ő kérte fel. Bizony, ha a szép Olimpián kívül egyébre is van szeme Nathanaelnek, elkerülhetetlen lett volna az Összezördülés; a fiatalemberek köreiben itt is, ott is felhangzó félhangos, alig leplezett kuncogást ugyanis félreérthetetlenül a szép Olimpia váltotta ki, akire valamely ismeretlen oknál fogva furcsán kíváncsiskodó pillantások szegez ődtek. A tánc és a b őven benyakalt bor hevében Nathanael levetkőzte minden szokásos félszegségét. Ott ült Olimpia mellett, keze a kezében, és t űzben égve, átszellemülten a szerelmét ecsetelte; összevissza szavait ő maga sem értette, nemhogy Olimpia. Azazhogy Olimpia talán 139


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

mégis; hisz csak nézett-nézett a szemébe, és nem fogyott ki a sóhaj okból: —ó, ó, ó!... Nathanael meg imigyen válaszolt a sóhaj okra: —Te csodálatos, te mennyei n ő !... Szerelem mennyországának reménysugara, te!... Egész létem ott remeg a te mélységes lelked tükrén... S még mondott más efféléket, ám Olimpia válasza mindegyre csak sóhaj tozás volt: —ó, ó, ó!... Spalanzani professzor elsétált néhányszor a boldog pár el ő tt, és valami furcsán elégedett mosollyal nézett rájuk újra meg újra. Jóllehet egészen más világban járt Nathanael, egyszerre mégiscsak felt ű nt neki, milyen sötét lett ideát, Spalanzani professzornál; körülnézett, és nem kis megrökönyödésére azt látta, hogy a kiürült táncteremben épp a két utolsó gyertya készül kihunyni. A muzsikának, táncnak vége volt rég. — Válni kell, jaj, válni kell! — kiáltotta vadul és kétségbeesetten, megcsókolta Olimpia kezét, majd a szájához hajolt; jéghideg ajak simult az ő tüzes két ajkához... Olimpia fagyos kezének érintése megborzongatta; egy pillanatra a halott menyasszony regéje ötlött fel benne, Olimpia azonban szorosan magához húzta, s csók közben mintha már eleven melegség járta volna át az ajkait... Spalanzani professzor sétált keresztül az üres termen, kimért léptei kongva visszhangzottak, az alakját körülremegő árnyak ijeszt ő vé, kísértetiessé tették. —Szeretsz?... Szeretsz engem, Olimpia?... Csak erre válaszolj!... Szeretsz? — susogta Nathanael, de Olimpia felállt, váltig sóhajtozva: —ó, ó, ó... —Szerelmem tündökl ő , csodálatos vezércsillaga! — lelkendezett Nathanael. — Azért gyúltál ki, hogy elosz140

lesd bennem a sötétséget, hogy mindörökké világít nokem! Ó, ó, ó!... —felelte Olimpia, s megindult, Nathanael tioltia, a professzor el ő tt megálltak. On rendkívül élénken társalgott a leányommal — mondta Spalanzani mosolyogva. — Nos hát, kedves Kit hanael úr, ha ön kedvét leli a csevegésben ezzel a Inakfla leánnyal, tartom szerencsémnek a további látogaSajt. Szívében felragyogó, mennyei boldogsággal vett bút Nathanael. A következ ő napokban másról sem t a szó, mint Spalanzani estélyér ől. A professzor a tett meg mindent a makulátlan pompa érdekében, ókamesterek a legkülönfélébb balesetekr ől és furaságokról számoltak be, kivált a hullamerev, néma limpiára járt rá a rúd. Azt rebesgették, hogy küls őre cp ugyan, de buta, mint a föld, s úgymond, ez az oka batinak, hogy Spalanzani oly sokáig rejtegette. Nathanael nem minden bosszúság nélkül hallgatta mindezt, ám nem szólt egy szót sem. Ugyan, mit ér, gondolta, ha hebizonyítja ezeknek a fickóknak, hogy ők az ostobák, tk ezért képtelenek felismerni Olimpiában a csodálatos lelki mélységet? — Ha meg nem sértelek, testvér — fordult hozzá egyik p Siegmund —, ha meg nem sértelek, mondd már meg: kos fiú létedre hogyan bolondulhattál bele abba a aszképű be, abba a fabábuba? Nathanael már-már felfortyant, de észbe kapott, s azt ondta: — Inkább te mondd meg, Siegmund: hogyan lehet az, gy a te minden szépre oly fogékony pillantásod, váncsi tekinteted elsiklott Olimpia mennyei bája fött? No, persze annyi baj legyen: így legalább, hál' tennek, nem vagy a vetélytársam; ha az volnál, valaelyikünknek pusztulnia kéne. Siegmund átlátta, hányadán áll a barátjával, így hát 141


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

megért ő en bólogatott, s kijelentette, hogy medd ő den vita, ha szerelemr ő l van szó, majd így folytatta: — Az azért mégis furcsa, hogy sokan meglehet egyformán vélekednek Olimpiáról. Ne vedd z ► k testvér, de valami különös merevséget, lélektelens‘ látunk benne. A termete szabályos, az arca is, se kétség. Szépnek lehetne mondaní, ha a tekintete fi volna olyan élettelen; az ember úgy érzi: néz, de n lát. A járása is furcsán szaggatott, mintha min mozdulatát óram ű irányítaná. Játékában, énekéhe valami éneklő masina kellemetlenül pontos, lélek tele ütemét lehetett érezni, s a tánca is ilyen volt. Mink nagyon elijesztett magától ez az Olimpia, messzi'r elkerültük, úgy éreztük, mintha életszer ű viselkedéss• mögött titok lappangana. Nathanael nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta e Siegmund szavai nyomán rátör ő szorongás; erő t vett rossz érzésén, s nagy komolyan csak ennyit mondot I : — Nem csoda, ha ti, hideg és prózai lények, idegen. kedtek Olimpiától. Csakis költ ő i léleknek nyílik meg vele rokon másik lélek!... Csakis énnekem szólt szerek mes pillantása, mely beragyogta szívemet-elmémet, és csak Olimpia szerelmében találom meg újra önmaga , mat.Tinekylvá tszi,hognemfc összevissza, mint a többiek, az üresfej űek. Keveset szól, az igaz; de az a néhány szó kulcsa az ő szeretettel telt világának, az örökléttel mért lelki élet magasabb rendfi lényegének. De minek is beszélek, úgysem értitek tl mindezt! — Az Isten óvjon t ő le, testvér — mondta Siegmund nagyon gyengéden, szinte fájdelommal —, de attól tar• tok, hogy rossz útra tévedtél. Számíthatsz rám, ha már minden... Nem, hadd ne mondjak többet!... Nathanael most érezte csak meg, hogy a hideg es prózai Siegmund jót akar neki; meghatottan viszonoli3 kezének szorítását. 142

sem tudta már, hogy Clara, a nemrég még úgy tt Clara a világon van, anyja és Lothar már sem jutottak. Olimpiáé volt mindenestül, naórákig elüldögélt nála, és szerelmér ől, fellobbanó szenvérő l, lelki összetartozásukról áradozott, la nagy áhítattal leste minden szavát. íróasztallegmélyéig kotorva Nathanael mindent el őszeamit valaha is írt. Újabb és újabb versekkel, iákkal, látomásokkal, regényekkel, elbeszéléseklított be nap mint nap, rajongó szonetteket, kat, canzonékat hozott, s órákon át olvasta őket iának egymás után, fáradhatatlanul. Ilyen remek tósága még sohasem volt, annyi bizonyos. Olimnem horgolt, nem kötögetett, nem bámuldozott ki akon, nem etetett kismadarat, nem játszadozott el vagy házicicával, nem babrált papírdarabkát más egyebet, nem leplezte ásítását halk, er őltetett téssel; nem és nem, ő órákon át mereven és atosan farkasszemet nézett kedvesével, minden elő dés, egyetlen moccanás nélkül, és egyre tüze, egyre elevenebb lett a pillantása. Csak akkor It meg, amikor látogatása végén Nathanael égcsókolta a kezét, vagy az ajkát is netán. Ó, ó, ó... — sóhajtotta, majd hozzátette: — Jó éjt, vesem! Te csodálatos, te mély lélek! — jajdult fel Natha1, amikor hazaért. — Csak te, egyedül csak te értesz engem igazán! leborzongott a gyönyör űségbe, midő n arra gonmely csodás összhang nyilvánul meg mindennap bben kettejük között; hisz úgy érezte, hogy Olima szívébő l beszél, amikor a m űveiről, a költői ctségérő l nyilatkozik, s ő t mintha a hangja maga is az ezívébő l szólna. S ebben lehetett is valami, minthogy a r idézetteken kívül Olimpia soha egyetlen szót sem It. De még ha világos és józan pillanatokban, példa143


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

uz

i

nak okáért reggel, közvetlenül ébredés után, olykor belátta is, hogy Olimpia tökéletesen passzív és szótlan, mindjárt így okoskodott: „Mit nekem szavak... Szavak!... Mennyei szemének pillantása többet mond mindennél, amit emberi beszéd kifejezhet. Hát megbékélhet-e egyáltalán egy ilyen égi gyermek a földhözragadt kényszerek szorításával?" Spalanzani professzornak látnivalóan kedvére volt a leánya és Nathanael közti vonzalom; számos egyértelm ű jellel adta a tetszését Nathanael tudtára, s amikor Nathanael végre megkockáztatott egy-egy bizonytalan célzást az Olimpiával létesítend ő kapcsolatra vonatkozólag, a professzor sugárzó mosollyal azt mondta, hogy teljességgel a leányára fogja bízni a választást. Nathanael fölbátorodott, és égő vágyakozással szívében elhatározta, hogy mindjárt másnap Olimpia lábai elé borul, s megkéri, hogy kertelés nélkül, egyértelm ű szavakba öntve mondja ki azt, amit tündökl ő , szerelmes pillantása már úgyis rég elárult: az övé akar lenni mindörökre. Keresni kezdett egy gyűrűt, melyet búcsúzáskor az anyjától kapott; az volt a szándéka, hogy odaadása és most csírázó, virágba boruló életük jelképéül Olimpiának ajándékozza. Keresés közben Clara és Lotha levelei kerültek a keze ügyébe, de közömbösen félresöpörte őket. A gyűrűt meglelte, zsebre vágta, és rohant Olimpiához. De már a lépcsőházban, az el őtérben furcsa zajok ütötték meg a fülét. Dobbanás... csörömpölés... zuhanás... ajtódöngetés, közben pedig káromkodás, szitkozódás. —Engedd el... engedd el, te aljas... te elvetemült!... Ezért tettem rá az életemet, mindenemet?... —Hohó, hohó!... Nem így szólt az alku... én, én csináltam a szemét!... —Én meg az óram űvet!...

144

—De nagyra vagy vele, te ostobal... Együgy ű órásember... —Pusztulj, sátán... ki innét!... —Bábos! —Ördögfajzat! —Megállj! —Hordd el magad! —Ereszd! ...Spalanzani és az iszonytató Coppelius bömböl ő hangja feleselt egymással ily eszeveszettül. Nathanael berohant, a szívében homályos rettenet. Egy n őforma lényt szorongattak: a professzor a hóna alatt, az olasz Spalanzani a lábánál, és ide-oda rángatták, mindketten tomboló dühvel bizonygatván a jussukat. Halálra váltan hőkölt vissza Nathanael, amikor a n őforma lényben Olimpiára ismert; vad elszántság lobbant a szívében, s már-már nekirontott a két dühöng őnek, hogy kiszabadítsa a kedvesét, ám Coppola hirtelen fordult egyet, roppant er ővel kitépte a professzor kezéb ől a nőalakot, és rémiszt ő csapást mért vele Spalanzanira, úgyhogy ez megtántorodott, és hanyatt zuhant az üvegedényekkel, retortákkal, palackokkal, kémcsövekkel teli asztalra; nagy csörömpöléssel ezernyi apró szilánkra tört minden. Coppola a vállára kapta a n őalakot, és hátborzongató vihogással kicsörtetett vele; lefelé futtában fahangúan kopogott-zörömbölt végig a lépcs ő fokain Olimpia esetlenül fityegő két lába... Nathanael moccanni sem bírt... Nagyon is jól látta, hogy Olimpia holtsápadt viaszképe közepén szem helyett két fekete lyuk tátong: Olimpia élettelen báb volt. Spalanzani a padlón vonaglott, fejét, mellkasát, karját üvegcserepek szabdalták összevissza, sebei megannyi szök őkútként lövellték a vért. De összeszedte minden erejét, s megszólalt: —Utána... utána... miért késlekedsz?... Coppelius... Coppelius elrabolta a legjobb automatámat... Húsz esztendeig dolgoztam rajta... Ráment az egész életem... 145


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

Az óramű ... a beszéde... a járása: az enyém... A sz.+ mét... a szemét t ő led lopta az az... átkozott... nyom» rult! Fuss utána... hozd vissza Olimpiát... nesze, itt szemed!... Ekkor vette csak észre Nathanael, hogy a padlór véres szempár mered rá. Spalanzani sértetlen kezével felmarkolta a két szemgolyót, és a mellének hajította Tüzes karmokkal hasított Nathanaelbe az őrület, agyába fúrta magát, cafattá tépte a gondolatait... —Huj, huj, huj !... Tű zkoszorú... t űzkoszorú! Tűzko. szorú, fordulj... vígan... vígan! Fababám, hej, fordulj, szép fababám!... — rikkantotta, azzal a professzort" vetette magát, a torkának esett. Rohamában meg in fojtotta volna, ha a lármára becs ődülő emberek el nem választják t ő le, és ily módon meg nem mentik Spalanzani életét. A professzort mindjárt els ősegélyben részesítették; eközben Siegmund, bármily er ős volt is, nem bírt őrjöngő barátjával. —Fordulj, fababám! — ordítozott Nathanael eszel ősen, s két ököllel csapkodott maga körül. Végül többek egyesült erejével mégiscsak sikerült őt legyűrni; a földre kényszerítették, megkötözték. Szavai borzalmas, állati üvöltésbe fúltak. Eszeveszett tombolása nem sz űnt az úton sem, amíg a tébolydába vitték... Nyájas olvasó! Miel ő tt tovább mesélem, mi történt a szerencsétlen Nathanaellel ezután, hadd nyugtassalak meg — feltéve, hogy érdekel Spalanzani, az ügyes ezermester és automata-szerkeszt ő sorsa —, hogy a profeszszor sebei tökéletesen begyógyultak. Az egyetemet azonban kénytelen volt otthagyni, mivel Nathanael históriája nagy felt ű nést keltett; azt pedig mindenki teljességgel megengedhetetlen csalásnak tekintette, hogy a tisztességes teadélutánokra (melyeken Olimpia nagy sikert aratott) fabábut csempészett be. S őt a jogászok szerint annál is inkább elítélend ő , fondorlatos csalásról volt itt szó, mivel a köz ellen irányult, és oly 146

sen volt kifundálva, hogy (egészen okos diákok telével) senki sem vett észre semmit, hiába bizonya most ki-ki nagy bölcsen, hogy ez is gyanús volt meg az is. Az ilyenek voltaképp nem sokra mentek. cn elképzelhet ő -e, hogy valaki csakugyan gyanústalálja, hogy, mint az egyik elegáns teaivó megállatta, Olimpia, fittyet hányva az illemre, többet tüszgött, mint amennyit ásított? Ezen elegáns úr vélemészerint az el ő bbire akkor került sor, amikor a rejtett rkezet fölhúzta önmagát; hallható is volt közben i csikorgás stb. A költészet- és szónoklattan tanára csipet burnótot szippantott, majd becsukta a szelen1, krákogott, és ünnepélyesen kijelentette: — Mélyen tisztelt uraim és hölgyeim! Hát nem veszik e, hogy hol van az eb elhantolva? Hisz ez az egész allegória... egy végigvitt metafora! Ugye, értik?... lenti sat!1 )k nagyméltóságú úr azonban mégsem nyugodott g; ez az automata-história mély nyomot hagyott ükben, és utálatos gyanakvás kapott lábra mindenemberi lényekkel szemben. A teljes bizonyosság véért, hogy nem fabábut szeret, több szerelmes ifjú követelte a kedvesét ő l, hogy énekeljen és táncoljon mit összevissza ütemben; hogy miközben fölolvasneki, csak kössön és kössön, dédelgesse a mopszli, és a többi: mindenekel ő tt pedig azt, hogy ne csak gyeljen, hanem olykor mondjon is valamit, méghozzá ulr,y , hogy amit mond, valódi gondolkodásra, érzelmekre valljon. Sokak szerelme ett ől még szilárdabb és meghittebb is lett, mások ellenben szép csöndben szakítot tak egymással. ,Sosem lehet biztosat tudni" — mondogatta ez is, az is. A teadélutánokon hihetetlenül sok volt az ásítozás, tüsszenteni viszont soha senki nem tüsszentett, nehogy gyanúba keveredjék... Az okosnak ennyi is elég! (Szóból ért az okos!) Latin közmondás.

147


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

Spalanzani tehát, mint mondottam, kénytelen volt szedni a sátorfáját, hogy elkerülje az emberi társadalomba csalárdul becsempészett automata ügyében folytatandó bű nügyi vizsgálatot. Coppolának is nyoma veszett. ...Nathanael úgy tért magához, mint aki nehéz, nyomasztó álomból ébred; kinyitotta a szemét, és leírhatatlan gyönyörű ség, mennyei langymeleg áradt szét benne. Az atyai házban volt, a szobájában feküdt az ágyban, Clara arca hajolt föléje, valamivel arrább ott állt az anyja és Lothar. - Végre-valahára, drága Nathanaelem... végre felgyógyultál a súlyos betegségb ől... Végre megint az enyém vagy! - örvendezett Clara tiszta szívb ől, és átölelte Nathanaelt. A meghatottság és rajongás forró, kristálytiszta könnyeket sajtolt ki Nathanael szeméb ől. - Clara... egyetlen Clarám! - jajdult föl. Ekkor Siegmund nyitott be, a jó barát, aki h űen kitartott Nathanael mellett a bajban. Nathanael a kezét nyújtotta felé: - Mégsem hagytál el tehát, h űséges testvérem! Az ő rületnek nyoma sem volt már, s anyjának, kedvesének, barátjának gondos ápolása hamarosan talpra állította Nathanaelt. Id őközben a szerencse is rámosolygott a családra; meghalt ugyanis egy vén, fukar nagybácsi, aki után senki semmit sem remélt, pedig lám, csinos összeget hagyott rájuk, s hozzá egy kies fekvés ő kicsiny birtokot, nem messze a várostól. Elhatározták, hogy kiköltöznek mind: Nathanael anyja, Nathanael az. ő Clarájával, akit feleségül szándékozott immáron venni, és Lothar. Nathanael szelídebb, gyermekibb lett, mint valaha volt, s csak most tárult föl el őtte igazán Clara mennyeien tiszta, csodálatos lelke. Senki nem tett neki a legtávolabbról sem célzást a történtekre. Nathanael hozta szóba a dolgot, amikor Siegmund búcsút vett tőle: 148

Istenemre, testvér, rossz útra tévedtem, de egy al még idejében visszavezérelt az üdvözülés útját... Clara volt ez az angyal!... Siegmund nem engedte tovább beszélni, nehogy ntó emlékek lángoljanak fel Nathanaelben. A négy boldog ember már a birtokra készül ődött. gyík nap déltájt a városban jártak. Bevásárlásból tek, a tanácsház magas tornya roppant árnyékot tett a piactérre. - Mi lenne - indítványozta Clara -, ha még egyszer )Ijára fölmennénk, s kigyönyörködnénk magunkat a eszi hegyekben? Elhatározását tett követte. Nathanaellel kettesben kivágtak a toronynak; Nathanael anyja a cseléddel tt hazament, Lothar pedig, nem lévén ínyére a sőmászás, kijelentette, hogy lent várja meg őket. már ott is állt karöltve a két szerelmes, fent, a torony gfelső erkélyén, tekintetük a párálló erd őkön kalandott, melyek mögül úgy emelkedett ki a kékl ő hegység, mint valami óriásváros. Nézd csak azt a furcsa kis szürke bokrot! Szakasztolt (igy fest, mintha közeledne felénk! - mondta Clara. Nathanael gépiesen a zsebébe nyúlt, a kezébe akadt Coppola messzelátója; oldalvást fordulva belepillanInti ... Clara állt a lencse előtt... Ekkor görcsös vonaglás luh)tt végig az erein... holtsápadtan meredt Clarára, lui felen felizzott a szeme, lángot lövellt, vérben forgott; Irzalmas üvöltés szakadt föl bel őle, mint valami űzött dból, majd szökdécselni kezdett, hátborzongató kajt hallatott, és felvonított: - Fordulj, fababám... fordulj, fababám!... - Azzal ő nek erejével megragadta Clarát, és megpróbálta lökni, de kétségbeesett halálfélelmében Clara körömtk adtáig kapaszkodott a korlátba. Amikor Lothar meghallotta az őrjöngő Nathanael öltését s mindjárt utána Clara rémült sikolyát, ször149


cr

ib

d.

co

m/

ka

rt

ha

i

uz

nyű balsejtelem suhant át a szívén, rohanvást nekivágott a lépcsőknek. A második lépcs őforduló ajtaja zárva, Clara sikoltozása egyre hangosabb... Düht ől és aggodalomtól eszeveszetten ugrik neki az ajtónak, végre sikerül felfeszítenie... Most azonban mintha gyöngülne Clara jajgatása: —Segítség... hamar... ide... — hallatszik, de már el is nyelik hangocskáj át a tágas terek. —Vége!... Megölte az az őrült! — kiált fel Lothar. Az erkélyre nyíló ajtó is zárva... A kétségbeesés mérhetetlen erőt ad neki, kifordítja sarkaiból az ajtót. Jóságos Úristen... Clarát fölkapja az őrjöngő Nathanael... Clara az erkélyről a mélység fölé lendül... fél kézzel még sikerül megragadnia a vasrácsot... Lothar villámsebesen odaugrik, és húgát megfogni, az erkélyre berántani, s ököllel a dühöngő Nathanael arcába sújtani egy és ugyanazon pillanat m űve: Nathanael megtántorodik, a préda oda van. Lothar, karján alélt húgával, lerohant a lépcs őn, Clara megmenekült... Nathanael maga maradt az erkélyen, tovább tombolt és szökdécselt, és azt kiáltozta: —Tűzkoszorú, fordulj !... T űzkoszorú, fordulj! Összeszaladtak az emberek a szörny ű üvöltözésre; fejjel kimagaslott közülük az óriási termet ű Coppeliux ügyvéd, aki az imént érkezett a városba, és szilárd léptekkel egyenesen a piactérre sietett. Többen épp a toronyba készültek, hogy lefogják az őrjöngőt, ám Coppelius fölkacagott: —Hahaha! Várjatok csak, mindjárt lejön ő magától is, ni! — rikkantotta, s a többiekhez hasonlóan ő is a magasba emelte a tekintetét. Nathanael egyszeriben megmerevedett, mint akibe görcs állt, áthajolt a korláton, s ahogy észrevette Coppeliust, felüvöltött: —Hej!... Szép szemek van... szép szemecske!... — S ezzel levetette magát a mélybe... 150

Szétzúzott fejjel feküdt a kövezeten, Coppeliust elyelte a tömeg. ...Sok-sok esztend ő múltán valaki állítólag látta Clamesszi vidéken, amint egy csinos udvarház kapuja t üldögél, nyájas férj oldalán, kéz a kézben, el őttük t vidám fiúcska játszadozik. Eszerint mégiscsak meglte hát Clara azt a nyugodt családi boldogságot, amely derű s, életvidám természetéhez illett, s amelyet a omlott lelkű Nathanaelt ől sohasem kaphatott volna eg.

A homokember. Karthauzi

Recommend Documents