A HIT ÉS A TUDOMÁNY EGYMÁS RIVÁLISAI VAGY TESTVÉREI? A

A HIT ÉS A TUDOMÁNY EGYMÁS RIVÁLISAI VAGY TESTVÉREI? 1 A hit és a tudomány viszonyának történelmi magyarázata Dr. Németh Norbert előadása a SEK-ban, Szombathely, 2011. október 24.

HIT ÉS TUDÁS A mai korban, amikor a természettudomány óriási fejlődésének vagyunk tanúi, a tudomány és vallás viszonyának kérdése különösen jelentős. A II. Vatikáni Zsinat jól jellemzi a jelenkor emberének vallási helyzetét: „Mind nagyobb tömegek hagynak fel a vallás gyakorlásával. Sőt az Isten és a vallás tagadása, vagy a közömbösség e téren, ma már nem oly kivételes jelenség, mint volt a múltban. Manapság tudniillik gyakran jelentkezik úgy, mint a természettudományos haladásnak vagy valami új humanizmusnak a követelménye.” (GS 7.) Valóban, sokan úgy hiszik, hogy a tudomány világképe és a hit világképe vetélytársa egymásnak: ahogy a tudomány halad előre, úgy csökken a hit világképének hihetősége. Jelen előadásunkban éppen azt szeretnénk megmutatni, hogy ez nincsen így. A tudományos megállapítások és igazságok egészen másfajta kérdésekre felelnek, mint a hit igazságai. Hogy ennek ellenére mégis lehet bizonyos feszültség a tudomány és a hit között, az főleg két okból érthető. Először is sok természettudós, különösen az elmúlt két században a természettudományok eredményeitől elragadtatva azt kezdte hinni és hirdetni, hogy a természettudományos módszer az egyedüli út az igazság megtalálására. Ez az álláspont az, amelyet van úgy, hogy szcientizmusnak hívnak, a vallást és a filozófiát is alapjaiban támadja meg, ezért joggal váltott és vált ki ellenhatást filozófusok és teológusok részéről. Ugyanakkor önmaga alatt vágja a fát, mert idézett alaptétele sem bizonyítható természettudományos módszerrel. Valójában a 20. század második felében a természettudósok nagy többsége egyre jobban belátta a természettudományos módszer korlátait. Max Born, a híres atomfizikus írta 1956-ban a következő sorokat: „1921-ben úgy hittem a legtöbb korombeli természettudóssal, hogy a világot determinisztikus törvények kormányozzák, és hogy a tudomány képes ezen törvények objektív ismeretére szert tenni. A természettudomány magasabbrendűnek tűnt fel előttem, mint a filozófia, költészet, vallás szubjektív világa, és azt gondoltam, a tudomány félreérthetetlen nyelvé elősegíti, hogy az emberek egymást jobban megértsék. 1951-ben ezen vélemények egyikében sem hittem... Most úgy tekintem volt hitemet a tudomány felsőbbrendűségében, mint a fiatalos lelkesedés tévedését.” (vö. Max Born, Physics in My Generation, Pergamon 1956. VII.) De annak a ténynek, hogy időnként feszültséget érzünk a hit és tudomány között, van még egy mélyebb oka, amelyet teljesen kiküszöbölni nem is lehet. Ez az ok a következő: ahhoz, hogy a hívő ember a vallás igazságait megértse és kibontsa, szüksége van egy bizonyos világképre, amelyet az adott kor világképéből kölcsönöz. Ez a világkép azonban a tudomány fejlődése folytán változik, hol lassan, néha azonban ugrásszerűen. Ilyenkor a hívő ember szükségszerűen feszültséget érez a hitigazságok értelmezése és az új tudományos felfedezések megállapítása között. Az ellentét tulajdonképpen nem a hit igazsága és a természettudományok igazsága között áll fenn, hanem az új világkép és a régi világkép között, amelyben a hit igazságait értelmezték és megfogalmazták. A természettudományok kezdete: A természettudományok az európai keresztény civilizációban a 16. és 17. században indultak fejlődésnek. Minthogy a keresztény hit egyik alappillére, hogy a világot Isten teremtette, és az ember azt a feladatot kapta Teremtőjétől, hogy hajtsa uralma alá az egész földkerekségei (vö. Ter 1,28), ez a hit bizonyára nagyban hozzájárult annak a kulturális légkörnek megteremtődéséhez, amelyben a tudományos tevékenység megindulhatott. Mi, a XXI. század elején élő emberek különleges helyzetbe kerültünk elődeinkhez képest. A történelem fordulópontján élünk, abban az egyedüli generációban, amely a viszonylagos fejletlenségből az űrkorszakba való átmenetet éli meg. Mindebben a természettudományok és az ezek eredményein alapuló technika és technológia – egyre

1


gyorsuló, bizonyos területeken ugrásszerű – fejlődésének alapvető szerepe van. A tudomány súlyának szinte hihetetlen megnövekedését jelzik az alábbi, szintetizált statisztikai adatok: az utóbbi száz évben született az emberiség által elért tudományos eredmények 99,9 százaléka, de úgy, hogy első ízben 1900 és 1950 között kétszereződött meg az emberiség össztudása; majd az újabb megkétszereződésre már tíz év is elég volt. Ma ott tartunk, hogy minden második évben megduplázódik az emberi ismeretek összessége, a valaha élt összes tudós 80 százaléka ma él és dolgozik. Az informatika, amely a tudományos fejlődés egyik motorja, egyes becslések szerint 18 hónaponként kétszerezi meg a számítógépek teljesítményét. A tudomány káprázatos fejlődése azonban kétélű fegyver, amely magára a tudományra is visszaüthet. Az emberiség egy jelentős része, jóllehet csodálja a tudomány eredményeit, saját életében annak nem áldásait, hanem hátrányait érzékeli (gondoljunk csak a modern fegyverrendszerek pusztításaira, a környezetrombolásra, a természet általános visszaszorítására a hatalom mindenkori birtokosainak rövidtávú haszna érdekében). Ez a tudomány iránti érdektelenséghez, vagy éppen tudomány-ellenességhez vezethet. Másrészt jelentős azoknak a száma is, akik olyan kérdésekre is a tudománytól akarnak választ kapni, amelyekben a tudomány nem illetékes. Ez felveti a tudomány művelőinek azt a felelősségét, hogy fokozottabb figyelmet kell fordítaniuk a tudomány fogalomkörének, saját kompetenciájának és határterületeinek minél megnyugtatóbb tisztázására. Az egyik legizgalmasabb határfelület a tudomány és a hit, mint két különböző realitás között húzódik. A tudomány és a hit kölcsönös kapcsolatainak felderítéséhez – feltételezve, hogy léteznek ilyenek – mindenekelőtt a tudomány és a hit fogalmából kell kiindulnunk. A tudomány szerepének felértékelődése sokakban azt a meggyőződést erősíti meg, hogy a tudomány végül teljes világmagyarázatra is képes lesz. Egyesek szerint a tudomány már ma is teljes világmagyarázatra tart igényt a vallás helyett, abban az értelemben, hogy "a modern világ nem tudja magát reprodukálni tudomány nélkül, ahogy képes magát reprodukálni vallás nélkül. A modern világban sok kultúra és vallás él együtt és egymás mellett. Vancouver, New York, Rio, Moszkva, Bombay, Sanghaj és Budapest iskoláiban más és más vallást tanítanak, ha tanítanak vallást egyáltalán. De mindenütt ugyanazt a kémiát, biológiát, fizikát és matematikát tanítják, és valóban mindenütt tanítják." Mi a tudomány? Skolasztika: Quid est scientia? Scientia est certa per causas iustificata et in systemata ordinata. Az Oxford Értelmező Szótár úgy definiálja a tudományt, hogy az "szervezett tudás, amelyhez főként megfigyeléssel és a tények vizsgálatával juthatunk a fizikai világról, a természettörvényekről és a társadalomról...". Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a tudomány csak azokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyek az öt érzékszervünkkel megfigyelhetők vagy megmérhetők. George Gaylord Simpson, a Harvard Egyetem paleontológus professzora szerint a tudomány célja az, hogy folyamatosan összegyűjtsük és megmagyarázzuk a tényeket, amelyek a minket körülvevő univerzumból származnak. Mi a hit? KEK 166 A hit egyrészt Isten ajándéka, másrészt egy személyes cselekedet: az ember szabad válasza az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére. A hit azonban nem magányos aktus. Senki sem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem képes. Senki sem önmagának adja a hitet, mint ahogy az életet sem adja önmagának. A hívő másoktól kapta a hitet; tovább kell adnia másoknak. Jézus és az emberek iránti szeretetünk sürget, hogy

2


beszéljünk a hitünkről másoknak. Minden hívő egy láncszem a hívők nagy láncában. Nem tudok hinni, ha nem hat át mások hite, és hitemmel nem hatom át mások hitét. Hit és tudomány – mit jelent az „ÉS” a kettő között? „Úgy állok Önök előtt, mint olyan valaki, aki fizikus is és pap is, és én mind tudományos, mind vallásos meggyőződésemet és ismereteimet együtt kívánom megtartani. Össze akarom egyeztetni őket, amennyire erőmből telik, becstelenség és részrehajlás nélkül. Nem akarok vasárnap pap lenni és hétfőn fizikus, hanem mindkét napon mindkettő.” (John Polkinghorne) A természettudomány és teológia kapcsolata sokak számára kimerül az evolúció kontra teremtés, illetve materializmus kontra teizmus közötti ellentét és feszültség megfogalmazásában. A probléma ilyen jellegű megragadását rendszerint heves támadások és ellentámadások kísérik. A két terület kapcsolatának tárgyalását még mindig áthatják azok a régmúltban gyökerező beidegződések, amelyek egy vallással szemben ellenséges természettudomány meglétét feltételezik. Ebből következően a keresztény reakció gyakran még mindig nem a párbeszédre való törekvés, hanem a természettudomány átformálása, mint például a kreacionisták kísérlete a leegyszerűsített és kényszeres természettudomány alkotása. A hit és tudomány kapcsolatában talán nem a fogalmak és a módszerek összehangolása az első, hanem azoknak a közös területeknek a meghatározása, amelyekkel mind a teológusok, mind a természettudósok foglalkoznak. A születés és halál, a világ eredete és a világ vége például olyan közös témák, amelyekkel mindkét fél foglalkozik. De milyen tapasztalatokkal, és milyen valóságban beszélhetünk mindezekről? Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb szempont a természettudomány és teológia viszonyában az, hogy mindkettő ugyanarról a valóságról beszél. Nem arról van szó, hogy a teológiának és a természettudományoknak külön-külön valósága van. Amennyiben más valósága lenne a teológiának és más a természettudománynak, akkor ez az egyházra nézve végzetes lenne, többek között a teológia az egyház belterjes nyelve maradna, és elvesztené azt a funkcióját, hogy Istenről a világban, és a világ emberének beszéljen; újra kellene értelmezni a kozmosz fogalmat. A természettudománynak ugyancsak érdeke, hogy a feltételezéseit ütköztesse és ellenőrizze az általunk megtapasztalt valósággal. Ha különböző valóságokról lenne szó, amelyet elméletek és nyelvek teremtenek, akkor nem lenne értelme a párbeszédnek teológia és természettudomány között. A teológiatörténetben megfigyelhetjük, hogy az egyház egyik legnagyobb kísértése a valóság átértelmezése, illetve egy olyan fogalmi világ megteremtése, amely különbözik a mindennapi élettől. A gnosztikus áramlatok például pesszimistán azt állították, hogy az igazi lét jobb, mint az, amit most megtapasztalunk. „Sokat köszönhettünk volna annak a felismerésnek, hogy a teológia tárgya és a természettudományok által leírt valóság nem független egymástól. A valóságot úgy kell értelmeznünk, hogy annak a természet is része, mint Isten és teremtményei történetének folyamata.” Az egyik kiindulópontja, hogy a hit segítségével könnyű eljutni a végső igazsághoz, a másik a kísérlet segítségével próbálja feltárni a világ titkait. A megközelítés eltérő, az eredmény nem egyszer azonos. Az egyik Istenhitéből indul ki és fogadja el a teremtés tényét, a másik az általa megismert természet, az élő világ csodálatos rendezettségéből következtet a Teremtő létére. II. János Pál, FIDES ET RATIO. A hit és az ész kapcsolatának természetéről (1998): A hit a végső igazságra fokuszál, míg a tudományok a rész-igazságok keresésére indulnak. CREDO UT INTELLIGAM (HISZEK, HOGY MEGÉRTSEK) Cant. Szt. Anzelm „A bölcsesség tud és ért mindent” (Bölcs 9,11) Már a Szentírás csodálatos világossággal mutatja, milyen mély összefüggés van a hittel és az ésszel megszerezhető ismeretek között. Ezt elsősorban a bölcsességi könyvek

3


tanúsítják. Ami a Szentírás ezen oldalainak elfogulatlan olvasásakor megragad bennünket, az a tény, hogy e szövegekben nemcsak Izrael hite, hanem már letűnt társadalmak és kultúrák gazdagsága is megtalálható. Mint látjuk, a sugalmazott szerző szerint a megismerés vágya az összes ember közös jellemzője. Az értelem révén mindenkinek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt, megadatik a képesség, hogy a megismerés „mély vizéből” merítsenek (vö. Péld 20,5). Nem véletlen, hogy amikor a szent szerző le akarja írni a bölcs embert, úgy mutatja be, mint aki szereti és keresi az igazságot: „Boldog az, akinek bölcsességen jár az esze, aki mindent okosan megfontol, aki eszét a bölcsesség felé irányítja és annak titkait igyekszik fölfedni; mint valami vadász, úgy jár a nyomában, leskelődik, hogyan juthat a közelébe, benéz az ablakán, fülel az ajtaján, s megtelepszik háza közelében, a falához kötözi sátrának cövekét, az oldalán üti fel a sátrát, s ezáltal kellemes otthonban lakhatik, gondjaira bízza gyermekei sorsát, s az ágai alatt kipiheni magát, a nagy hőség elől árnyékába bújik, oltalmat nyújt neki annak dicsősége.” (Sir 14,20-27) 17. Alaptalan tehát föltételeznünk bármiféle versengést az ész és a hit között: egymásban laknak, s mindkettőnek megvan kibontakozásához a saját tere. 18. Elmondhatjuk, hogy Izrael tudta: elmélkedésével megnyitja az utat az ész számára a misztériumhoz. Isten kinyilatkoztatásában megsejthette a mélységet, amit ésszel próbált elérni, de nem tudott. Ebből a mélységes megismerési formából kiindulva értette meg a választott nép, hogy az észnek néhány alapszabályt be kell tartania ahhoz, hogy természete megfelelően megnyilvánulhasson. Az első szabály az, hogy figyelembe kell venni ezt az igazságot: az ember megszakíthatatlan úton van; a második annak tudatosítása, hogy ezen a belső úton nem lehet azzal a gőggel járni, hogy minden az egyéni találékonyságnak a gyümölcse; a harmadik szabály alapja az istenfélelem: az észnek el kell ismernie Isten szuverén transzcendenciáját s ugyanakkor a világot kormányzó, gondoskodó szeretetét. Ha az ember e szabályoktól eltér, az eltévelyedés veszélyének teszi ki magát, s végül „oktalanná” válik. A Szentírás számára ez az oktalanság az életet fenyegető veszedelem. Az oktalan ugyanis azt képzeli, hogy sokat tud, valójában azonban képtelen tekintetét a szükséges dolgokra fordítani. Ez abban is megakadályozza, hogy rendet tartson elméjében (vö. Péld 1,7), s önmagával és környezetével a megfelelő módon viselkedjék. Mikor pedig odáig jut, hogy kijelenti: „'Nincs Isten'” (Zsolt 14,1), világossá válik, mily semmitérő a tudása, s mily távol van a dolgok teljes igazságától, eredetétől és rendeltetésétől. Röviden: az ember az ésszel eljut az igazsághoz, mert a hittel megvilágosítva fölfedezi minden létezőnek, különösen a saját létének mély értelmét. Ezért a szerző joggal állítja, hogy az igaz megismerés kezdete az istenfélelem: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Péld 1,7; vö. Sir 1,14). INTELLEGO UT CREDAM (MEGÉRTEK, HOGY HIGGYEK) Az igazság keresésének útján 25. „Minden ember törekszik a tudásra” (Arisztotelesz, Metafizika), s e törekvés tárgya az igazság. A mindennapi élet mutatja, mennyire törekszik mindenki arra, hogy megtudja: a pusztán hallott szavakon túl valójában a dolgok hogyan is állnak? Az egész látható teremtésben az ember az egyetlen lény, aki nemcsak a tudásra képes, hanem tud is e tudásról; ezért érdeklődik mindannak tényleges igazsága után, ami számára érzékelhető. Senki sem lehet közömbös tudásának igazsága iránt. Ha az ember valamit hamisnak talál, minden további nélkül elveti; ha ellenben fölfedezheti az igazságot, megelégedettséget érez. Az ember nem alapozhatja ugyanis életét kétségre, bizonytalanságra vagy hazugságra; az ilyen életet állandóan szorongás és félelem fenyegetné. Így is meg lehet tehát határozni az embert: igazságkereső lény. Az ember, tudniillik a kereső lény, másnak hívő lény is. „[Galilei] kifejezetten állította, hogy a két igazság, a hit igazsága és a tudomány igazsága soha nem mondhat egymásnak

4


ellent,» mert a Szentírás és a természet egyformán az isteni Igéből származik, azt a Szentlélek diktálta, emez Isten rendeléseinek hűséges végrehajtója”, ahogy ezt P. Benedetto Castellinek írta 1613. december 21-én. A II. Vatikáni Zsinat hasonlóképpen nyilatkozott; ugyanazokat a kifejezéseket használja, amikor tanítja, hogy „bármelyik szaktudomány módszeres kutatása ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek” (GS 36). Galilei tudományos kutatásai során érezte a Teremtő jelenlétét, aki lelkének mélyén működve serkentette, meglátásait megelőzte és kísérte.” II. János Pál pápa: Beszéd a Pápai Tudományos Akadémiához 1979. XI. 10-én. 38. A kereszténység találkozása a filozófiával tehát nem volt sem közvetlen, sem egyszerű. A filozófusok tevékenysége és iskoláik látogatása az első keresztények szemében inkább zavaró, mint segítő tényező volt. A keresztényeknek az első sürgető feladatot a föltámadott Krisztus üzenete jelentette, amit személyes találkozás formájában kellett átadniuk, hogy az egyes embereket belső megtérésre és a keresztség kérésére elvezessék. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyták a hit megértésének és megalapozásának feladatát. Épp ellenkezőleg! Kelszosz bírálata, aki szerint a keresztény „műveletlen és bárdolatlan”, igazságtalan és színlelt előítéletnek bizonyult. Kezdeti tartózkodásukat másfelől kell magyarázni. Valójában az evangéliummal való találkozás az élet értelme addig megoldatlan kérdésére annyira fölszabadító választ hozott, hogy a keresztények számára a filozófusokkal való érintkezés elavult és bizonyos tekintetben túlhaladott dolognak tűnt. Az elsők között, akik bár óvatos megkülönböztetéssel pozitív kapcsolatot tartottak a filozófiai tanítással, említendő Szent Jusztinosz. Ő, jóllehet igen becsülte a görög filozófiát, világosan és határozottan állította, hogy a kereszténységben találta meg „az egyetlen biztos és termékeny filozófiát”. Hasonlóképpen Alexandriai Kelemen az evangéliumot „az igaz filozófiának” nevezte, és a filozófiát a mózesi törvény analógiájára úgy értelmezte, hogy pedagógus a keresztény hitre és előkészület az evangéliumra. A fejlődés történetében megfigyelhető, hogy a keresztény gondolkodók a filozófiai gondolkodást kritikusan vették át. Miután megalapították az első egyetemeket, a teológia közvetlenebbül találkozhatott a kutatás és a tudományos megismerés más formáival. Nagy Szent Albert és Szent Tamás voltak az elsők, akik jóllehet ragaszkodtak a teológia és a filozófia közötti szerves kapcsolathoz elismerték a filozófia és a tudományok autonómiáját, melyre szükségük van ahhoz, hogy a maguk tudományos területén sikeresen dolgozhassanak. A késő középkortól kezdve azonban a két megismerési terület törvényes különbsége lassanként szerencsétlen szétválasztáshoz vezetett. Bizonyos gondolkodók túlzott racionalista igényeket követve olyan alapokat vetettek, melyekről eljutottak a hit igazságaival szemben teljesen autonóm és azoktól elszakított filozófiához. E szétválasztás következményei közé tartozott egyebek mellett az egyre fokozódó bizalmatlanság az ésszel szemben. Egyesek általános szkeptikus és agnosztikus bizalmatlanságot kezdtek vallani, vagy azért, hogy a hitnek nagyobb teret biztosítsanak, vagy hogy az ésszel való, még lehetséges kapcsolatait ellehetetlenítsék. Röviden szólva: mindazt, amit az egyházatyáknak és a középkor tudósainak tanítása elgondolt és megvalósított, mint mély egységet, mely a spekulatív gondolkodás legmagasabb formáinak megfelelő megismerést hozott létre, valójában teljesen lerombolta azok tanítása, akik a hittől elszakított és azt helyettesítő racionális megismerésért szálltak síkra. 48 A kinyilatkoztatástól elszakadt és útját-vesztett észt az a veszély fenyegeti, hogy szem elől téveszti végső célját. A hit, mely nélkülözi az észt, a tapasztalatot és az érzékenységet hangsúlyozza, s abba a veszélybe kerül, hogy többé nincs egyetemes mondanivalója. Tévedés azt gondolni, hogy a gyönge értelem színe előtt a hitnek nagyobb meggyőző ereje van; épp

5


ellenkezőleg, az a veszély fenyegeti, hogy mítosszá, illetve babonává torzul. Ugyanígy az ész, mely előtt nem áll érett hit, nem kap fölszólítást arra, hogy szemét a lét újdonságára és radikális voltára irányítsa. ST. Q.: HIT ÉS TUDOMÁNY: ELLENTÉT VAGY HARMÓNIA? Amikor Charles Darwin 1859-ben, több mint 20 éves alapos tudományos megfigyelés után közzétette a Fajok Eredete (The Origin of Species) című munkáját, azt azonnal heves támadás érte, mint amelyik szöges ellentétben áll a keresztény teremtéstannal. Sámuel Wilbeforce, egy ismert anglikán püspök írta egy jónevű folyóiratban (Dublin Review), hogyha Darwinnak igaza van, akkor a bibliai teremtéstörténet hazugság, a Biblia igazságrendszere darabokra hullik, és az Istennek az emberhez intézett kinyilatkoztatása, ahogy mi keresztények azt hisszük, csupán ámítás. A hosszú és keserű vita ellenére, mely főképpen Darwin másik munkája Az Ember Származása (The Descent of Man, 1871) után kialakult, a fejlődéselméletet mindinkább elfogadták, először a természettudósok és azután a teológusok is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a bibliai teremtéstörténet hazugság, vagy, hogy Istennek az emberhez intézett kinyilatkoztatása csak ámítás. Azt viszont eredményezte, hogy megváltozott a véleményünk mind a Bibliáról, mind a világról. Pontosabban: megindult egy komoly, tudományos igényekkel fellépő munka, hogy felderítse a hit és tudomány nyelvének, gondolkozásmódjának, előfeltételeinek hasonló és eltérő vonásait, rövidebben: a hit és tudomány nyelvének összehasonlítását. Ez a munka a mai napig tart és még nem fejeződött be. A mai előadásomnak célja, hogy röviden vázoljam a témában található különféle véleményeket, melyek alapvetően 3 különböző csoportba sorolhatóak: 1) A hit és tudomány nyelvének azonosságát valló vélemények. A Darwin elmélete által nyújtott tudományos kép az ember keletkezéséről tehát valóban szöges ellentétben áll a bibliai teremtéstörténettel, ha a bibliai elbeszélést, mint tudományos leírást, vagy mint egyszerű történeti leírást értelmezzük. 2) A hit és tudomány nyelvének radikális szétválasztását feltételező irányzatok. A teológia teljesen autonóm a természettudományos elméletekkel szemben. A teológiának annyira más a kiindulási pontja, a tárgya és módszere, hogy közöttük sem konfliktus, sem harmónia nem lehet. A teológia tárgya a transzcendens Isten, aki maga nyilatkoztatja ki magát ingyenes ajándékként; a természettudomány viszont a világban lejátszódó folyamatokkal foglalkozik, és azok törvényeit kutatja az emberi ész használata által. 3) A hit és tudomány nyelvezetének indirekt kapcsolata. Az elmondottakból világos, hogy a hit és a tudomány direkt konfliktusba sohasem kerülhet, mert a hit nyelvezetének mások az előfeltételei, más a kiindulópontja, más a funkciója és a célja, mint a tudomány nyelvezetének. Azonban bizonyos indirekt kapcsolat lehetséges közöttük. Mielőtt a tárgyalást megkezdeném, tisztázni szeretnék egy-két fontosabb kulcsfogalmat, hogy a félreértéseket elkerüljük. Amikor a hit nyelvéről beszélek, akkor ezen elsősorban a keresztény hit nyelvi kifejezésformáit értem, a Biblia nyelvezetét, az azt magyarázó és értelmező teológiai írások nyelvezetét, mindazt, ami a keresztények józan hitgyakorlataiban nyelvi formában fejeződik ki. Ez a nyelvezet - mint minden értelmes nyelvezet, így a tudományos nyelvezet is - bizonyos előfeltételekhez kötött. Ezek az előfeltételek legtöbbször hallgatólagosan megmutatják azokat az alaptételeket, melyeket a nyelv gyakorlói különösebb bizonyítás vagy igazolás nélkül elfogadnak és kifejezik a nyelv használóinak gondolkodásmódját. Amikor a tudomány nyelvéről beszélek, akkor ezen elsősorban a természettudományos tevékenység nyelvi kifejezésformáit értem, ahogy az természettudományos folyóiratokban, könyvekben és publikációkban jelenik meg. Itt is

6


érdekelnek bennünket a természettudományos nyelv előfeltételei, paradigmái, melyek rámutatnak a természettudományos gondolkodásmódra. A hit és tudomány nyelvének indirekt kapcsolata. Az eddig mondottakból már világos, hogy a hit és tudomány direkt konfliktusba sohasem kerülhet, mert a hit nyelvezetének mások az előfeltételei, más a kiinduló pontja, más a funkciója és célja, mint a tudomány nyelvezetének. Hogy bizonyos indirekt konfliktusok mégis lehetségesek azt a történelem tanulmányozása kétségtelenül megmutatja. Elég itt utalnom a Charles Darwin fejlődéselmélete kapcsán felmerült hosszú és éles vitára, valamint a Galilei esetre, mely tragikus következménnyel járt: köztudatba vitte azt a téves véleményt, hogy a hit és a tudomány ellenkezik egymással, és hogy az egyik a „vak tekintély", a másik pedig a „felvilágosult értelem" alapján áll. De mielőtt rátérnék annak megvilágosítására, hogy hogyan lehetséges indirekt konfliktus a hit és tudomány között, hasznos lesz pár szóval vázolni a természettudományos és teológiai tevékenység hasonló vonásainak legfontosabbjait: a) Mindkét tevékenység feltételez valamilyen objektív valóságot és annak megértésére törekszik. Mindkét tevékenység felhasznál kategóriákat, modelleket és analógiákat. b) Mindkét tevékenység közösségi tevékenység, ahol a közösség paradigmái szabályozzák a tevékenység alapvető formáit. A paradigmák alapvető nézőpontot rögzítenek burkolt formában. A paradigmák által adja át mindkét közösség új tagjainak alapvető tapasztalatait és előítéleteit. c) Mindkét tevékenység bizonyos rendszerbe foglalja megállapításait, megkeresi ezek között az összefüggéseket és állításait igazolja. Mivel a teológia tágabb valóságrendet tételez fel, mint a természettudomány, más a kiindulópontja és módszere, mások lesznek a helyes bizonyítás kritériumai, mégis alapvetően hasonló az igény az igazolásra. A fentebb vázolt hasonló vonások azonban félreértések forrásai lesznek, ha a természettudós nem veszi figyelembe, hogy azok a kategóriák, modellek, analógiák, paradigmák és verifikációs módszerek melyeket ő használ nem általános érvényűek, és ezért azt követeli, hogy a teológus ugyanúgy és ugyanolyan értelemben használja azokat. Ez a hiba természetesen fordított irányban is megtörténhet. Ha a teológus teológiai feltevéseit próbálja tudományos nyelvezetbe öltöztetni, vagy tudományos eredményekből von le nem tudományos módon következtetéseket, a konfliktus elkerülhetetlen. Ezért nagyon szükséges, hogy mindkét disciplina művelője ismerje kompetenciája határait és tiszteletben tartsa a másik disciplina autonómiáját. A teológusnak azonban arra is kell figyelnie, hogy Isten kinyilatkoztatását az önmagunkról és a világról alkotott tudás fényében fogadjuk el, mintegy ezekkel hozzuk harmóniába. S mivel az önmagunkról és a világról alkotott tudásunk a tudomány fejlődése folyamán állandóan változik, ezért a teológusnak állandó feladata, hogy a kinyilatkoztatás örökérvényű igazságait újból és újból átgondolja és a természettudomány új eredményei szerint értelmezze. Példaként említeném itt a jelen század keresztény gondolkodói közül Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) francia jezsuita atyát, aki rengeteget tett azért, hogy a fejlődéselméletet a keresztény hit távlatában érthessük meg. Fontos, hogy meglássuk, a tulajdonképpeni konfliktus sohasem egy természettudományos igazság és egy vallásos igazság között van, hanem egy új és egy régi természettudományos felfogás között, amiben a vallásos igazságot értelmezték. A látszólagos ellentmondások, konfliktusok és problémák nem gyöngítik szükségképpen a hitet, sőt arra ösztönözhetik a teológust, hogy újrafogalmazva és tematizálva a hit igazságait, azt elfogadhatóbbá tegye a kor embere számára. Ezt a II. Vatikáni Zsinat kifejezetten tanítja:

7


„A nehézségek nem gyöngítik szükségképpen a hitet, sőt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkentik az elmét. A természettudományok, a történelem és a bölcselet újabb vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek fel. Ezek a gyakorlati életet is érintik, és a hittudomány művelőitől is új kutatásokat követelnek. Ezen kívül arra ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok saját módszereihez folyton-folyvást keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel" (GS 62). Mivel a hit világképe és ennek következtében nyelvezete bennfoglalóbb, mint a tudományé, azaz mintegy egységbe foglalja az ember sokrétű tevékenységét, ismereteit és tapasztalatait, értelmet, irányt és célt adva nekik, ezért a keresztény hitnek és teológiának bizonyos értelemben nagyobb szüksége van a tudomány felé a nyíltságra, mint fordítva. Ennek a talán meglepő megállapításnak az az egyik következménye, hogy lehet valaki kiváló természettudós hit nélkül, de senki sem lehet kiváló teológus, ha nem veszi tekintetbe a világról és az emberről alkotott tudományos ismereteket. Ezt az igazságot röviden így is kifejezhetjük: a keresztény hitnek kultúraformáló és civilizáló hatása van. III. Konklúzió. A hit és tudomány nyelvének vizsgálata megmutatja, hogy a hit és tudomány között közvetlen konfliktus sohasem lehet, mert a hit igazságai és a tudományos megismerés igazságai egészen másfajta kérdésekre válaszolnak. Ennek következtében mások a két nyelv előfeltételei, kiindulópontjai, paradigmái és igazolási módszerei. Tévednek tehát azok a nézetek melyek a két nyelv között található alapvető különbözőséget tagadják. De tévednek azok az irányzatok is, melyek a két nyelv között található különbözőséget eltúlozzák oly annyira, hogy bármilyen konfliktus vagy harmónia közöttük lehetetlenné válik. Valójában a tudomány világképének közvetve befolyása van a hit világképére, mert az ember a hit igazságait az önmagáról és a világról alkotott tudás fényében értelmezi. Ennek következtében időnként harmónia, máskor feszültség érződik a hit és a tudományos világkép között. Az ilyen feszültség lényegében tisztító és elmélyítő jellegű: megóvja a hit világképét bizonyos mágikus vagy babonás felfogásoktól és arra készteti a hit emberét, hogy hitének igazságait újból megfontolja és megértésüket elmélyítse. Elégtelenek azok a teológiai irányzatok, melyek Isten tevékenységét pusztán a személyi kapcsolatok területére szűkítik; Isten ugyanis nemcsak a személyi kapcsolatok világának, hanem a természetben lejátszódó jelenségek és események világának is az Ura. Végül megállapítottuk, hogy a keresztény hitnek civilizáló és kultúraformáló hatása van: az igazi humanizmussal nem ellenkezik, hanem azt szolgálja. Mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy ne legyen ellentét hit és tudomány között, hanem harmónia. Ez pedig csak úgy érhető el, ha állandó a dialógus a teológusok és a természettudományok művelői között. A teremtésteológia visszaszorulásának a természettudományokkal folytatott viták és gyakran szerencsétlen összeütközések során elszenvedett „vereségek” voltak leginkább az okai (lásd evolúciós elmélet, heliocentrikus világkép stb.). A teremtésteológia és a természettudományos kutatás illetékességi határainak tisztázása után sok teológus szemében úgy tűnt, hogy a két különböző valóság-megközelítés nem érintkezik egymással, és a teremtésteológiának tudatosan le kell mondania bizonyos szaktudományos kérdések tárgyalásáról, sőt még az sem ajánlatos, hogy reflektáljon ezek eredményeire. E tudatos visszavonulásban minden bizonnyal szerepet játszott az az egyre erősödő beállítottság is, mely a teológiából minden filozófiai „maradványt” igyekezett eltüntetni. Az utóbbi időben azonban úgy tűnik, hogy a teremtéstan a teológián belül kezdi ismét visszanyerni megbecsült helyét, s egyre többen felismerik jelentőségét. Azok az okok, sokszor lappangó félelmek, melyek korábban visszaszorulásához vezettek, a tisztázó vitákban jórészt megszűntek, vagy legalábbis döntően vesztettek súlyukból. Tudatosodott az is, hogy a

8


keresztény teremtéshit nem választható le a keresztény hit sajátos központi misztériumairól. A teremtés műve az üdvtörténet, a szövetségkötések, Isten kegyelmi cselekvésének alapja, bevezetője, kezdete. A teremtés a Szentháromság közös tevékenysége, alapvetően Krisztusra és az eszkatológikus beteljesedésre irányuló. A megváltás a veszni indult teremtés megmentése, az újjá teremtés már megkezdett műve. Az ökológiai problémákkal való számvetés szükségessége szemléletváltozáshoz vezetett a teológiában is, mely korrigálni kezdte az antropocentrikus, egzisztencialista teológia egyoldalúságait, és immár ismét foglalkozik a teremtés kozmológiai kérdéseivel. A természettudományok és a teremtésteológia illetékességi határai megnyugtatóan tisztázódtak, s eközben nyilvánvalóvá vált az is, hogy a két terület több ponton érintkezik egymással, van mondanivalójuk egymás számára. Mindezek a változások oda vezettek, hogy mind a protestáns, mind a katolikus teológiában a teremtésteológia ismét fontossá vált, és egyre inkább megkapja az őt megillető helyét. 1. Keresztény teremtéshit és a modern kor világ- és emberképe Bevezetés: A kereszténység és a modernitás világ- és emberképének viszonya a kapcsolat történelmi alakulását tekintve sokrétűnek mondható. Ez utóbbi szempontjából: tagadhatatlan függés, szekularizálás, rivalizálás, szembefordulás. Az előbbi szempontjából: lényegi forrás, konfliktusok, elítélés, kibékülés keresése, árnyalt értékelés. A modern kor mentalitása és antropológiája fő vonásainak meghatározását a filozófusok, noha különböző hangsúlyokkal végzik el, mégis megfontolásaikból a következő alapelemek látszanak kirajzolódni: a szubjektum, az ész és a tudomány elsőbbsége, valamint a szabadság és a demokrácia eszménye. A modern kor emberképe ezekre a prioritásokra épült. A középkori teocentrikus létértelmezést a nominalista filozófia betetőzéseként Descartes-tól kezdődően felváltja a valóság újkori antropocentrikus látásmódja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a középkori létfilozófiát - melynek alapkategóriái a zsidókeresztény kinyilatkoztatásból kiinduló bölcseleti reflexió szerint: maga az önmaga által fennálló lét (ipsum esse per se subsistens) és a részesedett, viszonylagos lét (esse relativum), azaz a teremtő Isten és a teremtett világ léte - az újkor hajnalán feváltja a tudat filozófiája. A Szentírás értelmezése körüli vallásháborúban végződő konfesszionális harcok, a nominalista teológia önkényességgel fenyegető istenképe és a geocentrikus világkép megingása következtében előállott elbizonytalanodások közepette a szubjektum öntudata és létének bizonyossága (cogito ergo sum) tűnt a módszeres kételkedésnek ellenálló, megingathatatlan alapnak, melyből kiindulva felépíthető egy koherens ismeretelmélet. Ennek során az Én került a valóság középpontjába, a létfilozófiát lecserélő tudatfilozófia két alapkategóriájává a megismerő szubjektum és a megismerés objektuma lépett elő (ez utóbbi lehet: a saját empirikus Én, a saját test, a másik ember, a kiterjedt anyagi világ, az Isten), s ezzel együtt az igaz ismeret kétségbevonhatatlan ismérve a szubjektum tudattartalmainak evidenciája lett (idea dara et distincta). A kartéziánus módszertani és ismeretelméleti antropocentrizmus radikalizálása figyelhető meg Francis Bacon gondolkodásmódjában, akinél az ember nemcsak megismerő, hanem uralkodó alanyként is a középpontba kerül, amennyiben a természet tudományos megismerése a rajta való uralom eszközévé válik. A német idealizmus és nyomában a marxi ateista humanizmus történelemfilozófiája a zsidó-keresztény történelemszemlélet (lineáris, beteljesedés felé haladó, gondviselés hatalma alatt álló) szekularizálásával, a természet után immár a történelem urává, gondviselőjévé, egyedüli formálójává, felelősévé és beteljesítőjévé is magát az embert tette. A modern kor antropológiájának másik meghatározó prioritása az ész uralma. A felvilágosodás programja az ember felszabadítása a tekintélyek uralma alól, az embert a

9


magaválasztotta vagy általa eltűrt kiskorúság állapotából a szabad, felnőtt, saját sorsát intézni tudó nagykorúság állapotába vezetni. Az emancipáció eszköze az ész uralmának kiterjesztése, bátorítás arra, hogy az ember önállóan használja a saját eszét, mások gyámkodása nélkül. A felvilágosodás programjában az igazság egyetlen és legfőbb kritériuma az emberi ész által világosan belátható, megítélhető. Az újkor emberképében az ész uralmához szorosan hozzátartozik a tudomány, a tudományos megismerés prioritása. A Galilei, Newton és Bacon nevével fémjelzett új módszerű, természettudományos megismerés (kísérletezés, mérés, matematizálás, előrejelzés, ellenőrzés) és a ráépülő technikai civilizáció lebilincselő eredményei egyfelől az emancipáció programját erősítő, a határtalan haladásba vetett meggyőződéshez, másfelől a természettudományos megismerési modell egyeduralkodói szerepbe iktatásához vezetett. A pozitivizmus (A. Comte) és az újpozitivizmus képviselői (a Bécsi kör gondolkodói) ennek értelmében az emberi racionalitás legtisztább, ha nem egyedül érvényes típusának a természettudományos módszert alkalmazó valóság-megközelítést tekintik. E „tudományos világkép” mellett a modernitás társadalom-felfogásának vezéreszméje a szabadság, az emancipáció és a demokrácia, melyek gyakorlatba ültetése végül a modern nyugati társadalmak kialakulásához vezetett. Az első két eszmény megvalósítása hosszú küzdelem, sok szenvedés, erőszak és igazságtalanság árán sikerült. Forradalmak, háborúk, diktatúrák hivatkoztak ezekre az eszmékre. A demokrácia konkrét gyakorlata sem mentes a kétértelműségektől. A manipulációk, a gazdasági-politikai érdekcsoportok rejtett, de tényleges és alkalmasint a személyek méltóságát korlátozó hatalomgyakorlása elleni folyamatos küzdelmet igényel. A bibliai teremtéshitnek meghatározó következményei voltak a modern ember és világfelfogás kialakulására. (1) Isten egyetlenségének, lényegi transzcendenciájának állítása, annak megvallása, hogy ő mindennek az egyedüli teremtője és ura, egyben a világ világiságának, Istentől való különbözőségének és valóságos, noha viszonylagos önállóságának az állítása is. A teremtéssel Isten radikális különbséget hoz létre saját maga és a világ között úgy, hogy a teremtmény egyszersmind függ tőle. A világ deszakralizálását és mítosztalanítását tehát elsőként a bibliai kinyilatkoztatás végzi el. Ez volt az alapvető feltétele annak, hogy az ember a világhoz, mint kutatásának és alakító tevékenységének a tárgyához viszonyulhasson. (2) A zsidó-keresztény teremtés-kinyilatkoztatás megerősítette és még egyértelműbbé tette a világ érthetőségének, megismerhetőségének alapelvét, mely a görög filozófiai hagyomány fő vonulatában is megfogalmazódott. A teremtéshit ugyanis még inkább kiemelte a világ értelmességet, érthetőségét azzal, hogy kizárta a megismerésnek ellenálló, önmagában érthetetlen, preegzisztens anyag létezését, másfelől a világ igazságát, jóságát, szépségét, egységét a Szentháromság nyomaiként és különösképpen a személyes Logosz műveként értelmezte. (3) A bibliai teremtéshit szerint az ember kitüntetett létező, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, s akinek felelős gondoskodására bízatott a világ. Ez a bibliai teocentrikus megalapozottságú emberközpontúság, amint a ráirányuló teológiai reflexió kibontotta, magában foglalja az ember értelmes, szabad, személyes létének, a természetet meghaladó valóságának és méltóságának, a beteljesedés felé tartó történelmének, felelős történelmi cselekvésének és az emberiség egységének az állítását. A modern kor antropológiájának es történelemfilozófiájának is alappilléreivé váltak ezek a teremtéshitből fakadó eszmék. A keresztény teremtéshit a fenti értelemben bölcsője az újkori ember-, világ-, történelemfelfogásnak és a modern természettudományok lehetőségének. Ténylegesen és történetileg nézve azonban a bibliai kinyilatkoztatásban benne rejlő lehetőségeket a kereszténységből kinövő újkori gondolkodás, részben saját eredetével

10


szembefordulva, vele rivalizálva és alkalmasint eltorzítva fejlesztette ki. Az Egyház és meghatározó, hivatalos teológiája pedig alapvetően védekező és elítélő magatartással kísérte végig a modern európai történelemnek ezt a vonulatát. A sorozatos konfliktusok századai voltak ezek. Az újkori gondolkodásmód és emberkép pozitív, végső soron keresztény teremtéstani gyökerekből táplálkozó elemeinek észlelése és a keresztény teológiába történő beépítés szándéka már a 19. század folyamán jelentkezett Möhler, Kuhn, Newmann, Rosmini, Blondel munkásságában. Ezen az úton haladt tovább a 20. században Rahner, Chardin, Lubac és még sokan mások, akik előkészítették a modernitás emberképével, világ-, tudomány-, társadalomés történelemfelfogásával való árnyalt és elsősorban a pozitívumokra összpontosító teológiai számvetést, amely a II. Vatikáni zsinat dokumentumaiban fogalmazódott meg. 2. Teremtésteológia és természettudomány viszonya A teremtés kérdése régtől fogva a természettudományok és a teológia érintkezési pontjának számított. Az alábbiakban érdemes lesz röviden áttekintenünk azt, hogy e viszony értelmezésének milyen típusai alakultak ki. Ez tanulsággal szolgál arra nézve, hogy melyik megközelítési módot válasszuk saját reflexiónk számára a következő előadásainkhoz. A teremtésteológia és a természettudományos kutatás kapcsolata értelmezésének egyik alapvető típusát elnevezhetjük a (1) versengő magyarázatok modelljének. Ezen belül helyezkedik el a (1.1) szembenálló versengés altípusa. A Galilei-ügy esetében a teremtésteológia contra természettudomány, a darwini fejlődéselmélet Haeckel-féle interpretációjában a természettudomány contra teremtésteológia klasszikus példájával találkozunk. Mindkét esetben a saját illetékesség határainak átlépéséről van szó; a teológia részéről egy elhibázott bibliai hermeneutika, a természettudomány részéről egy nem igazolható, redukcionista álláspontból következően. A teremtésteológia és a természettudomány viszonyát a szembenállás modellje szerint fogja fel ma is minden fundamentalista Biblia-értelmezés és minden magát „természettudományosnak” nevező materialista világnézet. A versengő magyarázatok típusának másik alfaját a (1.2) kiegészítő versengés modelljének nevezhetnénk. Ez jellegzetesen a teremtésteológia részéről jelentkezik akkor, amikor a természettudományos magyarázat fehérfoltjait egy hézagpótló Isten létére és működésére hivatkozva igyekszik eltüntetni. Például a teremtés, mint az „ősrobbanás” beindítása vagy Isten beavatkozása az evolúciós folyamatba a teremtett okok teljes mellőzésével. A standard kozmológiai paradigma szerint az univerzum hozzávetőlegesen 15 milliárd évvel ezelőtt, az ősrobbanáskor egy pontban koncentrálódott, nyomása, sűrűsége és hőmérséklete végtelen magas volt, majd az ősrobbanás következtében elkezdett tágulni, valószínűleg előbb hirtelen, rendkívül gyorsan (inflációs fázis), majd nagyságrendekkel kisebb mértékben, mellyel egy időben lehűlés is bekövetkezett. A standard paradigmát olyan megfigyelések, mérések támasztják alá, mint pl. a galaxisok távolodására utaló vöröseltolódás jelensége, a 2,7 Kelvin kozmikus háttérsugárzás, a hidrogén és hélium 3:1 aránya stb. A kiindulási állapotot egészen az ún. Planck-féle időig a természettudomány csak hipotetikusan, spekulatív és vitatott eszmefuttatásokkal tudja jellemezni, mivel a fizikai mennyiségek végtelen magas értéke miatt kétséges, hogy erre a (szinguláris) állapotra mennyiben érvényesek a fizikai elméletek (pl. relativitáselmélet). A teológia hibát követne el, ha arra hivatkozva, hogy ez a kezdeti állapot nem magyarázható természettudományosan, csak a rákövetkező fejlődés menete, egyszerűen azt állítaná, hogy ezt a kezdetet egy „teremtő” hozta létre. A hézagpótló teremtő Isten hipotézise nemcsak teológiailag elfogadhatatlan, hanem azért is, mert a természettudomány feladata, hogy

11


magyarázatainak a hézagjait betöltse. A kezdeti állapot értelmezésére vonatkozóan történtek ilyen kísérletek, melyek, noha empirikusan nem ellenőrizhetőek, fizikusok között is vitatottak, sokszor filozófiai szempontból sem kielégítőek, és a teológia irányába tett megjegyzésekkel kompetencia-határsértést is alkalmasint elkövetnek, mindazonáltal önmagukban és elvileg helyénvaló törekvéseknek tekinthetjük őket. Ez a teológia oldaláról egy állandóan alkalmazkodó, visszavonuló stratégia megvalósítását jelenti, mely rejtetten továbbra is konkurensnek tekinti a teológiai és a természettudományos magyarázatot. Amellett, hogy a teológia ezzel határsértést követ el, mely folyamatos hitelvesztését vonja maga után, teológiailag sem elfogadható az eljárása, mert ki nem mondottan Isten és a természettudományos tényezők, a Teremtő és a teremtett létezők oksági tevékenységét azonos szintre helyezi, s ezzel Isten transzcendenciáját sérti. A teremtésteológia és a természettudományos kutatás teológiailag nézve nem konkurálhatnak egymással és nem is egészíthetik ki egymást ugyanazon az oksági szinten, mivel Isten nem vetélytársa s nem is teremtményi kiegészítője a teremtésnek. A teremtésteológia és a természettudományos kutatás kapcsolata értelmezésének második alapvető típusát a (2) különböző síkú magyarázatok modelljének nevezhetjük. Ez a megközelítés a versengő magyarázatok modelljének többszörös történelmi kudarcának és kártékony hatásának a tanulságaiból született. Pozitívuma, hogy komolyan veszi és szigorúan előírja a teológia és a természettudomány illetékességi határainak a betartását. A kérdés már csak az, hogy e tudományok hol húzzák meg saját maguk, vagy adott esetben a másik kompetencia határait, illetve hogy e határok, hogy viszonyulnak egymáshoz: a különböző magyarázati síkok érintkezhetnek-e vagy eleve kizárt minden közös pont. Nos, itt is alapvetően két variációval találkozunk. Az elsőt (2.1) a „különböző síkú magyarázatok érintkezési pontok nélkül” névvel jelölhetjük. Ez az értelmezés elvileg kizár minden kapcsolódási pontot teremtésteológia és természettudomány között; egyfelől a vallásos és a teológiai nyelvhasználat sajátosságára hivatkozva, másfelől a természettudományos kutatás sajátos tematikus és módszertani redukciója miatt. A természettudomány tematikus és módszertani redukciójára utaló kifogás a teremtésteológiával való érintkezés lehetőségét illetően alapvetően helyes. A természettudományos kutatás tárgya csak az lehet, ami empirikus tapasztalás, kísérletezés tárgya, mérhető, matematizálható. Módszerének megfelelően empirikus jelenséget vezet vissza empirikus jelenségre valamely törvényszerűség vagy szabályszerűség megállapításával. Bizonyos kezdeti feltételek és törvények ismeretében előrejelzéseket tesz. Ez a tudatos, tematikus és módszertani redukció eleve eltekint Isten lététől. Következésképpen sem igazolni, sem cáfolni nem képes egy Teremtő létét és teremtő tevékenységét, sem értelmezni nem tudja ez utóbbit. Éppen ezen alapbelátás miatt nevezhetjük a teremtésteológiát és a természettudományos kutatást különböző síkú valóságmagyarázatoknak, melyekről elismerhetjük, hogy közöttük közvetlen érintkezés nem lehet. A szóbanforgó alapvető különbség nem zárja ki azonban a közvetett érintkezés lehetőségét. A közvetítés közege ebben az esetben a filozófia, így a modell megjelölésére használhatjuk a (2.2) „különböző síkú magyarázatok a filozófia közvetítette érintkezési pontokkal” vagy a dialogikus modell elnevezést. A teremtésteológia teleologikus világértelmezése szemben áll a minden célirányosságot kizáró, tagadó abszolút a-teleologikus kozmológiával. A teremtésteológia világfelfogásának (a világ kontingenciája, antropocentrizmus, teleológia) racionalitását erősíti a fizikai kozmológiákban magyarázó elvként alkalmazott antropikus elv és a standard kozmológiai modell. Az evolúció természetfilozófiai értelmezése (Teilhard de Chardin) analó-

12


giákkal szolgálhat a Szentháromság folyamatos teremtő tevékenységének az értelmezéséhez (Gisbert Greshake). A teremtésteológia és a természettudomány közötti, az érintkező pontokat szem előtt tartó viszony-meghatározás is többféle lehet. Elmozdulhat az azonosítás vagy integrálásmodell irányába, vagy sikerül a metodológiai önállóság fenntartása az ún. közvetítésmodelleknek, melyek az analógia, a komplementaritás, a reprezentáció vagy a szimbólum fogalmát használják a teremtés és a természet, illetve a teremtésteológia és a természettudomány kapcsolatának jellemzésére. Ez utóbbiak önállóak, de egymásra irányulnak. Gánóczy Sándor szerint a természettudós saját tudományának határához érve egy magasabb szervezési princípiumra utalt, mely a természetben működő szervezési elvekhez képest lényegileg más és teológiai jelentéssel rendelkezik. A Niels Bohrtól kölcsönzött „komplementaritás” szó használata ugyancsak a módszertani különbséget és az azonos tárgyra vonatkoztatottságot hangsúlyozza a teremtésteológia és a természettudomány között. Bohr komplementaritás alatt azt a viszonyt érti, mely az ugyanazon tárgyra vonatkozó, egymást kizáró kísérleti feltételek mellett elvégzett kísérletekből levont következtetések között áll fenn. Leo Scheffczyk kritikus a szó teremtésteológiai használatával kapcsolatban, mert azt sugallhatja, hogy a teremtés teológiai fogalma önmagában nem teljes, hanem természettudományos kiegészítésre szorul. Ezért talán terminológiailag is szerencsésebb a „Konsonanz” (egybecsengés, összhang) szó használata, mellyel például John Polkinghorne fizikus-teológus azt akarja kifejezni, hogy a teológia és a természettudomány noha különféle látószögből és más-más módszerrel, de ugyanazt a valóságot értelmezi. Az angol tudós a két tudomány „összhang”-viszonyát elhatárolja mind az „abszorbció” (egyik tudomány a másik bekebelezésére és így megszüntetésére törekszik: redukcionizmus, szcientizmus, naturalizmus), mind a „duplex veritas” (érintkezési lehetőség nélküli autonóm nyelvjátékok), mind az „asszimiláció” (a lehető legszorosabb viszony a másik tudomány megszüntetése nélkül: Teilhard de Chardin vagy a folyamat-teológia képviselői) kapcsolatát tételező álláspontoktól. Az „összhang”-modell értelmében a két tudomány önálló, egymásra vonatkoztatott, ám nem szimmetrikus módon. „Reményünk teológiai igazolásának világegyetemünk végességének természettudományos előrejelzésével konzisztensnek kell lennie, ám a teológiának jogában áll azon túltekinteni és olyan belátásokkal élni, melyek az Isten hűségébe vetett hitben nyílnak meg előtte.” Végül, a megalapozás modellje szerint is fel lehet fogni teremtés és természet, illetve teremtésteológia és természettudomány kapcsolatát. Ebben az irányban gondolkodik Wolfhart Pannenberg, amikor a természeti törvényeket teológiailag alapozza meg. A természetben érvényesülő törvényszerűség tényleges léte, ahogy az ilyen törvények természettudományos megállapításának alapjául szolgáló egyedi események is, maga is esetleges, a világ kontingens eseményösszességének része. A természettörvények állandóságának, megbízhatóságának teológiai alapját a teremtő és világot fenntartó Isten állandó létében és személyes hűségében látja teológiailag megalapozhatónak. A továbbiakban a magunk részéről a „különböző síkú magyarázatok a filozófia közvetítette érintkezési pontokkal” vagy másképpen a dialogikus viszony-meghatározási mintát követjük, ezen belül is a közvetítés és megalapozás modellt.

13

A HIT ÉS A TUDOMÁNY EGYMÁS RIVÁLISAI VAGY TESTVÉREI? A

Recommend Documents