A határ menti kapcsolatok alakulásának néhány jellemzője az Őrségben és a Vendvidéken

A határ menti kapcsolatok alakulásának néhány jellemzője az Őrségben és a Vendvidéken A tanulmányban a nyugati hármashatár mentén – a teljesség igénye nélkül – igyekszem bemutatni olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat, melyek közvetve vagy közvetlenül a szomszédsági viszonyok és a határ közelsége által meghatározottak. Makropolitikai (országos vagy az Európai Unió által meghatározott) célok, illetve azok „melléktermékeinek” helyi lecsapódásait próbáltam nyomon követni, melyek az országhatárok közelében még karakteresebben kitapinthatóak. Milyen utak vagy akár csak illegális rések nyílnak a határon, és milyen falak maradnak fenn - akár a „pénz” (a befektetői érdek), akár az emberek mozgását vagy személyes kapcsolatait figyelve. A tanulmány megírása során egyrészt saját megfigyeléseimre, másrészt szakértői interjúkra támaszkodtam, melyeket polgármesterekkel, hajdani határőrökkel, pályázatírókkal, a Nemzeti Park munkatársaival, kereskedőkkel, erdésszel, falugazdásszal, ingatlanközvetítővel… készítettem. A megkérdezettek között őslakosok és betelepültek egyaránt szerepeltek. 1. Elvándorlók és betelepülők A helyi társadalom sajátos szerkezetéről szólva fontosnak látom megemlíteni azt az ellentétes irányú migrációs folyamatot, amely során a helyi lakosság az elmúlt 50 évben részben kicserélődött, s ezáltal folytonosságok, hagyományok szakadtak meg. A térségben egy „demográfiai erózió” már országos viszonylatban is korán, az 1940-es,’50-es évektől megindult.1 A Vendvidékről az ötvenes években a lakosság több mint egyharmada (!) elvándorolt (vagy elüldözték), az Őrségből ebben az időben valamivel kevesebben, de itt is a falvak lakosságának 18%-a hagyta el szülőfaluját. Az okok között találhatóak a zaklatások, kuláklisták, deportálások (a jugoszláv és az osztrák határsávból került ki a kitelepítettek többsége2), a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatásai és a „határhelyzet” következményei is - a határsávban különböző korlátozások között kellett élniük, a fejlesztések az ország többi részéhez képest késve történtek meg, előnyét alig, hátrányait viszont bőven tapasztalhatták a határ közelségének. A falvak munkaerőigénye egyre csökken, miközben jelentős a környező városok (Szentgotthárd, Körmend) elszívó hatása is. Az elvándorlás a hatvanas évektől a mai napig is folyamatos, noha egyre mérsékeltebb. Egy húsz éve az Őrségben élő beköltöző így összegezte a folyamat társadalmi következményeit: „Az értelmesebb mozgékonyabb réteg elment, a módosabb, gazdálkodáshoz jól értő réteget meg lefejezték. Azok azért mentek el, mert kuláklistára kerültek volna, vagy kuláklistára kerültek és kitelepítették őket, s ugye elvették azt, amijük volt. Tulajdonképpen több módon meg van csonkítva az Őrség, tehát nem véletlen, hogy ennyire bonyolult a képlet. Nagyon nehéz belső vezetőket találni.” A fiatalok elmennek dolgozni vagy tanulni, majd el is költöznek, a családot már nem ide tervezik. A városi élet megalapozásához (lakásvásárláshoz) gyakran éppen a szülőföldön örökölt ház vagy földbirtok jelenti a pénzre váltható tőkét. 1990-től kezdve viszont immár nem csak Szentgotthárd, de a térség falvai is némi vándorlási nyereséget könyvelhetnek el. Ennek egyik oka, hogy a határok egyre könnyebb átjárhatóságával előtérbe kerülnek a „határhelyzet” előnyei, gazdasági kapcsolatok élénkülése 1 2

Az adatok forrása: Beluszky P. (2005). Kiss L. (2005)

stb. de másik oka is összefüggésbe hozható a határ közelségével. A szocializmus időszakában egyfajta elzártság és megkésett fejlődés jellemezte a térséget, a jugoszláv és az osztrák határ közelsége miatt az ötvenes évek nagy nehézipari fejlesztései is elkerülték, ennek is köszönhetően természeti környezete országos viszonylatban az egyik legérintetlenebb, s így mint lehetséges élettér jelentősen felértékelődik az urbanizált életből egy érintetlenebb helyre vágyók körében. De nem feltétlenül az őslakók körében, akiket sokszor a munkalehetőség hiánya űz el. Az elvándorlás egyfajta szelektív folyamatot is jelent egyben, főként a fiatalok mennek el, és közülük is többségében azok, akik felsőbb iskolát végeztek, már nem térnek vissza, hiszen ha visszajönnének, úgymond hiába tanultak, nem kapnának a végzettségüknek megfelelő állást. Akik viszont szakmát tanultak, vagy kétkezi munkások lesznek, nagyobb számban maradnak, hiszen a határok átjárhatóságával, valamint a hivatalos külföldi munkavállalás lehetőségeinek bővülésével feltehetően egyre könnyebben találhatnak olyan munkát, amelyet ingázással szülőfalujukból is elérnek. Ez utóbbi ponton viszont lényeges különbséget látunk Őrség és Vendvidék között, ami egyrészt a kedvezőbb ingázási lehetőségeknek, a jobb nyelvtudásnak (szlovén és német), valamint egy némileg eltérő habitusnak köszönhető – és határozottan a Vendvidék javára billenti a mérleget. A felsőszölnöki polgármester így értékelte a jelenséget: „Most azt látom, hogy történt egy Pál-fordulat, olyan 2005-6 után, hogy a határok megnyitásával bővültek a munkalehetőségek, s azért a kinti keresetek által jobbak lettek a fiatalok elhelyezkedési lehetőségei. S látom azt, hogy építenek házat vagy felújítják a szülői házat, tehát ők már valószínűleg maradnak, és nem mennek el.” Gyüttmentek3 Moldova György az 1970-es évek elején még egyértelműen az őrségi falvak elnéptelenedését jósolta, galambszeri sétájának interjú képeit így vezeti be: „A Galambos szer messze esik Őriszentpéter központjától, elsorvasztásra van ítélve, és mintha a szer maga is tudomásul vette volna a végzetét. Minden elhagyott, már a házak alatt járok, de még mindig nem látok befelé vezető ösvényt. (…) …üres portákon vágok keresztül, négy háznak már nincs lakója, a többiben is inkább csak egy-egy öreg pár él.”4 Ki gondolta volna még akkor, hogy alig egykét évtizeddel később Galambszer Őriszentpéter egyik legszebb része lesz, és az egyik legfelkapottabb helye a városokból érkező beköltözőknek, míg a jóslattal összhangban őslakosok már valóban alig lakják. A hajdani őrségi paraszti stílust őrző, gyönyörűen felújított házakat látunk a portákon, az egyikükben egy időben még Waldorf óvoda is működött, a szert nagyrészt kisgyermekes, betelepült családok lakják. A ’80-as, de inkább a ’90-es évektől felerősödve az elvándorlással párhuzamosan, mint már említettem, egy ellentétes irányú folyamat is kibontakozott. Amíg az őslakos fiatalok között jelentős a városokba történő elvándorlás, addig a népességfogyást ellensúlyozó folyamatként megfigyelhető, hogy jelentős számú beköltöző is érkezik az Őrségbe és a Vendvidékre. Tehát urbanizációs és dezurbanizációs népességmozgás egyszerre. Egy helyi ingatlanközvetítő (aki maga is a főváros környékéről költözött ide 11 évvel ezelőtt) tapasztalatai szerint a beköltözők 90%-a budapesti vagy legalábbis Pest megyéből érkezik. Két főbb típusba sorolhatók, az egyik csoportba tartozók inkább nyaralót keresnek, s úgy tervezik, hogy majd nyugdíjas 3

Egy 15 éve itt élő beköltöző szavaival: „Gyüttment az Őrségben annyit jelent, hogy jön valahonnan, nem ide tartozik, és utána el is megy, de kívánják is, hogy menjen már. Mert ugye ez a gyüttmentség, én is ilyen gyüttment vagyok, de ismerek olyat, aki 30 éve itt él, és még mindig gyüttment. Nem fogadják be az embereket, ez a bizalmatlanság van.” 4 Moldova 1974. 74.o.

korukban költöznek le, „a másik réteg, akik például mi is vagyunk, akik fejest ugranak a sötétségbe, és leköltöznek gyerekestül, 30-40 év közötti házaspárok”. A leköltözők szinte mind hatalmas területet szeretnének venni, ha lehet akár 10-20 hektárt, noha kevés kivételtől eltekintve gazdálkodni nem kívánnak, legfeljebb az önellátás szintjén. A nagy földterületek iránti igényük oka lehet, hogy egy jóval szűkebb élettérből érkeznek, s „levegőre” vágynak, nyugalomra, hogy még a szomszéd is tisztes távolban legyen, de emellett nem elhanyagolható a jó befektetés reménye sem. Egy helyi polgármester így fogalmazott: „Nem azért jönnek ide földet venni, mert annyira meg akarják művelni, hát később kénytelenek lesznek. Mindenkinek a tulajdonjog a fontos. A magyar is azért jön ide olyan messziről. Mondjuk nekem van itten 10 hektár rétem, kaszáld le, odaadom, tartsál állatot. Á nem. Adjam el neki olcsón. Nem a föld kell, nem művelni, nem dolgozni akarnak, a tulajdonjog kell.” Az ideköltözők nem csak lakóhelyet, hanem életmódot is váltanak, s nem mindig találják meg, amit eredetileg kerestek. Többeknél a pénz fogy el, felélik tartalékaikat, s mivel munkalehetőség nincs, egy lényegesen rosszabb életszínvonalra süllyednek az itt töltött évek során. Az elköltözés másik oka lehet az is, hogy a gyermekeik közben felnőttek, messzebbre járnak tanulni, s a szülők inkább követik őket (leginkább Szombathelyre, vagyis nem Pestre költöznek tovább). Becslések szerint a leköltözők 50%-a dönt végül az elköltözés mellett. A beköltözők mind tudatában vannak, hogy ők úgynevezett gyüttmentek a helyiek szemében, még akár 10-20 év után is, ami egyrészt annak is köszönhető talán, hogy azok jönnek ide, akik a városon is különcök voltak. Általában magasan képzett értelmiségiek, művészek, akik egy természetközelibb élet reményével és sokszor nagy tervekkel érkeznek. „Itt iszonyúan magas az ország átlag lakosságához képest az értelmiségiek száma, de ez a gyüttmentek miatt van. Van némi kulturális különbség a helyiek és a gyüttmentek között, és éppen ezért, lehet, hogy mi egymással többet vagyunk, mint a helyi lakossággal.” Tekintve, hogy az őslakosság köréből legnagyobb arányban éppen az ambiciózusabb vagy magasabban képzett emberek vándoroltak és vándorolnak el, akik kifelé és felfelé képviselni tudnák a helyi közösségeket, a beköltözők fontos szereplői lehetnének a vidék megújulását szolgáló kezdeményezéseknek, s ha jobban megnézzük, rengeteg kezdeményezés mögött valóban ők állnak. Mégsem tudják pótolni az elüldözött vagy elvándorolt falusi értelmiséget. Egyes településeken ugyan a beköltözők majd fele megfordul a helyi képviselőtestületekben, de a kezdeti lelkesedést, hogy részt vegyenek a helyi közéletben és irányításban, nagyrészt kiábrándulás követi. Egy őslakos véleménye szerint: „Amíg nem akarják megváltani a világot, addig szerintem szeretik őket, de aztán amikor már ők akarnak irányítani, azt már nem. Bármennyire is objektívabban látják az itteni életet, de azért az őrségi ember azért az eléggé röghöz kötött és keményfejű.” Szerepük mégis jelentős, a térség fejlesztését célzó, sokszor épp a határ menti területeknek szóló, határon átnyúló pályázatok ötletadói vagy megírói között gyakran őket találjuk. Jelenlétükkel jelentősen bővültek a térség kapcsolathálói, és ezáltal érdekérvényesítő képessége is, hiszen a beköltözők hozzák magukkal korábbi nagyvárosi életük kapcsolati tőkéjét, kötődéseiket és ismereteiket, legyen szó például akár a magas művészetek területéről (ld. Hétrét Fesztivál, Virágzás Napjai). Tevékenységük és eredménye annyiban ellentmondásos, hogy az őslakosok felől nézve mégiscsak egyfajta idegen, gyakran fővárosi szemüvegen át képzelik el az Őrség jövőjét és a fejlesztési irányokat. A főként Budapest környékéről érkező magyar ingatlanvásárlók mellett meg lehet említeni az osztrák, a német és egyéb külföldi vásárlókat is, noha mára egyre kevesebben érkeznek. A helyi visszaemlékezések szerint a ’90-es években kerestek és vettek ingatlanokat leginkább nyaralónak, ideiglenes tartózkodásra, beköltöző nemigen akadt. Az ő (és elsősorban az osztrákok) keresleti szerepe inkább a termőföldingatlanokra irányult, de erről még egy későbbi fejezetben lesz bővebben szó.

Egészen új jelenségként tűnt fel az elmúlt 5-6 évben a beköltözőknek egy olyan csoportja, akik éppen a jobb munkalehetőségek reményében az ország belsőbb megyéiből érkeznek. Ők egyértelműen az osztrák határ közelsége miatt keresnek itt hol ideiglenes, hol hosszú távú szállást, főként ugyan Szentgotthárdon, de már a Vendvidéken is elfogytak a kiadó vagy eladó házak. Nagyrészt napi ingázással járnak át ausztriai munkahelyeikre, ahol a többszörösét keresik meg annak, mint ott, ahonnan esetleg eljöttek. Felsőszölnökön „most már ott tart, hogy nincs kiadó ház, meg eladó ház sem (…) Több megyével messzebbről jönnek, a jobb megélhetés miatt. Én azt tudom leszűrni ebből, hogy baj van. Nem találta meg ott a számításait, és inkább eljön ide, mert hogyha csak idénymunkával vagy bármivel, itt megkeres 250 000-t havonta, otthon meg kapna havi 70 000-t. Itt 4 hónap alatt megkeresi azt, amit otthon egy év alatt.” „Vannak barátaim az Alföldön is, meg ismerek embereket, ha ők idejönnek egy hétre, azt mondják, hogy ez olyan, mint Svájc, azt mondják, hogy itt ez már teljesen más. Ahogy belépnek, már úgy Jánosházától lehet látni, hogy teljesen más az egész. Hogy itt kinn van a kocsma előtt a bicikli? Azt mondják, hogy ott Szeged mellett egy perc alatt ellopnák.” Az Ausztria közelsége miatt főként Szentgotthárdra költözőknek van még egy jóval kisebb és kevésbé szívesen fogadott rétege is, állítólag Romániából érkező, román anyanyelvű, kisebb csoportok, akik Bécsbe visznek át futtatni utcai kéregetőket és fiatal lányokat. 1. Munkamigráció, külföldi munkavállalás A külföldi munkavállalásról pontos adatokat nem ismerni, hiszen egy jelentős része valószínűleg még mindig feketemunka, vagyis nem bejelentett. Az erre valamelyest rálátó helyiek becslése szerint a legtöbben Szentgotthárdról járnak át dolgozni, és főként Ausztriába, akár 10-15%-a is a város lakosságának, a Vendvidékről valamivel kevesebben, az őrségi területekről pedig csupán pár százalék, ami a közeljövőben rohamosan emelkedhet. „Én azt mondom, hogy egyre inkább jellemző lesz. Ez sajnos egy sokkal életszerűbb kitörési irány. Ausztriában noha megvannak ennek a kényelmetlenségi problémái, hiszen vagy ki kell járni, vagy ott kell lakni egy konténerben, de amíg itt 70-80 000 forintból élnek emberek, tehát a magyarországi átlagfizetés itt nem jellemző – amikor azt itt meghallják, hogy az mennyi, hüledeznek az emberek… - ehhez képest Ausztriában, nem szakmunkával, betanított munkával, nem kell 5 napot dolgozni, 4 napot dolgozik például, és megkeres 1500-1600 eurót. Ami tisztán fél millió forint, nem összehasonlítható.” Az elmondások szerint az utóbbi 4-5 évben járnak át egyre többen, azelőtt inkább csak azok, akiknek már volt valamilyen összeköttetése, ismerősök, rokonok által, és jól ismerték a nyelvet is. Főleg kétkezi munkát vállalnak és kapnak, így a fiatalságnak főként azt a részét szippantja el, akik nem tanultak tovább a felsőoktatásban, de az értelmiség is hajlandó akár fizikai munkát vállalni a valóban jelentős kereseti különbségek miatt. Az idősebb korosztályok között főként a nyelvtudás hiánya miatt kisebb arányú ez a fajta munkamigráció. A munkavállalás elsődleges feltétele a nyelvtudás, másodsorban a szaktudás, ha egyik sincs, szinte esélytelen elhelyezkedni. Nyelvtudás nélkül még betanított munkásnak vagy napszámba is nehezebb elhelyezkedni, a jó szakembernek (hegesztő, lakatos, esztergályos stb.) viszont kivételes esetben elnézik, ha nem beszéli jól a nyelvet. A munkaadók jobban kedvelik, hogyha a munkavállalók hazajárnak, szállásról nem kell számukra gondoskodni, költségeiket maguk fizetik, még kedvezőbb, ha vállalkozó-igazolványuk is van, gyakran kötnek velük olyan munkaszerződést, ami könnyen felbontható, nincs próbaidő, a munkavállalók egy része arra panaszkodik, hogy béreik nem érik el azt az összeget, amit egy osztrák kapna ugyanazért a munkáért.

„…a kevésbé kulturáltak, akik dolgoztatják az innen átmenő embereket, azok körülbelül úgy bánnak a magyarokkal és úgy dolgoztatják őket, hogyha nem tudja jól a nyelvüket, mint ahogyan mi alkalmazunk segédmunkára egy cigányt. Tehát ez a magyar segédmunkás minősítése. Aki viszont jól dolgozik, és megbecsüli magát, na ott is megpróbálják lenyomni az órabért amennyire csak lehet, de mivel feketén járnak át, jártak át eddig, nemigen volt mit tenni – idén májusban szabadult fel a lehetőség. Eddig ez úgy volt megoldva, hogy át lehet menni dolgozni, de csak akkor, hogyha van engedély. A központi hivatal nem ad ki engedélyt, az engedélyt csak akkor adja ki az osztrák, ha a munkavállaló garanciát vállal érte, a munkáltató viszont csak akkor engedi a munkavállalót, hogyha hozza a papírt. Tehát róka fogta csuka. És hogyha kézen-közön nem tudott egy olyan szakmát felmutatni az illető, ami nagyon kurrens volt és kellett, és kiáll érte az osztrák munkáltató, akkor ezt a pingpong játékot lejátszotta, és ha valahol talált valamit közben, akkor feketén elhelyezkedhetett.” De mindez kizárólag egyes kisebb munkáltatókra vonatkozik nagyobb gyáraknál, mint például a jennersdorfi vagy a fürstenfeldi bőrgyárak, ahová szintén sokan ingáznak Szentgotthárdról és környékéről, teljesen legálisan alkalmazzák a magyar munkavállalókat, s az osztrákokkal egyenlő bérért. A munkát keresők leginkább 20-50 kilométeren belül igyekeznek munkát találni otthonuktól, körülbelül 50-60 kilométerben jelölik meg azt a távolságot, ahová még érdemes naponta ingázni, viszont éppen ezért a határ melletti területek már „telítettek”, s a bő munkavállalói kínálat miatt a keresetek is alacsonyabbak. Aki vállalja, hogy még „beljebb” keres munkát, jobb fizetésre számíthat, viszont a szállás esetleges költsége is őt terheli, illetve aki családos, annak ez a lehetőség már kevésbé jöhet szóba. A munkaidő egészen változatos formáival találkozunk: van, aki például csak egy síszezon idejére vállal munkát valamelyik osztrák síparadicsomban, más minden nap átjár, de csak egy-két órára (például kutyákat sétáltatni), akik idősgondozást vállalnak, esetleg hetes váltásban dolgoznak többen havi egy vagy két hét kinn tartózkodással, a szezonmunkák pedig szintén napi, de csak korlátozott ideig tartó munkaidőt jelentenek. „Ha olyan helyre megy, hogy szezonális munkák, hogy sárgarépaszedés, meg gyümölcs, akkor reggeltől estig, mint a rabszolgapiac. Hihetetlen, ha nem olyanok volnának, akiket ismerek, akkor el sem hiszem. Nem állhat meg egy cigarettára például, másképp ki van rúgva. És nem 1500 meg 2000 eurót kapnak ottan havonta, mint az átlag osztrák, hanem 8-900 eurót, ha. Ha. Mert levonnak ilyen mondvacsinált ürüggyel, erre-arra egy picit.” A mezőgazdasági idénymunkák között említették: a metszést, gyümölcs- és zöldség-betakarítást, kapálást. Népszerű az építőbrigádok munkavállalása is, ácsok, kőművesek, festők mind a határ közeli településekről, de nem ritka az sem, hogyha távolabb laknak, és otthonukból már túl nagy volna az ingázás ideje, Szentgotthárdon esetleg közösen bérel egy brigád házat, s onnan járnak át naponta. Szintén sokan helyezkednek el háztartásoknál, mint például házi idősgondozó, vagy akár takarítani, füvet nyírni, és még ennél is többen a vendéglátásban a szobalánytól a mosogatón át a felszolgálóig. „S úgy is keresik őket, úgy vesznek fel például szobalányt, vagy kertészt vagy ilyesmit, hogy nem csak a vendéglátóiparban, szálloda vagy étterem tud dolgozni, zöldséget pucolni meg mosogatni meg satöbbi, hanem ha arról van szó, akkor kimegy, a gépel összesodorja a szénát, beviszi a marháknak. Tehát náluk van a mezőgazdaságban tehén, disznó, minden, szőlészet, borászat, de ott van mellette a kis éttermük meg a kis szállodájuk. S úgy keresnek embereket, hogy aki nem fél attól, hogy felrúgja a tehén, megrúgja a ló, de viszont el tud vinni egy tányért és el is tud mosogatni.” Mindez talán abból a szempontból is érdekes, hogy olyan munkákat is vállalnak, végeznek az osztrák gazdaságok számára, melyekről idehaza szinte egyöntetű vélemény, hogy nem éri meg, ha saját háztartásuk számára végeznék ezeket. Szlovéniában a keresetek ugyan alacsonyabbak, mint az Ausztriában, ám a magyar munkavállalóknak Szlovénia felé még mindig megéri ingázni. A Vendvidékről a szorosabb

kapcsolatok és a nyelvismeret miatt természetesen többen járnak, de az utóbbi időben az őrségi falvakból is átjárnak szlovén „háztáji gazdaságokhoz, szőlőbe, almásba, erdőbe, házi gatterokhoz”, de egy biztosabb, bejelentett állásért akár Muraszombatig is, ahol például egy baromfifeldolgozó üzemben helyezkednek el mostanában egyre többen. Szlovénia osztrák határ menti településeiről egyébként szintén jelentős az Ausztria irányába való munkamigráció, a határ túloldalán körülbelül kétszeres bért kapnak, de egy kőművesnél akár a négyszeres bérkülönbség is előfordulhat. Szlovénia oldaláról mindezen túl lényegesen nagyobb hagyományai is vannak a külföldi munkavállalásnak, hiszen már a Jugoszláv állam idején is átjárhattak dolgozni az akkori nyugatra. A napi munkák óradíja változó lehet, a szlovén oldalon körülbelül a 4, az osztrák oldalon 8 euró körül mozog. „Mikor a minimálbér itthon 267 euró, Ausztriában 1000-1500 euró, Szlovéniában pedig 5-800. Tehát vagy 3x többet keres, vagy 5x, ha van hol. Nem mindegy hogy valaki keres itt 70 000 forintot vagy keres 300 000 forintot. Az árak ugyanott vannak, mint Nyugat Európában, a benzin ugyanannyiba kerül, a kenyér ugyanannyi, a hús ugyanannyi, a bérek meg nem ott vannak. Egy dolgot nem szabad elfelejteni, hogyha a vidéki kisemberek kiábrándulnak mindenből, akkor ne várják el tőlük, hogy törvénytisztelő állampolgárok lesznek.” 2. A földpiac helyzete a határszélen Tulajdonjog és bérleti viszonyok A jelenleg érvényben lévő földvásárlási moratóriumnak köszönhetően külföldi magánszemélyek és jogi személyek nem juthatnak magyar termőföldhöz, miközben nyílt titok, hogy a valóságban teljesen más a helyzet, de hogy mennyiben, azt igazán nehéz felmérni. Tényfeltáró cikkek5 és a helyben lakók véleménye szerint a nyugati határszélen és egyben az Őrség területén is az egyes települések határában a termőföldtulajdon a jogi tilalom ellenére 60-80%-ban külföldi, főként osztrák kézen van. (A Vendvidék ez alól kivételt jelent, de erre a későbbiekben még kitérek.) A termőföld-spekuláció korántsem csak magyar probléma (2001–2011 között világszerte 227 millió hektár termőföldet értékesítettek vagy adtak bérbe külföldi befektetőknek), és mivel ez a folyamat hosszabb távon akár súlyos társadalmi és élelmezési problémákhoz vezethet a célországokban, ennek megakadályozására már a FAO, az ENSZ szervezete is nemzetközi tárgyalásokat sürget.6 Magyarországon várhatóan a NFA (Nemzeti Földalap) kívánja majd kézbe venni a problémát. Saját interjúim során a megkérdezettek 50 és 90% között becsülték a külföldi érdekeltségű termőföldtulajdont vagy bérletet. A kiemelten említett területek: Bajánsenye, Ivánc, Kondorfa, Nagyrákos, Őriszentpéter, Szatta és a kicsit távolabbi Szentgyörgyvölgy határai. A külföldiek földbérlése általában nem törvénysértő módon zajlik, hiszen engedélyezett, de egyben szabályozott a bérelhető terület nagysága, a szerződés időtartama (ami jelenleg még 510 év, de tervezik a bővítését), illetve a magyar gazdákat előjogok illetik meg velük szemben. A tulajdonjog megszerzésére számos legális (kiskapukkal élve ugyan, de mégis legális), féllegális és teljesen illegális forma volt és van életben a rendszerváltozás óta, ezek módszereinek legteljesebb listáját Roszik Péter, a Győr-Moson-Sopron megyei Agrárkamara elnöke állította össze7. A zsebszerződésekhez8 rendszerint a „kiskapuk” ismeretében járatos,

5

Például: Zsuppán A. (2011) Szarvas Sz. (2012) 7 Roszik P. (2011) 6

erre „szakosodott” ügyintézők, többnyire ügyvédek játszanak közre. Az elmondások alapján egyik ilyen ügyvéd sem őrségi lakos, hanem a közeli nagyvárosokból, főként Szombathelyről, esetleg a fővárosból intézik a helyi földpiac ügyeit. A földszerzés korábbi, legális formájának mondható, hogy 1994 előtt mezőgazdasági kft-k (akár külföldi tulajdonossal) még legálisan vehettek földet Magyarországon. Az ilyen földek egy részét legalábbis kifejezetten befektetési céllal szerezték meg: „megvették a földet, s van olyan terület, amit azóta sem nagyon használ senki, be is erdősült, ilyen is van. Van olyan, amit kiadtak magyar gazdálkodónak bérbe, magyar műveli, de hát tudjuk azt, hogy ki van mögötte”. Az 1994-es földtörvény legfőbb korlátozása, hogy ekkortól számítva törvényesen csak természetes magyar magánszemély vásárolhat földet maximum 300 hektár vagy 6000 AK mértékig. Az Európai Uniós tagságunk folyományaképp viszont, a letelepedés szabadságának alapelvei miatt a tagállamokból érkezett külföldi, egyéni mezőgazdasági vállalkozók is földtulajdont szerezhetnek, amennyiben igazolni tudják, hogy Magyarországon három éve bejelentett lakhellyel rendelkeznek, folyamatosan és jogszerűen itt élnek, és a földterület legalább 50 százalékán mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. A helyi elmondások szerint a bejelentett lakhely ugyan nem hibádzik, viszont a folyamatos ittlét több esetben is, de nem minden esetben. Olyan osztrák gazdák is vannak, akik valóban életvitelszerűen itt élnek, esetleg már magyar feleséggel, a nyelvünket is beszélik, viszont az tény, hogy akkora tőkével rendelkeznek, hogy egyes települések teljes határát fel tudják vásárolni, ezzel akár végleg kiszorítva a magyar gazdálkodókat, akik tőkehiányosak. Stratégiai szempont számukra, hogy minél több osztatlan közös tulajdonba „bevásárolják magukat”, így onnantól „házon belül” lesznek, elővásárlási jogukkal élhetnek és élnek is a továbbiakban. „Nem lehet mondani, hogy egy mihaszna semmire kellő népség, aki ezzel akarná megkárosítani Magyarországot, nem, ő csak kihasználja azt a helyzeti előnyét, hogy rendelkezik tőkével, illetve kihasználja Magyarországnak azt a komparatív előnyét, hogy itt olcsóbbak a földek, és igenis, itt innentől nyakló nélkül tudja összevásárolni a földeket. Tulajdonképpen ez gazdaságilag egy teljesen logikus magatartás, amit ők folytatnak ebben a kérdésben.” Mindazonáltal az Őrségingatlan ingatlanközvetítő cég tulajdonosa arról számolt be, hogy az elmúlt tíz évben egyetlen külföldi sem kereste meg, hogy földet szeretne vásárolni. A termőföldek egy része strómanok9 által cserél gazdát. Ilyen esetben például a föld tulajdonjoga ugyan magyar ember nevén marad, de amint a jogszabályok változnak, megpróbálják majd átvezetni az ingatlan-nyilvántartásban a valójában már lezajlott tulajdonosváltást. Mint biztosíték a széljegyen szerepelhet már jelzálog a külföldi javára, de az is előfordulhat, hogy a tulajdoni lapon semmi nem látszik, hanem egy háttérszerződés van például olyan kölcsönről, ahol a föld a biztosíték. Mindez csak ízelítő, számtalan megoldás létezik. A magyar állam a földmoratórium feloldására felkészülve az idei évtől az állami földvagyon gyarapítása érdekében hozott döntéseket, ennek alapjaként 2 milliárd forintot átcsoportosít a Vidékfejlesztési Minisztériumhoz. A forrásból 1,5 milliárd forintot a nemzeti park 8

A zsebszerződés fogalma Roszik Péter definíciója szerint: „A szakzsargonban korábban azokat a megállapodásokat hívták zsebszerződésnek, amelyekről a felek és a tanúk tudtak, illetve a bennük szereplő külföldi tulajdonváltozásokat az ingatlan-nyilvántartáson nem vezették át. Ma viszont a köznyelv zsebszerződésnek hív minden olyan megállapodást, amelyben a termőföldről szóló törvény kijátszására tesznek kísérletet.” 9 A német Strohmann szó jelentése szalmaember. A stróman gúnyos megnevezése azoknak a személyeknek, akik bizonyos jogok v. kötelezettségek elvállalásánál és érvényesítésénél látszólag saját maguk nevében járnak el, voltaképpen azonban csak mások számára, vagy mások akaratával végezik el az illető cselekményeket. (Pallasz Nagylexikon)

igazgatóságok használhatnak fel, 500 millió forintot a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet. A minisztérium sajtóirodájának közleménye szerint: „A Kormány és a vidékfejlesztési tárca határozott célja, hogy védje és bővítse az állami termőföldvagyont és megakadályozza a feltételezhetően jogellenes külföldi földhasználatot, és tiltott tulajdonszerzést.”10 Az Őrségi Nemzeti Park a nemzeti parkok között elsőként, még 2011 végén kapott 450 millió forintot, hogy legalább 500 hektár feltehetően „zsebszerződéssel” érintett természetvédelmi oltalom alatt álló termőföldet megvásároljon. Ennek konkrét megvalósításáról kérdezve az Őrségi Nemzeti Parkot, azt a határozott választ kaptam, hogy ők erről jelenleg nem nyilatkozhatnak. Az általam megkérdezett őrségiek véleménye szerint a sikerre az esélyek finoman szólva is korlátozottak, ez a vonat elment. „Ugye most ilyen Fideszes meg Jobbikos handbandázás megy, hogy ne adjuk a földet az osztrákoknak, hát már rég az övüké! Csak ugye ezt a belső részeken nem értik, mert ott a Horn kormány idején a zöld bárók, a volt téeszelnökök lenyúlták a sokkal jobb földeket, itt viszont az osztrákok kezébe jutott, főképpen a vadászkapcsolatok révén.11 És ugye ezt már nagyrészt legalizálták, nem hiszem, hogy ezt vissza lehet, nem hiszem, hogy ezt az uniós jog megengedné. Most kísérleteznek, de ez csak a zsebszerződések, a nagy részét már legálisan, vagy a nagyobbak céget alapítottak itt. Hát azt nem lehet megcsinálni, azt nem lehet az unióban megcsinálni. Úgyhogy ez már késő bánat. Hát csak egy példaként, ugye 2007-ben említettem, hogy akkor a szlovének már átjöhettek, és jöttek ide, hogy bérelni szeretnének földet, természetesen az egybefüggő nagyobb területeket, ami olyan 20 hektár, és a legközelebbi Nagykanizsa volt ahol találtak. A többi az mind osztrák kézben van.” A zsebszerződéssel vett földek közül némi földterületet talán állami tulajdonba lehet még venni, de a szerződések döntő többségét már sikerült legalizálnia vevőiknek. A Nemzeti Park számára adott pénz hírére viszont újabb strómanok jelentek meg, akik igyekeznek az árakat felverni, remélve, hogy a Nemzeti Park a magasabb árat is megfizeti, de persze erről már nem az osztrákokat, hanem a jelenlegi földtulajdonosokat kellene kérdezni. „Most a legmagasabb ár amiről én tudok, az olyan 750 000 forintig ment el hektáronként, ehhez képest, és ez kifüggesztésre is került, volt egy 1 300 000 forintos vételi ajánlat, összértékében pedig 78 millió forint értéket képezett, na most ez itt Őriszentpéter határában nehezen elképzelhető máshogy, minthogy spekulációs céllal.” A Vendvidéken, mint még a fejezet elején említettem, a földtulajdonok sorsa gyökeresen eltérő módon alakult, mint az Őrségben vagy akár a szintén közeli Felső-Rába-völgy vidékén, az állami területeken kívül a földek szinte kizárólag az ott lakó emberek magántulajdonában vannak. Kérdésemre, mennyire jellemző itt az osztrákok termőföldek iráni kereslete, rövid választ kaptam: „Semennyire.” „Ide labanc nem teszi be a lábát.” Az okokat egyrészt földrajzi adottságokban, másrészt a valamelyest „szerencsésebben” alakult múltban kereshetjük, amire a következő alfejezetben még visszatérek. Meglepő módon a szlovéniai termőföldek iránt nincsen osztrák érdeklődés, noha termőföldáraik még mindig jóval alatta vannak az ausztriai áraknak (körülbelül a magyarországi árak dupláján (4-6000 eurón) cserél gazdát náluk egy-egy hektár föld a hármashatár közelében). Az osztrák kereslet elmaradásának a magyarországinál magasabb árak mellett feltehetően az az oka, hogy a szlovéniai földek sokkal elaprózottabbak, jóval 10

http://www.kormany.hu/hu/videkfejlesztesi-miniszterium/kozigazgatasiallamtitkarsag/hirek/kormanyhatarozat-az-allami-foldvagyon-gyarapitasarol 11 A kijelentésének ezt a részét mások cáfolták, a jelenleg itt gazdálkodó osztrákok közt egy a régi vadászkört is jól ismerő erdész szerint egyetlen sincsen, aki hajdan vadászni járt volna át, bár azt nem tartja kizártnak, hogy információkat azért szállíthattak.

kisebb parcellák vannak, mint nálunk, s tulajdonosaik is jobban ragaszkodnak területeikhez, tekintve, hogy nem volt a mi téeszeinkhez hasonló szervezet, a földek folyamatosan magántulajdonban voltak, és a családi gazdálkodás hagyománya sem szakadt meg. A mezőgazdaság oldaláról Az osztrák gazdák főként olyan szántóföldi növényeket termesztenek az Őrségi területeken, amelyeknek kevés az élő munka igénye, így főként kukoricát, egyéb gabonaféléket, repcét, olajtököt, hajdinát, állattartással nem foglalkoznak. Magyarországi földjeik gyakran csak az osztrák telephelyük termelését egészítik ki. Helyi munkaerőt általában nem vesznek igénybe „Hát mondjuk, ha sok tök ültetvény van, akkor nyáron így a parlagfű irtásra alkalmaznak helyi embereket a tűző napsütésben, mert ugye itt permetezni nem nagyon lehet. Ők szerintem nem is hivatalosan dolgoznak, tehát azért erre ilyen fejlődő gazdaság nem fog épülni, hogy a külföldi itt dolgoztat a magyar emberekkel.” Kapcsolatuk szinte egyáltalán nincsen a helyiekkel, a környék falugazdásza például elmondása szerint még egy osztrák gazdálkodóval sem találkozott közülük, nem keresték meg, a földek után járó támogatásokat közvetlenül az FVM-nél intézi cégük. A „kapcsolat” sokszor annyiban merül ki, hogy az őrségiek a hatalmas kombájnokat és traktorokat látják csak elhaladni, s hogy honnan is érkeznek tulajdonosaik, arra is csak a rendszámból következtetnek, s eszerint nem a határ mellől, Burgenlandból, hanem a stájer részekről érkezik többségük. „Mert ez annyit jelent, hogyha itt megvesz 100 hektár földet, hogy eljön ide két nap, megmunkálják, elvetik, egyszer eljönnek megpermetezni, meg egyszer eljönnek learatni. Most már olyan óriási gépek vannak, hogy ezt egy hét alatt meg lehet csinálni az egészet, ha még több helyen van, akkor is.” Az általam megkérdezettek szerint az őrségi falvak szempontjából a legaggasztóbb a területhasználatuk mértéke, az az említett 60-80%. Most már, ha szeretne, sem tud nagyobb (10 hektár feletti) földeket vásárolni, aki „új belépő”, így ha volnának is esetleg olyan fiatal gazdálkodók (de persze nincsenek) akik belevágnának, ez volna az első akadály számukra. Mire Magyarország is elér oda, hogy az Uniótól a gazdák megkapják a területalapú támogatásoknak a régebbi uniós tagoknak eddig is nyújtott magasabb mértékét, addigra a Magyarország felé nyújtott támogatások valójában olyan külföldi gazdákat támogatnak majd, akik sem helyi munkaerőt nem alkalmaznak, sem terméküket nem itt értékesítik. Miközben az őrségi emberek úton útfélen arra hivatkoznak, hogy nem éri meg gazdálkodni, felvetődik a kérdés, hogyan érheti meg akkor a külföldieknek. Őriszentpéter polgármestere így összegezte: „A magyaroknak is megérné, csak most már mi erről lecsúsztunk. Nem érjük el azt a belépési szintet. Olyan helyzeti előnnyel indulnak az osztrákok velünk szemben, ami behozhatatlan tulajdonképpen. Egy két jobb módú gazda akik még hozzáférnek ehhez a húsosfazékhoz, de ők kevesen vannak.” Számos oka van, hogy miért nem az őrségi emberek gazdálkodnak saját településeik határában, s ezek messzebbre nyúlnak. A téesz-időszak háztáji gazdaságai a hetvenes-nyolcvanas években már egyre kifizetődőbben működtek, és ott állt mögötte az a téesz-infrastruktúra, a tejbegyűjtési rendszer, a húsipari hálózat, amely az értékesítést megszervezte. A kilencvenes évektől ezek a feltételek fokozatosan megszűntek, a felvásárlási árak lassan már az előállítási költségeket sem fedezték, majd következett a téesz-privatizáció. „Volt egy olyan kiesett időszak a rendszerváltás után, ment egy-két évig valahogy, aztán utána megszűnt, tíz évig gyöngén volt maga a szervezés, felvásárlás, meg a leépülés jellemezte. Csak ugye a szarvasmarha nem olyan, hogy máma veszem, holnap adom, s mindjárt van egy állomány, ez nem olyan, mint a tyúkok.” – mondta el a helyi falugazdász. A munkahelyeiket közben szintén sorra vesztették el az emberek, egy őriszentpéteri nyugdíjas így emlékszik vissza: ”Tönkrevágták a

mezőgazdaságot, nem is beszélve arról, nem volt mibül megélni, akkor volt az erdészet, volt cipőgyár, meg a téesz, ez a 3 munkalehetőség volt, más nem volt, aztán mindenki úgy próbált elhelyezkedni, hogy ahova tudott. Na oszt ugye sorra megszüntették mindezt, megszűnt a cipőgyár, megszűnt az erdészet, megszűnt a téesz, a jónép mindenhova menekült. Nem volt munkalehetőség itt a faluban.” Alternatíva lehetett volna ebben a helyzetben a családi gazdálkodások újbóli meggyökeresedése, ám erre mégsem volt esély. A kárpótlási rendszer már magában hordta azokat a hibákat, amiket az ágazat a mai napig nem tudott kiheverni, a valamikor kollektivizált földek privatizálásának a helyi gazdálkodók végül vesztesei lettek, és pénzügyi befektetők nyertek rajta, úgy is mondhatni: „a kárpótlást úgy elfuserálták, ahogy csak lehetett”. A gazdáknak kiosztott területek szanaszéjjel szórása, valamint a nagyobb tagban lévő volt téesz-földek osztatlan közös tulajdonba juttatása (olykor akár több száz tulajdonost is bejegyeztek egy-egy helyrajzi számra) szinte megakadályozta, hogy életképes középméretű gazdaságok alakulhassanak ki. Egy befektetői réteg viszont alkalmas terepet kapott érdekei érvényesítésére, a privatizáció körüli visszásságokra máig keserűen emlékeznek vissza az emberek. „Itt szentgotthárdi ügyvédasszony volt, aki a kárpótláson 3040 tárcsával kárpótolt különböző cégeknek meg embereknek. Ugye egy-egy tárcsa az egy-egy részarányt jelentett.” „Csak egy példát mondok, hogyan lehet ilyen balek módon kárpótolni, ugye most is siratják az itteni emberek az erdőjüket. Most már nem lehetne az erdőbül megélni, ez illúzió, de hát legalább egy kis tüzifáját, ezt-azt. Egy-egy község területének, példát mondok Szalafő, ahol én az állami erdészetnél dolgoztam 40 évig, a község határának nagyobb része, körülbelül 40 %-a volt erdő, 40%-a szántó és rét, meg a belterület. Na most nyilván, hogy minden családnak valamennyi volt, volt akinek több, volt akinek kevesebb erdeje volt. Amikor odakerült, hogy kárpótlás, akkor tudom, hogy 38 helyi család jelentkezett kárpótlási jegyért, mert ők nem voltak a téeszben, valahová elkerültek, satöbbi, tehát ennyit kértek volna vissza az állami területből, amit 1951-ben államosítottak, az erdejüket. Ez kettőszázvalahány hektárt tett ki. Erre a kárpótláson megjelent 537 személy, azaz 537 tárcsával jelentkeztek kárpótlásért.” Amikor a gazdák visszakapták földjeiket, pontosabban az érdek- és érdekérvényesítési viszonyok függvényében valamilyen földeket, sem egy életképes gazdálkodáshoz megfelelő mennyiségű földterület, sem géppark, sem tőke nem állt rendelkezésükre, s azok többsége is, akik vagy elhivatottságból, vagy kényszerpályán mozogva mégis gazdálkodásba fogtak, pár éven belül be kellett látniuk, hogy ebből nem tudnak megélni.12 A legtöbben már el sem indultak ezen az úton „Hát tessék elképzelni, traktoros volt, állattenyésztő volt vagy nem tudom mi volt, vagy favágója volt a téesznek, vége lett a téesznek, beadta a kulcsot, befejezték, hogyan indult volna el valamivel támogatás nélkül.” Az őriszentpéteri téesz vagyonából csak a földek kerültek kiosztásra, az épületeket, közte az istállókat állatokkal együtt és a gépparkot eladták, egy német vállalkozó vette meg (állítólag egy millió márkáért), majd pár év alatt belebukott, s elment. A vételár talán adósságokra, végkielégítésekre ment el, „valahová szét lett”. A kárpótlási földek tömegével hevertek parlagon „… nem volt hozzá technikai felszereltségük, nem volt igény, ezért hogy ne legyen parlagon, bárkinek odaadták kezdetben, amíg nem volt ez tudatos, hogy magyar ember gazdálkodik vagy nem. S most meg már csak azt látjuk, hogy jön a nagy külföldi traktoros, és akkor egy nap alatt elvet, vagy tavasszal egyszer lepermetez, és akkor ősszel meg jön és betakarítja. Tehát igazából ez ennyi, a nagy táblákon ez így működik.” Tehát a fentiek az okai annak „hogy a föld idejutott, hogy az osztrák jutott ide”.. Az államosítások és téeszszervezések a Vendvidéket megkülönböztetetten érintették. A kuláklisták és kitelepítések őket sem kerülték el, s a kitelepítettek földjeit állami tulajdonba 12

Itt utalnék Szabó Piroska (2005) nagyrákosi életstratégiákat elemző tanulmányára, aki részletesebben bemutatja ennek összetevőit.

vették, de a többi földterület, az erdőket is beleértve magántulajdonban maradt, téeszek nem, csak egyetlen szakszövetkezet alakult. Az okokat keresve többnyire azt említették, hogy politikai indítéka volt, nem akarták bolygatni őket a szlovén nemzetiség miatt, mivel Jugoszláviával e nélkül sem volt éppen jó a viszony. Másrészt a terület sem feltétlenül alkalmas nagyüzemi gazdálkodásra, a parcellák nehezen lettek volna összevonhatóak a domborzati és településszerkezeti viszonyok miatt. „Igaz, hogy Ausztriában is hasonló terepek vannak, és ott azért nagyüzemileg művelik a dolgokat, de olyan speciális traktoraik vannak, kicsik, meg széles tengelytávolságúak, nem borulnak fel a meredek dombokon, de gyakorlatilag olyan gépek, amik itt a szövetkezetekben voltak, azok vagy felborultak volna, vagy nem tudnának megfordulni egy akkora parcellán, illetve hogyha több parcellát összevontak volna, akkor is nagyon meredek. Tehát nagyüzemi gazdálkodásra nagyon kevéssé alkalmas, szinte egyáltalán nem.” Tehát a Vendvidéken tovább fennmaradt egyfajta kisparcellás gazdálkodás, nagyon sokan voltak olyanok, hogy „úgy éltek, mint egy osztrák paraszt is”, amit termeltek, azt eladták, teheneket, marhákat hizlaltak, ebből élt az egész család (ha jóval szerényebben is, mint osztrák szomszédjaik). Sok sérelem elkerülte őket, amit az őrségieknek át kellett élniük, talán ez is az oka annak, hogy más itt a habitus, az őrségiek legalábbis így látják: nyugodtabbak, vidámabbak, elégedettebbek, optimistábbak, nem annyira elvágyók, ragaszkodóbbak „itt az őrségi az olyan, mint a talaj, elég savanyú”. Ha az utcákon sétálunk, a kép is más, a Vendvidéken jóval több helyen látni konyhakertet, és „nem azért, hogy számolnának vele, hogy ez mennyire jövedelmező”. A porták nyitottak, nincsenek kerítések, mégis „zárt jellegű” település abban az értelemben, hogy az emberek figyelnek egymásra, „ha idegen autót látnak, a rendszámát felírják”. Mindazonáltal az életvitelszerű gazdálkodással már itt is felhagytak, a hajdani kaszálók beerdősülnek „Jött az Opel, meg más gyárak Szentgotthárdra, meg ez a tejvállság, és akkor meg egy olyan is van a fiatalokban, a korombeliekben, hogy nem akart senki a falun állattenyésztéssel foglalkozni, ami ugye mindennapi kötöttséget jelent, meg volt egy ilyen közhangulat is, hogy hát ez milyen megalázó, hogy paraszt, pejoratív. És akkor ez ezzel így teljesen leépült.” A természet oldaláról Az Ausztriából jövő gazdák egy a miénknél intenzívebb gazdálkodási mintával érkeznek (ami egyben több növényvédő szert és műtrágyát is jelent). 2011 augusztusától nagy port kavart egy bérelt földeken, Kisrákos és Viszák határában intenzív, nagyüzemi zöldségtermesztésbe kezdő osztrák gazdálkodó ügye, akit illegális kútfúrásokért, engedély nélküli vegyszerhasználatért és a műtrágyacsomagoló-anyagok elégetéséért büntettek meg.13 A gazdálkodó azzal védekezett, nem volt tudomása arról, hogy az általa bérelt terület az Őrségi Nemzeti Park területén fekszik, valamint jóhiszeműen járt el, hiszen osztrák társai is hasonló módszerekkel termelnek magyarországi területeken. Ausztriában jóval erősebb a magántulajdon ereje, a gazdasági érdekek jobban számítanak, és sok esetben megengedőbbek a természetvédelmi törvények is, mint nálunk. A szomszédos osztrák területeken, ha látványra zöldebbek is a rétek, elképesztő különbség mutatkozik fajgazdagság tekintetében a mi javunkra. Egy őrségi botanikus, aki Stájerországban is végzett gyeptérképezéseket, ilyen tekintetben katasztrofálisnak írta le az ottani állapotokat. A határ két oldalán a Raab Naturpark és az Őrségi Nemzeti Park is más célokkal jött létre, az előbbi túlozva bár, de inkább marketing tevékenységet végez, míg az utóbbinál a természeti értékek óvása az elsődleges. „csalóka ez a Natúr Park, hogy azt mondja, hogy csodálatos a tájkép, mert a laikusnak zöld gyep ez is, amin csak 3 faj van, meg 13

http://www.vasnepe.hu/cimlapon/20110913_zoldsegbotrany_penzbuntetes_tiltas

zöld gyep az is, amin 80 növényfaj él, és 300 ízeltlábú. Ausztriában rendkívül intenzív a tájhasználat” „Olyan mocsárrét, ami itt nálunk rengeteg van, hogy tavasszal a hóolvadás után áll rajta a víz mintegy hónapig, az a típus, noha megvan a helye, mert széles patakvölgyekben vannak ott is, olyan ott nincs, mindenhol ott is kukorica van rajta vagy gabona, vagy ott is ez az intenzív, kaszált rét. Olyan növényt, ami itt nálunk teljesen közönséges, állományalkotó, tehát 50 meg 60 %, itt ezekben a mocsárrétekben, ott 3 helyen találtam, akkor is csak ilyen, hogy a kékperje vagy gyepes rétbúza, ezeket csak, ami tényleg nálunk uralkodó, ott csak 3 helyen, és 1 négyzetméteren. Ennyi volt a 9 négyzetkilométerből. Döbbenetes.” A Vendvidéken a már említett „megkíméltségnek”, a kevesebb bolygatásnak, ugyanakkor a határsávokat jellemző elzártságnak köszönhető, hogy a Nemzeti Park alakulásakor és a mai napig is területén találhatóak a környék legértékesebb élőhelyei, természeti értékei. Kevéssé köztudott, de az Őrségnél jóval fajgazdagabb mind a növény, mind az állatfajokat tekintve, beleértve ebbe a védett fajokat is. Ami még ennél is kevésbé köztudott, hogy a Vendvidéken őrződött meg az az alpesi flóratartomány, ami a jóval nagyobb kiterjedésű, hasonló adottságú területtel rendelkező osztrák oldalon már majdnem tökéletesen kipusztult. A természet szempontjából nézve a veszélyt itt nem az osztrákokéhoz hasonló túl intenzív gyepgazdálkodás, hanem éppen a kaszálók felhagyása jelenti, amelynek következtében folyamatos a rétek degradációja. 3. Együttműködések és pályázatok, a pályázati rendszer előnyei és hátrányai Az Európai Unió politikája kiemelten támogatja a határ menti térségeket, s az ilyen térségek határon átnyúló kapcsolatait azok közösen benyújtott projektjeinek finanszírozásával.14 Ausztria uniós csatlakozása (1995) óta Magyarország határ menti megyéi már részesei lehettek az úgynevezett PHARE CBC (1995-2003) programnak, majd Európai Uniós csatlakozásunk után ennek a helyét átvették az INTERREG III (2004-2006) programok (ezek célja az európai térségfejlesztés kohéziója, határon átnyúló karakterrel). Vas megye szerencsés módon két programban is kedvezményezett lehetett: az Ausztria-Magyarország INTERREG III/A programban, illetve a Szlovénia-Horvátország-Magyarország Szomszédsági programban. Az INTERREG kezdeményezést a regionális politika 2007-2013 közötti programozási időszakában az "európai területi együttműködés" célkitűzés váltotta fel. Az ETE program (Európai Területi Együttműködés) célja a határ mentén a gazdasági, társadalmi, kulturális és ökológiai kapcsolatok elmélyítése, s ezáltal a regionális versenyképesség erősítése és az egyenlőtlenségek enyhítése. Jelen fejezetben nem célom sorra venni, hogy milyen projektek valósultak meg a támogatási programok keretében, inkább az érdekelt, hogy ezek hasznát mennyire érezték, milyen kapcsolatok alakultak ki valójában az együttműködési pályázatok által, s valamelyest betekinteni a kereken és hangzatosan megfogalmazott projektleírások mögé. A PHARE CBC és a korai INTERREG programokról szinte egyöntetűen jó vélemények hangzottak el, miszerint a térség felzárkóztatása valóban nagyon sokat köszönhetett ezeknek a határon átnyúló programoknak. Különösen a 2000-es évek elejét emelték ki, amikor elég egyszerű feltételekkel viszonylag sok pénzt lehetett civil szervezeteknek, önkormányzatoknak, térségfejlesztési társaságoknak is elérni. Hosszú idő eltelte óta ez volt az 14

A keleti és nyugati határaink menti PHARE CBC és INTERREG III/A programok jó összefoglalását olvashatjuk: Volter (2008) könyvében.

első olyan időszak, amikor elkezdett átbillenni a mérleg, és a határ menti elhelyezkedés egyre több előnyt jelentett, mint hátrányt. Magyarország határtérségei közül a nyugat-dunántúli régióban valósultak meg a legnagyobb értékben és a legeredményesebben PHARE CBC programok.15 Ebben az időben (1999-2001) épült meg például a Magyarországot Szlovéniával összekötő vasútvonal is, Zalalövő – Bajánsenye – Hodos – Murska Sobota útvonalon, majd meghosszabbításával Ljubljanáig és Triesztig.16 „Határon átnyúló szomszédsági programok előnyeit azért azt gondolom, hogy maximálisan sikerült itt kiaknázni. Abból létesült például a Nemzeti Park központ, ami a Harmatfű Természetvédelmi Oktatóközpont projektnevet viselte, és natúrparkos kezdeményezés volt, aztán például mezőgazdasági feldolgozóüzem, bioplazma üzem, csörötneki szárító, aszaló, szalafői tejfeldolgozó üzem, és még jó néhány ilyen programban testet öltöttek, tehát nagyszerűen lehetett kiaknázni, ezeket az első körben nagyrészt infrastruktúrát fejlesztő beruházásokat, és valljuk be, ez az értékesebb számunkra.” A települések a pályázatokba igyekeztek lehetőleg minél több olyan infrastrukturális fejlesztést is beilleszteni, amihez központi költségvetésből (hiába az államháztartás feladata volna ezek finanszírozása) sokkal nehézkesebb lett volna a források megszerzése. „A szennyvízkezelési program is rátelepült ezért erre a határon átnyúló forrásszerzési lehetőségre, tehát tulajdonképpen a kommunális infrastruktúra egy részét is sikerült ezeknek köszönhetően kiépíteni.” Az őrségiek arról számoltak be, hogy noha az egész megye volt a kedvezményezett, mégis a határ közeli települések nyerték a legtöbb pályázatot, hiszen könnyebben találtak projektpartnereket. „Igaz, hogy a teljes megye volt a kedvezményezettje, de itt sokkal inkább, sokkal közvetlenebbül összejött ez a kapcsolat, alacsonyabb volt az a sokat emlegetett belépési küszöb a már meglévő és kialakult kapcsolatokon keresztül, meg megvolt az az előny is, hogy a Natúrpark civil intézményhálózatain keresztül működött ez a térségfejlesztési struktúra, és ez a pályázati aktivitás terén óriási előnyt jelentett. A határmentiséggel kombinálva ez egy jó értelemben vett veszélyes fegyver volt akkor a kezünkben, és hát más települések a megyéből, akik távolabb voltak a határ túloldalán lévő projektpartnerektől, ott inkább olyan centrumokban működtek csak jobban a fejlesztések, ahol valamilyen térségfejlesztési szervezetnek a székhelye volt.” A pályázatok elkészítésében az úgynevezett gyüttmentek is komoly szerepet vállaltak, rengeteg pályázatnál vagy mint ötletgazda, vagy mint pályázatíró találjuk őket, alternatív kezdeményezések (ökoszociális gazdaság Iváncon, bioplazma algatrágyaüzem, antro- környezetbarát-autó gyártása stb.) kötődnek főként hozzájuk.17 Az utóbbi években az egyre nehézkesebb pályázati rendszerről, nehezen teljesíthető pályázati követelményekről számoltak be az általam megkérdezettek, ahol a kisebb szervezetek és önkormányzatok kihullnak, megnőtt a bürokrácia, és egyre kevésbé tudják valós szükségleteiket a pályázati kiírások céljaival összehangolni. „Újabban elharapózott az, hogy az úgynevezett soft pályázatok, infrastrukturális meg építkezési beruházásokhoz nem nagyon szeret az Unió adni. A soft pályázat az ilyen bla-bla. Turista útvonalak kitérképezése, kiadványok róla, meg 40%-ot a projektmenedzsment le is nyúl, sajtótájékoztatók, workshopok. Erre már kialakult egy réteg aki ebből él, soha életébe nem dolgozott, frissen elvégez egy gimnáziumot, vagy egy 3 éves gazdasági főiskolát, és utána projektmenedzser lesz, írogatja 15

Volter (2008) A vasútvonal ugyan nagy hiányt pótolt, az őrségiek szerint viszont pazarló módon épült (pl. völgyhíd építése), s nyomvonala sem praktikus, Őriszentpéteren például annyira kieső helyen van az állomás, hogy gyalogosan nehezen megközelíthető. 17 A beköltözők között a közösségi szempontból legaktívabbak egy jelentős része meglepő módon gyengébb vagy erősebb szálakkal az antropozófia szellemi irányzatához kötődik. Egy részük még az ’94-95-től Ispánkra költözők egy csoportja révén érkezett, akik szellemi közösséget szerettek volna létrehozni a zsákfaluban, más részük ettől függetlenül nem „kolóniát” akartak, csak például a kulturális életet fellendíteni – így jött létre például a Hétrét Fesztivál vagy a Virágzás Napjai is. 16

ezeket a pályázatokat, amikben rettentő bürokrácia, és akkor fix összegért plusz százalékért megírják önkormányzatoknak, társulásoknak. És ugye akkor csinálják ezt a papírmunkát, amit annak idején mi magunk meg tudtunk csinálni, és ebből jól meg lehet élni, csak ebből nem lesznek utak, nem lesznek épületek, plusz a térképek meglesznek a nem létező utakról. Tehát ez a soft pályázat, és ez nagyon divat manapság, és a másik hátulütője a pályázati rendszernek, hogy a kicsik már nem rúgnak labdába. Amit mi annak idején nyertünk magunk, azt most már csak Nemzeti Park tud pályázni, mert ők azt mondják, hogy 44 települést képviselnek. Ennyi, vagy a nagyobb városok.” A polgármesterek elmondása szerint nem is az önerő előteremtése a legnagyobb teher, ami esetleg csak 5-10 % volna, hanem az utófinanszírozás rendszere miatt banki kölcsönt kell felvenniük a teljes összegre, ami akár évi 15%-os kamat terhet is jelenthet (ha ugyan egy év alatt valóban megtörténik az Uniós kifizetés), s ezt már nehezen tudják vállalni. Ausztriában például nincsen ilyen gondja a projektpartnereknek, ott valóban csak az önerő terheli őket, a többit központilag hozzáteszik. A célok összehangolása is mintha nehezebben menne a partnerek között, mind Szlovénia, mind Ausztria jóval előrébb tartanak nálunk sok szempontból. „Az osztrákok talán egy kicsit önerőből is elszaladtak, és elszakadtak mitőlünk, úgyhogy ők már nem gondolkodnak azokban az infrastrukturális beruházásokban, mint mi. Jellemző, hogy most ugyan amikor interregionális programról beszélünk már, és van itt ez a 24 (8 magyar 7 osztrák és 9 szlovén) város szövetsége program, teljesen különbözőek a motivációk, orientációk. Első körben nem is tudott, illetve nagyon nehezen jött létre ez az együttműködés, hiszen magyar oldalon is vannak fejlettségi különbségek, illetve az országok városai között is ordító különbségek vannak. Egy ausztriai Fürstenfeld például rendelkezik már most azokkal a pozíciókkal, amit Őriszentpéter hogyha 20-30 év múlva abban a pozícióban lenne, akkor azt lehetne mondani, hogy óriási dicséret Őriszentpéternek. Ott van termálfürdő, Őriszentpéteren csak termál kapacitás van, ott van biogáz erőmű, Őriszentpéteren csak biogáz erőmű terv van, napelem parkok működnek már Ausztriában, mi most pályáztunk arra, hogy az intézményeink tetejére napelemeket elhelyezhessünk. És innentől kezdve már tulajdonképpen nehezen várhatjuk el, hogy ők ugyanazokat a fejlesztéseket akarják most megvalósítani, mint amiket mi szeretnénk. Ők már 20 vagy 30 évvel előttünk járnak.” Az összehangolás itt végül a soft komponens felerősödésével volt elérhető: kiadványok, rendezvények, tanulmányutak, tréningek stb. A kapcsolatfelvétel a külföldi partnerekkel általában gördülékeny volt „Az egymásra utaltság miatt is. Azért lássuk be, hogy ennek is volt némi spekulációs célja is, hiszen akár kényszer kapcsolatokon keresztül is hajlandóak voltak ezek a partnerek. Nyilván persze nem ez a lényege ennek, de azért nem kell ezt sem szégyellni, hogy a szükség könnyebben összehozta őket, s azért meg lehetett találni azt a közös profilt, amiben mindenki megtalálta a saját kis számítását.” Mind az Őrségben, mind a Vendvidéken jóval több közös pályázat született a szlovén oldallal, amit magyarázhat a földrajzi közelség is, de inkább mintha az eltérő mentalitást emelték volna ki többen. „Hogy miért alakul ez jobban, szerintem sokkal közvetlenebb emberek a szlovénok. S nagyjából erre ennyi a magyarázat. Van olyan projekt is az osztrákokkal, ami öt éves, ez a PaNaNet, ez az első olyan projekt az osztrákokkal, ami jóval szorosabb együttműködéshez vezetett, de bárhányszor én is megyek hozzájuk vagy ők jönnek, óriási különbség van, mint hogyha a szlovénekkel.” „A szlovénokkal jól lehetett, az osztrákokkal nehezebb, ők úgy el vannak telve maguktól.” „Volt néhány projekttárgyalásunk az osztrákokkal, és én megőrültem a lassúságuktól és bornírtságuktól. Dobozba mindent, ha nincsen valaminek doboz, akkor csinálunk neki. Iszonyú. Nekem annyira megterhelő volt, hogy mondtam is, hogy nem csinálok több osztrák projektet. A szlovénekkel jól elvagyok, ők egy picit a balkán, kicsit lezserebbek, közelebb vannak a mi mentalitásunkhoz.” A szlovénekkel viszont nehézségként említették, hogy a miénktől eltérő méretűek az önkormányzatok, 7-8 település is tartozhat egy-egy önkormányzathoz, melyek közt a

szlovéniai magyar települések szét vannak szórva, egyedül Hodos kivétel, aki Kapornakkal külön alakított önkormányzatot. Végül mint a pályázati rendszer általános problémája került elő, hogy „Arra adnak pénzt, amire kiírják a pályázatot, nem amire eleve szükség lenne.”, s részben ezért egy-egy projekt lefutása után, amikor a pénzek elfogynak, nem minden esetben bizonyul fenntarthatónak, amit létrehoztak. „hangzatos elképzelések, mert a pályázatban a fenntarthatóságát is nagyon jól meg kell indokolni, hogy jó pontszámot kapjon az ember, és ezek jól meg voltak írva (…) Pályázatíró vagyok, tehát ezt tudom, és tudom, hogy mit akarnak látni. Ezek íróasztal mellett határoznak meg olyan feltételeket… persze papíron mindent meg lehet csinálni, csak nem biztos, hogy értelme van ezeknek a dolgoknak. Mi (…)-ra elköltöttünk több tíz száz millió forintot, és nincs látszatja igazából, mert fele a papírmunkára ment, fele hogy szakértőket fizessen ki az ember, és igazából ha jól meg tudja magyarázni az ember, meg kidumálni, akkor adnak pénzt.” Ezek a gondok nem csak az Unió határ menti kapcsolatokat támogató pályázatairól mondhatóak el, de pályázók és pályáztatók „társadalmáról” általában is, ami egyfajta nyílt titok minden résztvevője számára. „A pályázatok nem a pályázó valóságos terveit tartalmazzák, arra senki nem kíváncsi. A pályázatok hűségnyilatkozatok, melyek azt bizonyítják, hogy a folyamodó kész a kiíró által támogatásra méltatott mindenkori cél megvalósítására, és aláveti magát a teljesíthetetlen adminisztratív feltételeknek, a pályáztató kénye-kedvének”18 Összefoglalva mégis azt kell mondani, hogy a ’90-es évek második felétől határmentiségük révén az Európai Uniótól olyan forrásokat sikerült elnyernie a térségnek, amelyek révén hatalmas lendületet kapott számos terület (közlekedés, logisztika, épület-felújítások, gazdaságfejlesztés, turizmus, kultúra stb.), és a Hármashatár területe kiemelten is, hiszen egyszerre csatlakozhatott az osztrák-magyar, illetve a szlovén – horvát - magyar közös programokhoz. 4. A kapcsolattartás a magánszférában Személyes kapcsolatok A személyes kapcsolattartásnak szó szerint véve is határt szabtak az elmúlt évszázadban hol erősebb, falként húzódó, hol engedékenyebb, átjárásokat biztosító, sőt akár segítő államhatárok. Az előbbi végletet a második világháború után pár évvel, 1949-től kiépülő „vasfüggöny” jelentette Ausztria és a külön utas Jugoszlávia felé. A „vasfüggöny” több lépcsős (aknamező, nyomsáv, határsáv, határövezet és az állandó fegyveres járőrszolgálat)19 falszerű határvonala mikroközösségeket, rokoni, baráti, gazdasági kapcsolatokat vágott el. A későbbiekben a politikai viszonyok függvényében szakaszosan enyhült a határ felügyelete: 1956-, majd ’63-tól (aknamező felszámolása), ’89-től (vasfüggöny teljes lebontása, szimbolikus síkon is), 2003 (Uniós csatlakozás, schengeni belső határrá válnak) és 2007-től (teljes határnyitások) fokozatosan nyíltak meg a találkozások és kapcsolati ívek lehetőségei. A kapcsolattartás hosszú időn át tartó nehézségei ellenére máig fennmaradtak a rokoni kapcsolatok mind az Őrségben a határ túloldalán élő magyarokkal, mind a Vendvidéken a Szlovéniában élő szlovénekkel, noha három nemzedék eltelt már, s negyedfokú rokonok tartanak kapcsolatot. A ’60-as évek második felében, amikor megnyílt a rédicsi, majd a bajánsenyei határátkelőhely, ahogy tehették, legalább egyszer meglátogatták egymást oda s 18 19

Lányi A. (2010) 51. Zsiga (1999)

vissza is (ha Rédicsen át még hatalmas kerülővel is, pláne a Vendvidékről). A következő nagy lökést a találkozások sűrűsödésében a személyautók vásárlása hozta. A határ menti települések közvetlen kapcsolattartását már a politika is támogatta, úgynevezett kishatárforgalmik kiadásával „Annak idején kishatárforgalom is működött, ami az jelentette, hogy 20 km-es körzetben évente 8-szor ki lehetett menni, egyébként Jugoszlávia kapitalista országnak számított annak idején. Ez azt jelentette, hogy volt az ún. kék útlevél, azzal ugyanúgy lehetett menni nyugatra, tehát egyszer, vagy volt egy idő, amikor meghívólevéllel rokonokhoz ki lehetett menni, és volt egy úgynevezett kishatárforgalmi, amivel ide a körzeten belül ki lehetett évente 8-szor menni.” Ezen kívül a közvetlen határátkelőhellyel nem rendelkező szomszédos települések kérhettek ideiglenes határnyitást, amivel a települések évente egy vagy két alkalommal éltek. Ezt külön kellett kérvényezniük, megjelölve az időpontot, és a határőrség kitelepülésének a költségei az önkormányzatot terhelték. „Odavissza lehetett közlekedni egész nap személyi igazolvánnyal. Helyieket raktak ide, ők ismerik a lakosságot, erről a részéről meg onnan is, hogy idegen azért ne férkőzzön hozzá a lehetőséghez.” Kialakultak a határnyitások közös szokássá váló időpontjai, Kercaszomoron például „a májusfaállítás ez mindig volt, meg a falunapok időpontjában, meg talán még egyszer valamikor ősszel, és akkor ide kivonult a határőr meg a vámos egy bódéban, s akkor fölhúzták a sorompót, s akkor reggel 8-tól este 8-ig szabadon lehetett közlekedni azon az úton, amin mondjuk, egyébként nem lehetett mondjuk személygépkocsival sem, meg igazából gyalog sem lett volna szabad.” Amíg a találkozási lehetőségek időben és térben is korlátozva voltak, a mostani visszaemlékezések szerint sokkal nagyobb jelentősége volt egy-egy látogatásnak vagy ideiglenes határnyitásnak, kínálnivalóval is készültek mindkét oldalról, az a kitűzött időpont és hely valóban a találkozás egyfajta ünnepe volt. „Aztán ugye, Schengen után megnyitották azt a határt is, és akkor ugye ez már elmaradt, nem volt attrakció. Hát így egymás falunapjára azért hivatalosak, de szerintem nem… (…) átjárnak egymáshoz, most hogyha ott ilyen kulturális forgatagszerű rendezvény van, akkor oda itteni fellépőket is meghívnak, meg mondjuk egy foci meccsre, meg ilyenekre.” A hármashatárkőnél 1989 óta folyamatosan megrendezett találkozók20 is elmaradtak, 2007-ben tartották meg az utolsót, de már akkor is kevés volt az érdeklődés, hiszen elvesztette azt a funkciót, amit korábban betöltött. „Elég sok ilyen találkozón voltam ott gyerekfejjel, emlékszem, hogy akkor ott mindenki ki is pakolt. Úgy értve, hogy az osztrák hozta a saját sörét, parasztkenyerét, amit kemencében sütöttek zsírral, a szlovén is hozta a saját kenyerét, mi vittük a házi rétest, a bort, tehát ott igazából azt kell, hogy mondjam, hogy vendégül látták egymást az emberek.” „Volt, amikor kétezer ember is megfordult, ha nem több. Azt nem úgy kell elképzelni, hogy egyszerre ott áll kétezer ember, hanem folyamatosan jöttek-mentek. Ott az volt, hogy rokonok illetve barátok akkor tudtak beszélgetni, akkor volt az évnek egy olyan napja, amikor ott tudtak beszélni, és nem kellett semmilyen okmány hozzá meg bármi. (…)Most amióta szabadon lehet igazából bárki, turista útvonalak vannak ott járva, most valahogy így elvesztette a szerepét, hogy ott találkozzanak, ennek akkor volt fontos szerepe, amikor el volt zárva mindenki.” Azóta is vannak rendezvények a Hármashatáron, például a Madarak és Fák Napja, vagy a Föld Napja alkalmából, ahová a három ország iskolásainak szerveznek programot, de a hely inkább ma már a túrázóké, turistáké. Ha összehasonlítani szeretnénk, a Vendvidéken jóval intenzívebbek napjainkban a szomszédsági kapcsolatok, mint az őrségi területeken, ami részben annak köszönhető, hogy a szlovén állam részéről komoly támogatást kap az itteni kisebbség a kapcsolattartás és szlovén identitás erősítésére. Az őrségi területeken hajdan az Őrséghez tartozó Hodossal a legélénkebb a kapcsolat, aminek részben közigazgatási oka is van, önálló önkormányzattal 20

Gráfik I. (2000)

rendelkezik, míg a többi olyan települést, ahol magyar kisebbség él, más szlovén településekkel vonták össze önkormányzati szinten. Az osztrák – magyar kapcsolatokat a vizsgált területen kevésbé jellemzi a közvetlen, személyes kapcsolatok gyakorisága, kevesebb a vérségi, rokoni szál is, és az Őrséget tekintve a fizikai távolság is nagyobb. Kérdésemre, hogy milyen az osztrákokkal való kapcsolat, az őrségiek általában kizárólag az osztrák ingatlanvásárlókat említették, vagy a náluk munkát vállalók tapasztalatait. Arról, hogyan látják a másikat (osztrák és szlovén embereket), néhány őrségi interjúidézet karakteres képet ad: „Az osztrákok kicsit lenézik a magyarokat, mert nem elég összeszedettek, nem elég megfontoltak, nem elég megbízhatóak, miközben állandóan átvágják a magyarokat, s a magyarok úgy beszélnek az osztrákokról, hogy azok a szemét osztrákok, akik állandóan átvágnak minket, és mindent bagóért akarnak tőlünk megkapni.” „A magyarok a szlovénnal azok barátok, úgy be tudnak inni együtt, hogy abban hiba nincs. Nincs ilyen gond a kettő csapat között. A szlovén az nagyon el tudja engedni magát. Az osztrákok kicsit sarkosak.” „Nem tudom ezt megmagyarázni, sokkal előbb jutunk el egy személyes szóig vagy mondatig a szlovénokkal, mint a távolságtartóbb osztrákokkal. Az biztos, hogy ők egy más karakter, távolságtartóbbak, mint a szlovének. Mondok egy példát. A schengeni határnyitás alkalmával, sokfelé hívtak engem is meg, teljesen tudatosan Kercaszomorra mentem, s nagyon tetszett, hogy minden protokoll nélkül az ovisok először szerepeltek, és körülbelül két-két protokolláris mondat után, el volt osztva, hogy mi hozunk rétest, ők mondjuk pörköltet, mindegy is, spontán, mindenki a szó szoros értelmében megölelte egymást, és lehetett érezni a feszültséget, ahogy így elillant. Volt itt egy határ, nem tudom ezt elmondani, ezt meg kell élni. És egy ilyen igazi vigalomba ment át ez az egész, sokáig ott a sötétben már. Most ez elképzelhetetlen lett volna az osztrák határon, nem tudom másképp mondani, akár Alsószölnöknél, tök mindegy hol, Gotthárdon. Az osztrákoknál nem az ember kerül előtérbe, ami egy hivatalos ügynél elfogadható, de hivatalos tárgyalás után, normális emberek vagyunk, tehát két baráti szót lehet váltani bárkivel, én úgy gondolom, és őszintén is lehet érdeklődni a másik iránt.” Gazdasági kapcsolatok A gazdasági kapcsolatoknak itt csak azt a szintjét említem, ami az egyes emberek magán háztartását, költségvetését érinti, a mindenkori kínálati viszonyok függvényében egyes áruk és szolgáltatások előnyösebb áron való beszerzését. Annak kiszámítása, hogy miért érdemes a határ túloldalára utazni, viszonylag egyszerű szempontok szerint dől el: az itteni és az ottani ár közötti különbség, abból kivonva az utazás és a pénz átváltásának költségét. Ezen kívül természetesen abban az esetben érdemes a határt átlépni egy-egy áruért, hogyha hiánycikkről van szó, vagy az áru minősége jobb. Szlovén családok elmondása szerint a hetvenes évektől a nagyobb bevásárlásokat megérte nálunk intézni, főként Körmenden, Szentgotthárdon, később Lentiben, mivel az élelmiszerek nálunk olcsóbbak voltak (az egyik legkeresettebb termék a trappista sajt volt), ruházati termékek közül pedig a gyerekruhákat emelték ki, amit nálunk sokkal olcsóbban lehetett megvenni. Ezen kívül keresték a szárított vargánya gombát is, amit a magyarok csempészáruként is szállítottak ki számukra (legálisan akkoriban nem lehetett átvinni a határon). A Tito halála utáni Jugoszláviában, az infláció idején, sokan üzemanyagért és építőanyagért is Magyarországra jártak. Az osztrákok szintén főként élelmiszert vásárolni jöttek, az őrségiek úgy emlékeznek erre, ha olyan kosarat láttak az üzletben tolni, amiben nagy kerek sajtok voltak, rekeszszám a sör és minden egyéb is nagy tételben, akkor már

lehetett tudni, hogy azt osztrák ember tolja. A határ menti nagyobb települések tudatosan építettek a főként osztrák és kisebb részt szlovén külföldi vásárlóerőre, forgalmuk jelentős részét adta az ő keresletük. Körülbelül a kilencvenes évektől immár nem főként élelmiszert keresnek nálunk, hanem ruhaneműt, iparcikket, szolgáltatásokat. Szentgotthárdon 1992-ben hatalmas alapterületű külön piac létesült a Rába és a Lappincs összefolyásánál, fedett bazársor, kezdetben török, kínai és lengyel, majd román árusokkal. A piac nem annyira a minőségi árukról híres: „…inkább ilyen bádogkés szerű dolog, minden nagyon szép, csak hát lehet, hogy nem igazi acélból van. Olcsó és meg lehet venni és használni lehet egy évig.” Ruházati termékeket, kisebb iparcikkeket lehet venni, büfék és éttermek sorakoznak, kozmetikus, fodrász stb. Míg a piac forgalmából főként nem a tősgyökeres szentgotthárdiak, esetleg nem is magyar állampolgárok profitálnak, a belváros szolgáltató iparágát ők működtetik. Fodrászatok, fogorvosi rendelők, kozmetikusok, műkörmösök s nem utolsó sorban az éttermek mind az osztrák vendégek igényeire nyíltak. Az éttermekben, délidőben kevés magyar szót hallani, s a nagyobb osztrák ünnepek alkalmával is teltházasok. Őriszentpéterre inkább Szlovéniából járnak át, az elmondások szerint 4-5 éve még pénteken és szombaton szlovén rendszámú autókkal volt tele a kis város, a kis boltok az utcára is kipakoltak, de ez mára elmaradozóban, viszont egyre népszerűbb, hogy átjárnak akár csak egy hétköznapi ebédre vagy vacsorára is az őrségi éttermekbe, hiszen az utóbbi idők számukra kedvező forint-euró árfolyama miatt ezt ők is könnyen megengedhetik maguknak. A magyarok ha a régebbi időkre megyünk vissza, Jugoszláviában inkább olyan dolgokat kerestek, amik nálunk hiánycikkek voltak, az ottani árukínálat nekünk valamelyest a Nyugatot jelentette, hoztunk bőrkabátot, nejloninget, bakelit lemezeket nyugati zenékkel… „Ott kinn lehetett nyugati lemezeket venni, ugye a ’80-as években nagy sláger volt a Sweet, meg a Smokie, meg a Deep Purple, meg a többi, ugye ott meg lehetett venni 100 dinárért, itt meg két és fél háromszorosáért el lehetett adni. Vagy a Caesar konyak, ami nem igazán konyak, de mégis egy konyakszerű ital, és azt itt háromszorosáért el lehetett adni. Tehát a Jugoszlávia az nekünk viszonylag Nyugat volt. És ugye ott jobban mentek a dolgok addig, amíg az infláció be nem jött, ugye ott dolgozhattak az emberek nyugaton, Ausztria meg Németország tele volt Jugoszláv vendégmunkásokkal. S ott más viszonyok. Úgy bementünk egy áruházba, ott nyugati viszonyok voltak. Nem volt hiány, nem voltak tiltott cikkek, mindent meg lehetett venni. Ugye ez volt ami. És hát ugye csak annyi, hogy nehéz volt a dinárt, vagy később a tolárt megszerezni. Ugye később már Szlovéniában tolár volt. De akkor már nem voltak olyan nagy különbségek, hanem főleg a Jugoszláv időben. Meg ugye amikor az infláció beindult, aki jókor vásárolt, az jól járt.” S ezeken túl, amiért szinte mindenki ingázott a legutóbbi időkig, az az olcsóbb szlovén üzemanyag, csak amióta az euróhoz képest jelentősen romlott a forint, nem érdemes már náluk tankolni, de ez mindig éppen az adott árfolyamviszonyokon dől el, s hamar átfordul. Ausztriában a nagyobb osztrák üzletláncok vonzzák a fizetőképesebb és fiatal vagy középkorú magyar vásárlóerőt „Ha az embernek nagy családja van, akkor érdemes átmenni Ausztriába és a Billában vagy a Hoferben bevásárolni, egyrészt jobb minőségű terméket kap, mint az itteni ugyanolyanban, ugyanaz a feliratú osztrák termék ott olcsóbb, másrészt a bel tartalma jobb.” Élelmiszerért és ruházatért járnak át elsősorban, egyrészt a jobb minőség, másrészt a jóval nagyobb választék miatt. Osztrák felmérések szerint Burgenland tartományban a 2011-es hírek arról szóltak, hogy az általuk vizsgált időszakban 130 millió eurót költöttek el náluk a magyar vásárlók.

5. Határérték Kevésbé az Őrségben és a Vendvidéken élők mindennapi életéhez kapcsolódó kérdéskör, mégis a Hármashatár vidékének egyik problematikus és ezért fontos, a szomszédsági viszonyokat, ha nem is feltétlenül a mindennapi élet, de a politika szintjén meghatározó kérdései voltak a „Rába habzás” és a Heiligenkreuzi szemétégető tervének ügyei. A két vitás kérdés legélesebben Szentgotthárdot érintette, majd a szomszédos önkormányzatok vitája gyűrűzött tovább az országos és az európai uniós politika színterére. Egészen röviden vázolnám csak a két ügy történetét. „Van egy folyó ami összeköt és meg is oszt bennünket.” A Rába folyó 95 km-t tesz meg Ausztriában, Alsószölnöknél lépi át a határt, majd a határ vonalán fut, míg Szentgotthárdnál lép be végleg az országba. A Rába habzására a szentgotthárdi gátnál először 2001-2002-ben figyeltek fel, és a helyi horgászok riasztották a Nyugat-Dunántúli Környezetvédelmi Igazgatóságot, majd továbbra is összefogva az első vízmintákat is ők készíttették saját költségükön21. Szakadatlan levelezés, telefonálás, találgatás, mintavételek és vádaskodás jellemezte az elkövetkező éveket, melynek az összes illetékes hivatal és szerv részese lett, a környezetvédelmi miniszter teljes vizsgálatot rendelt el. Az osztrák fél kezdetben hárított, majd 2004-ben elismerték a szennyezést, és ígéretet tettek a megszűntetésére. 2005-től az ügy már az Európai Bizottság előtt van egy magyar képviselő által. Szinte véget nem érő találgatás folyt, hogy mi okozza a habzást, kezdetben egy naftalin diszulfonát nevű vegyületet jelöltek meg, és mint kibocsátót három ausztriai bőrgyárat tettek felelőssé. Később a kép árnyalódott, miszerint: bőrgyárak, egyéb ipari üzemek, kommunális szennyvízkifolyók, a mezőgazdaságban használt vegyszerek és természetes növényi és állati maradványok együttesen okozzák a habzást. Az üzemek, noha elképzelhető, egyenként jórészt betartották (időnként túllépték) a határértékeket, összességében mégis annyi szennyező anyag került a folyóba, hogy megroppantotta annak élővilágát. Talán éppen az összeadódott hatások miatt alakult úgy, hogy az osztrák félnek éveken át sem sikerült megszüntetnie a habzást. „Több ilyen kisebb bukkanó van Ausztriában is, amelyeket meg szoktunk nézni, s ott is ugyanez a habzás tapasztalható. Nyilván a határ közelsége miatt nem nagyon foglalkozik vele az osztrák fél. Most nagy vonalakban persze ezt mondom, de miért nem mondanám, amikor tíz év eltelt, és még mindig habzik.” A tiltakozások az évek folyamán egyre intenzívebbek, immár az osztrák civil környezetvédelem részéről is, valamint közüggyé vált mindkét oldalon. 2007-től közös osztrák-magyar akcióterv születik (Raab Action Programme / Rába Akciócsoport), melynek tagjai a két ország szakértői, s mindkét ország területén vizsgálatokat végezhetnek. A bőrgyárakat részben tisztítóberendezések felszerelésére, részben technológiaváltásra szorították rá, ami részleges eredményeket hozott. „Megvan már az összhang, csak éppen a gazdaság és a tények felülírják. Közös programok vannak, ugyanígy elmondható ez az osztrák oldalon lévő horgászokról, ezzel nincsen semmi probléma. A probléma az ott van, hogy a gyárigazgató, a szennyező forrásnak a vezetője, egyszerűen nem tudok mást mondani, mindig történik valami. Most épp legutóbb történt egy üzemi baleset, véletlenül éppen fél négykor száz köbméter szennyező anyag a Feldbachi gyárból a Rábába folyt. Gyorsan- gyorsan jött az osztrák vízügyi tárcának a levele, de a tájékoztatástól függetlenül az már ott van a folyóban.” – mondta el Labritz Béla , Szentgotthárd Polgármesteri Hivatal Gazdasági, városfejlesztési és környezetvédelmi bizottság elnöke. A Rába-habzás ügyéhez időközben hozzáadódott a Szentgotthárddal közvetlenül szomszédos heiligenkreuzi ipari parkba tervezett hulladékégető tervének vitája, amely megterhelte a két ország kapcsolatát, különösképpen a szomszédos önkormányzatokét, felerősödtek az 21

Az ügyet felkaroló egyik akkori hobbihorgász (foglalkozását tekintve vegyész) később több perióduson át és ma is az önkormányzat Gazdasági, városfejlesztési és környezetvédelmi bizottságának az elnöke lett.

Ausztriát rossz színben feltüntető nyilatkozatok is. A történet így kezdődött: „2006 május 26án értesültünk arról, hogy mi készül az osztrák területen, de akkor már egy kidolgozott, mindenféle tervvel és dokumentációval rendelkező anyag állt elő, a legnagyobb baj ez volt. Tehát még a tájékoztatás szintjén sem, még annyit sem közölt velünk az osztrák fél, hogy na gyerekek készüljetek, mert a tervezőink elkezdtek terveznie egy ilyent. Tehát nagy sumákul, sundám-bundám készült a terve. Itt már alapjaiban megrengette a bizalmat az osztrák féllel. Nem az emberekkel, hanem az osztrák politikával, a gazdasági élet ezen szereplőivel szemben. Ez már eleve egy olyan fájó pont volt, ami talán ki is zárta azt a lehetőséget, hogy … Mondjuk kezdetben én is szorgalmaztam volna, hogy üljünk le és tárgyaljunk, de a többség úgy döntött, hogy nem, tehát teljes letámadás, ellenállás, ami szerintem a mai napig is hatással van a két ország leginkább politikai kapcsolatára. Szentgotthárd és Heiligenkreuz politikai kapcsolatai ezen az alapon megszűntek gyakorlatilag. Onnantól nem tárgyaltunk, ugyanis a szomszédos önkormányzat támogatta a projektet. Nekünk innentől kezdve nem volt más választásunk.” (L. B) Az ügy a Rába-habzás ügyéhez hasonlóan a civil szervezetek és az önkormányzat tiltakozó akcióitól indulva a kormányzati szintek, majd az európai parlament asztaláig tart, szakértői vélemények és jogi hatáskörök vitájával fűszerezve. A Rába-habzás és a szemétégető kérdései egymást felerősítve kaptak hangot, érzelmi töltete erősödött, melyben a mi sérelmeinket talán politikailag is korrekt módon Sólyom Lászlót idézve lehet bemutatni. 2007 májusán a köztársasági elnök Szentgotthárdra látogatott, s beszédében utalt arra, hogy a hulladékégetőt sem Eisenstadt, sem Graz nem volt hajlandó befogadni, az ottani civilek megakadályozták a felépítését. Úgy fogalmazott: "Nagyon furcsálljuk azt az attitűdöt, hogy utána ide teszik Ausztria legkeletibb csücskébe, ahonnan már nem tud az ország belseje felé fújni a szél, csak ide jön át minden lehető szennyezés".22 Az államfő szerint az, hogy minden európai határértéket betart majd az üzem, magától értetődő, de a tervezett szentgotthárdi fürdő forgalmát, a város turizmusra építő jövőjét tönkretenné ez a beruházás. Mint az államfő elmondta, arra az attitűdre szeretné felhívni a figyelmet, ami a beruházó és Burgenland tartomány részéről tapasztalható. "Jól tudjuk, hogy ez (...) jelentős pénzügyi beruházás, 100 millió euró nagyon jól jön egy tartománynak, ugyanakkor utalnék arra, hogy amikor Magyarországon felszíni lignitbánya nyitásterve került szóba, akkor bezzeg át tudott jönni a tartományfőnök tiltakozni, most ugyanezt a szolidaritást nem tapasztaljuk, és nagyon hiányoljuk" - tette hozzá.23 2009. február 6-án a Burgenlandi Tartományi Hivatal kiadta az elsőfokú engedélyt az erőmű megépítésére, miután a civil és környezetvédő szervezetek egyre radikálisabb megmozdulásai következtek, például Szentgotthárd főterén felállítottak egy koporsót, amit aztán - közel ezer magyar és részben osztrák tiltakozó kíséretében - szekéren áthúztak Heiligenkreuzba.24 Legutóbb pedig 2010 tavaszán lovas huszárok felvezetésével két 48-as ágyút toltak ki a határra, ahol a lövedékeket szimbolikusan kilőtték az égető tervezett helyszínének irányába. 25 A hangvételt tekintve a hazai oldal többnyire cinikusnak, a Magyarországot érő hátrányokat bagatellizálónak vélte az osztrák megnyilatkozásokat, az osztrákok viszont sértőnek, támadólagosnak a mi véleménynyilvánításainkat. Jelenleg elmondható, hogy a Rába időszakosan ugyan és kisebb mértékben, de még mindig habzik, a szemétégető kérdésével kapcsolatban pedig csend honol, amit a helybeliek nem a „meghátrálásnak”, hanem a gazdasági válság következtének, a beruházó kiváró álláspontjának tudnak be. 22

http://www.solyomlaszlo.hu/orszagjaro_sorozat_20070513ferto_hansag_nemzeti_park_20070515harmadik_na p.html 23 Uo. 24 http://www.humusz.hu/hirek/koporso-gyaszmenet-bojkott-demonstracio-szentgotthardon/3764 25 http://www.vg.hu/kozelet/kornyezetvedelem/agyuszoval-a-heiligenkreuzi-szemetegeto-ellen-315217

Az országhatár két oldala közötti kapcsolatokat tekintve elmondható, hogy politikai szinten meglehetősen terhelt, az ügyek távolságot és feszültséget szültek, a civil és környezetvédelmi szervezeteket tekintve viszont pozitív kapcsolatfelvételek és együttműködések jöttek létre. Záró gondolatok A vizsgált két térség a második világháború utáni évtizedekben a nyugati határszélen való elhelyezkedése miatt az ország belsőbb részeinél is élesebben sínylette meg a kommunista diktatúra időszakát, helyzetük csak a rendszer oldódásával vált kedvezőbbé, míg az Európai Unióhoz való csatlakozás (többek között az Uniós támogatási rendszerek által) és a határok egyre szabadabb átjárhatósága (mind a tőke, mind a munkavállalók részére) mostanra az ország egyik, ugyan viszonylag elmaradott, ám dinamikusan fejlődő területévé tette. A társadalom szerkezete, a helyi közösségek azonban maradandó sérüléseket hordoznak. A birtokos parasztság megsemmisítése, ellehetetlenítése (a kitelepítésektől a téeszszervezéseken át a kárpótlási rendszeri hibáig), a helyi középréteg és értelmiség elüldözése (mint kulákok vagy rendszerellenesek), valamint az egymás közt is lappangó ellentéteket szülő besúgási időszak, amit az akkori rendszer generált, mind az önszerveződés, mind az önellátás képességét megcsonkították a helyi közösségekben.26 Az otthon iránti kötődést pedig sok esetben a megélhetés kényszere írta felül. Az őslakosok nagyarányú elvándorlása üres házakat és parlagon maradt földeket hagyott maga után, a házakba főként városi értelmiségiek költöztek, akik a nagyvárosi életformából menekültek, a földekre pedig nagyrészt osztrák gazdálkodók kerültek. A városok „menekültjeit” az a természeti környezet vonzotta, amit a határsávban elkerültek az előző rendszer ipari fejlesztései, illetve az a településkép, amit a szegénység, majd az elköltözések „őriztek meg” régi formájukban. Az osztrák gazdákat ezzel párhuzamosan hosszabb távú gazdasági érdekeik hívták ide, éltek helyzeti előnyükkel, aminek a határok átjárhatósága és a törvények átjátszathatósága nyitott utat. Mindeközben az őrségi és vendvidéki emberek egy része ma már vagy városon él, vagy ingázik városi munkahelyére, illetve szintén a határok átjárhatóságának köszönhetően egyre nagyobb arányban Ausztriába és Szlovéniába. A kilencvenes évek második felétől a települések számára az elérhető Uniós támogatások szempontjából a határok közelsége immár előnyöket is hozott, hiszen ezeket a térségeket a határokon átívelő projektek terén az Unió kiemelten támogatta. A kapcsolatfelvételek, sokszor érdekkapcsolatok voltak, és papíron többet mutattak, mint a valóság, mégis rengeteg beruházást sikerült ezeket felhasználva megvalósítani. Leginkább mindenki (minden ország) a saját szekerét igyekezett tolni. A határok megnyitásával a kapcsolatok az osztrák és a szlovén határ túloldalán élőkkel minőségében kevésbé változtak, intenzitásuk viszont erősödött. Szlovénia felé az ott élő magyar kisebbség és a nálunk élő szlovén kisebbség közvetítő kapcsolatai miatt is, rendkívül jók és közvetlenek a személyes kapcsolatok, és egymás megítélése is baráti. Az osztrákokkal, vagy, ahogy emlegetik, a sógorokkal ellenben meglehetősen ambivalensebb a viszony, főként nem személyes, hanem gazdasági érdekek köré szerveződő kapcsolatok jellemzik, ahol úgymond mi vagyunk alul, s ez rányomja a bélyegét egymás megítélésére is. Az osztrákokkal mint azon földjeik művelőivel – vevőjével, illetve bérlőjével - találkoznak, ahol számukra nem volt megélhetés, illetve mint munkaadójukkal a közeli hazai városok szolgáltató egységeiben vagy éppen Ausztriában. Ezeket az alapokat nézve jobban érthető, mit képviselt az itt élőknek a Rábahabzás vagy a határ közvetlen közelébe tervezett szemétégető ügye, s 26

Az őrségi „együtt-nem-működés erőforrásai”-ról Lányi András (2008) tanulmányában olvashatunk.

miért keltett akkora visszhangot. A szlovénekkel való lényegesen jobb kapcsolatot mégsem ezekkel, hanem főként a miénkhez közelebbi habitussal magyarázták.

Irodalom: Beluszky Pál (2005): Őrség – Vendvidék – Felső-Rába-völgy. Dialóg Campus, Budapest – Pécs Gráfik Imre (2000): Hármashatár – közép-európai nemzeti traumától a népek találkozási helyéig. Néprajzi Látóhatár IX. 3-4. szám Kiss László (2005): Zárt táborok a Hortobágyon és a Nagykunkságon 1950-1953. In: Saád József (szerk): Telepessors. Gondolat, Budapest 13-54. o. Lányi András (2010): Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? In: Lányi András – Farkas Gabriella (szerk): Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? L’Harmattan, Budapest Moldova György (1974): Az Őrség panasza. Magvető, Budapest Roszik Péter (2011): "hazát áruló" ügyvédek és hatósági személyek a földvircsaftban - A külföldi "zsebszerződések" tizenhét típusa. Agromonitor 2011. 12. 13. http://www.agromonitor.hu/index.php/foldpiac/66-foldpiac/5690-roszik-peter-qhazat-aruloquegyvedek-es-hatosagi-szemelyek-a-foeldvircsaftban-a-kuelfoeldi-qzsebszerzdesekq-tizenhettipusa Szabó Piroska (2005): Életstratégiák Nagyrákoson. In: Schwarz – Szarvas – Szilágyi (szerk): Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken. Budapest, MTA Szarvas Szilveszter (2012): Világszerte virágzik a földbiznisz. Magyar Hírlap 2012. 02. 02. http://www.magyarhirlap.hu/a_videk_magyarorszag/vilagszerte_viragzik_a_foldbiznisz.html Volter Edina (2008): Magyarország keleti és nyugati határ menti kistérségeinek helyzete és perspektívái a rendszerváltást követő években. Trefort, Budapest Zsiga Károly (1999): A „vasfüggöny” és kora. Hanns Siedel Alapítvány, Budapest Zsuppán András (2011): Határszél piros-fehér-pirosban. HetiVálasz 2011. 06. 10. http://hetivalasz.hu/vilag/hatarszel-piros-feher-pirosban-38301

http://www.kormany.hu/hu/videkfejlesztesi-miniszterium/kozigazgatasiallamtitkarsag/hirek/kormanyhatarozat-az-allami-foldvagyon-gyarapitasarol http://www.solyomlaszlo.hu/orszagjaro_sorozat_20070513ferto_hansag_nemzeti_park_20070 515harmadik_nap.html

http://www.vasnepe.hu/cimlapon/20110913_zoldsegbotrany_penzbuntetes_tiltas http://www.vg.hu/kozelet/kornyezetvedelem/agyuszoval-a-heiligenkreuzi-szemetegeto-ellen315217 http://www.humusz.hu/hirek/koporso-gyaszmenet-bojkott-demonstracioszentgotthardon/3764