Horváth Márk
A halálról filozófiai értelemben Hideg kezével majd a sápatag halál Megsimogatja feszes kebleidet hanyagul, Ajkad kedves korállja akkor megfakul, Vállad forró havára hideg por szitál. Szemed villámtűze, karodnak ereje Kicsorbul, megpuhul, ha érintése éri, Hajad, mely most a színarany színét idézi, Mint holmi szőrcsomó, ritkul, hull kifelé. A szépformájú láb, mozgásod szendesége Részint porrá lészen, részint a semmi része, Nem hódol mennyei pompádnak senki többé. Mindez és több is ennél elpusztul mindörökké.
Christian Hoffman von Hoffmannswaldau: A szépség múlandósága (Eörsi István fordítása)
1. Filozófiai viszonyulás a halálhoz: halál és a halott megkülönböztetése: a) Halál mint a halottra való emlékezés b) Halál és halott, b) 1 corpus és b) 2, spiritus c) Ki beszél a halálról? A halál érzékelésének problematikája Fogalmak: Halál: Előrevetített következtetésen keresztül a materializálódott élet végállomásának tekinthető, tehát mindig a jövőbe vetett állapotként jelenik meg. A halál egy összetett, még időbeliségében sem meghatározott fogalom.
Halott: A halott egy konkrét esetben, jelen esetben egy ember elmúlásában kokretizálódott és összesűrűsödött halál. A halott megnevezés jelenti tulajdonképpen a halál folyamatában lebontódott életet. 1
a) A halott megnevezés jelenti tulajdonképpen a halál folyamatában lebontódott életet, és mint csont a húst, úgy a múlandóság ledobja magáról azt, és a szilárd, meghatározott formákat. Azonban a halál mint fogalom az élethez kapcsolódik az emlékezésen keresztül, és így nem elválasztható az élettől, és ezért fogalmilag elkülönítendő a halott megnevezéstől. A halott megnevezés tulajdonképpen a temetőben fekvő testektől és a gázkamrák áldozatainak tömegsírjától egészen a királyi síremlékek mélyén nyugvó uralkodó testéig használható bárkire, aki az élők sorából eltávozott. A halott test nem vesz tudomást arról, hogy milyen körülmények között hantolják el, hogy mit tesznek, vagy nem tesznek vele, így minden szertartás, pátosz, mészárlás vagy embertelenség a halál filozófiai szférájába tartozik, és nem a halottat érinti valójában. Éppen a halott állapotbeli egyenlőségére hivatkozva jelölheti meg a halált filozófiai értelemben végső egyenlősítőként Kierkegaard. „Ilyenképpen a halál döntése, hála a halál egyenlőségének, az üres térhez hasonló, meg ahhoz a csendhez, melyben semmiféle hang nem hallik, vagy enyhébben fogalmazva: olyan csendhez hasonló, melyet semmi sem zavar. S e néma birodalomban a halál uralkodik. Noha ő csak egy az összes élővel szemben, mégis elég hatalmas ahhoz, hogy alávesse magának és hallgatásra kötelezze őket. Legyen bár olyan elképzelésed az életedről, amilyet csak akarsz, akár még annak az örökkévalóság szempontjából való jelentőségéről is, a haláltól mégsem »beszéled« magad szabaddá, nem teszed meg az átmenetet az örökkévalóhoz a beszéd folyamában és egyetlen lélegzetvételre: ott mindenki néma lesz. S kapcsolódjanak bár nemzedékek zajosan egybe valamilyen közös munkában, s feledkezzen bár el az egyén önmagáról, és érezze magát mégoly biztonságban is a sokaság rejtekén, nézd, a halál mégis mindegyiket elragadja egyenként magának, s aztán mindegyik néma lesz. Gondold el magadnak az élő emberek különbözőségét úgy, ahogy csak akarod, a halál mégis ahhoz hasonlóvá teszi őket, mint akik semmiféle különbözőséget nem hordoznak magukban, melynek alapján fel lehetne ismerni őket. Megesik olykor, hogy a hiú ember számára az élet tükre hízelgő hűséggel mutatja az ő különbözőségét, a halál tükre azonban nem hízeleg, ennek hűsége mindenkit egyformának mutat, mindannyian hasonlítanak egymásra, mihelyt a halál a maga tükrével kipróbálta, hogy hallgat-e a halott.” (Kierkegaard: Egy sírnál) Fontos kiemelni, hogy ezt az állapotot nem az itt-lét, hanem a hiány állapotán éljük meg, és igazolására valójában csak olyan létezőre van szükségünk, aki érzékelni és megkülönböztetni képes az itt-létet és a hiányt. (c) A halott nem képes sem igazolni sem tagadni saját állapotának milyenségét, kizárólag a felé fordulókban keltett hiány lehet az, ami az elmúlásra figyelmeztet minket. Amikor a halál felett kesergünk, valójában nem általánosságban a halált siratjuk, hanem egy általunk ismert ember halott állapotának semlegességén döbbenünk meg, és észleljük, hogy ez a korábban még
2
ismeretlen semlegesség és egyenlőség mily nagyfokú hiányt hagy bennünk. Ilyenformán a halott az egyetlen, aki akaratán kívül képes bármit is elvenni, és hiányt okozni. Mint látjuk, a halál filozófiai értelemben szoros összefüggést mutat az emlékezéssel. Az emlék egy adott origóból, egy ritka pillanatból indul ki, ezt nevezhetjük az emlékezés kezdetének, vagy az emlékezésről való elmélkedés jelenének. Ennek a pontnak a létezését úgy tudjuk elképzelni ‒ ha egyáltalán lehetséges általánosságban az emlékezésről konkrét emlékek nélkül benyomást szereznünk ‒, mint egy üres szobában lévő halványan átlátszó függöny selymes anyagának megragadását. Kint az utcán fények, neszek, mintha emberek elmosódott alakjai lennének, de a függöny ott van köztünk és a valós kilátás között. Ujjainkkal megragadjuk, elhúzzuk egy pillanatra, és akkor látjuk, ami kint van, de mintha az alakok sokkal kevésbé lennének „élők és lélegzők” a függöny nélkül, ami magától visszahullik szemünk elé. Az emlékezés pillanata az, amikor a függönyhöz érünk, és óvatosan, hogy le ne tépjük, elhúzzuk szemünk elől, ahogy arcunkat az üveghez közeledvén egyre érdeklődőbben feszítjük meg. Az emlékezés ez az üres szobából, a mit sem számító jelenből való viszszatekintés egy olyan időre, ami a függönyön át mégis élőbb minden másnál. A halál tényének fájdalma így az emlékezésen keresztül kizárólag az élőben kelt disszonanciát, hiszen a halottra ilyen összefüggésben csak mint a hiányt keltő testre gondolhatunk. Igyekeztem elkülöníteni a halál filozofikus és az emlékezésen keresztül, tulajdonképpen csak a szellemben létező voltát, a halott fizikai realitásától és ténylegességétől, attól a realitástól, amely egyben kiváltója a halálról való gondolkodásnak a hiány által. Ahhoz, hogy a problémát jobban megvilágítsam, el kell különítenünk a halott testiségét a halál szellemi állapotától, tehát szét kell választanunk a corpust és a spiritust.
b) A halál valójában sokkal több mint biológiai tény, és egyben egy előrevetített következtetésen keresztül a materializálódott élet végállomásának tekinthető, tehát mindig a jövőbe vetett állapotként jelenik meg. A halál egy összetett, még időbeliségében sem meghatározott fogalom, míg a halott egy konkrét esetben, jelen esetben egy ember elmúlásában konkretizálódott és összesűrűsödött halál. Tehát tényként kizárólag egy másik ‒ az énen kívülálló ‒ esetben megvalósuló, és megélt halált, tehát a halottat kezelhetjük, és ennek a ténynek a mindennaposságából következtethetünk egy bizonytalan időbeliséggel és jövőbe vetettséggel saját halálunk várható eljövetelére. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a halott maga a corpus, merő testiség és semmi több, míg a halál maga filozófiai értelemben szellemi művelet, azaz spiritus, így egy bizonytalan, de ember által alakítható gondolati aktus. Ezt az állapotot erősen meghatározza az a létállapot, amely végigkíséri életünket, így az a kultúra, amely a corpusszal van serényen elfoglalva, nem vesz tudomást annak elmúlásának lehetőségéről, amelynek pedig testi bekövetkezése szinte az egyetlen bizonyosság, 3
éppen a halott, az éntől független bomlóban lévő test által. Míg a corpus viszonya a halálhoz szigorúan csak egy lehet, ez pedig a halott mint megnevezés és testi állapot, addig a spiritus összetett és emelkedettebb módon tekinthet a halálra. „Valaha volt a kozmosz, a kiosztott helyek világa, az istenek által és az isteneknek adott helyeké. Volt a res extensa, a végtelen terek természetföldrajza, és mesterüké, a hódító mérnöké, aki az eltűnt istenek hely-tartója lett. Most a mundus corpus jön el, a világ mint a testek helyeinek burjánzó szaporodása.” (Jean-Luc Nancy: Corpus) A mundus corpus állapotában a halál ténye materializálódik, és a köznapi értelemben nem történik meg az a lényeges elválasztás, amire az a) pontban igyekeztem rámutatni, tehát a spiritus helye a korszellem más területeihez hasonlóan a háttérbe szorul. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a bizonytalanság kiküszöbölése lenne a mundus corpus célja, éppen azért, mert ilyen szellemiségben nem marad belőlünk más, csak egy test. Egymásra tekintünk, és ha kilépünk az időbeliség állapotából, csak ezt láthatjuk: egy csontvázat hússal és vérrel, amelyet összetartanak inak... Egy csontváz hús nélkül, ami össze van kenve vérrel, és amelyet összetartanak az inak... Egymástól elválasztott csontok szerteszéjjel, egy kézcsont itt, egy lábcsont ott, egy borda itt, egy csípőcsont ott, egy gerincoszlop itt, egy koponya ott. Az a test, ami annyi igyekvésünk és örömünk forrása, hosszú távon bizony cserbenhagy bennünket.
b) 1) Örömünkre szolgálhat, hogy nem vagyunk kötelesek újrafogalmazni az a) pontban tett meglátásainkat, miszerint a halott által keltett hiány lehet az a kulcsmozzanat, amely szerint a halottat halottnak nyilvánítják. A külső megfigyelő, a halál tényét megállapító és a halálról való elmélkedés lehetőségeivel bővebben a c) pontban foglalkozunk. A corpus szempontjából a halált a szcientizmus határozza meg, és írja körül, mégpedig éppenséggel a hiány állapotával, az agytörzsi reflexek mindkét oldali hiányának, tehát a pupillareflex, a trigeminofacialis fájdalmi reakció, a corneareflex, a vestibuloocularis reflex, illetve a köhögési reflex hiányával. A fő eltérés a corpus mundi és a spiritus mundi között, hogy utóbbi a létezés feltételeit nem kötötte ezekhez a tudományos kifejezésekhez, és a hiány állapotának evilági természetes voltára épített, míg előbbi a hiány pillanatnyi kioltására, majd szisztematikus újratermelésére rendezkedett be. „Társadalmi rendszerünk maga is az irigység iskolája. Fokozatosan tanuljuk meg, hogyan érezhetjük hátrányos helyzetűnek magunkat: nőként, színes bőrűként, nyugdíjasként, homoszexuálisként, buddhistaként, ha kövérek vagy csúnyák vagyunk. Hátrányos helyzetű vagyok, tehát vagyok. Mi is történik tulajdonképpen? Az irigy tanúja lesz mások boldogságának ‒ pontosabban a gazdagságnak, ami a boldogság szimbóluma ‒ és azt nem a szorgalom 4
gyümölcsének, hanem saját hátrányos helyzete igazolásának tekinti, ami társadalmi kompenzációt tesz szükségessé.” (Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány) Érdemes belegondolni, hogy kinek mi hiányzik valójában, hiszen Goethe sem több corneareflexet, esetleg több trigeminofacialis fájdalmi reakciót kért halála előtt, hanem több fényt, és könnyedén feledkezett meg a vestibuloocularis reflexről is halálos ágyán. Azonban, hogy a corpus mundit és viszonyulását a halálhoz megértsük, részletesebb elemzésre van szükségünk. A corpus mundi Nancy szerint a mi világunk, a testek világa egyedül, mivel a teresedés sűrűségével rendelkezik, azaz a hely és a tér sűrűségével, ami elválasztja a korábbi szétterülő univerzumtól, illetve az olyan elszakadások ökonómiájától, mint a lelkek, sorsok, szükségletek, tehát maga a corpus kerül középpontba. Ebben a korban a felosztottság Nancy által magasztalt hiánya a valós kiterjedések saját helyéhez vezet el. „Képeink milliárdjai testet mutatnak ‒ ahogy testet még soha nem mutattak. Tömegek, rakások, kavarodás, halmok, hadrendek, csődületek, nyüzsgés, seregek, csapatok, szétszéledés, pánik, sorok, menetek, összecsapások, mészárlások, tömegsírok, egyesülések, szétszóródások, a testek túltelítettsége, túláradása összeálló tömegekké és bomló foszlányokká, mindig összegyűjtve (utcákra, csoportokba, megapoliszba, külvárosokba, az utazás, az ellenőrzés, a vásárlás, az ellátás, a felejtés helyeire) és mindig elhagyatva ugyanezen helyek sztochasztikus kavarodásában, egy szüntelen általános indulás izgalmában, ami strukturálja őket. Íme a globális elindulás világa: a partes extra partes teresedése, ami fölött és alatt nincs semmi, sorsának nincs Szubjektuma, csak helye van, a testek megmagyarázhatatlan nyomásának formájában.” (Jean-Luc Nancy: Corpus) Mindezért a corpus mundiban a halál ténye szinte a megkülönböztethetetlenségig közelít a halotthoz, hiszen a halál szigorúan a test megsemmisülésének irányába vezet, a halotthoz magához. A corpus mundiban a halál és a halott egyaránt a vanitas stádiumában van, szorosan összefonódva a semmiség és a hiúság állapotában. Mikor meghalunk, először felvilágosult szellemünk indul pusztulásnak, hiszen az agyalapi bazális ganglionok és az agykéreg, végül pedig az agyi fehérállomány indul enyészetnek. Mint mondtam, a halál fogalma kizárólag a szellem és a filozófiai területén létezik, és mi döntjük el, hogy miként foglalkozunk vele, hiszen bár gerincvelőnk és az agytörzs még működőképes marad tovább is a szív leállása után, de filozófiai eszmefuttatásokra alighanem alkalmatlanul fogunk feküdni a boncasztalon, miközben valakiben csillapíthatatlan hiányt fogunk kelteni, és mi erről sem fogunk tudni. Ilyenformán a halott az egyetlen, aki akaratán kívül képes bármit is elvenni, és hiányt okozni. Testünket működtető szerveinknek az ischamiás idő adja meg, hogy mennyi ideig lesznek képesek funkcionálni testhőmérsékleten, így a testhőmérséklet változása a corpusra nem kívánatos hatással van. Ezután a hullamerevség, a hullafoltok megjelenése, majd az életfunkciók teljes hiánya teljesíti be és koronázza meg a corpus mundit. 5
b) 2) „…vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt.” (Ef. 4:22) A tradicionális felfogás szerint a halált mint a régi ember elvetésére adandó lehetőségként értelmezték, ami ugyanakkor egy olyan folyamat volt, amit az élet során is lehet gyakorolni. A halál előti élet, mint korábbi életmód jelenik meg Szent Pál Efezusi leveléből származó idézeetben. Ennek értelmében a halál nemhogy rossz, hanem egyenesen kívánatos, mivel lehetőség a tökéletesedésre, sőt, az egyetlen igazi tökéletesség. Mindebből következik, hogy a spiritus mundiban még elkülönült a halál és a halott test fogalma, hiszen míg előbbi a megszabadulást jelentette, addig az utóbbi csupán a korábbi életmód szerint való régi ember evilági megtestesülésének nyoma. „A Feltámadás Napján, az egész földkerekség az ő markában lesz. A mennyek össze lesznek göngyölítve a jobbjában ‒ Dicsőség az Istennek! Ő sokkalta magasabban helyezkedik el, mint azok a létezpk, amelyeket Vele egyenértékűnek vélnek! ‒ hallatszani fog a trombitaszó, és mindenki a mennyekben és a földön le fog hullani, kivéve azoakt, akiket Isten megkímél. Még egyszer meg fog szólani a trombita, és lábra áll mindenki. A föld fényleni fog az Úr Dicsőségével; a Tettek Feljegyzése nyilvánosságra lesz hozva; bevonulnak majd a próféták és a látók. Igazságos ítéletet hirdetnek mindenki felett: senki sem részesül méltatlan ítéletben és minden lélek tetteinek arányában kap jutalmat. Isten tudja leginkább, ők mit tesznek. Korán (39:67-70) A halál tehát egy új állapot elnyerésének lehetőségével kecsegtetve nem a hiány állapotában tűnik fel a spiritus mundiban, hanem elkerülhetetlen lehetőségként, továbblépésként, igazságként és végtelenként. A halál jelentősége az ókori görög filozófiában is felbecsülhetetlen. A platonizmus hagyományaiban az egyiptomi tradíciót örökíti tovább. Közös mindkét hagyományban a másik világ feltételezése az itteni, felszíni világgal szemben. Egyiptomban az élet a halállal kezdődött. A halál tradicionális igazságossága és jelentősége megjelenik a kelet-európai misztikus Leib rabbi, azaz Jehuda Löb, a „rejtőzködő caddik” legendáiban is, aki a hasszid mozgalom szellemeként utazó igaz ember módján szabadította meg az evilág rabjait a kifejezés valós és szimbolikus értelmében egyaránt. „Tanítványai szívében, akiket mesterük szent elhivatottságába vetett rendíthetetlen bizalmuk erős hűséggel kötött, élt ugyan a sejtelem, hogy uruk e cselekedete nem hiábavalóság, s nem is az ingatag világ véletlenei vezetik azt, hanem minden történés ősalapjában kell gyökereznie. Ám akárhogy találgattak és tűnődtek is, maguktól csak nem találtak a megfejtésre. Egy napon feltárták vágyukat a rabbi előtt, tudni szeretnék, mi hajtja őt, hogy vásárról vásárra utazzon, s elvegyüljön a hétköznapok fiai között. A mester nem válaszolt azonnal, csupán fájdalmas, különös mosollyal nézett szemükbe.” (Martin Buber: Angyal-, szellem- és démontörténetek) 6
Leib rabbi a vásári forgatagban a lét által leginkább elgyötörteket szabadította meg evilági szenvedéseiktől, megállapítván, hogy a lét már végképp ‒ Buber fogalmával élve ‒ élő halottá torzítva őket számukra megnyugvást már nem tartogatott, s tette mindezt a misztikus a legnagyobb nyugalom átadásával. „Kinyújtott kézzel, szótlanul egy emberre mutatott a tömegben, aki szolga módjára ide-oda járkálva ‒ habár gyenge alkatú volt ‒ vállain hatalmas terhet cipelt. Látták, amint a mester tágra nyitott szemeit kényszerítően a hordárra szegezte, s lőn, hogy e szemek igézete eltérítette az idegen férfiút útjáról és foglalatosságától, s imbolyogni kezdett, akárcsak a részeg vagy a háborodott, útját keresve, mint aki távoli hívást hall, s nem tudja, honnan jön a hang. Így közeledett a rabbihoz s övéihez. Megállt a mester előtt, földre engedte terhét, s sápadt arcán alázatos, szótlan kérdéssel pillantott rá. Leib rabbi egy mozdulattal magához hívta, füléhez hajolt, és néhány szót súgott, melyet a tanítványok nem értettek. Ekkor felragyogott az idegen teherhordó arca, akárcsak ha belső fénytől.” (Martin Buber: Angyal-, szellem- és démontörténetek) A halál és halott egyértelműen, természetükből adódóan ontologikusan válnak el egymástól a spiritus mundiban, éppen ellentétesen a modern felfogás halálfélelmétől és corpus igenlésétől. A modern társadalom elképesztő paradoxonként féli a halált, miközben éppen a testet dicsőíti. „Napjainkban az élőknek azzal a törekvésével, hogy a haldoklást és a halált a lehető legteljesebben kizárják az emberek társadalmi-társasági életéből, se ennek megfelelően különösen a gyerekek előtt leplezzék valahogy az elmúlást, szorosan együtt jár az is, hogy egy haldokló jelenlétében sajátos zavar lesz úrrá rajtunk. Sokszor nem tudják igazán, mit mondjanak. Meglehetősen szegény az a szókészlet, melyet ilyen helyzetben használhatnánk. A szemérem érzése beléjük fojtja a szót. A haldoklók számára ez nagyon keserű lehet, hiszen még élnek, s máris magukra hagyják őket.” (Norbert Elias: A haldoklók magányossága) Ahhoz, hogy a halál ilyenfajta némaságba burkolózó megítélése létrejöhessen, kellett a lélek hanyatlása a test felerősödésével szemben, és lényegében a halott győzedelmeskedése a halál felett. Ennek megértése érdekében érdemes megvizsgálnunk, hogy hogyan is tekintünk a halottra, tehát érdemes áttérnünk a halál érzékelésének problematikájára.
c) „A szerzetes a testet úgy szemléli, mintha egy hullát látna a vesztőhelyen, egy csontvázat hússal és vérrel, amelyet összetartanak inak... Egy csontváz hús nélkül, ami össze van kenve vérrel, és amelyet összetartanak az inak... Egymástól elválasztott csontok szerteszéjjel, egy kézcsont itt, egy lábcsont ott, egy borda itt, egy csípőcsont ott, egy gerincoszlop itt, egy koponya ott. »Ez a test ugyanazon természetű, ugyanazon alkatú, nem jutott tovább ennél.« Ily módon 7
a szerzetes a testet úgy látja, mint testet. (...) A szerzetes a testet úgy szemléli, mint egy hullát a vesztőhelyen, fehér csontok, mint kagylók... Egymásra felhalmozott csontok, amelyek több mint egy évesek... Rothadó, porladozó csontok.” (Satipatthana-Sutta) Fontos tehát kimondanunk, hogy a halált mint fogalmat megértenünk, felfognunk egyáltalán nem lehetséges, amivel kapcsolatba kerülünk, az a rajtunk kívülállók elmúlása, a halott vagy halottak sorozata, és mindez bennünk bizonyos viszonyulást alakít ki mindezzel kapcsolatban, és kicsit kezdetleges módon ezt a viszonyulást nevezzük halálnak. De térjünk rá arra a kérdésre, hogy ki vesz tudomást az elmúlásról, ki az, aki halottnak nyilvánít, és a halottnak ehhez van-e bármiféle köze. Egy halott élettelen test, csak az élő szemszögéből vizsgálva rendelkezhet értelemmel, tehát halottá nyilvánítása is csak egy tőle ‒ a már nem létező, egykori integritását feladó éntől ‒ független, kívülálló ítéletalkotása során történik meg. Mindez emlékeztethet bennünket JeanPaul Sartre elméletére, a tekintet által megkonstruált Másvalakihez fűződő vonatkozásokról, amely szerint Másvalaki által megpillantva az ember tárgyiasul, azonnal tárgygyá merevedik, és így van teljes mértékben kiszolgáltatva a Másvalaki ítéletének. Ki lehetne jobban kiszolgáltatva a körülötte, nélküle tovafolyó létezésnek, mint a halott, ki lehetne jobban megítélve a Másvalaki által, mint a halott? A látás mellett a másik központi aktus, ami során kapcsolatba kerülünk a halottal az emlékezés. Az, akire emlékeznek, nem emlékezhet arra, hogy bárki is gondol rá. Ezért voltaképpen nem is fontos, vajon megszűnésünk, vagy jó esetben felemelkedésünk, túlemelkedésünk következtében vajon bárki is szájára veszi-e nevünket: a lényeg, hogy csakis a saját süllyedésünknek vagy emelkedésünknek íve számít a végső dolgok tekintetében. Lehajolunk a barlangban egy hullához, és halálát, halott testét a mienkhez hasonlítva különítjük el az élettől. A halállal való foglalkozás valójában élet, sőt az élet öntudatra ébredésének fontos pillanata, a mulandóság és az elmúlás idejében megtörtént felismerése. Lehajolunk hozzá, és érezzük félig elbomlott, temetetlen testének oszlódásának bűzét, és bár bűz az élőket is jellemzi, ez teljesen más. Az oszlódás folyamata természetesen magát az életet is jellemzi, azonban csupán a halált követően válik szinte tapinthatóvá. Nincs már a konkrét formák fennmaradásának illúziója, a halál mintegy megtöri a formákba vetett hit káprázatát. Míg legtöbben az élők közül hinni akarnak abban, hogy mostani alakjuk végleges, addig a hulla oszlását szemlélő világosan látja, érzi és szagolja az igazságot, azaz minden, ami létezik mulandó és a folyamat végén a semmit találhatjuk. Ezt a semmit jól példázza, ha azt feltételezzük, hogy a szemlélt holttest visszanéz ránk. Koponyája a halál előtti kifejezés pillanatát hordozza magán, amit még a mozdulatba ágyazott élet utolsó megnyilvánulásának tekinthetünk. Az ijedtség, a fájdalom, vagy a megnyugvás meglehetősen életet-idéző kifejeződése ez. Ha ösztönösen 8
viselkedünk, azt is feltételezhetnénk, hogy mi, azaz a szemlélők látványa váltja ezt ki a holttestből. Gondoljuk el, fölé hajolunk, integetünk neki, akár ismerős szavakkal szólítjuk meg, olyan szavakkal, amelyeket csak a halál ténye váltott ki belőlünk, hiszen, ha a személy valójában élne nem is szólnánk hozzá. Most pedig ő szól hozzánk. Fölé hajolunk a holttestnek, és elképzeljük, ahogy az visszanéz, ránk tekint és az arcán ülő merev kifejezést a mi látványunk váltja ki. Micsoda önzés, micsoda arcátlan emberség! Elvárjuk és megkívánjuk a nem létezőtől is, hogy kimúlásának arcán maradjon nyoma, és aztán feltételezzük, hogy annak a jelennel van kapcsolata. Ilyenfajta elvárásunk mindig indokolatlan. Bármennyire is örökkévalónak akarjuk hinni a halott ember képét, még a méltósággal kimúló személynek is el kell tűnnie a porondról, mivel a színpad nem azért lett elkészítve, hogy ugyanazon szereplők legyenek rajta. Az indiai kultúrában számos ábrázolását találhatjuk a darabokra szedett testeknek, míg a nyugati kultúrában kevesebb ilyen ábrázolásnak lehetünk tanúi. Szükséges a testet darabokra tépni ahhoz, hogy a szemlélő számára nyilvánossá váljon a mulandóság ténye. Pontosabban megfogalmazva, a Satipatthana-Sutta-ból idézett ábrázolások rendeltetése éppenséggel a mulandóság folyamatának nyilvánvalóvá tétele, hogy még véletlenül se legyenek illúzióink azt illetően, hogy a formák túlélnek, vagy mi túlélhetjük a formákat. Az előítéletektől való megszabadulásra szólít bennünket, a formák örökkévalóságába vetett hittől való megszabadulásra. Az egyéni testekben megjelenő élet porrá válik, szétszóródva az üresség mezején. Kihívás az ember számára, hogy ennek a megszűnésnek a tudatában továbbra is éljen, alkosson és építő jellegű, az etikai fejlettségre igényt tartó életet éljen. Pontosan azért ismételték el a fenti sutta-t, hogy megszabaduljanak a buddhista szerzetesek az élethez való túlzott, a mulandóság tükrében ésszerűtlen ragaszkodástól. Még a halottól is elvárjuk a kölcsönösséget! Nézésünknek, figyelmünknek, kíváncsiságunknak ára van, és ezt az árat a halottnak kell megfizetni, azonban annak is, aki nem hajlandó elfogadni az elmúlást. A koponya megmozdul: Sötétség és csend... „Holnap? Mi az, hogy holnap? Mit akar jelenteni az, hogy holnap? Miféle gondolat ez a holnap, mely a sötétség mélyéből száll fel hozzám, ahol a vizek dalolnak? Holnap? Számomra már nincs holnap. Mindaz, ami van, most van, minden koromfekete és hideg. Még az örökvizek éneke is jégből való éneknek tűnik, olyan most, mint egyetlenegy hosszú hangjegy” (Miguel De Unamuno: Az örökvizek énekhangjai)
9
Felhasznált irodalom: Biblia Bolz, Norbert: Konzumista kiáltvány Buber, Martin: Angyal-, szellem- és démontörténetek Elias, Norbert: A haldoklók magányossága Heidegger, Martin: Lét és idő Hoffman von Hoffmannswaldau, Christian: A szépség múlandósága Horváth Márk ‒ Lovász Ádám: A megsemmisülés Horváth Márk: Jelenből a múltba, múltból a jelenbe Kierkegaard, Søren Aabye: Egy sírnál Korán Merleau-Ponty, Maurice: A látható és a láthatatlan Nancy, Jean-Luc: Corpus Rosenzweig, Franz: Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről Satipatthana-Sutta Unamuno, Miguel De: Az örökvizek énekhangjai wikipedia /halál szócikk
10
