A hajléktalanság kezelése Magyarországon

OROSS JOLÁN

A hajléktalanság kezelése Magyarországon „… a kizárás, gettósítás az ezredfordulón éppen azokra hárít nagy felelősséget, akik a gazdagabbak, akik a kizárók oldalán vannak, akiknek módjuk van kizárni. Természetesen azok is felelősek, akiket kizárnak, de a kizárók spirituálisan és reálisan egyaránt előnyösebb helyzetben vannak: náluk van nemcsak a kenyér és a 1 kard, de a világról alkotott nagy elbeszélés és nyelv is.”

1. Visszapillantás a hajléktalanügy honi történetébe „… a családfenntartó jövedelmének elvesztését rendszerint a hajléktalanság követi. A hajléktalan család pedig albérletben, kunyhóés bódélakásokban húzódik meg, majd tagjai a családi közösséget felbontva, ágybérletek, éjjeli szállók felkeresésére kényszerülnek. A szociális munka terén érvényesülő családvédelmi szempontok tehát kötelezően előírják, hogy a hajléktalanná váló családok intézményes elhelyezése érdekében szükséglakások létesüljenek. Gondoskodni kell azonban arról is, hogy a már széthullott család tagjai, az egyedülálló hajléktalanok is találhassanak a körülményekhez képest elfogadható éjjeli szállást, s ezen célt kívánják biztosítani a menhelyek.” 2

1.1 A bekövetkezett hajléktalanságot enyhítő szegényügyi intézmények: szükséglakások és menhelyek az 50-es éveket megelőzően A hajléktalanügy a századforduló környékén kezdett szervezettebb formát ölteni. Az első lépéseket inkább közbiztonsági, közegészségügyi és rendészeti szempontok vezérelték (pl. az elszaporodó illegális tömegszállások ellenőrzésére létrehívott ún. lakásrendészet). A századfordulótól a hajléktalanügyet elsősorban a szociális és lakásügyi problémák határterületeként, inkább 1

Lengyel László – Várszegi Asztrik: Beszélgető könyvecske. Helikon Kiadó, Bp., 1999. 179. Schuler Dezső dr: Hatósági és társadalmi embervédelem. Statisztikai közlemények 90. köt. 1. szám. II. kötet. 1937. 404. oldal

2

szegényügyi, mint lakáspolitikai kérdésként kezelték. A kor uralkodó felfogása szerint a lakhatás megoldása kinek-kinek a magánügye volt. Ha azonban valaki erre önmagában képtelen, akkor a közösségnek voltak kötelezettségei vele szemben. A hajléktalanság elleni küzdelem kettősirányú volt: egyrészt a hajléktalan családok, másrészt a hajléktalan egyének elhelyezését kívánta lehetővé tenni. 1.1.1 HAJLÉKTALAN CSALÁDOK ELHELYEZÉSE – SZÜKSÉGLAKÁSOK A szükséglakások jogviszonyának szabályozásáról szóló 4780/1932. M.E. sz. rendelet értelmében „Hajléktalannak azt kell tekinteni, aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának lakást biztosítson”. Számukra a helyi közösségnek kellett valamilyen hajlékot biztosítania. E célra szolgáltak a szükséglakások. A szükséglakás az, amelyet az állam, a törvényhatóság vagy község kizárólag hajléktalanok elhelyezésére létesít (építtet, bérel, stb.) és kifejezetten ilyennek minősít. A szükséglakást a közület A közsegélyezésképpen nyújtja az arra rászorulónak.” 3 szükséglakások építésének indítóoka nem a lakáshiány, hanem a hajléktalanság mértéke volt, ezért a szükséglakás-építés mindig a gazdasági helyzet alakulásának megfelelően jelentkező szükségletekhez igazodott, alapvetően azzal a céllal, hogy a kilakoltatottaknak ideiglenes hajlékot nyújtsanak. A szükséglakásokat (korábbi néven „családi szobákat”) tehát mintegy „természetbeni segélyként” adták a rászorulóknak, szokásos lakásbérleti szerződések nem köttettek. Ha a tömeges igény miatt mérlegelni kellett, hogy kinek juttassanak szükséglakást, akkor az alacsony jövedelem mellett a gyermekek számát, a lakbérfizetési képtelenség miatti korábbi kilakoltatást, valamint a budapesti illetőséget vették figyelembe. A szükséglakástelepek – kevés kivétellel – összesen egy szobából álló lakások, amelyek családok állandó hajlékául kevéssé voltak alkalmasak. A szükséglakástelepek számára a székesfőváros házirendeket adott ki, amelyek a szükséglakásban zajló élet szinte minden területére alkalmaztak valamilyen megszorítást, elvárást. A házirend betartását és a szükséglakástelepek rendjét telepfelügyelő ellenőrizte. 4 A szükséglakásokat igénybevevő családoknak csekély használati díjat kellett fizetniük, amelyet a teljesen szegény családok részére az elöljáró elengedhetett. Egy-egy család csak meghatározott ideig – legfeljebb három hónapig – használhatta a lakást, ugyanakkor a századfordulón jellemző helyzet volt, hogy az egyébként ideiglenes 3

Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról, Magyarországon, 1990. In: Társadalmi Riport (szerk.: Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György). TÁRKI, 1990. 430–446. 4 Lásd részletesen: Házirend a székesfőváros szükséglakás-telepei számára. In: Léderer Pál (szerk.): Így laktunk Pannóniában. T-Twins, 1992. 106–109. Shuler Dezső: Szükséglakások és bódélakások kérdése. ua. 141.

2

elhelyezésére szolgáló lakásokat a szabályoktól eltérően rendszerint évekig ugyanazok a keresetnélküli családok lakták. 1.1.2 HAJLÉKTALAN EGYÉNEK ELHELYEZÉSE 1800-tól Pest-Buda és Óbuda lakosságának száma 30 évenként megkétszereződött. Az ipari és kereskedelmi koncentráció a nagyvárosi munkaalkalmak a nőtlen és hajadon munkások nagy tömegeit szívták a nagyvárosba. Az ő elhelyezésük a különféle otthonok (tanonc-, legény- és nőotthonok) feladata volt. Az egyedülálló munkások megfelelő bérfizetés ellenében szállást kaphattak a népszállókban, vagy albérletben laktak. Jellemző szokás és a megélhetést is kiegészítő forrás volt, hogy a lakosság egy része házát egészben, vagy annak egyes helyiségeit tömeges éjjeli szálló gyanánt kiadta. „Aki házát részben vagy egészben, vagy aki lakásának, illetve a bérelt háznak egyes helyiségeit éjjeli szálló gyanánt akarja kiadni – ide nem értve a szállodásokat –, ezt csak külön hatósági engedély alapján teheti” – írja a már említett 1884-es szabályrendelet tervezet a VI. cím 17. §. alatt. A tervezet értelmében az engedélyt az illető kerületi elöljárósága adta ki, ha az éjjeli szállót létesíteni kívánó bemutatja a háztulajdonos engedélyét, valamint a kerületi orvos véleményét, és ha a helyiség fekhelyekkel el volt ellátva. Az engedélyezett szállók a kerületi orvosok felügyelete alatt álltak. A fővárosban létező tömeges éjjeli szállók mennyiségileg és minőségileg egyaránt elégtelenek voltak. Ezeket a tömeges éjjeli szállókat a vállalkozók rendszerint olyan házakban szokták berendezni, amelyek építéstechnikai szempontból rendes lakásnak alig voltak alkalmasak. A tisztiorvosok sok esetben csak azért tűrték meg a szállókat, mert tehetetlenek voltak a lakáshiánnyal szemben. A szállókon 10–40 fillért is elkértek a vendégtől egy-egy éjjelért, holott gyakran a földre szórt rongyok helyettesítették az ágyat. Az állandó keresetű szakmunkások rendszerint csak nagy szükségből keresték fel ezeket a szállókat, amelyek lakói elsősorban az alkalmi munkások közül és a proletariátus legalsóbb rétegeiből kerültek ki. 5 Az albérletek, az ágyrajárás és a tömeges éjjeli szállók valamint éjjeli menhelyek nyújtotta elszállásolás tapasztalatainak ismeretében fogalmazta meg a Ferenczi Imre az olcsó lakások, valamint a megfelelő szálláshelyek szükségességét: „A modern lakásreform minden eszközével olcsó lakásokat kell teremteni a családos munkásoknak, hogy ne kelljen ágybérlőket tartaniuk, a túlzsúfolt lakásokból kiemelendő ágybérlőknek lehetőleg a régi árak mellett 5

Dr. Ferenczi Imre: A székesfővárosi VI. kerületi Népszálló. Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1912. 3–4.

3

megfelelő szállóalkalmatosságot kell létesíteni.” A megfelelő szállóalkalmatosságon a népszállót értette. Az első lépést a főváros a népszállók építése terén a VI. kerületben 1910–11 között – Rowton lordról elnevezett rendszer mintájára – épített népszállóval tette meg 6 . Hajléktalan magánosokról akkor beszélünk a korszak felfogása szerint, amikor „az egyedülálló egyén a Népszálló, az albérlet vagy ágybérlet bérét sem tudta megfizetni, vagyis amikor hatósági támogatás nélkül tényleg az utcán kellene töltenie az éjszakát. 7 Az egyedülálló hajléktalan embereket különböző éjjeli menedékhelyek fogadták be. A főváros területén az első menhely 1876-ban jött létre. Létesítője a „Régi hű testvérek” szabadkőműves páholy 8 volt. Négy éves úgymond kísérletezési szakasz után 1880-ban fogalmazták meg az addigi kezdeményezők és időközbeni csatlakozók a „Hajléktalanok Menhelye czímű Jótékony-Egylet” Alapszabályát, amelynek értelmében az egylet célja „menhelyek felállítása és fenntartása, hajléktalanok időleges elhelyezése, esetleg étkeztetése czéljából Budapesten, továbbá ily hajléktalanok részére lehetőleg kereset források nyitása”. 9 Amikor Budapesten 1881-ben megszervezték a tanácsi IX. ügyosztályt, ennek hatáskörébe tartozott a nyílt szegénygondozás központi irányítása, valamint az árvaházak és szeretetotthonok, mellett a menhelyek, népkonyhák 10 létesítése, kezelése is. Szintén jól tükrözte a főváros viszonyát a menhelyek létesítésével kapcsolatosan az 1893. jún. 21-én tartott rendkívüli törvényhatósági bizottsági közgyűlés ülésének 649. sz. határozata, amely a következőket fogalmazta meg: „A menhelyek társadalmi úton szaporítandók, éspedig oly módon, hogy a székesfőváros erre a célra a „Hajléktalanok Menhelye” című egylet, esetleg már hasoncélú egyletet is, az eddig is már gyakorlatilag mutatkozott módon erkölcsileg és anyagilag is támogatni fogja. Az ily menedékhelyek létesítésénél arra kell törekedni, hogy olyanok lehetőleg, minden 6

Lásd ma: Budapest, XIII. ker. Dózsa György út 152 szám alatt a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei székhelye és hajléktalan szálláshelyeinek egyike, korábban pedig a Fővárosi Tanács, majd Önkormányzat egyik munkásszállása volt. 7 Schuler Dezső dr: Hatósági és társadalmi embervédelem. Statisztikai közlemények 90. köt. 1. szám. II. kötet. 1937. 412. 8 Dr Csorna Kálmán: A szegénygondozás Budapesten. Statisztikai Közlemények. 62. köt. 1. szám. Budapest Székesfőváros Házinyomdája. 1929. 101. 9 Győri Péter: A Hajléktalanok Menhelye Egylet. ESÉLY 98/5. 30. 10 A népkonyhák felállítását 1874-ben határozta el a polgármester. Ezek a 60-as években a hatósági nyílt szegénygondozás részét képezték ugyan, mégis függetlenül működtek az elöljáróságoktól. A népkonyha intézményét a Pesti Izraelita Nőegylet honosította meg. In: Dr. Csorna Kálmán: A szegénygondozás Budapesten Stat. Közl. 62. köt.

4

kerületben állítassanak fel, éspedig oly környéken, ahol sűrű a munkás nép s közel találja műhelyét.” 11 Összességében a fővárosban 1898-tól 1907-ig az állandó menhelyeken 1100 ágy fogadta a rászorulókat, az elszállásolt egyének száma pedig pl. 1895-ben éves szinten 387.156 fő volt. 12 Közvetlenül az I. világháború előtt 1240 férőhely állt rendelkezésre három nagy menhelyen. A háború alatt a menhelyeket katonai célokra foglalták el, majd menekült családok elhelyezésére szolgáltak. Később a 20-as években a nagy lakásínség miatt télennyáron telt házzal működtek. Az egyedülálló hajléktalan emberek kérdése a gazdasági válság elmélyülésével ismét nagy gondot okozott a fővárosnak. 1930–31ben zsúfolásig megteltek az akkor működő fővárosi menhelyek azokkal, akik sem az albérleti szobát, sem pedig az ágybérlet árát nem tudták kifizetni. Azok, akik nem jutottak be a menhelyekre az óbudai majd a kőbányai téglagyárak rossz levegőjű, sokszor még tüzes kemencéiben húzták meg magukat éjszakára, de ijesztően magas számuk miatt a téglagyárak igyekeztek kizárni őket. A főváros ideiglenes menhelyek nyitására kényszerült. Az éjjeli menedékhelyeket nemcsak a magányos hajléktalan emberek keresték fel, hanem ide húzódtak be a faalkotmányaikban vagy földbe vájt kunyhókban és egyéb helyeken lakó a megfagyás veszélyének kitett családok is. 1932 decemberében, különösen ezekre a családokra való tekintettel a m. királyi állami rendőrség életvédelmi osztálya hat férfi, illetve női „fapados melegedőket” is létesített a megfagyás elől menekülő vagy öngyilkosságot megkísérlő hajléktalanok számára. A téli időszakban működő melegedő szobákba a rászorulók igazolás nélkül jelentkezhettek, és naponta kétszer meleg levest és kenyeret is kaptak. A hatalmas igény és a menhelyek továbbra is korlátozott száma miatt 1932 december 24-től a fővárosban bevezették a munkaszolgáltatással egybekötött menhelyi elhelyezés új rendjét. (223 442/1932.-IX.) E szerint a fővárosi menhelyeken a felvétel az üresedett helyekre naponként történt. A beutalást a VI. ker. Angyalföldi út 2. szám alatt lévő „központi iroda” végezte, amely a hajléktalan felnőtt magányos embereket rendszerint egy hónapra utalta be. A munkaképes hajléktalanoknak egyhavi ellátásukért 10 napon át, naponként 6 órai könnyű munkát (gazirtás, útegyengetés, ároktisztítás, kisebb földmunkák) kellett végezniük azokon a

11

Dr. Shchuler Dezső: A hatósági nyílt szegénygondozás Budapesten. Statisztikai Közlemények. Budapest, 1936. 30–32. 12 Dr. Illyefalvi I. Lajos: Budapest Székesfőváros Statisztikai Zsebkönyve. XV. évf. 1931. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának kiadása 1931. 398.

5

munkahelyeken, amelyeket a kerületi elöljáróságok, illetve a főváros kertészete kijelölt számukra. Az éjjeli menedékhelyeken minden lakónak külön fekhelyet (vaságy, szalmazsák, lepedő, szalma fejpárna, két pokróc) biztosítottak. A munkaképes hajléktalan emberek reggelit (fél liter tej, 20 dkg kenyér), egy ebédjegyet és vacsorát (5–8 dkg kolbász és 10 dkg kenyér) kaptak. A 10 munkanapon ezen kívül még 1 db 20 filléres (hentesáru- és kenyér) utalványt is kaptak. A munkaképtelen hajléktalan emberek naponta ebédjegyet és felváltva egy 20 filléres hentesáru- vagy egy tej- és kenyér utalványt kaptak. (Ez a rendszer kiterjedt a Magyar Vöröskereszt Egylet által elhelyezett menhelylakókra is, akiket a főváros utalt be, és akik után egyenként és éjjelenként a főváros a 20 fillér hálódíjat megtérítette a Vöröskeresztnek. Egyébként a Vöröskereszt menhelyein lakók nem voltak munkaszolgálatra kötelezve.) A menhely vendége, ha nem folytatólagosan vette igénybe a menhelyet, akkor csak a fővárosi fertőtlenítő intézetben történt fertőtlenítés után kaphatott újra helyet. A menhelyeken általában este 7 órától másnap reggel 6 óráig lehetett tartózkodni. 13 1935–36-ban átszervezték a fővárosi pénzbeli, természetbeni és intézményi szociális ellátások rendszerét, ezen belül az addigi menhelyeket is. A főváros területén tartózkodó hajléktalan emberek egységes nyilvántartására 1936 áprilisában külön szervezetként létrehozták a Hajléktalanok Központi Irodáját, ahonnét az a hajléktalan emberek egész városra kiterjedő beutalását végezték és közmunka szolgálatát szervezték, szükség esetén pénzbeli és ruhasegélyt is nyújtottak. (1938. januárjában ez az iroda 4534 főt tartott nyilván.) 1935–36-os években összesen 11 menhelyen mintegy 3200 férőhely állott rendelkezésre a főváros menhelyein. Ezek 45%-át a Székesfőváros, 36%-át a Magyar Vöröskereszt, 5%-át az Üdvhadsereg, 4%-át a. Szent Imre-városi Karitász, és 10%-át az V. ker. Általános Közjótékonysági Egyesület tartották fenn. A korabeli statisztikák azt mutatják, hogy ez is mindig kevés volt, és az egész szegénygondozás legszomorúbb csoportját a menhelyen élők alkották, „akik sem munkával, sem családdal nem kapcsolódnak a társadalomhoz, valóságos kivetettek ők, akik közül sokat a hosszú munkanélküliség tett menhelylakóvá” 14 .

1.5 A hajléktalan embereket segítő egyéb megoldások 13 Schuler Dezső: Hajléktalanok éjjeli menedékhelyei. In: Így laktunk Pannóniában. T-Twins, 1992. 144. 14 Csizmadia 1977. 126.

6

Ahogyan azt már említettük, a menhelyek mellett a város különböző pontjain létesültek nappali melegedők, ahol szerény étkezésben is részesülhettek a rászorulók. A téli időszakban működő melegedő szobákba a rászorulók igazolás nélkül jelentkezhettek, és naponta kétszer meleg levest és kenyeret is kaptak. Budapest 4 pályaudvarán és 14 vidéki állomáson működött Pályaudvari Misszió. Ezekben a Magyar Családvédelmi Szövetség és a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége aktivistái segítették tanácsokkal, elhelyezkedési lehetőséggel – elsősorban az egyedülálló fiatal nőket, illetve rövid időre átmeneti szállást is biztosítottak. Hasonló segítséget, útisegélyt nyújtottak időseknek, vakoknak, súlyos betegeknek is. 15 A főként az idős emberek számára jelentettek nagy segítséget az ún. „kis szeretetotthonok” 16 . A fővárosban 1933-tól működtek azoknak az idős, ínséges körülmények között élő embereknek az elhelyezésére, akik a szeretetotthonokba nem jutottak be férőhelyhiány miatt. Általában olcsó bérházakban lévő szoba-konyhás lakások voltak, amelyeket különböző egyházi és karitatív szervezetek béreltek. A fűtésről és az élelmezésről a főváros gondoskodott. A szociális támogatást az egyházi szervezetek és a Vöröskereszt szociális munkásai adták. Egy lakásba két vagy három idős embert helyeztek el. Ezt nevezték „összeköltöztetés”-nek. 1938-ban számuk 71 volt. 1939-ben mintegy 800 idős ember lakott – összesen 73 – ilyen kis szeretetotthonban a főváros területén. A harmincas években hozzávetőlegesen kétszáz karitatív, szociális egyesület tevékenykedett a fővárosban. Sok egyéb szociális funkciójuk mellett különböző menhelyeket és melegedőket is fenntartottak, vagy olcsó lakásnyújtásról gondoskodtak, stb.

1.6 A korabeli hajléktalanság okai Feltehető a kérdés: milyen társadalmi okok játszottak szerepet a korabeli hajléktalanság tömegméretű kialakulásában? Magukból a hajléktalanságra vonatkozó definíciókban következtethetünk arra, hogy legfőbb okként az akkori társadalom a lakáshelyzet megoldatlanságát tekintette. A lakáshiány okán a kislakások árai illetve bérei jelentékenyen megnövekedtek. Ezzel együtt nőttek az albérleti, ágybérleti díjak is. Egyre többen váltak képtelenné ezek megfizetésére és szorultak menhelyi elhelyezésre. A szegénységet – 15

Győri Péter: Vannak-e jogai a hajléktalanoknak? MozgóVilág. 1996/12. 98. Ezek az 1927-ben Egerben bevezetett – P. Oslay Oswald által húsz évi kísérletezéssel kidolgozott – „egri norma” elnevezésű szegénygondozási módszernek köszönhették létüket.

16

7

és így a hajléktalanságot is – gerjesztő okok között ott szerepelt az alacsony jövedelmek mellett a munkanélküliség is. A lakáshiány mellett a korabeli hajléktalanság következő okaként a hatósági kilakoltatások jelölhetők meg. A kilakoltatások alapvető oka a lakbérfizetési elmaradások volt. A kilakoltatott családokat szükséglakásokba, szükséglakástelepekre költöztették. A szükséglakások építése viszont nem állt arányban a kilakoltatott családok számával. Ebből a helyzetből az adódott, hogy ahol lehetett a családot megbontották, a családtagokat magányosok menhelyein helyezték el, illetve elkerülhetetlenné vált a bódévárosok, nyomortanyák kialakulása. Külön gondot jelentettek a menekültek, bevándorlók. Ezeknek az embereknek tetemes hányada élt vagonlakásokban, pályaudvarokon 17 .

1.7 A háború utáni évektől a rendszerváltásig A háború utáni években többek között helyre kellett állítani a megrongálódott szegényházakat, szeretetotthonokat is. (Ez 261 állami szegényház és szegényszoba, összesen mintegy 8000 ágy korszerűsítését, továbbfejlesztését jelentette.) 1947-ben 150 szociáliskonyha működött, ahol közel 33 000 rászorulónak biztosítottak naponként főtt ételt. A lakás nélkül marattaknak két átmeneti otthonban 500–500 férőhelyen adtak ideiglenes elhelyezést. 18 1950 után a szociális igazgatás fejlődése megtorpant. Kialakult az az álláspont, hogy a szociális gondoskodás szükségtelen, a munkanélküliség felszámolásával, a dolgozók életszínvonalának javításával megszűnnek a szociális problémák is, nem lesznek többé olyanok, akik a társadalom támogatására szorulnak. Az 1953-as lakáskódexig változatlan formában maradt fenn a hajléktalan emberekre és a szükséglakásokra vonatkozó korábbi szabályozás lényege. A további magyar jogszabályok a rendszerváltozás előtti időszakban nem ismerték el a hajléktalan állapotot, így annak megoldási formái sem kerültek szóba. „Ezzel függ össze az a paradigmaváltás, amely a hajléktalanok egy részét szociális problémacsoport helyett ismét rendészetileg „kezelendő” úgynevezett „lumpen elemeknek” deklarálja. Az ekkor lezajló paradigmaváltás másik lényeges összetevője, hogy az addigi magán-bérlakás-piaci viszonyok kiegészítőjeként, szociális 17

Lásd erről Borsos Endre: A magyar lakásügy a háború kezdetétől (részletek). Esély 90/2. 58–74. 18 Bakcsi Ildikó: A magyar szegénygondozás történetéből. In: Szociálpolitikai Értesítő: 1985/4–5.II. 221–222.

8

támogatási rendszerként működő hajléktalanellátás (szükséglakásjuttatás, menhelyi elhelyezés) helyébe az állami (tanácsi) bérlakáselosztás rendszere lépett Az „önmaguk lakhatásáról gondoskodni képtelenek” átkerültek – elvileg – a tanácsi bérlakásra jogosultak körébe.” 19 A hajdani menedékhelyek közül egyedül az Üdvhadseregtől elállamosított Dobozi utcai szálláson, a Lordok Házában maradt meg egy ún. „fapados”, 16 férfi és 8 női férőhellyel. Itt elsősorban azok a börtönből szabaduló emberek húzódtak meg, akiknek nem volt otthonuk, családi kapcsolataik felbomlottak. Maga a Lordok Háza egyike lett a főváros munkásszállóinak, ahol számos lakásnélküli ember élt évtizedeken keresztül.

2. A hajléktalanság ismételt megjelenése és társadalmi háttere A rendszerváltás körüli időszak sajátos szociálpolitikai gondjaként, de csak részben annak következményeként kapott ismét nyilvánosságot a hajléktalanság. A tudatosulás kényszerítői azok a tömegdemonstrációk voltak, amelyek a budapesti tereken és pályaudvarokon folytak 1989 telén. A hajléktalan emberek ezen jelenlét-tüntetései voltak az első szociálpolitikai reagálások közvetlen kiváltóit. A döntéshozók évtizedek után először kezdtek el foglalkozni a problémával. 1989 telén a Blaha Lujza téren demonstráló hajléktalan emberek számára egy csepeli tornateremben megnyílt az első kvázi menhely 20 , és átadásra került két volt munkásőr bázis is a VIII. és X. kerületben. Majd a Déli pályaudvaron összeszerveződő hajléktalan emberek kaptak ideiglenes menedéket a Csillebérci Úttörő Tábor „Háromláng” nyári táborában 1990. januárjában, egy héttel később, pedig Budaörsön, egy volt katonai objektumban létrejött első jelentős hajléktalanszálláson 21 . 1990 januárjában megalakult a hajléktalanság kezelésének első civil szervezete is, a Menhely Alapítvány. A fővároson kívül több vidéki nagyvárosban a fővárosihoz hasonló események játszódtak le.

19

Győri Péter: Vannak-e jogai a hajléktalanoknak? MozgóVilág. 1996/12. 99. Solt Ottília: „E sok gyomor hogyan emészthetné meg a tanács kegyelmét” Beszélő, 1989. december. 21 Lásd: Oross Jolán: Itthontalanul. A hajléktalanok budaörsi rehabilitációs otthonáról. OAI. 1992. 20

9

Győri Péter 1990-ben a hajléktalanságról szóló első gyorsjelentésben 22 sorra vette a sokak hajléktalanságáig vezető, társadalom struktúrájában rejlő problémákat, amelyek a következőkben foglalhatók össze: Minden valószínűség szerint közvetlenül növelte az effektív hajléktalanok számát: a lakásszféra legalsóbb régióinak bedugulása, a szükséglakások más célú (névjegyzékes) hasznosítása, az albérleti és rejtettebb szívességi ott-tartózkodási díjak gyors emelkedése, a hatósági kilakoltatások számának növekedése, a megnőtt lakásterhek miatti önkéntes lakásfeladások, fiatalok és eltartásra szoruló idősek utcára kergetése, kiszorítása, valamint azok az1989ban hozott rendelkezések, amelyek nyomán megszűnt a közveszélyes munkakerülés kategóriája, a javító-nevelő büntetés. Több ponton is hatott a regionális munkanélküliség felerősödése, amely közvetlenül megnövelte a bármilyen lakhatási lehetőség nélküli, mintegy menekülésszerű településváltást és ezzel együtt a nagyvárosi önkényes lakásfoglalások számát is, ezek következményeivel együtt (pl. kilakoltatások...). Közvetlenül és nagy számban tett hajléktalanná embereket számos munkásszálló megszűnése illetve más célú hasznosítása 23 . Növelte az utcára kerültek számát az 1989-es részleges amnesztia, és a fel nem derített bűnelkövetők számának gyors növekedése, valamint egyes csoportokban a kábítószer-fogyasztás elterjedése. A tágabb, a társadalom működésébe mélyen beépült háttérfolyamatok és a stabil, nagy „hajléktalantermelő” intézmények is jelentős szerepet játszanak a hajléktalanok utánpótlásában: ilyen az állami gondozás intézményrendszere, a börtönök, az ideggyógyintézetek, alkoholelvonó osztályok. Az utóbbi években megfigyelhető, hogy a hajléktalanságot újratermelő társadalmi jelenségek (elszegényedés, munkanélküliség, lakhatási nehézségek, alkoholizmus, drogfogyasztás) felerősödtek. A családi konfliktusok és a válás – az olcsó szálláslehetőségek és a szociális lakások hiánya miatt gyakori közvetlen kiváltó oka a hajléktalanságnak. A hajléktalan emberek között igen nagy számban találhatóak a rossz családi körülmények között felnevelkedett, az állami gondozásból kikerült, a rövidebb börtönbüntetésen átesett, az elvált, az alkoholbeteggé lett emberek. Róluk elmondható, hogy sem a megfelelő időben, sem a megfelelő módon nem jutottak társadalmi segítséghez. Ez azt is jelenti, hogy a szociális intézményrendszer 22

Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról, Magyarországon, 1990. In: Társadalmi Riport, 443. 23 1980 és 1990 között a fővárosi munkásszállások száma 563-ról 323 csökkent. A népszámlálási adatok szerint pedig míg 1980-ban 92 ezer addig 1990-ben már csak 56 ezer ember élt a munkásszálásokon.

10

diszfunkcionális működése a hajléktalanná válás folyamatának is meghatározó tényezője. 24

2.1 Szakmai nyilvánosság A hajléktalan-demonstrációkat megelőző 5–10 évben a hajléktalansághoz hasonló állapotokról széles olvasóközönség elsősorban a fiatalság szubkultúráit bemutató írásokban találkozhatott. 25 A „csövesprobléma” nagy hulláma hazánkat 1978– 1982 között érte el. Első megjelenésében kulturális indíttatású volt, de már látszott mögötte egy jelentős ifjúsági szegénység. Ezt a hullámot különböző rendőri intézkedésekkel szorították vissza. Egy 1980–1985-ös fiatal csövesek közötti vizsgálatból kiderült, hogy a fiatalok 31%-ának nincsen otthona, és nagy közöttük az állami gondozottak aránya. 26 A 70-es évek végétől jelentek meg, és többé-kevésbé széles körű nyilvánosságot is kaptak olyan társadalomkutatások, amelyek a kifejezetten hátrányos helyzet, szegénység, depriváció jelenségeire és az ezeket létrehozó, fenntartó, átörökítő mechanizmusokra vonatkoztak 27 . Ezek közül témánkhoz kötődve kiemeljük a munkásszállókon élők életkörülményeire és rétegződésére, a város peremén, slumokban élőkre, hajléktalanokra, csavargókra vonatkozó vizsgálatokat. 28

2.2 Lakáspótló helyeken él a lakosságnak mintegy 3 százaléka 1980-as népszámlálás adataiból kiderül, hogy a népességből több mint 360 ezren nem lakásban éltek. 191 ezren csecsemő-, gyermekotthonokban, nevelőintézetekben, gyermekvárosokban, diákotthonokban; 92 ezer ember munkásszállókon, barakkokban, alkalmazotti szálláshelyeken stb.; 60 ezren munkaterápiás, 24

Gyuris Tamás – Oross Jolán: A hajléktalan-ellátás intézményrendszerének kialakulása, jelenlegi állapota és fejlesztésének lehetőségei. Kézirat, 1985. 25 Lásd többek között Csörsz István: Elhagyott a közérzetem. Magvető, Bp., 1986.; Kőbányai János: Margón. Szépirodalmi, Bp., 1986. Ratkóczi Éva: A csöves kérdés megértéséhez. Kritika, 1982. 3. sz. stb. 26 1987 elején készült el Rácz József: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori „devianciák”. Magyar Pszichiátriai Társaság, Bp., 1989. – kézirata, amely a szerző 1979 óta folyó kutatását és l9801985 közötti vizsgálatát (csöves fiatalokról) dolgozza fel. 27 Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Magvető 1986. 195. 28 Lásd Utasi Ágnes (szerk.): Peremhelyzetek. Műhelytanulmányok. Társ.tud. Intézet, 1987.

11

alkoholelvonó intézetekben stb.; és 33 ezren szociális otthonokban, szeretetházakban stb. laktak. Az épületek számbavétele során „emberi lakóhelyként” találtak műhelyt, raktárt, garázst, mosókonyhát közel 1189 db-ot; lakott kunyhót, bódét, lakókocsit, vagont, lakott barlangot, cirkuszkocsit, autóbuszkarosszériát, uszályt, stb. 2787 dbot. 11 086 (Budapesten 3780) olyan – műszaki átalakítás nélkül – lakott közvetlen tartózkodási helyet találtak, amely üzlet, iroda, garázs, raktár, mosókonyha, présház stb., illetve lakókocsi, uszály, vasúti kocsi, barlang, kunyhó, bódé stb. volt. Ilyen helyen lakott 28 378 ember, Budapesten 7622 fő. A 80-as statisztikák azt mutatják, hogy akkor a népesség mintegy 2%-a (200 ezer ember) élt hazánkban az effektív hajléktalanság veszélyzónájában – pusztán a statisztika által megragadható „lakás”-viszonyaik okán. Valójában a veszélyzónában élők száma jóval magasabb. Az effektív hajléktalanok száma egyes becslések szerint elérte a 30 ezer főt. 29

2.3 A munkásszálló menedékház mintegy 15 ezer embernek Egy 1982-es munkásszállókra vonatkozó vizsgálatból kiderül, hogy a szállók menedékház funkciót is betöltöttek. A szállóra kerülés motívumait vizsgálva többnyire kényszerelemek domináltak: megfelelő munkalehetőség hiánya azon a településen, ahol korábban élt, vagy nem tudott ingázni, vagy nem volt hol laknia, vagy családi konfliktus miatt akart más településre kerülni, illetve az ottani helyzet nem felelt meg az igényeinek és úgy gondolta, hogy munkásszálló majd mintegy „ugródeszkaként” más lehetőségeket ad. Jellemző volt a szállón élők körében az állami gondozottak magas aránya, a szakképzetlen munkások nagy létszáma. A lakók ötöde állandóan a munkásszállón lakott, haza – ha volt olyan – legfeljebb nagyobb családi ünnepekkor látogattak. Ők többségükben középkorúak voltak és nagyobbrészt elváltak. 30 A munkásszállón élők 20%-ának gyakorlatilag nincs lakása, állapította meg egy másik – 1985-ben megjelent tanulmány, amely szerint a lakók mintegy háromnegyede halmozottan hátrányosnak tekinthető – életkorából, anyagi helyzetéből, családtalansága következtében és nincs kilátása önálló lakáshoz jutásra. 31

29

Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról, Magyarországon. 1990. 430–446. Láng Katalin – Nyilas György: Ideiglenes állandóság. (Tanulmány a munkásszálláson élők életkörülményeiről és rétegződéséről. In: Peremhelyzetek (szerk.: Utasi Ágnes), Társtud. Int. 1987. 33–100. 31 Bokor Ágnes – Kolosi Tamás: Periférikus helyzetű társadalmi csoportok 30

12

2.4 Hajléktalan lét az 1980-as évek közepén

32

1987-et írunk, amikor Utasi Ágnes műhelytanulmányában átfogó képet kaphatunk a honi hajléktalanságról. A mintegy száz, nagyvárosban élő, különböző korú hajléktalan emberrel készített interjúból körvonalazódik a 80-as évek közepére jellemző magyar hajléktalan lét. A „házpótló, lakáspótló” helyek, megélhetési, jövedelemszerzési módok, a főbb jellemzők mentén történő csoportosítások pontosan tükrözik a 80-as évek közepétől már meg is fogalmazható társadalmi jelenséget. A hajléktalanok rétege belülről differenciált. Egyes csoportok kényszerűen választott életformája, míg mások által tudatosan követett alternatív életstílus a csövezés – írja a szerző. A megkérdezett hajléktalan emberek többsége nem vett részt folyamatosan a társadalmi munkamegosztás rendszerében. Ebben a lakásszerzés naponta felmerülő kényszere, az érték s normarendszer különbözőség mellett azonban a munkanélküliség erősödése is fontos szerepet játszott. Jellemző jövedelemszerzési formák voltak: bérházak takarítása, építőipari segédmunkák, szemétszállítás, utcasöprés. Ismételten felkeresett alkalmi munkahelyek között vezetett a mosoda, piaci rakodás, kertészeti munkák, rakodó munkák, újságárulás. Voltak, akik hulladékhasznosításból éltek: guberálásból, üvegvisszaváltásból, papíreladásból. Sokan napszámos és idénymunkákat vállaltak magánházaknál: favágást, kertásást, kiskertgondozást. Akadtak olyanok akik illegális jövedelmekből éltek: kéregettek, lejmoltak, esetleg élelmiszert, ruhát loptak, tiltott szerencsejátékot űztek vagy prostituálódtak. Az elesettek, értelmi fogyatékosok, alkoholisták, család nélküli, lakhatási lehetőség nélküli emberek közül nem egynek az ügyes munkaadók munkájukért hálóhelyet, ételt és italt adtak, gyakorlatilag éhbérért és minimális természetbeni juttatásért dolgoztatták őket. 33 Milyen hajlékokról számoltak be a megkérdezett hajléktalan emberek? Főleg fiataloknál az év nagyobb részében lakatlan nyaralók, vikendházak (főképp ismerősök, barátok házai) szolgáltak lakhelyül. A megüresedett, kiutalásra váró tanácsi lakások, a szanálásra ítélt házak, félbemaradt építkezések hónapokig, sőt évekig háborítatlan otthont biztosíthatnak, de volt aki transzformátorházban lakott. Voltak akiknek a munkáltatója engedélyezte, hogy a portásfülkében, 32 Utasi Ágnes: Hajléktalanok, csavargók. In: Peremhelyzetek (szerk.: Utasi Ágnes), Társtud. Int. 1987. 181–213 33 Mi jut nekik? „A két világháború közötti uradalmi cselédstátusz: dolgozni koszt, kvártély ellenében, zsebpénzszerű munkabérért, mindenféle intézményes védelem nélkül” Rege Sándor: A cselédállapot újraszületik. (Interjú Solt Ottiliával) Népszabadság, 1992. október 3. 10.

13

sportpálya-öltözőben, fűtőtérben, üvegházban, elárusító bódéban, raktárban, pincében, aludhasson amolyan kölcsönös érdekeltségi alapon. Vagyis a hajléktalan ember a szállásért cserében mintegy őrizte a helyet illetéktelenekkel szemben. Sokaknak a bérházak szárítóhelyiségei, használaton kívüli pince- és szuterénhelyiségek, elhagyott viskók, bódék, kalyibák jelentettek ideiglenes, vagy nagyon is véglegesnek tűnő odút. Volt aki külterületi tákolmányában már 20 éve lakott, az interjú időpontjában 61 éves volt. Többeknek szükség esetén parkok és pályaudvari kocsik, éjszakai járatok szolgáltak szálláshelyül. Elsősorban barátok, ismerősök, ivócimborák között gyakori megoldás volt a szívességi lakáshasználat, vagy a különböző neműek között a lakhatási érdekek erősítette együttélés. A 80-as évek közepén a hajléktalan emberek vallomásai szerint az albérletek között, ahol meghúzódtak nem kevés nyomortanyával, ágybérlettel találkoztak. Néhány ezek közül valóságos – illegális – éjjeli menedékhelyként működött. A társadalom perifériájára szorultak egy része átmenetileg valamilyen intézményben, lakott, de e biztonság látszata mögött a legteljesebb, otthontalanság jellemezte az itt élőket. Sorolhatjuk a munkásszállókat, az állami gondozás intézményeit, vagy az olyan társadalmilag szervezett és felügyelt „hajlékokat”, mint a börtön, alkoholelvonó-, elmegyógyintézet, kórház, szociális otthon, átmeneti szállás – ahová az otthon nélküliek bekényszerültek, vagy ahonnét alkalmasint akár meg is szöktek.

2.5 Hajléktalanok Nemzetközi Éve 1987

1987-et az ENSZ a Hajléktalanok Nemzetközi Évének nyilvánította. A világszerte megtartott rendezvények célul tűzték ki, hogy javítsanak az embertelen körülmények között élő emberek sorsán és a hajléktalanság 2000-re megszűnjön. Hajléktalannak tekintették mindazokat, akik: – pincében, utcán, aluljáróban, elhagyott házban laknak, – természeti katasztrófa, – emberi katasztrófa miatt elveszítették lakhelyeiket, – nem jutnak ivóvízhez – nem jutnak tisztálkodási lehetőséghez – személyes biztonságuk és lakásbérletük veszélyben forog, – szegénységük okán szlömökben, bádogvárosokban élnek. Becslésük szerint a Föld lakosságának mintegy ötöde nem rendelkezett minimálisan megfelelő lakással, mintegy 100 millió embernek pedig semmilyen hajléka nem volt. (A fenti bővített meghatározással az ENSZ a harmadik világ szegényeire kívánta a figyelmet felhívni.) 34 34

Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról, Magyarországon, 1990. 431.

14

2.6 Sajtóvisszhang 1988–1989 Minden bizonnyal a „Hajléktalanok Nemzetközi Éve” kapcsán szűnt meg a hajléktalanság tabuként való kezelése Magyarországon. A korábban említett tanulmányok, vizsgálatok nagy része is 1987-ben látott napvilágot. Kezdtek sorra megjelenni cikkek – a napi-, és hetilapokban egyaránt – a hajléktalan emberekről, akik pincelakók, barlanglakók, bódékban, kazánházakban, nyaralókban, öltözőkben, pályaudvarokon... húzzák meg magukat, vagy alkalmi ismerőseiknél alszanak. Olvashattunk önkényes lakásfoglalókról, kilakoltatott díjhátralékosokról, emberi tartózkodásra alkalmatlan szükséglakásokról. Írtak az átmeneti szállók életéről, amelyekről kiderül, hogy lakói a halmozottan hátrányos helyzetű emberek rétegébe tartoznak. Bajaikat tetézi, hogy sok közöttük a mozgás-, hallás-, látás- és lelki sérült. Az is kiderül, hogy a budapesti „Lordok Háza” fapriccsein kívül (16 férfi és 8 női hely) semmi nincs a hajléktalan emberek számára. Nem talált meghallgatásra Bognár Szabolcsnak az Ötlet oldalain (1988. 08. 11.) megírt javaslata, hogy kerületenként légópincéket, óvóhelyeket nyissanak ki hajléktalan embereknek. 1989 februárjában a VI. kerületi rendőrkapitányság illetékese a Mai Napnak (1989. február 13.) úgy nyilatkozott, hogy becslése szerint legkevesebb tízezer ilyen ember tengődik a fővárosban. A regionális munkanélküliség következtében Budapesten szerencsét próbáló családok sokszor mosókonyha foglalóként, majd kilakoltatottként tűnnek fel közöttünk. Győri Péter a Népszabadság 1989. április 6-i számában erre az akkor már két-három éves jelenségre, a családos hajléktalanságra hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: fontos lenne, hogy a hajléktalanságot ne rendőri, büntetőjogi, hanem szociális problémaként kezeljék. Az 1989-es év fordulópontot jelentett nem csak a társadalom, hanem a hajléktalanság hazai történetében is. 1989-ben megalakult a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság 35 . Ez volt az első olyan civil kezdeményezés, amely a hajléktalan emberek érdekeinek védelmében kiállt és cselekvési program készítését szorgalmazta. 35 A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottságot állampolgári kezdeményezésként alakult meg 1989. február 28-án. Alapítói négy szakértő: Győri Péter, Gosztonyi Géza, Bognár Szabolcs, Morvai Bea, valamint egy hajléktalan ember, Ungi Tibor, két egyetemista, Sas Magdolna és Bódis Lajos voltak. A magyarországi hajléktalanságra vonatkozó információkat, rendszeres, kis példányszámú „Helyzetjelentésben” tették közzé. Lásd: Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság Alapítólevele. Hiány, 89. 05. 20.

15

Alapítóin keresztül kapott először sajtónyilvánosságot a hajléktalanság problémája. A probléma kezelésének első lépései viszont a hajléktalan emberek jelenlét- demonstrációinak hatására indultak meg. A döntéshozók eszközök hiányában, a korábban politikai távolságtartással kezelt társadalmi szerveződések és karitatív csoportok, egyházi és világi segítők együttműködésére számíthattak. Az ő közreműködésükkel nyíltak meg az első menhelyek 1989–1990 telén, és indult el a hajléktalanság kezelése kényszerűen a „tűzoltó” megoldások útján.

3. Az intézményrendszer kialakulása és jogi szabályozásának főbb pontjai dióhéjban 3.1 Az ellátási rendszer csírái és szabályozási előképek 1989–1990-ben a politikailag sérülékeny központi kormányzat rugalmasan reagált a jelenségre. Úgynevezett „hajléktalan műhelyt” hozott létre a hajléktalanellátásban részvevő szakemberek, intézmények, különféle szakmai szerveződések, társadalmi szervezetek és egyházak részvételével. Pályázati rendszerben kezdte támogatni azokat a helyi civil és állami szervezeteket, amelyek hajléktalanellátásra vállalkoztak. A támogatási lehetőség azt eredményezte, hogy sok, folyamatosan forráshiánnyal küzdő, hagyományos szociális intézmény is megjelent e körben, felemás, sokszor eredeti diszfunkcionális működését átmentő megoldási kísérletekkel (pl. szociális otthonok, egyesített szociális intézetek, gyermekvédelmi intézmények, stb.). 1990 őszén az új kormányzat kormánybiztos vezetésével létrehívta a Népjóléti Minisztériumon belül a Szociális Válságkezelő Programok Irodáját, amelynek többek között az egyik feladata a hajléktalanellátás kezeléséhez szükséges intézményrendszer kiépítése lett. Az Iroda az 1990-1991 telén szükséges válságlépések megtétele mellett, a korábbi szakmai műhely ajánlásainak megfelelően előterjesztést készített a hajléktalanság jogi rendezését szolgáló szakmai-szabályozási kérdésekről. Az előterjesztés a szabályozás elvi alapjának tekintette, hogy „a Magyar Köztársaság területén a XX. század végén nem szabad/na embereknek hajlék nélkül élni! A hajléktalanság olyan kiszolgáltatott társadalmi állapot, mely számos deprivációval, megfosztottsággal (jövedelem-, kultúra-, egészség-, munka-, érdekérvényesítő képesség hiányával) jár együtt. Aki hajléktalan, olyan helyzetben van (lesz), ami az emberi lét élhetőségének határát jelenti. Ezért a 16

minimális segítőrendszernek állampolgári jogon járó garantálása elkerülhetetlen!” 36 Ugyanakkor kimondta, hogy a hajléktalanügyi szabályozás valódi alanyai az effektív hajléktalanok – vagyis előtérbe a tűzoltó megoldásokat helyezte és nem gondolkodott prevencióban, legfeljebb a veszélyzónában élők informálását és esetenkénti szociális gondozását tartotta fontosnak. A hajléktalanság problémáinak kezelését olyan állami feladatnak tekintette, amelyet az állam az önkormányzatokon keresztül valósít meg. Az ellátórendszer kiépítésénél minimumként három feladatot fogalmazott meg: a „hajléktalan termelő” intézmények patológiás mechanizmusát csökkenteni és funkcióbővítéssel alkalmassá tenni azokat az általuk hajléktalanná tettek befogadására; oldani a hajléktalan emberek fővárosi koncentrálódását; a szállások mellett létrehozni olyan szociális gondozó szolgálatokat, amelyek a felderítést, problémakezelést végzik. Az előterjesztés jogi szabályozásként a törvény szintet javasolta, és jelezte az egyéb kapcsolódó jogszabályok átgondolásának szükségességét is, a törvényi szintű szabályozásra azonban ekkor még nem kerülhetett sor. A hajléktalanügy azonban a modern jogállamiságnak megfelelően átkerült a rendészeti kérdések körében a szociális ügyek közé. Ugyanakkor még illetékesség nélküli válságcsoportként jelent meg, és eldöntetlen maradt, hogy ki a felelős a hajléktalan emberek ellátásáért. Az ellátórendszer kiépítése gyakorlatilag a nulláról indult. A lökést a hajléktalan emberek már említett demonstrációi adták. Ezek mentén alakult ki egy – azóta is példa nélküli – szakmai összefogás különféle szervezetek, szolgáltatók, civilek, egyházak, állami szereplők együttműködésével és alapvetően a nem állami szereplők kezdeményezésével. (A későbbi adatokból látható lesz, hogy a hajléktalanellátó rendszerben máig domináns a civil részvétel.)

3.2 Az első hajléktalanügyi jogszabály A hajléktalanellátás első központi szabályozása az előterjesztést követően több, mint egy évet váratott magára. A hajléktalanokról gondoskodó egyes szociális intézmények feladatáról és működéséről szóló 2/1992. (I.6.) NM rendelet nem tett arra kísérletet, hogy 36

Előterjesztés a hajléktalanság jogi rendezését szolgáló szakmai – szabályozási kérdésekről. Készítette: Népjóléti Minisztérium Szociális Válságkezelő Programok Irodája, 1990. (kézirat)

17

definiálja a hajléktalanságot, csupán a hajléktalanellátások két év alatt kialakult (és általában öndefiníciók alapján működő) formáit írta le. Szállást nyújtó intézménynek az éjjeli menedékhelyet és az átmeneti szállást tekintette. Egyéb szociális szolgáltatást nyújtó intézmények között felsorolta a szociális információs szolgálatot, utcai gondozó szolgálatot, népkonyhát, nappali melegedőt és a hajléktalanok gondozási központját. Megjelent a rendeletben, mint lehetséges ellátási forma a rehabilitációs és kríziskezelő intézmény. Fontos előrelépést jelentett, hogy elvárásként rögzítette a személyzetre vonatkozó előírásokat. Igazi jelentősége viszont abban volt, hogy a rendeletben előírt nyilvántartási kötelezettség bevezetésén keresztül lehetővé vált a szálláshelyek működtetésének normatív típusú állami támogatása, s ezzel némileg kiegyensúlyozottabb lett a működés.

3.3 Szakmai szerveződés A hajléktalanellátás 1992-re kialakult intézményei szervezetileg igen színes képet mutattak: szociális otthonhoz, gyermekvédelmi intézethez, családsegítő központhoz tartozó, egyházak, vallási közösségek által működtetett, független civil szervezetek által létrehozott, és az önkormányzatokhoz közvetlenül kapcsoló intézmények egyaránt voltak közöttük. Gondot jelentett, hogy a szociális szféra és ezen belül a nonprofit szektor működésének szabályozatlan volta. Egyre erőteljesebb konfliktusok alakultak ki az intézmények fenntartói, finanszírozói és azok működtetői között. Másrészt a szakmai szempontok is esetlegesek, tisztázatlanok, következetlenek voltak. Az intézményeket működtető szakszemélyzet pedig általában irreálisan kis létszámú és sokszor nem is segítő feladatokat lát el. Országos gondot jelent a szakképzett emberek hiánya. A meglévők fizikai és mentális terhelése óriási, a mentálhigiénés támogatásuk viszont megoldatlan, és anyagi finanszírozásuk is aránytalan teljesítményükkel. Mindezeket figyelembe véve alapították meg a szakterületen dolgozók l992. április 8-án, Szolnokon érdek- és szakmaképviseleti szervezetüket Hajléktalan Szolgálatok Tagjainak Országos Kamarája, később Egyesülete (HAJSZOLT) néven. Az egyesület nevéhez számos szabályozási és ellátás-szervezési javaslat, szakmai rendezvények, fórumok, országos konferenciák, szakképzések, külföldi tanulmányút szervezése, kiadványok készítése stb. kötődik. 1996–1999 között havi lapot adott ki „Hajszolt Hírlap” címen, amely a szakterület jelentős írásos fórumaként működött. Az egyesület szakmai munkája csúcspontját az első 18

nemzetközi hajléktalanügyi konferencia megrendezése jelentette 1999-ben.

3.4 A szociális törvény 1993 elején az azóta többször módosított Szociális törvény (1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról) beemelte a hajléktalanellátásokat a szociális ellátások rendszerébe és ellátási kötelezettséget is megállapított. A Szociális törvény a hajléktalan emberek esetében kétféle meghatározást ad: Az első definíció értelmében „…hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye hajléktalan szállás.” (Szt.4.(2) E definícióból adódóan „a hajléktalan személyek ügyében szociális igazgatási eljárásra az a szociális hatáskört gyakorló szerv illetékes, amelynek illetékességi területét a hajléktalan személy az ellátás igénybevételekor nyilatkozatában tartózkodási helyeként megjelölte” (Szt.6.) 37 A hajléktalan emberek részére nyújtott pénzbeli és természetbeni ellátások esetében e szerint e definíció szerint kell eljárnia önkormányzatoknak. A definícióval kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy az a tapasztalatok szerint csupán a hajléktalan embereknek mintegy a negyedére alkalmazható. A szociális törvény második definíciója értelmében: „hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti”.(Szt.4.(3). Ez a definíció a szociális ellátás szempontjait követi. Ebből a meghatározásból adódóan a „a települési önkormányzat, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére, köteles az arra rászorulónak átmeneti segélyt, étkezést, illetve szállást biztosítani, ha ennek hiánya a rászorulónak az életét, testi épségét veszélyezteti.” 38 (Szt. 7.(1)). Ehhez a definícióhoz köti a szociális törvény a hajléktalan emberek részére fenntartott személyes gondoskodást nyújtó ellátásokat. Vagyis ezt a meghatározást köteles alkalmazni az önkormányzat akkor, ha nappali melegedő, éjjeli menhely vagy átmeneti szállás formában nyújt személyes gondoskodást. (Szt. 78, 84, 89 §.) Ez azt is jelenti, hogy ezen ellátások igénybevételekor 37

Az Sztv. 1999. évi módosítását megelőzően az a szociális hatáskört gyakorlós szerv volt az illetékes, amelynek illetékességi területén a hajléktalan ember tartózkodott; illetve amelynek területén lévő hajléktalanszállás lakója volt. 38 Szintén az illetékesség kérdésköréhez tartozik, hogy a szociális törvény 1996 évi módosítása38 rendelkezett arról, hogy „A hajléktalan személynek rászorultság esetén joga van az e törvényben meghatározott szociális ellátások igénybevételére, függetlenül attól, hogy van-e bejelentett lakó- vagy tartózkodási helye.” Ezt a rendelkezést a szociális törvény 1999. évi módosítása 1999. október 1-től hatályon kívül helyezte.

19

feltételként nem köthető ki lakcím vagy utolsó lakcím szerinti területi illetékesség. A Szociális Törvénynek ez a rendelkezése a gyakorlatban egyértelműsége ellenére is csak korlátozottan valósul meg. Ennek legfontosabb oka az, hogy az igénybejelentés és a kötelező ellátás igénybevételének módja, illetve az ezzel kapcsolatos eljárás alsóbb szintű jogszabályokban nincs meghatározva. Az eljárás főbb eszközeinek, illetve módszereinek meghatározása hiányában, nem biztosítható a helyi önkormányzati rendeletek kikényszerítése és egységes szempontok szerinti megfogalmazása sem. Nincs központi irányelv annak meghatározására sem, hogy milyen körülményeket kell úgy tekinteni, amelyek az életet és testi épséget veszélyeztetik. A törvényi definíciók kapcsán meg kell jegyezni, hogy a hajléktalanság fogalma a szakirodalomban is meglehetősen viszonylagos. Jelenti egyrészt a lakástalanságot, fedélnélküliséget, egy hely – menedék hiányát, másrészt a társadalmi kapcsolatok és kötelékek hiányát. Ma már magába foglalja a kockázatot és az oksági viszonyt és általában a társadalmi kirekesztettség egyik arculataként fogalmazódik meg. 39

3.5 A szociális törvényben nevesített hajléktalan-ellátások fajtáiról A szociális törvény a szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátások közül az időskorúak járadéka (32/D.§), a munkanélküliek jövedelempótló támogatása (37.§), valamint a rendszeres szociális segély (37/F.§) esetében a hajléktalan emberekre vonatkozóan speciális szabályozást is tartalmaz. A pénzbeli ellátások megállapítása ugyan a települési önkormányzatok dolga, de azoknak folyósítása már nem őket terheli, hanem az a fővárosi főjegyző feladata. A főjegyző által ily módon juttatott járandóságokat a Fővárosi Önkormányzatnak a központi költségvetés megtéríti. A fővárosban – ha a fővárosi önkormányzat és a kerületi önkormányzat másként nem állapodik meg – a hajléktalan emberek átmeneti segélyezése (45.§) és a számukra nyújtott időskorúak járadékának megállapítása (32/E.§) a fővárosi önkormányzat feladata. A szociális törvény a szakosított személyes gondoskodást nyújtó intézmények körén belül hajléktalanellátási formaként a nappali ellátás intézményeinél a nappali melegedőt (78.§); az átmeneti 39

Lásd erről bővebben: Komáromi Éva: A hajéktalanság mentálhigiénéje. Szenvedélybetegségek I. évf., 5. sz. 381–390., Pik Katalin: Kik is a hajléktalanok és mit tehetünk értük? ESÉLY, 1995/5. Bényei–Gurály–Győri–Mezei: Tíz év után. ESÉLY, 2000/1.

20

elhelyezést nyújtó intézmények között az éjjeli menedékhelyet és átmeneti szállást (80. és 84. §), és 1999-től az ápolást gondozást nyújtó intézmények között a hajléktalanok otthonát,(71/B.§) a rehabilitációs intézmények között a hajléktalanok rehabilitációs intézményét (74/A. §) nevezi meg. Az éjjeli menedékhely és a nappali melegedő ingyenes ellátást nyújt, az átmeneti szálláshelyet és a tartós bentlakásos intézményeket igénybevevőktől térítési díj kérhető. A szociális törvény 1999. évi módosítása értelmében a nappali melegedő alapfeladatain túli kötelező feladata „– az utcai szociális munka keretén belül – az utcán tartózkodó hajléktalan személy helyzetének, életkörülményeinek figyelemmel kísérése, szükség esetén ellátásának kezdeményezése, illetve a szükséges intézkedés megtétele helyzete javítása érdekében”(Szt. 78.par.) A törvény a települési önkormányzatokat a lakosságuk számától függően kötelezi a hajléktalan emberekről gondoskodó intézmények létrehozására (Sz. 87.§.): húszezernél több lakos esetén nappali melegedőt, harmincezernél több lakos esetén hajléktalan átmeneti szálláshelyet kell nyitni. A megyei és a fővárosi önkormányzat köteles gondoskodni a tartós bentlakásos intézmények létesítéséről.

3.6 Szakmai rendeletek A jelenlegi szállásrendszernek gyakorlatilag a fele már létezett, amikor 1994 elején megszületett ezek szakmai tartalmát és feltételrendszerét szabályozó miniszteri rendelet: a 2/1994.(I.30.) NM rendelet a személyes gondoskodást nyújtó intézmények szakmai feladatairól és működési feltételeiről. Ennek a helyzetnek máig ható következményei vannak. A rendelet lényegében az újonnan létesülő ellátásokra fogalmazott meg szakmai elvárásokat, a már működő – nem kevés intézmény adott, jelentősen mostoha működési feltételeit legitimálta, azokat csupán szinten tartására kötelezte. A rendeletben megjelent két olyan hajléktalan-ellátási forma a bentlakásos intézmények között: a hajléktalanok (szociális) otthona és a hajléktalanok rehabilitációs intézménye, amelyeket a Szociális Törvény csak 1999-ben emelt be, és fogalmazott meg rájuk ellátási kötelezettséget. A „családsegítés” címszó alatt „speciális segítő szolgálatok” néven az utcai szociális munka, a szociális információs szolgálat és a gondozási központ szerepeltek, amelyeket 2/1994.(I.30.) NM rendelet hatályát megszüntető 1/2000. (I.7.) SzCsM rendelet már nem tartalmazza.

21

Az átmeneti elhelyezést nyújtó intézmények között az éjjeli menedékhely és a meglehetősen általánosított „átmeneti szállás” van jelen, alig különböző szakmai és működési elvárásokkal. Az ellátási formák szakmai tartalmára és azok szabályozására ebben az írásban nem térünk ki, általánosságban azonban elmondható, hogy az utóbbi években bekövetkezett jogszabályi változások részben megalapozták a hajléktalanellátás gerincét, másrészt jellemző az is, hogy ellátási minimumként folyamatosan csökkenő ellátási minőséget határoznak meg.

3.7 Az intézményrendszer mennyiségi mutatói A hajléktalanellátás intézményei 1990-től folyamatosan, elsősorban a „tűzoltó-megoldások” útján épültek ki. 1990 előtt az országban 13 olyan intézmény létezett, amely hajléktalan embereket is fogadott, összesen 280 ágyon. 1992 elején, amikor a hajléktalanellátás első központi szabályozása megtörtént, 67 intézményben mintegy 2000 szálláshely működött az országban. 1993 elején a szociális törvény születésének évében az ország 45 településén, 137 intézményben közel 4000 ágyon kaphattak szálláshelyet hajléktalan emberek. A jelenlegi szállásrendszernek gyakorlatilag a fele létezett már, amikor 1994 elején megszületett ezek szakmai tartalmát és feltételrendszerét szabályozó miniszteri rendelet. 1994-ben 72 településen voltak hajléktalan-szálláshelyek. 1996 elején, a fővároson kívül 80 településen, 90 szervezet (70 önkormányzati és 20 nem állami) működtetett szállásokat. 1998 elejére az ország 90 településén, 105 szervezet (73 állami és 32 nem állami) tartott fenn hajléktalanszállásokat. Az elmúlt hat év alatt közel kétszeresére növekedett a hajléktalan embereket fogadó szálláshelyek száma. A legnagyobb ütemű növekedés 1991–1992 között, valamint 1993–1994 között volt (mind a két esetben több mint 1100 férőhely). Vagyis mint az már említettük a szakmai rendelet megszületését megelőző időszakokban. Még 1996 volt egy viszonylag kiugró év, amikor a férőhely-növekedés meghaladta a 900-at, azóta a növekedés aránya egyre kisebb, az utóbbi két évben elenyésző. A kapacitás-növekedés jellegében is tetten érhetők változások. Míg az első években az átmeneti szállások létesítése volt a jellemző, (olyan férőhelyeké, amelyek életvitelszerű tartózkodást tesznek lehetővé, térítési díj és általában szoros elvárások teljesítése 22

ellenében), addig a 90-es évek közepétől (szakmai megállapodások és ilyen irányú pályázati felhívások eredményeképpen) lassan megindult az ún. első-befogadó vagy életmentő jelentőségű éjjeli menedékhelyek arányának növekedése. Majd az utóbbi években – bár csak nagyon kevés számban – némileg megmozdult az ún. specializáltabb ellátások kialakítása – úgy mint hajléktalan emberek ápoló otthonai, rehabilitációs intézményei, kiléptető lakások. Mindezekkel együtt a hajléktalan-szállásrendszerben a korábbi évekhez hasonlóan ma is az átmeneti szállások aránya a legmagasabb. 1996-ban az átmeneti szállások aránya közel 70% volt, mostanra 50% körüli. Az éjjeli menedékhelyek aránya 1996-ban 26% volt, mostanra közelíti a 40%-ot. A specializált szállást nyújtó helyek aránya ma sem több, mint 10%. 1994-től folyamatosan a hajléktalan-szálláshelyeknek több, mint a fele a fővárosban volt. 1997-től megfordult az arány, mostanra a férőhelyek aránya valamivel magasabb vidéken (53%). A szálláshelyek jellemzően férfiakat fogadnak. A hajléktalan nők szálláslehetőségei csekélyek. Jelenleg országosan mintegy 1000– 1100. Ezen belül is rendkívül alacsony az első-befogadó éjjeli menedékhelyi férőhelyek száma, országosan alig több, mint 200 ágy. Vidéki településeken jellemző, hogy a többségében férfiakat fogadó szálláshelynek pl. az egyik szobáját tartják fenn hajléktalan nők számára. 1998-ig a hajléktalan-szálláshelyek között tartottuk nyilván az ún. anya-gyermek otthonok férőhelyeit is, amelyek 1997-től a gyermekvédelmi törvény hatálya alá esnek és „családok átmeneti otthonai”-ként funkcionálnak. Az első „anya-gyermek otthonok” 1992től jöttek létre, jelenleg országosan mintegy 60 ilyen intézmény található több, mint 1000 férőhellyel, és ezeknek az intézményeknek mintegy a 60%-át civil szervezetek működtetik. A családok átmeneti otthonai számos szakmai dilemmát vetnek fel, 40 s talán a családok hajléktalansága kapcsán ütközik ki a legerősebben a lakhatás-foglalkoztatás-hajléktalanság együttkezelésének és a megelőzésnek a szükségessége is. A bentlakásos intézményeken túllépve – elsősorban hajléktalan embereket fogadó intézmény a nappali ellátások körén belül a nappali melegedő (amelynek kötelező szolgáltatásai közé tartozik 1999-től az utcai szociális munka is). 40

Lásd erről többek között: Szilvási Léna: Szociális csoportmunka egy anyaotthonban. Periferia Füzetek 97/1. Családok, anyák, gyermekek a hajléktalanellátásban. Család, Gyermek, Ifjúság 3. 1994. 6. (40–41.),: Válaszúton az anyaotthonok. Hajszolt Hírlap 1998. február. 19–22. című írásait, valamint Radoszáv Miklós dr. – Szilvási Léna: Problémakezelés vagy problémamegoldás? (Játszótér vagy baba-ház) Hajszolt Hírlap 1997. október. 11–17.; Gyuris Tamás: Kilakoltatás, hajléktalan családok, fiatalok, gyerekek. In: Utak és lehetőségek a szegénység visszaszorítására. SZCSM, 2001. 130–132.

23

A Szociális Törvény értelmében minden 20 ezernél nagyobb lélekszámú településen 1999. december 31-ig ki kellett építeni a hajléktalan emberek nappali ellátását. A nappali melegedő létrehozására kötelezett 69 település közül 24 településen a törvényi határidő leteltekor nem működött ilyen ellátás. Sajnos ez a fővárosi kerületek többségére is igaz. Jelenleg a nappali melegedők kapacitása országosan mintegy 2800–2900 fő. A nappali ellátás kiépületlenségéhez nyilván hozzájárult az is, hogy a nappali melegedő működési költségeihez csak 1996 óta van állami normatív támogatás. Ha a hajléktalan embereknek nyújtott szolgáltatásokról beszélünk, említeni kell a népkonyhákat is. Ezek kapacitása országosan naponta 5100–5200 adag. Az elmúlt évek során megfigyelhető, hogy a népkonyhák száma és így a népkonyhai adagok száma is évről évre csökken. Az élelmezési normáknak megfelelő szolgáltatás nyújtása nagy költségigényű, és mivel az étkeztetés alapellátás az önkormányzatoknak kell ennek forrását biztosítani. Tekintettel arra, hogy a hajléktalan emberek egy részének a népkonyhai egytál étel jelenti az egyetlen étkezési lehetőséget, az utóbbi években a minisztérium pályázati úton elérhető, kvázi normatív módon támogatta a hajléktalan emberek étkezését is biztosító népkonyhák működését. Ha a szűken vett hajléktalan–ellátórendszeren belül maradunk, akkor a nappali ellátások, utcai szociális munka, étkeztetés, kapcsolva még az éjjeli menedékhely biztosításával az az ellátási kör, amely szolgáltatásaival – ahogyan azt mondani szoktuk – az „életben-maradás jogát” kell szolgálja, és érdemleges fejlesztésük még előttünk álló feladat, hasonlóan a már említett specializált és a kilépést, integrációt segítő szolgálatokhoz. Az anya-gyermek-családos otthonok kapcsán volt róla szó, hogy azoknak a 60%-át nem állami szervezetek működtetik. A hajléktalanellátás jellemzően olyan terület, ahol a civil részvétel aránya nagyon magas, és megőrizve a kezdeti kezdeményező szerepet, különösen kimagasló az ún. „életmentő” szolgáltatások vagy az ellátási hiányok pótlását szolgáló intézmények és programok terén. Országosan a hajléktalan emberek tartós bentlakásos intézményeinek több, mint a 60%-át, a nappali melegedőknek és a népkonyháknak közel a 60%-át nem állami szervezetek tartják fenn. Magas, 40–50% közötti a civil szervezetek részvételének aránya az éjjeli menedékhelyek működtetésében, és a legalacsonyabb, kicsit több mint 30% az átmeneti szállók esetében. A hajléktalanellátások körében az önkormányzati intézmények aránya az átmeneti szállók működtetése terén a legmagasabb. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert a szállásnyújtás terén ez az az ellátási forma, amely magán hordja az állatorvosi ló minden kínját. 24

3.8 Az intézményrendszer korlátjairól Ahogy már említettük, az intézményrendszerre vonatkozó első érdemi szabályozás 1994-ben látott napvilágot. Erre az időpontra már mintegy 4000 szálláshelyet hoztak létre az ország településein, ami a mai férőhelyeknek mintegy a felét jelenti. Az intézményrendszer kialakításának talán legfontosabb szempontja az volt az önkormányzatok számára, hogy minél olcsóbban minél több embert juttassanak fedél alá. A felmérések tapasztalatai azt mutatják, hogy az 1994 után létrejött intézmények többségében nem a már meglévő jogszabályokat, hanem a korábbi intézményalakítási gyakorlatot tekintették mintának. Mintegy hat év óta folyamatosan biztosít az állam központi forrásokat az intézmények elhelyezési körülményeinek javítására, azonban általánosságban elmondható, hogy az intézményrendszer nem tudott megszabadulni a kialakulás körülményeinek hagyatékától. Az átmeneti szálláshelyek (éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállók) zömének helyet adó ingatlanokról általában megállapítható, hogy leromlott állapotúak. Több településen gondot jelent, hogy a hajléktalanellátást nyújtó intézmények a település határában, vagy azon kívül vannak. Sok esetben a nekik helyet adó ingatlanok tulajdonviszonyai rendezetlenek, ez komoly gondot jelent a működési engedélyek kiadásánál, és a felújításra, beruházásra vonatkozó külső források megszerzésben is. Szembetűnő jelenség az intézmények zsúfoltsága, általános tapasztalat a vizesblokkok rossz állapota. A jogszabályban előírt szolgáltatások közül a legtöbb gond a tisztálkodási feltételek megteremtése körül tapasztalható, sok helyütt törülközőt, szappant nem biztosítanak, általánosan visszatérő gond a mosási és ruhaszárítási lehetőségek hiánya. A működésben is komoly problémákat okoz a közösségi helyiségek hiánya. Az elkülönítés céljára szolgáló helyiségek (betegszobák) az éjjeli menedékhelyek mellől szinte mindenütt hiányoznak. Az intézmények személyi feltételeire jellemző, hogy a személyzet létszáma és szakképzettsége jelentős mértékben elmarad a jogszabályi előírásoktól. Általános a szakterületen dolgozók rendkívül alacsony bérezése. A segítők mentálhigiénés támogatása jellemzően megoldatlan.

25

3. 9. A hajléktalanellátások finanszírozási kérdéseiről 41 A települési önkormányzatok által megállapított és folyósított pénzbeli és természetben nyújtott ellátások kiadásaihoz, valamint a személyes gondoskodás körébe tartozó alapellátások működési költségeihez az állam az állandó lakosok után járó, szociális célú normatív állami támogatással (szociális normatíva) járul hozzá. A helyi önkormányzatok által fenntartott személyes gondoskodás keretébe tartozó szakosított ellátási formák működési és fejlesztési költségeihez a fenntartott szociális intézmények után járó normatív állami támogatással (szociális intézményi normatíva) valamint kötött felhasználású támogatásokkal járul hozzá az állam. (Szt. 125.§) Az alábbi táblázatban a szociális intézményi normatíva alakulását tekintjük át 1992 óta: (Ft) Évek 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002

Egyéb Hajléktalan átmeneti átmeneti szálláshelyek szálláshelyek 80.000 50.000 87.000 60.000 87.000 78.000 87.000 78.000 202.000 87.000 246.900 102.200 120.200 159.800 170.600 202.650 230.200

292.000 323.200 388.000 455.700 539.200

Tartós bentlakásos intézménye 174.000 186.400 186.400 186.400 202.000 246.900 292.000 323.200 388.000 455.700 539.200

Nappali melegedő 0 0 0 0 36.200 48.000 60.000 77.100 96.500 118.300 143.300

Egyéb nappali ellátások 28.000 30.850 30.850 30.850 36.200 48.000 60.000 77.100 96.500 118.300 143.300

Az intézmények működését és jogi szabályozását tekintve a hajléktalanok átmeneti szálláshelyei leginkább az egyéb átmeneti szálláshelyekkel (idősek átmeneti otthona, stb.) vethetőek össze. A működésre vonatkozó előírások hasonlósága 1992–1995 között a normatív állami hozzájárulás összegében is tükröződött. Ezekben az években a két intézménytípusra vonatkozó normatív állami hozzájárulás összege jelentősen közeledett egymáshoz. Ez a tendencia azonban nem folytatódott, sőt 1996-ban az egyéb átmeneti szálláshelyek finanszírozását mintegy két és félszeresére növekedve a tartós bentlakásos intézmények finanszírozásának szintjére emelkedett. Ez azt jelenti, hogy míg 1995-ben a hajléktalan átmeneti szálláshelyek normatívája mintegy 90%-a volt az egyéb átmeneti 41

Forrás: Gyuris Tamás – Oross Jolán: Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalanügyről. Tájékoztató a Szociális Tanács 2000. évi június 6-i ülése számára.

26

szálláshelyekre vonatkozó normatívának, addigra 2000-ben már csak a 44%-át éri el, és 2002-re tovább nő a különbség. Ugyanakkor a költségelemzések szerint a normatíva összege a tényleges működési költségeknek mintegy a 60%-át fedezi. Az önkormányzati intézmények egy részében az önkormányzat valamilyen mértékben kiegészíti ezt az összeget. Az egyházi fenntartású intézmények pl. 2000-ben 31,8%-al magasabb összeget kaptak a központi költségvetéstől, mind a többiek; míg a nem állami szervezetek tevékenységéhez az illetékes önkormányzatok általában nem vagy csak elenyésző mértékben járulnak hozzá. (Kivétel ez alól Budapest, ahol a fővárosi önkormányzat pár éve a normatív állami hozzájárulás aktuális összegének 30%-ával támogatja az önkormányzat a szállást biztosító szervezeteket.) Súlyos gondja a szakterületnek az utcai szociális munka finanszírozási bizonytalansága. A Szt. 1999. évi módosítása ugyan a hajléktalanok nappali melegedőjéhez kapcsolódóan kötelező ellátásként határozta meg az utcai szociális munkát, azonban ennek anyagi fedezete nem jelent meg nappali melegedő után járó állami normatív hozzájárulásban. Az utcai munka évek óta a pályázati rendszeren keresztül kap támogatást a normativitás elemeit egyre inkább alkalmazó formában, de ez a forma nem tud hosszú távú működési biztonságot nyújtani. A nappali melegedők kiépületlensége és az utcai munka nehézségei azért jelentenek különösen nagy gondot, mivel az intézményen kívül (utcán, közterületeken, s egyéb a legváltozatosabb – nem lakás céljára szolgáló – helyeken) élő emberek informálása, segítése, támogatása az ellátásba való bevonása amúgy is egyik leggyengébb területe a hajléktalanellátásnak. A hajléktalanellátásban kiemelt szerepe van a települési önkormányzatoknak, hiszen a szociális törvény értelmében az ellátási kötelezettség őket terheli. Ugyanakkor jellemző, hogy az önkormányzatok nem rendelkeznek települési szociálpolitikai és ennek részeként hajléktalanellátási koncepcióval, többségük nem működtet a település szociális ellátással foglalkozó szervezeteit tömörítő információs és koordinációs fórumot sem. Ennek hiányában kevéssé ismerik a területükön rendelkezésre álló helyi erőforrásokat és segítői törekvéseket. A koncepció, az információ és a koordináció hiánya az önkormányzati rendeletek alacsony színvonalát eredményezi. Hasonló mondható el a civil szervezetekkel kötött ellátási szerződésekről is (amely feltétele annak, hogy a civil szervezetek intézményeik működtetéséhez normatív állami hozzájáruláshoz juthassanak). Érdemi lakásvagyon hiányában csak szociálpolitikai eszközei lennének az önkormányzatoknak. A jelenlegi finanszírozási rendszer szerint azonban az önkormányzat sem a hajléktalanná válás megelőzésében, sem a hajléktalan állapotból való 27

kiléptetésben nem érdekelt. E programok ugyanis az önkormányzatok költségvetését terhelik – terhelnék, ezzel szemben az intézmények működési költségeinek nagyobb hányadát a központi költségvetés finanszírozza, normatív állami hozzájárulás formájában. Ily módon a probléma érdemi kezelésében való anyagi ellenérdekeltség, mind a magányos, mind a családos hajléktalanság esetében fennáll.

3.10. Az intézményekben élőkről 42 A hajléktalanszállásokon lakók a tapasztalatok szerint több jellemző csoportot alkotnak. A lakók egyik markáns csoportja munkaképes, állandó munkával rendelkező emberek. Ők mintegy munkásszállóként vagy olcsó bérű lakhatási lehetőségként használják az átmeneti szállót. Nem igazán igénylik a szociális támogatást, illetve az esetek többségében el is zárkóznak ez elől. Például egy jól működő lakhatás támogatási rendszer nagy eséllyel tudná kimozdítani ezt a csoportot a hajléktalanellátások meglehetősen stigmatizáló köréből. A többi csoport tagjai munkaképességükben átmenetileg vagy tartósan korlátozott, vagy az idős korosztályhoz tartozó emberek. Közös jellemzőjük, hogy kifejezetten szükségük van a megfelelő segítségre, és többségében igénylik is azt. Ide tartoznak egyrészt az elsősorban fizikai állapotuk miatt önmaguk ellátására csak részben képes, a krónikus betegségben szenvedő, a rokkant és az idős emberek; másrészt azok, akik inkább különféle rehabilitációs programok keretében történő segítségre, támogatásra szorulnának, úgymint a fogyatékkal élők, a pszichiátriai vagy a szenvedélybetegek. A velük való szakszerű foglalkozás eltérő, olykor egymásnak is ellent mondó feltételeket, körülményeket és módszereket kíván meg. Ezeket egy időben és egy helyen még a jelenleginél jóval optimálisabb körülmények között sem lehet biztosítani, erre csak az eltérő profilú, szakosodott intézmények adhatnak reális lehetőséget. Annak, hogy az átmeneti szállások népessége is ilyen rendkívül heterogén, egy jól ismert gond is ott húzódik a hátterében, mégpedig az, hogy a területileg illetékes bentlakásos intézmények (szociális otthon, elme-szociális otthon, fogyatékosok otthona, pszichiátriai betegek otthona) gyakorlatilag alig fogadnak klienseket a hajléktalanellátás területéről. Ennek egyik oka, hogy maguk is zsúfoltak és ebből adódóan felvételi rendszerük várólistás; másik oka pedig a hajléktalan emberekkel kapcsolatos fenntartás. A helyzet nyilvánvalóan összefügg azzal is, hogy a kórházi ágyak számának 42

Gyuris Tamás – Oross Jolán: Tények és hátterük. Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalanellátásról. Homelessness in Europe International Conference, HAJSZOLT, 1999.

28

csökkentése – különösen a 6000 pszichiátriai férőhely megszüntetése – nem járt együtt a szociális intézményi férőhelyek meghatározott mértékű növelésével. Nagy gondot jelent a hajléktalan fiatalok megjelenése az ellátórendszerben. A korábbi időszakban a fiatalok általában távol tartották magukat az intézményes ellátásoktól, illetve jelenlétük csak egy-egy településen volt jellemző. A fiatalok tömeges megjelenése a hajléktalanellátás intézményeiben komoly következményekkel járt. Részben azzal, hogy a középkorúak és különösen az idősebb korosztályhoz tartozóak kiszorulnak az intézményes gondoskodásból, s ily módon gyakorlatilag ellátás nélkül maradnak. Másrészt az intézményekben megjelenő fiatalok ellátása sem megnyugtató, hiszen a velük való foglalkozás a korábbiaktól eltérő elhelyezési körülményeket, feltételeket és módszereket kíván, amire sem az intézmények, sem az ott dolgozó szakemberek nincsenek még felkészülve.

3.11 A hajléktalan emberekről Az intézményrendszer áttekintésén túl, és hasonlóan csak dióhéjban essen szó magukról a hajléktalan emberekről is. A továbbiakban – Gyuris Tamás feldolgozása alapján – idézzük az elmúlt tíz évben a hajléktalan emberek körében végzett felmérések, vizsgálatok megállapításai közül azokat, amelyek a legérvényesebbnek tűnnek. A hajléktalan emberek átlagos életkora 38 és 44 év között változik a különböző felmérések szerint. Az eltérések oka az, hogy az intézményeket használó emberek fiatalabbak, mint az utcán élők. Úgy az egyes vizsgálatok megállapításai aszerint változnak, hogy a megkérdezettek körében milyen e két csoport aránya. (Egyébként a 18 év feletti magyar népesség átlagéletkora az 1990 évi népszámlálási adatok alapján 46,29 év, férfiak esetében 44,43 a nők esetében 47,92 év.) A hajléktalan emberek mintegy a háromnegyed része 30 és 60 év közötti, az átlagnépességben e korcsoport aránya mintegy 50 százalék. (A hajléktalan emberek felülreprezentáltsága a 30 és 50 év közötti korcsoportban még magasabb.) Az 50 és 60 év közöttiek az intézményekben kisebb, az utcán nagyobb arányban találhatóak meg mint az átlagnépességben. Az 60 év feletti emberek aránya az átlagnépességben meghaladja a 25 százalékot, míg a hajléktalan emberek körében nem éri el a 10 százalékot. Ennek oka nyilvánvalóan a hajléktalan emberek rövidebb élettartamában keresendő. (Itt utalunk arra az ezévi adatra, mely szerint az első félévben az átmeneti szálláshelyeket használók 29

körében 4,4 százalékos volt a halálozási arány, amely 10-szerese az átlagnépességben hasonló idő alatt előforduló haláleseteknek.) A nemek arányára vonatkozóan megállapítható, hogy az elmúlt 10 évben közel megduplázódott, mintegy 25 százalékra növekedett a nők aránya. A hajléktalan emberek családi állapotára vonatkozó adatok szerint közel 80 százalékuk magányos, ugyanekkor a hajléktalanná vált nők zöme élettársi vagy házastársi kapcsolatban él. Fontos tendencia, hogy az elmúlt tíz évben egyértelműen csökken az elváltak aránya (különösen a férfiak körében), amit úgyis értelmezhetünk, hogy csökken a családi krízisek szerepe a hajléktalanná válásban. Az iskolai végzettség viszonylag állandó képet mutat. A hajléktalan emberek kevésbé iskolázatlanok, mint az átlagnépesség. Az általános iskola nyolcadik osztályát – amely a középiskolába lépés feltétele – az átlagnépesség mintegy 20 százaléka nem végzi el, ugyanakkor az arány a hajléktalan emberek körében jóval alacsonyabb, felmérésenként változó, de 5 és 14 százalék között marad. A nyolc osztályt elvégzettek és különösen a szakmunkások aránya jelentősen magasabb a hajléktalan népességben, míg az érettségizettek inkább kevesebben vannak, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők jelentősen kisebb arányban találhatók meg a hajléktalan emberek körében. (A szakmunkás végzettségűeket közelebbről megvizsgálva azonban azt látjuk, hogy sokan közülük olyan szakképzettséget szereztek, amelyre ma már nincs kereslet.) A felmérésekben általában sajnos nem vizsgálják, hogy hányan jártak az értelmi fogyatékosok ún. kisegítő iskolájában. Egy, a szerzők által végzett – feldolgozás alatt álló – longitudinális vizsgálat adatai szerint évente 5 és 12 százalék között változik a kisegítő iskolába járók száma, amely egyértelműsíti az értelmi fogyatékosok igen magas arányát. Egyes adatok arra utalnak, hogy a magasabb iskolai végzettségűek hajléktalanként is jobban boldogulnak, ugyanakkor az is megállapítható, hogy a nyolc általánost el nem végzettek köréből kerülnek ki jellemzően azok, akik a leghosszabb ideje hajléktalanok. A hajléktalanná válás okai meglehetősen stabilnak tűnnek fel. Az érzékelhető változások számokkal nem igazolhatóak meggyőzően. Az esetek mintegy kétharmad részében kapcsolati konfliktusok (válás, élettársi kapcsolatok felbomlása, szülőkkel történő összeveszés stb.) állnak a háttérben. Az intézményekből való kikerülés (állami nevelés, pszichiátriai intézet, kórház, börtön, szociális otthon) az utóbbi egy-két évben 10– 15 százalékban oka a hajléktalanná válásnak. Korábban ez az érték a jelenleginek mintegy kétszerese volt, azóta azonban lezajlott a pszichiátriai ágyak számának drasztikus csökkentése (ez mintegy hatezer embert érintett), valamint a kórházi ágyak csökkentése is, 30

amely elsősorban a főleg szociális indikációval kórházban tartott, zömmel szellemileg leépült, fogyatékos vagy családtalan, esetleg idős emberek elbocsátása révén megnövelte a hajléktalan emberek számát. (Itt említjük meg, hogy azokban a felmérésekben, ahol találunk a korábbi állami nevelésre vonatkozó adatot, ez az érték mindenhol igen magas, általában eléri vagy meg is haladja a 20 százalékot.) Növekedni látszik a gazdasági okokból bekövetkező hajléktalanság aránya, azonban ez a kérdőíves felmérések szintjén igen nehezen ragadható meg. Mindenképpen ezt igazolja azonban az az állandósult jelenség, hogy a hajléktalan emberek között folyamatosan magas számban találhatóak meg az ország legszegényebb megyéiből származók. A hajléktalanná válás óta eltelt évek számát vizsgálva azt látjuk, hogy az egy évnél rövidebb ideje hajléktalanok aránya 17 és 27 százalék közötti értékeket mutat. (Az előző az intézményeket inkább használó, az utóbbi az inkább intézményen kívül maradók körében mért adat.) Több mint két éve hajléktalan 81, illetve 56 százalék, több mint öt éve 40, illetve 29 százalék. Tíz évnél is régebben hajléktalanként él 12, illetve 6 százalékuk. Az adatokból megállapítható, hogy jellemzően a 35 és 40 éves korúak közötti időszakban válnak hajléktalanná az emberek, és a felmérések időpontjában, 1993-ban és 1997-ben egyaránt négy-öt éve hajléktalanok. A már említett longitudinális vizsgálat adatai szerint az emberek nem közvetlenül a hajléktalanná válás követően keresik fel a hajléktalanszállásokat, hanem később. Az évenkénti adatok fél év és két év közötti átlagos „késedelmet” mutattak. (Más adatok szerint is jellemző az alternatív, illetve időszakos szálláshasználat, valamint a hajléktalanná válást követően a „tartalékok” felélése, barátoknál, rokonoknál, ismerősöknél történő szívességi lakáshasználat formájában.) Részben a fentebb leírtakra alapozva, a hajléktalan emberek talán legjellemzőbb, legnépesebb csoportjai Gyuris a következőkben határozza meg: 1. Állami nevelés megszűnése (nagykorúság miatt) vagy családi konfliktus, ritkábban börtönből szabadulás miatt utcára kerültek csoportja, amely zömmel hátrányos helyzetű, főleg alacsony iskolai végzettségű fiatalokból áll. 2. A lassan lecsúszók csoportja, amely korábban hagyományosan iskolázatlan, szegény, főleg mezőgazdaságból, illetve vidéken élő családok jellemzően ipari szakképzettséget szerző leszármazottaiból áll, akik számára részben mentálisan jelentett túlzott terheket a nagy ugrás, részben az egzisztenciális gondok megoldásához, elviseléséhez hiányzott a stabil kulturális, illetve családi háttér. Az e 31

csoportba tartozók zömmel középkorúak, illetve idősebbek, szakképzettek, illetve elváltak. 3. A rossz mentális állapotúak csoportja, akik pszichiátriai, elmeszociális, szociális otthonból, kórházból kerültek ki vagy értelmi fogyatékosok. 4. A hosszú ideje hajléktalanok csoportja, akik közel tíz éve vagy annál is régebben élnek hajlék nélkül, akik jellemzően legalább középkorúak és alacsony iskolai végzettségűek.

Zárszó Ez az írás alapvetően történeti és szabályozási szempontú összefoglalást adott a hajléktalanság kezeléséről. Nem esett szó többek között hajléktalanság fogalmára vonatkozó a definíciós problémákról, az ellátórendszer részletes elemzéséről, a hajléktalanság okairól, a hajléktalanság és az egészségi állapot összefüggéseiről, az egészségügyi ellátás, a speciális ellátások, a megelőzést és az integrációt segítő megoldások lehetőségeiről, a szociális munka esélyeiről és korlátairól, de arról a szakmai és társadalmi szemléletről sem, amely a hajléktalanság kérdéskörét övezi. Ha mindezek ellenére is, és a leírtak alapján a hajléktalanügy elmúlt 10 évét összegezzük, akkor világosan kell látnunk, hogy tényként beszélni csak a már hajléktalanná vált emberek számára nyújtott ellátásokról, intézményekről és programokról tudunk. Sajnos a tények között nem tudunk szólni arról, miként sikerült megelőzni sokak – s egyre több család – hajléktalanná válását; hogyan sikerült fokozni a kicsúszás előtt állók lakásmegtartó képességét, vagy milyen kialakult támogatási formák, támogatási rendszer segítségével tudtuk önálló lakhatások és megélhetések irányába mozdítani a hajléktalanságból kifelé indulókat. E téren a szakmai gondolkodás elindult, elképzelések, javaslatok születtek már, néhány modell jellegű próbálkozás is történt, de a hajléktalanság úgymond társadalmi kezelése még előttünk álló feladat. Viszont ha az elmúlt 10 évet összegezzük, akkor arról tudunk beszélni, hogy azt, aki már hajléktalan, milyen módon segítettük és milyen intézményrendszer fogadja őt. Meg kell jegyeznem – ez sem kevés. Egyedülálló az a tempó és összefogás, amelynek eredményeképpen néhány év alatt kiépült egy új szociális ellátórendszer gerince. Az ellátórendszer kapcsán leírtakból kiindulva is néhány sarokpont megfogalmazható:

32

Elmozdulás történt a mennyiségből a minőség felé, a tömegellátásból a specializáció irányába. Mint arról szó volt, az utóbbi években a szállásrendszer mennyiségi növekedése meglehetősen lelassult. (Megjegyzem ugyanakkor a téli időszakban újra és újra felmerül, és az utcai szociális munka is folyton beleütközik abba, hogy a számára hátteret jelentő szállást nyújtó intézményekben gyakorlatilag nincsenek szabad férőhelyek.) Mégis azt kell mondani, hogy ma már az ún. tömegellátások helyett, inkább a specializáció mentén történő, minőségi fejlesztésre mutatkozik a nagyobb igény (ami természetesen kapacitásnövekedést is kell jelentsen majd ezekbe az irányokba). Csak néhány szükséges specializálódási irányt említenék: ilyenek például a hajléktalan fiatalok, a fogyatékos vagy a pszichiátriai beteg hajléktalan emberek számára nyújtott megfelelő programok és megoldások, a rehabilitációs és reszocializácós programok és megoldások. Az utóbbi években már indultak szakmai kísérletek mind a foglalkoztathatóság, mind a védett körülmények közötti foglalkoztatás megteremtésére, mind az integrációt segítő programokra, mind a lakhatás irányába mutató kísérletekre. Ezek tapasztalatainak feldolgozása, elemzése, továbbadása fontos feladata a szakmának. Fontos irány kell legyen az intézményben élők segítése mellett az intézményen kívül rekedtek támogatása. Az utóbbi évek törekvései ellenére is ma még a leggyengébb, érdemben megoldatlan területe a hajléktalanellátásnak az intézményen kívül (utcán, közterületeken s egyéb – nem lakás céljára szolgáló – helyeken) élők segítése. Ezért fontos az utcai szociális munka minőségi fejlesztése, valamint a nappali ellátások országos rendszerének kiépítése, amely mind a befogadóképességét, mind a szolgáltatásait tekintve jelentős további fejlesztésre szorul. Talán a legfontosabb váltás, amit meg kell tenni, az a már hajléktalan emberek ellátásától a hajléktalanság jelenségének kezeléséhez vezet. Ameddig az előző években a már hajléktalanná vált emberek ellátásának számszerű növelése és minőségi javítása volt a cél, addig a jövőben a hajléktalanságnak mint társadalmi jelenségnek a mérséklését kell szem előtt tartani. Ez azt is jelenti, hogy a hajléktalanság problémáját nem lehet elszigetelt ügynek tekinteni, együtt kell kezelni azt pl. a lakáspolitikával, a foglalkoztatáspolitikával, az egészségpolitikával valamint az oktatás, szakképzés kérdéskörével is. 33

Az elkövetkező időszak iránya a specializáltabb intézményes ellátások és programok, valamint az utcán élők elérése és ellátásba vonása mellett a lakás formájú segítségben, a lakhatás megtámogatásában, a különféle integrálódást segítő programokban való gondolkodás, és ennek érdekében az érintett területek és tárcák közötti együttműködések kezdeményezése lehet. A hajléktalanság problémáját nem lehet csak a már hajléktalanná vált emberek problémájának tekinteni – végig kell gondolni a megelőzés és a visszailleszkedés elemeit is, amelyek messze túlmutatnak a hajléktalan embereket ellátórendszer kompetenciáin. Új együttműködések, új együttgondolkodások kellenek. A 90-es évek elején együttgondolkodást és együttműködést tudott teremteni az ellátó szervezetek, a civilek, érintettek és az állami szereplők között a közös cél – az élet, a méltóság védelme, az otthontalan emberekért való kiállás. Mára ezek az együttműködések fellazultak, és helyükre sokszor az egyes szervezetek életben maradásért folytatott küzdelme, elfáradása került. Új szereplők meg nemigen jelentkeztek. Ahogyan a 90-es évek elején a közös munka az utcán lévők életének mentését szolgálta, úgy menti egy közösség, a társadalom életét és morálját, ha nem engedi egyes tagjait olyan drámai sorba hullani és ráadásul ott ragadni, mint amilyen sor az otthontalanság tud lenni.

Irodalomajánló Albert Fruzsina – Dávid Bea: Ha elszakad a háló… Új Mandátum, 2001. Albert Fruzsina – Dávid Bea: Hajléktalanság az emberi kapcsolatok szemszögéből. In: Szociológiai Szemle 1998/4. Atkinson, Tony: Társadalmi kirekesztődés, szegénység és munkanélküliség. ESÉLY 98/4. (3–18.) Ágostonné Alpár Vera: A lakáskérdés és a városi szociális problémák okai, intézményesülése és jogrendszere. In: Szociális munka Európában. Válogatás szociális munkás hallgatók tanulmányaiból. (13–25) (Főszerk.: Balogh Eszter, szerk: Wells Noémi). ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Tanszék és Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Szociális Munkás Tanszék. Bp., 1998. Ágostonné Alpár Vera: Törési és kitörési pontok keresése a hajléktalanoknál. ESÉLY 98/4. (75–85.) Bakcsi Ildikó: A szegénygondozás történetéből. In: Szociálpolitikai Értesítő: 1985/4– 5. II.

34

Baráth Tibor – Gulyás Beáta – Hegedűs Ibolya – Pap Ákos: Az absztinensszálló mint új lehetőség a hajléktalanellátásban. Hajszolt Hírlap 1997. december. 8–15. Bassuk, Ellen L.: A menedékhelyen élő családok, a hajléktalan anyák és gyermekek jellemzői. Gondozás, 1992. 3. évf. 1–4. szám 57. oldal. Bassuk, Ellen L.: Otthontalan családok. Tudomány, 1992. Febr. 10. oldal. Bácskai Erika (szerk.): Pokolra kell annak menni... In: Periferia Seria, Népjóléti Min. Bp. 1993. Bényei Zoltán – Gurály Zoltán – Győri Péter – Mezei György: Tíz év után. Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanokról – 1999. ESÉLY, 2000/1 (62–95) Bognár Szabolcs: Családos szálló a hajléktalanellátásban. Mozgó Világ 1996/12. (84–86.) Bognár Szabolcs dr. – Udvari Kerstin: A hajléktalanság néhány gyakorlati és elméleti kérdése Magyarországon. Szociális Munka 1998.4. (241–244.) Borsos Endre: A magyar Lakásügy a háború kezdetétől (részletek). Esély 90/2. (58– 74.) Borsos Endre: A menekültek és vagonlakók. In: Borsos Endre: A magyar lakásügy a háború kezdetétől. 1929.I. kötet.(200–219.) és In: Így laktunk Pannóniában. Bp., Bocskai Ny. Kft., 1992. Both Éva – Molnár Anna: Vizsgálat az 1995-ben állami gondoskodásba került fővárosi gyermekekről. In: Periferia Füzetek 97/2. Breitner Péter: A hajléktalanná válás lépcsőfokai. ESÉLY 99/1. (84–108) Bús Balázs: Lakáscsereprogram a hajléktalanná válás megelőzése érdekében. Hajszolt Hírlap 1997. szeptember 10–13. Castel, Robert: A nélkülözéstől a kivetettségig – a „kiilleszkedés” pokoljárása. ESÉLY 93/3. (3–23) Csalog Zsolt: Itt embereket kell megmenteni. Beszélgetés Iványi Gáborral. In: Kritika 1995. július, (3–7.) Csapó Sándor: „Úgy látszik élek...” In: Periferia Füzetek 93/2 (Novella) Csapó Sándor: Haza... a börtönbe. Kávé Kiadó, Budapest, 1996. Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon. MTA Államés Jogtudományi Intézetének kiadványa, Budapest, 1977. Csorna Kálmán Dr.: A szegénygondozás Budapesten. Statisztikai Közlemények 62. kötet 1. szám. Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1929. Csörsz István: Elhagyott a közérzetem. Magvető, Bp. 1986. Czike Klára – Tausz Katalin (szerk.): Gyorsjelentés a szegénységről. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1996. 70–76. oldal. Dávid Bea – Oross Jolán – Vecsei Miklós: A hajléktalanság és a TBC. Soros Alapítvány, 1998. Demszky Gábor: A léc alatt. In: Újpest tanulmánykötet. Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982. Diósi Ágnes: Hol lesz majd lakóhelyünk? Budapesti Negyed 2. 1994. 5. (173–191.) Fazekas Károly–Köllő János: Elbocsátások, munkanélküliség, állami gondozás. Valóság, 1985. 11.sz. 54. old. Ferenczy Imre: Budapesti lakásállapotok. In: Így laktunk Pannóniában. T-Twins, 1992. Dr. Ferenczy Imre: A Székesfővárosi VI. kerületi Népszálló. Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1912. Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Magvető, 1986. Ferge Zsuzsa: Variációk a társadalmi integráció témájára (p. 53–69.) In: Közelítések. Szociológiai tanulmányok. [Szerk.]: Némedi Dénes. Bp. Dabasi Ny., 1991. Gábor László – Győri Péter: Guberálás a lakáspiacon. In: Lakók és hatóságok. Szociálpolitikai Értesítő, 1990/2. MTA Szociológiai Intézet.

35

Gáspár Károly: Gyermekek, állami gondozott fiatalok és családok hajléktalanná válásának megelőzése a Gyermekvédelmi törvény tükrében. Hajszolt Hírlap 1999. január-február. 8–12. Gáti Vera: Hajléktalanság Oroszországban. ESÉLY 99/2-3. (17–30) Gáti Vera: Civil kezdeményezés egy orosz kisvárosban. ESÉLY 99/4. (97–104) Gergely András: Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán. Történelmi szemle, 1971/3–4. 424–437. Gerlóczy Károly: Előterjesztés a budapesti lakásviszonyok rendezése tárgyában. Bp., Pesti Nyomda, 1893. Gosztonyi Géza: Hajléktalanszállót vennék… Hajszolt Hírlap 1997. szeptember 3– 10. Gönczöl Katalin: A bűnözés társadalmi összefüggései (p. 115–131.) In: A deviancia szociológiája. Szöveggyűjtemény a szociális szakképzés számára. [Szerk.]: Gönczöl Katalin – Kerezsi Klára. Bp. ELTE Szoc. Int. Szociálpol. Tszék – T-Twins Kiadó, 1993.; Társadalmi Szemle 48. 1993. 3. (37–48.) Grünczeisz Attila dr.: Hajléktalanság – a lehasítottság megnyilvánulása. In: NETWORK 1999. 6. (75.) 20–22. Gurály Zoltán – Kártyás Irén: A hajléktalanok segélyezése. In: Periferia Füzetek 95/4. 41–64. Győri Péter: A Hajléktalanok Menhelye Egylet. (Az első fővárosi hajléktalanügyi kezdeményezés). ESÉLY 98/5. (21–42.) Győri Péter: A szociális törvény és a lakásügyi törvény szükséges kapcsolódási pontjai. Hajszolt Hírlap 1999. január–február. 25. oldal. Győri Péter: El nem évülő (avagy eddig meghallgatásra nem talált) javaslatok a lakásügy-hajléktalanügy szabályzásának határmezsgyéjén. Hajszolt Hírlap 1998. május–június. 61. oldal Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról Magyarországon, 1990. In: Társadalmi Riport 1990. Szerk.: Andorka R., Kolosi T., Vukovich Gy., TÁRKI 1990. 430. old. Győri Péter: Hajléktalanság Magyarországon – A hajléktalanság veszélyzónájában élők. 1–2. Urbanisztika 1. 1990. júl.-aug. (8–10.,10–11.) Győri Péter: HTB [Hajléktalanok Társadalmi Bizottsága]: Helyzetjelentés. Hiány 2. 1989. I. félév 6. (5–7.) Győri Péter: Lakáshoz jutás és lakásmegtartás. Hajszolt Hírlap 1999. január-február. 41. oldal. Győri Péter: Vannak-e jogaik a hajléktalanoknak? Mozgó Világ 1996/12. (96–107.) Hajszolt Hírlap 1997. február 15. oldal. Gyuris Tamás: A Menhely Alapítvány III. éves jelentéséből. Beszélő 1991. szeptember 7. 15. old. Gyuris Tamás: Az utcai gondozás esélyei a szociális munkában. In: Periferia Seria 1. Bp., 1993. 51–57. oldal. Gyuris Tamás: Kilakoltatás, hajléktalan családok, fiatalok, gyerekek. In: Utak és lehetőségek a szegénység visszaszorítására. Szociális párbeszéd az ezredforduló Magyarországán Budapest, 2000. szeptember 22–23. Szociális és Családügyi Minisztérium Budapest, 2001. 130–132. oldal. Gyuris Tamás – Molnár D. László – Szántó Róbert: Hajléktalanok. In: Család, gyermek, ifjúság. 92/1–2. 18. oldal. Gyuris Tamás – Oross Jolán: A hajléktalanellátás intézményrendszerének kialakulása, jelenlegi állapota és fejlesztésének lehetőségei. Hajszolt Hírlap 1996. március. 11. oldal. Gyuris Tamás – Oross Jolán: Javaslatok a hajléktalanügy intézményrendszerének és jogi szabályozásának újrafogalmazásához. Hajszolt Hírlap 1999. január-február 20–24.

36

Gyuris Tamás – Oross Jolán: Tények és hátterük. Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalanellátásról. Homelessness in Europe International Conference, HAJSZOLT, 1999. A Hajléktalantokért Társadalmi Bizottság – alapító okirat. Hiány, 89.05.20., ESÉLY Hirscher Rezső Dr.: Bevezetés a szociálpolitikába. MEKDSz Szövétnek Kiadás, Bp., 1928. Horváth Olga: Hajléktalan emberek rehabilitációja. In: Utak és lehetőségek a szegénység visszaszorítására. Szociális párbeszéd az ezredforduló Magyarországán Budapest, 2000. szeptember 22–23. Szociális és Családügyi Minisztérium Budapest, 2001. 123–126. oldal. Horváth Olga: Útkeresés a hajléktalan emberek ellátásában. Hajszolt Hírlap 1998. május-június. 35–39. Illyefalvi I. Lajos Dr. (szerk.): A hatvanéves Budapest Székesfőváros Statisztikai Zsebkönyve. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának Kiadása. 1933. (374–375) Illyefalvi I. Lajos Dr. (szerk.): Budapest Székesfőváros Statisztikai Zsebkönyve. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának Kiadása. Iványi Gábor: Hajléktalanok. In. Magyarország Felfedezése sorozat, Sík kiadó, Bp., 1997. Kassai Melinda: A gyermekkorban elszenvedett, családon belüli erőszak szerepe az életút későbbi alakulásában – adalékok a hajléktalanság etiológiájához – (Interdiszciplináris megközelítés). Esély, 95/4. 77–91. oldal, in: Periferia Füzetek 96/2. 21–48. Kassai Melinda: Szegénység, hajléktalanság, drogfogyasztás. Hajszolt Hírlap 1998. május-június 99–103. Kassai Melinda: Szenvedélybetegségek és a hajléktalanság, In: Periferia Seria 6., Bp., 1996. 62–82. oldal. Kártyás Irén: A hajléktalan emberek jogosultságainak érvényesítése a gyakorlatban. Hajszolt Hírlap 1998. május-június. 78–82. Keyes, Simon – Michael Kennedy: A hajléktalanság halálos betegség. (ford.: Török Mária), In: Periferia Seria 6., Bp., 1996. 83–131. Keyes, Simon: Jogi szabályozás és finanszírozás az angliai hajléktalanság kezelésében. Hajszolt Hírlap 1999. január-február. 13–15. Kiss Éva – Mezei György – Stark Julianna: Megédesítjük a demokráciát. In: Terem a nyomor füzetek 2. Léthatáron Alapítvány, 1995. Komáromi Éva: A hajléktalanság mentálhigiénéje. In: Szenvedélybetegségek I.évf.,5.sz.381–390. oldal, és In: Periferia Seria 6. A hajléktalanság sebei. Bp., 1996. 3–32 oldal. Kovács Ibolya: A hajléktalan embereket ellátó intézményrendszer fejlesztésének irányai és lehetőségei. Hajszolt Hírlap 1999. január-február 4–7. Lakatos Mária: Hajléktalanság a nemzetközi irodalom tükrében. Alkohológiai Füzetek 22. Országos Alkohológiai Intézet Bp. 1983. Lakner Zoltán: A hajléktalanellátás négy éve Magyarországon. Periféria Füzetek 93/3. 7. old. Láng Katalin – Nyilas György: Ideiglenes állandóság. In.: Peremhelyzetek, Utasi Ágnes (szerk.), Társtud. Int. 1987. 33–100. old. László Klára – Oross Jolán (szerk.): A hajléktalanság sebei. In: Periferia Seria 6., Bp., 1996. Levendel László: A hajléktalan ember. Liget 5. 1992. 2. (106–112.); Levendel László: A hajléktalan ember. Alkohológiai Füzetek 23. OAI, Bp. 1993. Levendel László: A hajléktalanság itt és most. Társadalmi Szemle 48. 1993. 7. (59– 65.)

37

Léderer Pál (összeáll.): Így laktunk Pannóniában. T-Twins, 1992. Lévai Katalin – Szémán Zsuzsa: Társadalmi trigonometria. Scientia Humana, 1993. Liber Endre, Dr. Medriczky Andor, Venczell Geyza: Budapest Székesfőváros Szociálpolitikai, Közjótékonysági és Közművelődési Közigazgatásának kézikönyve, Budapest, 1930. (152–154). Lőrincz Norbert – Pattyán László – Szoboszlai Katalin: Az utcai szociális munka jelene, dilemmái. Hajszolt Hírlap 1998. május-június. Matern Éva: A kilakoltatások ügymenete. Esély 3. 1991. 4. (50–57.) Matern Éva: Önkényes lakásfoglalók, kilakoltatottak. Szociálpolitikai Értesítő 1990. 2. 45–146. old. Mezei György: A hajléktalanellátás szerepe a hajléktalan életmódban. Hajszolt Hírlap 1999. január-február. 29–31. Mezei György (szerk.): Az álmodozó fűszeres. In: Terem a nyomor III–V. Léthatáron Alapítvány, Bp., 1998. CD kiadvány. Mezei György: Az álmok kapujában. Alvási szokások négy budapesti éjjeli menedékhelyen. In: Periferia füzetek 96/3. 20–44. Mezei György: Látszólagos analógia a történelem előtti időkkel. Hajléktalanok Magyarországon a 90-es években. In: Belügyi Szemle 1999/2. 79–90. Mezei György: Sok bőséges kukát kívánok! Hajléktalanok a napilapokban. Beszélő, 1993. június 19. Mezei György – Bús Balázs: Jól megy, folytatni kell. (Tanulmány) Koldusok a 90-es évek második felében. In: Simán megpusztulni. Terem a nyomor VI. Léthatáron Alapítvány, Bp., 2000. CD kiadvány. Mezei György – Sarlós Katalin: Nyomorskála. In: Terem a nyomor – füzetek 1. Léthatáron Alapítvány, 1995. Mezei György – Sarlós Katalin: Nyomorszintek. (Felmérés a hajléktalanokról). Beszélő, 1994. VIII. 18. 35–38. old. Mikus Gyula: Hajléktalan („csöves”) mikroszféra-vizsgálódás a fővárosban. A „csövesvilág” összetétele, magatartása, önmagához és a világhoz való viszonya (p. 93–135.) In: Tanulmányok, cikkek a fővárosi gyermekvédelem köréből. Közlemények, 55. [Szerk.]: Molnár László – Mikus Gyula. Bp., 1991. Szociális Munka 2. 1990. 4. (241–263.) Molnár D. László: Budapesti hajléktalanok egészségi állapota. In: Periferia Seria 6., Bp., 1996. 33–61. oldal.. Molnár D László: Hajléktalanok, 1994. Periferia Füzetek 95/4. Müller, Wolfgang: A hajléktalanság problematikáját érintő jogi szabályozások és a finanszírozás lehetőségei Németországban. Hajszolt Hírlap 1999. január-február. 16–19. Neményi Ambrus dr.: Jelentés a budapesti lakásügy tárgyában. Bp., Pesti Nyomda, 1884. Neuschloss Ödön – Podmaniczky Frigyes: A menhely története. In: Emlékirat a Hajléktalanok Menhelye czímű Egylet Alföldi utczai menházának megnyitása alkalmából. Bp., 1888. Hornyánszky Viktor Könyvnyomdája. Oross Jolán: A hajléktalanügy legfontosabb tényei és tendenciái. In: Utak és lehetőségek a szegénység visszaszorítására. Szociális párbeszéd az ezredforduló Magyarországán Budapest, 2000. szeptember 22–23. Szociális és Családügyi Minisztérium Budapest, 2001. 113–122. oldal Oross Jolán: „A szabadság rád fagy”. Hajléktalan emberek egészsége, hajléktalan emberek halála. Esély 95.5. valamint In: Periferia Füzetek 95/2. In: Periferia Seria 6., Bp., 1996. 132–164. oldal. Oross Jolán: Itthontalanul. Országos Alkohológiai Intézet, 1992.

38

Oross Jolán – Kocsis B. Mihály: A hajléktalanellátás intézményrendszere és a szállásokat igénybevevő emberek a 90-es évek Magyarországán. Esély, 94/4 Pásztor Mihály: Lakók és lakások. In: Így laktunk Pannóniában. T-Twins, 1992. Pelle József: Beszámoló a fővárosi hajléktalan-ellátás kiépüléséről és feladatok a továbbfejlesztés tükrében. Fővárosi Önkormányzat, 1999. Pik Katalin: A Boldog Sziget (néhány adat Írország hajléktalanjairól) Hajszolt Hírlap 1997. szeptember. 20–25. Pik Katalin: A fővárosi hajléktalanellátás legújabb kori történetéből. A Déli pályaudvartól a FSZKI megalakulásáig. Esély 6. 1994. 6. (91–109.) Pik Katalin: Kik a hajléktalanok és mit tehetünk értük? Esély 95.5. Radoszáv Miklós dr.: A Fővárosi GYIVI Utcai Gondozó Szolgálatának munkájáról. Család, Gyermek, Ifjúság, 93. 1–2. (32–35.) Radoszáv Miklós dr : Határhelyzetek a hajléktalanság és a gyermekvédelem területén. In: Periferia Füzetek 95/4. Radoszáv Miklós dr. – Szilvási Léna: Problémakezelés vagy problémamegoldás? (Játszótér vagy baba-ház) Hajszolt Hírlap 1997. október. 11–17. Ratkóczi Éva: A csöves kérdés megértéséhez. Kritika 1982. 3. szám. Rácz József: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori „devianciák”. Magyar Pszich. Társaság, 1989. Rácz József: Marginalizáció(k) és marginálisok (p. 49–53.) In: Ifjúság '92. Gyermekés Ifjúsági Konferencia. Budapest, 1992. május 8–9. Országház. Előadások, dokumentumok. [Szerk.]: Pál Tamás. Bp., 1992. Rege Sándor: A cselédállapot újjászületik. (Interjú Solt Ottiliával) Népszabadság, 1992. október 3. 10. old. Roth, Jürgen: Hajléktalanok a Német Szövetségi Köztársaságban. Kossuth Könyvkiadó, 1973. Sarlós Katalin: Hajléktalanok és szociális munkások. Hajszolt Hírlap 1997. áprilismájus. 41–49. Schuler Dezső: A hajléktalanság kérdése a székesfővárosban. In: Statisztikai Közlemények, 76. köt. 1. sz. 1936. (17–18) Schuler Dezső: A székesfőváros lakosságának szociális gondozása. Szociálpolitikai Értesítő 1990. 1/II. (260–279.) Schuler Dezső: Hajléktalanok éjjeli menedékhelyei. In: Így laktunk Pannóniában. TTwins, 1992. (144–146) Shuler Dezső Dr.: Hatósági és társadalmi embervédelem. In: Statisztikai Közlemények. 90. kötet 1. szám. II. kötet, 1937. Schuler Dezső: Szükséglakások és a bódélakások kérdése. In: Így laktunk Pannóniában. T-Twins, 1992. (141–143) Solt Ottília: „E sok gyomor hogyan emészthetné meg a tanács kegyelmét” Hajszolt Hírlap 1997. január. 1–2. oldal. Beszélő 1989. december. HAJSZOLT Hírlap 1997. február 1–2. oldal. Solt Ottilia: Mesterporszívózók és szellemvasút. Beszélő, 44. szám, 1990. november 10. Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról. In: Társadalmi Riport 1990. Szerk.: Andorka R., Kolosi T., Vukovich Gy., TÁRKI 1990. Szemerédy Zsolt: Hajléktalanfarm Hollandiában. In: Periferia Füzetek 97/4. 34–37. Széman Zsuzsa: Az önkormányzatok és a civil szervezetek feladatvállalása a vegyes „jóléti modellben”, 1995 végén. ESÉLY, 96/4. 88. oldal Szilvási Léna: Családok, anyák, gyermekek a hajléktalanellátásban. Család, Gyermek, Ifjúság 3. 1994. 6. (40–41.) Szilvási Léna: Szociális csoportmunka egy anyaotthonban. Periferia Füzetek 97/1. Szilvási Léna: Válaszúton az anyaotthonok. Hajszolt Hírlap 1998. február. 19–22.

39

Tausz Katalin – Czike Klára (szerk.): Gyorsjelentés a szegénységről. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1996. 70–76. oldal. Udvari Kerstin: A szociális lakóközösség, mint a hajléktalanságból kivezető út. In: Periferia Füzetek 95/1. 17. old. Utasi Ágnes: Hajléktalanok, csavargók. Peremhelyzetek, Rétegződés-Modell Vizsgálat VIII. 181. old. Vecsei Miklós: A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tapasztalatai a hajléktalan emberek ellátásában. In: Utak és lehetőségek a szegénység visszaszorítására. Szociális párbeszéd az ezredforduló Magyarországán Budapest, 2000. szeptember 22–23. Szociális és Családügyi Minisztérium Budapest, 2001. 127– 129. oldal. Vecsei Miklós: A szociális kerekasztal lovagjai. A szociális tevékenységet végző civil szervezetek és az önkormányzatok kapcsolata. In: Budapest szociálpolitikája – Szociálpolitika Budapesten. Bp., 1998. 24–27. Vecsei Miklós: Hajléktalan emberek egészségügyi ellátásának otthontalansága A hajléktalan emberek egészségügyi ellátása. Szükségletek és irányok a szociális munkás szemszögéből. Hajszolt Hírlap 1998. május-június 97–99. és 1999. május-június. 32–34. Veres Sándor: A munkásszálló társadalma. In: Szállás – otthon. Budapest Főváros Tanácsa V.B. Művelődési Osztálya, 1980.

40