6
A GYÜLEKEZET SZERETETLENSÉGÉRİL
Mostanában új híreket kaptunk rólad, s bizony megdöbbentünk egy kicsit. Szerettünk volna veled beszélgetni, de mivel lemondtad a találkozót (“Nem ismerjük még egymást annyira, hogy benneteket terheljelek a gondjaimmal!”), ezért a rólad kapott hírek miatt most levélben keresünk meg téged. Hátha általunk is üzen neked az Úr valami fontosat. İszintén reméljük, hogy soraink áldásodra lesznek! Úgy értesültünk róla, hogy legégetıbb fájdalmad egyházunk tagjainak szeretetlensége. Ezzel kapcsolatban szeretnénk néhány gondolatot neked ajándékozni. Ezt azon a jogon tesszük, hogy mi magunk is megjártuk ennek az érzésnek a poklait mindketten és egyenként is. Amikor az Úr elvezetett az İ választott egyházához, 1989-ben, a Finley-program során, akkor döbbent, mégis lobogó szeretet élt bennünk Isten iránt: Jézus él, és személyes jelenlétét ígérte számunkra életünk minden percében! Bőneinket Hozzá vihettük, életünk reménytelenségét İ elveszi tılünk! S azok, akik az elıadásokon, az İ képviseletében, Hozzá vezettek bennünket, minıségileg más emberek voltak, mint amilyeneket eddig megszoktunk. Mark és Laci szeretete, kedvessége meggyızı és szívet dobogtató volt. Az ötödik-hatodik alkalommal már nevünk szerint köszöntöttek min-
ket, Mark pedig, amikor nem a megszokott helyünkre ültünk, boldogan-kedve-sen mosolygott ránk, amint a termet körbepásztázó tekintete megnyugodott rajtunk. Kezével intve üdvözölt minket, hogy mégis jelen vagyunk. “Micsoda szeretetteljes emberek!” – gondoltuk. – “Ezekben tényleg van valami más!” S ez igaz is volt. Abban azonban mégis tévedtünk, hogy az ı figyelmességüket azonosítottuk az egész gyülekezet figyelmességével, szeretetével és örömével. Mekkora tévedés volt! Majdnem végzetessé vált! A világból kiszakadva, de a gyülekezetben otthonra még nem találva, kábán, világgızösen betámolyogtunk a gyülekezetbe, pátyolgatásra, babusgatásra, aktív figyelemre várva; szívünkben Jézussal, elménkben kérdéshegyekkel. Mint amikor a részeg ember idegen helyen kezd feleszmélni. Rácsodálkoztunk mindenre, s azt gondoltuk (mert a szégyenlısség kimondani nem engedte): “Itt vagyunk, szeressetek, vezessetek minket, Isten népe!” Nem voltunk ugyan tisztában vele, de bibliai szempontból is teljesen jogos, megalapozott volt igényünk. Csecsemık voltunk, gondozásra, ápolásra szoruló védtelenek. Nem mi akartunk megszületni: Jézus szerelme szült minket parancsoló szelídségével igazi Életre a vegetációból, de azért még tejnek italára szorul-
A gyülekezet szeretetlenségérıl tunk volna. Gyámolítani, terelgetni, tanítani, s ha kell, feddeni kellett volna bennünket, ehelyett az azonnali “szobatisztaság” igényével álltak elénk! Talán harmadik vagy negyedik alkalommal lehettünk ott a szombati istentiszteleten, amikor egy kétségtelenül jószándékú idıs testvérnı szelíden felhívta a figyelmünket a “lényegre”: “Erikám, jó lenne, ha ezentúl nem jönnél többet nadrágban gyülekezetbe!” Tél volt, s menyasszonyomnak egyáltalán nem is volt szoknyája! Ezzel az egyébként szelíd mondattal nemcsak a szombat áldása illant páraként semmivé számukra, hanem egyenesen a gyülekezethez (ehhez a gyülekezethez, ehhez az egyházhoz) tartozás szükségessége vált kérdésessé. Dühösek és tanácstalanok voltunk. “Hát ez Krisztus egyháza, ez a farizeusság lenne Krisztus élı szeretetének megnyilatkozása? Valóban erre vágyunk mi?” Ha nem akarok teljesen igazságtalan lenni, akkor el kell mondanom, hogy volt, aki beszélgetett velünk, megkérdezték, kik vagyunk, milyen háttérbıl jöttünk, de kirobbanó érdeklıdést, örömet nem érzett irántunk senki. Legalábbis mi nem tapasztaltuk. A “korona” pedig még csak ezután egy héttel került fel a dologra, amikor gyülekezetünk lelkésze megkérte Ercsit, hogy amennyiben lehetséges, vegye már le a fülbevalót, mert az itt nem szokás, és sokakat zavar! Kedvesen, kérlelve, s némileg zavarban kérte ezt, de… Jó néhány szombatot “gyülekezettelenül” töltöttünk el, annyira elegünk lett az adventistákból. Jézust kerestük közöttük, és törvényeskedést találtunk; szeretetre vágytunk, és helyette törvényeket kaptunk! Az Úrnak legyen hála, hogy nem Tıle, csak a gyülekezettıl távolodtunk el! Neki legyen hála, hogy eljegyzett párként legalább egymásnak megvoltunk, s egymást erısíthettük ebben az idıben! Egy cérnaszálon múlott, hogy nem fordítottunk hátat az egész “adventista bagázsnak”, annyira beteltnek láttuk a poharat. Ez a cérnaszál azonban nagyon erıs anyagból volt. Szeretet, figyelem nincs; törvény, törvénykezés van; hát el innen, DE
7 HOVÁ? A kérdés nem arról szólt, hogy hol van valami más keresztény gyülekezet, hanem arról, hogy hol tanítják még így a Biblia igazságait, hol tartják szentnek Isten törvényét, hol tartják szentnek a szombatot. Mert ha van ilyen, akkor el innen, és oda megyünk! Ilyen gyülekezetet nem, de bibliai választ találtunk: “Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad” (Ján 6:68). Isten megmutatott valamit, amit teljességében csak sokkal késıbb értettünk meg: az egyházat nem a tagok életébıl, hanem a tanítás tisztaságából lehet és kell megítélni! A katolicizmus például nem azért rossz Isten szemében, mert a középkori pápák erkölcstelenül éltek, vagy azért, mert az inkvizíció ötvenmillió embert gyilkoltatott meg. Nem! Ezek a dolgok már “csak” a tanítás eltorzulásának következményei. Az általunk bukottnak nevezett egyházak nem azért bukottak, mert a tagok, lelkészek élete méltatlan Krisztushoz, hanem azért, mert a tanításuk merevült üres sémákba, vagy hajlott el a Biblia kinyilatkoztatásától. A tagok, lelkészek élete az ı személyes bőneik története, Isten pedig sohasem állította azt, hogy az övéinek élete egytıl egyig szeretettıl lángoló, következetesen és egyenletesen, dinamikusan tisztuló élet lesz. Izrael választott nép maradt tengernyi bőne ellenére, bálványimádásai, erkölcstelensége ellenére. Miért? Mert a személyes bőnt mindig Isten elé lehet vinni, és arra mindig van bocsánat. Dávidnak sem az élete, hanem a hite és az Isten felé megnyilvánuló ıszintesége a követendı. Ellen White sorai talán még jobban segíthetnek ennek megértésében. “A küzdı egyház nem a gyızelmes egyház, és a föld nem a menny. Az egyház tévelygı férfiakból és nıkbıl tevıdik össze, akiket – bár Krisztus iskolájában tanulók – tanítani, fegyelmezni, nevelni kell erre és az elkövetkezendı életre… Néhány ember azt gondolja, hogy az egyházba való belépéssel beteljesedik elvárásuk, mert csak olyanokkal találkoznak, akik tiszták és tökéletesek. İk
8 buzgók hitükben, és ha hibákat látnak az egyház tagjaiban, azt mondják: ’Elhagytuk a világot abból a célból, hogy ne legyen kapcsolatunk gonosz jellemekkel, de itt is van gonosz.’ És azt kérdezik, mint a példázatban a szolgák: ’honnan van a konkoly?’ De nem kell kiábrándulnunk, mert az Úr nem jogosított fel bennünket arra a végkövetkeztetésre, hogy egyháza tökéletes. Minden buzgalmunk sikertelen lesz, ha a harcoló egyházat olyan tisztává akarjuk tenni, mint amilyen a gyızelmes egyház.” (Az utolsó napok eseményei, 44. old.) A gyakorlatban persze ezt nagyon nehéz volt életté is tenni, ám Isten mégis hatalmas segítséget adott számunkra: a bibliaköröket. Úgy lettem egy házi csoport vezetıje, hogy szinte észre sem vettem. Hónapokig levegıt sem kaptam, csak jegyzeteket, összefoglalókat firkálgattam, és bújtam a Szentírást, hogy ne vezessek senkit tévútra (igen fiatal voltam a hitben). Eltelt csaknem egy év, és beköszöntött valami depresszív idıszak az életembe. Akárhogy vergıdtem, nem tudtam megszabadulni egy égetı kérdéstıl: “Minek csinálom, hol vannak a kézzelfogható eredmények?” S ezt azonnal követte egy másik kérdés is: “Minek foglalkozzak az emberekkel, ha én nem érdemlem meg a legcsekélyebb figyelmüket sem? Velem ki foglalkozik, engem ki hallgat meg, ha bajom van? Minek energiát, idıt, pénzt másokba ölni? Minek? Figyeljen rám is valaki, az én bajom is legyen fontos valakinek!” Ezeknek a – ma már jól látom – Isten nélküli gondolatoknak döbbenetes következménye lett: a rám bízottak úgy kezdtek leengedni, ahogy az én lelki életem szétesett. Több vonalon nem fejeztem be a munkát, és ennek láthattam “gyümölcseit”. Tudom, hogy nem tılem függött mások Istennel való kapcsolatának minısége, de Isten munkatársaként hasznavehetetlen lettem, s ennek azonnal megmutatkoztak a jelei mások életében is. Furcsa “kísérlet” volt. Megembereltem magam, Isten bocsánatáért esedez-
Szövétnek, 1999., 1. szám ve, újra munkába álltam, s mint akikbe levegıt pumpálnak, ismét az Úr felé fordultak az én “embereim” is. Csak lassan kristályosodott ki bennem ezek során az Úr igazsága, de azóta sem halványodott el bennem a bizonyosság: Jézus nem azért árasztja ránk szeretetét, hogy örökké csak befogadói legyünk annak, hanem ezáltal akar erıt adni arra, hogy tovább is adjuk azt, amit Tıle kapunk. Akkor vésıdött az elmémbe az a két ige, amely beleégette a szívembe, hogy a kereszténység az adni tudás életrendje: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az İ egyszülött Fiát adta…” (Ján 3:16), valamint “az embernek fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ı szolgáljon, és adja az életét váltságul sokakért (Mát 20:28). Ha csak elfogadója vagyok Isten szeretetének, de továbbadója nem, akkor gyakorlatilag ugyanolyan önzı maradtam, mint amilyen világi koromban voltam. Jézus azért jött, hogy odaadja értünk az életét, most pedig hit által İ él bennünk. Volt azonban még valami, ami visszafordított bennünket a gyülekezet felé, egy hatalmas, észhez térítı, szinte pofonnal felérı felismerés. Ercsivel szinkronban szidtuk a gyülekezetet. “Alszanak, farizeusok, szeretetlenek… és minden, ami rossz!” Ebben persze bújtatottan ott volt önmagunk értékelése is. Mi – természetesen – ébren vagyunk (legalábbis éberebben), jól élünk a törvénnyel, tudunk szeretni… és minden, ami jó. Természetesen nem fogalmazódott meg ez ilyen nyíltan, de ott volt mégis, önmagunknak is kimondatlanul, felszín alatti búvópatakként a másokhoz való viszonyulásainkban. Tudod, mirıl szólt a
ÉN = jó
İK = rossz
gondolkodásunk? Pedig Isten szerint egészen más képletet igaz az İ egyházára:
A gyülekezet szeretetlenségérıl
ÉN + İK = MI Ha szabad akarattal, szabad döntéssel a keresztségben kifejeztem azt, hogy a “világszéles adventista egyház tagja kívánok lenni”, akkor többé nincs jogom az elszeparált életre, gondolkodásra. Errıl szól az 1Kor 10:17; 12:12-27 is. Számunkra ez úgy fogalmazódott meg, hogy amire eddig azt mondtuk, “ık”, az most “én”-né vált. Ha Krisztusban vagyunk, és “ık” szeretetlenek, akkor “én” is szeretetlen vagyok; ha “ık” farizeusok, “én” is farizeus vagyok; ha “ık” alszanak, “én” is alszom. Miért? Mert az egyház te vagy, és én vagyok; az egyház MI vagyunk! Ahogy Pál is mondja: ha a test egyik része beteg, és ennek ellenére el akar határolódni a többi szervtıl: biztos halál a vége. Ahogy az egyes szervek nem tehetik ezt meg, úgy az egész test nem szállhat szembe egy szervvel sem, mondván, hogy kiveti magából, mert nincs rá szüksége. Az egyes szerveknek kötelességük mindent megtenni a beteg testért, hogy gyógyítsák azt, s a testnek is meg kell tennie mindent, hogy a beteg tag segítségére siessen. Más szavakkal: ha valami rosszat látok, akkor kötelességem gyógyítani, minden rendelkezésemre álló eszközzel és erıvel az egyházat. Ott és akkor, ahol és amikor lehetıségem van rá, akár a legszőkebb körben, akár egy ember esetében is! Másrészt pedig meg kell vizsgálnom, hogy az egyház tagjaként nem vagyok-e én is ugyanazzal az “áttételes rákkal” megfertızve (a szálka és a gerenda ugyanabból az anyagból van!). Nem volt tehát azonnali és teljes körő, de ezeknek a felismeréseknek a nyomán hamarosan elindult a gyógyulásunk. S bizony sokszor észrevesszük, hogy még ma sem teljesen negatív lelki állapotunk lelete. Megértettük azt is, hogy a friss megtértek ugyan sokszor sokkal következetesebbek hitükhöz az elsı szeretet erejében, mint a “kilangyosult” laodiceai tagok – ezért nagyon sok jó dolgot tudnak tenni Istenért –,
9 ám egy fontos jellemvonás, az alázat általában hiányzik belılük – ahogy belılünk is hiányzott -, mind Isten, mind az emberek felé. Így viszonyultunk mi is egyházunk tagjaihoz. Tudtuk, hogyan kellene élniük, viselkedniük, szeretniük, hogy az valóban Isten szerint való legyen, szóvá is tettük ezt, s eközben mi magunk mégsem éltünk, viselkedtünk, szerettünk úgy, ahogy azt tılük elvártuk. Szem elıl tévesztettük, amit Isten üzen, s nemcsak mindig másoknak, hanem nekünk is: a szeretet nem vár a másikra, nincsenek feltételei, “csak” szeret. Úgy, ahogy Isten is szeret, s nem vár ránk, İ teszi meg felénk az elsı lépést. Befejezésül, még egy utolsó gondolatot engedj meg. Amikor emberi szeretetlenséggel, értetlenséggel, farizeussággal vagy netalán butasággal találkozunk, soha sem lenne szabad elfelejtenünk, hogy “nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk… hanem... a gonoszság lelkei ellen” (Ef 6:12), ezért nem emberekkel kell küzdenünk még akkor sem, ha ık a konfliktushelyzetek okozói. Pál azt is írja, hogy: “A gonoszt jóval gyızd meg” (Róm 12:21). Egyszerő, de csak hittel megvalósítható elv ez. A szeretet falakat bont, a szeretet palotákat épít. Ha valaki nem szeret, vagy rosszul szeret bennünket, mi szeressük ıt, és ezáltal változtathatunk rajta. Úgy láttuk, hogy nincsen szeretet a gyülekezetben. Elkezdtük meghívni magunkhoz az embereket, és csoda történt! A szeretet, amire vártunk, megérkezett hozzánk! Amikor adtunk, mi magunk kaptunk a legtöbbet! Lett szeretet a gyülekezetben, amikor önmagunkban megtaláltuk annak Forrását! Szerettünk másokat, és ezáltal szeretve lettünk mi is. Mert jaj, de nagyon sokszor van az úgy, hogy szeretet nincsen, csak szeretetre való igény van! S ha nem megyünk el e mellett az igény mellett, akkor teljesítjük be leginkább a mi Urunk akaratát: “Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16:14) Kedves Testvérünk! Ápold a benned életre kelt hitet, és az Úr, az İ ígérete szerint, élı valóság lesz az életedben. Békességet,
10
Szövétnek, 1999., 1. szám
szeretetet adó valóság! Reméljük, találtál néhány olyan gondolatot sorainkban, ami hasznos lehet számodra, amivel segíteni tudtunk neked! Mi ezt éltük át Isten gyülekezetével, Isten gyülekezetében. Így tapasz-
taltuk meg az İ vezetését. Adja meg ezt neked is az Úr! Sok szeretettel, a mielıbbi személyes találkozás reményében
:
Ha valaki lassabban halad, nem feltétlenül halad rosszabbul. Nagy Klára
