Nagy Attila Tibor
A grúz-orosz-oszét háború következményei
A négynapos kaukázusi háború és az azóta lezajlott események bebizonyították, hogy nem pusztán egy tőlünk távoli, néhány száz négyzetkilométernyi területen lezajlott konfliktusról van szó. A nemzetközi kapcsolatrendszer egyik meghatározó szegletében, az orosz-nyugati viszonyban hosszabb távú szembenállás körvonalai rajzolódnak ki. Az alábbi gyorselemzés arra kíván rávilágítani, hogy ebből Magyarország sem vonhatja ki magát, ezért izgalmas kérdés, hogy a romló nemzetközi klíma miként hathat országunk mozgásterére.
Új hidegháború előtt? Ellentétben az itt-ott napvilágot látott sugalmazásokkal, nem gondoljuk azt, hogy új hidegháború kezdődött volna el. A „klasszikus” hidegháborúnak legfontosabb előfeltétele ugyanis eleve hiányzik: nincs két szuperhatalom által vezetett hatalmi tömb, amelynek országai egyes helyi konfliktusokban szemben állnának egymással. A Szovjetunió 1991-es megszűnése, a globalizáció sok mindenben átalakította, ha úgy tetszik, bonyolultabbá tette a nemzetközi politikát, így eleve nem lehet már „kétszer belépni ugyanabba a folyóba”. Miért állítjuk mégis, hogy új, a nemzetközi kapcsolatok történetének feszültebb korszakába léptünk? Itt nem az ellentétes oldalra került országok vezetőinek az olykor fenyegetőző, harcias megfogalmazásai az érdekesek számunkra! Azok legalább annyira szólnak az otthoni közvéleménynek mint az ellenérdekelt fél számára. Ezen reakciók már következményei az új, megváltozott helyzetnek, annak, hogy a jövőben kiszámíthatatlanabb világban kell élnünk. Másként fogalmazva: véget ért az 1989-90-ben kezdődő korszak, amikor a nyugati-orosz kapcsolatokat elsősorban az együttműködés jellemezte. Az is igaz, hogy az 1990 és 2008 közötti korszak sem volt mentes a feszültségektől, gondoljunk például az 1999-es koszovói háborúra, vagy arra, hogy Putyin 2000-es hatalomra jutása és Oroszország azóta bekövetkezett megerősödése óta az orosz politika mind kevésbé kér az euróatlanti hatalmi aspirációkból, különösen, ha azok a szomszédságában, azaz az egykori Szovjetunió területén történnek. Itt csak utalunk a balti államok NATO és EU tagságára, vagy az ukrajnai 2004-es -1-
„narancsos forradalomra”. Eddig viszont az oroszok és a nyugati hatalmak többnyire ügyeltek arra, nehogy olyan lépéseket tegyenek, amikkel végképp magukra haragítanák egymást. A Grúzia területéből kiszakadt Dél-Oszétia és Abbházia függetlenségének orosz elismerésével, mint a kaukázusi válság egyik legkézzelfoghatóbb következményével azonban
másfajta
korszak kezdődhet meg az orosz-transzatlanti kapcsolatrendszerben. Az új jövőbeni korszak lehetséges jellemzői: Oroszország és a nyugati hatalmak közötti kapcsolatok tartósan feszültté válnak. Utóbbiak szembenállása az oroszokkal nem egyforma mélységű, mert az Európai Unió országainak érdekei – például az orosz energiafüggőség, a sokoldalú gazdasági kapcsolatok okán – különböznek az USA-étól. Közösnek tekintett politikai értékeik és még inkább közös érdekeik (sokoldalú politikai-katonai-gazdasági kapcsolatrendszer) mégis egy blokkba terelik őket. Az persze már most látszik, hogy az Európai Unió országainak jelentős része tompítani igyekszik a feszültségeket. Más részük harciasabb, így pl. az Egyesült Királyság (utóbbinak a kémügy miatt már régebb óta megromlott a kapcsolata Oroszországgal) vagy Lengyelország (történelmi-érzelmi okokból is). Az amerikai rakétavédelmi rendszer Lengyelországba való telepítéséről szolgáló megállapodást a lengyel közvélemény megértőbben fogadja az orosz katonai beavatkozás óta, mint annak előtte. Új elem jelenhet meg az USA külpolitikai prioritásai között. 2001. szeptember 11. óta a terrorizmus elleni harc volt az egyik legfontosabb cél, e mellé jöhet új prioritásként az Oroszország elleni fellépés. Ezen Bush elnök hamarosan bekövetkező távozása sem változtat majd. Először is, mindkét amerikai elnökjelölt elítélte Oroszország katonai beavatkozását. Másodszor látni kell, hogy a Kaukázuson fontos amerikai érdekek kerültek veszélybe az USA ottani legfontosabb szövetségesének oroszoktól elszenvedett katonai vereségével. Akárki kerül hatalomra az elnökjelöltek közül, egyik sem örülne annak, hogyha Oroszország Törökország, azaz legfontosabb ázsiai katonai szövetségese szomszédságában tartósan megvetné a lábát. Éppen ezért illúzió volna azt hinni, hogy a „lágyabb” külpolitikát hirdető Obama hatalomra kerülése gyorsan enyhítene az amerikai – orosz feszültségeken. Az meg az európai országoknak sem közömbös, hogy a Grúzián éppen Európába felé menő gázvezetékek orosz befolyáson kívül maradjanak.
-2-
Az egykor Szovjetunióhoz tartozó, jelentős orosz kisebbségekkel rendelkező országok fenyegetve érzik magukat Oroszországtól. Ukrajna és a balti államok számára a kaukázusi háború legfontosabb tanulsága az, hogy az oroszok nemcsak az olajszállítás korlátozásával, hanem akár katonai erővel is nyomást gyakorolhatnak rájuk. Különösen kényes a még nem NATO-tag Ukrajna helyzete, amely évek óta tartó belpolitikai instabilitással is küzd. Ugyanakkor az a tény, hogy a NATO tétlenül nézte végig a grúzok gyors vereségét, felvetheti, mennyire „kifizetődő” ezen államoknak a nyugati értékek és érdekek mellett kiállniuk. Az új, feszültségterhesebb korszak tehát kezdetét vette. A kölcsönös gazdasági függések, kapcsolatok miatt nem várható az eddigieknél erőteljesebb konfrontáció Oroszország és az euróatlanti szövetségi rendszer között, de az azonban már most látszik, hogy egy jó ideig nem lehet visszatérni kaukázusi háború előtti viszonyokhoz.
A háború hatása Magyarországra Az alábbiakban a hazai politikai szereplők háborúhoz való viszonyulását a kormány és a Fidesz szemszögéből tekintjük át, tekintettel arra, hogy más pártok nem tettek közzé releváns állásfoglalásokat. A miniszterelnök korábban jó kapcsolatokra törekedett az orosz vezetéssel. Lehet-e ezt az orosz politikát folytatni, amikor az USA nagyobb lojalitást vár majd el szövetségeseitől az Oroszországgal kapcsolatos politikában? A magyar külpolitikát az elmúlt években nemcsak ellenzéki oldalról érte az a bírálat, hogy nem áll ki következetesen a nyugati érdekek mellett az Oroszországgal kapcsolatos lépéseiben (Nabucco- projekthez való ellentmondásosnak tűnő hozzáállás, a Déli Áramlat gázvezetékének Magyarországon való építéséről szóló egyezmény Oroszországgal). Ez a viszonyulás nyugati körökben is bírálatokat váltott ki, minek hatására a magyar vezetés hangsúlyosabban kiállt a Nabucco mellett. A magyar diplomácia most azon a modus vivendin kísérletezik, hogy EU-, de különösen NATO-tagsága ellenére ne kerüljön jobban szembe Oroszországgal, ugyanakkor nyugati (főleg amerikai) partnerei szemében megbízható szövetségesnek tűnjön. Könnyen megjósolható, hogy a nyugati-orosz viszonyrendszer válságának tartóssá válása esetén ez aligha fog sikerülni. Ha a feszültség nem fog enyhülni (erre nem látni jeleket, legfeljebb arra, -3-
hogy a válság nem eszkalálódik tovább), a magyar kormánytól előbb-utóbb egyértelmű viszonyulást fognak elvárni ebben a konfliktusban, különösen amerikai részről. A háború további következménye, hogy a mindenkori magyar kormánynak még nehezebb lesz a magyar kisebbségek jogai melletti küzdelemben partnereket találnia. A kisebbségi érdekérvényesítés előbb Szerbia (koszovói konfliktus), majd Grúzia területi integritásának csorbításához vezetett – vonhatják le majd a következtetést román, szerb, szlovák politikai körökben. Másutt is levonhatnak olyan konklúziót illetve ennek a megerősítését, hogy a kisebbségek az adott ország meggyengítésére szolgálhatnak egy ellenséges ország kezében. A Fidesz illetve pártelnökének reakciójában megfigyelhető következetesség, mert az Orbánkormány idején is komoly feszültségek voltak Oroszországgal az 1999-es Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásakor, amikor meglévő fegyverekre hivatkozva egy időre feltartóztatták a magyar hatóságok az orosz segélyszállítmányokat. A párt mindig is hajlamos volt szavazótáborának radikálisabb csoportjaiban meglévő oroszellenességnek való megfelelésre, amit táplál pl. az 1848-49-es vagy az 1956-s forradalomba való orosz és szovjet katonai beavatkozás (lásd Orbán Viktor párhuzamát a grúziai események és a magyar ’56’ között). Beleillik ez a vonulat abba is, hogy a Fidesz külpolitikával foglalkozó képviselői az utóbbi pár évben igyekszenek a Fidesz 2001 óta megromlott imázsát javítani az amerikai politikai elit körében. A háború kapcsán a Fidesz ismét bizonyíthatta az amerikai érdekek melletti kiállását. Ugyanakkor a Fidesz szavazótáborának egy részét nem pusztán oroszellenesség, hanem globalizáció- illetve amerikaellenesség is áthatja, nem lesz könnyű tehát ennyiféle igénynek egyszerre megfelelni. Az Orbán-nyilatkozatra adott kemény orosz verbális reakció azt vetíti előre, hogy egy jövőbeni Fidesz-kormánynak hűvös orosz-magyar viszonyra kell számítania. A realitás azonban az, hogy Magyarország függése jelenleg jelentős az orosz energiaszállítástól, amit figyelmen kívül hagyni csak akkor nem hiba, ha a Fidesz már most tudja, hogy honnan szerez be Magyarország máshonnan energiát, illetve részletes elképzelései vannak a megújuló energiaforrások hasznosítására. Nyilvánosan legalábbis a párt még nem jött elő erre vonatkozó részletes elképzelésekkel (igaz, más párt sem). Mivel Magyarország a NATO és ez az EU peremvidékéhez tartozik, közelebb van a grúziai, illetve a majdani Oroszországhoz is kötődő konfliktuszónához. Ez nem hathat bátorítólag a
-4-
további külföldi befektetésekre, de a meglévő üzleti érdekeltségekre sem. Fennáll a lehetőség, hogy Magyarország besoroltatik a kockázatosabb térségbe. Ebben a helyzetben fontos lenne, hogy a pártok jobban összehangolják külpolitikai lépéseiket. Az ellenzéki német FDP a grúziai válság idején bevallottan is folyamatosan egyeztetett a kormánnyal, ezt Magyarországon nem látni. Az mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban oly sokat dicsért többpárti egyetértés a külpolitika fő vonalait illetően már nincs meg Magyarországon. Tekintettel viszont az orosz-amerikai szembeállás potenciális veszélyeire, nem ártana azt helyreállítani. Ehhez előbb persze az szükséges, hogy a pártok külpolitikusai érdemi egyeztetésekbe kezdjenek a kialakult helyzetről.
-5-
