A Grossglockner, ahogy a felhõkön túl glóriát von köré a Nap
A Pasterzen gleccser
Második fejezet Grossglockner “Ó Istenem, csak innét érjek egyszer haza!” Az enyhén szemerkélõ esõben és a közepes erõsségû szélben, ahogy haladtunk a jégen, úgy döntöttünk közösen, hogy amíg a jégen vagyunk és nem találunk fix táborhelyet, sokkal biztonságosabb, ha egymást összekötjük. Egy ötven méter hosszú dinamikus 10-es hegymászókötelet vittünk, és olyan 15-20 méterenként kötöttük rá magunkat a kötélre. Öten voltunk, Sipos Gábor, Tóth András, Bahta Tibor, Czanik Zoltán, s én jómagam, (a szerzõ). Ahogy haladtunk elõre és szép lassan mindenki felért a jégre, unokaöcsém, Zoli, amikor rálépett, a hegy és a jégfolyam látványa hozta ki belõle azt a mondatot, ami a fejezet cím alatt van: “Ó Istenem, csak innét érjek egyszer haza!” Ez a mondat sok mindent elárul arról, hogy milyen érzések kavarognak egy hegymászóban, amikor elindul egy hegy felé. Fõleg akkor, hogyha az õ számára ez egy igazából elsõ találkozás egy olyan heggyel, amirõl köztudott, hogy elég izgalmas és elég komoly kihívást jelent a meghódítása. Ahogy egyre beljebb haladtunk, egy érdekes meteorológiai látványnak voltunk a tanúi. Ugyan itthon Magyarországon már javában dühöngött a nyárelõ, jó idõ volt, átlagosan 30-35 fokos meleg, ott 2000 méter magasan, a gleccseren érzékelhettük, hogy fenn a Ferenc József Hütténél még igazából csak esõ esik abban a magasságban, de amikor elindultunk a hegy felé, akkor fokozatosan átléptük a hóhatárt. Mire elértük a gleccser elejétõl számított táborhelyünket, a hegy lábánál, akkor már intenzíven havazott, és nagyon zord, téli idõ kerekedett. Ez az idõjárás ott nem ritka, hanem elég gyakran fordul elõ. A hegyekben, a klímájukból adódóan nagyon változékony az idõ, és gyakran elõfordul, hogy egyik pillanatban még süt a nap és 20-22 fokos meleg van, ami nagyon jó idõnek számít ott. A másik pillanatban egy felhõ ha ráereszkedik a hegyre, képes akár 0 fokot, vagy 0 fok alatti hõmérsékletet is produkálni a legnagyobb nyárban. Nos, ahogy haladtunk a jégen, érdekes látvány volt, ahogy az 50 centitõl 1 méterig terjedõ gleccserszakadékokat átléptük, és nehéz lett volna megbecsülni a mélységüket, hiszen eléggé eltolódtak a hasadékok a gleccser mozgásának következtében. Volt olyan hely, ahol le lehetett látni 10-20 méter mélyre, de volt olyan hely ahol csak 3-4 méter mélyre lehetett lelátni. Ezen a 3-4 méteren látszott, hogy csak elfordul a gleccsertörés, de valójában sokkal mélyebbb lefelé. A mai adatok szerint a gleccser átlagos vastagsága meghaladja a 100 métert, de voltak idõk, - nem olyan régen -, pár évtizeddel ezelõtt, amikor 500-600 méter volt a gleccser vastagsága. A meteorológiában bebizonyosodott, hogy az üvegházhatásnak eredményeképpen ezeknek az alpesi gleccsereknek a vastagsága szinte évek vagy évtizedek alatt lecsökkent olyan mértékre, hogy az már visszafordíthatalan eredményt okozott. Így szemmel látható, akár a Grossglockner gleccserénél, akár bárhol máshol az Alpokban, hogy ezek a gleccserek, ha a melegedés üteme így folytatódik, és az idõjárási szélsõségek is így maradnak, akkor 1-2 évtizeden belül teljesen eltûnnek, és csak a legmagasabb hegyeknek az ormain fordul elõ majd 1-2 nyári hófolt, vagy pedig csak a legöregebb gleccserfolyamoknál lesz az, hogy csak 1-2 glecs-cserkezdeményt lehet majd látni, mivel a meleg levegõ hatására ezek a gleccserek erõsen apadóban vannak. Nos, ebben a szélsõséges körülményben, ahogy haladtunk tovább, nagyon jó érzés volt közeledni a hegy felé. Igaz, emlékeinkben felidéztük azt is, úgy érdekes
56
érzést is keltett a gondolat, mikor az elõzõ tavasszal három magyar hegymászó ugyanezt a hegyet akarta meghódítani, de a hegyhez vezetõ úton egy lavina lesodorta õket, és közel 20 méter vastag hótömeg temette maga alá mind a három hegymászót. Ezek a hegyi halálok nem igazán figyelmeztetõek arra vonatkozóan, hogy az ember veszélyes helyen jár. Inkább jelzések arra, hogy az emberi élet milyen törékeny, milyen veszélyes, és mennyire kiszámíthatatlanok a természet erõi. Nos, amikor elértük a táborhelyet, és felértünk a gleccsernek arra a szakaszára, ahol a hegyekbõl lezúduló lavinák telente annyi kõtömeget hordanak le, hogy a gleccser tetején szinte végeláthatatlannak tûnõ kõmezõk vannak. Ezek a kõmezõk, mint említettem, a lavinák által kerülnek le a gleccser tetejére, és azokon utazva érik el majd a gleccserpatakokat. Majd szép lassan porrá örlõdve lekerülnek a völgyekbe. Úgy délután 3 óra körül értük el a táborhelyet, és mikor felállítottuk sátrainkat körülnéztünk a gleccseren. Gyönyörû látvány volt számunkra a Grossglockner oldalából lejövõ, hófoltokból eredõ patak, ami körülbelül egy 20-25 méter magas vízesésben zuhant alá. Messzirõl lehetett hallani már a zuhatag hangját, igaz nem volt olyan nagyon széles, körülbelül 3 méter, és a gyönyörû vízesés a hegy látványával együtt olyan érzetet keltett bennem, mintha a hegy könnyezne. Nem fájdalmában, hanem talán emlékeiben él, s az emlékei közt ott élnek azok a régi idõk, amikor még több 10 méter hó borította szinte egész évben. A gleccserek még 500600 méterrel feljebb voltak a mai szintnél, s elérték a hegy oldalában a 2500-2700 méteres magasságot, szemben a mai 2000 méteres magassággal. Tehát igazából ebbõl is kiszámítható, hogy az, aki a hegyet akarja meghódítani a gleccser felõl, közel 2000 méteres tengerszinti magasságról kell, hogy induljon, s 1800 méteres szintkülönbséget kell megtennie a hegy ormáig. Másnap reggel mi is úgy döntöttünk, hogy nekivágunk ennek az útnak, igaz kísérletnek szántuk az egészet, nem az volt a fõ vezérleti terv, hogy mindenáron fel kell jutni, hanem inkább tapasztalatot szerezni, gyakorlatot, arra vonatkozóan, hogy késõbb, majd ha kiérünk a Nagy Hegyre, akkor ott legyen erõnk, és ott legyen meg minden tapasztalatunk, ami kell. Így tehát valójában ezt a mászást egy elõmászásnak tekintettük, egy gyakorlatszerzésnek, és nem a mindenekfeletti feljutás volt a célunk. Másnap reggel 9 órakor indultunk. Mind az öten összekötöttük magunkat ugyanazzal a kötéllel, és minden szükséges eszközt vittünk magunkkal, minden felszerelést. Az idõ rövidsége miatt csak erre az egy napra terveztük a mászást, és utána készülõdtünk hazafelé. Nos reggel 9 óra tájban indultunk neki a hegynek. Mindegyikünk ugyanahhoz a kötélhez volt erõsítve, mint amin elindultunk felfelé, azonos távolságban. A táborhelyünkön, lent hagytuk a sátrakat, hálózsákokat. Mivel igazából látható volt az is hogy az esély arra, hogy feljutunk a hegyre az körülbelül csak 0,5%, mivel a hegy csúcsa, és a magasabb sziklaormai egyre jobban felhõbe burkolóztak, és szemmel láthatóan a magasabb régiókban nagyon intenzíven havazott és fújt a szél. A szükséges felszerelés nálunk volt, mikor elindultunk, a jégcsavarokon át a hószögekig, a sziklaszögekig, frendekig, a sziklakalapácson, a jégcsákányokon át mindent vittünk. Ahogy haladtunk felfelé átlagosan száz méter szintkülönbség megtétele után beiktattunk egy-egy kisebb pihenõt, közben fényképeztünk, videóztunk, és eleinte még egész jól beszélgettünk. Majd, ahogy legyõztük az elsõ pár száz métert, a társaság kezdett egyre halkabb, és egyre csendesebb lenni. Mindenki a saját biztonságára ügyelve haladt felfelé. Körülbelül az elsõ komoly pihenõnk úgy 2300 méter magasságban lehetett, ahol egy közel 5 méter hosszú és 20-25 méter magas függõleges sziklatábla alatt
57
pihentünk egy negyedórácskát, és már érzékelhetõek voltak a fent dúló vihar jelei. Ugyan még nem éreztük a szelet, de már látható volt a fejünk fölött kavargó hó, ahogy néha szinte teljesen elfedi és láthatatlanná teszi a sziklaormokat. Majd a pihenõ után elindultunk felfelé ezt a sziklaormot jobbról megkerülve, egy közel 65 fokos dõlésszögû lejtõn, ami olyan térdmagasságig érõ fagyos hóval volt borítva. Körülbelül 100 méter hosszúnak tûnt, azon indultunk el felfelé. Az emelkedõ, amit kinéztünk magunknak, látszatra a feléig nyugodt ütemben tudtunk haladni, nem volt semmilyen szükséges tevékenység arra, hogy bármiféle biztosítószöget vagy hószöget valahová kihelyezzünk, és ahhoz kössük hozzá magunkat. Mikor a lejtõ felén túljutottunk, akkor úgy gondoltam - mivel a lejtõ már kezdett egy kicsit meredekké válni -, hogy elõmászásban felviszem a kötelet, ameddig lehet: az emelkedõ végén lévõ sziklapárkányig, ami körülbelül 2 méter magas és 10-15 méter hosszú volt, és mínuszosan dõlt kifelé. Mikor nagy nehezen sikerült felérnem rá, már éreztem, hogy valószínûleg ez a sziklapont lesz az utolsó támpontunk. Innen már csak lefelé fogunk menni, mivel a vihar ereje itt már érzékelhetõ volt. A befújó szél lökései óránként elérték a 80-90 kilométeres sebességet, és itt már javában benne voltunk a havazásban, ami szakadatlanul zuhogott. Amikor felértem a megcélzott sziklapárkányhoz, úgy körülbelül másfél méterre egymástól 3 sziklaszöget vertem be a falba, és ehhez készítettem magamnak fix standpontot. Mikor kiépítettem helyemet, jeleztem a többiek felé, hogy sorban jöhetnek fel. Míg jöttek felfelé, én biztosítottam õket fentrõl. Mikor szép lassan, sorban mindenki felérkezett ugyanahhoz a szöghöz, illetve az általuk készített standpontokhoz, mindenki kistandolta saját magát, és megbeszéltük, hogy az innen való továbbjutás csak akkor lehetséges, hogyha bárki érzi magában hogy van rá mód, esély arra, hogy van annyi ereje, hogy a viharba bele tud menni. Mivel fontosnak tartottam, hogy csak akkor szabad továbbmennünk, ha mindenki egyformán úgy érzi, hogy képes rá, mert ha a csapatban akárcsak egy ember is úgy gondolja, hogy nem biztos hogy fel tud menni, akkor annak az egy embernek már valamilyen belsõ vívódásai lehetnek, akár fizikailag, akár lelkileg. Tehát, már amikor kimondja, akkor valószínûleg ott egy létezõ probléma van, csak még nem biztos, hogy tudatosítani akarja saját magában. Mikor én ezt mindenkinek elmondtam, úgy gondoltam, hogy azt az embert, aki már ennyire bizonytalan, azt nem szabad egyedül hagyni, hanem valakinek mellette kell maradnia. Így tehát ha így döntünk, akkor ha csak egy ember is visszafordul, már csak három tud továbbmenni. Miután így elkezdtünk beszélgetni, míg néztük a felettünk tomboló vihart, és elfogyasztottuk maradék ebédünket, ami egy darab szõlõcukor és egy darab csokoládékocka volt, közös erõvel úgy döntöttünk, hogy most lemegyünk a hegyrõl, mert a továbbjutás már túl veszélyes, és bizonytalan. Annak nincs semmi értelme, hogy az ember egy olyan viharba menjen bele, amelyben nem tudja, nem látja, és nem érzi, hogy a következõ 10 méteren belül mi történhet vele. Ahogy kidugtuk a fejünket a sziklaszirtek mögül, szinte tombolt a szél. Olyan furcsa és érdekes hangja volt, mintha valami hatalmas élõlény morogna, és azt akarná tudtunkra adni, hogy innen a továbbindulást nagyon meg kell gondolni. Mikor ezt végiggondoltuk, és együtt, közös erõvel elhatároztuk, hogy lemegyünk, ugyanarra indultunk el lefelé, mint amerre feljöttünk. Elõször egymás után lebiztosítottam a csapat többi tagját, amíg leértek. Amikor végül én is elindultam lefelé biztosítás nélkül, egy kicsit próbáltam gyakorolni is. Lecsúsztam a havon. Amikor leértünk arra a biztonságos pontra, ahonnan már könnyedebben tovább tudtunk menni, érzékelhetõ volt a fenn eltöltött viharban és a szintkülönbség által
58
okozott problémák felszínre kerülése. Ezt nevezhetnénk hegyibetegségnek, és nevezhetnénk bármi másnak, de mindenképpen jelzés értékû dolgok történtek. Ezek a dolgok abban nyilvánultak meg, hogy az emberek döntõképessége az ilyen körülmények között nem mindig mûködik rendesen, nem mindig látja át, hogy saját dolgait mennyire tudja kivitelezni, vagy nem tudja kivitelezni. Ez nem azt jelenti, hogy velünk is történt valami ilyesmi, nem, nem történt semmi, csak érzékelhetõek voltak annak a jelei, amikor valaki nem abban az irányban indul el, amirõl elõtte beszélt, vagy nem azt teszi, amit elõtte megbeszéltünk. Ezek nem problémák, hanem csak jelzések, amelyek azt mutatják, hogy a hegyen az emberi psziché, az emberi lélek és az emberi fizikai teljesítõképesség szemmel láthatóan és érzékelhetõ módon megváltozik, de ezeket a változásokat nem mint negatívum kell bírálni, csak tudni kell, hogy minden embernek megvan a maga fizikai és lelki teljesítõképessége, és ezeknek a teljesítõképességeknek bizony a hegyekben határa van, és a határt a magasság szabja meg. Nos, amikor leértünk a hegyrõl, és visszatértünk táborunkba, egy újabb problémával kellett szembenéznünk, ami pontosan eldöntötte, hogy még mennyi idõnk van hátra, bár ez a probléma valójában kicsinek tûnik most, mivel, ha bármi adódna, akkor megoldható lenne - de ha az ember olyan extrémebb túrára indul el, akkor ezzel is számolni kell. Ez a probléma a következõ ez volt: a benzinadag. Amit magunkkal vittünk a hegyre, már ezen a napon érzékelhetõ volt a számunkra, hogy nem tart addig, ameddig szerettünk volna, hanem maximum még egy napra elegendõ. Ez is valahol azt sugallta, hogy nagyon nagy szerencse, hogy visszafordultunk, mert körül belül a hegy feléig ha feljutottunk volna, és ha ott bármit akartunk volna készíteni magunknak, akkor ott fel is használtuk volna az utolsó benzinadagunkat. Lefelé jövet a hegyrõl, vagy másnap, amikor még csak a táborbontással foglalkoztunk, nem lett volna igazán módunk arra, hogy valahogy folyadékhoz jussunk. De így, mivel még nem jutottunk fel olyan magasságig, ez a benzinadag még megmaradt, és kiszámítottuk, hogy még körülbelül másnap délig lesz elegendõ. Ebbõl a nagy tanulság az volt, hogy nagyjából adott az, hogy egy fõre számolva körülbelül mennyi a benzinadagja egy napra. Ez olyan 2-3 deci benzinadagot tesz ki, de csak akkor, hogyha nem egy helyben pihen, hanem folyamatosan megy. Ha egy helyben pihen az ember hossszú idõn át, de elég csak egy napig, akkor könnyedén elfüstöl 1 liter benzinadagot, mivel enni, inni kell, és a semmittevés miatt az ember gyakran próbálja ilyen pótcselekvésekkel elütni az idõt. Jégolvasztás, hóolvasztás, leveskészítés, kávékészítés, teaivás, és ezek az idõk ugyan - mindezekrõl bárki meg tudja magának magyarázni, hogy szükséges dolgok, de ha belegondol, kevésbé szükségesek! Mert ha az idõjárás engedné, akkor a semmittevés helyett mászna az ember, és akkor már nem ezzel foglalkozna. Tehát ebbõl adódik az, hogyha nem megmagyarázza magának az ember a dolgokat, akkor érzékelhetõ, hogy azok a folyamatok, amit a teafõzésre egy-egy nap pihenés alatt fordít, azok valójában mint pótcselekvések jelentkeznek. Pótcselekvés, ugyanis így akarja leplezni azt, hogy egy-egy kaland sikertelen volt, és ez a sikertelenség, bárhogy is nézzük, minden hegymászóra szinte kivétel nélkül hatást gyakorol - vagy csak azokra nem, akik úgy tekintenek a hegymászásra mint egy kalandra az életbõl, és minden kalandot vállalni kell valahol, annak pozitív és negatív oldalaival együtt. Amikor megdöbbenve tapasztaltuk, hogy elfogy a benzinadagunk, másnap úgy döntöttünk, hogy reggel korán, mikor felkelünk, elmegyünk egy nagy gleccsertúrára, és ha majd visszajöttünk, az utolsó benzinünket is elfüstölve teára, kávéra és egyéb
59
pótcselekvésekre, elindulunk hazafelé. Egész éjszaka lehetett hallani hol ritkábban, hol sûrûbben, ahogy a hegyvonulat távoli részébõl egy-egy lavina zúdult alá, és ezek a lavinák morajlottak az egész völgyön át. Reggel, mikor felkeltünk, a hegy gyönyörû szép hajnali fényáradattal köszöntött minket. Csodálatos volt nézni a Grossglockner csúcsát, ahogy fent minden aranyszínben ragyogott. Olyan érdekes volt elgondolkodni azon, hogy miért kapta a hegy a Grossglockner nevet, a Nagy Harang-ot, hisz tényleg olyan a csúcs, mint egy igazi harang, ami jelt ad az embereknek ég és föld között, jelt ad arra, hogy aki ide fel akar menni, annak nagyon sok belsõ dologgal kell szembenéznie, sok olyan gondolatát kell tisztáznia, ami kétségek között van. Hisz ennek a hegynek a megmászása nem veszélytelen dolog, mivel nem egy esetben már ezen a hegyen emberek haltak meg. Igaz, a dolog abszurditása, hogy a feljegyzett adatok szerint a hegy elsõ halálos áldozata valamikor az 1700-as években a hegy meghódítására indult expedíciónak az egyik tagja volt, aki éjjel megdézsmálta a teherhordókkal felvitt alkoholkészletet, és olyannyira, hogy reggelre fagyottan találták a hóban. Igaz, abban az idõben a hegyre indulók még nem levesport, csokoládét, vagy fõtt rizst vittek magukkal, hanem birkasültet, ürücombot, vörösbort és sok más ilyen dolgot. Ja, még elõfordult az is, hogy tûzifát hordtak, ami számukra elérhetõ pótcselekvés volt a kor szellemének megfelelõen. Igaz, az az expedíció sem ért föl. További érdekesség a heggyel kapcsolatban, hogy a hegy elsõ meghódítója valamikor az 1800-as évek közepén egy heiligenbluti lelkész volt. Õneki sikerült legelõször feljutni a csúcsra. Ez is egy ilyen eszmefuttatás csak, hogy a harangot legelõször egy szerzetes tudta “megkongatni” a mai írott feljegyzések szerint. A hegy történetéhez még annyi hozzátartozik, hogy nemcsak a mai értelemben tulajdonítanak neki ilyen vallási jelentõséget, - a harang szimbóluma kapcsán -, hanem már a régi korokban egyfajta kultikus vagy szent helynek számított. Nagyon sok olyan feljegyzés található ami azt bizonyítja, hogy az Alpok vonulatában ez Ausztria legmagasabb hegycsúcsa, ami valamikor a régi idõkben fontos és kultikus támpont volt a kor emberének a számára. Visszatérve a napfelkeltéhez, ahogy csodáltuk az aranyló színeket, a kék eget, s körben a vakítóan fehér havat, a gyönyörû Szent Johannita-hegy fehér megjelenését, hisz a hegy a tetejétõl, a csúcsától egészen a gleccserfolyóig csupa hó és jég, mintha egy igazi szent uralná az egész völgyet. Sétánk alatt még egy dolog bebizonyosodott, óvatlanságunknak megint meg lett az eredménye, amibõl érdemes volt tanulni, és mi le is vontuk belõle a megfelelõ konzekvenciát: A gleccser és a hegy oldalához közel érve fotózgattunk, és volt egy érdekes esete ennek az egész gleccsertúrának. A táborunktól a Szent Johannita felé vagy úgy 500-600 méterre, a gleccser bal oldalán sétáltunk, kötél és minden felszerelés nélkül, ez utóbbiról most már tudjuk, hogy a legnagyobb hiba, a legnagyobb oktalanság, amit egy hegymászó csak el tud követni. Fotózgattunk, nézegelõdtünk és a gleccserfolyam hátán lévõ hatalmas kõtömböket csodáltuk, mikor úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a gleccserrõl, és felmegyünk egy kicsit a hegy oldalán pár méter magas-ságba. Megnézzük, hogy - a régi idõkben - pár száz évvel ezelõtt, mikor a gleccser magasabban volt, hogyan csiszolta simára a sziklákat. Felfelé menet nem volt semmi probléma, élveztük a napot, a kék eget és a havat. Mikor elindultunk lefelé, találtam egy körülbelül 30 centiméteres x 30 centiméteres szinte tökéletesen átlátszó jégszakaszt, ami alatt a sziklának minden egyes darabját lehetett látni. A vastagsága lehetett 10 centiméteres, de lehetett 50 cen-
60
timéter is, igazából nem lehetett meghatározni, s mikor ezt le akartam fotózni, miközben kerestem magamnak a fix megállási helyet, egyszer csak azt vettem észre, hogy nem veszek észre semmit, mert beszakadtam egy gleccserhasadékba, és ott kalimpáltam a semmi fölött. Csak az volt a szerencse, hogy a két könyökömmel meg tudtam akadályozni a zuhanásomat. Gyorsan kifordultam a gleccserszakadékból, és csak akkor láttam megdöbbenve, hogy a gleccserszakadék nemcsak olyan széles, mint amibe beszakadtam, hanem annál sokkal-sokkal szélesebb, csak a hópárkány, amin a könyököm volt, az nem szakadt be még a gleccserbe, mert eléggé fagyott volt még ahhoz, hogy elbírjon. Igazán nem voltam kíváncsi arra, hogy megnézzem, milyen széles a gleccserhasadék, belevilágítottam ugyan, de a lámpafény nem talált lefelé támpontot. Sötétség volt mindenhol. Ekkor már nyilvánvaló volt számomra, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy nem hoztunk kötelet, és nem volt nálunk se jégcsákány, se hágóvas, se egyéb más felszerelés. Mivel úgy gondoltuk úgyis, hogy nem távolodunk el olyan messze a táborunktól, és bármi történik, akkor azt így még meg tudjuk oldani. Hát így utólag visszagondolva erre, érdekes lett volna az, hogy mi történik akkor, hogyha teljesen beszakadok abba a gleccserhasadékba, és zuhanok 40-50 métert! A kötél, ami nálunk volt, az 50 méter, meg volt nálunk még egy plusz 50 méteres, de igazából bármi megtörténhetett volna. Mire onnan a táborunkig valaki elmegy, majd visszajön, az minimum egy fél órát vett volna igénybe. Ha bármi történt volna az alatt a fél óra alatt, amibe belegondolni sem éppen kellemes. Tehát levonva belõle a konzekvenciát, egy külön tanulnivaló és figyelmeztetés arra, hogy a hegyekben bármilyen könnyûnek is tûnik egy túra, nem szabad úgy tekinteni arra az útra, hogy az egy kényelmes kis kirándulás, és nem szabad feladni érte az óvatosságot. Tehát sokkal fontosabb, hogy az ember óvatos legyen, éber legyen, mindig betartsa azokat a szabályokat, amiket egy hegyen be kell tartani! Elsõdleges szempont az, hogy körültekintõ és megõrzi saját éberségét és döntõképességét. Mikor befejeztük a túrát a gleccseren, és visszaértünk a táborba, elfüstöltük maradék benzinünket kávéra, teára egyéb ilyen apróságra. Tóth András még egy kisebb mélyedésbe összegyûlt gleccservízben is megfürdött, vidámsága, vagy éppen másnak a jeleképpen. Miután összepakoltuk sátrainkat, elindultunk vissza a Ferenc József Hüttéhez. Még elõttünk állt a gleccseren visszafelé egy olyan másfél-két kilométeres távolság, és egy közel 500 m-es szintkülönbség. Amirõl azt hittük, hogy könnyû lesz ott felmenni. De utólag kiderült, hogy nem is volt olyan könnyû. Még mindig szép, napos, kellemes volt az idõ, és nagyon sok turista merészkedett le a Ferenc József Hüttétõl. A kilátótól egészen a gleccserig. A gleccser szélén ott sétáltak, csodálták a tájat. Ezt mind csak azért említem meg, mert volt egy iskoláscsoport tanárnõjük vezetésével. A tanárnõ megállította a csapatban hátul jövõ Sipos Gábort, és Bahta Tibort, és szinte mint egy kirakati bábu úgy mutogatta el a diákjainak mennyi minden kell ahhoz, hogy valaki fel tudjon menni a hegyre. Milyen eszközöknek kell nála lenni. Nagy vidáman, mutogatta a hágóvasat, az alumínium hószögeket, a jégcsákányokat, a sátrat, és a többit. Nagyon intenzíven, szinte otthon volt a témában, mint a gyerekeknek bemutatandó nyílt, természetes oktatópéldaként. Ez alatt a rövid idõ alatt mi elértük a gleccser végét, ahol az emelkedõ kezdõdött, és pár perces sétát tettünk oda, ahol a gleccserpatak ered. Amikor elértük az emelkedõt, tartottunk egy rövidke sétát, és a sziklába vájt lépcsõkön elindultunk felfelé. Mivel a hátizsák az eléggé nehéz és nyomós volt, a
61
A Grossglockner a Ferenc József Hüttébõl nézve
fölfelé vezetõ út 500 méterének a “kisétálása” jó másfél-két órát vett igénybe, és néha meg kellett állni egy kicsit kifújni magunkat, és pihenni. Nagyon sokféle ember fordul meg itt a hegyen, mindenféle náció, a Föld minden pontjáról jönnek ide. Egyes turisztikai statisztikák szerint Heiligenblutba, a Grossglocknerhez legközelebb esõ faluba évente egymillió ember zarándokol el, hogy megnézze a hegyet: az Alpok egyik leglátványosabb, és legérdekesebb hegyét. Amikor felértünk, nagyvidáman elszívtuk szokásos szivarunkat, ami lassan szokássá vált közöttünk. Mindig, amikor egy hegyrõl lejövünk és elérjük a biztos pontnak számító parkolót, akkor egy-egy szivart elfüstölünk. Elelmélkedtünk, és arról beszélgettünk, hogy milyen volt a hegyen lenni. Mindig szóba kerül az, hogy milyen jó lenne most visszafordulni, és újra felmenni a hegyre, bármeddig is. Most azt elemeztük, hogy ebben a jó idõben hozzávetõlegesen meddig jutottunk fel, és egyöntetûen megállapítottuk, hogy a hegynek közel a feléig jutottunk fel, és ez egy aránylag jó mászásnak számított abban az idõjárási körülményekben, amiben nekiindultunk. Ekkor aztán bepakoltuk cuccainkat a kocsiba, átöltöztünk kényelmesebb ruhába, a hegymászó-bakancsokat lecseréltük kényelmesebb cipõkre, a ruhákat farmerre és pólóra, s elindultunk le a faluba. Megálltunk egy pillanatra a három magyar hegymászó emlékére állított táblánál, és arra gondoltunk, hogy milyen jó lett volna, hogyha azok is feljutnak a csúcsra és nem történik az, ami megtörtént. A hegyrõl lefelé jövet még 6-7 óra autózás várt ránk, hogy újra Sopronba érkezzünk. Hazaérve ismét nekiálltunk szokásos edzésünknek, a futásnak, és a sziklamászásnak. Szinte minden hétvégén egy-két napra elutaztunk Csókakõre, mivel az az egyetlen sziklamászó hely, ami hozzánk közel esik, és eléggé sokféle nehézségû falat lehet rajta mászni. De már itt pontosan megterveztük, hogy mikor és hányan indulunk a Mont Blanc-ra. Meglepetésként a csapatba Anikó került be, Gábor felesége, és így közösen terveztük már a Mont Blanc túrát. A túrára való felkészülésben nagyon nagy fontosságot tulajdonítottunk a sziklamászásnak, és annak, hogy minél jobb erõnlétben legyünk. Mivel a “sosem lehet tudni” elv alapján, úgy éreztük, hogy a legfontosabb dolog a hegyen, hogy az emberben legyen elég erõ és kitartás ahhoz, hogy tovább tudjon menni. Mert egyedül így tudja csak legyõzni azokat a nehézségeket, amelyek rá várnak. Igaz, akkor még nem gondoltuk, hogy a legnagyobb nehézségek nem fizikai síkon történnek meg, hanem sokkal inkább lelki vagy
64
szellemi síkon fognak megnyilvánulni. A felkészüléssel eltöltött idõ nem igazán érzékeltette velünk az idõ múlását és közelségét, egészen addig, míg körülbelül 4-5 hétre nem kerültünk az általunk kitûzött idõponttól. Innentõl már kicsit felperegtek az események. Sokkal lázasabban és sokkal intenzívebben készültünk, és készülésünk nem abban nyilvánult meg, hogy sokkal intenzívebb fizikai munkát végeztünk, hanem abban, hogy a szellemi ráhangolódást, a hegyen való gondolkodást kifejlesszük. Akár meditációval, akár elmélkedéssel, akár a felkészülés bármilyen más formájával fûszereztük azt, hogy miképp készüljünk fel a hegyre. Ahogy múlt az idõ, egyre többször került elõ a Mont Blanc térkép, és egyre többször nézegettük az utakat. Nem döntöttük el pontosan, hogy melyik úton megyünk, nem igazán döntöttük el azt sem, hogy hogyan fogunk nekivágni a hegynek. Azt tartottuk fontosnak, hogy érjünk ki Franciaországba, legyünk Chamonixban, és majd az idõjárás és az egyéb körülmények határozzák meg azt, milyen módon fogunk elindulni a csúcsra vezetõ úton. Itt elsõsorban az egyébbe azt értem a legfontosabbnak, hogy mindig kell számolni egy túránál azzal, hogy ugyan nekiindul egy fix létszámú csapat, de elõfordulhat az, hogy vannank emberek akik meginognak, amikor meglátják a hegyet. Ez lehet fizikai félelem, lehet szellemi félelem, hogy úgy érzi, nincs benne elég erõ vagy kitartás, vagy fizikailag úgy érzi, hogy õ gyenge és túl nagy kihívás az õ számára a hegy meghódítása. Egyre többször beszélgettünk arról felkészülésünk során, hogy valójában a hegyre csak akkor tudunk feljutni, ha a csapatunkat egységnek tekintjük, és azon belül minden megbeszélés visszavonhatatlan döntésnek számít. Tehát nem fogjuk megvétózni egy-egy kimondott döntésünket, hanem azt elfogadjuk úgy, ahogy van, és nem fogunk vitákat nyitni arról, hogy az egyik percben miért döntöttünk így, és a másik percben miért döntöttünk ugyanarról a témáról amúgy. Fontosnak éreztük, hogy az összhangot, az egységet magasabb szintre vigyük, és ennek a magasabb szintnek az érdekében nagyon sokat próbáltunk úgy mászni, hogy csak figyeltünk a másik mozdulataira, mert elõfordulhat, hogy a távolság, vagy egyéb más problémákból adódóan nem jut idõ, hogy valaki verbálisan hangokkal kommunikáljon. Figyelni kell a másik mozdulatait, rezdüléseit, a gondolatait, hogy talán az elõtt is lehet segíteni valakinek, mielõtt az segítséget kérne, és akkor sokkal gördülékenyebben, nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban tud menni egyegy expedíció. Mikor elérkezett az idõpont, és már csak egy hét volt hátra, akkor már a fizikai felkészülést lényegében leállítottuk és csak a szellemi és a lelki felkészülés maradt. A lelki felkészülés a nem abból állt, hogy állandóan azon elmélkedtünk, hogy ez a hegy már nagyon-nagyon veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tûnik. Igaz, volt ezekben az idõkben egy rádió és televízió hír is, mely arról szólt, hogy öt ember a hegyen, a csúcs közelében viharba került, és mind az öten eltûntek, illetve egyet holtan találtak meg, a másik négyet meg sem találták. Ez a hír ugyan nem keserített el minket, és nem kedvetlenített el, és el sem tántorított a hegytõl. De valamilyen úton-módon, érezhetõen rányomta a társaságra bélyegét. A felkészülés, mind lelki, mind szellemi síkon kezdett komolyabbá válni, ami nem abban nyivánult meg, hogy sokkal többet foglalkoztunk magával a halál gondolatával, hanem azzal próbáltunk meg mélyebben kapcsolatot teremteni, mint gondolati szféra, hogy valójában jól érezzük magunkat a hegyen. Akkor a hegymászás öröm lesz a számunkra, nem pedig valamiféle kínlódás. Ezeknek az elmélkedéseknek az eredményeképpen el tudtuk érni azt a pillanatot, hogy nem az volt a fontos, hogy feljussunk a csúcsra, hanem az, hogy szó szerint maga a mászás szabadsága legyen az elsõdleges számunkra. Az, hogy megmérettessük magunkat
65
mindenféle téren, és ennek a megmérettetésnek, ha az lesz az eredménye, hogy félúton visszafordulunk saját hibánkból, vagy a természet erõinek zordsága által, akkor azt ne mint negatív dolog éljük meg, hanem pontosan tudjuk, hogy hol vannak a korlátaink, és a határaink, és mi az, amin változtatni kell. Ellenben, ha feljutunk a hegyre, azt ne úgy könyveljük el, mint saját magunk önzõ eredménye, hanem tudjunk azokra is gondolni, akik lehetõvé tették, hogy feljussunk ide a hegyre; barátok, ismerõsök, rokonok, szülõk, bárki más, akik szolgáltattak annyi példát a számunkra, mely lehetõvé tette, hogy eljussunk a hegyre. Akár morális, akár fizikai értelemben. Így utólag visszagondolva, talán az egyik legfontosabb felkészülés, hogy ha az ember tiszteli a világot, akkor tisztelni fogja a hegyet, és ha tiszteli a világot, és a hegyet benne, akkor tiszteli önmagát, és tudja, hogy a világot nem legyõzni és szétmorzsolni kell, hanem annak szépségét kell felismerni. Hisz senki sem véletlenül tart ott, ahol tart, mert mindennek oka és célja van a világban, és ennek az oknak és a célnak az ember nem adhat saját maga által ideologizált nevet, mert valójában mindennek csak egy oka és egy célja van, hogy az ember szabaddá tudjon válni. Igazából a hegyen tudja megtanulni a hegymászó azokat a dolgokat, amiket akár a szüleitõl, akár a barátaitól, ismerõseitõl, rokonaitól látott. Mint például azt, hogy a szabadságot nem úgy kell értlemezni, hogy elhibernáljuk magunkat, mint az egyik embert a másiktól, mint egy-egy jégtömb amikor különválik, hanem valójában egység vagyunk, és ennek az egységnek a létét a hegymászó a hegyen pontosan tudja és érzi, hogy mit jelent. Valójában azt, hogy mindenki felelõs mindenkiért.
66
Grossglockner vonulat
Kicsit kapaszkodunk a Grossglokneren
Kicsit körülnézünk ...
A Szent Johanita
In Memoriam
A Grossglokner
