A görög dráma
Athéni képzômûvészet
Fríz: az antik épületek koszorúpárkánya alatt körben futó dombormûves sáv.
Müron: Diszkoszvetô
Mikor az athéni demokrácia fejlôdése csúcsára ért, a képzômûvészet is fénykorát élte. 480-ban az athéni Akropoliszon álló templomokat a perzsák feldúlták, felégették. A felszabadult nép most elhatározta, hogy a romok helyére márványból pompásabb templomokat épít. Periklész az építéssel Iktinoszt bízta meg, a szobrok készítésével pedig Pheidiászt (fejdiász). A Parthenón templom maradványai az Akropolisz hegyén ma is lenyûgöznek harmóniájukkal, nagyszerû arányaikkal és mértéktartó pompájukkal. Pheidiász híres szobrai azonban nem maradtak ránk, csupán Athéné Parthenosz márványból készült római másolata. Fennmaradt viszont a Parthenón belsô frízébôl néhány töredék. Ezen a márványszalagon az évente megtartott Athénéünnep eseményei voltak kifaragva, a felvonulás meg a különféle versenyek. Az egyik töredéken négy vágtató lovat látunk a kocsiba fogva: a mozdulatok szabadok, a formák valószerûek. A kocsihajtó egyik karja pajzsot tart, köpenye duzzad a szélben. Ezek a félig-meddig épen maradt részletek is sejtetik a mûvész bámulatos tudását. – Nem ismerhetjük eredetiben az athéni Müron alkotásait sem, legfeljebb a Diszkoszvetô római
A Parthenón. Építette: Iktinosz és Kallikratész Kr. e. 447–432 között Periklész megbízásából. A görög dráma
51
Kocsihajtók. Részlet a Parthenón frízébôl (Kr. e. 440 körül)
Hégészó síremléke (Kr. e. 420 körül)
A milói Vénusz. Görög márványszobor a Kr. e. 1. századból
52
AZ ÓKOR IRODALMÁBÓL
kori másolatából következtethetünk arra, hogy a görög mûvészek az emberi testet már minden helyzetben, minden mozdulatban híven tudták ábrázolni, s ezenkívül már a belsô érzelmek világát is képesek voltak szemléltetni az alakokon. Errôl gyôzhetnek meg bennünket az 5. századból szép számmal fennmaradt vázaképek vagy Hégészó síremlékének elbûvölô szépségû dombormûve. Az egyszerû sírkôbôl is remekmûvet teremt a mûvész, ha a mozdulatban meg tudja láttatni „a lélek tevékenységét”.
Szophoklész: Oidipusz király Babits Mihály is e „szörnyû, barbár mesét” feldolgozó „sorsdrámára” gondol, mikor a „tökéletesség” kivételes pillanatáról ír: „A világirodalomnak voltak más nagyjai, egyenrangúak Sophokléssel, talán gazdagabbak… De a tökéletesség egyedül az övé.”
Szophoklész Oidipusz király címû tragédiája kb. 20 évvel késôbb született (Kr. e. 420-as évek elején mutatták be Athénban), mint az Antigoné, cselekménye azonban annak történelmi-mondai elôzményeit tartalmazza. Ezt tartják az író legkülönb alkotásának, Arisztotelész óta mindenki által dicsért és bámult remekmû. Mindenekelôtt kitûnô jellemábrázolása s a szerkezeti felépítés virtuóz technikája emeli a többiek fölé. Arisztotelész tragédiaelméletének az Oidipusz a mintadarabja, Poétikájában a legtöbbször erre a mûre hivatkozik, ha sikeres, mûvészileg szerencsés megoldásokra keres példát.
Elsötétülô látásmód Az emberi sors tragikuma, a boldogság, a szerencse bizonytalan, ingatag volta, a lét lehangoló szomorúságába való fájdalmas beletörôdés szólal meg az Oidipusz királyban, s ez a sötétre festett életérzés az írói világszemlélet elkomorodásáról, keserû pesszimizmusáról vall. Az Antigonéban a hôsnô halála miatti fájdalmat legalább némileg enyhítette a humánum diadala, a gôgös zsarnok jogos és megnyugtató bûnhôdése, az Oidipusz végén azonban nem ragyog fel semmiféle reménysugár. Igaz, hogy az események lezárulásakor, a mû végén a nézô, az olvasó eljuthat arra a következtetésre, hogy Laiosz vétlen gyilkosának leleplezôdése, jogos-jogtalan vezeklése megszüntette a város fertôzetét, véget vetett a döghalálnak, errôl azonban egy szó sincs már a darabban, a végsô kicsengés fôképp az emberi sors tragikuma, boldogtalansága.
Peloponnészoszi háború Ehhez az elsötétülô írói látásmódhoz hozzájárult a mû megszüle-
Thuküdidész (Kr. e. ?460–?396), e kor kitûnô történetírója, ki maga is mélységes pesszimizmussal ítélte meg az emberi természetet, A peloponnészoszi háború címû mûvében siralmas képet fest a háború alatti Athén közállapotairól:
tésének történelmi kora is: az egész görögséget vérbe borító peloponnészoszi háború idôszaka. – A két nagy városállam, Athén és Spárta fokozódó féltékenységgel figyelte a másik politikai befolyásának növekedését. A görög poliszok belpolitikai küzdelmeiben az arisztokraták mindig Spártát, a demokraták Athént hívták segítségül. Mikor az Athén által blokáddal sújtott kis dór város, Megara Spártához fordult támogatásért, Kr. e. 431-ben kitört az ún. peloponnészoszi háború. A spártaiak sorozatosan be-betörtek Attikába, feldúlták a szántóföldeket, elpusztították a gyümölcsösöket, még az olajfa- és a szôlôültetvényeket is kivágták. A földjeikrôl elûzött földmûvesek Athén falai közt kerestek menedéket, s a zsúfolt városban hamarosan (a háború második évében, 430-ban) pestisjárvány tört ki, melynek Periklész is áldozatul esett. Hellasz vezetô városa súlyos válságba sodródott, a magasból a mélybe zuhant: megrendültek a társadalmi rend alapjai. „Athénban váratlanul tört ki [a járvány], s elôször a Peiraieuszban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnészosziak
megmérgezték a víztárolókat – mert azon a helyen akkor még nem voltak források –, késôbb azonban a város felsô részére is átterjedt, s egyre több embert raA görög dráma
53
gadott el. […] Maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. […] A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik eddig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Sen-
ki se volt hajlandó elôre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielôtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektôl való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bûneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az elôre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életbôl, amíg le nem sújt rájuk.” Thuküdidész: i. m. II. 48., 52–53. l.; Muraközy Gyula fordítása
A drámai szituáció Hasonló a helyzet Oidipusz király városában, Thébaiban is a tragédia cselekménye idején: itt is pestisjárvány pusztítja a lakosságot. Minden dráma egy tér-idô szerkezetben lezajló, szereplôk által végigvitt cselekmény céltudatosan megkomponált rendszere. A drámai történet indítása különösen hangsúlyos mozzanat. A cselekmény egy olyan alaphelyzetbôl, ún. drámai szituációból bomlik ki, amely a hôst vagy hôsöket cselekvésre, akcióra készteti. Ez a szituáció az Oidipusz király prologoszából derül ki. Thébaiban dögvész dúl, a város véres zavarok poklába zuhant. A tereket, templomokat szent ének s hangos siralmak öntik el, „s a fekete Hádész sírással, jajgatással gazdagul”. A kétségbeejtô jelen magyarázata a múltban rejtôzik: a Delphoiból visszatérô Kreón azt az isteni jóslatot hozza, hogy a döghalál oka Laiosz király megbosszulatlan halála. Oidipusz király, aki annak idején – kb. két évtizeddel ezelôtt – egyszer már megmentette a várost „a kemény dalnok harácsától”, a Szphinx pusztításától, megígéri népének, hogy megszünteti a fertôzetet, felkutatja és megbünteti Laiosz gyilkosát. Törekvése, hogy visszaállítsa a megbomlott harmónia elôtti erkölcsös, tiszta életet, méltó hozzá, sôt mint uralkodónak ez kötelessége is. 54
AZ ÓKOR IRODALMÁBÓL
Új típusú konfliktus Az ellenfél, a tettes azonban, akinek múltbeli bûnös cselekedete teremtette meg az adott szituációt, ismeretlen, és már nem cselekszik. Éppen ezért az alaphelyzetbôl kiinduló drámai harc ebben a mûben nem két, egymásnak szembeszegülô akarat egymás elleni tettsorozatából adódik (mint pl. az Antigonéban), hanem abból, hogy a drámai küzdelem egyes állomásai (epeiszodionjai) egyre közelebb viszik Oidipuszt az ismeretlen gyilkoshoz. E drámának az adja meg sajátos, a világirodalomban egyedülálló feszültségét, hogy a nyomozó és a keresett tettes ugyanaz, így a konfliktus mindkét oldala egyetlen személyben jelentkezik. Végül is a fôhôsnek rá kell döbbennie saját borzalmas múltjára, s az „ismeretlen Oidipusz” legyôzi, végsô romlásba dönti a város megmentôjét, jóságos, bölcs királyát.
Idôszerkezet Az eddigiekbôl is nyilvánvalóvá válik a darab sajátos idôszerkezete: az ellentétes irányú mozgás az idôben. Mialatt a cselekmény fokozatosan elôrehalad a jelenben, ugyanolyan mértékben haladunk visszafelé is az idôben: a múlt egyre mélyebb rétegei tárulnak fel a mind szenvedélyesebbé váló nyomozás során. Minden lépés, amelyet vállalt kötelezettsége érdekében elôre tesz Oidipusz, saját ismeretlen múltjához, vétlenül elkövetett bûneihez közelíti. A régen lezajlott s állandóan kísértô múlt a szereplôk szavaiból kel életre. A dialógus egyszerre visszafelé és elôre visz: felidézi azt, ami volt, és sodorja a fôhôsöket (Oidipuszt és Iokasztét) addig a pontig, ahol drámájuk véget ér. A cselekmény kétirányú menetét, elôre és hátrafelé mozgását késleltetô mozzanatok lassítják: a segítô, jó szándék rendre visszájára fordul, a mentségekbe kapaszkodó remény minduntalan szertefoszlik, a fôhôs a hamis látszat és a kegyetlen valóság kettôs malomköve közt ôrlôdve zuhan ismeretlen önmaga mélységeibe. Ez az állandó föl-le lüktetés, hullámzás egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó-nézô felcsigázott érdeklôdését, noha a kezdet kezdetétôl fogva tisztában van a szörnyû véggel. A korabeli nézôk nagyon is jól ismerték a mitikus történetet, s nem is ezt, hanem a készen kapott anyag újszerû megvilágítását, az arányok átrendezését, a mûvészi kompozíciót s az aktuális erkölcsi problémák felvetését és korszerû megoldását értékelték elsôsorban.
Szerkezeti felépítés Tekintsük át az Oidipusz király szerkezeti felépítését az elôbbi két szempont (az elôre és hátra mozgás, illetve a remény és ennek pusztulása) figyelembevételével!
A görög dráma
55
„A tragédia ugyanis leginkább egyetlen nap idejére terjed, vagy csak kevéssel haladja meg.” Arisztotelész
1. epeiszodion (216–642. sor): a drámai harc kezdete.
Prologosz (1–150. sor) – expozíció (bevezetés); drámai szituáció. – Színhely: a thébai királyi palota elôtti tér. Az ott felállított oltár elé és a palota lépcsôire egy öreg pap vezetésével gyerekek és ifjak telepednek le – gyászruhában, kezükben fonállal összekötött olajágakat tartva – mint oltalomkérôk. – A darab jelen ideje néhány óra csupán. A pusztító pestis miatt a nép Oidipuszhoz fordul segítségért, hiszen a múltban (nagyjából két évtizeddel ezelôtt) már hasonló veszedelemtôl mentette meg a várost. Kreón „jó hírt” hoz Delphoiból, Apolló jóshelyétôl a reménység kifejezéseképpen „bogyós babérral koszorúzva homlokát”: a város megmenthetô, csak fel kell kutatni és meg kell büntetni Laiosz király gyilkosát. – Közben a múlt újabb részleteire derül fény: a király idegenben halt meg, kísérôi egy kivételével mindnyájan odavesztek, útonállók, gyilkosok ölték meg ôket. (Érthetô, hogy a megmenekült szolga többek támadásáról beszélt annak idején, mert félt a gyávaság vádjától.) – A hír hallatára bizakodás, megnyugvás, megkönnyebbülés lesz úrrá a népen, Oidipusz ugyanis megígéri, hogy mindenáron felkutatja – saját érdekében is – a gyilkosokat. Ez Oidipusz elsô lépése saját romlása felé. Parodosz (151–215. sor): A kar aggódva kérdi, hogy mit tartalmazhat az isten üzenete, majd könyörögve fordul segítségért Athénéhez, Artemiszhez és Apollónhoz. A pestis okozta csapás szívbe markoló leírása után himnikus imával kéri az isteneket – a végén Bakkhoszt, Thébai védôistenét –, hogy fékezzék meg a romboló Árészt. Oidipusz, aki eddig csak „vak hírbôl”, mendemondából ismerte – biztos adatok hiányában – a Laiosz-gyilkosságot, felszólítja a város népét (a kart), hogy mindenki mondjon el mindent, amit tud. Ezután átkok sorát zúdítja az ismeretlen gyilkosra („Zúzza sárba hitványul hitvány életét!”), de szózatának minden kijelentése, megtorlást ígérô szidalma – majd – saját fejére fog visszahullani. Új reményt és megkönnyebbülést jelent Teiresziász érkezése. A vak jós, ki mindent vizsgál, tudhatót és mondhatatlant, égi s földi titkokat, s „kiben egyedül él az igazság minden emberek között”, jóserejével megmenthetné a várost. Az igazságot azonban – épp a király érdekében – nem akarja feltárni, de Oidipusz durva és alaptalan rágalmaira mégis szemébe vágja, amit tud és lát: „…e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!”; „…a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!”; „…azokhoz, akiket szeretsz, Rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.”
56
AZ ÓKOR IRODALMÁBÓL
Az elôbbi remény a visszájára fordul, de Oidipusz lelki vakságában mindezt Kreón által ösztökélt személyes támadásnak véli. A vád elsô hallásra oly meghökkentô és képtelen, s a családtagjaihoz fûzôdô viszonyra vonatkozó kijelentések annyira homályosak és talányosak, hogy mindez a király számára szinte ôrültségnek tûnik. Teiresziász egyébként is rejtélyesen, tények, bizonyítékok nélkül beszélt. A múltra Oidipusz egyetlen tétovázó, elbizonytalanodó kérdése utal, s ez származására vonatkozik. Mintha kételkedne abban, amiben eddig soha, hogy édesapja Polübosz, korinthoszi király, anyja pedig Meropé: „Apám? Anyám? … Megállj hát! … Ki szült engemet?” 1. sztaszimon (463–511. sor): A kar a gyilkos szánalmas helyzetérôl énekel, de Teiresziász szavaira maga is elbizonytalanodik. Végül képtelen hitelt adni a vádaknak. „Soha nem hihetek róla gonoszt” – ezekkel a szavakkal zárul a kórus. 2. epeiszodion (512–862. sor): a drámai harc fokozódása.
Kreón önérzetesen és bölcsen, higgadtságát megôrizve utasítja vissza Oidipusz goromba vádjait. Iokaszté szavaiban újra felcsillan – ha rövid idôre is – a bizakodó remény. Itt még nem a katasztrófa elhárításának céljából, hanem az ôszinte meggyôzôdés, a segítô jószándék vigaszával vonja kétségbe a jóslatok, az „isteni üzenetek” érvényességét: „…tanuld meg, halandók között / Nincs senki jós, nincs, aki rejtelmekbe lát!” S példaként elmondja a rájuk súlyosodó hajdani, de meg nem valósult jóslat borzalmát. Iokaszté érveibôl a véres múlt további mélységei tárulnak fel: Laioszt nem saját fia ölte meg (ez három napig sem élt), hanem ismeretlen rablók „egy hármas keresztúton” Phókisz vidékén, „hol az ágas út Delphi iránt és Dauliából összejô”. Négy kísérôjébôl csupán egy hírhozó maradt életben. A vigasznak szánt felvilágosítás ellenére a keresztút említése és az idôegyezés (Laiosz halála csaknem egybeesett az ô trónra lépésével) iszonyú gyanút kelt Oidipuszban: hátha ô a gyilkos (még fogalma sincs arról, nem is lehet, hogy saját apját ölte meg). Csupán egyetlen „hajszál-remény” élteti, hogy nem magányos vándorról, hanem többekrôl, útonállókról szólt az egykori híradás. Ezért akar mindenképpen találkozni a véres tett egyetlen tanújával. – Közben Iokaszté kérésére elmondja élete történetét, vélt származását, korinthoszi neveltetését, majd a keresztútnál végbement eseményeket: önvédelembôl volt kénytelen emberéleteket kioltani. 2. sztaszimon (863–910. sor): Iokaszté „hitetlensége”, a jóslatok igazságában való kételkedése kiváltja a kar megbotránkozását. A kórus szerint az istenek szent törvényei sérthetetlenek, öröktôl fogva vannak, s nem ismernek vénüA görög dráma
57
lést (ez tulajdonképpen Szophoklész szilárd hite). A gôg ugyan túlteheti magát ezeken, de a bosszú nyilai utolérik. S ha sorvad a jósigékbe vetett jó hit, s ha nagy Apollón dicsôsége elborul, „már semmi se lesz szent”. – A kardal Iokaszté nézeteinek burkolt elítélése. 3. epeiszodion (911–1085. sor): késleltetô mozzanat.
Hírnök érkezik Korinthoszból vidáman, örömhírt hozva onnan: „Királlyá fogják választani Oidipuszt a földszoros lakói is.” Iokaszté igazolva látja újra korábbi véleményét: a jóslat most sem teljesedett be, hiszen Oidipusz „édesapját”, Polüboszt idôs kora döntötte sírba. A megkönnyebbülés öröme alig ismer mértéket, átlépi az istenek iránti vallásos tisztelet határát, s a királyi pár szentségtörô módon beszél a „bolond, semmirevaló jóslatokról”. Oidipusz mégsem mer „hazamenni”, mivel „anyja”, Meropé még él; a jóslat másik fele – minden kétely ellenére – még mindig rettegésben tartja. Ebben a jelenetben is folytatódik a múlt szövedékének fölfeslése – több évtizedes rejtelmeket lökve felszínre, szétzúzva az elôbbi örömhírt. A követ ugyanis „megnyugtatja” az aggodalmaskodó Oidipuszt, hogy nem igazi, vér szerinti gyermeke a korinthoszi királyi családnak; saját maga hozta ôt annak idején – csecsemôként, átfûzött bokával – Kithairón erdôs völgyeibôl ajándékba a gyermektelen Polübosznak. Iokaszté most egyszerre meglátja a borzalmas valót. A Kithairón említése óta tépelôdik magában, amikor pedig a hírnök az összefûzött lábakról beszél, már minden világos számára: az annyira lenézett jóslat mégis beteljesedett. A feleséganya most már csak a fiát szeretné megmenteni, ezért kérleli mind szenvedélyesebben, hogy hagyja abba a kutatást. Feldúltan berohan a palotába. Többet nem találkozunk vele. Oidipusz azonban még mindig vak, semmit sem ért, semmit sem lát. Most már csupán származása izgatja, s a város megmentésének szempontja egyre inkább elhalványul. – Fokozza a hamarosan bekövetkezô katasztrófát, hogy félreérti Iokaszté szavait is, mintha az a szégyentôl félne, mely ôt férjének esetleg alacsony származása miatt érhetné. 3. sztaszimon (1086–1109. sor): A kar sem lát tisztán, nem veszi észre a királynô tragikus összeomlását. Sôt táncra kel, ujjongó, ünneplô dalba kezd közvetlenül a beütô csapás elôtt, hiszen kiderülhet még Oidipusz isteni származása is: talán valamely halhatatlan nimfa szülte, s apja a csúcsokon bolyongó Pán vagy Apollón, vagy maga Bakkhosz.
4. epeiszodion (1110–1185. sor): tetôpont – katasztrófa.
58
AZ ÓKOR IRODALMÁBÓL
Megérkezik a mezôrôl Laiosz szolgája (pásztora). Kezdetben nem akar semmire sem emlékezni, vonakodik a nyílt vallomástól, mellébeszél, de zavaros feleleteibôl kitûnik, hogy fel-
ismerte a korinthoszit, s mivel rosszat sejt, tudatlanságot színlel. – Oidipusz ezekben a pillanatokban teljesen megfeledkezik a gyilkosságról, holott ez a pásztor az egyetlen tanúja annak is, csak a származása érdekli. – Amikor a szolgát erôszakkal kényszerítik vallomásra, bekövetkezik a katasztrófa. Kiderül: Oidipusz Laiosz és Iokaszté fia, tehát apja gyilkosa és anyja férje is. Thébai királya a szerencsés sorból egy pillanat alatt a szerencsétlenségbe, a magasból a mélybe zuhant, s kétségbeesett fájdalomkitörésbe kezd: Óh jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jô. Óh napvilág! ma utoljára láttalak én. Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el, Kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad! 4. sztaszimon (1186–1222. sor): A kórus, látva Oidipusz bukását, gyászos énekben siratja el az emberi sors mostohaságát. A boldogság csak látszat, s látszva enyészik; van-e most nyomorultabb annál, kié a legnagyobb tisztesség volt a városban? Exodosz (1223–1523. sor): megoldás, végkifejlet. – A második hírnök számol be a palotában történt szörnyû eseményekrôl: Iokaszté önmagát és nászát átkozva felakasztotta magát, Oidipusz pedig letépvén a királynô köntösének aranykapcsait, kiszúrta mind a két szemét. A királyt a maga szabta átok sújtja: nem maradhat meg házában, számûzi önmagát. – Ezután hangzik el a kommosz, Oidipusz és a kar egybefonódó gyászdala (1313–1368. sor): a fôhôs megátkozza élete megmentôjét, a kórus pedig vigasztalni próbálja. Kreón – feledve a korábbi súlyos sértést – teljesíti Oidipusz kívánságát: elôhívatja két kislányát. A szerencsétlen apa ölelô karjaiban tartva gyermekeit, sógora oltalmára bízza ôket; két fia már felnôtt férfi, nekik már nem lesz szükségük gyámolítóra. Exodikon (1524–1530. sor): A kar, azonosulva a fôhôssel, egyes szám elsô személyben foglalja össze gnómaszerû tömörséggel a tanulságot: Szolón bölcs gondolata ez, melyet Hérodotosz szerint Kroiszosznak mondott.
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még Végsô napját, ne nevezzen boldognak, míg élete Kikötôjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.
Sorstragédia? A Labdakidák szomorú története a mitológiában igazi sorstragédia, mely a sorsnak, a végzetnek való teljes emberi kiszolgáltatottságot szemlélteti. Az ember egyedüli feladata, hogy engedelmesen megadja magát a végzetnek, betöltse A görög dráma
59
A görögök hitvilágában létezett egy olyan, az isteneknél is hatalmasabb erô, melyet Sorsnak, Végzetnek neveztek el (Ananké). A Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, döntéseiben nincs okokozati összefüggés, akarata megmásíthatatlan. A mondának egyik változata szerint a szörnyû sorscsapás nem ok nélküli, hanem Pelopsz átkának következménye.
kényszerû sorsát, hiszen vele szemben amúgy is tehetetlen. Minden lázadás, tiltakozás csak még súlyosabb következményeket von maga után: szorosabbra fonódnak a rabság hálói. A Sors megfellebbezhetetlen döntései különbözô jóslatok formájában jutnak az istenek, emberek tudomására. Ilyen szörnyû, érthetetlen és „ok”-talan csapás nehezedett Laiosz királyra, feleségére és gyermekükre is. Laiosz, Iokaszté és Oidipusz egyaránt menekülni akarnak a delphoi jóslatból megismert fenyegetô veszedelmek elôl, de éppen azáltal rohannak a Végzet karmaiba, hogy el akarták kerülni az elkerülhetetlent. – A legjobb tehát – ez a következtetés vontható le a mítoszból – vakon élni, nem kutatni a Sors titkait, nem lázadozni ellene, hanem fájdalmasan beletörôdni abba, ami megváltoztathatatlan. Szophoklész Oidipusz király címû tragédiája természetesen átveszi a mítosz tényeit, közismert eseményeit, de ezeket más összefüggésrendszerbe állítja, némileg átrendezi. Azt a felfogást, hogy az ember tehetetlen báb, játékszer a Sors kezében, s legjobb vakon és vaktában élni, mert így elviselhetôbb az élet, nem a fôhôs, hanem más szereplôk képviselik. A vak Teiresziász, bár mindent tud, nem akarja borzalmas helyzetére döbbenteni a királyt. Meg akarja kímélni, meg akarja hagyni vakságában a látót, hiszen úgyis be fog következni, amit meggátolni nem lehet. Így kérleli a királyt: Eressz haza! Könnyedebben fogod hordani Sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz. „Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is” – mondja késôbb. Hasonlóképpen viselkedik Laiosz szolgája, jóllehet ô is mindent tud: ô adta át annak idején Polübosz pásztorának a gyermeket, egyetlen szemtanúja volt a király halálának, s látta – természetesen – a gyilkost is. Oidipusz trónra lépése után elhagyta a királyi palotát, a mezôre kívánkozott a nyájak közé, most pedig tudatlanságot színlel, húzódozik a nyílt válaszoktól. Nem akar bajt okozni új urának, s csak a kényszernek engedve tesz vallomást. Mégis elsôsorban Iokaszté igyekszik – saját példájára hivatkozva – megrendíteni az isteni jóslatokba vetett hagyományos vallásos hitet. „Tanuld meg, halandók között nincs senki jós, nincs aki rejtelmekbe lát!” – mondja Oidipusznak. „Oh, istenek jóslatai, hol vagytok? – mi lett az istenek szentséges jóslataiból?” – kiált fel, mikor megérkezik a korinthoszi küldött. Merész szavait hallva a kar is megbotránkozik, s borzongva énekel egy fölsejlô erkölcsi anarchiáról. A királynô kezdetben meggyôzôdéses életelvként hangoztatja a sorsba való passzív beletörôdést, a múlt és a jövô kuta-
60
AZ ÓKOR IRODALMÁBÓL
tásának értelmetlenségét. Ilyen önigazoló és megnyugtató kijelentéseket mond többször is: Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég Akar, hogy tudjunk, megjelenti ô maga. … Azért bizony se erre, se amarra nem Tekintenék én többé jóslatok miatt. … Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors Rabja, s elôre semmit sem lát biztosan? Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud. Késôbb, mikor már rádöbbent a megsemmisítô valóságra, a fiáért remegve könyörög, hogy Oidipusz hagyja abba a kutatást, ne törôdjön a múlttal, homályos származásával. Célja most a közeledô katasztrófa elkerülése, a felkomorló Végzet elôl való menekülés.
A sorsával szembenézô Szophoklész Oidipusza más, mint a mítoszé. Ott menekült ember a végzet elôl, itt szembenéz vele; ott meg akarta változtatni
sorsát, itt makacs önfejûséggel elébe megy és vállalja azt; a múltban szörnyû bûnöket követett el – igaz, hogy nem tudatosan –, és élete csúcsára jutott; most, bár nem vétkezett, sôt, a város megmentôje lett, vétlen bûneiért is érzi a felelôsséget, s önmaga szabja ki saját büntetését. Iokaszté rimánkodását fájdalmas öntudattal utasítja vissza: „Nékem látni s tudni kell.” – Szophoklész Oidipusza olyan jellem, aki nem képes élni az adott szituációban: arra törekszik, hogy megszüntesse a város fertôzetét, s eloszlasson minden homályt. Megalkuvásra, önámításra képtelen még akkor is, amikor már fölsejlett a tragikus valóság. Oidipusz bûntelen bûnössége miatt elbukott ugyan, de benne a rémmel is szembenézni akaró és merô, a tudatos és bátor ember, az értelmes életet keresô ember hôsi típusát tisztelhetjük – szemben a vaktában, homályban élô, a sorsot csupán alázatosan elfogadó emberekkel. A városért, a közösségért fogott bele a nyomozásba, s ezt saját katasztrófáját látva sem hagyta abba. Olyan tettekért vállalta a felelôsséget, amelyeket nem bûnös szándékkal, hanem jóhiszemûen követett el – tehát az egyén szempontjából nem, legfeljebb az erkölcsi világrend nézôpontjából minôsültek bûntetteknek. S ha a nyomozás-kutatás során a szócsatákban háttérbe szorult is a közösség érdeke, a nézô (az olvasó) tudja, hogy ezért történt minden önleleplezés és önbüntetés. Az igazság kiderítése nemcsak saját származásának titkaira irányult, hanem uralkodói kötelessége is volt. Ezért áldozta fel önmagát. Oidipusz király saját sorsától függetlenül elérte azt, A görög dráma
61
amit kezdetben akart: megszûnt a várost sújtó büntetés, s helyreállt a megzavart erkölcsi világrend (az istenek tisztelete, a jóslatok hitele).
A tragikus hôs Ezért érezzük tragikusnak Oidipusz sorsát. Thébai nagy teA tragikum nagy emberi értékek elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan elpusztulása. A tragikus hôs átlagon felüli, de nem tökéletes, nem hibátlan jellem. Éppen ezért érezzük emberinek, hozzánk közel állónak. Bukása csak így válthatja ki belôlünk a szánalom, a részvét és a félelem, a megrendültség érzését.
kintélyû királya, akit mindenütt híresnek mondanak; rejtvényfejtô okosságával a város megmentôje volt; népéért érzett felelôsségébôl táplálkozik önfeláldozó tettre is kész bátorsága; ô az egyetlen a darabban, akit tetteiben szigorú jellembeli következetesség vezet. Oidipusz egyéniségének negatív vonásai közé tartozik a hirtelen harag, a kirobbanó indulat (emiatt ölte meg Laioszt és kíséretét). Van benne jó adag királyi gôg is: önmagát sokáig feddhetetlennek hiszi, s megköveteli az alattvalói alázatot; alaptalan gyanúsítgatással sértegeti Teiresziászt és Kreónt, s hevességében meggondolatlanul ítélkezik; a végzettel szemben éppolyan védtelen és kiszolgáltatott, mint bárki más.
Írói világkép Az Oidipusz király keletkezése idején már több éve pusztított „Szophoklész kardalain és drámáin egy uralkodó érzés vonul keresztül, melyben az élet tragikuma nyilvánul, s ez az, hogy az emberi sors ingatag és bizonytalan, s hogy a szerencsétlenség, s amit szerencsének nevezünk, a boldogság s a boldogtalanság nem elsôsorban tetteink következménye… Az ember legbiztosabbnak érzi magát, mikor már talpa alatt inog a föld. A jellem és sorsa közt vonható egyenletben van egy ismeretlen tényezô: a véletlen, mely nyilatkozhatik, mint különös jóslat, mely mindenáron teljesül, mint isteni akarat, mely ellen hiába küzdünk.” Péterfy Jenô
62
AZ ÓKOR IRODALMÁBÓL
a peloponnészoszi háború, s ez egyre inkább napvilágra hozta Athén belsô ellentmondásait, a szép látszat mögött meghúzódó feszültségeket. Egyfajta válsághangulat, a ragyogó felszín mögött megsejtett valóság tragikuma járja át Szophoklésznek ezt a darabját. Arra figyelmeztet, nincs helye semmiféle önámításnak; következetes bátorsággal kell szembenézni a rideg valósággal – mint Oidipusz tette; ne higgyünk a csalóka látszatnak, tépjük szét a hamis illúziókat. Komor világkép bontakozik ki Szophoklész mûveibôl: az élet olyan, mint az árnyék, mint a pára; az emberi boldogság csupán üres látszat, mely mögött mindig ott leskel a boldogtalanság; a szenvedés nem egyszerûen bûnhôdés ismeretlen vagy szándékos bûneinkért, hanem az emberi sors következménye. Aki az élet csúcsára jutott, mint például Oidipusz, egyik pillanatról a másikra a szerencsétlenség mélységeibe zuhanhat.
