A GALAXIS ÚTIKALAUZ TUDOMÁNYA

A GALAXIS ÚTIKALAUZ TUDOMÁNYA

ÚJ POLIHISZTOR

MICHAEL HANLON

A GALAXIS ÚTIKALAUZ TUDOMÁNYA

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A mű eredeti címe: Michael Hanlon: The Science of the Hitchhiker’s Guide to the Galaxy. Palgrave Macmillan, 2006 Fordította: Kovács Levente

ISBN 978 963 05 9072 3 ISSN 2062-1477 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2011 © Matt Hanlon, 2005, 2006 Hungarian translation © Kovács Levente, 2011 © Akadémiai Kiadó, 2011

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

Tartalom

Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

7

1. Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

9

2. Hol vannak a földönkívüliek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 3. Bölcs Elme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 4. Isten létezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 5. Vendéglő a világ végén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 6. Nagy Bumm Burgerbár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 7. Időutazás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89 8. A Bábel-hal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107 9. Teleportálás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113 10. Hús, tiszta lelkiismerettel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127 11. Telepszichopatikus Turbomixer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135 12. Párhuzamos világok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141 13. Cethal a semmiből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157 14. Végső kérdések – és válaszok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165 Ajánlott irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 175 Mutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181

5

1. Bevezetés

A Galaxis Útikalauz stopposoknak sajátos, néha fanyar hangvételű regényei – melyek a hasonló címmel futott rádiójáték-sorozatból nőtték ki magukat – egészséges gúnyt űztek a tudományos fantasztikum műfajából, az életből, az univerzumból, egyáltalán: mindenből. E sajátos regényvilág Douglas Adamsnek, a Dr Who (Ki vagy, Doki?) tévésorozat egykori forgatókönyvírójának fejéből pattant ki, akinek köszönhetően az „egyre pontatlanabbul elnevezett” trilógia végül is öt részre duzzadt. A Galaxis Útikalauz egy kissé szerencsétlen BBC-alkalmazott, Arthur Dent bizarr kalandjait meséli el, akit barátja, Ford Prefect menekít el a Földről, miután megtudja, hogy a vogonoknak nevezett űrlények épp készülnek elpusztítani (és el is pusztítják) a planétát, mert tervezett hiperűrsztrádájuk útvonalába esik. Ez hát az alaphelyzet, ami egy fordulatos és gyakran humoros történetfolyamba csap át, melyben a Föld Átlagembere, Dent a galaxis összes létező jelenségével találkozik. Kezdetben a könnyed nevetés játssza a főszerepet, aztán a sorozat regényei egyre sötétebb és baljósabb hangnemre váltanak, végül a kimondottan zord zárókötet, a Jobbára ártalmatlan mégiscsak eljut egyfajta megnyugtató befejezésig. A Galaxis Útikalauz bizonyos értelemben komédia. A „tudományos” utalások nagy része egyértelműen ostobaság, de szántszándékkal az. Az egykori galaktikus elnöknek, Zaphod Beeblebroxnak (az esetek zömében) két feje és három karja van. Bármilyen valószínűtlen, egyes bolygókon állandósul a szombat délután; irodaépületek képesek röpködni; egy szinte teljesen tenger borította világban csupán egyetlen sziget található,

9

amit – ki tudja, milyen okból – Franciaországnak hívnak; és ott van a több millió esztendőn át kószáló űrhajó, melynek fedélzetén százévente felébresztik az elkábított utasokat, hogy némi frissítővel kínálják őket, míg a személyzet a citromos papírszalvéták érkezését várja. Vannak még hárommellű szajhák és egy beszélő ökör, ami arra vár, hogy megegyék. Ugyanakkor valami más is mocorog a Ki vagy, Doki?-s poénok, Csillagok háborúja típusú szappanoperák, illetve az Isaac Asimov, Arthur C. Clark meg a többiek tollából származó komolyabb írások elegáns pellengérre állítása mögött. Az Útikalauz jól példázza, hogy Douglas Adamst menynyire foglalkoztatták a modern kozmológia és elméleti fizika egyre furcsább fordulatai és felismerései. Az Útikalauz első kötete 1978-ban látott napvilágot, amikor a fekete lyukak, a párhuzamos univerzumok, a kvantumfurcsaságok és a földönkívüliek létezése körül fellángoló viták erősen meghatározták a közgondolkozást. Szóval a Galaxis Útikalauz minden hóbortossága ellenére valódi tudományos és technológiai kérdéseket feszeget. Douglas Adams szépen ráült az Új Kozmológia – az Ősbummok, a fekete lyukak és a Nagy Egységesítés Elméletek – érdeklődéshullámára, és ügyesen meglovagolta. Ha Adams soha nem teszi fel az élet, a világmindenség meg minden Végső Kérdését, vajon sikerült volna-e Stephen Hawkingnak annyi könyvet eladnia a saját bejáratott válaszaival? A sorozat köteteiben fölbukkanó, leginkább érdekfeszítő témák közül néhány a párhuzamos világokat és az alternatív realitásokat érinti. Gyakran visszatérő gondolat, hogy egy másik, amolyan árnyékvilág leselkedik ránk valahol a közelben. Az emberi lények, főleg a fiatalabbak, mindig is vonzódtak egy másféle dimenzióhoz, ami ott húzódik a kert mélyén, a szekrény sötétjében, a Messzi Fák tetején vagy a 9 és ¾-ik vágánynál. Aztán jött a megdöbbentő felismerés, hogy a sokféle fantasztikus „máshol” lehet az egyetlen magyarázat a kvantumvilág csodaországára. Ez az a világ, amely kulcsot adhat egynémely zegéhez és zugához annak a furcsa univerzumnak, amit a tudomány fokozatosan felfedez. A kvantumoké a legparányibb és a legtömörebb birodalom. Itt az elektronok nem konkrét entitások, hanem bizonytalan hullámfunkciók, melyek lehetnek olyan hatalmasak, mint az egész világegyetem, vagy akár olyan parányiak, hogy egytrillió is elférhet belőlük a tű hegyén. A dolgok egyszerre két helyen lehetnek, és csupán azáltal, hogy megfigyelünk valamit, lényegi és rendkívül furcsa módon hatással vagyunk rá.

10

Néhány tudós úgy véli, a kvantumvilág valódi párhuzamos univerzumok felé tudná megnyitni az utat: olyan világokba, ahol a partraszállás meghiúsult, a második világháború pedig Hitler diadalával ért véget; ahol soha nem történt meg a második világháború, és ahol gyártószalagról legördülő utolsó Ford Sierra modell az átlagnál kissé kevésbé vonzó ibolyametál színárnyalatot kapott. A párhuzamos világokban ez a nagyszerű: annyira különbözhetnek saját világunktól, vagy épp hasonlíthatnak hozzá, amennyire nekünk tetszik. Szegény Arthur Dent a párhuzamos világokkal való huzavonában egy balsikerű randevúnak köszönhetően megtalálja és egyben el is veszíti élete szerelmét. Trillian, a galaktikus léghullámok királynője és talán a világmindenség legalkalmatlanabb anyája, szembesül saját párhuzamos személyiségével – egy elszánt és szorgalmas tévés újságírónővel, aki csupán egyszer hagyta el a Földet. Mint a legtöbb jól megírt tudományos fantasztikus mű, az Útikalauz épp annyira filozofikus, mint amennyire tudományos. Vajon előre determinált-e az életünk? Alapvetően egy billiárdgolyós newtoni univerzumban élünk, ahol – a káoszelmélet és kvantummechanika suta bizonytalansága ellenére – a jövőnk minden egyes csavara és fordulata végtelen tökéletességgel megjósolható? Avagy: a jövő nem csupán gyakorlatban, de elméletben is megismerhetetlen? Mikor Arthur megtudja, hogy a halál egy meghatározhatatlan időpontban, egy bizonyos Stavro Müller Béta nevű helyen éri utol (amely helyről azelőtt soha nem is hallott) – elég természetes, hogy elfogja a rémület. Mi emberek szeretjük azt hinni, hogy a múlt kőbe van vésve, a jövő pedig egy ködös valami. Hogy megbirkózzanak e bizonytalansággal és halandóságunk riasztó realitásával, néhányan – az Útikalauz szuperintelligens egereivel együtt – úgy döntöttek, hogy végére járnak a Végső Kérdésre adandó Végső Válasznak. De miként arra Bölcs Elme (a megakomputer, amit az egerek azért építettek, hogy rájöjjön, mi is történik valójában) rámutatott: bármi legyen is a Válasz, addig tökéletesen értelmetlen marad, amíg nem jövünk rá, mi a Kérdés. Ami szépen elvezet minket istenhez. Az Útikalauz épp azelőtt vette kezdetét, mielőtt az értelem hátrakullogott a busz végébe csendben elszívni egy cigit, és átadta az első helyeket a new age-es prófétáknak, akikből csak úgy dől a hülyeség. Mikor Adams az eredeti kéziratot írta, a tradicionális egyházközpontú hit erős hanyatlásnak indult. Aztán jöt-

11

tek a kristálygömbök és tarotkártyák, a csakrák meg a wicca újpogány asszonyok. Mindez a jó öreg viktoriánus spiritualizmus újraéledése volt; egy újabb századvégi, alapvetően dekadens hóbort. A new age hitvilága, amely elsősorban a kelta és keleti miszticizmusra, az öntudatosságra helyezte a hangsúlyt, és elutasította a mentális és fizikális egészségről, az étrendről és gyógyszerekről alkotott nyugati elképzeléseket, amolyan „lightos” vallásként működött, az 1960-as évek materializmusára és technológiai diadalmenetére adott reakció volt. Hogy kissé elferdítve idézzük G. K. Chestertont: miután már nem hittünk istenben, nem az következett, hogy semmiben sem hittünk, hanem inkább mindenben hinni kezdtünk. Az Útikalauz szerint a Bábel-hal – valószínűleg a legkülönösebb lény, ami (állítólag) kifejlődhetett – épp elég bizonyíték rá, hogy isten nem létezik. Ez a parányi állatka ott ül az ember fülében, és hibátlan szinkrontolmácsolást folytat az univerzum bármely nyelvén. Ez a hal oly megdöbbentően hasznos és valószínűtlen, hogy léte látszólag az intelligens tervezés bizonyítéka – ám rögtön, egy lendülettel meg is cáfolja ezt a bizonyítékot, hiszen isten léte a hitből, nem pedig a logikából táplálkozik, ez vezérli minden lépését a lélek hosszú és sötét, magányos délutánjain. A Vendéglő a világ végén című kötetben találkozunk a kozmosz urával. Ő persze nem isten, csak egy kissé zavarodott figura, aki a szélfútta tengerparton egy kunyhóban él a macskájával. Csak annyira van fogalma arról, mi folyik a mindenségben, mint bárki másnak. A Galaxis Útikalauz-könyvek remekül kifejezik azt a nem titkolt érzésünket, hogy a mélyben, a látható jelenségek felszíne alatt A Dolgok Nem Azok, Amiknek Látszanak. Miközben Adams a regényét írta, egyre népszerűbbé vált az a nézet, hogy a NASA még az 1960-as évek elején megállapította, hogy a kor technológiai fejlettsége miatt nem lehetséges az ember vezette űrutazás a Holdra. Milliók kezdték elhinni (néhányan még ma is hiszik), hogy a holdra szállás csalás volt, és súlyos dollármilliárdokat költöttek rá, hogy meggyőzzék a világot: egy másik világ meghódításáért folytatott rivalizálásból a Szovjetunióval szemben Amerika került ki győztesen. 1978 óta bizonyos tudományos feltevések és divatok néha már többször is előjelet váltottak; hol komolynak, hol nevetségesnek minősültek. Az űrlények például teljesen normálisnak számítanak Zaphod, Ford és

12

a vogonok világában. Az 1970-es években ugyanakkor a földönkívüliek, bár nagy népszerűségnek örvendtek a mozikban, határozottan nem voltak divatosak a kutatók laboratóriumaiban. Az általánosan elfogadott vélekedés szerint az élet valami rendkívüli, különös dolog. Az űrkorszak korai kínlódásai semmi eredménnyel nem jártak; sem a Hold poros felszíne, sem a jóval csalogatóbb Mars-fennsíkok nem mutatták az élet jeleit. Az a 19. századi látomás – amely mellett olyan csillagászok kardoskodtak, mint Percival Lowell –, miszerint az univerzumban csak úgy nyüzsög az élet, kétségtelenül felpörgette az egész űrprogramot. A Bajkonurról és Canaveralról felbocsátott űrhajósok és személyzet nélküli robotok egyre több és több bizonyítékkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy bizony, egyedül vagyunk. 1965-ben a Mariner 4 megérkezését a Marsra a tudósok csak úgy csúfolták: a „Nagy Csalódás”. Tudták jól, hogy Lowell hiába reménykedett csatornákban és oázisokban; viszont szerették volna megkaparintani legalább egy darabkáját az elveszett viktoriánus álomnak. Rendben, lehet, hogy hercegnők nincsenek – de talán egy kis zuzmó vagy moha? Hát nem volt az se. A Mars halottnak látszott, a Vénusz pedig sokkal pokolibb volt, mint amilyennek képzeltük. Adams űrlényei a kor csillagászati-biológiai pesszimizmusát tükrözik; ezért nem is törekszik rá, hogy valóságosnak rajzolja meg őket. A legtöbbjük emberszerű figura vicces homlokkal és idétlen frizurával. A Csillagok háborúja és a Star Trek földön kívüli szereplői ők, jelentéktelen emberi karakterek, akik révén az emberi szorongás, az erőszakos érzelmek, a pocsék költészet és a politizálás jóval szélsőségesebb verziói öltöttek testet. Az elmúlt húsz-egynéhány esztendőben a földön kívüli lény fogalma amolyan megújuláson ment keresztül. A Földön rájöttünk, hogy a mikrobák képesek olyan közegben is megmaradni, amit korábban abszolút alkalmatlannak tartottunk az életre. Ezek az „extremofilek” reggelire ként zabálnak a mélytengeri hasadékok környékéről, miközben olyan hőmérsékletben lubickolnak, ami egy sebész szikéjét azonnal fertőtlenítené. A Mars-szondákról érkező legfrissebb eredmények ugyanakkor sokkal kétértelműbbek, mint a korai Mariner-szondák által szállított információk. Az 1970-es évek végén a vörös bolygó egy kráterekkel tarkított, sivár változata volt a Holdnak, vákuumhoz közeli légkörrel és a déli sarkkörnél hidegebb klímával. Ma már ősrégi folyók és tavak hajdani világát látjuk benne, üledékes rétegekkel és az élet ígéretével – ami le-

13

het ugyan, hogy kipusztult, de legalább létezett. A Jupiter Európa nevű holdja egy sima jégtömb, melynek fagyott felszíne alatt hatalmas óceán húzódhat. Nem meglepő, hogy megindult a találgatás, hogy e földön kívüli, koromsötét mélyben esetleg mikrobák rejtőznek, esetleg minden képzeletet felülmúló vadállatok. Úgy tűnik, most bárhová fordítják is tekintetüket a tudósok, mindenütt az élet felbukkanásának lehetőségét látják. A néhai Carl Sagan kozmológus óva intett a „sovinizmus”-tól, amely feltételezi, hogy a földön kívüli életnek lényegében hasonlítania kell a földi életformához. A Star Trek sorozatban egy időről időre elhangzó, zseniális mondás fejezte ki ezt a gondolatot: „Ez az élet, Jim, csak éppen nem olyan, mint amilyennek mi ismerjük.” Az 1980-as évektől kezdődően ugyanakkor civilizációnk drasztikus fejlődésnek indult számítógéparzenálja – viszonylag szórványos, de mégiscsak ötletes módon – azon földön kívüli civilizációk kutatására állt rá, melyek nagyjából annyit kommunikálnak, mint mi magunk. Rendben, hogy ott vannak az Európa hold mikrobái, de mi a helyzet a sci-fi legendák kis zöld emberkéivel? A SETI program (Search for Extraterrestrial Intelligence, azaz: a földön kívüli intelligens élet keresése) a világ legnagyobb rádióteleszkópjainak és a világszerte működő személyi számítógépek szabad kapacitását kihasználva figyeli az égboltot az idegen civilizációk életjelei után kutatva. Douglas Adamsnak néha sikerült nem csupán megjósolnia, de meg is alkotnia a jövőt. A Bábel-hal ma már része a világ kiberlexikonának; konkrétan egy webes fordítóoldal viseli a nevét, amely gyakran nevetségesen csapnivaló fordításokat gyárt. Az Útikalauz „Szub-Éta Hálózat”-a hátborzongató előfutárának tekinthető annak a gigantikus internetnek, ami szinte észrevétlenül irányítja életünket. Manapság „Az Élet, a Világmindenség meg Minden” a punkkozmológusok és az újfilozófusok hivatalos fizetőeszköze. Azzal, hogy Bölcs Elme kijelentette, a Végső Kérdésre a válasz nem más, mint „42”, Adams valójában a filozófia rovására poénkodott. Aztán 1999-ben nem kisebb grémium, mint a Királyi Csillagászati Társaság közleménye állapította meg, hogy az univerzum tényleg összefoglalható hat egyszerű számmal. Rengeteg tudományos és technikai módszer nem úgy valósult meg, ahogyan Douglas Adams megálmodta. Az általa elképzelt alternatív világ alapvetően a technológiai optimizmus birodalma. A háttérben óriási számítógépek zümmögnek szimpla számológépekként operálva, me-

14

lyek láttán Babbage mellkasa dagadt volna a büszkeségtől. Adams nem olyan világról álmodott, ahol minden gyerekszobában ott egy masina, akkora aggyal, mint egy kisbolygó, és a srácokat segíti megismerkedni a pederasztákkal és a pornográfiával. Az ő univerzumát nem egy repülő mosógép minden eleganciájával felruházott űrhajók és nem is barokkos, kínai csempével borított életveszélyes űrkompok hódítják meg, hanem nagy, szürke, behemót űrjárművek, karcsú fekete cirkálók és az elbűvölően csodálatos Arany Szív, az űrutazás Lamborghini Miurája, ami olyan gyors, hogy a véletlen szemvillanása alatt képes átszáguldani egy galaxison. Persze ő 25 évvel ezelőtt álmodta meg ezt a jövőt. És mégis, és mégis. Időről időre annyi minden buzog fel a valóságban, ami előtte csak e nagyszerű könyvek hasábjain létezett. Vegyük például az időt magát. Az 1970-es években az időutazás még lényegében nevetséges gondolatnak számított. Néhányan bátorkodtak megjegyezni, hogy talán Einstein egyenletei valójában nem is zárnak ki ilyen szörnyűséget; de a fizikusok erre udvariasan köhintettek egyet, és kijelentették, hogy az időutazást inkább a fantázia világában kéne tartani, hacsak nem tekintendő színtiszta ostobaságnak. Aztán jöttek a kutatók, mint például Paul Davies, Kip Thorne és Stephen Hawking, és elkezdtek kínos kérdéseket föltenni a tér-idő természetére vonatkozóan, meg hogy lehetséges-e egyáltalán visszamenni az időben, és lepuffantani a saját nagyapánkat, mi több, úgy visszamenni, hogy mi magunk legyünk a saját nagyapánk… Napjainkban a fizikusok a foteljükben gubbasztanak, és azon törik a fejüket, mire volna szükség egy ilyen utazáshoz. A pulzárok anyagából, a neutronmasszából alkotott óriási pörgő hengerek olyan elképesztő sűrűségűek, hogy egy teáskanálnyi belőlük annyit nyom, mint egy repülőgép-anyahajó. A szelíd, örvénylő fekete lyukak megnyugtató távolságra állomásoztak le tőlünk; máskülönben a kauzalitás felháborító hiánya, ami magával a szingularitással jár, vagy apró darabokra szaggatna bennünket, vagy felháborodnánk rajta. És ami az egészben a legbizarrabb: a fizikusok azon agyalnak, hogyan tudnának létrehozni egy féregjáratot, amolyan tér-idő alagutat, ami bármit bármivel bármikor összeköt. Elég komoly mérnöki feladat – szóba került, hogy talán kihasználhatnák egymillió galaxis erejét; Jupiter-méretű égitesteket szuszakolnának bele egy bőröndbe; esetleg tucatnyi hidrogénbombát robbantanának föl valamilyen alakzatban, mint valami óriási, világvége-hangulatú tűzijátékot. Igazság szerint egyvalaki úgy gondolja, hogy néhány lézernyaláb segítsé-

15

gével képes bemutatni az időutazós trükköt egy laboratóriumban. Ha az illető nem téved, akkor az időutazás annyira pofonegyszerű lehet (vagy lesz – merthogy az időutazással kapcsolatban csínján kell bánnunk a nyelvtannal, mintha a tér-idő egyenletét írjuk fel), mint amilyen a Vendéglőben a Világ Végén. Ó, hát persze, Milliways! A vendéglátóipar egyik legfantasztikusabb szüleménye. Egy lepukkant planétára épített étterem, ahol a vendégek úgy szórakoznak, hogy közben a kozmikus világvége lángjai csapkodnak körülöttük. Miközben a személyzet felveszi (méregdrága) rendelésünket, az idő épp az utolsókat rúgja. „Már túl késő azon aggódni, hogy égve hagyták-e a gázt a konyhában” – nyugtatják a vendégeket. Az univerzum végét itt látványos előadásnak aposztrofálják: bizony, addig nincs vége a dalnak, amíg az utolsó kövér szupernóva énekel. Egészen mostanáig valószínűnek tűnt, hogy az idő tényleg egy óriási robbanással ér véget. Mintha visszajátszanánk az Ősbummot, mellyel kezdetét vette. A gravitáció, ez a mindenütt jelen lévő, legravaszabb erő, a végén csak megálljt parancsol az univerzum bosszantó tágulásának. Valamikor a távoli, de nem végtelenül távoli jövőben az Ősrobbanásból kifogy a szufla. Mintha rugalmas szálakhoz volnának rögzítve, a galaxisok tágulása szépen lelassul, és egy pillanatra majd meg is állnak; amit egyre gyorsuló összerándulásuk követ, aminek a vége nem más, mint a Nagy Zutty. Ja, igen, egy adott időpillanatban az égbolt milliárdnyi naptól fog ragyogni. Ma már a Nagy Zutty elmélete nem játszik. Valószínűleg. A csillagászok egy fogyókúrázót is megszégyenítő alapossággal mázsálják az univerzumot, mégis folyton csak rossz számmal tudnak előállni. Ez az egész hely túl könnyű ahhoz, hogy képes volna megállítani a kozmikus tágulást. A csillagászok pedig megállapítják: az univerzum nem egy robbanással, hanem nyöszörgéssel fog végződni. A galaxisok egyre távolodnak majd egymástól, csillagok egyre csak születnek, majd elpusztulnak, és a végén – egy igen-igen hosszú, de mégis véges idő elteltével – kezdenek elfogyni a dolgok. Az üzemanyagválságban a nyersanyag, amely a fényeket tápláló nukleáris robbanások számára biztosít energiát, egyre jobban ritkul. A fények végül a legutolsó pillanatban hunynak ki. Az univerzum ekkor még mindig tele van anyaggal, ugyanakkor nagyon, de nagyon koromfekete. Végeredményben ezután már semmi érdekes nem fog történni.

16

Ami egy örökkévalóságon át vár a mindenségre (és ez mindenkire vonatkozik; betelgeuziakra, vogonokra, golgafrinchamiakra meg a többiekre, egy sem kivétel), az sokkal zordabb és ijesztőbb, mint Hieronymus Bosch legsötétebb víziói. Valójában csak annyira ijesztő, mint mikor a Telepszichopatikus Turbomixer megpecsételt sorsú áldozatai bepillantást kapnak az egész óriási univerzum elképzelhetetlen végtelenségébe, és valahol – egy tűhegy csúcsán lévő tűhegy csúcsán – egy apró kis cetli virít, rajta a felirat: „Itt vagytok.” Hadd idézzük J. B. S. Haldane, a híres biológus szavait: „A világegyetem nemhogy furcsább annál, mint amilyennek elképzeljük; de annál is furcsább, mint amilyennek el TUDJUK képzelni.” Ez a gyanú ott lappang mindenkinek a fejében, aki valaha csak egy kicsit is belegondolt a dologba. Az univerzum hatalmas és a lehető legkülönösebb. Az is különös, hogy egyáltalán jelen van. De az még különösebb, hogy úgy van itt jelen nekünk, hogy lehetővé teszi az olyan lényeknek, mint mi, hogy kifejlődhessenek, és feltehessék ezeket az idétlen kérdéseket. Ma már tudjuk: a világmindenség még annál is jóval furább, mint amilyennek Douglas Adams képzelte több mint húsz évvel ezelőtt. Az univerzum nagy része tényleg roppant veszélyes. Az ember egyáltalán nem vágyik sehová az általunk megismert helyek közül – akkor már szívesebben érzi magát biztonságban idelenn a Földön. Igaz, a kozmosznak ez a darabkája látszólag tökéletesen az életre is van hangolva. És van, akinek épp ezért tűnik átverésnek. Mások számára viszont a multiverzumelméletben rejlő számtalan eshetőség kínál erre némi magyarázatot. Talán az egész tényleg átverés. Talán van isten, és csak poénkodik velünk. Ha ez a helyzet, akkor jár nekünk egy bocsánatkérés. Talán.

17

5. Vendéglő a világ végén

Íme, hölgyeim és uraim, a közmondásosan tömör „vég”. (…) Ami után (…) már csak a semmi van. Pontosabban: nincs semmi. Csak üresség. Nihil. A feledés. (…) A totális semmi… Mondom: a semmi. Nem számítva persze a desszerteket meg az aldebarani italok legjavát. És végre (…) nem kell aggódniuk a másnaposság miatt – mert nem lesz többé semmilyen másnap! Max Quordlepleen A Világvége Vendéglő ceremóniamestere

Egy állítólag végtelen univerzumban, ahol végtelen számú marketinges okostojás meg fókuszcsoport buzoghat, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy megnyílik egy étterem, ahol a vendégek szemtanúi lehetnek a mindenség pusztulásának. Nem véletlen hát, hogy megnyitotta kapuit a Milliways, más néven: a Vendéglő a Világ Végén. A fizika törvényei épp az utolsókat készülnek rúgni, de a vendéglátás törvényei – legyen valami hatásvadász világítás, sok pénzből öltöztessük gyíkbőrbe a bárhelyiséget, és aztán a csillagos eget is kicsengethetjük a hiszékeny turistákkal – az utolsó ezredmásodpercig kitartanak. Hacsak nem tovább. A távozó vendégeknek pedig még jól meg kell vitatniuk a parkolóinasszolgálat bonyolult pénzügyi és erkölcsi vonatkozásait. A legtöbb étteremhez hasonlóan, melyek lélegzetelállító látványt kínálnak vendégeiknek (gondoljunk csak a felhőkarcolók tetején körbeforgó vagy a vízesések mellett található műintézményekre), Milliwayst

61

főleg a gazdagok és a szépek látogatják – akik az univerzum minden szegletéből és az idő minden dimenziójából érkeznek ide. És akárcsak az összes étterem, amely arról híres, hogy hol van, nem pedig arról, hogy ki a séf a konyhában, Milliways igencsak borzalmas egy hely. Az étel említésre se méltó, leszámítva az ökörsültet, ami arra vár, hogy megegyék. De az igazi látványosság odakint van. Miként arra a ceremóniamester felhívja a figyelmet: „örvénylő fotonvihar-felhők gyűlnek köribénk, és apró darabokra készülnek tépni az utolsó vörösen izzó napkorongokat…” A legtöbb tudós szerint az univerzum viszonylag csendben, békében fog kimúlni. Egész mostanáig nem nagyon firtattuk, hogy ez miként következik majd be; a tudomány inkább azon buzgólkodott, hogy a kezdetekre derítsen némi fényt. Napjainkban a fizika, a csillagászat és a kozmológia figyelme éppúgy fordul az eljövendő, mint az elmúlt idők felé. A tudomány meglehetősen lenyűgöző teljesítményeinek egyike, hogy ma már viszonylag magabiztosan meg tudjuk mondani, mi történik a világmindenséggel az előttünk álló sok-sok évtrillió során. Egy hétre nem vagyunk képesek előre jelezni az időjárást, ám annál nagyobb pontossággal bírjuk megjósolni a Föld hatmilliárd év múlva eljövendő végzetét. Ha a közeljövőről beszélünk – paradox módon – fogalmunk sincs róla, mi történik majd a Földdel. Baljós jövendölések beszélnek a klímaváltozásról, főleg az ember előidézte globális felmelegedésről, ami sokak szerint gyors, katasztrofális és talán visszafordíthatatlan időjárás-változást eredményez. A szkeptikusok erre azt mondják, hogy az ilyen jellegű jóslatokat silány komputerek generálták, és hogy a Föld éghajlata egyébként is drasztikus változásokon ment keresztül a különböző földtörténeti korokban. Hosszú távon viszont értelmét veszti az okoskodás, merthogy bármit csinálunk is, elég csúnya globális felmelegedés vár ránk. Nem mi vagyunk a hunyók, nem a benzinfaló gépek iránti olthatatlan étvágyunk a probléma. Maga a Nap a ludas. Galaxisunk csillaga tipikus hidrogénégető, melynek életciklusát már egészen jól ismerjük. Az égbolt legtöbb csillagához hasonlóan a Nap ún. „fősorozati” csillag. Az ilyen hatalmas fúziós bombák különféle méretűek lehetnek: a Nap tömegének néhány százalékát kitevő vörös törpéktől egészen az olyan óriásokig, mint a Szíriusz, amely szabad szemmel is a legfényesebben ragyogó csillag. A Napot zömében hidrogén alkotja, középpontjában pedig a saját tömegüktől összesűrűsödött és fölhevült gázok nukleáris fúziót indítanak be.

62

A hidrogénatomok kombinációjából aztán hélium, a periódusos rendszer második kémiai eleme jön létre. A folyamat kb. 0,7 százalékos tömegvesztéssel jár; az így felszabadult anyagtömeg energiává alakul, melynek mértékét Einstein híres egyenlete definiálja: E=mc2. Tudva, hogy c a fénysebességet jelöli, négyzetre emelve igencsak tekintélyes egy számot kapunk. Másképp fogalmazva: a Napnak nem kell sok hidrogént felhasználnia ahhoz, hogy fenntartsa saját fényét. Másodpercenként néhány ezer tonna vidáman elég neki, hogy a belsejében 16 millió Celsius-fokot mutasson a hőmérő. A Nap jó pár millió évvel azután kezdett el hidrogént égetni, hogy finom gáz- meg porfelhőkből hozzávetőleg 4,5 milliárd évvel ezelőtt kialakult a Naprendszer. Fiatalkorában sokkal haloványabban ragyogott, mint manapság. Vagy 4 milliárd évvel ezelőtt, mikor a Föld ősóceánjaiban megjelentek az első, primitív életformák, csillagunk teljesítménye körülbelül az egyharmada volt annak, amit ma látunk tőle. Az idők folyamán a „héliumhamu” mennyisége felhalmozódott a Nap magjában, ami forróságát és fényét egyaránt növelte – egy civilizáció életében ez észlelhetetlen mértékű változás, hát még egy emberöltő alatt; de a földtörténeti periódusok viszonylatában már komoly átalakulás. Fontos hangsúlyozni, hogy a ma tapasztalt globális fölmelegedést egyáltalán nem a Nap régóta tartó „fényesedése” okozza. E folyamatos jelenség mellett a naptevékenység több ezer, esetleg millió rövid lefolyású ciklikus variációja létezik, mely nagy valószínűséggel a Nap belső gázörvényeivel és -áramlataival, illetve a Nap mágneses terének változásaival van összefüggésben. Tetszik, nem tetszik, a Föld sorsát ez a hosszú lefutású, általános felmelegedés pecsételi meg. A Nap hatmilliárd év múlva kifogy az üzemanyagból. Persze a dolgok már jóval korábban el fognak fajulni. Elképzelhető, hogy röpke egymilliárd év alatt annyira megnő a Nap teljesítménye, hogy az visszafordíthatatlan éghajlati katasztrófával sújtja majd zöldben és kékben pompázó planétánkat. Ha a Nap csupán egynegyedével fényesebben ragyogna jelenlegi teljesítményéhez képest, a globális hőmérséklet máris minimum 20 Celsius-fokkal emelkedne. Ami önmagában nem probléma: az élet ugyanis tudna alkalmazkodni a rendelkezésre álló tengernyi idő alatt. Az egyre jobban melegedő Nap mellett viszont nem biztos, hogy a Föld is egyre jobban felmelegedne. Merthogy beindulhatnak olyan folyamatok, melyek kompenzálnák a kedvezőtlen hatásokat. A legnyilvánvalóbb a felhőképződés – a melegebb Földön

63

több víz párolog el az óceánokból, ami több felhőt eredményez; a több felhő aztán fehérebb bolygóhoz vezet, így több fény verődik vissza a világűrbe, ami viszont gátat szabna a felmelegedésnek. Persze eljön majd az idő, mikor már semmilyen kompenzáló folyamat nem tudja megóvni a Földet. Amint elérjük ezt a fordulópontot, őrült üvegházhatás veszi kezdetét. A vízpárának és az olyan gázhulladékoknak köszönhetően, mint a metán meg a szén-dioxid, bolygónk régóta élvezi az üvegházhatás jótékony hatását. Bizonyos gázok megkötik a légkörben a hőt, mert az üveghez hasonlóan a kívülről érkező rövidhullámú napsugárzást könnyebben áteresztik magukon, mint a fölmelegedett Földet elhagyó hosszúhullámú infravörös sugárzást. Ha nem volna üvegházhatás – aminek fontosságát néhány környezetvédő szem elől téveszti –, bolygónk felszínének átlaghőmérséklete –18 Celsius-fok volna, szemben azzal a kellemes +13 Celsiusszal, amit most élvezünk. Egymilliárd év múlva túl sok lesz nekünk a jóból. Ördögi kör alakul ki, miután a fölmelegedő óceánokból szén-dioxid szabadul fel, és nő a légkör páratartalma, ami aztán további fölmelegedést eredményez, amitől még több gáz kerül a levegőbe. Néhány évszázad sem telik bele talán, és a Föld légkörét nitrogén, oxigén, szén-dioxid és tűzforró gőz elegye fogja alkotni. Egy-két baktériumfajta ideig-óráig átvészelheti ezt a katasztrófát, de rövid időn belül ők is kipusztulnak. Az óceánok végül szépen elforrnak, a földfelszín a Vénusz pokoli tájképére fog hasonlítani, ahol a hőmérséklet soha nem esik 450 Celsius-fok alá, a legmagasabb hegycsúcsokat pedig dermedt fémzúzmara csipkézi majd. A földi élet vége sokban fog emlékeztetni a kezdeteire. Néhány harcedzett mikroba képviseli majd az élet utolsó szikráját valamelyik „langyos kis tócsában”, miként Darwin fogalmazott… ám az a tócsa is felforr. Minden elpusztul. Nem maradnak se állatok, se növények, se ilyen vagy olyan éttermek, még csak egy szimpla nyákgomba sem, hogy feldobja az egyhangúságot. Bizony, kijózanító a gondolat; azt jelenti, hogy bolygónkon az élet históriájának több mint a háromnegyede lepergett. Ha egy planetáris katasztrófa elsöpörné az élet fejlettebb formáit – mondjuk, mert belénk csapódik egy masszív aszteroida –, akkor már nem maradna rá elég idejük, hogy újra kialakuljanak. A Naprendszer nem fog megszűnni. A táguló Nap, miután sikeresen sterilizálta a Földet, szépen fölmelegíti majd a külső Naprendszer fagyos

64

világát. Rövidke időre a Mars végre úgy nézhet majd ki, amilyen sok csillagász szerint a távoli múltban lehetett: meleg, nyirkos és kedvező az élet számára. A több trillió tonna jégtömeg, ami a felszíne alatt húzódik, több trillió tonna víztömegként szabadul fel. A jéghegyek megolvadnak, és a hatalmas marsi medencéket és szurdokokat ismét kéklő arany tölti majd meg (vagy inkább első alkalommal? – mivelhogy a „fölmelegedősolvadós” teória még messze nincs bizonyítva). Elképzelhető hát, hogy néhány évmilliárd múltán létrejön a marsi paradicsom, frissen öntözött pusztáin burjánzó baktériumtörzsekkel, melyek simán lehetnek a bolygó őshonos lakói vagy akár földi űrhajósok által becipelt bogarak utódai is fényévekkel korábbról. Ha még távolabbra megyünk, még érdekesebb dolgokra bukkanhatunk. Ott van például a Szaturnusz holdja, a Titán, amelyre a „titokzatos” jelző több mint tökéletes. Miközben e sorokat írjuk, egy behemót és méregdrága űrszonda – amiből a NASA sajnos nem szándékozik többet építeni – épp a Szaturnuszt, gyűrűrendszerét és holdjait szondázza. A legnagyobb kíváncsiság a Titánról érkező információkat övezi. Ez az égitest ugyanis meghaladja a Merkúr és a Plútó méreteit; ha nem épp egy bolygó körül keringene, ő maga is bolygónak számítana. A Naprendszer egyetlen holdja, amelynek élhető légköre van – ami tízszer olyan sűrű, mint a miénk, a felszíni nyomása pedig másfélszerese a Földének. Gyaníthatóan valami hasonló összetételű – főleg nitrogénből meg néhány hidrogén-karbonát elegyéből álló – légkör boríthatta frissen kialakult planétánkat is. A napfény reakcióba lép e petrolkémiai anyagokkal, és egy vékony, szinte átláthatatlan narancsszínű ködöt hoz létre, ami tökéletesen elrejti a hold felületét a kíváncsi tekintetek elől. A Cassini űrszonda fedélzetéről végül legjobb távcsöveink és fényképezőgépeink segítségével csak sikerült bepillantanunk a Titán függönyei mögé. Az űrkutatás történetének egyik leglátványosabb eseménye 2005 januárjában következett be, amikor a Huygens szonda – amely a Cassini fedélzetén utazott a Szaturnuszig – áthatolt a Titán ködös légkörén, és rengeteg lenyűgöző képet csinált a bolygó addig soha nem látott felszínéről. Tintafekete csatornáknak látszó árkok szabdalják a hatalmas világos fennsíkokat, és sötét lapályok húzódnak több száz kilométeren át. A felszínről készített közeli felvételek apró jégsziklákat mutatnak a laza és agyagszerű, metáneső áztathatta talajon. És elképzelhető, hogy e különleges felszín alatt több száz kilométer mélységben planétanagysá-

65

gú összefüggő víztömeg húzódik. Egy szó, mint száz: a Titán egyszerre furcsa és csodálatos égitest, szerves anyagokban gazdag nitrogénlégköre pedig nagyon is hasonlít a korai Föld mélyfagyasztott (–180 Celsius-fokos) változatára. De ez a jelen. Négy-öt milliárd év múlva, mikor a Nap talán százszor nagyobb energiát fog ki kipumpálni magából, mint most, a Föld már réges-rég halott lesz, a külső Naprendszer viszont ragyogó virágzását élheti. Lehet, hogy idővel kialakul az élet a Titánon (talán már ma is élnek ott egzotikus szörnyek, amiket csak néhány tudós mert elképzelni); lehet, hogy idővel a Mars megfiatalodik; esetleg feltárulnak az Europa hold jeges szurdokai. A Naprendszer utolsó évmilliárdja szokatlanul új korszak hajnalának lehet szemtanúja, egy második genezisnek a külső világokban, noha – feltéve, hogy a földi élet históriáját egyáltalán készpénznek vehetjük – egy szimpla évmilliárd valószínűleg nem lesz rá elég, hogy mikrobáknál izgalmasabb élet alakulhasson ki. Úgy tűnik, az egyetlen esély, hogy intelligens élet találjon otthonra a Titánon, ha távoli utódaink – vagy bármely más faj, ami helyünkbe lép – határozottan rástartolnak, és elfoglalják maguknak, mielőtt a Föld már kényelmetlenül túlmelegedne. A Nap végül aztán hatalmas vörös behemóttá dagad. Vén, puffadt, hanyatló csillagként még gyorsabban emészti fel üzemanyagát. Csúcsformájában kétezerszer fényesebben fog ragyogni, mint most, és gyaníthatóan mindent szénné éget, ami él és mozog – még a Titánon sem lesz tőle senki biztonságban. Akkor aztán a Naprendszer igazi mirelitjei: az Uránusz és a Neptunusz holdjai meg a Pluto–Charon-féle dupla bolygók viszonylag barátságos oázisok lehetnek. Nem sokkal ezután a Nap elkezd szép lassan kihűlni; százmillió éven át inkább héliumot, mint hidrogént égetve. Ütött-kopott bolygónk, már ha túléli a pokoljárást (amit jelenleg elég valószínűnek tartunk), idővel kihűl majd, felszíne pedig újra megszilárdul. A Nap pedig szelíd zsarátnokként fejezi be pályafutását, pislákoló fehér törpévé alakulva, évmilliárdokra mélyhűtött kísérő bolygókkal. Csakhogy ez nem a vége. De még csak nem is a kezdete a végnek, és nem is a vége a kezdetnek. Ahhoz, hogy az univerzum valódi végnapjait megláthassuk, jóval többet kell az időben előreutaznunk, mint rongyos ötmilliárd évet. Kozmikus mértékkel számolva ötmilliárd év rövidebb, mint mikor a szemvillanás előtt az ingerület átfut az idegpályán.

66

Fred Adams az az ember, aki jó sokat töprengett az idők végezetén. Kollégájával, Greg Laughlinnal közösen az 1990-es évek végének egyik legszórakoztatóbb tudományos könyvét írták The Five Ages of the Universe (Az világegyetem öt korszaka) címmel. Adams és Laughlin a nagyon távoli jövőbe pillantanak, több trillió évre előre megidézve a bolygónk utáni napokat. És megállapítják, hogy nagyon nincs mit várnunk a holnaptól. Elég kellemetlen dolog megérteni a múlt szörnyűségeit. De az a 13,7 milliárd esztendő, ami az Ősbumm óta eltelhetett, legalább egy olyan szám, amit a legtöbb kozmológus, sőt nem kevés átlagember sem tud hova tenni. Tizenhárom milliárd olyan szám, amivel pénzügyminiszterek dobálóznak. Vannak, akik ennyi pénzt tudnak a bankszámláikon dollárban vagy akár fontban. Tizenhárom talicskányi homokszemről beszélünk, vagy képzeljük el, hogy szerencséd van, és tisztes öregkort érsz meg, és annak vesszük az ötszörösét másodpercben. Az idők kezdete régre, nagyon régre tehető. Ami emberi ésszel legalább felfogható. Az idők vége viszont egészen más téma. Nem csoda, hogy Fred Adams előrukkolt a „kozmologikus évtized” fogalmával; pontosabban kitalált egy logaritmikus időskálát, hogy a végtelenhez társított elképesztő számszörnyekkel könnyebben meg lehessen birkózni. Ha t (time) jelöli az Ősbumm óta eltelt éveket, az azt követő bármely időpillanat leírható az évtizedek hatványkitevőjével. Szóval: 100 vagyis 102 évvel az Ősbumm után a második kozmologikus évtizedről beszélhetünk. Egymillió év a hatodik évtized. Mi éppen a tizedik kozmologikus évtizedet tapossuk – univerzumunk 10 és 100 milliárd év közötti, amivel a tizenegyedik kozmologikus évtized felé araszolunk. Logaritmusfüggvényről lévén szó, az idő így gyorsan hatványozódik, viszont a számok még kezelhetőek maradnak. A tizenegyedik kozmologikus évtizedben az univerzum 10 és 100 közötti szorzóval lesz idősebb, mostani korához képest, azaz a kora 100 milliárd és egytrilliárd év közé fog esni. Ami óriási, elképzelhetetlen szám a jövőből, de miként arra Adams és Laughlin felhívja a figyelmet, az idő még csak bele sem gondolt, hogy addigra formába lendüljön. Szóval, mit is tartogat ez a felmérhetetlen dimenzió? Hadakozást. A gravitációnak meggyűlik a baja az entrópia jelenségével, aminek köszönhetően egy anyagi rendszer idővel egyre rendezetlenebbé válik. Ha a gravitáció győz, akkor a mindenség összerándul. Ha mégsem, folytatódik tovább az univerzum széthullása. Számos kozmo-

67

lógus eddig úgy vélte, hogy a végén a gravitáció nyeri a partit. Jelenleg viszont a galaxishalmazok távolodnak egymástól. Ám ha volna elég anyag az univerzumban, az általuk kreált gravitációs kút idővel megfordítaná ezt a tágulási folyamatot. Vajon van-e elég cucc az univerzumban, hogy véget érjen a galaxisok eszeveszett tágulása? Ravasz kérdés. Először is, meg kellene mérnünk az univerzumot, és az eredményt összehasonlítanunk azzal, amit látunk: csillagokkal, galaxisokkal, porfelhőkkel, satöbbikkel. Ami elméletben meglepően egyszerű: a csillagászok úgy mérik meg egy galaxis súlyát, hogy mondjuk, megvizsgálják, milyen hatást gyakorol a gravitációs mezője a szomszédos égitestekre. Hanem a gyakorlatban valami furcsa történik. Ha nekilátunk kiszámolni a Nap sebességét a Tejúton, majd próbálunk magyarázatot fabrikálni hozzá, ismerve a közvetlen közelében található csillagok, portömeg és hasonlók helyzetét, arra a felismerésre jutunk: nincs is ott annyi látható anyag, ami ezt a mozgást indokolná. Kicsit olyan ez, mint mikor a Neptunuszt fölfedezték. A csillagászok tudták, hogy az Uránusz röppályája nincs egészen rendben, hogy valaminek kell még ott lennie, ami gravitációs mezejével eltéríti az Uránuszt. És aztán a korábban nem észlelt valamiről kiderült, mennyire komoly és tekintélyes bolygó. De ami a csillagokat és galaxisokat illeti, már az 1930-as években gyanították, hogy valami nagyon titokzatos dolognak kell arrafelé lennie. Egyszóval: jóval több anyag kell, hogy legyen a kozmoszban, mint amit látunk; csak így magyarázható azoknak az égitesteknek a mozgása, amiket látunk. Ezt a láthatatlan valamit – érthető okokból – „sötét anyag” névre kereszteltük. A Neptunusz-sztorival ellentétben, ennek az anyagnak a természete egyelőre rejtély a számunkra. A legtöbb csillagász szerint valamiféle részecskéről volna szó, vagy részecskék családjáról, melyek a látható anyaggal csupán gravitációs kölcsönhatásra lépnek. Egész felhőnyi ilyen részecske söpörhet végig akár testünk minden egyes sejtjén anélkül hogy bármit is érzékelnénk belőle. És ennél még van rosszabb is. 2003-ban úgy tűnt, hogy a NASA Wilkinson mikrohullámú anizotropikus szondája (WMAP) választ ad arra a kérdésre, vajon az univerzum örökké tágulni fog-e. Ez a szonda másfélmillió kilométerre kering a Földtől, stabil röppályáját bolygónk és a Nap kiegyenlített gravitációs ereje határozza meg. A 2001-ben útnak indított WMAP egy rend-

68

kívül érzékeny teleszkóppár segítségével az Ősbumm után itt hagyott, mindent átható kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást és az abban fellépő apró anomáliákat mérte. A szonda készített egy térképet a kozmosz 400 000 éves korában jelentkező eltérésekről. A térkép tanúsága szerint az univerzum jóval furcsább annál, mint amilyennek elképzeltük. Kiderült, hogy az univerzum általunk megfigyelhető része pontosan annyi anyagot tartalmaz, ami képes megakadályozni, hogy az univerzum összeroskadjon. Mivel minden más eleme egyenlő, ezért egyre csökkenő mértékben ugyan, de örökké tágulni fog. De ha összemixeljük a látható és a sötét anyagokat, akkor sincs belőlük elég, hogy kiadják a világegyetem jelenlegi formáját. Kell lennie még valaminek, ami teljesen kitölti a kozmoszban lévő réseket és repedéseket. Ez pedig nem más, mint a különös antigravitációs erő, a „sötét energia” – ami úgy tűnik, jó 70 százalékát adja az univerzumnak. Foglaljuk hát össze röviden: a kozmoszt háromféle anyag alkotja. Van a látható, más néven „barionikus” anyag: atomokból, elektronokból és hasonlókból áll. Ez a normális cucc (aminek egyforma az energiája; lásd Einsteint, aki rámutatott, hogy az anyag és az energia csupán egyazon érem két oldala) mindössze 5 százalékát teszi ki az univerzumnak. Aztán ott van a sötét anyag: mozdulatlan, de roppant titokzatos izé, ami további 25 százalékért felelős. És végül a sötét energia, ami épp olyan baljós, amilyennek hangzik. Minden létező dolgok 70 százalékát ez a különös, mindent átható erőtér alkotja. Tegyük fel, hogy a WMAP adatai tévesek, és az univerzumról valami váratlan matematikai fordulatnak köszönhetően végül kiderül, van benne elég anyag ahhoz, hogy féken tartsa önmagát – nos, akkor mit is látnánk? Az egyre táguló világegyetem szinte végtelen időléptékéhez képest egy újra összeroskadó „zárt” kozmosz csupán egy szemvillanásnyit létezik; feltéve, hogy a tágulásra, ami mindezt megállíthatná, nem kerül sor minimum újabb húszmilliárd évig. A Napunk addigra már rég oda lesz, akárcsak az éjszakai égbolton tündöklő csillagok zöme. A kisebb, lassabb tempóban égő csillagok, mint például legközelebbi szomszédunk, a Proxima Centauri viszont továbbra is ragyogni fog. És persze születnek új csillagok. Ne feledjük: mindez valószínűleg nem következik be; de attól még nyugodtan eljátszhatunk a zárt univerzum gondolatával és lehetséges

69