A frank állam és jog
Egyetemes állam- és jogtörténet V.
a Frankok állama (486-) A két frank törzs azokból a germán népelemekből alakult ki az 5. században, melyek szállásterületei részint a későbbi Németalföldön (Salier = száli), részint a római limes-központ Köln környékén, a Rajna mentén voltak (Ribuarier = ribuari). Hozzájuk kapcsolódtak még a mai Hessen területén élők is (Chatten). A száli frankok kiemelkedő királya Chlodvig (481-511) volt, aki a legendás Merovech száli (rész-)királyra visszavezetett Meroving-dinasztiából származott. Chlodvig vezetésével a száliak 486-ban megsemmisítő győzelmet arattak Gallia provincia utolsó római helytartója fölött, s ezzel olyan szállásterületre tettek szert, melyből kiindulva fokozatosan kiterjesztették hatalmukat más germán törzsi államokra, „birodalmakra” is.
n
Meroving-kor A Gallia meghódításával kialakult frank „nagybirodalom” központja – megőrizve a provinciális administratio maradványait – Reims lett. De a kezdetben a frankok állama sem volt területi állam. A frankok ugyan felhagytak a nomád életmóddal és letelepedtek az ókor Galliájának területén, uralmuk alá véve más germán törzsek birtokait is, a Meroving király még egy nép uralkodója volt – rex Francorum – s nem egy országé. A király és törzsének tagjai (ősi elnevezéssel vérrokonai - kinsmen) közötti személyes kapcsolat még fontosabb volt, mint egy pontosan körülhatárolt, általuk elfoglalt terület földrajzi kritériuma. A hódítások sem vezethettek teljesen egységes államterülethez. A fejlődésbeli különbségek megmaradtak. Chlodvig megkeresztelkedése (498) révén népével, sőt népeivel együtt a Róma központú katolikus – egyetemes – egyházhoz csatlakozott.
a Meroving-család A frankok politikai szervezetében a király jelentette az állandó főpillért. A monarchia örökletes volt. (A királyokat hagyományos módon választották, de a mondai Merovech király dinasztiája már annyira megszilárdította magát, hogy a választási elemet erősen elhalványította, bár teljesen nem szüntette meg a királyi család leszármazása iránti tisztelet és hűség, melyet az ógermán istenségektől eredeztették. Vagyis egy olyan dinasztiának tekintették, amely szerencsét hozott népére, s ezzel kiérdemelte fenntartását.)
A Meroving családot szentként tisztelték, és szentségüket primitív módon hosszú hajuk szimbolizálta. (Ebből következett, hogy amikor az utolsó Meroving királyt, III. Childerichet 751-ben letették a trónról és egy apátságba zárták, hosszú haját is levágták.)
öröklési gyakorlata Germán jog szerint a király valamennyi fiát jogosultnak tartották az öröklésre. Ezért – ha többen voltak – egyenlő arányban (aequa lantia = „egyenlő lándzsa”) örökölték a királyságot. Fiú utódok híján a király testvére vagy testvérei örököltek. Mindegyikük frank királyi címet (rex Francorum) viselt. E többes öröklés nem a jogok, hanem csupán a hatalom gyakorlásának megosztását jelentette; e részkirályok „testvéri közösséget” (corpus fratrum) alkotva a birodalom egészét illető ügyekben – elvileg – együttesen határoztak és cselekedtek. A birodalomrészek nem jelentették a birodalom felosztását, ismétlődéseik mégis történet-földrajzilag számon tartott elkülönülésekhez vezetettek a Nyugat (Neustria) és a Kelet (Austrasia), valamint a két déli birodalomrész: a nyugati gót eredetű Aquitania és Burgundia között.
Kr. u. 600 körül
a király Jogi értelemben a királyi autoritás központi eleme a bannum, vagyis az a jog volt, hogy a király parancsolhatott és tilthatott és bírságolhatott, vagyis hatalmat gyakorolt. Ez a bannum azonban nem volt teljesen személyes, sem korlátlan, mivel mindig meg kellett szerezni a populus Francorum hozzájárulását. A nép viszont nem az államnak és alkotmányának, hanem uralkodója személyének tartozott hűséggel. Ez volt a mindennél fontosabb fidelitas követelménye, ami azt is jelentette, hogy a leggyalázatosabb bűnnek az infidelitast, a személyes hűtlenséget tekintették, melynek büntetése száműzetés és vagyonvesztés volt.
bannum A kiadott királyi parancsok és tilalmak (bannum) három alfaja ismert: a) A békeparancs kivette a bosszú (Fehde) mint egyébként a jogellenes cselekmények normális megtorlása alól az özvegyeket és árvákat, az egyháziakat, a kereskedőket; továbbá a templomokat és egyházi javakat, az utakat, erdőket, a vizeket, a halászatot és a vadászatot. b) A ,,rendeleti", azaz törvényhozási jogánál fogva a király általánosan kötelező normákat állíthat föl: törvényeket hozhat. Ezek részint a népjogok megerősítését, részint kiegészítését szolgálták. A népjogokat egyoldalúan ezek sem változtathatták meg. c) A király végrehajtó hatalma a „közigazgatási parancsban” nyilvánult meg. Ezt tovább is adhatja, delegálhatja tisztségviselőinek, pl. a grófoknak. Ez utóbbinak a szankciója – bírságpénze – a királyi parancsénak általában csak negyede.
jogfejlődés A frank királyok a germán korból megőrizték az uralkodásnak az érintettekhez való kötődését. Nem voltak egyeduralkodók. Híveik és alattvalóik tanácsai és egyetértése nélkül nem gyakorolhatták hatalmukat. Az ősi szokásjog a királyra nézve is kötelező érvényű volt. A királynak sem volt joga változtatni rajta, mivel olyan örök és pontosan rögzített norma volt, melyet halandó nem változtathatott meg. A király nem volt és nem is lehetett igazi törvényhozó. Mindemellett volt szerepe a jogfejlődésben, mivel ő hívta össze a populus Francorumot, hogy törzsi törvényeiket írásban is fektessék le, s neki volt felhatalmazása arra is, hogy nemzete szokásait értelmezze és kiegészítse.
jövedelmek a király elsősorban uradalmainak jövedelméből élt, mely birtokok a Gallia meghódítása során elfoglalt hajdani római köz-, vagyis állami földekből álltak. Ez és a kor kezdetleges, csaknem pénzforgalom nélküli gazdasága arra kényszerítette a királyt és udvarát, hogy országán belül körbevándorló életmódot folytasson, amikor is egyik vidékről a másikra utazott, és az adott terület mezőgazdasági terményeit fogyasztotta el. Ez alkalmasint azt is jelentette, hogy birodalmának nem volt igazi székhelye sem. A pénzverés volt az állam egyik fontos attribútuma, mely azonban kikerült a közvetlen királyi ellenőrzés alól. (A pénzverés tehát magániparrá vált, mely számos vállalkozó kezébe kerülve igen jövedelmező üzletággá fejlődött. Az érmék hitelét immár nem a császár képmása, hanem annak a neve biztosította, aki az adott pénzverdét működtette.)
A pénzverés csak a Karoling-korban vált ismét kizárólagos királyi joggá.
comes palatii regis A király mindenkori tágabb környezete, az udvariak (aulici, palatini) köre palotáról palotára folyvást változott. Együttesen a comes névvel is illethették őket; a király által fölkért tanácsadókat pedig conciliariusoknak nevezték. A palotagróf (comes palatii regis) a 6. században tűnt föl először a királyi udvar egészének vezetőjeként, ám már e század végén a maior domus föléje kerekedett, így az ő funkciója a királyi udvari bíróságra, valamint eseti feladatok ellátására szorult vissza. Hivatala nem kötődött egy-egy királyi palotához, hanem folytonosan állandó volt: mindig ott járt el, ahol éppen a király tartózkodott. Hivatala sem élethossziglan nem szólt, sem örökletessé nem vált. A király hol rövidebb, hol hosszabb időközönként váltotta. A 7. század végén egyidejűleg több palotagróf is működött, egyikük alárendeltségében. A bíráskodásban való részvétel köztük részint törzsi alapon, részint turnusok – törvénykezési időszakok – szerint oszlott meg.
maior domus A Meroving-korban a királyi udvar egyik tisztségviselője az a maior domus (háznagy: udvarnagy), aki nem tagja a négy germán eredetű fő tisztségviselők körének. E tisztség eredetileg maior néven a házi szolgák főnöke volt úri udvarokban; neki felel meg egyébként az öregszolga (Seneschall) is a frank királyi udvarban. A maior domus regiae – a királyi udvarnagy – több államalkotó germán népnél ismeretes volt; nagyobb jelentőségre és ismertségre azonban csak a frankoknál tett szert. A kialakult birodalom részek – részbirodalmak (Neustria, Austrasia, Burgundia) királyi udvaraikban külön-külön „udvarnagyi hivatallal" (maiorum domatus palatii) bírtak akkor is, ha a királyi hatalom egy kézben összpontosult. A maior domusok súlya és helyzete időről időre és birodalomrészenként változott. A királyi alárendeltségből egyre inkább „kiküzdötték” magukat: a nemesség szócsöveként és vezetőjeként léptek fel, afféle közvetítői szerepben, s aztán mind a király( ok), mind a nemesség fölébe kerekedtek.
maior domus (2) Keleten (Austrasia) az idősebb Pippintől († 640) kezdve egyre nőtt a maior domus szerepe, nem annyira kíséretének ereje, mint inkább birtokainak növekvő nagysága folytán. A 7. század második felében „középső” (Amulfinger) Pippin után tisztségük ténylegesen öröklődővé vált. A 7-8. század fordulóján az Amulfingerek megszerezték a nyugati részbirodalom e tisztét is, s király melletti tényleges hatalmuk a Frank Birodalom egészére kiterjedt („a háznagyok központi igazgatása”). Ekkortól nem a háttérbe szoruló Meroving-király, hanem ők maguk testesítették meg a birodalom egységét. A maior domus az interregnum idején (737-743) ténylegesen is uralkodott. E folyamatot tetőzte be 751-ben az uralkodóház-váltás: a kisebbik Pippin királlyá választása és fölkenése. (Ő és utódai soha többé nem töltötték be a maior domusi hivatalt)
területi egységek A Frank Birodalom tagozódása területi volt ugyan, ám szerepe volt • a népi-törzsi elemeknek, • a kialakult feudális társadalmi rétegeknek, • a földbirtoklásnak és az ahhoz fűződő jogoknak, • a különböző szintű és jellegű személyi közösségeknek.
a római provinciai közigazgatás megmaradt elemeinek az átvétele magában Gallia egykori területén erősítette ugyan a frank királyság territoriális jellegét, ám a Rajnától keletre a népi (törzsi) szemlélet uralkodott, különösen azon germán – későbbi német - törzseknél, melyek frank királyi alávetésbe kerültek.
birodalomrészek A királyi hatalom gyakorlásának részbeni megosztása, valamint más germán törzsek alávetése „magasabb” területi és népi egységekre: birodalomrészekre/részbirodalmakra (A) és az azokon kívül maradt törzsi hercegségekre (B) tagolták a birodalmat. (A)Neustria, Austrasia, Burgundia s Aquitánia (B) Alemannia, Bajorország, Türingia, Szászország - a keleti birodalomrészhez kapcsolódóan.
n
törzsi hercegségek A törzsi hercegségekbe csatlakoztatásuk után a frank király nevezett ki hercegeket a frank nemesség nagyjai köréből, akik e törzsek egykori királyainak (hercegeinek) funkcióit vették át, különösen a hadvezetés terén. Ezek egyre nagyobb önállóságot élveztek; még tisztségüket is örökletessé tették, amihez nagyban hozzájárult a Meroving királyok viszonylagos gyengesége mellett az is, hogy új törzsük elkülönülési törekvéseit ugyancsak kihasználhatták. Éppen ezért ezeket frank kori törzsi hercegségeknek nevezzük. A király kinevezte hercegnek már-már alkirályokként vezették hercegségüket; egyebek mellett törzsi gyűléseket is tartottak, melyek nem csupán hadiszemlék voltak, hanem rajtuk történt a népjogi gyűjtemények összeírása (bajorok, alemannok) megerősítése is.
Ezen az elkülönülésnek Nagy Károly vetett véget.
comitatus - comes A frank királyság valóságos és mindennapos igazgatási egységei a grófságok (comitatus) és őrgrófságok (marca, Mark) voltak. Az intézmény talán késő római eredetű: A comes a késő római korban magas császári udvari hivatalt viselő személy és provinciába kiküldött, különleges felhatalmazású, magas rangú tisztségviselő egyaránt lehetett. Utóbb a különböző hatáskörű helyi hivatalnokokat is e névvel illették. Átvették a római területeken szerveződött germán államok is. Itáliában, Hispániában és Galliában az 5. századtól találkozni a comes civitatis-szal, aki egyegy városban és környékén bírói és katonai hatásköröket gyakorolt. A nyugat-római birodalom szétesése idején vált gyakorlattá az addig jól elkülönített hatáskörök egyesítése egy-egy, még éppen lokális hatalmánál fogva az állam folytonosságát őrző tisztségviselő kezében. A frank kézre került Galliában ezek átfogó szervezetéről így sem beszélhetünk; ám az éppen föllelhetők annál inkább átvehetők voltak, mivel a frank állam kötelékébe immáron a római (provinciai) lakosság is belekerült. A területiség eredendően csakis rájuk kellett, hogy vonatkozzon, hiszen ők nélkülözték a germán jellegű törzsi-nemzetségi közösségi kötelékeket.
comes A 6-7. században a comesek (comites) a királyi udvarban (comes palatii) és a „vidéki", nem városias területeken is megjelentek. Mind a két szinten a király – a királyság – tisztségviselőiként, átfogó hatáskörrel. A „vidéki” comesek nem csupán képviselték a királyt, de – átruházott formában - gyakorolták is a királyi hatalmat, különösen a békefenntartás, a gonosztevők üldözése és az özvegyek meg árvák védelme terén. Voltak közelebbről meg nem határozott hatáskörű helyetteseik (comites vicarii), s nem egyszer előfordult, hogy többüket egy-egy herceg (dux) fogta össze.
A comes erdetileg királyi uradalmi gazdasági és katonai vezető volt; hatalmát azonban e feladatkörök ellátására alapozva fokozatosan kiterjesztette ki a pénzügy, az igazgatás és különösen a bíráskodás terére.
„igazgatás” A királynak tett szolgálatok fejében birtokadományban részesült új, szolgáló nemesség tekintélyét és jogállását már nem származása, hanem pusztán vagyona adta. E szolgálat hadi és hivatali volt; hatalommal és további gyarapodással járt. Bizonyos vezető funkciókat a nagyföldbirtokos arisztokrata családok láttak el, akik az uralkodó személyes szolgálatába álltak, s beléptek annak comitatusába, vagyis kíséretének tagjai közé. a helyi kerületek vezetőiként működő királyi tisztviselőket (pagi comites területi tisztségviselők) a helyi urak és földbirtokosok köréből toborozták, ezek felett azonban a monarchia ellenőrzése korlátozott volt. E tisztségviselők semmiképpen sem lehettek a kormányt pusztán kiszolgáló „kreatúrák", mivel társadalmi funkciójuk szerint nemcsak a helyi potentes szerepét kellett betölteniük, hanem jelentős függetlenséget, mégpedig anyagi függetlenséget is élvező egyénekként is kellett szerepelniük, mely utóbbit földbirtokaik biztosították.
a Karoling Birodalom A 8. század második és a 9. század első felében a frankok, immár a Karoling-dinasztia uralma alatt, olyan birodalmat alapítottak, amely a nyugati kereszténység nagyobb részét egyetlen államba egyesítette. A királyság Austrasia néven ismert keleti, nem romanizált részéből származó vagyonos vezető család tagjaiként a Karolingok már jóval a 8. század dereka előtt jelentős politikai és katonai szerepet játszottak (maior domus-ként). Ám csak 751-ben, a pápaság támogatásával végrehajtott államcsíny révén III. Pippin személyében nyerték el a királyi méltóságot.
a Karoling Birodalom (2) A birodalom virágkorát Nagy Károly († 814) uralkodása és utóda, Jámbor Lajos († 840) uralmának első éveiben érte el. A hatalmas összetett birodalom létrehozását a régi frank tartományokon belüli királyi hatalom megerősítése tette lehetővé. Ehhez hódítás, terjeszkedés kellett: • a szászokat meghódították és erőszakos módszerekkel megkeresztelték; • Nagy Károly meghódította a regnum Langobardorumot is, mely azonban oly módon maradt meg önálló királyságként, hogy perszonálunióval kötődött a frank monarchiához.
császárság – neorómai birodalom A Karoling Birodalom szakított a frankok ősi törzsi-nemzetségi szemléletével, és egy – mindmáig páratlan – szupranacionális politikai otthont épített a nyugat-európai kontinens népei számára. A Római Birodalom nem merült feledésbe. Fennmaradt a vélemény, miszerint a különböző népek e nagy közössége számára a birodalmi keret igen szükséges, sőt egyenesen természetes volt. E nézet fényében válik igazán érthetővé annak fontossága, hogy Ill. Leó pápa, 800 karácsony napján Rómában császárra koronázta Nagy Károlyt. Ez az aktus a frankok és a langobardok királyának, s a latin egyház prorektorának a nemzetek feletti vagy akár egyetemes jelentőségét ismerte el. De Nagy Károly gondolatvilágában inkább egy keresztény, semmint egy római birodalom élt.
a király A királyság örökletes volt. A király megszentelt személy volt: III. Pippin idejétől kezdve a frankok uralkodóit, sőt még a királyi hercegeket is az egyház szabályosan felkente, s ennek révén közvetlen kapcsolatba kerültek Istennel, és a világi halandók felé emelkedtek. A király csak Istennek felelős, hatalma elvben korlátlan. Övé az uralkodói hatalom - a bannum - teljessége: a parancsolás, a tiltás és a büntetés hatalma. Mindemellett a kormányforma személyes jellegű volt,. Feladata a közbéke fenntartása, az egyház, az özvegyek és árvák, s általában a gyengék védelme. Valamennyi felnőtt férfi alattvalója általános hűségesküt tett Károlynak, aki ezt az eskütételt többször megismételtette. Ez is hangsúlyozz az uralom személyes jellegét.
a király (2) A Karoling-dinasztia vallásos inspirációi elődeiénél mélyebbek voltak: a keresztény hit terjesztése és a római egyház védelme náluk központi kérdés volt. E dinasztia királyai Isten kegyelméből uralkodónak tekintették magukat, akik Istennek tartoznak felelősséggel. Nagy fontosságot tulajdonítottak gyengébb alattvalóik – a nők, az árvák és a szegények – védelmének, kivált a szegényekének, akiket állandóan fenyegetett a potentes zaklatása és elnyomása, vagy is azoké a hatalmasoké, akik földjeiket és szabadságukat veszélyeztették.
generalis conventus Bár elvben mindenben a király döntött, a szokásjog megkívánta, hogy döntései előtt meghallgassa az udvari tisztségviselők, a tanács és a birodalmi gyűlés véleményét. Az általános birodalmi gyűlés (placitum generale, generalis conventus) rendszerint az az évi hadjárat előtt gyűlt össze elvileg tagja volt minden szabad, fegyverforgató férfi, ezért rendszerint összekapcsolódott a seregszemlével. Korábban márciusban tartották (márciusi mező), 755-ben viszont áttették májusra mert a hadseregben megnőtt a lovasok száma, ezért meg kellett várni a fű kizöldülését.
Itt hirdették ki az uralkodó rendeleteit, amelyek ezáltal törvényerőre emelkedtek. E törvények neve a leggyakrabban capitulare, de szerepelnek capitulum, decretum, edictum néven is. „A törvény a nép hozzájárulásával és az uralkodó akaratából születik" – mondja az egyik kapituláre. Nagy Károly gyakran egy második általános gyűlést is tartott, amelyen csak a birodalom vezető tisztviselői és főpapjai vettek részt. (populus Francorum)
törvényhozás A királyi törvényalkotást tehát a kapitulárék formájában élesztették újjá, melyek a különböző világi és spirituális ügyekről hozott törvények és iránymutató utasítások igen jelentős gyűjteményét alkották. Ezeket különösen Nagy Károly császárrá koronáztatása után adták ki nagyobb számban, de már a 9. század vége előtt, a frank birodalom utódállamaiban megszűntek. Voltak ugyan tervek, hogy a germán népek törvényeit írásba foglalják, s hogy ezzel javítsák a meglévő törvények szövegeit, sőt egységesítsék e törvényeket, de e terveket végül is csak részleges siker koronázta.
palatium A központi kormányzatnak sokáig nem volt állandó székhelye. A királyi udvar – a palota (palatium) – állandóan járta a birodalmat, hol az egyik, hol a másik királyi birtokon szállt meg egy-két hónapra. A Karoling-család birtokai több száz különböző birtoktestből (fiscus, Pfalz) álltak, ezeken nagyszámú, nagyrészt fából épült palota állt. (Ezek a családi birtokok zömükben a Szajna és a Rajna közötti területen feküdtek). Nagy Károly uralkodásának vége felé az aacheni palota – amelynek kápolnája ma is látható – egyre inkább állandó székhellyé vált.
palatium (2) A királyi udvar, a a király körül állandóan szolgálatot teljesítő, őt mindenhová elkísérő tisztviselőkből állt. „De ordine palatii” című irat felsorolja a tisztviselőket jól látszik, hogy a tisztségek a királyi házban végzett valamilyen konkrét feladatból, szolgálatból fejlődtek ki. • az udvartartás élén a palotagróf (comes palatii) állt, aki a királyt a bíráskodásban is segítette, sőt helyettesítette is. • a senescalcus ("öreg szolga", később: sénéchal) az ellátás, élelmezés főnöke volt; • a pohárnokmester (magister pincernarum) az italokért felelt; • a kamarás (camerarius) a kincstárra felügyelt, az ő beosztottai voltak a sacellarii; • az istállógróf (comes stabuli, francia: connétable, constable) hatáskörébe tartoztak a lovak és a kocsik, s ő szervezte az udvar utazásait, • a marsallok (marescalcus, francia: maréchal) segítségével.
consilium A királyi tanács (consilium) ekkor még az uralkodó informális tanácsadó testülete volt, állandó szervezet nélkül, azok a főtisztviselők, arisztokraták, főpapok és nagyhűbéresek (vassi dominici) vettek benne részt, akik éppen az udvarban tartózkodtak.
palotagróf(ok) A Karoling-korban, a comes palatii a királyi udvari kápolnát vezető főkáplánnal került egy szintre, aki az egyházi ügyek legfőbb udvari intézője volt; ő pedig a legfőbb hivatalviselő lett. Egyrészt az udvartartást vezette, másrészt ő készítette elő a világiak ügyeit a király elé. Ezek az ügyek pedig messze túlmutatva az udvaron, már-már afféle birodalmi „első miniszteri” rangba emelték. Harmadrészt bíráskodott: Nagy Károly alatt az udvari bíróságból ténylegesen birodalmi illetékességű palotagrófi bíróság lett; a király ugyanis csak a politikailag jelentős ügyeket, így különösen a nagyvazallusok pereit tartván fönn a maga ítélkezésére, utasította a palotagrófot a kisebb hatalmúak és szegények ügyeiben való eljárásra A palotagróf ítélkezésében mintegy méltányosságból enyhítette a pogány népjogok szigorú szankcióit. Saját kancelláriája alakult ki, az ítéletlevelek hitelesítését szolgáló külön királyi bírói pecséttel.
palotagrófok (2) A kialakult gyakorlat szerint aztán törzsi alapon több palotagrófot is kinevezett a király, ám közülük az első birtokolta e pecsétet; a többiek mintegy az ő megbízottjaiként járhattak csak el. A palotagrófok kiváló jogismerettel bírtak elméletben és gyakorlatban egyaránt. A királyi udvar mellett a 9. században némely törzsi területen (birodalomrészen ) – így Aquitániában, Itáliában, Bajorországban, Svábföldön – elkülönült palotagrófok jelentek meg, akik mintegy királyi helytartókként tevékenykedtek az udvari palotagróféval azonos hatáskörben. A belőlük önállósuló törzsi palotagrófságok a 10. századtól a német államfejlődés fontos tényezői lettek.
missi Az uralkodót a hatalmas kiterjedésű birodalom kormányzásában a királyi küldöttek (missi dominici) segítették. Ezek a király által bizonyos rendszeres vagy alkalmi feladatok elvégzésére, a helyi kormányzatok (a grófok) ellenőrzésére kiküldött és utasítással ellátott tisztviselők voltak. Idővel kialakultak állandó missuspárok (rendszerint egy gróf és egy főpap), s ezek számára egy meghatározott, több grófságból álló működési terület volt kijelölve (missaticum), amelyet évente be kellett járniuk. E személyeket a király küldte ki helyi bírónak és adminisztrátornak, hogy a király nevében ellenőrizzék, tiszteletben tartják-e a törvényeket, s hogy újabb rendelkezéseket vezessenek be és magyarázzák el azok értelmét.
írásbeliség A kormányzás hatékonyságának növelésére mind a közigazgatási, mind a bírósági gyakorlatban be kívánták vezetni az írásbeliséget. A tömeges írástudatlanság körülményei között azonban ez igen nehéz feladat volt. Nehézséget támasztott az is, hogy írásban csak a latin nyelvet használták helyi germán vagy román nyelvek helyett, s így nemcsak az írás művészetét kellett elsajátítani, hanem a latint is jól meg kellett tanulni.
Az írásbeliség Nagy Károly idején, különösen a koronázás után, kimutathatóan nagy haladást ért el, de mivel a hivatalos dokumentumokat leíró és pecséttel ellátó királyi írásműhelyekben csak igen kis számú hivatalnok dolgozott, arra int, hogy az írásos dokumentumok számát nem szabad túlbecsülnünk.
írásbeliség (2) A királyi írásbeliség letéteményesei a Meroving-korban világi udvari hivatalviselők: a referendariusok voltak, akik alatt notariusok (jegyzők) ügyködtek. A Karoling-korban az udvari kápolna egyházi férfiai (capellani) vették át e szerepet az immáron királyi kancelláriának (cancellaria regis) nevezett hivatalban, élükön az archicapellanussal, a fökáplánnal. A kancellár (cancellarius) a frank időszakban bírósági és grófsági jegyzőként tűnt föl – a 9. században egyházi hivatalviselők oklevél-kiállítója, jegyzője lett. A közigazgatási írásbeliség ismételt bevezetésének része volt a levéltár (archivum palatii) létrehozatala is.
jövedelmek Rendszeres közadót már nem szedtek. A király és az udvar fő jövedelmi forrása a királyi birtokok hatalmas komplexuma (fiscus, villa) volt, amelynek kezelését a Capitulare de villis szabályozta. Ezenfelül • a pénzverés, • a vámok (teloneum) hoztak némi jövedelmet, • ehhez járult a bíróságok által kiszabott bírságok kétharmad része (fredus), valamint • a függő országok és népek évi adóját is, amelyet gyakran természetben róttak le; • nagy bevételre tett szert a különböző bérletekből, szolgáltatásokból, valamint hadizsákmányokból; • az általános gyűlésen megjelent előkelőknek ajándékot kellett hozniuk az uralkodó számára (dona annualia).
jövedelmek (2) A monarchia pénzügyei elsősorban a földvagyonon alapultak. A köz- és a magánjövedelmek és -kiadások között nem tettek megkülönböztetést, az államkincstár egybeesett a király saját „pénztárcájával”: mind az udvartartás, mind a kormányzás költségeit a királyi uradalmak bevételeiből fedezték. A királyi uradalmak hatalmasak voltak, lévén a Karoling család az ország legnagyobb földbirtokosa, s tekintettel arra is, hogy e család jobban vezetett és irányított volt, mint a Meroving-ház. Jóval kevesebb földön adtak túl visszafordíthatatlanul, mint elődei, mivel a Karolingok a földbirtokokat ideiglenesen bocsátották vazallusaik rendelkezésére, s végső soron az ilyen birtokok felett is végig a maguk kezében tartották az ellenőrzést.
pénzügyek A pénzverés királyi jog lett. Károly pénzreformot hajtott végre birodalmában. A 8. század elejére az aranypénz eltűnt, helyét a csökkenő áruforgalom számára megfelelőbb, kisebb értékű ezüstpénz foglalta el. Károly ezüstdénárokat és féldénárokat veretett, s a 13. századig ezen alapult egész Európa pénzrendszere. Károly a pénzverő műhelyeket állami felügyelet alá helyezte. A pénz ebben az időben nem csupán fizetőeszköz volt, hanem általános értékmérőül is szolgált. A különböző termékek, szolgáltatások, adók értékét dénárban határozták meg, de többnyire természetben, terményekkel fizették vagy ledolgozták.
a Karoling grófságok Nagy Károly idején teljesedett ki a gróf és a grófság intézményrendszere; ha nem is vált – különösen keleten nem – teljes és átfogó, minden törzsre kiterjedő hálózattá. Ahol megszervezték a királyi hatalom kiterjesztése igényének intézményesített formáját jelentette. A birodalom minden részén a nagy kiterjedésű királyi birtokok központjaira, valamint ezek hadköteles telepeseire épült. Innen sugárzott ki a comesek hatalma – benne a bíráskodási hatáskör – a velük határos nem királyi területekre s azok nemeseire, süllyedő félben lévő közszabadjaira. A comes illetékessége személyi és területi keretek között nyilvánult meg. Az alárendelt személyi kör biztosabb volt, mint a terület, bár ez utóbbi is időben előre haladva egyre jobban körülhatárolódott. A comes tevékenységének személyi és területi hatókörét (illetékességét) az annak központját alkotó királyi uradalmakból és ezek népességéből kiinduló fokozatus bővülés jellemezte. Ahol viszont magánföldesúri és egyházi birtokok királytól nyert immunitasába – adózási és bírói mentességébe – ütközött, oda be nem hatolhatott be.
grófságok A comest az uralkodó nevezte ki, s bármikor visszahívható volt. (Az ismert grófok többsége austrasiai volt, s mintegy fele rokonságban állt a Karolingokkal. )
A gróf a király megbízottja, képviselője volt, s a grófság területén a király nevében ő gyakorolta a bannumot, azaz • • • •
kihirdette és végrehajtotta a törvényeket, fenntartotta a rendet, bíráskodott és hadba hívta a fegyverforgató szabad férfiakat.
A tisztség ellátásáért a gróf • birtokot kapott (beneficium, honor), amely nem volt örökölhető. • őt illette a bírságok, vámok egyharmada, valamint • a beszállásolás joga (descensus).
grófságok (2) A comes kinevezését – bármikori visszavonásig – a saját kezelésébe került „szolgálati birtokkal” együtt a tehát királytól nyerte el. Általában nemesek kapták e hivatalt, ám Nagy Károly – a királyhoz való kötődést erősítendő – idegeneket, sőt szolgákat is megbízott vele. Mégis e hivatal – mindinkább előkelő nemesi családokban a hűbériség keretében – öröklődővé vált. A nemesség hatalmát erősítette, egyelőre a királyi befolyás és hatalomgyakorlás egyidejű fönntartásával. A grófság kisebb területi egységekre, századokra (centena) és vicariákra oszlott, élükön a centenarius, thunginus vagy vicarius nevű, a grófnak alárendelt tisztviselőkkel. A grófokat a központi kormányzat a missi dominici útján ellenőrizte.
őrgrófságok A birodalom határvidékein létesült őrgrófságok (marca) élén álló grófok vagy őrgrófok (comes marchae, marchia, Markgraf) szélesebb hatáskörrel, különleges felhatalmazással bírtak a külső támadással szembeni hatékonyabb védekezés érdekében. Nagyobb kiterjedésük és fokozott védelmi jelentőségük emelt ki ezeket a grófságok közül; váraik is voltak, ami egyébként a grófságok esetén a frank korban nem volt szokásos. Az őrgróf hatásköre a gróféhoz (comes) volt hasonló. De katonai hatásköre jelentősebb volt: parancsnoksága alá tartoztak az őrgrófság kereteibe tartozó grófok, az általuk vezetett katonasággal együtt. A frank kori őrgrófságok: a breton, a hispán, a bajor (788), a „pannóniai” (796), az északbajor, a szorb és az észak-elbai voltak.
n
hercegségek A forrásokban van utalás nagyobb területi egységekre, hercegségekre (ducatus) is, melyek élén a herceg (dux) állott. A hercegségek a késő Karoling-korban, a 9. században jutnak jelentős szerephez • A 8-9. században fontos szerepet játszott a Neustria nyugati felében elterülő Ducatus Cenomanicus, amelyet az uralkodó fivére vagy legidősebb fia kapott hercegségül (789-ben az ifjabb Károly), s a 9. században lényegében azonos volt a Szajna és a Loire közötti területtel. • A régebbi jelentős hercegségeket, Aquitániát és Gascogne-t Károly felszámolta, s 781-ben királyságot (regnum) alakított ki belőlük fia, Lajos számára. • Az Itáliai Királyság élére pedig Pippint, majd annak halála után fiát, Bernhardot állította. A két királyság természetesen a birodalom része maradt, s királyaik alá voltak rendelve Károlynak. • Bretagne és Beneventum csak laza hűbéres viszonyban volt a birodalommal, s belső autonómiával rendelkezett.
egyházi immunitas Nagy Károly idején az egyházi (püspöki, apátsági) birtokok immunitast élveztek, ami annyit jelentett, hogy arra a területre királyi tisztviselő nem léphetett be, s mentes volt minden közteher (adó, vám) alól, sőt, a királyi, illetve a kincstári jövedelmeit (például a fredust) is a birtokos élvezte. Mivel egyházi személy bizonyos világi tevékenységeket nem gyakorolhatott, az immunitasszal rendelkező egyházi birtokokon ezeket a funkciókat (hadba hívás, bíráskodás, birtokkezelés stb.) laikusokra, ún. advocatusokra (német Vogt, francia avoué) bízták, akik ennek révén egyre nagyobb hatalomra tettek szert.
államszervezet - hűbériség Nagy Károly a hűbériséget beépítette az államszervezetbe, ezzel ezt az eredetileg magánjogi viszonyt közjogi, államjogi tényezővé emelte. Ahogy a birodalom a hódítások nyomán növekedett, egyre inkább szükség lett rá, hogy az uralkodó a kormányzást segítő munkatársait a személyes hűség kötelékeivel is magához kapcsolja. A királyi tisztviselők (grófok, missi), a püspökök és az apátok a király hűbéresei, vazallusai (vassi dominici, vasalli regis) lettek, • vazallusi hűségesküt tettek, • s szolgálatukért – általában 30 telek (mansus) nagyságú – földbirtokot, (beneficium) kaptak. A királyi vazallusok pedig a tőlük függő, alacsonyabb rangú tisztviselőkkel léptek hűbéri kapcsolatba (vassi comitis). A hivatali hierarchia ily módon hűbéri lánccá alakult át. A királyi vazallusok egy része katonai szolgálatot (várőrség, kíséret) teljesített ellátás ellenében. Károly 802-ben, midőn ismét általános hűségesküt vett alattvalóitól, azt kívánta, hogy mindenki olyan hűséggel viseltessék az uralkodó iránt, mint a hűbéres hűbérura iránt.
hadseregszervezet A frank hadseregben már Martel Károly bevezette a hűbériséget: a nehézpáncélos lovasok a hűbérbirtok (beneficium) jövedelméből szerelték fel magukat. Nagy Károly idején a hadsereg magját a király hűbéresei és azok vazallusai alkották, de még fennállt a szabad férfiak általános hadkötelezettsége is. A gyakorlatban azonban nem lehetett minden szabad férfit hadba hívni. A 9. század elején a birodalomnak négy hadserege, illetve „hadkiegészítési területe” volt: Mindegyik 6-10 ezer gyalogost, és 2-3000 lovast állított ki (ebből kb. 800 volt a nehézpáncélos lovas). Az egész birodalom együttes hadereje elérhette az 52 ezres létszámot (40 ezer gyalogos, 12 ezer lovas), de szükség esetén, ha „általános mozgósításra” került sor, ez a szám 100 ezer gyalogosra és 35 ezer lovasra emelkedhetett.
államszervezet – hűbériség (2) A földadományozás anélkül tette a király számára lehetővé egy lovashadsereg felállítását, hogy a királyi uradalmakat véglegesen el kellett volna idegeníteniük. Azt is lehetővé tette, hogy hatalmas, soknemzetiségű birodalmuk vezető személyeit a monarchiához köthessék azzal, hogy királyi vazallussá fogadták őket. A világi tisztségviselők, s Jámbor Lajos óta a főpapok is, királyi vazallussá lettek oly módon, hogy az állami és egyházi tisztségüket, illetve hivatalaikat a koronától kapott hűbérként töltötték be, egyben az adott tisztséggel járó földet is ily módon birtokolták. Az eredetileg hűbérben kapott birtok tehát nem volt örökölhető, s az úr, ha hűbéresét valami módon elvesztette, a birtokot visszavette, s ha úgy akarta, valamely más, tetszése szerinti személynek adományozhatta.
államszervezet – hűbériség (3) E rendszert nem törvényhozás útján, hanem a szokás alapján munkálták ki, s a rendszer későbbi fejlesztése is a szokások megváltozásán alapult, illetve az tette szükségessé: • a vazallusok, akik családjuk helyzetét véglegesen meg akarták szilárdítani, addig gyakoroltak állandó és olyan nagy nyomást uraikra, míg a hűbérbirtok is örökletessé nem vált. • továbbá a vazallus eredetileg csak egy urat szolgálhatott, azt, akitől hűbérbirtokát kapta, ám a hűbérbirtokosokban is feltámadt a földéhség, mely e téren is változásokhoz vezetett, s új szokások alakultak ki, velük fokozatosan új szokásjog lépett életbe, mely már lehetővé tette, hogy egy vazallus egyszerre több úr hűbérese lehessen, akikről több hűbérbirtokot élvezett.
államszervezet – hűbériség (4) A feudalizmus terjedése a közjogra is erősen kihatott, megváltoztatta a király alkotmányos helyzetét, aki egy kettős, ellentmondásos szerepbe került: 1. Mint király továbbra is Isten kegyelméből uralkodó személy maradt, aki népe vezetője, törvényalkotója és legfelsőbb bírája volt, de mint feudális nagy-úr olyan szerződéses kapcsolatban állt hűbéreseivel, amely a szabad akarat kölcsönös kinyilvánításán és az abban lefektetett szintén kölcsönös jogokon és kötelességeken alapult. A király/feudális hűbérúr kötelességekkel tartozott vazallusainak, s ha e kötelességeit nem teljesítette, ezzel önmaga ruházta fel vazallusait ellenállási vagy engedetlenségi joggal. 2. A másik fontos következmény pedig az volt, hogy a világi közhivatalok is örökletessé váltak, mivel eredetileg ezeket is hűbérben adták, a hűbér pedig örökletessé vált. Ez könnyen vezethetett a helyi tisztségviselők függetlenségének növekedéséhez: ugyanis azok, akiknek tisztsége immár örökletes volt, nagyobb függetlenséget élveztek, mint kinevezett vagy bármikor elmozdítható kollégáik.
A kohézió növelése érdekében fogant feudalizmus így magában hordozta a gyenge állam csíráit. S ahogy a királyi hatalom ellentmondásos szerepbe került, úgy vált a feudalizmus is kétélű karddá.
A frank kor jogforrásai
Lex Salica A frankok alkották meg a legnagyobb hatású népjogi gyűjteményt, a száli frankok jogának gyűjteményét. Az eredetileg pactus legis Salicae-nak nevezett frank nyelvű gyűjteményt az 5. század elején jegyezte le három törvénynapon négy előkelő jogismerő. Az utókorra latin szövegű változata maradt: ezt Chlodvig király uralkodásának utolsó éveiben (507-511) fogalmazták meg (Lex Salica). Több, mint 80 kéziratos példánya maradt fenn, 65-90 titulussal. Tartalmilag a Lex Visigothorummal (Codex Euricianus), a burgund és a bajor joggal állt rokonságban. Első lejegyzése után nem sokkal már novellákat fűztek hozzá Chlodvig utódai, többször kibővítették.
lex Salica - bevezetés „A frankok jeles nemzete, amelyet Isten teremtett, a hadakozásban vitéz, a béke megőrzésében szilárd, mélységesen bölcs a tanácskozásban, nemes és ép testű, különösképpen fehér színű és kiváló alakú, bátor, gyors és kemény, katolikus hitre térve mentes az eretnekségtől, s míg barbárnak tartották is, Isten sugallatára kereste a bölcsesség kulcsát, és mert olyan igazságszolgáltatást akart teremteni, amely magas rendű erkölcseinek megfelel, e nép előkelői, akik ebben az időben vezetői voltak, a kegyesség szabályait megőrizve alkották meg és hirdették ki a száli törvényt. Sok férfiú közül négyet választottak: Wisogastot, Bodogastot, Salogastot, Wendogastot, a Salogheve, Bodogheve és Widogheve nevű vidékekről. Miután háromszor egymás után összegyűltek, hogy a dolgok erederét megvitassák, végső döntéseiket úgy foglalták össze, amint következik. Ámde mikor Isten kegyelméből nagyhajú Chlodwig, a frankok királya lelkesen és nemesen elsőként vette fel a katolikuskereszténységet, mindazt, ami e törvénykönyvben a kereszténységgel ellenkezőnek látszott a kiváló királyok: Chlodwig, Childebert és Chlothar fényesen kijavítottak ...”
Lex Salica (2) Később több országos békéről való megegyezést tartalmazó királyi törvényt fűztek hozzá. Nagy Károly idejében kétszer is hozzányúltak: • az aacheni gyűlés nyomán királyi törvényekkel kiegészítve újra kiadták (Lex Salica Carolina - Lex Salica Emendata, 802-803) – ez a változat 70 címet tartalmaz. (a jogkönyv a frank birodalom terjeszkedése nyomán más törzsek területén száli jog szerint élőkre is kiterjedt.)
• az 802-803-i aacheni gyűlésen megnyilvánuló jogegységesítő törekvéseket teljesítette ki a Capitula legi Salicae addita (819), mely a száli frank jogot kifejezetten birodalmi hatályúvá nyilvánította (Reichsrecht.)
lex Salica - jellemzők • általános jogelvek helyett a felmerülő konkrét esetekre vonatkozó szokásjogi normák követik egymást a jogkönyvben; • jól szemlélteti a kezdetleges és szigorú formaságokkal körülvett perjogi viszonyokat: szakaszainak nagyobb része az adott esetre vonatkozó jóvátételösszegek meghatározását helyezi előtérbe – a vérbosszút a vagyoni elégtétellel igyekszik helyettesíteni (compositio). A jóvátétel kifizetésében azonban még széles körben ismerik a „rokonok” közreműködését; • a megváltás mértéke az elkövetett cselekmény súlyához igazodott, de a jóvátétel a sértett vagyoni-társadalmi helyzete szerint is különböző lehetett = a jogegyenlőtlenség elvét érvényesítette a büntetőjogi megtorlás terén; • csak elenyészően csekély számban található magánjogi norma, de ezek mégis jelentősek a birtokjog, a nő jogi helyzete, illetve a monogám házasság megszilárdítása irányába való elmozdulás miatt;
lex Salica - részlet I. A perbehívásról 1. §. Ha valakit perbe hívnak, a király törvénye szerint és nem jelenik meg, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék." 2. §. Ha pedig valaki, mást idéztetve a bíróságra, maga meg nem jelenik, és egyéb valaminő törvényes akadály őt nem tartotta vissza, 15 arany megfizetésére ítéltetik annak javára, akit ő a bíróságra idézett. 3. §. Az, aki mást perbe hív, tanú kíséretében menjen el az illető házához, és ha (az illető) nem lenne otthon, hívja fel feleségét vagy bárkit a famíliából (házanépéből) közöljék vele, hogy ő perbe hívta. 4. §. Ha pedig (a perbehívott) a király szolgálatával lenne elfoglalva, nem lehet perbe hívni…
lex Salica – részlet (2) XIV. A rablókról és útonállókról 1. §. Ha valaki szabad embert váratlanul rátámadva kifoszt, ha rábizonyult, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék. 2. §. Ha pedig római rabolt ki száli barbárt, a fenti törvényt szigorítva kell alkalrnazni. 3. §. Ha ellenben frank rabolt ki rómait, 35 solidusra büntessék. 4. §. Ha valaki költözőkre támad, ahányan társaságában voltak (mindannyiukat) büntessék 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra. 5. §. Ha valaki idegen villára rontott, valahányan társaságában voltak büntessék meg 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra. 6. §. Ha valaki idegen villára rontott, és ott betörte az ajtókat, megölte a kutyákat és megsebezte az embereket, vagy pedig valamit szekérrel elvitt onnan, 200 solidusra büntessék.
lex Ribuaria A lex Salica közvetlen befolyása alatt született a Lex Ribuaria, az I. Dagobert uralkodása idején (623-639) a Köln környéki ribuari frankok (terra Ribuaria, civitas/ducatus Colonia, Köln) számára kiadott királyi törvény, mely burgund népjogi hatásokat is tükröz = Pactus legis Ribuariae 35 kéziratban maradt az utókorra, s a lex Salica átdolgozott változatának tekinthető. Néhány szakaszába későbbi királyi törvények vannak bedolgozva. Elsősorban perjogi és büntetőjogi rendelkezéseket tartalmaz, de a száli frank jognál több magánjogi intézkedést foglal magába. Nagy Károly ezt is megújította, midőn 803-ban kiegészítette a ripuáriak törvényét: ezeket a kegészítéseket nem illesztették be a szövegbe, hanem külön kapituláré formájában helyezték hatályba. (Capitulare legi Ribuariae additum)
lex Ribuaria - részlet II. A vér kiömléséről Ha egy szabad ember egy másik szabadot úgy megver. hogy vére folyik és földre esik, kétszer kilenc solidusra büntessék, vagy ha tagadja a bűnt, hatan esküdjenek mellette. III. A csonttörésről Ha egy szabad ember egy másik szabad bármelyik testrészében a csontot eltöri, 36 solidusra büntessék vagy hatan esküdjenek mellette ...
IV. A testcsonkításokról 1. §. Ha egy szabad ember egy másik szabadnak a fülét leszakítja úgy, hogy elveszíti hallását, 100 solidusra büntessék. Ha pedig hallását nem veszítette el, 50 solidust adjon.
frank jogforrások Látható, hogy az írásba foglalt szokásjog több évszázados fejlődése sem hozott létre a frankoknál egységes országos jogot. A személyhez tapadó, partikuláris szokásjog nem volt irányadó a keresztény egyházra („Ecclesia vivit lege Romana”) és az ország déli felében élő romanizált lakosságra. Az államélet és a fejlődő feudális társadalom növekvő igényeit pedig nehezen tudták követni a barbár népjogok kiegészítése és kompilálása útján. A frank királyi jogalkotás volt hivatva pótolni e hézagokat és képviselte egyben a jogegyesítés első kísérleteit. Az uralkodók már az államalakulás kezdetétől adtak ki kötelező erejű parancsokat, amelyek azonban tanácsuk meghallgatása útján születtek. A királyi hatalom rendelkezéseinek kezdetleges formái még a nép hozzájárulására is emlékeztetnek (pactus).
frank jogforrások (2) a Meroving-korban tehát a jogszabályok (törvények) az • uralkodó és • a kialakuló hűbéri társadalom meg az egyház vezető elemeinek megegyezésével jöttek létre, miért is a római magánjogban ismert pactum nyomán pactus lett a nevük. (Pl. Lex Salica = Pactus legis Salicae.) általános elvvé vált, hogy ezek az ún. béketörvények a „nép” egyetértésével és a király alkotásaként születnek meg. (Lex consensu populi et constitutione regis fit.) A constitutio regis végrehajthatóságát csakis a néppel azonosított országnagyok egyetértése (consensus populi) szavatolta. A többnyire csak pactusnak, esetenként decretionak is nevezett Meroving-kori törvények a Karoling-korban új nevet vettek föl: a fejezetekre tagolt, rendszeres törvényekét, a kapitulárékét (capitula, capitularia), melyek létrejöttüket ugyanezen két tényezőnek köszönhették.
capitulare A frank korban kibocsátott nagyszámú kapitulárét tárgyuk szerint • világiakra (capitularia mundana), • egyháziakra (capitularia ecclesiastica) és • vegyesekre: világi és egyházi szabályokat egyaránt tartalmazókra tagolták (capitularia mixta). A világiak kr.u. 802/3 óta további kategóriákra osztódtak: • capitula legibus addenda a népjogi gyűjtemények (leges) királyi pótlásai, úgymond: a nép megkérdezésével, sőt egyetértésével kibocsátott törvények voltak. • capitula per se scribenda, a király saját jogán alapuló törvényei akár konkurálhattak is a népjoggal; ezekhez is kellett a „nagyok" egyetértése. • capitula missorum a királyi utazó bírák (missi dominici, missi regis) utasításait tartalmazták, melyeket ők maguk hirdettek ki vidéken, hivatali illetékességük területén.
capitulare (2) a kapitulárékban már országos érvényű normák lerögzítésére került sor, megjelent bennük az igazságszolgáltatás és a birodalmi közigazgatás központosításának igénye a kapitulárékat a királyi, később császári tanácsban elhangzott véleményezések után adták ki. Egyre korlátlanabb módon érvényesült ezúton a központi hatalom jogalkotása. a kapituláré mégsem válhatott homogén jogforrási elemmé, mivel az egyes tartományoknak, a központi és helyi igazgatási szerveknek, vagy éppen a királyi birtokok jószágkormányzóinak tevékenységét rendező szabályok egymástól lényegesen eltérő viszonyokhoz tapadtak.
capitulare (3) a kapitulárékat a kancellária csupán előkészítette, gyűjteményekben viszont nem foglalta össze; gyűjtemények azonban a 9. században több egyházi intézményben keletkeztek, ám ezek – különösen a birodalom fölosztása (Verdun, 843) után – nem lehettek alkalmasak e törvények életben tartására. A 11. századra általában feledésbe mentek.
egyéb jogforrások A frank jogemlékek sajátos csoportját képezték • az immunitási oklevelek és • az ún. formulák (formulae). Ezek kifejlődése az egyháziak és világi nagybirtokosok, birtokjoghoz fűződő hatalmi jogosultságainak kiterjesztésével volt összefüggésben.
egyéb jogforrások (2) Az immunitási oklevelek – csakúgy mint a formulák – ismeretesek már a frank királyság kialakulása idején is. Az immunitást oklevél megszerzése • kivette a szóban forgó birtok egész területét a királyi igazgatás és bíráskodás feladatait végző szervek hatásköréből, • megtiltotta az ilyen területekre való belépést, katonaság, adók, illetmények és különböző bírságok szedése esetére.
Az egyháziak számára az immunitási oklevél eszközül szolgált • a grófsági tisztségviselők hatalmaskodásainak meggátlására, • de sűrűn felhasználták – világiak és egyháziak egyaránt – a helyi lakosság feletti politikai hatalmuk megerősítésére is. Az immunitási jogok mértéktelen kiterjesztése idővel a nagy hűbérurak politikai függetlenségének kialakulására vezetett.
egyéb jogforrások (3) Hasonló célokat szolgáltak az ugyancsak korán megjelenő formulák is. A frank királyok maguk is felhasználtak a római birodalom joggyakorlatától kölcsönzött formulákat és az egyes jogi aktusokra szabott formulákat a kancelláriában őriztették. Az egyháziaknak tett adományok és egyéb birtokelidegenítések megszaporodása idején fokozódott különösen a formulák jelentősége. Az egyháziak körében az un. „fjú notariusok” a 7. század folyamán már tudománnyá fejlesztették a legkülönbözőbb jogi aktusok lebonyolítását szolgáló okiratok rendszerezését. A formulák gyűjteményei keletkeztek idővel és ezek lehetőséget adtak a felmerülő hiányosságok kiküszöbölésére is. A jó1 megszerkesztett és elismert formula könnyen volt kezelhető, mivel abba csak az ügyben szereplő személyek nevét és a jogügylet tárgyát kellett megnevezni. A formulák tárgy szerint sokfélék lehettek, jelentősebbek az immunitási jogokat, királyi adományt, precariumot, commendatiot és a patronatus kialakítására irányuló kötelezvényt stb. tartalmaztak.
a Karoling korban lejegyzett germán népjogok A Nagy Károly által összehívott 802/3. évi aacheni birodalmi gyűlés kapcsán elhatározták az egész birodalom területén a népjogok megújítását s bizonyos fokú egységesítését. Az ekkor összeírt jogkönyvek egy „jogfeljegyzési hullám” termékei, melyek tematikai és formai hasonlósága azt mutatja, hogy ezek a joggyűjtemények egy olyan céltudatos jogfeljegyzési program eredményei, amelynek elsődleges célja a Frank Birodalomban az általános béke megteremtése és megszilárdítása. Ennek következtében inkább a büntetőjogi szabályok írásba foglalását végezték el, és ennek szellemében adtak törvényt a birodalom területén élő chamavi frankoknak, frízeknek, szászoknak és türingeknek. Tehát alapvetően büntetőjogi szemléletet tükröznek, és még az üzleti életre vonatkozó utalásokat is e büntetőjogi szemléletmódnak köszönhetően jegyezték fel.
az aacheni birodalmi gyűlés A birodalmi gyűlés nyilvánvaló célja a népjog királyi bann-jogon alapuló rögzítése volt, amellyel eztán már nemcsak a száli és ripuári frankok, hanem a birodalomban élő minden nép tekintetében a királyt illették meg a büntetések és vérdíjak (Wergeld), és egyúttal a békepénzek (fredus) nagyságát is rendezni kívánták. Nagy Károly belpolitikai célja a birodalom területén élő népek még fel nem jegyzett szokásjogának rögzítése és a hatályos jog revíziója volt. A birodalmi gyűlés munkáját megkönnyítette, hogy már rendelkezésre állt más germán eredetű népek feljegyzett szokásjoga, és ha tartalomban nem is mindig, de formai szempontból és a megfogalmazási módot tekintve jó példaként jártak elöl.
Lex Francorum Chamavorum (ewa Chamavorum) A chamavi frankoknak, a frank nemzetség egy – észak németalföldi – részének jogát, amely joganyagot a 802. év telén – a Lex Saxonum, a Lex Thuringorum és a Lex Frisionum mellett – az aacheni birodalmi gyűlésen foglaltak elsőként írásba. A chamavi frankok törvényéhez a mintát a száli és a ripuári frankok már korábban feljegyzett joga adta, de a száli és a ripuári frankok törvényeitől eltérően inkább a kis nemzetség szokásait foglalja össze. A chamavi frankok törvénye tulajdonképpen egy responsum-gyűjtemény, amely 48 cikkelyben tartalmazza azokat a válaszokat, amelyeket a chamavi frankok által az aacheni birodalmi gyűlésre elküldött jogismerők (missi) foglaltak össze a nekik feltett kérdésekre.
lex Frisionum A 7-8. században a frankok által meghódított kereskedő frízeket csak a 8. század végén sikerült megtérítenie a frankoknak. Területükön is grófságot szerveztek. Más germán népek szokásjogához hasonlóan a frízek népjoga sem egységes. Egészen más volt a frízek joga Frízföld nyugati, középső, illetve déli területein. A Lex Frisionum megjelölés egy vegyes joganyagot takar, amely végső formáját az aacheni birodalmi gyűlésen, 802-ben nyerte el. Egyes részei jóval korábbiak annál, mint amikor magát az anyagot rögzítették a birodalmi gyűlésen, ahol – hasonlóan a többihez, az előzetesen összeállított fríz joganyagot „autoritatív módon rögzítették, és még egyszer kiegészítették és jegyzőkönyvbe vették.”
lex Frisionum (2) A Lex Frisionum tulajdonképpen frank tisztviselők által 802-ben Aachenben latin nyelven jegyzőkönyvbe foglalt jogi iránymutatások sora, amelyek Frízföld három területének tanácsai, továbbá két jogtudós egész fríz jogról alkotott jogi szakvéleménye alapján állítottak össze, és amelyek népjogi vagy királyi eredetűek. Ez azt jelentette, hogy Frízföld mindhárom tájáról érkeztek Aachenbe, Nagy Károly udvarába olyan fríz jogismerő emberek, akik nemcsak a pogány időszakban gyökerező fríz szokásjogot diktálták a frank tisztviselők jegyzőkönyvébe, hanem az újabb, saját vidékükön hatályos frank királyi törvényekről is beszámoltak. A keresztény frank uralom közrehatott ugyan a fríz jogrend kialakulásában – a 802. évi aacheni birodalmi gyűlésen foglalta írásba a frízek szerteágazó szokásjogát – de ez nem vált tartóssá, hisz Nagy Károly birodalmának szétszakadását követően a frízek körében nagyon hamar újjáéledtek a régi hagyományok, újra szokásba jött a vérbosszú a fegyveres önbíráskodás, tovább éltek az archaikus nemzetségi viszonyok, nem alakult ki territoriális jellegű hercegi hatalom.
a szászok Mivel a frank állam kezdettől fogva arra törekedett, hogy a germán népeket határain belül egyesítse, igyekezett a szászokat is meghódítani. A Karolingok leghosszabb háborújukat a szászok ellen voltak kénytelenek megvívni: míg kezdetben puszta leigázásukra törekedtek, Nagy Károly trónra lépésétől kezdve a háborúzást céltudatos, sőt erőszakos térítés egészítette ki. 772-től 804-ig, 32 éven át tartott, amíg a frankok teljesen bekebelezték és jobb belátásra bírták a szászokat, s a frank intézmények, a grófságok és nem utolsósorban az egyházszervezet révén Szászföld végleg betagozódott a Frank Birodalomba. Nagy Károly megalkuvást nem tűrően ragaszkodott ahhoz, hogy a szászokat a frankokkal egy néppé kovácsolja össze. Ezt szolgálták a szászokra kényszerített jogszabályai is
a szászok jogainak szabályozása • Károly 782-es Szászföldre vonatkozó rendelete (Capitulatio de partibus Saxoniae), amelyben számos olyan rendelkezés van, amely az elkövetőt halállal fenyegeti. (A szászok valószínűleg nem tekintették Károly rendeletét túlságosan véresnek, hiszen saját szokásjoguk szabályai is meglehetősen szigorúak voltak. Sőt egyik germán népnél sem voltak olyan szigorú szabályok, mint a szászoknál.)
• Károly 797-ben enyhített 782. évi könyörtelen rendeletén, és átalakította Capitulare Saxoniummá: a halálbüntetés helyébe sok esetben pénzbüntetés lépett, de egyébként is indokolt volt az enyhítés, mert a 8. század végére már nagy iramban keresztelkedtek meg a szászok. • a 802. telén megrendezett aacheni birodalmi gyűlésen a szászok addig le nem jegyzett jogát is írásba foglaltak. Először rögzítették a szászok jogát, és a Lex Saxonummal olyan törvényt alkottak, amely sokáig hatályban maradt.
részletek Capitulatio de partibus Saxoniae 3. Aki erővel betör a templomba és onnan bármit erőszakkal vagy titokban elvesz vagy meggyújtja magát a templomot, bűnhődjék halállal. 4. Aki a keresztény hit iránti tiszteletlenségből megszegi a szent 40 napos böjtöt, húst fogyasztva, - halállal bűnhődik; de a pap köteles megfontolás tárgyává tenni, nem kényszerült-e a bűnöző valamilyen szükség - által a hús evésére. 7. Aki pogány szertartás szerint meggyújtja az elhalt testét, s hamuvá teszi csontját, halállal büntettetik. 8. Aki saxoniai törzsből a jövőben vonakodik megkeresztelkedni, nem jelenik meg abból a célból, hogy megtörténjék rajta ez a szentség, pogány hitben akarván maradni, halállal bűnhődik. 9. Aki embert áldoz az ördögnek a pogányok szokása szerint, - halállal bűnhődik.
részletek Capitulare Saxonicum (797) 1. A templomok, az özvegyek, az árvák és a kevésbé hatalmasok (minus potentes) élvezzenek törvényes békét és nyugalmat; senki se merészkedjék arcátlanul a haza határain belül rablást, idegen lakásba való betörést és gyújtogatást elkövetni; és senki se merészkedjék az uralkodó király parancsa ellenére kibújni a katonai kötelezettség alól. 2. Ha valaki megszegi a fentebb megjelölt nyolc rendelkezést, akkor a közös határozat szerint a szászok, a frankokhoz hasonlóan, 60 aranyat kötelesek fizetni. 10. Azokra a bűnözőkre vonatkozólag, akik a szászok igazsága szerint halálbüntetés alá esnek, valamennyien így döntöttek: bárki is folyamodnék ezek közül a királyi hatalom oltalma alá, vagy adassék az ki a király akarata szerint nekik (a szászoknak) az életétől való megfosztás céljából, vagy pedig ő (a király) az utóbbiak hozzájárulásával kapjon jogot arra, hogy száműzze ezt a bűnözőt feleségével, családjával és egész vagyonával a hazából és telepítse le saját országán belül vagy olyan vidéken, ahol neki tetszik, s azok (a szászok) tekintsék őt halottnak.
lex Saxonum Maga a szöveg 66 fejezetből áll, amelyből • az első húsz a személysértésekért és emberölésért járó büntetéseket, illetve az egyes társadalmi csoportoknak megfelelő vérdíjakat (rouda) tartalmazza. [A szászok joga ugyanis élesen megkülönböztette az előkelők (edelingek), a közszabadok (frilingek) és a lesüllyedt félszabadok vagy szolgák (lazzik) jogait és vérdíjukat. Ezeken a szabályokon lehet leginkább észrevenni azt, hogy megőrizték az ősi szász szokásokat, és ellent tudtak állni a frank befolyásnak.]
• a 22-65. fejezetek a halált okozó testi sértések büntetéseit, a házassági, házassági vagyonjogi és öröklési jogot foglalják össze, elkülönítve az osztfálok, a westfálok és az angarok saját jogát. Ugyanezen szabály tömegben kaptak helyet azok a rendelkezések is, amelyek a szolgák vagy félszabadok által elkövetett bűncselekményekért való felelősségvállalással kapcsolatosak.
lex Saxonum (2) A lex Saxonum lerögzítésére a frank császári udvar tisztségviselőinek közreműködésével került sor. Feltehetően részt vettek ebben a szász nemesség képviselői is. Ezúttal is a szászok körében ismert szokásjog képezte az alapot, de a korai népjogokkal szemben a Lex Saxonum anyagában már erőteljesen érvényesült a frank uralkodó jogalkotásának hatása, egyes Karoling-kori kapitulárékat közvetlenül bedolgoztak a szász jogba . Bár a szászok törvénye sok tekintetben meg tudta őrizni az ősi szász szokásokat, a formai sajátosságokon túl néhány rendelkezésében szószerint is megjelenik a ripuári frankok joga. A törvénykönyv anyagának rendszerezése ugyanis tükrözi a ripuári frankok jogának hatását, s elkészítésekor a longobárdok és a frízek törvényét is használták.
lex Saxonum - részlet XXV. Ha valaki megöli urát, életével fizessen. XXVI. Aki megöli ura fiát, megbecsteleníti lányát, feleségét vagy anyját, az ura akaratával egyetértésben öljék meg. XXIX. Aki lovat lop, életével fizessen. XXXIII. Ha valaki fészerből lop valamit, életével fizessen. XXXIV. Aki ellop egy négyéves bikát, amelynek értéke két solidus és ha ez a lopás éjszaka történik, életével fizessen. XXXV. Aki bármilyen módon, nappal vagy éjszaka ellop valamit, aminek értéke 3 solidus, életével fizessen. XXXVIII. Ha valaki egy másik ember házát éjjel vagy nappal készakarva felgyújtja, életével fizessen. XLVI. Ha valakinek fia és leánya van és a fiú megházasodik és a házasságból fia származik, az atya örökségét a fiú fia, azaz a (fiú-) unoka kapja és ne a leány.
lex Thuringorum A türingeket a 6. században a frankok hódították meg, és ezt követően a területet a Frank Birodalom egyik fontos határterületeként, provinciájaként tartja nyilván a történelem. Mivel tehát a türingek királyságát már a 6. században felszámolták, az egy kéziratban fennmaradt Lex Thuringorumként rövidített törvény nem a türingek, hanem az ezen területen élő angolok és varnerek szokásjogát tartalmazó responsumgyűjtemény. Tartalmilag mind a Lex Saxonummal, mind pedig a Lex Frisionummal rokonságot mutat, de a Lex Ribuariával áll a legszorosabb kapcsolatban, mivel utóbbi szolgált mintául az aacheni birodalmi gyűlésen lejegyzendő népjogok szerkesztői számára.
lex Thuringorum (2) Szerkezetét tekintve a lex 61 rövid rendelkezésből áll: • csaknem felét (1-25. cím) a vérdíj- és büntetéskatalógus teszi ki, • majd az öröklési joggal, • a lopással, • a gyújtogatással • és az erőszakos cselekményekkel, elsősorban a testi sértéssel kapcsolatos rendelkezések következnek. Az egyes szabályok vizsgálata azt mutatja, hogy a szászok szokásjogával ellentétben – amely vérdíjuk és büntetésük szempontjából élesen megkülönböztette az előkelőket és a félszabadokat – a Lex Thuringorum nem veszi figyelembe a szabadok és a félszabadok jogállása közötti különbségeket.
területiség – személyhez tapadó jog elve A korai germán korban a jog személyi és területi hatálya áltatában egybeesett. Az 5. századtól, a germán birodalmak, köztük a frank birodalom korában, a népek (törzsek) keveredése a népjogok körében kialakította a származáson alapuló, személyhez tapadó jog elvét. Ennek kettős értelme volt: • a jog csak egy személyileg pontosan meghatározott kört (törzset, népet) illetett meg, vagy kötelezett; • mindenki, aki ehhez a személyi körhöz tartozott, beleszületett - bárhol is élt -, e jog védelme alatt áll.
személyhez tapadó jog elve Ezt a Lex Salica (507-511) még nem ismerte, a Lex Ribuaria (623-639) már igen. Egy 768. évi kapituláréban pl. az olvasható, hogy a „rómaiak” és a száliak - a birodalom bármely szögletében lakjanak is - saját származásuk joga (lex orginis) szerint élhetnek. A longobárd birodalom meghódítása (774) után Felső-Itáliában is érvényesült a frankok és a longobárdok kapcsolatában. Az egyház és az egyháziak a római jog szerint élhettek (Ecclesia vivit lege Romana).
személyhez tapadó jog elve - területiség A ius originis érvényesítésének eszköze a professio iuris, az adott származás szerinti joghoz való ragaszkodás bíró előtti kijelentése volt. Már a Karoling-kori királyi törvényhozásban megvolt a törekvés a jog hatályának átalakítására a területiség elvére. (A kapitulárék vagy az egész birodalom területén vagy meghatározott területein) érvényesültek mindenkire, függetlenül származásától. E gyakorlat vált általánossá a 11. századtól a szokásjogban is.)
Mind a lex originis, mind a professio iuris a 11. században szűnt meg. II. Konrád császár egy 1038-ban kiadott törvényében kifejezetten hatályon kívül helyezte a származás szerinti jog elvét, de ténylegesen csak a 12. század közepére váltotta föl teljesen a területi elv, mely szerint mindenki saját országa (tartománya, városa, faluja) jogával él, függetlenül az egyre inkább csupán hagyománnyá váló törzsi-népi származásától.
felhasznált irodalom BABJÁK Ildikó, Barbárság vagy germánság? Árucsere Európa hajnalán, Budapest, 2011, 91-95, 131-132, 203-218. RUSZOLY József, Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, 2011, 29-30, 231-246. CAENEGEM, Raoul C., Bevezetés a nyugati alkotmányjogba, Budapest, 2008, 57-81.?? KATUS László, A középkor története, Budapest, 2001, 4145, 53-69, 123-129.??
