A fordító figyelmeztetője

1

Teilhard de Chardin

HOGYAN HISZEK P. Rezek Román fordítása /Részletek/ A fordító figyelmeztetője Ha olvasóim kezükbe veszik az 1969 májusában közölt összefoglalómat (melyik Teilhard-írásokat fordítottam már le és sokszorosítottam), láthatják, hogy a végre megjelent Comment je crois című Teilhard-kötet (a Műveinek tizedik kötete) számos olyan tanulmányt tartalmaz, amelyet én már magyarra fordítottam; e tanulmányok címe a következő: (jelzem, hogy hol van meg magyar fordításuk): - Note sur l’Union physique entre l’Humanité du Christ et les Fidéles au cours de la sanctification, 1919. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 43-45. - Note sur les Modes de l’Action divine dans l’Univers, janvier 1920. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 48-53. - Christologie et Evolution, Noel 1933. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 65-73. - Comment je crois, octobre 1934. Magyar fordítása: külön sokszorosításom: 19 lapm 1966. június 13. - Le Christ Evoluteur, 8 octobre 1942. Magyar fordítása: a Teilhard tanulmányai c. sokszorosításomban, pp. 1621. - Introduction á la Vie chréti enne, 29 juin 1944. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 2-11. - Christianisme et Evolution, 11 novembre 1945. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 74-79. - Le Phénoméne chrétien, 10 mai 1950. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 80-84.

2

- Monogénisme et Monophylétisme, fin 1950. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 18-19. - Ce que le Monde attend de l’Eglise de Dieu, 14 septembre 1952. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé IV. kötetében, pp. 20-23. - Le Dieu de l’Evolution, 25 octobre 1953. Magyar fordítása: az Utak az Omega felé II. kötetében, pp. 30-33. Hogy megőrizzem Teilhard Művei tizedik kötetének egységét, ezért ezeket a már másutt közölt magyar fordításokat is adom ebben a Hogyan hiszek c. kötetben. egészen természetes, hogy a régi fordításomat a most („hivatalosan”) közölt szövegek alapján ellenőrzöm és - ha esetleg szükséges korrigálom. Tehát a fönt elsorolt Teilhard-tanulmányok végleges magyar fordításának az itt közölt szöveget tekintsük. Amint az 1969 májusi fordítói jegyzékem mutatja: számos olyan „inédits” Teilhard-tanulmányt fordítottam már magyarra, amelyek a most megjelent Comment je crois kötetben sem kerültek közlésre. Remélhető, hogy ezek az Oeuvres de Teilhard sorozat következő köteteiben látnak napvilágot. Addig is - bencés szívvel teszem magyar barátaim asztalára ezt a tizedik kötetet a Művei sorozatból. São Pulo, 1970 január 6. P. Rezek Román, bencés, C.P. 9112. São Pulo, Brasil.

Előszó Teilhard de Chardin Műveinek ezt a tizedik kötetét eredetileg arra szántuk, hogy benne közöljük mindazokat az eszméket és cikkeket, amelyeket Teilhard teológiai problémáknak szentelt. De amikor a kiadó látta, hogy mily

3

nagyszámú és nagy terjedelmű írásokról van szó, arra kényszerült a Seuil-kiadó, hogy normális méretűnek őrizze meg ezt a kötetet, vagyis hogy két kötetre ossza szét a szövegeket: ez az első kötet tartalmazza azokat az írásokat, amelyek sajátosabban tartoznak a spekulatív teológiához; a második kötet viszont olyan szövegeket fog összegyűjteni, amelyekben a keresztény gyakorlati élet a fő téma. Igaz, hogy van valami tetszőleges ebben a szétosztásban, főleg ha arra gondolunk, hogy Teilhard ugyanabban a cikkében vagy esszéjében gyakran tárgyalja a teológiai problémának mindkét arcélét /az elméletit és gyakorlatit is/. De - bár érhet minket kritika e téren - mégis azt gondoljuk, hogy ennek a válogatásnak az az előnye, hogy kiemeli Teilhard teológiai gondolatainak teoretikus és praktikus szempontját is. Az utóbbi években már számos munka tárgyalta Teilhard de Chardin teológiai írásait, akár teológiájának egészét, akár annak egyik-másik pontját. Gondoljunk csak P. Henri de Lubac La Pensée religieuse du Pére Pierre Teilhard de Chardin, Paris, 1962; La Priére du Pére Teilhard de Chardin, Paris, 1964. , Georges Crespy La Pensée théologique de Teilhard de Chardin, Paris, 1961; De la science á la théologie. Essai sur Teilhard de Chardin, Neuchâtel, 1965., Piet Smulders Het visioen van Teilhard de Chardin, Brugge, 1964; francia fordítása: 1967., Christopher Mooney Teilhard de Chardin and the mystery of Christ, Londres-New York, 1966; francia fordítása: 1968., Sigurd Daecke Teilhard de Chardin und die Evangelische Theologie, Göttingen, 1967., Eulalio Baltazar Teilhard and the Supernatural, Baltimore, 1966., Robert North Teilhard and the creation of the soul, Hilwauke, 1967., Denis Mermod La Morale de Teilhard, Paris, 1967., Robert Francoeur Perspectives in Evolution, Baltimore, 1965., George Maloney The Cosmic Christ. From Paul to Teilhard, New York, 1968., E. Martinazzo Teilhard de Chardin, Conamen lecturae criticae, Roma, 1965., Robert Faricy Teilhard de Chardin’s theology of the Christian in the world, New York, 1967. és Francisco Bravo Christ in the thought of Teilhard de Chardin, Notre Dame Univ, Press, 1967. könyveire. Itt most csak

szándékosan nem-teljes listát közöltünk, de hozzá kellene csatolnunk még igen sok esszét és füzetet, azokat a kongresszusi beszámolókat is, amelyekben Teilhard teológiai gondolatai fontos beszámolókra és vitákra adtak alkalmat. Ez utóbbiak közül had emeljük ki egészen sajátos hangsúllyal az 1965 szeptember 11-17-i Oxford-i és Edimbourg-i Nemzetközi Szkotista Kongresszust, amelyen Teilhard krisztológiai tanát számos tanulmány tárgyalta De doctrina Joannis Duns Scoti. Acta Congressus Scotistici Internationalis Oxonii et Edimburgi 11-17 sept. 1966 celebrati. Vol III. : Problemata Theologica Studia Scholastico-Scotistam vol. III., Roma, 1968.(Lásd főleg Robert North, Gabrielle Allegra és Gerardo Gardaropoli beszámolóit). A

teológia történetében ritkán fordult elő, hogy egy szerző gondolatvilága néhány év keretén belül oly sok és gyakran heves tanulmányra és vitára adott alkalmat; ez a tény annál inkább feltűnő, hiszen maga Teilhard semmiképp sem tekintette magát teológusnak s ezért írásait inkább csak egyszerű javaslatoknak szánta.

4

Az említett tanulmányoknak - néha igen eltérő inspirációjú írásoknak száma és minősége is világosan mutatja, hogy Teilhard gondolatvilága mennyire lekötötte a teológusok figyelmét s hogy a teilhardi látásmód mily rendkívül ösztönzi korunk teológiai eszmélődését. E rövid előszóban nem lehet feladatunk, hogy e könyveket elemezzük vagy hogy állást foglaljunk a vita-témákban. Inkább azokhoz szeretnénk szólni, akik nem szakmabeli teológusok: segíteni akarjuk őket, hogy jobban megértsék Teilhard igazi szándékát és teológiai írásainak valódi jelentőségét. Hogy egy szerzőt jól megértsünk, ahhoz nem elég a tanának különféle pontjait megvizsgálni. Mindenekelőtt a lehető legvilágosabban kell felismernünk azt a problémát, amelyre e tan megoldást akar hozni. Mi tehát az a központi probléma, amelyre Teilhard válaszolni akart, vagyis az egész teológiai gondolatvilágának mélyén található nagy kérdés? Kétségtelen - s e téren ma már egyhangúan egyetértenek, akik ismerik Teilhard-t -, hogy az ő központi problémája az, amit manapság általában így jelölnek: a szekularizáció. Mert hát a „föld vallása” („az Előrének Istene”) teilhardi kifejezés, meg a teológusok számára ma annyira kedvelt „szekularizáció” ugyanazt az ideológiai és szociológiai valóságot jelenti. Hogy még világosabbá tegyük magyarázatunkat, különböztessük meg egymástól a szekularitást (világi szemlélet), a szekularizációt (világiasodás) és a szekularizmust (elvilágiasodás). A szekularitás általában a föld saját értékének s az ember földi munkájának elismerését jelenti: annak az emberi munkának értékelését, amelynek ma a tudomány, a technika és a társadalmi szervezkedés alkotja legfontosabb részét. Szekularizáció szóval azt a történeti és szociológiai folyamatot jelezzük, amely az előbbi felismeréshez vezetett s amelyet az ember tudományos és politikai aktivitásában az jellemez, hogy egyre inkább elszakad a teológiának és a metafizikának minden beavatkozásától. Végül a szekularizmus minden olyan tant vagy magatartást jelent, amely kizárólagosan magasztalja a földi élet értékeit - a vallási vagy metafizikai érdeklődés kárára. Magától értetődik, hogy a keresztény számára elfogadhatatlan akármiféle szekularizmus. De milyen legyen a magatartása a szekularizáció kétségtelen ténye iránt? Hogyan kell meghatároznunk az evangéliumi örömhír és a föld vallása viszonyait? Miként valósítsuk meg önmagunkban a mi földi törekvésünknek és égi hivatásunknak összhangját? Ez persze nem új probléma a teológiában, de eddig még sosem éreztük oly velőbevágóan, mint manapság. Teilhard teológiai eszmélődése ezt a problémát választotta kiindulópontjául; s ezt akkor tette, mikor még igen kevesen számoltak e kérdés sürgető hatásával. Tudományos tapasztalata, korunk szellemi áramlatai iránt érzett rendkívüli fogékonysága révén Teilhard meglátta, hogy a modern ember mennyire tudatára ébredt földi hivatásának és felelősségének. Bámulatos éleslátással előre jelezte,

5

hogy ez az áramlat elkerülhetetlenül fog vezetni nemcsak az Egyház és a modern kultúra között feszülő szakadék kiszélesítéséhez, hanem a hívő világ velejébe vágó krízishez is. Hangoztatta, hogy az ember egén a gondolat és a tett minden útján tör elő az előretartó lendület evolútív Istene, amely első pillantásra szemben áll a fölfelé-nézés transzcendens Istenével, amelyet a Kereszténység ajánl, hogy imádjuk. S hozzátette: Amíg az Egyház egy megújított Krisztológiával (amelynek minden eleme már kezünkben van) meg nem oldja azt a látszólagos konfliktust, amely már ki is tört a Kinyilatkoztatásnak hagyományos Istene és az Evolúció „új” Istene között, addig bizony csak növekedni fog a szédület nemcsak a hívő világ szélső tájain, hanem szíve-mélyén is; ugyanakkor pedig csökkenni fog a kereszténységnek hódító és életet átváltoztató ereje - írja az 1952-es tanulmányában: Manapság mit vár a világ Isten egyházától. Amit Teilhard ebben - és írásainak számos más részletében - előrelátott, az bizony napjainkban valóság lett. S meg is kérdezhetnénk: nem jutottunk volna közelebb a megoldáshoz, ha figyelmeztető szavára hallgattunk volna már akkor is? Bármiképp van is, az mégsem kétes, hogy Teilhard diagnosztikája alapvetően pontos volt; az a krízis pedig, amiben szenvedünk, csakugyan a transzcendensre irányuló vallás és a szekularizált világ között feszül: az Előretartó Lendület Istene és a felfelé-néző vallás Istene között, az ég vallása és a föld vallása közti feszülésben. De bár a szekularitásnak problémája - ahogyan ma tárul elénk - már jelen van Teilhard gondolatvilágának középpontjában, nála mégis rendkívüli formát és dimenziót ölt. Mert hát nála az ember földi munkája evolútív világ eszméjéhez kötődik. Statikus világképben nem ugyanazokkal a fogalmakkal vetődik fel az emberi munka méltóságának kérdése, mint fejlődő világban. S mivel mi a szerveződő világban élünk, éppen ezért kap a mi munkánk új értéket és rendkívüli fontosságot. Sem kisebb, sem nagyobb feladatról van szó, mint hogy az emberi erőfeszítés köteles folytatni és beteljesíteni az evolúció nagy művét. Teilhardnak ezért van joga magasztalni az emberi erőfeszítés nagyságát és méltóságát, s joggal beszélhet a föld szent szeretetéről - sokkal azelőtt, hogy Dietrich Bonhoeffer szent evilágiságról beszélt (heilige Weltlichkeit). S ahogy a szekularitás problémája Teilhard-nál egészen új és rendkívüli gazdag formát ölt, ugyanúgy az a megoldás, amelyet ő ajánl, gyökeresen különbözik attól, amelyet a szekularitás teológusainak nagy része hirdet, mint pl. Harvey Cox, William Hamilton, Thomas Altizer, Paul Van Buren és mások. Teilhard egyáltalán nem hajlik Isten nélküli teológia felé, nem is süllyed radikális szekularizmusba, amint ez divat egyes körökben; éppen ellenkezőleg: ő a megújított krisztológiában, éppen a keresztény hit központjában látja ennek a problémának megoldását. Ez a világmindenség, amelynek nagyságát és

6

gazdagságát hirdetjük, nem létezik Krisztuson kívül, de szervesen kötődik Krisztushoz, mert hát minden őérette teremtetett és minden benne találja meg beteljesedését. Ez a határozottan szentpáli inspirációjú krisztológia elég közel van ahhoz, amelyet általában szkotistának neveznek, bár több fontos ponton különbözik is tőle. A középkor teológusa Istenből indul ki és azt kérdezi, hogy mi volt Isten szándéka az Ige megtestesülésével; Teilhard a föld értékén elmélkedik és azt kérdezi, hogy miként lehet a megtestesült Igéhez kapcsolni ezt a földet. a középkori spekulációban főleg Krisztus már-előzetes-létezésén van a hangsúly, akiért minden majd teremtődik; Teilhard az eszkatológiát emeli ki - a földi történelem végén; s Krisztus ennek adja majd meg végleges megszentelődését. A középkor teológusa szemében Krisztus főleg az első, akit a teremtést tervező isteni gondolat megfogant; Teilhard számára viszont Krisztus a történelem végpontja és beteljesítője. Teilhard szerint ilyen krisztológia adja meg a szekularitás problémájának igazi megoldását. Ha az emberi hivatás abból áll, hogy megszervezze a földet, s ha ez a földet szervező munka alkotja Krisztus eljövetelének - bár elégtelen de szükséges előkészítését, hát akkor vajon nem következik-e ebből az, hogy ami csak legértékesebb és legmagasabb rendű létezik az emberi munkában, az bensőleg Krisztus felé tart, aki ennek az alakuló világnak végpontja és beteljesítője? Az emberi munka és a Parúzia Krisztusa között lévő ilyen kapcsolat alkotta Az Isteni Miliő központi témáját. (Már régebben kiadták Az Isteni Miliő-t; magyar fordításának címe: Benne élünk.) A Hogyan hiszek c. kötet írásai viszont behatóbban világítják meg ennek az alapvető tannak néhány pontját. Tehát Teilhard a szekularitás problémáját rendkívül eredeti és megvilágosító formában vetette fel, valóban keresztény megoldást adott neki, teljes összhangban a hit hagyományos adataival. Teilhard távolról sem fogadja el a minket elnyomó szekularizmus áramlatát, de éppen arra hív fel, hogy szárnyaljuk túl ennek a szekularizmusnak minden formáját - azáltal, hogy a föld minden értékét a világ krisztocentrikus látásába szervezzük. A krisztológiai kérdéseken kívül főleg az eredeti bűn problémájával foglalkoznak e kötet tanulmányai. A kérdésben jártas olvasók azonnal látni fogják, hogy ezek olyan esszék, amelyeket - éppen Teilhard szándékának és kérésének megfelelően - szakmabeli teológusoknak kell közelebbről tanulmányozniok. S bár még eléggé ingatagoknak tűnnek talán azok a formulák, amelyeket Teilhard ajánl, mégis bizony ma ezen a téren az általa jelzett irányban folytatódik a teológiai kutatómunka.

7

N. M. Wildierss, hittudományi doktor

JEGYZET ARRÓL A FIZIKAI EGYSÉGRŐL, AMELY A MEGSZENTELŐDÉS FOLYAMÁN KÖTI ÖSSZE KRISZTUS EMBERSÉGÉT ÉS AZ Ő HÍVEIT. Ha azt vizsgáljuk, hogy miképp fejtették ki Krisztusnak - az Élő Szőlőtőnek és Igazi Életnek - hatását a hívekre megszentelődésük folyamán, a priori három főbb irányzatot különböztethetünk meg (s ezt a hármat találjuk meg a posteriori is a Teológiának és a Misztikának különféle áramlataiban). A keresztények közül egyesek Krisztus üdvözítő befolyását főleg a mi jogi, erkölcsi, „példát adó” oksági viszonyainak analógiájára magyarázzák, vagyis valami nominális és külsődleges színezettel. Mások viszont a dolgokban inkább a „természetes” és bensőséges arcélt hajlandók látni s ezért a Jézus részéről miránk ható befolyást főleg a Világmindenség fizikai és szerves oksági viszonyaihoz hasonlítják. Ez az utóbbi magyarázati csoport is két kategóriára osztható: egyesek inkább a Jézus Krisztusban élő Igének tulajdonítják a lelkeket éltető működést; mások viszont arra hajlanak, hogy ebben a fizikai /valóságos/ működésben a lehető legnagyobb helyet adják a Mi Urunk Emberségének. Nem kell nagy tapasztalattal rendelkeznünk a keresztény lelkiéletben s máris könnyen észrevehetjük, hogy manapság különösen élénk a három tendencia közül a harmadik, vagyis amely kitágítani („emfázisban növelni”) igyekszik a Krisztus és miköztünk létező fizikai kapcsolatokat. E Jegyzetemnek az a célja, hogy olyan lehetséges módot mutasson, ahogyan megérthető és felépíthető a következő tézis, amelyet lelkiéletében sok keresztény gyakorlatilag már elfogadott: a hívő ember életszentsége valami olyanféle (fizikai és állandó) kapcsolatban bontakozik ki és éri el teljességét, amely őt a Megváltó Krisztusnak még emberi Valóságához is fűzi. E tétel bizonyításához - vagy helyesebben mondva: az itt bemutatott javaslatainkhoz - szilárd alap keresésekor előnyösnek mutatkozik a beteljesedett Misztikus Test eszméje (vagyis a Pléróma elgondolása, ahogyan azt Szent Pál tárja elénk). Mert hát - egyrészt - mivel a Pléróma éppen a beteljesedett IstenOrszágát jelenti, ezért a Szentírásban neki tulajdonított sajátságokat úgy kell tekintenünk, mint amelyek sajátosan jellemzik az egész természetfölötti organizmust, még ha ezek a jellemvonások csak homályosan jelentkeznek is a végleges boldogságot előkészítő egyik-másik fázisban. - Másrészt pedig a Kinyilatkoztatás egyetlen Valóságban sem nyilvánítja ki annyira az isteni-

8

emberi Krisztus fizikai és személyes akcióját mint éppen a dicsőséges Egyházban. - Ha össze akarjuk foglalni az Egyház tanítását és a szentek elgondolását a boldogság bensőséges természetére vonatkozólag, hát azt látjuk, hogy az Égben Krisztust és a kiválasztottakat úgy kell tekintenünk, hogy élő, szorosan hierarhizált Egészet alkotnak. Az kétségtelen, hogy mindenegyes kiválasztott közvetlenül birtokolja Istent s ebben a birtoklásban találja meg saját egyéniségének beteljesedését. De bármily egyéni legyen is ez a birtoklás és ez a kapcsolat az Istenivel, mégsem egyénileg valósul meg. Isten boldog színe-látása mindenegyes kiválasztottat önmagáért világít meg, de ugyanakkor kollektív aktus is, amelyet ugyanakkor gyakorol felette az egész misztikus organizmus, mint ugyanegy „erőkészlet” („per modum unius potentiae”). Ha a dogma mélyére nézünk, hát nem az egyénileg elszigetelt emberi lélek az Istentmeglátásnak szerve, hanem az az emberi lélek, amely - Krisztus Emberségének sugárzatában - minden többi lélekkel egyesül. Az égben úgy érjük el Istent, „amint létezik” („sicuti est”); de csak abban a mértékben, ahogy Krisztus a saját lényegének misztikus folytatásába testesített minket. Tehát a végső boldogság állapotát végeredményben úgy kell értelmeznünk, mint állandó eucharisztikus egység állapotát, amelybe „testületileg” (azaz „per modum unius”) jutunk el, és „Krisztus Testében” („in corpore Christi”). Ekként bontakoznak ki az Eucharisztiának és a Szeretetnek, az Isten-szeretetnek és a felebaráti szeretetnek alapvető viszonyai. Ha csakugyan ilyen a „végpontjához” jutott életszentség (vagyis az Ember-Jézus-Krisztusban történő Isten-egyesülést jelenti), akkor - úgy gondolom - csak egyetlen módon értelmezhetjük a jelen életben („in via”) alakuló életszentségnek természetét, vagyis a mi jelenlegi és fáradságos megszentelődésünk állapotát. Mivel a végleges boldog állapot egybeesik egy olyan bizonyos egyesülési fokkal, amelyen a teremtett Létező fizikailag /valóságosan/ szerveződik a Mi Urunkba, ezért szükségképp el kell fogadnunk, hogy érdemszerző életének folyamán a hívő ember a Megváltó Jézus Emberségével összefűző bizonyos kapcsolat állapotában alakul és növekszik. Hacsak nem akarunk igazolatlan szakítást iktatni a kegyelem állapota és a megdicsőült állapot közé, azt kell mondanunk, hogy a Kegyelem nemcsak lelki életnedvével kapcsol minket az Ige Istenségébe, d hogy a Kegyelem ilyen munkájával az is együtt jár, hogy fokozatosan kapcsolódunk egy olyan organizmusba, amely fizikailag központosulva alakul ki, Krisztus Emberségére központosulva. Figyeljük csak meg, hogy ez a „habituális” egyesülés, amelyet a megszentelő kegyelem valósit meg Krisztus és a hívek között, nemhogy nem vág egybe az Eukarisztiával, vagy tán azt ráadásul „megduplázná”, hanem éppen ellenkezőleg - megadja a Szent Színek alatt történő szentségi találkozás teljes jelentőségét.

9

Mert hát először is igen biztos tény az, hogy az Eucharisztia, amelyben sok hívő nem részesülhetett földi élete során, nem jelenti azt az egyetlen eszközt, ahogyan a hívek - Krisztus Emberségével egyesülve - megvalósíthatják azt a kapcsolatot (eszközi „szükségességi” köteléket), amelynek biztosítania kell a Plérómába szerveződésünket. Az ember előbb válik Krisztus tagjává, minthogy külsőleg megérintette volna Krisztus szentségi Testét. Továbbá pedig: az is világos, hogy szentáldozáskor az a Jézus Testével egyesülés, amelyet a Szent Színekkel történő magához-vétel biztosít, olyan fizikai téren valósul meg, amely igen különbözik attól a síktól, amelyen megtörténik a mi testünknek és az Ostyának mennyiségileg érzékelhető kapcsolata. Mert hát ugye amikor ez a mennyiségi érintkezés éppen teljesen kialakulna (a testünkbe asszimilálódás révén), a Szent Színek éppen akkor tűnnek el és „fölenged” az Isteni Jelenlét? Végeredményben az Eucharisztia csak egyik módját valósítja meg annak a Jézussal lehetséges érintkezésünknek, amely sokkalta függetlenebb időtől és alsórendű anyagtól, mint a Szent Színek és miköztünk létrejövő nyers összekapcsolódás. Akkor tehát megközelítőleg miként gondolhatjuk el a (szentségi) eucharisztikus egyesülést? - Egyrészt egyszerűen úgy, mint kiváltságos és csodálatos aktív „egy pontra sűrűsödést” egy olyan kiáradó (de valóságos) kapcsolatnak, amelyet kiépít és mindörökre („perenniter”) fenntart a kegyelmi állapot. Még bármiféle eucharisztikus egyesülés előtt, már a Keresztségnek köszönhetően létrejön egy első és örökre szóló kapcsolat a keresztény és Krisztus Teste között. - S minden szentáldozás után ez a kapcsolat megnövekedve marad meg, bár finomult formában, - még annak ellenére is, hogy eltűnnek azok a Szent Színek, amelyek egy időtartam folyamára a bensőségnek és a növekedésnek ki9váltásgos fokára emelték ezt a köteléket. Ha ekként fogjuk fel, akkor a szentségi egyesülés nemhogy szakítást jelentő elem a keresztény életben, hanem éppen alapszövete lesz: kiélezi és megújítja azt az állandó állapotot, amely megszakítás nélkül köt minket Krisztushoz. Végeredményben a kereszténynek egész élete - földön és égben egyaránt - visszavezethető valamiféle örökös eucharisztikus egyesülésre. Az Isteni mindig csak Jézus Krisztustól „informálva” jut el hozzánk: természetfölötti életünknek ez az alapvető törvénye. Ennek a törvénynek közvetlenül adódó praktikus folyománya az, hogy a megigazult ember számára az Isten egyetemes jelenléte minden pillanatban megkettőződik Krisztusnak „saját természete szerint adódó” sajátos jelenlétével,

10

amely a természet rendjében megelőzi az Isteni Személyeknek a megszentelt lélekben lakozását. Ezenkívül pedig: mivel ez a jelenlét a kegyelmi állapotnak megfelelően növekszik bennünk, ezért nemcsak fennmaradhat, hanem fokozódhat is minden olyan részlet révén, amit teszünk és amit elviselünk. Szó szerint érvényes, hogy „akármit tesz a Keresztény, az Krisztust alakítja benne”. Ezek a belátások persze igen lényegesen hatnak a Misztikára is: lehetővé teszik azt a hitet, hogy mindig és mindenütt - a szó szoros értelmében - úgy élhetünk, hogy nem is kell kilépnünk Jézus Krisztusból. Minél jobban megbarátkozik valaki ezzel a gondolattal, hogy t.i. Krisztus emberségéből a lelkek számára állandóan kiárad (a kegyelembe vegyülten) valamiféle valóságos fizikai hatás, annál inkább fedezi fel, hogy ez összevág a Szentírásnak sok olyan szövegével, amelyekben világosan láthatjuk, hogy a mennyei Atya bizony csakis akkor lesz miénk, ha előbb örökre szólóan egyesülünk a megtestesült Igével; s ekkor azt is elámulva vesszük észre, hogy mennyire kidomborodnak az evangéliumi parancsok, főleg amelyek az Egyesülésre és a Szeretetre vonatkoznak. Szeretni felebarátainkat, Krisztus Testét magunkba fogadni: ez nemcsak engedelmességet vagy jutalom kiérdemlését jelenti, hanem azt, hogy elemről elemre szervesen építjük a Plérómának Jézusban megvalósuló élő egységét. Semmi komoly kifogást nem vethetünk szembe ily sok előny ellen, amelyet a lelkiélet számára biztosít ez a lehető legrealistább látásmód azokról a kötelékekről, amelyek lényünket Krisztuséhoz kötik. Először is: nem kell attól félnünk, hogy az Isten arcát elhomályosítjuk, amikor körénk mindenüvé kiterjesztjük Krisztus Emberségének uralmát. Jézus mivel mi az élet rendjében tapadunk Hozzá - nem valaki közbeeső, aki elválasztana istentől, hanem erőtér, amely egyesít. „Fülöp! Aki engem lát, az látja az Atyát.” Aztán pedig attól sem kell tartanunk, hogy szétfoszlatjuk az alsóbbrendű természet határait, ahol testet öltött az Ige. Bármily óriásinak kell is elképzelnünk ennek a természetnek hatalmát, hogy befolyása folyton-folyvást ragyogjon mindegyikünkön, ekkora nagyság mégse verjen le minket. Olyan horizontot nyit számunkra a teremtett létező mélyén rejlő képességről s különösen a Jézus Krisztus Szívében lakó erőről, hogy ez az óriási méret még jobban úgy mutatkozik, mint egyik legvonzóbb vonzása a… /befejezetlen mondat. A hiányzó szó valószínűleg: Kereszténység. Vagyis az utolsó mondat így hangzik:: … mint egyik legvonzóbb vonása a Kereszténységnek./ E szövegnek nincs dátuma. Valószínűleg 1920 januárjában írhatta Teilhard de Chardin.

11

A TEREMTŐ ÁTALAKÍTÁS ESZMÉJÉRŐL Ha jól tudom, a Skolsztika a létben (mozgásban) csak kétfajta változatot ismer: 1/ a Teremtést, vagyis a „productio entis ex nihilo siu et subjecti”-t; Olyan létrejövés, amelyben nem létezik előtte sem maga a létező, sem bármiféle „alapanyaga”. A skolasztikus filozófiában a klsszikus formula: „Productio rei ex nihilo sui et subjecti” azt fejezi ki, hogy az egész teremtett szubsztancia (forma és matéria) a semmiből került elő: semmi sem létezik előtte: sem maga a dolog a maga formális tökéletessége szemontjából, sem pedig valamiféle anyag, amelyből és amelyben a forma megvalósulhatna (olyan anyag sem, amely átalakítás alanya lehetne). Isten a világegyetemet a maga mindenható akaratából teremti, anélkül, hogy bármi mást fölhasználna. (A Kiadó jegyzete)

2/ és az Átalakítást, azaz a „productio entis ex nihilo sui et potentia subjecti”-t; A létezőnek megalkotása, annak a létezőnek előzetes létezése nélkül, de aktusba helyezve valamiféle előbb-már-létező anyagot. (a Kiadó jegyzete)

Ekként a Skolasztika számára Teremtés és Átalakítás két, teljesen különveretű mozgásmód és az egyik a másikat kizárja ugyanannak az aktusnak konkrét valóságában. - A két fogalomnak ilyen abszolút különválasztása vezet oda, hogy a Világ alakulását úgy tekintik, hogy teljesen különböző „időben” történik: 1/ kezdetben egy bizonyos mennyiségű potenciának „extra nihilum” helyezése (ez a kezdeti teremtői fázis); 2/ aztán önállóan bontakoznak ki ezek a potenciák, amelyeket a „Megőrzés” tart fenn (ez a másodrendű ok révén történő átalakítási fázis); 3/ végül újabb „extra nihilum helyezések”, valahányszor a Világ történeti kibontakozása „valódi történéseket” mutat számunkra: az Élet megjelenése, egy-egy „metafizikai fajtának” megjelenése, mindenegyes emberi lélek megszületése… Világosan látható, hogy ez a felfogásmód mindenféle történeti valószínűtlenségbe és értelmi ellenszenvbe ütközik:

12

a/ arra kötelez, hogy a létezés egymásra következő fokozatai között (fizikai, organikus, spirituális), amelyek (megjelenésük révén) olyan nyilvánvalóan egymáshoz kapcsolódnak, csakis logikai rendű köteléket lássunk, valamiféle merőben értelmi tervet, amely látszat-folytonosság szerint, mesterségesen potyogtatott szét létezőket; b/ továbbá: megmagyarázatlanul hagyja (a működésben megvalósuló) fizikai függést, amelyet a Világegyetem különféle szervezetei között megfigyelhetünk; c/ végül pedig minden abszolút értéktől megfosztja a másodrendű okok erőfeszítését, mert hát nincs már semmiféle szerves hatásuk, hogy a Világot átjuttatnák a létezés különféle szintjein. Én azt gondolom, hogy azoknak a nehézségeknek nagy része, amelyekkel a Skolasztika találkozik az Evolúció történeti jeleivel szemben, amiatt van, mert (a Teremtés és a Kibontakoztatás mellett) nem vesz számításba egy harmadik, tökéletesen határozott mozgás-fajtát: a teremtő Átalakítást. A „creatio ex nihilo subjecti” (előzetesen meglévő anyag előzetes létezése nélküli teremtés) mellett és a „transformatio ex potentia subjecti”-n kívül (olyan átalakítás, amely aktusba visz át már-meglevő anyagot) van hely valamiféle „sui generis” (sajátos) aktus számára, amely a már-létező teremtményt használja fel és azt egészen új létezővé növeli. Ez az aktus valóságosan alkotó, mert az első Ok ismételt közbejöttét igényli. S ugyanakkor mégis támaszkodik egy Alanyra, - valamire az Alanyban. Fura arra gondolni, hogy a Skolasztikának nincs arra fogalma, hogy jelölje ezt az isteni cselekvés-módot, amely: a/ absztrakt módon felfogható, tehát legalább a spekulációban helyet követel; b/ s bizony ez az isteni8 cselekvés-mód valószínűleg az egyedüli, amely kielégítheti a Világról alkotott tapasztalatunkat. Jómagam azt gondolom, hogy csak a vak nem látja meg, hogy a dolgok természetes rendjében szüntelenül egymásba forrva, egymással kombinálódva mutatkozik az a két mozgás-kategória, amelyet a Skolasztika szétválaszt (Teremtés és Kibontakozás). Nincs külön olyan pillanat, amikor Isten teremt és külön egy olyan mozzanat, amikor kibontakoznak a másodrendű okok. - Mindig csak egyetlen

13

teremtő akció van (azonos a megőrzéssel), amely szüntelenül a több-lét felé emeli a teremtményeket, az ő másodrendű aktivitásuk révén és előzetes tökéletességükből kiindulva. Az így értelmezett Teremtés nem jelenti az első Oknak közbe-közbe történő beavatkozását, hanem a Világmindenség egész tartamára kiterjedő aktus. Isten az idők kezdetétől fogva teremt; és ha belülről nézzük az Ő teremtésének (még kezdeti teremtői munkájának is?) Átalakulás az alakja. A létben-részesülő létezők nem blokkokként lesznek létbe-helyezve, hogy aztán ezek a tömegek később különfélékké alakuljanak valamiféle nem-teremtői módosításnak köszönhetően. Isten folyton új létet lehel belénk. Persze ennek a görbének egész hosszában végig, amelyet a létezés követ a növekedéseikor, vannak szintek, sajátos pontok, ahol a teremtői akció uralkodóvá válik (az élet megjelenése, a gondolat megjelenése). De szoros értelemben: minden jó mozgás - önmagának valamijét tekintve - alkotó. Mivel pedig a teremtés minden pillanatban a már meglévőből kiindulva s annak révén folytatódik, ezért - szabatosan mondva - sosem létezik „alap-anyag semmijéből” (de „nihilum subjecti”) való teremtés, - hacsak nem vesszük számításba a Világegyetem teljes alakulását minden időkön át. A „teremtő Átalakításnak” (vagy transzformációval megvalósuló teremtésnek) így bemutatott eszméjét én nemcsak önmagában kikezdhetetlennek látom, de egyedül csak ez alkalmazható a tapasztalati Világra. Valóban „felszabadító” eszme ez: megszünteti az Anyag paradoxonát és botránykövét (vagyis pl. eloszlatja csodálkozásunkat, hogy az agynak szerepe van a gondolkodásban, a szenvedélynek - az erósznak - pedig a misztikában); - a teremtő Átalakulás eszméje az anyagot is, meg a szenvedélyt is ugyanennek az Anyagnak nemes és felvilágosult kultuszában transzformálja, mert transzformálja az anyag paradoxonát és a tőle viszolygást. S ha csakugyan tény - amint én gondoltam -, hogy a „teremtő Transzformáció” olyan fogalom, amelynek még nincs helye a Skolasztikában, hát - azt hiszem - itt lenne az ideje, hogy haladéktalanul bevezessük oda is, s ezzel aztán többé már nem engednénk meg, hogy a teremtés ortodox teológiai fogalmát elfojtsa és megmásítsa egy sajátos Filozófiának „+nihilum subjecti”-je. Dátum nélküli írás. Valószínűleg 1920 elején készült.

14

AZ ISTENI TEVÉKENYSÉG MILYEN MÓDON NYILVÁNUL A VILÁGBAN

Hogy konkrétabb formát adjak az itt következő eszmélődésnek, induljunk ki egy hasonlatból. Képzeljünk el egy szférát s ennek a szférának bensejében igen sok rugót, amely egymáshoz szorul. Adjuk meg e rugóknak azt a képességet, hogy spontán, a maguk tetszése szerint legyenek képesek összehúzódni és kitágulni. - Egy ilyen rendszer ábrázolhatja a Világmindenséget s azt a rengeteg, egymással sorsközösségben élő aktivitást, amely a Világot alkotja. Mármost tételezzük fel, hogy az így megszerkesztett mechanikus Világmodellben valamiképp ábrázolni igyekszünk az első Ok befolyását. - Milyen elemet kellene hozzáadnunk a szférában levő darabokhoz, vagy milyen változtatást lehetne végezni rajtuk, hogy szimbolizáljuk Isten közbelépését a másodrendű Okok munkájában? - Hogy az „Isten”-faktort feltüntessük ebben a Világot ábrázoló szisztémában, ahhoz egy elsőfajta mód abból állna, hogy a szférában meglévő élő rugók együttesébe még egy rugót tennénk, amely a többieknél sokkal központibb és sokkal erősebb lenne, s ennélfogva a többi rugót tetszése szerint mozgatná. Ekként volna Isten-rugó, mint ahogy van Péter-rugó, Pál-rugó stb. Egy uralkodó ok a többi ok között (vagyis végeredményben egy olyan hatalom, amely a tapasztalati erők közé iktatódnék) - ilyen lenne az isteni befolyás. Világos, hogy vissza kell utasítanunk egy ilyen durva megoldási módot, amikor megérteni akarjuk Isten működését a Világmindenségben ( pedig hát -többé-kevésbé öntudatlanul - gyakran ilyent fogadnak el egyesek). Ebben a Jegyzetemben azt a tényt szeretném hangsúlyozni, hogy azok az egyedül lehetséges módok, amelyek az Istennek az alkotására ható akcióját elgondolni engedik, éppen azok, amelyek arra köteleznek minket, hogy (szigorúan tapasztalati szempontból nézve) nem-érzékelhetőnek kell tekintenünk az isteni energiának a Dolgokba szerveződését; ez olyan sajátság, amelynek föltétlenül fontos következményei vannak, amikor a következő két kérdés áll elénk: - hogyan ismerhetjük meg Istent ? (ez az 1§ témája); - Isten Mindenhatóságának mi a való kiterjedése? (ez a 2§).

15

1§ a/ Az első ok számára egy első, sajátosan isteni mód, ahogyan az alsórendű természeti valóságokra hatna, abból áll, hogy képes befolyásolni egyszerre az egész együttesüket. Térjünk vissza a rugókból álló szféramodellünkhöz s képzeljük el, hogy ezen a szférán kívül létezik egy olyan Létező, amely az egész szisztéma teljes felszínére egyszerre képes oly ügyesen nyomást gyakorolni, hogy a rendszer bensejének valamely pontján tévedhetetlenül sikerül olyan változást létrehoznia, amilyen éppen neki tetszik. Tételezzük fel, hogy ilyenfajta módosulás történik. A befolyásolt ponton lévő rugók számára a minden oldalról egyszerre jövő külső (=teremtő) behatás vagy merő egybevágás eredményének tűnnék, avagy pedig a szféra egészében kiterjedt miszteriózus erő effektusaként. A szisztémába került új energiát lehetetlen volna lokalizálni: mert hát vagy éppen Véletlennek látszik, vagy immanencia alakját ölti. Könnyen észrevehetjük, hogy azt akarjuk, hogy a hasonlat kevésbé sántítson, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a szférának végtelen sugara legyen és hogy a „külső” akció áttétele pillanat alatt történjék (vagyis hogy mindenegyes elem az összes többi elem működése által legyen befolyásolva ugyanegy pillanatban).

Tisztán tapasztalati szempontból ilyennek mutatkozik számunkra a Világot befolyásoló Gondviselés. Isten keze nem emitt vagy amott van, hanem az okok egészét mozgatja, de nem fedezhető fel sehol: ennek alapján azt mondhatjuk, hogy külsőleg semmi sem hasonlítható annyira az első Mozgató akciójához, mint valamiféle Világ Lelkének akciója, és semmi sem hasonlítható jobban az isteni Bölcsességhez, mint a Szerencse, vagy a Sors. - Azt hiábavaló lenne kérdezgetnünk, hogy ez a helyzet tetszi-e nekünk vagy sem. A tény az, hogy ez a helyzet, valóban így van. b/ Annak ellenére, hogy minden egyéni akció sorsközösségben van az együttesnek általános állapotával és globálisan tekintett módosulásaival, az egyed mégis lényegileg autonóm működési központot jelent. Tehát az isteni aktivitás nem elégedhet meg azzal, hogy kívülről veszi célba és alakítja az egyedi természeteket. Hogy teljesen hatalma alá vegye őket, ahhoz arra van szüksége, hogy legtitkosabb életükre hasson. - Az első ok számára ebből adódik az a képessége, hogy nemcsak egyszerre az Egészre képes hatni, hanem meg is tudja éreztetni magát a Világnak egyedileg tekintett mindenegyes elemének szíve-mélyén. - Imént egy olyan Létezőt gondoltunk el, amely annyira kívülálló a Dolgokon, hogy befolyásával mindegyiket együtt fogja át. Most ugyanezt a Létezőt képzeljük el, de már bensőségessé váltan azokban a rugókban, amelyeket irányít; s mivel ennyire bensőséges bennünk, ezért tetszése szerint

16

növelheti vagy fellazíthatja e rugóknak feszültségét, e rugók (jelenleg vagy egyáltalán lehetséges) rugalmasságának végső határáig is. Ennek elgondolásával eléggé jól alkotunk képet magunknak Isten sajátos működéséről, vagyis arról, amely nemcsak Együttesként vezérli a Világot, hanem mint egyénileg éltetett létezőknek szintézisét. Ekkor pedig a transzcendens oknak akciója már tökéletesen lokalizálva van. A Világmindenségnek egyik jól meghatározott pontján van. Vajon ezt már megragadhatjuk?... Egyáltalán nem, hiszen még ebben az esetben sem a „többinek síkján”, nem valami közvetlenül észrevehető elemként működik az isteni hatás. Éppen mert bensőséges, éppen ezért megfoghatatlan. Az a rugó, amelyet a szférának lelkesítő Létezője „ab intra” (belülről) mozgat, nyugodtan azt képzelheti, hogy saját maga cselekszik (pedig hát valami más mozgatja); s a többi rugó, a szomszédai is, szintén ebben az illúzióban ringatózhatnak. Tapasztalatunk területén ez a helyzet. - Ahol maga Isten dolgozik, ott mi sosem vehetünk észre mást (megmaradva a tapasztalatnak bizonyos nívóján), mint csak a természet munkáját. - Ekként tehát az isteni erőnek hatáspontja lényegéből kifolyólag jelenségeken-kívüli (extra-fenomenális), akár mert óriási módon kiterjed, akár pedig mert mélységesen bensőséges. Az első ok nem vegyül az effektusokba, hanem az egyedi természetekre hat és az egésznek mozgására. Szoros értelemben véve: Isten nem csinál valamit, hanem arra készteti a Dolgokat, hogy „maguk csinálják meg” önmagukat. Íme ezért van az, hogy amerre Ő jár, ott nem mutatkozik semmiféle „betörés”, semmi repedés. Érintetlen marad a determinizmusok hálózata, - a szerves kibontakozások összhangja disszonancia nélkül hosszabbodik meg, folytatódik. Pedig hát a Mester lépett saját Házába. - De hát akkor - vetheti közbe valaki - ha egyszer ilyen az isteni akció, vagyis ha mindig véletlenek, determinizmus és immanencia fátyolozza, akkor bizony el kell ismernünk, hogy az isteni kauzalitás nem tapintható meg közvetlenül - sem teremtőként a Világrend mozgásában, - sem kinyilatkoztatóként a csodában? - Igen, kétségtelenül így van. Legyen bár szó általános értelemben vett Gondviselésről, vagy csodás Gondviselésről (rendkívüli egybeesésekről), avagy éppen csodás tényről (tauma), tudományosan sosem jutunk addig, hogy meglássuk Istent, mert hát az isteni működés sosem szakítja meg azokat a fizikai és fiziológiai törvényeket, amelyekkel (és csakis ezekkel) foglalkozik a Tudomány. Mivel az isteni tevékenység sosem töri szét (hanem csak meghajlítja és meghosszabbítja) az előzmények láncolatait, ezért a jelenségeknek analitikus megfigyelése képtelen minket odajuttatni, hogy Isten úgy érnénk el, mint első Mozgatót. -

17

Tudományosan sosem jutunk ki a természetes magyarázatok köréből. Ezt egyszerűen el kell fogadnunk. Az Isteninek ilyen sajátságát, vagyis hogy bármiféle anyagi „fogás” képtelen megragadni Őt, - mindig is tapasztalták a csoda esetében. Ha nem tekintjük a halottak föltámadásának eseteit (ezek igen ritkák és többé-kevésbé vitathatók, kivéve az Evangéliumokban történt halott-föltámasztásokat), hát az Egyház Történetében nincsenek olyan csodák, amelyek teljesen kívül esnének a maguk irányában jelentősen meg növekedett vitális erők hatásán. Viszont egyetlen esetet sem (még legendás esetet sem ) ismerünk, amikor „morfológiai” csoda történt volna (pl. amikor újra kinőtt volna egy végtag…); s az is tökéletesen hallatlan dolog, hogy egy vértanú, amikor kijött a tűzből, ellent tudott volna állni a kard vágásának. Abban tehát biztosak lehetünk, hogyha valaki orvosilag minél jobban tanulmányozza a csodákat, egy kezdeti elcsodálkozó fázison túl egyre inkább a Biológia meghosszabbodásának fogja találni őket, - pontosan úgy, mint amikor valaki egyre jobban tanulmányozza a Világegyetem múltját s az Emberiség elmúlt korszakait, hát annál inkább találja meg bennük valamiféle evolúciónak tüneteit. - S közben Istent megismerheti az emberi ész! A csoda is föltétlenül szükséges - nemcsak hitvédelmi célokra, hanem hogy szívünk is boldog legyen; mert hát az emberi szív nem elégedhet meg teljesen egy olyan Istennel, akit nem érezne erősebbnek, mint minden más létezőt! Hogyan ragadhatjuk meg az isteni áram jelenlétét a jelenségek folytonos „lemeze” („hártyája”) alatt? Miként sikerül megtalálnunk a teremtő Transzcendenciát - az evolútív immanencián át? Itt kell közbelépniök azoknak a jótékonyan hatásos teóriáknak, amelyek az értelmi ismeretek terén véges végig érvényesítik az aktusnak és a potenciának szisztémáját s ezáltal a léleknek olyan fakultásit ismerik fel, amelyek az általuk elfogadott tárgyaknak igazságát beteljesíteni képesek. Az teljesen kétségtelen, hogy az életnek fölfelé emelkedő mozgása alatt egy Létezőnek állandó tevékenysége rejlik, aki belülről hatja át a Mindenséget. A másodrendű okoknak megszakítatlan játéka alatt (számos csodában) megvalósul olyan természeteknek rendkívüli kitágulása, amelyek sokkal magasabb rendűek mindannál, amit csak adhatna a teremtett faktoroknak és serkentőknek normális menete. Maguk az objektíve tekintett anyagi tények Istenit tartalmaznak. De a mi megismerő képességünkhöz viszonyítva ez az Isteni a dolgokban csak egyszerű képesség. Tehát mindaddig meg is marad

18

potenciában, amíg csak nem lesznek majd eléggé előkészített képességeink az érzékfeletti Világnak szellemünkben megtörténő realizálására, hogy ne csak analízissel és kritikával, de sokkal inkább erkölcsi beleérzéssel olyan hűséget érjünk el, amely tökéletesen követi az igazságnak egyre fölfelé szálló csillagát. Csakis a szív tisztasága (amelyet segít vagy máskor esetleg nem segít a kegyelem), nem pedig a tiszta tudomány képes arra, hogy a mozgó Világgal vagy egy csodás ténnyel szembenézve túlkerüljön a jelenségek lényegbevágó indeterminációján és a Természet erői mögött biztosan fölfedezzen egy Teremtőt, - s az anormálisnak mélyén - az Istenit. Íme tehát ama feltételek tanulmányozása révén, amelyeket a Világ természete állít az isteni működés elé, máris eljutottunk oda, hogy elfogadjuk az Isteni felismerésének sajátos teóriáját (ésszerű felismerésének és hittel elismerésének elméletét). Jegyezzük meg, hogy azok a meggondolások, amelyeket itt kifejtettünk arra vonatkozólag, hogy az isteni okozás (még a csodákban is) tudományosan megláthatatlan, ezek a meggondolások szükséges oldalát alkotják minden olyan elméletnek, amely az Isteninek megtapasztalásához a lélek képességeinek rendkívüli érzékennyé válását követeli meg. A csodás tények objektív arcélén természetszerűen van valami kétélűség (ambiguité inhérente); s e nélkül nem lehetne magyarázni, hogy szubjektive szükségünk van a „Hit szemére” az isteni kéz felismerésekor.

Még az marad hátra, hogy meglássuk: ha vannak ilyen feltételek, amelyek látszólag korlátozzák az első Okozást, hát mennyire egyeztethetők össze a helyesen felfogott isteni Mindenhatósággal. Amikor arról kell határoznunk, hogy - igen vagy nem - a létezők alkalmasak-e a létezésre, - hozzászoktunk, hogy csak egyfajta lehetőséget vegyünk tekintetbe bennük, a logikai lehetőségeket, vagyis hogy nincsen belső ellentmondás ama elvont fogalmak között, amelyekkel meghatározzuk a létezők természetét. Pl. az Embert lehetségesnek ítéljük, mert az „animalitás” nem ellenkezik a „racionalitás”-sal. Ennek alapján „simpliciter” megvalósíthatónak mondjuk az isteni hatalom részéről; ezek után pedig - mondanák az így gondolkodók - nem kell fölvetnünk azt a kérdést, vajon egy „lehetséges” megvalósításának megvannak-e a lehetőségi feltételei. Sok filozófus szerint a Világegyetem csak az elszigetelten tekintett és teljesen kialakult elemeinek intelligibilitása révén áll fenn. Ezeknek az embereknek nem is létezik IdőbenAlakulásnak és Egésznek kérdése; elannyira, hogy elképzelésük szerint semmi ok sincs abban kételkedni, hogy Isten - ha akarná - teljesen készen előállíthatná „ex nihilo sui et subjecti, et mindi recipientis” (anélkül, hogy az a létező előbb léteznék, és hogy előbb léteznék valamiféle anyag, amelyből kialakulna, meg hogy léteznék előbb világ, amely befogadná) - előállíthatná Pétert vagy Pált, egymagukban és teljesen megszentelődötten is. - Íme ilyesféle dolgokat ismételgetnek és tételeznek fel állandóan, még most is, az Iskolákban /a skolasztikus filozófiában/.

19

Nos hát hogy felszabadítsuk az igazságot, bátran ki kell mondanunk, hogy ily módon mérni fel a teremtő hatalmat: nemcsak gyermekded valami, de le is alacsonyítja Istent - és minket is - , nem is szólva arról, hogy súlyos nehézségek forrása a Gondviselés ellen. Mert hát az Iskolák elképzelése abból áll, hogy két vagy három pontot vesznek tudomásul az ontológiai föltételek végeláthatatlan sorozatából, amelyeknek alá van rendelve létezésünk; aztán ezt a két-három pontot kombinálják, mint egymás közt fölcserélhető kockákat… Amennyire fel tudjuk mérni a Világ menetét, az isteni Hatalomnak nincs olyannyira szabad tere, mint ahogy föltételezik; de - éppen ellenkezőleg: magának a létben-részesült létezőnek szerkezetéből kifolyólag, amelyet az isteni Hatalom dolgoz meg, amikor létre-hoz (vagyis végeredményben magának az isteni Hatalom tökéletességének folyományaként) ez az isteni Hatalom - teremtő munkája során - át kell hogy menjen egy egész sor közbeeső valamin, sok-sok elkerülhetetlen kockázaton kell felülkerekednie, - még ha bármit is mondanak azok a teológusok, akik folyton hajlandók sorompóba állítani az „abszolút isteni hatalmat”. Már felismertünk egy első egyetemes törvényt, amelynek alá van vetve az „ad extra” (kifelé) működő isteni tevékenység: éppen a saját tökéletessége miatt nem dolgozhat úgy, hogy megtörné az egyedi természeteket vagy hogy diszharmóniát teremtsen az egész együttesnek menetében, - vagyis nem működhet ugyanazon a síkon, amelyen cselekszenek a másodrendű okok. Ez első megszorítást jelent az isteni akció „tetszőleges” (karpic-szerű) megnyilvánulásával szemben. De ez még másik két ponthoz is vezet: -1/ Először is a létben-részesült létező természetével ellentmondó volna elképzelni azt, hogy Isten valami elszigetelt dolgot teremtsen. Egyetlen Létező létezhet önmagában: az Ens a se: Isten. Ami nem Isteni, az lényegében sokaság, és önmaga körül magát rendező sokaság. Hogy tehát Isten lelket teremtsen, ehhez csak egy útja van hatalmának: Világot kell teremtenie. Világot, vagyis nemcsak az Együttest, hanem haladón fejlődő Együttest. hajlamosak volnánk azt képzelni, hogy az isten hatalma fittyet hány a „Semminek”. Ez tévedés. A „Semmi” az isteni aktivitás számára valamiféle végtelen-alsó fogódzópontot (potentia obedientalis-t) jelent; tehát Isten csak fokozatosan múlhatja felül a „Semmit”, olyan létbenrészesülő létezőt alkotva, amely egyre inkább képes elviselni a a Teremtő munkáját. S ez az, ami számunkra az Evolúció jelenségeiben mutatkozik, jelenik meg szemünk előtt. (Teilhard jegyzete)

Ekkor pedig a teljesen kifejtett lehetőségi föltételei között az Ember nemcsak „animalitást” és „rationalitást” talál; de fogalma még magába foglalja az „Emberiséget, a Földet, a Mindenséget”… Íme ez már teljesen másvalami, mint a logisztikusok által elképzelt könnyű „lehetőség” a dolgok számára. S ez a

20

szemléletmód már minket is magasabbra emel; meg aztán - s főleg - ha a Mi Urunkra alkalmazzuk, a Termtésben bámulatos egység eszméjére vezet. Mert elvégre is most már látjuk, hogy Isten számára - ha akarta Krisztusát, - éppen elég volt elindítani egy egész Világmindenséget és szerte árasztani rajta az életet. - Szoros értelemben véve van-e hát in actu jelenleg másvalami mindabban, ami csak Istenen kívül él és mozog, mint Jézus megvalósulása, amihez a Világ minden porcikája - közelről vagy távolról - (éspedig ex necessitate medii - az eszköz szükségességeként) szükséges? Nyugodtan mondhatjuk, hogy nincsen. -2/ Ha az Alakulás egyetemes törvényeit (amelyek a teremtett létezőnek progresszív megjelenését szabályozzák, valamiféle szervezett sokaságból kiindulva) úgy kell tekintenünk, mint az isteni hatalomra szorosan kötelező modalitásokat, akkor belátjuk, hogy magának a Rossznak létezése is igen szépen úgy tekinthető, mint a Teremtés kikerülhetetlen szigorral követő társa. „Necesse est ut adveniant scandala”: mert szükséges, hogy jöjjenek botrányok. Gyakran úgy képzeljük el Istent, hogy semmiből hozhatta volna elő a fájdalmak, hibák, kockázatok és „törések” nélküli Világot. Ez bizony szellemi fantázia, amely megoldhatatlanná teszi a Rossz problémáját. Ki kell mondanunk, hogy bizony hatalma ellenére is, Isten nem érheti el a Vele egyesült teremtmény sikerét, hacsak szükségképp nem száll harcba a Rosszal. Mert a Rossz elkerülhetetlenül megjelenik azzal az első atomnyi-léttel, amelyet a teremtés létbe-„szabadít”. Teremtmény és (abszolút s egyetemes) hibára-képtelenség (impeccabilité) olyan fogalmak, amelyeknek asszociációja (fizikaila és metafizikailag, - ez nem sokat számít) annyira ellenkezik az isteni Hatalommal és bölcsességgel, mint hogyha „Teremtményt” és „egyetlenséget” társítanánk össze. - Következésképp: bár körülöttünk a Földön dühöng is a Rossz, ne botránkozzunk meg rajta, de emeljük fel fejünket! Mert könnyek, vér, bűnök s minden ami elszörnyít minket, igazában csak kidomborítják, hogy mily nagy az értékünk. Minden bizonnyal nagyon értékes a mi létezésünk, ha egyszer Isten annyi akadályon át gyámolítja. S az is nagy-nagy dicsőség számunkra, hogy Isten azt is lehetővé teszi, hogy Vele együtt küzdhetünk, „hogy beteljesedjék az Ő szava”, vagyis hogy „csakugyan legyen teremtett létező”. Látjuk tehát, hogy nem minden teljesen hamis a Sors régi eszméjében, amely még az Istenek felett is uralkodott. Azon sosem csodálkozhatunk, hogy Isten sem csinálhat négyszögletű kört, vagy hogy nem követhet el rosszat. A lehetetlen ellentmondás körét miért szűkítenénk erre a pár esetre? Hiszen az Erkölcs és a Geometria hajthatatlan törvényeinek bizonyára vannak fizikai megfelelői.

21

De hát akkor végeredményben milyen formában foghatjuk fel Istennek szükséges és annyira vágyott mindenhatóságát? Ha Isten csakugyan kénytelen (a Sajátmagában lévő szükségesség miatt) a teremtéskor bizonyos fejlődési törvények révén dolgozni, hát akkor miként lehet övé az utolsó szó a teremtő tevékenységben? Mi a csudának köszönhető, hogy a Teremtő kormányozza a dolgokat és nem a dolgok húzzák Őt? Erre az utolsó kérdésre ezt kell válaszolnunk: „Az isteni akció bámulatos nagyszerűsége révén, ami abból áll, hogy - mélyreható és együttest összefogó hatása révén - folyton felsőbb szintre integrálni képes (magasabb nívóra szervezni) a Valóságban minden Jót és minden Rosszat; ezt a Valóságot pedig a másodrendű Okok révén alkotja meg”. - Most ismét térjünk vissza az élő rugókkal teli szféra szimbólumához. A rugók spontán játéka minden pillanatban módosítani és megzavarni igyekszik azt az egyensúlyt, amelyet keres az a vezérlő-uralkodó Létező, aki a rugók egész együttesét irányítja. Képzeljük el, hogy ez a Létező minden pillanatban képes felhasználni és újraönteni a szisztéma új állapotát, vagyis annyira helyesen felhasználni a saját céljaira a szféra elemeinek folyton megújuló diszpozícióját, hogy minden ide-oda ingadozás és ellenállás közben, amibe ütközik (vagy inkább éppen ezeknek segítségével), a saját szándéka valósul meg szakadatlanul. Ekkor elég jó kép van előttünk, hogy elgondolhassuk Istennek egyszerre érzékekkel nem tapasztalható s ugyanakkor ellenállhatatlan akcióját az események menete felett. A Világban mi mindnyájan rossznak és determinizmusoknak hálójába vagyunk fogva; ezeken még Isten is (mert hát szabadon határozta el teremtő aktusát) csak bizonyos jól meghatározott feltételekkel dolgozhat (hiszen vannak „kellemetlenségek”, s ezek lényegesen hozzátartoznak a Dolgokhoz). De bár a fonalak szétszakíthatatlanok vagy közepesen elasztikusak, maga a háló végtelenül hajlékony a Teremtő kezében, - föltéve, hogy mi hűséges teremtményekként viselkedünk. - Ha az Ember távol él Istentől, a Világmindenség semleges vagy ellenséges marad számára. De ha az Ember hisz Istenben, körülötte máris jóakaratú, az élet végső sikerére készülő, rendezett Egésszé szerveződnek a talán komisz kikerülhetetlennek elemei. A Hívő számára külsőleg és egyedileg mindenegyes dolog ugyanaz marad, mint bárki számára. De közben az isteni hatalom jóságos gonddal idomítja az Egészet a Hívő javára. Ez az isteni hatalom valamiképp minden percben újra-teremti a Világmindenséget - annak számára, aki erre kéri Őt. „Aki hisz, annak minden javára válik”. Ez annyit jelent, hogy a Világegyetemben visszavezethetetlen, bár mindre kiterjedő akció („Providencia”) dolgozik ama elemi tettek egésze felett, amelyekre a mi tapasztalatunk szételemezheti (szétszedheti).

Tehát (ha most nem beszélünk a csoda rendkívüli horizontokra táguló nagyszerűségéről) így mutatkozik a Világban az isteni akció legegyetemesebb és

22

legtökéletesebb formája: végeredményben egy együttesnek tévedhetetlen szintézise, amelyet belső és külső hatás együttesen irányít: mindent tiszteletben tart, sok olyan kitérésre és türelemre „van kényszerülve”, amely első szempillantásra felháborít, - de végül is Ő sző egybe és alakit át mindent. 1920 január

BUKÁS, MEGVÁLTÁS ÉS GEOCENTRIZMUS

Amikor az ortodox kutatók egyetlen keretbe igyekszenek foglalni a mai tudományos adatokat és az emberi Eredet kinyilatkoztatott történeti ábrázolását, a legfőbb nehézség, amibe ütköznek: az eredeti bűn hagyományos fogalma. Szent Pál teóriája a Bukásról és a két Ádámról nem engedi meg nekik (egyébként elég illogikusan), hogy tanítószándékúnak és ugyanakkor képletesnek tekintsék a Genezisben található minden részletet. E szentpáli tanítás miatt nyakasan - akárcsak valami dogmát - őrzik meg a szoros értelemben vett monogenizmust (amely szerint először egy ember volt, aztán egy ember és egy asszony), pedig hát a Tudomány gyakorlatilag képtelen elfogadni ilyen látásmódot. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a hívő prehisztorikusoknak megvan arra az alapjuk, hogy e téren a saját javukra fordítsák át az egzegétikai és dogmatikai nyakasságot. Mert hát nemcsak néhány paleontológiai fölfedezés kötelezi az Egyházat, hogy haladéktalanul módosítsa eszméit az emberi eredet történeti körülményeire vonatkozólag. Már a Világegyetem egész új fizionómiája - amint néhány évszázada elénk tárul - benső egyensúlyhiányt teremt éppen a dogma mélyén, s ebből csakis az eredeti Bűn fogalmának komoly átformálásával szabadulhatunk. Mivel összeomlott a geocentrizmus, amelyet vallott az Egyház, ezért hát manapság ez az Egyház kutyaszorítóban találja magát: egyrészt szorítja a Világ eredetéről adott történeti-dogmatikai ábrázolásmódja; másik oldalról pedig az egyik legalapvetőbb dogmájának követelményei. Ekképp hát csak úgy őrizheti meg az egyiket, hogy részlegesen föláldozza a többit.

23

Ezt szeretném most bemutatni. Az a bizonyos történeti-dogmatikai ábrázolásmód, amelyre utaltam, azt a meggyőződést jelenti, hogy a Rossz (erkölcsi, majd fizikai Rossz) egyetlen ember-egyed egyetlen bűne következtében árasztotta el a Világot. Az alapvető dogma szerint pedig egyetemes az a romlás, amelyet az ősi emberi bűn a világra szabadított. A hívők azt vallják, hogy Ádám engedetlensége az egész Világmindenséget megmásította; és mert az egész Világegyetem lett mássá, ezért a Megváltás is az egész Mindenségre kiterjedt, Krisztus pedig központja lett az új-teremtésnek. Talán csodálkozunk, talán mosolygunk, hogy milyen zavart keltett az Egyházban Galilei szisztémája. Az akkori teológusok igazában teljesen helyesen érezték a problémát. A Geocentrizmus befejeződésével az evolúcionista látásmód jelent meg. Galilei bírái közvetlenül csak Józsué csodáját látták fenyegetve. Igazában viszont attól kezdve már a Bukás egész genezisi teóriájába lopakodott változás csírája; s mi is csak ma kezdjük felmérni azoknak a változásoknak mélységét, amelyek virtuálisan már akkori8ban megtörténtek. (Teilhard jegyzete)

Valamikor, egészen Galilei koráig, tökéletes összhangban volt a Bukás történeti ábrázolása és az Egyetemes Megváltás dogmája, - annál is inkább, hiszen egyik a másik szerint formálódott. Érdekes megjegyezni, hogy - az eredeti bűn esetében - azért érzünk diszharmóniát lelkünkben a dogmatörténetünk és hitünk között, mert a dogma történetileg vezetett be olyan dogmát, amelynek már nem tud eleget tenni. Dogmánk a saját súlyával kezd állni a lábán, függetlenül azoknak a történeti elgondolásoknak értékétől, amelyek megszülték! (= dogmánk szétrepeszti azokat a történeti kereteket). (Teilhard jegyzete)

Amíg hihettek (mint hitt Szent Pál is) a hat napos teremtésben és négyezer éves múltban; amíg a csillagokat a föld bolygóinak tekintették, az állatokat pedig az Ember szolgálóinak, - addig nem volt nehéz abban hinni, hogy egyetlen ember mindent elronthatott és egy másik mindent megválhatott. Ma már abszolút fizikai biztossággal tudjuk, hogy a csillagvilágnak nem központja a Föld, a földi élet sem az Emberiségből mint központból indult ki. A minket tovasodró mozgás nem valami alsóbbrendű kozmikus központból kiinduló szétszóródás, hanem inkább minden rendjében megvalósuló lassú központosulás, amely óriásian szétszóródott szinteken indult meg; és még ha volna is a Világnak kezdeti központja, az biztos, hogy ezt a központot nem tehetjük az Emberfélék közé. - Ezer és ezer évszázaddal azelőtt, hogy egy gondolkodó lény megjelent a mi Földünkön, az Élet már ott zsibongott ezen a Földön - ösztöneivel és szenvedélyeivel, fájdalmával és halálával. S csaknem lehetetlen elképzelni, hogy a térben keringő millió és millió Tejút között egyetlenegyen sem jelent meg, vagy nem is fog megjelenni tudatos élet, - és hogy a Rossz ugyanaz a Rossz, amely megrontja a Földet, ne fertőzné meg mindegyiket, akárcsak mindenüvé beférkőző finom fluidum.

24

Ha szembenéz ilyen távlatokkal, a hívő ember észreveszi, hogy dilemma elé került: - vagy gyökerestül meg kell újítania az eredeti bűnnek (= az első ember engedetlenségének) történeti ábrázolását; - avagy pedig a mérhetetlen Világmindenség egy kis porcikájára kell szűkítenie a teológiai Bukást és Megváltást. S ekkor a Biblia, Szent Pál, Krisztus, a Szűzanya stb. csakis a Föld számára ér valamit. Valahányszor „Világról” beszél a Szentírás, csak „Földnek” kell olvasni, - még sajátosabban: csak „Emberiségnek”, vagy éppen - ki tudja még minek? - esetleg csak az Emberiség ama különleges ágának, amely egyvalakitől származott, akit Ádámnak hívtak. Tudom, hogy néhány tomista teológus nem utasítja vissza ezt a második eshetőséget; többre becsülik a Bukásnak és a Megváltásnak szűköcske felfogását, minthogy vállalnák azt a fáradságot és veszélyt, hogy megváltoztassák azt a történeti épületet, amely a beleojtódott dogmák köré oly mélyen fonódott. De azt is tudom, hogy ezek az emberek éppen a Dogma és a Hagyomány lényegét hagyják kifolyni ujjaik közül - csak azért, hogy kezükben tartsanak egy üres burkot. Szavaikkal szajkózhatják továbbra is az álláspontjukat; de nincs már igazság szavaikban. A Biblia szelleme s az Egyház szelleme nyilvánvaló: a Bukás az egész Világot megrontotta s az egész Világért volt a Megváltás. Krisztus dicsősége, szépsége, ellenállhatatlan vonzása végeredményben az Ő egyetemes királyságából sugárzik. Krisztus fénye szánalmasan kialszik s elhalványul a Világmindenség előtt, ha uralmát csak holdkörüli régiókra korlátozzuk. „Aki leszállt azért, hogy fölmenjen és mindent betöltsön” (Ef.4,10). Az Egyház csak úgy nézhet szembe az Igazsággal, hogy egyetemesíti az első és a második Ádámot.

I.

25

AZ ELSŐ ÁDÁM Őszintén megmondom mire gondolok: az első Ádám egyetemesítése lehetetlen, ha nem feszítjük szét egyediségét. Még ha „sajátosnak” vagy „egyetlennek” fogjuk is fel az Emberiséget (erről alább beszélni fogunk); A kiadó megjegyzése: Amikor Teilhard tagadja Ádám történetiségét, ezzel még nem tagadja az eredeti bűn dogmájának lényegét, amely szerint a bűn mindenegyes emberben egyetemesen megvan s ezért egyetemesen szükséges a Megváltás. Hogy a teológia jelenleg mit mond ezekről az igen bonyolult problémákról, azt láthatjuk P. Charles Baumgartner S.J. könyvében: Le Dogme du péché oroginel, Desclée et Cie, 1969.)

- még akkor sem származtathatunk minden Rosszat egyetlenegy Emberfélétől. Ismétlem: a Földön ott volt a Halál, már jóval az ember megjelenése előtt. S az ég mélységes tájain is ott van a Halál, függetlenül a Föld bármiféle erkölcsi befolyásától. - Szent Pál pedig határozottan mondja: „A halál a bűn miatt jött” (Róm.V,12.). Az (eredeti) bűn nem magyarázza meg pusztán az emberi fájdalmat és halált. Szent Pál számára az eredeti bűn magyaráz meg minden szenvedést. Szent Pál számára az eredeti bűm a Rossz problémájának egyetemes megoldója. Ha valaki azt fogadja el, hogy akárhol is lehet szenvedés bűn nélkül, akkor ezzel Szent Pál gondolatai ellen van. Szent Pál szemében az eredeti bűn annyira magyarázza a halált, hogy éppen a halál létezése teszi lehetővé azt a következtetést, hogy volt bűn. - Jól tudom, hogy a tomista teológusok ezt nem fogadják el, mert Szent Pált akarják megőrizni a maguk pártján. (Teilhard jegyzete)

Mivel a ma ismert Világmindenségben sem egy ember, sem az egész Emberiség nem játszhat mindent-megrontó szerepet, ezért - ha meg akarjuk őrizni Szent Pál lényeges gondolatát, akkor fel kell áldoznunk azt, ami az ő nyelvezetében az I. századi zsidó gondolatvilágnak kifejezése, - ahelyett, hogy az Apostol alapvető hite ellenére éppen ezeket az esendő ábrázolási formákat akarnánk meghagyni. - Nem akarok nevetségessé válni azzal, hogy én mutassam meg az Egyháznak azt az utat, amelyen haladnia kell. De amikor a magam személyi használatára kutatom a lehetséges kiutakat, azt gondolom, hogy mutatkozik egy, mégpedig a következő irányban: az eredeti bűn, a maga egyetemességében véve, sem nem sajátosan földi baj, és nem is kötődik az emberi nemhez. Egyszerűen csak szimbolizálja a Rossznak elkerülhetetlen lehetőségét („Szükséges, hogy jöjjenek botrányok”), amely együtt jár minden létben-részesült létezéssel. Mindenütt, ahol csak születik alakuló létező, ott a szenvedés és a bűn azonnal árnyként jelenik meg, a létezés árnyaként, - nemcsak a teremtményeknek nyugalomra és önzésre törekvése miatt, hanem mint a haladásra-törekvésüknek sorsszerű kísérője is (s ez aztán még kíno9sabb valami). Az eredeti bűn a véges létezőknek lényegbevágó reakciója a teremtő aktussal szemben: minden teremtmény révén, elkerülhetetlenül szüremkedik a létezésbe. Fonákja minden

26

teremtésnek. Már ama tény következtében, hogy teremt, Isten a rossz elleni küzdelemre vállalkozik és - ilyen vagy amolyan módon - a rossz megváltására. A Bukás, az emberi értelemben vett Bűn, csak annak a „bűn parazsának” a mi fajunkban történő (többé-kevésbé kollektív és állandó) aktuációja, amely sokkal mielőttünk beszüremkedett az egész Mindenségbe, az Anyag legalsó zónáitól kezdve egészen az angyali szférákig. - Szoros értelemben véve nincs első Ádám. Az Ádám név alatt a meghátrálásnak vagy perverziónak egyetemes törvénye rejlik, - a haladás váltságdíja. E hipotézis szerint az erkölcsi rossz csakugyan a fizikai rosszhoz kötődik (amint ezt Szent Pál akarja); de bizonyos immanens végzés miatt a fizikai rossz szükségképp együtt jár az erkölcsi rosszal. Haladás - teremtés, hiba - bukás, szenvedés - Megváltás: három, fizikailag elválaszthatatlan fogalom, amely egymást kölcsönösen hívja és egymást törvényesíti, - s ezt a hármat össze kell fogni, egyesíteni kell, ha megfelelően akarjuk megérteni a Kereszt értelmét. (Teilhard jegyzete)

II. A MÁSODIK ÁDÁM Az új Ádám kérdése egészen különböző. Bár a Világegyetem úgy mutatkozik számunkra, hogy nincs benne semmiféle alsó divergencia-központ, ahová az első Ádámot helyezhetnénk el, ezt a Világot viszont - éppen ellenkezőleg - már úgy tekinthetjük, hogy valami legfelső fokon egyesítő kozmikus pont felé konvergál. - Egyébként is: egyetemes és növekvő egységesülés révén a Világegyetemnek megvan az a sajátsága, hogy mindenegyes eleme szervesen kapcsolódik minden többi elemével. - Ilyen körülmények között semmi sem akadályozza meg, hogy egy emberi egyed kiválasztatott s hogy mindenre-ható befolyása olyan magas fokot ért el, hogy az „egy a hasonlók között” állapotból az „első mindenki fölött” méltóságra emeltetett. Mint ahogy előfordul, hogy az élő testekben egy sejt, amely kezdetben a többihöz hasonló volt, lassacskán elsődleges helyzetet foglal el a szervezetben, ugyanígy Jézus sajátos embersége (legalábbis a Feltámadás pillanatában) egyetemes morfológiai funkciót szerezhetett s ölthetett magára. Az első Ádám esetétől eltérően, a személyes Krisztus akciójának egyetemessége megérthető és önmagában nagyszerűen kielégítő. Csakhogy marad még egy nehézség: szellemünk számára miként tehetjük valószínűvé ezt az egyetemes akciót - ama határtalan Kozmosszal szembenézve, amelyet ma elénk tár a tudományos tapasztalat. - Miképp magyarázzuk azt a bámulatos egybeesést, amely - az éter és az időtartam vég-nélkülisége ellenére - néhány évnyi közelségbe hozott minket a Megváltóval, hogy együtt létezzünk vele ugyanazon

27

a csillag-porszemecskén? - S hogyan képzelhetjük el más kozmikus tereken ennek a Megváltásnak megvalósulását, amely már megtörtént az időnek s a térnek egyik parányi régióján? Megvallom, hogy ilyen kérdések előtt állva az a kísértés szállja meg értelmemet, hogy vesse csak magát valamiféle „szelídebb formájú” geocentrizmusba. Miért ne fogadhatnánk el, hogy a határtalan Világegyetemben a Föld a lelki felszabadulás egyetlen pontja? - Ne ijesszenek el az égbolt mélységei. A szellem két kozmikus szféra elválasztó-felszínén születik; s e két szféra - nagyjából jellemezve - a molekuláké, meg a csillagoké. Mint ahogy alattunk „belső testünkben” a korpuszkulák miriádokra szaporodnak fel, ha elemző szem nézi őket, - ugyanígy felettünk, „külső testünkben” milliónyi ködfolt kavarog: kaptárjuk csak egy testet alkot, a miénket. - Az kétségtelen, hogy le kell mondanunk egy olyan Világegyetem gondolatáról, amely kezdetben egyetlen Emberre volt „függesztve”; - de azt bizony még hihetjük talán, hogy van egy olyan Világegyetem, amelynek minden tudatos ereje csak egy helyre özönlik s egy kiútja van: az emberi agy. S ekkor az Emberek Feje, Krisztus, rögtön odaállítható a Teremtés pszichés pólusára. Ezzel pedig azonnal egyetemessé válik. Ha csakugyan túlságosan antropocentrikusnak gondoljuk is azt képzelni, hogy csak egyetlen Emberiség létezik a Világegyetemben, az mégis lehetséges, hogy egészen sajátosnak gondoljuk (singularis). Annyi sok tudat-centrum között, amelyek magvalósultak vagy még létrejöhetnek a Világban, lehet hogy mi képviseljük a legközpontibbat, talán a legalsóbb rendűt, vagy tán a legbűnösebbet… Ugye hogy tudjuk, hogy (a mi anyagi világunkkal összeköttetésben, bármit mondjanak is a skolasztikusok, amikor elgeometrizálják a tiszta szellemnek természetét)… felettünk angyali karok vannak s mi ezeknek valamiképp alsó foka vagyunk, közvetlen láncszemként a sokféle és a tudattalan felé? - Ha egyszer az Emberek ezt a szerény, de különleges helyet foglalják a Mindenségben, hát akkor megérthetjük, hogy az egyetemes Megváltó - hogy minden dologra kihasson - közénk lakozni jött, a lelki szférák legalacsonyabbikára, éppen azért, hogy „mindent betöltsön” (Ef.IV,10). - Ha a Földet „egyedülállónak” vagy legalábbis „különlegesnek” tekinthetjük a dolgok természetes rendjében, hát akkor a mi időbeni-térbeli együtt-létezésünk Krisztussal már nem rendkivülibb valami, mint személyes együtt-létezésünk a Földdel s a jelennel. Az új Ádám az Emberiségben meglévő ok miatt lett inkább ember, mint bármi más. - Rendben van. Csakhogy a kérdés lényege éppen az, hogy megtudjuk: vajon nem gondolkodunk-e éppen az igazsággal szemben, amikor ezt a

28

magasrendű, de gyöngeségünket annyira kecsegtető geocentrizmust próbáljuk megmenteni? - A az Emberiséget a Világegyetemben egyetlennek, vagy különlegesnek mondjuk, olyanok vagyunk, mint az a filozófus, aki az egész Valóságot annyira a saját tudatára akarja visszavezetni, hogy a többi embertől még a valódi létezést is megtagadja. - Az biztos, hogy egyetlen lélek egyensúlyban-tartásához annyi ködfoltra van szükség az égbolt mélységében, mint ahány molekulára az anyag szíve-mélyén. De mint ahogy a föld színén az emberi lélek nem egyedül létezik, hanem lényegében nagy sokaságként, ugyanígy végtelenül valószínű, hogy a tudatos kozmikus réteg nem korlátozódik egyetlen sajátos pontra (a mi Emberiségünkre), hanem a Földön kívül más égitestek és más idők felé folytatódik. - A legvalószínűbb az, hogy az Emberiség sem nem „egyetlen”, sem nem „sajátosan különleges”, hanem „egy a sok ezer között”. - De hát akkor hogyan lehet az, hogy - minden valószínűség ellenére - a mi Emberiségünknek jutott az a szerep, hogy a Megváltás központja legyen? - s belőle kiindulva a Megváltás juthat tovább csillagról-csillagra? Jómagam még nem adtam választ erre a kérdésre. - Attól, hogy a Föld „sok ezer közül” tetszőlegesen lett kijelölve a Megváltás fókuszaként: egy ilyen eszmétől viszolygok. Másrészt nevetségesnek tartom azt a hipotézist, hogy - sok millió évszázad múlva - speciális Kinyilatkoztatás adja hírül az Androméda-köd lakóinak, hogy a Földön megtestesült az Ige. - Csak annyit sejtek, hogy lehetséges valamiféle „sok-arcú” Megváltás, amely - ugyanegyként - valósulna meg minden égitesten, - úgy valahogy, amint a Mise-áldozat - ugyanegyként sokszorozódik meg mindenütt és mindenkor. - Csakhogy minden Világ nem egy időben létezik! Volt már a miénk előtt. Lesz miutánunk is… S hacsak nem iktatunk be idő-relativitást, talán azt is el kellene fogadnunk, hogy Krisztus még nem testesült meg ilyen vagy amolyan jövendő égitesten?... De akkor mivé lesz Szent Pál szava?: „Az egyszer föltámadt Krisztus nem hal meg többé”, - s hová lesz a Szűzanyának egyetlen és kiváltságos szerepe? Vannak pillanatok, amikor az ember szinte sajnálja, hogy a katolikus dogmákat kiemeljük abból a geocentrizmusból, amelynek ölén születtek. Pedig hát valami a katolikus Hiszekegy-ben mindennél biztosabb: Krisztus, akiben minden létező megkapja szilárdságát (Kor.1,17). Ha kell, hát minden másodrendű hit-tartalomnak meg kell húzódnia eme alapvető hittétel mögött. Krisztus vagy Minden, vagy semmi. 1920. július 20.

29

AZ EREDETI BŰNNEK NÉHÁNY LEHETSÉGES TÖRTÉNETI ÁBRÁZOLÁSA Amikor az eredeti bűnről beszélünk, gondosan meg kell különböztetnünk két dolgot: 1/ az első bűnnek dogmatikai jellegzetességeit ( a Megváltás egyetemes szükségessége, „a bűn fészke” stb.); 2/ azokat a külső körülményeket, amelyekben ez a bűn megtörtént, vagyis azokat a jelenségeket, amelyeket magára öltött: az ábrázolását. Az alexandriai iskola tanítását elfogadva, mindmáig szinte a Genezis első fejezeteinek betűszerinti értelmét használták fel az eredeti bűn bemutatásakor. Úgy látszik viszont, hogy ma ellenállhatatlanul hajt minket valami, hogy új módon képzeljük el azokat az eseményeket, amelyek következtében a Rossz betört a mi Világunkba. - Ennek az írásomnak célja: 1/ szeretném megmutatni, hogy néhány megállapítás hatására a keresztény gondolatvilág lassacskán kezdi elhagyni azokat a régi ábrázolási formákat, ahogyan elképzelték az eredeti bűnt; 2/ szeretném jelezni azokat az irányokat, amelyekben a hívők már most tájékozódni látszanak, hogy a Bukás dogmája számára megtalálják azt a kifejezési formát, amely összehangolható a tudományos tapasztalatnak és a történelemnek legkevésbé hipotétikus adataival.

I. A hagyományos ábrázolásmód nehézségei Kettős és súlyos nehézséggel állunk szemben, amikor az eredeti bűn régi ábrázolásmódját akarjuk megőrizni. Ezt a nehézséget így fogalmazhatjuk meg: „Tudomány terén minél jobban feltámasztjuk a Múltat, annál kisebb hely marad akár Ádám számára, akár a földi Pradicsomnak”. 1/ Nincs valószínű hely Ádám számára.

30

- A zoológusok csaknem egyetértően fogadják el az emberi faj valódi egységét. De - s erre figyeljünk - ennek az egységnek a teológusok monogenizmusától igen eltérő értelmet adnak. A természettudósok szerint az Emberiség valószínűleg ugyanegy állati csoportból született. Csakhogy ez a születés fokozatosan, több úton át és talán többszöri hajtással valósult meg. Mert hát az a „bekötő szár”, amellyel az emberi faj az élőlények közös törzséhez csatlakozik, minden bizonnyal elég bonyolult volt, hogy „potenciában” tartalmazza az ismert emberi nagy típusváltozatokat. Ez viszont föltételezi, hogy elég nagy-szélességű szekciója (számbeli alapja) volt és elég szétfolyó kontúrjai. Ha egyetlen egyedre (vagy egyetlen ember-párra) próbáljuk összpontosítani azokat a primitív jellegzetességeket, amelyek a Mauer-i, a Neandervölgyi, a Tasmániai, az Ausztráliai stb. embereken felismerhetők, hát bizony rendkívüli „el-embertelenített”, vagy éppen szörny-formájú lényt kapunk. Mindenesetre (s nem is beszélek arról, hogy mily valószínűtlen az, hogy egyetlen ember-egyeden valósuljon meg egy zoológiai típus) az előbbi eljárással olyan Ádámot kapunk, aki igen-i8gen alkalmatlan volna faja teljes felelősségének vállalására. 2/ Még kevesebb hely jut történeti perspektíváinkban a földi paradicsomnak. - Manapság a földi Paradicsomot nem lehet már úgy értelmezni, mintha néhány hektárnyi kiváltságos fönntartott hely volna. Manapság már tudjuk, hogy fizikailag, kémiailag, zoológiailag… minden igen-igen összefügg a Világegyetemben, semhogy a halál, a szenvedés, a rossz tartós távollétét elgondolhatnánk (akárcsak a dolgok egyik kis része számára), a mienkétől különböző Világ általános állapotán kívül. A földi Paradicsom csak úgy gondolható el, mint a Világnak egy másfajta lét-módja ( s ez megfelel a dogma hagyományos értelmének, amely szerint az Éden egy „más Világ”). Csakhogy akármily messzire nézünk is vissza a múltba, semmi hasonlót nem találunk ilyen csodálatos állapotban. A legkisebb maradvány, egy fikarcnyi jel sincsen, ami mutatná egy aranykor romjait vagy azt, hogy kiszakadtunk egy jobb világból. Ameddig csak ellát a szemünk hátrafelé: a Világ eredeti bűn állapotában tárul elénk: uralkodik rajta a fizikai Rossz, belészüremkedett az erkölcsi Rossz ( a bűn ott van már benne „képességileg”, szinte „startra-készen” már a leghalványabb spontaneitás megjelenésétől kezdve…). Bizony tudományos perspektíváinkba léptetni Ádámot és a földi Paradicsomot (a szószerinti elképzelés szerint) annyira lehetetlen, hogy megkérdezhetem: van-e manapság egyetlenegy olyan ember, aki a szemét egyszerre tudná hozzáidomítani a Tudomány feltárta geológiai Világhoz és ugyanakkor a Szentírásban általában megtalálható Világhoz. Csak úgy lehet megőrizni ezt a két ábrázolásmódot, hogy egyszer az egyiket, aztán meg a másikat nézzük. Összekapcsolásuk „nem stimmel”, hamisnak hat. Ha egy síkra

31

akarnánk egyesíteni ezt a két látásmódot, hát bizony egészen biztos, hogy perspektíva-tévesztés áldozatai lennénk.

II. Milyen új ábrázolásmódok szerint képzelhetjük el az eredeti bűnt. Mivel a Világ tudományos történetében nincs hely az eredeti bűn kirobbanási pontja számára, - mert hát tapasztalati sorozatainkban minden úgy történik, mintha nem volna sem Ádám, sem Éden, - hát ez azért van, mert a Bukás - mint esemény - valami igazolhatatlan, „megtapasztalhatatlan”. Valami ok miatt a mi Világ-elemzésünk számára megfoghatatlanná váltak az őskezdeti dráma nyomai. Ez a „megtapasztalhatatlanság” két, egymással homlokegyenest ellentétes ok miatt lehet: 1/ vagy azért megtapasztalhatatlan az eredeti bűn, mert túlságosan kicsinyke és igen-igen távoli esemény s ezért nem tudjuk megragadni; 2/ avagy pedig - éppen ellenkezőleg: azért nem vesszük észre, mert igen nagy és igen jelenlevő. A. A konzervatív teológusok főleg az első irányban látszanak összhangot keresni a Biblia és a Tudomány között: az egész vonalon „minimizálnak”. Manapság a lehető legjobban letompítják az ős-szüleinknek megadott „praeternaturális” adományokat; csökkentik a földi Paradicsom tulajdonságainak körét; lehatárolják a bűn következményeit, mondván, hogy „a Világba lépő szenvedést és halált” egyszerűen „az ember szenvedéseként és halálaként” kell értelmeznünk (ez viszont nyilván ellenkezik Szent Pál szellemével - ha nem éppen betűjével - aki számára a Bukás mindenekelőtt a Rossz Problémájának megoldása). Ez az első mód, ahogy meg akarják oldani az eredeti bűn „megragadhatatlanságának” problémáját, kezdetleges és lealázó: kicsúszik a kritika alól, mert „mindent fölad”; s ami még nagyobb baj: veszélybe hozza éppen a dogma tartalmát. Ha a paradicsomi időnek a Világ történeti menetére oly gyönge fizikai kihatása volt, hát akkor hogy a csudába lehetne vele tisztességesen fönntartani az egész új Földet és az új Egeket!... A fölvetett problémára ellenkező irányban kell keresnünk megoldást. Az eredeti bűn bizonyára azért szökik el szemünk elől, mert éppen nagy-bőségű kiterjedése szárnyalja túl („transzcendálja”) tekintetünket, nem pedig mert kicsinysége okoz zavart szemünknek.

32

B. Az eredeti bűnnek ezt a transzcendenciáját hogyan gondoljuk el a mi tapasztalatunkhoz viszonyítva? Többféle módon. Ezek közül íme néhány példa: a/ Egy első lehetséges magyarázat (a leginkább konzervatív és a „legrealistább”) az Emberiség legősibb történetének „megtapasztalhatatlan” jellegére vonatkozóan - a „kitérés” szimbólumát alkalmazza: új emberi Világ kezdődött az eredeti bűn következtében. E hipotézis szerint Ádám és Éva egy olyan szférában kezdett létezni, amely különbözik a mi Világunktól. A Bukás következtében egy másik (a jelenlegi) szférába estek, vagyis abba a sajátosan állati sorozatba születtek, be-testesültek, iktatódtak, amelyben mi most születünk: újra-születtek, de a kezdeti állapotuk alatti szférába. S mert így keresztbe-fekvő úton érkeztek a földi világ terére, ezért szem elől tévesztették (s velük együtt mi is) azt a helyet, ahonnan jöttek, s azt az utat is, amely őket az „állatok közé” állította.

Második Ádám

Első Ádám A Bukás, a valóban követett űt

A látszólag követett út

Mint azok az utasok, akik derékszögben fordulnak el az erdei útkeresztezőn, így mis sem láthatjuk már azt az utat, amelyet pedig fajunk követett; csak azt látjuk, hogy hátunk mögött végeláthatatlanul húzódnak azok a zoológiai sorozatok, amelyek közé megkésve mi is beojtódtunk. Ez bizony megmagyarázza, hogy miért vagyunk képtelenek arra, hogy a múltban megtaláljunk akármily kicsinyke földi Paradicsomot. Hogy pedig elkerüljük a szoros értelemben vett monogenizmus nehézségeit, még azt kell hozzátennünk,

33

hogy vagy Ádám és Éva szimbolizálja az Emberiség eredetét, avagy pedig hogy bukásuk valamiképp megsokasította (disszociálta, szétporlasztotta) őket, mint ahogy ezt megkívánja az állati evolútív sorozatba iktatódásuk (: ezeket a sorozatokat létezők csoportjai alkotják, nem pedig egyetlen egyed-pár). Második Ádám

Első Ádám

Evolúció Involúció

Látszólagos múlt

b/ Elég nehéz elképzelnünk azt a mellékúton fejlődő állatvilágot, amelybe - az első hipotézis szerint - estek a mi ős-szüleink. Hogy a kzedeti emberi világban „szétágazás”, „kitérés” történt: ez az elgondolás logikusan végződik egy olyan felfogásban, amely már sokkal határozottabban tanítja, hogy a tapasztalati Világegyetemet az eredeti bűn újraformálta, újraöntötte. E második hipotézis szerint: Ádám és Éva a Bukás előtt a mienkénél spirituálisabb Emberiséget alkotott. Egy olyanféle hűtlenség következtében, mint amilyen az Angyaloké, ez az elő-emberiség kevésbé spirituálissá, inkább anyagivá vált; s éppen ez az el-anyagiasodás szülte volna a szenvedést okozó „sokfélét”, amelyből a tudat - most már mindenütt - oly keservesen emelkedik ki. Ekként tehát két fázist kell tekintetbe vennünk Világmindenségünk teljes ciklusában: - egy Anyagba-kerülés (involúció) fázisát (az első Ádámmal kezdődő, centrifugális, „lefelé-zuhanó” szétszóródást), amely a jelenlegi föld kialakításával végződik; - és a Szellem felé fejlődés (evolúció) fázisát (centripetális koncentráció a második Ádámmal), amelyet az új Föld megvalósítása vezérel.

34

Tudományos szempontból csak a második fázis perspektíváit vesszük észre (mert hát a tudományos analízis csak az evolútív múltat rekonstruálja); s éppen csak vég nélkül meghosszabbítjuk ezeket a perspektívákat a mi analitikus módszerünkkel, egyre disszociáltabb sokféle felé; de egyik ilyen sorozat sem fogja megtalálni sem Ádámot sem az Édenkertet (mert hát Ádám és a Paradicsom más perspektívába tartozik). Ez a magyarázat, amely a Világnak az Eredeti Bukás által történt „újraöntését” vallja, igen jól megfelel az „idealista” típusú metafizikának (ezzel olyan metafizikát jelölök, amely szerint a nem-spirituális létezők a spirituális létezőktől kapják ontológiai aktuációjuk teljességét). De ez a magyarázat lényegében nem kötődik ilyen filozófiához. c/ A „kitéréssel” vagy „újraöntéssel” adott magyarázat, az eredeti bűn elgondolásának ez a két módja azzal az előnnyel rendelkezik, hogy megőrzi az egyedi bűnös tett fogalmát, sőt egy személyes első Ádám eszméjét is (bár ez a személyiség csak hasonlít /analóg/ a mienkhez, - ha a monogenizmus nehézségeinek elkerülése céljából - elfogadjuk azt, hogy az első Ember Bukása pluralizálta ezt a személyt). E két elgondolás hibája az, hogy valamiféle fantasztikusba dob minket (legalábbis első látszatra: ha megfigyeljük, látjuk, hogy a múltra vonatkozó ilyen óriásira kiterjesztett látásmód éppen csak „pedant”-ja - lefelé-tágítása - azoknak a szintén óriási perspektíváknak, amelyek Krisztusban szervezik újjá a Világmindenséget). De hogy elkerüljem az említett fantasztikumot, meg hogy mellőzzem azt, ami „nem szükségképpi létezőnek” mutatkozik, jómagam egy harmadik magyarázat-mód felé fordulok szimpátiával. Ez pedig a következő: Az eredeti bűn egy pillanatnyi és helyhez kötött aktusban fejezi ki, közli, megszemélyesíti a bűnnek örök és egyetemes törvényét, amely az Emberiségben a maga „alakuló” (in fieri) helyzetéből kifolyólag létezik. Talán azt is merhetjük mondani, hogy - mivel a teremtő aktus (meghatározása szerint) Isten felé emeli a Létet a semmi határairól (azaz a sokfélének mélységeiből, tehát valamiképpen), ezért tehát minden teremtéssel kockázatként és a teremtés árnyaként együtt jár valami bűn, vagyis elkerülhetetlenül valamiféle Megváltást igényel. Éden drámája - eme elgondolás szerint - éppen az egész emberi történetnek drámája, amelyet a valóságot mélységesen kifejező szimbólum foglal egybe. Ádám és Éva az Isten felé menetelő Emberiséget képviselik. A földi Paradicsom boldogsága pedig annak az üdvösségnek szimbóluma, amely folyton és mindenki számára ajánlkozik, de amelyet sokan visszautasítanak; s ennek az üdvösségnek az a rendje, hogy senki nem jut birtoklására, hacsak nem

35

egyesíti létezését a Mi Urunkba (s ennek az egyesítésnek természetfölötti jellegét az adja, hogy ingyenes módon valósul meg az Ige körül, nem pedig egy istenalatti központ körül…). Második Ádám

Első Ádám

Persze az eredeti bűnnek ilyen magyarázata megszüntet minden tudományos nehézséget (hiszen a Bukás a Világ Evolúciójával esik egybe). Mégis az a nehézség marad meg benne, hogy: - lemond egy egyedi Ádámról s egy kezdeti Bukásról, kivéve, ha „fő bukásnak” tekintjük azt a normális krízist, amely valószínűleg együtt járt az Emberiségben az értelem első megnyilvánulásával; - aztán egybeveszi a Bukásnak és a Fölemelkedésnek két fázisát; s ezek már nem két külön korszakot alkotnak, hanem állandóan egyesített két összetevőt mindenegyes Emberben és Emberiségben. De amit nehézségnek látunk, vajon nem jelenti-e csak azt a nyűgöt, amelyet akkor érzünk, ha a régi és könnyebb elképzeléseket hagyjuk el? Az az egy biztos, hogy ezekben az annyira újnak tűnő perspektívákban teljesen megmarad a keresztény lelkek hagyományos magatartása Isten iránt. Sőt - én azt hiszem - ezekben találja meg teljes értelmi és misztikus kibontakozását. Teremtés, Bukás, Megtestesülés, Megváltás, ezek az egyetemes nagy eszmények, már nem tűnnek pillanatnyi akcidenseknek, amelyek szinte

36

„elpotyogtatva” léteztek az idők során (ez gyerekes elképzelés volna, örökös botrányköve a tapasztalatnak és értelmünknek); mind a négy esemény kiterjed a Világ tartamára és teljes egészére; valamiképp ugyanegy isteni működésnek arcélei (valóban megkülönböztetett, de fizikailag összekapcsolódó négyes arcél). Az Ige megtestesülése (amely folytonos és egyetemes beteljesedés útján jár) csak utolsó terminusa egy olyan Teremtésnek, amely még most is mindenütt folytatódik a mi tökéletlenségeinken át(: „Még most is nyög és vajúdik minden teremtmény” /Róm. VIII, 22/). Az igazi bűnt nem hátrafelé kell keresnünk, mintha egy botorkáló Emberiség követte volna el; hátha inkább előre kell látnunk ezt a nagy bűnt, arra a napra, amikor az erőinek teljes tudatában élő Emberiség végül is két táborra oszlik: Istennel vagy Isten ellen…? Itt észre kell vennünk, hogy Teilhard szempontja konvergál azzal, amit Szent Pál mond: a rossz a világban eszkatológikusan növekszik; s Krisztus eljövetelekor kinyilváníttatik a gonoszság fia (II.Tesz.11,3-11). E szentpáli szöveg alapján mondhatjuk, - amint azt Teilhard igen jól megjegyzi: a világ nagy bűne a jövőben előre lesz, s ez a bűn az aposztázia. (A kiadó megjegyzése)

De ez álomvilágba tartozik. Egy olyan tárgyilagosabb megoldás, amely bármiféle megoldás érdekében szól és amely a Bukás ”láthatatlanságát’ nem a kicsiségével, hanem óriási nagyságával igyekszik magyarázni, a következő: Világos, hogy - a Megváltó-Krisztusról alkotott keresztény látásmód megőrzése céljából - oly hatalmasnak kell megtartanunk az eredeti bűnt, mint amily óriási a Világ (mert e nélkül Krisztus csak a Világ egy részét váltaná meg s ezért nem lenne igazán mindennek Központja). Csakhogy a Tudományos kutatás révén a Világ - időben és térben - óriásivá lett, messze túl minden elképzelésen, ami az Apostoloké és az első keresztény nemzedékeké lehetett. Hogyan sikerül - először az eredeti bűnnek, aztán pedig Krisztus alakjával - átfognunk a Világmindenség óriási színpadát, amely egyre csak óriásibbra terjed? Miként tarthatjuk meg egy olyan bűn lehetőségét, amely ugyanannyira kozmikus, mint a Megváltás? Nem másképp, mint csak az egyetemes történésbe terjesztve ki a Bukást, vagy legalábbis egy olyan újra-szervezés, valami olyan újra-átöntés elé állítva, melynek következménye a dolgoknak jelenlegi egész tapasztalati rendje. Nemcsak arról van szó, hogy a tudósok békésen folytathassák kutatómunkájukat; de arról is, hogy a keresztényeknek joguk legyen teljesen szeretni azt a Krisztust, aki számukra is a Világegyetem teljességével és sürgős követelményeivel mutatkozik. S ezért annyira ki kell tágítanunk az eredeti bűnről alkotott látásunkat, hogy már ne tudjuk ide vagy amoda, vagy bárhová mikörénk tenni, hanem azt tudjuk róla, hogy mindenütt ott van, annyira a Világ

37

létébe szüremkedve, akárcsak a mi Teremtő Istenünk és a minket megváltó Megtestesült Ige. N.B.: az itt elsorolt magyarázat-kísérletek mellett idézhetjük (egy kissé javított formában) P. Schmidt elgondolását, amelynek lényege a következő: a földi Paradicsom sosem létezett, mert főleg ígéretet jelent. Ha az ember hűséges maradt volna, akkor új állapot felé ment volna a Mindenség. Ez a megoldás az „elágazás” megoldása, amelyben nem valósult meg az előre-szétágazás. Többfle nehézség van ebben a megoldásban, s köztük az, hogy érintetlenül hagyja a monogenizmus nehézségét. Dátum nélküli írás. 1922 húsvétja előtt készült. Kétségtelen, hogy emiatt a Jegyzete miatt (amelyet teológusoknak szánt tanulmányozásra, de amely Rómába került a Jezsuiták Generális-Főnökéhez) kellett Teilhardnak beszüntetnie tudományos tanyító-munkáját a párizsi Katolikus Egyetemen és geológusként kellett Kínába mennie és ott dolgoznia. Teilhard 1947-ben ismét elővette ezt az írását, amely szükségképp bátortalan hangú volt még a század elején. Lásd az Eredeti Bűnről szóló Reflexiók c. 1947-es tanulmányát. (A kiadó jegyzete)

PANTEIZMUS ÉS KERESZTÉNYSÉG E jegyzetemben megpróbálom szembeállítani azt a két nagy vallási hatalmat - igazában csak ez a kettő létezik -, amelyre ma oszlik az emberi gondolat világa: a Kereszténységet és a Panteizmust. E szembeállítás (ha keresztény ember teszi meg) általában azzal a szándékkal szokott történni, hogy az ellentétet mutassa meg e két tan között s egyre mélyebbre ássa az őket elválasztó szakadékot. Én most homlokegyenest ellenkező módszert fogok követni: én itt egymáshoz közelíteni szándékszom Panteizmust és Kereszténységet, kibontakoztatva azt, amit a Panteizmus keresztény lelkének vagy a Kereszténység panteista arcélének nevezhetnénk. Mert hát személyes meggyőződésem, hogy az történik a Panteizmussal is, ami sok más „-izmussal” végződő szóval (Evolúcionizmus, Szocializmus, Feminizmus, Internacionalizmus, Modernizmus…). E fogalmakat jogosulatlanul szorítjákszűkítik, hogy sajátos, ügyetlen és elfogadhatatlan formáit jelöljék olyan

38

törekvéseknek, amelyek - ha egészükben vesszük - jogosak és valamikor föltétlenül kell hogy megkapják olyan formájukat, amelyet mindenki igaznak fog elismerni. - A Panteizmust a Spinozismus, Hegelianizmus, Teozofizmus, Monizmus szinonimájává tették meg… Jómagam azt gondolom, hogy ez az azonosítás hamis, igazságtalan és veszélyes. Az elsorolt különféle formájú panteista mozgalmak alján olyan pszichológiai valóság, valamiféle értelmi igény létezik, amely hatalmasabb és tartósabb, mint akármelyik hindu, görög vagy német gondolatrendszer. Végeredményben ezt a határozott célt szeretném megvalósítani írásomban: szeretném megmutatni, hogy a Panteizmus (szokásos, megszorított értelmében) csak hibás kibontakozása az emberi lélek egyik, igen jogos tendenciájának, amely nem írtható ki belőle s kell is hogy teljes elégtételt kapjon a Kereszténységben. Ez a tendencia pedig: vallási érdeklődés a Minden iránt. Nagyvonásokkal fogom felvázolni történeti kibontakozási formáit (első rész), majd azt fogom kutatni, hogy mennyire tehető kereszténnyé (második rész).

I. A PANTEISTA TENDENCIA TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE a/ Hogy a Minden felé fordul figyelmünk: ennek gyökerei lényünk legtitkosabb mélyére nyúlnak. Értelmi szükségesség, érzelmi igény, meg talán közvetlen impresszió fordít minket a Világmindenség felé; s lényegünkbe vágón visz minket valami, hogy a Világot minden percben a maga teljes egészében fogjuk át. Először is: értelmünket kábítja a Többféle és a Sokaság. Igazában nem is értjük meg a sokfélét: a létezőket csak abban a mértékben gondoljuk el, ahogy eléggé kikerülnek a sokaság uralma alól, hogy így képesek legyenek akcióra és reakcióra, összhangra és csoportosításra. A gondolat szemében a Sokféle (az Anyag) valami jogtalan. Az érthető Világ, az igazi Világ csak egyesített Világ lehetne. Ezért hát az elemek, a részek, az atomok, a monádok nem végérvényesen érdekesek. Végeredményben csak a Mindent érdemes figyelnünk, amelyben egyedül valósulhat meg az Egység. Az értelmi Egység-igényünkkel együtt (s bizonyos értelemben vele azonosan) ott találjuk önmagunk mélyén az Egyesülésnek érzelmi és akarati igényét. Az Embert az Egy (azaz Minden) felé nemcsak az értelme húzza: egész

39

lénye ragadja az Egy (a Minden) irányába (hiszen - ugye - gondolatunk a mi egész lényünknek aktusa?). Mi itt a Földön igazában szétválasztottak, megcsonkítottak vagyunk (Emlékezzünk csak Platon Phedra-jára). Nekifeszülve-reménykedve keressük beteljesedésünket. Csakhogy ezt a beteljesedést nem adhatja meg nekünk, ha a Világ bármelyik - magába-szigetelt - elemével egyesülünk. Valami mindent átható, mindenüvé kiáradó felé feszül a vágyunk. Énünk mélyén csak egyetlen szenvedély lakik: egyesülni a Világgal, amely mindenünnen átölel minket, pedig nem is sikerül meglátnunk arcát, megtapintani szívét. Vajon a Férfi imádná-e a Nőt, ha nem hinné, hogy szemében tükröződik a Világmindenség? Vajon a Férfi továbbra is szereti-e a Nőt, ha már annyira lefokozta (a maga hibájából), hogy csak szegényke zárt egyed marad, aki nem viszi a Férfit faja és eszménye további útjain?... Végeredményben csak az Egészet gondolhatjuk el és csak a Mindenről álmodunk. Hozzá kell-e tennünk, hogy néha a Minden közvetlenül áll elénk, szinte intuitíve kell hallanunk szavát? Igen, lehet. Ha néhány keresztény vagy pogány misztikus vallomását olvassuk, vagy tán csak a látszólag igen közönséges emberek bizalmas közléseit, komolyan megkérdezzük: hátha van lelkünkben valamiféle kozmikus tudat, amely szétfolyóbb, mint az egyéni tudat, ritkábban fölvillanó, de teljesen határozott, - annak megérzése, hogy egyszerre minden létező jelen van, de nem sokaságként és elszigetelten, hanem a legalább majd eljövendő - ugyanegy egység ölén… Az Egyetemesnek ilyen tudata - vajon valóság-e?, vagy csak fogható jele valami vágynak, várakozásnak? - Válaszoljanak a pszichológusok, ha tudnak, annyit mégis mondhatunk, hogy sokan hitték már, hogy a „kozmikus tudatot” tapasztalják meg; s ezért bár a „kozmikus tudat” nem valami független forrás, ahonnan belénk áradna a Minden látása, de mégis legalább megmutatja, hogy mily nagyhatalmasan érdekel minket az Egész, - hiszen valóságra szeretnénk váltani álmainkat. b/ Ha igaz, hogy ennyire mélyen emberiek a Minden felé fordulásunk gyökerei, hát ne csodálkozzunk, hogy a (tág értelemben vett) panteista tendencia már az emberi szellem első történelmi jeleibe vegyül. Láthatjuk, hogy a Minden megérzése - homályos, de őseredeti és szívós formában - megtermékenyíti a költők lángelméjét. Daloljanak bár nagy kozmogónikus mítoszokról, nagy szenvedélyekről vagy a nagy-természetről, a költők mindig csak annyiban voltak (és lesznek is mindig) költők, amennyire megremegtek, ha megjelenik az Abszolút, az Egyetemes, egyik-másik emberi, ember-alatti vagy ember-feletti jelben, s eléjük áll az egyetemes nagy szülő-erő, Déméter hatalma. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a Minden várása, megérzése vagy nosztalgiája nélkül nincs mély költészet, igazi líra, szárnyakat bontó

40

szépség - szavakban, művészetben vagy zenében. - De költők mindig voltak. Tehát mindig életek természetszerűen panteista lelkek. Amit minden korok költői éreztek s megénekeltek, amikor megsuhintotta lelküket az egyetemes vibrálás, azt minden idők filozófusai is próbálták határozott jelekkel leírni, szisztematizálni, - akár mert ők is megérezték a Világot, vagy mert pusztán megérteni törekedtek. Mindenki hallott már a legrégibb görög filozófia nagyszerű monista próbálkozásairól; a kifinomult alexandriai agymunkáról, amely a Logos létezését határozta meg; vagy hogy a sztoikusok hogyan szemléltették a Világ Lelkét. Érdekes tény,, - pedig nem kellene, hogy meglepődjünk rajta: legyen bár szó költői szárnyalásról, avagy filozófiai konstrukciókról, a tág értelemben vett panteizmus, vagyis a Minden felé irányuló figyelem, vallásosnak, mélyen vallásosnak mutatkozik. A szerelem legprofánabb megtapasztalása mélyén (ha mély ez az élmény), a Világmindenségről szerkesztett leghidegebb konstrukció alján (ha az egész Valóságot akarja átfogni), mindig átsugárzik valami isteni megindultság és ott leng fölötte az imádás illata. De hát hogyan is lehetne másképp? Az Egész, a maga egyetemes, egység -, tévedhetetlenség - (legalábbis relatív tévedhetetlenség) vonásaival csak úgy tárulhat elénk, ha felismerjük benne Istent, vagy Istennek árnyát. És vajon Isten feltárhatja-e magát minekünk másképp, mint az Egészen át, az Egésznek alakját - vagy legalább is ruháját öltve magára? Költő, filozófus, misztikus: aligha lehet valaki egyik - a másik nélkül. Költők, filozófusok, misztikusok, a Minden látásába és kultuszába avatottak hosszú-hosszú sora a múlt emberiség tengerén központi barázdát váj, amelyet napjainktól kezdve határozottan követhetünk a Történelem legtávolabbi horizontjáig. Tehát - bizonyos értelemben - elmondhatjuk, hogy bizony régesrégi a Minden felé fordulás. Minden korokban találkozunk vele. Másik oldalról nézve viszont - s ezt kell alaposan megértenünk: úgy látszik hogy korunkban szinte krízis-szerűen virrad fel ez az élmény. Sajátosan jellemző a mi korunkra. Mert hát nyugodtan gondolhatunk arra, - s madártávlatból meg is fogom mutatni, - hogy a filozófiai kritikának és a tudományos kutatásnak (lényegesen modern) munkája, amely a világ minden területén folyik két-három évszázad óta, közvetlenül és minden eredményének bámulatos konvergenciájával oda irány9ul, hogy nagyszerűnek és szilárdnak mutassa be a Világegyetem egészét. Először is a filozófiában: a megismerés feltételeinek szigorúan ellenőrzött analízise újabb sürgető erővel fedezte fel, amit észrevett már a középkori (arab és keresztény) szellem, hogy ti. a Világban mindenegyes tudat-központ a Világot csak úgy tudja megismerni (amint valóban ismeri is), ha kiterjed az egész Világra. Mindenegyes monád, mert hát távolról sem jelent egy atomot a

41

többi mellé rakva, - úgy tekintendő (hogy ezzel tudata értelmet kapjon), mint a Mindennek egyik részleges központja, az Egészre irányuló speciális nézőpont, a Mindennek részleges megvalósulása. Teilhard itt konkrét formában a „Mindennek” nyelvén fejezi ki azt, amit a hagyományos filozófia absztrakt módon fejez ki a Lét nyelvén. (A kiadó jegyzete)

De még tovább kell mennünk a Világegyetem ontológiai megszilárdításában. Az ismerés jelenségében nem az a leginkább rendkívüli, hogy mindegyikünk megérti a Világot. Az igazán csodálatos az, hogy az a számtalan szempont, amit az egyedi gondolatok jelentenek, valamiben egybevágnak: értelmileg mindnyájan ugyanegy séma szerint realizáljuk a Világmindenséget, vagyis hogy megértjük egymást. Ez a kölcsönös megértés, a szellemeknek ez az összhangja, amikor közösen hatolnak a valóságba, létalapot követel, amelyet csakis az egyedi percepciók szabályozó és egyesítő princípiumának létezésében kereshetünk. Tehát az emberi gondolat sikerének magyarázatához nem elég, az, hogy mindenegyes tudat kiterjed minden ismerhetőre. Még azt is el kell fogadnunk, hogy minden tudat teljes együttesét uralja, befolyásolja, vezérli valamiféle felsőrendű Tudat, ellenőrzi, szintetizálja a Világmindenségről mindenegyes tudat által külön-külön alkotott különféle birtokba-vételeket. Nemcsak az tény, hogy mindegyikünk részlegesen Minden, de az is, hogy mindnyájan együtt valamiféle egységesítő csoportosításba tartozunk s abban egymással összefüggünk. Létezik minden központnak Központja, egy olyan Központ, amely nélkül az Elgondoltnak egész épülete porba hullna. A Metafizika útjainál szerényebb és félreesőbb utakon, az utóbbi időkben a Fizika (s e szó a Természetnek minden Tudományát jelenti) fokozatosan haladt ugyanilyen nagyszerű távlatok felé. Mert hát a Reneszánsz óta e néhány szóba foglalható minden haladás, amely a Természet beható fölfedezését valósítja meg: időben és térben felkutatni a Világegyetem határtalan kiterjedését és kapcsolatait. Először lassacskán azt láttuk meg, hogy elámuló szemünk előtt feltárul és ízeire oszlik a térbeli nagyságnak és kicsinységnek kettős végtelene. Mindnyájan tudjuk, hogy jelenleg (vagyis amíg új fölfedezések nem történnek) két anyagi elemű végpont között vagyunk fenntartva: az elektron és a ködfolt közé vagyunk ágyazva. Nos hát ennek a korpuszkuláris nagyságokból álló széles színképnek bensejében, amelynek sugarait sem hosszúságban, sem számbelileg semmi sem látszik korlátozni, valamiféle óriási szolidaritás uralkodik, amely az éter és a tömegvonzás titokzatos zónáival összekapcsol mindent, ami csak létezik ebben a rendkívüli energiafolytonosságban. Minél nagyobbra tárul szemünk előtt a Világ, elemei annál jobban óhajtják egymást. A mérhető energia rendjében minden összetart mindennel. S minden függ és összetart a szerves kibontakozásnak és a Lélek tapasztalati megnyilvánulásainak terén, amely már

42

tovafutóbb, bonyolultabb, de nem kevésbé fizikailag valóságos. - Bizony e Tudomány szeme előtt mértéktelenül tárul fel a Világ, s ugyanakkor egységet is alkot a térben! Az időben is szintén megvan a növekedésnek és az összefüggésnek jelensége, - de még nagyszerűbb formában! - Az emberi szellem nagy haladása a modern időkben kétségtelenül abból állt, hogy tudatosította az időt, az idő perspektíváit, a létezőknek időbeni láncolatát. Még nem is olyan rég az ember ránézhetett egy hegyre, figyelhetett egy élőlényt, vizsgálhatott egy beszélt nyelvet, szociális típust vagy valami formát, s közben meg sem kérdezte: vajon honnan származnak ezek a dolgok, s még föl sem merült benne a gondolat, hogy ezek mindig úgy léteztek-e, ahogyan ma látjuk őket. - Most viszont már végleges fordulat történt látóképességünk terén. Mivel a világ minden valósága számunkra már nem a többi valóság közé pillanatnyilag, valami T-időben közberakott produkció, ezért már semminek sem látjuk kezdetét. Akármelyik tárgy tudományosan már csak úgy érthető számunkra, mint előzetes állapotok határtalan sorának végpontja. A Történés meghódítja és kezdi felszívni az egész Tudományt. Az élő dolgok után, amelyekhez jobban elér a tudomány keze, már a szervetlen testeket is a Történés hatja át. Ma már megértjük, hogyha valóban meg akarunk érteni akár egy atomot, egyre messzebbre kell követnünk a múltjába, előző állapotainak vég nélküli során át. - A Világ minden porcikájában nemcsak ott zeng az egész jelen világ, de valamiképp ott végződik az egész elmúlt Világ is. S ekként a sokféle kategóriába tartozó tudósoknak türelmes, prózai, de egymásra épülő munkájából szinte „magától” állt elénk a Mindennek lenyűgöző látványa, amit csak elképzelhetünk. Amit a régi költők, filozófusok és misztikusok főleg intuitíve megsejtettek és fölfedeztek, - amit a modern filozófia már szabatosabban megkíván a metafizikai rendben, - azt a mai Tudomány a legalsó és legérzékenyebb zónákig tapinthatóvá tette. A Világegyetem egésze és egysége ma elkerülhetetlenül irányítja érdeklődési körünket. Szellemünk és aktivitásunk minden pórusán át teljes egészében ilyen Világ bukkan elénk, hogy lesújtson, izgasson - vagy föllelkesítsen. Egy ilyen „Epifániának” erkölcsi hatása csak óriási lehet. Bármily pozitivista szándékkal fogunk tanulmányozásába, ez az Egész - mondottuk már elkerülhetetlenül valamiféle vallási formában hat vissza azokra, akik megfigyelik. S ezért sorsszerű volt, hogy a Világegyetemnek közvetlenebb és grandiózusabb megnyilatkozása, amely a mi korunkat jellemzi, - ama Egységre és Egyesülésre törekvő misztikus tendenciák hatása alá kerülve, amelyek minden idők Emberiségét áthatották, - imádás lendületét váltsa ki a Világ iránt. S ez is történt.

43

Körülöttünk mindenütt találkozunk a Világnak kifejezett vagy álcázott imádatával. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a modern vallási Történelmet ez uralja. Ez keres magának új formulát az új-budhizmus, a különféle teozófiák és spiritiszta tanok jelenlegi burjánzásában. Lényegében ez hajtja homályosan a tömegeket valamiféle haladás és magasrendű Emberiség felé. Ha a lelkek mélyére látnánk, észrevennénk, hogy ez tartja meg kutatómunkájában a leghitetlenebb tudóst. Majdnem minden alkalommal ez fogadja be azokat, akik legfeltűnőbb módon lépnek ki a különféle keresztény felekezetekből. Végül ezer jelből vehető észre, hogy ez igyekszik behatolni a legortodoxabb hit formuláiba. Azt hiszem, mindenki világosan látja, hogy ma a kereszténység számára életbevágó probléma, hogy megtudja: a hívők milyen álláspontot fogadnak el a „Minden felé fordulásban”? Megnyitják-e előtte szívüket, vagy rossz szellemként visszautasítják. Persze ez bonyolult kérdés. Többféle történeti és pszichológiai ok miatt - egyrészt - mindmáig főleg pogány és keresztény-ellenes formulázást kapott a Minden Vallása. Akár mert a keresztény Isten haszontalannak és távolinak tűnt, vagy éppenséggel rosszakaratúnak - összehasonlítva a Dolgokban lakozó hatalmas evolúcióval, akár mert a filozófiai gondolkodás azt hitte, hogy olyan monizmusban találja meg tökéletességét, amely annyira egyesítené a létezőket, hogy össze is vegyíti őket, - mindezek az okok miatt a Minden vallásának nagy hívő-tömege elszakadt a Kereszténységtől. S most úgy tűnik, hogy köztük és miköztünk, Jézus Krisztus hívei között, egyszer s mindenkorra mindennek vége: „Nagy kaosz lett úrrá”. Tehát ilyen ellenféllel nem lehet azonnal „lepaktálni”. De - másrészt hogyan ítélnénk el és „egyszerűen” csak elutasítanánk őket minden megjegyzés nélkül, hiszen ezzel mélyen megsértenénk önmagunkat is? - Ha megkülönböztetés nélkül kivetnénk közösségünkből a panteistákat, nem vinnéke magukkal ennek a Világnak azt a legélőbb részét, amelyet mi szándékozunk megmenteni és Istenhez vezetni? - Ne felejtsük el: a Mindennek szenvedélyes szeretete nem szabad valami, nem is mesterséges találmány. A legaktívabb részét (talán a teljes egészét) jelenti annak a természetes misztikának, amelynek csak szublimációja vagy betetőzője lehet a keresztény misztika. - Egyébként is letagadhatatlan a Mindennek filozófiai és tudományos megnyilvánulása. A hívő számára, mint ahogy minden látó és gondolkodó ember számára is, a Világmindenség szerves egységgel, összefüggéssel, sürgető igénnyel és oly ragyogón tárul fel, hogy még a legzártabb szempillák alatt is kiégeti az ember szemét. Hogyan élhetne a Keresztény, ha elvágjuk attól az éltető nedűtől, amely az Emberiség mély vallási érzelmét táplálja? Hogyan imádhatná nyugodtan a

44

mennyei Atyát, miközben óriási kísértésként borul reája az egyetemes és mozgó kozmikus valóság hatása s árnya? Ha jól megnézzük a dolgokat, hát a Kereszténység számára csak egyetlen megengedett magatartás lehetséges a Minden Vallásának szüntelen - és részben jogos - előretörésével szemben: egyenest szembenézni a feltáruló mágikus nagysággal, föléje kerekedni, megragadni és magához asszimilálni. Mivel a jelenlegi vallási válság a természetfölötti kinyilatkoztatás Istene és a Mindenség titokzatos nagy arca között kialakult antagonizmusból született, ezért hitünkben csak akkor áll helyre a béke, ha megértjük, hogy Isten és a Kozmosz nem valódi ellenségek, nincs is köztük ellentét, de lehet összekapcsolódás a két csillag között, melyeknek ellentétes vonzása szétszakadással veszélyezteti lelkünket. Hogy megtérítsük és békével árasszuk el a földet, ahhoz ma az kell, hogy lássuk és az emberekkel is megláttassuk: maga Isten vonz és érint meg minket a Mindenség egyesítő folyamatán át. Lehetséges-e ilyen próbálkozás? Minden bizonnyal. De csak egy feltétellel: a megkívánt egész realizmusában értsük meg a Megtestesülés misztériumát.

II. AZ ALAPVETŐ PANTEISTA TENDENCIÁT HOGYAN ALAKÍTSUK KERESZTÉNNYÉ Haladó Világunkban igazában semmis sem érthető, amíg nem fjeződött be. Mindegyikünk csak akkor érti meg magát valamelyest, amikor élete befejeződik. - Ha tehát helyes fogalmat akarunk alkotni a Megtestesülésről, akkor nem a kezdetére kell irányítani a tekintetünket, (nem az Angyali Üdvözletre, nem a Születésre, még nem is a Szenvedéstörténetre), hanem amennyire csak lehetséges - a végpontjára. Az világos, hogy nem tudjuk előre látni azt az óriási időt, amely még elválaszt minket Isten országának megvalósulásától: ennek az Országnak beteljesedése még sokáig kívül esik minden határozott elképzelésen. Mégis - hála a Szentírásnak és benne főleg Szent Pálnak - azt már tudjuk, hogy milyenek lesznek a Jézus Krisztusban helyreállított Világnak nagy vonásai. - Próbáljuk csak meglátni, hogyha ennek az új Földnek vonásait vizsgáljuk, nem akadna-e arra lehetőség, hogy fölfedezzük a panteista várakozásban és a keresztény reményben is közös értelmezést.

45

Szent Pál azt tanítja nekünk, hogy a kiválasztottak boldogságát nem úgy kell elképzelnünk, mintha egoista és magányos élvezése volna Istennek. Ellenkezőleg: az Ég minden kiválasztottnak szoros egyesüléséből fog kialakulni, s ezek egyetlen testet fognak alkotni fejüknek - Jézus Krisztusnak - befolyására. Tehát bármily egyéni is - több szempontból nézve - a mi üdvösségünk, mégiscsak kollektív sikerként valósul meg. Az Apokalipszis azt tanítja, hogy a mennyei Jeruzsálem csak egyetlen ismerési és cselekvési erőteret ismer: az a megvilágosító és egyesítő fényt, amely az Isten-Emberből árad: „Akkor már nem lesz szükség napra, mert a fény maga a Bárány lesz”. Csak abban a mértékben kapjuk meg üdvösségünket és látjuk meg Istent, amennyire egy leszünk Jézus Krisztusban. A Megtestesülés egy élő Egyháznak, egy misztikus Testnek, beteljesedett teljességnek, Plérómának megvalósulásával végződik (amint ezt Szent Pál fejezi ki a lefordíthatatlan Pléróma szóval): íme ez tény, dogma, s ebben minden keresztény egyetért. Eddig a pontig mindenki ugyanazt vallja a Megtestesülés természetéről. Amikor viszont már arról van szó, hogy pontosan határozzuk meg, hogy miféle kötelék egyesíti Jézus Krisztus misztikus testének tagjait, a Pléróma elemeit, - ekkor már komoly (megokolt vagy ösztönszerű) eltérés mutatkozik a teológusok és a hívők között. Hogyan kell értenünk ennek a titokzatos szervezetnek szilárdságát? Azoknak az erős fizikai társulásoknak analógiájára, amelyeket magunk körül megvalósulva látunk a természetes létezők területén? avagy olyan erkölcsi, mesterséges csoportosulások analógiájára, amelyeket nap mint nap szövünk és szétoldunk a szociális viszonyok jogi területén? Aszerint hogy milyen választ adnak erre a kérdésre, aszerint hogy ki mire hajlik, az ortodox keresztények két kategóriára oszlanak s e kettőnek feloldhatatlan ellentéte különösképp mutatkozik igen sokféle (dogmatikai, erkölcsi, misztikus) síkon, de sehol annyira, mint a minket most érdeklő kérdésben, vagyis hogy a Kereszténységnek milyen a viszonya az emberi lélek panteista tendenciáival. Fölösleges eltitkolnunk, hogy a teológia és az aszkétika megszokott tanításában az a legnyilvánvalóbb tendencia, hogy a „misztikus” szót (a misztikus Test, a misztikus egyesülés kifejezésekben) a lehető legkevésbé értsük organikusnak vagy fizikainak. Akár az evangéliumi nyelvhasználat befolyásáram amely az Isten országát oly nagy előszeretettel hirdeti és írja le a családi vagy a szociális élet fogalmaival, - akár mert Teológia írásához sokkal egyszerűbb és kevésbé is veszélyes jogi viszonyokkal és erkölcsi kapcsolatokkal manipulálni (hiszen ezeknek tetszés szerint határozhatjuk meg a tartalmát és határait), semmint fizikai viszonyokkal és szerves kötelékekkel (amelyek jócskán kicsúsznak fogalmi konstrukciónk keretéből), - ezért a hivatalos Egyház rendszerint viszolyog attól, hogy hangsúlyozza azoknak a fogalmaknak konkrét és realisztikus jellegét, amelyekkel a Szentírás meghatározza a beteljesült

46

Világegyetem egységesülési állapotát. - Persze a Protestánsokkal szemben azt fenntartják, hogy a Krisztusból áradó éltető erő, amely az Egyházat, a megszentelő kegyelmet élteti, nem merő minősítés vagy a lélekre kívülről ráaggatott elnevezés, hanem bizony fizikai valóság, valamiféle új élet és felsőbbrendű élet, amely magas fokra emeli a mi szellemi életünket, - ezért a Kereszténység sok teoretikusa úgy beszél az Égről, mintha a megigazulással a keresztény és Krisztus között megvalósuló kötelék valami fizikai-alatti természetű dolog volna. Nem is veszik észre s máris beleesnek abba az oly gyakori értelmetlenségbe, amely abból áll, hogy a lelkit úgy tekintik, mintha legyöngült anyagi volna (holott éppen ellenkezőleg: a lelki önmagán-túlra-jutott, magas fokra emelt anyagi.), így hát a misztikus Testből s a Plérómából mindenekelőtt egy hatalmas társulást, nagy családot csinálnának, amelynek tagjait főleg a megszokás és az érzelem kötelékei tartják össze. - Ha a keresztény reményeinek igazságát csak ilyenfajta fogalmakkal (valljuk csak meg: igen színtelen terminusokkal) lehetne érzékeltetni, hát bizony lemondhatunk arról, hogy kereszténnyé tegyük a Minden felé forduló érdeklődést, a Mindennek vallását. Azoknak a keresztényeknek szemében, akiknek értelmi álláspontját imént vázoltuk, Földön és Égben igazában csak részeknek konvencionális összerakása létezik s ezeket a részeket tetszés szerint lehet megteremteni és cserélgetni; - sem a mostani Világmindenségben, sem a megváltott és helyreállított Világban - számukra igazában nincs Egész Minden. Krisztus híve - szerencsére - erőteljesebb (és modernebb) látásmódot táplálhat magában; s arra is van joga, hogy a természetfölötti organizmust, amelyhez tartozónak hiszi magát, legalább oly szilárd struktúrával ruházza fel, mint amilyennek a természetes Kozmosz a fogható valóságaiban mutatkozik számunkra. Semmi kétség, hogy mi, keresztények úgy érthetjük (sőt mi több: úgy is kell felfognunk) a kiválasztottaknak Krisztusban megvalósuló misztikus egyesülését, hogy a szociális viszonyok meleg finomságát a jelenlegi Világegyetem sürgető igényeivel s törvényei visszafordíthatatlanságával és fizikai vonzásainak erejével ötvözzük. S ezzel eljutottam ahhoz a határozott ponthoz, amelyet e konferenciámban ki akarok emelni. Amikor fizikai fogalmakkal igyekszünk megérteni és kifejezni a Plérómának, a misztikus Testnek kapcsolatait, egészen természetes, hogy el kell kerülnünk egy túlzást, „nehogy hajótörést szenvedjünk hitünkben”: nem kell arra törekednünk (amint ilyenre utal néhány misztikusnak - Eckhart-nak… elítélt kifejezése), hogy a beteljesült Krisztusból annyira egyetlen létezőt csináljunk, hogy az Ő létezése, személye, „én”-je lépne a misztikus Testben egyesített minden elem létezésének, személyének helyébe. Az unio hypostatica-nak az egész Világmindenségre kiterjesztett ilyen fogalma (mellesleg jegyezzük meg, hogy ez egyszerűen Spinoza panteizmusa) önmagában talán nem ellentmondó és nem nevetséges, de ellentétben áll az egyéni szabadság és a személyes

47

üdvözülés keresztény perspektíváival. De könnyen elkerülhetjük a „fizicizmusnak” azt a tanítását, amelybe ez a felfogás esik, amikor a Világnak Jézus Krisztusban megvalósuló egyesítését akarja kifejezni. Mert hát - anélkül, hogy a Monizmushoz fordulnánk, - vajon nincs-e sok mód arra, hogy a Pléróma számára olyan „mérsékelt egység-típust gondoljunk el (amelyet éppen a fizikai tökéletességnek nagy foka enyhít), ahol a kiválasztottak - anélkül hogy bármit veszítenének létezésükből és személyiségükből - mégis fizikailag lennének egybeszervezve a beteljesült Krisztusnak szerves és „természetes” Egészébe? Nézzük csak egy boltív köveit vagy egy élő testnek - mint pl. a miénk sejtjeit. Mindenegyes kőnek megvan a sajátos formája, mindenegyes sejtnek a maga aktivitása s gyakran saját mozgása is; s mégis e kövek közül egyetlenegy sem érthető a maga formájában a boltív nélkül, és a térben nem kapja meg egyensúlyát a boltív nélkül; egyetlenegy sejt sem kap értelmet és egyáltalán nem is él az egész testen kívül. Mindenegyes kő önmaga és az ívet is alkotja; mindenegyes sejt önmaga és önmagunk is. E hasonlatok azért sántítanak, mert a megvalósított egybefogó erő tökéletlensége miatt (- amelyet mechanikusan gyakorol a boltív egésze, biológiailag pedig az emberi lélek) a kő-elemeknek vagy a protoplazma-elemeknek egyedisége vagy alig kap hangsúlyt, avagy pedig félig elfojtja őket a rajtuk uralkodó „forma”. De képzeljünk csak el egy oly erős és annyira tökéletes befolyást, hogy annál inkább növelné az általa asszimilált elemeknek különféleségét, minél inkább növekednék ez az asszimiláció (ez mutatkozik a valódi egyesítés jellegzetességeként): ha ezt az utat követjük, eljutunk Krisztus misztikus Testének olyan eszméjéhez, amely egyszerre teljesen kielégíti szellemünk és szívünk jogos „panteista” igényeit, s ugyanakkor megadja akár a dogmának, akár a keresztény misztikának azt az életteret, ahol és csakis ott - szabadon kifejlődhetnek. Először is: annak a kereszténynek számára, aki - hiszen joga van rá elfogadja az organikus és fizikai analógiák szempontját, amikor a Megtestesülés folyamatának magyarázatáról van szó, - a Világban végeredményben semmi sem létezik Krisztus egyesítő befolyásán kívül. A dolgokban föntről lefelé mindenütt Krisztus az egyetemes szilárdság princípiuma: „Minden Őbenne kapja meg szilárdságát” (Kol.l,17). Az ilyen keresztény számára, éppen úgy, mint a modern filozófus szemében is: a Világegyetemnek csak abban a mozgásban van teljes valósága, amely az elemeket felsőbbrendű kohéziós központok felé összpontosítja (azaz spiritualizálja a mozgást): bármily dolog is legyen, abszolúte csak az Egész által áll fenn; s maga az Egész csak a jövendő beteljesedése révén áll fenn. De - a szabad-gondolkodó filozófustól eltérően - a keresztény már mondhatja, hogy máris személyes viszonyban él a Világ Központjával: mert hát a keresztény számára Krisztus ez a Központ; s valóságosan és metafora nélkül Krisztus „viszi vállán”, tartja fenn a Világmindenséget. Egy ekkora hihetetlenül óriási kozmikus funkció talán

48

megzavarja a képzeletünket; jómagam viszont nem látom, hogy ezt el ne kellene ismernünk Mária Fiában. A Megtestesült Ige nem lehetne természetfölötti (hüper-fizikai) központja a Világmindenségnek, ha előbb nem volna ugyanennek a Világegyetemnek fizikai, természetes központja. Krisztus csak úgy szublimálhatja Istenbe a Teremtést, ha fokozatosan, a saját befolyása alatt emeli egyre följebb az Anyagnak és a Szellemnek minden egymásra következő köreit. Hogy mindent az Atyához vigyen, íme ezért kellett mindent átfognia, kapcsolatba kerülnie a teremtett világ mindenegyes zónájával, kezdve a legalsótól, a leginkább földitől - egészen az éghöz legközelebbi zónáig. „Fölment az égbe. Ugyan mit jelent ez, ha nem éppen azt, hogy le is szállt a föld alsó régióiba. S aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment minden egek fölé, hogy betöltsön, beteljesítsen mindeneket” (Ef.4,9-10 /Teilhard emlékezetből idézte, nem teljesen pontosan a szentpáli szöveget/). - Tehát a Világmindenség öröktől fogva és teljes egészében, még a legtermészetesebbnek mondott evolúciója révén is, Krisztus felé tart: „Még most is nyög és vajúdik minden teremtmény” (Rom.VIII,22). Lám csak: ugyan melyik evolúcionista panteista beszélt valaha is nagyszerűbben a Mindenről, mint Szent Pál az első keresztényeknek? … Valaki talán attól félhetett, hogy ezek a határtalan perspektívák - annak lelkében, aki átadja nekik magát - kioltja a konkrét egyszerű kötelességeknek és a szilárd evangéliumi erényeknek még az emlékét is. Éppen ellenkezőleg. Ha valaki megértette, hogy mennyire fizikai és sürgető-igényű Krisztus mindent befolyásoló ereje, hát hihetetlen módon tapasztalja, hogy a keresztény életben mindenegyes részlet mennyire bámulatos életerőt kap, - valami olyan „élt, kontúrt és színt”, amelyet csak azok sejthetnek, akiket hatalmával eláraszt a Megtestesülés misztériumának realista látása. Például a szeretet (ez az új magatartás, amelyet Jézus annyira ajánl) már semmiben sem egyezik a mi banális filantrópiánkkal, de azt a lényegbevágó rokonságot jelenti, amely egymáshoz közel hozza az embereket - nem az érzelgősség felszínes síkján, nem is földi érdekek terén, hanem a Pléróma építésében. A „mindent Istenért tenni” lehetősége, sőt kötelessége („Akármit tesztek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében tegyétek” /Kol. III.17/) már nem pusztán az engedelmesség erényén vagy pusztán a szándék erkölcsi értékén nyugszik, de végeredményben ama csodálatos kegyelmen, amelyet megkap minden - még a leganyagibb - emberi erőfeszítés, hogy fizikai eredményével hathatósan járuljon Krisztus Testének beteljesítéséhez. Maga az üdvösség és a kárhozat sem marad már puszta áldás vagy átok, amely kívülről - karpic-szerűen - pottyanna a létező fejére. Üdvösség és kárhozat most már sokkal félelmetesebb valóságok: azt jelentik, hogy az elem

49

beteljesedve csatlakozik az egyetemes boldogító kohéziós Központjához, avagy szétesve szakad ki belőle. Krisztus követése is egészen másvalami lesz, mint a hívőnek külső alkalmazkodása a munkás, alázatos és hívő élethez. Krisztushoz „hasonlóvá lenni” = részesedni - részleges azonosság révén - a Minden által megkívánt egyetlen alapvető aktusban. Igazában csak egyetlen alázatosság van a Világban, egyetlen szeretet, egyetlen áldozat, egyetlen szenvedés, egyetlen sírba-tétel, egyetlen feltámadás: Krisztusé. Mindez egy Őbenne, sokféle már mibennünk, megkezdve és teljessé téve Őáltala, és mégis egésszé téve miáltalunk. De főleg a Szentmisének és a Szentáldozásnak misztériuma fedi fel mélységét és egyetemességét! Most már megértjük, hogy amikor Krisztus szentségileg leszáll mindenegyes hívőjébe, nemcsak beszélgetni akar vele, hanem fizikailag egy kicsit jobban akarja önmagához kapcsolni és minden más hívőhöz is a Világ növekvő egységében. Amikor Krisztus a pap száján át ezt mondja: „Ez az én Testem”, akkor e szavak végtelenül túlszárnyalják azt a kenyér-darabkát, amely fölött e szavak elhangzottak: az egész misztikus testet szülik. Az átváltoztatott ostyán túl a papi működés magára a Kozmoszra terjed ki, amelyet fokozatosan, századokon át alakít át a sosem befejezett Megtestesülés. A Világon csak egyetlen Mise van minden időkre: a valódi ostya, a teljes ostya maga a Világmindenség, amelyet egyre bensőségesebben hat át és életet Krisztus. - A dolgok legtávolabbi eredetétől kezdve egészen az ő előreláthatatlan beteljesedésükig, át a határtalan térnek számtalan nyüzsgésén, az egész Természet lassan és ellenállhatatlanul kapja meg a nagy Konszekrációt. Lényegében mindöröktől mindörökre egyetlen valami alakul a Teremtésben: Krisztus Teste. Vég nélkül kellene folytatnom az ilyen eszmélődést, ha a szerves és fizikai valóság nyelvén akarnám kifejezni számunkra hitünk minden titkát és gyakorlati hitéletünk minden misztériumát. De azt hiszem, mindent megmond ez a pár szó: „Egyetlen valami alakul”. Egyetlen valami alakul. - Ki beszélt így? A Keresztény? A panteista? Egészen biztos, hogy a Keresztény, hiszen ha így beszél, akkor tudja, hogy a mindenütt-jelenlévő Krisztusnak hatalmas ölelésében a lelkek nem veszítik el, hanem megkapják személyiségüket. De olyan Keresztény tudja ezt, aki a Panteistától ellopta azt a tüzet, amellyel ez a Panteista olyan tűzvésszel fenyegette a Földet, amelynek heve nem lett volna Krisztusé. A Panteista - azzal az ürüggyel, hogy egyesíti a létezőket - összevegyíti őket, vagyis - monizmusával - megsemmisíti az Egyesülés misztériumát és boldogságát. A Kereszténynek sokkal jobban sikerül az „eggyé-tevő” kísérlete:

50

már megértette, hogy a megtestesült Isten egyetemes funkciót fejt ki, s ezért a Keresztény csakugyan eljutott ahhoz a központi és kikezdhetetlen látáshoz, amelyből - uralkodva a Világ felett - sugározhatja hitét és reménységét. Most már szilárd a hite. S amikor látni fogja, hogy továbbra is határtalanul tágul a Világegyetem (mint ahogy az emberi tudat ezt három évszázada észrevette már), nem fog félni, hogy az új csillag elhomályosítja annak az Istennek arcát és ragyogását, akit ő imád. Hogyan is halványulhatna el ez a két csodálatos nagyság? Az egyik csak csúcsa a másiknak, szinte lelke! - Krisztus magára öltötte a Földet! - Növekedj hát, egyre csak nagyobbodj, Földünk, hogy Krisztusnak folyton csodálatosabb ruhája légy! Krisztus belülről irányítja a Világ egyetemes menetét. Fejlődj hát, Világunk, hogy egyre inkább megéreztesd velünk Krisztust, s a dolgok kapcsolatának és növekedésének tudatát! Már most is mindenegyes tettünk révén mindnyájan mindenben részesülünk - ama Valaki által, akit talán távolinak véltünk, pedig hát igazáéban „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” /Ap.Csel.XVII,28/. Még egy kis idő, s valóra válik a mi csodálatos reményünk: a Teremtett Világ, teljesen Krisztus uralma alatt, Benne és Általa jut abba a végleges egységbe, ahol - éppen Szent Pál szavai szerint, amelyek a keresztény „Panteizmusnak” legtisztább állítását jelentik: - „Mindenkiben Isten lesz minden”. /I.Kor.XV,28. nyomán idézte Teilhard./ Egy konferencia szövege, Párizs, 1923.

KRISZTOLÓGIA ÉS EVOLÚCIÓ

Krisztust csak olyannak tudom látni, amilyennek itt megrajzolom, de teljességéhez jobban ragaszkodom, mint az általam festett színekhez. Ebben a szellemben írom e sorokat, remélve, hogy szolgálom Őt.

51

A probléma Az itt következő eszmélődésnek sem lényege nem új, sem formája nem végleges. Koncentráltabb, tehát szabatosabb, de ugyanakkor könnyen érthető formában szándékszok kifejezni olyan meglátásokat, amelyeket már többször kifejtettem, főleg Az Isteni Erőtér-ben /Benne élünk/ és A Föld megérzése-ben. Meggyőződésem, hogy a Kereszténységnek teljes belső életereje (következésképp egész hódító ereje) jelenleg annak a problémának mindeddig elodázott megoldásától függ, amelyet megpróbálok világosan fölvetni: „Milyen legyen Krisztológiánk, hogy töretlenül maradjon egy új Világban?” E probléma megoldásához minden keresztény egyetemesen elfogadja a következő előfeltételt: a mi vallásunk nem más, mint a Világmindenségnek Jézus Krisztusban történő értelmezése és gyakorlata. A keresztény imádás mozgalmának sajátos lendülete és boldogsága a következő dogmatikai tételbe foglalható: „A Világegyetem csakis Krisztussal és Krisztusban magyarázható és járható”. De ennek az erőnek s ennek a boldogságnak - akárcsak minden más élő valóságnak - megvan a maga fáradságos ellenára. Már kezdjük tapasztalni, hogy a Világmindenség nem olyan merev keret, amelyre elég volna kívülről rávetítenünk Krisztus képét s ezzel máris vég nélkül és nyugodtan csodálhatnánk ezt a Krisztust. Szinte észrevétlenül s annak a valaminek hatására, amit életnek nevezünk, a Világ filmje (éppen ellenkezőleg a szimbolikus „szamárbőrrel”) kiterjed és magára-hajlik körülöttünk. Ha pedig nem eléggé figyelünk, az isteni arc máris szétfolyik a dolgokon, vagy csak egy részüket fogja át, pedig hát mindent át kellene ölelnie. Életemet egyszerre töltöttem a Nem-Hívők világának mélyén, meg az Egyház kebelén. Ebből a tapasztalatból született az a mélységes meggyőződésem, hogy éppen mostanában jutottunk valamiféle szükséges átépítésnek kényes pontjához. De hát hogyan is lehetne másképp? Krisztológiánk kifejezésmódja még pontosan ugyanolyan, mint amilyen - három évszázaddal ezelőtt megfelelhetett olyan embereknek, akiknek kozmikus perspektíváit mi már fizikailag képtelenek vagyunk elviselni. Hacsak nem fogadunk el valami - pszichológiailag lehetetlen - függetlenséget a vallási élet és az emberi élet között, hát bizony az a helyzet a priori föltétlenül szédülésben, egyensúlyvesztésben vetül ki. S csakugyan létezik is ez a rosszullét és ez a szédület. Erről magam is tanúskodom, meg mindaz, amit modernista

52

mozgalomnak hívnak. Számunkra jelenleg arról van szó, hogy módosítsuk a keresztény fókuszpont helyzetét (éppen azért, hogy megőrizzük ragyogó értékét). De hát mit is jelent pontosan ez a viszonylagos helyreigazítás? Egybehangolni Krisztológiát és Evolúciót. Az a friss átalakulás (most is folytatódva), amely a Világmindenséget sztatikus valóság állapotából evolútív valóság állapotába tette át, mély és végleges esemény minden jellegzetességét magán hordja. Bírálatára még csak annyit hozhatunk fel, hogy még csak igen hiányosan mérjük fel azoknak a változásoknak kiterjedését, amelyeket logikusan hoz magával a Tartamnak, ennek az új kozmikus dimenziónak érzékelése. A Világmindenség már nemcsak kiterjedés szempontjából vég nélküli, de most már - minden szálával, akárcsak állandóan folytatódó Kozmogenezis - határtalanul folytatódik hátrafelé is. Most nem szándékozom ennek az új perspektívának sem ellenállhatatlan kihatását, sem úttörését analizálni; ez a szemléletmód gyökerében határozza meg a modern szellemet. Elég megjegyeznem a következőt: az emberi tudás jelenleg teljesen az evolúció jegyében alakul, amelyet a tapasztalati Valóság első tulajdonságaként ismertünk fel; ezért most már csak az fér szellemi konstrukciónkba, ami először is az átalakulásban lévő Világegyetem feltételeinek eleget tesz. Egy olyan Krisztus, akinek vonásai nem idomulnak evolútiv struktúrájú Világ követelményeihez, egyre inkább útfélre kerülne s aztán nem is törődnénk vele (éppen úgy, amint manapság az Egyetemeken olvasatlanul dobják papírkosárba a perpetum mobile-ről vagy a kör négyszögesítéséről írt értekezéseket). Végezzük hát el a következő kísérletet (éljük át a következő megtapasztalást, - de tegyük ezt logikusan, az utolsó izéig, még ha csak azért csinálnánk is, mert kíváncsiak vagyunk az eredményre). Nézzük tárgyilagosan a Világot, amint ma tárul elénk, eszünk fényénél: nem a négyezer évvel ezelőtti világot, amelyet hét vagy nyolc szféra fogott egybe s amelynek számára írták teológiai könyveinket, - hanem azt a Világmindenséget, amelyet szervesen fölbukkanni látunk határtalan időből és határtalan térből. Nézzünk szembe ezzel a mélységes határtalansággal s próbáljuk meglátni, miként kell módosítanunk Krisztus megtapasztalható kontúrjait, hogy alakja most is - mint máskor is továbbra is győzedelmesen hódítson meg mindent. Ez az új Krisztus (nem pedig az az elévült figura, amelye tán még mesterségesen őrizgetni próbálunk) lesz igazában a régi és igazi Krisztus. Mert az a jel, amiről felismerjük: az Ő egyetemes jelenléte.

53

Úgy is mondhatnám, hogy három tengelyen vizsgálódva próbálom megmutatni, hogy Krisztus miként fogja át a Világot. Hogy eleget tegyen az evolútív világ sajátságainak, miként kell módosítanunk Megváltást, Megtestesülést, Evangéliumi Szellemet, - Krisztológiánknak ezt a három aspektusát?

1. Megváltás Ha valaki - egész modern lelkével - igyekszik élni s átgondolni a Kereszténységet, mindig az eredeti bűn oldaláról találkozik az első nehézségekkel. Ez érvényes elsősorban a kutató emberre, mert a Bukásnak hagyományos elképzelése gyökeresen zárja el számára az utat minden haladás elől, amely a Világ tág perspektívája szerint valósulna meg. Mert hát a Bukás elbeszélésének betűit akarják megmenteni azok, akik nyakasan védelmezik az első házaspár konkrét valóságát. Márpedig ennek az elemnek megőrzése idegen a mi jelenlegi tudományos látásmódunk nagyság-mértéke és stílusa számára, s ezért máris megbénít vagy elmásít minden kísérletet, amelyet a hívő tudós megtenni próbál, hogy elfogadható képet alkosson az egyetemes Történésről. De - szorosan véve - ez még csak értelmi nehézség. Van még valami súlyosabb is. Nemcsak az tény, hogy a keresztény tudós szemében - hogy Ádámot és Évát elfogadja - a történésnek irreális módon kellene szétszakadnia az ember megjelenésének nívóján; de az is valóság, hogy egy másik, közvetlenebbül életbevágó területen, vagyis a hívők lelkivilágában, az eredeti bűnnek jelenlegi magyarázati formája minden percben vallásunk természetes kibontakozása ellen dolgozik. Elmetszi reményeink szárnyát. Mi manapság minden percben optimista hittel fekszünk neki, hogy új tereken hódítsunk, s közben az eredeti Bűn magyarázata mindig és kérlelhetetlenül visszavet a reparálásnak és a kiengesztelésnek árnyai felé, mert hát ezeket teszik uralkodó tényezőkké. Minél jobban figyelem, annál kevésbé birok kibújni a következő evidencia alól: az eredeti Bűn - amilyen vonásokkal még ma is elképzelik, olyan kényszerzubbony, amelyben fulladozik eszünk és szívünk is. Ugyan mi a csudának ez az ártalmas erény? És ki fog minket megszabadítani tőle? Mindenki meggyőződhet, hogy nem túlzok. Elég ha elolvassa XI. Piusz pápa Enciklikájának a Szent Szívről (például a hatodik olvasmányt a Breviáriumban, a Szent Szív nyolcadába eső vasárnap szövegéből). Olyan mondatok vannak benne, amelyek - legalábbis

54 annyira, mint a Sillabus - sértik a modern lélek legjogosabb reményeit. Ilyen szellemmel sosem fogjuk megtéríteni a Világot.

Meggyőződésem, hogy e kérdésre a válasz a következő: ha az eredeti Bűn dogmája megköt és paralizál, ez egészen egyszerűen azért van, mert jelenlegi kifejtésében olyan magyarázatot képvisel, amely elévült sztatikus látásmód megmaradt csökevényeként hat a mi evolúcionistává lett gondolatvilágunkban. Mert hát a Bukás eszméje lényegében csak egyik magyarázási kísérlet a Rossz létezésére - egy fixista Világban. S emiatt nem vág egybe (heterogén) a Világról alkotott elgondolásainknak többi részével. Nos hát éppen ezért nehezedik ránk paralizáló súlyként. Ebből pedig az következik, hogyha lélegezni akarunk, hát az új kozmikus meglátásainknak megfelelő stílusban kell elővennünk és újra átgondolnunk éppen a Rossz problémáját a Krisztushoz fűző viszonyaival. Az eredeti Bűn a Rossz problémájának sztatikus megoldása. Valamikor egy teológus cenzorom minden magyarázat nélkül vetette el ezt a főtételemet. Pedig még ma sem tudok másképp látni, s ezért mondom: igaz ez a tétel. Először is, ha elvileg nézzük a kérdést: egy olyan Világegyetemben, amelyről föltételezik, hogy teljesen készen került ki Isten kezéből, a rendetlenség csak a Világ másodlagos elváltozásával magyarázható. Az organizmusok romolhatósága, a test és lélek kettőssége, a szociális rendetlenségek látványa: mindez csupa botrány az ész számára, ha egy fixista ilyen Teremtést vall. Ezeknek a bajoknak - önmagukban - nem volna szabad létezniök. Másrészt: mivel ezek a rendetlenségek a szenvedést hozzák magukkal, ezért olyan büntetések emlékét idézik fel, amilyenekkel bármely emberi csoport büntetheti a fennálló rend áthágóit. E két tétel egészen természetszerű összekapcsolásából elkerülhetetlenül kellett megszületnie annak a gondolatnak, hogy a Világ valami ősi bukás miatt végez penitenciát, bűnhődik. S ugye hogy csakugyan pontosan ez a Bibliának és Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének perspektívája? „A Bűn által a halál”. Hogy kibújjanak a túlságosan nyilvánvaló evidenciák alól, manapság gyöngíteni próbálják ezt a világos kifejezést. Azt mondogatják: „Igaz, hogy a halál az állatok számára létezett a Bűnbeesés előtt is. Sőt - ha az Ember hű is maradt volna, mégsem kerülhetné el ő sem a halált, legföljebb állandó csoda révén”. Csakhogy - nem is számítva azt, hogy ezek a distinkciók megint érintetlenül eltűnni hagyják a Rosszat, - ellene mondanak a Biblia szövege kézzelfogható értelmének. Amikor Ádám vétkezett, akkor Szent Pál szerint a Világ még csak nyolc napos volt, - ezt ne felejtsük el. Tehát

55

semminek sem volt arra ideje, hogy meghaljon a Paradicsomban. Az Apostol gondolatvilágában éppen a bűn rontott el mindent a Teremtés teljes egésze számára. A tény-helyzet az, hogy a teológia szubtilis distinkciói ellenére is a Kereszténység ama uralkodó vélemény alatt fejlődött ki, hogy körülöttünk minden Rossz valami őseredeti bűnből származik. Dogmatikai szempontból még olyan Világmindenség atmoszférájában élünk, amelyben legfőbb dolog a helyrehozatal és a kiengesztelés. Krisztus számára - meg nekünk is - az a lényeges, hogy valami piszoktól szabaduljunk meg. Ebből származik az áldozat eszméjének legalábbis elméleti fontossága. Innen ered a keresztségnek csaknem kizárólag megtisztító értelmezése. Ennek következménye, hogy Krisztológiánkban elterjedt a Megváltásnak és a vérnek eszméje. Végeredményben még ma is - mint régen - olyan sztatikus világra vetítjük rá Krisztust, amelyben a Rossz valami megrontást tételez fel; ezért hát az egyházi iratokban Krisztus még most is főleg a Keresztje Árnyékában mutatkozik számunkra. De mi történik, ha - legalábbis elméleti elgondolásként - fönntartások nélkül áthelyezkedünk az evolútív Világ perspektívájába? Szemünkben azonnal oly mélyreható változás történik, amelynek súlyos következményei vannak a Krisztológiában. Mert ebben az új látásmódban a Rossz - bár semmit sem veszt éléből és borzalmaiból, - már nem marad érthetetlen elem, hanem a Világ struktúrájának természetes vonása lesz. Tudom, hogy itt kezdek ellentétbe kerülni több, igen kedves szellemi barátommal. Mert hát ők - akár az isteni mindenhatóságból vont érvek alapján, akár a sokfélének metafizikai természetére hivatkozva - már nem fogadják el azt, amit mondani fogok. De meg vagyok győződve, hogy a dolgokban vaslogika van, amely előtt mindennek meg kell hajolnia; ez a logika pedig evolútív típusú Világmindenségben (pontosabban mondva: egy ilyen ontológiában) a teremtő aktus elé olyan feltételeket állít, hogy a rossz elkerülhetetlenül, másodlagos effektusként folyik ebből az evolútív világképből. Mindeddig a teremtést olyan isteni működésnek tekintették, amely abszolút tetszőleges formákat ölthet magára. Azt vallottuk (legalábbis implicit módon), hogy Isten szabad arra és képes arra, hogy akármily tökéletességi vagy társulási állapotban teremtsen létben-részesült létezőt, s hogy ezt tetszése szerint, azonnal és akármelyik pontra odaállíthatja a zéró és a végtelen közé. Jómagam azt gondolom, hogy ezek az elképzelt példák nem egyeztethetők össze a Létnek olyan legmélyebbre nyúló feltételeivel, amelyek a mi tapasztalati világunkban mutatkoznak. S ezért adódik az egyetlen egyensúlyhelyzet, amelyet

56

meglátok, amikor elgondolni akarjuk a Világ és Isten között lehetséges viszonyokat: Teremteni - ezt még az isteni Mindenhatóság számára sem úgy kell értelmeznünk, mintha egyetlen pillanatnyi aktus volna, hanem szintétikus folyamatként vagy gesztusként. Az Actus Purus és a „Semmi” úgy állnak szemben egymással, mint a befejezett egység és a merő Sokféle. Ez annyit jelent, hogy a Teremtő - még tökéletességei ellenére (vagy helyesebben mondva: éppen a tökéletességei következtében) - közvetlenül nem közölheti magát teremtményeivel, hanem arra kell képessé tenni teremtményét, hogy Őt befogadhassa. Hogy Isten önmagát adhassa a Sokfélének, hát azt a sokfélét annak mértéke szerint kell egyesítenie. Tehát a Világ eredetétől egészen Istenig, a Pléróma megszerveződése szükségképp úgy mutatkozik a mi szellemünk számára, mint a szellemnek fokozatos előrehaladó útja. A Teremtés a Sokfélének ilyen fokozatos egyesítése. Vajon ez a teremtés oly teljesen szabad-e és járulékos-e Isten számára, mint ahogy részben kénytelenek vagyunk elképzelni? S vajon nem jelentene-e egyébként is olyan működést, amely egyetlen-egyszer lehetséges az isteni történetben? Még ilyen kérdéseket is fel kell vetnünk, ha logikusan meg akarunk alkotni egy méltán keresztény kozmogenezist. De nem itt a helye, hogy ezekre válaszoljak. Most elégedjünk meg azzal, hogy biztosítjuk a következő pontot: nemcsak tényhelyzet szerint a mi sajátos Világmindenségünkben, hanem elvileg is (minden elgondolható világ számára, - ha csakugyan lehet több világmindenség) azok számára, akik a világmindenségnek tárgyai, a teremtő aktus úgy mutatkozik, mint kezdeti szétszóródottság állapotából a végleges harmónia állapotába való átmenet. Ez a megállapítás máris elég, hogy első megközelítésre tökéletesebbé tegyük azt az eszmét, amelyet Krisztus megváltói szerepéről alkottunk: mert belőle folyik az eredeti bűn eszméjének mély átalakítása. Föntebb azt mondottuk, hogy teljesen-készen-teremtett világban igazolhatatlan a kezdeti rendetlenség, vagyis kell rá keresni bűnöst. Olyan Világban viszont, amely lassacskán emelkedik ki az Anyagból, már nem kell elképzelnünk őskezdeti szerencsétlenséget, hogy megmagyarázhassuk a Sokfélének megjelenését és elkerülhetetlen szatellitjének, vagyis a Rossznak felbukkanását. Mi az hogy Sokféle? Imént láttuk, hogy bizony megvan a Sokfélének természetes helye a dolgok alapján, mert hát Isten ellenpólusán éppen a Sokféle jelenti a létben-részesült-lét még-szétfolyó virtualitásait: nem valami széttört váza roncsait, hanem elemi anyagot, amiből majd minden kigyúratik. Na és a Rossz? Ez meg szükségképp jelenik meg a Sokfélének egyesítése folyamán, hiszen a Rossz éppen a még-tökéletlenül-szervezett sokasági állapot kifejeződése. Kétségtelen, hogy ez az átmeneti tökéletlenségi állapot az alakuló Világban részletekben mutatkozik: bizonyos számú bűnös

57

aktusban, s ezek között a legelsőket (a legdöntőbbeket, bár ezek az emberi történetben még legkevésbé öntudatosak) kivehetjük a sorozatból és „ősi bűnnek” nevezhetjük. De az őseredeti gyöngeség a teremtmény számára igazán olyan gyökeres feltétel, amely megszüli a Sokféléből kiindulva; a Sokféle pedig (amennyiben még nem vált véglegesen lelkivé a teremtmény) mindig ott hordja rostjaiban azt a tendenciát, hogy visszahull a porba. Ilyen körülmények közt a Rossz nem valami váratlan akcidens a Világban, hanem ellenség, árny, amit Isten elkerülhetetlenül fakaszt, pusztán ama tény révén, hogy elhatározta a teremtést. Ugye éppen ezt az igazságot látjuk zavarosan kifejezve minden olyan mítoszban, ahol összekapcsolódik a születésnek és a rossznak eszméje? Azt mondjuk, hogy a Krisztológia modernizálása egyszerűen abból állna, hogy a teológiai és liturgikus formulákba a bűn szó helyébe a haladás szót helyettesítenénk (azaz végeredményben tüzet mondanánk füst helyett). Ez olyan súlyos valami? (Teilhard jegyzete)

Az új létező, amely létezni kezd és még nem teljesen asszimilálódott az Egységhez: veszélyes valami, fájdalmakkal teli és kapriciózus. Éppen ezért: teremteni - ez nem kis dolog a Mindenható számára, nem kedvtelés, hanem kaland, kockázat, olyan harc, amelybe egész lényével köti le magát. Vajon - ha így látunk - nem kezd-e szemünkben megvilágosodni és megnövekedni a Kereszt misztériuma? Szívem egész őszinteségével állítom: igen! Számomra mindig képtelenség volt őszintén letérdelni a Kereszt előtt, amíg a szenvedést a bűn kiengeszteléseként mutatták be, amelyet Isten elkerülhetett volna, mert hát ahogy mondogatták - semmi szüksége sem volt az emberre, - akár pedig mert másképp is megoldhatta volna a dolgot: „Mi a csudát keresett egy ilyen galériában?” Viszont minden bámulatosan megváltozik az olyan evolútív világ színpadán, amelyet mi bemutattunk. Ha a Kereszt olyan világmindenségre vetül, amelyben a Rossz elleni közdelem a létezésnek sine qua non föltétele, akkor máris új értéket és szépséget kap, éppen azt, amely minket legjobban meghódíthat. Kétségtelen, hogy Jézus most is az, aki a világ bűneit hordja a vállán; az erkölcsi Rosszat titokzatosan kompenzálja a szenvedés. Csakhogy Jézus még-lényegesebben az is, aki önmagában és számunkra is strukturálisan /a Világ lét-helyzetének megfelelően/ túlszárnyalja azokat az ellenálló erőket, amelyek az Anyagban megvannak a lelki fölemelkedéssel szemben. Krisztus az, aki vállán hordja azt a terhet, amely bármiféle teremtésben szerkezetileg elkerülhetetlenül benne van. A Megváltás teljes és végleges értelme már nemcsak kiengesztelés, hanem az is, hogy nekivág és legyőz. Mivel el kell kerülni az elferdítő szimplifikációt, ezért mi húztuk alá a nemcsak szót. Ezzel akartuk jelezni, hogy Teilhard nem tagadja az engesztelés szükségességét, de olyan

58 bonyolultabb és hatalmasabb lelki fölemelkedés folyamatába állítja, amely maga is függ ettől az engeszteléstől. (A kiadó jegyzete)

A Keresztség teljes misztériuma már nem lemosás, megtisztítás, hanem (amint a görög Egyházatyák már jól meglátták:) belemerülés a tisztító harc tüzébe - azért, hogy „legyünk”. Már nem aranyat, hanem égő tüzet kell látni a Keresztben. Világosan látom a változások súlyát, amelyet ezek az új elgondolások jelentenek. Ismerem a Tridenti Zsinatnak az eredeti Bűnre vonatkozó kánonjait. Tudatában vagyok ama formulák és magatartások vég nélküli hálózatának, amelyek révén beszüremkezett keresztény életünkbe az az elgondolás, hogy Ádám és Éva bűnös fiai vagyunk. Az igazság fokozatos fölfedezésére és a zsinati döntések evolúciójára vonatkozólag: lásd a Vues ardentes c. kötetet, pp. 46-47. (Éd. du Seuil). (A kiadó jegyzete).

De azokat, akik e sorokat olvassák, arra kérem, hogy elfogulatlanul és komolyan gondolkozzanak két dolgon. Az első az, hogy - tudományos, erkölcsi és vallási okok sok fajtája miatt - az eredeti bűnnek klasszikus ábrázolása számunkra már csak nyűg és olyan szavakkal ismételt állítás, amelynek betűje nem táplálja már sem elménket, sem szívünket; anyagi-ábrázolásmódjában nem tartozik nem tartozik már sem a mi kereszténységünkhöz, sem a mi Világmindenségünkhöz. A második dolog pedig az, hogy az általam javasolt transzpozíció teljesen meghagyja, sőt lényegében tartja meg annak a megváltásnak valóságát és sürgető szükségességét, amelyet a zsinatok meghatározni igyekeztek. Kell - és elég is, hogy „tüzet” mondjunk ott, ahol mindig „füstről” beszéltek. Amikor megtisztít, a Megváltás arra képesít minket, hogy szeressünk. Teilhard azt gondolja, hogy itt az idő, hogy inkább a szeretet tűzét lássuk, semmint gondolataink füstjét. (A kiadó jegyzete).

Mások a szavak, de a dolog lényege megmarad. S nem látom, hogy azokkal az új horizontokkal szemben, amelyeket a történelem elénk tár, másként hogyan lehetne megtartani a lényeget, vagy még inkább diadalra is vinni.

2. Megtestesülés A Megváltás eszméjét teljesen összeegyeztetni az Evolúció követelményeivel: ez fölszabadító, de nehéz vállalkozás. Krisztus alakja megnagyobbodva és megszépülve kerül elénk ebből a próbálkozásból, bár némi ellenállás mutatkozik e kísérlet terén.

59

Ettől igen különbözik a Megtestesülés eszméjének esete. Ha e misztérium tengelyét követjük, akkor Jézus arca, az evolútív struktúrájú Mindenségre vetítve, minden nehézség nélkül növekszik meg s kiárad teljesen. E szerves és mozgó keretben az Isten-Ember vonásai bámulatos könnyedén áradnak szét s ölelnek át mindent: megkapják valódi arányaikat, mert természetszerű helyükre kerülnek. Hogy megértsük, miért e rokonság és ekkora siker, ismét arra kell gondolnunk, hogy a helyesen megértett evolútív világban (vagyis amelyben az elemek szilárdsága és egyensúlyi helyzete nem az Anyag, hanem a Szellem oldaláról adódik), a kozmikus tömegnek alapvető sajátsága azt jelenti, hogy egyre növekvő tudat ölén türemlik önmagára valamiféle vonzás vagy szintézis hatására. Annak ellenére, hogy vannak fokozatos szétszóródást jelentő másodlagos jelenségek, amelyek annyira jelentősek a Fizika számára (ez az entrópia), igazában csak egy valódi Evolúció van (mert csak ez pozitív és teremtő): a konvergenciát eredményező Evolúció. Most nem térek ki ennek a pontnak megvitatására, amelyet másutt már sokszor tárgyaltam. De összefoglalom következményét, mert igen fontos a Megtestesülés számára: minden vallási szándéktól függetlenül, magának a gondolatnak és a tapasztalatnak útján jutunk annak belátásához, hogy a Világmindenségben létezik egy egyetemes összpontosulási centrum. A Kozmoszban - éppen szerkezete alapján (hogy „megálljon a lábán” és előrejusson ) kell lennie egy kiváltságos pontnak, ahol - mint egyetemes találkozóhelyen - minden együtt lát, érez és ahová minden irányul, fölmelegszik, érintkezik. Ugye e csodálatos pont ez, ahová Jézust állíthatjuk (vagy inkább: itt ismerhetjük fel)? Ha Megtestesülése révén Krisztust állítjuk minden konvergenciának erre a kozmikus sajátos pontjára, akkor azonnal kiterjed az óriási tér egészére. S ezzel nem jár semmi veszély, hogy tán - az óriási Mindenségbe fullasztva szétfoszlanék személye vagy ködbe foszlana királyi hatalma. Hitünk és reményünk számára mit sem számítanak az ég elképesztő terei, hiszen az eszmei szférákat betöltő számtalan létező mind-mind - éppen központja révén - közös végtelenben fürdik. Erre a helyre állítva, Krisztus ugyanily könnyen egyensúlyba kerül azzal az időben szakadékkal is, ahová a tér gyökerei fúródnak. Talán azt vélhette valaki, hogy gyönge embersége elvész benne, magával rántva hitünket is. De hát igazában mit számítanak a Mindenségben olyan életnek történeti jelenségei, ahol a legparányibb monád létezése a dolgok teljes evolúciójával függ össze és szinkronizálódik? Hogy Krisztus csak egy pillanatra jelent meg az emberi tapasztalatok mezején, kétezer évvel ezelőtt, ez nem akadályozhatja meg, hogy Ő legyen az egyetemes érlelődésnek tengelye és csúcspontja.

60

Végül pedig: ha Krisztus erre a helyre kerül, akkor - bármily természetfölötti is végeredményben az uralma, - egyre jobban sugározza befolyását a természet teljes egészére. Mert konkrétan véve csak egyetlen szintézis folytatódik a Mindenségben föntről lefelé, ezért hát egyetlen elem, egyetlen mozgás sem létezhetne a Világ bármely pontján és nívóján, amely ne kerülne a dolgok fő centrumának ilyen „informáló” aktivitása alá. A térre s az időre már teljesen kiható Krisztus - éppen a világ-központú helyzete révén természetszerűen hat ki az értékek skálájára is, amely ott húzódik a Szellem csúcsai és az Anyag mélységei között. Íme tehát az Evolúció filmjén Jézus fizikailag, „magyarázgatás nélkül”, pontosan azokat a csodálatos tulajdonságokat ölti magára, amelyeket Szent Pál ad neki. Jézus az Első és Ő a Fő. Minden Általa és Benne teremtetett; minden Benne kapja meg léte szilárdságát, és minden Benne éri el teljességét. Attól félhettünk, hogy na még egy lépés és a Tudomány - mert hát mérhetetlenre tágítja a Világ határait, - egyre lehetetlenebbé teszi, hogy szó szerint higgyünk azokban a szentpáli szavakban, amelyek Jézust dicsőítik. S lám csak éppen az ellenkezője történik: teljesen igazolja, szinte még nagyszerűbben, mint remélni mertük. Minél inkább növekszik szemünkben a Világegyetem, annál inkább látjuk, hogy az Egység számára készülődik. Nem, „sem magasság, sem szélesség, sem mélység” nem választhat el minket sohasem Jézus imádásától… föltéve,… Anélkül, hogy igazságtalanok lennénk a Latin Egyházatyák iránt, mégis nem vethetjük-e szemükre, hogy Teológiájukban túlságosan a rabbinikus és okoskodó oldalát fejlesztették ki Szent Pál tanításának? Hatásukra a világ keresztény története szinte az Isten és a teremtménye között folyó perré vált. Nemesebb hagyományt elfelejtve, kozmogóniánk kezdett lealázó és szánalmas birtok-perré zsugorodni. Legfőbb idjeje, hogy a tények nyomására visszatérjünk a Krisztológia fizicistább, organikusabb szemléletmódjához. Olyan Krisztushoz, aki nemcsak azért a Világ Ura, mert ilyen címet kapott, hanem mert föntről lefelé Ő éltet minden dolgot; ahhoz a Krisztushoz, aki nemcsak azért uralkodik az ég s a föld történetén, mert Neki adatott ég és föld, hanem mert az Asszony testében alakulása, megszületése és fokozatos beteljesedése fizikailag jelenti azt az egyetlen valóságot, amelyben kifejeződik a Világ evolúciója: íme ezentúl már csakis ezt az Istent tudjuk őszintén imádni. S pontosan ezt az Istent ajánlja nekünk az új arcot öltő Világegyetem. Bizony jogosan mondhatjuk, hogy az Evolúció megőrizte Istenünket, ha általa vallásunk megerősödik, hogy ismét felismerje és szinte robbanásszerűen mutassa meg az Egyetemes Krisztust. Viszont még igazabb az a tény - s ezt az

61

előzőhöz kell csatolnunk, hogy az Egyetemes Krisztus éppen jókor jelenik meg, hogy önmagától védje meg az Evolúció eszméjét. Azon a ponton, ahová eljuttatták a Világ tudományos és szociális megszervezéséért vívott erőfeszítései, ingadozik az Emberiség. Az analízis végsőkig terjesztette a Föld jelenének és múltjának tanulmányozását. A Történelem által feltárt kozmikus áramlatoknak megfelelően, most már arról van szó, hogy szembenézzünk a jövővel, vagyis hogy - miután felismertük - vigyük is tovább az Evolúciót. Egyesüljön a föld egész Szelleme, hogy még nagyobb gondolkodó egységet valósítson meg: íme ilyen nyílt kapu áll előttünk. Látjuk, hogy nyilván így kellene tennünk, s mégis vitázunk, hátat fordítunk ennek az evidenciának. Vajon miért? Egyszerűen azért, mert nem jutottunk odáig, hogy hinnénk fölfedezéseink teljes igazságában. Logikusan azt kellene elfogadnunk, hogyha már egyszer a szellemi felé tart a Világ, hát akkor kell léteznie a Világmindenség valamiféle tudatos csúcsának. Csakhogy arra már nem határozzuk el magunkat, hogy megtegyük ezt a lépést. Egyre világosabb lesz, hogy valami valóságos impulzusnak kell jönnie, hogy segítsen minket átjutni ezen a holtponton. Ezt a lökést miért ne éppen a keresztények adhatnák meg a Világnak, hiszen éppen ők élnek állandóan abban a meggyőződésben, hogy minden látszaton túl létezik a reflexív tevékenységnek egyetemes központja? Ha egyedül az Egyház védi hathatósan a Személyes Isteninek eszméjét és megtapasztalását, s lehet, hogy éppen ez az Egyház halhatatlan igazságának legjobban felismerhető bizonyítéka. Mit várunk hát, miért nem érvényesítjük bensőnkben ezt a hitet a Szellem természetes épületeinek területén? Ha Krisztus valamikor uralkodni fog a modern Világban, - amint ezt reméljük, - hát ez annak a ténynek köszönhető, hogy akár létezésével (hiszen egyedül Ő képes történetileg feltárni azt a kozmikus Központot, amelyet megkövetel az Egyetemesnek általános elmélete), akár pedig Evangéliumával (mert egyedül az Evangélium képes arra, hogy minket a Fejlődő Világ jó munkásaivá alakítson): Krisztus lesz az Evolúció Megmentője. Most már azt kell meglátnunk, hogy ezt miként valósítja meg Krisztus az Evangéliumával.

3. Evangelizmus

62

„Már túlságosan sokat beszéltek nekünk bárányokról. Szeretném látni, hogy egy kicsit jöjjenek elő az oroszlánok”. Túl sok édesség és nem elég erő. Szimbolikus formában így foglalhatnám össze benyomásaimat és tételemet, amikor elemezni kezdem, hogy az evangéliumi tanítást miként alkalmazzuk a modern Világra. Ez életbevágó kérdés. Kortársaink legnagyobb része nem törődik azzal, hogy világosan milyen értelmet adjon a Megtestesülés és a Megváltás misztériumának. Viszont mindnyájan élénken reagálnak arra a belső összhangra és ellentétre, amely számukra e misztériumokból következik az erkölcs és a misztika területén. Mi, keresztények, gyakran abban a tévhitben éldelgünk, hogy sok ember azért távozik pogánymódra a Hittől, mert olyan eszményt hirdetünk nekik, amely igen tökéletes és nagyon nehéz. Ez az elképzelés illúzió. Nemes nehézség mindi vonzotta a lelkeket. A mai módon hirdetett Evangéliumra vonatkozóan az az igazság, hogy nem vonz már, vagy alig, mert érthetetlenné vált. Egy olyan Világban, amely hihetetlen mértékben megváltozott, ugyanazokat a szavakat ismételgetik, mint amelyeket apáink hallottak. Eleve esküdni lehet rá, hogy ezek a régi kifejezések minket már nem elégítenek ki. S bizony a hitetlenek között a legjobbak, akiket ismerek, erkölcsi eszményük iránti árulásnak gondolnák, ha megtérnének. Ők maguk mondták ezt nekem. Hogy hűek maradjunk az Evangéliumhoz, ezen a téren is a Világmindenség új formájához kell idomítanunk lelki kódexét. Tapasztalati síkon már új dimenzióval bővült a Világ. Már nem az az előre elkészített kertecske, ahová a Teremtő fantáziája egy időre kirak minket. Megvalósuló nagy művé lett; s arról van szó, hogy azzal mentsük meg, hogy magunkat üdvözítjük. Fölfedezzük, hogy olyan elemek vagyunk, amelyek atomnyi mértékben felelősek a kozmogenezisért. Ha ebbe az új térbe állítjuk, mivé lesznek a keresztény erkölcs irányelvei? Miként kell átidomulniok, hogy önmaguk maradjanak? Röviden válaszolhatunk: „Azáltal, hogy Isten számára az Evolúció hordozóivá lesznek”. Mindeddig abban a hiszemben nevelték a keresztényt, hogyha el akarja érni Istent, hát mindent el kell hagynia. Most már fölfedezi, hogy csak azzal üdvözítheti magát, ha áthatol a Világmindenségen és meg is hosszabbítja. Volt idő, amikor az Evangélium szellemét az egyik szentírási Levél formulájába foglalhatták össze: „Az igazi vallásosság annyit jelent, hogy szegényeket és özvegyeket látogatunk, szeplőtelenül őrizzük meg magunkat a világtól”. Ez a kor végérvényesen lejárt. Vagy helyesebben mondva: Szent Jakab szavait azzal az erkölcsi mélységgel kell magyaráznunk, amelyet az új horizontok adnak meg nekik.

63

Az imádás valamikor annyit jelentett, hogy Istent a dolgok elé állítjuk, mindent Rája vonatkoztatunk és Neki áldozunk fel. Most az imádás ennyit jelent: testestül-lelkestül a teremtő tettnek szenteljük magunkat, vele társulunk, hogy erőfeszítésünkkel és kutatómunkánkkal teljesítsük be a Világot. A felebarát szeretete valamikor abból állott, hogy ne okozzunk neki kárt és kötözzük be sebeit. Ezentúl a szeretet a közös haladásnak szentelt életben teljesedik be, bár közben nem szűnik meg együtt érezni sem a többiekkel. Valamikor azt nevezték tisztának, aki távol tartja magát és félti-óvja magát a foltoktól. Holnap a tisztaság főleg a testnek és minden szenvedélynek szublimálását fogja jelenteni. Az elszakadás valamikor azt jelentette, hogy nem érdekelnek a dolgok és csakis a lehető legkevesebbet használjuk fel belőlük. Egyre inkább azt fogjuk elszakadásnak tekinteni, hogy egymásután szárnyalunk túl minden igazságot és mindenféle szépséget - éppen annak a szeretetnek erejével, amellyel értékeljük őket. A rezignáció régen talán azt jelenthette, hogy szenvedőlegesen fogadjuk el a Világmindenség jelenlegi körülményeit. Most már csak az lehet rezignált, aki harcol és az Angyal karjában elél el. Valamikor úgy tűnt, hogy az ember számára csak két, geometriailag ellentétes magatartás lehetséges: szeretni az Eget, avagy szeretni a Földet. Az új térben feltűnik egy harmadik út: a Föld révén jutni az Égbe. Lehet egyesülni Istennel a Világ révén (s ez az igazi egyesülés). S erre vállalkozni: ez már nem a „két Mestert szolgálni” lehetetlen gesztusa. Ilyen evangéliumi szellem most is valóban az igazi Kereszténység, mert ugyanazt az erőt állítja sorompóba, hogy az Emberiséget az Anyag fölé emelje, közös szeretetben. De3 ez az Evangelizmus most már nem tartalmazza azt az ópium-szagot, amit oly keserű pofával - és nem is teljesen jogtalanul - vetnek szemünkre. Azt mondták régen, hogy ilyen ópiummal árasztjuk el az emberi tömegeket… Ez az Evangelizmus már nem is pusztán az az enyhítő olaj, amelyet az Emberiség sebeire és szenvedő tagjaira kennénk. Igazában az emberi tevékenység serkentője, amelyre isteni formájú határozott eszményt hoz, amelyet történetileg megsejtettünk s amelyben központosulnak és felmagasztosulnak a Világmindenség értékes dolgai.

64

S pontosan megfelel egy olyan kor kétségeinek és vágyainak, amelyre hirtelen virradt fel a Jövő tudata. Ilyen evangéliumi szellem - és csakis ez - mutatkozik képesnek, hogy a Világban fenntartsa és táplálja az Élet alapvető szeretetét. S ez éppen az evolúció vallása.

Következtetés Pár évvel ezelőtt egy öreg, kissé illuminált, de mindenki részéről szentnek tekintett misszionáriussal beszélgettem s ő mondta e meglepő szavakat: „A történelem megállapította, hogy kétezer éven túl egyetlen vallás sem maradhat meg a Föld színén. Ha ez az idő elmúlt, minden vallás meghal. Nos hát a Kereszténység hamarosan kétezer éves lesz…” E szavakkal azt akarta mondani a próféta, hogy közel van a Világ vége. De én még valami mást is megértettem belőle, valami ennél súlyosabbat. Igen, kétezer év - többé-kevésbé: ez hosszú kor az ember számára, főleg ha - mint napjainkban - még „korváltozás” kritikus pontja is járul hozzá. Húsz évszázad óta annyi perspektíva módosult, hogy nekünk - vallási téren - „új bőrt kell öltenünk magunkra”. A formulák összezsugorodtak és megkeményedtek: zavarnak és már nem lelkesítenek. Hogy tovább éljünk, „vedlésen” kell átesnünk. Mint keresztény, nem gondolhatom azt, hogy ebben az átmeneti korban eltűnhet a Kereszténység, mint ahogy ez más vallásokkal történt. Én halhatatlannak hiszem a Kereszténységet. Csakhogy Hitünknek ez a halhatatlansága nem ment fel az alól, hogy az egész életet uraló egyetemes periodicitás törvényeit ne kellene magunkra is érvényesnek éreznünk, amikor túlszárnyaljuk őket. Tehát elismerem, hogy jelenleg a Kereszténység (akárcsak az általa átfogott Emberiség is) létezésének egyik természetes ciklusát éri el. De ha folyton absztrakt módra ismételgetjük és fejlesszük ki dogmáink szavait, olyan felhőkbe veszünk, amelyeket már nem hat át a Föld zaja, sem vágyakozása, sem éltető ereje. A Világhoz viszonyítva vallásilag kettős módon is kívül állunk: szellemileg és érzelmileg élünk rajta kívül. Ez annak figyelmeztető jele, hogy közel a megújulás ideje. Csaknem kétezer év után arra van szükség, hogy Krisztus újraszülessék, olyan Világba testesüljön, amely igen-igen különböző lett attól a Világtól, amelyben Ő született. Jézus nem

65

jelenhet meg közöttünk kézzelfoghatóan. De régi alakjának győzedelmes és új formáját tárhatja szemünk elé. Az a Messiás, akit kétségtelenül mindnyájan várunk, - én azt hiszem, hogy Egyetemes Krisztus, vagyis az Evolúció Krisztusa. Tien-Tsin, 1933 karácsonyán. /A magyar gépelésben és sokszorosításban idáig jutottam 1970 január 9-én, este ½ 12-kor/: P. Rezek Román. C.P. 9112 São Paulo, Brasil.

HOGYAN HISZEK

Hiszem, hogy a Világegyetem Fejlődés. Hiszem, hogy a Fejlődés a Szellem felé tart. Hiszem, hogy a Szellem Személyesben teljesedik be. Ma így mondanám: „… Hiszem, hogy a Szellem - az Emberben teljesedik be a Személyessel. (Ezt a megjegyzést Teilhard 1950-ben írta Az Anyag Szíve c. elmélkedésében).

Hiszem, hogy a legfe1ső Személyes az Egyetemes Krisztus. Ennek a munkának megírására Mgr Bruno de Solages kérte P. Teilhard-t, lelkipásztori szándékkal. (A francia kiadó megjegyzése.)

ELŐSZÓ Mint minden emberi ismeret, úgy a Vallás-lélektan is tapasztalatokra épül. Tényekre van szüksége. S mert a vallási tények csak a tudat legmélyén bukkannak fel, ezért a Vallás-lélektan egyéni 'vallomásokra' vár, hogy

66

kibontakozhasson. A következő lapokon pusztán csak ilyen adatközlés céljából próbálom rögzíteni, hogy keresztény hitemnek mik az alapjai, árnyalatai és határai vagy nehézségei. Egyáltalán nem tartom magamat másoknál jobbnak vagy fontosabbnak. Éppen csak úgy hozta a sors, hogy jó néhány másodlagos ok miatt jellemző az én esetem és ezért megérdemli, hogy följegyezzem. Hitem eredetisége az, hogy gyökerei két olyan területre fúrnak, amelyeket általában ellentéteseknek tartanak. Neveltetésem és szellemi képzettségem révén 'az Ég fiai' közé tartozom. De temperamentumon és szakmai tanulmányaim 'a Föld fiai' közé sorolnak. Az Élet engem két olyan világ kellős közepére állított, amelyeknek mindennapos tapasztalatból ismerem elméletét, nyelvét, érzelmeit. Nem építettem belső válaszfalat e két világ közé, hanem hagytam, hogy ez a két, látszólag ellentétes befolyás teljesen szabadon hasson egymásra lelkem legmélyén. Harminc évet szenteltem ennek a belső egységnek keresésére. S ennek a folyamatnak végén azt tapasztalom, hogy természetszerűen jött létre szintézis a két nógató áramlat között. Az egyik nem ölte meg, hanem erősítette a másikat. Ma bizonyára jobban hiszek Istenben, mint bármikor. S az is biztos, hogy a Világban is. Vajon egyéni méretek szerint nem éppen ez lehetne-e az a sajátos, legalábbis kezdeti megoldás arra a nagy lelki problémára, amelybe ma ütközik az emberiség haladó szárnya? Tehát szinte szelek szárnyára bízom, hogy gondolataim kicsírázzanak. De azt is újra hangoztatom: e néhány lap semmiképp sem tart igényt arra, hogy általános hitvédelem-elméletet adjon. Pusztán csak arra korlátozódtam, hogy elmondjam egy személyes élmény kibontakozó állomásait, már amennyire megértem őket. S ezért nem fognak mindenkit kielégíteni. Egyik-másik olvasóm vitathatónak fogja találni némelyik evidenciámat s emiatt máris szét fog szakadni az egyes fogalmakat összefűző kapcsolat. Az mégis biztos, hogy végtelen sokféle kifejezési forma mögött végeredményben csak egyetlen pszichológiai tengelyt követhetünk, amikor lelkünk Isten felé halad. Ha talán sok mindent igen szubjektív fogalmakkal fejezek is ki, szükségképp megvan lelki megfelelőjük a tőlem különböző beállítottságú emberekben. S a szimpátia révén visszhangra találhat bennük is. Az Ember igazában ugyanegy mindnyájunkban; s ha elég mélyre szállunk le önmagunkba, a vágyak és a fény közös talajára találhatunk. Ezt fejezi ki már az a pár szó is, amely mondanivalóm lényegét tartalmazza: „Az Egyetemest azzal tapintjuk meg, ami bennünk legkevésbé közölhetően személyes".

BEVEZETÉS

67

Gondolataim meg akarnak maradni a szoros értelemben vett lélektani síkon. Ezért így határozom meg a 'hitet': bármiféle szellemi odatapadás a Világegyetem valamelyik egyetemes perspektívájához. Azt is megkísérelhetjük, hogy egy-egy ilyen meggyőződést a szabadságnak ('választásnak', 'opciónak') vagy az érzelmi világnak ('vonzódásnak') bizonyos kísérő-jelenségeivel határozzuk meg. Szerintem ezek csak leszármazott vagy másodlagos vonások. Vallom, hogy a pszichológiai hit aktusának lényeges jegye az, hogy lehetségesnek fogunk fel és valószínűvé növelünk egy olyan következtetést, amely térbeli kiterjedésével vagy idő-távlata révén túlszárnyal bármiféle elemző gondolati előkészítést. Hinni annyit jelent, hogy szellemi szintézist alkotunk. Ezek leszögezése után én azt gondolom, hogy az első feltétel, amelynek alapján tapasztalatunk valódinak fogad el egy tárgyat, nem azt jelenti, hogy ez a tárgy mindig azonos marad önmagához, vagy hogy - ellenkezőleg - folyton változik; hanem azt, hogy a tárgy megőriz bizonyos sajátosan jellemző dimenziót és ezáltal folyton egyveretű marad. Körülöttünk minden élet egy másik életből születik, vagy valami 'élet-előttiből'; minden szabadság egy másik szabadságból vagy 'szabadság-előttiből'. Hasonlóképp - én így látom - minden hit egy másik hitből születik. A hitnek ilyen születése persze nem zár ki ésszerű meggondolást. Mint ahogy a szabadság a Természetben úgy nyilvánul meg, hogy megkötő hatásokat ragad meg és használ fel saját maga megszervezésére, akként a hit is úgy növekszik szellemünkben, hogy gondolatoknak és tetteknek összefüggő hálózatát szövi maga köré. De ez a hálózat végeredményben csak a kezdeti Hit szerves hatására növekszik és marad is meg. Ezt így követeli - átvive a vallás-lélektan területére - az egyveretűség elve, amely a Természet szintetikus átalakulásaiban dolgozik. Hinni annyit jelent, mint szintetikus aktust kibontakoztatni. De ennek legelső lépése, eredete: megfoghatatlan. Ebből a kettős állításból az következik, hogy amikor önmagamnak ésszerűen akarom megmutatni keresztény hitemet, nem áll rendelkezésemre (s nem is akadt más módszer), mint csak az, hogy igazoljam magamnak pszichológiai fejlődésem jogosultságát. Ennek fázisában szükségesnek tartom, hogy fokról-fokra egyre elemibb hit-tényekhez szálljak lefelé, egészen valamiféle alapvető intuícióig, amely alatt már semmit sem vagyok képes világosan megkülönböztetni. A második fázisban pedig igyekszem felemelkedni egymást-követő hit-aktusaimnak természetes sorozatán (majdnem azt mondtam: 'fílumán', törzságán) egy olyan átfogó szemlélet felé, amely végül is egybeesik a kereszténységgel. - Először azt igazolni, hogy föltétlenül szükséges a kezdeti hit szilárdsága. Aztán pedig megmutatni, hogy a növekedés egymásra következő fázisain át szervesen folytatódik ez a hit. Magam számára nem ismerek másfajta

68

hitvédelmet. S ezért nem is ajánlhatok mást azok számára sem, akiknek azt a legteljesebb boldogságot kívánom, hogy valamikor színről színre lássák az egyesített Világmindenséget.

Első rész A hit egyéni állomásai 1. Hit a Világban Ha valami belső felfordulás következtében egymás után veszteném el hitemet Krisztusban, hitemet a személyes Istenben, hitemet a Szellemben, azt hiszem mégis rendületlenül továbbra is. hinnék a Világban. A Világ (a Világ értéke, tévedhetetlensége és jósága): végeredményben ez az első, utolsó és egyetlen dolog, amiben hiszek. E hit által élek. S érzem, hogy halálom pillanatában minden kétely fölé kerekedve ennek a hitnek adom át magam. Hogyan írjam le, miként igazoljam ezt a mindent megalapozó odaadást? Hit a Világban - leginkább kibontakozott formájában, ahogyan én megtapasztalom - olyan érzékben nyilvánul, amely igen világosan látja az egyetemes összefüggéseket, kölcsönös viszonyokat. A Folytonosnak bizonyos fajta filozófiája szembe akarta állítani a Világ értelmi szétaprózódását a Misztika haladásával. Bennem nem így van. Minél hűségesebben válaszol valaki a modern gondolkodás és a mai tudomány analízist sürgető hívására, annál inkább érzi, hogy kozmikus. kapcsolatok hálója köti le. A Megismerés Kritikája révén az alany egyre inkább azonosulni látja magát a Világegyetem legtávolabbi területeivel; s ezeket csak úgy tudja felfogni, hogy egyetlen testet alkotnak ővele. A leíró, történeti és tapasztalati Biológia az élőlényt egyre jobban a Bioszféra egész szőttesébe fonja. A Fizika határtalan egyveretűséget és sorsközösséget mutat meg az Anyag rétegeiben: "Minden összefügg mindennel". Ilyen elemi formában kifejezve, a hit a Világban nem sokat különbözik a tudományos igazság megszerzésétől: abból áll, hogy szívesen hatolunk olyan tény mélyére (az egyetemes összekapcsolódás tényébe), amelyben senki sem kételkedik; igyekszünk valamiképpen elsőséget biztosítani ennek a ténynek a tapasztalat többi eredménye felett. S én azt gondolom, hogy hitem születésekor a döntő lépés ennek a hívó szónak, s ennek a ’lelkesiiltségnek’ együttes hatására valósul meg. Minden gondolkodó

69

ember szemében idő-és tér-szőtte vég nélküli rendszert alkot a Világmindenség. Mindenki egyetért abban, hogy a Világ hatalmas ’blokk’ . Számomra ez a kifejezés csak kezdetleges és ingatag elgondolás, amely feltétlenül elvisz ehhez a határozott megállapításhoz: a Világ Egészet alkot. Jogos-e az átmenet az egyik kifejezéstől a másikig? Fontos erre figyelnünk. E kezdeti fokon a Minden eszméje még igen homályos bennem, szinte teljesen határozatlan. Statikus avagy dinamikus totaI1tásról van szó? - anyagiról, vagy szellemiről? - fejlődve előrehaladóról avagy periodikusról és körben forgóról? E kérdésekkel még nem törődök. Csak megsejtek vagy megérzek a létezőknek s a jelenségeknek kötött együttese fölött valami olyan globális Valóságot, amelyet az jellemez, hogy szükségesebb, állandóbb, gazdagabb és fátylai szőtteseivel sokkal biztosabban létezik, mint az általa beburkolt akármelyik egyedi dolog. Más. szavakkal kifejezve: számomra a Világban már nem ’dolgok’ vannak, hanem csakis ’elemek’ . Az 'együttestől' a 'Mindenig' , a 'dolgoktól' az 'elemekig' alig észrevehetőnek tűnik az átmenet. Még egy kevéske és szinte ezt mondjuk: azonosság van köztük! Pedig igazában itt van az az első pont, ahol két ágra oszlik a gondolkodó emberi tömeg. Néha azt képzeljük, hogy lehetetlen vállalkozás a szellemek vagy lelkek osztályozása. Valójában igen egyszerű Törvényt követ. Ama végtelen sok másodlagos különféleség között, amit a társadalmi érdeklődés, tudományos kutatómunka vagy vallási forma különbözése okoz, igazában kétfajta - és csakis két különböző - embercsoport létezik: vannak, akik nem jutnak túl (vagy nem érzik szükségesnek, hogy túljussanak) a sokféle valóság érzéklésén, még ha egyébként önmagában igen kötöttnek, összefüggőnek mutatkoznak is a sokféle dolgok; mások szemében viszont ugyanennek a sokféle valóságnak érzéklése föltétlenül valamiféle egységben teljesedik be. Az első csoport a pluralistáké. A másik a monistáké. Az előbbiek nem látnak, az utóbbiak látnak. Vajon ekét ellentétes törekvés születéstől fogva jellemzi az egyik, illetve a másik csoport tagjait? - s ennélfogva változhatatlan? S van-e joga egyiknek vagy másiknak, hogy kijelentse: „Nálam az igazság”? Már itt rejlik csirájában a hit abszolút értékének és a megtérés lehetőségének súlyos problémája. A legkényesebb megoldás (amivel csakugyan sokan elodázzák a kérdést) ezt mondogatja: „Csak ízlés és 'temperamentum' dolga az egész. Az ember monistának születik, avagy pluralistának, mint ahogy geológusnak vagy zenésznek készül már születésekor. Semmi ’tárgyilagosat’ nem lehet keresni e két magatartás mögött. Egyszerűen csak ösztönös beá1litottságunk villan elő a két szempont egyike avagy másika iránt, amelyek egyformán megtalálhatók a Világmindenségben.” Én azt gondolom, hogy ez a válasz csak kibúvó.

70

Mert először is: ha valaki csakugyan gondolkodik, belátja, hogy e két álláspont igazában nem egyenértékű. A pluralista álláspont olyan, mint a fixista: e szavak csak űrt, hiányt rejtenek. Alapjában véve a pluralista nem fogad el semmiféle pozitív álláspontot. Éppen csak arról mond le, hogy magyarázatot adjon. Tehát vagy tagadja a pozitívnak bármiféle fe1sőrendűségét a negatív felett; avagy pedig meg kell hajolnia a számunkra kínálkozó egyetlen konstruktív lehetőség előtt: szükségképp úgy kell tekintenem a Világmindenséget, mintha egy volna. De hát kell-e szükségképpiséget emlegetni e kérdésekkel kapcsolatban? S a Világban az Egész jelenléte nem állítja-e elénk valamiféle fénynek közvetlen meglátását? Én azt gondolom, hogy igen. S azt is gondolom, hogy éppen ennek az alapvető intuíciónak értékén nyugszik hitem egész épülete. Mert ha számolok azokkal a tényekkel, amelyek tudatom legmélyén találhatók, hát bizony arra a gondolatra jutok, hogy az Ember - éppen a helyzete következtében, hogy 'benne van a Világban' - sajátos érzékkel rendelkezik s ez többé-kevésbé világosan tárja elé azt az Egészet, amelynek ő egyik része. Igazában nincs mit csodálkoznunk, hogy ilyen 'kozmikus érzékünk' van. Az Ember szexuális lény, tehát megérzi, meglátja a szerelmet. Elemként szerepel a Világban, tehát hogyan ne érezné meg homályosan a Mindenség vonzását? Bizony a vallási, költői, szociális és tudományos Misztika óriási és sokféle formájú területén semmit sem magyarázhatunk meg egy olyan képesség hipotézise nélkül, amellyel szintetikusan reagálunk a dolgok térbeli és időbeni együttesére, hogy ezáltal az Egészet ragadjuk meg a Sokféle mögött. Ha úgy tetszik, hát 'temperamentum' ez is, mert - akárcsak a szellem többi adománya - a kozmikus érzék is nem egyformán élénk és nem egyforma az átható ereje az egyes egyedekben. De lényeges temperamentum, alapvető beállítottság: benne föltétlenül s ugyanúgy fejeződik ki emberi létezésünk struktúrája, akárcsak a továbbélésnek vagy az egyesülésnek vágyában. Föntebb mondottam, hogy két alapvető szellemi kategória van: pluralisták és monisták. Most már finomítanom kell ezt a kifejezést. Lehet, hogy egyik-másik egyénben elsorvadt vagy alszik az 'Egésznek érzéke'. De inkább az Anyag esik ki a tömegvonzás törvénye alól, mintsem hogy egy lélek a Mindenségben-Jelenlétből. A pluralisták is emberek, éppen ezért ők is képesek arra, hogy 'lássanak': észrevehetnék, hogy ők igazában olyan monisták, akik nem tudják, hogy monisták. Később, amikor szellemi fejlődésem logikáját fogom érzékeltetni, rá fogok mutatni, milyen szilárdan biztonságos az emberi vallási eszmevilág, mert tudatosan él az az Egész iránt személyesen átérzett vonzódásban. S ettől az alapvető és hatalmas áramtól fogom várni, hogy végleges irányt szabjon, mert saját gondolataim még haboznak a végleges cél kérdésében. Egyelőre már az is elég, hogy szilárdan látom: az emberek csaknem egyhangúan ismerik el, hogy mekkora értéke van a mélyen átérzett személyes intuíciónak.

71

Rábízom magam az Egy-Világba s a Tévedhetetlen-Világba vetett homályos hitemre. Vezessen oda, ahová akar.

2. Hit a Szellemben Amit jól megfigyelünk, világossá válik. Érzéklésünknek ez az egyetemes törvénye érvényes a kozmikus érzékre is. Csak akkor ébredhetünk az Egésznek tudatára, ha az Egyetemes Valóságnak kezdetben határozatlan vonásai lassacskán alakot öltenek, amint tapogatódzva előretartunk. Azt gondolom; hogy hitem születése eddig a pontig szinte organikus és reflex jelenség volt: mint ahogy szemünk felvillan a fény hatására. Világképem kialakulásában most már megkülönböztetem olyan tényezők szerepét is, amelyek határozottabban függnek össze korommal, neveltetésemmel és személyemmel. Első pontként világosan látom - oly evidensen, hogy egy percig sem ingadozom, - hogy a Világ egysége dinamikus és evolútív természetű. Itt éppen csak magamban is felfedezem azt a tényt, hogy egyénileg én is megkaptam a Tartamot kinyilatkoztató nagy meglátást, amely száz év óta oly gyökerestül módosította az Emberiség Világképét. Azon a Téren kívül, amely lenyűgözte Pascalt, itt van számunkra az Idő: nem skatulyaként szereplő idő, amibe szépen elraktározódnak az évek; hanem szerves idő, amelyet az egész Valóság kibontakozása mér. Valamikor úgy néztük saját magunkat és a körülöttünk levő dolgokat, mint önmagukra zárt 'pontokat'. Ma a létezők úgy tárulnak elénk, mint vég nélküli fonal-nyalábok, amelyek egyetemes folyamatba szövődnek. Hátrafelé minden a Múlt szakadékába merül. Előre pedig minden a Jövő mélysége felé lendül. Története révén minden egyes létező az egész Tartamra kiterjed, az Idő teljes szőttesére. S egy-egy egyed fejlődése (Ontogenezis) éppen csak végtelen kicsinyke eleme annak a Kozmogenezisnek, amely végeredményben a Világmindenség egyediségét és szinte igazi arcát fejezi ki. Ekként tehát az egyetemes Egészet - akárcsak minden egyes elemét - az őt éltető sajátos mozgás határozza meg számomra. De miféle ez a mozgás? Hová sodor bennünket? Ha dönteni akarok, most már itt nyüzsög bennem és felsorakozik sok olyan megsejtés és világos meglátás, amelyet szakmabeli kutatómunkám során gyűjtöttem. S az előbbi kérdésre az Élet történészeként legalább annyira, mint filozófusként - adom a választ, amely szellemem és szívem legmélyéről fakad: „Az egyetemes Egész mozgása a Szellem felé tart”. Szellemi fejlődés. Jól tudom, hogy sok természettudós és fizikus szemében (s talán legnagyobb részük számára) még ellentmondónak, vagy legalábbis

72

tudományellenesnek tűnik e két fogalom összekapcsolása. Mivel az evolucionista kutatómunkának sikerül a felsőbb tudatállapotokat fokról-fokra összekötnie a látszólag élettelen megelőző fokokkal, ezért ugyancsak engedünk annak a materialista illúziónak, hogy 'valóságosabbnak' látjuk az analízis elemeit, mint a szintézis eredményeit. Ezért azt képzeltük, hogy az Idő felfedezése, amely ledöntötte azokat a gátakat, amelyek mögé bújva a statikus szemléletmódú filozófia féltve melengette a 'lelkek' transzcendenciáját, részecskék árjára szedi szét a Szellemet. S ezt szajkóztuk: „Nincs többé szellem! Csakis anyag létezik!” - Meg vagyok győződve, hogy vége, már ennek a hátrafelé-bukásnak és hogy most már ugyanaz az evolucionista áramlat visz. az ellenkező meggyőződés felé: „Nincs többé anyag! Csak szellem létezik!" Az én esetemben ez a ’pálfordulás’ akkor következett be, amikor az ’emberi jelenséget’ tanulmányoztam. - Különös valami: az Ember, minden tudomány központja és megalkotója, az az egyetlen tárgy, amelyet tudományunknak még nem sikerült a Világegyetem egyveretű elgondolásába szőnie. Jós ismerjük csontjaink történetét. De reflexív szellemünk számára még nem találtunk szabályszerű helyet a Természetben. Abban a Kozmoszban, ahol még mechanikus működéseknek és a véletlennek adunk elsőséget, a Gondolat, ez az óriási jelenség, amely forradalmasította a Földet s az egész Világgal felér, még mindig megfejthetetlen rendellenességként szerepel. Az Embernek éppen legemberibb jellegzetességét még manapság is szörnyszülött és kínosan zavaró eredményként kezelik. Hogy kijussak ebből a paradox helyzetből, elhatároztam, hogy megfordítom a probléma elemeit. Ha az Anyagból indulunk ki, akkor megoldhatatlan egyenlet ismeretlenévé válik az Ember. Miért ne állíthatnánk az Embert a Valóság ismert végpontjára? Az Ember kivételnek tűnik. Miért ne tekintenénk őt a Világegyetem kulcsának? Az Ember nem viseli el, hogy mechanikus szemléletű kozmogóniába szorítsák. Hát nem kellene a Szellemből kiindulva felépíteni valamiféle fizikát? - Jómagam megpróbáltam erről az oldalról megközelíteni a problémát. S íme egyszerre szinte lábam elé hullott a legyőzött Valóság titka. Hogy ezt az igen egyszerű, de felszabadító megoldást elérjük, persze túl kell jutnunk a Mennyiség illúzióján: az Ember szánalmasan elveszettnek és nevetségesen esendőnek tűnik az égitestek vég nélkülijében. De vajon nem ugyanaz-e a sorsa a rádiumnak, amely megújította az anyagról alkotott elképzeléseinket? - Túl kell jutnunk a törékenység illúzióján is: az Ember időben legutolsó az állatok között, s látszólag csak rendkívüli körülmények piramisa tartja e nagyvilágban. Csakhogy a Föld egész története nem éppen arról biztosít-e, hogy a Természetben semmi sem halad előre olyan tévedhetetlenül, mint éppen az Élet improbábilis szintézisei ? - Végül nem ijeszthet el az antropomorfizmus vádja: azt szokták mondogatni, hogy az Ember részéről gyerekesen nevetséges és meddő az a vállalkozás, hogy saját magához viszonyítva akarja megoldani a Világ problémáit. De vajon nem tudományos igazság-e az, hogy tapasztalati téren nincs más gondolat, mint csak az Ember Gondolata? Talán a mi hibánk az, hogy egybeesünk a dolgok tengelyével? S vajon lehetne-e egyáltalán

73 másképp, ha már egyszer értelmes lények vagyunk? (Teilhard jegyzete)

Először is a változó tényező puszta felcserélése következtében formát öltött a földi életet teljes egésze. Amíg merőben anatómiai részletek alapján törekszünk elrendezgetni az élőlények tömegét, addig rendetlenül sziporkázik szét ezer különféle irányba. De könnyedén bontja ki ágait, mihelyt egyre nagyobb spontaneitás és folyton növekvő tudat. szüntelen kivirágzását keressük benne; s ekkor a Gondolat megtalál ja természetes helyét ebben a kibontakozásban. Mivel végtelen sok szervesen összefüggő tapogatódzás készíti elő a gondolkodó állatot, már nem fogjuk kivételnek tekinteni a természetben, éppen csak azt a legmagasabb embrionális állomást képviseli, amelyet meg tudunk ismerni a Szellem földi növekedésében. S ezzel az Ember egy csapásra a Világ főtengelyére kerül. Aztán, ha ezt az első megállapítást csaknem szükségszerűen egyetemesítjük, akkor még hatalmasabb távlatok nyílnak. Ha az Ember a Föld kulcspontja, hát akkor maga a Föld miért ne lehetne a Világ kulcsa. Idők során szüntelen 'pszichés' növekedést állapítunk meg a Földön. Vajon ez a nagy szabály nem lehetne-e az a legegyetemesebb meghatározó, amelyet az egész Világmindenségre alkalmazhatunk? Ha az Anyagot akarjuk az Evolúció alapkövévé tenni, elvesztjük magát az Embert; mert rakjuk bár össze az összes létező determinizmust, ezzel a szabadságnak még árnyékát sem tartjuk kezünkben. A Szellem-alapú Evolúció viszont érintetlenül hagy minden fizikai törvényt és közben egyenesen visz el a Gondolathoz; mert rendezetlen elemi szabadságok tömege egyenlő a determinálttal. A Szellem-bázisú evolúciós látás egyszerre fogadja el és menti meg az Embert, meg az Anyagot is. Tehát ezt a megoldást kell választanunk. Amikor ezt a sikeres megoldást megállapítom, számomra végleg teljessé válik valamiféle 'hit a Szellemben'. S ennek főbb lépéseit következőképp fejezhetem ki: a/ A Világ Egysége úgy mutatkozik tapasztalatunk számára, minta kezdetben sokféle (pluralizált) és szinte anyagivá vált (materia1izálódott) Tudat együttes emelkedése - valami egyre inkább szellemi állapot felé. Amikor teljes és szenvedélyes odaadással fogadom el ezt az alapvető tételt, akkor állásfoglalásom gyökerestül szintetikus, mert fokozatos és harmonikus szervezettségnek eredménye, amely mindenre kiterjed, amit csak megismerhetek a Világban. Nincs más formula, amely megfelelőbben foghatná át tapasztalatunk teljes egészét. b/ Az őt meghatározó helyzetéből kifolyólag (ti. hogy az egyetemes Fejlődés végpontján jelenik meg), igen világossá válik annak a Szellemnek sajátos természete, amelyről mi beszélünk: egyáltalán nem jelent valami

74

Anyagtól független és vele hadilábon álló 'lényeget’, sem pedig a testek világában gyökértelenül lebegő és fogolyként vergődő erőt. Az Anyag szót itt közvetlen és konkrét értelemben használom (: a testek világát jelenti), nem pedig bölcseleti (filozófiai vagy misztikus) értelemben, amely a létezőknek szellem-ellenes arcélét emelné ki. (Teilhard jegyzete)

Amit én Szellemnek nevezek, az a következő: ’szintézisnek és szublimálásnak Szelleme’, amelyben fáradságos küszködés során, végtelen sok próbálkozás és kudarc közepette válik központivá az egyetemes Sokfélében szétszórt egységesítő erőnek színe-java. A Szellem az Anyag méhében születik és az Anyag funkciójaként. c) Íme ennek a szemléletmódnak gyakorlati következménye: az élet ködös tájain az Embernek iránytűként szolgál egy abszolút biztos biológiai és erkölcsi szabály: ő is tartson mindig a 'nagyobb tudat felé'. Ha ezt teszi, biztosan együtt halad a Világmindenséggel, s vele is ér célba. Más szavakkal: ítéleteinkben abszolút értékelv legyen a következő: „Akárhogy is, de többet ér a tudatos létezés, mint a kevésbé tudatos”. Számomra ez az elv még a Világ létezésének is alapvető feltétele. S bizony mégis igen sok ember nyíltan vagy rejtetten kétségbe vonja, miközben nem is sejti, hogy tagadása milyen otromba valami. Nem egyszer előfordult, hogy a filozófia vagy a vallás kényesebb modern problémáiról folyó meddő vitában a vitázó fél durván közbevágott : „Egyáltalán nem látom, hogy az emberi létező miért volna a Soksejtűnél abszolút magasabb rendű... Egyébként is a 'Haladás' a népek rákfenéje...” - Eszmecserénk levegőben lógott, ködként párázott gyökeres ostobaság felett. Az én jó emberem - akármily bölcsek bölcse volt is - képtelen volt megérteni, hogy a világon egyetlen igazi valóság van: a növekedés szenvedélyes akarása. Ő még nem tette meg azt az első lépést, amely nélkül logikátlan és érthetetlen marad számára minden további szavam.

3. Hit a Halhatatlanságban Amikor eljutottam oda, hogy hittem a világ szellemi Evolúciójában, engem is (mint - gondolom - már sok más embert) megkörnyékezett a kísértés: „Elég már. Megállhatunk”. Van-e szükség még arra is, hogy túl menjünk ezen a reményteli látáson, a létezés erkölcsi magatartását alapozzuk meg, igazoljuk és tegyük tisztává az életet? - Pedig közben, ahogy elámulva és egész énemben együtt rezdülve néztem a Mindenséget, megint csak azt éreztem, hogy hitem kibontakozása tovább folytatódik. S felismertem, hogy még mit sem ér a Szenem felfedezése önmagamban és körülöttem, ha egyszer ez a Szellem nem halhatatlan. A halhatatlanság . . . Igen általános jelentést adok ennek a szónak: visszafordíthatatlanság. Azt gondolom, hogy az egyetemes haladás minden eszméjével sajátos jellemzőként, vagy szükséges kiegészítőként társul a visszafordíthatatlanság.

75

Már éppen a Szellem struktúrája sugallja azt az első gondolatot, hogy a Világmindenség - a maga együttes egészében - sohasem állhat meg, nem is visszakozhat abban a mozgásban, amely egyre több szabadság és folyton nagyobb tudat felé sodorja. A Szellem lényegesen olyan fizikai nagyságrend, amely szüntelenül növekszik, hiszen nem szabhatunk fogható határt a megismerés és a szeretet elmélyülésének. De ha megállás nélkül növekedhet, vajon ez a tény nem azt jelzi-e már, hogy csakugyan fog is növekedni abban a Világegyetemben, amelynek alapvető törvénye így fogalmazható meg: minden, ami lehetséges, meg is valósul. Valóban, akármilyen mélyre fúr is le tapasztalatunk és kísérleti kutatómunkánk, mindig azt látjuk, hogy a Tudat növekszik, végig az idő korszakain át. Azt persze vég nélkül vitathatjuk, vajon az emberi értelem egyéni tökéletessége növekedhet-e még a Történelem folyamán. De valami máris kétségtelen: az elmúlt két évszázad rövid időszakában lenyűgöző mértékben gyarapodtak a szellem kollektív erői. Körü1öttünk minden ember közelebb jut az összes többihez s az Emberiségben minden arra készül, hogy sürgősen alkosson egyetlen egészet. Nem kell elhagynunk a tények talaját s ma bizony elmondhatjuk, hogy körülöttünk az egész Világot két együttdolgozó és egyformán visszafordíthatatlan áramlás ragadja tova, de ellentétes irányban: az Entrópia és az Élet. Az Élet (a maga egészében nézve) képtelen hátrálni. Már ez is szilárd támaszpont, hogy higgyünk a Szellemben és a Szellem hódításainak romolhatatlanságában. Egy ilyenfajta. bizonyítás ellen mindig azt lehet felhozni, hogy tapasztalati síkon mozog s végeredményben a Mindenségnek csak határolt területére és fázisára korlátoz6dik. A 'Hathatatlanságot' megfelelőbb volna közvetlenül összekapcsolni a kozmikus Evolúciónak valamelyik lényeges tulajdonságával. Lehetséges-e ez? Én azt gondolom, hogy igen s magam használatára már rég megtaláltam ennek a problémának megoldását a 'Tevékenység' elemzésével. A cselekvés (vagyis ha arra fordítjuk akaraterőnket, hogy valami előbbre jutást valósítsunk meg) olyan egyszerű dolognak tűnik, hogy.- azt hisszük - nem is kell magyarázni. Pedig igazában ezzel az elemi működéssel is úgy vagyunk, mint a külső érzékléssel: a 'józan hétköznapi ész' szerint közvetlenül érthető a látás, értés, érzéklés aktusa; valójában viszont csak a Kritika óriási erőfeszítései igazolhatták ezeket az aktusainkat, s ennek eredménye az lett (föntebb már mondottuk), hogy mindegyikünk külön-külön és együtt is csak egyetlen egészet alkot a Világmindenség egészével. Ugyanígy van a Tevékenység kérdésében is. Világos, hogy cselekszünk. De a Valóságnak milyen strukturális sajátságokkal kell rendelkeznie, hogy ez az akarati mozgás létrejöhessen ? S a Világnak milyen feltételeket kell teljesítenie, hogy működhessék benne az öntudatos szabadság? A Cselekvés problémájára Blondellel és Le Royval ezt válaszolom :

76

"Hogy mozgásba jöjjön az a látszólag oly parányi valami - az emberi aktivitás, - ahhoz nem kevesebb kell, mint romolhatatlan eredmény vonzása. Csakis halhatatlan hódítás reménye indíthat minket útra". S azonnal le is vonom a következtetést: 'Tehát Halhatatlan van előttünk'. Vizsgáljuk csak meg ennek az ésszerű következtetésnek fő tételét és logikai összekötő kapcsát. Először a fő tételt. Számomra a fő tétel elemi lélektani tényt alkot, még ha a belső látásnak bizonyos pallérozottsága kell is a megértéséhez. Jómagam világosan látom. Amikor valódi tevékenységről van szó, vagyis ha az ember valamit a saját életéből áldoz fel, én azzal a belső meggyőződéssel vetem magam a tettbe, amit már az öreg Tukididesz is észrevett: „Örökre szóló művet alkotok”. Persze nem az a hiú vágy hajt, hogy nevemet akarom megörökíteni az utókor számára. De valami mélyből fakadó öszt6nös érzés azt súgja nekem, hogy egyetlen megkívánható boldogságom az lehet, hogy atomnyi mértékben közreműködöm a Világ végleges felépítésében; s hogy végeredményben semmi más nem képes lekötni érdeklődésemet. Felcsiholni - vagy finom lényegében szublimálni valami végtelen parányi abszolútot. Mindörökre felszabadítani egy kevéske létet. Minden más csak szánalmas hiúság. Már igen sokszor előfordult, hogy kétségbe vonták benső tanúbizonyságom értékét. Nem egy barátom kijelentette, hogy ő bizony nem érez semmi hasonlót. Ezt mondták: „Ugyan kérlek, temperamentum kérdése az egész. Neked igényed a filozofálás. De mire jó sokat okoskodni, töprengeni hajlamaink felett? Mi egyszerűen azért dolgozunk, kutatunk, mert tetszik nekünk mindez, mint ahogy jól esik lehajtani egy pohár bort. . .” - Én pedig - mert tökéletesen biztos vagyok, hogy lelkem mélyén valami lényegesen emberi, tehát egyetemes hangot hallottam, - így válaszolok nekik: „Nem ástok le szívetek és agyatok mélyére. S persze ezért még csak szunyókál bennetek a 'kozmikus Érzék' és a Hit a Világban. Igen, vonz és ki is elégít benneteket a harc és a hódítás. De vajon nem veszitek-e észre azt is, hogy éppen az a szenvedély elégíti ki bennetek az erőfeszítés vágyát, hogy 'valami véglegesen előrejutott'? S akkor is dolgoznátok-e, ha valamikor (akármily messzi jövőben) semmi, de semmi nem maradhat meg munkátokból senki számára sem ? Most még szentimentális és törékeny az élet-vágyatok. Fura alaknak néztek engem, mert elemezni igyekszem életkedvemet és a Világ valamelyik szerkezeti vonásához akarom kötni. De bizony mondom nektek, hogy mielőtt holnap elindulunk arra a nagy kalandra, amiből majd a végleges beteljesedésnek kell fakadnia, arra lesz szükség, hogy az egész emberiség magába mélyedjen és istenigazában megvizsgálja: mit is ér az őt előrehajtó nagy lendület... S csakugyan megéri-e a fáradságot a magunkba-merülés, sőt még az is, hogy szenvedélyesen

77

nekifekszünk a Világ továbbvitelének?... Minél inkább emberi az Ember, annál inkább csakis annak adhatja szívét, amit szeret. Végeredményben pedig csak a romolhatatlant szereti... Akármennyire tágítják is ki a Haladás határait és idejét, ígérhettek még száz és száz millió évet a Föld fejlődéséhez..., de ha az válik bizonyossá, hogy ennek az időnek végpontján a tudatnak teljes zéróra kell semmisülnie és sehol sem marad meg belőle titokzatos színe-java, akkor bizony mondom - le fogjuk tenni munkaeszközeinket s kikiáltjuk a sztrájkot. A teljes halál látványa... (sokat kell eszmélődni e szó felett, hogy felmérni tudjuk: micsoda romboló hatalma van lelkünkre)…, ismétlem: ha tudatosítanánk magunkban a totális megsemmisülés perspektíváját, azonnal kiapasztaná bennünk a tettvágy minden forrását. Nézzetek csak körül: mint növekszik azok száma, akiknek lelkük mélyén ásít a senyvedt unalom, vagy akik öngyilkosok lesznek, mert el akarnak szökni az élet elől... Közel van az az idő, amikor az Emberiség észreveszi, hogy biológiailag jutott arra a pontra, ahol választania kell - öngyilkosság avagy imádás között, mert olyan helyet foglal el a kozmikus Evolúcióban, hogy képes már felfedezésre és kritikára is”. De, ha gondolatsorom fő tétele helyes, vagyis ha nem képzelgés, hanem belső szükségesség miatt csakis Halhatatlan irányába mozoghat a ’reflexív Élet', hát akkor - azon a fokon, ahová eljutott hitem fejlődése, jogosan jutok arra a következtetésre, amit megtettem: 'Tehát létezik a Halhatatlan'. S bizony, ha a Világ a maga egészében valamiképpen tévedhetetlen (első fázis); és ha egyébként a Szellem felé tart (második fázis): akkor arra is képesnek kell lennie, hogy megadja nekünk azt, ami elengedhetetlenül szükséges egy ekkora mozgás folytatásához, vagyis a határtalanul elénk táruló horizontot. E nélkül képtelen volna táplálni azt a fejlődést, amit életre keltett; s ezért abban a lehetetlen helyzetben volna, hogy undorba kellene fulladnia, valahányszor csak férfikorára ér el benne a megszületett öntudat. Szememben végül is így foszlik ködbe az Anyag délibábja. Én is - talán bárkinél inkább - kezdetben titokban a testek tömegébe állítottam a Világegyetem szilárdságának egyensúlypontját és elvi alapját. De aztán a tények nyomására lassacskán átbillent az érték-rangsor. A Világ nem 'lentről', hanem 'föntről' kapja szilárdságát. Látszólag talán semmi sem annyira törékeny, mint az Élet által fokozatosan felépülő szintézisek. S mégis éppen e finoman érzékeny szerkezetek irányába jut előre az Evolúció, hogy aztán többé már sohase hátráljon. S amikor majd minden központosulttá szerveződik vagy szertefoszlik, akkor már csak a Szellem fog megmaradni.

78

4. Hit a Személyiségben Tehát a Világba vetett kezdeti hitem fokról-fokra ellenállhatatlanul változott a Világ növekvő és romolhatatlan szellemiségének hitévé. Ez a szemléletmód igazában ugyanaz, mint amelyhez többé-kevésbé csatlakozik a 'monista' típusú emberek nagy része. Mert bizony másképp nehéz volna megtartani 'az emberi jelenséget'. De hát milyen formában kell elképzelnünk az egyetemes Evolúció halhatatlan végpontját? E kérdésre a különböző hitrendszerek különféle választ adnak. Kérdezzétek csak meg a 'monistát' (nem hegeli értelemben, hanem a 'pluralista' ellentéteként), hogyan képzeli el ő a Mindenség végső 'Szellemét. Tíz közül kilenc ezt fogja válaszolni: „Óriási személytelen hatalom, amelyben el fog merülni a mi személyes létünk”. Nos hát én itt homlokegyenest ellenkező álláspontot szándékszom bemutatni és megvédeni. Ez pedig a következő: ha előttünk visszafordíthatatlanul az Élet vár reánk, akkor ennek az Élőnek valami olyan Személyesben kell elérnie a csúcsát, amelyben mi is ’magas fokú személyiségre' jutunk (szür-perszonalizálódunk). Hitem kifejtésében miként igazolhatom ezt az új állomást? Itt is egészen egyszerűen azáltal, hogy hallgatok a Valóság sugallatára. Mert ez a Valóság mutat nekem valamit; ha teljes egészében véges-végig összhangba jut. Igen \elterjedt az a vélekedés, hogy a Minden még szellemi formára alapozva sem lehet más, mint csak személytelen. Persze ez az elképzelés térbeli illúzióból származik. Köröttünk a 'személyes' mindig 'elem' (egy-egy monád); a Világ viszont főleg szétáradó tevékenység-formákkal mutatkozik tapasztalatunk számára. Ebből ered. az a nyakas elképzelés, hogy a személy 'a partikuláris létformának, mint ilyennek' kizárólagos tulajdonsága; és hogy ezért a személyinek abban a mértékben kell csökkennie, ahogy a teljes egységesítés előrehalad. Csakhogy ez a vélekedés nem állja ki a reflexió próbáját, ha arról a szemléleti pontról vizsgáljuk, ahová eljutottam hitem kibontakozásában. A Világ Szelleme nem árként, nem éterként vagy energiaként született meg bennem. Tökéletesen különbözik ezektől a ködös anyagi dolgoktól. A Szellem: fokozatos tudatosulás, amelyben az Élet számtalan szerzeményének lényege csoportosul és szerveződik. Föntebb mondottam, hogy a Szellem szintetikus lényegű és magasabb tudatfokra emel (szublimál). Tehát minek analógiájára képzelhetjük el? Talán úgy, hogy feladjuk egyéni reflexiós és érzelmi Központunkat? Egyáltalán nem. Éppen ezzel ellenkezőleg: egyre szorosabbra fogva Központunkat és folyton túl még saját Központunkon is. A 'személyivé vált' létezés, amely minket emberekké tesz, az a legmagasabb állapot, amelyben megragadhatjuk a Világ szövetanyagát. S amikor ez a szubsztancia

79

eljut beteljesedéséhez, akkor - legelső fokon még mindig meg kell lennie benne annak, ami bennünk a legértékesebb tökéletesség. Ezért csakis 'szupertudatos', azaz 'magas fokon személyes' lehet. Megütköztök talán a személyi Világegyetem gondolatára? E két fogalom összeházasítását szörnyszülöttnek gondoljátok? Ha igen, akkor ezt kell válaszolnom: ez megint a térbeli illúzióból származik. Most már ne a külső és anyagi szférájának oldaláról nézzétek a Kozmoszt! Forduljatok a felé a pont felé, ahol összekapcsolódnak a sugarak! Egységbe foglalva, ott is megvan a Minden; s egyetlen pontba fogva ragadhat játok meg teljes egészében. Jómagam képtelen vagyok elképzelni egy olyan Szellem-felé-Fejlődést, amely ne végződnék legfelső Személyiségben. A Kozmosz összpontosul s éppen ezért nem fulladhat Valamibe. Valakiben kell végződnie, mint ahogy ez történik már részleges és elemi fokon az Ember esetében is. Ekkor viszont felmerül egy kiegészítő kérdés: mi marad meg külön-külön mindegyikünkből abban a végső Tudatban, amelyet a Világmindenség fog megalkotni saját magáról? Engem igazában igen keveset izgat magának a személyes végleges életnek problémája. Hiszen, ha Halhatatlanba lesz összegyűjtve életem gyümölcse, akkor mit számít az, hogy jómagam egoista módra tudatosan élvezzem? Komolyan mondom: nemigen érdekel a saját személyes boldogságom; eléggé boldogít már az is, hogy személyiségem színe-java mindörökre eljut valami nálam szebb és nagyobb valóságba. Csakhogy pontosan ezen a ponton, a végleges élet iránt érzett közömbösségem kellős közepén, villan fel ennek a halhatatlanságnak szükségessége. Imént ezt mondtam: énem színe-java... De hát mi ez az értékes valami, amit a Minden leszüretelni készül bennem? Talán egy gondolat, amely fejemben megfogant? Vagy egy szó, amelyet ajkam kimondott valaha? Vagy fénysugár, amelyet kisugároztam? ... Világos, hogy ez mind nem elég! Tételezzük fel, hogy ama ritka emberek közé tartozom, akiknek nyoma nem tűnik el úgy, mint a barázda, amelyet a hajó vágott a tengeren. Fogadjuk el és tágítsuk igen-igen messzire azt az igen valódi, részleges és mérleggel nem mérhető hatást, amelyet mindenegyes élőlény sugároz az egész Világmindenségre, pedig nem is sejti, hogy ilyen hatása van. Ugyan mit képvisel energiámnak ez a felhasznált töredéke ahhoz a szellemi és érzelmi központhoz képest, amelyet 'lelkem' alkot? Igen, életem alkotása olyan valami, ami belőlem átjut mindenkibe. De mennyivel inkább olyan valami, aminek révén közölhetetlent, egyetlent alkotok önmagam legmélyén. Éppen személyiségem az igazi kincsem, vagyis a megismerésnek és a szeretetnek az a központja, sajátos fészke, amelynek kibontakoztatásából áll egész életem. Íme tehát az egyetlen érték, aminek 'súlya' és megőrzése egyedül érdekelheti és

80

igazolhatja erőfeszítésemet. S következésképp: ez az én egész lényemnek legfőbb alkotója, amely feltétlenül odatalál abba a Központba, ahová összefut a Világmindenség minden finommá érett gazdagsága. Csakhogy miként történhet meg énemnek ilyen 'Másba-eljutása' , amit egyszerre megkövetel cselekvésem igénye és a Világmindenség sikere is? Levessem talán magamról azt, ami' 'én' vagyok, hogy 'Neki' adjam át? Néha szinte azt képzeljük, hogy lehetséges ez a gesztus. Pedig micsoda képzelgés volna ezt gondolni! Gondolkozzunk csak egy kicsit és azonnal belátjuk, hogy személyi tulajdonságaink nem jelentenek olyan fáklyát, amitől - másnak kezébe adva - elszakadhatnánk. Talán azt képzeltük, hogy levethetjük, akárcsak a kabátot, amelyet másnak adunk... Csakhogy személyi tulajdonságaink pontosan egybeesnek lényünk legbensejével s szálait éppen az a tudatunk szőtte, amelyet róluk magunknak megalkotunk. Nem kisebb valaminek kell megmaradnia az egyetemes beteljesedéskor, mint személyi központjaink tulajdonságainak, vagyis éppen személyes központunknak; pontosan annak, ami révén gondolatunk önmagára reflektál. Tehát az a Valóság, amelyben csúcsát éri el a Mindenség, csak azáltal képes - belőlünk kiindulva - kibontakozni, hogy minket megtart: a legfelső Személyiségben. Vagyis csakis személyesen lehetünk halhatatlanok. Talán csodálkoztok ezen a szemléletmódon ? De ez csak azért lehet, mert a materialista illúzió sokféle formája közül valamelyik még lépre csal benneteket, mint ahogy zátonyra futtatta a különféle panteizmusok nagy részét is. Ennek a fejezetnek elején mondottam már, hogy a nagy Egészet ellenállhatatlanul képzeljük olyan mérhetetlen tengernek, amelyben eltűnnek az egyéni létezés hálócskái: ebben az Óceánban feloldódnak a só-szemecskék; ez a Tűz légbe foszlatja a szalmaszálakat... Tehát vele egyesülni annyit jelent, hogy eltűnünk. - Csakhogy - szeretném odakiáltani minden Embernek - éppen ez a képsorozat hamis és homlokegyenest ellenkezik mindazzal, ami napnál világosabban szemem elé tárult hitem ébredése során. Nem, a Minden nem az a szétfolyó és szétolvasztó óriási valami, amiben arcát meglátni akarjátok. Igazában Központ ő, akárcsak mi magunk is: a központ tulajdonságaival rendelkezik. Nos hát milyen módon alakulhat ki és gyarapodhat egy központ? Talán azáltal, hogy szétszedi azokat az alsóbbrendű központokat amelyek az ő hatáskörébe kerülnek? Persze hogy nem! De felerősíti őket saját képére és hasonlatosságára. Vagy ami ugyanazt jelenti: az igazi egyesülés (a lelki vagy szintetizáló egyesülés) differenciálja azokat az elemeket, amelyeket egymáshoz közel hoz. Ez nem valami paradoxon, hanem minden tapasztalati valóságnak törvénye. Ha két ember szereti egymást, vajon nem akkor legélénkebb mindegyikük tudata a másikról, amikor egyik a másikba merül?

Az ő 'feloldási módszere' pedig éppen az, hogy még jobban egyesít. Az emberi monád úgy 'olvad' a Mindenségbe, hogy magas fokon válik személyessé (szuper-perszonalizálódik).

81

Itt végződik és éri el csúcsát hitem egyéni kibontakozása: olyan ponton, amelyhez még akkor is sziklaszilárdan ragaszkodom, ha talán el is veszteném bizalmamat minden kinyilatkoztatott vallásban. A Világba vetett kezdeti hitem állomásról-állomásra öltött formát. Ami először csak az egyetemes egység homályos intuíciója volt, valami Jelenlétnek ésszerű és határozott megérzésévé alakult. Most már tudom, hogy a Világhoz tartozom és belé térek majd vissza nemcsak testem porával, hanem gondolatom és szívem minden kivirágzott erejével. Szerethetem ezt a Világot. S mivel most számomra a Kozmoszban már a Személyesnek és a személyi kapcsolatoknak magasabb szférája rajzolódik ki, ezért azt is kezdem sejteni, hogy értelmes természetű vonzások és irányok vehetnek körül és szólhatnak hozzám. A Nagy Jelenlét sohasem néma.

Második rész A Vallások egybefonódása 1. A Vallás mint jelenség, és egy vallás kiválasztása Imént felismertük, hogy a Világegyetem egyesítő és összpontosuló struktúrájú. Ebből az következik, hogy az a fejlődési vonal amelyet hitem követett életem egyéni utain, nem lehet elszigetelt szál az emberi gondolat kifejlődésében. Ha igaz az, hogy a Minden nyilatkozik meg minden egyes elemének, hogy húzza magához, - és ha igaz az is, hogy minden öntudatos cselekvés szerves szükségét érzi, hogy igazolja maga számára erőfeszítése értékét, - akkor az én hitem megszületése éppen csak parányi eleme egy sokkal hatalmasabb, sokkal biztosabb és minden emberben közös folyamatnak. S íme így, növekedésem logikája révén kezdek kiemelkedni egyéni szempontom fölé, szembenézek az Emberiség egyetemes vallási tapasztalatával, hogy belemerüljek én is. Jól tudom, hogy sok emberi szellem, aki pedig érzékeny az Isteninek megtapasztalására, viszolyog attól, hogy megtegye ezt a lépést, vagyis hogy valamelyik hit külső erejéhez csatlakozzék. Azt gondolják, vagy könnyen azt hiszik, még a legintelligensebbek is, hogy a Vallás kifejezetten személyi ügy. Szavaim mögött én már elítéltem ezt az individualista hetvenkedést, mert a

82

Világba vetett hitem evolucionista és ugyanakkor spiritualista látásmódhoz vezetett. Szerintem az egységes egészként vizsgált jelenség nem kisebb valami, mint a fejlődő kollektív emberi tudatnak és tevékenységnek reakciója a Világmindenségre - mint Univerzumra. Tehát igen téves álláspont az, ha valaki a Vallást olyan kezdetleges és átmeneti állomásnak tekinti, amelyen az Emberiség a gyerekkorában ment át. Minél emberibb lesz az Ember, annál inkább szükségét érzi, hogy valakit imádhasson és tudjon is imádni. A vallási jelenség az 'emberivé válásnak' (a 'hominizáci6nak') csak egyik arculata. S ezért visszafordíthatatlan kozmikus nagyságrend. (Teilhard)

A vallási jelenség szociális fokon fejezi ki azt a Mindenhez kötődő szenvedélyes hitet, amelyet - úgy gondolom magamban felismertem. Mi mást jelent ez, ha nem éppen azt, hogy a vallási jelenségnek csakis a földi gondolat teljes egésze lehet az alanya? A Földnek szüksége van arra, hogy Istent bontakoztasson ki maga számára; s mivel a Vallás ebből az igényből született, ezért nem az egyedi emberre vonatkozik és nemcsak reá korlátozódik, hanem kiterjed az egész Emberiségre. Benne is, akárcsak a Tudományban, rengeteg sok emberi keresés és kutatás halmozódik föl, helyesbíti egymást s lassacskán tévedhetetlenül szerveződik eggyé. Tehát hogy a csudába bújhatnék ki az alól, hogy én is hozzá csatlakozzam? Vagy másutt hol találhatnék megerősítést és folytatást arra a személyi fejlődésemre, amely titokzatos módon juttatott egy imádásra méltó - de még szótlan - Jelenlét lábához. Hitemért folytatott erőfeszítésem csakis úgy fejeződhet be, ha egyetemes emberi tapasztalatba kapcsolódik, s abban folytatódik. Tehát ingadozás nélkül kell a Vallások óriási folyamába merülnöm, ahová eljuttatott lelki kutatómunkám fonala. De lámcsak: körülöttem mily zavarosak a habok, rengeteg különféle irányban kavarognak. Minden oldalról isteni kinyilatkoztatás nevében hívogatnak. E látszólag ellentétes áramlatok között melyiknek adjam át magam, hogy a hullámok egészen az Óceánig vigyenek? A régi hitvédelemben a vallás megválasztását főleg a csoda számbavétele vezérelte. A tan számára az a kiváltság biztosította az isteni eredetet, hogy fel tud mutatni egy egész sor olyan képességet, „amely túlszárnyalja a természet erőit”. A Teremtőn kívül senki más nem használhatja ezt a hitelesítő pecsétet. S ha aztán egyszer csodának nyilvánítottak valamit, az embereknek - egy igen egyszerű szillogizmus alapján - egyszerűen csak el kellett fogadniok azokat az útmutatásokat, amelyeket a csodatevő adott, akármily vonzó hatásúak vagy visszataszítóak voltak is egyébként ezek az irányt szabó üzenetek. Azt persze eleve feltételezték, hogy Isten szava csak megfelelhet teremtménye eszének és szívének. De eléggé háttérben maradt, hogy vajon csakugyan van-e összhang vágyaink és a Kinyilatkoztatás között, vagy hogy mi lehet ennek a harmóniának szerepe. Magam részéről minden nehézség nélkül el tudom fogadni a csodát, föltéve hogy nem ellenkezik azokkal az egyre nagyobb számú és pontos

83

szabályokkal, amelyeket a Világ természetes fejlődésében felfedezünk. A valódi helyzet az, hogy ha úgy vizsgáljuk a csodákat (még az evangéliumi csodákat is), ahogyan gyakran elénk tárják őket, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem annyira a csodák miatt hiszek, hanem éppen az olyan csodák ellenére, amelyeket nekünk lefestenek. S meg is vagyok győződve, hogy a keresztények jó része - bár nem vallja be - hasonlóképp gondolkodik.

Ez egyébként az Egyház hivatalos álláspontja is. Sőt továbbmegyek: mivel én meg vagyok győződve, hogy az Anyag determinizmusa csak a Szellemet még most is megkötő szolgaságot jelenti, nem tudom megérteni, hogy a Szellemivé válás főtengelye körül - amit 'az igaz vallás' képvisel, - nem tapasztaljuk (és a többi vallásnál nagyobb számban), hogy fokozatosan fölszabadulunk a testtől. Emberi képességeink határai fokozatosan tolódnak fölfelé; ez az áthelyeződés számomra annyit jelent, hogy az Evolúció természetes jellegzetessége szakítás nélkül folytatódik; s én éppen ezért nem látok ebben éles vágást, amely megfelelne egy olyan hasadásnak, amit már Isten keze hajtana végre a jelenségek varratlan fátylán. A csoda - ha helyesen értelmezzük - számomra is az igazság kritériuma, de csak alárendelt és másodlagos ismérve. Szememben csak egyetlen döntő érv létezik, amely egy vallás elfogadására késztethet; s ez végeredményben nem lehet más (ez következik elmélkedésem első részéből), mint csakis az a felsőrendű összhang, amely megtalálható az illető vallás és az én egyéni hitvallásom között, amelyhez hitem természetes fejlődése juttatott el. Ismétlem: ennek a kérdésnek pontjai a következők: hiszek a Világ egységében; hiszek a Szellem létezésében; hiszek a Szellem halhatatlanságában, amely a Világ szintéziséből születik. Ez a hármas Hit pedig az egyetemes összpontosulás személyes és személyivé-alakító központjának imádásában foglalható össze. Lássuk tehát, melyik folyam árjába kell vetnem magamat, hogy ezek a vágyaim a legkedvezőbb fogadtatásra találjanak, legmegfelelőbb módon legyenek helyesen átformálva és leginkább gyarapodhassanak. Számomra ebből áll a Vallások mérlegelése.

2. A vallások értékelése Inkább a hívek elégedetlensége, semmint új eszmény születése, a különféle vallási ágakon belül néhány, felszínen burjánzó hajtást hozott létre. A 'modern' szellem ennek ellenére is alaposan leegyszerűsíti a Vallások bonyolult együttesét. Legalábbis én erre a következtetésre jutok, ha megfigyelem őket. S. mivel ezekben az elmélkedéseimben kifejezetten csak magamról beszélek, azt mondhatom, hogy véleményem szerint - első tekintetre - három típusra vezethetem vissza a lehetséges hit-fajtákat: a keleti vallások csoportja, a

84

humanitárius színezetű új-panteizmusok és a Kereszténység. Íme ezek között az irányok közt ingadozhatnék, ha (tételezzük fel, fikcióként) abban a helyzetben volnék, hogy, még, csakugyan vallást kellene választanom magamnak. Az Izlám híveinek nagy a száma, állandóan terjed is (de - jegyezzük meg ezt is:az Emberiség kevésbé fejlett rétegeiben). Itt mégsem foglalkozom vele, mert véleményem szerint nem hoz sajátos megoldást a vallás modern problémájára (legalábbis eredeti formájában).

a/ A keleti vallásoknak (mondjuk: a buddhizmusnak, s ezzel az egyszerűsítéssel határozottan rögzítjük gondolatainkat) igéző hatása abból áll, hogy magas fokon univerzalisták és kozmikusak. A Mindennek megérzése - ami minden misztikának éltető ereje - talán sehol másutt nem áradt akkora bőséggel, mint az Indus síkságain. Ha valamikor megírják majd a vallások szintetikus történetét, ide kell helyeznünk a panteizmus születését, néhány századdal Krisztus elé. S amikor fokozódik egy új kinyilatkoztatás reménye, akkor szintén e pont felé fordul manapság a modern Európa szeme. Elmondottam már, hogy egyéni hitemet a Világ szeretete irányította; ezért voltam igen érzékeny a keleti hatásokra. S tökéletesen tudatában is vagyok, hogy hatása alatt álltam - egészen addig a napig, amikor észrevettem, hogy Kelet és én különböző dolgokat értünk ugyanazon szavak mögött. A hindu bölcs számára a Szellem azt az egyveretű egységet jelenti, amiben olyan módon veszti el magát a lelkileg tökéletes ember, hogy megöl minden egyéni árnyalatot és gazdagító vonást. Kutatómunka, személyivé-alakulás, földi haladás: ő-számára ezek mind a lélek rákfenéi. Az Anyag: halott teher és csak illúzió. Számomra viszont - mondtam már - a Szellem az a szintetikus egység, amelyben beteljesedik a szent, amikor legvégső fokára emeli természetének sokféle vonását és erőforrásait. Tudni és erővel rendelkezni: íme ez az egyetlen út visz fölszabaduláshoz. Az Anyag telve van csodálatos képességekkel. Tehát a Kelet elbűvöl engem, mert hisz a Világegyetem végső egységében. De az is tény, hogy Kelet és én ellentétes módon fogjuk fel a Totalitás és a Totalitás elemei között lehetséges átmeneti viszonyokat. Kelet számára az Egy a Sokfélének megszüntetéséből villan elő. Számomra viszont a Sokfélének központosításából születik meg. Ugyanolyan monista színek alatt igazában két különböző erkölcstan, két metafizika és két misztika áll szemben egymással. Egészen világos, hogy itt a keleti vallásokat abban az értelemben tekintem, amint elvileg léteznek, vagy is a Szellemről alkotott alapvető felfogásuk szerint; nem pedig amivé gyakorlatilag alakulnak az új-buddhista vallásokban, amikor nyugati típusú misztika felé tartanak.

Ha észrevesszük a kétértelműséget, ez máris elég, hogy a modern Ember, aki mindenekelőtt nagyon szereti vallásilag hitelesíteni hódító fejlődését, elundorodjék a keleti vallásoktól, amelyek logikusan juttatnak passzív lemondáshoz. Számomra mindenesetre azonnal megszűnt minden vonzóerejük, amikor felfedeztem, hogy a keleti vallások sodra ide juttat. Annak az Istennek, akit én keresek, az emberi tevékenység Megváltójaként kell bennem meg-

85

nyilatkoznia. Azt képzeltem, hogy Keleten fogom észrevenni Őt. De inkább talán a látóhatár másik végén vár reám, azokban a régiókban, amelyek minap nyíltak meg az emberi misztika számára a 'Nyugat útján'? b) Tehát félretettem a tiszteletre méltó ázsiai kozmogóniákat. A humanitárius beállítottságú panteizmusok abban különböznek tőlük, hogy szerte a világon egészen újfajta fiatal vallást ajánlanak. Kevéssé vagy egyáltalán nem rendelkeznek törvénykönyvekkel (kivéve a Marxizmust). Látszólag Isten nélküli vallás. Kinyilatkoztatása nincs. De szoros értelemben vett Vallás mégis, ha ez a szó azt jelenti, hogy ragályszerűen hódító bizalommal hiszünk egy olyan Eszményben, amiért készek vagyunk életünket is odaadni. Kortársain között gyorsan növekszik azok száma, akik - bár részletkérdésekben igen-igen különböznek egymástól, - de már egyetértenek annak felismerésében, hogy az emberi létezés legfőbb értéke nem más, mint hogy szívvel-lélekkel az egyetemes Haladásnak szenteljük életünket. Ezt az egyetemes Haladást pedig az Emberiség kézzelfogható fejlődése fejezi ki. A Világ igen régóta nem látott ekkora hatású 'pálfordulást' : egy évszázad óta szemünk láttára születik és világszerte alakul egy új Vallás: a Fejlődés Vallása. Formái igen változatosak: kommunista vagy nacionalista; tudományos vagy politikai; egyéni vagy kollektív. Íme ezzel a második szellemi áramlattal is össze kell mérnem hitemet. Fentebb már mondottam, hogy természetem alapján és munkaköröm következtében túlságosan is a Világ gyermeke vagyok, otthonosan érzem hát magam egy olyan templomban, amelyet a Föld dicsőségére építettek. S igazában mi mást is jelenthetne az a 'kozmikus érzék', amelyből hitemnek egész szervezete kicsírázik: éppen azt jelenti, hogy hiszek abban a Világmindenségben, amely a modern panteizmusokat élteti. - Kelettől azért fordultam el, mert - egészen logikusan - talpalatnyi helyet és fikarcnyi értéket sem hagy meg a természet fejlődő lépéseinek. Itt pedig, a modern panteizmusokban, szinte abszolút fokra magasztosítva látom a nagyobb tudat genezisét, s a belőle fakadó lényeges jellemvonások egész hadát: az alkotás és a kutatómunka dicsőítését. Itt arra serkentenek, hogy határtalanul dolgozzak az idő és a tér meghódításáért. Érzem, hogy itt van az a természetes belső erőtér, amelyben feladatom a kibontakozás és a fejlődés. Másképpen hogyan magyaráznám azt a tényt, hogy mindig közvetlen szimpátiát és mélyre nyúló megegyezést tapasztaltam köztem és a Föld leghaladóbb szolgái között? Tehát álmodozásaim közben sokszor szívesen kalandoztam nyomaikon, kíváncsian kutatva, vajon meddig eshetnek egybe útjaink. Nos hát: kevéske idő után minden esetben lehangoltan állapítottam meg csalódásomat. Mert hát a jó nekilendülés után szinte azonnal megtorpannak a Haladás imádói s nem akarnak vagy nem képesek túljutni az én egyéni hitem második szintjén. Csakugyan a Szellem (az igazi szublimáló és szintetizáló Szellem) irányába

86

indulnak, de ugyanakkor hallani sem akarnak annak felkutatásáról, hogy vajon ez a Szellem halhatatlan és személyes valóságként nyilatkozik meg előttünk. Pedig hát éppen ezzel alapoznák meg és tennék jogossá azt a nagy odaadást, ahogy önmaguk föláldozásával is körülveszik ezt a Szellemet. Ez a két tulajdonság - szerintem - szükséges az emberi tevékenység igazolásához; s ők mégis legtöbbször tagadják vagy legalábbis e két értéken kívül akarják fölépíteni vallásuk szerkezetét. S emiatt igen gyorsan alakul ki a bizonytalanság, befejezetlenség, 'fulladás' érzése. A hindu vallások szakadékként hatottak rám, amelybe az ember beleveti magát, hogy megragadja a nap tükrözését. A mai humanitárius panteisták világában pedig alacsonyra szabott égbolt alatt fulladozom. c) Tehát nem marad hátra más megoldás, mint hogy a nagy folyónak harmadik és utolsó ágához, a keresztény áramlathoz fordulok. Itt aztán - ha eltávolítok belőle egyes elemeket - bizonyára rá kell találnom a keresett irányra, pontosan arra, amelyet hosszú és élő hagyomány bővít oly tágasra s ahol találkozni fogok azokkal a törekvésekkel, amelyekből kiindult és táplálkozik hitem. Ezúttal már nem valami elképzelt szellemi tapasztalatról van szó, hanem olyan hosszan tartó próbálkozásról, amelynek során összeegyeztetni próbáltam személyes kis vallásomat Jézus nagy Vallásával. Nos hát ha teljesen őszinte akarok lenni magammal szemben és mások előtt is, akkor ezt kell mondanom: itt, ezen a harmadik ponton sem alakult ki teljes összhang, legalábbis kezdetben nem. Mert az Evangéliumban nem ismertem fel azonnal önmagamat. Meg is mondom, hogy miért nem: A Kereszténység elsősorban és mindenekfelett a Halhatatlannak és a Személyesnek Vallása. Istene úgy gondolkodik, szeret, beszél, büntet, jutalmaz, mint Valaki. Világmindenségének csúcsát olyan halhatatlan lelkek alkotják, akik egyszer s mindenkorra felelősek sorsukért. Így telik meg élettel és társul végtelenre a hívek fölött ugyanaz az ég, amely a humanitárius panteisták előtt szenvtelen és zárt marad. Csodálatosan vonz a csúcsok ilyen fénybe-borulása. De - sokáig azt éreztem - a csúcsok felé vezető út el van vágva a Földtől: mintha azt kívánnák tőlem, hogy felhőkön lépdeljek felfelé. Ennek oka pedig az, hogy az átlag-keresztény csak 'személyes' viszonyokkal törődik ebben a nagyvilágban s ezért végül is 'jogász ember' mértékére zsugorít ja a Teremtő és a Teremtmény viszonyát. Mivel túlságosan gyakran hall a szellem értékéről és az isteninek természetfölöttiségéről, ezért már úgy tekinti a lelket, mint a: Kozmoszon átutazó vendéget és az Anyag rabszolgáját. Ezért az átlag-keresztény Világmindensége már nem terjeszti ki minden belső tapasztalatra a szerves egység elsőségét: az üdvrend egyéni siker kérdésévé: vált s ennek folytán úgy bontakozik ki, hogy nem törődik a kozmikus fejlődéssel. Mintha a Kereszténység nem is hinne az emberi Haladásban. Nem fejlesztette ki magában a Föld érzékét; avagy pedig eltűrte,

87

hogy csak szunyókáljon... S mivel számomra minden. életnedv az Anyagból patakzik, hát hogy a csudába ne szállna meg az az érzés, hogy erőszakolt és megszokásból származik, ha elfogadom erkölcstanát és teológiáját? Igen, ha Jézusban hiszek, akkor valóra válnak legégetőbb reményeim, éppen azok, amelyeket sem a keleti, sem a nyugati panteizmusok nem tudtak kielégíteni. De ugyanakkor másik kezemmel nem szakítom-e el magam attól az egyetlen támaszponttól, amelynek szilárdsága oly magasra emelt, hogy isteni halhatatlanságot remélek: nem foszt-e meg a Világba vetett hitemtől? - Avagy talán oly rendkívül és annyira új az én egyéni vallásom, hogy egyetlen régi vallási formula sem elégítheti ki? Már-már ettől kezdtem félni. S ekkor jelent meg előttem az Egyetemes Krisztus.

3. Az Egyetemes Krisztus és vallások összekapcsolódása. Az Egyetemes Krisztus számomra ezt jelenti: szintézis Krisztus és a Világmindenség között. Egyáltalán nincs szó új istenségről. Éppen csak kibontakozik az a Misztérium - a Megtestesülés, - amelybe összesűríthető a Kereszténység. Amíg csak jogi fogalmakkal írják le és kezelik a Megtestesülést, addig csak olyan jelenségnek tűnik, amelyet szépen nyakába lehet akasztani akármilyen Világnak. Akár kicsi vagy nagy, álló avagy fejlődő a Világegyetem, Isten mindegyik esetben egyszerűen és könnyedén átadhatja Fiának, hiszen végeredményben csak akaratának kihirdetéséről van szó. De egészen más lesz a helyzet, ha a Mindenséget már organikus szempontból nézzük. S ez a szerves látásmód igazában mindig jellemzi a Valóság megismerését! A kereszténynek (vagy pontosabban mondva: a katolikusnak) legdrágább hittétele éppen az, hogy Krisztus átöleli őt 'kegyelmével' és isteni életében részesíti. S azt is hozzá szokták tenni, hogy ez a felsőrendű egyesülés a lélek 'természetfeletti' zónájában jön létre, S mivel a teológus ezt a homályos jelzőt is hozzátoldotta (: 'természetfölötti' zóna), máris azt hiszi, hogy föl van mentve az alól, hogy azt kutassa: miként egyeztethetők össze a dogmatikus követelmények és a Föld képességei. A probléma viszont létezik, sőt döntő fontosságú. A 'természetfölötti' (akármilyen legyen is e szónak pontos pozitív tartalma) nem jelenthet mást, mint 'legfelsőfokú valóságost', azaz olyan valamit, ami 'legeslegjobban felel meg' azoknak a valóságos feltételeknek, amelyeket a Tem1észet szabott ki a létezők számára. A lelkek természetfölötti útjain Krisztus azáltal lehet Megváltó és a lelkek Élete, ha előbb feltétlenül eleget tesz a tapasztalatilag valóságos és természetes Világ bizonyos követelményeinek.

De hát (fizikai lehetőség szempontjából) miként történhet meg ez a titokzatos

88

és erős ölelés? Ezt szokták válaszolni: "Az isteni hatalom által". Értem, igen, értem. Csakhogy ez a válasz nem mond többet annál, mint amikor a kis néger repülőgépet lát és ezt hajtogatja: "Ez a Fehér Emberek találmánya". Mert hát éppen arról van szó, hogy az isteni hatalomnak miként kell megszerveznie ezt a Világmindenséget, hogy benne biológiailag megvalósítható legyen a Megtestesülés. Engem ez érdekel! Ezt akarom megérteni. S éppen ez vezetett a következő megoldáshoz: Ha mi, keresztények, Krisztusban meg akarjuk őrizni ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyek az Ő hatalmának és a mi imádásunknak alapjai, akkor nem tehetünk semmi jobbat, sőt nem is kell mást csinálnunk, mint véges-végig el kell fogadnunk az Evolúció legmodernebb fogalmait. A Tudomány és a Filozófia együttes nyomására a Világ egyre inkább úgy mutatkozik tapasztalatunk és szellemünk számára, mint szabadság és tudat felé emelkedő aktivitás kötött rendszere. Föntebb ezt is mondottam: e folyamatot csakis akkor értelmezzük helyesen, ha visszafordíthatatlannak és összpontosulónak tekintjük. Így határozhatjuk meg azt a még előttünk-létező egyetemes Kozmikus Központot, ahová minden beérkezik, minden megkapja magyarázatát, minden megérezhető s ahol már minden tökéletesen ura helyzetének. Nos hát meggyőződésem szerint az egyetemes fejlődésnek erre a fizikai pólusára Krisztus teljességét kell állítanunk, s ott ismernünk el Őt. Mert semmiféle más Kozmoszban, akármiféle más helyen soha senki - akármilyen isteni lény legyen is, - igen, senki más nem teljesítheti az egyetemes megszilárdításnak és egyetemes éltető munkának azt a feladatát, amelyet a keresztény dogma Jézusnak tulajdonít. Másképp kifejezve: Krisztusnak szüksége van arra, hogy rendelkezésére álljon a Világ Csúcspontja s majd ezen fogja elérni végleges beteljesedését; mint ahogy arra is szüksége volt, hogy saját fogantatásához Asszonyt találjon.

A Fejlődés felismeri, hogy csúcsa van a Világnak, s ezzel lehetségesnek fogadja el Krisztust; mint ahogy Krisztus értelmet ad a Világnak é ezzel lehetővé teszi a Fejlődést. Világosan tudom, hogy szédítő ez a gondolat: van valaki, aki saját tevékenységébe és saját egyéni megtapasztalásába képes egybegyűjteni a mozgó Kozmosz minden idegszálát. De - ismétlem -, amikor ekkora csodát elképzelek, éppen csak fizikai valóság fogalmaival fejezem ki azokat a jogi fogalmakat, amelyekbe az Egyház sűrítette hite alapjait. Ugyanolyan ez, mint amikor a legegyszerűbb katolikus hívő sajátos struktúrával ruházza fel a Világmindenséget, ha elmondja a Hitvallást - s közben nem is sejti, hogy milyen csodálatosan nagyszerű - de összefüggő - rendszert ad az egész Kozmosznak. Már föntebb is utaltam arra, hogy merőben mennyiségi i1lúzió volna, ha összeférhetetlennek tekintenénk a Személyest és az Egyetemest.

89

Saját felelősségemre ingadozás nélkül vállalkoztam arra az útra, amelyen lehetségesnek láttam hitem fejlesztését, tehát megmentését is. Azt a feltámadt Jézust, akit mások mutattak be nekem, megpróbáltam annak a Világegyetemnek csúcsára állítani, amelyet kiskoromtól fogva imádtam. S ennek a próbálkozásnak az az eredménye, hogy huszonöt év óta szüntelenül csodálom azt a végtelen sok lehetőséget, amelyet Krisztus 'egyetemesítése' hajt végre a vallási eszmevilágban. Első látszatra csalódtam a katolicizmusban, mert szűkkeblűen képzelte el a Világot, nem értette meg az Anyag szerepét. Most már elismerem, hogy a katolikus Kinyilatkoztatás megtestesült Istenének köszönhetem, hogy csak a Világegyetemmel egyetlen testet alkotva érhetem el üdvösségemet. S ezzel egy csapásra kielégülnek, vezetőre találnak és teljes biztonságot kapnak legmélyebb ’panteista’ vágyaim. Körülöttem istenivé válik a Világ. Ezek a lángok mégsem emésztenek el, ezek a habok sem olvasztanak fel. Mert azokkal a hamis panteizmusokkal ellentétben, amelyek passzivitásukkal az öntudatlanság felé sodornak, a 'pánkrisztusi hit', amelyre találtam, az egyesülést állítja a fáradságos munkával létrejövő differenciálódás végpontjára. Csak azáltal leszek én a Másik, ha teljesen önmagamat valósítom meg. Csakis úgy érkezem el a Szellemhez, ha véges-végig kibontakoztatom az Anyag képességeit. A totális Krisztus csak az egyetemes Evolúció végpontján teljesedik be és érhető el. Benne találtam arra, ami után egész énem vágyott: arra a személyessé vált Univerzumra, amelynek uralma engem is személyessé alakít. Ezt a 'Világ Lelkét' már nemcsak egyéni szellemem törékeny szüleményeként birtokolom, hanem olyan hosszú történeti kinyilatkoztatás gyümölcseként, amelyben a legkevésbé hivők is az emberi haladás egyik fő irányítóját kénytelenek elismerni. S mindebben talán éppen az a legcsodálatosabb, hogy a személyi hitemet kielégítő Egyetemes Krisztus nem másvalaki, mint az Evangélium Krisztusának hiteles kifejezése. Persze olyan Krisztus, akit a modern Világ hatására megújultnak látunk; de meg-növekedett Krisztus, - hogy így önnönmaga maradjon. Azt vetették szememre, hogy újító vagyok. Igazában viszont az történt, hogy minél inkább elmélkedtem azokról a csodálatos kozmikus tulajdonságokról, amelyeket Szent Pál pazarul áraszt a föltámadt Jézusra, annál inkább eszméltem rá a keresztény erények hódító értékére. S annál jobban észrevettem azt is, hogy a Kereszténység csak akkor kapja meg teljes értékét, ha egyetemes dimenziókig tágítjuk (mint ahogy én szeretem tenni). A Világba vetett egyéni hitem s a Jézusra épülő keresztény hitem kimeríthetetlenül termékenyíti meg egymást s ezért egyre tovább bontakozik és mélyül. Állandó egybevágás van a bennem legélénkebben fakadó és a keresztény hitben legélőbb valóságok között; s ebből a jelből végleg felismertem, hogy a keresztény hitben

90

találtam meg önmagamnak azt a kiegészítőjét, amelyet annyira kerestem. Ezért ölel át és találtam benne önmagamra. Minél többet elmélkedek, annál kevésbé látok más kritériumot az igazság számára, minthogy az egyetemes összhang (koherencia) legmagasabb fokára növekszik. Ennek a sikernek megvan az objektivitása s ezáltal messze túlszárnyalja a temperamentumból származó eredményeket.

De ha én ezt a hitet választottam, mások - minden többi ember, - miért ne fogadná el úgy, mint én? Elmélkedésem elején ezt írtam: e sorok személyes vallomást közölnek. De miközben írtam, lelkem mélyén megsuhintott valami nálamnál nagyobb. . . A Világ szenvedélyes szeretete, amelyből hitem fakad; aztán az a kielégületlenség, amelyet első pillantásra minden régi vallási formával szemben érzek: ez a két vonás nem annak a nyugtalanságnak és várakozó reménynek jele-e szívemben, ami a mai Világ vallási helyzetére annyira jellemző? A nagy emberi folyamban még szemben áll egymással a három áramlás (a keleti, az emberi és a keresztény). Pedig már biztos jelek mutatják, hogy közelednek egymáshoz. Kelet már szinte el is felejtette panteizmusának kezdeti passzivitását. A Haladás kultusza egyre szélesebbre tárja kozmogóniáját a szellem és a szabadság erőinek. A Kereszténység kezd meghajolni az emberi erőfeszítés előtt. E három ágban titokzatosan dolgozik ugyanaz a szellem, amely engem önmagammá tett. De hiszen akkor az a megoldás, amelyet a modern Emberiség kutat, hátha lényegében éppen az, amelyre én találtam rá? Igen, ezt gondolom. Reményem ebben a látásmódban ér csúcspontjára. Látom, hogy a Világ egyetlen lehetséges pálfordulása s a jövő Vallásának egyetlen elképzelhető formája nem más, mint a Vallások egyetemes összpontosulása az Egyetemes Krisztusban. S ez igazában mindegyiket kielégíti.

Zárszó Felsoroltam hitem alapelveit és módosuló formáit. Már csak arról kell beszélnem, milyen fényt és biztonságot találok az elfogadott távlatok között. Ezzel aztán le is fogom zárni hitem történetének elmondását. Azt a meggyőződésemet hangsúlyoztam, hogy az egyetemes Fejlődésnek személyes végpontja van. Ennek alapján azt hihetnék olvasóim, hogy előttem a Jövő csupa fény és nyugodt boldogság... Vagy hogy számomra a halál éppen csak olyanfajta álmot jelent, ami után teljes biztonsággal látjuk felvirradni a

91

ragyogó hajnalt. Bizony egyáltalán nem így van. Igen, abban biztos, egyre biztosabb vagyok, hogy úgy kell továbbjutnom az életben, hogy csakugyan Krisztus vár rám a Világegyetem csúcsán. De Krisztus létére nem érzek semmiféle külön biztosítékot. Hinni nem annyit jelent, mint látni. Azt gondolom, hogy én is, akárcsak minden ember, a hit árnyain át haladok tovább. A hit árnyai... A hittudósok igyekszenek igazolni ezt a fura sötétséget, ami összeegyeztethetetlen az isteni nap fényével; s ezért azt magyarázzák nekünk, hogy az Úr szántszándékkal rejtőzik, hogy ezáltal próbára tegye szeretetünket... Aki még nem keveredett meg szellemi játékokban, de saját magában és másokban is találkozott a kétely kínjaival, az az ember azonnal érzi, hogy ebben a megoldásban, ebben a teológus-válaszban van valami undorító. Istenem, hogyan lehetne az, hogy teremtményeid kóbor kutyaként és nyüszítve fekszenek előtted, segítségért kiáltoznak... Elég volna számukra szemednek egyetlen sugara, köpenyed szegélye, s máris kitárt karokkal borulnának nyakadba... S Te még ezt sem adnád meg nekik? A hit sötétje.., Szerintem nem más, mint a Rossz problémájának egyik sajátos esete. S hogy túljussak halálos botránykövén, én csak egyetlen járható utat ismerek: meg kell látnunk, hogy ha Isten eltűri szenvedéseinket, bűneinket, kételyeinket, hát ez csakis azért van így, mert most és egy csapásra nem gyógyíthat meg minket és nem mutathatja meg magát nekünk. S ezt azért nem teheti meg, egyes-egyedül csakis amiatt, mert még mi-magunk vagyunk képtelenek nagyobb szervezettségre és több fény befogadására. Mert jelenleg csak ennyire képes a Világegyetem fejlettsége. Az időben kibontakozó teremtés folyamán elkerülhetetlen a Rossz. A felszabadító megoldást itt is az Evolúció adja kezünkbe. Nem, Isten nem azért rejtőzik előlünk, hogy mi keressük Őt. Nem is azért enged szenvedni, hogy gyarapítsa érdemeinket. Éppen ellenkezőleg: Teremtménye fölé hajol, amely benne növekszik nagyra; s ezért minden erejével akarja boldogítani és fénnyel elárasztani. Édesanyaként virraszt gyermeke felett. De szemünk még nem képes észrevenni Őt. Hátha éppen évszázadok hosszúhosszú sorára van szükség, hogy szemünk meglássa a fényt? Kételyeink és bajaink is az egyetemes beteljesülés váltságdíja és szükséges kelléke. Ha így van, akkor elfogadom: végigjárom azt az utat, amelyről egyre biztosabban tudom, hogy látóhatára mindinkább ködbe vész.

92 De az akkor ködbevesző horizont fénybe borult: „Négy hónapja már, hogy a Krisztusi Energia napja szüntelenül emelkedik (értelmi és misztikus) égboltomon” - írja Teilherd 1947ben egyik barátjának, Abbé Gâté-nak. Teilhard utolsó írásai pedig a megvilágosodás csúcspontjáról tanúskodnak: „… Úgy fogom lezárni szememet, hogy a mindent átragyogó és mindent lángra-gyújtó Egyetemes hatalom fog elkábítani…” (Az Anyag Szíve, 1950.)… „Jelenlétté válik az Energia… Azt hinnénk, hogyha ennek a fénynek csak egyetlen sugara esik is szikraként a Nooszféra bármelyik pontjára, máris elég erős robbanást kellene kiváltania, hogy szinte pillanatok alatt mindent lángra-gyújtson és megújítson a Föld színén…” (A Krisztusi, 1955 március. - A kiadó jegyzete).

Íme én így hiszek. Peking, 1934. október 28.

Néhány általános gondolat a kereszténység lényegéről Az Isteni Az Egyetemes Krisztus

Hominizációs szint, ahol megjelennek a teremtett személyes magok.

A történeti Krisztus

1. A Kereszténység lényegében abból áll, hogy úgy tekintjük a Világ történetét, hogy megfelel a következő folyamatnak: egy legfelső Én (hüperperszonális Isten) felolvasztó összevegyítés nélkül szervezi önmagához az emberi ’én’-eket a ’Krisztusi’ ’én’-ben és a ’Krisztusi’ ’én’ által.

93

2. Határozott az a gyakorlati magatartás, amelyet ez a perspektíva kifejez, és történetileg úgy mutatkozik, hogy kiváltságos evolútív misztikus értéke van, amely szinte határtalan. 3. Amikor egy olyan racionális sztatikus séma megoldásának problémája merül fel, amely az imént említett három ’Én’-kategória viszonylagos függetlenségét és mégis szerves összefüggését akarja megőrizni, bonyolult metafizikai teológia született belőle (teória a személyekről, a természetről Istenben és Krisztusban). 4. Dinamikus formában a keresztény látásmódot elég világosan ki lehet fejezni az itt adott szimbolikus formában. A (teremtett) sokféle fokozatosan összpontosul az (Istenben-) Egység felé; a kúp csúcsát az a Krisztus alkotja, akiben az egyesített Sokféle (a teremtett tudat-központok szervezett összessége) csatlakozik az egységesítés aktív központjához. N.B. - Ha részletesebben akarjuk bemutatni a szimbolikus ’kúpot’, akkor meg kell különböztetnünk rajta a ’hominizáció’ szelekció-szintjét, ahol a sokféle már reflexív tudat-állapotot ért el. E kritikus szinttől kezdve (az ember megjelenésétől kezdve) véglegesen kialakultnak tekinthetjük a tudatközpontokat vagy tudat-magokat (mert csak ettől kezdve léteznek kialakult teremtett ’én’-ek). 5. Érdekes megfigyelnünk ebben a dinamikus perspektívában (amely azt fejezi ki, hogy a teremtés mi számunkra lényegében evolútív formában jelentkezik), hogy ugyanazt az alapvető folyamatot nevezhetjük Teremtésnek, Megtestesülésnek, avagy Megváltásnak - aszerint, hogy melyik oldalról nézzük: a/ nevezhetjük Teremtésnek, amennyiben a másodlagos (emberi) ’én’-ek kialakulnak az isteni Én vonzására; b/ nevezhetjük Megtestesülésnek, amennyiben - mert hát az Isteni Én működése egyesítés által történik, - ez az Isteni Én kell hogy ’belemerüljön’ művébe - éppen működése címén; c/ nevezhetjük Megváltásnak, amennyiben a teremtett létező bármelyik pontján nézzük is egységesülése folyamán - ’üledék’-jellegű vagy szervezetlenségi (aktuális vagy lehetséges) vonást képvisel, s ez jelenti a Rosszat mindenféle formájában. Bizonyos értelemben - ha a teremtés (evolútív és fokozatos) egyesítést jelent, - Isten nem teremthet anélkül, hogy valami Rossz meg ne jelenjék árnyként, amely Rosszat kárpótolni és túlszárnyalni kell. Ez nem jelenti az isteni hatalom lehatárolását, de olyan ontológiai természet-

94

törvényt fejez ki, amellyel szemben abszurd volna föltételezni, hogy Isten túltehetné magát rajta. N.B. - Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ez a látásmód rendkívül megnöveli, de nem hamisítja meg ’a Kereszt értelmét’. A Kereszt annak a Krisztusnak szimbóluma és műve, aki egész tunyaság-súlyával, de egész lendületével is növeli a Földet: ez kiengesztelő gesztus, de áthatoló és hódító munka is. A teremtés ’erőfeszítés’-jellegű. 6/ Ebből az következik, hogy ha teljes értelmükben vesszük a Teremtést, a Megtestesülést és a Megváltást, akkor nem az idő és a tér meghatározott pontjára elhelyezhető tények, hanem a Világ valódi dimenziói (nem tárgyai a megfigyelésnek, hanem minden megfigyelés alap-föltétele). Az is nem kevésbé igaz, hogy mindhárom kifejezhető sajátosan jelentős tényekkel, mint pl. : az emberi típus történeti megjelenése (teremtés), Krisztus születése (megtestesülés), Krisztus halála (megváltás). De ezek a történeti tények csak kiváltságos kifejeződései annak a folyamatnak, amelynek ’kozmikusak’ a dimenziói. Nincs ellenvetésem, hogy ugyanilyen értelemben azt fogadjuk el, hogy - a Világ teremtési módja következtében a Világgal járó Rosszat úgy tekintsük, hogy sajátosan individualizálódott a Földön a felelős emberi ’én’-ek megjelenésének pillanatában. Szoros értelemben véve ez lenne a teológusok által meghatározott eredeti bűn. Teológiai szempontból nem hanyagolhatjuk el ennek az állításnak döntő fontosságát. (A kiadó megjegyzése)

Más értelemben viszont megkérdezhetjük, vajon a valódi emberi bűn nem éppen annak az Embernek bűne-e, aki tudatának és felelősségének bizonyos teljességéhez érkezett… Lásd a föntebb közölt tanulmányt: (a magyar sokszorosításban: pp. 20-24.: Az eredeti bűnnek néhány lehetséges történeti ábrázolása c. írásban a hátulról számított utolsóelőtti jegyzetet, a Kiadó megjegyzését. (A Kiadó jegyzete).

7/ A Keresztény sajátos hatásosságát és tonalitását éppen az az alapvető eszme adja meg, hogy az Egység legfelső Gyújtópontja nemcsak hogy tükröződik az általa vonzott mindenegyes tudat-elemen, hanem hogy a végső egyesítés megvalósítása céljából egyik tudat-elem formájában kellett ’materializálódnia’ ( ez a krisztusi, történeti ’én’). Hogy hathatósan cselekedjék, ezért a központok Központja központnak formájában (=Jézus) vetődött a Világra. Krisztusnak ilyen felfogása, aki nemcsak próféta és rendkívül-tudatos Isten-embere, hanem ’isteni szikra’ is, - első szempillantásra ’antropomorfista

95

csökevény’ -ként üti fejbe a ’modern’ ember szellemét. De meg kell mondanunk, hogy: a/ a modern visszahatás az antropomorfizmus ellen igen-igen elgaloppírozta magát, mert annyira túlzott, hogy még egy isteni ultraszemélyiségben is kételyt támaszt. Ha viszont elismerjük, hogy a valódi Egyetemes (az Univerzum Központja) csak hüper-perszonális természetű lehet, akkor elvileg elgondolható a személyes formában megtörtént történeti megnyilatkozása, s csak egy-két részlet-elképzelésünket kell korrigálnunk; b/ az tény, hogy pszichológiailag - az a nagyszerű misztikus kibontakozási erő, amelyet a Kereszténység megmutatott, elválaszthatatlanul összefügg azzal az eszmével, hogy Krisztus történeti. Ha ezt a magot megszüntetjük, akkor a Kereszténység csak egyfajta ’filozófia’ maradna a többi között: elvesztené erejét, vitalitását. 8/ Abból a szempontból, amely itt minket érdekel, a Kereszténység azt mutatja, hogy legjobban tesz eleget annak a lényegbevágó vallási tendenciának, amely az Emberiséget valamiféle ’panteizmus’ felé viszi. Kétfajta panteizmus van: a/ olyan panteizmusok, amelyek szerint a Mindennek Egysége az elemeknek egybeolvadásából születik, s ezek az elemek annál inkább eltűnnek, minél jobban megmutatkozik az Egész; b/ vannak olyan panteizmusok, amelyekben az elemek éppen azzal teljesednek be, hogy eljutnak egy mélységesebb Központba, amely őket uralja és önnönmagában magas-fokon központosítja. Ama (elméleti és tapasztalati ) elv alapján, hogy az egység nem keveri egybe az általa egyesített pontokat, hanem differenciálja őket /azaz meghagyja, sőt fokozza és tökéletesíti sajátos képességeiket, ’személyiségüket’/, csakis a másodikfajta ’panteizmus’ lehet értelmi szempontból jogos és misztikus szempontból kielégítő. Márpedig a keresztény magatartásban éppen ez mutatkozik. 9/ Általában azt vetik a Kereszténység szemére, hogy elavult, mert antropomorfizmusra (az Isten ember-szabású elgondolására) és antropocentrizmusra épül (az Ember-központiságra). Kétségtelen, hogy a történelem egyik szakaszában - magától-értetődő okok miatt - hajlottak arra, hogy igen szimplicista és igen emberi módon gondolják el az isteni Én természetét és az Ember jelentős (kiváltságos)

96

helyzetét. De ezek az elnagyolt elgondolások maradandó igazság-alapon nyugodtak. Mert hát ha Istent nem megszokott (emberi típusú) tudat-központnak tekintjük, hanem központok Központjaként; és ha az Embert már nem a Világ Központjának látjuk, hanem olyan tengelynek (vagy nyílvesszőnek), amely a maga irányával mutatja azt az irányt, amerre halad a Világ (egyre nagyobb tudat és személyiség felé), akkor elkerüljük az antropomorfizmusnak és az antropocentrizmusnak gyöngéit, de meg is őrizzük mindazt, amire szüksége van a keresztény dogmának. Pusztán csak gazdagító dimenzió-váltásról van szó. Párizs, 1939 május. /A magyar fordítás és sokszorosítás dátuma: SãPaulo, 1970 január 12. d. u. 5 h./

A kibontakoztató Krisztus vagy: a Megváltás fogalmának logikus kifejtése Krisztusnak a Világban dolgozó ’formális akciójának’ természetéről szóló reflexiók. V.ö. Bonsirven: Rap. (zsidó történeti fogalom) = a messzkánikus kor alkotása (Egyiptom után megjelent eszme). (Teilhard megjegyzése)

Ezentúl a Világ csakis olyan keresztet vethet homlokára, amely a növekedés jelévé is lett.

I.

Új perspektíva a Tudományban: a Humanizáció.

II.

Konfliktus mutatkozik a keresztény gondolatvilágban: Üdvösség és Evolúció.

III. Teológiai haladás mutatkozik: a Megváltás teremtői arcéle. Befejező megjegyzés.

97

Függelék: Eredeti bűn és Evolúció.

Figyelmeztető E néhány oldalt nem ’nagyközönségnek szánom, hanem csakis szakembereknek. Szememre vetették, hogy a múltban meggondolatlanul terjesztettem olyan nézeteket, amelyeknek újdonsága azzal a veszéllyel jár, hogy megzavar vagy tévútra visz egyeseket, ha nem készültek fel rájuk vagy kritikájukra. Itt most nem a hívő vagy hitetlen tömeghez szándékszom szólni, hogy talán föltárjam számukra az imádásnak meg növekedett, véghetetlenné tágult területét; hanem csakis a filozófiában és teológiában jártas szakemberekhez fordulok, azt remélve, hogy tudatosítom bennük a dolgok sajátos helyzetét, amellyel ők bizonyára nálam jobban szembenéznek, de amelyet - többféle ok miatt - én talán náluk világosabban tudok látni: manapság egyre inkább szükséges, hogy Krisztológiánk alapvető vonalait a megújhodott Világmindenséghez idomítsuk.

I. Új perspektíva a Tudományban: a Humanizáció Ha a Kereszténység teoretikusai érthető, sőt meggyőző nyelven akarnak szólni kortársaikhoz, mindenekelőtt és föltétlenül az szükséges, hogy fogadják el és szeressék is azt az új eszmét, amelyet a modern Embernek tudományosan sikerült önmagáról alkotnia. Kezdeti fokon ez az eszme azt fejezi ki, hogy az Emberiséget a Világ többi részéhez szorosan köti szerves és genetikus függés. Történeti szempontból az Ember úgy született és úgy növekedett, hogy függ minden Anyagtól és minden Élettől. Azt tudomásul veszem, hogy a hagyományos Filozófia és Teológia még nem teljesen asszimilálta magához ezt a pontot. De ennek nehézsége és (minden szellem-változással járó) lassúsága semmit sem változtat azon a helyzeten, amelyet ’Izrael doktorainak’ szellemileg realizálniok kellene s meg kell látniok, hogy a látásmódnak fordulata végleges. A Tudomány számára manapság minden kétséget kizáró tény, hogy az Ember evlútív úton származott. (Az ’evolúció’ fogalmát legáltalánosabb értelemben és szigorúan tapasztalati

98

téren használom.) Vegyék már tudomásul, hogy az evolúció kérdése eldőlt, annyira eldöntött probléma, hogyha az iskolákban még tovább vitáznak róla, hát olyan fölöslegesen vesztegetnék rá az idejüket, mintha még arról értekeznének, hogy nem foroghat a Föld. Miközben pedig így lemaradunk, mert már eldöntött tényekről vitázunk, szépen továbbhalad az Ember tudományos problémája; s anélkül hogy miránk várna, máris második fázisába lépett, amelyben az első fázis megtalálja természetes kibontakozását és beteljesedését. A XIX. és a XX. század (kezdete) főleg az ember múltját igyekezett földeríteni. Kutatásaik eredménye az volt, hogy nyilvánvalóan meghatározták: a Szellemnek a Földön megjelenése az Élet ’hominizációjának’ felel meg biológiai szempontból. Most pedig tovább tör előre a tudományos kutatómunka fénye, az ’emberi jelenség’ folytatását vizsgálja s ebben az irányban most már még bámulatra-méltóbb perspektívát kezd feltárni: az Emberiség fokozatos ’humanizációját’. Megmagyarázom, hogy mit akarok mondani. Mindeddig ösztönösen úgy próbálták elképzelni az Emberiséget, hogy fölfelé valami ’ködösödési’ felszín határolja (a halál) s ezen át egyenkint jutnak ki és tűnnek el a lelkek, sok-sok generáció egymásra következő termékei. Ebben az egyensúly-állapotú rendszerben nem létezik nagyobb kiterjedésű ciklus, mint csak az egyedi életek. Eme felfogás szerint az Emberiség a korok folyamán örökösen folytatódik és kiterjed ugyan a Földön, de nem változtat nívót. /Tehát a ’lelki emberek’ egyetlen problémája az volt, hogy ’misztikus’ eltávozásukat hogyan érik el. A // közé tett utolsó mondat csak a Cahiers Teilhard 5. számában közölt szövegben szerepel, de nem a Hogyan hiszek c. kötetben közölt szövegben. (A fordító megjegyzése).

Manapság viszont teljesen más formát kezd meglátni szemünk, mert már hozzászokott, hogy mily óriásiak és lassúak a kozmikus mozgások. A modern Antropológia szerint az emberi csoport nem egymásmellé rakott elemek sztatikus halmaza, hanem valamiféle szuper-organizmus, amely az együttes és határozott növekedés törvényének engedelmeskedik. E szempontból az Ember hasonló bármely más élőlényhez: nemcsak egyedként született, hanem mint faj. Tehát az egyed ciklusán kívül fel kell ismernünk s tanulmányoznunk kell benne a Faj ciklusát. E felsőrendű ciklus sajátos természetére vonatkozóan még távolról sem értenek egyet a tudósok. Mégsem hiszem, hogy nagyon tévednék, ha azt állítom,

99

hogy terjed közöttük az az eszme s már kezd győzni is, hogy az Emberiségben most dolgozó biológiai folyamat sajátosan és lényegében a kollektív emberi tudatnak fokozatos kiépülése. Biokémiai szempontból az élet egyetemes jelensége egyre világosabban vezethető vissza ultra-komplikált - és ennek következtében: ultra-organizált - molekuláris csoportosulások fokozatos fölépülésére. Tengelyt-alkotó részével, a Világmindenség együttesen és egybevágóan sodródik szuper-komplex, legfelső fokon központosult (szupercentrált) és végső fokon tudatos felé. Ilyen szemléletmód felé tart s ebben foglalható össze az egész modern Fizika, Kémia és Biológia. E világkép szerint az Emberi Jelenség a Természetben első ízben kap határozott és összefüggő értelmet. A Múltban, az állati élet élén, ott van az emberi egyed, magas-fokú bonyolultságával és idegrendszerének teljes központosultságával. S a Jövőben: a humanizált élet élén, számíthatunk - és el is várunk - valami felsőrendű formációt (ilyen típusát még nem ismerünk a Földön), amelyben minden emberi egyed egyszerre éri el teljességét és szintézisét. Ekként mindegyikünknek sajátos ’ontogenezisét’ (egyedi fejlődését) egyetemes antropogenezis fogja össze; s ebben az utóbbiban valószínűleg a Kozmogenezis lényege jut kifejezésre… Ezt a látásmódot őrültnek látják azok az olvasóim, akik nem barátkoztak meg azoknak a mélységeknek óriási - pedig kétségbe sem vont - méreteivel, amelyek közt szédülés nélkül fejlődik tovább a modern tudományos gondolkodás. Ismétlem és újra hangsúlyozom, hogy ez a szemléletmód lényegében egyszerűen csak azt fejezi ki, amit mindenki kezd érezni és amit holnap mindenki szellemileg is át fog érteni, Vallásunk legnagyobb válságaként (vélik egyesek), vagy Vallásunk legnagyobb javára (gondolják mások, akik közé én is tartozom).

II. Konfliktus mutatkozik a keresztény gondolatvilágban: üdvösség és evolúció Amíg csak az Anyag struktúrájáról vagy a Tér óriásságáról volt szó, addig a Tudomány friss eredményei úgy kerülhettek napvilágra, hogy nemigen

100

hatottak a hívők lelki békéjére. A Végtelen-Nagy és a Végtelen-Kicsire vonatkozó szenzációs fölfedezések és az evangéliumi dogma között nem voltak annyira közvetlen kapcsolatok, hogy azonnal megérezhették volna. - A ’Humanizáció esetében viszont egészen más történik. Itt új fülke, vagy helyesebben mondva - egészen új dimenzió tágította ki szinte határtalanra az emberi Sorsot: olyan terület s olyan dimenzió, amelyről kifejezetten sehol sem beszél az Evangélium. Jézus ezt előre jelezte: „Még sok mindent kell mondanom nektek, de most még nem tudnátok elviselni. Ha majd eljön az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazsághoz” (János XXI,12-13.) (A Kiadó jegyzete).

Azelőtt a hívő a saját egyedi élete és halála mércéje szerint tanult gondolkodni, cselekedni, félni és imádni. A hagyományos keretek szétesése nélkül hogyan fogja - hogyan lesz képes - kitágítani hitét, reményét és szeretetét egy olyan földi szervezettség méretei szerint, amelynek az a hivatása, hogy millió és millió éveken át folytatódjék?... Aránytalanság van ama kicsinyke Emberiség között, amelyet katekizmuskönyveink még elképzelnek, meg ama nagy Emberiség között, amelyet elénk tár a Tudomány. Aránytalanság van a létezés fogható vágyai, kézzel-tapintható aggodalmai és felelősségei terén, aszerint, hogy profán könyvekben avagy vallási értekezésben találkozunk velük… Nem másutt, hanem ebben a (többékevésbé kifejezetten érzett) egyensúly-hiányban kell keresnünk annak a szédületnek mély okát, amely manapság ennyi keresztény szellemre és lelkiismeretre nehezedik. A közvélemény téved, mert nem annyira a szerény emberi eredet tudományos fölfedezése, hanem inkább a csodálatos emberi jövőnek - szintén tudományos föltárása zavarja meg manapság a szíveket; s ezért bizony mindenekelőtt ezzel kellene foglalkozniok modern apologétáinknak. De hát technikailag hogyan is vetődik fel a kérdés a Teológus előtt? Mindent egybevéve állíthatjuk, hogy máris mutatkozik nagyszerű megoldás, amikor ki akarunk jutni a most még gyötrő ’hozzá-idomítás’ válságából. Mert hát ha logikusan véges-végig hosszabbítjuk a Humanizáció tudományos perspektíváit, bizony az Antropogenezis csúcsán felmutatják egy olyan Személyes és Tudatos végső központnak vagy fókusznak létezését, amely szükséges a Szellem történeti genezisének irányításához és szintetizálásához. Nos hát ezt kérdezem: ugye hogy ez az ’Omega-pont’ (ahogy én nevezni szoktam) éppen az az eszmei pont, ahonnan sugározhat a mi imádott Krisztusunk, az a Krisztus, akinek természetfölötti uralma - ezt már tudjuk együtt jár olyan fizikai uralommal, amely kiterjed a Világ természetes szféráira? „Minden Őbenne kapja meg szilárdságát” (Kol. 1,17.). Bizony rendkívüli módon találkoznak a Hit adatai és az ész útjai! Ami eddig veszélyesnek tűnt,

101

most már csodálatos erősítő. Tehát az a mérhetetlen megnövekedés, amelyet az Ember a Természetben magára öltött, nemhogy ütköznék a keresztény dogmával, de (ha véges-végig számításba vesszük) éppen azt eredményezi, hogy újabb aktualitást és friss vitalitást ad a hagyományos Krisztológiának. Itt mégis mutatkozik egy alapvető nehézség. S éppen itt találunk rá arra a pontra, amely fölött legyenek szívesek elgondolkodni azok a szakemberek, akikhez szólok. Mondottam, hogyha ’az egyetemes Központok’ természetét anyagi szempontból tekintjük, egybeesik a Tudomány Omega-pontja és a kinyilatkoztatott Krisztus. De ha formális szempontból nézzük, vagyis tevékenységi módját vizsgáljuk, vajon csakugyan azonosíthatjuk-e a kettőt? Mert - egyrészt - az az Omega sajátos funkciója, hogy a Világmindenség tudatos részecskéit magához összpontosítja, hogy ezáltal magas-fokú szintézisre juttassa őket. Másrészt viszont: a krisztusi funkció (hagyományos formája szerint) lényegében abból áll, hogy mélységből emeli fel, visszaszerzi és megmenti az Embert. Emitt: megbocsátás révén az üdvösség elnyerése. Amott: beteljesedés, mert sikerül megvalósítania egy nagy művet. Emitt: megváltás. Amott: genezis. Szellemi életünk és Tevékenységünk számára vajon áthelyezhető-e egymásba a két pont? - Más szavakkal kifejezve: a keresztény magatartás elferdítése nélkül átléphetünk-e a ’Megváltással történő Humanizáció’ fogalmából az ’Evolúcióval történő Humanizáció’ fogalmába? Ha nem tévedek, hát itt rejlik a modern vallási probléma csomópontja, és talán új Teológiának kiindulópontja is.

III. Egy előrelátható teológiai lépés: a Megváltás teremtői arcéle. Mielőtt továbbmennénk, hadd hangsúlyozzak egy bevezető megjegyzést. Világos és mindenki elismeri, hogy az Egyház történetében állandóan tökéletesednek a dogmatikai és erkölcsi szempontok, mert kibontakoznak és beleszerveződnek olyan elemek, amelyek - bármily járulékosnak tűnnek is lassacskán lényegesek sőt döntőfontosságúak lesznek. A Hit aktusának elemzésében a megtérés szellemi folyamatát régen a csoda fogalma vezérelte; manapság viszont főleg olyan egyetemesebb és kevésbé szillogisztikus tényezőkkel magyarázzuk, mint pl. az a csodálatos koherencia, amelyet a

102

Kinyilatkoztatás teremtett meg gondolat- és cselekvésvilágunk egész rendszerében. Szexuális téren: valamikor a szaporodás kötelességére központosult a házasság elmélete; most már egyre nagyobb helyet biztosít a két házastárs kölcsönös lelki kiegészülésének. Jogi téren: a moralisták érdeklődését mindeddig az egyed jogainak problémája emésztette fel; most növekvő előszeretettel fordulnak kollektív és szociális természetű kötelességek felé. Ilyen és hasonló esetekben a Teológia fejlődik, nem azáltal, hogy hozzáad vagy elvesz valamit a tartalmából, hanem hogy vonásai kiéleződnek vagy halványabbá lesznek, - s ez a folyamat mindenegyes esetben csakugyan odajut, hogy egyre magasabb fokú szintétikus eszmék vagy magatartásmódok ’merülnek fel’, bukkannak elő. Ezek után térjünk vissza a minket érdeklő konkrét kérdéshez. A Megváltás dogmájában a keresztény szellem és gyakorlati élet eddig főleg a kiengesztelő elégtétel eszméjét vette tekintetbe (magától értetődő történeti okok miatt). Krisztust főleg úgy tekintették, mint a Világ bűneit magán hordozó Bárányt; s a Világot főleg bukott tömegnek nézték. Csakhogy ez az ábrázolásmód már kezdettől fogva tartalmazott egy másik elemet is (s ez már pozitív elem): a vissza-állítás vagy újra-teremtés eszméjét. Új Egek, új Föld: már Szent Ágoston számára is ez volt a Kereszt-áldozat gyümölcse és ára. Vajon nem képzelhető-e el, - sőt nem az kezd-e máris megtörténni, - hogy (a föntebb említett dogma-fejlődés folyamatának megfelelően) a krisztusi befolyásnak ez a két - pozitív és negatív - eleme átváltja értékét, sőt természetes rendjét is azoknak a hívőknek látásmódjában és vallási életében, akiket Isten Szelleme vezet? Az biztos, hogy a modern események és nyilvánvaló igazságok nyomására egyre inkább fontos lesz a tapintható Világ és mindenféle megnövekedése - az Evangélium tanítványainak szemében. Ebből származik a vallás területén az a ’humanista’ megújhodás, amely egyáltalán nem veti meg a Teremtés árnyoldalait, de mégis szívesebben emeli ki ragyogó arcélét. Manapság a Keresztény Optimizmus ellenállhatatlan növekedésének vagyunk szemtanúi és részt is veszünk benne. Nos hát ez az Optimizmus miként reagál imádásunk formájára? Először is: Krisztus - elsősorban - egyre inkább úgy kezd vonzani minket, mint Vezető és Király, mint ahogy Világ Megváltója is. Tisztít - igen; de ugyanakkor élettel is átjár; e két funkció - bár még egymástól függetlennek tekintik, - szívünk számára már egyenértékű s összefonódik.

103

De úgy látszik, hogy már túl is jutottunk ezen a közbeeső fokon. Kérdezzük csak meg a feltörő fiatal keresztény tömegeket. Vagy kérdezzük meg önmagunkat. Ugye hogy annak a vallási kitárulásnak és lendületnek, amelyet mindnyájan - többé-kevésbé tudatosan - várva-várunk, olyan megújult Krisztológiából kell fakadnia, amelyben a Jóvátétel (még ha teljes egészében meg is marad) mégiscsak második helyre kerül ’a dolgok természetes rendjében’ az Ige üdvözítő működésében?... Elsődleges az, hogy az isteni egyesülésben teljesítjük be a Teremtést; s ezért - másodsorban: ki kell szorítanunk a visszakozó és szétosztó rossz erőket. Már nem először kiengesztelni, s aztán ráadásul újjá is szervezni; hanem először teremteni (vagy magas fokú teremtés fokára emelni) s ennek érdekében (föltétlenül, de másodsorban) küzdeni a rossz ellen s megfizetni érte. - Ugye ez az új rend, amelyet a régi tényezők ellenállhatatlanul magukra öltenek hitünkben? Ha ilyen szempontból nézzük, akkor lehetséges az az átmenet, az az átalakulás, amelyet kerestünk Megváltás és Evolúció között. Olyan Keresztség, amelyben a tisztulás a Világot fölemelő totális isteni gesztusnak alárendelt eleme lesz. Olyan Kereszt, amely sokkal inkább a küszködve növekvő Teremtést szimbolizálja, mint a kiengesztelt bűnt. Nem annyira a kiomló vér, mint inkább a tagokban keringő s életet adó vér. Az Isten Báránya a bűnökkel együtt hordja a vállán a Világ haladásának terhét. A megbocsátásnak és az áldozatnak eszméje gazdagabb lesz s ezért beteljesítés és hódítás eszméjévé változik. Más szavakkal kifejezve: semmivel sem halványul a Megváltó-Krisztus szenvedő arca, de a Kibontakoztató Krisztus dinamikus teljességében éri el tetőpontját. Biztos, hogy ilyen perspektíva tárul ki látóhatárunkon.

Befejező megjegyzés

104

Világos, hogy nem rám tartozik - igazában senkire sem tartozik, - hogy biztosra jövendöljem : meddig fog előrejutni a holnap Kereszténysége ezen az úton, amely már-már nyitva áll. Lelkem számára mégis mutatkozik egy lehetőség. Befejezésül ezt szeretném hangsúlyozni. Bármily isteni és bármily halhatatlan is az Egyház, ő sem teljesen kivétel ama egyetemes törvényű szükségesség alól, hogy bármily szervezetnek időnként meg kell fiatalodnia. Fiatalos kiterjedési fázis után minden növekedés szétterülni és szétfolyni szokott. Fölösleges volna másutt keresnünk a lelassulás okát, ami miatt az Enciklikák panaszkodnak, amikor azt írják, hogy az utóbbi évszázadokban ’elhidegült a Hitélet’. Mert hát a Kereszténység már kétezer éves s ennek következtében eljött számára az az idő (mint ahogy eljön akármelyik fizikai valóség számára is), hogy új elemek beáradása föltétlenül megújítsa. Nos hát hol keressük ennek a megfiatalodásnak forrását? Én azt gondolom, hogy nem másutt, mint a ’Humanizáció’ frissen megnyílt pezsgő forrásainál. A modern gondolat egén kitartóan halad előre az Emberiség; s ez egy évszázad óta folyton nyugtalanította s meg is zavarta a Vallás védelmezőit. Isten riválisát vélték fölfedezni ebben az új nagyságrendben s folyton kétségbe vonni akarták valóságát, gyöngíteni igyekeztek fényét. Állítom, hogy az emberi Haladás és Isten Országa nemcsak hogy egyáltalán nem mond ellent egymásnak; nemcsak egymás megzavarása nélkül egy vonalon futhat ez a két vonzás; de az is valószínű, hogy ebből a hierarchizált összekapcsolódásból gyorsan meg fog születni az a keresztény reneszánsz, amelynek biológiailag eljött már az órája. Már az is nagyszerű, hogy ugyanabban a Világmindenségben egymás mellett békében megférhet, sőt össze is fonódhat a Világba vetett Hit és a Hit Krisztusban. De ennél még többet is sejthetünk előre. Hátha éppen az a nagy esemény készülődik - s ezt elő is kell segítenünk - , hogy ez a két nagy lelki áramlat egymást táplálja, növeli és megtermékenyíti, s ezáltal megteremti azt, hogy a Kereszténység - szintézis révén - új szférába emelkedik: pontosan abba a szférába, ahol a Megváltó önmagába fogja az Ég energiáit, meg a Föld energiáit s ezáltal - hitünk számára - természetfölötti

105

módon Ő kerül éppen arra a fókuszpontra, ahová - a Tudomány számára természetesen futnak egybe az Evolúció sugarai. /E Teilhard-tanulány első kiadásában, vagyis a Cahires de lá Fondation Teilhard 5. kötetének 17-27. lapjain még nem közölték a Függelék című részt, amelyet most első ízben tesz közzé a Comment je crois c. kötet, a 174-176. lapjain. Ennek fordítását adjuk a következő (Függelék) részben:/

Függelék Eredeti bűn és evolúció A keresztény Üdvösség és az emberi Haladás között lehetséges viszonyokról elmélkedni: ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy egész mélységében újra vetjük föl azt az izgató, de elkerülhetetlen problémát, amely az eredeti Bűn s az Evolúció között fennáll. E kényes témában kifejezetten - és ismételten - kijelentem, hogy semmiben sem szándékszom megelőzni vagy befolyásolni az Egyház döntéseit. De lényegesnek látom, hogy felhívjuk a Teológusok figyelmét: ügyeljenek két szempontra, mert ezeket már nem mellőzhetik teológiai konstrukcióikban: 1/ Először is - mégpedig tudományos és dogmatikus okok egész sora miatt - én lehetetlennek tartom, hogy manapság úgy tekintsük az eredeti Bűnt, mint a történeti tények láncolatának egyszerű láncszemét. Akár azt a szerves egyveretűséget nézzük, amelyet a Tudomány már felismert a fizikai Világegyetemben, - akár pedig azokat a kozmikus kitágulásokat tekintjük, amelyeket a Dogma a Megváltásnak megadott, - ugyanaz a következtetés áll elénk. Hogy egyszerre tegyen eleget a tapasztalat adatainak és a Hit követelményeinek: az eredeti Bukás nem rakható sem egy meghatározott időbe, sem meghatározott helyre. Nem valami sajátos ’eseményként’ iktatódik múltunkba, hanem túlszárnyalva az Idő és Tér határait (s módosítva az Idő s a Tér általános görbéjét), ’minősíti’ éppen azt a miliőt, amelynek ölén kibontakozik tapasztalataink teljes egésze. „Hogy az Ember nívóján elkerülhetetlenül (egy ’népességben’, statisztikai szükségszerűséggel) jelent meg a bűn (erkölcsi rossz), ezért még nem kevésbé tény az, hogy megjelent; s ezt a megjelenését tekinthetjük úgy, hogy ’megfertőzte’ az emberi ’törzságat’; s tehát mindenegyes új emberi létezőnek meg kell keresztelkednie”… Teilhard levele, 1953 június 19. Lásd a Vues Ardentes c. szöveggyűjteményben, p. 112. Ed. du Seuil.

Az eredeti Bukás nem sorozati elem, hanem az Evolúció globális módozatának egyik arcéle.

106

2/ Másodszor pedig: nyilvánvaló, hogy evolútív struktúrájú Univerzumban a Rossz eredete már nem fakasztja fel ugyanazokat a nehézségeket (s már nem is igényel ugyanolyan magyarázatokat), mint a kezdetben tökéletes sztatikus Világegyetemben. Az ész számára most már nincs szükség arra, hogy ’egy bűnöst’ gyanítsunk és keressünk. Mert hát ugye hogy fizikai és erkölcsi rendetlenségek spontán születnek egy rendező szisztémában, mindaddig, amíg ez a szisztéma nem szerveződik meg teljesen? „Szükséges, hogy jöjjenek botrányok” (Máté, 18,7.) - E szempontból nézve: az eredeti bűn ha kozmikus alapját tekintjük (ha nem is az első emberekben történt történeti megvalósulását), magával a Teremtés mechanizmusával kezd egybeesni, s itt ’evolúció-ellenes’ negatív erők akcióját fogja jelenteni. Most nem szándékszom azzal ’kalózkodni’, hogy előre jövendöljem azt a hatást, amelyet ezek a perspektívák valamikor biztosan ki fognak váltani arra az elképzelésre vonatkozóan, amelyet még most is megalkotunk magunknak az eredeti Bűnről (: hatni fognak az eredeti Bűn jelentőségére és kiterjedésére vonatkozólag). Ezentúl a következő feltételek állnak az eredeti Bűn elé: 1/. tegye Krisztust legnagyobbá, 2/. engedjen meg s árasszon szét maximális ’erő-mozgósítást’. (Teilhard jegyzete).

De valamit máris megfigyelhetünk - s ez figyelemreméltó (és ’lelkesítő’ is): „Akármilyen legyen is az az előrelépés, amelyre a keresztény gondolat elhatározza magát, azt állíthatjuk, hogy (kiterjedés és összekapcsolódás szempontjából is) szorosabb szerves köteléket fog kiemelni a Halál erői és az Élet erői között a mozgó Világegyetemben, - vagyis végeredményben: Megváltás és Evolúció között. Peking, 1942 október 8.

Bevezetés a keresztény életbe /Teilhard - második címként - az elsőtől különbözőt írt: Bevezetés a Kereszténységbe/

I.

A Kereszténység lényege: „Személyes Világegyetem”.

II.

A Kereszténység Hihetősége: Kereszténység és Evolúció.

III. A Kereszténység erős pontjai - és gyönge pontjai: madártávlatos áttekintés:

107

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

Szentháromság. A történeti Krisztus Istensége. Kinyilatkoztatás. Csodák. Eredeti Bűn és Megváltás. Pokol. Eucharisztia. Katolicizmus és Kereszténység. A keresztény Életszentség.

Következtetés: Kereszténység és Panteizmus.

I. A Kereszténység lényege: „Személyes Világegyetem”. Realista és biológiai szempontból, amely kimagasló módon szempontja a katolikus dogmának, a Világmindenség azt mutatja, hogy 1/ fáradságos és személlyé-alakító (perszonalizáció) egyesítés során Istenben egyesül sok-sok lélek, amely Istentől különböző, de Tőle függ, szinte belé van horgonyozva; 2/ ez a Krisztusba (a megtestesült Istenbe) testesülés révén történik; 3/ a kollektív emberi-keresztény egységnek (az Egyháznak) fölépülésén keresztül. „Amikor Krisztus majd magához asszimilál minden dolgot, akkor aláveti magát Annak, aki mindent az Ő hatalma alá rendelt s így Isten lesz minden minden dologban” (Szent Pál: Első Korintusi levele, 15,28). Ebből az következik, hogy a keresztény magatartás alapjaként hármas hit szükséges és elégséges is: 1/ Hit Istennek, mint a Világ központjának személlyé-alakító Személyiségében. 2/ Hit a történeti Krisztus Istenségében (aki nemcsak próféta és tökéletes ember, de szeretetnek és imádásnak tárgya is). 3/ Hit az Egyháznak - mint fílumnak, törzságnak - valóságában, amelyben és amely körül Krisztus a Világban most is tovább alakítja a maga totális személyiségét.

108

E három alapvető hittételen kívül a keresztény tanításban igazában minden más csak (történeti, teológiai vagy rituális) kifejtés vagy másodrendű magyarázat. Azt szeretném megmutatni, hogy ez a hármas hit, amelyet gyakran elavultnak tekintenek, valójában mennyire megfelel a modern világ látásmódjának és legjellemzőbb vágyainak. De mielőtt e fontos kérdést érinteném, máris jeleznem kell három másik pontot, amely - éppen mert közvetlenül fakad az alapvető keresztény látásmódból, - szinte irányítja a keresztény dogma teljes struktúráját. Ez a három pont pedig a következő: 1/ Első hely a Szereteté. - Mivel a keresztény Világmindenség már struktúrája alapján azt tartalmazza, hogy elemi-személyek egyesülnek egy legfelső Személyiségben (Istenben), ezért hát az egész szisztémának uralkodó és végleges energiája csakis a személynek személyhez vonzódása lehet, azaz szeretet. Tehát Isten szeretete a Világ iránt és a Világnak mindenegyes elem iránt, valamint a Világ elemeinek szeretete egymás között és Isten iránt: ez nemcsak másodlagosan hozzátoldott effektusa a teremtő folyamatnak, hanem tevékeny jellegét és fundamentális dinamizmusát jelenti ennek az alkotó folyamatnak. 2/ A Kegyelem organikus természete. - Az isteni szeretetnek egyesítő hatására a Világ lelki elemei (a ’lelkek’) magasabb-rendű életre jutnak: ’szuper-humanizálódnak’: emberségük magas fokra emelkednek. Ezért ehát az Istennel egyesülés állapota sokkal több valami, mint jogi, az isteni jóságnak külsődleges megnövekedésével kapcsolatos egyszerű megigazulás. Keresztény, katolikus és realista szempontból a kegyelem fizikai /valóságos/ magas-fokrateremtést jelent, szűr-kreációt: egy fokkal feljebb juttat minket a kozmikus evolútív ranglétrán. Más szavakkal kifejezve: a kegyelem sajátosan biológiai alapszövetű. Majd látni fogjuk, hogy ez a tény miként nyer alkalmazást az Eucharisztia tanában és még általánosabban minden szentségben. 3/ Az Egyház tévedhetetlensége. - Ezt az attribútumot gyakran rosszul értelmezik: mintha egy bizonyos emberi csoportosulást olyan sajátsággal akarna ellátni ez a tévedhetetlenség, amely szörnyen aránytalan a mi eszünknek lényegében fáradságos és ingadozó működésével. - Amikor azt mondjuk, hogy az Egyház tévedhetetlen, igazában egyszerűen azt ismerjük el, hogy a keresztény közösség - mivel élő organizmus - önmagában, éspedig felsőfokon rendelkezik olyan érzékkel s olyan rejtett képességekkel, amelyek lehetővé teszik számára, hogy sok-sok tapogatózás során egészen megéréséig és beteljesedéséig megtalálja útját. Más szavakkal: ez azt jelenti, hogy újabb fogalmakkal ismét állítjuk: az Egyház magasrendű fokon élő ’fílum’ (’törzság’). - S ha ezt leszögezzük, akkor - amint a katolikusok teszik: - ennek a filétikus

109

tévedhetetlenségnek állandó szerveként a Zsinatokat tekinti, - avagy a keresztény tudatnak még-inkább fejlett koncentrációja révén a Pápát látni e tévedhetetlenség szerveként (aki nem a saját eszméit, hanem az Egyháznak gondolatát önti formába és fejezi ki): ez éppen csak igen megfelel a ’cefalizáció’ nagy törvényének, amely az egész biológiai evolúciót uralja.

II. A Kereszténység hihetősége. - Kereszténység és evolúció. Azt látjuk, hogy az első konverziókat kezdetben jórészt azok a csodák váltották ki, amelyek az Evangélium hirdetését kísérték. Bármit gondoljon is valaki a Csodának a keresztény üdvrendben betöltött szerepéről (lásd majd alább), az tagadhatatlan, hogy gondolatunk manapság már nem szívesen csak a csodától teszi függővé a Hithez csatlakozást. Számunkra egy Vallás igazságát végérvényesen az a kritérium dönti el, hogy van-e ennek a vallásnak képessége arra, hogy totális értelmet adjon a körülöttünk feltáruló Világegyetemnek. Mi azt gondoljuk, hogy ha létezik ’igaz’ Vallás, hát az arról ismerhető fel, hogy nem valami szokatlan sajátos eseményként ragyog, hanem az jellemzi, hogy befolyásában és fényében az egész Világ megkapja maximális koherenciáját szellemünk számára, tettvágyunk számára pedig maximális értékét. E szempontból lényeges az, hogy teljes tárgyilagossággal megvizsgáljuk: jelenleg miként hat egymásra a Krisztusba vetett hagyományos keresztény Hit, meg az Evolúcióba vetett modern hit. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a mi nemzedékünk számára a Világegyetem véglegesen és egyszer s mindenkorra úgy mutatkozik, mint szerves Egész, amely egyre nagyobb szabadság és mind nagyobb személyiség felé halad. Már éppen e tény következtében az a Vallás, amelyet az Emberiség kíván s most már csak ilyent fogadhat el: olyan Vallás, ami igazolni, asszimilálni és lélekkel átjárni képes azt a kozmikus Haladást, amely éppen az Emberiség fölfelé emelkedésében rajzolódik ki. - Vajon a Kereszténységnek megvan-e az elégséges alapszövete, hogy a Haladásnak az a Vallása lehessen, amelyet manapság vár a Világ?... Teljesen e kérdés megválaszolásától függ, hogy képes-e vonzani és megtéríteni lelkünket. Nos hát jelenleg hol tartunk, ha ezt a kérdést fölvetjük? Bizony nem tagadható, hogy az Egyház először nyugtalankodva nézte azt az ellenállhatatlanul kifejlődő perspektíva-változást, amely a XVIII. századtól kezdve (sőt már a Reneszánsz óta) egyre inkább határtalan és - Tér, Időben, Számban - teljes genezisben lévő Világegyetemet állított a Régieknek jól körülhatárolt, pontosan központosított és alaposan kiegyensúlyozott Kozmosza helyébe. Napjainkban viszont eltűnt már sok előítélet s maguk a legortodoxabb keresztények is kezdenek észrevenni három dolgot:

110

1/ Először is azt, hogy az Evolúcionizmus és Kereszténység - ha az általuk javasolt lényeges világkép alapján nézzük őket - lényegében egybevágnak. - Egyrészt a modern Evolúcionizmus már nem materialista és nem determinista szándékú és alapigazodású. A legtekintélyesebb tudósok szerint (Holdane, Julian Huxley stb.) a tények során ma elénk-táruló Világegyetem egyre magasabb rendű tudat és lelkiség felé tart., - éppen ahogy a keresztény ’Weltanschauung’-ban. Másrészt pedig a Kereszténységet érzékennyé tették a modern eszmevilág hódításai s ezért végre észrevette azt a tényt, hogy három alapvető perszonalista Misztériuma igazában csak három arcéle ugyanegy processzusnak (a Krisztogenezisnek) - aszerint hogy mozgatóelvének oldaláról nézzük (Teremtés), vagy egységesítő mechanizmusát figyeljük (Megtestesülés), avagy pedig fölemelő munkáját tekintjük (Megváltás): ez pedig máris az Evolúció kellős közepébe juttat minket. Lásd ebben a tanulmányomban: „Eredeti Bűn és Megváltás” c. fejezetünket (Teilhard megjegyzése).

Másodsorban: ha a Személyiséget-kifejlesztő jellegüknek kifejeződését tekintjük, hát Evolúcionizmusnak és Kereszténységnek kölcsönösen szüksége van egymásra, hogy támogassák és beteljesítsék egymást. Egyrészt ugyanis (s ezt nem szokták eléggé hangsúlyozni) a keresztény Egyetemes Krisztus elképzelhetetlen volna, ha az a Világegyetem, amelyet Neki kell önmagában egyesítenie, nem rendelkeznék (valamiféle evolútív struktúra révén) egy olyan természetes konvergencia-központtal, ahol a Világban megtestesült Ige átragyoghatja és befolyásolhatja a Világegyetem teljes egészét. Másrészt viszont ha valamiféle Egyetemes Krisztus pozitív és konkrét módon nem nyilatkoztatná ki magát olyan evolúció végpontján, mint amilyent manapság feltár az emberi szellem, hát bizony ez az Evolúció ködös és bizonytalan maradna s nem is volna kedvünk, hogy egész szívvel adjuk át magunkat kívánalmainak és követelményeinek. Azt is mondhatnánk, hogy az Evolúció menti meg Krisztust (mert lehetővé teszi); s ugyanakkor Krisztus megváltja az Evolúciót (mert konkréttá és kívánatossá teszi). 3/ Aztán harmadsorban: ha egymást kiegészítő értékeiket tekintjük, hát Evolúcionizmus és Kereszténység csak arra vár, hogy kölcsönösen megtermékenyítsék egymást és szintetizálódjanak. - Ha egymástól elválasztva maradnak, akkor e két nagy pszichológiai áramlat, amely közö9tt manapság kélt részre oszlik a Világ, - a Föld megszervezésének szenvedélyére gondolok, meg az Ég elérésének vágyára, - csak vegetál és számtalan konfliktust teremt mindegyikünkben. De micsoda energia-ár fakadna, ha Krisztus elfoglalná azt a helyet, amely megfelel Neki s ami (éppen leginkább teológiai vonásai révén) meg is illeti Őt a mozgó Világmindenség csúcspontján s ezáltal megvalósulna a kapcsolat az emberi Haladás Misztikája és a Szeretet Misztikája között!

111

Bizony a keresztény hit egyáltalán nem mond ellent a jövőbe törő modern vágyaknak. Éppen ellenkezőleg: annak az egyetlen magatartásnak mutatkozik, amelyben a Világ meghódításáért szenvedélyes odaadással dolgozó szellem megtalálhatja meggyőződésének totális és teljes-mértékű igazolását. Csakis a Kereszténynek adatik meg, hogy a Tér-Idő Csúcspontjára nemcsak homályos és rideg Valamit, hanem melegszívű és értékes Valakit állíthat. S ezért e nagyvilágon - itt és most - csakis a Keresztény hihet gyökeresen az Evolúcióban, és (ez pedig még fontosabb pszichológiai tény!) cakis ő adhatja át magát szeretettel annak az Evolúciónak, amely már nemcsak személyivé-alakító, hanem személyes is. Struktúrája révén éppen a Kereszténység az a vallás, amely pontosan ráillik arra a Földre, amely tudatára ébredt szerves egységének és óriási kibontakozásának. Íme végeredményben ez a Kereszténység igazságának nagy bizonyítéka, vonzásának titka, meg kezesség is olyan vitalitásra, amely csak növekedhet, amint az emberek egyre jobban tudatosítják Emberségüket.

III. A Kereszténységnek erős pontjai, és látszólag gyönge pontjai: áttekintés. Megvilágítottuk a Kereszténység lényegét; felismertük, hogy lényegében megfelel a modern vallási vágyaknak. Most már hasznos lesz ennek fényénél tekintenünk át és megvizsgálnunk néhány, különösen fontos vagy kritikus dogmatikai kérdést: néhány olyant, amelyet megfelelőképp kell kidomborítanunk; más pontokon viszont szét kell oszlatnunk azt a ködöt, amely elhomályosítja vagy elmásítja őket; mindkét esetben az a szándékunk, hogy ezek a kérdések megkapják természetes és funkcionális helyüket a keresztény ’szuper-evolúcionizmus’ keretében.

1. Szentháromság A ’mai’ szellem számára a háromszemélyű egy Isten bonyolultnak, bizarrnak és fölöslegesnek tűnik. (Azt mondogatják: „Istenben három személy? Hát ez meg minek?...”). S ezt a vélekedést csak fokozza az a kevésbé intelligens

112

magatartás, amellyel néhány hívő - hitéletének megújítására törekedve ájtatossági gyakorlatában szétválasztja a Szentháromságot néha Krisztustól, néha meg Krisztust szakítja el az Atyától és a Szentlélektől. - Pedig ha helyesen megértenék, akkor a Szentháromság tana csak erősíthetné az isteni egységbe vetett eszménket, mert olyan struktúrát ad ennek az egységnek (vagy helyesebben mondva: megadja strukturális jellegét), amely a mi tapasztalati világunkban minden valódi és élő egységnek jellemzője. Ha Isten nem volna ’háromságos’ (vagyis ha bensőleg nem volna benne feszülés), hát nem fogadhatnánk el, hogy önmagában létezhet, függetlenül a Világtól és valamiféle Világnak reakciója nélkül; s ha nem volna ’háromságos’, akkor azt sem tudnánk elgondolni, hogy miként teremtett (tehát meg is testesült) anélkül, hogy teljesen belemerült volna abba a Világba, amelyet életre serkent. E szempontból nézve Istennek háromságos jellege nem olyan fogalom, amelynek ne volna sajátos vonatkozása a mi legaktuálisabb vallási igényeinkkel. De úgy mutatkozik, mint Isten számára a Vele összefüggő képességnek lényeges feltétele, hogy t.i. személyes (és- a Megtestesülés ellenére is - transzcendens) csúcsa lehessen a perszonalizálódás útján járó Világegyetemnek.

2. A történeti Krisztus Istensége Már rámutattam arra, hogy a mi modern gondolatvilágunk számára csakis igen vonzó lehet a totális Krisztus eszméje, akiben felszívódás és összekavarodás nélkül fejlődik és éri el teljességét a Világot kialakító elemi tudatok nagy sokasága. Azt viszont már sokkal nehezebben fogadjuk el, hogy ugyanez a kozmikus Krisztus a Történelem egyi8k pillanatában, Időben és Térben köthette magát az emberi személyiség formájához. Valami viszolygást érzünk, mert aránytalanságot találunk az Egyetemes Krisztus és az Ember-Jézus között. Hogy ezt a visszautasító érzést legalábbis közvetve legyőzhessük, arra kell gondolnunk, hogy: 1/ Elvont képzelgéssel talán álmodozhatnánk olyan Egyetemes Krisztusról, aki önmagában is megvolna s ott élne a keresztények tudatában, közben nem is tartaná fenn valami emberi-isteni mag, amely egyre inkább elvész a Múlt növekvő homályában s ezért egyre nehezebben ’igazolható’. Csakhogy már elvileg sem bizonyítja semmi sem, hogy ilyenféle képzelgés biológiailag megfelelne a dolgok struktúrájának. Fejlődő Világban a megtestesülés annyit jelent Isten számára, hogy benne születik meg. De miként születnék meg benne, ha nem éppen az egyedből kiindulva?... 2/ Konkrét és történeti szempontból kétségbevonhatatlan, hogy az Egyetemes Krisztus élő és hódító eszméje az Istenként felismert és imádott

113

Ember-Jézusból kiindulva jelent meg és növekedett a keresztény tudatvilágban. Ha valaki látatlanba venné Krisztus történeti tényét (vagyis tagadná a történeti Krisztus istenségét), ez ma is azt jelentené, hogy ezzel egy-csapásra köddé foszlatná mindazt a misztikus energiát, amely a keresztény fílumban kétezer év óta felgyülemlett. A Szűztől született Krisztus és a feltámadt Krisztus egyetlen és szétszakíthatatlan egységet alkot. E tényhelyzet láttán a modern hívő lelkében jogosnak és ’megnyugtatónak’ mutatkozik, hogy ezt mondhatja: „Fenntartással élve az iránt, hogy a szent szerzők milyen - sokszor kevésbé kritikai - érzékkel igyekezték leírni az Isten-Ember pszichológiáját, hiszek a Betlehemi Gyermek istenségében, mert - és amily mértékben és olyan formában, ahogy ez az istenség történetileg és biológiailag benne foglaltatik annak az Egyetemes Krisztusnak valóságában, akihez közvetlenebb formában fordul hitem és imádásom”. Ez bizodalmas és ésszerű állásfoglalás. Tiszteletben tartja és elfogadja a tényben foglalt biztos adatokat s ugyanakkor teljes és szabad helyet hagy annak számára, amit megkíván az eljövendő haladás az emberi-keresztény gondolatvilágban.

3/ Kinyilatkoztatás Ha elfogadjuk Isten személyiségét, akkor valamiféle kinyilatkoztatásnak elvi lehetősége, sőt probabilitása, azaz Istennek a mi tudatunkban tükröződése nemcsak hogy nem okoz nehézséget, de nagyszerűen meg is felel a dolgok struktúrájának. A Világegyetemben az elemek között fennálló viszonyok mindenütt ezeknek az elemeknek természetével arányosak: anyagi viszonyok vannak anyagi tárgyak között, élő viszonyok az élőlények között, személyes viszonyok a reflexív létezők között. S mivel az Ember személyes lény, ezért hát a személyes Isten személyes fokon és személyes formában kell hogy hasson rá, vagyis értelmi és érzelmi módon. Más szavakkal kifejezve: kell, hogy Isten ’szóljon’ az emberhez. Szellemi létezők között a Jelenlét sosem lehet néma. Az már kényesebb kérdés, hogy 1/ miként állapítjuk meg ennek a befolyásnak és ennek a ’szónak’ történeti valóságát, és 2/ hogyan magyarázzuk pszichológiai folyamatát. E két pontra vonatkozóan még egyáltalán nem egyformán gondolkodnak a Kereszténység teorétikusai. De az legalábbis biztosnak mutatkozik, hogy (még Krisztus esetében is, akinek emberré kellett lennie, hogy szólhasson hozzánk) Isten nem kintről ’betolakodva’ nyilatkozik meg számunkra, hanem belülről,

114

serkentve, magasra fokozva és gazdagítva az emberiség pszichés áramát: szavának hangja főleg abból a teljességből és koherenciából ismerhető fel, amelyet megad egyedi és kollektív létünknek. Ez pedig már ahhoz a ponthoz visz, ahol közelebbről vizsgáljuk meg a ’csodára’ vonatkozó tanítást.

4/ Csodák Föntebb már említettem, hogy míg a régi apologétikában a csoda vezetőszerepet játszott, mert ezt tekintették olyan isteni pecsétnek, amely hitelesíti az apostoloknak és prófétáknak szavát, - addig viszont manapság már veszít valamit az emberi gondolatra ható erejéből, mégpedig a két következő ok miatt: 1/ Egyrészt egyes csodák, amelyeket a múltban egészen egyszerűen elfogadtak, ma már esetleg komoly nehézséget támasztanak, mert úgy mutatkozhatnak, hogy - amint Szent Tamás mondhatta volna - nemcsak túlszárnyalják a természet lehetőségeit, de már azok ellen látszanak dolgozni. 2/ Másrészt pedig másfajta csodák, amelyek valamikor határozottan látszottak feltárni isteni közbelépést (pl. bizonyos gyógyulások), ma számunkra már nem annyira bizonyító erejűek, mert kezdjük fölfedezni, hogy azok a szerves determinizmusok, amelyek habitusokból születnek és alá vannak vetve az Élet ellenőrzésének, sokkal inkább engedelmeskednek a ’lélek’ erőinek, semmint eddig gondoltuk. E kettős megállapítás hatására a keresztény Csoda (vagyis személyes isteni befolyás megnyilvánulása a Kereszténységben) a mi szemléletmódunkban egészen természetesen helyeződik át a ’részlet-csodák’ zónájából a Jézusba vetett hitnek immár látható ’vitális, egyetemes sikere’ zónájába. Manapság (amiként - kétségtelenül - tegnap is, de most már kifejezetten) tapasztaljuk, hogy az a képesség, amellyel tanúságtételként rendelkezik a Kereszténység, hogy egyensúlyba hozza, lélekkel járja át és teljessé tegye az emberi evolúciót (az Antropogenezist), egyes rendkívüli esetnél sokkal inkább érezteti meg és mutatja meg Isten ujját a Világban. Az mégis kétségtelen marad, hogy a Kereszténység nem volna többé Kereszténység, ha - akárcsak homályos módon és általános formában - nem gondolhatnánk arra, hogy a kozmikus determinizmusok és véletlenek Isten befolyására válnak hatékonnyá, tartanak cél felé és lélekkel telítődnek életünkben, már amennyire egyesülünk Istennel s élő az imánk. De e téren akármilyen legyen is a mi belső evidenciánk (talán sokkal erősebb, mint bármily

115

okoskodás), azt mégis el kell ismernünk, hogy ilyen rendkívüli vagy általános behatásoknak tárgyilagossága - a Gondviselés részéről a mi életünkben - inkább személyes intuíció kérdése, semmint bizonyítható valami. Végeredményben mindig ide kell eljutnunk: belátnunk, hogy Isten cselekvő munkáját és hangját a Világban csakis lelkünk szemének és fülének sajátos érzékenysége fedezheti fel (’kegyelem’), azaz olyanfajta speciális érzék, vagy szuper-érzék, amelynek létezése - jegyezzük meg - teljesen megfelel a Biológia törvényeinek, - ha az Istennel való Egyesülés csakugyan az Életnek felső fokát jelenti. N.B. - Bizonyos esetekben (Mária szüzessége, Krisztus testi Feltámadása, Mennybemenetele stb. …) az a benyomásunk, hogy az evangéliumi csodák kézzelfogható módon (a Genezis módján) állítják elénk azt, ami ’elképzelhetetlen’ csak van olyan mélységes tényekben, mint az Ige beoltódása az emberi fílumba, vagy Krisztus átmenetele az Ő egyedi állapotából az Evolúciós-központi ’kozmikus’ állapotába. Ezek nem merő szimbólumok, hanem a kifejezhetetlennek képes kifejeződése. Ebből az következik, hogy ilyen képeket ugyanolyan meddő dolog volna tudományos kritika alá fogni (hiszen nem felelnek meg semmiféle fotografálhatónak) , mint ahogy káros volna elvetni őket (mert hát ez annyit jelentene, hogy a Krisztogenezisből kivágnánk tapasztalaton-túli lényegét).

5/ Eredeti Bűn és Megváltás A kereszténynek jele a Kereszt; a Kereszt pedi9g elsősorban egy ’eredeti bukás’ kiengesztelését jelenti, amelynek következtében az Emberiség hirtelen esett a bűn, a fájdalom és a halál állapotába. Első látszatra a modern szellem számára semmi sem lehet annyira kiábrándító, mint a Bukásnak ilyen bemutatása, amellyel ellenkezni látszik nemcsak a Paleontológia és a Történelem-előtti kor tudománya, amely sem a primitív módon felfogott földi Paradicsomot, sem az őskezdetben egyszerre megjelent emberpárt nem tudja hová helyezni; de ellenkezni látszik az eredeti bűn ilyen felfogásával az az optimizmus is, amely hozzászokott - nem alaptalanul, - hogy az emberi evolúciót úgy tekinti, hogy folyamatos fejlődési pálya szerint alakul ki. Mondom: nem is lehet ennél lehangolóbb valami. De ugyanakkor - szerencsénkre - semmi sem mutathatná világosabban, hogy mekkora megújító és alkalmazkodó képessége van a keresztény filumnak.

116

Mert hát a Megváltásba vetett Hitnek és az Evolúció Hitének egyszerű együttléte és életbevágó szembenézése következtében a hívek lelke mélyén ugyan milyen formát ölt manapság - egészen természetesen - az ’üdvösség’ eszméje? Egyrészt az eredeti bukás, ha olyan Világegyetem dimenzióiba állítjuk, amely most tárul elénk az Időnek és a Térnek szerves egészében, egyre inkább (legalábbis gyökereit illetően) összevág az evolútív Világban mindig lehetséges Bukásnak és mindig jelenlévő Szenvedésnek törvényével. - Másrészt pedig: a keresztény szeme Krisztus megváltó működésében nem fordul el a ’kiengesztelés’ fontosságától, mégis az eddiginél sokkal inkább figyel ’újraöntő és alkotó’ jellegére. E két ok miatt én azt gondolom, hogy nem tévedek, amikor ezt állítom: lassan, de biztosan folyik egy olyan lelki átalakulás, amelynek eredményeként a szenvedő Krisztus most is megmarad ’az, aki vállán hordja a Világ bűneit’, de éppen mert ilyen, ezért a hívek szemében egyre inkább azzá lesz, ’aki a fejlődő Világ terhét hordja vállán és viseli is ezt a terhet’. Meg vagyok győződve, hogy a Megváltó-Krisztus a szívünk mélyén szinte szemünk láttára éri el teljességét és kibontakozását a Kibontakoztató Krisztus alakjában. S ezzel egy-csapásra éppen a Kereszt értelme tágul ki és dinamizálódik: a Kereszt már nemcsak sötét és regresszív vonásoknak, hanem ugyanakkor és főleg - a genetikus Világegyetem hódító és fényes oldalának szimbóluma; a Kereszt a bukásokon, csalódásokon és erőfeszítésen át megvalósuló Haladásnak és győzelemnek szimbóluma. Igazában ez az egyetlen Kereszt, amelyet tisztességesen, büszkén és szenvedélyes szeretettel állíthatunk egy olyan Világ imádási vágya elé, amely öntudatosan látja, hogy mit élt át tegnap és mit vár rá holnap.

6/ Pokol A Kereszt misztériumával együtt éppen a Pokol létezése jelenti a keresztény hitvallásban az egyik leginkább elijesztő és legtöbbet bírált pontot. Pedig ha lényegére vezetjük vissza, akkor semmi sem felel meg annyira a fejlődő Világegyetem perspektíváinak, mint ez a dogma. Tapasztalatunk határain belül minden evolúcióval kiválasztódás és hulladék is jár együtt. Ezért hát lehetetlen elképzelnünk a Világ Istenben-egyesítésének teljes folyamatát, hogy ne jutna hely (elvileg, ha nem is tényleg) annak számára, ami esetleg kivonta magát eme boldogító folyamat alól. Vajon az embert üdvözítő működés - amiből áll a Teremtés - adhat-e száz-százalékos eredményt? A Kereszténység nem dönti el, nem is tagadja abszolút formában. De figyelmeztet, hogy lehet

117

veszteség s ebben az esetben a ’visszautasított’ elemek mindörökre kiesnek, azaz kivettetnek isten ellenpólusára. Ha e szempontból nézzük, akkor a Pokol létezésének állítása éppen csak negatív formában fejezi ki azt az állítást, hogy az ember éppen fizikai és organikus szükségesség következtében csak akkor éri el boldogságát és beteljesedését, ha - hűen az őt magával sodró mozgáshoz - saját evolúciójának végpontjára jut. Vagy magas fokú Élet (azaz mindennek mindenben teljes tudatosulása), avagy pedig véges Halál (vagyis önmagában végtelenül szétesett tudat). Minden, vagy semmi. Íme ehhez az alternatívához visz és ezt mondja nekünk a Pokol létezése és gondolata. Ki merné mondani, hogy ez nem áll összhangban azzal, amit tudunk s mindazzal, amit előre érzünk? S főleg ki merészelné állítani, hogy ez nem tartja tiszteletben az Élet fontosságát és az emberi méltóságot? Ha ezt elfogadjuk, ne kívánkozzunk tovább menni, vagyis kerüljük el, hogy elgondolás vagy elképzelés sikamlós útjaira kalandozzunk. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy nem ismerjük a Poklot; és csak annyiban van értelme, amennyiben emberi perspektíváink keretében - az Éggel ellentétes valami jelent, szinte az Istennel szembenálló pólust. Ez annyit jelent, hogy csak negatív formában határozhatjuk meg, az Éghez viszonyítva (mert hát a Pokol éppen nem az Ég). Akárhogy erőlködnénk is ’szilárd valamiként’ és önmagában leírni, mint valami külön egészet: ezzel csak az abszurdhoz és a gyűlöleteshez jutnánk (s ezt túlságosan sokszor láthattuk is). Összegezve: a Pokol ’közvetett’ valóság, amit élénken megérezhetünk, de amit nem lehet - és nem is volna jó - felfogni és szemtől-szembe látni. Pontosan olyan ez, mint ami a hegymászóval történik: szüntelenül tudja, hogy alatta mélység tátong; de legfőbb törekvése és győzelme is éppen abból áll, hogy hátat fordítson neki. Azt nem merném állítani, hogy ezeket a szempontokat már egyhangúlag elfogadták a keresztény Hit teoretikusai. De azt mindenesetre tudom, hogy a hívek gyakorlati életében már ezek az eszmék nyernek teret és alakulnak ki. S éppen ezért igen nagy annak a lehetősége, hogy ezek a távlatok fogják kifejezni a holnap élők ortodoxiáját.

7/ Eucharisztia A katolikus Kereszténységet mindenütt jellemző realisztikus szempont szerint a szentségek nemcsak szimbolikus rítust jelentenek, hanem az Istennel személyesen egyesülő élet területén biológiailag /valóságosan, szervesen/

118

működnek és ekként valósítják meg azt, amit jeleznek. - A szentség szerves funkciójának ez az eszméje sehol sem mutatkozik oly határozottan, mint az Eukarisztiában (a szentmisében és a szentáldozásban). A katekizmus-könyveket olvasva azt hihetnénk, hogy mindegyik szentség egyformán fontos és hogy az Eukarisztia is csak olyan szentség, mint a többi, vagyis egy a többi között. Valójában viszont az Eukarisztiának külön helye és rendje van a szentségek között: első szentség; vagy pontosabban mondva: az az egyetlen szentség, amire irányul mind a többi. S ez ama egyszerű ok miatt van így, mert a Megtestesülésnek, vagyis a Teremtésnek tengelye éppen és közvetlenül az Eukarisztián át halad. Mert hát - mindig keresztény-katolikus szempontból nézve - mi is történik, amikor áldozunk? Elsősorban az, hogy közvetlenül és személyesen lépünk pszichológiai kapcsolatba a Megtestesült Ige magához-asszimiláló erejével, az áldozás pillanatában. Csakhogy ez még nem minden. Ez az egy sajátos kapcsolat mondjuk úgy, hogy az n-1 -edik áldozásunk - nem magszakított formában következik arra az n számú szentáldozásra, amiben előzőleg már részünk volt életünk folyamán, - hanem szervesen fonódik össze azokkal olyan egyetlen s ugyanazon lelki kibontakozásnak egységében, amely életünk egész tartamával esik egybe. Életünk minden szentáldozása igazában csak egy-egy pillanata vagy egymásra következő epizódja egyetlenegy áldozásnak, vagyis egyetlen és ugyanegy krisztusivá-alakító folyamatnak. Csakhogy még ez sem minden. Mert ami rólam elmondható, az érvényes más - élő, már meghalt, avagy majd születő - keresztényre. S egyébként az ész, meg a hit révén azt is tudjuk, hogy az Emberiségben és Istenben minden keresztény csak egyetlenegy organikus Egészet alkot, amely közös felsőrendű életben szövődik eggyé. Ha tehát az én összes szentáldozásom csak egyetlen nagy kommúnió, akkor minden idők minden emberének minden áldozása együttvéve is szintén csak egyetlen és még óriásibb kommúnió, s ez már az Emberiség Történetével esik egybe. Ez annyit jelent, hogyha az Eucharisztiát a maga totális szerepében tekintjük, már nem más, mint annak az egyesítő isteni energiának kifejeződése és megnyilvánulása, amely kicsiben éri el a Világegyetem mindenegyes lelki atomját. Végeredményben: amikor Krisztushoz tapadunk az Eucharisztiában, ez elkerülhetetlenül és ipso facto azt jelenti, hogy mindenegyes alkalommal egy kissé jobban testesülünk egy olyan Krisztogenezisbe, amely viszont nem más,

119

mint az egyetemes Kozmogenezisnek lelke (már láttuk, hogy itt rejlik a keresztény Hit lényege). Ezért hát annak a kereszténynek számára, aki megértette ezt a mélységes üdvrendet s aki ugyanakkor átérzi a Világegyetem szerves egységét, az áldozás nem valami elszórt, he4lyhez kötött és elszigetelt aktus. Amikor az ilyen keresztény egyesül az Ostyával, tudja, hogy az Evolúciónak magára a szívemélyére tapint. S közben azt is észreveszi, hogyha az Ostya szíve-mélyére akar tapintani, akkor föltétlenül szükséges az is, hogy egész saját életének elfogadásával és megvalósítása révén egyesüljön a fejlődő Világ Testének teljes felszínével és mélységével, magával ezzel az egész Testtel. Íme az Eucharisztia a mi elfogadott és meghódított életünknek Szentsége, egyedi formáiban s ugyanakkor kozmikus távlatában átélt életünké! Ez magasabb-rendű egyesülés: szuper-kommúnió.

8/ Katolicizmus és Kereszténység. A többi keresztények gyakran azt vetik a katolikusok szemére, hogy saját használatukra akarják monopolizálni Krisztust, - mintha-csak a Katolicizmuson kívül nem is lehetne igazi vallás. - Mindazok után, amit föntebb mondottam a keresztény Hit élő és evolútív természetéről, könnyen látható, hogy ez az igény, amelyet a Római Egyház magának tart fenn, hogy t.i. ő az egyetlen autentikus kifejezése4 a Kereszténységnek, - nem indokolatlan követelődzés, hanem elkerülhetetlen organikus szükségletnek felel meg. Általános formában már tanulmányunk elején is említettük, aztán néhány, ma még teljes ’evolúcióban’ lévő dogmatikus kérdés elemzésekor részletesen, történetileg igazolhattuk, hogy a Kereszténység lényegileg sokkal több, mint merev szisztéma vagy olyan igazságok egyszer s mindenkorra adott rendszere, amit betű-szerint kellene elfogadni és megőrizni. Bármennyire jelent is olyan alapot, amely ’kinyilatkoztatott’ igazság-magra épül, valójában olyan lelki magatartás, amely állandóan fejlődik: krisztusi tudat kibontakozása ez, amint az Emberiség növekvő tudata megkívánja s annak mértéke szerint. Biológiai szempontból nézve: ’fílumként’ viselkedik. Ennek következtében biológiai szükségszerűségből kifolyólag kell hogy fílumos struktúrája legyen, vagyis hogy kollektív módon társult lelki elemeknek összefüggő és fejlődő rendszerét alkossa. Ezt leszögezve, világos, hogy itt és most a Kereszténységen belül csakis a Katolicizmusnak vannak meg ezek a jellemvonásai.

120

Kétségtelen, hogy a Katolicizmuson kívül is sok ember felismeri és szereti Krisztust, tehát Vele egyesülve él - olyan jól, mint a katolikusok (vagy náluk is tökéletesebben). De ezek az emberek nem csoportosulnak egy vitálisan reagáló testnek ’cefalizált’ (egyetlen fejtől vezérelt) egységében; nem szerveződnek egésszé Krisztusnak és az Emberiségnek együttdolgozó erőiben. Részesülnek a törzs életerejéből, de nem vesznek részt ennek az életnedvnek éppen a fa szívemélyén folyó kidolgozásában és fiatal fakadásában. Mindennapos tapasztalat mutatja, hogy nemcsak elvileg, de gyakorlatilag is csak a Katolicizmusban fakadnak mo9st új dogmák és - még általánosabb szempontból nézve - új magatartásformák alakulnak, amelyek a régi Hitvallásnak és az emberi tudatban újonnan fölmerülő szempontoknak állandóan folyó szintézise révén keresztény Humanizmus hajnalát készítik világszerte. Az is evidens, hogy ha a Kereszténységnek csakugyan az a hivatása, amint azt vallja és érzi is, hogy t.i. a holnap vallása legyen, hát csakis a római Katolicizmus élő és szervezett tengelye mentén haladva remélheti, hogy a nagy modern humanitárius áramlatoknak megüti mértékét és azokat magához asszimilálja. Hogy valaki teljesen és utolsó ízig keresztény legyen, erre egyetlen módot találhat: legyen katolikus.

9/ A Keresztény Életszentség Minden nagy vallásnak az a célja, hogy az Anyag fölé emelje az Embert, azaz lelkivé tegye, ’megszentelje’. Csakhogy mindegyik vallás másképp határozza meg a ’szentet’, meg a Szellem és az Anyag fogalmait is. E lényeges pontos mi a keresztény állásfoglalás? Elvileg és általában azt mondhatjuk, hogy a keresztény aszkézisnek kezdettől fogva az volt eredeti jellemvonása, hogy igyekezett tiszteletben tartani az ’emberi összetettségnek’, testnek és léleknek integritását. Amíg a legtöbb keleti vallásban az Anyagot rossznak tekintik s ezért a megszentelődés folyamán fokozatosan el akarják vetni, addig a Kereszténység elismeri annak a Testnek értékét és jogait, amelyet az Ige magára vett s amelyet fel fog támasztani. A Szellemmel együtt Krisztus azt az Anyagot is megváltja, amelybe belemerült. Ennek megfelelően a kereszténynek nem arra kell törekednie, hogy megsemmisítse a testét, hanem hogy megszentelje és szublimálja. De igazában miből is áll ez a szublimálás?

121

Azt mondhatjuk, hogy élő és haladó természetének megfelelően, az Egyház ezen a téren most tisztázza fogalmait egy olyan aszkétikus és misztikus evolúció révén, amely szorosan összefügg dogmatikus eszmevilágának kifejtésével. Egészen napjainkig (vagyis amíg Anyagot és Szellemet úgy tekinthettek a Világban, mint két, sztatikusan összetartott, heterogén elemet), az volt a keresztény Szent, aki ebben a dualista komplexumban legjobban tudott rendet teremteni - éspedig azáltal, hogy a testi energiákat a szellem vágyainak szolgálóivá tette. Ebből még az származott, hogy - kissé úgy, mint a keleti vallásokban - határozottan első helyet kapott a ’mortifikáció’, a test ’megölése’. Most viszont már evolútív struktúrájában látjuk a Világegyetemet s ezért Anyag és Szellem két szolidáris arcél lesz ugyanegy mozgásnak egységében (a Szellem a Világban csak többé-kevésbé szintetizált Anyagon bukkan fel tapasztalatunk számára). Ezért tehát az aszkézis problémája is másként vetődik fel. A mai keresztény szemében már nem elég az, hogy békét és csöndet teremt a testében - azért hogy a lelke szabadon foglalkozhassék isteni dolgokkal. Hogy tökéletes legyen, ehhez - szerinte - főleg már az szükséges, hogy e testből kifejlessze mindazt, ami lelki erő csak van benne. S ezt ne csak a saját húsos tagokból álló testére szűken korlátozva tegye meg, hanem hozzon elő minden lelki erőt abból az óriási ’kozmikus’ testből, amelyet mindnyájunk számára alkot a fejlődő ’Weltstoff’ (Világ-alapszövet-anyag) minket körülvevő masszája. A mi mai perspektíváink szerint minden szentté lesz, mert lelkivéalakítható. S ezért az Evangélium szava - ’hagyjatok el mindent és kövessetek engem’ - végeredményben oda vezet, hogy ’mindent’ magasabb szemszögből nézve kerítünk hatalmunkba, már amennyiben ez a ’minden’ (most már látjuk) lehetővé teszi, hogy Krisztust ragadjuk meg és hosszabbítsuk meg Megtestesülésének egyetemességében. - Nem elsősorban mortifikáció, hanem mortifikációnak köszönhetően - az emberi erőfeszítés tökéletessége. A Szent, a most megértett és remélt keresztény Szent, nem olyan ember, akinek legjobban sikerül kiszaladnia az anyagi világból vagy aki legteljesebben tudja megölni az Anyagot; hanem olyan valaki, aki az Anyag fölé akarja emelni az Anyagot és a krisztusi beteljesedés szolgálatába állítja az arany, a szerelem és a szabadság minden erejét: ezzel szemünk-láttára valósítja meg az Evolúció jó szolgájának eszményképét. A Kiadó jegyzete: Mivel az a misztikus út, amelyet Teilhard követett - és ’Harmadik Útnak’ nevezett, - téves magyarázatokra adott lehetőséget, ezért jó ha hangsúlyozzuk azt a különbséget, amelyet élete végéig vallott a ’teljesen megölni az anyagot’ és az ’önmaga fölé emelni az anyagot’ kétfajta magatartás között. Teilhard - a szerzetes - a birtoklás-vágyat mellőzve, az imént bemutatott ’szublimációban’ töretlenül követte azt a vonalat, amelyet fogadalom-tételekor választott: „A szüzességben, a szegénységben és az engedelmességben

122 szentelni meg a Szerelemben, az Aranyban és a Függetlenségben rejlő erőket” - amint A Pap c. elmélkedésében írja (az Editions du Seuil francia kiadásban: p. 44.).

Következtetés Kereszténység és Panteizmus Előző fejtegetésünkből világosan következik, hogy a Kereszténység magas fokon jelent olyan Hitet, amely a Világnak Istenben történő fokozatos egységesítését vallja: lényegileg univerzalista, organikus szemléletű és ’monista’. Persze ez a ’pán-krisztusi’ monizmus egészen sajátos valami. Mivel keresztény szempontból - a Világegyetem végeredményben csakis személyes viszonyok révén egyesül, vagyis a szeretet hatására, ezért a létezőknek Istenben egyesítését nem foghatjuk fel úgy, hogy egybeolvadással valósul meg (amely szerint Isten a Világ elemeinek összeolvadásából születik meg, avagy pedig ellenkezőleg - Isten önmagába nyeli a létezőket), hanem csakis ’differenciáló’ szintézis révén (a Világ elemei annál inkább önmagukká válnak, minél jobban központosulnak Istenben). Mert ez a szeretet sajátos eredménye: önmagukban fokozza fel azoknak a létezőknek erőit, amelyeket egymáshoz közel hoz. A totalizált keresztény Világmindenségben (amint Szent Pál mondja: a Plérómában) Isten végeredményben nem marad egyedül, hanem Ő minden mindenkiben (’ en pâsi panta Theos’). Egység a sokaságban és a sokaság révén. De jól jegyezzük meg: ez nem legyöngítése, hanem - éppen ellenkezőleg tökéletesítése és kidomborítása az Egység eszméjének. Csakis a szeretet ’panteizmusa’ vagy keresztény ’panteizmus’ (amelyben minden létező különkülön ér el magasrendű személyes fokot, felsőfokú központosultságot, mert Krisztussal, az isteni Legfelső Központtal egyesül) - csakis ilyen panteizmus tolmácsolja pontosan és elégíti ki teljesen az ember vallási vágyait, amelyeknek végső óhaja végeredményben az, hogy az ember tudatosan veszítse el magát az egységben. Csakis ilyen panteizmus felel meg annak a tapasztalatnak, amely mindenütt azt mutatja, hogy az egyesülés differenciál. Végül ez hosszabbítja meg jogosan, csakis az ilyen panteizmus - az Evolúció görbéjét, amelyben a Világegyetemnek önmagára-központosulása csakis szerves bonyolódás révén juthat előre. Egy igen elterjedt előítélettel szemben mondhatjuk, hogy minden korok panteista misztikája s főleg a mi korunké, amelyet teljesen áthat a ’teremtő evolúcionizmus’, a Kereszténységben (föltéve hogy katolikus realizmusának

123

teljességében éljük) találhatja meg legmagasabb és legkoherensebb, legdinamikusabb és leginkább imádó formáját. Íme - ismétlem - ezért van minden lehetősége a Kereszténységnek, hogy a holnapnak igazi és egyetlen Vallása legyen. Peking, 1944 június 29.

A sokszorosítási munkát 1970 január 13-án d. u. 6 órakor végeztem - eddig. P. Rezek OSB.

KERESZTÉNYSÉG ÉS EVOLÚCIÓ Javaslatok egy Új Teológia szolgálatában Figyelmeztető Az elmúlt húsz év során hosszú tanulmány-sorozatban fejtettem ki azokat a gondolatokat, amelyek fokozatosan születtek szellememben abban a témakörben, hogy a modern emberi gondolatvilágban miként bukkan elő valamiféle keresztény Evolúcionizmus. Talán kár, talán nem, de ezek közül az írásaim közül sok nem került közlésre. Egyébként is legtöbbször az volt a helyzet, hogy e tanulmányaim közül egyik sem adott mást, mint csak ideiglenes és részleges észrevételeket ebben a témakörben. Ma viszont, amikor gondolataim már megérlelődtek, azt hiszem, hogy érdekes lehet végre együttesükben és lényegükben mutatni be őket, vagyis kis számú, alapvető és szervesen kapcsolt tételek keretében összegezni. Ilyen sematikus és könnyen kezelhető formában világosabban fog előtűnni, hogy gondolataim közül mi lehet termékeny, vagy - éppen ellenkezőleg - kritizálható. Ami bennük élő, az meg fog maradni és gyarapodni fog. S ezzel el is értem szándékomat. Amint már írásom címe is mutatja: csak azért rögzítem le e sorokat, hogy a keresztény tudat közös munkájához olyan egyéni módon járuljak, amely - az én sajátos esetemben - kifejezi azokat a követelményeket, amelyeket most tár fel

124

’az értelmet kereső hit’. Javaslatokról van szó, tehát nem állítások vagy tanítás. Mélyen meg vagyok győződve, különféle okok miatt, amelyek az én perspektíváimnak éppen struktúrájához kötődnek, hogy a vallási gondolatvilág csak hagyományosan, kollektíve, ’filétikusan’ bontakozik ki s ezért e lapokon nincs is más szándékom és reményem, minthogy az Egyházzal érezzek, - vagy még pontosabban kifejezve: előre-érezzek az Egyházzal.

A. A jelenlegi vallási helyzet Hit Istenben és Hit a Világban: ennek szintézise szükséges 1. Sokszor mondogatják, hogy - vallási szempontból - a Föld kihűlőfélben van. Igazában viszont sosem izzott ennyire. Csakhogy ez már új tűz, amelyet még rosszul határoztunk meg és gyöngén jellemeztünk. Ilyen új tűz kezd lángolni. Sokféle és egybevágó ok hatására (az organikus Tér-Időnek fölfedezése, az emberi egységesülésnek vagy ’planetizációnak’ haladása stb. …), egy évszázad óta az ember kétségkívül belátta azt az evidenciát, hogy kozmikus síkon és kozmikus dimenziókban kötődik hatalmas antropogenetikus folyamatba. Ennek az öntudatosulásnak közvetlen eredménye az lett, hogy lényének fiatal, ’magszerű’ mélyéről határtalan reményű vágyak hatalmas, de még alaktalan gejzíre fakadt. Társadalmi rétegek forrongó nyüzsgése, vagy a sajtó s a könyvek hangja: az emberi tömegben most támadó zavaros kiáltások a tapasztalt vagy hozzászokott fül számára egyetlen, mélyből fakadó hangjegyként hatnak: hit és remény valamiféle üdvösségben, amely a Föld evolútív kiteljesedéséhez kötődik. Nem, a modern világ nem vallástalan. Pontosan az ellenkezője. Csakhogy - új életnedv, nagy tömegben és hirtelen bukkan elő benne s ezért maga a vallási szellem forrong és alakul át teljes egészében és alapszövetében is. 2. Ilyen ’erupció’ miatt elkerülhetetlen, hogy mélyre-nyúló zavarok mutatkozzanak a Kereszténységen belül. Mivel a keresztény dogmatikát az emberi vallási energia régebbi (megelőző) állapotának dimenziói szerint formulázták meg s állították össze, ezért ez a dogmatika ma már nem működik jól - az új fajtájú ’természetesen keresztény lélek’ igényének megfelelően. Ebből természetszerűen származik az a közömbösség, amely a mi nemzedékünket jellemzi az Egyház tanításával szemben. Amint Nietzsche mondotta: nem az érvek, hanem az Evangélium íze és ízlelése vész el, - s ellenállhatatlanul keríti hatalmába éppen a szerzetesek és papok meglehetősen nagy számát valami magasabb rendű érzék (s ez még annak ellenére is így

125

történik, hogy óriási erőfeszítéssel akarják megőrizni az Evangélium szeretetét). Pedig hát manapság egyedül a Kereszténység jelent olyan meglévő emberi áramlatot, amelyben - a fennmaradás lehetőségeivel együtt - él a Világegyetem személyes és személyivé-alakító központjába vetett hit (amely lényeges minden antropogenezis jövője számára). 3. E szempontból következőképp mutatkozik a jelenlegi világ pszichológiai helyzete. Emitt az emberi tudat legmélyéről fakad a kozmikus és emberi vágyaknak őseredeti, zavaros árja; e vágyak előtörése ellenállhatatlan, de veszélyesen ingatag; s még veszélyesebben határozatlan a fölfelé-törésük. Ez a Világba vetett új Hit. - Amott viszont az Istenbe vetett Hitet tartja fenn hajthatatlanul a keresztény dogma s ezt (látszólag) egyre inkább elhagyja egy olyan vallási áramlat és látásmód, amely a Világegyetem transzcendens és szerető pólusát várja. Ez a régi Hit az Istenben. Mit jelent ez az összecsapás? Hogyan fog kibontakozni a konfliktus? - Ha valaki így veti fel a problémát, mint én tettem, ez - szerintem - már megoldását is jelenti. Mert hát Hit a Világban és Hit Istenben: ugye hogy ez a két pont - már struktúrája alapján is - egyáltalán nem antagonikus, hanem egymást egészíti ki? Emitt: egész sor új-pogányság, amelyet élet jár át, de nincs feje. Ez a modern humanizmus. Amott: van fej, de csak lelassultan kering benne a vér: ez a Kereszténység. Emitt: egy kúp bámulatosan kitágult metszetei, amelyek nem képesek önmagukra záródni: csúcs nélküli kúp. Amott: csúcs, amely elvesztette alapját. - hogy a csudába ne látnánk meg, hogy e két töredéknek össze kell kapcsolódnia? 4. Összegezve: kétezer éves élete után s olyan organikus ritmusnak megfelelően, amelyet a természetben semmi sem kerülhet el, a Kereszténység - éppen mert halhatatlan, - ugye olyan pontra érkezett, ahol - hogy folytassa létezését (nem struktúrájának elmásításával, hanem új elemek magához szervezésével), kell hogy megfiatalodjék és megújuljon? Más szavakkal kifejezve: abban a jelenlegi krízisben, amelyben - szemünk láttára és saját szívünkben - csap össze a hagyományos keresztény erő és az Evolúciónak modern ereje, nem kell-e valamiféle gondviselésszerű és szükséges megtermékenyülésnek sorsfordulóit felismernünk? … Én azt hiszem, ho9gy igen. De akkor világos, hogy a szintézis megalakulása érdekében a Kereszténységnek - anélkül hogy módosítaná csúcs-szerepét, - meg kell nyitnia tengelyeit, hogy végül is teljes egészében átölelje azt az új vallási energialüktetést, amely lentről zubog fel (hiszen ez szublimálásra szorul). A Teológia és a Misztika kettős területén a keresztény irányelveknek kitágulását (elmásítás nélkül) miként gondolhatjuk el, a modern tudományos szemléletmód által csodálatos mértékben meg növekedett és sorsközösségbe

126

jutott Világegyetem dimenzióinak megfelelően? Íme most ezt kell megvizsgálnunk.

B. Új teológiai orientáció: az Egyetemes Krisztus 5. Általános szempontból nézve azt mondhatjuk, hogy míg az Egyház első századai során a Teológia fő gondja az volt, hogy szellemileg és a misztika területén meghatározza Krisztus viszonyát a Szentháromsághoz, - napjainkban viszont már az lett életbevágó törekvése, hogy kielemezze és meghatározza azokat a lét-viszonyokat és hatás-viszonyokat, amelyek Krisztust és a Világmindenséget összekötik. 6. Ami a Világegyetem természetét illeti: egyre evidensebbé válik, hogy napjainkban ez az alapvető kérdés áll a keresztény filozófus elé: mi a ’létben-részesült lét’ sajátos értéke? Ahogyan logikusan határozza meg a klasszikus ontológia a teremtett Világot, vagyis mint teljesen kontingens valamit és pusztán irgalom tárgyát: akár modern emberi szempontból nézzük, akár keresztény szempontból, mindenképp elégtelen elgondolás marad. Emberi szempontból nemcsak értelmi evidenciánkat háborítja fel, de még cselekvésünk rugóit is veszélyezteti egy olyan tan, amely számunkra már nem igazolja annak az Evolúciónak óriási fáradozását, amelyben részt venni látjuk magunkat manapság; s ekkor mi a csudát számít nekünk, hogy ’boldogokká leszünk’, ha közben semmi ’abszolútot’ sem adunk a Lét Teljességéhez éppen a magunk életével? S ugyanakkor - keresztény szempontból - már nem értjük, hogy pusztán ’jóakaratból’ Isten miként kötelezhette magát a szenvedéseknek és a rizikós kalandoknak ekkora fékevesztett árjába. Erőltessük csak meg eszünket, ahogy csak tetszik az actus purus dialektikájával: már nem győzitek meg szívünket, hogy az az óriási kozmikus vállalkozás, ahogyan ma elénk tárul, csak kedveskedő isteni ajándék, üres játszadozás volna. S ha az volna, akkor hát mi értelme van annak, hogy a szentírási szövegek legbiztosabb részei oly óriási értéket tulajdonítanak a Titokzatos Pléróma beteljesedésének? - Isten abszolút elég önmagának s ugyanakkor a Világegyetem valami életbevágóan szükségest ad Neki: íme ez az a két - látszólag ellentmondó feltétel, amelynek ezentúl kifejezetten eleget kell tennie a létben-részesült létnek (hogy betöltse kettős funkcióját: ’aktiválja’, serkentse, ’mozgósítsa’ akaratunkat, és hozzájáruljon az isteni Pléróma teljességéhez: ’plérómizálja’ Istent). Ez az antinómia olyan régi, mint maga a vallási eszme, de most már megfiatalította és új életre keltette az Evolúció fölfedezése. Még így is megoldhatatlannak látszik. De hátha azért tűnik megoldhatatlannak, mert - hogy megfejthessük - egészen egyszerűen arra kell vállalkoznunk, hogy végre határozzuk el magunkat valamiféle felsőrendű Metafizika megalkotására, amelyben új dimenzió szerepel (ebben a Fizikát

127

utánoznánk, amely ingadozás nélkül - s tények nyomására - megváltoztatta geometriáját). Például: az Esse Metafizikája helyébe az Unire Metafizikáját állítsuk (ez lényegében itt is a Fizika példáját követné, amely - a tapasztalat nyomására - a mozgást állította a mozgó helyébe a jelenségek esetében). S ekkor mi történik? Az Esse Metafizikájában, ha egyszer beállítjuk az Actus Purus-t, hát ezzel a Tiszta Aktus azonnal kimerít mindent, ami abszolút és szükségképi csak van a Létben; s ekkor aztán - akármit is csinálunk - már semmi sem igazolja a Létbenrészesült Lét létezését. Az Egyesülés Metafizikájában viszont megértjük, hogy bár az isteni immanencia (önmagában-léte) teljes is, de még mindig lehetséges valami abszolút egyesítési fok: éppen az, amely az isteni központhoz valamiféle merő-sokasági ’antipodális’ fénykört ad hozzá. S mivel ezt az egyetemes Szisztémát úgy határozzuk meg, mint maximális Egységesülési vég-állapot felé törekvő valóságot, ezért ebben a szervezetben eggyel több ’szabadság’ van. A lét síkján ’haszontalan’, fölösleges a teremtett létező; az egyesülés síkján viszont lényeges lesz. - Hát miért ne keresnénk ebben az irányban? E szempontból azt mondhatnánk, hogy diszkurziv eszünk számára két fázis van a ’teogenezisben’. Az első fázis során: Isten a maga szentháromságos struktúrájában (a fontális Létező önmagára-reflektáltan, önmagában-elégségesen, önnönmagában): Trinizáció. - A második fázis során Isten a létben-részesült léttel veszi körül magát annak a merőbenSokfélének (’pozitív Semminek’) evolútív egységesítése révén, ami - abszolút potencialitás állapotában - antitézisként született a már-létező szentháromságos Egységhez viszonyítva: Teremtés. (Teilhard jegyzete)

6 bis. Bármily megoldást fogadunk is el, a Világmindenség szerves óriássága arra kötelez, hogy újra-gondoljuk az isteni teljesenelégségesség fogalmát: Isten valamiképp kiegészítődik, beteljesedik a Plérómában. Ugyanebből a szemszögből nézve: helyesbítés alá kell vennünk a miáltalunk elgondolt mindenhatóság fogalmát is. A régi elgondolás szerint Isten teremthetett 1/ egy pillanat alatt; 2/ elszigetelt létezőket; 3/ ahányszor csak kedve tellett. Mi már megsejtjük, hogy a Teremtésnek csak egy tárgya lehet: a Világmindenség, amely (belülről nézve) csak evolútív folyamat során valósulhat meg (éspedig személyivé-alakító szintetikus evolúcióban), - és csakis egyszer valósulhat meg: amikor a (szentháromságos Egység antitéziseként született) ’abszolút’ Sokféle visszaszorul és semmi sem marad többé egyesítendő sem Istenben, sem Istenen ’kívül’. Annak felismerése, hogy ’Isten csak evolútív módon teremthet’, az ész számára gyökeresen megoldja a Rossz problémáját (a Rossz közvetlenül ’folyik’

128

az Evolúcióból), - s ugyanakkor megmagyarázza az Anyag és a Szellem nyilvánvaló miszteriózus asszociációját. 7. Ami Krisztusnak a Világgal való viszonyát illeti: a jelenlegi teológiai probléma teljesen arra koncentrálódik, hogy a keresztény tudatban növekszik az, amit Egyetemes Krisztusnak nevezhetnénk. Jól értsük meg ezt a döntő pontot. A hívők gondolatvilága mindeddig gyakorlatban szinte csak Krisztus két aspektusát különböztette meg: az Ember-Jézust és az IstenIgét. De nyilvánvaló, hogy ezzel még homályban maradt az isteni-emberi komplexumnak harmadik arcéle: az a miszteriózus ember-fölötti személy, aki mindenütt ott van az Egyház legalapvetőbb szervezeteinek és legünnepélyesebb dogmatikai állításainak mélyén: Az, akiben minden teremtetett (Kol. 1,16), - Az, akitől minden megkapja szilárdságát (Kol. 1,17), - Az, aki - születése és vére által - minden teremtményt az Atyához visz vissza: az Eucharisztia és a Parúzia Krisztusa, Szent Pál beteljesítő és kozmikus Krisztusa. Ismétlem: a megtestesült Igének ezt a harmadik arcélét mindeddig alig különböztették meg a másik kettőtől; s ezt mindenesetre azért hanyagolták el, mert nem volt konkrét, ’fenomenális’ alap arra, hogy ez a mozzanat ’anyagot öltsön magára’ a keresztény gondolatvilágban és lelkiéletben. Napjainkban viszont mi történik? Az emberi reflexió és az emberi vágyak egybefonódó erőfeszítésének hatására a Világmindenség körülöttünk egységbe fonódik s szemünk láttára szerveződik hatalmas összpontosuló mozgássá. Nemcsak elméleti, de tapasztalati síkon is kozmogenezis formáját ölti magára (vagy pontosabban kifejezve: pszichogenezisként és joogenezisként muatatkozik) a mi modern kozmogóniánk, amelynek végpontján személyivé-alakító, személyes és legfelső fókusz rajzolódik ki. Ki ne venné észre, hogy ennek az egyetemes szintézist alkotó fizikai (valóságos) pólusnak meglátása támaszpontot, megerősítést, felrázó erőt hoz a Megváltás szempontjainak? Mert hát azonosítsuk csak (legalábbis ’természetes’ arcélét illetőleg) a Hit komikus Krisztusát a Tudomány Omegapontjával. Minden világossá lesz, kitágul s összhangba rendeződik látásmódunkban. Mert egyrészt - az ész számára - már nem határozatlan valami a Világ pszicho-biológiai evolúciójának végpontja: konkrét csúcspontot kapott, szívet, arcot. Másrészt - a Hit számára - azok az extravagáns tulajdonságok, amelyeket a Hagyomány tűzdelt a megtestesült Igére, kilépnek a metafizika és a jogi látásmód területéről, hogy aztán realisztikusan, minden erőszakolás nélkül foglaljanak helyet azok között a legalapvetőbb áramlatok között s azoknak tetőpontján, amelyeket ma a Tudomány felfedez a Világmindenségben. Bizony elismerhetjük: fantasztikus helyet foglal el Krisztus: de - éppen mert fantasztikus - a dolgok valódi értékrendjén. Csakugyan a szerkezet boltív-kulcsa van kezünkben. Hogy megalkothassuk ezt a szintézist, amelyet nemzedékünk vár az Istenbe vetett hit és a Világba vetett hit között, nem is kell mást tennünk, mint dogmatikailag kifejtenünk Krisztus személyében azt az arcélt és azt a kozmikus

129

szerepet, amely szervesen teszi Őt mozgató elvvé, irányítóvá, az Evolúció ’lelkévé’. Az Egyház első századában Kereszténység végleg belépett az emberi gondolat világába, mert bátran asszimilálta az Evangélium Jézusát az alexandriai Logosz-hoz. Egy ugyanilyen gesztusnak logikus folytatását és ugyanekkora sikernek előjátékát kell látnunk abban az ösztönös törekvésben, amely ma, kétezer évvel később, arra ösztökéli a híveket, hogy ugyanezt hajtsák végre, - de most már ne a mozdulatlan görög kozmosz rendező-elvével, hanem a modern filozófia új-Logoszával, vagyis a mozgó Világegyetem kibontakoztató princípiumával. 8. A Megváltó-Krisztus egyetemesítése valódi ’Kibontakoztató Krisztust’ tárt elénk (azt a Krisztust, aki - a bűnökkel együtt - a fejlődő Világ súlyát is teljesen vállán hordja); a történeti Krisztus egyetemes fizikai funkciót tölt már be; a Kozmogenezis végleg azonosult a Krisztogenezissel… Mindennek talán azt róják fel egyesek, hogy Jézus emberi valóságát Übermensch-é páráztatja, kozmikussá ködösíti. Semmi sem annyira alaptalan, mint ez a bizonytalankodás. Mert minél többet eszmélődünk az Evolúció mély törvényein, annál inkább meggyőződünk, hogy az Egyetemes Krisztus csakis akkor jelenhet meg az idők végén a Világ csúcsán, ha előzőleg, már közben, születése révén, elemként szerveződik ebbe az Evolúcióba. Ha csakugyan az Omega-Krisztus mozgatja a Világegyetemet, de az Omega-Krisztus (teológiailag és történetileg is) tapasztalatunk számára a maga konkrét csírájából, a Názáreti Emberből kapja teljes szilárdságát. Ez a két pont benső sorsközösségben él, és a valóban totális Krisztusban csakis egyszerre mozoghat. 9. Az előbb elmondott eszmék azokra az új viszonyokra irányították figyelmünket, amelyek a Megtestesült Ige és az immár egységes és evolútív természetűnek tekintett világmindenség között mutatkozik. De az is nyilvánvaló, hogy minden olyan dogmatikai kifejtésnek, amely a ’Fiútmint-szeretet-Tárgyát’ mutatja be, vissza kell hatnia az Atyáról szóló teológiára, mert végeredményben minden létező az Atyában találja meg saját forrását. - Az isteni Atyaság: első és alapvető jó-híre az Evangéliumnak. Vajon igazságtalanságot követünk-e el, amikor azt állítjuk, hogy a keresztények mindeddig főleg ’új-kőkorszakbeli’ síkon elmélkedtek erről a misztériumról, vagyis a leginkább jogi és a legnagyobb mértékben ’családi’ arcélét domborították ki? Az Atya eddig az volt, aki kormányoz, táplál, megbocsát, jutalmaz… Ugyan miért ne lehetne most már inkább az, aki éltet és szül? - Mert vigyázzunk ám!: a szavak ’alattomosan’ változtatják lelki értéküket, amikor a háttérben átalakul az őket hordó gondolat. ’Család-apa’, Király… ilyen szimbólumok ma számunkra végleg elvesztették súlyukat. Korunk már minden emberi értéknél többet, valami mélyebbet, organikusabbat, hatalmasabbat akar

130

imádni. Semmiben se fátyolozzuk el az isteni Központ személyes melegét, de mutassuk be a teremtő aktus mélyből fakadó és örök árjától egyre ragyogóbbnak. Úgy mutassuk be, mint aki az Omega-Pont szentháromságos tűzfészkén ragyog. S csakis akkor tudjuk teli szívvel és szent meggyőződéssel újra imádkozni: ’Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben’. 10. Teremtés, Megtestesülés, Megváltás. A keresztény hitnek ez a három fundamentális misztériuma, amely a valóság rendjében, a történelemben szétválaszthatatlanul összekötődött, az ész számára mindeddig - elvileg egymástól független maradt. Azt gondolták, hogy Isten bármily megszorítás nélkül meglehet a Világmindenség nélkül is, hogy megtestesült volna a Világban. Az is lehetett volna - mondogatták -, hogy a megtestesülés fáradság-mentes és szenvedés-mentes legyen. - Ha a régi (sztatikus, határolt és bármily pillanatban átrendezhető) Kozmoszból modern Világmindenségbe (a Tér-Idő által egyetlen evolútív egységgé szervesen kötődő Világba) tesszük át ezt a három misztériumot, hát már csak egyet alkotnak. Először is azt gondoljuk, hogy teremtés nélkül valami abszolút hiányoznék Istennek, - ha nem létének, hanem egyesítő aktusának teljességét tekintjük (v.ö. az 5. pontunkat). Tehát teremteni - Isten számára - meghatározás szerint annyit jelent, hogy egyesül művével, azaz megtestesülés által - ilyen, vagy amolyan módon - elkötelezi magát a Világnak. Csakhogy ’beletestesülni’ ipso facto nem annyit jelent-e, hogy a fáradságos egyesülés útján járó Sokfélével járó szenvedésekben és bajokban részesül? Teremtés, Megtestesülés, Megváltás: ha ebből a szempontból nézzük, akkor e három misztérium az új Krisztológiában igazában már csak három arcéle egy ugyanegy, mélyből forrásozó folyamatnak, egy negyedik misztériumnak (s ez a negyedik is abszolút igazolható és önmagában érvényes a gondolat számára), amelynek - hogy határozottan megkülönböztessük a másik háromtól - ezt a nevet kell adnunk: a Világ Istenbetörténő Teremtő-Egyesítésének Misztériuma, vagy Pléromizáció. „A Pléróma (abszolút értékben) több, mint ’Isten egyedül’. mielőtt Krisztus meg nem tért beléje ’a Magába testesített Világgal együtt’. A Létnek Plérómizációját valamikor össze kell majd kötnünk valamiféle egyetemesített ontológiában a ’Trinitizációval’”. (A kiadó közli Teilhard e levél-sorait, amelyeket J. M. Le Bolnd-hoz írt 1953 áprilisában.)

De hát mindez nem tökéletesen keresztény-e s ugyanakkor végtelenül koherens? Azt mondhatjuk, hogy a klasszikus teológiában a dogma úgy állt elménk elé, mint egyetlen síkra szétosztott, egymástól független körök sorozata. Ma viszont ugyanazt a rajzot egy új dimenzió (az Egyetemes Krisztus dimenziója) tartja fenn s ezért az egész kép a térben egyetlen szférán szervesen kezd kibontakozni és csoportosulni. - Ez egyszerű és csodálatos hüper-ortodoxiai eredmény.

C. Új misztikus orientáció: az Evolúció szeretete

131

11. Mondottuk az 1. pontunkban, hogy ha az új vallási szellemet kezdeti, még ’nyers’ formájára vezetjük vissza, ahogyan jelenleg a modern világban felbukkan, - akkor valamiféle Szuper-Emberiségnek szenvedélyes látomásaként és elővételezéseként mutatkozik. De mert a SzuperEmberiség (mint legmagasabb végpont perspektíváinkban, ahová eljuthat a kozmikus erőfeszítés) szemünkben még csak valamiféle személytelen Kollektívnek igen határozatlan vonásaiban fejeződik ki, ezért az emberi tudatban általa felszított ’imádási’ mozgalom, ezen a stádiumon, még csak a gondolkodó értelem és az akarat fogalmaival adható vissza: felismerni a minket totalizáló mozgalom létezését és hozzá idomulni. Képességeinknek ilyen munkájában még lefojtva marad a szív, mindazzal az energetikai és vitális gazdagságával együtt, amit csak e szó magában rejt. - De mi történik, ha (a 10. pontban analizált teológiai szintézisnek megfelelően) az Egyetemes Krisztus foglalja el és tölti be az Omega-Pont funkcióját? Akkor fentről lefelé s a kozmikus rétegek teljes sorozatában valami meleg fény árad szét, amely a dolgok mélyéről sugárzik. Mondottuk, hogy a Kozmogenezis Krisztogenezissé változik s ezért a Világnak maga az alapszövet-anyaga, áramlása, léte válik személyessé. Valaki vajúdik a Világmindenségben, s már nemcsak Valami. - Hinni, szolgálni az Evolúciót: ez már nem elég; most már nemcsak lehetséges, de (a szó szoros értelmében) parancsolóan szükséges, hogy szeressük az Evolúciót. 12. Keresztény szempontból, - ahogyan önként és szükségképp megszületik a Krisztusba vetett hit és a Világba vetett hit közötti kapcsolatból, - az Evolúció szeretete nem jelenti azt, hogy valami új tárgyra egyszerűen kiterjesztjük Isten-szeretetünket. De már azt jelenti, hogy a szeretet fogalma gyökeres átalakuláson megy át (szinte azt is mondhatnánk: ’újra-öntésből, öntődéből lép ki’). „Szeresd Istent, Istenért felebarátodat”: ezek a parancsok - új formában - már így hangzanak: „Istent a Világnak s az Emberiségnek genezisében és azon keresztül szeresd”, - vagyis az Evangéliumnak ez a kettős parancsa egyetlen, óriási gyakorlati erejű és megújult gesztusba szintetizálódik. S bizony ennek az egyszerű áttételnek köszönhető (amely ma még csak lehetséges az emberi reflexió olyan haladása számára, amely véglegesnek mutatkozik), hogy a keresztény szeretet egy csapásra dinamizálódik és ugyanakkor egyetemessé is válik s ’panteista’ is lesz (ha - a lehető legjobb értelemben - megengedik nekem ezt a szót): a/ Dinamizálódik: vagyis már nemcsak fájdalmat enyhítünk, hanem szeretetből egészen végpontjáig fokozzuk az Emberiség erejét, minden erőnkkel és minden fölfedezésünkkel. b/ Egyetemessé válik a szeretet: már nemcsak ’semleges vagy ellenséges Világban lebegő’ lelkekre központosítjuk figyelmünket és gondjainkat, hanem szenvedélyes lendülettel vállaljuk magunkra és elő is

132

mozdítjuk a kozmikus erők teljes és totális haladását, amelyeknek ölén az Egyetemes Krisztus születik meg és teljesedik be mindegyikünkben. c/ ’Panteistává’ is válik szeretetünk: vagyis nemcsak létünk néhány központi és kiváltságos pontján tapadunk vitálisan Istenhez, hanem egyesülünk Vele, ’magasrendű egyesülést valósítunk meg’ Vele a Tér-Idő teljes magassága, szélessége és mélységei révén, meg szerves erőinek sokféleségén át (de közben sem nem ömlünk bele, sem nem kavarodunk össze Vele, mart hát a szeretet differenciál, kiemeli és személyessé teszi a tulajdonságokat, amikor egyesíti a létezőket). 13. Korunk humanizmusa - nem alaptalanul - azt veti az evangéliumi magatartás szemére, hogy a modern világ mértékeire nem alkalmazható, nem valósítható meg. A ma megsejtett világ miként épülhet fel a ’ne állj ellen a rossznak!’ szellemével és azzal a földtőlelszakadással, amelyet a Hegyi Beszéd hirdet?... Talán a kereszténység bukásáról vagy megalkuvásról beszéltek egyesek. Ilyenféle ellentmondások köddé foszlanak az Egyetemes Krisztus által megvilágított szuper-szeretet sugaraiban. Mert hát Istent a fejlődő Világban s e Világ által szeretni: lehetetlen elképzelni ennél építőbb, teljesebb, vonzóbb és minden esetben pontosabb formulát, amely ugyanakkor a lehető legjobban ki is tárul a jövő minden előreláthatatlan követelményeinek is. Ezt mondom: ez teológiai cselekvési formula. De még inkább olyan jelenleg élő misztika, ahová ellenállhatatlanul összeszövődik - minden modern tudatban, a kereszténység jele alatt - az a két alapvető vonzás, amely mindeddig oly szánalmasan kettészakította az emberi imádás erejét - Ég és Föld kettősére, teocentrizmusra és antropocentrizmusra. 14. Ha általános pszichológiai szempontból nézzük: ez az új magatartás jelenti azt a legbonyolultabb s ugyanakkor legegységesebb állapotot, ahová mindeddig sikerült történelmében eljutnia az emberi tudatnak. S nemigen látható, hogy ez a tudat miféle más irányban folytathatná még magasabbra törő központosulását. Mert a ’szuper-szeretet aktusában’ az értelemnek és az akaratnak minden formája feltárul, már végtelen szublimáltan, szintetizáltan és - ha szabad mondanom - ’minden szeretetre készen’: ’amorizáltan’. Ezért tehát a szeretet csakugyan annak a felső és egyetlen formának mutatkozik, amely felé összpontosul és átalakulva tart mindenféle lelki energia, - mint ahogy előre várhattuk is egy olyan Világegyetemben, amelynek terve az Egység s amely az egyesülés erői révén épül. De ne felejtsük el, hogy ez a nagy jelenség bensőleg függ attól, hogy lelkünkben mennyire bontakozik ki az Egyetemes Krisztus. Ezért van az, hogy minél jobban figyeljük az emberi gondolat mostani mozgalmait, annál inkább

133

meggyőződünk, hogy a (’filétikus’ formájában tekintett, azaz katolikus) Kereszténységben egyesül egyre jobban az Emberré-válás főtengelye. Peking, 1945 november 11. /A gépelést és sokszorosítást készítettem: 1970 január 14. P. Rezek/

GONDOLATOK AZ EREDETI BŰNRŐL - kérve a teológusok kritikáját -

I. Bevezetés Néhány nemzedék során több - fontos és egymással összefüggő - változás történt világképünkben. Ezek a változások nem annyira annak köszönhetők, hogy új tárgyak, hanem hogy bizonyos új dimenziók (: azoknak érzéklése) került tapasztalatunk mezejére. Elsősorban a következőket említsük: a/ A Világegyetem időbeni-térbeli szervessége, amelynek értelmében minden elem és minden esemény (bármily határolt is pályája a Történelemben) valójában - előkészítése, helyzete és meghosszabbodása révén - kiterjed a parttalan Tér-idő teljes egészére. Ez nem azt akarja mondani, hogy ne lenne csúcsa és befejeződése. (Teilhard szava).

b/ A kozmikus alapszövet-anyag atomos jellege (ezt már a görögök is megsejtették, de igazi valóságában és csaknem ’elképesztő’ fokán csak néhány éve határoztuk meg tudományosan), amelynek értelmében a Világ elrendeződései csak számtalan próbálkozás és tapogatózás során jutnak előre. S ez nem mellesleg, hanem lényegében így van. ’Szervesség’ és ’atomos jelleg’ - ha így értjük, - nem más, mint a létben-részesült-lét metafizikai természetével szükségképp társuló fizikai tulajdonságok. (Teilhard jegyzete).

134

Ezek az új dimenziók (és még sok más, amely ezektől függ) közvetlenül nem érintik a keresztény dogma főtengelyeit. De hogy minden lelkiélet lényeges egységét megőrizzük, ezért nyilvánvalóan szükséges, hogy a teológiai eszmélődés épülete és ábrázolásmódja (minőségileg és mennyiségileg) ezekkel a dimenziókkal összhangban valósuljon meg. A miliőnek és a méretaránynak egyveretűsége minden igazságnak első feltétele (azzal a koherenciával együtt, amelynek a homogenitás csak egyik arcéle). Ilyen ’hozzáidomításnak’ szükségessége, lehetősége és előnye talán sehol sem mutatkozik világosabban, mint az Eredeti Bűn elméletének esetében.

II. A probléma fölvetése Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az Eredeti Bűn - ahogyan azt általában még ma is bemutatják, - jelenti az egyik legfőbb akadályt, amelybe jelenleg ütközik a keresztény gondolatvilág intenzív és extenzív haladása. Legyen bár ingadozó jó szándékúak zavartságának oka vagy botrányköve, esetleg ugyanakkor a szűklátókörűek mentsvára, de a Bukás története szemlátomást bénítja meg a valóban emberi és emberivé-tevő Világkép (’Weltanschauung’) olyannyira szükséges kialakulását. Szinte minden esetben, amikor nagyközönség előtt volt lehetőségem, hogy a keresztény optimizmus jogait és felsőrendűségét védelmezzem, a legjobb szándékú hallgatóim ártatlan képpel vagy aggódva kérdezték: „Na és mit csinál az eredeti bűnnel?”. Ez persze áldatlan helyzet; s annál is zavaróbb, mert - hogy teljesen átfordítsuk ezt a kellemetlen helyzetet - elég volna, hogy a Bukásról alkotott szokásos ábrázolásmódunkban egy egyszerű perspektíva-hibát korrigáljunk. Ez a perspektíva-hiba így fogalmazható meg: az állítólag hagyományos formájában általában úgy mutatják be az Eredet Bűnt, mint ’sorozat-eseményt’, amely (egy ’előtte’-vel és egy ’utána’-val) láncot alkot a Történelem bensejében. Márpedig - döntő fizikai és teológiai okok miatt - nem kellene-e ellenkező módon fogni fel az eredeti bűnt, vagyis mint olyan történelmet-túlszárnyaló-rendi valóságot, amely (árnyalatként vagy dimenzióként) a mi tapasztalati világképünk egészét érinti? E néhány lapon azt szeretném megmutatni, hogy bizony ez a helyzet, és ha megtesszük az említett hiba-javítást, hát bizony az Eredeti Bűn és a modern látásmód között annyira eltűnik minden diszharmónia, hogy az a dogma, amelyet most oly nehéz hurcolnunk, egyszerre arra lesz képes, hogy lelkiéletünkben ’szárnyakat bontson’.

135

III. Az eredeti bűn, mint a történelem általános feltétele (Azt gondolom, hogy) a Teológusok egyhangú véleménye szerint: az Eredeti Bűn Világban-jelenlétének ’igazoló kimutatója’ (szükséges és elegendő reaktívja) a Halál. Kétségkívül, hogy kiváltképp az Ember Halála; de aztán minden halál: mert hát a fizikai egyveretűség kérlelhetetlen ténye következtében az Ember egyes-egyedül nem eshet kívül az organikius szétesés tényén, a lényegük szerint halandó állatok rendszerében. (Teilhard jegyzete)

Ezért aztán a Regresszív Evolúció szomorú szerzői a Bukást igen logikusan akarják minden ismert fosszilis maradvány elé helyezni, vagyis a Prekambriumba. Pedig hát ha az Eredeti Bűn alá akar valaki kerülni, ha nem is a szoros értelemben vett Halál mögé, de a gyökerei alá, ugye hogy sokkal hátrább, sőt vég-nélkül hátrább kell visszamennünk (azaz a dolgok őskezdetéig)? Gondolkozzunk csak egy percre: miért halnak meg az élőlények? - ugye hogy azért, mert minden korpuszkuláris struktúrát lényegesen jellemez az, hogy ’széteshet’ (’désintégrabilité’)? Ha a Halál fogalmát a legáltalánosabb és legradikálisabb értelemben vesszük, akkor igazában már az atomtól kezdve kezd mutatkozni a Halál (azaz szétesés). A Halál az Anyagnak éppen a fizikaikémiájába van beírva és csak a maga módján fejezi ki a Világegyetem strukturális Atomos jellegét. Ezért tehát képtelenség kijutni a ’halandó’ területéről (s ennek következtében az Eredeti Bűn befolyása vagy területe alól), hogy ezzel ki ne mennénk magából a Világból. Tehát ha sajátos effektusa nyomán a Természetben akarjuk megtalálni és követni, akkor a Halál, az Eredeti Bűn nem helyezhető egy sajátos helyre vagy egy pontos időbe, hanem az Időnek s a Térnek bizony teljes egészét érinti és mételyezi (amint mondottam is már). Ha a Világban van Eredeti Bűn, hát az csak mindenütt és kezdettől fogva lehet, az első kialakult ködfolttól kezdve egészen a legtávolabbi ködfoltig. - Íme erre figyelmeztet minket a Tudomány. S éppen ezt - a maguk igen megszilárdító egybevágásával - csak megerősítik a Krisztológia legortodoxabb követelményei, - ha véges-végig következetesen számolunk velük. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a keresztény ortodoxia leglényegesebb igénye és kritériuma erre az egy pontra vezethető vissza: Krisztust tartani meg a Teremtés mértékére és fejeként. Bármily óriásnak mutatkozik is a Világ, a feltámadt Krisztus alakjának át kell fognia a Világot. Szent János és Szent Pál óta ez a Teológia alapvető szabálya. Maga Szent Pál a Római levélben (9,5) lényegében Krisztushoz viszonyítva jelöli meg Ádámot. Az eredeti bűn természetére vonatkozó bármely teológiai kifejtést ennek a szempontnak kell irányítania. (A Kiadó jegyzete).

Nos hát eléggé észrevesszük-e ennek az első elvnek közvetlen következményét az ’első Ádám’ természetére vonatkozólag? Krisztus uralkodó

136

hatalmának sugara - ’meghatározás’ szerint - a Megváltás hatósugarával egyenlő. Ezt a főtételt senki sem vonja kétségbe. Csakhogy (krisztológiai szempontból) mi történnék, ha a történeti Kozmogenezis mai modern perspektíváiban az Eredeti Bűn a maga régi fokán volna megtartva, vagyis olyan akcidensként, amely a Harmadkor vége felé történt a Terra-bolygó egyik zugában? - Nyilvánvalóan az történne, hogy a krisztusi hatalom közvetlenül, szervesen, formálisan nem jutna túl, nem érne túl a körülöttünk lévő Világmindenségnek egyik rövid és kicsinyke részén. Az kétségtelen, hogy névlegesen, jogilag (isteni méltósága révén) Krisztust még nevezhetnénk a többi kozmikus tájak urának; de Szent Pál teljes és valóságos értelmében már nem volna az, ’Akiben minden megkapja szilárdságát’ (Kol.1,18). Ebből az következik, hogy innen kiindulva (de most már nem krisztusi befolyás kinyilatkoztatott egyetemességéből következtetve) gondolkodnunk kell a Bukás jelenségéről, hogy meglássuk: miként gondolhatnánk el és ábrázolhatnánk ezt a Bukást, már nem elszigetelt tényként, hanem mint a Történelem egészét érintő egyetemes feltételt. S jegyezzük meg, hogy ez annál is inkább jogos törekvés, mert az emberi szellem harmadik oldaláról (most már nem tudományos, sem nem teológiai, hanem szentírási téren) éppen most jelentkezik ugyanez a kötelességünk: átgondolni az Eredeti Bűn dogmáját az Egzegézis oldaláról, amelynek legutóbbi eredményei arra fognak figyelmeztetni, hogy a Genezis első fejezeteiben csakis az Ember természetére vonatkozó tanítást kell keresnünk, nem pedig a történetére vonatkozó ’vizuális’ adatokat. Nyitva áll az út előre.

IV. Első ábrázolási mód, ahogyan elgondolhatjuk a történelmettúlszárnyaló eredeti bűnt: a sokfélének bűnös-jellegű eredete (Lásd az 1. ábrát)

137

D Teremtés A1

A2

EV (Megváltás)

I (Bukás) M

1. ábra Alexandriai típusú kozmogónia. D= Isten; A1= első, pre-kozmikus Ádám, aki egy pillanat alatt és tökéletesnek teremtetett; M= Sokféle, amelyet a Bukás szült, tehát másodlagos és bűn jellegű; A2 = második Ádám (Krisztus); I = a Sokfélébe vegyülésnek (involúciónak) kúpja; EV = az Evolúciónak és a Megváltásnak kúpja, amely a mi tapasztalati Kozmoszunkat alkotja.

Amikor elgondolni próbáljuk az egész kozmoszt érintő (pán-kozmikus) természetű Eredeti Bűnt, akkor az lehetne az egyik gondolatsor, amelyet már régen megkísérelt az Alexandriai Iskola s amely a Bukást és kibontakozást a következő folyamat szerint építi fel: Ha még nem csinálta meg senki, hát érdekes volna megkeresni ennek nyomait a Görög Atyáknál, - mint pl abban a homiliában, amelyben Nazianzi (vagy Nisszai?) Szent Gergely úgy magyarázza a Paradicsomból kiűzetést, mint ’sűrűbb’ életformába esést. - Mintha ezt a látásmódot felújították és tanították volna Louvain-ben néhány évvel ezelőtt. (Teilhard jegyzete)

138

a/ Egy tökéletes emberi teremtménynek (Emberiség) (pillanatnyi) teremtése (első Ádám), akit egyébként - látni fogjuk, hogy miért - teljesen hiábavaló szándék volna leírni vagy megszámolni. Ez az édeni fázis. b/ Engedetlenség - valamilyen formában. c/ Sokfélébe bukás (azaz Bukás, amely megszüli a Sokfélét). Ez az Involúciónak pre-kozmikus Fázisa. d/ Megváltói fölemelkedés a második Ádám felé és a második Ádámban, fokozatos újraszerveződés és újra-egyesítés révén. Ez az Evolúciónak kozmikus, történeti fázisa. Láttuk, hogy ebben a sémában a Bukás problémájának megoldásához megvannak az általános megkívánt feltételek, a Világ természete számára is, meg a Krisztológia számára is; mivel mi a kozmikus ’fölfelé-emelkedés’ kúpjába vagyunk merülve (vagyis mivel képtelenek vagyunk meglátni a lecsúszó utunkat), ezért a Világmindenséget csak a Sokféléből kiinduló Evolúció formájában látjuk, - nincs hely sem a Paradicsom, sem lakói számára, - a Halál pedig mindig és mindenütt ott van; és e szisztémában csakugyan az egész Világra kiterjed a krisztusi működés. A megoldás tehát érvényes. De több ok miatt mégsem egészen elégít ki engem: a/ Először is a drámának egész kozmoszon-kívüli része önkényesnek és fantasztikusnak hat. Merőben képzeletszülte. b/ Aztán pedig - s ez még súlyosabb: hogy az első Ádám egyetlen pillanat alatt teremtetett, ez számomra érthetetlen valami, - hacsak nem egy szó akarja itt pótolni a magyarázat legkisebb szándékát. c/ Végül pedig ha azt a hipotézist fogadnánk el, hogy egyetlenegy és tökéletes létező egyetlenegyszer volt próbára téve, hát bizony a Bukás lehetősége olyan kicsinyke, hogy ebben az ügyben - úgy látszik - csakugyan nem volt szerencséje a Teremtőnek. S ezért egy másikfajta megoldást kell bemutatnom, amely ugyan első látszatra kevésbé klasszikusnak tűnik, de régóta ez vonzott engem: elegánsabb a formája, ésszerűbb, koherensebb, s főleg sokkal méltóbb a Világhoz és Istenhez is.

139

V. Egy második reflexiós vonal: evolútív teremtés és a Rossz statisztikai eredete (2. ábra).

D A2 EV (=Teremtés + Megtestesülés + Megváltás

H

V

MM(=A (= A11)

2. ábra: ’modern’ típusú kozmogenezis D= Isten; A2 = Krisztus (második Ádám); M= Sokféle (kezdeti, nem bűnre hajló; ez a Semminek ’teremthető’, nem föltétlenül teremtendő formája, amely funkcionálisan az ’első Ádámnak’ felel meg, a statisztikai rossznak forrása; H= az emberi szabadság (és a bűn) megjelenésének nívója; EV= a Teremtésnek, Megtestesülésnek és Megváltásnak evolútív kúpja.

Az imént bemutatott ’alexandriznus’ magyarázatában az a Sokféle, amelyből az Evolúció előkerül, egyszerre másodlagos és eredetétől fogva bűnrehajló, mert hát széttört és porrá lett egységet jelent (ez olyan eszme, amelyen manicheizmus és hindu metafizikák szaga érződik…). - Induljunk ki egy modernebb és egészen más látásmódból, s kezdeti posztulátumként azt állítsuk, hogy a Sokféle (azaz a nem-lét, ha tiszta állapotban tekintjük) valami teremthető Semminek egyetlen racionális formája (’creabile’), s ezért a teremtő aktus csak elrendező s egyesítő fokozatos processzusként fogható fel. Ez annyit jelent, hogy elfogadjuk, hogy teremteni annyi, mint egyesíteni. S bizony semmi sem tiltja meg, hogy ezt valljuk: az egyesítés teremt. Akik pedig azt vetik szembe, hogy az egyesítés feltételez már-létező elemeket, azoknak én azt válaszolom, hogy a Fizika

140 mostanában mutatta meg (a tömeg esetében), hogy - tapasztalatilag (s bármiképp tiltakozik is ellen a ’közvélemény’) - mozgó csak úgy létezik, hogy mozgás szüli meg. (Teilhard jegyzete).

E posztulátum értelmében a Világnak (sőt minden lehetséges világnak) története egy olyan sémán ábrázolható (2. számú ábránk), amelyen rögtön észrevesszük az 1. számú ábra jobb oldalát, de azzal a különbséggel, hogy az alapul szolgáló Sokféle nem egy szétporlott létnek a maradványait, hanem a létben-részesült-létnek eredeti és lényeges formáját jelenti. De ez még nem minden. Ha elgondolkodunk az így meghatározott kozmikus kúp struktúráján és tulajdonságain, gyorsan észrevesszük, hogy bár a kezdeti Sokfélében semmi közvetlen bűnre hajló nincsen, de mert a fokozatos egységesítése a Tér-Idő óriási távlatában rengeteg tapogatózással és próbálkozással jár együtt, ezért elkerülhetetlenül belé-szüremkeznek szenvedések és bűnök (attól a pillanattól kezdve, hogy megszűnt ’semmi’ lenni). Mert hát egy hatalmas szerveződő szisztéma esetében statisztikailag abszolút ’végzetszerű’, hogy 1/ útközben helyi rendetlenségek jelenjenek meg(„szükséges, hogy jöjjenek botrányok”). 2/ s hogy ezekből az elemi rendetlenségekből nívóról nívóra (a kozmikus alapszövet-anyag szerves kapcsolatai következtében) kollektív rendetlen állapotok származzanak. - Az Élet alatt ez szenvedéssel jár. Az Embertől kezdve pedig Bűnné lesz. Ez a világos formula lehetővé teszi, hogy megszüntesse néhány olyan kifejezés ingadozó értelmét, amelyek szerint a rossz talán az evolútív folyamat merő statisztikai következménye volna az emberben (A Kiadó jegyzete).

Ha egyszer ezt a pontot megértettük és elfogadtuk, akkor ugye világossá válik (ha nem túlzok…) , hogy a 2. ábrán adott Univerzum legalább olyan jól, vagy még jobban eleget tesz - a Bukás szempontjából nézve - a Kozmológia és a Teológia minden legaktuálisabb követelményének? Mert egy ilyen Világegyetemben: 1/ A Tudomány adatait szükségképp tiszteletben tartjuk most és mindig is, hiszen a Dogma tapasztalati kerete az Evolúció tapasztalati keretével esik egybe. 2/ Eltűnik a Rossz (értelmi) problémája, hiszen ebben a perspektívában a fizikai szenvedés és az erkölcsi bukások elkerülhetetlenül lépnek a Világba, nem a teremtő aktusnak valamiféle hibája miatt, hanem a létben-részesült létnek struktúrája következtében (azaz a Sokféle egyesítésének statisztikailag elkerülhetetlen melléktermékeként) s nem mondanak ellen sem Isten mindenhatóságának, sem jóságának. - ’Ez a játszma megéri az árát?’

141

Minden attól függ, hogy mi a Világegyetemnek végső értéke és végső boldogsága; s ez olyan pont, ahol Isten bölcsességére kell bízni magunkat. Általános értelemben ez annyit jelent, hogy a Rossz problémája, amely megoldhatatlan a sztatikus Világegyetem esetében (vagyis a ’Kozmoszban’), nem vetődik már fel a (sokféle) evolútív Világegyetem esetében (vagyis a Kozmogenezisben). Különös, hogy egy ilyen egyszerű igazságot még oly kevéssé vettek észre és hirdettek!... (Teilhard jegyzete)

3/ Végül s főleg azt látjuk ebben a megoldásban, hogy teljesen tiszteletben marad és igazolódik az Üdvrend teológiája. Az kétségtelen, hogy ebben a magyarázatban az Eredeti Bűn már nem egy elszigetelt aktus, hanem állapot lesz (amely a teljes egészében vett emberi tömeget éri, az Emberiségben a korok folyamán szétterülő hibák homokja miatt). De ez is nemhogy tompítaná, hanem még inkább kiemeli a Bukás dogmatikai jegyeit. Mert hát egyrészt csakugyan egyetemes a Megváltás, hiszen a dolgok olyan állapotára (a Rendetlenség egyetemes jelenlétére) hoz orvoslást, amely a teremtődő Világegyetem legmélyebb struktúrájával kapcsolatos. Másrészt pedig az egyéni keresztség megőrzi, sőt növeli létjogosultságát. Ebben a perspektívában ugyanis az Életre virradó mindenegyes új lelket szolidárisan mételyezi meg a múlt, a jelen (s jövendő) minden bűnnek totalizáló befolyása; s ezek a bűnök statisztikai szükségszerűséggel áradnak szét a megszentelődés útján járó egész emberi együttesben. E bűnök között különösen ártalmasoknak tekinthetjük a következőket: a/ a Földön elkövetett első bűnöket (ezeket minimális tudattal, de a születő pszichére ható maximális akcióval követtek el); b/ talán (ha szabadság dolgában a jövőnek van visszahatása a múltra) az érettsége fokára jutott Emberiség néhány utóbb elkövetett lázadása (itt maximális tudat és felelősség szerepelt); c/ mindenegyes egyed részére: a szociális csoportjában és saját vonalán elkövetett bűnök. (Teilhard jegyzete)

Tehát valaminek meg kell tisztulnia benne. Mondottam, hogy első látszatra attól félhettünk, hogy az eredeti Bukásnak itt többre értékelt ábrázolása olyan mesterkedés, amely szavaival tiszteletben tart ugyan egy zavaró dogmát, de kiebrudalja hagyományos tartalmát. Pedig hát ellenkezőleg áll a helyzet: minél többet gondolkodunk rajta, annál jobban belátjuk, hogy az ilyen áttétel teljesen összhangba hozza az Eredeti Bűn fogalmát a Világegyetem modern perspektívájával s ekkor mert az Eredeti Bűn ezzel az Atomos Jellegnek (statisztikai rendetlenségnek) és az Organicitásnak (az emberi tömeg egyetemes megfertőzésének) együttes effektusa lesz (Teilhard jegyzete) teljesen

tiszteletben tartja a keresztény gondolatvilágot és cselekvésvilágot; végeredményben csak azt a helyesbítést hozza, hogy kollektív ’anyaméhhel’ és kollektív átörökléssel helyettesíti Éva-anyánk méhét: ez aztán meg is szabadít minket attól a (egyre súlyosabbá váló) kötelezettségtől, hogy az egész emberi nemet paradoxális módon egyetlen emberpártól származtattuk.

142 Az itt bemutatott magyarázat teológiai részét P. Rondet védte meg Lyonban. (Teilhard jegyzete)

N.B. : Jó ha megfigyeljük, hogy míg az ’alexandrin’-típusú Világegyetemben (1. ábra) Teremtés és Megváltás két különböző és független működésnek és kétféle mozzanatnak felel meg, addig a másodikfajta világban (2. ábra) Teremtés, Megtestesülés és Megváltás már csak három egymástkiegészítő arcéle egyetlen és ugyanegy folyamatnak: a Teremtés (éppen mert egyesítő) azzal jár, hogy a Teremtő valamiképp belemerül művébe, s ugyanakkor (mert a Teremtéskor másodlagos statisztikai effektusként szükségképp fölfakad a Rossz) bizonyos megváltói kompenzáció jár ezzel a Teremtéssel. - Erre azt vágták szemembe, hogy ’nem lehet jó az ilyen magyarázat, hiszen minden igen-igen egyszerű és világos lett benne’! Jómagam erre azt válaszolom, hogy az általam javasolt magyarázatban semmiképp sem tűnt el a misztérium, csak éppen a valódi helyére került (azaz minden Föntre és minden az Egészbe), ami sem nem éppen Teremtés, sem nem Megtestesülés, sem nem Megváltás a maga folyamatában, hanem ’Pléromizáció’, vagyis a titokzatos ’beteljesítő’ (vagy éppen ’kiegészítő’ viszony, mely az első Létezőt a létben-részesült-létezőhöz kapcsolja. Az első Létezőt a létben-részesült-léttel összekötő ’kiegészítő’ viszonyra vonatkozólag: lásd Pierre Bérulle kardinális szövegét A Világegyetem kontingenciája és a végleges élet emberi vágya c. Teilhard-tanulmány II. fejezetében, itt alább. (A Kiadó jegyzete).

Párizs, 1947 november 15.

A keresztény jelenség Első vizsgálódási fokon és első megközelítésre (vagyis minden teológiai meggondolástól függetlenül) tapasztalatilag jelenleg úgy mutatkozik számunkra a Kereszténység, mint egyik legfontosabbja, sőt legutoljára születettje a vallási áramlatoknak, amelyek történetileg megjelentek a Nooszféra gondolkodó rétegeiben (ha most nem számítjuk az Izlámot, amely a Judaizmusnak egyik

143

arabizáló formája, - és a marxista Neo-humanizmust, amely láthatólag arra van szánva, hogy nemsokára kereszténnyé lesz…). Arra senki sem gondol már, hogy a látásmód és a hit eme kollektív formájától, amely immár kétezer éves, megtagadná azt a kiváló szerepet, hogy anyaméhül szolgált a mi nyugati civilizációnknak, azaz minden bizonnyal a holnap egész emberi civilizációjának. Például ki tudná megmondani, hogy mennyi - nemcsak potenciális, de örökségből származó - evangelizmus kering a legsztalinistább materializmusban?... A Kereszténység múltbeli fontossága előtt mindenki szívesen fejet hajt. De mit kell mondanunk jelenéről? s még inkább jövőjéről? Azt akarom mondani, hogy kétezer éves létezése után a keresztény mozgalom (mint annyi más már ö előtte) nem mutatja-e az elöregedésnek és a kopásnak bizonyos jeleit? - A keresztény Isten folyton emelkedik horizontunkon? - avagy talán inkább letűnni kezd már? Velőbevágó tragikus kérdés ez - mindenki számára. Mert hát senki sem tudná megmondani, hogy a XX. század közepén a krisztusi nap mennyire tovább irányítja lépteinket és állandóan melegít, pedig nem is sejtjük. Mi történnék lelkünk mélyén, mi lenne velünk abban az éjszakában, amely a Kereszténység eltűnésekor borulna ránk? Valódi nagy Rém (amely annyira fenyegeti egyensúlyunkat), amely jelenleg nehezedik a Világra, vajon nem kozmikus Rettegés-e, sokkal inkább, mint politikai? Vagyis: ennek a Nagy Félelemnek oka sokkal inkább az, hogy sötétedik az Istentől megfosztott ég, semmint az a tény, hogy valami atomfelhő emelkedik a világ fölé?... (Teilhard jegyzete)

E lapokon két témát mutatok be. Elég magasról nézünk, hogy elkerüljünk minden hiba-forrást. Próbálom láttatni, hogy jó objektív tényekre támaszkodva miként lehet meghatározni azt a keresett pályát, amelyet az égi csillag lankadatlanul követ fejünk felett (s láthatólag hivatása is követni ezt az utat egészen olyan zenitig, amely magának a földi gondolatnak zenitjével esik egybe), fölfelé emelkedve, örökösen tisztító és ragyogását növelő megújhodásban. Az első téma vagy elgondolás: a Kereszténységben a teljes monoteista áramlat éri el misztikus érettségét egy olyan hit formájában, amely egyre inkább az egyetemes konvergencia isteni Központjának létezésébe vetett meggyőződéssé bontakozott ki. A másik gondolat: az egyetemes ’noogenetikus’ folyamatban (s még határozottabban a planetáris antropogenezisben), amelybe egyre mélyebben merülünk, pszichológiailag egyedül a (legfejlettebb formájában tekintett) Monoteizmus képes arra, hogy utolsó ízéig ápolja az Evolúció haladását. Magától értetődik, hogy ez a két megállapítás összefügg és egymást erősíti, hogy a keresztény Jelenségnek olyan értéket biztosítson, amely -

144

intenzitásában és tartamában is - pontosan az Emberiség előrelátható kibontakozásának lépéseire terjed ki.

I. Kereszténység és Monoteizmus Elvileg is, meg tapasztalatilag is az Egy-Isten-Hitnek sokféle joga van, hogy úgy tekintsük, mint a vallási érzéknek egyik fő elemi formáját (ha nem is az egyetlen primitív formáját). Mert hát a Reflexióra csakugyan kitárult Ember számára s (bármit mondjon is P. W. Schmidt iskolája) minden isteni ’kinyilatkoztatásnak’ segítsége nélkül (Teilhard jegyzete) - ezt önmagunkon ítélhetjük meg - akadhatna-e önkéntelenebb gesztus, mint éppen az, hogy élettel telíti, emberi formában egy nagy Valakire vetíti mindazt a Mást, aminek létezését, befolyását és fenyegető hatalmát megtalálja maga körül? S ugye egyes megfigyelők szerint az imádásnak éppen ebbe a sajátos formájába kötődve találjuk most is a Föld szociálisan legkevésbé kifejlődött népeit? Mindez elég valószínűleg így van. Csakhogy ez nem akadályozza meg (távolról sem!), hogy - minden más mély pszichés intuícióhoz vagy vágyhoz hasonlóan - az egyetlen nagy és legfelső Világ-Urának eszméje hosszú érlelődés során átjuthasson (sőt szükségképileg át is jusson) a zavaros és határozatlan kezdeti egyszerűség fokáról (a ’pre-monoteizmusból’) a kidolgozás és világosság egyre magasabb fokára (az ’eu-monoteizmusba’ vagy kibontakozott monoteizmusba), amelynek legmagasabb pontjai még ugyancsak messze előttünk vannak. Mint ahogy a ’faji kialakulás’ vagy filogenezis esetében történni szokott, ennek a vallási kibontakozásnak első stádiumait sem képes megragadni a mi világos látásunk: sem misztikus modalitásait, sem etnikai és földrajzi eloszlását nem vagyunk képesek meghatározni. Van viszont egy biztos pontunk s ez az, hogy (három-négy ezer évvel ezelőtt) a Nílustól az Eufráteszig terjedő rendkívül fejlett vidékeken jelenik meg az, ami később a modern Monoteizmusnak törzsét alktoja: az Egyiptom, Irán és Görögörszág által kapott melegben épült ki a zsidó-keresztény fejlődési ág. Ennek a kiváltságos tengelynek mentén (amikor már befejeződött egyéni kialakulása) könnyen vehető észre két, többé-kevésbé egyszerre dolgozó, nagyobb átalakulás a bibliai elbeszélésekben: az egyik az egyetemesítést jelentő átalakulás, a másik pedig az ’amorizációval’ adódó transzformáció. Ha legelső írásbeli forrásait nézzük, azokban a héber Jávé még csak legfőbb és leghatalmasabb az ’istenek’ között; és a másokat egyre nyugtalanítóbb

145

előszeretete és hatalma még csak egyetlen választott népre központosul. S bizony nem kisebb valamire, mint több évszázados munkára van szükség (azaz meg kell várnunk a keresztény forradalmat), hogy a Genezis Demiurgoszának kozmikus ereje végre olyan Isten imádásában bontakozzék ki és legyen emberivé, aki nemcsak félelmetes úr, hanem kivétel nélkül minden embert szerető (és mindenki számára szeretetreméltó) Atya legyen. S még akkor is - ellentétben az igen általános közhiedelemmel - sok mindenre szükség van, hogy ez a folyamat elérje teljességét. Mert elvégre is - még ha mélységesen tiszteljük is Jézusnak minden emberi szavát - ne ismerhetnénk-e föl azt, hogy a zsidó-keresztény Hit továbbra is (és szükségképp!) tipikusan csiszolt-kőkorszakbeli szimbólumokon át fejeződik ki az evangéliumi szövegekben? Igen, ezt mondom: CsiszoltKőkorszak, Neolit, vagyis olyan kora az Emberiségnek (s egyetemesebben mondva: a Világnak), amelyben a magasságos Égtől kezdve az utolsó kis faluig mindent a családnak és a megművelt földnek mintájára (és csaknem nagyságrendi létrája szerint) alkottak meg, gondoltak el. Hacsak nem akarunk lélektani ellentmondásba keveredni, hát egy ilyen Világban hogy a csudába képzelhetnénk el, hogy a Monoteizmus másképp alakult, mint nagy családfőként és a lakott Világ legfőbb tulajdonosaként elképzelt Isten fogalmai szerint?... Nos hát a mi modern tudatunk éppen - s egyre inkább - egy ilyen szellemi kereten vagy miliőn kívül kezd emelkedni. Körülöttünk a Világegyetem - a tapasztalatnak és a gondolatnak minden eresztékén át - szervesen és genetikusan kezd önmagára hajlani. Ilyen körülmények között a kétezer évvel ezelőtti AtyaIsten (aki még a Kozmosz Istene volt) hogyan ne alakulna át szinte észrevétlenül és éppen imádásunk szándéka szerint - már Kozmogenezis Istenévé, vagyis olyan Fókusszá vagy Forrássá, aki evolútív teremtést éltet, s e teremtés ölén a mi egyéni helyzetünk sokkal kevésbé robotoló szolga, inkább a teremtéssel egyesülő elem? S ha nem tévedek, hát napjainkban éppen ez adja az emberi Jelenség egyik fő jellemvonását. Talán régóta azt hittük, hogy körülöttünk és bennünk megállt és megmerevedett a lehető legmagasabb formában megvalósuló vallási feltaláló szellem. Nos hát én azt mondom: egyáltalán nem! A keleti típusú misztikus áramlatokkal szemben, amelyek még nyakasan keresik a kozmikus szféra teljes egészére kiáradó és szétfolyó gesztusban remélt Egységet, - íme a Kereszténység filetikus mélyéről szemünk láttára fakad fel egy végső formájú Monoteizmus, a Tér-Idő új dimenzióira kiterjesztett Krisztológiában; vagyis a római katolikus tengelyen születik egy olyan Monoteizmus, amely már nem uralmi, hanem konvergenciás s amelynek csúcsán - a szeretetnek a sokaság és a

146

szétesés kozmikus erői felett aratott győzelme által - ragyog és ’plérómizálódik’ (ahogy a biblikus kifejezés mondja) a dolgoknak egyetemes Központja. Most pedig egy percre elfordítva tekintetünket attól a finom, de mélyreható változástól, amely a modern misztikát lelke legmélyén érinti s magának Istennek rajzát-színét is átalakítja, - figyeljünk csak egy kissé: mi is játszódik le éppen most az emberi tudat egyetemes folyamában? II. Monoteizmus és Neo-humanizmus Érdekes megfigyelni, hogy abban az építő és termékeny konfliktusban, amely a biológia területén még mindig szembeállít neo-darwinistákat és neolamarckistákat, a két iskola - a kiinduláskor - mily hevesen és egyetértésben követel meg, vita nélkül, egy olyan rugót vagy dinamizmust, amely nélkül az általuk elképzelt evolútív működések végzetszerűen olyan mozdulatlanok maradnának, akárcsak az a motor, amelybe elfelejtettek benzint tölteni. - S csakugyan: a fajok átalakulása akár kívülről történik (a természetes kiválasztódás hatására), akár - ellenkezőleg - belülről (feltalálással), ugye világos, hogy mindkét esetben el kell gondolnunk, hogy az élőlény mélyén létezik valamiféle polarizáció vagy preferencia az ’életben-maradás’ érdekében, vagy éppen a ’magasrendű élet’ céljából? A teljesen közömbös vagy szétfolyó élő szubsztanciára semmiféle környezet-hatás, semmiféle nagy-számok-játéka nem hatna még a legkisebb mértékben sem. Mint ahogy a Világmindenség expanziója (ha elfogadjuk?...) az anyagi korpuszkulák között feltételez bizonyos visszataszító akciót, amely a ’primitív atom’ szétrobbanásából származik, ugyanígy: hogy a Bioszféra kiterjedését fönntartsuk (ami pedig teljesen kétségbevonhatatlan), hát föltétlenül el kell fogadnunk, hogy alapvetően létezik valamiféle evolútív nyomás s ennek feltűnése a korok során egyre erősödik. Naiv dolog lenne, ha ennek az ’evolútív nyomásnak’, amely minden életmozgás végső rugója, olyan határozott kifejezést adnánk, amely érvényes volna a Biogenezis minden nívóján. De a Reflexió kritikus pontjától kezdve, vagyis az emberi területen, ennek a rugónak belső természete határozottan ’pszichéssé válik’ éspedig teljesen világos és megszokott formában: s ezt egészen egyszerűen az élet vágyának nevezzük. Az élet vágya… Tizenkét év óta szinte egyetlen előadásom s egyetlen cikkem sem mulasztotta el, hogy - amikor az Emberiről beszéltem, ki ne tértem volna, hogy egyre nagyobb erővel hangsúlyozzam ennek az alapvető energiának vitális (bár csaknem mindig észrevétlenül hagyott) szerepét, amely nélkül - még a planetáris

147

Miliő leghevesebb nyomása alatt is a kívánatos anyagi tartalékok nagybőségű támasza ellenére is - szánalmasan dugába dőlne a nagyszerű emberi lendület, ha esetleg nem volna többé kedve folytatni! - Mivel a kiválasztódásnak és föltalálásnak váltakozó és egybefonódó játékát statisztikai lehetőségek forgatják, ezért azt gondolom, hogy a rosszakaratnak és a szerencsétlen eseteknek annyira rettegett interferenciája (ha a Múlt alapján ítélünk) nem fenyegeti komolyan a gondolkodó Világ jövőjét. Úgy látszik, hogyha egyszer megindult és kialakult az evolútív mozgás, már semmi sem állíthatja meg az Életet, hogy a Földön elérje kibontakozása lehető legnagyobb fokát: semmi, - kivéve éppen azt az egyetemes és egy pillanat alatt esetleg beköszöntő renyhülést, amelyet valami nagy csalódás fatális tőrszúrása idézne elő. Gondoljunk erre, egyre többször figyeljünk erre. Hogy a még embrionális állapotában lévő Ember eljuthasson felnőtt korára, ahhoz feltétlenül és mindenekelőtt az kell, hogy véges-végig (és a benne élő s egyre élesebb kritikai érzék felvirradása ellenére is) megőrizze azt a vágyát, hogy teljesen megvalósítsa önmagát. Más szavakkal: a Világmindenség - hogy be ne csapja (azaz hogy meg ne fojtsa) azt a Gondolatot, amelyet megszült, - kell hogy eleget tegyen néhány alapvető strukturális feltételnek. De hát melyek ezek a feltételek? Kettőt látok, s ezek nem annyira (mint talán gondolnánk) viszonylanak a jelen pillanat többé-kevésbé nagy szépségéhez, hanem mindkettő a legtávolabbi Jövő dimenzióihoz és sajátos jellegéhez kötődik. - Elnézést kérek, hogy ismét ezt a hasonlatot szedem elő: képzeljünk el egy bányász-csoportot, amely szerencsétlenség következtében - föl alá került s ott van elzárva. Ugye evidens, hogy ezek a bebörtönzöttek csak akkor indulnak el az egyik földalatti galéria irányába, ha úgy gondolják, hogy arrafelé feltételezhető 1/. egy kijárat és 2/. olyan kijárat, amely szabad levegőre és napfényre nyílik. Nos hát azt állítom, hogy a mi nemzedékünknek, amely oly brutális formában került szembe az Ember léthelyzetének azzal a valóságával, hogy hosszú és keserves erőfeszítés árán lehet csak elérni a legfelső határig, amely egyre inkább hátrál, - hasztalan volna azt magyarázgatni, hogy ’csak előre, édes fiam!’, ha azt gyaníthatnánk, hogy előttünk a Világ teljesen le van zárva, vagy hogy csak ’Embertelenbe’ (vagy Alsórendű Emberibe) torkollik. A teljes Halál, amibe - egyszer s mindenkorra és mindenki számára - megsemmisülten süllyedne a mi planetáris erőfeszítésünk evolútív eredménye; vagy (s ez ugyanazt jelentené) a tovább folytatódó életnek legyöngült és elmásult formája, amelybe nem jutna át annak az egyetértő látásnak legjava, amelynek együttmunkálására serkent minket a létezés: mindkét szomorú perspektíva egymagában is elég lenne, hogy (s ezt én pszichológiailag biztosra veszem) munkánk velejébe gyógyíthatatlanul

148

szüremkezzék az Unalomnak mindent leverő mérge, s Félelemnek s a Kókadtfejűségnek villámcsapásszerű vírusa. Minél inkább egyénivé válik az Élet, annál jobban fölfedez magában valami visszafordíthatatlan abszolútra vágyást. Ha ezt pozitív fogalmakkal akarjuk kifejezni, egészen egyszerűen ezt jelenti: a Földön létező Gondolat tényével és megmaradásával csakis olyan Világegyetem egyeztethető össze, amely valamiféle megőrző és magas fokon személyivé alakító kozmikus fókuszra pszichológiailag összpontosuló színtézist alkot. Egy olyan alapvető biológiai követelmény, amelyben váratlanul egyszerre a legjobban kifejlődött és legmodernebb formájában - jelenik meg ismét minden idők monoteista nagy vágyakozása.

III. Kereszténység és Jövő Tehát ekként - pedig alig sejtettük - most a Nooszférában valami óriási pszichológiai esemény kezd lejátszódni: egy ’Fölfelének’ és egy ’Előretartásnak’ találkozása, azaz sem több sem kevesebb, minthogy egybeömlik a keresztény tengelyen a régi misztikák mederbe fogott árja, meg az Evolúció Érzékének újabb, de rohamosan duzzadó hegyi-patakja . S ez egy transzcendens Ember-Fölöttinek és egy immanenes Emberen-Túlinak összefonódását jelzi előre: s ez a két Hit-forma vég nélkül világítja meg és erősíti egymást… Bizony egy ilyen csodálatosan egyensúlyba kerülő folyamatban még korai lenne előre látnunk azt a rendszert, amelyben ezentúl egészen a beteljesedésig - kell működnie a Hominizáció planetáris és titokzatos folyamatának. Világos, hogy ez nem zárja ki, hogy az emberi tudatban - a Fölfelén és az Előretartón kívül - meg ne jelenhetne egy harmadik, még nem is sejthető tengely, legyen az például más, gondolkodó bolygókkal érintkezés következtében. (Teilhard jegyzete)

Minél inkább tanulmányozza valaki ezt a helyzetet, annál jobban növekszik és erősödik szellemében az a belátás, hogy különös analógia va a világ jelenlegi vallási állapota és a Harmadkor vége felé tartó Föld zoológiai állapota között. Abban a korban (azaz mintegy egy millió évvel ezelőtt) a gondos megfigyelő, aki a nagy afrikai Főemlősök tömegét nézte volna, számos anatómiai és pszichés jelből felismerhette volna, hogy egy hominoid vonal (vagy nyaláb) magában hordja a jövő ígéreteit. S azt mondom, hogyha látni tudunk, hát az első példához hasonlóan kétségtelennek mutatkozik, hogy végérvényesen gyökeres különbség és előny is elválasztja a ’keresztény

149

jelenséget’ bármily más ’vallási jelenségtől’, melynek ölén megjelent, de amelytől kezdetétől fogva sosem szűnt meg elszakadni törekedni. Mert ott, ahol minden más vallás jelenleg kegyetlenül elbukik (vagyis azon az akadályon, amit az a Világegyetem jelent, amely oly szervessé és követelő igényűvé vált, hogy elhalványítja és elbátortalanítja a Misztika régi nagy intuícióinak nagy részét), a Kereszténység könnyedén emelkedik túl, hiszen éppen azok a mélységesen megváltozott szellemi s erkölcsi föltételek viszik őt, amelyekhez nem képesek alkalmazkodni legfőbb versenytársai. Túlzás nélkül állíthatjuk: egészen sajátos Ultra-modernizmusa révén Jézus vallása nemcsak tapasztalatilag képes ellenállni az új hőmérsékletnek s új feszültségnek, amelyet az emberi szellemben az Evolúció személyének megjelenése teremtett, de ezen az átalakult területen éppen legjobb miliőt talál kibontakozására és hatóerejére. Ennek következtében máris úgy erősödik meg, mint egy olyan Világnak végleges vallása, amely hirtelen ébredt a Tér-Időben feltűnt dimenzióinak és előresodró pályájának tudatára. Ebből az következik, hogy - ha képzeletben már nem egy millió évvel hátra, hanem előre tekintünk át a kozmikus alakuláson, s végül azt kérdezzük (talán kissé nyugtalankodva is…), hogy mi is maradhat meg a Kereszténységből abban a távoli időben, bizony legalább ennyit állíthatunk határozottan: „A jövő ekkora mélységében s az Antropogenezis jelen tőkéjét számba véve, meddő vállalkozás lenne elképzelnünk, milyen formát ölt majd akár a Liturgia és Kánonjog, akár a Természetfölöttire s a Kinyilatkoztatásra vonatkozó teológiai elgondolásaink, akár a moralisták álláspontja az Eugenizmus és a Kutatás nagy kérdéseinek területén…, nem is számítva, hogy egy millió év múlva sok oly történeti probléma, mely most még annyira izgat, réges-rég meg lesz már oldva vagy egyszerűen nem létezik többé… Mindezekre az elsorolt pontokra semmit sem mondhatunk. Viszont egyvalami biztos: ha jelenleg az Emberiség folytatja növekedését (mint ezt feltételezzük), vagyis tovább is önmagára reflektál, hát ez arra bizonyíték, hogy életkedve nem szűnt meg. Ez pedig azt föltételezi,, hogy mert a Noogenezis konvergáló erőfeszítései számára egyre vonzóbb pólust fedezett fel, ezért az egyre ’krisztusibbá-váló’ Monoteizmus mindig létezni fog (még ha minden másnak meg is kell változnia), hogy ’lélegezni’ engedje a Világmindenséget és ’amorizálja’ (szeretettel járja át) az Evolúciót”. Párizs, 1950 május 10. /Soksz. : 1970 jan. 15. P. Rezek/

150

Monogenizmus és monofiletizmus E kettőt lényegesen meg kell különböztetnünk. A Humani generis enciklikával kapcsolatban ismét - sok szenvedélyességgel és elég zavarosan… - vitatták az ember származása történeti elgondolásának problémáját. Ebből az alkalomból nem lesz fölösleges, hogy úőjra hangsúlyozzam azt a lényeges különbséget, amely a következő (igen gyakran még szinonimának tekintett!) fogalmak közt van: - Monogenizmus és poligenizmus : olyan tan, amely egy, illetve több kezdeti emberpárt fogad el; - Monofiletizmus és polifiletizmus: az Emberiség alapjaként egy, ill. több ágat (vagy fílumot) fogad el. Első elv: Mivel a Tudomány csakugyan képtelen (és minden bizonnyal mindig is képtelen lesz), hogy - egyedek megkülönböztetése céljából - elég erősre nagyítsa fel a paleontológiai múltat, vagyis mert igen messzire visszatekintve a múltba csakis ember-csoportokat képes megkülönböztetni, ezért monogenizmus és poligenizmus igazában tisztán teológiai fogalmak, amelyeket dogmatikai meggondolások miatt alkalmaznak, de természetük szerint e fogalmak kívül esnek a tudományon (amennyiben tapasztalatilag nem igazolhatók). Második elv: Ez annyit jelent, hogy amikor egy tudós (mint tudós) elismeri az emberi faj egységét, akkor ezzel egyáltalán nem egy egyetlen ősi emberpár létezését állítja, hanem egészen egyszerűen azt a tényt, hogy az Ember zoológiai szempontból egyetlen (egyedül álló) szárat képvisel; bármilyen légyen is kezdetben ennek a szárnak (számbeli) vastagsága és (morfológiai) bonyolultsága. Tudományban nem beszélhetünk monogenizmusról vagy poligenizmusról, hanem csakis monofiletizmusról és polifiletizmusról. Ezek alapján tehát a teológusnak megmarad bizonyos szabadsága, hogy azt tételezze fel, ami neki dogmatikailag szükséges azon az indeterminációs zónán belül, amelyet a Múltra vonatkozó tudományos látásunk tökéletlensége teremt. A tudós közvetlenül nem bizonyíthatja be, hogy egy egyedi Ádám

151

létezésének hipotézise elvetendő-e. Közvetett módon viszont megállapíthatja, hogy ez a hipotézis tudományos szempontból tarthatatlan - mindazok miatt, amit jelenleg ismerni gondolunk a Fajok genezisének biológiai törvényeiről. a/ Egyrészt ugyanis a genetika szakembere számára egyetlen párnak egyszerre történő mutációja látszik végtelen improbábilisnak, de még az a kérdés is fölmerül számára, vajon ha egy ilyen mutáció csakugyan meg is történt az Ember esetében, egy ennyire korlátozott mutációnak lehetett volna-e a legkisebb esélye is továbbterjedésre. b/ Másrészt pedig (s ez már sokkal nehezebb kérdés) a teológusok monogenizmusa nemcsak egyetlen eredeti párt kíván meg, hanem azt is, hogy hirtelen jelent meg légyen két olyan egyed, amelynek specifikus fejlődése már az első pillanattól kezdve teljesen be is volt fejezve. A teológusok Ádámjának egyszerre legalábbis Homo sapiensnek kellett lennie. Specifikus szempontból beszélve: FELNŐTTKÉNT kellett SZÜLETNIE. Hogy viselhesse az Eredeti Bűn felelősségét. (Teilhard jegyzete)

Csakhogy e két szó összekapcsolásának nincs értelme a mai Tudomány számára. Egy ilyen fogalmi társítás a természet törvényei ellen van. Ezért tehát az alábbi két dolog közül egy lehetséges: - vagy a faji fejlődés tudományos törvényeinek lényege fog megváltozni a jövőben (ami kevéssé valószínű); - avagy pedig (s ez teljesen egybevág az egzegézis legutolsó eredményeivel) a teológusok ilyen vagy amolyan módon észreveszik majd, hogy egy szervesen annyira strukturált Világegyetemben, mint amilyent manapság kezdünk felfedezni, egy olyan emberi szolidaritást, amely még igen szűköcske az általuk keresett 1Éva anyánk méhében’, könnyen megadja számukra annak a Világnak rendkívüli belső kapcsolata, amely körülöttünk Kozmogenezis és Antropogenezis állapotában van. Párizs, 1950.

A Világ ma mit vár Isten Egyházától: a Kereszt értelmének egyetemesítése és elmélyítése

152

1. Bevezetés: miért írtam e sorokat Négy évvel ezelőtt Rómába küldtem ’A Probléma magva’ c. rövid összefoglalómat, amelyben próbáltam megmagyarázni elöljáróimnak, hogy miután (rendkívüli körülmények során) hosszú éveket töltöttem egyszerre a tudományos világnak és a Hit világának legbensőbb területein, mit látok a modern vallási nyugtalanság valódi forrásának. Arra utaltam, hogy a gondolatnak és a cselekvésnek minden útján ellenállhatatlanul növekszik az ember egén valami Előrehúzó evolútív Isten, amely első pillantásra annak a Fölfelé vonzó transzcendens Istennek ellenlábasaként mutatkozik, akit a Kereszténység tár imádási vágyunk elé. Ezt mondottam ebben a beszámolómban: „Amíg az Egyház egy megújított Krisztológiával (amelynek már minden eleme kezünkben van) nem oldja meg azt a feltűnő konfliktust, amely immár kirobbant a Kinyilatkoztatásnak hagyományos Istene és az Evolúció ’új’ Istene között, addig a szédítő rosszullét egyre kínosabbá válik nemcsak a hívő világ szélső tájain, de legélénkebb benső részeiben is; ezzel együtt pedig a kereszténység hódító és térítő ereje csökkenni fog”. ’A Probléma magva’ c. írásomnak semmi szándéka nem volt, hogy keresztezze a hivatalos egyházi tekintélyt. Csak olyan megfigyelőnek tanúságtétele volt, aki az események során olyan mély emberi zónákig jutott el, ahová a ’hivatalosaknak’ általában nincs alkalmuk behatolniuk s még kevésbé van arra lehetőségük, hogy megértsék, mi is történt igazában. Már ezért is figyelmet érdemelt volna az az írásom. Rómából azt válaszolták, hogy diagnosztikám nem esik egybe az Örök Városban jelenleg előnyben részesített gondolatokkal. Azóta persze a gyötrő vallási ’szkizofrénia’ csak fokozódott… Tehát most még egyszer - mert az idő sürget - megpróbálom megértetni magam. De ez alkalommal világosabb szeretnék lenni s ezért mellőzve minden szimbolikus vagy elvont kifejezést, megpróbálom ugyanazt a problémát (és a megoldását is?) úgy beállítani, mint - különösen érzékeny és konkrét formában fölvetődni látom a Kereszt Értelmével kapcsolatban s abból kiindulva. Ez egyébként megkívánja, hogy előzőleg olyan eseményre figyelmeztessek, amelynek evidenciája előtt egyesek még most is bizarr módra

153

bezárkóznak: modern civilizációnkban fokozatosan és visszafordíthatatlanul alakul ki az Embernek és az Emberiségnek mélyen megújult felfogása.

2. Előzetes megjegyzés. A korunkbeli Neo-humanizmus megjelenése és természete Volt olyan kor (a Skolasztika aranykora), amikor a legnagyobb szellemek eredménytelenül vitáztak annak eldöntésén, vajon ’realistának’ kell-e lennünk, avagy ’nominalistának’. Ez kétségbevonhatatlanul mutatta, hogy rosszul vetették fel a problémát… Manapság (legalábbis az élőlényekre vonatkozólag) a tudományos evolúcionizmus könnyűszerrel újította fel és világította meg az Univerzálék problémáját: egyszerűen megalkotta a ’filétikus Faj’ fogalmát. A filozófusok továbbra is folytathatják meddő vitájukat a Kutya vagy a Macska egyetemes eszméjéről. Ma már tudjuk, hogy az egyetlen egyetemes ’kutyás’ vagy ’macskás’ lényeg, ami létezik s ami egyedül számít a dolgok természetes rendjében, az egy olyan állat-népesség (Population), amely ugyanegy alaprétegből származott és amit egy bizonyos statisztikai változási görbe alá foglalhatunk. Az elvont Univerzálé és a konkrét Univerzálé mellé (vagy inkább: a helyükbe) lépett a genetikus Univerzálé… E szerint az új szempont szerint bizony el kell ismernünk, hogy az ’ember-eszme’ (miként az összes többi állat-kategória) - az eszmélődés első fázisában - számunkra elvesztette minden misztériumát - és sokat vesztett plátoni dicsfényéből. De viszontvágásként és kárpótlásul azonnal azt is hozzá kell tennünk, hogy a vizsgálódás második fázisában ugyanez az Ember-eszme megérte azt is (vagy legalábbis kezdi elérni), hogy tapasztalati téren kétszeresen kapja vissza nemesi levelét. Mert egyrészt valódi tudományos síkon egyre szükségesebbé válik annak elismerése, hogy amikor a Földön a Negyedkorban megjelent a reflexív Tudat (a Gondolat), hát bizony ezzel új fázis kezdődött a Bioszféra történetében. A zoológiailag Főemlősnek klasszifikálható Ember mindenekfölött azt a tényt jelenti, hogy Bolygónkon másodikfajta Élet született (vagy ha úgy tetszik: ’Élet a második hatványon’).

154

Másrészt pedig (s ez még kevéssé általánosan elismert tényhelyzet, de hamarosan szintén kénytelen lesz ezt is elfogadni a Tudomány): ez a másodikfajta élet (vagy reflexív Élet) a természete szerint összpontosuló jellegű. Alapvető biológiai okok miatt az Ember nem létezhet anélkül, hogy el ne borítaná a Földet; nem is fedheti be a Földet anélkül, hogy ne totalizálódnék és ne központosulna egyre jobban önmagára. - S ezért az Ember esetében (egyedülálló tény ez a Természetben) a Faj nemhogy szétfutna vagy szétszóródnék, de idővel egyre szorosabban türemlik önmagára. Az Ember esetében - és csakis az Emberében (mert reflexív lény), - a genetikus Univerzálé a határeseten már magas fokú személyes Egységben szilárdul meg… Ismétlem: Tudományban még nem általánosan, s nem is egyértelműen jut kifejezésre az Ember egyedülálló természetére vonatkozó új perspektíva. De ez a látásmód annyira közvetlenül és olya bensőleg következik a modern tudományos ’Weltanschauung’-ból (világképből), hogy már csakugyan kezdi meghódítani és átjárni korunk Tudatos részét (vagy legalábbis Öntudat-alattiját). Mert kár volna képzelődni: bár egzisztencializmus és barthizmus habzó árja terjengett és nem szűnt meg ’mérgezni’ ez utóbbi években, ennek ellenére nem (ateista vagy akár vallási) keserű pesszimizmus, hanem jelenleg éppen valami hódító optimizmus képviseli a világban a mélyből fakadó áramlást (és ezt jelzi a marxizmusnak gyors előtérbejutása). Nemcsak egoista és ’jól-lét’ irányában követelődző igény létezik, de főleg kollektív nekilendülés a ’több-lét’ felé, amelyet annak a zoológiai csoportnak beteljesedésétől várunk és kutatunk, amelyhez mi tartozunk. Egy ingadozó korszak után (XVI. - XIX. század), amikor talán úgy tűnt, hogy az Emberi egyre jobban széthull autonóm egyedekre, ma (szörnyű erejű külső és belső determinizmus nyomására) kétségbevonhatatlanul kezdjük megtalálni - immár felsőbb szinten - a Faj Érzékét. Most már nem faji sorozatnak kiszolgáltatottságáról van szó. De egyet-akaró és vállvetett nekilendülésről, hogy közösen jussunk az Életnek valamiféle felsőrendű fokára. Meghalt már vagy túlhaladottá lett a Reneszánsznak és a XVII. századnak öreg szelleme, ezt jól értsük meg: vége a szépen elrendezett Kozmosz és a harmonikus Ember korának. Ennek helyébe szinte mindenütt új Humanizmus növekszik, az együtt-gondolkodás ellenállhatatlan hatására: már nem egyensúlyra, de mozgásra épülő Humanizmus, amelyben semmiféle érték nem maradhat fenn - még, és főleg a Vallás terén sem, - ha nem ad helyet valamiféle emberen-túli kozmikus jövőnek és nem hajlik meg kívánalmai előtt.

155

Mindebből adódik az az égetően szükséges feladat, hogy az Egyház haladéktalanul tárja a Világ elé a Kereszt ’új’ értelmét, ultra-humanizált jelentőségét. (S íme ezzel jutok témám velejére).

3. Az Engesztelés Keresztje és az Evolúció Keresztje A Kereszténység már születésénél fogva és mindörökre a Keresztnek van rendelve, a Kereszt jele uralkodik felette. Csakis azzal maradhat meg sajátmaga, ha egyre odaadóbban azonosítja magát a Kereszt lényegével. De éppen ez a kérdés: igazában mi is a Kereszt lényege? Mi a Kereszt valódi értelme?... Elemi hagyományos formájában (ahogyan még most is folyton elénk tárják a lelki könyvek, a szentbeszédek, sőt még szemináriumi tanárok is): a Kereszt elsősorban jóvátételnek és kiengesztelésnek szimbóluma. S ennek megfelelően egész olyan pszichológiai komplexumot fejez ki és hord magával, amelyben határozottan - vagy legalábbis szándék formájában - felismerhetők a következő elemek: a/ A Rossznak és a Halálnak katasztrófa módjára felfogott eszméje és uralma a Világban. A Rossz és a Halál valami eredeti Bukásnak természetes és i8dőbeni folyománya. b/ Bizalmatlanság az Emberrel szemben, aki - bár nem egészen rokkant meg és romlott meg (a teológusok azzal ússzák meg a kérdést, hogy bevezetik a ’természetfölötti’ adományokat), még sincs meg benne sem a frissesség, sem a bátor erő, hogy sikerre vigye fö9ldi vállalkozásait. c/ S valami még jellemzőbb vonás: általános (csaknem maniheista) bizalmatlanság minden iránt, ami Anyag, mert hát az Anyagot szinte egyetemesen úgy tekintik, hogy sokkal kevésbé jelent szellem-tartalékot, mint inkább bukásnak és romlásnak forrását. Persze mindezt - szerencsére - áthatja a Megfeszített Isten iránt érzett erős szeretet tüze. De olyan szeretetnek tüze, amely csaknem kizárólagosan ’fölfelészálló’ típusú s ennek leginkább hathatós és legjellemzőbb aktusát mindig fájdalmas tisztogatás és szenvedő elszakadás vonásaival mutatják be. S pontosan ez az, ami számunkra, mai neo-humanisták számára, igen hamar válik kibírhatatlanná s ezért ennek a látásmódnak meg kell változnia.

156

Hogy a Kereszt uralkodhassék a Földön, amely hirtelen ébredt az őt előresodró biológiai mozgás tudatára, ehhez mindenképp és minél hamarabb az szükséges, hogy (hacsak nem akar összeegyeztethetetlenné válni azzal az emberi természettel, amelyet megváltani szándékszik), ez a Kereszt ne csak eváziónak (evilágból-’kiszabadulásnak’), hanem haladásnak Jeleként is mutatkozzék számunkra. Előttünk a Keresztnek már nemcsak tisztítóként de mozgatóként is kell ragyognia. De vajon ez az átalakulás lehetséges-e - elmásítás nélkül? Egész lelkemmel válaszolom: igen!, lehetséges, sőt - ha a dolgok mélyére nézünk, - hát éppen az kívánja meg, ami leghagyományosabb létezik a keresztény szellemben. S íme hogyan? Egy percre felejtsük el mindazt, amit imént a Kereszt ’klasszikus’ és túlságosan pesszimista értelméről mondottam. Aztán egy pillanatra hagyjuk oldalt magát a Keresztet is és figyeljünk a modern vallási konfliktus másik részéra, vagyis arra a bizonyos ’Evolúcióra’. Ha leglényegesebb vonásait nézzük, akkor tapasztalatunk elé a következő jellemvonásokkal tárul ez a hatalmas valóság, az Evolúció: a/ ’Elrendező’ természete miatt: munkát követel, vagyis az Evolúció erőfeszítés. b/ Kedvező esetek statisztikai játéka miatt, tapogatózó építményei csak úgy növekedhetnek s juthatnak előre, hogy minden nívón (szervetlen, szerves, pszichés nívón egyaránt) mögöttük marad a rendetlenségnek, szenvedésnek és bukásnak hosszú barázdája (’evolútív’ Rossz). c/ Éppen a biológiai evolúciós folyamat struktúrája miatt (organikus elöregedés, genetikus egymást-fölváltás, átalakulás…) az Evolúció magában foglalja a Halált. d/ Végül egyszersmind pszichológiai és energetikus következményként: csúcspontján megkíván (ha egyszer ’reflexív’ fokára jutott) egy olyan vonzóerőt, amely szeretettel járja át (’amorizálja’) a Világmindenség egész működését.

157

Engedjük csak, hogy alaposan hasson át ennek a négy alapvető feltételnek érzése: ezek határozzák meg annak az új Világnak éppen azt az atmoszféráját, amelyet - felébredve - belélegzünk, amikor tudatosítjuk, hogy a dolgok körülöttünk szervesen összefüggve mozognak. Aztán pedig - lelkünkben ezekkel az új adatokkal, menjünk vissza a Kereszthez. Nézzük a Keresztre-feszítettet… Ami a keresztfán szemünk elétárul, - szenvedve, haldokolva, megszabadítóként, - vajon még mindig az Eredeti Bűnnek Istene? - vagy már éppen ellenkezőleg: az Evolúció Istene? Avagy talán: hátha az Evolúció Istene, akit vár a mi neo-humanizmusunk - éppen és egészen egyszerűen maga a Kiengesztelés Istene, éppen csak teljes és egyetemes értelmében?... Igen! Mert ha jól megfigyeljük: az, hogy ’a bűnös világ bűneit hordja vállán’: ez ugyanaz - de kozmogenetikus fogalmakkal kifejezve és áttéve minthogy az ’evolútív Világ terhét hordja vállán’! S ezért íme az a ’kiáltás’ vagy tanúságtétel, amelyet e lapokon azok fülébe szeretnék kiáltani, akiket jogosan illet: bizony én bensőmben már fizikailag képtelen vagyok letérdelni a pusztán csak bűnöktől-megszabadító Kereszt előtt; de ugyanakkor szenvedélyes erővel hódít meg és elégít ki az a Kereszt, amelyen szintézisbe forr a Jövő két összetevője: a Transzcendens és az Emberen-túli; vagy - amint írásom elején mondtam: a Fönt-a-Magasban, és az Előre-húzó. Jómagam teljesen evidens módon látom, hogy a másik esetben (éppen csak dimenzió-többlettel) pontosan ugyanazt a Keresztet imádom: ugyanazt a Keresztet, de sokkal valóságosabbat. S érzem, tudom, hogy ilyen (kategorikus és végleges) lelki készség terén nem vagyok egyedül, de sokan-sokan mások is jönnek és velem tartanak.

Következtetés Összegezve: a fenomenális világképünkben történő mélyreható átalakulások ellenére is áll a Kereszt, sőt egyre jobban kimagaslik minden érték és minden probléma összefutó-pontján, az Emberiség szíve-mélyén. Az eddiginél is jobban éppen rajta történhet meg és kell is hogy megvalósuljon a szétválasztódás között, ami fölfelé tart és ami lefelé hull.

158

De ez csak akkor lehetséges - és csakis azzal a föltétellel, hogy egy új kor dimenziói szerint kitárulva, már nemcsak főleg (vagy éppen kizárólagosan…) a Bűn felett aratott győzelem jele. A Kereszt végre ekkor éri el teljességét: dinamikus és teljes szimbóluma lesz a személyivé-tevő evolútív Világmindenségnek. New York (Purchase), 1952 szeptember 14. /Kihagytam a Kiadó jegyzetét: az egyik Az Isteni Miliő francia kiadásának 100. lapjára utalva magyarázza a Rossz elleni teljes küzdelmet; a második pedig hangsúlyozza, hogy ’a fejlődő Világ terhét hordani’ ténye nemhogy kisebbítené az áldozat jellegét és értékét, de éppen azt jelenti, hogy az engesztelés szenvedéséhez az egyetemes munkával járó küzdelmes szenvedés is járul. Krisztus szava így kap sürgető értéket: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye vállára minden nap keresztjét és kövessen engem” (Lukács 9,23). (P. Rezek Román megjegyzése)

A Világegyetem függősége s az emberi vágy a végleges élet után vagy: hogyan gondolhatjuk át a Teremtés keresztény fogalmát az energetika törvényei szerint? I. Előzetes megjegyzés: vallásos hit és evolúciós energia A Tudomány szakemberei között végleg kezd létrejönni az egyetértés az emberi jelenség igazi természetének kérdésében. Az az Ember, akit valamikor anomáliának tekintettek a Világmindenségben, ma már úgy kezd mutatkozni, mint az a végső pont,, amelyet - tapasztalatunk mezején - jelenleg elért a korpuszkuláris elrendeződésnek és pszichés bensőségesülésének együttes folyamata (ez utóbbit néha negatív entrópiának vagy ’ellen-entrópiának nevezik - vagyis - egészen egyszerűen: az evolúció. Ma így nevezzük: neg-entrópia (a Kiadó jegyzete).

„Az Evolúció a reflexív Emberben (s abban a mértékben, amennyire reflexív) egyáltalán nem állt meg, amint először gondolhattuk talán, de legnagyobb erővel indul tova (konvergencia hatására) sajátmagát-fejlesztés (self-evolúció) formájában, az együtt-gondolkodás egyre magasabb állapotai felé”.

159

Hangsúlyozom, hogy a tudósok nagy része ma már többé-kevésbé kifejezetten elfogadja ezt a megállapítást. De e nagy többség tagjai közül sokan még nem látszanak megérteni azt a mélységes energetikai változást, amit az emberinek, vagyis a reflexívnek a Világ folyásába való beletestesülése jelent. Ember-előtti fázisában az Anyag vitalizációját (legalább is első megközelítésre) még úgy tekinthettük, mint a véletlen esetek játékára és a természetes kiválasztódás hatására történő folyamatot, amelyet teljesen a Földfelszínen elraktározott termodinamikus tartalékok táplálnak. De amint emberivé válik, ez a működés (saját magunkon ezt tapasztaljuk minden percben) ezenkívül még mást is igényel a sikeréhez: valamiféle pszichés természetű ’mezőnek’ mérhetetlen, de döntőfontosságú befolyását, amit ízlésnek vagy vágynak nevezhetünk. Ha Jean Herzog szívét nem feszítette volna a hegycsúcsok vágya, hát az Anapurát nem hódította volna meg. Az önmagát-fejlesztés esetében nemcsak fizikai energia kerül bevetésre; az ide szükséges energia olyan bonyolult nagyságrendnek mutatkozik, amelyben elválaszthatatlanul kötődik két heterogén adat: a/ az első (amelyet termodinamikai egységekben számolhatunk) végeredményben molekuláris és atomos vonzásokra vezethető vissza; b/ a másodikat viszont (amelyet elrendeződési fokokkal ’mérhetünk’) hajlamok formájában tapasztalja meg tudatunk. Más szavakkal kifejezve: hogy az Evolúció emberivé-vált miliőben folytatódjék, ahhoz az kell (fizikai szükségességgel), hogy az Ember a lehető legenergikusabban higgyen annak a mozgásnak valamiféle abszolút értékében, amelynek továbbvitelére éppen az ember van rendeltetve. Ezzel pedig szinte váratlanul híd vetül tapasztalatvilágunkban két, látszólag oly egymásnak-idegen terület közé, mint ami a Fizikai-kémia és a Vallás. A Hit immár nemcsak a Világból kiszakadás útja lehet, hanem éppen a Világ beteljesítésének cementje és együttdolgozó elve! Kétségtelen, hogy ez alaposan meglepheti szellemünket. De a meglepetésen kívül váratlan lehetőség is tárul elénk, amely az energetika nevében ajánl fel előrelátni akaró és megszilárdítani igyekvő szellemünknek két általános feltételt a ’vallásinak’ jövendő evolúciójához - arra a sok ezer és millió év folyamára, ameddig csak tartani fog a Földön az emberré-válás folyamata. Teilhard itt paleontológusként beszél. Szívesen szokta mondani, hogy vallási szempontból az Emberiség végét Krisztusnak, a lelki Napnak meggyorsított vonzásához köthetjük. Ezért várja a Parúziát Az Isteni Miliő-ben (fr. pp. 195-197). (A Kiadó jegyzete)

160

Első feltétel. Hogy az Ember elérkezzék természetes kibontakozásának végéhez, ahhoz (energetikai szükségszerűséggel) az kell, hogy a totalizálódó Emberiségben egyre inkább növekedjék a vallási feszültség vagy ’hőmérséklet’. Második feltétel. Mindazok közül a Hit-formák közül, amelyeket az idők során csak megkíséreltek a Vallás növekvő erői, az - és csakis az - (mindig energetikai szükségesség folytán) van további életre szánva, amelyik képesnek fog mutatkozni, hogy maximálisra fokozza (vagy ’aktiválja’ , ’mozgósítsa’) az önmagát-fejlesztés képességeit. Hangsúlyozom, hogy amennyiben e két állítás az Energetikához tartozik, éppen ezért függetlenek is bármiféle filozófiai vagy történeti elgondolástól: abszolút értékük van az egész Világegyetemre és minden időkre. Lássuk csak, mit tár fel e két állítás (vagyis mi fog történni), ha a keresztény Hit sajátos esetére alkalmazzuk őket.

II. A Kereszténységnek rendkívül nagy az evolútív értéke… kivéve a teremtés eszméjét. Fontos hangsúlyoznunk, hogy szigorúan energetikai szempontból (azt mondhatnánk: ’kozmikus motorként nézve’), amelyet itt elfogadtunk, a helyesen megértett keresztény Hit messze megelőz minden más hit-fajtát. S ez éppen azért van így, mert minden jelenleg ismert vallás-típus közül egyedül a kereszténység mutatkozik képesnek, hogy nemcsak elmásúlás nélkül megmaradjon (vagy éppen magasabb-rendű életre is jusson) abban a Világegyetemben, amely - szellemünk színe előtt - hirtelen változott Kozmoszállapotból Kozmogenezis állapotába, - de arra is képes, hogy melegítse és világossággal telítse ezt a Kozmogenezist s ezáltal a szó szoros értelmében formát és lelket adjon neki. A modern kereszténynek szemében, aki egyszerre tudatosította magában, hogy a Világ fokozatosan önmagára központosul és azt is, hogy ennek a konvergens mozgásnak pólusán a Feltámadt Krisztus foglal el egészen egyedülálló helyet: az Evolúció egész folyamata végeredményben és teljesen határozott értelemben szeretőnek és szeretetreméltónak mutatkozik. Ezért aztán - az Emberivé-válás további útjain dolgozva - az ilyen Keresztény ( és csakis ő) megkapja azt, hogy a lelki vonzások lehető legaktiválóbb formája lelkesíti, vagyis a szeretet erői. Az evolútív ’mozgósítás’ területén a Kereszténység kétségtelenül helyettesíthetetlen és verhetetlen, mert hát - és amennyiben - ’perszonalizálja’ a Kozmogenezist.

161

Rendben van - mondhatja valaki, aki aztán így támad: Igaz, hogy a keresztény Hit a Megtestesülés és a Megváltás misztériumának köszönhetően sok-sok hajlammal lelkesíti ezt a Világot; de hátha meg is fosztja minden érdekétől (s talán le is aljasítja szemünkben), mert hát Isten teljes önmagánakelégségességét hangsúlyozza - s következésképp a Teremtésnek teljes függőségét…? S éppen e ponton, amelyet talán nem is vettünk észre, egy életbevágóan konkrét területen (a Cselekvés emberi vágyának síkján) áll elénk a Létbenrészesült-lét problémája, amely látszólag merőben spekulatív és veszélytelen kérdésnek látszik. Mindenki tudja, hogy a helyesen értett skolasztikus filozófiában a Lét Ens a se (önmagától való lét) formájában kimerítően és mindent-betöltően és egy-csapásra ott van minden dolog ontológiai eredeténél. Ezután pedig - egy második mozzanatként - minden más (vagyis a ’Világ’) csak kiegészítésként vagy ráadásul, csak kegyes pótlékként jelentkezik. Ha az Aktus és a Potencia bizonyos metafizikájából szigorúan következtetjük ezt a tételt, amely szerint a Teremtés teljesen tetszőleges és ingyenes valami, - hát ez az állítás veszélytelen marad még egy olyan statikus Világnak tomista keretében, amelyben a teremtménynek nincs más dolga, minthogy elfogadja és megmenti önmagát. De veszélyesnek és fertőzőnek (mert elbátortalanítónak) mutatkozik, mihelyt - immár Kozmogenezis rendszerében - a ’létben-részesült-létező’ (mindnyájan ezek vagyunk) kezdi azt kérdezgetni, hogy vajon az a gyökeresen függő helyzet, amire a teológusok visszaviszik ezt a ’létben-részesült-létezőt’, csakugyan igazolja-e azt a küzdelmet, amelyet kibontakozásakor ki kell fejtenie. - Mert bizony - föltéve hogy a létezés végpontján nem keresünk merőben egyéni boldogságot (s ezt a formájú boldogságot mi már végleg elutasítottuk), - az Ember hogy a csudába ne undorodnék meg a cselekvéstől - éppen ama kinyilatkoztatás miatt, amelyet állítólag kapott a maga gyökeres haszontalanságára vonatkozólag? S annak analógiájára, ami a Fizikában történik, ahol - már tudjuk - gyorsulás szüli a tömeget, azaz a mozgó csak a mozgás után jön. (Teilhard jegyzete)

Egy nem is olyan régi írásomban (A Kereszt értelme, 1952 szeptember) hangsúlyoztam, hogy a Kereszténység számára föltétlenül szükséges, hogy - ha hatni akar a mi generációnkra - fejtse ki a Kereszt misztériumának építő, ’kibontakoztató’ oldalát (és ne csak a kiengesztelő vagy jóvá tevő szempontját). Engedjék hát meg, hogy közöljem ezt a tanúságtételt, - ismerve a problémát egy olyan dogmatikai téren, amelyet kevéssé vettek észre, pedig igen mélyre vág:

162

„Egy olyan korban, amikor az Ember - láthatólag egyszer s mindenkorra planetáris felelősségének és jövőjének tudatára ébred, a Kereszténység (bármily szép is legyen örömhíre) elvesztené szemében minden vallási szépségét, ha azt gyaníthatnánk, hogy a Teremtő magasztalásával számunkra ízetlenné teszi a Világmindenséget. Mert emiatt a Kereszténység kiesnék az energetikailag lehetséges vallások sorából”. Értsük hát meg végre, hogy semmit sem használna az Egyháznak, hogy szívünk számára szeretetreméltóvá teszi a Világot, ha másrészt azt látjuk, hogy erőfeszítésünk számára kevésbé kívánatossá, vagy éppen megvetendővé teszi. De hát akkor miért ne próbálnánk meg, hogy őszintén, ama új dimenzióknak megfelelően, amelyeket a Valóság tárt szemünk elé, gondoljuk át azt a dogmát, amely teljes szabadságot ad a Teremtőnek a Teremtés aktusában? III. A függőség egyik helyreigazítója: a Pléróma eszméje. Hogy én itt oly ’zöldcsőrű módján’ bírálom a ’létben-részesülés’ skolasztikus fogalmát, ezt nemcsak azért teszem (remélem, hogy mindenki megértette), mert ez a fogalom bennem megalázza az embert, hanem azért is - és ugyanoly határozottan -, mert lealjasítja bennem a keresztényt. Mert hát felejtsük csak el az ’önmagától-való Létező’ és a ’mástól-való létező’ fogalmát s térjünk szépen vissza a Kinyilatkoztatásnak és a keresztény Misztikának legautentikusabb és legkonkrétabb kifejezéseihez. Mi mást találunk e tanításnak s ennek az önvallomásnak legmélyén, ha nem éppen a Világ és Isten között szorosan kétoldalú s egymást-kiegészítő viszonynak állítását és kifejezését? ’Isten szeretetből teremtett’ - mondják igen helyesen a skolasztikusok. De hát mi az a szeretet, amelynek alanya megmagyarázhatatlan s ugyanakkor lealázó a tárgya, s ezért nem alapoz meg semmi igényt (hacsak azt a kielégülést, hogy valaki azért ad, hogy adjon)? Olvassuk el újra Szent János és Szent Pál szavait: számunkra a Világ létezése egyszerre s egészében elfogadott tény (talán túlságosan is a mi ízlésünknek megfelelően), mint vitathatatlan vagy mindenesetre befejezett - tény. De viszont minkét szent szerzőnél mily nagy annak a kozmikus drámának abszolút értéke, amelyben minden úgy történik, hogy isten még a Megtestesülése előtt ontológiailag elkötelezte magát! S következésképp mennyire kiemelik a Plérómát és a Pléromizációt! Bizony nem a teremtett dolgok függése, hanem a Világ és Isten kölcsönös Kiegészülése élteti a Kereszténységet. Ha tehát éppen ezt az ’egymástkiegészítést’ nem sikerül megéreztetnie az arisztoteleszi ontológiának, tegyünk

163

hát úgy, mint a fizikusok, amikor nem válik be a matematikájuk: változtassuk meg geometriánkat! Például: ha azt vesszük észre, hogy dinamikus szempontból gondolatunk számára nem a ’lét’ az első a Világban, hanem az, hanem az, hogy ’az egyesülés szüli meg a létet’, hát próbáljuk az Egyesülés (vagy Egyesítés) metafizikáját tenni a Lét metafizikája helyébe. Ugye hogy ha ilyen genetikus formában vizsgáljuk a Teremtett és a Teremtetlen együtt-létezésének és egymástkiegészítésének problémáját, hát máris részben megoldódik, mert hát mind a két oldal - mindegyik a maga módján - önmagában is akar létezni és kapcsolódni is akar a másikkal azért, hogy a dolgok rendjében az egyesülésnek lehető legnagyobb abszolútja valósuljon meg? S ekként a létben-részesült létet kevésbé határozza meg a semmivel szembenállása, mint Istennel való pozitív viszonya, egyesülési képessége. (Teilhard jegyzete)

S ha ez a második fajtájú elgondolás még nem eléggé képes igazolni a hívőben azt a jogos és éltető igényt, hogy élete lendületével valami helyettesíthetetlen értékű dolgot ad Istennek, - hát ne kókasszuk le fejünket, hanem kutassunk tovább és még behatóbban. Utunkról viszont ne próbáljuk letérni. Mert ezen a téren - mondottam is tanulmányom elején: határozottan beszélnek az Energetika hajthatatlan és mindenre érvényes törvényei. Előbb-utóbb annak a vallásnak adják át magukat a lelkek, amely emberileg legnagyobb mértékben ’mozgósítja’ őket. Amikor ezt az energetikailag annyira megalapozott igényt látjuk, még jobban sajnáljuk, hogy Bérulle kardinális teológiáját véka alá rejtették. (A Kiadó jegyzete)

Más szavakkal kifejezve: a keresztény Hit holnap csak abban az esetben remélheti, hogy uralkodik a Földön, ha - mivel már csakis ő képes szeretettel átjárni (’amorizálni’) a Földet, - ezért eszünk számára is úgy mutatkozik, mint egyedül arra képes valóság, amely teljes értékét adja meg a Világ alapszövetanyagának és Evolúciójának is. New York, 1953 május 1. /A fordítást és sokszorosítást kiegészítettem: São Paulo, 1970 január 15. este 10 h. P. Rezek, OSB./

164

Az emberi eredet problémájának egyik következménye: van-e több lakott világ? Igen sok vita után végre megoldottnak gondolhatjuk az emberi eredet kérdését - földi formájában (azaz szűk értelmében), ahogyan a XIX. században ezt a problémát fölvetették. Nem számítva egy-két kisebb csatározást a szoros értelemben vett monogenizmus körül jól vigyázzunk: monogenizmust mondok (egyetlen eredeti pát), nem pedig monofiletizmust (egyetlen törzság van, határtalan felszínű eredeti szekcióval). (Teilhard jegyzete), amelyhez még folyton ragaszkodik néhány

teológus (mert szüksége van rá az Eredeti Bűn ábrázolásakor), pedig hát a Tudomány egyre kevésbé törődik vele, hiszen tapasztalatilag semmiképp sem fogható meg és mert ellene mond a Filetika és a Genetika szolgáltatta minden jelnek, - mondom: illetékes szakemberek közül már senki sem kételkedik abban, hogy az Ember a mi bolygónkon a Harmadkor végén jelent meg, a fejlődés egyetemes törvényeinek megfelelően. Igen, azt mondom, hogy ilyen - szoros értelemben történeti és földi fogalmakkal - az Ember problémája megoldottnak látszhat. Csakhogy ezzel igazában nem került-e távolabbra a probléma, az általánosságnak magasabb fokára (azt is mondhatnánk: az ’egyetemességnek’ magasabb fokára), ahol aztán új éllel és új színnel ismét fölvetődik? Íme én ezt látom. S ezért szeretném megmutatni az ’illetékeseknek’, mit is ad három tudományos tétel: mindegyik önmagában szilárdan elfogadott; de ha a hármat szorosan összekapcsoljuk, akkor - úgy látszik - még nem realizáljuk eléggé, mekkora lesz szinte robbantó erejük. Első tétel. Ha az Anyagot magára hagyjuk, akkor a kedvező esetek játékára természetszerűen kezd lehető legnagyobb molekulákká csoportosulni. S ez az Élet tapasztalatilag úgy mutatkozik, mint ennek a ’molekulizációs’ folyamatnak természetes és normális meghosszabbodása. Második tétel. Ugyanilyen körülmények között s ha egyszer már a Szervetlen fölé jutott, az Élet természetszerűen folytatódik s egybeszövődő kettős mozgással külsőleg bonyolódik, belsőleg pedig ’tudatosul’; s ez addig tart, míg föl nem bukkan pszichológiailag a Reflexió. Más szavakkal: az Embernek a Földön történt pliocén-kori megjelnése (amelyet már jól megállapítottunk) nem más, mint minden ’véges-végig kibontakozott’ Anyag egyetemes tulajdonságának (igen kedvező körülmények között megtörténő) normális és helyi megnyilvánulása.

165

Harmadik tétel. A Világegyetemben sok millió galaxis van, közülük mindegyiken ugyanolyan általános összetétele van az Anyagnak s lényegében ugyanolyan evolúciónak is van alávetve, mint a mi Tejútunkban. Hangsúlyozom, hogy ami e három tétel egyikét vagy másikát önmagában véve illeti: manapság lényegében egyetértenek az illetékes szakemberek. De mert e három közül mindegyik - szinte véletlenül - olyan szaktudományhoz tartozik, amely elég távol áll azoktól a szaktudományoktól, amelyek a másik két tétel ügyében illetékesek Asztronómia, Biokémia, Antropológia - és viszont (Teilhard jegyzete),

annyira messzire, hogy szakmailag senki sem érzi szükségét, hogy közeledjék hozzájuk, ezért - ebben az esetben - kettő és kettő és kettő még nem jelent hatot szellemünk számára. De hátha!... Ha a Világegyetemben a proteinek (e szempontból a Kémia akármelyik testéhez hasonlóan) csakugyan megjelennek, mihelyt csak tehetik - és ahol csak tehetik… Ha egy égitesten egyszer megveti lábát az Élet, akkor nemcsak terjed, de a lehető legmesszebbre és legmagasabb fokig fejlődik (vagyis - ha lehetséges, hát egészen az ’emberré-válásig’)… Ha aztán ráadásul ezer és ezer milliókra megy a Világon a naprendszerek száma, ahol az életnek egyforma eshetősége van megszületnie és ’hominizálódnia’… …Akkor hogy a csudába ne látnánk meg, hogy gondolatunk a következő elkerülhetetlen következtetéshez jut: ha esetleg lennének olyan lemezeink, amelyek a térben elszórt ’nooszférák’ sajátos sugárzására érzékenyek, akkor csaknem biztosan egész homoktengernyi gondolkodó égitest válna érzékelhetővé szemünk számára. Fontenelle korában még tréfálgathattak azzal az - akkor még légből-kapott gondolattal, hogy van-e több lakott világ. Akárcsak Kopernikusz idejében azzal a hipotézissel (amelyet akkor még merőben szellemi játéknak tekintettek), hogy nem a Nap, hanem a Föld kering az égbolton (Teilhard megjegyzése).

De azóta fordult az egyensúly. Minden fizikai és biológiai ismeretünk együttes fejlődésének köszönhető, hogy ami csak merő képzelgés volt XIV. Lajos korában, az ma számunkra a XX.

166

században a legprobábilisabb alternatívának mutatkozik, sőt igen-igen valószínűnek. Más szóval: ha meggondoljuk, hogy most mit tudunk a ’világok’ számáról és belső evolúciójáról, hát bizony az a feltételezés, hogy a Világmindenségben csak egyetlen hominizált bolygó léteznék, csakugyan már csaknem annyira elgondolhatatlan lett számunkra (bár legtöbbször eszünkbe sem jut), mintha azt tételeznénk fel, hogy az Ember a Föld többi állatával őt össze nem kötő genetikus viszonyok nélkül született volna meg. ’Hominizált’, ’emberré-vált’, ’Emberiség’: világos, hogy e szavakat itt a ’pszichésen reflexív Élet’ szinonimájaként használjuk. Az is tény, hogy jelenleg semmi fogalmunk sincs a földön-kívüli különféle Életekre jellemző kémiáról és morfológiáról. De minden arra mutat, hogyha két ’hominizált’ bolygónak sikerülne anyagilag találkoznia, hát legalábbis a két nooszférának sikerülne megértenie egymást, összekapcsolódnia és ’szintetizálódnia’ (Teilhard jegyzete).

Közepesen számítva (és legalábbis): egy Emberiség mindenegyes galaxisban; azaz összegezve: milliókra meg milliókra menő Emberiség - végig az ég terein… Ha szembenéz a ’halhatatlan élet’ gócpontjainak ezzel a csodálatos sokaságával, mit mond a Teológia, ha felelni akar mindazoknak várakozására és aggódó reményére, akik ezentúl is ’lélekben és igazságban’ akarják imádni Istent?... Világos, hogy már nem teheti elénk dogmatikailag egyedül biztos tételként azt (hogy a Világmindenségben csak egyetlen földi Emberiség van), amely immár valószínűtlenné vált tapasztalatunk számára. De hát akkor mi a helyzet? E veszélyes korfordulón próbáljuk meghatározni nemcsak azt, hogy ’apologétáinknak’ mit kell föltétlenül elkerülniük, de azt is, hogy nekünk, hívőknek, mit kell máris tennünk, hogy uralkodjunk a helyzeten.

I. Mit kell elkerülnünk Annak a teológusnak, aki szembenéz azzal a tudományosan egyre növekvő valószínűséggel, hogy sok ’gondolat-központ’ létezik szétszórtan a nagyvilágban: azonnal két könnyű (de illuzórikus!) kibúvója akad, s e két út annál inkább kísérti, mert hát már a múltban is ezen indultak el teológusok: - vagy úgy dönt, hogy az összes lakott bolygó közül csak a Föld ismerte az Eredeti Bűnt és volt is szüksége ’megváltásra;

167

- vagy - az egyetemes Eredeti Bűn hipotézise esetében - azt képzeli el, hogy csakis a Földön volt Megtestesülés, de erről a ’többi Emberiségek’ valamiképp megfelelően ’értesültek’ (!?)… Avagy pedig: számolva azzal az igen komoly eshetőséggel, hogy a Föld és a többi gondolkodó égitestek között közvetlen tapasztalati módon sosem fog létrejönni semmiféle kapcsolat a térbeli óriási távolság miatt vagy mert Idejük nem esik egybe (Teilhard jegyzete), hát fenntartja minden valószínűséggel szemben is pontosan úgy, mint a monogenizmus esetében (Teilhard jegyzete), hogy a Világmindenségben csak a Föld lakott, vagyis megköti magát abban a nyakas állításban, hogy ’a probléma nem is létezik’. Nem kell bölcsek bölcsének lennünk, hogy lássuk és érezzük, hogy a Világegyetem dimenzióira és az Élet természetére vonatkozó ismereteink jelenlegi állapotában: a/ Az említett három megoldás közül az első tudományosan ’abszurd’, mert azt foglalja magába, hogy a Halál (az Eredeti Bűn jelenlétének teológiai mutatója) lehet hogy nem létezik a Világegyetemnek bizonyos pontjain, - még annak ellenére sem, hogy azok a bizonyos pontok (ezt már alaposan tudjuk) ugyanazoknak a fizikai-kémiai törvényeknek vannak alávetve, mint a Föld. Szégyenpír fut arcunkra, amikor (föltéve, hogy nem akartak tréfálkozni) az 1952 szeptember 15-i Time-ban olvassuk egy teológiai tanár véleményét (R. Francis J. Connell, teológiai dékán): óvakodnunk kell a ’repülő csészealjak’ pilótáitól, mert megölhetetleneknek mutatkoznak, ha olyan bolygóra szállnak le, amelyet nem fertőzött meg az Eredeti Bűn (Teilhard jegyzete).

b/ A második megoldás ’nevetséges’, főleg ha arra gondolunk, hogy mily rengeteg égitestet kellett (csodálatos módon?) ’informálni’, meg hogy milyen térbeli és időbeli távolság választja el egyiket a másiktól. c/ A harmadik megoldás pedig ’lealázó’, mert az Egyház ismét azt a benyomást keltené, hogy meg akarja menteni a dogmát, de azzal, hogy az Igazolhatatlanba menekül. Hogy nemesen és hathatósan megoldjuk azt a nehézséget, amelybe jelenleg Hitünk terén kerültünk a Világmindenség ’lelki ’ dimenzióinak hirtelen tapasztalati megnövekedése miatt, - hát föltétlenül mást kell találnunk, mint kibúvókat. De hát mit?

168

II. Mit tehetünk Még ha igen nagy is egy valószínűség, nem kell biztosságnak vennünk. Hogy a Földön kívül is sok ’Emberiség’ van: ezt közvetlen adatokból még nem állapítottuk meg (és talán sohasem fogjuk meghatározni). Tehát - magától értetődik - nem arról van szó, hogy ismeretlen világok számára csináljunk teológiát. De annyit legalábbis meg kell tennünk, hogy megnyitjuk (majdnem ezt mondtam: ’kitágítjuk’) klasszikus teológiánkat annak az eshetőségnek (’kitágítjuk’ arra az eshetőségre is), hogy léteznek jelen vannak ilyen világok. S ezt meg is tehetjük, s - ha nem túlzok, hát az kell hozzá, hogy hagyjuk magunkra hatni korunk két, igen jellemző szellemi áramlatát: barátkozzunk meg (értelmileg és misztikailag) a következő két eszmével: - a Világegyetem pszichésen önmagára összpontosul, teljes önmagával együtt (a bonyolódás-tudat evolútív folyamata révén) E témakörben lásd: ’Az Energia Reflexiója’ c. tanulmányomat, Revue des Questions Scientifiques, 1952 október 20. (Teilhard jegyzete). - A Teilhard Művei VII. kötetében, p. 409. (Ed. du Seuil). (A Kiadó jegyzete);

- Krisztus működése egyetemes - éppen feltámadása miatt és feltámadása által. Mert elvégre is ha - egyrészt - a tudós szemében a Világegyetem által az idők során szült minden reflexív szubsztancia csakugyan önmagára türemleni törekszik; és ha másrészt - a hívő szemében - Krisztus szintén természetszerűen az, aki központosít s akiben az egész Világegyetem központosul, akkor hát ’megnyugodhatunk’. Mert még ha csakugyan van is (amint manapság már valószínűbb) az égbolton milliókra és milliókra menő ’lakott világ’, az alapvető helyzet ezzel változatlan a keresztény számára (vagy pontosabban mondva: csodálatosan megnövekszik értékében), mihelyt ezt a sok-sok millió ’lakott világot’ úgy tekintheti, mint ami megerősíti és fölmagasztalja a már előbb is létezett Egységet. Az kétségtelenül elkerülhetetlen (amint már a geocentrizmus végső korában is történt), hogy a ’mono-genizmus’ vagy inkább ezt kellene mondanunk: ’geo-monizmus’: ’egy-földiség’ (Teilhard jegyzete) utolsó ideje arra kötelez minket, hogy felülvizsgáljuk és finomítsuk nem egy teológiai ’ábrázolásunkat’. De mit számítanak ezek a helyesbítések, ha - mindazzal egyre strukturálisabban és dinamikusabban összefüggve, amit csak fölfedezünk a

169

Kozmogenezisben, érvényes és szilárdan biztos az a dogma, amely minden más dogmát összefoglal: ’In Eo Omnia constant’: minden Krisztusban kapja meg szilárdságát (Kol. 1,17) Íme az 1953 óta átdolgozott és kiegészített J. M. - hipotézis: Az egész Világegyetemben, úgy mint a Földön is, van a Megtestesülésnek előttje és utánja. Hogy Krisztus megszentelő munkája egyetemesen kiáradjon, ahhoz elég, hogy mindenegyes gondolkodó bolygóra Isten küldött légyen és küldjön is mindvégig prófétákat és papokat, akiknek megadatott a megváltó Megtestesülés ismerete és az általa közölt kegyelem. Mint Melkizedek, a közvetlenül kiválasztott népcsoporton kívül megjelent pap, akként az említett próféták és papok a Tér-Idő folyamán részesültek vagy részesedni fognak a megtestesült Ige Papságában s ez megadja nekik a hatalmat, hogy bemutassák áldozatukat, megvalósítsák az ostya átváltoztatását, kiszolgáltassák az Eukarisztiát és a szentségeket, akár ’előképileg’, mint a Megtestesülés előtt a Földön, akár pedig mint az Utolsó Vacsora folytatását. Mert a Világmindenség annyira, oly teljesen egy, hogy az Istenfiának egyetlen ’belemerülése’ meghódítja és áthatja fiúsága kegyelmével az egész Mindenséget. Amikor az Ige emberi természetet öltött magára, azzal ’kozmikussá vált’. Csak egyszer kellett megszületnie Szűz Máriától, hogy ezzel maga alá vonja és megszentelje az egész teremtést. Mint ahogy Krisztus születése, szenvedése és halála kozmikus - „A Föltámadt Krisztus már nem hal meg többé” (Róm. 6,9), mert hát Jézus misztériumai - kiterjedésükben és tökéletességükkel - átfogják a határozottan egy-világnak egész folyamatát. (A Kiadó jegyzete).

/Teilhard-tól származó/ Pótlék J. M.-nek van egy hipotézise: „Egy Krisztusivá lett emberi Nooszféra lassacskán kiterjedhet a Világra”. Ez megkapó hipotézis, de ellentmond a tényeknek: - millió és millió galaxis létezik - már kialudt galaxisok - elérhetetlen távolságban: még elektro-magnetikusan sem érhetők el, távolságuk túlszárnyalja az Emberiség Életét! - az egyetlen megoldás: a két összekapcsolt következő eszmében adódik: a/ összpontosuló (=központosított) Világegyetem, b/ Krisztus (3˚ természete) a Világegyetem központja Mert kozmikus természete lehetővé teszi számára, hogy központosítson minden életet galaxisokig terjedő Plérómában. (A Kiadó jegyzete).

170

New York, 1953 június 5.

/A fordítást és sokszorosítást készítettem: São Paulo, 1970 jan. 15. P. Rezek, OSB/

Az Evolúció Istene Az utóbbi években rövid tanulmányok során A probléma magva (1950) /Az Ember jövője c. kötetben közölték később/; A Kereszt értelme (1952); A Világmindenség függősége /lásd itt, e kötetben/. (A Kiadó jegyzete) igyekeztem pontosan körülírni és meghatározni, hogy a Kereszténység - bár némileg megújítja a világ konzervatív (és fejletlen) részét - mégis szemünk láttára igazában veszít abból a tekintélyből és vonzerejéből, amellyel befolyásolja az Emberiség leghathatósabb és leginkább haladó részét. Nemcsak a Pogányok és az egyszerű hívek körében, de még a szerzetesrendekben is azt tapasztaljuk, hogy a Kereszténység részben őrizgeti ugyan, de sem nem fogja át, sem nem elégíti ki és már nem is vezeti a ’modern lelket’. Hit és vallás dolgában valami sántít, tehát hamarosan számíthatunk is valamire a földtekén. - De hát igazában mire?... Ez a kérdés mindenütt előkerül. Most én ismét erre próbálok válaszolni. Néhány egybekapcsolódó állítással igyekszem meghatározni annak a jelenségnek valóságát, amelynek evidenciája már csaknem ötven éve nem hagy nyugodni: fel akarom tárni, hogy látóhatárunkon ellenállhatatlanul (pedig még felismeretlenül) növekszik valami, amit talán Evolúció Istenének (az Evolúció Istenének) nevezhetnénk.

I. Az „Evolúció” történeti ténye. Egyre inkább meggyőződöm, hogy az emberi tömeget jelenleg fölkavaró sokféle áramlat és konfliktus forrásaként a mi nemzedékünknek azt a fokozatos öntudatra ébredését kell tekintenünk, hogy létezik egy kozmikus méretű és az egész kozmoszt szervesen átható áramlás, amely - akár tetszik, akár nem - közös

171

világkép (Weltanschauung) leállíthatatlan szellemi kialakulásán át sodor minket előre az Időben, valami ’emberen-túli’ felé. Egy évszázaddal ezelőtt még úgy tekintették az Evolúciót (azt, amit ennek szoktak nevezni), mint olyan egyszerű hipotézist, amelyet bizonyos helyre leszűkítve formuláznak meg s ezáltal meg tudják oldani a Fajok eredetének (és különösképpen az ember eredetének) problémáját. Azóta viszont - el kell ismernünk - az Evolúció már tapasztalatvilágunk teljes egészét meghódította és most már irányítja is. ’Darwinizmusnak’, ’Transzformizmusnak’ ma már csak történeti jelentősége van. Ma már látjuk, hogy a legparányibb és legkevésbé szilárd nukleáris elemektől kezdve egészen a legmagasabb rendű élőkig tudományosan akármit is csak úgy tudunk elgondolni a Természetben, mint ’korpuszkularizáció’ és ’komplexifikáció’ együttes és egyetlen óriási folyamatának részét, amelynek során olyan valaminek fokozatos és visszafordíthatatlanul bensőségesülő (’tudatosuló’) fázisai rajzolódnak ki, amit Anyagnak nevezhetünk (bár nem tudjuk, hogy mi is az Anyag): a/ Először egészen lent s óriási mennyiségben: viszonylag egyszerű és (legalábbis látszólag) még tudat-nélküli korpuszkulák. Ez az Élet-előttinek zónája. b/ Aztán az Élet fölbukkanásának megfelelően és viszonylag kis mennyiségben: az egyszerűen-tudatos létezők c/ S most (éppen hogy csak mostanában!) jelentek meg olyan lények, amelyek hirtelen annak tudatára ébredtek, hogy minden nap kissé tudatosabbá válnak az együttgondolkodás (’ko-reflexió’) hatására. Íme itt tartunk. Az Evolúció - amint föntebb mondottam is - nemcsak hogy néhány év alatt meghódította tapasztalatunknak teljes területét; de mert összpontosuló tengerárjában tovaragadva és szinte előre-szívatva érezzük magunkat, ezért ez az Evolúció - cselekvésünk számára - egyre inkább átértékeli létezésünk egész mezejét: mert bizony a kozmikus nyüzsgés legfelső végpontján egyesítő Csúcspont jelenik meg s objektív módon (első ízben a történelem folyamán) abszolút irányt és abszolút célt jelöl ki az emberi vágyak számára. - Ebből azonnal az következik, hogy körülöttünk mind az erkölcsnek, mind a vallásnak terén azt tapasztaljuk, hogy egyformán szétfeszül minden régi keret.

II. Az Isteni az Evolúcióban

172

Ezentúl a Világegyetem már nem Kozmoszként, hanem Kozmogenezisként mutatkozik. Még mindig szajkózzák egyesek, hogy ez a tény semmit sem változtat azon az eszmén, amelyet régebben megalkothattunk magunknak minden dolognak Megalkotójáról. Ezt ismételgetik: „Ugyan kérem Isten számára jelenthet-e különbséget az, hogy pillanatok alatt teremt, avagy evolútív módon?” Itt most nem szállok vitába a ’pillanatnyi teremtés’ fogalmával (vagy álproblémájával?), nem is sorolom fel azokat az okokat, amelyek miatt azt gyanítom, hogy ilyen szó-társítás mélyén ontológiai ellentmondás rejlik. Egy lényegbevágó pontot viszont igen határozottan kell hangsúlyoznom. Ezt: amíg sztatikus Világ esetében a Teremtő (causa efficiens) - akármit mondjanak is egyesek - mégis strukturálisan elszakítva marad alkotásától s ezért meghatározható alap sem marad immanenciája számára, addig az evolútív természetű világban - éppen mert (akár strukturális, akár dinamikus szempontból nézve) Istent már csakis valamiféle ’formális’ okként foghatjuk fel, ezért Isten (összekavarodás nélkül) esik egybe a Kozmogenezis összpontosulási Központjával. Ezt mondottam: akár strukturális, akár dinamikus szempontból. Mert ha most Isten nem azon a végső és jól meghatározott ponton jelennék meg, ahol immár egybefonódik szemünk számára a Természet, hát akkor bizony nem Feléje, hanem elkerülhetetlenül valami ’más Isten’ felé irányulna szeretetvágyunk (ez pedig abszurd valami lenne!). Arisztotelesz óta folyton valami külsődlegesen, hátulról, a Világ eredetétől ható (a retro) Első Mozgató formájában alkották meg az ’Istenmodelleket’. De amióta szellemünkben előbukkant az ’evolútív érzék’, azóta fizikailag csakis olyan valakit lehet felfognunk és imádnunk, aki előrehúzó szerves Első Mozgatóként Isten (ab ante). Ezentúl csakis olyan Isten elégíthet ki minket, aki funkcionálisan és totálisan ’Omega’. De hol találhatunk erre az Istenre? Végre ki adja meg az Evolúciónak a maga saját Istenét?

III. Krisztusi eljövetel és krisztusi történés Mivel fejlődése során mostanában új kritikus pont vágott az Életbe, ennek következtében ezentúl már (sem tényleg sem elvileg) semmiféle régi vallási forma vagy formula nem elégítheti ki imádási vágyunknak és képességünknek

173

legsajátosabban emberi igényeit. Ezért nemsokára fel fog tűnni valamiféle ’jövő vallása’ (amelyet az Evolúció vallásaként határozhatunk meg): új misztika, amelynek csíráját (ahogy történni szokott minden születés esetében) valahol már most felismerhetjük magunk körül. Minél többet eszmélődünk e pszicho-biológiai helyzeten, annál kirívóbban mutatkozik olyan valaminek egyetemes jelentősége és fontossága, amit méltán nevezhetünk ’krisztusi eljövetelnek’. Az Evangélium mondja, hogy Jézus egyszer ezt kérdezte tanítványaitól: „Az emberek kinek tartják az Ember Fiát?”. Péter lelkesen ezt felelte: „”Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Ez egyszer s mindenkorra valódi válasz volt, meg nem is volt válasz. Mert a kérdés lényege az maradt, vajon igazában mi is az ’élő és igazi Isten’. S ugye az Egyház kezdete óta a keresztény gondolatvilágnak egész története nem más, mint lassú és szüntelen kibontakoztatása annak a tanúságtételnek, amelyet Péter adott az Ember-Jézusról? Mily különös és teljesen egyedülálló jelenség: miközben a századok során minden nagy próféta alakja egyformán merev elképzelt formát ölt vagy ’mitikussá’ válik az emberek tudatában, addig Jézus - és csakis Ő - az Idők során egyre világosabbá válik az Emberiségnek rendkívül élő-erejű részében; s ez úgy valósul meg, hogy valami kettős áramlat paradoxálisan egyre jobban személlyé is formálja s ugyanakkor egyetemessé is teszi alakját az idő előrehaladása közben. Amióta Krisztus megjelent millió és millió hívő lelkében (a leginkább öntudatra ébredt emberek szellemében), a Történelem egy-egy krízise után újra és újra úgy emelkedik ki, mint aki még-inkább jelen van, sürgetőbb igényű és egyre hódítóbb valaki. Mi hiányzik hát, hogy új Világunknak ismét úgy jelenhessék meg, mint az ’új Isten’, akire várunk? Meggyőződésem szerint: két dolog és csakis kettő: Az első az, hogy egy olyan Világban, ahol komolyan már nem képzelhetjük, hogy a Gondolat kizárólag csak földi jelenség, Krisztus működése intézményesen ne korlátozódjék földgolyónknak egyszerű ’megváltására’. S a második az, hogy abban a Világban, ahol most már szemünk láttára minden egyetlen tengely szerint kollektív formában gondolkodik, Krisztus (valami rafinált és veszélyes szemléletmód miatt, amely összekavarja a ’természetfölöttit’ és a ’természeten-kívülit’) már ne úgy ajánlkozzék imádási

174

vágyunk számára, mint attól a csúcstól különböző s annak a csúcspontnak ellenlábasa, amely felé visz az antropogenezis biológiailag meghosszabbított emelkedője. Mindazok számára, akiknek szemében felvirradt a minket megszülő Bonyolódás-Tudat kozmikus Mozgásának valósága, Krisztus - ahogyan még ma is bemutatja a Világnak a klasszikus teológia, csillagászati szempontból igen határoltnak (nagyon helyhez kötöttnek) mutatkozik, s ugyanakkor evolútív szempontból túlságosan excentrikus, semhogy ’feje lehessen’ annak a Világegyetemnek, amely most tárul szemünk elé. De ettől eltekintve nincs-e szembeszökő megfelelés a szóbanforgó két Omega alakja (’modellje’) között?: az egyiket a modern Tudomány posztulálja, a másikat pedig megtapasztalja a keresztény misztika… Megfelelőség - vagy esetleg egybevágás is! Mert Krisztus nem volna a Szent Pál által oly nagy-nagy szeretettel leírt Beteljesítő, ha nem ölelné magára a kozmikus pólusnak éppen azokat a jellemvonásait, amelyeket már virtuálisan (ha még nem is kifejezetten) megkíván a mi új világképünk, hogy csúcsában egybefogja az Evolúció pályáját. Persze hogy mindig veszélyes valamit előremondani vagy extrapolálni. Pedig hát a jelen körülmények között hogy a csudába ne vennénk észre, hogy Krisztusnak az emberi tudatban történő fokozatos növekedése nem sokáig folytatódhat anélkül, hogy lelkünk egén meg ne valósulna valami forradalmi esemény: az ezentúl már előrelátható földi együtt-gondolkodás Központja (s általánosabb értelemben: a Világban létező minden Reflexiónak föltételezett központja) összekapcsolódik Vele. Ismétlem: a két Omega (az egyik a Tapasztalható, a másik pedig a Hité) egyre szorosabban húzódik egymás felé, amint előrehalad a Hominizáció: egyik a másikat egyre jobban vonzza, mert gyökerükben azonosak; s ezért az emberi tudatban föltétlenül egyre inkább hatnak egymásra s végül szintézisbe forrnak: a Kozmikus kezdi fantasztikusan naggyá növelni a Krisztusit; a Krisztusi pedig (szinte hihetetlen!) egyre jobban ’amorizálja’ (azaz maximális energiával járja át) az egész Kozmikus Valóságot. S valamiképp ’vörös-izzás fokára’ emeli (Teilhard jegyzete)

Bizony ez elkerülhetetlen és ’befelé-robbanó’ találkozás, amelynek valószínűleg az lesz az eredménye, hogy valamiféle fölszabaduló evolútív áramlás ölén holnap már egybe fogja forrasztani a Tudományt és a Misztikát egy olyan Krisztus köré, aki Péter vallomása után kétezer évvel, századok munkájával azonosul, mint utolsó csúcs (vagyis mint egyedül lehetséges Istene)

175

egy olyan Evolúciónak, amelyet végre világosan ismerünk fel összpontosuló típusú mozgásnak. Ez pedig úgy történik, hogy közvetlenül tárulnak ki isteni attribútumai, de közben nem semmisül meg történeti valósága (Teilhard jegyzete).

Én ezt látom előre. S erre várok. Amikor az Egyenlítőn haladtam át, 1953 október 26, Krisztus Király ünnepén. E tanulmányt már közölte a Fondation Teilhard Cahiers c. sorozatának VI. kötete, /Ed. du Seuil, Paris, 1968/. (A Kiadó jegyzete).

Litániám (Kézzel írt szöveg, amelyet Teilhard halálakor találtak egy képnek két oldalán. A kép sugárzó-szívű Krisztust ábrázol s Teilhard íróasztalán feküdt. Valószínű, hogy e litánia szövege ugyanabban az időben készült, mint Az Evolúció Istene c. tanulmánya.)

/A kép első oldalán:/ Az Evolúció Istene A Krisztusi, az Átható-Krisztus Jézus a Világ Szíve Jézus a Világ Lényege Jézus a Világ Motorja Jézus Lényege az Evolúciónak Jézus Motorja az Evolúciónak /A kép fonákján:/ Szent-Szív Isten oltárához megyek (áthatni jelenlét) Szent Szív az Evolúció Motorja Az Evolúció Szíve Átható (Krisztus) Az Anyag Szíve Isten ’oltára’ Jézus Központja

176

A Világ szívének szíve a sugárzó szív Isten Szíve (a lényeg) A Világ szeretete A Kereszténység Mozgósítója Minden Energia Lényege A kozmikus Görbe Isten Szíve A Kozmogenezis kiútja Tűzfészek, Pólus A kozmikus Konvergencia Árja Az Evolúció Istene Az Egyetemes Jézus A pszichés Mozgató minden Reflexió Tűzfészke Tengelye a kozmikus Örvénynek Tengelye és kiútja (csúcsa) A Világ Szívének Szíve A végső és egyetemes Energia Tűzfészke A Kozmogenezis kozmikus Szférájának Központja Jézus Szíve, az Evolúció Szíve, egyesíts engem Magaddal (stb.)

A magyar fordítást és sokszorosítást befejeztem: São Paulo, 1970 január 17-én délután. P. Rezek Román, OSB. C.P. 9112. São Paulo, Brasil.

VÉGE A

HOGYAN HISZEK

KÖTETNEK