Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, VI. évfolyam, 1. szám, (2011) pp. 81–89.
A FORDÍTÁS EREDETISÉGE HUŤKOVÁ ANITA Bél Mátyás Egyetem, Fakulta Humanitných vied, Szlovák Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék Tajovského 40, 974 04 Banská Bystrica
[email protected] Kivonat: Interpretáció és fordítás két nagyon közeli fogalom. Jelen tanulmány különböző szempontokból és több szinten próbálja bizonyítani azt a – ma már a transzlatológiai szakirodalomban (talán) elfogadott – tényt, hogy a fordítás az interpretáció egyik lehetősége. A kifejtett fogalmakhoz az egyes elméletek felől közelítünk, s egyben áttekintést is nyújtunk így a (többnyire, de nem csak) szlovák transzlatológiai, lingvisztikai és irodalomelméleti megközelítésekről. Gondolkodásunk a természetes, illetve a reflexív, valamint a primer és a szekunder interpretációból kiindulva, az archifenomén és idioalternáns fogalmán keresztül egészen a fordítás eredetiségének problémájához vezet. Ezeknek az értekezéseknek a kiindulópontja a befogadó eddig háttérbe szorított, szubjektív esztétikai olvasatának kiemelése. De hogyan különítsük el a fordítás folyamatának objektív és szubjektív elemeit? Sehogy. Nem szükséges, hogy a művészetet puszta tényként kezeljük, és meggátoljuk a ki nem mondott, de mégis leleplezett, megismert jelenségek átélését. A fordítás: tudomány és művészet is egyben! A fordítás több mint egyszerű, olcsó másolat. Eredeti interpretáció, a fordító esztétikai érzékelésének tükre és új irodalmi mű. Kulcsszavak: fordítás, értelmezés, interpretáció, transzlatológia, szépirodalmi fordítás
Bevezetés A szépirodalmi szövegek megközelítésével kapcsolatban ma mind gyakrabban használatos az interpretáció terminus, miközben hangsúlyt kap a szöveg egészének jellemzőihez (hangzás, cél stb.) és nem csupán annak összetevőihez való hozzájárulás a szöveg megközelítése területén. Az interpretáció nem tartozik az irodalomtudomány legújabb fogalmai közé, épp ellenkezőleg, egyike a szöveggel való foglalatosság legrégibb módszereinek. Már a hermeneutika is dolgozott vele mint olyan módszerrel, amely megvilágítja az írott szövegek egyes meg nem határozott pillanatait, miközben felhasználja az exegézist is, amely a mű szöveginterpretációját jelentette. Ezt követően különböző változatokban minden irodalomtudományi módszerben jelen volt, természetesen a mű megértésére különböző hatást gyakorolva. 1. Az értelmezés szándékával történő fordítás A fordítás elméletébe is az eredeti szöveg szükségszerű analízise, valamint a szöveghez kapcsolódó történelmi és tényleíró adatok gyűjtése által került be, amelyeket a fordítónak még a fordításon végzett végső munkálatok előtt kellett összegyűjtenie. A fordító elsősorban olvasó, akinek sajátos helyzete abban a lehetőségben rejlik, hogy eredetiben olvashatja a művet. Ebből következik, hogy minden más olvasóhoz hasonlóan, a fordító is csak a saját tapasztalatainak szűrőjén keresztül, saját esztétikai és művészi kritériumai alapján ítéli meg a művet, annak ellenére, hogy az ő álláspontját is a kor esztétikai kánonjának elfogadása vagy tagadása határozza meg. Az olvasói élmény és az esztétikai tapasztalat azon fontos tényezők közé tartozik, amelyekről egészen a közelmúltig a szak-
82
Huťková, Anita
irodalom eléggé megfeledkezett (mindenekelőtt az irodalomtudománynak a mű objektív megragadását szorgalmazó igyekezete miatt). 1.1. A természetes és a reflexív interpretáció A szöveg „megértésével” kapcsolatban az ún. természetes és az ún. reflexív interpretáció közötti különbségre figyelmeztet a szakirodalom (Dolník– ajzíková 1998: 100). Minden értelmezés az identifikációs bázisból indul ki, amelyre a kognitív aspektus épül rá. A természetes interpretáció során az identifikációs értelmezés automatikus, azaz a leírtak megismerésekor a befogadó azonnal „természetesen” érti meg azt. Tehát nem tudatos cselekvésről van szó, hanem ösztönös, automatizált műveletről. A eflexív interpretáció olyan fajtája a szöveg megismerésének, amely alárendelődik a célzatnak és a szándéknak. Az általunk választott módszert is jellemezhetjük reflexív interperetációként, mivel ez „tudatos nyelvi tevékenység, amely által új szöveg jön létre” (Dolník–Bajzíková 1998: 101). Azonban tudatosítanunk kell, hogy a reflexív interpretáció csak egy következő lépésként jöhet létre a természetes intrepretációból kiindulva, és arra építve. Mindkettőt a szövegsíkok komponenseinek fokozatos apercepciója irányítja, és „funkcióinak értelmében a kommunikációs egység interpretációjába” torkollik (Dolník– Bajzíková 1998: 102). Dolník a tartalom és értelem terminusokat is felhasználja annak érdekében, hogy rámutasson megismerésük rendszerére, miközben felhívja a figyelmet arra, hogy a szöveg értelmét csak az interszubjektív valóság pozíciójából tárhatja fel. Ez az előfeltétele a nyelvi kommunikációnak. Az említett nézet átfedést mutat interpretációs felfogásunkkal, melynek alapján a szöveget nem értelmezhetjük sem objektív, sem szubjektív valóságként. A kontextus aspektusáról és a valósághoz való kapcsolatáról van szó (erről a későbbiekben szólunk), valamint az individuális recepció hozzáférésének problematikájáról, amelynek köszönhetően az egyének bizonyos invariáns információkat különféle tényezőktől függően fogadnak be, ilyenek pl. a szövegen kívüli ismeretek, az illokúciós indikátorok, az interferenciák identifikációs képessége stb. Ez az ismeret a kulcsa a fordító műhöz való viszonyulási pozíciójának, hiszen felszabadítja a szöveg lényegét „objektív” tulajdonságaitól, és egyben a befogadó számára az interpretációs kompetenciák széles skáláját kínálja. Az interpretációs kompetencia a következőképpen határozható meg: „a nyelv használójának képessége, hogy kölcsönös kapcsolatba hozza a szöveget alkotó nyelvi kifejezéseket a szöveg megértéséhez szükséges saját ismeretek rendszerével” (Dolník–Bajzíková 1998: 107). Hozzá kell tenni, hogy a „nyelvi kifejezés” fogalmát tágabb értelemben fogjuk használni, mint csupán a nyelv bázisán. Miko stíluselméletével összhangban széles stiláris működési területet tulajdonítunk neki. Az említett interpretációkhoz kapcsolódóan vizsgálható meg a természetes interpretációs kompetencia, amely asszociációkon alapszik, ill. a reflexív interpretációs kompetencia, amely „az ismeretelemek célzatos keresésére, majd ezeknek a szövegstruktúra elemeihez való hozzárendelésére” épül. Mindkettő magába foglal tartalmi és érzékelhető (pragmatikus) komponenseket is. „Az interpretációs kompetencia (…) a befogadó invariáns képessége”, tehát a fordítóé is. Egyedi, és függ az értelmező szövegből adódó és szövegen kívüli ismereteitől is (v. ö. Dolník–Bajzíková 1988: 109-117).
A fordítás eredetisége
83
1.2 Primer és szekunder interpretáció, helyes és helytelen értelmezés A szöveg számos interpretációjához kapcsolódva egyesek a primer (elsődleges) és szekunder (másodlagos) interpretáció fogalmának használatát javasolják (v. ö. pl.: Koška 1998: 1–14), amely terminusok bizonyos szempontból összevethetőek a már említett természetes és reflexív interpretációkkal. A primer interpretáció a nem megfogalmazott olvasói élményre utal, amely elvileg közvetíthetetlen. Abban a pillanatban, amint írásos formát ölt, szekunder interpretációról beszélünk. Ilyen például a könyv alapján forgatott film, az elszavalt vers, a megzenésített ballada és maga a fordítás is. Mivel a fordító nem csupán olvasó, folytatnia kell az interpretációs folyamatokat, azaz szekunder interpretációra kell törekednie. Az eredeti archifenoménje ebben a fázisban filológiai és szerkezeti (az irodalmi szöveg felépítése), ill. specifikus kulturális és társadalmi kontextusok felől interpretálódik. Mindhárom elem egyaránt fontos, és visszatükröződik a választott fordítói koncepcióban. A fordítás tehát szekunder interpretáció. Annak kérdésével, hogy minden, az olvasó (fordító) szubjektuma által objektíven körülhatárolt interpretáció helyes-e, Eco is foglalkozott (1995). Arra a következtetésre jutott, hogy csak azokat az interpretációkat tarthatjuk helyesnek, amelyeket maga az interpretált szöveg támaszt alá. A szövegnek ugyanis számos jelentése lehet, de nem bármilyen! Ehhez hasonlóan a fordítás is csak akkor lehet helyes, ha helyes intrepretációból indul ki (amelyre a fordító saját fordítói koncepcióját alapozza). Minden szöveg interpretációban valósul meg, és minden interpretáció egy a szöveg konkretizálásának x számú lehetőségei közül. Ebben az összefüggésben Hochel (1999: 57) interinterpretációról vagy köztesinterpretációról beszél, miközben hozzáteszi, „a lefordított üzenet is köztesinterpretáció, amely alapján újabb interpretációkra (olvasói, kritikai) kerül sor”. Előnye (vagy hátránya) a fordítói intrepretációnak, hogy az interpretáció a fordító titka, melyet csak részlegesen lehet felfedni az alkalmazott koncepció megismerése után. Itt azonban meg kell említenem azt a tényt is, hogy a szöveg jelentése nem azonos az író valóságértelmezésével, mert minden új, más kontextus részt vesz „a szöveg jelentésvariánsának” kialakításában (v. ö. Steinmetz 1991). A kontextus interpretálását a fordítással összefüggésben viszont csak a fordítási folyamat utolsó szakaszának tekintjük, amelyet megelőz a filológiai intrerpretáció és a mű struktúrájának interpretálása. A valóság az, hogy kontextusok nélkül, amelyek minden interpretációban jelen vannak, nem lehet értelmezni. Bizonyos referenciális kereteken keresztül más és más jelentéseket tulajdonítunk a szövegnek, amelyek csak részleges elemei a mű valódi jelentésének. Tehát idioalternánsoknak tekinthetjük őket, amelyek csak bizonyos részeit tükrözik vissza a szöveg szélesebb értelemben vett jelentésének – a szöveg archifenoménjének. Ezek a nézetek hozzájárulnak a pusztán a szövegből való interpretáció tagadásához, valamint a már említett helyes és helytelen értelmezések kikövetkeztetéséhez. Tehát nem csupán a szöveg az, ami alátámasztja az interpretációt (ahogyan azt Eco is kifejtette a tanulmányaiban), hanem a primer interpretáció és a referenciális keret bonyolult kapcsolatának eredménye. A fordító feladata tehát a célnyelvi kultúrába való rekontextualizáció által közvetíteni az archifenomén részeit. 1.3. A fordítás mint az archifenomén „keresése” František Miko egyik publikációjában (1970: 21) azt állítja, hogy „a mondat nem elemekből »épül« fel, hanem elemeire »bomlik«, ezáltal valósul meg”. Amennyiben ezt az állítást tágabb értelemben is elfogadjuk, megállapíthatjuk, hogy az irodalmi szöveg is „bomlásával”, azaz olvasással, a percipiens általi befogadással valósul meg. A szöveg meg-
84
Huťková, Anita
alkotásakor ugyanúgy járunk el, mint a mondatalkotáskor. Az eredeti szöveg írója potenciális közlésének számtalan formát adhat, amelyek közül aránylag szubjektíven választhat. Miko szakkifejezéseit használva – az eredeti írója idiomondatokat alkot, amelyeknek öszszessége, lineáris láncolata alkotja magát a szöveget. „Az idiomondatok az archimondatok felszíni struktúráján jelennek meg mint a kompatibilis alternánsok egyes lexikális szabályainak potenciális láncolatai. A mélystruktúra minden idiomondat számára azonos, egy. Azaz egy mélystruktúrából (archimondatból, A. H. megj.) jönnek létre a legváltozatosabb idiomondatok” (Miko 1970: 30). Ha tovább haladunk, a kételemű kommunikációs lánc modellje nyomán a percipienshez jutunk el, aki itt éppen maga a fordító. Megtörténik tehát a mű első konkretizációja, első felbontása és primer interpretációja. Sajnos a fordítónak csak az idiomondatok állnak rendelkezésére, amelyek az ő koncepciós kiindulópontja definiálásának alapjai. Az eredeti, vagyis protoszöveg, ill. elsődleges szöveg, vagy nevezzük bárhogy, amely – hozzáteszem – az idiomondatok összegzése, egyetlen forrásává válik a fordítói koncepciónak. Az idiomondat ebben a fázisban az archimondat szerepét sajátítja ki, és a konkrét fordítói megoldások válnak új idiomondatokká. Így tehát az eredeti szöveg stílusa az archistílus, a szövege az archiszöveg stb., hogy az egyes nyelvi-szövegi síkokon a potencionális fordítói alternánsok idiokifejezésekké, idioszöveggé, idiostílussá válhassanak. De minden választott idioalternánsnak az eredeti szöveggel, azaz archiszöveggel alátámasztott közös mélystruktúrája kell hogy legyen. Abban az esetben, ha a választott idioalternánsnak nem lenne közös mélystruktúrája, az helytelen interpretációhoz és ennek következtében helytelen fordításhoz vezethetne. Ennek az archifenoménnak a létezését más tanulmányokban már bizonyítottuk számos fordítói megoldás analízisének segítségével, Miko stíluskoncepciójának szempontjából. Az egyes kifejezéskategóriák értékét (amelyek a szöveg kategóriái, és nem a nyelvéi), mint pl. az ikonikusság, a fogalmiság, a koloritás, a kifejezés poétikussága stb., a fordítók más-más mértékben adják át és tartják be. A keletkezett különbségek a már említett idioalternánsok, amelyek végső soron megőrzik a mélystruktúrát, és kis eltérésekkel reprodukálják a vizsgált kifejezéskategóriákat. Konstatálhatjuk tehát, hogy megőrzik a jelentést, noha különböző nyelvi formákat használnak. Ebben az összefüggésben a jelentés és értelem fogalmára hívhatjuk fel a figyelmet (Müglová 1996: 43). „A jelentés fogalma alatt kategóriát értünk, amely csak az expediens – szöveg kapcsolatot láttatja, tehát lingvisztikai, rendszerelvű és objektív kategóriáról van szó. Az értelem olyan kategória, amely nemcsak az információadó – üzenet kapcsolatát jelöli, hanem az üzenet – kommunikációs helyzet kapcsolatát is, azaz extralingvisztikai, szubjektív kategóriáról van szó.” Ezeket a terminusokat azért szükséges említeni, mert a lefordított szöveg síkján összefüggnek az archi- és idiofenoménről alkotott elméletünkkel. A szöveg struktúrájában az értelem az archifenomén, mert a közöltek tartalmát képezi, míg a jelentés csupán idiofenomén, hiszen az értelemnek csupán egy potenciális megvalósulását képezi. A tartalom és forma kategóriák dialogikus viszonyának kifejezéséről van szó. „Az értelem az üzenet alapvető gondolata (a tartalom analógiája), míg a jelentés (formájával) eszköze, kifejezője az értelemnek” (Müglová 1996: 43). 1.4. A fordítás mint az olvasói recepció aktív formája A fordítás és interpretáció kapcsolata Anton Popovič munkájában (1975) már határozottan megjelenik. Az interpretáció komplex modelljének megalkotásakor tizenkét definíci-
A fordítás eredetisége
85
ót kínál, miközben mindegyik a szöveggel (mint kiindulóponttal) és a befogadó aktív viszonyával dolgozik, s az olvasói recepció aktív formájaként jellemzi. Külön hangsúlyozza a szerzőről és a műről szóló ismeretek fontosságát, valamint a történelmi összefüggések ismeretét, amelyekben a protoszöveg létrejött. A fordítónak áttekintéssel kellene rendelkeznie az eredetiről szóló kritikákról, az esztétikai kánonról, a filozófiai álláspontokról stb. A fordítás síkján alkalmazott interpretációk három típusáról elmélkedik Hochel (1990), amikor fordítási interpretációról, a fordítás interpretációjáról és az összehasonlító interpretációról beszél. A fordítási interpretáció a fordítás folyamán történik, amikor a fordító az invariáns és variáns szövegegységek problematikáján dolgozik. A fordítás interpretációja többé-kevésbé értékelése a végső fordításnak, amelynek célja a megfelelő reprodukció megítélése. A fordítás összehasonlító interpretációja a fordítás több változatát veti össze az eredeti szöveggel, miközben mindkét irányba haladhat (az eredeti és a fordítás irányába is). Gromová az Interpretáció a fordítás folyamatában c. munkájában összegzi és egyben differenciálja az egyes közelítéstípusokat. A fordító támasza – a szerző szerint – Miko kifejezésrendszere lesz (v. ö. Gromová 1996: 40–41). Saját elméleteit szövegeken, az orosz próza fordításán keresztül fejti ki. 1.5. Interpretációs paralel Sajátos elméletet képez Ján Koška olvasói élményen alapuló koncepciója, amely a referenciális keret kifejezés helyett bevezeti az interpretációs paralel (IP) kifejezést. „Az interpretációs paralel az, amit a fordító a szövegben, a szöveg mögött lát, keres, talál (...) Az IP feltétele a fordításnak (a szövegértésnek) ” (Koška 2002: 105–116). Feltételezzük, hogy az IP terminus kifejező, pontos és hasznos. Az eredeti megközelítésének végtelen lehetőségét tükrözi, és egyben kiemeli az individuális, egyéni megközelítés, a saját interpretáció megalapozottságát. Koška hangsúlyozza, hogy nem létezik két tökéletesen megegyező IP, mi kiemelnénk, hogy nincs olyan recepció (az IP-nek, az interpretációnak, a fordításnak stb.), amely véglegesen feltárná az eredetinek minden nüanszát. Az eredeti a jelentések egész skálájával rendelkezik – nevezzük őket idiofenoméneknek, amelyek végtelen összjátékukban az értelem archifenoménjét alkotják (A. H.). A bemutatott játék végtelen, mert elemei közül egy – külső felelevenítés, referenciális keret vagy IP – nevezzük bárhogyan, nem körülhatárolható. Ellenkezőleg, az eredeti (szöveg) pontosan megadja variabilitásának határait. A matematikából tudjuk, hogy elég, ha a halmazok közül egy nem körülhatárolt, akkor az összesített halmaz elemeinek száma is végtelen lesz. A megközelítések és értelmezések variációja korlátlan. A fogalmak ilyen magyarázata után megállapíthatjuk, hogy ugyanúgy, ahogy nem létezik utolsó IP, utolsó fordítás, nem létezik „utolsó originális” sem (Koška 2002: 107). A fordító „saját eredetijét”, „saját olvasatát”, az eredeti és saját IP-jének kapcsolódását fordítja, amelynek meghatározó tulajdonsága az eredetiség (Koška 2002: 115), originalitás. Nincsenek azonban egyértelműen megszabva felhasználásának keretei. Az egyik oldalon ugyanis az IP fő forrása a (fordítás) percepció megalkotásának, a másik oldalon azonban „visszaéléssel” fenyeget a szubjektivitás és megközelítés önkényessége miatt. Koška is pl. konstatálja, hogy nem minden IP „fitt” (110). Mihez viszonyítva lehetséges ilyen következtetést levonni? A „helyesség”, ill. „helytelenség” kritériumait eddig senki sem határozta meg.
86
Huťková, Anita
Érdekes lenne az IP nyomon (nem) követhetőségének a vizsgálata a fordítás szövegében. Hogyan olvad bele az IP a célnyelvi szövegbe, mely síkokon, kifejezéseken stb. észlelhető mindez? A fordítás értékelésének szempontjából ezt azonban lényegtelennek, tárgytalannak tartjuk. 2. A fordítás interpretatív (élmény) koncepciója A fordítás interpretatív koncepciója, amely az IP-vel dolgozik, szemléletesen mutatja be, hogy a fordítás koncepciójának megválasztásakor döntő kritérium a célnyelvi kultúra, a befogadó, nem pedig a szerző és az ő „korának jelene”. Igazolja mindezt egyfelől az a tény, hogy maga a fordító is (általánosságban) része a befogadó közegnek, és éppen ezért az ő IPje is nagy részben ehhez a miliőhöz kötődő tapasztalataiból áll, másfelől az a tény, hogy az IP nem képes nagy időbeli „utazásra”. Az IP szűkítése a befogadó individuális empíriája révén van meghatározva (kiemelés tőlem). Az IP problematikáját egy másik szempontból is megvizsgálhatjuk. Koška azt írja, hogy „valószínűleg meghatározó tényező az IP jelenléte és fontossága” (2002: 109). Máshol kifejtette, hogy az IP-k éppen eredetiségüknek köszönhetően sosem vezetnek kanonizációhoz. El kell mondanunk, hogy valóban kiváló volna, ha eredendően az eredeti IP olvadna bele a szövegbe, ha valóban ezek lennének azok az IP-k, amelyeket a fordító lefordít. A valóság azonban egy kicsit más. Támaszkodhatunk a poliszisztémák elméletére, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a fordítás alárendelődik a kanonizációnak, sőt talán még inkább, mint az eredeti alkotás. Even-Zohar szerint a fordítás többnyire szekunder cselekvés, amely fenntartja a rendszer status quo-ját. Az olyan innovációs törekvések, amelyek átlépik a megszabott nyelvi és poétikai normákat, a fordításirodalomban egyedülállóak, és az eredeti irodalom és a fordítás határainak összemosódásához vezetnek. Az említett paradoxon (a fordítás kanonizációs törekvéseire és az IP diametrálisan eltérő jellemzőire gondolok) indokolható: 1. az IP hiányosságaival vagy az IP meg nem valósulásával, 2. a befogadó poétika normáinak és szabályainak dominanciájával, a kor esztétikai kánonjával, tehát az IP eredetiségének háttérbe szorításával. Tekintve az említett tényeket, a következő állítást az ideális fordítás használati utasításának is tekinthetjük: „A fordító igyekezetének végeredménye IP-je meggyőző képességén, alkalmasságán, időszerűségén, valamint írói vénáján múlik – azaz adekvát módon kifejezi az IP-t” (Koška 2002: 109–110). A fordítás hiányosságai tehát az egyik vagy másik komponens hiányának tudhatók be. Befejezésül meg kell említenünk, hogy éppen az utóbbi években szorul háttérbe az interpretáció analitikus elemzésként való értelmezése, annál nagyobb hangsúlyt kap viszont az esztétikai élmény, a befogadó „individuális” interpretációja, azaz az elsődleges vagy a természetes interpretáció. A szekunder, reflexív interpretáció már valamilyen tudatos megközelítés (jellemzően a szakértőké), de nem kerülheti meg az interpretáció domináns első típusát, belőle kell kiindulnia, el kell fogadnia azt mint kiindulópontot. Erről Pavel Vilikovský ír kifejezően: „A szöveg csupán egy pohár, csendes kihívás a töltésre. Töltenie már az olvasónak kell, a sajátjából” (Vilikovský: 1998). A fordító is így tölti meg saját tapasztalataiból, szenvedéséből és öröméből, új szöveget alkot, amely analógiája az eredeti szövegnek, ugyanakkor eredeti műve/pohara is alkotójának, és finom nedű képében kínálja magát a következő interpretációknak. „Az irodalmi fordítás művészi módon tanúskodik a megélt valóságról, azaz átvitt, jelképes módon. A valóság az eredetiség forrása és az irodalom fordításának újdonsága” (Koška 2001: 137). „A fordítói interpretációknak az irodalomban nincs kumulatív jellemzőjük, és nem haladnak a végső interpretáció felé” (Koška,
A fordítás eredetisége
87
2001: 135), mert nem létezik sem kiinduló, sem „végső” interpretáció. (Koška az interpretáció fontosságának és szükségszerűségének problematikáját az irodalmi fordítás alternatív interpretációs koncepciójának nevezi, és egyúttal tagadja az eddigi „metakommunikációs” gondolkodást a fordításról.) 3. A fordítás eredetisége Ezeknek az értekezéseknek a kiindulópontja a befogadó háttérbe szorított esztétikai olvasatának kiemelése, amely paradox módon alapvető komponense a mű bármely más percepciós megmunkálásának. A bázisszövegbe való egyéni beavatkozás a különböző értelmezési formákban nyilvánul meg. Nem csupán a fajtájukat tekintve differenciált megközelítésekre gondolunk – színházi, filmes, zenei és más feldolgozásokra, hanem az azonos típusú interpretációkon belül megfigyelhető markáns különbségekre, pl. a fordítás esetére. Hasonló következtetésekre jutott több teoretikus is, mindenekelőtt egy gyakran használatos módszerrel, a fordítás ún. összehasonlító interpretációjával (Hochel: 1990). A már említett individuális esztétikai beavatkozás önkéntelen jelenlétének tényére a primer percepció folyamatában és az azt követő fordításban (mint szekunder interpretációban, Koška 1998), illetve a forrásnyelvi szöveg természetes „deformációira” (a szó pozitív értelmében is) az appercepciós folyamatban már többször felhívta a figyelmet számos fordító. Természetesen a fordítástudomány elzárkózik a szubjektív elemek eszköztárba vételétől. A tudományos megközelítés szinte laboratóriumi körülményeket igényel (Klaudy 1999), hogy a vizsgált mintán felfedje és mindeközben általánosítsa a bizonyos jelenségek fordításakor jelentkező objektív törvényszerűségeket. Két ellentétes álláspont, két – látszólag – egymást kizáró módszer. A tudományos objektivitás mint a priori feltétele minden tudományos kutatómunkának és a befogadó esztétikai érzékelése, valamint primer interpretációjának szubjektivitása. Hogyan viszonyuljunk tehát a szöveghez? Hogyan viszonyuljunk a fordításhoz? Hogyan különítsük el a fordítás folyamatának objektív és szubjektív elemeit? Sehogy. Nem szükséges. Nem szükséges, hogy a művészetet puszta tényként kezeljük, és meggátoljuk a ki nem mondott, de mégis leleplezett, megismert jelenségek átélését. Ebben rejlik a művészet különlegessége, ebben rejlik az emberi személyiség individualitása is. A fordítás objektív és szubjektív komponensei szimbiózisban élnek, kölcsönösen kiegészítik és gazdagítják egymást. Az a műfordítás, amelyben az egyéni esztétikai felfogás, eltérő terjedelem vagy szempont érvényesül, rendszerint minőségében magasan meghaladja a többi fordítást. Koška ezért apellál a művészet eredetiségére, s hangsúlyozza, hogy a művészet kizárólag esztétikai fogalom. A fordítás is művészet, ezért törvényszerűen el kell fogadnia esztétikai kritériumokat! A transzlatológia tudomány, és éppen ezért az objektív tényekből és az általánosan érvényes törvényszerűségekből kell kiindulnia. A művészet és a tudomány persze nem zárják ki egymást. A fordítói munka során együttműködésre vannak ítélve. Ezért a fordítástudománynak affirmatív módon kellene viszonyulnia a befogadó individuális beavatkozásának problematikájához. Az esztétikai, individuális felfogás szubjektivitását nem lehet a fordítói folyamatból kizárni. Fontos eleme a folyamatnak, a vizsgált folyamat specifikuma. Az esztétikai érzék immanens része az embernek, s nem lehet meggátolni, hogy „szubjektíven” érvényesüljön.
88
Huťková, Anita
3.1. Az eredeti és az originális Koška interpretatív fordításkoncepcióját éppen ezért nem tartjuk az itt tárgyalt probléma egyoldalúan szubjektív felfogásának, hanem kísérletként tekintünk rá, amely konszenzusra törekszik az egzakt tudományos felfogás és a minden művészetben kétségtelenül jelen lévő bizonyos mennyiségű szubjektivitás között. Amivel nem értünk egyet – az az eredeti tagadása. Valószínűleg azonban pusztán terminológiai természetű problémáról van szó. Az Idegen szavak szótárában (1997: 661) az originális fogalmánál a következőket találjuk: 1. eredeti/valódi termék, eredeti/valódi dolog, 2. eredeti műalkotás vagy kézműves termék (ellentettje a kópia/másolat), 3. egy írásmű eredeti nyelven való hangzása (ellentettje a fordítás). Koška az originális fogalmát másként definiálja. Azt mondja, „hogy az, amit originálisnak nevezünk, az a mi olvasatunk, az idegen nyelvű szöveg megértése (…), originálissá a róla szóló ismereteink lesznek” (2002: 107). Úgy gondolom, hogy ezzel a felfogással csak egy feltétellel érthetünk egyet, mégpedig ha élesen különválasztjuk az eredeti és az originális fogalmát. Az eredetit úgy értjük, mint egy interpretációs paraleljeinktől függetlenül létező fenomént, amely több, mint puszta olvasatunk! Hálózata a végtelen számú befogadásvariánsnak. Potenciális jelentések halmaza, amely komplex értelemhez vezet. A potenciális jelentések az eredeti és az IP találkozásakor kelnek életre, testesülnek meg, valósulnak meg. Originálisnak a mi eredeti percepciónkat tekinthetjük. Az eredeti saját formával és saját jelentéssel bír, és minden IP az originális által közelít az értelméhez mint archifenoménjéhez, miközben a legkülönbözőbb IP-k feltárása a jelentések felfedését jelenti, amelyek potenciálisan jelen vannak az eredeti archifenoménjében, de sohasem merítik ki egészen annak fogalmát. Összegzés Ebben az értelemben a fordítás, amelytől nem tagadhatjuk meg az eredetiség és a művészet jellegzetességeit, az elkövetkező olvasói értelmezések kiindulópontjává válik. A fordító megformált „originálisa” az idiofenomén pozíciójából eltolódik az archifenomén jelentésébe, mert a potenciálisan originális, interpretációs percepciós variánsok új hálóját képezi. Az egyes variánsok az olvasó „szubjektív” beavatkozásával jönnek létre akkor, amikor az ő IP-je a fordítással találkozik, amely helyettesíti az eredeti szöveget. A fordítás így originális és eredeti egyaránt. Éppen emiatt a kettősség miatt a fordítás több, mint egyszerű, olcsó másolat. Eredeti interpretáció, a fordító esztétikai érzékelésének tükre és új irodalmi mű. Az egyéni nézetek, amelyek megpróbálják leleplezni a fordítás „képletét”, nem veszik figyelembe, hogy a fordítás nem csupán a fordítástudomány „laboratóriumi” mintája, hanem a fordító szubjektív beavatkozásainak és esztétikai felfogásának terméke is. Ezért nem létezik képlet a fordításra vagy a „tökéletes” fordításra. Irodalom Dolník, Juraj – Bajzíková, Eleonóra 1998. Textová lingvistika. Bratislava: Stimul. Eco, Umberto 1995. Interpretácia a nadinterpretácia. Bratislava: Archa. Gromová Edita 1996. Interpretácia v procese prekladu. Nitra: Vysoká škola pedagogická. Hochel Branislav 1990. Preklad ako komunikácia. Bratislava: Slovenský spisovateľ .
A fordítás eredetisége
89
Hochel Branislav 1999. Interinterpretácie. In: zb. Preklad a tlmočenie I. Banská Bystrica: UMB. 55–59. Klaudy Kinga 1999. Bevezetés a fordítás elméletébe. 4. kiadás. Budapest: Scholastica. Koška Ján 1998. Literárna interpretácia. Preklad ako komunikovanie. Slovak review, 7, sz. 1–14. Koška Ján 2001. Originalita prekladu. Slovak review, 10, sz. 124–139. Koška Ján 2002. Ktorý preklad je najlepší. Slovak review, 11, 105–116. Miko František 1970. Text a štýl. Bratislava: Smena. Müglová Daniela 1996. Preklad v teórii a praxi cudzojazyčnej výučby. Nitra: Vysoká škola pedagogická. Popovič Anton 1975. Teória umeleckého prekladu. Bratislava: Tatran. Steinmetz Horst 1991. Interpretation und fremdkulturelle Interpretation literarischer Werke. In: Unveröffentliches Referet gehalten beim II. Weltkongress der Gesellschaft für interkulturelle Germanistik. Strassburg. Vilikovský Pavel 1998. Uverejnené ako samostatný výrok. Pulz. Príloha denníka Pravda, 19. 3.
