A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN JORDÁN GYULA Kínában a már közel két évtizedes reformfolyamat a gazdasági és a társadalmi élet egészére mélyreható hatást gyakorolt. A reformok által érintett területek között kiemelt fontossága van a foglalkoztatásnak, hiszen egy ilyen óriási népességű országban a rendelkezésre álló munkástömeg hatékony foglalkoztatása központi kérdés. Kína foglalkoztatáspolitikája azért is figyelemre méltó, mivel Kína is – bár rendszerváltás nélkül – a („szocialista”) piacgazdaságba való átmenet folyamatában van és – legalábbis hivatalosan – viszonylag alacsony szinten tudta tartani a munkanélküliek arányát. A felhalmozódott problémák, illetve a reformtörekvések megértéséhez szükséges a megelőző időszak jellemzőinek rövid felvázolása. Foglalkoztatáspolitika a tervgazdaságban A Kínai Kommunista Párt is azt hirdette, hogy a szocializmusban a munkavégzés minden munkaképes ember számára jog és egyúttal kötelesség, és ennek megvalósítását a rendszer egyik fő feladatának tekintette. A múltból örökölt munkanélküliség felszámolására a munkaerő teljes ellenőrzésének, a városi munkaerő esetében a központosított adminisztratív elosztásnak a gyakorlatát követték. Több értelemben is lényegében kizárták a munkaerő-mobilitás lehetőségét. Mindenekelőtt szigorú háztartási regisztrációs rendszer (és a városokban – de lényegében a falvakban is – az ehhez kapcsolt ellátás) alkalmazásával megakadályozták a mobilitást a városi és a falusi területek között. A vállalatok és intézmények nem vehettek fel és nem bocsáthattak el szabadon alkalmazottakat, dolgozókat az állami munkaerő-gazdálkodási osztályoktól kellett igényelniük. A munkahely-kijelölés gyakorlatilag „élethossziglan” szólt, egy állami vállalatnál való alkalmazás biztos állást, fizetést és különböző juttatásokat jelentett, amit „vas rizsestál” rendszernek jellemeztek. Ráadásul kialakult az a gyakorlat is, hogy a munkahelyet a gyermekek örökölhették, és a biztos állást gyakran a legkevésbé tehetséges gyermeknek adták át, ami a szakmai szint csökkenését is előidézte. Bár a munkaerő ezen bürokratikus elosztása kidolgozott szabályok szerint folyt, a színfalak mögött széles körű informális folyamatok zajlottak, a fiatalok, az elhelyezésre várók mozgósították a kínai körülmények között az élet minden területén igen fontos „kapcsolatokat” („guanxi”). [13] A teljes foglalkoztatottságra törekvés jegyében a szükségesnél több munkaerőt kényszerítettek a vállalatokra, intézményekre, így akut problémává vált a kapun belüli latens
JORDÁN: A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN
599
munkanélküliség, a „tétlen foglalkoztatottak” jelensége. A munkabér jórészt elvesztette ösztönző jellegét, nagyfokú egyenlősdi uralkodott, a bér elsősorban a munkában eltöltött idő és az előléptetés arányában emelkedett. A rendszer a magas szubvenciók, az alacsony árak és a korlátozott fogyasztás politikáját követte, amely párosult a magas foglalkoztatási aránnyal és az alacsony fizetésekkel. Mindez rendkívül kedvezőtlen hatással volt a termelékenységre, a munkafegyelemre, a szakmai színvonalra. Az állami vállalatok – nagymértékben jelenleg is – egyfajta „mini jóléti államként” funkcionáltak, amelyek dolgozóiknak lakást, orvosi ellátást biztosítottak, különböző gyermek-, üdülési stb. létesítményeket üzemeltettek, sőt a visszavonultak nyugdíját is ők fizették. Ezek a hatalmas terhek rendkívüli módon akadályozták a vállalatok alkalmazkodását a piaci körülményekhez, és a foglalkoztatáshoz is kapcsolódva szükségessé tették a társadalombiztosítási, szociális ellátási és nyugdíjrendszer kialakítását, illetve alapvető reformját. A tulajdonviszonyok alakításában és a gazdaságfejlesztésben évtizedeken át követett elvek sok vonatkozásban ellene hatottak a teljes foglalkoztatásra törekvésnek. A szocialista tulajdonviszonyok kizárólagosságát szem előtt tartva szinte teljesen felszámolták a magántevékenységet. Az emberek önfoglalkoztatása lehetetlenné vált, kezdeményező készségüket visszafejlesztették, passzívan az államtól várták foglalkoztatásuk megoldását. A nehézipar fejlesztésére helyezett indokolatlanul nagy hangsúly, a beruházási tőke aránytalanul nagy részének erre a célra fordítása jelentős mértékben a teljes foglalkoztatás ellen hatott. A reformidőszak kezdetén végzett számítások szerint egymillió jüan állótőke-beruházás a nehéziparban 94 munkahelyet teremtett, ugyanekkora összeg az állami könnyűiparban 257-et, míg a szolgáltató szektorban több mint 2 ezret. A tercier szektor még 1988-ban is csak 21 százalékkal járult a GDP-hez, míg Indiában 38, Indonéziában 40, a Fülöp-szigeteken 44 százalékkal. ([6] 54. old.) Egyéb tényezők mellett – nem szándékos következményként – még a torz árrendszer is diszkriminálta a munkaigényes tevékenységeket. Így például az villamos áram díjából a tőke- és energiaigényes ágazatok árkedvezményt kaptak, míg a magasabb árak csökkentették a munkaintenzívek nyereségességét. Bizonyos értelemben a kormány az állami vállalatoknak – amelyek jellegzetesen kevésbé munkaigényesek, mint a kollektív és magáncégek – jelenleg is átfogó kedvezményeket biztosít a beruházási tőkétől az anyag- és energiaellátásig. A mezőgazdaságban kezdődő reformok felszínre hozták azt a kommunaidőszakban jórészt rejtve maradt tényt, hogy igen nagy tömegű felesleges munkaerő található ebben a szektorban. A reform lényegét jelentő családi termelési felelősségi rendszer összekapcsolta a munkát, a teljesítményt a jövedelemmel, és a nyereség középpontba állításával nagy tömegeket zárt ki a gazdálkodásból. A mezőgazdasági termékekre jellemző – sokszor adminisztratív, piacon kívüli eszközökkel megszabott – alacsony árak, az egyéb szektorokban megszerezhető sokkal magasabb jövedelmek szintén a föld elhagyására ösztönzik a parasztokat, növelik a kivándorlást a mezőgazdaságból. A foglalkoztatási probléma dimenziói A csak rendkívül vázlatosan jelzett foglalkoztatási gondok igazi dimenzióiról akkor alkothatunk némi képet, ha néhány számadattal érzékeltetjük a munkaerő nagyságát. Az 1995 végi adatok szerint Kína munkaereje (az aktív korban lévők száma) 830 millió fő
JORDÁN GYULA
600
volt, az ország népességének 68,7 százaléka. A foglalkoztatottak száma ugyanakkor 689,1 millió volt, ami 1990 óta 42,3 millió fős növekedést (átlag évi 1,3 százalék) jelez. A városi területeken 5,2 millió munkanélkülit regisztráltak, ami 2,9 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett.1 A tényleges munkanélküliségi ráta – ezt hivatalosan is elismerik – ennél lényegesen magasabb, mert nagyon sokan nem regisztráltatják magukat. A tényleges arányt jobban megközelítette a kínai központi bank vezetője 1996-os becslése, amely a rátát 8 százalékra tette.2 Vagyis a 150 milliósra becsült városi munkaerő mellett nem 5, hanem 12 millió munkanélküli van. A 9. ötéves terv (1996–2000) célkitűzése szerint a városi munkanélküliséget 4 százalék körüli szinten (ez 2000-ben 8,5 millió főt jelentene) kívánják tartani. A szakértők azonban 12 százalékkal számolnak. Ez a becslések szerint azt jelenti, hogy 54 millió fő számára kell új foglalkoztatási lehetőséget találni, míg a falusi területeken – a felesleges munkaerővel – 214 millió főnek. Kína igen alacsony urbanizáltsága miatt a népesség túlnyomó része vidéken él, és a felesleges munkaerő nagy tömegei is ott találhatók. Az 1995. évi jelentés szerint a munkaképes korú falusi népesség 580 millió főt tesz ki (a rokkantak leszámításával mintegy 540 milliót). A reformidőszak kezdetén mintegy 30 százalékra, esetenként még magasabbra becsülték a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt, amelynek foglalkoztatására a hagyományos földművelésen kívül kell megoldást találni. Ennek a hatalmas tömegnek a városokba áramlását, a városoknak a világ más részein tapasztalható lepusztulását mindenképpen meg akarták akadályozni. A megoldásra vonatkozó elképzeléseket jól tükrözték a hivatalos kínai propaganda jelszavai: a földet hagyjátok el, de ne a falut; belépni a gyárakba, de nem a városokba; gazdaggá válni a szülőföldön stb. A megoldást segítette egyrészt a mezőgazdasági termelés bővítése, a szakítás a korábbi egyoldalú gabonatermeléssel, vagyis az állattenyésztés, a halászat, az erdőgazdálkodás fejlesztése. A legjelentősebb hatású azonban a különböző ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalkozások százezreinek, millióinak beindítása volt, amelyek ma 23 millió vállalkozásban már mintegy 130 millió embernek biztosítanak munkahelyet. Ezek a falusi, mezővárosi vállalatok váltak a kínai gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő szektorává, amelyek a foglalkoztatáson túl a hazai kereslet kielégítésében, sőt az exportárualap előállításában is jelentős szerepet játszanak. Az általuk kínált lehetőségek, a magasabb keresetek esetenként még a kvalifikált városi munkásokra is vonzerőt gyakorolnak, így e szektor foglalkoztatottaiból mintegy 10 százalékra becsülik a városiak arányát.3 A művelhető földterület korlátozott volta következtében még közel 200 millió fő felesleges munkaerő található vidéken. A gyorsan kialakuló piaci viszonyok, a regisztrációs rendszer fellazulása is lehetővé tette, hogy a felesleges munkaerő jelentős része kiáradjon, és az eredeti szándékoktól eltérően a vidéki területeken kívül keressen megélhetési lehetőséget. Ma már az óvatos becslések is 100 millió körülire teszik az ún. vándorló munkások számát, akik a gazdasági fejlődés élvonalában haladó tengerparti városokba, a különleges gazdasági övezetekbe, ipari és építési központokba áramlottak. Végül, de nem utolsósorban számításba kell venni, hogy évente a természetes népességnövekedés következtében további mintegy 12–14 millió fő lép be a munkaerő-piacra. (A foglalkoztatás kérdésének egészéhez lásd [11], különösen 38–40. old.) 1
Li Rongxia: Surveying the job market. Beijing Review. 1996. évi 34. sz. 16. old. Far Eastern Economic Review. 1996. július 25. 85. old. 3 Changes in employment structure. Beijing Review. 1996. évi 39. sz. 23. old. 2
A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN
601
Az idézett adatok némi fogalmat adnak arról, milyen nagyságrendű feladatok vártak megoldásra a reformidőszakban, illetve milyen gondokkal kell szembenézni közép- és hosszú távon. A szerteágazó és bonyolult problémákból itt csak néhánynak az érintésére van lehetőségünk. A foglalkoztatás strukturális átalakulása Az egyik legfontosabb lépés a „szocialista”, állami szektoron kívüli gazdasági egységek működésének engedélyezése, sőt ösztönzése volt, amely nemcsak a városi gazdaság egész képét változtatta meg, hanem átformálta a munkaerőpiac mozgatóerőit is. Az indulási gondokat fokozta, hogy tömegével áramlottak vissza a kulturális forradalom alatt „átnevelés” céljából vidékre küldött fiatalok. A 17 milliósra becsült tömeg foglalkoztatását csak az állami szektorra és a központosított állami munkaerő-elosztás csatornáira támaszkodva nem lehetett megoldani. A reformpolitika lehetővé tette a kollektív, a magán- és a külföldi tőkéjű vállalatok tevékenységét. A nem állami szektorok közül előnyt élveztek a korábbi időszakban is létező kollektív vállalatok, amelyeket ideológiailag is legitimnek és a szocialista gazdaság részének tekintenek. Egy 1981-es határozat sürgette minél nagyobb számú létrehozásukat egyének, kollektívák vagy állami vállalatok beruházásaiból. Az adókedvezmények mellett az állami vállalatokhoz képest nagyobb döntési szabadságot kaptak termelési, értékesítési és foglalkoztatási kérdésekben. Minden olyan vállalat kollektív státust kaphat, amelyben az egyéni tulajdon nem haladja meg a 49 százalékot a vállalat aktíváiból. A munkahelyteremtés tekintetében ezek a vállalatok igen eredményesek voltak, 1978 és 1992 között a városokban a munkaerőpiacra belépő munkaerőnek mintegy 30 százalékát foglalkoztatták, de például a kereskedelemben az általuk foglalkoztatottak száma közel ötszörösére nőtt, és részesedésük 16-ról 34 százalékra ugrott, miközben az állami vállalatoké 84 százalékról 44 százalékra esett vissza ([10] 950. old.) A kollektív vállalatokra vonatkozó hivatalos statisztikák azonban nagyszámú magántulajdonú céget is tartalmaztak. Ez nemcsak az utóbbiakkal szembeni ideológiai alapú bizalmatlanság következménye volt, hanem annak is, hogy a hamis regisztrálás révén ezek kedvezőbb adózási, hitel-, beszerzési stb. feltételekhez is jutottak. Még 1992-ben is az ilyen „vörös cégért” vagy „vörös kalapot” kölcsönző magánvállalatok legalább a felét tették ki a városi kollektív vállalatoknak. A korábbi évtizedek gyakorlatától a legjelentősebb eltávolodást a magánszektor ismételt, kiterjedt megjelenése jelentette. Az erről zajló vita egyik érzékeny témája a „kizsákmányolás” vádja volt, amit esetenként azzal az elméletileg nem túlzottan mélyenszántó, mindenesetre meggyőző érvvel is igyekeztek leszerelni, hogy e szektorban általában magasabbak voltak a fizetések. 1988-ban az alkotmány kiegészítése legitimálta a magánvállalatok létezését. Kezdetben az általuk foglalkoztatottakat két segédre, kisegítőre és 5 tanoncra akarták korlátozni, az élet azonban ezeket a korlátozásokat mind az arányok, mind az összlétszám vonatkozásában gyorsan átlépte. Mindenesetre a statisztikák is megkülönböztették a 8 főnél kevesebbet foglalkoztató egyéni és az ennél nagyobb létszámmal dolgozó magánvállalkozásokat. Az utóbbiak között már szép számmal vannak több száz, sőt ezer fővel dolgozó cégek is. 1994-ben 17,7 millió egyéni vállalkozás működött, több mint 29 millió főt foglalkoztatva, ugyanakkor a magánvállalatok száma
JORDÁN GYULA
602
238 ezer volt 3,7 millió alkalmazottal.4 1994-re azonban közöltek 21,7 millió egyéni és 420 ezer magánvállalatról szóló adatot is.5 A magánszektor fő vonzerejét a magasabb jövedelmek mellett az egyéni ambíciók érvényesítésének nagyobb lehetőségei adják. A magánszektorban főleg alacsony képzettségű fiatalokat és nagy arányban nőket alkalmaznak, bár növekszik azon magáncégek száma, amelyek a kínai vállalati átlagot messze meghaladó arányban toboroznak magasan kvalifikált szakembereket. A tulajdonosok, a vállalkozók között jelentős arányban találni felsőfokú végzettségűeket. Mivel a hivatalos statisztikák a vállalati regisztrációkon alapulnak, az említett „vörös kalap” gyakorlata miatt is nagymértékben alábecsülik a magánszektornak a foglalkoztatásban betöltött növekvő szerepét. (Kínai kutatók jelentései még 1995-ben is a „vörös kalappal” rendelkező vállalatok számát az ország egyes részein a hivatalosan magánvállalkozóként regisztráltakénak 2–6-szorosára tették.6) Gyakori az is, hogy a ténylegesnél jóval kevesebb alkalmazottat jelentenek be, annál is inkább, mivel a kirótt díjakat (adókat) rendszerint a munkások száma alapján állapítják meg. A becslések ezért a hivatalos adatoknál 4–7-szer magasabbra tették a magánszektor által foglalkoztatott városi dolgozók arányát, például 1992-ben a hivatalos 5,3 helyett 21, sőt 33 százalékra. ([10] 968–970. old.) A nyitási politika eredményeként megjelent és – különösen az ország bizonyos részein – igen gyors ütemben terjedt a külfölditőke-befektetésű vállalatok mindhárom formája (közös, kooperatív és teljesen külföldi tulajdonú vállalatok). A foglalkoztatás terén ezek fokozatosan sokkal nagyobb szabadságot kaptak, mint az állami vagy a kollektív szektor vállalatai. Engedélyezték számukra az önállóbb munkásfelvételt és -elbocsátást, a fizetés szintjének és formájának meghatározását. (A fizetéseknél kezdetben követelmény volt, hogy elérje az állami fizetési szint 120–150 százalékát.) 1984 és 1992 között a külföldi érdekeltségű vállalatok foglalkoztatási adatai közel évi 60 százalékos növekedést jeleztek, de emlékeztetni kell arra, hogy a külföldi működőtőke beáramlása éppen 1992-től növekedett meg ugrásszerűen. 1995-ben a külföldi tőkéjű vállalatok a teljes ipari teljesítmény 14,5 százalékát, a teljes export és import volumenének 39 százalékát adták, és mintegy 17 millió főt foglalkoztattak.7 Különösen a jól képzett kínai munkaerőt állítják dilemma elé: az állami vállalatok által nyújtott nagyobb munkahelyi biztonságot, a lakás és egyéb juttatások hiányát mennyiben ellensúlyozzák a magasabb fizetések, a nagyobb szakmai kihívás, az esetleges külföldi utazások. [8] A foglalkoztatási rendszer reformja A foglalkoztatás strukturális átalakulásán, a munkahelyteremtési lehetőségek új formáin túl a foglalkoztatás egésze nagy változásokon ment keresztül. Fontos célkitűzés volt a munkaerő-elosztás új rendszerének kialakítása, az állam közvetlen adminisztratív szerepének csökkentése, a munkaerő-elosztás intézményi csatornáinak bővítése és a munkaerő-piaci elemek bevezetése. A munkaerő áruként való elismerése és a munkaerőpiac létesítése forradalmi volt, nagy előrelépést jelentett a valódi piacgazdaság felé. 1995 4
Li Rongxia: China export development of privat economy. Beijing Review. 1994. évi 25. sz. 18. old. Privat economy booms in China. Beijing Review. 1995. évi 27. sz. 15. old. 6 Privat economy booms in China. Beijing Review. 1995. évi 27. sz. 15–16. old. 7 Huang Wei: Foreign capital versus national industry. Beijing Review. 1996. évi 44. sz. 18. old. 5
A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN
603
végéig mintegy 30 ezer foglalkoztató ügynökség jött létre különböző szinteken, munkaerő-vásárokat tartanak, megszokottá vált a hirdetéses munkaerő-toborzás és álláskeresés. A nyolcvanas évektől gyors ütemben szaporodtak a munkaerő-közvetítő vállalkozások, amelyek különösen a munkaerőpiacra újonnan belépők elhelyezkedési gondjait igyekeznek megoldani. [4] Nagy jelentősége volt a káder- és személyzeti rendszer reformjának, amely az irányító apparátus, a párt- és az állami bürokrácia minőségének javítását, tagjainak hatékonyabb munkára ösztönzését segítette. Részletesen kidolgozták az állami alkalmazottak toborzásának (nyílt versenyvizsgákkal), munkájuk értékelésének rendszerét, jutalmazásuk, büntetésük és felmentésük módját. Ezek általános alkalmazása biztosíthatja, hogy egész pályafutásuk jogilag szabályozott, törvényi keretek között zajlik. A vállalatok piaci körülmények közé helyezésének egyik következménye szabadabb munkaerő-gazdálkodásuk fokozatos bevezetése volt. A változtatás fontos törekvése szakítani az állandó foglalkoztatás, a „vas rizsestál” gyakorlatával és áttérni a szerződéses alkalmazásra. [12] Az 1982 végén elkezdett kísérletek után 1986-tól minden állami vállalatnál általánossá tették ezt a rendszert, de hangsúlyozottan csak az újonnan belépők esetében. A szerződések megszabják az alkalmazás időtartamát (a reformerek a 2–5 évet részesítik előnyben), a két fél jogait és kötelességeit. Elvileg egyenlő felek kötik, így lehetővé teszi a „két választást” vagy a „két szabadságot”: a munkás választhat munkahelyet, a menedzser választhat alkalmazottat. A szerződés megújításának lehetősége a feltevések szerint ösztönzően hat a teljesítményre. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság elemeit is magában foglaló rendszer éles ideológiai vitákat és erőteljes ellenállást váltott ki. A szerződésesek úgy érezték, hogy „másodosztályú munkásokká” válnak, és mindent megtettek az állandó státusba kerülésért. (1993 végén is csak 23,3 millió szerződéses munkás volt az akkor mintegy 100 milliós állami foglalkoztatotti táborban.) A szerződéses rendszert illetően a vállalatok véleménye is erősen megoszlik: például a nagy, tőkeintenzív nehézipari cégek, ahol a szakmai követelmények magasak, előnyben részesítik a stabil munkaerőt, míg más típusú vállalatok inkább elfogadják, de elég általánosan tartanak a munkások különböző helyzetű csoportjai közötti konfliktusoktól, a vállalat iránti szolidaritás gyengülésétől, a munkamorál romlásától. A szűkebben vett foglalkoztatás problémáján messze túlmutató társadalmi, gazdasági vonzatú a vándormunkások már jelzett kérdése. A különleges gazdasági övezetekben, a tengerparti városokban, a nagy építkezéseken égetően szükség van a nagy tömegű, olcsó és akár képzetlen munkaerőre is, amelyre rendkívüli vonzerőt gyakorol az így megszerezhető, a falusi átlagot legalább két-két és félszeresen meghaladó jövedelem. Kínában is társadalmi nyugtalanságot okoz, így a stabilitást veszélyezteti a gazdagok és a szegények között szélesedő szakadék. Ennek áthidalásához bizonyos értelemben hozzájárulnak a vándorlók is, többek között keresetük rendszeres hazautalásaival vagy megtakarított pénzükkel szülőföldjükön vállalkozás létesítésével. Szecsuanban 1995-ben 20 milliárd jüanra (2,4 milliárd dollár) becsülték az így hazautalt kereseteket, amelyek egyenlőek voltak a tartomány GDP-jének 7 százalékával.8 A vándormunkások nagy része családtagok, barátok, falubeliek segítségével talál, sokan saját maguk keresnek munkát és csak kis részük jut hozzá a közvetítő irodák révén. 8
Bruce Gilley: Irresistible force. Migrant workers are past of a solution, not a problem. Beijing Review. 1996. április 4. 19. old.
604
JORDÁN GYULA
Felmérések tanúsága szerint a faluról jötteket valóban másodosztályú állampolgárként kezelik. A törvény ellenére gyakran nem kötnek velük írásos szerződést (vagy ha igen, nem adják át nekik) mértéktelen túlórázásra kényszerítik őket (gyakran ezt meg sem fizetik), bérük egy részét biztosítékként visszatartják, munkakörülményeik gyakran egészségre ártalmasak, veszélyesek (nagyon sok a halálos vagy súlyos sérüléssel járó baleset), elszállásolásuk rendszerint szűkös, a szociális ellátásokból többnyire kizárják őket. A vándormunkások mintegy negyedét kitevő nők helyzete még kedvezőtlenebb. A vándorlókat teszik felelőssé a városok túlzsúfoltságáért, a közművek fokozott megterheléséért, megvádolták őket – nem mindig alaptalanul – a családtervezési szabályok alóli kibújással, de a legsúlyosabb probléma aránytalanul nagy részesedésük a bűnözésben (az összes bűnesetből 1995-ben Sanghajban állítólag 50, Pekingben 46 százalékban voltak érintettek). Társadalomtudósok ezt természetesen nem bűnöző hajlamuknak tulajdonítják, hanem főleg a hatóságok és a munkáltatók részéről tapasztalt nem megfelelő bánásmód számlájára írják. Jogaik védelme, az emberibb körülmények és bánásmód biztosítása még megoldásra váró feladat. Némi biztatást jelenthet, hogy a felmérések szerint egyre inkább tudatában vannak jogaiknak, és idővel talán képesek is lesznek azokért fellépni. A szakszervezetek szerepe ebben igen kicsi, mert számos munkahelyen nem működnek, ahol pedig léteznek, ott – jórészt az előző évtizedek gyakorlatát követve – gyakran inkább a munkáltatókkal való harmonikus viszonyt tartják szem előtt. A nők foglalkoztatása szintén jelentős probléma, főleg nagy számuk miatt. Az 1990es népszámlálás szerint a foglalkoztatottak 44,6 százaléka (291 millió) volt nő. Ez az arány más országok adataival összevetve igen magas: Japánban 37 százalék, az Egyesült Államokban 40 százalék, Indiában 17,4 százalék. ([9] 85–86. old.) A reform előtti időszak helyzetükre vonatkozó általános jellemzői többnyire ma is megtalálhatók: szakképzettségük színvonala ugyan javult, de elmarad a férfiakétól, kevesen töltenek be vezető pozíciót, jövedelmük is általában 20–25 százalékkal marad el a férfiakétól azonos munka mellett, a társadalombiztosítás különböző fajtáiból is kisebb arányban részesednek (de ebben sokkal nagyobbak a különbségek a városi és a falusi nők között, mint a két nem között ugyanazon a területen) stb. ([3] 43–45. old.) A reformidőszak, a piacgazdaság felé fordulás ugyanakkor igen nagy hatással volt a nők foglalkoztatására. Egyrészt sok új munkalehetőség keletkezett számukra (például a szolgáltatásban, a melléktevékenységekben), a vállalkozásokkal, a teljesítményelv fokozatos érvényesülésével több karrierlehetőséghez jutottak, növekedett öntudatuk. Másrészt viszont számos kedvezőtlen hatással is számolniuk kellett. A vállalatok új szabadságukkal élve rendszerint őket bocsátják el legelőször, a terhesség és a szülés utáni időszakban nem biztosítják számukra a speciális bánásmódot, a verseny miatt a foglalkoztatás alacsonyabb presztízsű helyeire kényszerülnek, a családi alapú gazdálkodáshoz való visszatérés következtében visszakerülnek a hagyományos családi munkamegosztásba, a megerősödő férfiuralom alá, az érdekeltség csökkent a lányok taníttatásában. A tényleges helyzet azonban ennél differenciáltabb, falun is számos új munkaalkalom teremtődött számukra, sok nő kezd vállalkozásba, és önálló jövedelmük emeli családon belüli státusukat. Lényeges változások következtek be a városi foglalkoztatás olyan jellemzőiben is, mint a munkaidő és a bérezés. Kínában 1994. márciusig, több mint 40 éven át a heti hatnapos, napi nyolcórás munkahét volt érvényben. Ekkor a 44 órára csökkentés
A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN
605
(minden második szombat szabad) mellett döntöttek, majd egy év múlva ötnapos, 40 órás munkahetet vezettek be. Az áttérésre az egyes intézmények 1996. január 1-jéig, a vállalatok pedig 1997. május 1-jéig kaptak haladékot. A munkaidő csökkentésétől a termelékenység javulását, a több szabadidő révén a szolgáltatások iránti kereslet növekedését, az önképzés nagyobb lehetőségét, a házimunkák kényelmesebb elvégzését remélik, de a fő indok a munkanélküliség kezelése. A szolgáltatásokban esetleg keletkező új munkahelyektől eltekintve azonban sokan szkeptikusak mind a termelékenység növekedését, mind a munkanélküliség csökkenését illetően, tudva azt, hogy a hatékony munkaórák – különösen az állami vállalatoknál – az összes munkaórának csak 40–60 százalékát teszik ki, azaz, hogy a „kapun belüli munkanélküliség” igen nagy. A bérreform igen összetett témájából csak egy-két mozzanatot emelek ki. A reform alapvető célja a szakítás az egyenlősdivel, a bérnek, illetve a jövedelemnek a teljesítményhez kapcsolása. Ezért a korábbinál szélesebb körben terjedtek el a darabbér, a teljesítménybér különböző formái és különösen a prémiumrendszer. A nyolcvanas évek közepe óta folytattak kísérleteket a munkások és alkalmazottak esetében az ún. strukturális bérek rendszerével. Ennek négy összetevője az alapbér (ez a létminimumnak felel meg, mindenkinél azonos), a beosztásért járó bér (a felelősség mértékétől, a munka bonyolultságától függ), a pótlék a szolgálati időért (a munkában töltött évektől függ, de befolyásolja az egy munkahelyen eltöltött idő is), valamint a prémium (a teljesítménnyel arányosan, nem egyenlősdi alapon). Mindegyik résznek más funkciót, más ösztönző szerepet szánnak. Messze ható következményekkel járt az, hogy míg a reformok előtt az alkalmazottak jövedelmének több mint 90 százaléka a fizetésből származott, addig jelenleg a becslések szerint a kiegészítő jövedelmek már egyenlők vagy nagyobbak, mint a fizetések, továbbá, hogy igen megnövekedtek a jövedelemkülönbségek az egyes régiók és foglalkozások között, de különösen a különböző tulajdonformákba tartozó munkahelyek között. Az 1995. január 1-jén életbe léptetett törvény bevezette a minimális bér rendszerét, amelyet a helyi gazdasági fejlettségi és fogyasztási szinteknek megfelelően állapítanak meg. Ennek célja nemcsak a minimális életszínvonal biztosítása a dolgozóknak és családjuknak, hanem az ésszerűtlenül alacsony bérek kialakulásának, a munkáltatók visszaéléseinek megakadályozása, különösen a fejlettebb, jól működő területeken, ahol a munkaerő-kínálat jóval meghaladja a keresletet. Az indulásnál megállapított szintek elég jelentős bérkülönbségeket mutattak: Pekingben és Tiencsinben havi 210, Kantonban 320, Csuhaj különleges gazdasági övezetben 380 jüan.9 A bérezés, a jövedelemelosztás területén számos probléma vár megoldásra, többek között az értelmiségieknek nemcsak a nemzetközi szinttől, hanem a kínai átlagtól is elmaradó javadalmazása. [1] Ez a helyzet nemcsak teljesítményükre, munkamoráljukra hat kedvezőtlenül, de akadályozza Kína modernizációját is. Kínában a piacgazdasági reformok eredményeként a foglalkoztatás egész területe állandó változtatásokon megy keresztül. Számtalan probléma vár folyamatos kezelésre, de ezek közül az egyik legfontosabb a munkanélküliség még kezelhető szintjének biztosítása. [2] Ez nemcsak szociális kérdés, hanem a vezetés által legfontosabbnak számító társadalmi stabilitást is érinti, így főleg politikai, hatalmi jelentősége van. 9
Yang Ji: China adopts minimum wage system. Beijing Review. 1995. évi 18. sz. 24. old.
JORDÁN: A FOGLALKOZTATÁS KÍNÁBAN
606 IRODALOM
[1] Chen Yong-sheng: The income of intellectuals in mainland China. Issues and Studies. 1992. évi 3. sz. 76–91. old. [2] Fang Shan: Unemployment in mainland China: current situation and possible trends. Issues and Studies. 1996. évi 10. sz. 75–84. old. [3] Feng Tong-qing – Xu Xiaojun: The structure of employment and internal relations between employees in Chinese enterprises in a developing market economy. Social Sciences in China. 1995. évi 1. sz. 40–49. old. [4] David Granick: Multiple labour markets in the industrial state enterprise sector. The China Quarterly. 1991. évi 126. sz. 269–289. old. [5] Jin Weigang: Labor exchange and the initiative of emloyees in state-owned enterprises. Social Sciences in China. 1995. évi 2. sz. 43–53. old. [6] Gary H. Jefferson – Thomas G. Rawski: Unemployment, underemployment and employment policy in China's cities. Modern China. 1992. évi 1. sz. 42–71. old. [7] Juan Luncuj – Osztrovszkij A.V.: Reforma, trud, zarplata. Problemü Dalnyego Vosztoka. 1990. évi 1. sz. 62–70. old. [8] Kao Charng: Labor-management relations within Taiwan – invested enterprises in mainland China. Issues and Studies. 1996. évi 10. sz. 53–74. old. [9] Liu Bohong: The employment of Chinese women. Social Sciences in China. 1996. évi 4. sz. 85–92. old. [10] Lora Sabin: New bosses in the worker's state: the growth of non-state sector employment in China. The China Quarterly. 1994. évi december 140. sz. 944–970. old. [11] Tálas Barna: A kínai kommunisták újabb „hosszú menetelése” a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok 18. Budapest 1994. 50 old. [12] Gordon White: The politics of economic reform in Chinese industry: the introduction of the labour contract system. The China Quarterly. 1987. évi 111. sz. 365–389. old. [13] Yanjie Bian: Guanxi and the allocation of urban jobs in China. The China Quarterly. 1994. évi 140. sz. 971–999. old. [14] Yuan Fang: The employment problem and reform of the labor system in China. Social Sciences in China. 1994. évi 1. sz. 26–32. old.
TÁRGYSZÓ: Foglalkoztatottság. Nemzetközi statisztika.
SUMMARY The author gives a review of the changes in employment, representing one of the fields of economic reform in China, which has already been taken place for almost two decades. Characteristics and consequences of employment policy in the period of centrally planned economy are summarized. The size, geographical location and distribution by economic branches of China’s labour force (working age population) is shown by figures. Structural change of employment taken place during the reform process, and its characteristics are also presented by the author.
