A Földközi-tengeren előforduló cetfajok Közönséges delfin (Delphinus delphis) A közönséges delfin külső megjelenése igen változatos, régebben több fajra különítették el. Ma két fajt ismernek el, de egyes irodalmak két változatként említik; a rövid-arcorrú (Delphinus delphis) és a hosszú-arcorrú közönséges delfint (Delphinus capensis). A két faj habitusa között csak kis eltérések vannak; mégpedig a rövidebb arcorr és lekerekített fej a rövid-arcorrú közönséges delfin esetében. A Földközi-tengerben csak a rövid-arcorrú közönséges delfin fordul elő. Ezt a fajt a tengeren igen könnyű elkülöníteni a hasonló megjelenésű kistestű delfinektől, mivel oldalukon egy igen jellegzetes homokóra alakú sárga rajzolat húzódik. Kis méret (1,7 – 2,4 m) és igen aktív felszíni viselkedés (akrobatikusak) jellemzi őket. Nagy csoportokban bukkannak fel, és olykor az egész csapat szinkronban tör a felszínre. Merüléseik 8 percnél rövidebbek, átlagosan 10 másodperc és 2 perc közöttiek. Csoportosan, főként kis halakra (szardínia, szardella) vadásznak. S gyakran egyéb delfin fajokkal (pl. csíkos delfin) is társulhatnak. Világszerte az egyik leggyakoribb fajnak számít, de ennek ellenére a földközi-tengeri populáció nagymértékű egyedszám-csökkenésben szenved. Néhány évtizede a közönséges delfinek igen nagy számban fordultak elő a medencében, de mára csak töredékei maradtak az egykoron nagy létszámú populációnak. Az egyedszám-csökkenést az emberi hatásoknak igen széles skálájából leginkább a táplálék mennyiségbeli csökkenése (= túlzott mértékű halászat miatt) és az élőhely degradációja okozza. További tényezők, melyek szintén közrejátszanak a populáció hanyatlásában, az a tengerekbe bocsátott kémiai vegyszerek felhalmozódása - mely immunszupresszióban ill. terméketlenségben nyilvánul meg - és a véletlenszerű halálozások a halászhálókba gabalyodás miatt. A földközi-tengeri közönséges delfint a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 2006-ban a Végveszélyben lévő (Endangered) fajok kategóriájába sorolta. Közönséges palackorrú delfin (Tursiops truncatus) A palackorrú delfinek példányonként és földrajzi előfordulás szerint is igen változatosak. Szín-, méret- és viselkedésbeli különbségek figyelhetők meg egyaránt. A világtengerekben ennek a fajnak két változata ismert; a nyíltvízi és a parti változat. A partközeli forma kisebb, karcsúbb testalkattal és hosszabb mellúszókkal rendelkezik, mint robusztusabb nyíltvízi társa. A Földközi-tenger térségében viszont egy változat, méghozzá a partközeli ismeretes. Mérete sokkal nagyobb, mint a közönséges ill. csíkos delfineké. A felnőtt állat 2,5 – 3,5 m között változik. Könnyen azonosítható a feltűnő sarlós hátúszója és szürkés testszíne alapján.
A térségben az egyik leggyakoribb faj. A csoport létszáma élőhelyenként változik, például az Adriai-tengerben 5-6 fős csapatok jellemzőek. Erőteljes úszó, és kíváncsi természetű, szeret a hajók orrvizében lovagolni, és nem egyszer meg is közelíti a csónakokat. Partok közelében ritkán merül 3-4 percnél hosszabb időre, de nyílt vizeken igen. Gyakorta láthatók összetett társas viselkedési formái, és különféle felszíni aktivitásai (ugrások, uszonycsapkodások). Igen jellegzetesek a testen és a hátúszón viselt sebhelyek és karcolások, melyeket a szociális interakciók során szerez. Vadászati technikája a kardszárnyú delfinekhez hasonlóan igen változatos. Az élőhely adottságainak és a zsákmányállatok elérhetőségének függvényében sokféle vadászati stratégiát alkalmaz, s erre az utód nemzedékeket is megtanítja. Magas fokú tanulási és alkalmazkodó képessége tette lehetővé, hogy a legszélsőségesebb körülményeket is átvészeli, s ez az oka annak is, hogy a palackorrú delfint előszeretettel fogják be és alkalmazzák szórakoztatási, hadászati ill. terápiás célokra. Mindemellett az egyre növekvő hajó forgalom, a táplálék hiánya és a zajszennyezés ezt a fajt is negatívan érinti. A földközi-tengeri palackorrú delfint a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 2006-ban a Sebezhető (Vulnerable) fajok kategóriájába sorolta. Csíkos delfin (Stenella coeruleoalba) A csíkos delfinek már az ókori görögöket is megigézték szépségükkel és kecsességükkel. Testükön viselt csíkozott mintázat olyan tökéletesen megformált, mintha azt festékecsettel rajzolták volna meg. Első ránézésre talán összetéveszthetők a közönséges delfinekkel (hasonló méretük és testalkatuk miatt), de a sötét csíkok megléte és a sárgás homokóra mintázat hiánya egyértelműen jelzi faji hovatartozásukat. Ráadásul a hasi tájék rózsaszínes árnyalata még egy árulkodó jel a csíkos delfinek azonosításában, s ezt gyakran láthatóvá is teszik, ugyanis igen mozgékony és légies állatok módjára szelik a tengereket. Elsősorban partoktól távol ill. a szárazföldekhez közeli mély vizekben fordulnak elő 10-50 fős csoportjaik, mely az óceánokban akár százas, ezres nagyságrendet is elérhetik. A Földközi-térségben ez a faj bizonyul a leg-akrobatikusabbnak. Bámulatos mutatványokra képesek, pl. hátrabukfenc, pörgés és a háton történő úszás sem ritka. Gyors úszáskor az iskolák 1/3-a is a levegőben lehet egyszerre. Egyes vidékeken (pl. a Földközi-tengeren, Atlanti-óceánon) előszeretettel úsznak a hajók orrvizében, míg máshol messze elkerülik azokat. Valószínűleg ez a fajta elkerülési magatartás a múltbeli lemészárlásokból kifolyólag alakult ki a csendes- ill. az indiai-óceáni populációk esetében. Merülései a közönséges delfinével hasonlatosan rövidek, bár az 5-10 perces mélyebb merülések is előfordulnak. Az óceánokban gyakran társulnak sárgaúszójú tonhalakhoz vagy közönséges delfinekhez a zsákmány hatékonyabb terelése érdekében. A Földközi-tengeren főleg az eresztőhálós (driftnet) halászat jelent veszélyt számukra, mert ezen hálókba való gabalyodás során menthetetlenül elpusztulnak. Az Alborán-tengeren és a Gibraltári-szorosnál például évente 17 000 csíkos és közönséges delfin esik így a halászat áldozatául (Cornax et al. 2006). Továbbá a 2007-es évben kitört morbillivírus járvány tizedelte meg az állományt. Több mint száz egyed pusztult el ebben a járványban (JuanAntonio Raga et al. 2008). A földközi-tengeri csíkos delfint a Természetvédelmi
Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 2006-ban a Sebezhető (Vulnerable) fajok kategóriájába sorolta. Hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfin (Globicephala melas) A tengeren szinte lehetetlen megkülönböztetni közeli rokonától a rövidszárnyú gömbölyűfejűdelfintől (Globicephala macrorhynchus), bár a fent említett faj hosszabb mellúszókkal és több foggal rendelkezik. Szerencsére elterjedési területük eltér, csak egyes helyeken vannak átfedések. A rövidszárnyú gömbölyűfejű-delfin a trópusi, melegebb vizek kedvelője, míg fajtársa a G. melas hidegebb mérsékelt és szub-poláris vizekben fordul elő. A Földközi-tengerben csak ez utóbbi honos. Amennyiben egy nagyobb testméretű (3,8 – 6 m), feketésszínű delfin csoportra bukkanunk, amelyben az egyedek széles, erősen lekerekített hátúszóval rendelkeznek, biztosak lehetünk afelől, hogy gömbölyűfejű delfinekkel van dolgunk. A mély vizeket kedvelik, partoktól távol 500-1000 m-es vízmélységekben, ahol kedvenc zsákmányukra, tintahalakra vadásznak. A csoportok néha mozdulatlanul lebegnek a víz felszínén, olyankor csónakkal is jól megközelíthetők. A felszínen kevésbé aktívak, csak a fiatalabb egyedek ugranak ki a vízből, de a kémlelődés – a függőleges irányban történő kiemelkedés és visszasüllyedés – az idősebb példányoknál is gyakorta megfigyelhető. Felszínre jövetelkor általában többször csendesen lélegeznek, aztán néhány percre alámerülnek (a táplálkozási célú merülések lehetnek 10-20 percesek, vagy hosszabbak is). Ezek az állatok nagyon erős társas kötelékekkel rendelkeznek. Nagy létszámú iskoláikat (esetenként 50-100) az erős csoport kohézió jellemzi. Hosszú életű delfinfaj, akár 65 éves kort is megélik (ellentétben a kisebb-testű delfin fajokkal, ahol az átlag életkor 35-40 év). Viszont ez az egyik leggyakrabban tömegesen partra vetődő faj, aminek éppen az előbb említett erős szociális összetartás az oka. A Földközi-tengerben két al-populációjuk ismert, egy az Alborán-tengerben és egy másik a Ligúr-tengerben. A medence keleti részére nem jellemző az előfordulásuk. A nagymértékű hajóforgalom a Gibraltári-szoros térségében jelentős veszélyforrást jelent a faj szempontjából, továbbá az egyre növekvő zaj ártalom és turizmus ad még okot aggodalomra. A térségben az állomány állapotáról nincs elég információ. 2006-ban a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján az Adathiányos (Data Deficient) besorolást kapta. Nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) A nagy ámbráscetet nem véletlenül nevezik a tengerek urának. Hatalmas mérete és rekorddöntő merülési képessége kivételessé teszik eme óriási ragadozót. A legnagyobb méretű fogascet, elérheti a 15-18 m-es testnagyságot és akár az 50 tonnát. Bár foltszerűen, de világszerte elterjedt. Az egyik legkönnyebb felismerhető cetféle, annak ellenére, hogy ritkán
mutatja meg magát. Ferdén előretörő bozontos páraoszlopa olykor elegendő az észrevételéhez. Közelről a hatalmas fej, mely az állat testének 1/3-át teszi ki, a kissé kiemelkedő páratlan orrnyílás és a ráncos bőr szinte téveszthetetlenül beazonosítja a fajt. Mivel ideje nagy részét a víz alatt tölti, tintahalakra vadászva, a kutatók hidrofonnal követik nyomon az állatot. Képes akár 1,5-2 órát is a víz alatt maradni, és több mint 2000 m mélyre alámerülni (maximális elért mélység 3000 m). Ilyen hatalmas mélységnél tüdeje összezsugorodik, és az oxigént izmaiban és a vérben tárolja, szívverése akár a negyedére is lelassulhat (bradycardia), és a vér ekkor már csak a létfontosságú szervekhez áramlik (mint pl. a szív és az agy). Általános merülési idő azonban 45 percnél rövidebb, és felszínre jövetelkor 12-20 másodperces kilégzések jellemzik. A felszínen többnyire lassú, akár mozdulatlan stádiumban is megfigyelhető. A csoportos lebegések igen gyakoriak, ekkor az egész csapat békésen pihen a víz felszínén, szoros közelségben. Az egyes iskolák összetartása nagyon erős. A csoport tagjai kölcsönösen segítik egymást, és egy legyengült ill. elesett állatot a végsőkig támogatnak. Az egyedek kétféle csoportot alkotnak: a nőstények borjaikkal, lányaikkal és az ivarilag még inaktív hímekkel; továbbá az ifjú ivarilag már aktív hímek csoportja. Az idős hímek ritkán tömörülnek csoportokba, inkább magányosan vándorolnak és keresik fel a nőstényeket szaporodási céllal. Szociális viselkedésük rendkívül fejlett, melyet az összetett mintázatú kattogó hangokból álló repertoire-juk is bizonyít. A földközi-tengeri ámbráscet populáció eltérő kommunikációs rendszerrel rendelkeznek, mint óceáni fajtársaik (genetikai izoláltság miatt), ezért is számítanak kivételesnek és egyedinek. Jelenleg az eresztő- és sodorhálók jelentik a legnagyobb veszélyforrást, ugyanis a halászhálókba gabalyodás miatti halálozások az 1980-as évektől folyamatosan növekvő tendenciát mutatnak. További veszélyforrások e faj tekintetében a növekvő hajóforgalom (gázolások), zajhatás (víz alatti légpuskák ill. egyéb hadászati aktivitások) és az illegális dinamit-halászat. A földközi-tengeri ámbráscetet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 2006-ban a Végveszélyben lévő (Endangered) fajok kategóriájába sorolta. Közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus) A legnagyobb cetfaj a Földközi-tenger térségében és a második legnagyobb termetű faj az állatvilágban (a kék bálna után). A medencének a nyugati és a középső részén fordul elő, főként a Ligúr-tengerben. A helyi populáció genetikai eltérést mutat az északatlanti barázdásbálnáktól földrajzi izoláltságuk miatt. Magas fokú helyhűséggel bírnak ezek az állományok, a medencét nem hagyják el még vándorlási célból sem. Mély vizek lakói, partoktól távol, 400-2500 m-es vízmélységnél lehet csak őket megfigyelni. A nyári hónapokban a Földközi-tenger nyugati térségében gyakoriak, a felfelé irányuló tengeráramlatok által szállított gazdag táplálékforrás (zooplankton) miatt. A téli hónapokban, kissé délebbre húzódnak, és nagyobb területen szóródnak szét. Óriási méretük (18 – 22 m) és a test hátsó végében elhelyezkedő kicsi hátúszójuk alapján könnyen azonosíthatóak, bár az óceánokon nem ennyire könnyű az azonosítás, a hasonló testalkatú sziláscetek előfordulása miatt. Messziről könnyen összetéveszthető a tőke-, kék esetleg a trópusi bálnával. Közelről
azonban a fej aszimmetrikus pigmentációja segít a határozásban. A jobb oldalon az „alsó ajak”, a szájüreg és a szilák egy része fehér, míg baloldalon ugyanez szürke. Kisebb csoportokban, vagy magányosan úsznak, de a hajókat messze elkerülik. Nehéz kiszámítani, hogy mikor jön a felszínre, ezért nem könnyű közelről megfigyelni. A felszínen 10-20 másodpercenként vesz levegőt, majd 5-15 percre lemerül (ennél hosszabb ideig is képes lent maradni), maximális merülési mélysége 230 m. A medencében ez a faj leginkább a hajókkal való ütközések miatt veszélyeztetett, de a növekvő turizmus, a zaj és kémiai szennyezés is jelentős veszélyforrásként említhető. A földközi-tengeri barázdásbálna 2006-ban a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján az Adathiányos (Data Deficient) besorolást kapta. Risso-delfin (Grampus griseus) A Risso-delfin meglehetősen gyakori és széles körben elterjedt a világtengerekben, ám a Földközi-tengeren ritka látványnak számít. A tengeren azonosításuk viszonylag könnyű, főként az idős példányok esetében, melyek kinézete idővel „ütött-kopottá” válik a fajtársak foga vagy a zsákmányállat (polip, tintahal) által okozott sérülésektől. Testszínük életkorral egyre világosabbá válik, s egyes idős egyedek olyannyira kifehérednek, hogy a belugákkal (fehérdelfin-félék) összetéveszthetők. Távolról magas hátúszójuk miatt összetéveszthetők még a kardszárnyú delfinek nőstényeivel vagy a palackorrú delfinekkel. Bár közelebbről egyértelműen jelzi a karcolásokban gazdag testfelszín a fajazonosságot. A delfinek között robusztus testalkatával és a maga 2,6 - 3,8 mes testméretével tűnik ki. Jellegzetes vonásuk továbbá a redukált fogazat, mivel csak az alsó állkapocs visel 2-7 pár fogat (általában 3-4 pár). Ez információt nyújt az étrendjükről is egyben, mely főként tintahalakból és polipokból áll, de esetenként halakat is zsákmányul ejtenek. A mély, partoktól távoli vizeket kedveli, de ahol a kontinentális talapzat keskeny (hirtelen mélyülő vizek esetében), gyakran látható partok és óceáni szigetek közelében. Nehéz megfigyelni, mivel a hajókat messze elkerüli, s nagyon gyors úszó, akár 14 csomós (26km/h) sebességet is képes elérni. Néha fantasztikus ugrásokkal törnek a felszínre (többnyire a fiatal egyedek), de általánosságban nem egy aktív faj a vízfelszínen. Esetenként kémlelődnek, ekkor függőleges testhelyzetben kiemelkednek a vízből, s még mellúszóik is kilátszanak. 1-2 percekre merül le, s ezt egy tucat 15-20 másodperces légvétel kíséri. Mélymerüléseik (vadászati célból) hosszúak, esetenként a 25 percet is meghaladják. Kevésbé tanulmányozott faj. Jelentősebb fotó-azonosítási tanulmányokat az Azori-szigeteken és Közép-Kaliforniában végeznek, viszont a Földközi-tengeren nagyon kevés az ismeretanyagunk erről a fajról. 2006-ban a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján az Adathiányos (Data Deficient) besorolást kapta.
Cuvier-csőröscet (Ziphius cavirostris) A csőröscetek közül az egyetlen faj, mely a Földközi-tengerben előfordul. Úgy tűnik ez az egyik legnagyobb elterjedési területű csőröscet. Bár nagyon ritkán lehet megfigyelni, rejtőzködő életmódja miatt (ez a csőröscetekre általánosan jellemző). Főként a partra vetett egyedek tanulmányozása során szereztek róla ismeretanyagot. Elég méretes (5-7 m), és hosszú, erős testalkattal rendelkezik. Felszínen a kis, sarló alakú hátúszója tűnik fel leginkább, mely a test hátsó részén foglal helyet (sokszor összetévesztik a csukabálnával). A homlok rész kevésbé domború és nincs jelentős arcorra, ehelyett egy igen jellegzetes „csőrrel” rendelkezik, mely libacsőrre emlékeztet, ezért is szokták néha „libacsőrű bálnának” nevezni. Főként a hímek esetében az állkapocstól egészen a homlokig terjedő rész idővel kifehéredik, és mély karcolásokat szereznek fajtársaikkal való hadakozás közben. Szintén csak a hímeknél figyelhető meg az alsó állkapocs csúcsán elhelyezkedő két darab kúpos fog (a nőstényeknél hiányzik – csőröscet jellemvonás). A tengeren magányosan láthatóak, főként a hímek, vagy kisebb csoportokat (1-10 egyed) alkothatnak. Félénk természete miatt elkerüli a csónakokat. Nyugodt viselkedés és csendes felszínre bukások jellemzik. Ritkán ugrik, és gyakran végez mélymerüléseket. Ilyen esetben a víz alatt tartózkodhat akár fél órán keresztül is (általában 20-40 perc). Egy mélymerülés után 2-3 alkalommal vesz levegőt 10-20 másodpercenként. Más csőröscet-fajhoz képest gyakrabban vetődi partra, de a Földközi-tenger térségében még nincs elegendő információ az állomány státuszának a pontos meghatározásához; 2006-ban a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján az Adathiányos (Data Deficient) besorolást kapta. Közönséges disznódelfin (Phocoena phocoena) A közönséges disznódelfin csak a Fekete-tengerben fordul elő, bár egyes források számot adnak egy néhány egyedből álló alpopulációról is az Égei-tenger észak-keleti részén. Részleges genetikai izoláltságuk miatt a földközi-tengeri populációt külön alfajként tartják számon P. phocoena relicta néven. Ezt a fajt igen nehéz észrevenni a tengeren, kis testmérete (1,4 – 1,9 m) és félénk természete miatt. Keveset mutat meg magából a felszínen. Kicsi lekerekített feje és robusztus testalkata van. Mintázatát sötétebb és világosabb, összeolvadó foltok adják. Kilégzése nem látható, viszont hallható, mely inkább egy hangos szuszogásnak hallik. Alacsony háromszögletű hátúszója csak rövid pillanatra látható, kivéve mikor a felszínen sütkérező egyedek lustálkodással töltik az idejüket. Hidegebb vizek kedvelője és főként a parti vizekben lehet rájuk bukkanni (legfeljebb 10 km-re a szárazföldtől). Viszonylag rövid 2-6 perces merüléseket végez, miután kb. 4-szer egymást követően 10-20 másodpercenként lélegzik.
A cetek közül a közönséges disznódelfinek élnek a legrövidebb ideig, ritkán lépik túl a 12 éves életkort. Kisfokú alkalmazkodó-képessége és rövid élettartama miatt igen sebezhető faj, s az emberi behatásokat (túlhalászat, halászhálókba gabalyodás, élőhely degradáció, stb.) csak nagyon kismértékben képes tolerálni. A fekete- és földközi-tengeri közönséges disznódelfint egyaránt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 2006-ban a Végveszélyben lévő (Endangered) fajok kategóriájába sorolta. Alkalmi látogató Kardszárnyú delfin (Orcinus orca)
A kardszárnyú delfinek a Földközi-tenger térségében kizárólag a Gibraltári-szoros területén fordulnak elő, a medence többi részén nem. Mivel a Földközi-tenger tápanyag szegény vizei nem tudnak elegendő forrást biztosítani e nagytestű aktív ragadozók számára, ezért csak azokon a helyeken fordulnak elő, ahol a zsákmányállatok is jelen vannak. Ez esetben a tonhalak vándorlását követve jelennek meg a szorosban a júliusi és augusztusi hónapokban. Itt a tonhalhalászat jelent a legnagyobb veszélyt a nagytestű ragadozók számára. Intelligens állatok révén megtanulták, hogy a halászzsinórokra akadt halakat könnyebb elfogni, mintha maguk erejéből vadásznának rájuk, és így jelentős összetűzésbe kerülnek a helyi halászokkal. Számbeli csökkenésük is ennek a konfliktusnak tudható be. Könnyű őket felismerni jellegzetes fekete-fehér mintázatukról és hatalmas hátúszóikról, mely egyes hímek esetében akár a 2 métert is elérheti. Bár az itt megjelenő populációt elég nehéz megfigyelni, mivel csak a halászati tevékenység idején bukkannak fel a halászhajók körül. A faj fejlett vadászati technikája, opportunista táplálkozás módja és kommunikációs rendszere jól ismert a behatóan tanulmányozott brit-kolumbiai, valamint a patagóniai populációk esetében, viszont a Földközi-tenger térségben nagyon keveset tudunk az itt megjelenő populáció szerkezetéről, valamint dialektusáról. Az aggasztóan csökkenő egyedszámuk (32 egyed) miatt 2006-ban a földközi-tengeri kardszárnyú delfint a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája a Kihalófélben lévő (Critically Endangered) fajok kategóriájába sorolta. Copyrighted Photos: Delphinus delphis Tursiops truncatus Stenella coeruleoalba Globicephala melas Physeter macrocephalus Balaenoptera physalus Grampus griseus Ziphius cavirostris Phocoena phocoena Orcinus orca
© Sea Life Surveys © Kinga Kováts © Tethys Research Institute © Chris Gomersall © Francois Gohier © Mike Hill © Francois Gohier © Todd Pusser © Tony Bomford © Pete Oxford
Nagyobb képméret érdekében kattints az ábrára! A Földközi-tenger térségében élő cetfajok IUCN Vörös Listája (ACCOBAMS 2006) •
• • • • • • • • • • •
Kardszárnyú delfin (Orcinus orca), Földközi-tenger Kihalófélben lévő (Critically endangered) Nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus), Földközi-tenger Végveszélyben lévő (Endangered) Rövid-arcorrú közönséges delfin (Delphinus delphis), Földközi-tenger Végveszélyben lévő (Endangered) Rövid-arcorrú közönséges delfin (Delphinus delphis), Fekete-tenger Végveszélyben lévő (Endangered) Közönséges palackorrú delfin (Tursiops truncatus), Fekete-tenger Végveszélyben lévő (Endangered) Közönséges disznódelfin (Phocoena phocoena), Fekete-tenger Végveszélyben lévő (Endangered) Közönséges palackorrú delfin (Tursiops truncatus), Földközi-tenger Sebezhető (Vulnerable) Csíkos delfin (Stenella coeruleoalba), Földközi-tenger Sebezhető (Vulnerable) Közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus), Földközi-tenger Adathiányos (Data deficient) Cuvier-csőröscet (Ziphius cavirostris), Földközi-tenger Adathiányos (Data deficient) Hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfin (Globecephala melas), Földközi-tenger Adathiányos (Data deficient) Risso-delfin (Grampus griseus), Földközi-tenger Adathiányos (Data deficient)
Pereszlényi Zsuzsanna, tengerbiológus Kék Bolygó Egyesület részére
