BÉKÉS VERA A.:
A félelem megszelídítése - A Rettegéskezelés elmélete
Összefoglalás A Rettegéskezelés elmélete szerint az ember alapvető igénye az önfenntartás, ezért halandóságának tudata rettegéssel tölti el. Annak érdekében, hogy mulandósága és létének esetlegessége feletti aggodalmát csillapítsa, magáévá teszi a kultúra nyújtotta világképet, amely a valóságot stabilnak és állandónak mutatja, és ez által a szimbolikus és/vagy szó szerinti halhatatlanság lehetőségét biztosítja, továbbá olyan értékelési normákat nyújt, amelyek alapján önmagát is megítélheti. A Rettegéskezelés elmélete szerint a magas önértékelésű személyek úgy érzik, hogy megfelelnek a kulturális normáknak, és ezáltal valamilyen módon képessé válnak a halhatatlanságra. Így a kultúra nyújtotta világszemlélet, és ezen belül a megfelelő önbecsülés védelmet nyújt a halál tudata okozta szorongás ellen.
A Rettegéskezelés elméletének eredeti elnevezése Terror Management Theory. Az angol terror szó egyaránt jelenti magyarul a „terrort” és általában véve a rettegést, iszonyt, rémületet. A kifejezést tehát akár „a terror kezelésének elmélete”-ként is fordíthatnánk; és voltaképpen mindkét fordítás egyaránt megállhatná a helyét, hiszen az elmélet a rettegés kezelésének eszközeként magyarázza – többek között – a terrorizmus jelenségét, és megfordítva: a terrorizmust (csakúgy, mint a terrorizmus kiváltotta reakciókat) a rémület motiválta jelenségként értelmezi. Bár az elméletet első alkalommal majdnem húsz évvel ezelőtt ismertették, igazán közismertté csak egy 2002-ben kiadott könyv1 által vált, amelyben a szerzők a 2001. szeptember 11-ei eseményeket értelmezik elméletük fényében. Az elmélet sorsa azonban mit sem változtat azon, hogy a terrorizmus csupán egy azon társadalmi jelenségek közül, amelyeknek magyarázatára alkalmazták, ezért a fordításkor az eredeti értelemhez való visszatérést javaslom, és a továbbiakban a Rettegéskezelés elméleteként (RKE) hivatkozom rá.
A Rettegéskezelés elmélete A RKE-t Jeff Greenberg, Tom Pyszczynski és Sheldon Solomon amerikai pszichológusok dolgozták ki az 1980-as évek közepén, majd több publikációjukban részletezték és vizsgálták teóriájuk gyakorlati konzekvenciáit. A RKE kidolgozói szellemi előfutárjuknak Ernest Beckert, az 1974-ben „A halál tagadása” című könyvéért2 Pulitzer díjat nyert kulturális antropológust (akit gyakrabban inkább interdiszciplináris elméletalkotóként aposztrofálnak) tartják. A könyv alapvetése szerint az embereket megbénítaná, ha folyamatosan tudatában lennének halandóságuknak. Ennek megfelelően Becker amellett érvel, hogy a kulturális hiedelemrendszer annak érdekében fejlődött ki, hogy a valóság természetét megmagyarázza és a rettegést kezelje. A halálfélelem nem pusztán akkor jelenik meg az embernél, amikor életveszélyben van, hanem folyamatosan dolgozik bennünk, ám mentális egészségünk fenntartása érdekében el kell fojtanunk. Az emberi psziché olyan alapvető jelenségei, mint az agresszió, a szexualitás, a javak felhalmozása, a hatalom akarása, az utánzás iránti vágy csak akkor érthető meg igazán, ha azokat a halál tagadásának és a szimbolikus halhatatlanság iránti mélyebb vágyának kulturálisan kialakított manifesztációiként szemléljük.3 Becker könyvét megjelenése idején jobbára spekulatív filozófiai értekezésként kezelték, amely nemigen tarthat számot szociálpszichológiai érdeklődésre.4 Greenberg és munkatársai, a
RKE
megalkotói
azonban
az
egzisztenciális
filozófiából
merítő
alapgondolat
szociálpszichológiai vetületeit mégis tesztelhetővé tették, és teoretikus feltevéseit empirikus kutatásokkal támasztották alá. A RKE kiindulópontja az, hogy minden szorongásunk a haláltól való félelemben gyökerezik. Az embernek, mint minden élőlénynek, alapvető ösztöne az önfenntartás. Az állatokkal szemben az élőlények közül azonban az ember az egyetlen, aki képes felfogni saját halandóságát. Tudatában van, hogy a halála elkerülhetetlen, hogy bekövetkezése gyakran kiszámíthatatlan, és hogy végső soron az ember olyan fizikai elemek halmaza, amely nem sokban különbözik bármely más élőlény, mondjuk egy csótány vagy egy uborka alkotórészeitől. Ráadásul egy olyan, jobbára kiszámíthatatlan világban élünk, amelyben ezek az összetevők gyakorlatilag bármely pillanatban különválhatnak, magával vonva személyes létünk megszűnését. Mindezek tudata félelmet ébreszt bennünk, és a folyamatos rettegés lehetőségét teremti meg. Ami mégis megment ettől, az a kultúra. A kultúra a világról olyan képet ad, amely képes feloldani az ember egzisztenciális krízisét. Annak érdekében ugyanis,
hogy a rettegést elhárítsuk, létrehozunk egy arra vonatkozó hitrendszert, hogy miképp is működik a világ: vallási, politikai és szociális normákat építünk, amelyek azt stabilnak és állandónak képesek mutatni. A különböző kultúrák, vallások eredetmítoszai igen különbözőek, ám bizonyos közös általános, archetipikus minták fedezhetőek fel bennük. Ilyen például az, hogy a teremtéskor a káoszból rend lesz: az eredeti és fenyegető rendszertelenség differenciálódik és értelmes világgá alakul. A teremtéstörténet tehát alapvetően mindig a káosz kozmosszá, a semmi valamivé válásának folyamatát írja le. A szerzők szerint ugyanez a törekvés áll a mögött, amikor „valamit kezdeni akarunk az életünkkel”, hiszen ilyenkor valami értelmeset, jelentőségtelit szándékozunk tenni az alapvetően értelmetlen világban.5 A kultúra alapvetően azzal teszi lehetővé a mélyen bennünk élő rettegés kontrollálását, hogy meggyőz arról, hogy egy értelmes világban élünk, amelyben a mi magunk léte is jelentőségteljes. Ez pedig azt implikálja, hogy pszichológiai egyensúlyunk fenntartása érdekében hinnünk kell valamely kulturális világképben, amely a valóságot értelemmel, renddel és állandósággal ruházza fel, valamint hinnünk kell abban is, hogy ebben az értelmes valóságban a mi létünk is jelentőségteli. Kialakítjuk tehát a kultúrát, majd abban – annak normáinak megfelelően – aktívan részt is veszünk. A kultúrában való részvétel elsősorban biztonságot jelent a számunkra, hiszen ezáltal válunk képessé arra, hogy kiszolgáltatott életünkben rendet teremtsünk, struktúrát biztosítsunk neki, jelentéssel ruházzuk fel, sőt egyfajta folytatólagosságot – szimbolikus halhatatlanságot6 – biztosítsunk számára. A szimbolikus halhatatlanság érzéséhez pedig az is elegendő, ha az egyén nyomot hagy egy nagyobb értelmes egészen, még akkor is, ha ő maga nem él tovább.7 A halhatatlanság érzését a kultúra sokféleképpen adhatja meg: például valamely vallási hitrendszer felkínálásával, vagy pusztán azzal, hogy az egyén úgy érezheti, hogy munkájával, tevékenységével, gyermekei nevelésével szimbolikusan képessé válik a halhatatlanságra. A megfelelő önértékelés, a kellő önbecsülés (amelyek a jó közérzetet biztosítják a kultúrában8) eléréséhez tehát szükség van a kialakított hitrendszernek megfelelő életmódra. A tudattalan rettegés
így
vezet
a
halhatatlanság
kognitív
konstrukcióinak
létrehozásához
az
intézményekhez, a hagyományokhoz vagy a szimbólumokhoz való kötődésen keresztül. A RKE hívei ennek megfelelően amellett érvelnek, hogy az ember számos tevékenységének valódi célja az, hogy önmagunkat e kulturális dráma integráns szereplőiként határozzuk meg. Biológiai létünk kiszolgáltatottságának tudata, vagyis alapvető halálfélelmünk legyőzéséhez tehát nem elegendő, ha a világot stabilnak és értelmesnek gondoljuk, hanem az
is elengedhetetlen, hogy önmagunkat ezen világ értékes tagjának érezzük. A szerzők ennek alátámasztásához Darwint idézik: mivel az állatokhoz képest éretlenül jövünk világra, még jó ideig a szüleink biztosítják a túlélést a számunkra, vagyis fizikailag és pszichésen is szükségünk van a közelségükre. A későbbiekben ugyanők lesznek azok, akik megdicsérnek vagy megfeddnek cselekedeteinkért, így aztán a jónak lenni (vagyis a szülői kívánalmaknak való megfelelés) érzése összekapcsolódik az életben maradás biztonságának érzésével. Ugyanígy a nem megfelelő viselkedésünkkor a szülői büntetés (vagy legalábbis csalódottság) a biztonság és a közelség érzésétől foszt meg, ami által a rossz viselkedés a biztonság hiányával és a szorongással, vagyis a halál fenyegetésével kötődik össze. A haláltól való rettegés kezelésének így válik fontos faktorává az, hogy magunkat „jónak”, vagyis az értelmes világ értékes szereplőjének érezzük – az e hitből táplálkozó önbecsülésünk fenntartása ezáltal elemi szükségletünkké válik. Az eddigieket összefoglalva: a halálfélelem a kultúra kialakításához és fenntartásához vezet; a világ természetéről konstruált hitek kialakulását, valamint azt az érzést eredményezi, hogy egy értelmes világrend értékes részeiként többek, magasabbrendűek vagyunk a testi és halandó természetnél. A valóságnak a kultúra adta értelmezését elfogadva képessé válunk a természetes tér- és időszabta határokon áthágva túllépni a halálon. A megsemmisüléstől való félelem leküzdése érdekében pedig mi sem természetesebb, mint hogy hatalmas energiákat fordítunk kulturális világlátásunk megerősítésére, és arra, hogy önmagunkat annak sztenderdjeihez képest megfelelőnek érezzük. A RKE pszichodinamikája: a kettős védelem modell Alapvető egzisztenciális szorongásunk leküzdése érdekében tehát – jobbára tudattalanul – folyamatosan igyekszünk fenntartani hitünket kulturális világképünkben, valamint saját jelentőségünkben, vagyis erősíteni önbecsülésünket. Ezt a folyamatot a halálfélelem motiválja, függetlenül attól, hogy gondolunk a halálra vagy sem: az eredendő, implicit módon örökké jelen lévő halálfélelmünk, nem pedig figyelmünk pillanatnyi fókusza határozza meg. Ugyanakkor a halál gondolatának megjelenése aktuálisan bizonyos reakciókat eredményez, és pszichés elhárító mechanizmusaink segítségével igyekszünk megküzdeni vele. Ha egy erős dohányos haláláról értesülünk, azzal nyugtathatjuk például magunkat, hogy minket nem fenyeget a tüdőrák, hiszen egészségesen élünk; vagy egyszerűen igyekszünk elterelni gondolatainkat – racionális érveket, célirányos elhárítást, vagyis közvetlen, proximális pszichológiai védekezést alkalmazunk.
Amikor aztán a halál gondolata elhalványodik tudatunkban, ez az aktuális elhárítás csillapodik, ami által lehetővé válik, hogy ismét könnyebben jelenjenek meg a halállal kapcsolatos szorongások. Ekkor disztális pszichológiai elhárítással védekezünk, ami a világképbe vetett hit megerősítésében és az önbecsülésünk növelésében áll. A halálra emlékeztető inger tudatosodásakor tehát a közvetlen védekezési stratégiákat alkalmazzuk (elsősorban az elfojtást és a racionalizálást – ezek többnyire nem érintik a világképünket és önbecsülésünket), amikor azonban a halál kérdése már kikerült a figyelem központjából, a közvetlen elhárítás gyengül, helyette viszont energiáinkat a világképünk megerősítésére és önbecsülésünk növelésére fordítjuk. A halálfélelem proximális, közvetlen módjai a pszichológiában viszonylag jól ismert jelenségek, és nem igényelnek a RKE szempontjából további magyarázatot. A már nem tudatos, illetve a tudattalan halálfélelem motiválta disztális védekezés azonban annál érdekesebb, és kísérletek sora hivatott alátámasztani létezését. A rettegéskezelés elmélet kettős védelem modellje9 Halállal kapcsolatos gondolatok tudatosodása ↓ Proximális védekezés: elfojtás, racionalizálás ↓ A halállal kapcsolatos tudattalan gondolatok erősödése ↓ Disztális védekezés: világképvédelem és az önbecsülés erősítése ↓ A halállal kapcsolatos gondolatok hozzáférhetőségének csökkenése Az elmélet igazolása
A RKE feltételezi, hogy ha a halandóságunkra emlékeztetnek bennünket, akkor fokozottan jelenik meg bennünk az önértékelésünk növelésére való igény, valamint a kulturális világlátásunkhoz való elkötelezettség igénye, hiszen ezek képesek csökkenteni a szorongásunkat. Az ezzel kapcsolatos pszichológiai kísérletek alapsémája szerint a résztvevők egyik csoportját a halálra, halandóságra emlékeztető helyzeteknek tették ki, másik csoportjuknak viszont semleges ingereket exponáltak. Ezután olyan feladatokat kaptak, amelyekben vagy önbecsülésüket vagy kulturális világképüket nyílt alkalmuk megerősíteni. Vizsgálatok százainak tanúsága szerint azok, akiket a halálra emlékeztettek, a későbbiekben igyekeztek megerősíteni világképük értékeit illetve önbecsülésüket, míg a kontroll csoport tagjainál nem volt megfigyelhető ilyen tendencia. Az önbecsülés, önértékelés és a szorongás közötti negatív összefüggést számos korábbi vizsgálat igazolta már: nem vitatott, hogy szorongásteli helyzetben igyekszünk megerősíteni pozitív önképünket, és fordítva, ha valami megingatja önértékelésünket, szorongani kezdünk – és nincsen ez másképp a halál okozta szorongás esetében sem.10 A világképünk megerősítésének vizsgálata viszont a RKE szerzőinek ötlete. Így például a kísérletek szerint egy, a halálra emlékeztető inger hatására a résztvevők hajlamosabbak súlyosabb büntetést javasolni annak, aki áthágja elfogadott világképünk morális normáit, vagyis kulturális világlátásunk szempontjából deviánsnak, eltérőnek mutatkozik. Például bírók egy csoportjának ítélethozatal előtt azt az instrukciót adták, hogy gondoljanak a saját halálukra (írják le, milyen érzéseik vannak, ha haláluk eszükbe jut, mit gondolnak, mi fog történni velük a haláluk után), egy másik csoportnak azonban valamely semleges kérdést tettek fel. Ezután egy prostituált esetében kellett óvadékot kiszabniuk. A korábban a halállal kapcsolatos kérdéseken töprengő bírók az eredmények szerint átlagosan 455 dollárban állapították meg az óvadékot, míg a kontroll csoport tagjai csupán 50 dollárban. A halandóságra való emlékeztetés egy másik kísérletben pedig nem csupán arra vezette a vizsgálati alanyokat, hogy a világrendről alkotott képüket fenyegető bűnözőt erőteljesebben ítéljék el, hanem a kulturális világkép normáit fenntartó, megerősítő személyeket (például egy hőst, aki nagy veszélyeket kockáztatva jelentett egy csempészakciót a rendőrségnek) még inkább dicsérendőnek tartsák.11 Amikor tehát a halandóságunkra emlékeztetnek bennünket, és a pszichológiai konstruktumok állandósága megkérdőjeleződik, igyekszünk megerősíteni biztonságot nyújtó hitrendszerünket, és hajlamosak leszünk fokozottan hibáztatni azokat, akiket felelősnek gondolunk a fenyegetettség előidézéséért. 12
Így amikor például amerikaiaknak egy, az Egyesült Államok politikáját kritizáló vagy azt dicsőítő cikket kellett értékelniük, a halállal kapcsolatos ingernek korábban kitettek mindkét esetben szélsőségesebben reagáltak, mint mások. Hasonlóképpen, a halál gondolatának hatására adakozási kedvük megnőtt – ám ez csupán a honfitársaik esetében volt megfigyelhető, a külföldieknek való adakozást nem befolyásolta.13 A jelenség előidézéséhez azonban nem bizonyult elegendőnek pusztán a szorongásszint megemelése: kizárólag a korábbi, halállal kapcsolatos gondolatok vezettek hasonló eredményre. A halálra emlékeztetni számos módon lehet ugyanakkor: így a nem tudatosodó ingerek is hasonló hatást váltottak ki. Az egyik kísérleti paradigmában például egy képernyőn szavakat villantanak fel a résztvevőknek, amelyek közé a tudatosodáshoz szükséges időnél rövidebben bizonyos szavakat is rejtenek. A kísérleti csoportban ezek halállal kapcsolatos szavak (sírhant, gyász, temető stb.), míg a kontroll csoport esetében semlegesek (pl. mező, ház). A halálra emlékeztetés hatása már a halált idéző szavak tudattalan észlelésekor is megfigyelhető volt. Egy másik vizsgálatban pedig pusztán az, hogy egy temető előtt vagy száz méterrel odébb készítenek interjút a járókelőkkel, befolyásolta az alanyok választendenciáit. Így Németországban a hivatalos bevándorlási politikával kapcsolatos nézeteikről a temető előtt megkérdezettek jóval nagyobb százalékra becsülték azok arányát, akik az övékhez hasonló nézeteket vallanak, mint a távolabbi interjúalanyok. A – nem feltétlenül tudatosodott – halálra emlékeztető inger hatására tehát úgy igyekeztek megerősíteni az egységes és érvényes világképbe vetett hitüket, hogy konszenzust feltételeztek azt illetően. Más vizsgálatok szerint a kísérleti személyeknél ilyenkor akár még enyhe agresszió is jelentkezhet: a halálra emlékeztető inger exponálása után jóval több nagyon csípős szószból adtak kóstolót azoknak, akik az ő politikai nézeteikkel szemben fejtették ki álláspontjukat (ez a hatás nem mutatkozott a többieknél, akik halálfélelmét nem manipulálták előzőleg). A halállal kapcsolatos gondolatok megjelenése már olyan kevéssé kardinálisnak tűnő kérdésekben is kimutatható, mint a művészi ízlés: festmények megítélésekor a vizsgált alany a halálra emlékeztető inger bemutatása után a vele szembenálló álláspontot képviselő személyt hajlamosabb volt negatívabban, a vele egyetértőt pozitívabban megítélni, mint a semleges ingernek kitett kontroll csoport tagjai.14 Másfelől nem csupán a halálfélelem gerjeszti az önbecsülés vagy a világkép védelmét, hanem fordítva is: az önbecsülés és a világkép megerősödése szintén csökkenti a halállal kapcsolatos
gondolatok hozzáférhetőségét, ingataggá válásuk pedig erősíti a halálfélelmet. Így például azok az egyének, akiknek önértékelését hamis pozitív visszajelzéssel növelték egy intelligencia- vagy személyiségteszten, kisebb szorongással reagáltak egy halállal kapcsolatos videofilm bemutatására.15 Egy másik kísérletben pedig a személyek egy világképüket sértő illetve alátámasztó esszét értékelhettek, míg másoknak csak bizonyos tárgyak mennyiségét kellett megbecsülniük. Azok, akik az esszé értékelése által megerősíthették a világról alkotott hiedelemrendszerüket, az ezután kitöltött szótöredék-tesztben kevésbé támadtak a halállal kapcsolatos asszociációik, mint a másik csoport tagjainak. Míg a világképünk védelme és önbecsülésünk erősítése egyéni pszichológiai egyensúlyunkat tartja fenn, láttuk, hogy mások lebecsülése gyakran óhatatlanul e folyamat részét képezi. Kiküszöbölhető-e az egészséges lelki elhárító mechanizmus eme nem kívánatos mellékhatása? A vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy némely faktor jelentősen befolyásolja a világkép védelmének szükségességét. Akiknek eredendően stabil és jó az önértékelésük, azoknak szorongásuk elhárítása érdekében kevésbé szükséges hitrendszerük minden áron való igazolása (ez a hatás kísérleti körülmények között a hamis visszajelzéssel megemelt önértékelés esetében szintén igazolást nyert). Hasonló a helyzet a liberális értékrendű személyeknél, akik számára a másság iránti tolerancia világképük integráns része – sőt, akkor is csökken a világkép védelmére irányuló késztetés, ha a halálfélelmet növelő inger bemutatása után az egyént pusztán emlékeztetik a tolerancia fontosságára.16 Maga a halálfélelem pedig azoknál már eleve gyengébb, akik hisznek a szimbolikus halhatatlanság valamilyen módjában, mivel már a halálra emlékeztető inger is kevésbé növeli szorongásukat, ami kevésbé intenzív világkép védelmet (és az azzal szembenálló világfelfogás lebecsülését) eredményezi.17 Újabb, a Bolwby-i kötődéselmélet18 alapjaiból kiinduló kutatások szerint pedig amellett, hogy az ún. biztonságos kötődőknek eredendően
kisebb
a
halálfélelmük,
a
halálra
való
emlékeztetéskor
náluk
a
szorongáscsökkentés módja a világkép védelme helyett a közeli kapcsolatokra való igény megnövekedésével is felcserélhető19 (ennek magyarázata lehet, hogy világképünket és önbecsülésünket gyakran a hozzánk közelállók képesek megerősíteni20). A RKE megalkotói 2002-ben kiadott könyvükben elméletüket mind az amerikai népre, mind a terrortámadás elkövetőire, illetve általában a politikai terror jelenségkörére alkalmazzák. Két fejezeten keresztül mutatják be, hogy a világ elszegényedett területein miért akarhatják bizonyos emberek akár az életüket is feláldozni, hogy lerombolják a Nyugat hatalmát. A
szerzők szerint az alapvető halálfélelmünkben gyökerezik mind a faji, mind a vallási előítéletesség: mivel a saját csoportunkhoz tartozás (vagyis saját kulturális világképünk mások általi megerősítése) növeli önértékelésünket és ezáltal csökkenti halálfélelmünket, a miénktől eltérő világképpel rendelkező csoportok (kultúrák) tagjait kénytelenek vagyunk negatívan megítélni, hiszen azok jelenléte azzal fenyeget, hogy megkérdőjelezve alapvető hiteinket, legmélyebb félelmeinket hozzák felszínre. A RKE ugyanakkor nem csupán a terrorral kapcsolatos reakciókat, hanem számtalan egyéb jelenséget is új szemszögből vizsgál: az önértékelést, az önbecsapást, az előítéleteket, személyközi kapcsolatokat, az altruizmust, agressziót, szexuális ambivalenciát, undort, depressziót, szorongásos zavarokat, öregedést. Mindezen kérdéseket alapvetően a halálfélelem elkerüléséért folytatott tudattalan harc részeként vizsgálja: megmutatja, hogy hiedelmeink a világ egyes szegmenseiről gyakran azon az önbecsapáson alapulnak, hogy nézeteink a hozzáférhető tényekből logikusan következnek.21 A RKE előnyei közé szokás sorolni, hogy plauzibilis – és nem mellékesen: empirikus adatokkal alátámasztott – magyarázattal szolgál a szociokulturális intézmények létére pszichológiai szempontból, valamint egyesíti magában az egzisztenciális pszichológia és filozófia, a pszichoanalízis és az evolúciós pszichológia nézőpontját.22 A pszichológián belül az igazi áttörést azonban inkább az jelenti, hogy a már korábban is gyanított és többek által hangoztatott egzisztencialista, illetve pszichoanalitikus nézetek igazságát empirikus adatokkal támasztják alá. Greenbergék is éppen ezt hangsúlyozzák: a késői 1950-es évektől kezdve a 60-as, majd 70-es években egyre erősödött az akadémikus pszichológiai berkekben a Freud és az őt követő pszichodinamikus elméletalkotók elleni kritika, és egyre többen kérdőjelezték meg ezen elképzelések tesztelhetőségét és validitását.23 Greenberg nézetei szerint az olyan kutatók, mint Otto Rank, Karen Horney, Harry Stack Sullivan és Ernest Becker korrigálták az eredeti freudi elmélet hiányosságait, és lehetővé tették, hogy a pszichodinamikai elméletek a kutatók számára egyre kifinomultabb és modernebb módszertani eszközökkel legyenek értékelhetők.24 Ennek megfelelően a RKE megalkotói munkásságukat „tapasztalati egzisztenciális pszichológiaként” aposztrofálják, ami meglehetősen különösen hangzik, tekintve, hogy az egzisztenciális pszichológiát eleddig jobbára tesztelhetetlennek könyvelték el.
1
JEGYZETEK
PYSZCZYNSKI, T. A. – SOLOMON, S. – GREENBERG, J.: In the Wake of 9/11: The Psychology of Terror. Washington, American Psychological Association, 2002. 2
Becker, 1973.
3
Ld. még Becker, 1962. / 1971. és Becker, 1975.
4
A RKE szerzőtriója érdekes módon nem említi elméletük gondolati előzményeként az antropológus Malinowski írásait, aki – elsősorban a vallás szerepét vizsgálva – a társadalmi hitrendszerek fenntartásának funkcióját a halál fenyegetéséhez való alkalmazkodásban látja. (Malinowski, 1925.)
5
Leeming D. A. – Leeming, M. A., 1994.
6
Lifton a szó szerinti halhatatlanságtól megkülönbözteti a szimbolikus halhatatlanságot: míg az előbbi a túlvilági létben való szó szerinti továbbélést jelenti, az utóbbi kulturális vagy szociális viszonyokon (például tudományos vagy művészi alkotás, utódok emlékezete stb.) keresztüli túlélést jelent. (Lifton, R. J., 1979. / 1983.)
7
Lifton, R. J., 1968. Természetesen sokan nem találják kielégítőnek a halhatatlanság eme közvetett módját, és érthetnek egyet Woody Allen megjegyzésével: „A halhatatlanságot nem a munkámon keresztül szeretném elérni, hanem azzal, hogy nem halok meg.” (www.quoteworld.org)
8
Megjegyzendő, hogy a freudi állítással szemben a RKE szerint a kultúra nélkül az ember számára csakis rossz közérzet lehetséges, hiszen halandóságunk tudatát a halhatatlanság kulturális konstrukcióinak belsővé tétele teszi elviselhetővé.
9
Pyszczynski, T. A. – Solomon S. – Greenberg, J., 2002: 99.
10
Erőteljesebben jelentkezik ugyanakkor ez a hatás a halálfélelem, mint egyéb szorongások esetében. Így például az egyik vizsgálatban a halálfélelem szintjének mesterséges megemelése után azok a katonák, akiknek önértékelése autóvezetői képességeiktől erősen függött, akár még életveszélyt is kockáztattak egy autóvezetési szimulátoron önbecsülésük fenntartására. (Taubman Ben-Ari és mts., 1999.)
11
12
Pyszczynski,T. A. – Greenberg, J. – Solomon, S., 1999. Megjegyzendő, hogy a RKE elleni egyik gyakori ellenvetés az, hogy a halandóságunkra való emlékeztetés felfogható az én-t ért általános fenyegetésként (Greenberg és mts., 1994.).
13
Pyszczynski, T. A. – Solomon S. – Greenberg, J., 2002.
14
Ezek és további kísérletek leírásait ld. Pyszczynski, T. A. – Solomon S. – Greenberg, J., 2002: 71-93.
15
Greenberg és mtsi, 1992.
16
Greenberg és mts., 1992. (vö. Adorno és mts., 1950.)
17
Mathews, R. C. – Kling, K. J., 1988. A Lifton 5 féle szimbolikus halhatatlanság típust megkülönböztető skáláját ld. Lifton, R. J., 1979. / 1983., a vizsgálatban alkalmazott halálfélelem skálát pedig Florian, V. – Kravitz, S., 1983. írásában.
18
Bowlby, J., 1969., 1973., 1980.
19
Florian, V. – Mikulincer, M., 1998., illetve Brennan és mts., 1998.
20
Mikulincer, M. – Florian, V., 2000.
21
Az elméletet kidolgozó szerzőtrió tagjai közül leginkább Pyszczynski kutatásai foglalkoznak a témával, A depresszióval kapcsolatos érdekes felfogását ld. pl. Pyszczynski, T. A. – Greenberg, J., 1987., ill. Pyszczynski, T. A. – Greenberg, J., 1992. Egyéb mentális betegségeknek a halálfélelem elhárításának kudarcaként való értelmezéséről ld. Pyszczynski, T. A. – Solomon, S. – Greenberg, J., 2002: 7. fejezetét, gondolati előzményeként pedig Yalom írását (Yalom, 2003.).
22
1986-ban, amikor a szerzőtrió első publikációja megjelent a témában, olyannyira szokatlan volt a megközelítésmódja, hogy egy kritikus így nyilatkozott: „Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a cikk egyetlen pszichológust sem fog érdekelni, legyen élő vagy holt.”
23
Greenberg, J. – Pyszczynski, T. A. – Solomon S., 1986.
24
Greenberg, J. – Pyszczynski, T. A. – Solomon S., 1986.
IRODALOM ADORNO, T. – FRANKEL-BRUNSWIK, E. – LEVINSON, D. – SANFORD, R. N.: The authoritarian Personality. New York, Harper, 1950. BECKER, E.: The birth and death of meaning. New York, Free Press, 1962. / 1971. BECKER, E.: The denial of death. New York, Free Press, 1973. BECKER, E.: Escape from evil. New York, Free Press, 1975. BOWLBY, J.: Attachment. New York, Basic Books, 1969. BOWLBY, J.: Separation: Anxiety and Anger. New York, Basic Books, 1973. BOWLBY, J.: Loss. New York, Basic Books, 1980. BRENNAN, K. A. – CLARK, C. L. – SHAVER, P. R.: Self-report measurement of adult attachement: An integrative overwiev. In: SIMPSON, J. A. – RHOLES, W. S. (szerk.): Attachement theory and close relationships. New York, Guilford Press, 1998. 46-76. FLORIAN, V. – KRAVITZ, S.: Fear of personal Death: Attribution, structure, and relation to religious belief. Journal of Personality and Social Psychology, 1983. 44. 600-607. FLORIAN, V. – MIKULINCER, M.: Symbolic immortality and the management of the terror of death: The moderatingrole of attachment style. Journal of Personality and Social Psychology, 1998. 74. (3) 725-734. GREENBERG, J. – PYSZCZYNSKI, T. A. – SOLOMON S.: The causes and consequences of a need for selfesteem: A terror management theory. In: BEUMEISTER, R. F. (szerk.): Public self and private self. New York, Springer-Verlag, 1986. 189-212. GREENBERG, J. – SIMON, L. – PYSZCZYNKI, T. A. – SOLOMON, S. – CHATEL, D.: Terror management and tolerance: Does mortality salience always intensify negative reactions to others who treaten one’s worldwiev? Journal of Personality and Social Psychology, 1992. 63. 212-220. GREENBERG, J. – PYSZCZYNSKI, T. A. – SOLOMON S. – SIMON, L. – BREUS, M.: Role of consciousness and accessibility of death-related thoughts in mortality salience effects. Journal of Personality and Social Psychology, 1994. 64. 627-637. LEEMING, D. A. – LEEMING, M. A.: Encyclopedia of Creation Myths. Santa Barbara, CA, ABC-CLIO, 1994.
LIFTON, R. J.: The Broken Connection: On Death and Continuity of Life. New York, Simon and Schuster, 1979. / 1983. LIFTON, R. J.: Revolutionary Immortality: Mao Tse-Tung and the Chinese Cultural Revolution. New York, Random House, 1968. MALINOWSKI, B.: Science, Religion, and Reality. New York, Macmillan, 1925. (id.: ARGYLE, M.: Religious Behavior. London, Routledge and Kegal Paul, 1958.) MATHEWS, R. C. – KLING, K. J.: Self-transcendence, time perspective, and prosocial behavior. Journal of Voluntary Action Research, 1988. 17. 4-24. MIKULINCER, M. – FLORIAN, V.: Exploring individial differences in reactions to mortality salience – does attachment style regulate terror management mechanisms? Journal of Personality and Social Psychology, 2000. 79. 260-273. PYSZCZYNSKI, T. A. – GREENBERG, J.: Self-regulatory perseveration and the repressing self-focusing style: A self-awareness theory of the development and maintanance of reactive depression. Psychological Bulletin, 1987. 102. 122-138. PYSZCZYNSKI, T. A. – GREENBERG, J.: Hanging on and letting go: Understanding the onset, progression and remission of depression. New York, Springer-Verlag, 1992 PYSZCZYNSKI, T. A. – GREENBERG, J. – SOLOMON, S.: A dual process model of defense against conscious and unconscious death-related thoughts: An extension of terror management theory. Psychological Rewiev, 1999. 106. 835-845. PYSZCZYNSKI, T. A. – SOLOMON, S. – GREENBERG, J.: In the Wake of 9/11: The Psychology of Terror. Washington, American Psychological Association, 2002. TAUBMAN BEN-ARI, O. – FLORIAN, V. – MIKULINCER, M.: The Impakt of Mortality Salience on Reckless Driving: A Test of Terror Management Mechanisms. Journal of Personality and Social Psychology, 1999. 76. 35-45. YALOM, I. D.: Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest, Animula, 2003.
