A Farkasréti Általános Iskola diáklapja
2014. május—június
Szép Ernő: Szívből Ki kérdez meg engem, Szívem a mellemben Hogy dobog, mit dobog? Hogy én mit gondolok, Hogy én mit takarok, Hogy én mit akarok, Kinek kell, Istenem, kinek kell. A vonó keresztbe, Húrok megeresztve, Csengőnek nincs nyelve, Harangok leverve, Szómnak szórt virága, Két szemem világa Kinek kell, Istenem, kinek kell. Tengeren ámulnék, Csillagot számolnék, Szép felhőt mutatnék És angyalt kutatnék,
Tanítnék játszani, Gyermeknek látszani, Kinek kell, Istenem, kinek kell. Reggel csöndet kérvén Álmomat mesélném, Mondanám, szerelem, Szerelem, szerelem. Párt-párt dalra fűznék, Csókolózni űznék, Kinek kell, Istenem, kinek kell. Az örömnek, vágynak, Boldogtalanságnak Haját simogatnám, Mosolyt hívogatnám, A sóhajt kísérném, A könnyet dicsérném. Kinek kell, Istenem, kinek kell.
Kismarton Zsuzsanna rajza
2
●
útkeresés
Iskolaújság
Ballagás – de merre? „Ó, én, ó, élet, kérdések nem szűnő árja! Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok! Mi jó ezek közt? Ó, én, ó, élet! Válasz: Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort.” Egyfajta vidám melankólia kerít hatalmába, mikor végre elkezdődik valami, amire várunk, s ezzel egyidejűleg le is zárul, ami eddig az életünk volt. Azt hiszem, ebben az évben sem lesz másképp itt a Farkasréti Általános Iskolában. A végzősök megkezdik a középiskolás életüket, és reméljük, a tanároknak, az itt dolgozóknak és a látogatóknak sikerül ezt emlékezetessé tenni számukra. Feldíszítjük az egész iskolát. Ünneplőbe bújnak, akár nyakkendőt húznak olyanok, akik egyébként mackóban járnak. Megkapjátok az utolsó bizonyítványt, amit ez az iskola ad nektek. Megkapjátok a búcsúztató szavakat, amik mintha kissé idegenül szállnának ebben a vákuumban, ebben a várakozásban, ebben a bizonytalanságban. A ballagás mindenkinek kissé mást jelent. Én a magam részéről már régen elsirattam diákéveimet, mikor a ballagásom napja eljött. Visszatekintve azt mondanám, a ballagás számomra akkor és ott tablóképet, meghívót, csokrokat, meghatódott pillantásokat (mi a bajuk ezeknek?), fényképezést, kényszeredett mosolyokat, és némi zavartságot jelentett. Évekkel később, persze, jóval többet. Idő és alkalom sincs ilyenkor felfogni, mi történik éppen, habár a jelentőségét érezzük, ha a családtagok arcába pillantunk. De a tény, hogy ez alatt a néhány év alatt együtt voltunk (kivel önként és dalolva, kivel inkább kényszerből), és hogy ez mind rólunk szólt. A ballagás, és az azt övező időszak leginkább utólag kerül a helyére emlékeink polcán. Szerenád, összejövetel az ünnepség után, lógás a többiekkel a megelőző napokon. Egy mondatba sűrítve: Soha többé, de most még igen. Gyakran idézett mondásom, miszerint az életünk átmeneti időszakokból áll. A jövőt szilárdnak képzeljük, látjuk magunkat sportolóként, orvosként, villanyszerelőként, tanárként, egy kimerevített képben, esetleg egy idilli jelentben újra és újra megmutatkozni. Most még itt vagyok, de holnap majd, holnap már, holnap végre… Előbb vagy utóbb mindenki rájön, hogy ha pontosan azzá is válik, ami lenni szeretne, akkor sem áll meg (legfeljebb amennyire a munkaidő engedi), éppúgy a jövőbe tekint, ahogyan ma, ugyanúgy nem érzi „kész”-nek az életet, hiszen azon mindig van mit építeni, s éppúgy „rombolni” is, ha éppen helyet kell teremteni valami újnak. Nem csak a felvételi előtt, újra és újra meg kell hozni a döntést, ki leszek holnap. De ez hatalmas lehetőség is. Talán a legtöbben tudjátok, merre mentek tovább, talán van olyan, aki bizonytalan még. De minden nap egy új lehetőség arra, hogy eldöntsétek, vagy akár, a számotokra helyes irányt válasszátok a tegnap választott út helyett. Felállunk, és indulunk tovább, új cél felé. Ez vár a ma elköszönő diákokra, miként tavaly, azelőtt, vagy akár első alkalommal, hogy pontos legyek a 17. század hetvenes éveiben, ekkor volt ugyanis az első ballagási ünnepség Selmecbányán, a Ballag már a vén diák kezdetű dallal. A ballagási ünnepség mint olyan, XX. század elejére terjedt el széles körben, és ma már szinte nincs is iskola, ahol ne ragaszkodnának ehhez a hagyományhoz. Az 1920-a években az Elmegyek, elmegyek című dal volt népszerű, az én időmben leginkább a Ballag már a vén diák. A ballagáshoz köthető egyik legnagyobb élményforrás a szerenádozás, ami a mai napig igen népszerű. Hirtelen én is látni vélem magam a többiekkel egy bizonyos kapu előtt, sötétben, Máté Péter, Kispál és a Borz dalokat üvöltve hamisan, ám rendíthetetlenül. Igen, most már megtehetitek. Most már több jogotok lesz, ugyanakkor egyre közelebb vagytok ahhoz, hogy elengedjék piciny kezeteket, amire a mi generációnk is éppúgy vágyott. Mégis normális, hogy mikor egyet fordul a kerék, van, volt, és mindig is lesz egy kis remegés a gyomrunkban. De ezt már csak utólag mondhatom, immár könnyű szívvel, némileg eltávolodva, mégis nem kevés nosztalgiával. Carpe diem, gyerekek! Használjátok ki ezt az utolsó lehetőséget, beszéljetek, járjatok, és létezzetek úgy, hogy emlékeket teremtetek, és ez a nap remek alkalom lehet arra is, hogy bármilyen módon, de köszönetet mondjatok azoknak, akik valóban tettek értetek. Németh Szilvia
hetedikesek nevében ●
2014. május-június
3
Kedves ballagó nyolcadikosok! 8 évet töltöttetek el ebben az iskolában. Eljött az idő, hogy továbblépjetek, hogy más helyen próbáljatok szerencsét. Itt az ideje a búcsúnak. Búcsúztok tanáraitoktól, az iskola dolgozóitól, tőlünk, iskolatársaitoktól és a tantermektől. Nyolc szép évet töltöttetek ezen falak között. Hatévesen még szorongva léptétek át az iskola küszöbét, valami új, ismeretlen világba kerültetek. Tanítóitok sok-sok türelemmel vezettek be titeket a betűk és számok birodalmába. Ötödik osztályban már ismerős tanárok fogadtak titeket. Segítségükkel bővíthettétek ismereteitek körét. De ne feledjétek, nemcsak a tananyagot tanulhattátok meg tőlük, nemcsak tanítottak, neveltek is benneteket. Mindent, amit tettek, értetek tették! Búcsúzunk most tőletek mi hetedikesek: Hát itt hagytok minket. Talán vissza se néztek, amikor kiléptek az iskola épületének kapuján, egyenesen a nagybetűs ÉLETBE! Irigyellek és féltelek titeket, hiszen olyan kihívásokkal fogtok szembenézni, amiknek reméljük, meg tudtok felelni. Már nem fog titeket körülvenni szeretett iskolánk gondoskodása, féltő szeretete… Üres és csendes lesz az iskola nélkületek. De soha ne feledjétek, hogy a Farkasréti Általános Iskola tanulói voltatok 8 éven át. Szomorúan gondolunk arra, hogy vége szakadt az együtt eltöltött időnek. Többet már nem követünk el együtt diákcsínyeket, nem mesélhetünk egymásnak mulatságos, tanulságos történeteket. Kívánjuk, hogy mindent, amit el szeretnétek érni, sikerüljön! Ady Endre soraival búcsúzunk: A szárny megnőtt, üresen áll a fészek, Csak álom volt a szép diákvilág, S mint a fecske alkonyati szélben, Ma szárnyat bont egy sereg diák. Bereznay Dániel 7.b
4
●
nyolc év tömény élmény
Ballagási beszéd Amikor elsőben beléptem az iskola kapuján, arra gondoltam, hogy amikor nyolcadikban majd én mondom a búcsúbeszédet, akkor biztos nem úgy fogom kezdeni, hogy „amikor elsőben beléptem az iskola kapuján”. Úgyhogy vegyük úgy, hogy még nem kezdtem el. Arra gondoltam, hogy írjanak sírósat a bések… Viszont innentől rímekben folytatnám. 2006. szeptember 1-je az a dátum, Ami most itt virít a tarisznyánkon. Most ’14 van, és itt állunk, illetve ülünk és várunk. Arra várunk, hogy igazán elkezdődjön az életünk. Hamarosan kilépünk a „biztonságot nyújtó általános iskola” kapuján. Jézusom. Mi lesz velünk például holnapután? Elsőben még nem igazán gondoltunk bele semmibe. Hát igen. Furcsa is lett volna belegondolni, hogy nyolc év múlva itt fogok állni és szavalni. Nyolc év az sok idő. Mondják sokan, És igen, igazuk van. De kezdjük az alsóval, kezdjük az elsővel. Nándi bácsit és Rita nénit kaptuk tanárnak. Mind a ketten nagyon tetszettek édesanyámnak. Meg persze nekünk is. Az a helyzet állt elő, hogy az első két évről nem igazán tudok beszélni, És inkább nem is költök hozzá semmit, mert nem akarok mellébeszélni. A harmadik és negyedik már valamennyire rémlik, Már csak azért is, mert ezt a két évet Aliz és Danka gyakran felemlegetik. Például azokkal a dolgokkal, amiket alsóban megtanultunk matekból, Hatodikig kihúztuk. És azért jó volt nézni az ötös dolgozatokat otthon a fotelból. Nálam legalábbis így volt, úgyhogy ezúton is köszönjük, Nándi bácsi! Elég jól jöttek felsőben is a matekos tanácsai. Na, de ne ugorjunk annyira előre! Tisztán emlékszem, amikor Andris a lányok haját elég erősen meglengette, Majd bűnbánó arccal ránk nézett, és annyit mondott, hogy Rita néni megengedte. Pislogtunk egyet, és negyedikesek voltunk. Mondanám, hogy egész évben sírtunk, de nem. Csak a végén. Nem akartuk elengedni első tanárainkat, Felkerülni felsőbe, onnantól meg feszegetni a határainkat. De hamar eljött a búcsú ideje, És elkezdődött iskolás éveink jelenideje. Könnyes búcsú, papírzsepi, Bocsánat, de el kell mennünk felnőni. Na, de eljött az ötödik, és kicsit nagy volt a nyomás, meg a kontraszt. Ráadásul nekem az ötödik, és a hatodik teljesen egybeolvad. Ági nénit kaptuk ofőnek. Nekivágtunk. Mi voltunk az első osztálya, remélem, még mindig jó érzéseket táplál irántunk. Hatodik év végénél járunk, és nagyon sok mindent kihagytam, De nem akarom a nagyérdeműt untatni régi, iskolás sztorikkal.
Iskolaújság Hetedikben kezdtünk el igazán élni, És ekkor kezdünk el igazán félni. Új tantárgyak, új tanárok. De új történetek, amiket bele lehet írni a beszédbe. Hát igen. Az ilyen emlékeket nem szabad csak úgy kidobni a szemétbe. Példának okáért megemlítek egyet-kettőt. Na, gyorsan. Vegyétek elő a zsebkendőt! Kezdjük azzal, amit azóta is sokszor felemlegetünk. Földrajz órán az egész osztály teljesen meghülyült. Nos, hát. Azóta sem tudjuk, hogy azon az órán ki fütyült. A közönség persze ebből nem ért semmit. Hadd tartsak szünetet. Csak egy lélegzetvételnyit. Angol óra előtti szünet, leckeírás. Bálint elkéri a munkafüzetemet. Belepillantok, és látom, hogy ahol nem tudta a választ, Egyszerűen csak annyit írt, hogy no comment. Úristen… Csoda, hogy ez a gyerek átment. Na, de hogy ne csak másokat alázzak, itt egy történet rólam. Még mindig angolóra, szódolgozat után, mindenki széthullóban. Javítjuk a dolgozatot, Mariann néni felszólít, azt kéri, mondjam a következő szót. Rám néz az osztály egésze. Annyit tudtam kinyögni: kráze. Földrajz órákról még beszélhetnék. Például Henriktől már azt is tudjuk, Hogy mediterrán gyümölcs az alma, a citrom meg narancssárga. Na, elég ebből a nosztalgiából, Beszéljünk inkább a nyolcadik osztályról. Új osztályfőnök, Adrián bácsi. Eddig minden oké. De új osztályról nem volt szó! Kérem, ez nem volt benne a szerződésemben! Ülj csak le! Egy évig kibírod. Kibírtuk… Persze nem teljesen ismeretlen emberekről van szó, azt majd jövőre, Éppen csak az évfolyamból pár emberke. Az osztálylétszámunk így ugrott fel tizennégyről huszonhatra. Nos, nem emlékszem tisztán minden órán elhangzott mondatra. Így lett az életünk pörgős és hangos. A mi részünk volt a félhangos. Vagy még annyi sem. Az elején nem is volt ez nagy gond, Volt viszont egy nagyobb. Úristen. Felvételi. Pont. Január 18-ra kitűztük temetésünk napját. Heti kétszer előkészítő?! Azannyát. Ráadásul nulladik órában, hétkor?! Hívjátok anyát újraélesztéskor. Nem mondom, hogy gyorsan túl lettünk rajta, De túl lettünk rajta. A szóbeli tulajdonképpen már könnyűügetés volt. Vége van! A fejünkben ez zakatolt. Szegény tanárok! A második félév meg nekik lesz halál, Nekik volt halál. Egész napos kiképzés, fegyelmezés, tiszta mártírhalál. De vége, ez a lényeg. Nekem nincs könny a szememben. Még. Általános iskolás éveinknek ez itt a vég. „Ha visszanézek, jó érzéssel tölt majd el, Hiszen ezek voltunk mi, mindent itt értünk el.” László Panna 8.a
2014. május-június
nyolc év tömény élmény ●
5
Búcsúbeszéd 8.b
Az utolsó babér learatása, avagy ballagnak a babéraratók
Bakraham Kuszkusz. Sajt. Gyogyalitás. Őrült vizsla. Babéraratók. Egy ezüst topogós kislány. Gesz. Brutális. Ez a legtöbbeteknek semmit se jelent, csak többségében értelmes szavak kaotikusan felsorolva. De a többi 18 embernek előttem 8 év suhan el a szemük előtt, és a fejükbe tolakodnak a válogatott képsorok, emlékek, amiket szeretnénk nem elfelejteni. Úgy gondolom, jó osztályközösség voltunk; pár ember lemorzsolódott az évek folyamán, pár embert útközben szedtünk fel, de végül a kemény mag itt maradt. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem voltak drámák, hogy nem voltak rossz pillanataink, de mégis, mindenki a jó dolgokra emlékszik a búcsú percében. Egy szerelmeslevél széttépése alsóban tragédia volt és bűn; de ma már csak nevetünk rajta. Hisz kit érdekel, hogy milyen apró-cseprő gondjaink voltak egymással régen? Minden régi problémánk szívmelengető emlékké alakult és ez így van jól. A lényeg az, hogy összegezve mosollyal az arcunkon fogunk visszagondolni az itt eltöltött időre. (És) nemcsak a diákokra gondolok, hanem a tanárokra is; bár 8 évig folyamatosan az idegeiken táncoltunk (sőt, néha el is szakítottuk őket), biztos vagyok benne, hogy hiányozni fogunk nekik, mert bár nem mutatták, magukban bólintottak minden egyes kreatív kifogásunkkor, elnevették magukat, amikor valaki megcsillogtatta humorát, és összevonták a szemöldöküket, amikor valami butaságot csináltunk, és azt kérdezték maguktól: ez vajon hogyan jutott eszükbe? Mi? Mi pedig sajnáljuk, hogy az agyunk nem tud előhívni minden apró kis emlékmorzsát, hogy kőbe véssük és emlékezzünk rájuk, ameddig élünk. Mert a grandiózus dolgok, mint a 6.-os farsangunk, erdei sulis átszökések a másikhoz vagy valakinek a szemöldökének felrepedése, azok megmaradnak mindannyiunkban; amik igazán egy közösséggé kovácsolnak minket, azok a kicsi mozzanatok, a parányi pillanatok. Amikor összedolgoztunk egy közös célért, vagy ha csak valami ostobaság történt velünk, akkor is egyként gondolkoztunk. Ahogy egy irodalomórán összeszedegettük az emlékeinket, az tökéletes példa az elsőre. A másodikra talán az lenne találó, amikor Panka addig csúszott lefelé a padon, míg szét nem repedt a nadrágja és addig nevettünk, amíg nem kaptunk levegőt. Ilyen pillanatból van még száz és ezer, de nem tudjuk felsorolni az összeset. De megpróbálhatjuk, nem? Egy negyedikes németórán Noncsi szörnyű bűnt követett el: ráírta egy lapra, hogy Lili <3 Márió. Ezt Lili nem tűrhette szó nélkül, felpofozta szegényt. De sorsa rosszra fordult, mert leesett a lépcsőn és kórházba szállították. Mindannyian sokkolva voltunk és szerettük volna tudatni vele együttérzésünket, de nem mehettünk be. Erre Panka kitalálta, hogy küldjünk neki egy lapot, amit mindenki aláírt, és amin mindenki jobbulást kívánt. Hasonló, de sokkal kevésbé romantikusat cselekedtek a lányok, amikor felhívták a villamos által elcsapott Marcit megkérdezni, hogy hogy van, és hogy hogy bírja ki wifi nélkül (sehogy, természetesen). Negyedikben történt az is, amikor Boba addig ugrált a pad tetején, amíg le nem verte a növénytartót. Ennek következményeként széttört a cserép is, és a következő 2 percet a terem feltakarításával, és a földdarabok ablakon való kihajigálásával töltöttük. Alsóból nem sokra emlékszünk ezen kívül, de mindenki tudja, hogy a végtelen napközis délutánokon besurrantunk a nagy épületbe (ilyen lázadozók voltunk), és horrorfilmeket forgattunk, ahol a hős mosollyal az arcán fut a nevetését viszszafojtó szörny elől, de ha véletlenül letöri a kilincset, sikítva menekül a másik irányba, nehogy fekete pontot kapjon. Aztán jött a felső, ahol új termet és új tanárokat kaptunk. Sose gondoltuk volna, hogy énekelni fogunk órán, azt pláne nem, hogy a tanár is velünk tart. És ha valaki azt mondja nekünk, hogy a szigorúnak tűnő István bácsival történik mindez, nem hiszünk neki. Pedig, mind ismerjük a babilóniai rappet, és sose fogjuk elfelejteni, amikor kórusban kántáltuk, hogy „ Nem akarok töri tézét írni, tapstaps!”. Aztán hetedik félévben kilakoltattak hőn szeretett termünkből. Volt, aki csöndben elfogadta ezt a tényt, de Gergő rögtön dekorálni kezdett; nem tetszett neki egy könyvespolc, ezért leütötte a falról. De nem csak a polcokkal voltak problémáink: hanem szendvicsekkel is. Ha nem Gergő szájában voltak magyarórán, akkor a lámpákon rohadtak év végéig. De a legjobbak természetesen az erdei iskolák voltak. Vég nélküli gyaloglások, álmatlan éjszakák és szüntelen nevetés jellemezte ezeket a napokat. A felejthetetlen pillanatok közé tartozik az, amikor a kővé vált saját sütésű kenyerekkel frizbiztünk, vagy amikor Bendi megvadult a szúnyoghadseregtől, és brutális mészárlásba kezdett. Jó sztori az is, amikor hatodikban az útszéli bójákkal kardoztunk, és nem akartuk őket letenni. Végtére is szuvenírok voltak. Elég annyit mondani, hogy Kriszta néni papucsa, és mindenki szinkronban kuncogni kezd. Az apró konyhában beszélgettünk, és a kőpadló nagyon hideg volt. Gergő, szerencsétlen, mezítláb lábát nagyon csábította Kriszta néni papucsa, olyannyira, hogy fel is vette. De kiderült, hogy ez mégsem olyan jó ötlet, mert amikor Sándor bácsi bejött, dühös lett. De semmi sem olyan legendás, semmi sem olyan epikus, mint amikor Dió azt mondta, „Hagyd abba, mert a sorsod rosszra fordul.” Ez azóta mindannyiunk kedvenc mondata lett, és Sándor bácsi is szeretettel idézi fel. Annyi, de annyi mindent mondhatnék még rólunk, de azt hiszem, a jéghegy teteje megmutatta, kikkel van dolgunk. Akármennyire is izgat bennünket a továbblépés, akármennyire is vártuk ezt a pillanatot, mindannyiunknak fáj a búcsú. Az, hogy itt kell hagyjuk az iskolát, a termeket, a tanárokat, ijesztő gondolat, de elkerülhetetlen. Ameddig volt, addig nem becsültük mindezt, de most hiányzik, és újra itt akarunk maradni. De az időt nem lehet megállítani; lassan, de óhatatlanul folyik tovább, magával sodorva mindent és mindenkit. Az élet, akár egy tündérmese; nem az teszi azzá, hogy milyen hosszú, hanem az, hogy milyen élvezetes. Történetek vagyunk mind, de nem minden történetet mesélnek el, és még kevesebb történetre figyelünk. Mi itt állunk tollal a kezünkben, és minden rajtunk múlik. Még semmi sincs eldöntve, még akárkik lehetünk. Én azt mondom, legyünk a legjobb történetek, amelyeket valaha is mesélnek és mesélni fognak. Ez a bevezető vége, a cselekmény még csak most kezdődik. Nagy Varga Karolina 8.b
6
●
nyolc év tömény élmény
Iskolaújság
Kedves Egybegyűltek, Szüleink, Tanáraink, Diáktársaink! Köszöntünk mindenkit a 8.a időgépén! Kérem az öveket becsatolni, biztonságosan elhelyezkedni - lehetőleg megtámaszkodni - és minden rázós körülmény között megőrizni a nyugalmat! Egyszer régen, egy messzi-messzi galaxisban - vagy legalábbis itt, a Farkasréti Általános Iskolában - 8 évvel ezelőtt útra indultunk. Akkor még kis űrhajósok voltunk, félénkek, de kíváncsisággal teltek a galaxis rejtélyének irányában. Első mesterünk Bea néni - mint utólag kiderült Márkus Lászlóné, mivel az eredeti nevét sose tudtuk -, és Andi néni voltak. Ó és Pocak Petit se hagyjam ki! Szóval Ők kezdtek terelni minket rögös utunkon, melyet sok zökkenő követett. Ezeknél szerencsére páran bepattantak hozzánk és sajnos páran el is surrantak közülünk. Végül nyolcadik elején egyesítettük erőinket, de annyira sok mindent megéltünk, hogy két beszéd is szükséges nekünk. Itteni küldetésünk véget ért, de nem múlt el nyomtalanul. Mindig emlékezni fogunk jó kis osztályközösségünkre, az erdei iskolák kalandjaira, melyek egy részét feledje jótékony homály. Hogy is feledhetnénk Adrián bácsit, ki így utolsó évben olyan sokat tett értünk, és a sok nehézség ellenére sem adta fel. Zsuzsa nénit, aki sportra ösztönzött minket, Rózsa nénit, aki egy kézlendítéssel padokat tört ketté, Ném Magdát, Ákos bácsit és az ő különleges matematika óráit, mik külön beszédet igényelnének, magyarázattal a narancssárga és citromsárga közötti összefüggésre, a fehér lóra és arra, hogy szőrös, farkcsóváló gyerek bizony nem létezik. István bácsit, akinek a történelem órái maguk is időutazások voltak. Gabi nénit, aki mindig megértő volt hozzánk, ha kimerültünk a felvételi hajrában. Ági nénit, akinél ugyan gyakran kihúztuk a gyufát, de biztos vagyok benne, hogy angolból a maximumot hozta ki belőlünk. Annyi név van még, annyi emlék, de mindent megemlíteni sajnos nem tudok. Mindenesetre remélem, hogy nem csak a tucat törött seprű és a különös módon hozzánk kerülő, majd eltűnő labdák jutnak tanáraink, diáktársaink eszébe, ha egyszer ránk gondolnak, hanem a sok csodás közös emlék is. Mert bár rengeteg zűrt okoztunk, voltak jó pillanataink, amiket mi sem feledünk soha. Szeretnék köszönetet mondani tanárainknak, amiért ilyen véget nem érő türelemmel voltak hozzánk, bár nem egyszer kihúztuk azt a bizonyos gyufát. Hálásak vagyunk a szüleinknek is, amiért mindig mellettünk álltak és bár párszor megdorgáltak, bizony az is hasznunkra vált, még ha akkor nem is éreztük úgy. Mielőtt tovább hajóznánk, az itt maradóknak is adnánk pár jó tanácsot. Először is, akik a földszinten tanyáznak! Vigyázzatok, ha udvari szünetre az ablakon át sietnétek! Ne kövessétek el azt a hibát, mint Dani, aki visszafelé menet rossz ablakon mászott be és így az osztályterme helyett az elégedetten falatozó Tibor bácsival találta szembe magát. Ne írjatok radírozható tollal, vagy ha mégis, ügyeljetek rá, hogy Ildikó néni ne tegye az irományt - rosszabb esetben dolgozatot - a radiátorra, mert az bizony el talál majd tűnni. Ha Goethe-ről hallotok, sose kérdezzétek meg, tojással szaporodik-e. Ha osztályállatot szeretnétek, ne a csigát válasszátok, ellenkező esetben olyan dolgokba fogtok ülni, amibe nem biztos, hogy szeretnétek. Kedves Utasaink! Most, mielőtt kiszállnánk időgépünkből, kérjük, hallgassanak meg egy idézetet: Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Akármennyire is vártam ezt a napot, sosem kedveltem, ha valami véget ért. A nyár utolsó napja, egy nagyszerű könyv utolsó fejezete, a búcsú egy közeli baráttól. De a befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullanak, becsukod a könyvet, elbúcsúzol. Számunkra ez is egy ilyen nap. Ma búcsút intünk mindennek, ami ismerős volt, mindennek, ami kényelmes volt. Tovább lépünk. De attól, hogy elmegyünk - és ez fáj -, lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk, a sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek, örökre. Herman Nóri 8.a
Búcsúzom… Minden búcsúszó helyett egy történetet szeretnék emlékül átnyújtani neked. Olvasd el, ha kell, tízszer, hússzor, százszor is. Odafigyelve, türelmesen, elmélázva. Egyszer meg fogod érteni, mit üzen Jonathan, a sirály. Nemcsak felületesen, a felszínen fog eljutni hozzád az üzenet, hanem megállva, mélyen a lelkedben fog megértésre találni a történet; ha szükséged lesz rá, segíteni fog Jonathan tanítása.
Richard Bach Jonathan, a sirály Jonathan Livingstone sirály nem volt rendes madár. A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekelte. Jonathan Livingstone azonban mindennél jobban szeretett repülni. „Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben, ennyi az egész.” És másnap újra kint volt a tengeren, éhesen, boldogan. A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott meg a sebességről, mint akár a leggyorsabb sirály, aki valaha is élt. Újra és újra repült, tízszer, százszor is próbálkozott, és mindannyiszor irányíthatatlan borzas tollcsomóként csapódott a vízbe.
2014. május-június -
higgy magadban
●
7
Apámnak igaza volt. El kell felejtenem az egész őrültséget. Haza kell repülnöm, és meg kell elégednem azzal, hogy az vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt sirály. De napkeltekor Jonathan sirály már újra gyakorolt. Fogadkozása feledésbe merült, és egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy a magamagának tett fogadalmát megszegte. Minden porcikájában érezte, hogy él. Reszketett a gyönyörűségtől, büszke volt, hogy sikerült a félelmén úrrá lennie. - … egy napon megtanulod majd, Jonathan, hogy nem érdemes felelőtlenkedni. Azért születtünk a világra, hogy táplálkozzunk. - Testvéreim! Mostantól kezdve tudjuk, hogy miért élünk…azért, hogy tanuljunk, hogy felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk, hát nem értitek? – kiáltotta Jonathan. - A testvériségnek vége – zúgták a sirályok, s egyetlen madárként ünnepélyesen befedték a fülüket, és hátat fordítottak Jonathannak. Jonathan sirály élete elkövetkező napjait egyedül töltötte. Napról napra többet tudott, félelmetes iramban fejlődött az ég korlátlan országában. Bántotta, hogy társai nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak vele, hogy nem hittek a repülés rájuk váró nagyszerű élményében. Múltak a napok, és Jonathan időről időre azon kapta magát, hogy a Földre gondol. Vajon most akad-e ott sirály, aki küzdene érte, hogy áttörje a megszokás korlátait? Minél közelebb került a szeretet megismeréséhez, annál jobban vágyott vissza oda, ahonnét jött. Érezte: a felismert igazságból át kell adnia valamit másnak is. - Jon, téged kitaszítottak. Ott, ahonnét te jöttél, a sirályok rikácsolnak, vagdalkoznak egymással. Ne feledd: az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban repül. - Mégis vissza kell mennem. …És egy hónap múlva Jonathannak már hat növendéke volt. Mind Kitaszított, és mindet nagyon érdekelte Jonathan furcsa, új eszméje: a repülés öröméért repülni. Mégis, könnyebb volt számukra a nagy tudást igénylő repülőfigurákat elsajátítani, mint a bennük rejlő értelmet felfogni. Jonathan szüntelenül ott volt minden növendéke mellett. Bemutatta a gyakorlatokat, ösztönözte, kényszerítette, irányította sirályait. Repült velük éjjel, felhőben, viharban, az élmény szépségéért, miközben a raj többi tagja szánalmasan lapult a földön. - Mindannyian a korlátlan szabadság eszméjét testesítjük meg – magyarázta nekik Jonathan – és az, hogy pontosan, tisztán repülünk, egy lépés a valódi énünk kifejezése felé. A következő éjjelen Kirk Maynard sirály jött a rajból. Nehezen botorkált a homokon, bal szárnya bénán vonszolódott utána. - Segíts rajtam – suttogta alig hallhatóan. Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint repülni. - Hát akkor rajta – mondta Jonathan. Emelkedj velem a földről, és kezdhetjük. - Nem értesz. A szárnyam. Nem tudok repülni, nem tudom mozdítani a szárnyam. - Maynard sirály, szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most, és semmi nem állhat az utadba. - Azt mondod, tudok repülni? - Azt mondom, szabad vagy. Ekkor Kirk Maynard sirály egyszerűen és gyorsan, minden erőfeszítés nélkül széttárta a szárnyát, és felemelkedett a légbe… Napkeltekor vagy ezer madár állt a növendékek körén kívül. Feszülten figyeltek: meg akarták érteni Jonathan sirályt. Egyszerű dolgokról beszélt; arról, hogy helyes az, ha egy sirály repül, hogy a szabadság a sirály legsajátabb természete, hogy bármi állna is ennek a szabadságnak az útjába, azt félre kell tolni, legyen bár hagyomány, megszokás, babona vagy akármilyen más korlát. A világon a legnehezebb dolog egy madarat meggyőzni arról, hogy szabad. Meg kell tanulni az igazi sirályt látni, a jót mindvalahányban, és segíteni nekik, hogy ők is meglássák ezt magukban. Ezt értem szereteten: segíteni a madárnak, hogy megismerje és elfogadja önmagát olyannak, amilyen, elhitetni vele, megértetni, hogy nincsenek előtte korlátok… Egy pillanattal később Jonathan teste fenn vibrált a légben, fénylőn, s lassan áttetszővé vált. -Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy szentet csináljanak belőlem! Sirály vagyok, szeretek repülni… mindennél jobban szeretek, ennyi az egész. - Jonathan, ne menj el! A fény kihunyt. Jonathan sirály levegővé vált. - Nincs korlát, Jonathan? – gondolták a társak.. És elindultak a tudás megszerzésének útján…
8
●
jövőkereső
Iskolaújság
Harminc év múlva… Csodálatos, szikrázó napsütéses reggelre ébredtem. Csupán párat pislogtam, míg kitisztult a szemem, s aztán a tetőtéri ablakon át láttam, hogy egy felhő sem csúfítja el a halványkék eget. Körbepillantottam az első látásra idegennek tűnő szobában, az ismeretlen bútorokkal, de aztán szép lassan az agyam azonosította a megszokott számítógépet, asztalt, széket és a régi képeket, okleveleket, értéktárgyakat. Ráébredtem, miért is volt a pillanatnyi zavar: álmomban a múltban jártam. Emlékeimben ismét megelevenedtek a gyerekkori képek. Tizenéves voltam, ha jól emlékszem, általános iskola végén járhattunk, mikor a ballagás már vészesen közeledett. Harminc év telt el azóta. És mennyi minden megváltozott! Akkoriban szomorúsággal töltött el a tudat, hogy meg kell válnom az osztályomtól, ugyanakkor félelemmel vegyes izgalommal vártam a gimnáziumot. Emlékszem, nem mertem elmenni az első osztálytalálkozóra sem a leendő osztályommal, bár így utólag visszagondolva biztos bátorítanám magam. Nem is tudom, mi volt az indokom... Ha jól emlékszem, a félelmen túl a fáradtság, a sok tennivaló dominált, de persze az éppen hazaérkezésre elszakadt szandálom sem könnyítette meg a dolgomat. Ahogy körbejáratom a szemem a szobán, megakad egy képen a szemem. Egy kubu macinak öltözött ember mellett állok, napszemüveg van a fejemen, a hajam hátrafogva és rámutatok. Épp az előbb említett napon készült, mivel aznap a találkozó helyett végül a vásárlás lett a délutáni programom. Vásárlás közben pedig lehetőségem nyílt ételkóstolás közben kubu macival helyben fotózkodnom. Elmosolyodtam, ahogy a régi énemet szemléltem. Te jó ég, harminc év! Ahogy lassan feltápászkodtam a babzsák fotelről, ráeszméltem, hogy megint későig fent voltam és megint a galérián aludtam. Kiskorom óta rossz szokásom, hogy sokáig fennmaradok. Este valamiért nagyobb késztetést érzek a munkára, és az ihlet is olyankor száll meg. Összeborzolódott hajamat igazgatva indultam lefelé a meredekre kiépített lépcsőn, s nem is tartottam attól, hogy megcsúszom. Annyiszor megjártam már ezt az utat, álmosan is, hogy ez a veszély nem fenyegetett. Mikor leértem, néma csend fogadott. Odatettem a teavizet forrni, és bedobtam az este előre meggyúrt bagetteket sülni. Elindultam a hálószobákhoz vezető kis folyosón, és halkan benyitottam a férjem szobájába. Bár nem aludtam mellette, mégsem foglalta el az egész ágyat, nyugodtan feküdt az ő oldalán, a párnát enyhén a fejére húzva és csak az egyenletesen fel-le süllyedő takaró, valamint a halk szuszogás jelezte, hogy alszik. A lehúzott redőnyön át beszűrődött fény megvilágította őt, s egy pillanatra elidőztem rajta, csak aztán osontam mellé halkan. Kezemmel végigsimítottam az arcát, mire ő egy mélyet lélegzett. - Jó reggelt! - suttogtam, mire válasz helyett csak átfordult a túloldalára, az ágy belseje felé, és elbújt a beszűrődő fény elől. Erre én felhúztam a redőnyt, és ismét ébresztgetni próbáltam, hasztalanul. Feladtam és úgy döntöttem, cselhez folyamodom. Kisétáltam a szobából és a nappaliba mentem, ahol egy nagy párnán Rudi aludt, a rókánk. Megsimogattam a kis ravaszdinkat és kellemes reggelt kívántam neki, mire a kedvencünk csukott szemmel megnyalta a kezem, majd hamarosan felpattant. - Menj, ébreszd fel őket! Erre Rudi párat csóvált a farkán és futásnak eredt. Okos szemével még hátrapillantott, mielőtt eltűnt a folyosón. Először kisebbik lányunk, a 15 éves Kitti szobájában járt. Ezt a halk, tiltakozó kuncogásból, majd az azt követő kacagásból tudom, valamint a tompa puffanásokból, amik minden bizonnyal párnacsatára utaltak. Hamarosan Kitti nevetve futott Rudival nővére, Niki szobája felé. Hihetetlen, milyen gyorsan megnőnek! Az én Nikolettem már húsz éves, igazából nem is nálunk lakik, hanem a barátjánál, tőlünk nem messze, de azért közelebb a belvároshoz. De mivel a barátja elutazott, valami üzleti útra, Niki most nálunk lakik pár hétig. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy már felforrt a teavíz. Igazából a sütőlap halk, de figyelemfelkeltő csipogása térítette vissza a figyelmem, hogy levegyem a fazekat. Még szerencse, hogy ezek a modern főzőlapok automatikusan kikapcsolnak a megfelelő pillanatban, így nem fut ki a teavíz. Átöntöttem a forró vizet egy kancsóba és a hálóba teakeveréket szórtam, majd kivettem a sütőből a tökéletesre sikerült bagetteket és felvágtam, majd az asztalra készítettem a teával együtt, amit gondosan csészékbe töltöttem. A férjemnek kávé is került a helyére. Bár én nem szeretem még az illatát sem, ő odavan érte, anélkül nem is tudna reggel felkelni, így hát mindig készítek neki. Az előre vehető kávélöttyöket nem szeretem, hiába gyengébb az illatuk és kevésbé időigényesek. Inkább készítek igazi kávéból darált kapucsínót, tejjel, habbal és fahéjjal a tetején, aminek erősebb ugyan a illata, de sokkal finomabb és egészségesebb is. Mire elkészül a tojásrántotta és a natúr csirkehús is, a család már az asztalnál ül. A férjem haja csupa kóc, látszik, hogy kemény birkózásnak vetették alá a felébresztéshez. Kissé durcásan néz rám, de ami azt illeti, meg is értem. Nem volt tőlem szép húzás, hogy ráküldtem a túlpörgött háziállatunkat és a gyerekeket, de így legalább biztos lehetettem abban, hogy fel fog kelni. Mindenki tányérjába tettem a tojásrántottából, majd Rudi tálkájába vagdostam a natúr csirkét, ami mellé epret is kapott. A vizestálkáját is feltöltöttem, majd egy gyors kézmosás után én is az asztalhoz ültem. Reggeli után verseny indult a fürdőszobáért, végül Niki nyerhetett, mert a férjem és Kitti a nappaliban kezdték a rókát nyúzni. Dögönyözték, vakargatták Rudit, aki ennek szemmel láthatóan nagyon is örült. Mire elmosogattam, éppen üresedés lett a fürdőben, így azonnal elkészülhettem. Gyors sminkelés után a konyhába indultam, hogy uzsonnát csomagoljak, de a férjem megelőzött és mindenkinek gondosan kikészítette a napi adagját, ezért én mosolyogva indultam összekészíteni a munkába a dolgaimat.
2014. május-június
jövőkereső
●
9
- Megyek, sziasztok! - hallottam lentről Niki hangját. Említettem már, hogy a nagyobbik lányom a Corvinus Egyetem Tájépítészeti karára jár? Igazán céltudatos, egészen kis kora óta tájépítésznek készül. Olyan, mint az apja: céltudatos, magabiztos. Ellenben Kitti rám hasonlít. Nem tudja, mi szeretne lenni, mint ahogy én sem tudtam 15 évesen. Emlékszem, kiskoromban ügyvéd akartam lenni. Sokat beszéltem és szerettem magyarázni, másokat megvédeni diplomatikus beszédemmel, de ahogy telt az idő, ez a kiskori vágy kikopott belőlem. Amit biztosan tudtam már akkor is, hogy szeretnék egy rókát, valamint tanulmányozni magát az állatfajt. Talán azt is sejtettem, hogy írok majd róluk egy könyvet, de arra biztos nem gondoltam volna akkoriban, hogy végül teljes mértékben ezekkel a csodás állatokkal fogok foglalkozni. Talán ha gimnázium harmadik osztályában nem teszem le a felsőfokú angol nyelvvizsgát, valamint az azt követő években németből, franciából nem szerzek középfokút és svédből, japánból, kínaiból, olaszból, latinból alapfokút, nem is jutottam volna el idáig. Bizony, a nyelvek sok lehetőséget adtak nekem. Már gimnáziumban is jártam külföldön cserediákként, de ballagásomat követően már rengeteg tanulmányi útra hívtak. Főleg Észak-Európában, az USÁ-ban, Kanadában jártam, de időnként Oroszországban, Ázsiában és Afrikában is megfordultam, ahol a különböző rókákat tanulmányoztam. A férjemet például 19 évesen ismertem meg, Kanadában, egy expedíció során. Ő tengerbiológus és akkoriban az Északisarok tengeri élővilágát tanulmányozta, míg én a sarkvidékeken élő rókákat igyekeztem megfigyelni szerény tudásommal. Közös házban szálltunk meg és egy napon épp megegyező helyre tartottunk, így együtt utaztunk. Még mielőtt az olvasó azt hinné, történt bármi lányregénybe illő, ki kell, hogy ábrándítsam. Sem az életemet nem mentette meg, se semmilyen kalandban nem volt részünk, egyszerűen csak az együtt töltött idő kovácsolt össze minket olyannyira, hogy a kapcsolat nem szakadt meg az elválást követően, hanem egyre gyakrabban találkoztunk. De szavam ne felejtsem, a gyerekeknél tartottam. Szóval kettőnktől örökölték a természet – állat- és növényszeretetüket, ugyanakkor a magabiztosság, céltudatosság, határozott elképzelés az apjuktól származik. Niki tőlem a rajztudását örökölhette, ugyanis a férjem - sajnálom, de ez az igazság - pocsék rajzos, ellenben én a mai napig szeretek időnként ceruzát ragadni és papíron megidézni egy-egy képet. Mire leértem, már Kitti is elkészült épp Rudival labdázott. Hamarosan a férjem is befutott és egy gyors csók után már el is sietett a munkába. Mindketten a pár éve alakult Méhely Lajos Zoológiai Intézet alapító karának tagjai vagyunk. Ő az igazgató, míg én az Etológiai részleg felelőse vagyok, valamint én is ebben az ágban munkálkodok leginkább. - Mindened megvan? - kérdeztem Kittit, aki erre felnézett és bólintott. - Persze, mehetünk. Mielőtt beszálltunk volna a kocsiba, még láttam, ahogy a férjem eltűnik a kanyarban. Herman Nóra 8.a Harminc év múlva… Harminc perce ülök itt, És bűvölöm a lapot. Csak gondolkozom, gondolkozom. Nem túl jó állapot. Harminc év sok idő. Főleg így 14 éves fejjel, Amikor még azt sem tudom, Mit fogok kezdeni eme művészettel. E művészet nem más, mint az élet. Jól becsüld meg, nem sűrűn fordul elő ilyesmi veled. Fogod magad, öregszel, És azon kapod magad, nem tudod, mit kezdj ezzel az őrülettel. Lehetsz bármi, mondják a felnőttek, De ez kicsit sem igaz. Vannak emberek, akik csak vergődnek. Nézed őket, és ez bizony nem nagy vigasz. Az embernek vannak adottságai, És ezt soha nem árt kihasználni. Ha kihasználod, abból baj nem lehet. Ha így folytatod, még táncos is lehetsz. Ezzel igazából azt akarom mondani, Hogy azt sem tudom, mit fogok holnap csinálni vagy enni. Na jó. Most megyek inkább pihenni. Ide nem rímel semmi. Mopsz. L. P. 8.c
Harminc év múlva… Tizennégy évesen fogalmam sem volt arról, hogy mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Engem mindig is sok minden érdekelt, soha nem voltam olyan ember, aki pontosan tudta, hogy mi lesz majd a foglalkozása. Akkor, tizennégy évesen, tanácstalanul ültem az íróasztalomnál, és azon töprengtem, hogy mit is írjak a „Harminc év múlva” című fogalmazásba. Annyit biztosan tudtam, hogy 44 évesen olyan ember szeretnék lenni, aki rengeteg országot bejárt, sok mindent látott a világból, különféle emberekkel ismerkedhetett meg, és temérdek tapasztalattal és élménnyel gazdagodott. Aki külföldön él, és oda is járt egyetemre, mégsem szakítja meg otthoni kapcsolatait, hanem sokszor hazajár. Van egy családja, szép otthona és remek munkahelye, ahova szívesen jár be, és ahol szükség van rá. Sok időt tölt a gyerekeivel, de magára is van ideje, és arra, hogy színházba járjon, múzeumokba, koncertekre, sokat olvasson, és hogy minél többet tudjon meg a világról. Lássa azt, hogy egy dolognak mindig több oldala van, tapasztalt és bölcs legyen, a gyerekeivel szoros legyen a kapcsolata, és mellettük tudjon állni, bármi történik is. Harminc éve, mikor megkérdezték tőlem, hogy milyennek látom a jövőmet, talán azt várták, hogy elmondjam, mi szeretnék lenni, hol és hogyan szeretnék élni. Ezekre akkor még mind nem tudtam a választ, de azt tudtam, hogy milyen emberré szeretnék majd válni. T. Lenci 8.c
10
●
útravaló
Iskolaújság
Ha a fiatalság tudná, ha az öregség bírná!
A fiatalok tudják a szabályokat, az öregek ismerik a kivételeket.
Ami megy, engedjétek, ami jön, fogadjátok!
Győzd le a mélységeket, és megtanulsz repülni!
A mosoly, melyet küldesz, visszatér hozzád.
Nem azon kell fáradozni, hogy valakivé vagy mássá legyünk, hanem azon, hogy azzá váljunk, akik vagyunk.
Amit oda nem adtál, sohasem lesz igazán a tied.
Ne vágd el azt, amit kibogozhatsz!
Ha Isten becsuk egy ajtót, közben mindig kinyit egy ablakot.
Mindenki a maga baklövéseit nevezi tapasztalatnak.
Más dolog ismerni az utat, és más járni rajta.
A lángész: egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék verejték.
Semmiben sem lelhetünk költészetet, ha nem hordozzuk magunkban.
Ki a jót feledi, balga, de még balgább, ki a rosszat feledni képtelen.
Kevés az olyan ember, aki nem kisebbedik attól, hogy naggyá lett.
Jobb arra használni az eszedet, hogy elviseld azokat a csapásokat, amelyek érnek, mint előre látni azokat, amelyek érhetnek.
Kétféle ember van. Az egyik, amikor belép a szobába, azt mondja: - Nézzétek, itt vagyok! A másik, amikor belép, így szól: De jó, hogy itt vagytok!
Akkor áss kutat, amikor még nem vagy szomjas.
Soha ne add fel: ha a csata el is veszett, a harc még nem ért véget.
Inkább verjenek át néhányszor, mint hogy egész életemben gyanakodjam.
Fárasztó alak, aki azt hiszi, mindent tud. Még fárasztóbb, aki csakugyan mindent tud.
Nincs az az éjszaka, nincs az a baj, amely elől megfutamodna a napkelte vagy a remény.
Mondd meg, mire van szükséged, és én megmondom, hogyan lehetsz meg nélküle.
2014. május-június
8. a
búcsú
●
11
12
●
búcsú
Iskolaújság
8. b
búcsú
2014. május-június
8. c
●
13
14
●
alsósok oldala
Iskolaújság
Egész évben olyan kevés szó esik az apákról! Mindig csak az édesanyák napját ünnepeljük..A következő gondolatokat az édesapjukról írták a 3.a osztályos gyerekek.
APAHATÁROZÓ (A cím: Szuromi Marci ötlete volt!) „ A papi kedves, nem szigorú, de nem is engedékeny. Amikor nincsen mit csinálnia, akkor lemegy a tárolóba és vagy ágyást vagy polcot készít. De van úgy is, hogy a konyhában csinál rendet. Az apukámnak fekete a haja és kék a szeme. Van kettő bátyja. Szereti nézni a Forma 1-et és a focimérkőzéseket. Sajnos nem engedi, hogy háziállatunk legyen. Jól matekozik. Nagyon szeretem az apukámat.” B. H. „ Az anyának van egy testvére, őt úgy hívják, hogy Béci bácsi. Nagyon kedves, gyakran jön értem. Amikor művészi tornázom, akkor ő zenét hallgat. A kedvence én vagyok! Én őt nagyon szeretem, és azt kívánom, hogy bárcsak minden nap megölelhetném, mert ő nekem nagyon sokat jelent.” M.L. „Apa nagyon magas, rövid fekete a haja, barna a szeme. A kedvenc időtöltése a gyerekeivel való játszás és a madármegfigyelés. Minden nap jár úszni. Imádja a repülő állatokat és a kutyákat, de jobban szereti a madarakat. Kedvenc színe a zöld. Egyfolytában inget hord, főleg amikor bankba jár, akkor még zakót is húz. Csak amikor otthon vagyunk, akkor vált át pólóra. Minden ételt imád, csak a lencsét nem szereti, de csak azért, mert a gyomra nem bírja. Nagyon vicces és jó a kedve állandóan. Ő csinál nekem minden nap szendvicset, és az iskolába is minden ő hoz el. Apukám a világ legjobb apukája.” „Az apukám termete magas, haja fekete, szemüveges és vicces, jókedvű. A kedvenc játéka az,amikor együtt focizunk vagy a mikor tollasozunk. Sajnos alig van szabad ideje. Van olyan, hogy hajnali 2-ig dolgozik a laptopján. de így legalább a szünetekben és hétvégén annyit tudunk vele lenni, amennyit csak akarunk. Ki ne hagyjam, hogy mindig segít.” B.T. „ Az én apucikámról fogok írni nektek, hogy milyen kedves, szép és nagylelkű. Kedvenc ruhája a balett ruha, az Operában dolgozik és nagyon szeret ott lenni. Engem mindig „szívem”-nek szólít. haja feketésbarna, és soha nem fésüli. Nagyon vékony. Vicces és jókedvű, este mindig elaltat. Mindenki azt mondja, hogy a szemünk teljesen egyforma, igaz, az apucikámé kék, az enyém barna.” L.L. „ Az én apukám rövid barnás-fekete hajú. Szeretett foglakozásai:ping-pong, tollas labda, társas játék. Belső tulajdonságai: kedves, jó fej. Kedvenc ruhái: zakó, farmer, melegítő. Nem szereti a finom főzeléket és a hangzavart.”B.D. „ Az én apukám nagyon sokat sportol Hetente általában 4-szer, de előfordul, hogy ötször is. Focizni jár. Nagyon szereti a gyerekeit. Iszonyat sokat szerel és barkácsol.” K. D. „Az apukám magas, erős, és vékony ember. Kedvenc sportja a jóga, a síelés és az úszás. Kedvenc időtöltése a lakókocsizás. Kedvenc étele az alma, a borsófőzelék, és szereti a csokit is. Nagyon szeret kirándulni, felfedezni. Sokat megyünk vele vidékre, és ez nagyon jó!” D.B.
2014. május-június
alsósok oldala
●
15
„Az én apukámnak ősz a haja, és egy jó helyen is dolgozik, néha én is elmegyek oda, pl. minden évben karácsonykor. Sokat játszik velünk, megjavítja a játékainkat, és mindig elvisz minket a nagyihoz. Szeret bennünket, és néha veszekszik a két naggyal. Amikor készülődünk az iskolába reggel, hívjuk apát, hogy: apa gyere! Megyek! Megyek!- válaszol ő. Várunk 10 percet, és még mindig az ágyban van. Szóval ilyen a reggeli felkelés nálunk. Este még elmegy boltba, ha kell.” S. Á. „Az én papucikám a legeslegjobb apa a világon!
Terék Julcsi rajza Engedékeny, kedves, és gyengéd. Segítőkész, barátságos. A különleges ételeket szereti, a testvéremmel mi is megkóstoljuk őket. Szeret viccelni, mindig jókedvű és sokszor tréfál. Azt szeretem benne a legjobban, amikor este lefekszik mellém és beszélgetünk. Sokat dolgozik, de megpróbál mindig hamar hazajönni. Sportos, legtöbbször fut, de va úgy, hogy jógázik.” Sz. K. „Kis termetű, a haja feketés-sárgás. Senkinek sem akar rosszat. Szerelni szeret, ha van ideje rá. Nem ért annyira az elektronikához, de azért sokszor segít nekem. Merészen vezeti az autót. Mindig tud viccelődni. Környezetvédő a munkája, ezért sokat szoktunk kirándulni.” Kiss B. „ Az apukámnak magas, sportos alkata van. Kedvenc időtöltése a kosár, a hangszedők javítása, és a zenehallgatás. Először engedékeny, kedves, vicces, az a legjob benne, hogy igazságos és példamutató. Sokat utazik és mostanában nehezen tud dolgozni, és bár mennyire rejti a fáradtságát én észreveszem. Abból is, hogy reggel sokáig alszik, és abból, hogy nagyokat ásít. Sokszor viszi ki a kutyát. És egy meghitt pillanat: Amikor a Balatonon visszaeresztettem egy kifogott halat, mosolyogva nézte, sőt, elérzékenyülve…De nem tudok tovább mesélni, mert elmosnám a tintát a könnyeimmel.” Sz.-Sz. K. „Az apukám szeretetéről és simogatásáról szeretnék mesélni. Kezdjük a reggellel. Mindig hozzám bújik, és masszírozva kelt fel. Aztán együtt kimegyünk a konyhába és megreggelizünk. Utána, - ha szombat van elvisz lovagolni, és a végén répával vár, amit természetesen a lónak adok. Ha kell, segít a leckeírásban. Délután kimegyünk a kertbe beszélgetni. Este ágyba kísér, és megpuszil” J. J. „Az én apukám a világ legjobb apukája! Fekete a haja, és középmagas. A szeme barna. Nagyon szereti a mákot és a sört. Vicces, és a legtöbbször boldog. Sokat tesz a családjáért. Sokat szoktunk együtt lenni.” T. L. „Az én apukám segít nekünk, sokat dolgozik, hogy tudjunk enni és inni. Szokott minket fagyizni vinni és vicces, nagyon szeretem, mert jó fej.” N. Z. „Mindent megtesz azért, hogy nekem jó legyen…Ha úgy esik,egy hétig nem jön haza és dolgozik, addig, míg nekem elér valami jó dolgot. Nem szereti, ha fura hangokat adok ki, ezért megpróbálom nem tenni e szörnyűségeket. Kedvenc időtöltése a futás. Ezt abból lehet kitalálni, hogy sok maratont lefutott már, kétszer én is befutottam vele a célba. A legfontosabb dolga a a két gyereke nevettetése. Sokszor miatta megyünk külföldre kirándulni, de a Balatonra is elvisz minket. Az én apukám a legkedvesebb apuka, a legviccesebb, a legkörültekintőbb és a legszeretőbb.” Sz. M. „ Az én papikám egész nyáron működteti a gépeit. Kedvenc hobbijai: Festés, kártyázás, barkácsolás. Szokott velem németet tanulni, és akkor nagyon szigorú. Iskolában tanít. Szereti a gyerekeit. A házi munkában a mosogatást végzi. Ő volt az édesapám a szép és jó dolgaival.” G.A.
16
●
saját kezűleg
Iskolaújság
