A DROGPREVENCIÓ LEHETŐSÉGEI MAGYARORSZÁGON

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR

NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Levelező tagozat Public Relations szakirány

A DROGPREVENCIÓ LEHETŐSÉGEI MAGYARORSZÁGON

Készítette: Fonyódi Ákos

Budapest, 2008

-1-

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés .....................................................................................................................1 1.1. A „kábítószer” fogalma .......................................................................................1 1.2. A kábítószerek felosztása ....................................................................................2 1.3. Szerfogyasztás a múltban ....................................................................................2 1.4. A kereskedelem alakulása ...................................................................................3 1.5. A drogok társadalmi beágyazottsága .................................................................4 1.5.1.: Használat vagy visszaélés?..........................................................................4 1.5.2.: Gazdasági okok............................................................................................4 1.5.3.: Alapvető emberi motívumok ........................................................................5 1.5.4.: A fogyasztás iránti attitűd ma......................................................................5 2. A kábítószer-fogyasztás általános személyes aspektusai ........................................7 2.1. A „drogfüggőségről”............................................................................................7 2.1.1. Ki „drogos”? ................................................................................................8 2.2. „Drogkarrier” – a betegség lefolyása .................................................................9 2.3. Az „önpusztító életmód” mint fogyasztásra sarkalló tényező?........................11 2.4. A függőség pszichiátriája ....................................................................................12 3. Magyarországi helyzetkép.........................................................................................16 3.1. Előfordulás, használat, halálesetek ....................................................................16 3.2. Kereskedelem Magyarországon .........................................................................20 4. A fiatalok mint a leginkább veszélyeztetett populáció ...........................................21 4.1. A fiatalok drogfogyasztásának tényezői.............................................................21 4.1.1. A kortárs közösségek hatása a fiatalok drogfogyasztó magatartására ........22 4.1.2. Értékválság: társadalmi beágyazottság hazánkban......................................23 5. A beavatkozás Magyarországon...............................................................................24 5.1. Általános helyzetkép ............................................................................................24 5.2. A kábítószer visszaszorítására irányuló folyamatok ........................................26 5.2.1. Drogmegelőzés és ártalomcsökkentés...........................................................26 5.2.2. A prevenciós stratégiák öt csoportja (Szomor, 1998) ..................................27 5.3. Módszerek.............................................................................................................28 5.4. A módszerválasztást meghatározó tényezők .....................................................29 6. A drogpolitika mint prevenciós „irányelv” .............................................................33

-2-

6.1. A drogpolitika alakulása az elmúlt századtól mostanáig .................................33 6.2. A jelenlegi szabályozás, eszköztár, és a kitűzött célok Magyarországon........34 6.3. A hozzáférés csökkentésének céljai ....................................................................36 7. A drogprevenció színterei..........................................................................................38 8. A szerhasználat médiaképe, és a média mint prevenciós és véleményformáló eszköz.........................................................................................41 8.1. Attitűdállapotok a kilencvenes években.............................................................41 8.2. Az írott sajtóban közölt cikkek és azok véleményformáló hatása...................41 8.3. A televízióban közvetített információk és a prevenciós törekvések ................45 8.4. Szórólapok, egyéb kiadványok, kommunikációs eszközök ..............................48 9. Iskolán belüli prevenció: a D.A.D.A program.........................................................50 10. A szűk értelemben vett prevención túl: terápiás kezelés és lehetőségei..............54 11. Kérdésfelvetések, avagy „Kell-e nekünk absztinencia?” ....................................57 11.1. Felvetések az egyes szertípusok kapcsán .........................................................57 11.2. A metadon szubsztitúciós kezelés története és jelene......................................58 11.5. A terápia folyamata ...........................................................................................59 11.6. A metadon-kezelés hatásai ................................................................................60 11.7. Tűcsere-programok ...........................................................................................61 12. Nézőpontok kereszttüze a drogpolitikában ...........................................................62 13. Összegzés.......................................................................................................................... 66

-3-

1. Bevezetés Az emberiség történetében mindig is jelen lévő, a kultúra szerves részét képező kábítószerekre mindig más és más szemmel nézett a társadalom, ahogy a drogot fogyasztó személyek megítélése is korszakonként, kultúránként változott. Egyvalami biztos: mindig komoly érdeklődés vette körül ezeket a szereket. Azonban kik és miért fogyasztották, fogyasztják ezeket az anyagokat? Mi alapozza meg a közbeszédben elterjedt nézeteket vélemény velük kapcsolatban? Milyen értelemben jelenthet problémát maga a jelenség? Hogyan kezelhető, hogyan kezelik ezt manapság? Ez utóbbi tekintetében milyen tendenciákat lehet „kívülről”, egy külső szemlélő szemszögéből megfigyelni? Lehet-e ennek tükrében bármilyen javaslatot megfogalmazni? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ ez az áttekintő jellegű dolgozat, célja, hogy a témát körüljárva viszonylag objektív képet alakítson ki a „drog-jelenséggel”, valamint a „drogprevencióval” kapcsolatban. 1.1. A „kábítószer” fogalma A „drog” fogalmát többféleképpen definiálhatjuk. Az egyik – manapság elfogadottnak számító meghatározás szerint drognak nevezzük mindazokat a kémiai anyagokat, amelyek az emberi szervezetbe jutva változást hoznak létre annak valamely funkciójában, drogfüggőséget (dependenciát) kialakítva. Más megközelítésben drog minden olyan termék, amely befolyásolja a mentális működést és ítélőképességet, és amelynek fogyasztását tiltják, továbbá minden olyan nem tiltott termék, amelynek fogyasztása veszélyes és abúzushoz (visszaéléshez), dependenciához vezet (Elekes 1993). A pszichoaktív drogok a központi idegrendszeren keresztül a pszichére hatnak és a tudatot befolyásolják, használatuk hangulat- és tudatállapot-változással jár, hosszabb távon akár személyiségbeli elváltozásokat is okozva. Ilyenek például az alkohol, a nikotin, a koffein, valamint az altató- és nyugtatószerek. A kábítószerek a pszichoaktív drogoknak olyan csoportját képezik, amelyek fogyasztása illegális. Ezeknek a szereknek nincs kultúrája, hagyománya az adott társadalomban, így a használat következtében a személy deviánssá válik. A deviancián az adott társadalomból való kiszakadást, a normálistól, megszokottól eltérő magatartást értjük. Jogi meghatározás szerint a kábítószer elnevezés azokra a kémiai anyagokra vonatkozik, amelyeket a hatályos jogszabály annak nyilvánít, azaz a hatályban lévő kábítószerlistán rajta vannak. Más aspektusból nézve kábítószer lehet bármi, ami az azt használó személy tudatát, hangulatát befolyásolja, és hosszú távon függőséget, személyiségbeli elváltozásokat okozhat, például a televízió, a számítógép, valamint a szerencsejátékok. -4-

1.2. A kábítószerek felosztása Természetesen ezt is, mint az összes többi szempontot, számos vita veszi körül. A kábítószereket mégis alapvetően három fő csoportba sorolhatjuk, de számos átfedés van közöttük. A nyugtató típusúakhoz tartoznak az ópiátok (ópium, morfin, heroin, máktea), és a receptre kiváltható gyógyszerek (nyugtatók, altatók). A stimuláns hatású szerekhez tartozik a kokain, a crack, valamint az amfetamin és származékai (pl. ecstasy). A hallucinogén hatású szerekhez sorolhatóak a szerves oldószerek, az LSD, illetőleg a kannabiszfélék (marihuána, hasis), amennyiben utóbbiakat (egészen különleges hatásuk, hatásmechanizmusuk miatt) nem egy teljesen elkülönült csoportként értelmezzük. 1.3. Szerfogyasztás a múltban A tudatmódosítók használata ősi időkre nyúlik vissza. Régészeti leletek és történeti leírások bizonyítják, hogy már i. e. háromezer évvel is termeltek és fogyasztottak Mezopotámiában mákból készített kábítószert, sőt ekkor alakultak ki a fogyasztásra utaló hagyományok Kínában és Indiában is. A legrégebbi kábítószernek mégis az úgynevezett indoarier minősül, melynek használata az i. e. I. évezredben az Indus völgyében volt gyakori, és valószínűleg a légyölő galócából állították elő. Az ősi kultúrákban a törzs papjai és varázslói voltak azok, akik a legjobban ismerték a növényeket és azok hatásait. A kultikus szertartások részeként használták a különféle drogokat, másrészt ezen növények segítségével jutottak olyan élményekhez, amelyek átélése segítette a szenvedőket, erőt adva nekik a nyomor és a megpróbáltatások elviseléséhez. Azok közül, akik használták a titokzatos növényeket, talán az amerikai, indiai kultúrák varázslói a legismertebbek. A törzsek gyógyító papjai és varázslói a növényeket a gyógyításban használták fel, ám csak meghatározott időben és alkalommal engedték fogyasztani. Ők maguk a transzállapot elérésének érdekében használták a szereket. A beavatási szertartások fájdalmait is ezek a növények enyhítették, és az isteneknek tett (ember)áldozatokat szintén ezen növények segítéségével vitték végbe (Nagy drogkönyv, Budapest, 2003). A Föld egészen más pontjain is ismerték a drogokat– a szibériai sámánok, ugyanígy a görög Aszklépiosz szentély gyógyító papjai is alkalmazták időnként ezeket a növényeket, bár utóbbiak elsősorban hipnózissal gyógyítottak. További ismert, és egyben korábban is használt szerek közé tartozik még a peyotekaktusz gumója, mellyel a közép- és dél-amerikai indiánok éltek. A kokacserje levele szintén az amerikai kontinens szülötte, s nem mellékesen a legkorábbi helyi érzéstelenítők közé sorolható. A kannabiszt (indiai kendert) már 2-3 ezer évvel ezelőtt ismerték Kínában és -5-

Indiában, ahol elsősorban gyógyszerként alkalmazták. Láthatjuk tehát, hogy egyes drogok kultikus vagy mágikus használata sokszor terápiás célokat (is) használt, ennek figyelmen kívül hagyása nehezíti többek között a tradicionális drogok gyógyászati célú felhasználását. Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a természeti népek körében nem lehet különbséget tenni „varázsszer” és „gyógyszer” között, hiszen azok azonos fogalmak voltak (Bayer, 2005). A katonai-harci vonatkozású felhasználások sem voltak ritkák, az indiai törzsektől a mohamedán asszasszin fanatikus harcosokig sokan növelték hatékonyságukat különféle szerek segítségével. 1.4. A kereskedelem alakulása A drogok az idő múlásával az egyik legfőbb kereskedelmi cikké váltak. A társadalmi változások megváltoztatták a kereteket és a szabályokat - a növények és azok hatásai azonban megmaradtak. Az állami monopóliumként indult kábítószer-kereskedelem világméretűvé válásának kezdete az 1800-as évekre nyúlik vissza, amikor Nagy-Britannia célpontja Kína hatalmas piaca volt. Két háborút robbantott ki az ópium beáramlásának megakadályozására tett kísérlet: 1840-ben az első, majd 1856-ban a második ópiumháborút vívták meg. Mivel Kína elvesztette a háborút, a fájdalomcsillapítóként használt ópium világméretű karriert futott be. Anglia egész Kínára kiterjesztette az ópiumkereskedelmet, ez 1910-ben 7 millió font hasznot hajtott a brit birodalomnak. Az ópium hatására Kínában az emberek egészségügyi állapota romlott, 1900-ban a felnőtt lakosság 27 %-a függő volt. A szer más országokban is terjedni kezdett. Végül létrejött az első elvi megállapodás a nemzetközi kábítószer-ellenőrzés szükségességéről 1912ban Hágában, majd 1925-ben Genfben. Létrejöttével azonban nem szűnt meg sem a kereskedelem, sem pedig a termesztés. Napjainkban az ópium termelés központja az arany háromszög országaiban található - Burmában, Laoszon és Thaiföldön. Ehhez csatlakoznak még az arany félhold országai: Afganisztán, Pakisztán és Irán (Nagy drogkönyv, Budapest, 2003). Az 1960-as években Amerika volt a kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem fő állomása. Amerikát a szervezett bűnözés terén Nyugat-Európa követte, míg Kelet-Európát 2-3 év múlva érte el a nyugateurópai hullám (Balázsfalviné, 2000). Az USA-ban a marihuána-használat, Nyugat-Európában inkább a hasis használata jelentette a droghullám kezdetét. Közel- és Távol-Kelet, valamint Afrika egyes országaiból kiindulva a kannabisz termesztése mára szinte behálózza az egész világot, aminek következtében terjedése folyamatossá válhatott. Napjainkban szinte minden országnak és minden földrésznek kialakult olyan sajátos, évezredekre, évszázadokra visszamenőleg is követhető kultúrája, amely a drogokkal kapcsolatos viszonyokat szabályozza. -6-

1.5. A drogok társadalmi beágyazottsága 1.5.1.: Használat vagy visszaélés? Az ősi, tradicionális idők szerhasználatára jellemző, hogy a fogyasztás szabályozott keretek között történt, és valószínűleg keményen büntették azokat, akik ettől eltérően próbálták használni. Nem tudjuk persze, hogy a „visszaélésszerű használat” pontosan mennyire lehetett jelen akkoriban. Az sem világos, mi tekinthető „abúzusnak”, azaz visszaélésnek: tisztán jogi szempontból például manapság két formában lehet abúzust elkövetni: egy „illegális” drog használata során, vagy egy „legális” gyógyszer „illegális”, azaz nem rendeltetésszerű használatakor. Társadalmi megítélés szempontjából összetettebb a kép. Visszaélést követünk el (Bayer, 2005) a következő esetekben: •

ha a szer használatát sem gyógyászati, sem élvezeti célokra nem fogadta el a társadalom (pl. LSD)

•

amikor a gyógyászatban orvos alkalmazhatja ugyan a szert, de bárki más használja (pl. morfin)

•

amennyiben kizárólag gyógyszerként használják helytelen öngyógyítás céljából, vagy nem terápiás keretek között (pl. altatók)

•

ha a társadalom által elfogadottól eltérő a fogyasztás (pl. ópium használata egyes ázsiai országokban)

•

végül pedig akkor, amikor bármely szert élvezeti cikk-ként használják fel, amennyiben az alapvetően más célt szolgál (pl. szerves oldószerek esetén)

Fontos látni, hogy inkább a kultúra által meghatározott attitűd az, ahogyan hozzááll egy társadalom mind jogi, mind etikai szinten a szerhasználathoz, így a szokásos, elfogadott nézetektől idegen megközelítéseket szükségképpen élesen bírálja. Azt a megfogalmazást tehát, hogy „használjuk” a szert, vagy „visszaélünk vele”, sztereotip nézetek miatt nehéz meghatározni. 1.5.2.: Gazdasági okok A kábítószer-kereskedelem többrétegű, egymásra épülő szintekből áll, melyek számát az adott ország és az ott meghonosodott fogyasztási szokások határozzák meg. Így például New York-ban nyolc különböző szint alakult ki, mely az alapanyag gyártási helyén történő megvásárlásával kezdődik, és a fogyasztóval fejeződik be. A nagykereskedelem általában a finomított alapanyag megvásárlásával, szállításával, eladásával foglalkozik. A középkereskedők, akik veszik az árut, bizonyos mértékben hígítják, és kisebb csoportok, érdekeltségi területek felé értékesítésre elosztják azt. Innen már az ún. kiskereskedők következnek,

-7-

akik a közvetlen eladók felé továbbítják a drogot, hígítás után. Ezeket a kis kiszerelésű csomagokat már a fogyasztóknak adják el az iskolák környékén, utcán, szórakozóhelyen. Persze vannak az utcai árusok között, akik egyben fogyasztók is. Ők a hígított anyag hasznából fedezik saját szükségletüket. A kábítószer-kereskedelem pénzügyi előnyei azonban nem mindig a maffiához kapcsolódnak, több gerilla, terrorista, embercsempész szervezet alkalmazza anyagi forrásainak kiegészítésére. Annyi biztos,

hogy

a

drogkereskedelem

nagyon

mélyen

beépült

az

országok

életébe,

a

fegyverkereskedelem mellett a legnagyobb forgalmat bonyolító „üzletággá” nőve ki magát. A legális szerek (alkohol, kávé, cigaretta, és persze a gyógyszeripar) az adórendszeren keresztül már „biztosították” gazdasági jelentőségüket, ám ennek oka kulturális szinten keresendő, nem pedig – mint ahogy azt később látni fogjuk - az egyes szerek objektív veszélyességének, vagy bármi egyébnek mentén. Az illegális szerek kultúridegen mivolta segíti a szervezett bűnözés virágzását, a „drog” és „drogosok” stigmatizációját. 1.5.3.: Alapvető emberi motívumok Hétköznapi, normál tudatállapotunkat a legkülönfélébb szélsőségek irányába eltolni képes eszközökként a drogok lassan tehát nemcsak az „istenek világába”, a transzcendensbe való bepillantás érdekében, vagy a beavatási szertartások során használt szerekké váltak, sőt a szűk értelemben vett fájdalomcsillapítás kereteiből is kiléptek. A hétköznapi félelmek, fájdalom enyhítése tekintetében ugyanúgy népszerűek, mint a teljesítmény serkentésénél – ám mindebben közös az ok, nevezetesen az ember alapvető vágyai. A halandóságból eredő, ősi kíváncsiságunk a „rejtett igazságokra”, a fizikai lét okozta nehézségek megkönnyítése, valamint az ún. „örömelv”, azaz az örömökre, pozitív állapotokra való törekvés mind szerhasználatra serkentő tényező. Az emberi psziché - akár a fizikai test - mindig megpróbál önszabályozás útján megküzdeni a nehézségekkel. A Freud korában istenített „univerzális gyógyszer”, a kokain pedig lassan a gazdagság szimbólumává lett, és azóta is megtartotta az „úri hóbortként” ismertté vált helyét, míg más drogok társadalmi beágyazottsága sokat változott. Woodstock idején a fogyasztás a lázadás kifejezőeszköze volt sokak számára, ám ez együtt járt az élet számos más vetületének fellazulásával – a szabadabb, kevésbé prűd szexualitással, a hagyományos értékek felrúgásával, a „polgárpukkasztással”. 1.5.4.: A fogyasztás iránti attitűd ma A szerek legtöbbjét mára mindenesetre úgy tekintik, mint a nyomorult körülmények között élők, vagy „megküzdeni képtelenek” mankóját, sőt ördögét, melyeknek szedése már-már stigmaként ég bele a személy össztársadalmi megítélésébe. A drogfogyasztás manapság, a „(poszt)modern ember” értékrendjében devianciaként értelmezhető, hiszen hátráltatja a kor értékeinek elérését, és a -8-

társadalomból való kieséssel fenyeget. Mégis, egy mélyen beágyazódott jelenséget figyelhetünk meg benne, amely mára széleskörű gazdasági-politikai jelentőségre is szert tett. Soha nem látott mértéket öltött a fogyasztás és kereskedelem, és a szerek jelentősége is megnőtt ahhoz képest, hogy korábbi kultúrákban mire és milyen mértékben használták a szereket. Emellett pedig a mára már nyilvánvaló negatív élettani-életmódbeli hatások ellenére a fogyasztás prevalenciája (előfordulása) és személyes jelentősége mit sem csökkent (Nagy drogkönyv, Budapest, 2003). Úgy tűnik tehát, a jelenség valamilyen okból elég hasznot hordoz magában, önfenntartó, ilyen alapon helyesebb puszta tényként kezelni és lehetőség szerint semleges attitűddel hozzáállni, főleg tudományos alapú megközelítés esetén, mint a megelőzés „élharcosaként” fellépni. Az

egészségkárosító

magatartásformák

vizsgálata

megközelítésben lehet teljes (Fábián, 2006).

mindenesetre

csak

multidiszciplináris

Felmerül egy sor összefüggés, mely nemcsak a

közvélemény vagy a politika számára nehezen érthető, hanem gyakran olyan szakemberek számára is, akik egy tudományág felől, vagy egy ellátórendszer odaláról vizsgálják a területet (Buda, 2006). Az evidens magyarázat a felelőtlen életvitel – emellett azonban sokáig nagyon kis teret kapott a társadalmi környezet vizsgálata annak ellenére is, hogy a WHO által megfogalmazott egészségdefinícióba szorosan beletartozik a szociális jól-lét is. A vietnami háború során rendszeres heroinfogyasztóvá vált katonák jó része például hazatérés után - valószínűleg a pozitív környezeti változás hatására - teljesen elhagyta a kábítószert. A drogprobléma pszichológiai, orvosi vizsgálata mellett tehát a környezetet is elemezni kell, Magyarországon például kimutathatóak olyan faktorok, amik fenntartják, erősítik a szerhasználatot (Zinberg, 2005, in: Fábián, 2006), ezeket a fiatalokról szóló fejezet végén, az Értékválság cím alatt tárgyaljuk részletesebben. A probléma vitathatatlanul régóta az érdeklődés középpontjában áll, s a megítélések sokszínűsége, a vizsgálható aspektusok nagy száma jellemzi. Jelen dolgozat témája mégis a (magyarországi) prevenció, a helyzet kezelésének módszerei, valamint az érintett csoportokkal történő kommunikáció, és ez utóbbiban található melléfogások értelmezése, elemzése. Ehhez azonban célszerű az általános fogyasztással, prevalenciával kapcsolatos helyzetképet felmérni, valamint a fogyasztást az indivuduum síkján értelmezni. Meg kell vizsgálni, milyen pszichoszociális okok vezetnek a droghoz, mi és hogyan tartja mellette az érintetteket, továbbá azt, hogy kiket érint elsősorban a problémakör. Ezt követően érdemes górcső alá venni, milyen eszközökkel avatkoznak be ma a folyamatba a jogi szabályozástól kezdve a családi kommunikáción keresztül a civil szervezeti tevékenységig, különös tekintettel a prevenciós tevékenységre. Ki kell fejteni, a fentiekhez képest hogyan lehet, érdemes és szükséges másképp kommunikálni, hogy a specifikus célcsoportokkal megfelelő eredményt érjünk el.

-9-

2. A kábítószer-fogyasztás általános személyes aspektusai 2.1. A „drogfüggőségről” Szenvedélybetegség akkor alakul ki, ha a személy céljai egy bizonyos cselekedet egyre ismétlődő végrehajtására irányulnak, amelynek következménye destruktív folyamat, személyiségleépítődés, és akár halállal is végződhet. Ez a cselekedet jelentheti bizonyos anyagok használatát is, amikor is „függőségről beszélhetünk, mégpedig olyanról, aminek negatív hatásai dominálnak. A függőségben lévő személy állandó, ellenállhatatlan késztetést érez egy meghatározott dolog, tevékenység véghezvitelére (például a drog szedésére) az annak hiányából eredő szenvedések elkerülése miatt. Ez a „drogéhség”, ami az ember életében elfoglalja a központi helyet, és minden mást kiszorít az értékrendszeréből. A szerfüggőségnek két formája létezik. Testi (fizikai) függőségről akkor beszélünk, amikor a szervezet sejtjei csak akkor képesek ellátni a funkciójukat, ha az adott anyaghoz jutnak. A drog elhagyásakor, vagy a megszokott mennyiség csökkenése esetében elvonási tünetek lépnek fel, és ez az állapot súlyos szív- és keringési zavarokhoz, végső esetben halálhoz is vezethet. A kábítószerek néhány fajtájánál alakul ki ez a fajta függőség, és fizikai detoxikálással megszüntethető. A drogfüggőség kifejezésbe tágabb értelemben beletartozik a szenvedély (addikció) és a hozzászokás (habituáció) kialakulása. A lelki (pszichikai) függőség jelenti az igazi problémát, szinte lehetetlen megszabadulni tőle. A függő személy gondolatait, napjait – életét – a cselekvés véghezvitelének vágya, azaz a drog megszerzésének, az ahhoz szükséges pénz bármilyen áron történő előteremtésének problémája tölti ki. A fogyasztó ismételt, rendszeres fogyasztásra sarkalló pszichés kényszert érez. A lelki függőség kivétel nélkül minden droggal szemben kialakul és megmarad akkor is, amikor a testi függőségből már gyógyult a szervezet. A kábítószer utáni gyötrő vágy meg is szűnhet, de a legkisebb nehézség, egy konfliktus, vagy még inkább egy felkínált adag hatására az illető már képtelen ellenállni. A kábítószer hatása alatt ugyanis az azt használó személy egy új, a reális világtól különböző dimenzióba kerül, gátlásai alól felszabadul, problémái eltűnnek, szabadnak érzi magát. Jellemző a kellemes érzés, eufória, színes, csapongó gondolatok, érzékcsalódások. Ez azonban addig áll fenn, míg az anyag hatása tart. Ezután ismét visszakerül a személy a reális világba, ahol a problémái újra előtte tornyosulnak, és ennek a felismerése miatt még nagyobb depresszióba kerül, mint amiben előtte volt. Újra vágyik a szer nyújtotta világba, és ez beleolvad a személyiségébe olyan mértékig, hogy elképzelhetetlenné válik számára az anyag nélküli élet.

-10-

A függőségben lévő személy két ellentétes dolgot szeretne: egyrészt használni akarja az anyagot, mert enélkül üres az élete, másrészt nem akarja használni, mert tudja, hogy kárt okoz a szervezetének, a családjának, kapcsolatainak, és tudja, hogy oka lehet félni a hatóságoktól. Ennek a kognitív disszonanciának a feloldása érdekében általában a személy a veszélyeket bagatellizálja, a probléma jeleit figyelmen kívül hagyja addig, amíg élete a használat következtében valamilyen módon nem omlik legalábbis részlegesen össze. A kábítószer hatására kialakult állapot jellegzetessége a leküzdhetetlen óhaj vagy szükséglet – drive - a drog további fogyasztására és bármilyen eszközzel való megszerzésére. Ezen túl jellemző az adag növelésének hajlama a tolerancia következtében - a használt drog hatása egyre csökken, ezért az adagot növelni kell (akár a halálos dózis 10-20-100-szorosáig), vagy enyhébb hatású drogról erősebb hatásúra kell áttérni, esetleg a két drogfogyasztás közötti időt kell csökkenteni. 2.1.1. Ki „drogos”?(Demetrovics, 2003) A droghasználat esetében leggyakrabban a Marihuána és Drog Abúzus Elleni Nemzeti Bizottság (National Commission on Marijuana and Drug Abuse) felosztása használatos (Rácz, 1988), amely a drogfogyasztás ötféle viselkedésmintázatát különíti el. A kísérletező életében összesen tíznél kevesebb alkalommal használ drogokat. A szociális-rekreációs használó megközelítőleg hetente használ drogot, de azt mindig valamilyen társadalmi aktivitáshoz, kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz kötődően teszi. Ilyen droghasználat jellemzi többnyire a hétvégi, táncos szórakozóhelyek látogatásához kötött amfetamin vagy ecstasy használatot (Demetrovics, 2001a). A szituációs droghasználó ennél gyakrabban használ drogokat, de ezt többnyire abból a célból teszi, hogy kezelni tudjon valamilyen, a számára problémás helyzetet, feladatot. Ilyen típusú használat jellemzi például azt a személyt, aki a számára feszültséggel járó helyzeteket (pl. ismerkedés, társas helyzetekben való szereplés) igyekszik az alkohol vagy egyéb szorongásoldók segítségével kezelni. Az intenzifikált használó hosszú időn keresztül naponta használ valamilyen drogot, míg a kényszeres használó ezt naponta többször, illetve folyamatosan teszi, hosszú időn keresztül. Ez a felosztás mindazonáltal nem oldja meg a drogfüggőség fogalmának kérdését. A diagnosztikai kézikönyvek (DSM-IV, 1995; BNO-10, 1994) által megfogalmazott szempontok olyan jellemzőket tartalmaznak, mint a tolerancia megjelenése (azaz a személynek ugyanahhoz a hatáshoz egyre nagyobb mennyiségű szert kell használnia), a megvonás (azaz egyfajta szerspecifikus megvonási szindróma megjelenése a szer használatával való felhagyáskor), a használat fölötti kontroll elvesztése (a tervezettnél nagyobb mértékű és hosszabb idejű használat), a sikertelen leszokási kísérletek, a munka-, a tanulási, illetve a szórakozási tevékenység romlása, a kapcsolati élet negatív irányú változása, a szociális szerepekben bekövetkező változások. Mindezek pedig azt vetik fel, hogy talán mégsem a függőség az a szó, ami a -11-

legjobban körülírja a jelenséget. Éppen ezért gyakran inkább használatos a problémás droghasználat kifejezés, értve ez alatt azt, hogy az adott szer használata a fenti területek közül egyben vagy többen problémákat okoz az illető személy életében (Demetrovics, 2003). 2.2. „Drogkarrier” – a betegség lefolyása A drogkarrier az a folyamat, amely az adott személy életében a drog felbukkanásától a legfőbb értékké válásáig tart. Ekkor minden mást kiszorít a személy értékrendszeréből, ám addig több állomáson kell átmenni. A folyamat a kipróbálással, és a legális drogokkal kezdődhet, amely kaput nyit az illegális drogok felé. Természetesen ez nem szükségszerű, ahogyan a „kapudrog-elmélet” sem bizonyított, azaz a marihuána vagy más könnyű drog fogyasztása nem predesztinál feltétlenül kemény drogoktól való függőségre (Demetrovics, 2000). A kemény drogos, például heroinista életmód nem egyeztethető össze a marihuánafogyasztókéval, azaz más-más egyéni diszpozíciók, problémák szükségesek a kétféle életvitelhez, továbbá az érintett csoportok értékrendje is különbözik, így az áttérés csak atipikus esetekben történik meg (Young, 2002). Az alkoholt vagy cigarettát fogyasztó tinédzserekben azonban felszámolódhatnak a gátlások, és a drogok iránti ellenérzések is. A valódi, súlyos drogbetegség progressziójában mindenesetre három szakaszt tudunk megkülönböztetni (Dr. Funk, 2000). A primer, instabil, kísérletező szakaszban a személynek nincs valódi függősége, kereső, kísérletező attitűd jellemzi. Alapvetően nem drogozni szeretne, csak kikapcsolódni, másmilyen lenni, jól kívánja érezni magát. Utóbbi könnyen elérhető számára, alaphangulata pozitív (vagy „normális”), nincs önálló késztetése egy bizonyos szer megvételére, használatára. Nő a toleranciája, de a szükséglete nem, vagy csak alig. Ismerkedik a droggal, „mézesheteit” tölti vele, hiszen ekkor még a kellemes élmények vannak túlsúlyban, illetőleg a szociális helyzete is megfelelő, sőt, akár jobb is lehet, mint eddig. A második szakasz a stabil függőség állapota – egy bizonyos kedvenc droggal él a személy, ám ha ez kiürül, kemény elvonási tünetek jelentkeznek. Az érzelmi alapállapota a normális alá süllyed, de a szer segíti abban, hogy ez rendeződjön: egy szinusz-görbéhez hasonló életritmus és hangulati mintázat alakul ki. Határozott, erős késztetés lép fel a függő személyben a kábítószer beszerzésére, nő a toleranciája s a szükséglete is. Romlik a szociális helyzete, csak nagy üggyel-bajjal képes fenntartani magáról a látszatot, hogy „rendben van”. Új, erőteljes és fontos jelenség a „denial”, azaz a tagadás – a realitással, társadalommal szembeni torzult viszonyulást a környezet hazudozásként, -12-

megbízhatatlanságként éli meg, míg a pszichológus regresszióról, pszichopatizálódásról, megváltozott személyiségről beszél. A harmadik szakasz a másodlagos instabilitás, végül az összeomlás szakasza. A személy már nem képes kielégülni a szer segítségével sem. Ezt úgy értelmezi, hogy többre van szüksége, később pedig úgy, hogy másra. Ez található az állandó variálás, kombinálás, keresgélés, kísérletezés, végül pedig a megvadult, kontrollvesztő fogyasztás mögött. Konstans rossz érzés tapasztalható részéről, kénytelen beérni a teljesen negatív állapot csökkenésével, részleges kielégüléssel. Szükséglete csak látszólagosan növekszik, de a toleranciája stagnál, vagy inkább csökken – a túladagolás veszélye megnő. Szociális helyzete többé-kevésbé tönkrement, munkáját, családját, vagyonát már vagy elvesztette, vagy éppen ennek a szélén áll - rendkívül veszélyes helyzet. Senki előtt nem tudja már titkolni sem az akut, sem a krónikus állapotát. A denial egészen elhatalmasodik, előrehaladott fizikai ártalmak miatt az életének minden területén színvonalcsökkenés következik be. Már erősen motivált a változtatásra, de rendszeresen visszanyúl a szerhez. Ma nagyon sokféle hatásos szer áll rendelkezésünkre, ha betegünk szenvedését enyhíteni akarjuk, függőségét pedig megszüntetni. Ugyancsak sokféle szupportív pszichoterápiás módszer is alkalmazható. A siker azonban nagyon ritka, főleg a második és harmadik szakaszokból való „visszatérés” nem túl gyakori, ezt átlépve kicsi esélye van a betegnek a „visszaélésmentes” életre. A kezelést meghatározza - többek között - a betegség szakasza: az a paradox helyzet, hogy pszichoterápiának az első és a második szakaszban volna helye - amikor a beteg nem motivált. Gyógyszeres kezelése ebben a két szakaszban - ha mégis sor kerül rá - elsősorban antidepresszív, emellett feszültségoldó és nyugtató szerek adásából állhat, ennek a kezelésnek a pszichoterápia mellett kiegészítő jellege van. A harmadik szakaszban motiválttá válik ugyan a személy, de akkor már erőteljes gyógyszeres kezelés indokolt, melynek szempontjai: •

a megvonási tünetcsoport pszichés tüneteinek (feszültség, szorongás, levertség) enyhítése,

•

a kielégületlenség és a szer iránti állandó vágy kiküszöbölése,

•

a rossz közérzet megszüntetése,

•

a megvonási tünetcsoport vegetatív izgalmi tüneteinek enyhítése,

•

stabil tiszta állapot elérése,

•

rehabilitáció, pszicho- és szocioterápia.

-13-

Láthatjuk, hogy a beágyazottság ellenére érdemes és fontos figyelmet fordítani a prevencióra, különös tekintettel a szó köznyelvi jelentésére – „jobb időben kezelni a problémát”. A prevenció egyetlen szakasza sem egyszerű azonban, és amint azt a következőkben látni fogjuk, számos kérdést, nehézséget vet fel. Rengeteg hiedelem lengi körbe magát a fogyasztást, az európai kultúrkörben „idegen”, furcsa, mégis stabil jelenséget. 2.3. Az „önpusztító életmód” mint fogyasztásra sarkalló tényező? Az önpusztító életmód nem tudományos kategória. Sem az orvostudományban, sem a klinikai pszichológiában vagy a szociológia területén nem találunk ilyen kategóriát. A közvélemény általában három állapotot – életmódot sorol az önpusztítás körébe: alkoholizmus, szerfüggőség és a dohányzó, mozgásszegény, stresszes életvitel. Az önpusztítás nem feltétlenül végződik halállal vagy rokkantsággal, a változás iránya pedig megfordítható. Így látható, hogy összetett, társadalmi méretű problémáról van szó. Van viszont egy negyedik kategória is, amit a pszichológiában laikusok az élet szokványos kockázatának tekintenek. Ide tartoznak a veszélyes foglalkozásokkal, sporttal és életmóddal összefüggő súlyos kimenetelű balesetek. Az önpusztító folyamatok hátterében nem, vagy alig tudatos, gyakran igen bonyolult mechanizmusok húzódnak meg. A „drogos karrier” során a személy feladja természetes védekező reakcióit, mind több kockázatkereső magatartásformát alakít ki, és egyre több benne az autodestruktív megnyilvánulás (Dr. Buda, 2006). Vajon valóban az önpusztítás a személy célja? Vagy ez egyfajta önszabályozó folyamat, ami véd a pszichés összeomlástól, dezorientációtól, talán a realitás érzésének elvesztésétől, amely kisebbnagyobb veszélyeket rejt magában? (ld. később Khantzian, Demetrovics felvetéseit) A páciens gyakran reménytelenül vergődik valamilyen viselkedés vagy életmód csapdájában, saját és környezete erőforrásait is felőrölve. A „normális” emberi alapszemélyiség vonásai is szerepet játszhatnak abban, hogy az egyén az önpusztítás területére irányuló választásokat részesíti előnyben. Az önpusztító viselkedés hátterében azonban gyakran személyiségzavar áll, de a nehézségek összefügghetnek a meghitt társas kapcsolatok zavarával is. Az önpusztító szokást vagy életmódot társadalmi behatás, az egyént körülvevő szubkultúra is elindíthatja, illetve rögzítheti. Sok esetben a belső tulajdonságok és a külső hatások szétválaszthatatlanul összekeverednek, és a sikeres alkalmazkodást gátolva önpusztító életmódot alakítanak ki. A normális személyiség viselkedésének, választásainak értékelésében és a személyiségzavarok megértéséhez sem nélkülözhetjük az emberi karakter kialakulásáról szóló ismereteket. A korai ösztönök és szükségletek elfogadása, kielégítése, majd a kevés frusztrációval történő szocializálása pozitív anyagyermek kapcsolat keretében döntő hatást gyakorolhat az alapvető vonások kifejlődésére. A -14-

különféle személyiségvonások jelentősen meghatározzák a személynek önmagáról és a körülötte zajló világról alkotott képét, befolyásolják az egyén valóságérzékelését. Az önpusztító életmód alapját képező viselkedési zavaroknak az eleinte alig észrevehető temperamentális (a személyiségnek a születéstől, az egészen korai életévektől kezdve jelen lévő rétegére jellemző) „torzulások” jelentik az első és a legmélyebben beágyazott szintjét. Erre bizonyára ráépülnek később egyéb (például családi) hatások, mire valódi probléma alakul ki. Naivan azért megkérdezhetjük: lehetséges, hogy egyfajta kockázat-, netán „pótszerkereső”, „szerhasználó” viselkedésmód alapvetően, mozdíthatatlanul „hozzá tartozik” bizonyos „önpusztító” személyek „működéséhez”, azaz nem feltétlenül égető probléma, együtt is lehet, vagy kell élni vele? Vagy csak nem tehetünk semmit ellene? Előfordulhat, bár nyilván nem minden esetben igaz, tehát legtöbbször szükség van a segítségnyújtásra. Az analitikus szerzők szerint mindenesetre az agresszió kiéletlen volta szolgáltatja az autoagresszió alapját – a személy „lenyeli” a saját dühét, mintegy önmagát emésztve vele. Létezik tehát egy olyan – a korai személyiségfejlődés nyomán kialakult – karakter, amely hajlamosíthat veszélyes helyzetek megélésre. Az ilyen embertípus esetében jellemzőek a váratlan dühkitörések, nyílt agresszió, pótcselekvések, szexuális kalandok, rosszkedv, a munka elhanyagolása vagy túlhajtása. A drogfogyasztás – mint autoagresszív tevékenység - közvetlen kiváltó okaihoz tartozik az önpusztítás eszközeinek könnyű elérhetősége (alkohol, drog) és a kortárs csoportok csábítása. Az „eszköz” nélkül nem valósulhat meg a szenvedélybetegség, de az erős belső kényszerítő erő megmarad minden hasonló aktivitás és dolog irányában, így konkrét drog nélküli függő állapotban is képes manifesztálódni. Paradox módon a legtöbb önpusztító viselkedés egyfajta gyógyító kísérletként indul, amelynek célja a személy tudattalan rétegében feltámadó zavaró érzések „elrendezése”, a pszichés egyensúly visszanyerése, mely teljes mértékben prioritást élvez a személyiségen belül. 2.4. A függőség pszichiátriája A szenvedélybetegségekben a pszichiátria alkati, szervi, személyiségi, genetikus-metabolikus zavart lát.

A

pszichoanalízis

képviselői

egyéni,

intrapszichikus

konfliktusokban

keresik

a

szenvedélybetegségek kifejlődésének okát. A szenvedélybetegségek oka a személyiségszerkezet, az énhatárok hiányos volta. Ezek a betegségek strukturálisan egy szinten vannak más énbetegségekkel, mint

pl.

a

skizofrénia,

borderline-szindróma,

depresszió,

pszichoszomatikus

kórképek,

kényszerbetegségek, szexuális perverziók. Közös vonás a személyiség tudattalan magjában lévő identitás deficitje. Ez a beteget szorongással tölti el, tudattalanul érzi, hogy személyiségét leépülés fenyegeti. Ezt a hiányt tünetekkel tölti ki, amelyek egyrészt specifikusak, másrészt szimbolikusak, -15-

vészkiáltás jellegűek. Alacsony a beteg frusztrációtűrési képessége, homeosztázisa labilis, az ingerek veszélyeztetik, határait drogokkal próbálja megerősíteni. A deficites énidentitás következménye a külvilág gyötrő, fenyegető megítélése is. A beteg már-már paranoiás, téveszméi vannak, nem képes a bizalomra sem magával, sem mással szemben, az igazi segítséget is fenyegetésnek érzi, ezért szakítja félbe a terápiát és az építő kapcsolatait. Ez a deficit annak a következménye, hogy gyermekkorban a család csoportdinamikája, szociális energetikája diszfunkcionális, tehát a beteg elsődleges csoportját beteges, kóros együttélés jellemzi. Jellegzetes problémák lehetnek: •

A család részéről ellenállást vált ki a gyermeknek minden saját fejlődésére irányuló

elhatárolódási lépése. A gyermeket nem mint önállóan fejlődő lényt látják, hanem ő a család tünethordozója, aki a családon belül a kórosságot takarja. Konfliktusokat fedez a családtagok között, így a család kifelé nagyjából egészséges képet nyújt. Emiatt az együttélésből nem tud leválni, és állandó partnerekre szorul, akikkel szoros, de személytelen viszonyt épít ki. Gyakran ezt is szétrombolja, mert sem az egyedüllétet, sem a szoros együttlétet nem tudja elviselni. •

A családban lényegbeli különbség áll a valóság és annak képe között. A gyermeknek

„jólneveltséget” kell mutatnia, ezért a reális észlelése elé tilalmakat állítanak. A gyermekétől érzelmileg távol álló anya megtanítja, hogy a szüleiről, mint „jó anyuról” és „rossz apuról” kell beszélnie. Ez az ellentmondás egyenes út a későbbi alkoholizmushoz. •

A család tiltja és bünteti a gyermek egészséges, építő jellegű agresszív megnyilvánulásait,

amelyekkel a külvilágot felfedezi, és kíváncsian kutatja. Ennek a következtében a beteg agresszióját romboló módon a szüleit képviselő társadalom ellen (bűnözés), vagy saját maga ellen fordítja (ivás, drog általi önpusztítás). Eközben agressziója deficites (hiányos) marad, a személyisége sokszor éveken át jól alkalmazkodó, jól működő, kifogástalan. A szenvedélybetegségekre jellemző az alkalmazkodó, agressziótlan fázisok és a - gyakran elenyészően kicsinyes okból - hirtelen romboló kitörések váltakozása. A dependens személyiség „gravitációs központja” nem magában, hanem másokban van. Folytonos megerősítésre, támogatásra van szüksége, gyakran egy „mindenható, mágikus erőt” keres, olyan partnert, aki megvédi őt a felelősségvállalástól és az élettel való szembenézéstől (Dávid, 2006). Ez az erő valamilyen szer formájában is testet ölthet, és máris jó úton van a személy az addikció felé. A korai pszichoanalitikus elméletek szerint a szerhasználat örömszerző, vágyteljesítő, kielégülést nyújtó és regresszív magatartás (Gerevich, 1997, in: Demetrovics, 2002), melynek célja az eredeti, ősi nárcisztikus kielégültség visszaállítása. Emellett figyelmet kapott a drogfogyasztás és az alkoholizmus öndestruktív jellege. -16-

A rögzült drogfogyasztó magatartással ugyanakkor a serdülő „kitolja” a gyermekkor határait, és örök el nem köteleződő, felelősséget nem vállaló személyként él a világban. A kényszeres ópiáthasználat például a korai szeparációs-individuációs fejlődési fázis megoldatlanságát rejti magában (Demetrovics, 2002) – a bizonytalan, szorongó anya ugyanis a kompetenciára, önállóságra irányuló cselekvéseket, motivációkat letörte azáltal, hogy nem figyelt rájuk, netán büntette azokat, a „szoknyánál maradást” pedig jutalmazta. A függő beteg ezen túlmenően depressziós is lehet, és a problémák következményként nárcisztikus személyiség, valamint ebből adódóan féltékenység alakulhat ki nála. Az addikt páciens a szoros együttélésben élő társára ráadásul erősen ráutalt, aki nem ritkán kodependens, társfüggő, azaz partnere szenvedélyétől mintegy áttételesen függ – így igen erős kötelék alakulhat ki köztük, mely jobbára diszfunkcionális. A kodependens személy ugyanis szenvedést keltő módon kötődik egy szenvedélybeteghez, saját igényeit háttérbe szorítva elégíti ki társa szükségleteit. Önértékelését, saját biztonságát ily módon a partneréről való gondoskodás, támasznyújtás köntösében megjelenő szabályozás, irányítás alapozza meg, melynek gyökerei a – sokszor szintén függő beteg – szülő viselkedésében keresendő (Dávid, 2006). Az énhatárok stabilizálásához hozzásegítő legszorosabb szimbiotikus partner mégis maga a drog. A tapasztalat azt mutatja, hogy pánikszerű szorongással és romboló agresszióval reagál a beteg a hirtelen megvonásra, hiszen énjét magára hagyva szétesés fenyegeti. A pszichoterápiához ezt a dinamikát kell megérteni. Fontos, hogy az elvonókúra a személyiség és az énidentitás megerősítésével történjen, mert különben külső alkalmazkodás, „clean”-lét jön létre, ami azonban nem jelent gyógyulást. A terápia ezért identitásterápia, amelynek célja nem a tünetek kezelése, hanem a személyiség alapvető megerősítése. Tulajdonképpen a személyiség utólagos felépítése ez, legtöbbször csoportban. A csoportban a beteg megszerzi azt az élményt, hogy a csoporttársak nemcsak romboló és hiányzó, hanem építő oldalait is látják, és megtapasztalja tehetségeit, adottságait. Egyéni és csoportos terápia segítségével kell kiépíteni a konstruktív tulajdonságokat, és a személy önbizalmát visszaadni. A cél a teljes ember életképessége, belső szabadságának, egzisztenciális életérzésének elérése. A szenvedélybeteg pszichoterápiájának alapelve, hogy csak akkor fogja tünetét feladni, ha sikerült a terápia folyamán ehelyett valami jobbat nyújtani, ami pedig nem más, mint az egészséges lét és egészséges életérzés. Más szerzők szerint (pl. Glover, 1932, in: Demetrovics, 2000) azonban nem problémák előli elmenekülésről van szó, hanem alacsony szinten működő megküzdésről, a pszichózissal fenyegető személyiség megvédéséről. A szerhasználat lehet pusztán a belső érzések, indulatok, feszültségek szabályozásának eszköze is, ami túlmegy a tünetek csillapításán, és megelőzi a fragmentálódást, -17-

szétesést.

Archaikus,

preverbális,

nárcisztikus

(korai

szeretet-

és

visszatükrözés-igény

kielégítetlenségéből fakadó) krízis jelenik meg minden szerző művében, amely problémával nem tud a személy megküzdeni, az érzelmi túlfeszítettséget (haragot, szégyent, bűntudatot) nem képes sem differenciáltan megélni, sem szavakba önteni, sem elaborálni, azaz megélni, feldolgozni (Demetrovics, 2002). Ezt a személy-drog interakciót hívjuk drogpreferenciának, utalva arra, hogy az egyes személyek bizonyos fajta drogokat előnyben részesítenek másokkal szemben. Egy adott pszichoaktív szer használata soha nem véletlenszerűen választott a személy által. A drog választása mindig a szer specifikus pszichofarmakológiai működésének és azoknak a domináns fájdalmas, konfliktusos érzések interakciójának az eredménye, melyekre a drog kedvezően hat (Khantzian, in: Demetrovics, 2003). Ez a gondolatmenet később sok szerző munkájában megjelent, és a mai napig hatással van a kérdéskörre, például a szerhasználat megítélését, a prevenciós tevékenységet, sőt akár magát a drogpolitikát illetően is.

-18-

3. Magyarországi helyzetkép 3.1. Előfordulás, használat, halálesetek Magyarország máktermelő és -felhasználó ország. Hazánkban több évszázados múltra tekint vissza a mák főzetéből készült altató és nyugtató. Ez még az 1950-es években is divat volt faluhelyen, ahol a síró csecsemőket ezek segítségével ringatták el. A magyar lakosságra mégsem volt túlzottan nagy arányban jellemző a mákfogyasztással való visszaélés, annál inkább az alkoholabúzus (nemcsak) a társadalmi

krízisek

időszakaiban.

Leginkább

az

orvosok,

gyógyszerészek,

egészségügyi

alkalmazottak, valamint az orvosi kezelés során függővé váló betegek között volt jellemző az elsősorban ópiummal és annak származékaival történő visszaélés. Hazánkban kábítószer terjedésével kapcsolatos hírek a 60-as években jelentek meg. 1969-ben következett be az első droghalál. Már a 70-es években felfigyeltek arra, hogy a fiatalok nyugtatókat, altatókat alkohollal kombinálva használnak, s az idő múlásával ezen szerek fogyasztásának „karrierje” egyre nőtt (Kubiszyn, 2000). A kábítószert elsősorban fájdalomcsillapításra, köhögés, hasmenés vagy depressziós zavarok ellen használták különböző korabeli gyógyászati eljárásokban. 1972-ben már többen is Parkinson-kór gyógyítására használatos gyógyszerekkel kívánták elérni a bódító hatást. Ezzel egy időben jelent meg a szerves oldószerek beszippantásának módszere. Mivel ezekhez a szerekhez olcsón hozzá lehetett jutni, így a „szipuzó” fiatalok száma egyre jobban növekedett. Míg az első öt évben még csak 21 halálos áldozata volt a szipuzásos narkomániának, ez mára már elérte a százas nagyságrendet. A drogprobléma csak a nyolcvanas évek közepén kapott politikai elfogadottságot, és ettől kezdve került a politikai, szakmai és közérdeklődés középpontjába. A 70-es, 80-as évek elejét jellemző drogfogyasztásról így csak becsléseink lehetnek, amelyek szerint a 70-es években évente mintegy 150-200, a 80-as évek elején évi 10 ezer, a 80-as években pedig évi 20-30 ezer fiatal került kapcsolatba valamilyen kábítószerrel. A droghasználat elterjedtségének vizsgálatához szükséges epidemiológiai adatfelvételekre csak a 80-as évek közepétől került sor. Ezen epidemiológiai kutatások célja a fogyasztás mértékének, az incidencia és prevalencia (előfordulás, használat) értékeinek meghatározása, az egyes társadalmi csoportokon belüli szerhasználat felmérése, illetve az időbeni változások tendenciájának a megfigyelése. Az epidemiológiai vizsgálatok két csoportra oszthatók. Az egyik kategóriába tartoznak a kérdőívvel, interjúval végzett önbevallásos módszerek. -19-

Ezek általában a fogyasztás gyakoriságára, jellegére, illetve az azzal kapcsolatban felmerülő problémákra irányulnak. A vizsgálat legfőbb gyengéje a válaszok hitelességének problémája, a bevallás ugyanis erősen függ többek között az adott szer társadalmi megítélésétől, a kulturális kívánatosságtól, különösen olyan helyen, mint Magyarország, ahol a drogfogyasztás igen súlyos jogi következményeket vonhat maga után. Másfelől pedig az is fogyasztást vallhat be, aki a papíron találkozik először a különféle szerekkel. Az általános populációra vonatkozó felmérések közül a legelterjedtebbek a háztartásvizsgálatok, a sorozáskor végzett felmérések, illetve az iskolákban végzett vizsgálatok. Utóbbi módszerrel viszonylag olcsón nagy minta érhető el, hátránya mégis, hogy pont a legveszélyeztetettebbek (iskolából kimaradtak, „lógósok”) nem vesznek részt benne. Az epidemiológiai kutatások másik fő csoportját azok a vizsgálatok képezik, amelyek publikált statisztikai adatokon, illetve a különböző intézmények nyilvántartásain alapulnak. A leggyakrabban használt információk az egészségügy területéről származnak, mint a kezeltek és az első kezelésbe vételek száma, a nem halálos kimenetelű kábítószerrel összefüggő sürgősségi esetek, a pszichiátriai osztályos, valamint általános kórházi felvételek, a droggal kapcsolatos halálesetek, a vírusos hepatitisz, HIV és AIDS megbetegedésekre vonatkozó adatok, valamint a gyógyszerfelírási statisztikák. Hasznos információkat adhatnak még a rendőrségi és igazságszolgáltatási forrásokból érkező adatok; a vámrendszeri és rendőrségi lefoglalások, az illegális drogok ára és tisztasága, a rendőrségi letartóztatások és eljárások száma, stb. Az említett módszer alapvető hibája azonban, hogy a vizsgálat csak a nyilvántartásba vétel kritériumai szerinti drogfogyasztókat képes számba venni, amely nagyban függ az ellátó hálózat fejlettségétől, és attól, hogy kiket minősítenek problémás droghasználóknak. Ezenkívül a vizsgálat hitelességét az a tény is megkérdőjelezi, hogy az egyes egészségügyi intézményekbe, illetve rendőrségre a szerhasználóknak csak meglehetősen kis hányada jut el. A drogprobléma kezelésére szolgáló intézményrendszer még nem épült ki megfelelően, a kábítószer fogyasztására vonatkozó jogszabályok folyamatosan változnak, ezenkívül nem megoldott a statisztikai adatgyűjtés összehangolt módszere sem. Éppen ezért az egyes felmérések eredményeiből csak óvatos következtetéseket lehet levonni. Rendszeresebb adatgyűjtésekre - elsősorban a fiatalok körében - a kilencvenes évek elejétől került sor. Az 1992/1993 tanévben a megkérdezett budapesti középfokú iskolai diákok mintegy negyede próbált ki élete folyamán valamilyen kábítószert vagy ilyen hatású gyógyszert orvosi javaslat nélkül, és 7-12 %-uk használt már tiltott drogot (Elekes 1993). 1995-ben a megkérdezettek között az életük folyamán már valamilyen tiltott drogot fogyasztók aránya 10 %, a legális drogot kipróbálók -20-

életprevalencia-rtéke (a valaha kipróbálás aránya) 15 % volt. A leggyakoribb illegális szerek életprevalenciája: marihuána és hasis: 5 %, szipuzás: 5,3 % (Elekes-Paksi 1995). A tendencia folytatódik, és a legfrissebb adatok szerint a marihuána prevalenciájának növekedése mellett a rendszeres használók száma emelkedik, illetőleg a tiltott drogot első ízben kipróbálók életkora csökken, 14 év körülire tehető. Ugyanakkor figyelemreméltó még az LSD és más hallucinogének, az amfetaminok, valamint az ecstasy elterjedtsége, továbbá a heroin és az egyéb ópiátok elterjedtsége, bár utóbbiak csak 1-2 %-ban vannak jelen. A II. ábra mindazonáltal jól mutatja, mégis mekkora jelentősége lehet az ópiátfogyasztó csoportnak (persze ott nemcsak a fiatalokat láthatjuk, ezért is magasabb a számuk). Az előzőekben bemutatott vizsgálatok a középfokú iskolai tanulókra vonatkoztak, mint ahogy ebben a populációban is készítették a legtöbb felmérést. Számos egyéb jellegű kutatás készült azonban többek között a felnőtt népesség, a felsőfokú oktatásban résztvevők, illetve egyéb célcsoportok (táncos szórakozóhelyeket, illetve plázát látogatók, nevelőotthonban élők stb.) körében. A 2003. évi felnőtt népesség országos reprezentatív mintáján végzett kutatás alapján a megkérdezettek több mint 10 %-a fogyasztott már életében valamilyen illegális kábítószert. Az éves prevalencia értéke mintegy 5 %. A mai felnőtt népesség első tiltott droghasználata átlagosan 19 és fél évesen történt, de minden negyedik-ötödik használó már 16 éves korban túl volt az első kipróbáláson. Az elsőnek használt szer az esetek több mint háromnegyedében cannabis-származék volt, amely a szerenkénti élet- és éves prevalenciák alapján is a legelterjedtebb szer a felnőtt lakosság körében. Az összes többi drog előfordulási aránya jóval kisebb (Elekes-Paksi 2003). Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az egyes rizikócsoportokban az illegális szerhasználat elterjedtsége jóval magasabb értékeket mutat. Egy-két magyarországi nevelőintézetben élő fiúk körében készült felmérés szerint a tiltott drogok fogyasztásának életprevalenciája 71 %, az előző évi prevalencia pedig 60 %, ami sokkal magasabb az iskoláskorú népesség körében megfigyelhetőnél (Kökönyei 2003). A 2003-ban az elektronikus zenei partikat látogató fiatalok körében végzett kutatás eredményei pedig azt mutatták, hogy a partikat legalább havi rendszerességgel látogatók körében a kábítószer használat több, mint 20szorosa az átlagpopulációban vizsgáltnak, a megkérdezettek közel 90 %-a próbált már valamilyen tiltott szert (Demetrovics 2004). Szintén az átlagtól jelentősen eltérő eredmények születtek a plázalátogató fiatalok és felnőttek körében végzett felmérés során. A következő ábra azt mutatja, hogyan növekedett az elérhető statisztika tükrében a fogyasztók száma 1994 és 2000 között.

-21-

1. ábra: A kezelt drogfogyasztók számának alakulása Magyarországon 1994-2000 között (Rácz és Vingender, 1999; Porkoláb és Grézló, 2001, in: Demetrovics, 2003)

A legális szerhasználat, illetve az alkoholfogyasztás kérdése ugyanakkor nem kap súlyának megfelelő figyelmet. A probléma helytelen érzékelésének következtében a kérdéssel kapcsolatban leginkább az érzelmi alapú megközelítések és a szélsőséges szemléletek dominálnak, kommunikáció elsősorban politikai és nem szakmai szinten érvényesül, továbbá a közösségi megközelítések helyett sokkal inkább a hatóságiak kerülnek előtérbe. Azt lehet tehát látni, hogy egyáltalán nem objektív mérce mentén ítélik meg a problémát, ám ez sajnos az illegális szerhasználatra is igaz. Összességében úgy tűnik, Magyarországon az elmúlt 10 év adatait figyelembe véve a legális, különösképpen az illegális szerfogyasztás növekvő tendenciát mutat az iskoláskorú és a felnőtt populáció körében egyaránt, az első droghasználat pedig egyre korábbi életkorban kezdődik. Mindazonáltal, nemzetközi összehasonlításban a tiltott szerek tekintetében továbbra is a kevésbé érintett országok közé tartozunk, ami nem kevés mértékben tudható be annak, hogy az illegális drogok igazán csak a 90-es évektől érték el az országot. Sokkal rosszabb a helyzet azonban a legális szerekkel kapcsolatban, ahol is európai viszonylatban az élmezőnybe tartozunk. Éppen ezért fontos lenne egyrészt lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetni a legális droghasználat visszaszorítására, másrészt korrigálni a társadalomban a tiltott drogokról kialakult téves elképzeléseket, csökkenteni a kábítószer-fogyasztók iránti elutasítást. Figyelembe véve pedig, hogy Magyarország az alkohol és nikotin-fogyasztás, évtizedekig pedig az öngyilkosság terén is „világrekorder” volt, valószínűsíthető,

-22-

hogy a drogok iránti kereslet is növekedni fog. Szükség van tehát arra, hogy a megelőzés és a problémakezelés iránti figyelem növekedjen. 3.2. Kereskedelem Magyarországon 1970-től ugrásszerűen megnőtt a kábítószer-kereskedelem is, így a hasis, az ópium és a kisebb mértékben jelen lévő morfin mellett kezdett megjelenni a heroin, a kokain és az LSD is. 1980-tól már megfigyelhetőek voltak a vényhamisítások és a gyógyszertári, kórházi betörések. Sajnálatos tényező, hogy a fogyasztás miatt folyamatosan nő a halálesetek száma. A szakértők szerint ennek oka újabban a kábítószer töménysége. Amíg a korábbi években a piaci szükséglet meghaladta a rendelkezésre álló mennyiséget, a forgalmazók „hígították” a kábítószert. Jelenleg a piacok telítettek, nagyobb a kínálat, mint a kereslet, ezért töményebb állapotban kerül a piaca, így az egészségre sokkal ártalmasabb. A jelenlegi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kábítószerek beáramlásában az ún. drogturizmus játssza a fő szerepet. Ez azt jelenti, hogy a magyar fiatalok Hollandiába, Bécsbe, Zürichbe irányuló útjaik során szerzik be a marihuanát, hasist, LSD-t, melyet otthon akarnak eladni. Ezt általában nyugatról vonaton, vagy közúton jól elrejtve hozzák be az országba, ahol azután szórakozóhelyeken, ifjúsági találkozóhelyeken adják el fogyasztó barátaiknak vagy az általuk ajánlott „megbízható” embereknek. Ezek a fiatalok nemcsak anyagi haszonszerzés céljából árulják a szert, hanem saját szükségleteiket, útjaikat is ebből a pénzből fedezik. Egyelőre ez az eladási forma a fővárosra, és egyes vidéki nagyvárosokra jellemző, de a terjeszkedés mértékét nézve hamarosan meg fog jelenni kisebb városokban is. A másik kimondottan kereskedői kategóriát Magyarországon úgy írhatjuk le, hogy a külföldön élő magyarok itthoni kapcsolataik révén, már kifejezetten anyagi haszonszerzés céljából szándékoznak hálózatot kialakítani. A külföldön élők a beszerzésben fontos szerepet játszanak, mivel ismerik a forrásokat, a kábítószer kereskedelmi módszereit. Pénzt és tapasztalatot fektetnek az üzletbe azzal a céllal, hogy a beszerzési és az eladási ár közötti különbözeten osztozva az eladókkal haszonra tegyenek szert.

-23-

4. A fiatalok mint a leginkább veszélyeztetett populáció 4.1. A fiatalok drogfogyasztásának tényezői Az illegális szerek kipróbálásának hátterében a vizsgálatok két fő faktort emelnek ki. Az egyik a szenzoros élménykeresés (Zuckerman, 1989), a másik a kortárs nyomás. Előbbi tényező szerepe arra utal, hogy az ingerekre, izgalmas élményekre, gátolatlan viselkedésre (temperamentális, korai évektől mérhető vonás mentén, azaz nem csupán életkori kilengés miatt) vágyók valószínűbb, hogy kísérleteznek különböző kockázatos magatartásformákkal, köztük az illegális drogokkal, mint az élményekre kevésbé vágyó, az unalmat jobban tűrő társaik (Demetrovics, 2003). Talán ők a fenti „önpusztítók”? A gyakori - beetetéssel kapcsolatos hiedelmekkel ellentétben - többnyire a fiatal barátai, ismerősei azok, akik először megkínálják kortársukat. Ez azonban - s ez az igazán lényeges az esetek többségében nem vezet rendszeres, függő használathoz. A drogfogyasztás itt vagy megmarad a kipróbálás szintjén, vagy az úgynevezett szociális-rekreációs használati minta jelenik meg (Demetrovics, 2003). A tartós fogyasztás oka lehet a konfliktussal terhelt családi környezet (Kisszékelyi, 1989). Meghatározó lehet a drogfogyasztás kialakulásában a szülők iskolai végzettsége is. A legmagasabb és a legalacsonyabb végzettséggel rendelkező szülők gyerekeinél gyakoribb a kipróbálás, mint az átlagos képességű szülők gyerekei esetében. A droghasználat az ép családban élő, vér szerinti szülők által nevelt fiatalok körében a legritkább. Valamivel gyakoribb az egyszülős családokban és az újraházasodott párok gyerekeinél, ám leggyakoribb azoknak a fiataloknak a körében, akik nevelésében egyik vérszerinti szülő sem vesz részt 2. ábra: szerfogyasztás a családszerkezet tükrében (Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről, 2007)

-24-

A kipróbálás oka lehet a kíváncsiság is, főleg kamaszkorban. A fiatalok önértékelése ilyenkor bizonytalanná válhat, sérülékenyebbek, szoronganak környezetük elutasításától. Gyakori, hogy indulataikat nehezen tudják kontrollálni, nem tűrik a feszültséget, a kudarcot. Szeretnének

minél

több

ismeretet

szerezni,

emellett

megőrizni

szerepüket

a hasonló korúak csoportjában, esetleg még jobban erősíteni azt. Az önállósodást a kortárs csoportok felértékelődése kíséri, és – mint láttuk - általában a kortársak vezetik be a fiatalt a drogok világába. A menekülés motívuma (Tanulmányok a kábítószer-problémáról, Veszprém Érseki Hittudományi Főiskola, 2001) is szerepet játszhat fogyasztásukban. Ha az egyén magatartását már a túlterhelés uralja, elkezd menekülni a valóság elől – ez általános, problémás megküzdési mód minden korosztály esetében. A szerhasználattal jellemezhető környezetben a fiatalok hamar megtapasztalják, hogy a felnőttek bajaikat gyakran valamilyen kémiai szer használatával orvosolják. Ez a fiatalok számára szintén a realitással való elégedetlenséghez, elbizonytalanodáshoz vezethet. Ugyanakkor egyre kevesebb példát látnak szüleiktől arra, hogyan lehet a problémákat természetes módon megoldani. 4.1.1. A kortárs közösségek hatása a fiatalok drogfogyasztó magatartására (Paksi, 2003, Demetrovics, 2002) A drogfogyasztó magatartás kialakulásának egyik legfontosabb tényezőrendszere a közösségi viszonyok világa. A drogokkal való próbálkozás a felnőtt társadalom tiltó kontrollja alatt áll, így maga a tevékenység kiszorul a felnőttekkel közös élettérből és a kortárs közösségek életterére korlátozódik. Ezt erősíti, hogy tapasztalatlanok a drogok fogyasztása, beszerzése terén és közösségi támogatásra szorulnak. A serdülők zöme nem „direkt céllal” válik drogfogyasztóvá, hanem bizonyos események, körülmények diszfunkcionális melléktermékeként. Míg a felnőtt társadalom normái korlátozóak, a kortársak normái semlegesek, vagy fogyasztásra szocializálnak. Mivel időben és élettérben nagyobb, jelentősebb környezetet képviselnek a kortársak, ezért intenzívebben szocializálnak. A magyar társadalomban jellemző a generációk közötti értéktávolság, a szocializációs szakadék, ezért a fiatalok életében nem, vagy kis számban vannak felnőtteket is magába foglaló közösségek. A társadalmi beilleszkedés része az identifikáció, érzelmi, kognitív, értékrendbeli alkalmazkodás és önmeghatározás. A közösségek drogok felé fordulásának közvetlen okozói a beilleszkedési nehézség, kudarc, szerepkonfliktus. A baráti-haveri társaságok aspecifikus módon késztetnek drogfogyasztásra, szocializálnak és az ezzel kapcsolatos értékeiket, normáikat manifeszt és látens szabályokkal

szankcionálják

is.

Ha

a

drogfogyasztás -25-

beépült

a

közösség

érték-

és

viselkedésrendjébe, csoportkohéziós erőt jelent, így a közösséghez való tartozás csak e norma betartásával lesz lehetséges. A csoporttagok közötti ismertség csökkenésével nő a drogfogyasztás mértéke. A fiatalok kis számának van intim, közvetlen viszonyokkal rendelkező társasága, de az iskolások felére jellemző a kis csoportokban élt társas élet. A többség nagy, instabil, mobil határú, változó tagságú csoport tagja. Ezek a közösségek személytelen, felszínes kapcsolatokat engednek meg, jobb terepét képezik a drogfogyasztó magatartásnak, mivel a csoportszellem lazult, hígabb. Az iskolás gyerekek 30 %-a idősebb vagy fiatalabb gyerekekkel alkot közösséget. A kötődést alapvetően az határozza meg, hogy a résztvevő gyerekek érzelmi szükségleteit milyen mértékben képesek kielégíteni. Ma a család intézménye erőteljesen háttérbe szorult, a gyerekek mindennapjaiban megjelenő közösségek szinte csak a baráti-haveri társaságok maradtak, így tehát a kortárs közösségek elsődleges közösségi intézménnyé váltak. A gyerekek többsége része valamilyen kortárs csoportnak, mégis 2/3-uknál jellemző a magányérzet előfordulása. Ez a „társas magány”, amely a felszínen értékesnek látszik, de a dolgok mélyén ürességet hordoz. Ez az életvilág szocializál a felszínes külső értékeket láttató életvitelre, például drogfogyasztásra. A demokratikus kapcsolatok a tartalmi mélység irányába, a hierarchikus viszonyok felszínesség felé terelik a közösségeket. A magas státuszú szülők gyerekei érzelmileg harmonikusabb közösségekben élnek, mint alacsonyabb státuszú társaik. A szerelmi kérdésekben alternatívan megnyilvánulók, a viszonzatlan szerelemtől szenvedők és a szexuális életet hamarabb megengedők nagyobb arányban válnak drogfogyasztóvá. A pszichés és szociális kondíciókészlet hiánya drogfogyasztásra serkent, amely a szerelmes állapotban jön felszínre. A

felsőfokú

végzettségű

szülőktől

származó

fiatalok

gyakrabban

beszélgetnek

emberi

kapcsolatokról, kortárs problémákról, a jövő kérdéseiről. A kábítószer problémája gyakrabban merül fel. A munkásszármazású gyerekek gyakoribb beszédtémája a dohányzás és az alkoholfogyasztás. A nagy közösségekre a kommunikációs szegénység jellemző. A drogfogyasztó magatartás stádiumelmélete az, hogy egy erősebb drog szedését általában megelőzi valamilyen gyengébb szer fogyasztása. Ez a kommunikáció szintjén is megnyilvánuló szabályszerűséget fejez ki. A drogok esetében a „témává tevés” hozzájárul a fogyasztó szokások kialakulásához, illetve a fogyasztás „témává teszi” saját magát. A mindennapi beszélgetések a dohányzó és alkoholfogyasztó szokások intenzitásával, míg az elmélyültebb életérzést kifejező társalgások a drogfogyasztás gyakoribb előfordulásával járnak együtt (Gerevich, 1997). A fiatalok abban látják hasonlónak magukat, hogy külső megjelenésük azonos, ugyanazon szórakozási formákat kedvelik, zenei ízlésük egyezik, hasonló viselkedésűek, és a felnőtteket, erkölcsi kérdéseket közel azonos módon ítélik meg. -26-

Értékeiben, attitűdjeiben, kultúrájában tehát generációként viselkednek, önmagát a felnőtt nemzedéktől megkülönböztetve identifikálják. 4.1.2. Értékválság: társadalmi beágyazottság hazánkban A kutatások alapján Magyarországon a dinamikusan polarizálódó társadalom leszakadó rétegei körében állandó feszültség, intenzív egészségromlás tapasztalható náluk - gyakran az egészségkárosító magatartások következményeként. A társadalmi szolidaritás hiánya, azaz a komoly jövedelemkülönbségek is szignifikánsan befolyásolják a várható élettartamot (Fábián, 2006). A szociális kapcsolatok szorossága is fontos faktornak bizonyult, fontosabbnak, mint például az alacsony koleszterintartalmú táplálkozás. Ezen túlmenően az egészségkárosító magatartás kialakulását, így a szerhasználatot is a státuszinkonzisztencia jelenségével magyarázzák - ez a jövő tervezhetetlenségét,

a

folyamatok

beláthatatlanságát

jelenti.

Értékválság

tapasztalható

a

társadalomban: a gyanakvás, a távolságtartás, szorongás, panaszkodás jellemző hazánkra. Nem zajlott le az új értékek interiorizációja, így az uralkodó értékek tisztázatlanok, össztársadalmi bizonytalanság figyelhető meg (Fábián, 2006). Az anómia és a szerfogyasztás több tanulmány szerint is összefüggést mutat (Demetrovics, 2002). A tiltott szerek fogyasztói nem a durkheim által leírt orientációhiánnyal küszködnek (azaz nem igaz rájuk, hogy „ne találnák a helyüket a világban”), inkább „lázadókként” írhatjuk le őket (Elekes és Paksi, 2000, 66., in: Demetrovics, 2002). Más kérdés, hogy a fentebb leírtak alighanem az összes egyéb pszichés probléma, rendellenesség előfordulását növelik, azaz úgy tűnik, sem egyéni, sem össztársadalmi, politikai szempontból pillanatnyilag nem létezik megfelelő egyensúly. A fiatalok életesélyeit, egyensúlyát, helyes önszabályozását az határozza meg, hogy a szocializációs időszakban sikerül-e a szükséges kompetenciákat, pozitív attitűdöket belsővé tenniük, ehhez pedig differenciált prevencióra van szükség. Egyelőre azonban legtöbbször ugyanazt a tematikát, módszert követik az elit gimnáziumoktól a falusi általános iskolákon át a szakképzési intézményekig mindenütt – hiába létezik minden iskolában prevenció, nem hatékony. A szakiskolákban például az ártalomcsökkentés, vagy a másodlagos prevenció lenne a feladat, hiszen olyan mértékű a dohányzás, alkoholfogyasztás, egyes esetekben az illegális szerhasználat elterjedtsége, hogy egyszerű megelőzést folytatni hiba lenne (Fábián, 2006). A prevencióval kapcsolatban ráadásul további alapvető kérdések merülnek fel: mit és milyen módon „mondjunk” a „drogosoknak”, azaz inkább: „hogyan segítsünk a bajba jutottakon?” Hogyan kezeljük azokat, akik nem képesek önmaguk kezelésére?

-27-

5. A beavatkozás Magyarországon 5.1. Általános helyzetkép Úgy tűnik, hogy a probléma kezelése sajnos az ellátórendszerek és a megelőzés szintjén sem megoldott. Jelenleg tizenhat drogambulancia működik az országban (Ritter, 2001). A droghasználók kórházi kezelése ugyan helyenként biztosított, de az addiktológiai osztályok száma mindmáig rendkívül kevés, és nincsenek kizárólag a drogfogyasztók kezelésére kialakított osztályok sem, a rehabilitációs intézményekbe történő felvételt pedig a helyhiány miatt gyakran hosszú várakozás előzi meg. Az említett probléma többek között talán annak is köszönhető, hogy Magyarországon a drogfogyasztás, észlelése után mintegy másfél évtizedig, nem volt elismert jelenség, nem voltak jelentős törekvések sem a probléma nagyságának felmérésére, sem annak megelőzésére vagy kezelésére. A helyzet csak 1985-ben változott meg, amikor az ország csatlakozott a nagyobb nemzetközi irányvonalakhoz, egyezményekhez. Ekkor vette kezdetét az első országos egészségmegőrzési program, és ennek keretein belül a drogprobléma megoldásának első kísérlete is. Jelentős fejlemény, hogy 1994 és 1998 között sikerült megalkotni a Nemzeti Drogstratégiát, amely máig a hazai drogpolitika alapját képzi. A Stratégia általános célja: „egy olyan szabad, magabiztos és produktív társadalom kialakítása, mely az emberi méltóságot, a testi, lelki és szociális jól-létet, illetve az alkotóképességet kiemelt fontosságúnak tartja, és e tényezők megóvása és fejlesztése érdekében kezelni képes a drogok használatával és terjesztésével összefüggő egészségügyi, szociális és bűnügyi ártalmakat és hátrányokat.” A Nemzeti Stratéga főbb céljai: 1. A társadalom érzékennyé tétele, a helyi közösségek problémamegoldó készségének növelése a drogprobléma kezelésében. 2. A fiatalok esélyeinek megteremtése a produktív életstílus kialakítására, a drogok visszautasítására. 3. A drogokkal kapcsolatba kerülő és drogproblémákkal küzdő egyének és családok megsegítése. 4. A drogokhoz való hozzáférés csökkentése. Amint láthatjuk, a Nemzeti Stratégia négy alappillére közül a második is a megelőzés fontosságára hívja fel a figyelmet. A stratégia az általános célmeghatározásokon kívül azonosítja a prevenciós tevékenység leglényegesebb színtereit, célcsoportjait, továbbá annak szintjeit. A magyarországi prevenció területén folyó aktivitások rendkívül sokrétűek, ezek közül a legjelentősebbek az iskolai keretek között folyó programok. A 2003/2004-es tanévben a közoktatási intézmények majdnem felében sor került valamilyen közvetlen drogprevenciós aktivitásra (Paksi 2004). Ezek az iskolai programok általában a drogprobléma mellett egyéb, az egészségfejlesztés szempontjából fontos témakörre is kitérnek. Országosan eddig 136 olyan szervezetet került azonosításra, amely ilyen -28-

jellegű tevékenységet folytat. Ezek a szervezetek összesen 280 ilyen programot működtetetnek, melyek többsége közvetlenül a diákokkal, kisebb hányaduk pedig kortárs illetve pedagógusképzéssel foglalkozik (Paksi 2003). Utóbbi programok nagyobb részének feladata a pedagógusok probléma iránti érzékenységének növelése. Egyelőre tehát kevesebb program foglalkozik a pedagógusok prevenciós munkára való felkészítésével, habár a jövőre nézve ez a fő célkitűzés. Az iskolai drogprevenció új, hatékonyabb formáját jelentheti a nemrég kidolgozott és kísérleti bevezetésre került „Egészséges Élet” című tantárgy, amelynek fő célja, egyfajta attitűd- és szemléletformálás a tanulók személyes részvételén keresztül, a család és a közösség értékeinek megőrzése és az egészséges életmód kialakításának érdekében. Az iskola keretein kívül folyó, általános, de leginkább az ifjúságot megcélzó prevenciós tevékenységek közül kiemelhető többek között a „Szenvedélyek napja” rendezvénysorozat, amelyen szakmai és civil szervezetek módszervásár-jelleggel mutatják be tevékenységüket, párbeszédet kezdeményezve egymással és a lehetséges célcsoporttal, valamint a „Köztes Átmenetek” című kiállítás. A témájában és eszközeiben is rendhagyó kiállítás elsősorban a felnőttekhez és a 14 évnél idősebb fiatalokhoz szólva, erős vizuális közvetítéssel és szakemberekkel folytatott folyamatos párbeszéddel segíti a látogatókat a kábítószertémában történő eligazodásban, saját álláspontjuk kialakításában. Végül pedig fontos említést tenni a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok működéséről. Ezek a testületek a hazai drogprevenció helyi szinten működő szervezeteinek összehangolásával, a szakmai tevékenység stratégiai irányainak kijelölésével, legfőképpen pedig a közösségi prevenciós tevékenység kezdeményezésével foglalkoznak, amely talán egyik legfontosabb eleme a probléma jövőbeni sikeres kezelésének 5.2. A kábítószer visszaszorítására irányuló folyamatok 5.2.1. Drogmegelőzés és ártalomcsökkentés A megelőzésnek három fő vetületét ismerjük: a kínálatcsökkentést, azaz a hozzáférhetőség korlátozását, a keresletcsökkentést, tehát a fogyasztókban lévő igény csökkentését (vagy az elutasítás növelését), valamint az ártalomcsökkentést, amely a már kialakult használat melletti ártalmas következmények elhárítását jelenti. Utóbbiak alatt értjük a szövődményeket, az egészségügyi, lélektani vagy szociális károkat, másodlagos megbetegedéseket, mellékhatásokat stb. (Dr. Buda, 2006). Ma már nemcsak a kábítószert használóknál érvényesül az ártalomcsökkentés, hanem az alkoholisták, prostituáltak, kallódó fiatalok körében is. Része az egészségpromóciós stratégiának, és jelképes, áttételes hatással is rendelkezik: a türelmes segítségnyújtást szimbolizálja, hozzájárul az emberek és közösségek mozgósításához (Dr. Buda, 2006). -29-

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a megelőzést három szinten fogalmazza meg: primer, szekunder, valamint tercier prevenciót különít el. Primer prevenció Valamilyen betegség vagy kóros állapot keletkezését, okainak, kialakulásának feltételeit igyekszik megakadályozni. E prevenció célja, hogy jóval a probléma megjelenése előtt kialakítsa azt a világképet, felelősségtudatot, kompetenciát, mely lehetővé teszi számára a majdan megjelenő probléma kezelését. A célcsoport az „egészséges” fiatalok, akik egészségüket, ellenállóképességüket fokozni próbálják. Az elsődleges megelőzésben a szerep nem az egészségügyi szolgálaté, hanem a szülőké, nevelőké, művelődési és szociális munkásoké. Szekunder prevenció A betegség vagy kóros állapot felé haladók esetében szükséges, azoknál, akik már kockázati tényezőket hordoznak, veszélyeztetettek. A másodlagos prevenció feladata a gyógyítás. Magyarországon nyolc drogambulancia működik. Speciális drogosztály nincs, a drogbetegeket pszichiátriai, illetve addiktológiai kórházi ellátásban részesítik. Ennek célja a „vonzódást”, a „függő magatartást” megszüntetni. Ehhez segítő tanácsadásra, támogatásra van szükség. Másodlagos prevenció a kezelés, rehabilitáció és szociális integráció is, melynek módszerei változatosak. Tercier prevenció A harmadlagos megelőzésen belül a „volt” drogozók társadalomba való visszahelyezését, rehabilitációját értjük, de ide sorolhatók azok az ártalomcsökkentő akciók is, melyek a drogozás súlyosabb következményeit próbálják megelőzni, például steril injekciós tűk adása AIDS megelőzésére. A cél lehet tehát a további romlás megakadályozása, a szövődmények kialakulásának meggátlása is. Magyarországon hat rehabilitációs otthon működik. Ezek az otthonok elsősorban a kórházból kikerült, elvonás után lévő páciensek további rehabilitációját végzik (Székely-Szeles, 1992). 5.2.2. A prevenciós stratégiák öt csoportja (Szomor, 1998) 1. A drogfogyasztás kockázati csoportjainak előrejelzésén alapuló stratégia, és a sérülékenység kérdésére helyezi a hangsúlyt. A szakértők megpróbálják megállapítani, kik a veszélyeztetett csoportok, és velük foglalkoznak.

-30-

2. A lépcsőzetesség elvét követő stratégia úgy időzíti a prevenciót, hogy megvizsgálja, melyik az az alsó korosztály, amely drogot fogyaszt, és az alatta lévő korosztálynál kezdi a preventív munkát. 3. A szociális tanulás elmélete alapján működő programok tartoznak ide, amelyek a kezdeményezőkészséget és a szerepek elsajátítását segítik elő. 4. A kognitív-szociális fejlődési elmélet alapján működő programok a nem kívánt viselkedés meggátlását célozzák. 5. A bio-pszicho-szociális elmélet egy átfogó nézőpont: arra épít, hogy a család, a közösség és az iskola egyforma befolyást gyakorol a gyerekre, és nem elég, ha a gyermek csak az iskolában kap prevenciós oktatást, otthon is jó példát kell látnia, valamint a helyi közösséget is meg kell „tisztítani” a drogoktól (Szomor, 1998). Tanácsadó és kezelő szolgálatok Az elsődleges drogmegelőzéshez közvetlenül kapcsolódnak az ifjúsági tanácsadók, nevelési tanácsadók, családsegítő központok és egyéb információs irodák. A drogfüggő személyek gyógyítására drogambulanciákat, valamint rehabilitációs otthonokat szerveznek. A gyógyításra történő beutalás, valamint a drogambulanciák igénybevétele az egészségügyi szakszolgálat útján történik. Az elsődleges megelőző munkához legszorosabban a családsegítő központok és az ifjúsági információs és tanácsadó irodák állnak. Itt a probléma elemzésére, a helyzet tisztázására, és a lehetőségek feltárására kerül sor. Az ifjúsági információs és tanácsadó irodáktól függetlenül működnek a nevelés tanácsadók. Ezen intézmények a nevelési nehézségek megoldásában, a nevelési hibák kialakulásának megelőzésében, megszüntetésében adnak segítséget a szülőknek, a nevelőknek, továbbá a gyermekvédelmi munkásoknak. (Dr. Sipos, 1995). 5.3. Módszerek Információ közlése (Dr. Rácz és mtsai, 2000) Elsősorban a szerek negatív következményeinek, a droghasználat jellemzőinek kommunikációját jelenti. Gyakran lehet azonban azt a téves feltevést hallani, hogy ha a célcsoport tagjai csak negatív információkat hallanak a drogokról, akkor nem fogják kipróbálni azokat. A hatásvizsgálatok mégis azt mutatják, hogy ez a módszer nem hatékony.

-31-

Érzelmi nevelés Döntő szerepe van a droghasználat (és valószínűleg bármilyen hasonló probléma) előidézésében a megküzdési stratégiák, valamint a szociális kompetenciák hiányosságainak. A hangsúly tehát a döntéshozás, érdekérvényesítő, asszertív képesség fejlesztésén van, amit például az érzelmi biztonságot, megtartó erőt biztosító csoportfoglalkozások során tudnak erősíteni. Társas hatás modelljén alapuló módszerek Hátterét az a feltevés adja, hogy a droghasználat egy tanult viselkedés, amelyben a társas hatásoknak, a modell követésének nagy jelentősége van. Ezért ezt a tényezőt a megelőzésben is alkalmazni lehet. Az egyik formában a fiatalok felé droghasználat ellen szóló üzeneteket közvetítenek. A másik lehetőség pedig a használat elleni készségek, például a nemet mondás fejlesztése. Ez a „nemet mondás” egy összetett társas kommunikáció, mely gyakorlás útján fejleszthető. Ezek a programok viszonylag hatékonyak, elég hamar megtanulhatóak, azonban csak rövid ideig hatnak. Alternatívák nyújtása Mivel a fiatalok a reális szükségleteiket gyakran a társadalom számára nem elfogadható módon elégítik ki, a cél az, hogy ezeket a szükségleteket a társadalmi normák betartásával elégítsék ki, például sportolással. Ezek a prevenciós módszerek azonban csak akkor eredményesek, ha egyénre szabottak, így meglehetősen költségesek lehetnek. Integrált megközelítés Ez a módszer a droghasználat kialakulásában szerepet játszó összes tényezőnek jelentőséget tulajdonít, ezek befolyásolására, fejlesztésére helyezi a hangsúlyt. Kombinálja a kortárssegítés fontosságát a személyiségfejlődéshez szükséges készségfejlesztéssel. A szakirodalom szerint az integrált megközelítés a leghatékonyabb. 5.4. A módszerválasztást meghatározó tényezők (Székely – Széles, 1992) A módszerünket meghatározó tényezők közül elsősorban az életkort kell figyelembe venni. Az általános iskola utolsó évfolyamaiban például elegendő, ha a drogok hatásáról, a drogfogyasztás következményeiről, a drogfogyasztással kapcsolatos tévhitekről, a drogoknak a szervezetre gyakorolt hatásáról, a személyes döntés következményeiről esik szó.

-32-

A középiskolás korú fiatalok számára már a drogfogyasztás fizikai és viselkedésbeli hatásáról, a családi életre gyakorolt károsító befolyásáról, a döntéshozásról, a felelősségről, a stresszkezelés módjairól is szólni kell. Amíg a kisiskolásoknak inkább a mérgekről, a mérgező hatásról kell beszámolni, addig az idősebb korosztálynak főleg a drogokról, azok túlzott mértékű használatáról, az azokkal való visszaéléséről, az alternatív megoldásokról kell szót ejteni. Mást kell mondani a különböző életkorú fiataloknak, fiatal felnőtteknek és felnőtt személyeknek a drogfogyasztásról. Más tartalmú az információ a stresszkezelés, a döntéshozás, és más tartalmú a drogfogyasztás alkalmaira, eszközeire, módszereire vonatkozó eligazítás is. Az egyik fő elv az, hogy minden korosztálynak annyit mondjunk el, amennyi az adott életkori sajátosságainak megfelelő, amire az adott életkorban feltétlenül szüksége van. A kevesebb ismeret éppen olyan kedvezőtlen, mint amilyen káros a „túladagolás”, ismereti többlet. A drogmegelőzésben tevékenykedő személynek (szülőnek, nevelőnek, szociális munkásnak, társadalmi aktivistának) különösen a serdülőkor sajátosságait kell figyelembe venni. Tudni kell, hogy a serdülőkorban a gyermek szociális kapcsolatai újrarendeződnek, a nemi érés a felnőttség tudatát ébreszti benne, szakít kisgyermeki kapcsolataival, befelé fordul, elkülönül – ez a meg nem értettség időszaka. A benne feszülő önállósodási vágy a szülőktől, felnőttektől való elszakadást erősíti, és kortárskapcsolatok kötésére indítja. Ugyanakkor a másik nem iránti érdeklődés és vonzódás is szerepet kap, és feszültséget hoz létre a nemi érettség és a nemi élet gyakorolhatósága között. A serdülő sok mindent ki akar próbálni, hogy minél szélesebb körben ismerje a világot, a felnőttek világát, továbbá önmagát és saját képességeit – mindebből adódik a nem természetes problémamegoldás, a drogfogyasztás is. Az alkalmazott módszert jelentősen befolyásolja az a tényező, hogy kik számára nyújtjuk az ismereteket. Ebből a szempontból mást kell a fiúknak (férfiaknak) közölni, mint a lányoknak (fiatal nőknek). A drogambulanciák adatai szerint a férfiak jobban veszélyeztetettek a drogfüggőség kialakulásában, mint a nők. Élethelyzetük is más, párkapcsolataikban is különböző szerepeket töltenek be, de a drogfogyasztásban is megfigyelhető a nemek közötti különbség. Különösen a felnőtt nők (anyák) eligazításánál kell figyelembe venni az anyai hivatásukból adódó érzelmes állásfoglalásukat. Számukra az emocionális töltés gyakran erősebben visszatartó, vagy éppen aktivizáló hatású, mint a racionális érvrendszer (például a drogok farmakológiai hatásának bizonyítása).

-33-

A megelőzés módszerét meghatározó tényezők közül kiemelésre kívánkozik a családok belső kohéziójának, összetartó erejének mértéke. Más módszert kell választani akkor, ha olyan családokról van szó (olyan szülőkről, gyermekekről), ahol a „szeretetháló" ép, ahol a család védőrendszerének középpontjában a gyermek áll, akinek az az igénye, hogy törődjenek vele. A szülők, hozzátartozók szeretetével, törődésével, védő - óvó támogatásával jellemezhető családban a gyermek védelme biztosítottabb, az esetleges veszélyhelyzetek felszámolása a gyermek helytelen viselkedésének visszajelzése is hatékonyabb. Ott viszont, ahol a „szeretetháló" valamilyen okból sorvadozni kezd (családi viták, veszekedések), megnő az egyén (gyermek vagy felnőtt) veszélyeztetettségének a mértéke, a drogfogyasztásba menekülés valószínűsége. A drogmegelőző programok módszereit természetesen egyéb tényezők is meghatározhatják, így például az egyéni vagy csoportos jelleg a tanácsadásnál, a közös ellenőrzési programmal kapcsolatos célkitűzés, a „befogadók" sajátosságai (pl. egészségesek vagy betegek, fiatalok vagy idősek, nevelési szakértők vagy laikusok). A drogokkal való visszaélés intervencióját és korai megelőzését korai gyermekkortól kezdve kell végezni. Téves az a nézet, amely néhány iskolai tanóra „sikerére" bízná a drogprevenciós programot, ez ugyanis csak folyamatos munkával érhet célba. Az óvodás korosztályban nyilvánvalóan nem emlegetjük a drogot, a kábítószert, a nyugtatót, az altatót, ugyanakkor a mindennapos nevelőmunka során ki lehet alakítani, hogy „nem szabad mindent a szájba venni", „nem szabad az otthoni üvegben tárolt színes golyócskákat megenni", „nem szabad az otthon lezárt üvegekből inni". Az iskolás kortól kezdődően egyre szélesíthetjük a drogmegelőzésre vonatkozó ismereteket, egyre több információ kerülhet megtárgyalásra, egyre jobban mélyíthető a gyermek önismerete, önértékelése. Egyre több készség alakítható ki a döntéshozásra és rizikóhelyzetek megoldására. Ez a viszonylag korai megelőzés csak megfélemlítéstől mentes tevékenységben ölthet testet. Ugyanakkor azonban a serdülés bevezető szakaszától kezdődően a megelőzésnek aktív jelleget kell öltenie, azaz törekedni kell arra, hogy a serdülők ne csupán passzív információ - befogadók legyenek, hanem saját maguk keressék az ismereteket, a megtörtént eseteket, maguk gyűjtsenek érveket, motívumokat a drogmegelőző magatartásukhoz. Általános módszertani elvként elfogadható, hogy a speciális drogmegelőzést (felvilágosítást, tanácsadást stb.) még általános iskolás korban kell megvalósítani szülőnek és nevelőnek egyaránt.

-34-

Azaz a felnőttek nevelési segítségének akkor kell megérkeznie, mielőtt a fiatal a kábítószerrel találkozott volna. A középiskolások nagy része már találkozott a kábító hatású anyagokkal való visszaélés problémájával, ugyanakkor ezen a téren tájékozatlan, a drogfogyasztás motívumaiban bizonytalan, más szóval középiskolás korban már kockázatos az ilyen tájékozatlanság. Fenti összefoglalás a címben említett szerzők gondolatait írja le, arról ad képet, hogy milyen elvek mentén szerveződik ma a módszerválasztás, és életkor szerint hogyan dolgoznak a csoportokkal. Hazánkban a nyolcvanas évek közepéig tartó drogmegelőzési „hírzárlatot" azzal indokolták, hogy az ismeretterjesztés, tényfeltárás, tanácsadás még jobban felkelti a fiatalok érdeklődését a drogfogyasztás

(és

főleg

annak

technikája)

iránt,

ennek

következtében

egyre

több

drogkísérletezővel kellene számolnunk. Ez az elmélet nem nyert bizonyítást, de valószínűleg a drogokkal kapcsolatos információáradat sem adekvát prevenciós elv, bár manapság sajnos gyakran a megelőzés alappillérének tekintik. Jobb, ha „élni tanítják” a fiatalokat, de mint később látni fogjuk, ez utóbbi inkább kiegészíti a megfélemlítésre, szaknyelven „információnyújtásra” alapozó beavatkozó tevékenységeket.

-35-

6. A drogpolitika mint prevenciós „irányelv” A törvényi, jogi szabályozás jelenleg minden társadalomban a droghasználat keretek közé szorítására törekszik, az a célja, hogy értékeket közvetítsen, normákat és szabályokat rögzítsen, valamint ezek megsértésére szankciókat helyezzen kilátásba. A drogpolitikában felmerülő kérdések esetén az össztársadalmi haszon és kár, költségek kerülnek előtérbe, viszont nem elhanyagolható az aktuális politikai légkör sem (Demetrovics, 2000). Motiváció, megerősítés nélkül a problémás fogyasztók nem látják be, hogy szükségük van a kezelésre. A közösség feladata lenne ez a megerősítés, mégis gyakori, hogy sokan kitérnek a feladat vállalása alól. A megerősítésben nagy szerepet kap az állam is, és politikai eszközökkel képes a befolyásolásra. 6.1. A drogpolitika alakulása az elmúlt századtól mostanáig A XX. század elején a pszichoaktív szerek nemzetközi szabályozása gyakorlatilag nem létezett. A helyzet 1909-ben változott meg, amikor az Egyesült Államok létrehozta a Nemzetközi Ópium Bizottságot Sanghaiban (Bewley-Taylor, 1999, in: Wodak, 2007); ez tekinthető az első multinacionális drogkontroll-kezdeményezésnek. Az USA fő aggodalma az volt, hogy az Egyesült Királyság az indiai gyarmatokról származó ópiumot ráerőszakolta Kínára (ez vezetett a már említett két ópiumháborúhoz). Az 1909-ben megalapított bizottság további nemzetközi találkozókkal folytatódott, és 1925-ben világszerte tilalom alá került az ópium, a kokain, valamint a kannabisz (kivételt képezett a tudományos vagy gyógyászati felhasználás), ezután még három egyezményt írt alá csaknem az összes ország (Wodak, 2007). A globális drogtilalom kiterjesztésében, fejlesztésében egyik ország sem játszott azonban akkora szerepet, mint az Egyesült Államok. Szervezetek egész hálózata alakult ki a drogpolitika fejlesztésének, végrehajtásának és monitorozásának céljából. Az egyezményeket aláíró országok kötelesek voltak „meghajolni” a fokozott szankcionálás bevezetése előtt. 1971-ben Nixon elnök újraválasztásáért folytatott kampány keretein belül jelent meg a „drogellenes háború” koncepciója: a drogpolitikán belül a hangsúly végleg az igazságszolgáltatásra és a kínálatcsökkentésre tolódott (Wodak, 2007). Habár ez az akkor még újnak számító megközelítés nem eredményezte a halálesetek, a megbetegedések, vagy a bűncselekmények számának csökkenését, és a költségek tetemesek voltak, politikailag hatékonynak bizonyult, és számos más országban is követték a politikai pártok (Wodak, 2007). A XX. század elején még inkább csak az USA volt érintett az illegális droghasználat jelentős problémái tekintetében, de a ’70-es évektől kezdve fokozatosan „bevonódott” a többi fejlett ország, mostanra pedig már a fejlődő országokban is

-36-

megjelentek ezek a gondok. Úgy tűnik, a globális tilalom nem képes betölteni a szerepet, amit szánnak neki – legfeljebb a politikai kommunikáció síkján eredményes. A globális drogtilalom hatása tehát erősen kontraproduktív (Nadelmann, 1989, McCoun-Reuter, 2001, Boyum-Reuter, 2003; Bewley-Taylor, 2003, in: Wodak, 2007). A nemzetközi közösség ennek ellenére 1998-ban felsorakozott az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodája és annak szlogenje mögött: „Egy drogmentes világ: meg tudjuk csinálni!” – ez a droghelyzet tagadásának elképesztő, világméretű megnyilvánulása volt. 2003-ban „lelkesítő előrehaladásról” számoltak be hivatalosan, de a valódi eredmények mégsem azt mutatták: 16 kategóriában vizsgálták az eredményeket, ebből 14 tekintetében több ország számolt be visszaesésről, mint előrelépésről (Wodak, 2007). 6.2. A jelenlegi szabályozás, eszköztár, és a kitűzött célok Magyarországon A Legfelsőbb Bíróság az 1986. évi Büntető Elvi Döntésben deklarálta, hogy a kábítószer-fogyasztás büntetendő cselekmény. Az Alkoholizmus Elleni Bizottság meghirdette a drogprogramot, majd ezt követően sorra nyíltak meg a drogambulanciák. Az Igazságügyi Minisztérium 1987. évi 3. sz. tvr-rel lehetővé tette a narkomán betegek kényszergyógyítását. A szakértők az 1990-es évekig országunkat úgy tekintették, hogy a szer nagy része átutazik hazánkon, csak fokozatosan kezdtünk fogyasztóvá válni. Magyarországon a Btk. 282 §-a alapján büntetendő cselekmény a kábítószerrel való visszaélés (Magyar Közlöny 2002/21. szám és ennek a törvénynek a módosítása). Ez a jogszabály módosult, 2003. III. 1-jével, szigorúbb rendelkezéseket tartalmaz. 282. § (1) Aki a hatósági engedély nélkül kábítószert termeszt, előállít, megszervez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, vagy az ország területén átvisz, bűntettet követ el, ha a cselekményt csekély mennyiségű kábítószerre követik el, a büntetés vétség miatt 2 évig terjedő szabadságvesztés mindkét jogszabály esetében. Kínálás és átadás elkövetési magatartások esetén bűntett miatt még 2 évi szabadságvesztés járt, a módosítás szerint már 3 év. Ha a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követik el, a büntetés korábban 2 évtől 8 évig vagy 5 évtől 10 évig terjedő szabadságvesztést tartalmazott a törvény. A módosításban a büntetés 5 évtől 10 évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztésre változott. Lényeges megemlíteni azokat, akik a módosítás szerint nem büntethetőek kábítószerrel való visszaélés miatt: •

aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra termeszt, előállít, megszerez, vagy tart. (282. § (5) bek. a, pont)

•

aki csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál, vagy átad. (282/A. § (6) bek. a, pont)

-37-

•

az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy felhasználásával csekély mennyiségű kábítószert saját használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart. (282/B. § (7) bek. a, pont)

•

(1.) az a tizennyolcadik életévét betöltött, de huszonnegyedik életévét meg nem haladott személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek, illetőleg (2.) az a huszonnegyedik életévét meg nem haladott személy, aki oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén, illetőleg annak közvetlen környezetében csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad. (282/B. § (7) bek. b, pont első fordulata, ha a bűncselekmény a (2) bekezdés a, vagy b, pontjába ütközik).

Már ebből a néhány pontból is kitűnik, hogy a jogszabály általában véve szigorúan lép fel. A fogyasztó megbélyegzése további használatra ösztönözhet, mert csökkenti az önértékelést, és a társadalomba való beilleszkedés esélyét. 2003 márciusában jelent meg az elterelés intézménye, mely azt az elvet követi, hogy az alkalmi fogyasztót nem bűnözőnek, hanem sokkal inkább áldozatnak, betegnek, egészségügyi kockázatoknak, szociális lesüllyedés veszélyének kitett, jobb sorsra érdemes állampolgárnak kell tekinteni, akire nem a büntetőjog teljes szigorával kell lesújtani, hanem éppen hogy meg kell óvni a káros hatásoktól. Ezeknek a fogyasztóknak egyébként is az a problémájuk, hogy a társadalom perifériájára szorulhatnak, életmódjuk következtében eltávolodnak a társadalomtól, szubkulturális hatásoknak vannak kitéve. Az elterelés egy legalább 6 hónapig tartó folyamatos, a kábítószer-függőséget gyógyító kezelést, kábítószer-használatot kezelő más ellátást, vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatást jelent. A tényleges elterelést időben megelőzi az előzetes állapotfelmérés. A cél, hogy a büntetőeljárás alá vont személy kábítószer-függőségének súlyosságát, a lelki megbetegedések, személyiségzavarok esetleges fennállását megállapítsa azért, hogy az illető a lehető leginkább adekvát ellátásban részesüljön – ez a gyakorlatban annak eldöntését jelenti, hogy az illető kábítószerfüggő-e vagy sem, és ennek megfelelően a gyógyító, vagy a felvilágosító jellegű kezelés, illetve szolgáltatás alkalmazása indokolt. Azonban minden esetben rögtön absztinencia az elvárás, amit vagy képes és hajlandó teljesíteni a személy, vagy pedig a törvény „szigora” ugyanúgy utoléri, mint az elterelés intézményét megelőző időkben. A drogpolitikában tehát a következőkre van lehetőség: -38-

•

Büntetésre, büntető rendelkezésekre

•

Liberalizációra: például a „büntetés előtti kezelés” elve

•

Büntetés alóli mentesítésre: eltekintés a büntetés kiszabásától

•

Kriminalizáció alóli mentesítésre, „dekriminalizációra”: ilyen a büntetés szabálysértéssé minősítése, vagy az „eltekintés” a büntetéstől

•

Legalizációra: ez a drogok használatának és a hozzáférés lehetőségeinek jogilag engedélyezetté tétele

Kínálatcsökkentés A kínálat formái: illegális termelés, csempészet, legális gyógyszerek illegális csatornákon való termelése. A kábítószerek és a bűnözés között jelenleg nyilvánvalóan szoros összefüggés van. Statisztikák támasztják alá azt a tényt, hogy a kábítószer-bűnözés tendenciája folyamatosan emelkedik. Kutatások és nemzetközi tapasztalatok pedig azt bizonyítják, hogy a börtönbüntetésüket töltők nagy része is fogyasztó. Éppen ezért a jogrendszernek, a jogalkalmazó szerveknek és a társadalom egészének egyik megoldási lehetősége a drogokhoz való hozzáférés csökkentése. A kínálatcsökkentést kívánják elérni a termelők, az importőrök és a kereskedők elleni fellépés segítségével is. Nem elegendő azonban a kínálatcsökkentés elérése, inkább a kereslet és kínálatcsökkentés

közötti

intenzív,

szabályozott

együttműködés

vezethet

a

probléma

visszaszorításához (Nemzetközi Stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében, 2001). A kereslet csökkentése azonban talán még nehezebb feladat. 6.3. A hozzáférés csökkentésének céljai (Nemzetközi Stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében, 2001) Hosszú távon az országhatáron keresztüli illegális kereskedelem visszaszorítása, a legális szerek ellenőrzésének fokozása, illetve az országon belüli illegitim szerek termesztésének és előállításának, valamint a visszaélésre használt szerekhez való hozzáférésnek a csökkentése. A drogfertőzött színterek számának csökkentése, felszámolása is a célok közé tartozik. Középtávú célok: elsősorban Magyarország határainak megerősítése a beáramló kábítószerekkel szemben. Ilyen cél továbbá a Vám- és Pénzügyőrség felderítési hatékonyságának növelése, a Határőrség

felderítő

és

nyomozati

munkájának

segítése

a

fejlesztéssel,

valamint

a

bűncselekményekkel kapcsolatos ügyekben. A terjesztés és terjesztőhálózatok elleni fellépést is

-39-

erősíteni kell, ahogy fontos lenne javítani a szórakozóhelyek biztonságát, és csökkenteni a pénzmosás lehetőségét is. További cél, hogy alkalmassá tegyük a kínálatcsökkentés területén tevékenykedő intézmények szervezeti és működési feltételeit a feladatok ellátására. Csökkenteni kell a droghasználattal összefüggő erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények számát. Szükséges továbbá a kábítószer-ellenes képzés bővítése, hogy felkészültek legyünk a felmerülő problémák megoldására. Rövidtávú célok: az ügyészi felügyelet megerősítése területén fontos megvizsgálni a büntetőjogilag felelősségre vonható gyermekkorúak ügyét, hogy az általuk elkövetett bűncselekmény kapcsolódik-e valamilyen kábítószer megszerzéséhez, fogyasztásához. Ezesetben az ügyésznek a veszélyeztetettség mértékétől függően jeleznie kell a Gyermekjóléti Szolgálatnak, vagy a települési önkormányzati jegyzőnél szükséges kezdeményeznie a védelembe vételt. Esetleg a gyámhivatalnál kell hatósági intézkedést indítványozni. Pártfogó felügyelet alkalmazásakor az ügyésznek olyan magatartás-szabályokat kell előírnia a fiatal számára, hogy ezzel meg tudja akadályozni jövőbeni fogyasztását. A pártfogó felügyelet célja tehát, hogy elkerülje a bűncselekmény esetleges megismétlődését. Ezért alkalmassá is kell tenni a bővülő feladatok ellátására. Ugyanígy indokolt a szakemberek, és a képzések számának növelése. A rendőrség felderítő, nyomozati, vizsgálati területének hatékonyságát is szükséges fejleszteni. Ehhez kapcsolódik még a technikai és tárgyi feltételek erősítése, és a nemzetközi együttműködésben való részvétel fokozása. Javításra szorul a Vám- és Pénzügyőrség felderítő, nyomozati munkája is. Szorosabban együtt kellene működnie a Határőrséggel, annak érdekében, hogy a határátkelőkön még nagyobb eredménnyel legyenek képesek kiszűrni a drogkereskedelmet. Fokozni kell a legálisan forgalmazott kábítószerek és pszichotróp anyagok ellenőrzését. Ezen területeken szükséges fejleszteni a képzések színvonalát, a technikai hátteret, a nemzetközi együttműködésben való részvételt, valamint egy egységes adatbázis létrehozása is (Nemzetközi Stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében, 2001). Megfordulhat azonban a fejünkben a kérdés, hogy ilyen szintű „szigor” mennyire vezet célra? Ha ez a típusú drogpolitika nem eredményes, miért ragaszkodnak hozzá?

-40-

7. A drogprevenció színterei A család Fontos célkitűzés, hogy a családok alkalmassá váljanak arra, hogy nevelési feladataik között a drogmentes életre is felkészítsenek. A megelőzés itt sem a tények közlését kell, hogy jelentse, egykét „felvilágosító” beszélgetés nem számít hatékony prevenciónak. A megelőzés nem a kábítószerekről szól, hanem a szülő-gyerek kapcsolatról. Elsősorban szükség lenne a családokat a droggal kapcsolatos hiteles, adekvát információkkal ellátni, a szülői feladatokat és lehetőségeket pedig tudatosítani. A szülők feladatai közé tartozik ugyanis, hogy olyan normákat és értékeket tudjanak közvetíteni a gyerekek felé, amely segítené őket a drogok elutasításában. Az is szükséges volna, hogy a családok alkalmassá váljanak drogot használó családtagjaik segítésére. A háziorvosoknak is támogatást kellene nyújtaniuk a családok számára a megelőzésben és a korai kezelésben. Az iskola (Dr. Buda, 1995) Az iskolai drogprevenció elsődleges prevenció. Ha az iskolában felszínre kerülnek a drogproblémák, az elsődleges prevenció módszerei az iskolai környezetben kábítószert használók kezelésére nem, vagy csak korlátozottan alkalmasak. Ha létezik is iskolai prevenció, csak felső tagozatban kezdenek foglalkozni a legális és illegális drogok témakörével. Jobb esetben a különböző tantárgyak kapcsán elhangzó információkat egyeztetve, integrált formában veszik át, azonban lehet, hogy ilyenkor már elkésett a megelőzés. Léteznek olyan iskolák, ahol speciális megelőző vagy mentálhigiénés programok keretében foglalkoznak a kérdéssel. Itt a drogprevenciót az egészségfejlesztés komplex kérdéskörében helyezik el. Ennek a módszernek a célja az, hogy a fiatalok megtanulják, mit csináljanak (egészségesen éljenek), miközben annak tudatosítása is fontos, hogy mit ne csináljanak (ne drogozzanak). A pedagógusoknak nem elég csupán a drogok hatásmechanizmusát ismerni. Szükséges az is, hogy bele tudják élni magukat diákjaik gondolatvilágába, át tudják érezni gondjaikat és kétségeiket. Ugyanilyen fontos, hogy a diákokat is önálló véleményalkotásra ösztönözzék. A partneri beszélgetés kialakulása során felszínre kerülhetnek a fiatalok drogfogyasztási problémái. Ebben az esetben a tanárnak célszerű magára öltenie a beszélgetőpartner szerepét és nyitottan maradt kérdésekre esetleg szakember bevonásával választ adni. A drogfogyasztással kapcsolatos tájékoztató programok a tanmenetbe is beépülnek, de fontos annak az elkerülése, hogy kötelességszerű foglalkozásokká váljanak. Előnye a programnak, hogy a kortárs csoport együtt van az osztályban. Ilyen módon a megelőzés összeköthető a neveléssel. Az iskolai program révén hasznos információkat tudnak közölni a gyerekekkel. -41-

Az egészségvédelem iskolai lehetőségei Az orvostudomány és a civilizáció gyors fejlődése ellenére a romló halandósági és megbetegedési mutatók a legtöbb országban a megelőzésre irányítják a figyelmet, és a gyermekkort és ifjúságot állítják reflektorfénybe, mint azt az életszakaszt, amelyben ki kellene alakítani az egészséggel, az önszabályozással kapcsolatos helyes magatartást. Így az iskola kerül előtérbe, mint olyan intézmény, amely a gyermekek ismereteinek, képességeinek, viselkedéseinek fejlesztésére hivatott. Az iskoláskorúak napjaik jelentős részét az iskolában töltik, így az iskola aktív közreműködése a gyerekek szocializációja szempontjából alapvető. A különböző egészségnevelési módszerek, egészségvédelmi programok mellett nagy szükség van az iskolai szervezetfejlesztésre. Az iskolai szervezetben nagy szükség van a pedagógus lelki és testi egészségére, modellnyújtásra, konfliktuskezelő és kommunikációs készségére (Dr. Sipos, 1995). A média Szokásaink, ízlésünk formálásában komoly szerepe van a reklámoknak és a különféle médiumoknak. A médiaprogramok elsősorban a probléma iránti fogékonyságot növelik. A káros befolyásoló hatások a fiatalok szempontjából a legerősebbek: nem képesek a kritikus mérlegelésre, mert tapasztalataik, ismereteik hiányosak. A média lehetőségeit megfelelően felhasználva azonban pozitív hatás is elérhető lehetne, más kérdés, hogy pillanatnyilag milyen módon használják ki ezen lehetőségeket. Az egyszerre több csatornáról érkező információk lennének a leghatékonyabbak, amelyek az elrettentés helyett a droghasználat alternatíváit és az elérhető segítőhelyeket mutatnák be. Lentebb részletes elemzésre kerül a drogok és fogyasztók médiaképe, valamint ennek hatása a társadalomra nézve. Munkahely A munkahely ma még elsősorban a legális drogok megelőzésében (alkoholfogyasztás, dohányzás) kellene, hogy fontos szerepet kapjon, de már megjelent az igény az illegális szerek használatának munkahelyi megelőzésére. A munkahelyi megelőzésnek nem az a célja, hogy a szerhasználót eltávolítsa a munkahelyről, hanem a munkahely ösztönzőit kihasználva, a leszokásban és pozitív alternatívák keresésében tegye érdekeltté.

-42-

Szabadidő Az iskolába járó fiatalok szabadidős programjai során végzett prevenció és a veszélyeztetett fiatalok számára alkalmazott prevenciós programok tartoznak ebbe a sorba. A veszélyeztetett fiatalokkal kapcsolatban már a szülő és speciális prevenciós programok iránti igény is felmerül, a pedagógusokon kívül más segítő foglalkozású szakemberek bevonásával. A szűrő programok akkor hatékonyak, ha megfelelő szociális-gyógyító programok részét képezik. A szabadidő-eltöltésben a drogmentességet megvalósító formákat kell támogatni. Egyházak Az egyházak erkölcsi és közösségfejlesztési tevékenysége fontos szerepet játszhat az egészséges életstílus kialakításában. Az egyházi kezelésben működő iskolák, illetve a gyülekezetek jelentős mértékben hozzájárulhatnak a megelőzés tágabb erkölcsi-lelki szemléleti keretének terjesztéséhez. Információs társadalom A fiatalok kommunikációjában egyre nagyobb teret nyer a számítógép, az interneten és a számítógépeken keresztül eljuttatható üzenetek. Elsősorban civil kezdeményezésekkel elejét kell venni a drogokkal kapcsolatos félrevezető üzenetek terjedésének, hasznos és informatív adatok azonban teret kaphatnának. Szakmailag ellenőrzött tartalmú magyar oldalak erről akár egyfajta tanúsítványt is kaphatnának. A gyermekvédelem intézményrendszere A szolgálatok feladata – többek között – a káros szenvedélyek megelőzését célzó tanácsadás, vagy az ezekhez történő hozzájárulás, koordinálás, szabadidős programok szervezése, a gyermekek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében a veszélyeztetettséget észlelő és jelző rendszer működtetése, a civil szervezetek részvételének elősegítése. A gyermekvédelmi szakszolgálatok szerepe az utcai gondozásban és a speciális, például drogproblémákkal küzdő gyermekeknek fenntartott gyermekotthonok szervezésében jelentős. Az utcai gondozás főként a szerves oldószereket használó gyerekek esetében nélkülözhetetlen. A nevelőszülői hálózat fontos szerepet tölt be a veszélyeztetett gyermekek ellátásában.

-43-

8. A szerhasználat médiaképe, és a média mint prevenciós és véleményformáló eszköz 8.1. Attitűdállapotok a kilencvenes években 1990-ben a felnőtt lakosság 70%-a úgy vélekedett, hogy a kábítószerek kipróbálása is nagyon veszélyes. Az egyes drogtípusok közötti különbségtétel igen csekély volt, gyakorlatilag csak a legális és illegális szerek csoportja létezett, ám előbbiek veszélyességének a lakosság nem volt tudatában, ugyanakkor legnagyobb részük helyeselte a kábítószer-fogyasztás büntetését. A fiatalok azonban már képesek voltak különbséget tenni a próbálkozás, az alkalmi fogyasztás, valamint a rendszeres fogyasztás között (Oprics-Paksi, 1998). A felnőttek körében végzett toleranciavizsgálatok ellenben azt mutatják, hogy a deviáns, társadalom által elítélt csoportok (cigányok, börtönviseltek, alkoholisták, homoszexuálisok stb.) közül a drogfogyasztókat fogadják el a legkevésbé. A szerfogyasztás veszélyességének megítélése 1990-hez képest később differenciálódott ugyan, de az évtized közepére a tendencia visszafordult, ahogyan a drogfogyasztók elítélése is fokozódott (Oprics-Paksi, 1998). Ahogy azonban már a magyarországi helyzetről szóló fejezetben láttuk, ekkor kezdett igazán növekedni a fogyasztás prevalenciája, habár a szereket a kutatásokban megkérdezettek jó része ekkor még hallomásból sem ismerte. Azt a tendenciát is meg lehetett figyelni, miszerint a drogokat inkább ismerők a kipróbálással szemben megengedőbbek, mint a szereket nem ismerők csoportja. A személyes tapasztalatok hiánya és az alacsony ismertség ellenére mégis eléggé egységesen negatív attitűd volt megfigyelhető, amit akár egy külső generáló tényezőnek, az írott sajtónak (is) tulajdoníthatunk (Oprics-Paksi, 1998). 8.2. Az írott sajtóban közölt cikkek és azok véleményformáló hatása A drogokkal kapcsolatos tudás a drogprobléma kialakulásától, azaz a ’60-as évek végétől, ’70-es évek elejétől kezdve az akkori politikai berendezkedésnek köszönhetően még jó másfél évtizeden keresztül csak a szakemberek és a közvetlenül érintettek számára volt hozzáférhető. 1985-ben azonban elismerték a drogprobléma létezését, amit a sajtó dömpingszerű érdeklődése követett, és ez utóbbi a fogyasztókról és magukról a szerekről alkotott vélemények és képzetek kialakulásában komoly szerepet játszhatott (Oprics-Paksi, 1998). A 90-es évek előtti médiaközlésekre általában véve jellemző volt a kirekesztő, stigmatizáló attitűd, valamint a differenciálatlan drog- és drogfogyasztó-fogalom közvetítése (Paksi, 2000).

-44-

A 90-es évek elején íródott cikkek sem ritkán voltak túldramatizált megjegyzésekkel tarkítottak: „halálos fű”, „kábítószeres járvány” stb., mégis a korábbiakhoz képest differenciáltabb hozzáállás jellemezte az ekkori közleményeket. Az 1994 és 1995 között megjelent sajtókiadványok stílusa, közlésmódja ugyan általában többé-kevésbé elfogulatlan, csak körülbelül egyharmada közelít szubjektíven a problémához, szenzációkeltő kifejezéseket azonban a cikkek mintegy felében találhatunk. Az évtized elejéhez képest „visszaesés” volt megfigyelhető: a cikkek közel felében figyelhető meg, hogy a kábítószereket olyan témákkal hozzák összefüggésbe, amik önmagukban a negatív megítélést erősíthetik: a bűnözéssel, AIDS-szel, halállal kapcsolatos témák igen gyakoriak voltak. A rendőrségi híradások, elfogások beszámolói iránt a legnagyobb érdeklődéssel a napilapok bírtak (Oprics-Paksi, 1998). A cikkek csaknem fele helyezte a jelenséget a bűnözés kontextusába. A problémát pedig úgy közvetítették, mintha csak a fiatalokat érintethette volna (Paksi, 2000). Összességében a cikkek majdnem kétharmada közvetít burkolt vagy burkolatlan formában negatív attitűdöt az olvasók felé (Oprics-Paksi, 1998). Közvetlen ítélet ritkán született, ám ha igen, akkor az nagyon helytelenítő volt a drogok és fogyasztásuk bármely formájával kapcsolatosan. Emellett az írások csak egyharmada foglalkozott konkrétan a drogokkal, és az összes cikk nagyjából 10-10 %-a említi a marihuánát, a heroint valamint a kokaint, mely szerek az ismertségi listát vezették a középiskolások között – nyilván nem véletlenül (Oprics-Paksi, 1998). A közlemények csak alig 10%-a nevezett meg okokat, megoldási lehetőségeket, alternatívákat a droggal kapcsolatosan, ezek közül is leginkább a bűnözőket, néha a személyes megoldatlan problémákat okolták a probléma kialakulásáért. Szakembert csak az írások 15%-a szólaltatott meg, túlnyomórészt rendőröket, és alig néhány cikk esetében vizsgálták több szempontból a kérdéskört. A rendőri kompetenciába helyezés is áttételesen előítéletet szül, csökkentve az elfogulatlanságot (Oprics-Paksi, 1998). 1998 őszén érezhetően kiemelt figyelemmel kezelte a média a kérdéskört, és ez a jelenség már a törvényi szankciók körül kialakult vitákhoz köthető. Az írásoknak még mindig több mint egyharmada jellemzően szenzációkeltő kifejezéseket használt továbbra is, közel 40%-uk pedig témaválasztásukat tekintve is elítélő hozzáállást sugallt. Ugyanakkor közel csaknem a felében szerepelt valamilyen szakember véleménye, és jóval kiegyenlítettebb volt a szakmák viszonya. A cikkek 16%-a közölt okokat, 35%-a pedig megoldásokkal is foglalkozott már. Csökkent a teljesen egyéni felelősség tulajdonításának mértéke, továbbá körültekintőbb, kiegyensúlyozottabb, differenciáltabb hozzáállás jellemezte a közléseket (Paksi, 2000). Elekes és Paksi kutatásai – mint már említettük - rávilágítanak, hogy Magyarországon a leginkább elutasított csoport a drogfogyasztóké; a sajtó véleményformáló hatása, ismeretközlő funkciója tehát kimutatható és szignifikáns, sőt egyre inkább növekedett. Általában véve azonban - még a nem túl -45-

régi cikkek esetén is - fokozottan dramatizáló formában, az okokat és alternatívákat nem közölve, szakértőket (közülük is inkább rendőröket) csak ritkán bevonva, negatív hozzáállást közvetített a fogyasztókkal és a szerekkel kapcsolatosan (Paksi, 2000). Az évtized végén megfigyelhető „enyhülés” mindazonáltal enyhítette a stigmatizáltságot, ami általában véve a devianciák tekintetében inkább gerjesztően hat, mintsem megakadályozza a magatartásforma terjedését – természetesen a drogprobléma esetén ezt a kérdést sokan másképp tekintik, holott a kutatások szerint a szélsőséges ítélkezés és a kriminalizáció, a használók out-group-tagnak tekintése nem csökkenti a fogyasztást (Paksi, 2000). A 2000 és 2004 között megjelent cikkeket négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava) és három hetilapban (Élet és Irodalom, Heti Választ és HVG) vizsgálta Kenyeres és Mészáros (2005). A drogpercepcióban többféle közléstípust különböztethetünk meg, így például létezik egy mereven elutasító, ám a „hagyományos” drognak minősített stimulánsokkal szemben toleranciát tanúsító véleménycsoport. Gyakran a „drogkereskedelem reklámjának” tulajdonítják a problémát, és erkölcsi szempontból bűnnek tekintik a fogyasztást és a terjesztést egyaránt. Úgy tűnik, az etnocentrizmus a drogok világában is kimutatható: az idegen szereket nem szeretik az emberek (Kenyeres-Mészáros, 2002). A másik oldalon liberális hozzáállás figyelhető meg: a társadalmilag „bevett” szerekkel egyenlőnek tekintik az illegális kábítószerek egyes fajtáit, a „könnyű” drogokat. A dichotómia itt is jelentős: más meglátás szerint a „marihuána egyszeri kipróbálása is maradandó, kimutatható károsodást okoz”, ahogyan a fent említett kapudrog-elmélet mentén sem egyeznek a vélemények. Létezik azonban egy olyan véleményáramlat, amely a két szélsőség között helyezkedik el: a szakértők véleménye, amely ideológiamentes, objektív eredményeken alapul. Ennek alcsoportjaként megjelent az egészségügyi szemlélet is, amely a gyógyászati alkalmazás lehetőségeit mérlegeli, így például a marihuána fájdalomcsillapító hatására hívja fel a figyelmet (Kenyeres-Mészáros, 2005). Az igazi probléma mégis inkább az, hogy a politikai színezet csaknem mindenütt megjelenik, a téma sokszor kampányok alapját képezi, melyek nem mentesek a propaganda-jellegű kijelentésektől sem. Míg az egyik oldal a drogok legkisebb mennyiségben történő fogyasztásának is súlyosan romboló egyéni-társadalmi következményeit hangsúlyozza, a liberálisabb csoport azzal érvel, hogy az alkohol és egyéb legális szerek reklámozása töretlen, kiemeli, hogy a fiatalságot leginkább érdeklő sporteseményeknél igen gyakori, és gazdasági megfontolásokat tulajdonít ennek. Ugyanakkor valószínű, hogy a sajtó a legritkább esetben mutatja be a drogosok vagy az exdrogosok véleményét,

-46-

így „a hatalom nem ismeri a drogos arcát, és ha így folytatja, soha meg sem ismeri, csak harcol és harcol ellene” (Magyar Hírlap, in: Kenyeres-Mészáros, 2005). A sajtótematizációs elemzés azt mutatja, hogy a nagyobb port kavaró botrányok, vagy a társadalmat érintő intézkedések köré csoportosíthatók a komolyabb viták, például a jogi szabályozás enyhítése, újraszigorítása, a nemzeti drogstratégia stb. Az 1999-es drogtörvény célja a kínálat-és keresletcsökkentés volt, benne foglaltatik a fogyasztók büntethetősége is. A konzervatív oldal szerint ekkor megállt a drogosok számának növekedése, a liberális sajtóban azonban az terjedt, hogy az intézkedés az alkalmi fogyasztók rejtőzködéséhez vezet, és akadályozza a nekik történő segítségnyújtást. Felmerült olyan vélemény is, hogy az erős szankcionálás a segítő és preventív tevékenységeket is deformálta, a jelzőrendszer (család, tanárok, orvosok stb.) tagjainak rossz problémamegoldó stratégiája miatt. „A drogmegelőzés keserves nevelési módszereinek alkalmazása helyett az iskolák némelyike szorgalmas feljelentővé vált…” (HVG, 2002/40., in: Kenyeres-Mészáros, 2005). Nagyon érdekes, hogy a megítélések alátámasztása a statisztikai adatok alapján történt, történik, és az eltérő körök még az azonos adatsorokat is képesek másképp elemezni. A 2003-as törvénymódosítás is erős sajtóvisszhangot váltott ki. Ezen törvény szerint nem büntetik a kipróbálókat, a rajtacsípett fogyasztó csak akkor bűnös, ha még egyszer szembekerül a törvénnyel – a két oldal ekkor is a fent említett módon reagált. A módosítással kapcsolatos „szigorított” alkotmánybírósági határozat liberális oldalon meglepetést okozott, és elhibázott döntésként értékelték, míg a másik oldalon saját igazuk beteljesedését látták benne (Kenyeres-Mészáros, 2005). A nemzeti drogstratégia előirányozza az egyeztetőtanácsok felállítását, a drogkutatások támogatását, az egészségügyi és bűnügyi statisztikai rendszer átalakítását. Szükségesnek tartja a drogbetegek ellátását, valamint szociális gondozását szolgáló intézményrendszer bővítését, az iskolai drogprevenció elterjesztését. A konzervatívok publicisztikái szerint a szigorított drogtörvény a drogstratégia keretei között nyerte el támogathatóságát, hitelét. Összességében tehát az látható, hogy a drogtilalom elmúlt években kialakult típusai, azaz a kriminalizált és a dekriminalizált meggondolások, a sajtóban is jól kimutathatóan éreztették hatásukat, és két, egymással éles ellentétben álló csoport jött létre. Egyikük az ún. ártalomcsökkentő szemlélet híve, azaz a drogfogyasztás járulékos következményeit enyhíteni igyekvők, azok, akik elfogadják a jelenséget, és nem kívánják gyökeresen megváltoztatni a kialakult helyzetet. Szemléletük szerint a könnyű drogok legalizálása több össztársadalmi pozitívumot hozna magával, -47-

mint amennyit árthatna, de a kemény drogokkal kapcsolatos minden tevékenységet büntetnék. A másik álláspont szerint az összes drogként kezelt anyag fogyasztása, előállítása, forgalmazása büntetendő (a meglévő társadalmi normák erózióját is elkerülendő), a könnyű drogok esetleges enyhébb megítélésével. Ezen nézőpontok kibékíthetetlensége miatt patthelyzet alakult ki, kompromisszumos, vagy harmadik alternatíva pedig nem jelent meg (Kenyeres-Mészáros, 2005). A külföldi sajtóban is érdekes jelenségek figyelhetők meg. 1980 és 1990 között számos olyan cikk jelent meg, amely a statisztikai adatokat, grafikonokat eltorzította, illetve a korrekt adatok helyett riasztó, szenzációkeltő kifejezéseket használva valótlan állításokat fogalmazott meg. Üzleti, valamint politikai megfontolásokból „drogkrízist”, „járványt” emlegettek a sajtóban olyankor, amikor valójában szó sem volt erről. (Orcutt-Turner, 1993). 8.3. A televízióban közvetített információk és a prevenciós törekvések A televízió audiovizuális természeténél fogva fokozottan alkalmas prevenciós tevékenységre, mint az írott sajtó, ahol a véleményformálás és a nézőpontok közvetítése dominánsabb. Nem ritkák azonban az egészen torz, valótlan vélemények, amikre természetesen a megfelelő beállítottságú sajtó „le is csap”: „az első magyar szappanopera egyik epizódjában azt láthattuk, hogy a sármos mentőorvost >>bekábítózott<< fiatalokhoz riasztották egy Budapest környéki erdőbe. Mint kiderült, füves cigit szívtak az elfajzottak, de szomorú vége lett a felelőtlen kalandnak: egyikük belehalt a >>marihuána-túladagolásba<<” (Magyar Hírlap, 2003. május 16., in: Kenyeres-Mészáros, 2005). A kérdés tehát itt is ugyanaz, mint az írott sajtó esetén: mennyire hiteles információkat közvetítenek? Mennyiben járulnak hozzá a probléma kezeléséhez? 2006-ban a Kábítószer-ellenes hét keretében (június 26.-július 2.) a Magyar Televízió tematikus hetet szervezett, és ennek során a kábítószer-problémával kapcsolatos filmeket, beszélgetéseket, riportműsorokat sugároztak, továbbá egy kábítószer-ellenes „spot” is vetítésre került. Ez utóbbi a következő üzenetet hordozta: „A drog köztünk van. A döntés a tied, de a felelősség közös” (Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről 2007). A közös felelősségvállalással kapcsolatos kijelentés pozitív, és az önálló döntés, szabad akarat hangsúlyozása is fontos, csak éppen a „nyitányban” megbújik a droggal kapcsolatos implicit értékítélet, negatív felhang, ahogy a többi médiatermék esetén is. Egyébként miért „kábítószer-ellenes” hetet kell szervezni? Lehet, hogy helyesebb lenne egy olyan elnevezés, mint például „A segítség hete”, vagy „Kezeljük helyesen a problémákat”, vagy bármi, ami enyhébben, pozitívabban cseng, ami azt közvetíti, hogy inkább élni tanítjuk az embereket, ahelyett, hogy bűnbakokat keresnénk. -48-

Természetesen számos alkalommal kerül sor egyéb, nem kampányszerű médiamegjelenésre is, az információáramlás hosszabb-rövidebb riportok, interjúk formájában történik. Ezek közül számos anyag elérhető a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet könyvtárának audiovizuális archívumában, melyek elemzésekor is számos szembetűnő drogpercepciós séma figyelhető meg. Az egyik leggyakoribb a sportok hangsúlyozása, ez szinte mindenhol megjelenik – az NBA kosárlabdázói által közvetített üzenetektől a magyar reklámspotokon át az interjúkig mindenütt. A magyar élsport képviselői is megszólaltak, szintén azzal a céllal, hogy a sportot mint alternatívát hangsúlyozzák a droggal szemben. Az iskolai sportversenyek során például lehetőség nyílik arra, hogy az iskolai élet egyéb területein háttérbe szoruló gyerekek kapcsolatba kerüljenek a velük foglalkozó tanárokkal, és a sportban kapjanak megerősítést képességeik fejlesztéséhez. Így megváltozhatna az a nemkívánatos helyzet, hogy a diákok egy negyedének nincs kapcsolata egy tanárral sem. Az iskolai sportrendezvények természetes közeget teremtenek a megszerezhető élményanyaghoz, és jól kezelhetővé teszik a siker és a kudarc feldolgozását, ahogy bármilyen más sporttevékenység közösségépítő, pozitív hatással bír. A sport önmagában tehát egy kiváló tevékenység, viszont ha ezt olyanok mondják, akiknek az életét teljes egészében ez tölti ki, és mint élsportolók valószínűleg nem teljesen mentesek a teljesítményfokozók használatától, akkor végső soron hiteltelenné válik a kommunikáció. Külön említésre méltó az, hogy az egyik híres élsportolónk, aki felszólalt a kábítószer és a doppingszerek ellen, épp egy nyilvánvalóan egészségtelen, „aromából és színezékből” álló italpor reklámjában buzdít bennünket a termék fogyasztására. Érdekes, hogy az is előfordul, az extrém sportokat jelölik meg jó alternatívának – nem biztos, hogy sokkal veszélytelenebb lehetőség. További probléma, hogy ezekben a jelenetekben szintén a droggal kapcsolatos szélsőségesen negatív attitűd kerül közvetítésre a nézők felé, mintha csak ezek a szerek és kipróbálóik „természetüknél fogva” erkölcstelenek, bűnelkövetők lennének. Egyéb, a televízióban közölt műsorokban is ez a tiltó-kiközösítő attitűd jelenik meg. Feltűnő, hogy gyakran rendőrök, vagy más testülethez tartozók szólalnak meg, tehát ahogy azt a sajtó esetében láttuk, nem túl széles spektrumból válogatják a szakértőket. Az ő attitűdjüket jól jellemzi, hogy csaknem 70%-uk büntetné a drogot fogyasztó személyeket (Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről 2007). A rendőrségnek komoly szerepe van az out-group-tudat, a kiközösítettség, a deviancia erősítésében külföldön (Young, 2002) és valószínűleg hazánkban egyaránt. A következő ábrákon jól látszik, hogyan állnak a kérdéshez a testület tagjai, bár az is világos, viszonylag sokan támogatják a megelőzést és a felvilágosítást. Kérdés persze, ki mit ért ez utóbbiak alatt.

-49-

3. ábra: Rendőrök véleménye a kábítószer-fogyasztás büntetésével kapcsolatosan (Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről

2007)

4. ábra: A szerfogyasztás visszaszorítására alkalmas eszközök a rendőrök szerint (Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről 2007)

Másrészt, amikor „hozzáértőbb” szakemberrel készül műsor, az az érzésünk támad, mintha a drogokkal kapcsolatos inadekvát kérdésekre (mennyibe kerülnek, hogyan használják őket, hol lehet hozzájutni ezekhez, stb.) születnének felesleges válaszok. Miért olyan fontos egy 10-13 éves tinédzsernek felhívni a figyelmét a drogok árára, a hozzájutás módjára, a használat módjára? Az addiktológus, vagy pszichológus gyakran csak felolvassa, gépiesen felsorolja az egyes drogokkal kapcsolatos „tudnivalókat”. Természetesen hasznos információk is elhangzanak, és szó esik a droghoz nyúlás okairól, személyes és családi problémákról, valamint azok kezelésének -50-

lehetőségeiről. Más kérdés, hogy ezeket a problémákat valószínűleg még senki sem oldotta meg úgy, hogy egy televíziós műsorszámot követően „megvilágosodott volna”, de persze nem vitás, segíthet a dolog az eligazodásban. Az egyik reklámjelenet, ami közvetlenül megelőzi, majd követi az adott megszólalást a droggal kapcsolatban, már önmagában azt sugallja, hogy a marihuána felkínálását elfogadva egyenes az út a heroinig. Egy házibulit láthatunk, ahol egy fiatal felkínál egy „füves cigit” valakinek (ami egyébként „hagyományos” cigarettának látszik, csak onnan tudjuk, hogy nem az, hogy láthatunk egy rövid bevágást egy kupac marihuánáról), majd az illető visszautasítja, mert „már látja a szeme előtt” a heroinos fecskendőt. Túlzó jelenet, nem beszélve arról, hogy hiteltelen is. Egy másik műsorban a megkérdezett szakértő a „kor divatjának”, az „éjszakai élet részének” nevezi a drogjelenséget - maximum a stimulánsokra lehet igaz az utóbbi állítás, az előbbi pedig teljesen értelmetlen. A sztereotípiák itt is markánsan megfigyelhetőek. Egy, már absztinens fiatalemberrel készül interjú során kiderült, hogy a társaságon túl inkább egy „rejtélyes, gazdag arab” illető segítségével (vagy inkább az ő unszolására) használt eleinte ingyen heroint, majd másfél hónapra rá, az első komolyabb elvonási tünetek jelentkezése után már csak pénzért kaphatott. Vajon ha a teljes illegalitás, kriminalizáció nem létezne, akkor is fűződhetne ekkora érdeke ennek az illetőnek ahhoz, hogy fogyasztóvá tegyen másokat? 8.4. Szórólapok, egyéb kiadványok, kommunikációs eszközök Ezek esetében is erőteljes polarizáció figyelhető meg, és gyakoriak a tv-műsorokhoz hasonló, túláltalánosító kijelentések, ugyanakkor az ártalomcsökkentő elv mentén szerveződő kiadványok sem ritkák. A tűcsere-program által biztosított tűket például egy kis gyógyszertári doboz jellegű csomagban terjesztik, méghozzá azzal az üzenettel, hogy „Ne szúrd el a karriered – rajtad múlik, tőled is függ”. A csomag tartalmaz egy 10 ml-es steril fecskendőt, egy filtert, valamint egy törlőkendőt, és feltüntették rajta a Drog Stop Budapest Egyesület zöld számát is. Ez egy pozitívnak tekinthető kommunikációs üzenet, azt mutatja a beteg felé, hogy „Felelősséggel tartozol magad iránt, de számíthatsz ránk, segítünk”. Azt gondolom, a bizalom elnyerésében, és a kétirányú kommunikáció elindításában ilyen üzenetek nagyobb előrelépést jelentenek, mint a kriminalizáló, ítélkező attitűdöt közvetítő kijelentések. A legtöbb kiadvány mégis inkább tájékoztató jellegű: drogok típusai, hatásmechanizmusuk vannak jobbára az előtérben, illetve drogprevenciós rendezvényeket is gyakran ismertetnek. Segítő szervezetek „hirdetik” sokszor ebben a formában a tevékenységüket, ami végső soron pozitívumként

-51-

értékelhető, csak sajnos maga a prevenciós tevékenység még mindig nem mentes az össztársadalmi nyomás által közvetített, szerek és szerhasználók iránti negatív attitűdtől. A következő ábrákon mégis az látható, hogy az ártalomcsökkentő szemlélet mindennek ellenére hazánkban is terjed, még ha a preventív szemlélet kiemelt helyen is található (amely egyébként talán csak a jelen formáját tekintve nem teljesen helyénvaló). 5. ábra: Médiakampányok 2004 és 2007 között, valamint azok üzenetei (balról a második oszlop)

6. ábra: Ártalomcsökkentés 2006-ban

-52-

9. Iskolán belüli prevenció: a D.A.D.A program Ezen program alapján végzik jelenleg a szakemberek a felvilágosító, megelőző tevékenységet az iskolákban. Az alábbiakban a szervezet és módszerének követői által leírt tevékenységek, feltevések kerülnek bemutatásra. Története (Kurdics, 1996) Az Amerikai Egyesült Államokban a rendőrség 1983 óta sikerrel alkalmazza a D.A.R.E (Drug Abuse Resistance Education) elnevezésű, biztonságra nevelő programját. Célja, hogy a gyerekek idejében ismerjék fel a számukra veszélyt jelentő helyzeteket, ennek tekintetében helyes döntéshozatalra legyenek képesek. A D.A.R.E törzsét az 5-6. osztályosoknak készített oktatási anyag képezi. Ennek oka, hogy a serdülés előtti korosztályra már erősen hat a baráti kör értékrendje, és ebben az életkorban a legnagyobb a beavatkozás eredményességének a valószínűsége. Ez a korcsoport heti egy alkalommal 45-60 perces oktatásban részesül, a tananyag 17 leckét tartalmaz. A D.A.R.E oktatást speciálisan képzett rendőrök végzik. Pályaalkalmassági, egyes helyeken alapos pszichológiai vizsgálatnak vetik alá a jelölteket. A számukra indított kiképző tanfolyam intenzív, kéthetes, bentlakásos kurzus, a D.A.R.E egyik kiképző központjában. A tanfolyam elvégzése után minden rendőr-oktató kap bizonyos számú 5.-6. osztályt. Ezt követően önállóan összeállítja az órarendet, egyeztet az iskolásokkal és a tanárokkal. A világ számos országában eredményesen alkalmazott programot Magyarországon 1992-ben indította útjára a rendőrség. A magyar elnevezés, a D.A.D.A. a Dohányzás, Alkohol, Drog, AIDS szavakból képzett mozaikszó. A szavak sorrendje fiatalokra leselkedő káros anyagok sorrendjét mutatja. A D.A.D.A. a rendőrség személyiségfejlesztő, önértékelést tanító, önbecsülést nevelő általános iskolai programja arra tanít, hogy „hogyan vigyázz magadra”. Célja, hogy a gyerekek ki tudják számítani döntéseik, cselekedeteik következményét. Ellen tudjanak állni a kortársaiktól érkező negatív hatásoknak, ne essenek kísértésbe. Ez a program arra is megtanítja őket, hogyan oldják meg a konfliktus- és stresszhelyzeteket anélkül, hogy káros szerekhez nyúlnának, és hogy ne érezzék magukat „vesztesnek” emiatt. A program oktatási anyaga két törzsből áll, melyek nem épülnek szorosan egymásra, azokat külön-külön is lehet oktatni. Az alsó tagozatos törzsanyagban 13+1 óra, míg a felső tagozatos törzsanyagban 22 óra szerepel. A módosult program szerint (Balázsfalvi, 2001) alsó tagozatban a javasolt célcsoport a 9-10 éves, a felső tagozatban a 13-14 éves korosztály. Az egyes törzsanyagokat az iskola és a rendőri szerv között létrejött szerződés alapján kell oktatni. Összességében a D.A.D.A. program négy vagy öt évfolyamot ölel fel. -53-

A D.A.D.A.-t felkészített egyenruhás rendőrök oktatják, osztályfőnöki óra keretében; a foglalkozásokat meghatározott tematika szerint, havi egy alkalommal tartják. A D.A.D.A. kiváltja a hagyományos osztályfőnöki órákat, feladatain túl átvállalja az osztályfőnöki feladatokat. Beszélgetéssel, tesztekkel próbálja megnyerni a gyerekek bizalmát. A program fontos része, hogy a szülőkkel és a tanári karral jó kapcsolat alakulhasson ki. Ezt a tantestületi értekezleten valósítják meg. A rendőrség megpróbál mindent megtenni, hogy minél több kisdiákhoz eljusson a program. A szükséges segédanyagok költségei két irányban oszlanak meg: egy részét a rendőrség viseli (a rendőr oktatók képzése, az általuk használt segédanyagok, eszközök költsége), másrészt a diákok tansegédletként felhasznált anyagainak költségeihez az iskolák elsősorban szponzorok útján jutnak hozzá. A program fő vonalai: •

Személyiségfejlesztés: önismeret, mások megismerése és elfogadása, problémamegoldó

technikák elsajátítása, stressz kezelés, gyermekek jogai és kötelességei •

Szabálykövetés: közlekedési szabályok, mindennapi élet szabályai, jogszabályok, törvények,

•

Biztonság: személyes biztonság a közlekedésben, az idegenekkel szemben, valamint ha a

gyermek egyedül van •

Ismeretközlés: dohányzás, alkohol, drog, ifjúkori bűnözés, viselkedési addikciók

•

Viselkedési panelek: a szituáció és szerepjátékokon keresztül a veszélyhelyzetekben való

viselkedés gyakorlása, valamint a nemet mondás elsajátítása Az új D.A.D.A. program témaköreiben is történtek változások. Korábban minden osztálynak külön összeállított témaköröket oktattak, mára már csak két munkafüzetből oktatnak, külön az alsó tagozatosok és külön a felső tagozatosok számára. Az új D.A.D.A. programban már megjelenik a családon belüli erőszak, a szexuális erőszak, és nagyobb hangsúlyt fektetnek a média hatásaira mindkét korosztály esetében. Az alsó tagozatos törzsanyag tematikája (8-10 éves korosztály) -

bemutatkozás

-

szabályok, normák, törvényszerűségek

-

kockázat-következmény

-

biztonságban-otthon

-

biztonságban-közlekedésben

-54-

-

biztonságban-közterületen

-

gyógynövények, gyógyszerek, drogok

-

jogok-kötelezettségek

-

érintések, pedofilia

-

erőszak

-

családon belüli erőszak, érzelmek, azok kifejezése

-

„jó hecc”-felelősség

-

gyakorló óra

-

összefoglalás

A felső tagozatos törzsanyag összefoglaló tematikája (13-14 éves korosztály) -

bemutatkozás

-

önismeret-tolerancia

-

támogatási rendszerek

-

viselkedési addikciók I.-II.

-

a média hatásai I.-II.

-

barátválasztás, bandák nyomása, csoportos erőszak

-

huliganizmus, a szekták

-

az erőszak

-

családon belüli erőszak

-

szexuális bűnözés

-

drogok I.-IV.

-

törvények, szabályok

-

az ifjúkori bűnözés

-

gyakorló óra

-

konfliktuskezelés-felelősségvállalás I.-II.

-

összefoglalás, útravaló

-

pótóra: hová forduljunk segítségért?

A program, mely a legtöbb prevenciós szervezet tevékenységét integrálja, átfogó, és láthatóan számos hasznos elemet tartalmaz, de épp a droggal kapcsolatban ugyanolyan attitűd jellemzi, mint a többi hasonló kezdeményezést. Természetesen beszélni kell erről is, de valószínűleg nem olyan formában, ahogy ezt jelenleg teszik. Nem helyes a „drogot mint közellenséget” „kirakni” középre, a fiatalok elé azzal az üzenettel, hogy „itt van minden rossz oka, a világ rákfenéje”, árnyaltabban -55-

kellene megfogalmazni a problémát. Az sem feltétlenül vezet célra, ha a drogok használata, ára kerül szóba: miért szükséges ezt elmondani, azaz olyan információdömpinggel ellátni a célcsoportot, ami haszontalan? Fontosabb a fiatalok saját felelősségéről, a problémáikról beszélni – akár átvitt értelemben, egy-egy jó történet, „mese” segítségével -, mint a drogproblémát felfújva elsőként informálni a gyerekeket arról, hogy „eddig talán kihagytak valamit”. A „drogprobléma” és a „harc a drog ellen” – mindenhol erről beszélnek, és ez akár serkentheti is a serdülőket a fogyasztásra, felkeltheti a kíváncsiságukat: „mi az, amitől ennyire tiltanak?”.

-56-

10. A szűk értelemben vett prevención túl: a terápiás kezelés és lehetőségei A terápia mindig célzott, ellenőrizhető eljárás valamely betegség leküzdésére. Azt veszi célba, hogy a kliensek elérjék az optimális életműködést, egyensúlyra találjanak (Dr. Pataki, 1996). A terápia általában elvárja az egyéntől a drogmentességet– de ez nem mindig elérhető. Lehet, hogy a szenvedély feletti kontroll megszerzése, a produktív életstílus kialakítása helyesebb és reálisabb célkitűzés lenne, hiszen segítené a közösséghez való alkalmazkodást. Bizonyos szertípusok és fogyasztók esetén viszont természetesen szükséges elvárás lehet az absztinencia. A harmadlagos megelőzés a drogfogyasztók társadalmi integrációjának helyreállításával, társadalmi funkciók

megőrzésével,

társadalmi

presztízsük

javításával,

képességzavaraik

társadalmi

elfogadtatásával foglalkozik. Ide tartozik a rehabilitációs munka is. A drogfogyasztót először ambulanciára, majd méregtelenítést végző intézetekbe, onnan személyiséget fejlesztő közösségekbe, rehabilitációs otthonokba küldik. Emellett a viselkedésmintákat képviselő programoknak is van megelőzési értékük. Ebből az okból szoktak számukra anonim tanácsadást létrehozni, ahová bárki elmehet, és bármikor kaphat segítséget. Az ilyen helyekre a fiatalok szívesebben járnak vissza, így könnyebben rávehetők a pszichológiai kezelésre is. A leszoktatással, drogterápiával foglalkozó intézményekben nagyon fontos, hogy a függő beteget rávegyék, hogy tudatosítsa, saját maga találja ki, miért akarja abbahagyni a szerhasználatot, azaz szabad akaratból, tudatosan döntsön számára fontosabb értékek mellett. Szinte az összes ilyen helyet a „három absztinencia” jellemzi: nincs szex, droghasználat és erőszak, amíg ott tartózkodnak a betegek. Hazánkban a kábítószerhasználók kezelése (a kapcsolattartástól az utógondozásig) sajnos alulfejlett, szinte minden eleme fejlesztésre szorul. Elsősorban a kapcsolatfelvételt, az intézményekbe való bejutást kellene segíteni. Ehhez azonban intézményi formák, szakmai módszerek fejlesztése fontos igazán, valamint az, hogy a beteget motiválni lehessen a kezelésre, legalábbis a viszonylagos egyensúlyban lévő, produktív életvitelre. Pozitív, kétirányú kommunikációra lenne szükség. A pácienseknek pozitív attitűd, megerősítés kell a gyógyulásukkal, előrehaladásukkal kapcsolatosan a szakemberek és a közvélemény szempontjából. Ez alapvető szempont a bizalom és a sikeres terápia megvalósításához. Jellemző azonban, hogy a társadalom igényei magasabbak, mint amit a kliens ki tud elégíteni. Az egész ellátórendszer finanszírozási problémákkal küzd, így az utógondozás és a rehabilitáció is. Szükségessé vált, hogy a droghasználók speciális kezelésének kapcsolata más orvosi szakmákkal és speciális ellátórendszerrel is fejlődjön. Ez főként olyan területeken fontos, ahol nincsenek hagyományai a speciális beavatkozásoknak. Ilyen például a gyermekkorúak addiktológiai ellátása, a -57-

speciális betegek ellátása, de ide tartoznak a büntetés-végrehajtó intézményeken belül végzett programok is. Figyelembe kell venni továbbá, hogy éppen az adott klienscsoport számára a kezelésnek melyik formája a legalkalmasabb. Ma egy korszerű terápiás programtól elvárják, hogy minél hosszabb ideig segítsen megőrizni a kliens egészségügyi állapotát, csökkentve a visszaesések számát. Így a szenvedélybetegség kapcsán három terápiás célkitűzés segítheti gyógyulásukat: •

Pszichoaktív anyagtól mentes élet elérése: az absztinencia iránti motiváció felkeltése és fokozása

•

Különféle élettevékenységek megvalósításának támogatása: jobb egészségügyi állapot elérése és megtartása, pszichiátriai tünetek és zavarok felismerése és kezelése, a mindennapi élethez szükséges készségek és tudások elsajátítása, családi és házassági problémák megoldása, megélhetéssel, munkával kapcsolatos kérdések megvitatása

•

A használat során jelentkező ártalmak csökkentése és a visszaesés megelőzése: a fogyasztókra gyakran jellemző, hogy visszaesőkké válnak, de a megfelelő módszer alkalmazásával ez kivédhető. A gyógykezelés elsősorban méregtelenítésből és leszoktatásból áll. Döntő jelentősége van a leszoktatási fázisnak, itt tűzik ki a következő terápiás célokat és az elvárható képességeket

A terápiás célok, célkitűzések, amelyek fontosak az egyén és a szervezet szempontjából: •

Hatékonyság: az absztinencia mellett a produktív élet megvalósítását kell segíteni.

•

Differenciáltság (kliens/ módszer összeillesztése): az ambuláns kezelés előtérbe helyezése, csak súlyos függőségben szenvedők részére nyújtsanak bent fekvéses ellátást.

•

Komplex biopszichoszociális szemlélet: háttérbe kell helyezni az olyan kezelést, amely csak a méregtelenítés kizárólagosságát hirdeti. Ez önmagában azért kevés, mert a méregtelenítés a kezelésnek csak a bevezető fázisa. Súlyos estben szomatikus, pszichoterápiás, szociális kezelés, rehabilitáció, utógondozás kell, hogy kövesse.

•

Fontos a kezelőszemélyzet differenciáltsága, az összehangolt kezelés, a csapatmunka.

•

Szociálpolitikai eszközökkel az általuk elkövetett bűncselekmények számát fontos csökkenteni (nappali gondozással, védett szállásokkal).

•

A szociális szolgáltatások finanszírozásának megoldása, és több gyógyszer, szubsztitúciós szer támogatásának biztosítása.

•

Szükséges lenne a pályát vonzóbbá tenni a dolgozók számára, segíteni előmenetelüket, képzésüket, továbbképzésüket.

•

Tudományos kutatásokat kel folytatni, amely nélkülözhetetlen az eredményes munka

-58-

szempontjából. Több figyelmet kellene fordítani a külföldi együttműködésekre, képzésekre. •

Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a megkereső programokra, amelyek célja a segítő kapcsolat kialakítása, terápiára motiválás és ártalomcsökkentés. Egy ilyen program alacsony küszöbű szolgáltatás (megkereső szolgálatok, telefon- szolgálatok, tűcsere), nem várják el a szerfogyasztóktól a kapcsolatfelvétel kezdetén, hogy alkalmazkodjanak a kezelőhelyek szigorú házirendjéhez, vagy hogy szermentesen éljenek. Ennek a szolgáltatásnak a fejlesztése is indokolt és csak akkor eredményes, ha más kezelési formához is szorosan kapcsolódik.

•

Modern nappali kórházak kialakítása is indokolt lehet. Ez a kezelés hatékony módját jelenti, alkalmazkodva a kliensek igényeihez, segít a hospitalizációs ártalmak elkerülésében. A hosszúterápiás intézmények, terápiás közösségek fejlesztése szintén szükséges, melyek célja a drogmentes élet kialakítása, mert ilyenkor szinte az egész élettevékenységüket újra kell tanulniuk.

•

Rehabilitáció és reszocialazáció: egészségügyi vagy szociális intézetekben a rehabilitációt és reszocialazációt foglalja magában. Ilyenek a védett szállások, az elhelyezkedési tréning, a rehabilitációs és önsegítő csoportok.

•

Közösségi programok szervezése, ami kulturális és önsegítő csoportokat jelent a drogbetegek és hozzátartozóik számára.

•

Védett munkahelyekre is szükség lenne, melynek segítségével biztosítani kell a foglalkoztatási reszocializáció feladatát a munkaképességükben korlátozott vagy a munkaerőpiacról kiszorult drogbetegek számára.

•

A háziorvosok jelentőségének növelése szintén kiemelt jelentőségű: a drogbetegek és hozzátartozóik vélhetőleg először a háziorvoshoz fognak segítségért fordulni, ezért szükséges megfelelő számú és minőségű képzést biztosítani részükre.

•

A kliensekről adatokat kell rögzíteni, mely évenként összesítésre kerül. Így megtudhatjuk a fogyasztók számát, összetételét, a klinikai tapasztalatok, adatok ugyanis mérvadóbbak, „testközelibbek”, mint a kérdőíves kutatások.

-59-

11. Kérdésfelvetések, avagy „Kell-e nekünk absztinencia?” Kérdésünket úgy is megfogalmazhatjuk: mi legyen tehát a célunk? Feltétlenül csak a teljes absztinencia az elfogadható, és ami még fontosabb, megoldható ez minden drog esetében? Hogyan állnak ehhez maguk a fogyasztók? (Demetrovics, 2000) Az absztinencia önmegtartóztatást, valamilyen rögzült szokástól, élvezeti szertől vagy szexuális élettől való kényszerű vagy önkéntes tartózkodást jelent (Buda, 1995, in: Demetrovics, 2000). Ez azonban nem minden esetben lehetséges, ami szakemberek között erős megosztottságot szül. A drogok típusaiból eredő fogyasztási preferenciák és élettani hatások szerint más és más lehetőség adódik a megelőzésben. 11.1. Felvetések az egyes szertípusok kapcsán Szintetikus stimulánsok Fogyasztásuk leginkább a szociális-rekreációs droghasználat körébe esik (Demetrovics, 2000a, in: Demetrovics 2000), és bár Európa-szerte a kannabisz-származékok fogyasztása után ezek a legelterjedtebb drogok, prevenciójukat gyakran egyértelmű elutasítás fogadja. Amennyiben nem az absztinencia a cél, hanem az ártalomcsökkentés, veszélyek minimalizálása, akkor pozitívabb a fogadtatás. A stimulánsok fogyasztása ugyanis együtt járhat túlhevüléssel, dehidratációval, nem biztonságos szexuális kapcsolat létesítésével, nem tiszta drogból adódó kockázattal stb. Ezek ellen viszonylag egyszerű ártalomcsökkentő lépéseket lehet tenni, pl. ingyenes és folyamatos tiszta vízzel való ellátás, nyugodt, hűvös „chillout szoba” létesítése, esetleg (ingyenes) óvszerek elérhetővé tétele. A kannabisz-származékok Esetükben a legkisebb a fogyasztók betegségtudata, és bár a tartós fogyasztás jelentős életviteli és szociális problémákat okozhat, mint már említettük, a kapu-drog elmélet nem bizonyított. A legfontosabb kérdés itt az illegális drogok kereskedelmének differenciálatlansága – a „lágy” drogok korlátozott mértékű dekriminalizálása a kemény és enyhe drogok kereskedelmének szétválasztását, és ezen keresztül a kemény drogok problémájának csökkentését célozza. A tapasztalat szerint sikert könyvelhet el a dekriminalizáció (MacCoun és Reuter, 1997, in: Demetrovics, 2000), hiszen nem bizonyítható, hogy Hollandiában a depenalizáció a kannabisz-származékok használatának gyors növekedésével járt volna, a heroinprobléma azonban jelentős mértékben csökkent. Ennek oka alighanem az, hogy a marihuánához való hozzáférés során kénytelen a fogyasztó – a hagyományos drogpolitika mellett - olyanokkal is üzleti kapcsolatba kerülni, akik által ópiátokra is szert tehet. -60-

Ópiátok Ezek esetében sem teljesen világos a kép. Számos tanulmány (például Vandlik, 1995, in: Demetrovics, 2000) rámutatott már, hogy a fogyasztás nem közvetlenül okozza a súlyos testi tüneteket, hanem inkább az abból következő életmód ártalmai tehetők felelőssé, mint például az elégtelen táplálkozás és vitaminbevitel, hajléktalanság, prostitúció, intravénás használatból eredő rizikótényezők. Legtöbbjük ráadásul évekig nem kerül kapcsolatba a kezelést végző intézményekkel, sőt, nem mutat hajlandóságot a leszokásra. Ennek alapján indult útjára a 80-as években az ártalomcsökkentés programja, ami azon a feltételezésen alapul, hogy az egyéni és társadalmi károk csökkentésének nem szükségszerű feltétele az absztinencia elérése. Az elvárható eredmények (Demetrovics, 2000): •

az illegális droghasználat csökkenése,

•

kontrollált fogyasztás,

•

pszichés státusz javulása,

•

általános egészségügyi állapot javulása,

•

kriminális aktivitás csökkenése (a beszerzési bűnözés szükségtelenné válása miatt),

•

kapcsolatok javulása, reszocializáció, munkavállalás,

•

absztinencia-fókuszú terápiába való bevonódás fokozott valószínűsége.

11.2. A metadon szubsztitúciós kezelés története és jelene (Dr. Csorba, 2000) A metadont kb. 30 éve használják az ópiátfüggő betegek kezelésére. Csillapítja a heroin iránti gyötrő vágyat, ám maga is függőséghez vezethet. Létezik rövid detoxikációs kezelés, hosszú távú detoxikációs kezelés, ahol a csökkentés ritmusa lassúbb, fokozatosan történik, és általában hosszú ópiátfüggőségi múlttal rendelkező pácienseknél használják. Szubsztitúciós (hosszú távú fenntartó) kezelés esetén a metadon adag hosszú távon fennmarad, mivel a csökkentési próbálkozások a függő betegnél mindig újabb visszaeséssel járnak. Az Egyesült Államokban az 50-es évek végén és a 60-as évek elején kezdett elterjedni a szubsztitúciós kezelés, mint hétköznapi kezelés a heroinfüggők körében. Erre az időszakra alakult ki az Egyesült Államokban egy olyan krónikus, hosszú ideje ópiátot fogyasztó betegréteg, amelynél az absztinenciát célzó kezelések kudarcot vallottak. Európában a metadon-kezelés leghamarabb Svédországban kezdődött, 1967-ben. Ezt követte Hollandia, Nagy-Britannia 1968-ban, Dánia 1970-ben. A 70-es-80-as években szinte minden nyugateurópai országban a metadon-kezelés elfogadott és elterjedt kezelési módszerré vált.

-61-

Míg a 80-as években a szubsztitúciós programokat sok kritika érte, a 90-es években a legtöbb országban elismerték a fenntartó kezelések fontosságát és hatékonyságát. Ezt hangsúlyozza a E.M.C.D.D.A. (European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction) 2000. évi beszámolója. Az Unión belül is változóak a metadon-kezelési protokollok. Nagy-Britanniában, ahol a heroinfüggő betegek 50%-a részesül metadon-kezelésben, a metadon adagolását a háziorvos végzi, pszichiáter, vagy addiktológus szakmai javaslata alapján. Franciaországban ugyanakkor - ahol a legszigorúbb a szabályozás drogpolitikai szempontból - a heroinfüggő betegek kb. 20%-a részesül metadon szubsztitúciós kezelésben, speciálisan erre a célra kialakított központokban. Magyarországon 1992ben már egyre nagyobb létszámú beteg jelentkezett kezelésre hosszú távú heroinfüggőség miatt, egy olyan populáció, amely már túlesett több kórházi, ambuláns, illetve rehabilitációs kezelésen. 1993ban a Fővárosi ÁNTSZ, felismerve a drogprobléma egyre komolyabb terjedését, ópiátfüggőség esetén hivatalosan is engedélyezte a metadon tartalmú gyógyszerek használatát - úgymond hivatalossá vált a metadon-kezelés, ám hazánkban mind a mai napig sok szakmai, illetve bürokratikus akadályba ütközik. Pillanatnyilag Magyarországon a

hivatalosan regisztrált

heroinfüggőknek csupán 0,5%-a részesül fenntartó kezelésben. A kezelés célja elsődlegesen a drogabsztinencia beállta és a szociális reintegráció, ezeket a szempontokat vizsgálják a kezelés hatékonysága szempontjából. Az absztinencia beállását klinikai vizsgálatok, exploráció és folyamatos szúrópróbaszerű vizeletvizsgálat alapján végezik. A szociális reintegrációt a következő szempontokból vizsgálják: tanulmányok folytatása, újrakezdése, munkába állás, továbbképzés, lakhatási körülmények rendezése, kapcsolatfelvétel, vagy jelentős javulása a családdal,

partnerkapcsolati

viszonyok

rendezése,

nem

drogfogyasztó

kortársakkal

való

kapcsolatfelvétel, a kriminalitás ritkulása, megszűnése (Dr. Csorba, 2000). Magyarországon a betegeknek a kezelésért nem kell fizetniük. A metadon tartalmú gyógyszert ugyanakkor a betegeknek teljes árban kell megtéríteni (havi 15-20.000 HUF). 11.5. A terápia folyamata (Dr. Csorba, 2000) A beteg jelentkezésekor az ambulanciákra részletes orvosi, pszichiátriai, addiktológiai, pszichológiai, szociális státuszfelvétel, anamnézis történik. A fenti információk alapján az ambulancia szakmai stábja döntést hoz a metadon-kezelés elkezdéséről. Minden esetben hepatitisz, illetve AIDS-szűrés történik. Ezen kívül részletes laboratóriumi vizsgálatot, és szükség esetén egyéb szakorvosi konzíliumokat végeznek.

-62-

A beteget felvilágosítják a metadon-kezelés várható hatásairól és mellékhatásairól, a kezelés folyamatáról. Minden beteggel külön terápiás szerződést kötnek, amelyben rögzítik az ambulancia által kínált lehetőségeket és a kezelésben résztvevő páciens kötelességeit. Minden beteget a gyógyszeres kezelésen kívül csoportos, vagy egyéni pszichoterápiás kezelésbe próbálnak bevonni. Minden esetben a beteg környezetét, szüleit, házastársat, gyerekeit, stb. megpróbálják bevonni a terápiás folyamatba. Esetenként, amennyiben szükség van rá, szociális támogatást is biztosítanak. Amennyiben a metadon fenntartó kezelés hatékonysága kérdéses, célszerű a terápiás szerződés megváltoztatása. Emelni kell például a pszichoszociális intervenciók mennyiségét, illetve minőségét, szóba jöhet kiegészítő gyógyszeres terápia, a metadon adag naponta többszöri adagolása, esetleg a metadon dózis emelése. 11.6. A metadon-kezelés hatásai (Dr. Csorba, 2000) A metadon megszünteti a nagyfokú ópiátéhséget, a drog utáni sóvárgást, mely az egyik legfontosabb tényező a gyakori visszaesésben. Az ópiátfüggőség hátterében 60-80%-ban valamilyen pszichés zavar található, elsősorban depresszió, de gyakori a személyiségzavarok, szorongásos zavarok jelenléte is. A fenti betegségekben a páciensek az ópiátszármazékokat öngyógyítási céllal használják. A megfelelő metadon-kezelést követően a pszichiátriai betegségből fakadó tünetek megszűnnek, vagy nagymértékben csökkennek. A gyógyszeres kezelés mellett jelentős szociális támogatás is folyik, s ennek révén a betegek a „drogos életmódból" át tudnak kerülni egy kiegyensúlyozott életbe. Szélesednek az absztinens lakossággal való kapcsolataik, sok esetben rendeződnek a lakhatási, jövedelemszerző, tanulási viszonyok. Nagymértékben segíti a heroin betegek kivonását a kriminális életmódból. Ezenkívül jelentős preventív hatása is van, mivel a heroin terjesztési láncot meg tudja szakítani. Hazánkban 35-40%-ban az intravénás drogfogyasztók hepatitisz C, illetve B fertőzöttek. A metadon-kezelés ilyen szempontból jelentős megelőző szereppel bír, mivel megszünteti az ópiátkészítmények intravénás adagolását. Ugyanakkor, az illegális droghasználat egyéb szomatikus szövődményeit is jelentős mértékben kiküszöböli. Másik szintén komoly probléma a gyakori droghalál, melynek hátterében nagyon sok tényező említhető, de a heroin minősége jelentős szerepet tölt be. A fenntartó metadon-kezelés nagymértékben tudja csökkenteni a droghalálok arányát, ráadásul a legtöbb cost-benefit tanulmány kimutatta, hogy a metadon-kezelés egy nagyon gazdaságos terápiás forma a társadalom számára (Dr. Csorba, 2000). Általános tapasztalat mindemellett, hogy a kezelésben töltött idő egyenesen arányos a reintegráció és az egyéb pozitív hatásokkal (McLellan és mtsai, 1982, in: Demetrovics, 2000). -63-

Amennyiben azt kommunikáljuk a fogyasztók felé, hogy nem csak akkor segítünk, ha absztinensek – amire rendszerint képtelenek -, illetőleg konkrét tárgyi segítséget nyújtunk az életmódbeli problémáikra, azaz nem azt mutatjuk, hogy elfordulunk tőlük és elutasítjuk őket, sokkal jobb eredmény érhető el. A hazai vizsgálatok is ezt támasztják alá (Demetrovics és Garajszki, 1998, in: Demetrovics, 2000). Ilyen módon kétoldalú érdemi kommunikáció kezdődhet el a droghasználók és a társadalom, vagy a betegek és a segítők között. Ha tekintetbe vesszük továbbá, hogy a legtöbb – főleg ópiátoktól – függő beteget az absztinencia mint általuk elérhetetlen kívánalom épphogy távol tarthatja a kezelés és segítségnyújtás helyszíneitől, valamint meggondoljuk, hogy az egyéni diszpozíciók és az össztársadalmi nyomás milyen mértékben tartják fenn a fogyasztást és a függőséget, akkor máris nem távoli és idegen a tűcsere-program, az óvszerek biztosítása, valamint a metadon program, ami a heroin szubsztitúcióját célozza. Fontos szem előtt tartani az oktatást, kommunikációt, információnyújtást, az egészségügyi intézményekhez való könnyű hozzáférést, a droghasználók elérését, valamint a speciális populációkkal (pl. prostituáltakkal) való kapcsolattartást is, sőt akár ingyenes és kontrollált minőségű heroin biztosítása sem lehetne kizárt (WHO, 1999). Legfontosabb ugyanis, hogy az egyéni és társadalmi károkat minimalizáljuk, és ha azt lehet látni, hogy bizonyos jelenségek makacsul fenntartják magukat, és kiirtásukra nincs lehetőségünk, akkor – jobb híján - az okozott károkat, ártalmakat vagyunk kénytelenek csökkenteni (Demetrovics, 2000). Ehhez a segítő attitűdhöz, „felhasználóbarát” hozzáálláshoz azonban modern szemlélet, és összehangolt működés szükséges a prevenciót végzők részéről, illetve a segítségnyújtó intézmények oldaláról is. Tekintetbe kell venni, hogy ez a függőség (a legtöbb másikhoz hasonlóan) a psziché – hibás öngyógyítási kísérlete (Khantzian, 1985), ami – amennyiben megfelelő keretek között történik – akár segítséggel is lehet az egyén megküzdő kapacitására nézve. Klinikai esettanulmányok mutattak rá ugyanis, hogy az ilyen páciensek életét végigkíséri az erőszak és az agresszió mind belső világukban, mind társas kapcsolataikat tekintve. Az ópiátok nyugtató hatásuknál fogva gátat szabnak ezeknek a kitöréseknek (Khantzian, 1985). A metadonra ennek alapján tekinthetünk egyfelől akár úgy is, mint egy hibás, de valamennyire sikeres megküzdő-védekező mechanizmusra, amit nem szabad addig eltávolítani az egyén életéből, míg valamivel nem helyettesíthetjük – ez a pszichoterápiák egyik irányelve is (Springer, 1991, in: Demetrovics, 2000). A szert másfelől pedig úgy is nézhetjük, mint a számtalan másik pszichiátriai gyógyszer egyik változatát, ami nem feltétlenül károsabb náluk. Elképzelhető, hogy az ember legmélyen nem „véletlenül” nyúl bizonyos szerek felé, hanem érzi, hogy az valamiért elviselhetővé, élhetővé teszi az életét, „kiegészíti” személyisége hiányosságait, és esetleg segítheti a társadalomba való beilleszkedésében.

-64-

11.7. Tűcsere-programok A HIV és egyéb, tűszúrás útján is terjedő betegségek előfordulásának csökkentésére irányuló tűcsere-programokat ha lehet, még élesebb kritika érte, mint a metadon programot. A kutatások alapján azonban csökkent az új fertőzések száma a programban részt vevő városokban (például Hurley, 1997, in: Demetrovics, 2000), sőt, az intravénás használat növekedése sem nyert bizonyítást ezen területeken (WHO, 1999). Számos érv és ellenérv látott tehát napvilágot az ártalomcsökkentés programjával kapcsolatosan mostanáig, mindenesetre az eddigi vizsgálatok a program pozitív eredményekről számolnak be (ld. még: Miletics, 1998, in: Demetrovics, 2000).

-65-

12. Nézőpontok kereszttüze a drogpolitikában A szabályozást az etikai megfontolások előtérbe helyezése jellemzi amellett, hogy politikai kampányok eszközeként is használatos (Wodak, 2007). A „drogellenes háború” alapvetően deontológiai megközelítésű, azaz a cél elérésének módja fontosabb magánál a célnél. Ez azt jelenti, hogy az egyén viselkedését vagy döntését akkor is helytelennek ítélhetik, ha azok elfogadható végeredménnyel járnak. Ezzel ellentétben a konzekvencialista etika szerint egy adott cselekvés vagy döntés maga szolgál a morális elemzés kiindulópontjául, azonban gyakran az az aggodalom fogalmazódik meg ezzel kapcsolatban, hogy egyfajta „a cél szentesíti az eszközt”-jellegű hozzáállást takar. Az Egyesült Államokból kiindulva elterjedt retorika szerint a lényeg a „helyes üzenet” a társadalom felé (Wodak, 2007). Természetesen egy ilyen jellegű politika sikeréhez is szükséges a társadalom „jóváhagyása”, támogatása, így nem mondható el, hogy kizárólag politikai körök által okozott jelenségről lenne szó. A kérdéskör alapvetően két megközelítést enged meg: egyfelől csökkenthető a drogok prevalenciája (előfordulásuk, használatuk), másfelől pedig az általuk okozott ártalmak (MacCoun, 1998, in: Demetrovics, 2000). Előbbi célkitűzései közé tartozik a kereslet és a kínálat csökkentése, amely még ha egyes szerek tekintetében némi sikert is könyvelhet el - egyrészt hatalmas költségvonzattal jár, másrészt hozzájárul az ártalmak növeléséhez, ezáltal szükségképpen sikertelen a kitűzött célok tekintetében, a fogyasztás mérséklésében (Nadelmann, 1989, in: Demetrovics, 2000). Az epidemiológiai- és attitűdvizsgálatok tükrében megállapítható, hogy a hazai kábítószertörvény szigorítása nem volt egyértelmű hatással az elterjedtségre (Paksi, 1999), ugyanis közvetlen módon nehezíti a prevencióban, kezelésben, valamint az ártalomcsökkentő munkában dolgozók kapcsolatát a célpopulációval. A bizalom hiánya miatt ezek a csoportok inkább rejtve maradnak. „Az ártalomcsökkentő irányzat ezzel szemben alapvető szemléleti váltást jelent a <> utópisztikus elvét kitűző drogpolitikával szemben” (Demetrovics, 2000). Habár ennek keretében általában konkrét cselekvési formákról beszélünk, látnunk kell az átfogó elvet is mögötte: ha a fogyasztást nem tudjuk megállítani, olyan reális, rugalmas, akár személyre szabott célokat kell kitűznünk, amelyek valóban csökkentik a társadalmi és egyéni ártalmakat, károkat. A rendőri fellépés és a kriminalizáció nyomán a marihuánafogyasztó és a heroinista között egyfajta azonosságtudat alakul ki, nő a kölcsönhatás közöttük. A közhangulat az összes drog ellen irányul, szigorodik a függő személy heroinnal való ellátásának ellenőrzése. A szinten tartó szerek, például a metadon, vagy a barbiturátok (erős függőséget okozó, nem túl korszerű nyugtatók) maradnak meg alternatívaként. Létrejön a helyettesítő szerek „szürkepiaca”, hiszen a feketepiacon kapható heroin -66-

mennyisége (és nem ritkán a minősége) nem kielégítő, és a szankcionálás is erősödik. Az orvosokra nehezedő nyomás miatt azonban az eladható feketepiaci helyettesítő drogok kelendősége nő, és összemosódik a metadon, a barbiturátok, valamint a marihuána feketepiaca. A heroinista, akinek pénzre van szüksége, hogy a szenvedélyét kielégítse, ebből hasznot húzhat, ahogy a szemfüles drogárus is – ha el tudja adni ezeket a szereket is a marihuánafogyasztóknak (Young, 2002). Mivel a marihuánafogyasztók száma igen magas, a heroinistáké pedig alacsony, így ahhoz, hogy utóbbiak száma szignifikáns mértékben emelkedjen, elegendő, ha csak néhány „füves” áttér a heroinra. A metadon és a barbiturátok feketepiaci, kontrollálatlan terjedése az eszkaláció egyéb útvonalait is szabaddá teszi: a metadon, ami a heroinisták csillapítószere, olyan egyének függőségét okozó kábítószerévé (is) válik, akik soha nem fogyasztottak volna heroint (Young, 2002). A kapudrogelmélet követői mindenesetre megerősítésre lelhetnek a folyamat ilyen jellegű végeredményével. Az ártalomcsökkentő politika azonban jól illeszkedik az egészségügyben teret nyert racionalizált szemlélethez. A kábítószer „üldözése” ugyanis költséges - vegyük figyelembe például a bírósági eljárások, a börtönbüntetések költségeit, közvetetten pedig a megnövekedett egészségügyi kockázatot -, miközben mérhető haszna nincsen. Az ártalomcsökkentés hasznát ezzel szemben lehet demonstrálni, ha például a megelőzött betegségek költségráfordítását vesszük tekintetbe (Demetrovics, 2000, vagy például Wodak, 2007). Buda (2006) szerint azonban a hatékonyság mérése nehéz, nem könnyű kiinduló- vagy kontrollcsoportokat találni, és a beavatkozásokat sem lehet standardizálni. Ennek ellenére mára világos, hogy elengedhetetlen az ártalomcsökkentés, és több országban is úgy tartják a szakemberek, hogy a drogosok száma emiatt nem növekszik oly mértékben, mint korábban, illetőleg nő a kezeltek aránya, és jobb a krónikus kábítószeresek, függő betegek életminősége, egészségi állapota is (Dr. Buda, 2006). A legnagyobb félelem az elv elfogadásával kapcsolatban az, hogy a legalizáció felé tett hatalmas lépés lenne, pedig az a vélemény sem alátámasztott, miszerint az ártalomcsökkentés „felhívás lenne” a fogyasztásra (Demetrovics, 2000). A drogkérdéshez való hozzáállás politikai színezetét megerősíti az a tény is, hogy számos drog besorolása meglehetősen inkonzisztens módon történt, és illegalitásuk a velük kapcsolatos vizsgálatok befejezését megelőzően megerősítést nyert (Gerevich és Veér, 2000). Összességében azt lehet tehát látni, hogy az illegális szerek a tudatmódosítóknak roppant kultúridegen csoportját képezik, ezért (sem) kezelik teljesen objektív módon a velük kapcsolatos kérdéseket. A legtöbb illegális szernek vizsgálatok által alátámasztott pozitív gyógyászati hatásai is ismertek, a nemkívánatos kezelési mellékhatások enyhítésétől a pszichoterápiás facilitációig széles skálán mozog a felhasználhatóságuk. Még részletesebb vizsgálatukat azonban a tilalom alá helyezés gátolja. (Demetrovics, 2000). Inkonzisztencia áll fenn nemcsak az egyes programok és a törvényi feltételek között, de például a 2000-ben elfogadásra került Nemzeti Stratégia a kábítószer-probléma -67-

visszaszorítására egyfelől magába foglalja az ártalomcsökkentés elvét, másfelől a törvényi feltételei ennek nem teljesen adottak. Figyelembe kell venni az elsődleges prevenció tekintetében azt is, hogy egyes célcsoportok esetében – például a középiskolásoknál – a droghasználat kialakulásának megelőzése mint definícióból következő cél részben nem lehetséges, hiszen 20-25 %-a a fiataloknak már kipróbált valamilyen szert, így pont ez a leginkább veszélyeztetett csoport kívül marad a prevenció hatókörén. Rugalmas megközelítést kellene alkalmazni, azaz a drogmentesség mint elsődleges elvárás mellett differenciált hozzáállásra van szükség az egyes szerek és használati formák tekintetében. Az Unió drogstratégiájának egyik célja az illegális drogok előfordulásának csökkentése, valamint a kipróbálás életkorának kitolása. A kormányok drogpolitikája komoly befolyást gyakorolhat tehát a társadalomra, de a droghelyzetet elsősorban magának a társadalom magatartása fogja meghatározni. Ezen belül is az, hogy mennyire lesz képes a droghasználat „ellenőrzésére”, nyilván nem hatósági értelemben (Bayer, 2000). A kannabisz példáján keresztül: 1961-ben az Egységes Kábítószer-egyezmény tilalmat rendelt el, mégis a fiatalok 40%-a kipróbálta a szert. Csatározás folyik a tilalom betartását kényszerítők és a használók között, 2000-ben több nyugat-európai országban vita folyt a kannabisz esetleges „felszabadításáról”. A „lágy drog” – „kemény drog” felosztás több kérdést is felvet. Egyrészt, hogy mi alapján, másrészt, hogy jogosan történik-e az elkülönítés, végül, de korántsem elhanyagolható módon, hogy érdemi-e az a veszély, hogy a lágy drogok kipróbálását a kemény drogok használata, illetve az ezektől való függővé válás követi. Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz, a felosztás abból a tapasztalatból származik, hogy a lágy drogok (nevezetesen a marihuána és a hasis) használata lényegesen kisebb egészségügyi kockázattal jár, mint a kemény drogok fogyasztása, s egyúttal a függőséget kialakító készségük (addikciós potenciáljuk) is lényegesen alacsonyabb. A kutatási eredmények alátámasztják ennek az elkülönítésnek a jogosultságát (Zimmer és Morgan, 1997, in: Demetrovics, 2003). Az igazán izgalmas azonban a harmadik kérdés. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a korábbi aggodalmakkal szemben, hogy a marihuána kipróbálása, vagy használata önmagában nem eredményezi a keményebb szerekre való áttérést (Demetrovics, 2002). Azaz, bár az átlagnépességhez viszonyítva, a marihuánát kipróbálók között magasabb azok aránya, akik más szerekkel is próbálkoznak, az oki kapcsolat nem mutatható ki (Demetrovics, 2003).

-68-

13. Összegzés Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az egészség prioritás a közvélemény számára. Az emberek érthetően félnek a betegségektől és a problémáktól. Gyermekeiket egészséges környezetben akarják nevelni, nyilvánvalóan nem szeretnék, ha deviáns életmódot folytatnának, „drogosok” lennének. Munkahelyüket is biztonságosnak és „egészségesnek” akarják tudni. Nem könnyű azonban eligazodni, milyen elvek mentén lehet mindezt megvalósítani, ráadásul a valóságot a közvélemény, a tömegkommunikáció – mint ahogy láttuk – eléggé eltorzítja a drogprevenció tekintetében is. A vélemények polarizáltságát tükrözik a tömegkommunikációs eszközök is, melyek legnagyobbrészt a kultúrában egyelőre szervesen jelen lévő „drog-okoló” attitűdöt közvetítik az emberek felé, és így legtöbbjük hozzáállása ilyen módon történő visszacsatolás útján nyer megerősítést. A sajtóban a liberális és konzervatív erők csatározása jelenik meg, de nem kizárt, hogy ez a „diskurzus” is csak politikai célokat szolgál. A televízióban közvetített prevenció sokszor nem hiteles szakértőket, vagy hírességeket felvonultatva túlhaladott szemléletet közvetít – magát a drogpolitikát, amelynek kétes sikere van abban a tekintetben, amiről valójában szólnia kellene. A jövő azon múlhat, képesek lesznek-e az emberek feladni a szélsőséges hozzáállásukat: a heroin és a kannabisz például mind a mai napig egy kategóriába esik a közvélemény szerint. Az egyezményekben számos kategória létezik, más-más ellenőrzési fokozattal – harmonizálni lehetne a kábítószer-ellenőrzési és gyógyszerellenőrzési rendszerek, valamint a társadalom által „ellenőrzött”, befolyásolt, elfogadott viselkedési normákat (Bayer, 2000). Ehhez szükséges, hogy a drogokkal kapcsolatos felvilágosítás ne tartalmazzon valótlanságokat, valamint hogy ne a rendészeti akcióktól várják a drogprobléma megoldását – a német Bundeskriminalamt 1998-as jelentése szerint a leszokottak csupán mintegy 0,2 %-át motiválta a letartóztatástól való félelem, vagy az ellenük indított eljárás. Az Egyesült Államokban is akkor terjedt el leggyorsabban a marihuánaszívás, mikor a jogi szankcionálást megjelenítő „oktatófilmeket” tucatjával vetítették (Bayer, 2000). A rendőrségi akciók negatív szerepét számos más szerző hangsúlyozza, Young (2002) szerint például a fellépés szigorodása mentén a marihuánafogyasztó és heroinista között kialakul egyfajta azonosságtudat. Kiemeli a társadalomból való kirekesztődés problémáját, a feketepiac virágzását, a „csakazértis”, „lázadásból történő” fogyasztást stb. – mind olyan okozatok, amik teljes mértékben ellentétesek az eredeti célkitűzésekkel.

-69-

A büntető szabályok egyébként két csoportra oszthatók: „malum in se”, azaz önmagában rossz, valamint a „malum prohibitum”, vagyis rossz, mivel tilos típusú törvényekre. Előbbiek általában valamilyen erőszakos cselekedetet tiltanak, és nagyon konzisztensen vannak jelen a különféle jogrendszerekben. A malum prohibitum törvények ezzel szemben általában ellentmondásosak, instabilak, inkonzisztensen képviselik magukat a jogrendszerekben. A drogtörvények egyértelműen ez utóbbi típusba tartoznak (Wodak, 2007). Hasznos lehet felidézni, hogy milyen sorsra jutottak az egyéb malum prohibitum törvények: például a homoszexuális emberek erőteljes repressziója, majd ennek a hozzáállásnak a lassú enyhülése emlékeztethet arra, hogy ezek a meggondolások nem mindig célravezetők, és esetleg át is alakulhatnak. Gondoljunk csak arra, hogy az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat korábban, más kultúrákban is bevett, természetes viselkedésforma volt. Érdemes ismét tekintetbe venni, hogy általános emberi szükségletek húzódnak meg a legális és illegális droghasználat mögött (tudatállapot-módosulás, új élmények keresése, szorongáscsökkentés, önszabályozás, stb.). Ilyen állapotok elérésére minden kultúrában léteznek legitim módszerek, ám ezek törvényi státusza, társadalmi megítélése inkább kulturális fejlődés, szelekció eredményeként, mintsem a szerekkel kapcsolatos objektív tudás mentén alakul ki (Lajtai, 2000, in: Demetrovics, 2000). Szerencsére az ártalomcsökkentés elve terjedőben van, és a fent említett programok egyre szélesebb körben léteznek. A droghasználók közösségfejlesztése pedig, ami ezen elv mentén mehet végbe, arra késztetheti a droghasználókat, hogy a megoldás részéve váljanak, ahelyett, hogy a probléma gócának tekintenék őket. Az ENSZ, WHO, UNICEF stb. legtöbb munkatársa is elfogadja mára ezeket az irányelveket (Wodak, 2007). Pozitív hozzáállást takar az is, hogy a tanárok motiváltak, elég sokan igénylik a továbbképzéseket, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy nem célszerű mindent a tanárokra bízni, hiszen nem is képesek minden szükséges feladatot ellátni. Sajnos azonban a pozitív otthoni környezet mint a „normális” élet feltétele csak ritkán adott teljes egészében, és a család - mint az egyik legfontosabb tényező – nehezebben befolyásolható, mint az ügyben motiváltabb dolgozók. Hazánkban valószínűleg a legtöbb családnak „kisebb gondja is nagyobb”, mint hogy effélékkel foglalkozzanak, a megélhetésért folyó küzdelem felőrli az energiájukat. Sok tekintetben szorul fejlesztésre nemcsak az egészségneveléssel, ezen belül a drogprevencióval foglalkozó szervezeti struktúra, hanem az egész egészségügy is. Kérdéses, hogy a szükséges változások mikor következ(het)nek be.

-70-

Azt gondolom, hogy jó lenne, ha az egyik – épp a Drogellenes Világnap során elhangzott - szlogent, nevezetesen azt, hogy „beszéljünk a kábítószerekről nyíltan és őszintén”, komolyan lehetne venni, és valóban ilyen jellegű műsorok készülhetnének, illetve tényleg ilyen hozzáállást tükrözne úgy a politika, ahogyan a közvélemény is. Egyelőre sajnos nincs rá igazán kilátás. Olyannyira túlreagálja a kérdést az egész társadalom, hogy nincs sok esély a valóban érintettek meghallgatására, valamint az őszinte, hiteles, kétirányú kommunikációra. Végső soron teljesen mindegy, hogy a jelenlegi szemléletnek mi az oka, a lényeg, hogy valószínűleg nem volt állandóan ilyen negatív a közhangulat a szerhasználattal szemben, így nem kizárt, hogy a jövőben sem lesz ez így mindig. Egy olyan ügyben azonban, ahol még a kulcsszavakat sem tudta senki világosan, tisztán definiálni – „kábítószer”, „drog”, „drogos”, „drogprevenció”, stb. – és ahol ennyire mély előítéleteket találunk a kultúrában, igen messze van nemhogy a „megoldás” lehetősége, de a konszolidáció, a vélemények közeledésének ideje is.

-71-

Irodalomjegyzék 1. BÁCSKAI Erika - GEREVICH József: A kortárssegítés tanári kézikönyve, Egészséges Ifjúságért Alapítvány, Vác, 2000 2. BÁCSKAI Erika - GEREVICH József: Ifjúság és drogfogyasztás, Drogmegelőzési Módszertani Központ és Ambulancia, Budapest, 1997 3. BALÁZSFALVI Gusztávné: Földi pokol…a drog: avagy Cháron a lelkek részére, B-A-Z Megyei Bűnmegelőzési Alapítvány, B-A-Z Megyei Rendőr Főkapitányság, 2000 4. BALÁZSFALVI Gusztávné: Módszertani Kézikönyv a D.A.D.A programot oktató rendőrök számára, 2001 5. BAYER István: A drogok történelme, Aranyhal kiadó, Budapest, 2000 6. BAYER István: Drogok és emberek – múlt, jelen, jövő, Sprinter kiadó, Budapest, 2005 7. DÁVID Tamás: Párkapcsolat és addikció. Ifjú-kór 4., Budapest, 2006 8. DEMETROVICS Zsolt: Droghasználat: öngyógyítás, élménykeresés és társas hatások. Magyar Orvos, 2003. szept. 1-3 9. DEMETROVICS Zsolt (2000). Kell-e nekünk absztinencia? Drogfogyasztók és drogpolitika. Café Bábel, 38(4):125-134. 10. DEMETROVICS Zsolt: A droghasználat funkciói, Akadémiai kiadó, Budapest, 2002 11. Dr. BAGDY Emőke: Családi szocializáció és személyiségzavarok, Tankönyvkiadó, Budapest, 1977 12. Dr. BUDA Béla: A drogmegelőzés és az ártalomcsökkentés. Átfesthető horizont, Sciencia kiadó, Kolozsvár, 2006

-72-

13. Dr. BUDA Béla: Szenvedélyeink. Megelőzés, felismerés, rehabilitálás, Subrosa Kiadó, Budapest 1995 14. Dr. CSORBA József: Metadon szubsztitúciós kezelés. HIPPOCRATES III. évf. 1. szám, 62. oldal, HTML-dokumentum, 2000 15. Dr. FUNK Sándor: A drogbetegség progressziója. HIPPOCRATES II. évf. 1. szám, 98. oldal, HTML-dokumentum, 2000 16. Dr. PATAKI Klára: Szenvedélyeink: Ne így szállj el: Diákoknak 17. Dr. POPPER Péter: Drog a régi és mai kultúrában. Ifjú-kór, 2001 18. Dr. RÁCZ József és munkatársai: A drogkérdésről őszintén, B+V Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2000 19. Dr. RÁCZ József: A drogfogyasztó magatartás, Medicina, Budapest, 1988 20. Dr. SIPOS Kornél: Drogmegelőzés az iskolában, Magyar Testnevelési Egyetem T.K., 1995 21. ELEKES Zsuzsa - PAKSI Borbála: Drogok és fiatalok, Ifjúsági és Sportminisztérium szakmai kiadványsorozata, Budapest, 2000 22. FÁBIÁN Róbert: Az egészségkárosító magatartások társadalmi beágyazottsága. Egy felismerés az eredményesebb iskolai prevenció érdekében. Átfesthető horizont, Sciencia kiadó, Kolozsvár, 2006 23. GEREVICH J. – VEÉR A.: Az addiktológia megosztottsága, Esély, 4. 21-38. 24. GEREVICH József- VEÉR András: A kábítószer kihívása. Gondolat, Budapest, 1989

-73-

25. GEREVICH József: Európai és magyarországi droghelyzet. Gondolat, Budapest, 1989 26. GEREVICH József: Iskolai mentálhigiénia, Gondolat, Budapest, 1989 27. Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről 2007, A Szociális és Munkaügyi Minisztérium szakmai kiadványsorozata, szerk.: Dr. FELVINCZI Katalin, NYÍRÁDY Adrienn. Budapest, 2007 28. KENYERES László-MÉSZÁROS Zoltán: Kábítószer-kép a nyomtatott sajtóban, Médiakutató, 2005/2. 29. KHANTZIAN, E. J.: The Self-Medication Hypothesis Of Addictive Disorders: Focus On Heroin And Cocaine Dependence. American Journal of Psychiatry, II., 1259-1264. 30. KINDERMANN, Walter: Drogveszély és drogfüggőség, Magyar Karitász, Budapest, 1998 31. KISSZÉKELYI Ödön: A bódulat csapdájában: Fiatalkori narkománia, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989 32. KUBISZYN Anna: Kábítószer szenvedély, szenvedélybetegség, Pro Future Biztonsági és Védelmi Kutatások Központja Alapítvány, Budapest, 2000 33. KURDICS Mihály: A kábítószer itt van testközelben: Ahogyan egy rendőrtiszt látja: Kézikönyv felnőtteknek és fiataloknak, Zsiráf Kiadó, Budapest, 1999 34. Nemzetközi Stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében, Ifjúsági és Sportminisztérium Szakmai Kiadvány sorozata 2001 35. OPRICS Judit – PAKSI Borbála: Fiatalok a drogról. Educatio Mentálhigiéne, VII./2., 1998 36. ORCUTT, J.D. – TURNER, B. J.: Riasztó számok .s grafikonok: a drogprobléma szémszerűsített megjelenése a nyomtatott sajtóban. Drog és társadalom: Az addikció mintázata, szerk.: Dr. Rácz József, Új Mandátum kiadó, Budapest, 2002

-74-

37. PAKSI Borbála: A drogfogyasztással kapcsolatos attitűdök befolyásolása és hatása, Parlamenti klub, 1999. december 16., Budapest 38. PAKSI Borbála: A szintetikus szerek képe a magyarországi sajtóban. A szintetikus drogok világa – diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák, szerk.: Demetrovics Zsolt, Animula kiadó, 2000 39. RÁCZ Zsuzsa: Kábítószeretet, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998 40. SZÉKELY - SZÉLES: A drogmegelőzés pedagógiája, Pápai Páriz Egészségnevelési OE., Budapest, 1992 41. Tanulmányok a kábítószer-problémáról, Veszprém Érseki Hittudományi Főiskola, 2001 42. YOUNG, J.: A rendőrség szerepe a deviancia erősítésében, a valóság közvetítésében. Drog és társadalom: Az addikció mintázata, szerk.: Dr. Rácz József, Új Mandátum kiadó, Budapest, 2002 43. Wodak, Alex: Etika és drogpolitika, in: Addiktológia VI./1. 44. ZUCKERMAN, M. (1989) Ingerkeresés. In: Szakács F. (szerk.), Személyiséglélektani Szöveggyűjtemény IV/1., Tankönyvkiadó, Budapest, 291-362., Zsiráf Kft, 1996

-75-