PAJORIN KLÁRA
A DIVINUS FUROR ÉS A POETICUS FUROR Marsilio Ficino két levele
A divinus furor (görögül enthousiasmos, németül Begeisterung), melynek – Ficino alábbi fejtegetései szerint – az egyik alfaja a furor poeticus, születésekor, Platón (és Arisztotelész) filozófiájában még a vallással állt kapcsolatban, azonban mára már – úgy tűnik – kiiktatódott mind a filozófiának, mind az irodalomtudománynak a költői tehetség mibenlétéről szóló argumentumai közül, s a saját köreiben talán a vallások jó része sem tartja már a megjelenését kívánatosnak. „Die Ansprüche der Inspiration bleiben aufgehoben im Bereich der Kunst” – olvassuk egy fontos kézikönyv Furor poeticus címszavában.1 Úgy látszik, nagyobb érdeklődésre tarthat számot a pszichológia részéről, mely pl. a görög maniával és a melancholiával azonosítja vagy állítja szoros kapcsolatba.2 Úgy látszik, filozófia-, esztétikatörténeti szempontból is a melankólia vette át a divinus furor egykori helyét, népszerűségét és legitimitását (gondoljunk csak pl. F. Földényi Lászlónak a témát tárgyaló, itthon és nemzetközileg is közismert műveire). Ha ma már – egykori tartalmaival – a művészi tevékenység gyakorlatát tekintve a divinus furor elavult fogalommá vált is, maga a jelenség és a róla szóló irodalom, elsősorban Platón megjelenítése alapján, ma is érdeklődésre számíthat. Ismeretes, hogy a nagy múltú fogalom újkori népszerűsítésében a firenzei neoplatonizmus atyja, Marsilio Ficino (1433–1499), felbecsülhetetlenül fontos szerepet játszott. Ficino huszonhárom éves korában írta levél formájú kis filozófiai értekezését a divinus furorról, barátjának, Pellegrino degli Aglinak3 címezve, aki akkor tizenhét éves volt. Ez a művecske korán népszerűvé vált. Nemcsak Ficino levélgyűjteményének nagyszámú kéziratában és nyomtatott kiadásában szerepel, hanem sok kódexben önállóan is megtalálható.4 Egy anonim fordító már 1
2
3 4
J. NEUMANN, Furor poeticus in Historisches Wörterbuch der Rhetorik, hrsg. von Gert UEDING, Bd. 3., Tübingen, Max Niemeyer Verlag, 1990, col. 494. A divinus furor igen gazdag irodalommal rendelkezik. Kiindulásul lásd Enthusiasmus in Rudolf EISLER, Wörterbuch der philosophischen Begriffe, 4., völlig neubearb. Aufl., 1. Bd., Berlin, 1927, 345; NEUMANN, Furor poeticus, i. m., coll. 490–495, irodalommal. Lásd lejjebb, 9. jegyz. Svpplementvm Ficinianvm, ed. Pavlvs Oscarivs KRISTELLER, vol. 1, Florentiae, Olschki, 1937, rist. 1973, XCIV. – Az erről szóló irodalmat lásd még Sebastiano GENTILE, In margine all’epistola „De divino furore” di Marsilio Ficino, Rinascimento, 2a s., 23(1983), 33, 3. jegyz.
296
Ficino életében lefordította olaszra („toszkánra”), „rövid ajándék”-ként az anyanyelvükön olvasóknak („volgari lectori”), mivel úgy vélte, „minden tudósnak kötelessége, hogy ne csak magának, hanem barátainak és a családjához tartozóknak is számot adjon stúdiumairól”. Az indította a fordítói munkára – írja –, hogy a levél témája önmagában is szórakoztató és nagyon hasznos. „Melyik elme – kérdezi – annyira ostoba és faragatlan, hogy látva, hogy az isteni Platón milyen nagy tehetséggel írt a mi alapvető törekvéseink eredetéről, ne gyönyörködne ebben az írásban és ne adná tovább mások hasznára?” Az ismeretlen fordító azt sugallja, hogy Ficino művecskéjének haszna abban áll, hogy kijelöli tökéletesedésünk útját: „Ismeretes dolog, hogy a legnagyobb írók szerint a mi előrehaladásunknak az útja a filozófia.”5 Csaknem húsz évvel később írt Ficino egy másik – az előbbinél sokkal rövidebb – levelet, mely a poeticus furorról szól. Ennek a témája szorosan kapcsolódik a divinus furorhoz, s így szinte kínálta magát a magyar fordításra. Néhány szót a két Ficino-írás interpretálásáról. A furor szónak számos magyar megfelelője van: őrület, őrjöngés, lelkesültség, révület, elragadottság, megszállottság stb., s ide sorolhatnánk a ma már jól ismert „módosult tudatállapot” pszichológiai kifejezést is. A fordításban ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, megmaradtam a furor szó mellett, annál is inkább, mert magyar szövegeikben mérvadó szerzők is használják a latin terminust. A tárgyi jegyzetelésben a közismert ókori szerzőket figyelmen kívül hagytam. Nem ilyennek gondoltam Alexandros Milesiust és Tynnicus Chalcidicust, de őket nem tudtam azonosítani. Csak néhány esetben tüntettem fel a szövegek locusait, ezek a fordításhoz használt kritikai kiadás6 apparátusában lelhetők fel teljességre törekvő számban. Ficino forráshasználata ebben a levélben fontos kérdéseket vetett fel, melyeknek ismertetésére és taglalására itt nincs mód és hely. Erről bővebben Sebastiano Gentile értekezett,7 aki kutatási eredményeit a mű kritikai kiadásának a jegyzeteibe is beleépítette.
5
6 7
„feci proposito che i volgari lectori da me ricevessino questo brieve dono, però che debito è di qualunque studioso non solo a se, ma ancora agli amici et domestici i suoi studii referire. Invitami a ciò fare la materia in se delettabile et non poco utile. Et quale ingegno è tanto inetto e rozzo, che veggiendo con quanto ingegno el divino Platone le orogini delle principali nostre affezioni scrisse, in quello non si dilecti e l’utilità ad altri racconti. Consciosa cosa che secondo i gravissimi scriptori la filosofia è via alla perfezione.” (Proemio del volgarizzatore della pistola di Marsilio Fecino a Pellegrino degli Agli, uo., 68.) Lásd lejjebb, 7. jegyzet. Sebastiano GENTILE, In margine all’epistola „De divino furore” di Marsilio Ficino, i. m., 33–77.
297
Az isteni furor8 Marsilio Ficino üdvözli Pellegrino Aglit.9 November 29-én apám, Ficino doktor10 két levelet hozott nekem Fighinum11 ba a te aláírásoddal, egy prózában és egy versben írottat, amelyeket elolvasva nyomban bebizonyosodott, hogy szerfölötti örömömet fejezhetem ki a mi korunknak azért, hogy világra hozta azt az ifjút, akinek a híre és dicsősége fényessé teheti. Bizony, drága Pellegrinóm, mivel fontolóra veszem életkorodat, hasonlóképpen azokat is, amiket naponta alkotsz, nemcsak örülök a barát oly nagy javainak, hanem csodálom is azokat. S nem tudom –, hogy az újabbakat most hallgatással mellőzzem –, vajon a régiek között, akiknek az emlékét tiszteljük, volt-e valaki, aki annyi idős korában, mint ahány éves most te vagy, annyira előrejutott volna, mint te. Ezt pedig nem csak a mesterségbeli tudásnak és a tanulásnak tulajdonítom, hanem sokkal inkább annak az isteni furornak, amelyről Démokritosz és Platón azt állítja, hogy sohasem nélkülözte egyetlen nagy ember sem. Hogy ezzel te, hogy úgy mondjam, át vagy fuvallva, és mélyen el vagy ragadva, annak bizonyítékául szolgálnak azok a heves indulatok és lángoló szenvedélyek, melyeket írásaid fejeznek ki. És ez a felindulás, amely külső mozgásokkal megy végbe, a régi filozófusok szerint leginkább bizonyítja azt, hogy lelkünkben valamilyen isteni erő van. De mivel említettem a furort, elmondom arról Platónunk véleményét, olyan röviden és kevés szóval, ahogy ezt az episztola műfaja igényli, hogy könnyen megértsd, mi a furor, hány részre osztható, és melyik furor melyik isten uralma alatt áll. Remélem, ez igazán örömödre fog szolgálni és ugyanakkor a legnagyobb hasznodra is lesz. Tehát ő úgy véli, hogy lelkünk mielőtt lesiklik a testbe – ahogy ezt Püthagorasz, Empedoklész és Hérakleitosz is előtte már taglalták –, égi helyeken volt, ahol az igazság szemlélésével, mint Szókratész mondja a Phaidroszban, táplálkozott és élvezkedett, és mivel azok a filozófusok, akiket kevéssel előbb említettem, az összes egyiptomi legbölcsebbikétől, Mercurius Trismegistostól azt tanulták, hogy a legfőbb isten bizonyos forrás és fény – amelyben minden dolog mintái, melyeket ideáknak neveznek, kiragyognak – úgy vélték, nem lehet másképp, mint hogy a lélek állandóan Isten örök értelmét szemléli, és minden dolog termé8
9
10
11
De divino furore, in Marsilio FICINO, Lettere, I, Epistolarum familiarum liber I, a cura di Sebastiano GENTILE, Firenze, Olschki, 1990, 19–28. Pellegrino Agli (Firenze, 1440–Róma, 1469), Ficino ifjúkori barátja (G. MICCIOLI, P. A = Dizionario Biografico degli Italiani, 2, Roma, Enciclopedia Italiana, 1960, 401–402; Svpplementvm Ficinianvm, i. m., vol. 2, 205–209; Arthur FIELD, The Origins of the Platonic Academy of Florence, Princeton, N. J., Princeton University Press, 1988, passim, lásd a könyv General indexét). Dietifeci Fecino (+1478), orvosdoktor. James HANKINS, Plato in the Italian Renaissance, vol. 1, Leiden–New York etc., Brill, 1991 (Columbia Studies int he Classical Tradition, XVII, 1), 267. Figline Valdarno (Uo.)
298
szetét is tisztábban megfigyeli. A lélek tehát látta – mondja Platón – magát az igazságot, látta a bölcsességet, látta a harmóniát és az isteni természetnek valamilyen csodálatos szépségét, és megnevezi mind az összes ideát, mind az isteni lényegeket, mind az első természeteket, melyek Isten örök értelmében vannak, amelyeknek a tökéletes ismeretével az emberi értelmek, míg ott tartózkodnak, csodálatosan táplálkoznak. Mikor pedig a földi dolgok megismerése és a lélek kívánsága miatt belenyomulnak a testekbe, azok, amelyek előbb ambróziával és nektárral, vagyis az Isten megismerésével és tökéletes örömével táplálkoztak, mint mondják, abban az ezután következő alászállásban merítettek a Léthe, azaz az isteni dolgok elfelejtésének a folyójából; és előbb nem tudnak visszaszállni az égiekhez, ahonnan a földi gondolkodás súlyával aláhullottak, míg nem vállalkoztak arra, hogy azokat az isteni természeteket, amelyeket kezdtek elfelejteni, újra elgondolják. Az isteni filozófus pedig úgy véli, hogy mi azt két erénnyel tudjuk követni, azzal tudniillik, amelyik az erkölcsökre, s emellett még azzal, mely a kontemplációra terjed ki. Közülük az elsőt általánosan használt szóval igazságnak, a másikat meg bölcsességnek nevezi. Ezért a lelkek – mondja – két szárnynyal (véleményem szerint ezeken az erényeket érti) szállnak fel az égiekhez, és arról tárgyal a Phaidónban Szókratész, hogy mi a filozófia két részével, tudniillik az aktívval és a passzívval tudjuk ezeket követni, ezért ő ugyanezt mondja a Phaidroszban: „egyedül – mondja – a filozófusi elme szerzi vissza a szárnyait”,12 s hogy amikor visszaszerzi a szárnyakat, a lélek azok erejével elszakad a testtől, és istennel telve az égiekhez vonódik és lázasan oda igyekszik. Platón pedig azt az elvonódást és igyekezést isteni furornak nevezi, és négy részre osztja. Úgy gondolja ugyanis, hogy az emberek sohasem emlékeznek viszsza az isteni dolgokra, hacsak nem serkentik őket azoknak mintegy bizonyos árnyékai és képmásai, melyeket testi érzékszervekkel fognak fel. Tehát Szent Pál és [Pszeudo-]Dionüsziosz, a keresztény teológusok közül a legbölcsebbek, azt állítják, hogy Isten láthatatlan dolgai felfoghatók azokon keresztül, amik létre jöttek, s amelyek itt felismerhetők. Platón szerint az isteni bölcsesség képmása az emberi bölcsesség, és az isteni harmónia képmása az a harmónia, melyet hangokkal és hangszerekkel alkotunk, az isteni szépségnek pedig az a csinosság és öszszeillés a képmása, amely a test részeinek és tagjainak legjobb elrendezéséből jön létre. Mivel pedig bölcsesség senkiben vagy éppen csak igen kevés emberben van, és nem is fogható fel testi érzékeléssel, nálunk az isteni bölcsességhez való hasonlóságból igen kevés van, és azok érzékeink elől el vannak rejtve, s egyenest ismeretlenek. Ezért Szókratész a Phaidroszban azt mondja, hogy a bölcsesség képmása szemmel semmiképp sem fogható föl. A harmónia képmását füllel érzékeljük, amelyet Platón az összes érzékelés közül, amely a testtel jön létre, a 12
PLAT. Phaedr. 249c, vö. „Ezért igazán csak a filozófus értelme szárnyasodik meg.” (PLATÓN, Phaidrosz, ford. KÖVENDI Dénes, in PLATÓN összes művei, 2. köt., Budapest, Európa, 1984 (Bibliotheca Classica), 249.) – Ficino Leonardo Bruni latin fordítását használta (vö. FICINO, Lettere, i. m., 21, krit. jegyz.).
299
legélesebbnek vél. Ezért van az, hogy azokkal, amelyek a testben benne vannak, mintegy bizonyos képmásokkal, amelyek a lélekbe a testi érzékek által beletöltődnek, emlékezünk valamiképp azokra a dolgokra, amelyekről az előbb megtudtuk, hogy kívül állnak a test börtönén. Az ilyen emlékezéssel fellángol a lélek és szárnyát mozgatva a test szennyétől és ocsmányságától lassanként már-már megtisztítja magát, és isteni furorral teljesen megtelik. És azzal a két érzékkel, melyet kevéssel előbb említettem, a furor két fajtája gerjesztődik föl. Ugyanis a szépségnek azzal a fajtájával, amelyet a szem nyújt, mintegy egyfajta visszaemlékezést szerzünk az igazi és felfogható szépségre, s az értelem kimondhatatlan és rejtett lángolásával kívánjuk azt. Platón végül is ezt nevezi isteni szerelemnek, úgy határozva meg ezt, mint a testi hasonlóság látásából létrejövő vágyódást arra, hogy az isteni szépség szemléléséhez visszatérjünk. Azonkívül szükségszerű, hogy aki így megtelítődik, ne csak arra a fenti szépségre vágyódjék, hanem annak a látásában is kellően gyönyörködjék, amit a szem nyújt: ugyanis úgy van berendezve a természet, hogy ha valaki kíván valamit, akkor az ahhoz hasonlóban is gyönyörködik. De úgy véli, hogy durvább tehetség és romlottabb természet sajátossága az, ha valaki csak a valódi szépség árnyékait kívánja, és semmi mást azon kívül, amit a szem felkínál, nem csodál. Úgy látja, hogy ez az ember azt a szerelmet érzi, melynek az arcátlanság és a szemérmetlenség a társa, s ezt a szerelmet annak a gyönyörnek az irracionális és szokatlan vágyaként határozza meg, amelyet az érzékeléssel fogunk fel a test formájával kapcsolatban. Másképpen úgy határozza meg ezt a szerelmet, mint a lélek hőségét egy valamiképpen halott, az élőtől idegen testben. Ezért mondja azt, hogy a szerető lelke idegen testben él. Ezt utánozva az epikureusok a szerelmet úgy határozzák meg, mint a testecskéknek (melyeket atomoknak neveznek) valamilyen megfeszített igyekezetét arra, hogy ők maguk mélyen beleömöljenek abba, amiből a szépség képmásai vannak merítve. Platónunk az ilyenfajta szerelemről azt mondja, hogy emberi betegségekből születik, gonddal és nyugtalansággal van tele, s hogy ez azoknak az embereknek felel meg, akiknek az értelme annyira be van födve homállyal, hogy semmi fennköltet, egyáltalán semmi kiválót, semmit nem gondol ennek a kis testnek törékeny és tünékeny képmásán kívül, sem pedig a fényt nem látja. De akiknek a géniusza a test sarából kivonta magát és kiszabadult, azok olyanok, hogy mikor bármely test szépsége és formája eléjük kerül, annak első látására szinte az isteni szépséggel való hasonlóságában gyönyörködnek, de ebből a képmásból azt nyomban abba az isteni emlékezésbe vezetik vissza. Ezt elsősorban csodálják, erre igazán vágyódnak, s az erre irányuló forró vágy az égiekhez ragadja őket. És ezt az első kirepülési kísérletet Platón isteni elidegenedettségnek és furornak nevezi. Úgy látszik, már eleget beszéltünk arról a furorról, amely a szemen át keletkezik. A fülön át pedig bizonyos összehangzásokat és édes számokat merít a lélek, és ezekkel a képmásokkal figyelmeztet és ingerel arra, hogy az isteni zenére az értelem bizonyos élesebb és belső érzékelésével figyeljünk.
300
A platonikus magyarázóknál pedig az isteni zene kettős: az egyikről úgy vélik, hogy Isten örök értelmében van, a másik pedig az egek rendjében és mozgásában, és azzal bizonyos csodálatos összhangzást hoznak létre az éggömbök és égkörök, és a mi lelkünk mindkettőnek részese volt, mielőtt bezáródott a testbe. De ebben a sötétségben a fület mintegy bizonyos kis résként és hírnökként használjuk, és ezzel fogadja be, ahogy már gyakran mondtuk, annak az összehasonlíthatatlan zenének a képmásait, amelyekkel annak a harmóniának – melyet előbb élvezett – bizonyos belső és hallgatag visszaemlékezésébe vezetődik vissza. Egészen hevül a vágytól, hogy ismét az igazi zenét élvezze, és vissza kíván szállni a saját helyeire. S mivel felfogja, hogy azt magát itt semmiképp sem tudja elérni, mivel a test sötét lakhelyével van körülvéve, legalább ereje szerint törekszik utánozni. Ez az utánzás kettős az embereknél: egyesek ugyanis a hangok számával és különféle hangszerek zengésével utánozzák az égi zenét, és ezeket kétségtelenül könnyű és csaknem közönséges zenészeknek mondjuk, mások pedig, akik komolyabb és valami erősebb ítélőképességgel az isteni és égi harmóniát utánozzák, a belső értelem érzékleteit és ismereteit verslábakba és számokba rendezik. Ezek pedig azok, akik isteni szellemmel átjárva – mint mondják – „ore rotundo” (kerek szájjal)13 nyomban igen súlyos és gyönyörű költeményeket ontanak ki magukból. Platón ezt a súlyos zenét és költészetet nevezi az égi harmónia leghatásosabb utánzójának. Ugyanis az a könnyebbik, melyet kevéssel előbb említettünk, csak a hangok édességével simogat, de a költészet, amely az isteni harmóniának is sajátja, a hangok és mozgások számával bizonyos igen súlyos, és ahogy a költő mondja, delphoi értelmezéseket lángolóan ad elő. Ezért nemcsak a fülnek hízeleg, hanem az értelemnek is az égi ambróziához hasonló édességes táplálékot nyújt, és ezért úgy látszik, hogy jobban megközelíti az istenséget. Úgy véli pedig, hogy ez a költői furor a múzsáktól származik. Azt pedig, aki a múzsák ösztönzésével a költészet kapujához érkezik, remélve, hogy mintegy valamely művészettel jó költőként fog kilépni rajta, bizony őt is meg a költészetét üresnek véli, és azokat tekinti költőknek, akik égi sugallattal és erőszakkal ragadtatnak el arra, hogy a múzsáktól sugallt isteni érzéseket fejezzenek ki, hogy ők maguk, miután a furoron kívül kerültek, amit létrehoztak, kevéssé fogják fel. Mint vélem, az az isteni férfi a múzsákon égi hangzásokat akar érteni, és ezért mondják, hogy az énekeket (canora) és a Camoenákat az éneklésről (cantus) nevezték el. Ezért a múzsáktól, azaz az égi istenségektől és énekektől ösztönzött isteni emberek, azok utánzása céljából költői módokon és számokon elmélkednek. Tehát amikor Platón az Államban az égi szférák keringéséről értekezik, azt mondja, hogy egyes szirének az egyes körökben székelnek, ami azt jelenti – mint egy platonikus mondja –, hogy a szférák mozgásával az istenek éneke szólal meg: ugyanis helyesen mondják görögül a szirént „istennek éneklőnek”. Azok a régi teológusok is kilenc múzsának a nyolc szféra zenei hangzását mondták, és a legnagyobbat, 13
Ore rotundo, vö. HOR. Ars. 323.
301
amely mindből létrejön, azt gondolták harmóniának. Ebben az értelemben tehát a poézis az isteni furortól, a furor a múzsáktól ered, a múzsák pedig Jupitertől származnak. Ugyanis az egész világ lelkét a platonikusok gyakran Jupiternek nevezik, aki „Földet, eget, dagadó habokat, holdgömb ragyogását és titáni napunk, mindent, […] […] táplált[…] elömlött Összevegyülve velük vitt mozgást nagy tömegükbe.”14 Ebből következik, hogy mivel az égi szférákat mozgatja és irányítja, Jupitertől, az egész világ szellemétől és értelmétől keletkeznek ugyanazoknak a muzsikus éneklései is, akiket múzsáknak neveznek. Ezért mondja az a híres platonikus: „Kezdjük Jupiteren, múzsák, vele van teli minden.”15 Mert az a lélek, amelyet Jupiternek mondanak, bárhol van is, virul és betölt mindent, és az eget, mintegy valamilyen citharát, ahogy a pythagoreus Alexander Milesius mondja, felizgatva, égi harmóniát hoz létre. Tehát Orpheusz, az isteni vátesz: „Jupiter – mondja – az első, Jupiter a legújabb, Jupiter a fej, Jupiter a közép, minden Jupitertől született, Jupiter a földnek és a csillagos égnek a fundamentuma, Jupiter jelenik meg férfiként, Jupiter a romolhatatlan menyasszony, Jupiter minden dolog szelleme és fajtája, Jupiter a tenger eredete, Jupiter a fáradhatatlan tűz mozgása, Jupiter a Nap és a Hold, Jupiter mindenek királya és fejedelme, elrejti a fényt és ismét kibocsátja, nyájas szívvel segítve a kigondoltakat.”16 Ezekből felfogható, hogy Jupiter minden testbe beleáradva mindent összetart és táplál, hogy ne ok nélkül mondassék: „Juppiter, ő az, bárhova nézel, bárhova mozdulsz.”17 Ezek után a isteni furornak ezek a további fajtái következnek, amelyeket ő két részre oszt. Úgy véli, azok egyike a misztériumok, a másika azok körül a jövendő események körül forog, melyeket jóslásnak nevez. Először azt a furort határozza meg a lélek hevesebb szenvedélyeként, azokban a jelenségekben, amelyek az istenek kultuszára, vallásos tiszteletére, kiengesztelésére és szent szertartásainak a végzésére vonatkoznak. Az értelemnek azt az módozatát, amely az 14
15 16 17
VERG. Aen. 6, 724–727 (vö. MACR. Somn. 1, 14, 14. 17, 5); VERGILIUS Összes művei, ford. LAKATOS István, Budapest, Európa, 1984 (A világirodalom klasszikusai), 242. VERG . Ecl. 3, 60 (vö. MACR. Somn. 1, 17, 14; VERGILIUS Összes művei, i. m., 18. Orph. Frg. 21a Kern apud ARIST. Mund. 401a, 28-b, 7. LUC. 9, 580. (Vö. [Marcus Annaeus LUCANUS] LUKÁN, Fárzália, ford. MÁRKI József, Budapest, Hornyánszky ny., 1883.)
302
ilyesfajta furort hamisan utánozza, babonának nevezi, a furornak az utóbbi természetét pedig, amelybe a jóslást is sorolja, nem másnak véli, mint isteni ihletéssel inspirált előérzetnek, és azt rá illőbb szóval jóslásnak (vaticinium) és jövendölésnek (divinatio) nevezzük. Ha a lélek abban a jövendölésben erősebben fellángol, azt furornak nevezi, mivel az ész a testtől elválva isteni ösztönzéssel szenvedélyessé válik. Ha pedig valaki okossággal és éles érzékekkel inkább az emberi dolgokat látja előre, mintsem Isten beleáradásával a jövendőt, az ilyen előérzetet – úgy véli – inkább okosságnak (providentia) és találgatásnak (conjectio) kell nevezni. Ezekből már világos, hogy az isteni elragadottságnak négy fajtája van: a szerelem, a költészet, a beavatások, a jóslás. Az isteni szerelmet az a másik, közönséges szerelem, mely kívánó és esztelen, hamisan utánozza, ahogyan a költészetet az a – mint mondtuk – könnyebbik zene, vagy ahogy a beavatást a babona, és a látnokságot a találgatás. Platónnál Szókratész az elsőt Venusnak, a másodikat a múzsáknak, a harmadikat Dionüsziosznak, és az utolsót Apollónnak tulajdonította. Továbbá annak a furornak a leírásában, mely az isteni szerelemre és a költészetre terjed ki, két okból akartam terjengősebb lenni, tudniillik azért, mert felismertem, hogy téged mindkettő hevesen megragadott, és hogy emlékezz arra, hogy amiket te írsz, azok Jupitertől és a múzsáktól, és nem tőled származnak. Ezért, ó Pellegrinóm, helyesen és Istennek tetszően teszed, ha – ahogy vélem, mint eddig is csináltad – tisztában vagy azzal, hogy a legnagyobb és legjobb dolgoknak nem te, és nem is egy másik ember, hanem az Isten a kezdete és az alkotója. Élj boldogan, és javasold nekem, hogy semmit se szeressek jobban, mint téged. 1457. december 1-jén. A poeticus furor Istentől való18 Marsilio Ficino Antonius Pellottust19 és Baccius Ugolinust20 üdvözli. Mikor én és familiárisaim, Antonio Calderini21 és Bindaccius Ricasolanus22 együtt olvastuk azokat az írásokat, melyeket ti ketten Carlo Marsuppininek,23 a 18 19
20 21
22
23
Latinul lásd FICINO, Lettere, i. m., I, 103–104. A. P., Ficino humanista barátja, költő (Mario Emilio COSENZA, Biographical and Bibliographical Dictionary of the Italian Humanists and of the World of Classical Scholarship in Italy, 1300–1800, vol. 3, Boston, Massachusetts, Hall, 1962, 660). – A névvel csak latin formájában találkoztam. Nem tudtam azonosítani. Antonio Calderini (1445–1492 után) Ficino barátja, firenzei jegyző (V. R. GIUSTINIANI, Antonio Calderini, in Dizionario Biografico, i. m., Roma, Enc. It., 1973, 592–594). Ficino humanista barátja (Uo, vol. 1, 604–605. – Kettejük levélváltásához lásd még Svpplementvm Ficinianvm, i. m., 2. köt., Index, 362.) Carlo Marsuppini (1398–1453) humanista költő, fordító, firenzei kancellár.
303
múzsák tanítványának a dicséretére írtatok, egyetértettünk abban, hogy szerfölött igaz Platónunknak az a megállapítása, hogy a költészetet nem a mesterségbeli tudás hozza létre, hanem valamilyen furor. És bár nincs szükség érvekre ott, ahol nyilvánvaló maga a dolog, de azért elmondom, mit mond erről a platonikus tanítás. Platón a divinus furorról a Phaidroszban és az Iónban beszél, és ennek legtöbbször három jelét említi. Az első, hogy az egyes emberek az egyes művészeteket Isten nélkül aligha gyakorolják hosszú ideig, de a legitim költők – s úgy gondolja, ilyen volt Orpheusz, Homérosz, Hésziódosz, Pindarosz – minden mesterművükbe bizonyos bizonyítójeleket és érveket szőttek bele. A második, hogy az őrjöngők sok olyat énekelnek – s azok csodálatosak –, amelyeket kevéssel utóbb, mikor megszűnik az őrjöngés, maguk se értenek eléggé, mintha nem maguk mondták volna el őket, hanem rajtuk keresztül, mintegy harsonán keresztül Isten kiáltott volna. Harmadszor, hogy nem az okos emberek és a kezdettől fogva képzettebb emberek lettek a legjobb költők, hanem inkább egyes őrjöngők – köztudott, hogy ilyen volt Homérosz és Lucretius – vagy faragatlanabbak, – saját maga tanúsága szerint ilyen volt Hésziódosz, és amilyen Ión és Tynnicus Chalcideus volt Platón szerint –, akik a mesterségen kívüliként költői alkotásaikban csodálni valón nyilatkoztak meg. Ehhez hozzáteszi, hogy egyes embereket a múzsák azért ragadtak el, mert az isteni előrelátás az emberi nemnek azt akarja kinyilatkozni, hogy nem emberek találmányai a szép költői alkotások, hanem égi ajándékok. Erre azt az ismertetőjelet hozza elő a Phaidrosban, hogy senki, soha, lett légyen a legszorgalmasabb és minden mesterségben tapasztalt is, nem tűnt volna ki a költészetben, ha erre nem serkenti a lélek forró zaklatottsága, amelyet akkor érzünk akkor, amikor „Isten van bennünk! Felgyúlunk, hogyha akarja. Szent az az ész, melynek magva is ihletet ad.”24 Éljetek boldogan! 1474. március 4-én.
24
OV, Fast., 6, 5–6. (A fent idézett kiadásban tévesen 5, 5-6. – P. OVIDIUS Naso, Római naptár. Fasti, ford. GAÁL László, Budapest, (1896) (Prométheusz könyvek 12), 116.
304
