A DEMOKRÁCIA, AZ ÚJRAELOSZTÁS ÉS A TULAJDONJOGOK FELSZÁMOLÁSA
Képzeljünk el egy világkormányt, amelyet az egy ember-egy szavazat elve szerint demokratikusan választottak meg! Mi lenne a választás eredménye? Minden valószínőség szerint egy kínai-indiai koalíciós kormány jönne létre. És milyen döntést hozna ez a kormány, hogy támogatóit kielégítse és elısegítse újraválasztását? Valószínőleg azt találnák, hogy az úgynevezett nyugati világ túl gazdag, míg a világ többi része, különösen Kína és India túl szegény, és ezért a vagyon és a jövedelem következetes újraelosztására van szükség. Vagy képzeljük el, hogy hazánkban már a hét évet betöltött gyerekek is szavazhatnának. Bár a kormány valószínőleg nem gyerekekbıl állna, annak intézkedései a gyerekek olyan "jogos igényeit" tükröznék, hogy "megfelelı" és "egyenlı" mértékben juthassanak hozzá az "ingyenes" sült krumplihoz, üdítıitalhoz és videofilmekhez. E gondolatkísérletek fényében nem lehet kétségünk az Európában és az Egyesült Államokban a XIX. század közepén kezdıdött és az I. világháború után kiteljesedett demokratizálódási folyamat következményeit illetıen. A szavazójog fokozatos kiterjesztése és végül a felnıttek választójogának általánossá tétele ugyanazt érte el az egyes országokban külön-külön, amit egy világdemokrácia tenne az egész világgal: elindította a vagyon és a jövedelmek újraelosztásának állandó folyamatát. Az egy ember-egy szavazat elvét az államhatalomba való "szabad bejutás" lehetéségével egyesítve a demokrácia azt eredményezi, hogy mindenkire és mindenki tulajdonára bárki más szemet vethet és megszerezheti azt. A "közlegelık tragédiájának" helyzete áll elı. Várható, hogy a többségben lévı "szegények" fáradtságot nem ismerve próbálják majd saját magukat vagyonosabbá tenni a kisebb számú "tehetısek" kontójára. Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy lesz a szegényeknek és a gazdagoknak is egy-egy osztálya, és hogy az újraelosztás minden esetben a gazdagoktól a szegények irányába történik. Éppen ellenkezıleg. Míg a gazdagoktól a szegények felé történı újraelosztás mindig jelentıs szerepet kap, szociológiai baklövés volna azt feltételezni, hogy ez az egyetlen vagy legalábbis a legjelentısebb módja az újraelosztásnak. Végül is az "állandóan" gazdagok és az "állandóan" szegények nem véletlenül gazdagok illetve szegények. A gazdagok általában eszesek és szorgalmasak, a szegények pedig többnyire buták, lusták vagy mindkettı. Nem túl valószínő, hogy a buta emberek, még ha többségben vannak is, hosszú távon, következetesen javítani tudnának anyagi helyzetükön az eszes és tetterıs egyének kárára. Ehelyett az újraelosztás leginkább a "jómódúak" körén belül zajlik, és éppen a tehetısebb tesz szert támogatásra a szegényebb részérıl. Gondoljuk például az "ingyenes" egyetemi oktatás szinte világmérető gyakorlatára, ahol a középosztálybeli csemeték taníttatását éppen az a munkásosztály fizeti az adókon keresztül, amelynek a gyermekei ritkán járnak egyetemre. Emellett mindenféle, egymással versengı csoportok és szövetségek kialakulása is várható, amelyek mind a többiek kárára akarnak gazdagodni. Különféle, változó feltételek szabják meg, hogy ki minısül "gazdagnak" (és így kifosztásra érdemesnek) és ki "szegények" (aki megérdemli a zsákmányt). Ugyanakkor az emberek egyszerre lesznek "gazdagok" és a "szegények" különféle csoportjainak a tagjai, és veszítenek bizonyos tulajdonságaik miatt, míg nyernek más jellemzıik révén. Van aki összességében veszít, és van aki nyer. Jelen korunk megértéséhez az adja a kulcsot, ha felismerjük, hogy a demokrácia a vagyon és a jövedelem újraelosztásának eszköze, és ha tisztában vagyunk azzal az alapvetı gazdasági tétellel, hogy mindig több van abból, amit támogatnak.
Függetlenül a megállapított feltételektıl, az újraelosztás során mindig "elveszünk" az eredeti tulajdonostól és/vagy termelıtıl, és olyannak "adunk", aki nem rendelkezik az adott dologgal illetve nem állítja elı azt. Így csökken az ösztönzés, hogy az adott dolog eredeti tulajdonosai vagy termelıi legyenek az emberek, és nı a késztetés, hogy ne rendelkezzenek azzal a dologgal, mint eredeti tulajdonos vagy a jószág elıállítója. Ezért, ha támogatunk valakit, mert szegény, akkor nı a szegénység. Ha támogatjuk a munkanélkülieket, nı a munkanélküliség. Ha az egyedül elı anyákat támogatjuk az adóbevételekbıl, az az egyedüli anyaság terjedéséhez, a "törvénytelen gyerekek" és a válások számának növekedéséhez vezet. A gyermekmunka tiltása miatt a gyerekes családoktól a gyermektelen egyénekhez kerül a jövedelem egy része (a munkaerı-kínálat törvényes megszorítása miatt a bérek emelkednek). Ennek megfelelıen a születési ráta csökken. Másrészrıl, az iskoláztatás támogatása ezzel ellentétes hatást idéz elı. A jövedelem egy része a gyermektelenektıl és a kevés gyermekkel rendelkezıktıl a nagycsaládosokhoz kerül. Így a születési ráta emelkedik. Azonban a gyerekek értéke, és így a születések száma megint csökken az úgynevezett társadalombiztosítási rendszer miatt, mivel a nyugdíjasokat (az idıseket) a keresık (a fiatalok) adóiból támogatják, így a család intézménye — a szülık, nagyszülık és gyermekek közötti kapocs — gyengül. Az idıseknek többé nincs szükségük a gyermekeik segítségére ha nem gondoskodtak idıs korukról, és a (tipikusan szerényebb vagyoni helyzető) fiataloknak kell támogatniuk az (általában nagyobb felhalmozott vagyonnal rendelkezı) idıseket, ahelyett hogy a családokban többnyire jellemzı módon az idısebbek segítenék a fiatalokat. A szülık gyerek iránti vágya, és a gyermekek szülıkhöz való kötıdése gyengül, a felbomló vagy mőködésképtelen családok aránya nı, és a jövırıl való gondoskodás — a takarékoskodás és a tıkeképzés — háttérbe szorul, míg a fogyasztás növekszik. Ha a betegbiztosítás szabályozása és kötelezıvé tétele révén támogatjuk a betegséget szimulálókat, az idegbetegeket, az elıvigyázatlanokat, a kábítószerélvezıket, az AIDSfertızötteket és a fizikailag vagy szellemileg "fogyatékosokat", több betegség, szimuláns, óvatlanság, alkoholizmus, kábítószerfüggıség, AIDS-fertızés és fizikai, szellemi fogyatékosság várható. Ha a bőnözık bebörtönzését az ártatlanok fizetik, és maga az áldozat is (ahelyett, hogy a bőnözı kártalanítaná az áldozatát és fizetné a letartoztatásának és fogva tartásának teljes költségét), akkor a bőnözés terjedni fog. Ha a vállalkozók a "pozitív diszkriminációról" szóló törvényeknek engedelmeskedve több nıt, homoszexuálist, színes bırőt vagy más "kisebbség" tagját kell alkalmazniuk, akkor a kisebbségek tagjait nagyobb arányban foglalkoztatják, de kevesebb munkáltató és kevesebb férfi, heteroszexuális és fehér bırő munkavállaló lesz. Ha a környezetvédelmi törvények miatt a földtulajdonosoknak meg kell "védeniük" a földjükön élı "veszélyeztetett fajok" példányait, akkor több és jobb körülmények között elı állat lesz, míg az emberek száma csökken és körülményeik romlanak. A legfontosabb az, hogy mivel a tulajdonosokat és/vagy a piacon pénzt keresıket (termelıket) a "politikusok", a "politikai pártok" és a "közszolgák" támogatására kötelezik (a politikusok és az állami alkalmazottak nem fizetnek adót, hanem az adóbevételekbıl fizetik ıket), kevesebb vagyon keletkezik, kevesebb termelı lesz, csökken a termelékenység, és növekszik a pocsékolás, az "élısködık" száma, és az élısködés. Az üzletemberek (tıkések) és alkalmazottaik nem juthatnak jövedelemhez, ha nem hoznak létre a piacon eladható terméket vagy szolgáltatást. Az vevık vásárlásai önkéntesek. Egy árucikk vagy szolgáltatás megvásárlásával a vevı (fogyasztó) kimutatja, hogy a megvett terméket vagy szolgáltatást többre értékeli az érte fizetett pénznél. Ezzel szemben a politikusok, a pártok és a közszolgák semmi olyat nem állítanak elı, amit a piacon adnának el. Senki sem vesz állami "terméket" vagy "szolgáltatást." Valóban elıállítanak ilyenek, és ez költségekkel is jár, de nem adják-veszik ezeket. Ez egyrészrıl azt jelenti, hogy nem lehetünk
képesek az értékük meghatározására és annak eldöntésére, hogy az értékük meghaladja-e az elıállításuk költségét. Mivel senki sem vásárolja meg ıket, senki sem mutatja ki hogy az állami termékek és szolgáltatások megérik-e a költségüket, és azt sem, hogy bárki bármilyen értékkel ruházná fel azokat. Ezért a gazdasági elmélet szempontjából teljesen rossz az a gyakorlat, amelyet a nemzeti jövedelem számításakor is követnek, miszerint az állami szolgáltatások értékét a költségükkel egyenlınek veszik és egyszerően hozzáadják azt a "normál", a magánszférában elıállított (majd eladott és megvásárolt) termékek és szolgáltatások értékéhez, hogy, például, így megkapják a bruttó hazai (vagy nemzeti) összterméket. Ugyanígy feltételezhetnénk, hogy állami termékek és szolgáltatások nem érnek semmit, vagy hogy nem is "jószágok", hanem "rosszak", tehát a politikusoknak és a közszolgáknak kifizetett pénzt inkább ki kellene vonni a magánszférában elıállított termékek értékébıl. Mindenesetre sokkal megalapozottabb volna ezt feltételezni. Ha ugyanis a politikusok és a köztisztviselık támogatásának gyakorlati következményeit nézzük, akkor ez nem mást jelent, mint hogy olyan "termelı" tevékenységet segítünk, amelynek során a termelı nem vagy csak alig van tekintettel a feltételezett vásárlói jólétére, viszont sokkal inkább vagy kizárólag csak a saját, tehát a politikusok és a közszolgák elınyét nézi. A fizetésük ugyanakkora marad függetlenül attól, hogy a tevékenységük kielégítı-e az ügyfelek számára vagy nem. Ennek megfelelıen a "köz"szférában foglalkoztatottak számának növekedésével elharapózik a lustaság, az óvatlanság, a hozzáértés hiánya, az alacsony színvonalú kiszolgálás, a rossz bánásmód, a pazarlás és még a rombolás is — és ugyanakkor az önteltség, a demagógia és a hazudozás ("a közjóért dolgozunk") is. A demokrácia és az újraelosztás kevesebb, mint száz éve után a várható eredmények kézzel foghatóak. A múltból örökölt tartalékot feléltük. Nyugaton több évtized (az 1960-es évek vége, az 1970-es évek eleje) óta esik az tényleges életszínvonal. Az államadósság és a fennálló társadalombiztosítási és egészségügyi rendszer vészes közelségbe hozta a gazdasági összeomlást. Ugyanakkor terjed a nem kívánatos viselkedés szinte minden formája, a munkanélküliség, a segélyektıl való függés, a hanyagság, a meggondolatlanság, az udvariatlanság, a pszichopátia, a hedonizmus és a bőnözés, valamint a társadalmi ellentétek és a társadalom széthullása veszélyes mértéket öltött. Ha a mai folyamatok tovább mennek, bizton állíthatjuk, hogy a nyugati jóléti rendszerek (szociáldemokráciák) ugyanúgy össze fognak omlani, ahogy a keleti (orosz stílusú) szocializmus az 1980-as évek végén. A gazdasági összeomlás azonban nem vezet magától javuláshoz. A dolgok rosszabbra is fordulhatnak. A válság mellett szükség van eszmékre — helyes eszmékre — és emberekre, akik képesek megérteni és alkalmazni azokat, amint a lehetıség felmerül. Végsı soron a történelem menetét az eszmék határozzák meg, legyenek azok igazak vagy hamisak, és az emberek, akiket ezek az igaz vagy hamis eszmék cselekvésre késztetnek. A jelenlegi felfordulás is eszmék eredménye, hiszen a közvélemény túlnyomó többsége elfogadja a demokrácia eszméjét. Amíg ez az elfogadás széleskörő, a katasztrófa elkerülhetetlen, és még a bekövetkezte után sem számíthatunk javulásra. Másrészrıl azonban, ha sikerül az emberekkel megértetni, hogy a demokrácia hamis és ördögi eszme — és a véleményt elvben szinte azonnal meg lehet változtatni —, a katasztrófa elkerülhetı. Ha meg akarjuk fordítani a dolgok menetét és meg akarjuk elızni az összeomlást, akkor feladatunk a demokrácia "delegitimálása", és a jelenleg tapasztalható folyamatos "decivilizálódás" okaként való feltüntetése. Ehhez elıször is fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a politikaelmélet történetében kevés hívét találjuk a demokráciának. A legtöbb nagy gondolkodó csupán megvetésének adott hangot a demokráciával kapcsolatban. Még a ma a demokrácia modelljének számító Egyesült Államok alapítói is határozottan ellenezték a demokráciát. Kivétel nélkül a csıcselék uralmának tartották azt. Saját magukat a "természetes
nemesség" tagjainak tartották és a demokrácia helyett egy arisztokratikus köztársaság kialakítását szorgalmazták. Ráadásul a demokrácia kevés elméleti védelmezıje (pl. Rousseau) között is alig találni valakit, aki kis közösségeknél (falvaknál vagy városoknál) nagyobb embercsoportok számára javasolta volna azt. A kis közösségekben, ahol mindenki személyesen ismer mindenkit, a legtöbb embernek látnia kell, hogy a "jómódúak" a helyzetüket általában saját kitőnı eredményeiknek köszönhetik, ahogy a "szegények" helyzete is inkább személyiségük hibáiból következik. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb megúszni a más emberek és tulajdonuk önérdekbıl való megkárosítására tett próbálkozásokat. Ezzel szemben a milliók vagy akár több százmillió ember lakhelyéül szolgáló nagy területeken, ahol a potenciális rablók nem ismerik áldozataikat, és azok sem ıket, a mások kárán való meggazdagodásra irányuló emberi késztetést nem sok minden fogja vissza. Egyértelmővé kell tenni, hogy a demokrácia nem csak erkölcstelen, hanem gazdaságtalan is. Erkölcsi szempontból azt mondhatjuk, hogy a demokrácia lehetıvé teszi A és B számára, hogy erıiket egyesítve meglopják C-t, C és A kirabolja B-t, majd B és C szövetkezzen A ellen, és így tovább. Ez nem igazságosság, hanem vérlázító erkölcstelenség, és ahelyett, hogy tisztelnénk a demokráciát és a demokratákat, nyílt megvetéssel kell illetnünk és közönséges csalónak kell bélyegeznünk ıket. Másrészrıl, a gazdasági vonatkozások tekintetében azt kell fáradhatatlanul hangsúlyoznunk, hogy nem a demokrácia, hanem a magántulajdon, a termelés és az önkéntes csere az emberi civilizáció és virágzás végsı forrása. Az elterjedt tévhitekkel szemben ki kell emelni, hogy a demokrácia hiányának lényegében semmi köze nem volt az orosz típusú szocializmus összeomlásához. Nem a politikusok kiválasztásának módszere volt a szocializmus problémája, hanem maga a politika és a politikai döntéshozatal folyamata. Ahelyett, hogy az egyes magán termelık döntenék el, hogy mihez kezdenek az erıforrásokkal (ahogy az egy magántulajdonon és szerzıdéseken alapuló társadalomban lenne), ha a termelés tényezıi teljesen vagy részben államosítva vannak, akkor minden döntéshez valaki más engedélye szükséges. A termelı szempontjából lényegtelen, hogy az engedélyezıket hogyan választják ki. Ami számít az az, hogy engedélyt kell kérnie. Ebben az esetben ugyanis a termelı ösztönzése a termelésre csökken, és így elindul az elszegényedés. A magántulajdon éppen úgy összeférhetetlen a demokráciával, mint bármely más politikai hatalommal. A demokrácia helyett az igazság és a gazdasági hatékonyság helyreállításához egy tiszta, korlátlan magántulajdonon alapuló társadalom kell, a "termelés anarchiája", ahol senki sem uralkodik senkin és a termelık közötti kapcsolatok önkéntesek és így mindkét fél számára elınyösek. Végül, a kizsákmányolástól mentes társadalmi rend, tehát a magántulajdonon alapuló anarchia kialakításának stratégiája szempontjából fontos a többségi hatalom elvét a demokrácia ellen fordítani. Az "uralkodó osztály" (a politikusok és a köztisztviselık) minden államforma esetén a teljes népesség csak kis részét teszi ki. Bár az lehetséges, hogy száz élısködı jól megél ezer gazdatesten, ezer parazita már nem jár jól száz gazdatesttel. E felismerésre alapozva lehetségesnek tőnik az szavazók többségét meggyızni, hogy a sérelmeket csak tetézi, ha az adóból élık beleszólhatnak az adók mértékébe. Így a szavazati jogot demokratikus úton meg lehetne vonni az összes állami alkalmazottól és mindenkitıl, aki állami támogatásban részesül, mint a segélyeket felvevı és az állami megrendelésre dolgozó személyek. E stratégiával összhangban és azt kiegészítve fel kell ismernünk az elszakadás és a szakadár mozgalmak jelentıségét. Ha a többség döntése "helyes", akkor a lehetı legnagyobb, az egész világra kiterjedı többség és a demokratikus világkormány döntéseit is "helyesnek" kell tartani, amelynek következményeit a fejezet elején vázoltuk. Ezzel szemben az elszakadás
mindig egy kisebb csoport elválását jelenti a nagyobbtól, és így voltaképpen véleménynyilvánítás a demokrácia és a többségi hatalom ellen. Annál nehezebb az újraelosztás jelenlegi szintjét fenntartani, minél tovább jut az elszakadás folyamata: elıször kis régiók, majd nagyvárosok, kerületek, kisvárosok, falvak és végül egyes háztartások és azok, valamint cégek önkéntes szervezıdései szintjére. Ezzel egy idıben, minél kisebb a területi egység, annál valószínőbb, hogy néhányan a közvélemény által elismert gazdasági függetlenségük, kiváló szakmai elımenetelük, feddhetetlen magánéletük, kiemelkedı ítélıképességük, bátorságuk és ízlésük révén a természetes, önként elfogadott elit szintjére emelkednek és így el tudják fogadtatni az egymással versengı (nem monopolista) és szabadon (önkéntesen) fizetett békefenntartók, bírók természetes rendjét, akiknek a hatásköre egymással átfedésben lévı területekre terjed ki, ahogy az most is van a nemzetközi kereskedelem és utazás esetében. Tehát egy tisztán magántörvényen alapuló társadalom eszméjét, amely választ ad a demokráciára és bármely más politikai (kényszerítésen alapuló) hatalmi rendszerre.
