A CSÁBÍTÁS FORTÉLYAI

Romantikus Regények Sara Bennett

A CSÁBÍTÁS FORTÉLYAI

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Lessons in Seduction Copyright © 2005 by Sara Bennett Published by arrangement with Harper Collins Publishers. All rights reserved. Hungarian translation © Leyrer Ginda © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította LEYRER GINDA Szerkesztette BÁNSÁGI KINGA A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN Készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 344 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Irodalmi vezető SZALA BOGLÁRKA Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET Készült 21,5 nyomdai ív terjedelemben, Kiadói munkaszám 3294-11

Prológus Greentree-birtok Yorkshire, Anglia 1826

Vivianna rémülten kapta szája elé vézna kis ujját, és félelemtől tágra nyílt szemmel intette csendre kistestvéreit. Maszatos, szív alakú arcocskájával és csapzott, göndör hajával úgy festett, akár egy riadt mókus. Két húga szutykos kis pofiját könnyek áztatták, ijedten egymásba kapaszkodtak, és még levegőt sem mertek venni. A hangok a tanyán túlról egyre közeledtek. Vivianna felismerte az egyik alakot. A bajuszos ember, aki már korábban is járt itt, belesett az ablakon, és megpróbálta kicsalogatni őket. A kicsi lány úgy félt tőle, mint a tűztől. A férfi többször is dühösen koppantott a botjával, végül a fejét csóválva elment. A három kislány riadtan bújt össze a hálószoba legtávolabbi, sötét sarkában. Vivianna, hogy felvidítsa testvéreit, mesét mondott három kislányról, akiket egy ördögien gonosz férfi és egy csontos arcú nő ellopott az édesanyjuktól, és messzire vitte őket. A történet nagyon hasonlított ahhoz, ami velük megesett, azzal a különbséggel, hogy Vivianna meséjében a három kislány visszakerült az édesanyjához, és minden jóra fordult. - Én éhes – gügyögte Marietta, amikor Vivianna befejezte a mesét. Rakoncátlan szőke hajfürtjei égszínkék szemébe hullottak. - Tudom, hogy éhes vagy, Etta – mondta neki a hatéves Vivianna szelíden. – De ma reggel már megettük az utolsó falat kenyerünket is. Majd kimegyek, és megpróbálok keríteni valamit. De csak akkor, ha sötét lesz. – A kislánynak fogalma sem volt arról, hogyan fog ennivalót szerezni a húgainak, de tudta, hogy mivel ő a legidősebb, az ő dolga, hogy gondoskodjon a kisebbekről. Marietta rámosolygott, és az arcocskája bizalomtól sugárzott. Francesca viszont csak nyafogott, és Vivianna koszos szoknyácskájába kapaszkodott. A legkisebb lányka sötét hajával és szemével olyan volt, akár egy kis hercegnő. Mivel még alig múlt egyéves, nem is fogta fel, mi történik körülötte. Csak azt érezte, hogy már nincsenek otthon, ahol biztonság és meleg van, ahol kedves és figyelmes szolgák veszik körül. Francesca aludt, amikor egy férfi eljött értük, és kocsiba rakta őket, majd Mrs. Slaterrel elküldte mindannyiukat. Messzire. Vivianna nem tudta, hogy azóta az éjszaka óta mennyi idő telhetett el – a napok és a hetek összefolytak. Már kezdte elfelejteni, milyen is volt az otthonuk. Mrs. Slater nem volt kegyetlen, de nem is volt különösebben kedves velük. A pár az idő legnagyobb részét a hálószobába bezárkózva töltötte, úgy a nappalokat, ahogyan az éjszakákat is, és a gyerekeknek akkor adtak enni, ha éppen az eszükbe jutott. Vivianna vállára nehezedett a feladat, hogy megnyugtassa testvéreit, és legjobb tudása szerint ellássa őket. Pedig még ő is aprócska gyermek volt. Amikor a férfi nagy mérgesen, dúlva-fúlva jött haza, Vivianna addig mesélt a húgainak, amíg azok el nem aludtak. Ő pedig nyitott szemmel feküdt az ágyában, és próbálta felidézni a haza vezető utat. Ám az esze cserbenhagyta, miközben az éhségtő összeszorult a gyomra. Kétségbeesetten szeretett volna hazajutni az édesanyjához, de rá kellett döbbennie, hogy nem

tudja, hol laktak. Ó, azzal tisztában volt, hogy vidéken, egy nagy házban, de még a közeli falu nevét sem ismerte – mert nem akarták, hogy tudja. Valahogy mindig is távol tartották őt azoktól, akik túl sok kérdést tehettek volna fel neki. Vivianna, bármilyen kicsi is volt, valamiképpen rájött, hogy az ő létezésük titok. És ami pedig az édesanyját illeti… Őt mamának szólította, de Viviannának fogalma sem volt arról, mi a neve, és azt sem tudta, hogy az anyja miért ment Londonba, és mit csinált, amikor nem volt velük. A Slater házaspár a három kislányt úgy tartotta fogva a tanyán, akár egy börtönben. Aztán pár nappal ezelőtt a kislányok arra ébredtek, hogy a párnak hűlt helye. Egyedül maradtak a tanyán. Vártak. Egyre csak vártak. Vivianna biztos volt benne, hogy Mrs. Slater vissza fog jönni, de az asszony csak nem bukkant fel. A három kislány ott rostokolt egyedül az omladozó, nedves tanyán. Vivianna újból összeszedte minden erejét, hogy gondoskodjon kishúgairól. Bár csak hatéves volt, felelősséget érzett irántuk. Sokkal érettebb volt a koránál, a mogyoróbarna szemek mögött egy jóval idősebb lélek lakott. A hangok megint közelebbről hallatszottak, és visszazökkentették Viviannát a félelmetes valóságba. A kislány hunyorított, és lerázta magáról az álmosságot. Most már nagyon fáradt és éhes volt, és az imént képzelődni kezdett. Az előbb egy oroszlánt látott a nagy gazban, odakint az udvaron, és csak később jött rá, hogy az csak egy nyeszlett cirmos cica volt. Ám a nagy bajuszos ember hangját valóban hallotta. És egy nőét is. Volt valami kedves, megnyugtató és családias ezekben a hangokban. - Mama? – suttogta Vivianna. A kislány tudta, hogy az a nő nem az édesanyja, de a hang valamilyen oknál fogva mégis vonzotta. – Maradjatok itt! – mondta halkan a testvéreinek, és nagyon óvatosan átment a dohos hálószobából az előtérbe. Kinézett a kis, piszkos ablakon a kertbe, ahol a vadul burjánzó gaz elnyomott minden szépet és értékeset. Vivianna megpillantotta a bajszos férfit és mellette a magas, elegáns nőt, akinek szőke kontya volt. Az asszony fekete ruhát viselt, bokáig érő szoknyája alól kilátszott csillogó cipője. Vivianna tudta: ha valaki fekete ruhát visel, az azt jelenti, hogy valaki a családjában meghalt. - Dicsekedett, mylady. A faluban – mondta a férfi. - Ki dicsekedett, Rawlings? – kérdezte a lady, majd elindult a férfi után a keskeny ösvényen, ami a ház ajtajához vezetett. – Micsoda hatalmas gaz szökkent itt szárba! – mondta maga elé az asszony keserűen. – Nem tudtam, hogy itt minden romlásnak indult, mióta Edward… - Az asszony hirtelen nagyon szomorú lett. Rawlings nem hallotta a nő morfondírozását. – Slater asszony, madam. Ő hencegett. Azt mondta, hogy a három kislány egy puccos londoni cafka gyereke. Dicsekedett, hogy mennyi pénzt kap azért, hogy itt rejtegeti őket ezen a birtokon. A hölgy kétkedve nézett a férfira. – Biztos benne, hogy itt vannak a gyerekek, Rawlings? Rawlings az asszony haloványkék szemébe nézett. – Itt vannak, mylady. Csakhogy nem akarnak kijönni. A legidősebb úgy reszket, akár a nyárfalevél, de fenemód bátor, annyi szent! Odaáll a másik két kicsi elé, mintha védelmezni akarná őket, és még velem is birokra kelne értük! - Alig tudom elhinni – mondta a hölgy, most is inkább magának, mint Rawlingsnak. – Az a két felnőtt ember elhordta innen az irháját egy árva szó nélkül, és magára hagyta azokat az apró gyerekeket! Micsoda két semmirekellő! Ez borzalmas, Rawlings! - Azt pletykálják a faluban, hogy Slater asszony afféle angyalcsináló. Pénzt kap azért, hogy gondjaiba vegyen házasságtörésből született gyerekeket és megesett lányanyák porontyait. Valahonnan délről hozta ide azt a három kicsit, de nem tudom pontosan, hogy honnan jöttek. Gondolom, az anyjuk most nagyon örülhet, hogy megszabadult a kis gézengúzoktól. - Hiszen ezek még kisgyerekek, Rawlings, akiknek otthonra van szükségük! Magamhoz

szándékozom venni őket. Vivianna egész testében megremegett. Volt valami tűz, valami határozottság ennek a nőnek a hangjában, de ugyanakkor kedvesség is áradt belőle, ami mélyen, legbelül megérintette a kislányt. A csöppség ösztönösen tudta, hogy megbízhat ebben az asszonyban. És hogy a testvéreit is rábízhatja. Ekkor kinyílt a tanya ajtaja. – Halló, van itt valaki? – kiáltotta a fekete ruhás lady. Majd csendesebben azt kérdezte: - Mi a nevük? Hogy hívják a gyerekeket? - A legidősebbet Viviannának, mylady. Hallottam egyszer a faluban, hogy Mrs. Slater Annie-nak szólította, de a kislány addig nem engedelmeskedett neki, amíg a rendes nevét nem mondta. A hölgy elmosolyodott. – Vivianna? És a többit hogy hívják? - Ó, ők még nagyok kicsik – nem tudom a nevüket, mylady. - Rendben van. Vivianna? Vivianna, itt vagy? Vivianna ereiben megfagyott a vér. Ijedten lapult meg a sötétben. A hölgy belépett a házba, és várt, amíg a szeme hozzászokik a bent uralkodó félhomályhoz. A három kicsi ekkor még elmenekülhetett volna, ha elég gyorsak. De Viviannának tetszett, hogy ez a hölgy a rendes nevén szólítja, és nem futott el. És különben is, hová mehettek volna? Itt a tanyán biztonságban volt a testvéreivel együtt, ennivalóhoz viszont már itt sem juthattak. Vivianna egyedül volt, és már nagyon, de nagyon kimerült. Érezte, hogy ebben a hölgyben megbízhat. Olyasvalaki volt, aki segíthet rajta és a két kistestvérén. - Vivianna? – A lady megint őt szólította, kedvesen, de sürgetően. Az asszony fekete szoknyája hozzáért a szutykos falhoz, de ő nem törődött vele, még csak le sem söpörte a port és a pókhálókat magáról: ennek a hölgynek az volt a legfontosabb – sőt az egyedüli – célja, hogy megtalálja a gyerekeket. - Itt vagyok. A lady megállt, és megfordult. Rawlings olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna szaladni a kislányhoz, és meg akarná fogni, de a hölgy feltartotta a kezét, és minden figyelmét a pici lánynak szentelte. Vivianna látta, hogy az asszonynak kék szeme van, ami kedvesen csillog. Olyan szelídség és aggodalom sugárzott belőle, ami megmelengette Vivianna fáradt és ijedt kis szívét. - Ki vagy te? – kérdezte Vivianna. A kislány nem akart udvariatlan, nyers vagy goromba lenni – bár a Mrs. Slaterrel töltött hónapok alatt kezdett megfeledkezni a jó modorról -, de neki tudnia kellett, hogy kicsoda ez a nő, hiszen a testvérei most őrá voltak bízva. - Lady Greentree vagyok, drágám. Ez az én tanyám, és a föld is az enyém, ami körötte fekszik. Ez az én birtokom. Ekkor halk motoszkálás hallatszott a hálószoba mélyéről, majd kisvártatva megjelent a két picurka gyermek is, odatipegtek Viviannához, és belekapaszkodtak legidősebb testvérük kopottas és foltos szoknyácskájába. Vivianna látta, hogy kishúgai arcát friss könnyek szántották végig, és hogy Marietta erősen magához szorította rongybabáját, amit még otthonról hozott magával. A nagyobbacska kislány magához húzta a kicsiket, akik biztonságban érezték magukat maszatos szoknyája oltalmában. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Lady Greentree is sírva fakad a megindító látvány hatására, de aztán összeszedte magát, és kedvesen megkérdezte. – Mi a teljes neved, Vivianna? Meg tudod mondani nekem, hogy honnan jöttetek? - Mrs. Slater hozott minket ide – kezdte lassan Vivianna, és a szeme csaknem lecsukódott. – Vidéken laktunk, de sejtelmem sincs, hogy hol. Volt ott egy falu a közelben, de nem tudom a nevét. A házunk nagy volt, tele volt sok szép holmival, és sok kedves és figyelmes szolga is volt ott… Mindenki csak Miss Viviannának hívott, amíg Mrs. Slater el nem kezdett Annie-nek szólítani. Vivianna azt kívánta, bárcsak valamilyen különleges varázslat folytán jobban tudna

emlékezni az otthonukra, hogy végre hazamehessenek. Ám most elfogta a szörnyű érzés, hogy már soha többé nem találnak vissza oda. Marietta Lady Greentree-re emelte beesett tekintetét, és selypegve azt kérdezte. – Mama? Lady Greentree szeme megint megtelt könnyel. – Ó, drága kis lélek! Kicsiny báránykám! – Az asszony nagy levegőt vett, és kinyújtotta a kezét. – Nekem nincsenek gyermekeim, és mindig nagyon szomorú voltam, hogy én nem vagyok olyan áldott, hogy anya lehessek. A férjem, Edward katona volt a hadseregben. Indiában szolgált, de már meghalt, így egyedül maradtam. Eljönnétek velem, és megengednétek nekem, hogy a gondotokat viseljem? Vivianna sóvárogva nézte a kinyújtotta puha, fehér kezet. Ez a kéz fájdalmasan emlékeztette őt az édesanyjára. Rawlings felhorkant. – Mylady, de hiszen azt sem tudja, hogy ez a három lurkó ki fiaborja! Lady Greentree olyan szigorú és lesújtó pillantást vetett a férfira, hogy az nyomban a füle tövéig elvörösödött. Viviannának ez nagyon tetszett, és az is az ínyére volt, hogy a hölgy még mindig kinyújtotta felé a kezét, nyugodtan, várakozóan. Olyan volt az, akár egy ígéret. A kislány előbbre lépett egy lépést, amit egy másik követett: a kislány csak nehezen mozoghatott, mert kistestvérei erősen belecsimpaszkodtak a ruhájába. Vivianna beletette kicsiny, hideg és ragacsos kezét Lady Greentree kezébe. A meleg, puha ujjak a kislány ujjaira fonódtak. És meghódították a szívét is. Lady Greentree rámosolygott a kislányra, mintha a gyermek kínált volna neki menedéket és megváltást, nem pedig fordítva. – Jöjjetek, drágáim – mondta az asszony. – Hagyjuk itt ezt a borzalmas koszfészket!

Első fejezet Berkeley Square, London 1840 Tizennégy évvel később

A magas és elegáns házban – London belvárosában – Lord Montegomery türelmetlenül várta, hogy inasa elvégezze esti öltözékén az utolsó simításokat. Az úrfi karcsúsított zakót, szűk fekete nadrágot és finom fehér gyolcsinget viselt. Az egyetlen színes holmi rajta csak a mellénye volt, ami palackkék bársonyból készült, rikítóan sárga hímzés díszítette, valamint óriási aranygombok voltak rajta. Volt idő, amikor Oliver nem vett volna fel ilyen ízléstelen ruhadarabot, és korábban, ha kiruccant este, akkor csakis fekete-fehér ruhát öltött magára. Igen, ez a mellény bántóan harsány volt, de a férfi úgy vélte, pont megfelel a célnak, mert ez a mellény híven tükrözi az ő jelenlegi életét. A mai estét egy luxusbordélyban kívánja eltölteni, és úgy gondolta, hogy majd elmegy egy divatos ivóba, aminek a Véres Csöbör volt a neve, és itt megnéz majd pár ökölvívó mérkőzést, sőt fogad is a küzdőkre. A múltban legfeljebb, ha havonta egyszer rúgott kis a hámból, ám mostanában csaknem minden éjjel így dorbézolt. Ivászat, szerencsejáték és feslett nők – ez volt jelenleg minden időtöltése. Az emberek azt mondták róla, hogy a vesztébe rohan – és ő azt is akarta, hogy így higgyék. - Mylord? A komornyik nyitott be a szobába, arckifejezése tanácstalan volt. - Mi az, Hodge? - Az a fiatal nőszemély megint itt sündörög a téren. Láttam, hogy a kerítés mellett odalóg. Hívjam a rendőrséget? - Miss Vivianna Greentree-re gondol? - Pontosan, mylord. Oliver összeráncolta a homlokát. Ez olyan bonyodalom volt, amire nem volt felkészülve. Miss Greentree eljött ide Yorkshire-ből, és az ő kapuján dörömbölt. - Mylord? Akkor hívhatom a rendőrséget? Oliver felkapta elefántcsont fogantyús sétapálcáját. – Sir Robert Peel nagyon megerősítette az utóbbi időben a városi rendőrséget, Hodge. Nem hiszem, hogy most még szükség lenne ilyen súlyos fellépésre. Ha az a perszóna követni mer engem, akkor majd meglátja, hogy olyan fába vágta a fejszéjét, amivel nem tud megbirkózni. Indulásra készen állok. Hívja a kocsimat! Hodge bólintott, majd elindult, hogy teljesítse gazdája parancsát, a lord pedig kényelmesebb tempóban követte a cselédet. Miss Greentree váratlan bonyodalom volt az életében, de a férfi nem gondolta, hogy a nő különösebben veszélyes lenne. Sőt, a jelenlétével csak még jobban hangsúlyozza majd, hogy ő milyen elvetemült, szívtelen és romlott. Majd az idő mondja meg, hogy Miss Vivianna Greentree milyen szerepet fog játszani ebben a történetben.

Miss Vivianna Greentree odakint állt az utcán a magas, elegáns londoni ház előtt. Az óriási ablakok árnyékában szörnyen kicsinek érezte magát. Bőrtopánkája vékony talpa alatt érezte a tér minden kis göröngyét, és a hűvös szélben még szorosabbra húzta egyszerű gyapjúruhája

fölött szőrmegalléros köpenyét. Türelmetlen düh és sötét, mély kétségbeesés feszítette a mellkasát, amióta csak eljött a Greentree-udvarházból, Yorkshire-ből, mert rémülettel teli levelet kapott a Beatty nővérektől a Szegény Árvák Menedékházának sorsával kapcsolatban. A tér nyugati oldalán emelkedett Lord Montegomery palotája, Anna királynő korabeli stílusban. Ősi, büszke arisztokrata család a Montegomery família, aminek Oliver az utolsó sarja. Ugyan mit tudhatott egy ilyen kiváltságos úr a szegény és elhagyott gyerekek szenvedéseiről? Vivianna megszorította a kezében a lovaglópálcát, amit azért hozott magával, hogy megvédje magát London utcáin. Vivianna már bekopogtatott korábban Lord Montegomery házának ajtaján, hogy sürgősen beszéljen az úrral. Ám a fennhéjázó komornyik, aki ajtót nyitott neki, azt mondta, hogy a lord nem fogad kíséret nélküli nőszemélyeket, és különben is az uraság a klubjába készül. Vivanna erre nagyon feldühödött, hiszen az ő jó híre forgott veszélyben, és nem a lordé. A fiatal hölgy ismét megszorította a lovaglópálcáját. Meglátja majd a lord, hogy a yorkshire-i Miss Vivianna Greentree-t nem lehet egykönnyen lerázni. A kisasszony nagyon elszánt volt: igenis, ő nem fogja hagyni, hogy az önző uraság az árvaotthont lerombolja! Kocsizörgés és patazaj hallatszott, és egy kocsi közeledett a palota felé. Tehát a lord valóban el kíván menni otthonról, és valószínűleg a klubjába hajtat, ahogyan a komornyikja mondta. És pont ez volt az a pillanat, amire Vivianna várt. Lehet, hogy ő csak egy kis vidéki fruska, de azt azért tudta, hová mennek este a divatos gentlemanek. Márpedig úgy hallotta, hogy Lord Montegomery éppen egy ilyen közkedvelt, társasági ficsúr. A lány gyorsan a téren lévő kertet és nagy fákat óvó kerítés árnyékába húzódott. Postakocsival utazott Yorkshire-ből Londonba, és volt egy útitársa, aki szóval tartotta egész úton. Ez a férfi sokat hallott Lord Montegomeryról, és ismereteit meg is osztotta a kis hölggyel. - Azt csak a szerencsejáték, az ivászat és az éjszakai mulatók meg a kétes erkölcsű nők érdeklik! Jóságos isten, kisasszonyka, nagyon vigyázzon magára, ha Londonba ér, mert ott könnyen elveszhet egy olyan édes és ártatlan kis teremtés, mint amilyen ön is. Vivianna nem tartotta magát „édes”-nek, de persze ártatlan volt a szó fizikai értelmében, bár meg kell hagyni, igen olvasott és tájékozott volt. Azt azonban nem hitte, hogy Lord Montegomery veszélyt jelentene a számára. Az ilyen csapodár férfiak a gyenge, engedelmes és gyönyörű nőket kedvelik, akik azt teszik, amit ők akarnak. Vivianna azonban nem tartotta magát ilyennek, és nem is volt gyönyörű, legalábbis nem a jelenlegi divat szerint. Mióta ugyanis Viktória királynő a trónra lépett, minden lány olyan akart lenni, mint ő – kicsi, formásan csinoska és molett. Viviannának nagy, mogyoróbarna szeme volt, és dús, fényes gesztenyebarna haja a vállára omlott, ha kibontotta. A kisasszony magas volt és telt keblű – amolyan igazi júnói alkat -, és a hangja tisztán és erősen csengett. Egy férfi ismerőse egyszer azt mondta róla, hogy ez a lány úgy tud nézni, hogy attól az uraknak borsódzik a háta. Mintha a fiatal hölgy ítélkezne felettük, és őt könnyűnek találtatnának. És Vivianna tudta, hogy nagyon meggyőző tud lenni, ha akar. Ekkor kinyílt a ház bejárati ajtaja. A lány látta, hogy odabent sok a tükör és a márvány, és mindenütt hatalmas elbűvölő virágcsokrok pompáznak. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy Lord Montegomerynak gyönyörű otthona van. Vivianna csodálta a szépséget, ugyanakkor cseppet sem volt irigy természetű. Az anyja a Tremaine családból származott, akik munkából tettek szert vagyonra – Lady Greentree nagyapja hentes volt. A Tremaine-ek nem voltak kékvérűek, Vivianna anyja a rangját a férjétől kapta, Sir Edward Greentree-től. Az asszonynak takaros háza volt Yorkshire-ben, meglehetősen távol a zsúfolt városoktól. Itt élt a Greentree család, nagy egyetértésben, békében.

Márpedig ez a legfontosabb, nem? Hiszen mindenki azt akarja, hogy szeressék! És talán a szeretet nyelvén majd Lord Montegomeryval is szót lehet érteni. De valóban így lesz-e? Hirtelen ott állt a lány előtt maga az uraság: Lord Montegomery. Vivianna résnyire húzta össze a szemét, és kissé előbbre hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a férfit. A lord megállt a lépcsőn, a fény az arcára esett. Az uraság magas volt és széles vállú, ruganyos alakját a remekbe szabott öltözék még jobban kihangsúlyozta. Sétapálcát suhogtatott az egyik kezében, a másikban a kalapját fogta, tekintetét a közeledő jármű felé fordítva. Hosszú, fényes és sötét haját hátrafésülve hordta, a hullámos fürtök hátul leértek a gallérjáig. A lord ekkor mit sem sejtve a lány irányába nézett, és a fiatal hölgy látta, hogy a lordnak szögletes arca, egyenes orra és széles arccsontja van. Oldalt barkó keretezte a férfi arcát, és még az álla is négyszögletes volt. Viviannának a lélegzete is elállt, mert a férfi nagyon jóképű volt. Sőt, annál is több. Londonban sok jóvágású férfi élt, de ez az úrfi – választékos öltözéke ellenére – olyan volt, akár egy kalóz. Olyasvalakinek látszott, akitől jobb óvakodni. A kis hölgy borzongva húzta szorosabbra magán a köpenyét. Talán bizony egy kedves, öreg uraságot várt? Ám Vivianna nem csüggedt el, hogy egy jóvágású, életerős fiatalemberrel kell megküzdenie. Már sok reménytelen üggyel kellett megbirkóznia húszéves korára, és bízott abban, hogy még egy ilyen gazdag és önző gentlemant is meg lehet győzni arról, hogy változtassa meg a döntését, és tegyen jót a nála szerencsétlenebbekkel. Úgy vélte, nincs félnivalója – de valóban félelmet érzett a férfi láttán, és ezért vert szaporábban a szíve, pezsdült meg a vére, és kezdett bizseregni a bőre? Vivianna ismét megborzongott, és még közelebb húzódott a kerítéshez. Lord Montegomery lement a lépcsőn az utcára, és úgy suhogtatta a sétapálcáját, mintha mit sem törődne a világ sorával. Ez bizonyára így is volt. És éppen ez volt az, amit neki, Viviannának meg kellett változtatnia. Miközben a férfi figyelte, az beült a kocsiba, a kocsis a lovak közé csapott, mire a fogat elindult. Vivianna ekkor felhúzta kissé a szoknyáját, és futásnak eredt. Egy bérkocsi várt rá a Berkeley Square másik oldalán, a kert és a fák között. Sietve kinyitotta a kocsi ajtaját, és beült. - Kövesse azt a fekete kocsit! – kiáltotta oda a kocsisnak, aki lelkesen engedelmeskedett neki. Vivianna pedig pihegve hátradőlt az ülésen. Biztos vagy benne, hogy megfelelő viselkedés ez egy fiatal hölgytől? Nem lenne okosabb holnap reggel visszajönni, és meghagyni a lordnak a névkártyádat? Lady Greentree szavai visszhangzottak a fejében. Talán más körülmények között meggondolatlannak és elhamarkodottnak számítana a cselekedete, de most rendkívüli idők jártak. Neki mindenképpen beszélnie kell ezzel a férfival, és meg kell győznie őt, hogy változtassa meg az elhatározását, és mentse meg a Szegény Árvák Menedékházát. Vivianna nem nézhette tétlenül, hogy sokak kemény munkája és boldogsága semmivé legyen egy gazdag és romlott úr szeszélye miatt. Igen, drágám, ez mind nagyon szép és jó, de biztos vagy benne, hogy nem élvezed ezt a kalandot a kelleténél jobban? Vivianna gyorsan elhessegette magától ezt a kérdést. A bérkocsi gyors ütemben robogott vele, akármerre tartottak is. A dühe elpárolgott, és most idegesség és nyugtalanság veszítette a mellkasát. Remélte, hogy a Seven Dials vagy St. Giles felé haladnak, de az is lehet, hogy még veszélyesebb helyen kötnek majd ki. Korábban csak kevés időt töltött Londonban, de az már megfigyelte, hogy bizonyos kerületekben mekkora a zsúfoltság, és milyen orrfacsaró a bűz. Remélte, hogy Lord Montegomery valóban az egyik klubjába megy, vagy egy divatos ivóba, esetleg egy játékkaszinóba. Egy tiszteletreméltó hölgynek az utóbbi kettőben nem sok keresnivalója volt, de Vivianna úgy gondolta, hogy ha csukva tartja a száját és lesüti a szemét,

akkor nem vonzza magára a nemkívánatos tekinteteket. A kocsi most egy macskaköves szakaszon haladt, majd befordult az egyik sarkon. Szemből egy omnibusz közeledett feléjük, ami még e kései órán is tele volt utasokkal, és a két kocsis hangosan odakiabált egymásnak, Vivianna azonban ebből nem sokat hallott. A fejében ugyanis ismét Miss Susan és Miss Greta Beatty kétségbeeséssel teli levele járt. A két nővér rémült sorai szinte beleégtek az agyába. Drága Miss Greentree! Ön a mi legmélyebben tisztelt és legkedvesebb barátunk, aki kezdettől fogva támogatott minket. Most azért írunk önnek, hogy megint a segítségéért esedezzünk. Épp az imént tájékoztattak bennünket, hogy kilenc hét múlva ki kell költöznünk a gyerekekkel együtt a Szegény Árvák Menedékházából, mert a tulajdonosa le akarja rombolni az épületet! Kérjük, Miss Greentree, cselekedjék azonnal, nincs vesztegetni való időnk! Jöjjön mielőbb Londonba. Ha meg akarja menteni az árvák otthonát, akkor haladéktalanul cselekednie kell… A levél többi része olvashatatlan volt. Tele volt aggodalommal, félelemmel és segélykéréssel. A kedves és gyakorlatias Miss Susan és Miss Greta csak akkor írhatott ilyen kétségbeesett levelet, ha a helyzet valóban nagyon komoly és vészjósló. Vivianna nem utasíthatta el a segélykérésüket, annak ellenére, hogy alig akarta elhinni, amit olvasott. Még hogy a Szegény Árvák Menedékházát le akarják rombolni? Kilenc hét múlva?! Nem, ő azt nem hagyhatja annyiban! A bérkocsi ekkor egy szélesebb és elegánsabb útra fordult rá, amit gázlámpák szegélyeztek. Vivianna behunyta a szemét. Az árvaotthon az ő diadala volt, valóra vált álma, egy olyan ügyé, ami nagyon közel állt a szívéhez. És ami oly sok munka és konok elszántság révén végre megvalósult. Az árvaház elhagyott gyerekeknek adott otthont, olyan szegény kis porontyoknak, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy egy kedves hölgy örökbe fogadja őket, mint amilyen Lady Greentree is volt, aki annak idején Vivianna és testvérei segítségére sietett. Olyan hely volt ez, ahol a kicsik ételt kaptak, ahol törődtek velük és vigyáztak rájuk, és ahol még oktatásban is részesültek. Ez korábban egyedül Vivianna álma volt, amíg nem találkozott Miss Susannal és Miss Gretával Yorkshire-ben. Itt rendezték meg évente az éhes gyermekek megsegítésére rendezett jótékonysági összejövetelt. A két nővér szónoklata szíven ütötte őt, amilyen szenvedélyesen és szívhez szólóan beszéltek az elhagyott gyerekek megsegítésének szükségességéről. És Vivianna akkor rádöbbent, hogy nekik hármuknak közös az álmuk. A következő napon találkozott is a két nővérrel egy jó hírű szállodában, és egy csésze finom tea mellett elhatározták, hogy a védőszárnyaik alá veszik a gyámoltalan árva gyermekeket. A két nővér egy gazdag nagybácsitól tisztes vagyont örökölt, és úgy határoztak, hogy ezt a pénzt jótékony célra fordítják. Viviannának ugyan nem volt saját tőkéje, de Lady Greentree igen jómódú volt, és emellett jólelkű is, továbbá bejáratos volt az észak-angliai gazdag családokhoz. Ott és akkor szövetséget kötöttek. A Beatty testvérek és Vivianna London mellett döntöttek, amikor elhatározták az árvaház létesítését, mert a nővérek szerint itt volt a legnagyobb szükség egy ilyen intézményre. Vivianna akkor még nem járt a fővárosban, de a két testvér rendkívül valószerűen írta le neki London szegénynegyedeinek riasztó állapotát. Ezután nemsokára létre is jött a Szegény Árvák Menedékháza. Találtak erre a célra egy épületet, ami nem volt éppen a legjobb állapotban, de a reményeiket még így is messze felülmúlta. A helyet Candlewoodnak hívták, ami egy régi

birtok része volt, és pár mérföldre északra feküdt Londontól. Már csaknem vidéken volt, az épületet nagy kert vette körül, ahol a gyerekek kedvükre játszhattak, sőt, a hölgyek még zöldséget is termeszthettek, a közeli erdőben pedig nagy sétákat lehetett tenni. Nem telt bele sok idő, és az árvaház huszonöt nélkülöző gyermeknek adott otthont. A három nő azonban még sokkal több gyereket akart a védőszárnyai alá venni. És akkor most ez a váratlan akadály azzal fenyegeti őket, hogy mindennek vége! Vivianna azon nyomban tudta, hogy nem hagyhatja a sorsára az árvaházat. Ő nem olyan fából faragták, aki csak áll és nézi, hogy az álma szertefoszlik. Amint a két nővér sorait elolvasta, elhatározta, hogy Londonba utazik, méghozzá haladéktalanul. Lady Greentree már régen hozzászokhatott ahhoz, hogy ha Vivianna valami mellett szenvedélyesen elkötelezte magát, akkor senki és semmi nem állíthatta meg. Vivianna nem sokat törődött a társadalmi előírásokkal és szabályokkal, amelyek a mozgásterét – egy fiatal hajadonét – erősen behatárolták. Úgy vélte, hogy az életben fontosabb dolgok is vannak, mint az értelmetlen szabályok betartása. Lady Greentree pedig tiszteletben tartotta döntését, de aggódott érte. - Nem leszek gyámoltalan és tehetetlen csak azért, mert nő vagyok! – mondta Lady Greentree-nek Vivianna. – Elmegyek Londonba, és megmentem az árvaotthont. A húga, Marietta könyörgött neki, hagy menjen ő is vele, igaz, a fruskát kevésbé nemes célok vezérelték. – Annyira szeretném látni London nevezetességeit, és milyen jó lenne vásárolgatni az elegáns üzletekben! – lelkesedett a kislány. Francesca, Vivianna kisebbik húga azonban a világ minden kincséért sem hagyta volna el a szívének annyira kedves lápvidéket. Vivianna pedig megígérte, hogy írni fog, és tudtukra adja, mennyi ideig kell a fővárosban maradnia. Így aztán ő és Lil, a komornája postakocsira ült, és a nagy, észak felé vezető úton elindultak Londonba. De előbb még Lady Greentree őszintén beszélt a lányával. - Természetesen a testvéremnél, Helen nagynénédnél fogsz lakni Bloomsburyben. Tettem egy levelet a csomagodba, amiben megírtam neki, mi járatban vagy, de én biztos vagyok benne, hogy nem fogja bánni, ha váratlanul toppansz be hozzá, Vivianna. Te majd gyámolító társa leszel szegény Helennek – Lady Greentree sajnálkozva gondolt a nővérére, aki hozzáment a rossz hírű Toby Russellhez, és aztán a férfi mellett savanyú lett az élete. Az asszony így folytatta lánya okítását. – Írtam a Hoare’s Banknak is, hogy pénzt vehetsz fel a számlámról, ha szükséges. Mert lesznek kiadásaid, édes lányom, és talán még pár szép ruhát is akarsz majd venni magadnak. – A lady ekkor elmosolyodott, mert a lányát nem túlzottan érdekelte a divat, így nem valószínű, hogy szép holmikra költi majd a pénzét. Lady Greentree talán a legjobban Viviannát szerette három lánya közül, és nagyon féltette őt. – Megvan mindened, drágám? - Igen, mama, összepakoltam minden szükségeset az útra. Ne aggódj miattam! Minden rendben lesz. Lady Greentree felsóhajtott, és bólintott. – Te mindig nagyon akaratos és önfejű lányom voltál, Vivianna. Ezt már akkor tudtam, amikor tízévesen elhoztad a házunkba az üstfoltozó fiát, és kijelentetted, hogy a gyereknek egy pár új cipőre van szüksége. Bizonyos szempontból áldás, hogy ennyire tudod, mit akarsz tenni az életben, más szempontból azonban… Nagyon féltelek, kicsim. Ne légy elhamarkodott. Könyörgöm, először gondolkozz, és csak utána cselekedj! Vivianna immár a bérkocsi mélyén ülve azon tűnődött, hogy vajon Lady Greentree intelme máris igaznak bizonyul-e. Mert nem elég, hogy elrohant otthonról Londonba, de alighogy megérkezett a nagynénje házába, fejfájást színlelt, és nyomban bement a szobájába, hogy lepihenjen. Valójában azonban rögtön átöltözött, magához vette a lovaglópálcáját, és kiszökött a házból.

Lil, a komornája volt a segítségére ebben, mint korábban már oly sokszor. Lil hívott neki bérkocsit, és azzal bocsátotta útjára Viviannát, hogy „egy darabban térjen vissza, miss, az isten szerelmére!”. De hogy mi lesz akkor, ha szegény Helen néni felfedezi a szökését… Nos, erre a kérdésre nem tudta a választ. Az asszonyt nagyon lekötötte csirkefogó urának a szélhámossága, és Vivianna tudta, hogy neki nem kellene még több fejfájást okoznia szeretett nénjének. De valahogy minden óvatoskodás elhalványult és jelentéktelenné lett, amikor a szegény árvákra gondolt. A kocsi, amiben Lord Montegomery ült, megállt egy hosszú, háromemeletes épület előtt. A kapus, aki katonai szabású vörös kabátot viselt, büszkén sietett le a bejárat előtti lépcsőn Montegomery elé, mintha csak a csatába indulna. Vivianna kocsija ugyancsak megállt. A lány kikémlelt a jellegtelen és tiszteletet parancsoló homlokzatra. A hely köznapinak látszott. Miközben Vivianna tétovázott, Montegomery bement a házba, és a kocsija arrébb hajtott. Itt az idő! Ha most nem lép a tettek mezejére, akkor dolgavégezetlen mehet haza Yorkshire-be! Viviannát nem lehetett könnyen eltéríteni a szándékától – ő küzdő típus volt. Kiszállt a kocsiból, és kifizette a kocsist. A férfi megmarkolta a pénzt. – Ide akart jönni, miss? – kérdezte a férfi, különös kifejezéssel az arcán. – Biztos benne? - Egészen biztos vagyok benne. - De ez egy afféle műintézmény. Amolyan akadémia. És egy apátnő vezeti. De hiszen magácska is afféle, ha jól látom. Azokhoz a hölgyekhez tartozik, igaz-e? Vivianna nem nagyon értette, mit mond neki a kocsis. Azt azonban tudta, hogy ha elő akarja keríteni Montegomeryt, akkor igyekeznie kell. És ez az esélye minden pillanattal csökkent. – Minden rendben lesz, uram, köszönöm – hadarta a fiatal lány. A férfi kinyitotta a száját, de aztán be is csukta. Végül pedig elindult a lovakkal, hogy besoroljon az esti forgalomba a többi kocsi közé. Épp amikor Vivianna a fejére húzta a köpenye kapucniját, hogy elrejtse az arcát, egy másik fogat állt meg a ház előtt, amiből ugyancsak egy férfi szállt ki. Az illető nem törődött a csuklyás alakkal, aki a feljárón tétovázott, hanem gyorsan a bejárat felé vette útját. Most jött el Vivianna számára a kedvező alkalom! Vivianna a gentleman mögé lépett, és követte a férfit, mintha neki is minden joga meglenne ahhoz, hogy bemenjen. A vörös kabátos férfi fejet hajtott az úr előtt, és beengedte. A kisasszony nagy levegőt vett, és be akart osonni mögötte. Ám ekkor egy izmos karba ütközött, ami derékmagasságban útját állta. Vivianna zihálva vette a levegőt izgalmában, felnézett, és a kapussal találta szembe magát, akinek napbarnított arca és törött orra volt. A férfi szürke szemében kérlelhetetlen szigorúság látszott. - Hé, te lány, a hátsó bejárathoz! – ugatta a kapus Viviannának. Vivianna tétovázott, és hallotta, hogy mögötte újabb kocsi érkezik. - Azt mondtam, a hátsó bejárathoz! – utasította megint a férfi, és nagyot lökött rajta, hogy ne állja el az utat az újonnan érkező elől. A kapusnak is megvolt a véleménye róla, hogy ő kicsoda és micsoda lehet, ahogy a kocsisnak is, gondolta magában a lány. Hogy mi lehetett ez a feltételezés, azt még csak nem is sejtette, de ez most nem is számított. Lehet, hogy számára ez az utolsó alkalom, hogy beszélhessen Lord Montegomeryval, ezért neki mindenáron be kellett jutnia ebbe a házba. Vivianna lesietett a lépcsőn, és elindult abba az irányba, amerre a kapus mutatott. A ház mellett volt egy keskeny ösvény, ami az épület másik oldalához vezetett. Meggyorsította a lépteit, és csakhamar a hátsó udvarban találta magát. Az ajtó nyitva volt, és Vivianna bement a házba, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Odabent a levegőben finom étkek illata és keményítőszag terjengett. A lány elhaladt egy

mosogatóhelyiség mellett. Tovább folytatta útját a hosszú folyosón, ahol sok csukott ajtót látott, és közben elhagyta a mosodát és a konyhát is. A folyosó ezen a szakaszon már nem volt jól megvilágítva, és Viviannának a kezével kellett kitapogatnia a falat előrehaladtában. Előtte vidám hangok szűrődtek ki valahonnan. Újabb ajtó következett, majd egy rövid folyosó, és Viviannának hunyorognia kellett. Egy gyöngyökből szőtt függöny előtt találta magát, ami mögül erős fény áradt ki, és azt hallotta, hogy a vendégek csevegnek egymással, és összecsendülnek a poharak. Vivianna megszorította a kezében a lovaglópálcát, amit a köpenye alatt rejtegetett. Nem hitte, hogy most szüksége lesz rá, de valami azt súgta neki, hogy még ne szabaduljon meg tőle. A mellkasában még erősebb lett a feszültség, mintha a fűzője túl szoros lenne. - Montegomery már nem lehet messze – suttogta magának, csak hogy tartsa a bátorságot megriadt lelkében. Vivianna felszegte az állát, akár csak Boudicca, amikor csatába ment, és a függönyt elhúzva belépett az előtte lévő helyiségbe. Egy figyelmeztető hang szólalt meg azonnal benne. Ez valóban egy férfiklub lenne? Vivianna meglepetten nézett körül. Nagy és elegáns szobában találta magát, ami szinte már terem volt, és pompás francia rokokó stílusban alakították ki. A halvány falakat csigavonalas aranydíszítések ékesítették, valamint rengeteg tükör, amelyek megsokszorozták a több tucat gyertya fényét. A bútorok is fényűzőek voltak, de nem tűntek túl kényelmesnek – különösen a túlságosan kitömött székek és a mostanság divatos keskeny szófák. Megdöbbentette az eléje táruló látvány. Ő azt képzelte, hogy itt majd komoly férfiak ülnek hatalmas bőr karosszékekben, és könyvet vagy újságot olvasnak, esetleg a politikáról csevegnek egy pohár konyak felett. A nagy és pompás helyiségben sok férfit látott, de számos hölgy is jelen volt. Egy hatalmas asztalt is megcsodált, ami csak úgy roskadozott a sok finom ételtől és a pezsgővel teli poharaktól. Hölgyeket is beengednek a férfiak klubjába? Vivianna ezt nem tudta mire vélni, hisz járatlan és ártatlan volt ebben a kérdésben. Talán ma különleges nap volt, és díszvacsorát adtak, amit nők is látogathattak, vélekedett. Vivianna hunyorított, és közelebb ment a szóban forgó hölgyekhez. A nők gyönyörűek voltak, a ruhájuk Pazar, élénk színű muszlinból és selyemből készült, és egy korábbi korra emlékeztettek – a régi Rómára vagy talán Trójára. A hölgyek ugyanis gazdagon és hiányosan voltak felöltözve. Vivianna arca kipirult. Ha Lady Greentree bekeveredne egy ilyen helyre, akkor nyomban sarkon fordulna, és kisietne. Mit is mondott neki a kocsis? Valami akadémiáról meg egy apátnőről fecsegett neki. A kis figyelmeztető hang ordító orkánná nőtt a fejében. De ő megint csak nem figyelt rá. Már nem volt idő arra, hogy megváltoztassa az elhatározását. A nők karja és a lába jól látszott a pókháló vékonyságú anyagok alatt. Azzal nyugtatta magát, hogy a londoni társaság minden bizonnyal sokkal szabadosabban tekint a nők öltözködésére, mint a yorkshire-i emberek. Bárhogy is volt, úgy vélte, neki kapóra jön, hogy nők is vannak a teremben. Így könnyebben elvegyülhet közöttük, és becserkészheti a zsákmányát. Gyorsan oldalra nézett, hogy felkeltette-e valakinek a figyelmét, de szerencsére egyelőre senki sem törődött vele. És akkor Vivianna elindult, hogy a terem túlsó végébe jusson. A fal mellett haladt előre, és a függönyök meg a dús levelű szobanövények mögé bújt olykor-olykor. Ha valaki megpillantja őt, majd azt hiszi, hogy az egyik úr szégyenlős húga vagy egy megszeppent vidéki nagynéni, aki azért jött, hogy élvezze a londoni társaságot, és még nincs hozzászokva az ilyen nagyszabású estélyekhez. Épp megint egy nagy növény mögül lesett ki, miközben Montegomery sötét haját és jóvágású arcát kereste a tömegben. Mi van akkor, ha a férfi nincs is a teremben? Ez a ház olyan nagy volt, hogy több helyiségnek is kellett itt lennie, méghozzá nem is kevésnek. Mi van akkor, ha neki az összeset át kell vizsgálnia? Vivianna ismét felülkerekedett a félelmein.

Ha centiméterről centiméterre kell átkutatnia ezt a helyet, akkor ő azt fogja tenni! De a szerencse rámosolygott. A következő pillanatban meglátta a férfit, aki a nagy terem legszélesebb ajtajában ácsorgott. Egy nő állt előtte, akinek olyan gyönyörű csillogó anyagból volt a ruhája, amilyent Vivianna még sosem látott. A hölgy dekoltázsa nagyon mély volt, és fedetlenül hagyta mellének jó részét, szoknyája pedig annyira fel volt sliccelve, hogy kilátszott alóla a lába. Vivianna megdöbbenésében gyorsan elkapta róla a tekintetét. A pár könnyedén nevetgélt, aztán a nő csábítóan és igen intim módon végighúzta az ujját a férfi mellkasán. A pár összehajolt, váltott pár szót, majd Montegomery eltűnt az ajtóból és Vivianna szeme elől. A nő még visszamosolygott a fiatalemberre a válla fölött, megint csak évődve és incselkedve, majd ahhoz az asztalhoz ment, ahol a pezsgőspalackokat jeges vödörben hűtötték megfelelő hőmérsékletűre. Vajon a nő visz egy pohár pezsgőt a fiatal lordnak? Amíg Vivianna ezen morfondírozott, a nőhöz egy másik úr lépett oda, egy idősebb férfi, és az illető beszélgetni kezdett a hölggyel. A nő erre bocsánatkérően az ajtó felé pillantott, majd elbűvölően rámosolygott új társaságára. Vivianna tudta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom a számára: most végre rákattinthatja az oroszlánra a ketrec ajtaját. Vivianna ahhoz az ajtóhoz sietett, ahol Montegomery eltűnt. Most nem volt ideje arra, hogy a láthatatlant játssza. Vagy hogy a biztonságára ügyeljen. Vagy hogy… Haladtában elment egy idősebb, de rendkívül vonzó nő mellett, akinek sötét haja volt, és aki gyöngyökkel díszített fekete ruhát viselt, a nyakában pedig gyémántnyakék szikrázott. A nő felfigyelt rá, és tekintetét a többiek is követték. Vivianna háta megfeszült, és minden pillanatban azt várta, hogy valaki megmarkolja a vállát, megállítja, és kérdőre vonja, hogy mit keres itt. De ez nem következett be. Odaért a nyitott ajtóhoz, és belépett rajta, majd az ajtót gyorsan becsukta. Most megvagy! Remegő ujjaival kitapogatta a kulcsot, és elfordította a zárban, mindkettőjükre rázárva az ajtót.

Második fejezet

Csak szép sorjában haladjunk! Győződj meg róla, hogy nem tud elszökni! Vivianna kivette a kulcsot a zárból, és a szoknyája zsebébe csúsztatta. Csak azután fordult a szoba felé egy nagy sóhaj kíséretében. Ez a szoba éppolyan elegáns volt, mint a nagy terem, csak sokkal intimebb annál. A tűz vidáman lobogott a kandallóban, a falakon aranyos csigavonalak futottak körbe, és drága dísztárgyak álltak a szép fényes asztalokon. A szobában még egy hatalmas ágy is terpeszkedett, vörös selyem huzattal leterítve, és pazar karmazsinvörös párnák voltak felhalmozva az ágyfejnél. A falon nagyméretű kép függött, ami egy mezítelen, szőke, hosszú hajú nőt ábrázolt, mely nagyon hasonlított Botticelli Vénuszához. Lord Montegomery háttal állt neki, és kinézett az ablakon. A férfi magas volt és széles vállú. Volt valami különös abba, hogy ott állt, mintha magányosság és titokzatosság lengné körül. A lány egy pillanatig tétovázott, kissé bizonytalannak érezte magát, szinte betolakodónak. De hiszen az is volt. A férfi mintha megérezte volna magán a nő pillantását, megfordult, az arcán halovány félmosoly látszott. Csakhogy a mosoly nyomban lehervadt róla, amint meglátta Viviannát. A lord kék szeme olyan sötét volt, hogy csaknem feketének tűnt. - Azt hittem, ez a Vénusz-szoba – mondta a férfi mély, és kissé álmatag hangon. – Ön úgy néz ki, mint a vadászó Diana – jegyezte meg a fiatalember, végigmérve a hölgyet. – Bár azt

hiszem, túl sok ruha van önön. Vivianna alig figyelt a férfi szavaira. Miért élcelődik a lord az ő ruhájával? Nem volt azzal semmi baj, jóféle yorkshire-i gúnya volt az. A lány kissé előbbre lépett, erősen megszorítva a lovaglópálcáját, majd csengő hangon azt kérdezte. – Ön Lord Montegomery? A férfi szeme résnyire szűkült. – Ismerem önt, madam? - Nem, mylord, de majd megismer. Miss Vivianna Greentree-nek hívnak, és azért jöttem, hogy feltámasszam a lelkiismeretét. A férfinak összeszaladt a szemöldöke, és mintha megrezzent volna az arca – tudja talán, kivel áll szemben? De ez lehetetlenség volt, és Vivianna nem akarta hagyni, hogy kizökkentsék a gondolataiból. Még egy lépést tett a lord felé a drága perzsa szőnyegen. - A lelkiismeretemet? – ismételte a férfi. – Egyáltalán van nekem olyan? És ha lenne is, vajon zavartatnám-e magam miatta? – A férfi most a lány kezében lévő pálcát nézte – Sajnálom, Miss Greentree, de itt valami félreértésről lehet szó. Én nem kértem, hogy üssenek. Sem ön, se más. Én olyan férfi vagyok, aki ütések nélkül is eljut a gyönyörig. Ezen a ponton Vivianna kissé elbizonytalanodott. Mi az ördögről beszél ez a férfi?! Mit gondolt, hogy ő kicsoda? A lány hunyorított, majd kinyitotta a száját, de aztán újra becsukta. Nem hagyhatja, hogy eltérítsék a szándékától. Bármikor megzavarhatják őket, és neki ki kell használnia az alkalmat. Vivianna ismét nagy levegőt vett. – Mylord, azért vagyok itt, hogy… - Ön új itt. - Én… szóval, nem, én… A férfi szeme újból felcsillant, amikor alaposabban szemügyre vette őt, a köpenyét, egyszerű gyapjúruháját és a csinos kis csipkegallérját. A lord úgy nézett rá, mintha ő is átlátszó muszlint viselt volna, mint azok a hölgyek ott, a másik szobában. A férfi ekkor körbejárta a lányt – mintha csak egy ragadozó mustrálgatná a zsákmányát -, és a szája a füléig szaladt. Vivianna értetlenül fordult vele együtt, nem tévesztve szem elől a férfit. Ez nem esett nehezére, mert a lord igen ízléstelen és rikító mellényt viselt. A fiatalember most a lány haját nézte, amiről Vivianna tudta, hogy a szél összekócolta, miközben a férfira várt a Berkeley Square-en. És – bármilyen bizarr is volt – tudta, hogy tetszik a férfinak. Vivianna Greentree pedig még soha nem kereste a férfiak érdeklődését. A lány testét furcsa, forró hullámok járták át, miközben a lord alaposan szemügyre vette gesztenyebarna hajától a cipője orráig. A férfi egyre szélesebben mosolygott, amitől még inkább hasonlított egy kalózra, és még veszélyesebbnek tűnt. Ám amin igazán meglepődött, az a saját reakciója volt. Nem volt felkészülve erre, nem várta, hogy ez fog bekövetkezni vele, és teljesen meglepték az új érzések. Zavarban volt és nyugtalannak érezte magát, de mélyen legbelül megborzongott. Mintha Lord Montegomery olyan helyen érintette volna meg, ahol férfi még nem nyúlt hozzá. Egy titkos női testrészén, aminek a létezéséről még csak nem is tudott. Legalábbis eddig nem! Jóságos isten, ezt nem teheted velem! Ám a férfi tovább méregette, elegánsan körbesétálva őt. Olyan volt, akárcsak Krispen, Lady Greentree szeretett macskája: ruganyos és önelégült. De a lorddal valószínűleg nem lesz olyan könnyű kijönni, mint a kedves kis kandúrral, gondolta magában Vivianna. - Hm, talán megegyezhetünk mégis – mondta a férfi. Nyilvánvaló volt, hogy félreértik egymást, és Vivianna ezt nem hagyhatta. – Csak egyetlen megegyezésnek van helye közöttünk, és én épp ezért vagyok itt – felelte élesen. – Önnek meg kell változtatnia az elhatározását… - Ön egy telt idomú szépség, karcsú derékkal, és ráadásul milyen rátarti! Nagy sikere lesz itt Aphroditénél. – A férfi rákacsintott, mintha valami tréfásat mondott volna. A nő úgy érezte, rászedték, elbűvölték, és hogy igen nagy fába vágta a fejszéjét. – Nagyon örülök, hogy elsőként hozzám jött, de nekem nincs szükségem a lovaglópálcára. Viszont önt nagyon is

akarom. Még akkor is, ha a külseje erősen emlékeztet azokra az unalmas jótét lelkekre, akik a szegények sanyarú sorsáról papolnak. Unalmas jótét lelkek?! Vivianna megdöbbent, megfagyott ereiben a vér, és ezzel időt hagyott a férfinak, hogy az megint körbejárja. - Szeretném hallani, ahogy a papolása zihálásba vált át – suttogta a férfi, olyan közel hozzá, hogy Vivianna a bőrén érezte a lord forró leheletét. A férfi még a lány nyakszirtjét is megcirógatta. Vivianna ugrott egyet, majd szembefordult a férfival. A szíve hevesen vert, és a testében egymással ellentétes érzések ébredtek. – Mylord… - A nevem Oliver, és jobban szeretem, ha így szólítanak. Mondja, hadd halljam. - Oliver… - Így már jobb. Úgy vélem, hogy mindkettőnknek haszna származik abból, ha megfontolja az ajánlatomat. – A férfi összevonta a szemöldökét a lány értetlensége láttán. – Gyönyörről van szó, Miss Greentree! Gyönyört akarok kapni öntől, és gyönyörben akarom részesíteni önt, és kész vagyok a szokásos árnál többet fizetni, ha hajlandóságot mutat erre. Fizetni? Zihálás? Gyönyör? Ön új itt. Hirtelen minden a helyére került. Vivianna a lord jóvágású arcát nézte, és tudta, hogy szörnyű, nagyon szörnyű hibát követett el, és Lord Montegomery azon volt, hogy sokat rontson ezen a korántsem kedvező helyzeten. – Sir, attól tartok, ön súlyos félreértés áldozata lett. – Vivianna megköszörülte a torkát, de a férfi azt hitte, ez is a játék része. Azé a színjátéké, amiről azt gondolta, a lány azóta benne van, hogy belépett a szobába. - Van valami keresetlen egyszerűség és vidékies frissesség abban, ahogy csillog a szeme és kipirul az arca, Miss Greentree. Tudja, hogy egészen elűzte az unalmamat az a gondolat, hogy hamarosan pajzánkodhatom önnel? - Ó, valóban? – A lány szédülni kezdett. Végre megértette, amit a kocsis mondott neki, és amit eddig nem fogott fel. Ő nem egy zártkörű férfiklubba került, hanem luxusbordélyba tévedt! - Hadd vegyem le a köpenyét. A lord máris kioldotta Vivianna nyakán a köpeny zsinórját, és a ruhadarab nyomban lecsúszott a lány válláról a padlóra. Vivianna szeme elkerekedett, a férfi pedig kajánul vigyorgott rá. Oliver egy fejjel magasabb volt nála, és ez meglepő volt Vivianna számára, aki általában lenézett a körülötte lévő férfiakra. - Úgy tűnik, elfelejtette, mit akart mondani – élcelődött vele a lord, és hosszú ujjait végighúzta a lány arcán. Rövid érintés volt ez, de úgy cikázott végig a forróság Vivianna testén, akár a villám a viharos égbolton. - Nagyon is jól tudom, mit akartam mondani – hebegte elfúló hangon. - Valóban? A szeme viszont mást mond nekem, tudja-e? A pupillája nagy és sötét, az arca meg ki van pirulva. Itt… és itt… meg itt. – A lord megint megérintette, mire ő zihálni kezdett. – Az ajka puha és kissé nyitva van, épp csak egy kicsit. Mintha azt akarná, hogy csókoljam meg. - Nem, nem így van, és nem akarom, hogy megcsókoljon! - De igen, nyitva van, és azt akarja, hogy csókoljam meg. Vivianna szája bizseregni kezdett, és a szíve kétszer olyan gyorsan vert, mint korábban. A férfi mélyen a szemébe nézett, mintha nem létezne rajtuk kívül senki ezen a világon. És Vivianna úgy is érezte magát, mintha egy kivilágított színpadon állnának, és csak az üres és sötét nézőtér lenne előttük. Hiszen ez a világ legjobb dolga. Bizsereg minden porcikám. Még soha nem voltam ilyen eleven, mint most! Vajon ő tette ezt velem? Vivianna a saját érzéseivel volt elfoglalva, és Lord Montegomery vizslató tekintete, elismerő pillantásai nagyon is hízelegtek neki. Még soha nem érezte ehhez hasonlóan magát,

egyetlen férfi sem nézett így még rá – mintha csak fel akarná falni a szemével! Alig tudott megmozdulni, levegőt venni és gondolkodni. Eredeti célja elhomályosult előtte, míg a jelen pillanat betöltötte egész valóját. És bár tudatában volt a fura helyzetnek, nem akaródzott semmit sem tenni ellene. Jóságos Isten! Közel hajol hozzám! És így is történt. A férfi testét a lányéhoz préselte, mellkas a mellhez, csípő a csípőhöz és comb a combhoz ért. És a férfi olyan nagyon különbözött tőle. A lord karjában annyi erő volt, pedig csak lazán átfogta a derekát. A férfi mellkasa az övét dörzsölte, de a fájdalom igen fura módon kellemes volt, olyannyira, hogy azt akarta, a férfi ölelje magához még szorosabban. A férfi lehajtotta a fejét, és megcsókolta a homlokát, majd az arcát. – Bízzon bennem, Miss Greentree – suttogta a lord. – Olyan férfi vagyok, aki ki tudja elégíteni a nőket. - Biztos vagyok benne, hogy elég nagy tapasztalat áll ön mögött – a lány hangja rekedtes volt, és olyan vékony, akár a kisegéré, de a férfi ügyet sem vetett arra, amit mondott. A fiatalember elmosolyodott, és ajkával végigsimította a lány száját, könnyedén, majd újra, de már erősebben. Aztán a nyelvével körberajzolta a száját. A lány beleszédült az érzéki érintésbe, mintha túl sok pezsgőt ivott volna a másik szobában. És akkor még megdöbbentőbb dolog következett: a férfi a szájába vette a lány alsó ajkát, és szívni kezdte. Vivianna összehúzta a lábujjait a cipőjében. Forróság öntötte el a testét olyan helyeken, ahol korábban nem érzett ilyesmit, amiknek a létezéséről fogalma sem volt. A melle megduzzadt és sajgott, és a lába közt mintha elolvadt volna az ágyéka. Halkan nyöszörögni kezdett, akarata ellenére. Úgy tűnt neki, mintha most könnyen elfeledne mindent, és csak az itt és most számított neki. A gyönyör, amiről a férfi beszélt, veszélyes volt. Sőt mi több, ő maga volt veszélyes! A férfi szeme lázban égett, kék szeméből csaknem lángok lövelltek. Vajon a férfi is érezte ezt a kísértést magában? Miközben Vivianna ezen morfondírozott, a férfi gőgösen mosolygott rá, ami azt súgta neki, hogy a lord már nagyon sok nőt meghódított, és ő csak egy újabb áldozata, semmi több. És akkor Vivianna visszazökkent a való világba. Kihúzta magát, és ismét világosan gondolkodott. Közben megpróbálta ellökni magától a férfit, de az olyan közel volt hozzá, hogy a keze megakadt a lord mellényének egyik aranygombjában. - Jöjjön, Miss Greentree! – dörmögte a lord. – Jöjjön, és feküdjünk le arra az ágyra ott. Hús érjen a húshoz, bőr a bőrhöz. Alig várom, hogy minden porcikáját végignyaljam. Ezek a szavak úgy hatottak a lányra, akár a nyári zivatar. A teste forró lett, nehéz, és alig kapott levegőt. Tiltakozott, ki akart szabadulni a férfi öleléséből. Ám az ekkor még jobban szorította. Vivianna meglökte a lordot. Erősen. De végül ő volt az, aki megingott, és eldőlt kissé, majd nekiesett az egyik mahagóni asztalnak, hogy a rajta álló szobor veszélyesen billegni kezdett. - Nem, ön ezt nem teheti velem! – A lány hangja hisztérikus lett, és mintha nem is saját magát hallotta volna, de ez most valahogy illet a helyzethez. – És sosem leszek az öné! A férfi majd megfulladt a nevetéstől. Aztán összeszedte magát, és hosszú szempillái alól hosszan a lány szemébe nézett. – De igen, te drága ártatlanság, a magamévá teszlek – mondta a férfi drámaian, de megtörte a varázst azzal, hogy hanyagul zsebre vágta a kezét. – Ez is a játék része? Nekem nagyon tetszik. Alig várom már, hogy megerőszakoljam. Vagy ön akar engem megerőszakolni, Miss Greentree? Megígérem, nem fogok ellenkezni. A férfi lázas tekintete… a saját testének ezek a furcsa jelzései… Vivianna mindebből tudta, hogy itt az ideje annak, hogy véget vessen ennek a színjátéknak, mielőtt túl messzire mennének. - Mylord – kezdte, és a kezét védekezően maga elé emelte, bár a férfi most nem lépett közelebb hozzá. – Én nem egy vagyok azok közül… a hölgyek közül. Most látom csak, hogy

nem oda csöppentem, ahová gondoltam, de… - Vivianna nagy levegőt vett. – Azért jöttem ide, hogy beszéljek önnel, mindössze erről van szó. Már fel akartam keresni a Berkeley Square-en is, de a komornyikja nem engedett be. Yorkshire-ből utaztam ide, hogy könyörögjek önnek, változtassa meg az elhatározását, és ne rombolja le Candlewoodot. Candlewood ugyanis az árvák otthona. A férfi szeméből elillant az iménti láz. Vivianna úgy vélte, a vihar elvonult. Különös módon azonban a lord nem tűnt meglepettnek. - A Szegény Árvák Menedékháza. Értem. Mekkora csalódás! A lány kiegyenesedett, és ellépett az asztaltól. A helyzet komorrá vált, de Viviannát nem lehetett megfélemlíteni. - Miss Vivianna Greentree-nek hívnak. Egyike vagyok a Szegény Árvák Menedékhelye alapítóinak. Az otthont Miss Susan és Miss Greta Beatty irányítja, és ők megírták nekem, hogy ön mit forgat a fejében. És azért jöttem Londonba, hogy én is esedezzem önnek, ne rombolja le az árvaházat. Csend állt be közöttük. Viviannának úgy tűnt, a hallgatás fájdalmasan hosszúra nyúlt. A férfi őt nézte, de most az arca csupa rejtély volt, pedig pár pillanattal korábban még olvasott a lord vonásaiból. Legalábbis azt hitte. De azt is tudta, hogy a lord megértette, amit mondott neki. Lord Montegomery nem volt ostoba ember – akkor sem, ha a mellénye igencsak bohókásnak tűnt. - Miss Vivianna Greentree. - Igen, ez a becsületes nevem, mylord. Már minden vágy és melegség elillant a férfi szeméből. Tekintete most hideg volt, és talán még bosszús is, hogy a kis hölgy így elrontotta az ő szórakozását. – Szóval követett engem a Berkeley Square-ről idáig, Miss Greentree. És hogyan jutott be ide? Nem hiszem, hogy Dobson a főbejáraton beengedte volna. A lány arca vörös lett, akár a cékla. – A hátsó bejáraton jöttem be – felelte, és nem akarta elismerni, hogy bármi rosszat tett volna. A cél szentesíti az eszközt, gondolta magában. - Értem – mondta lassan a lord. – Vagyis beslisszant a ház hátsó bejáratán, akár egy tolvaj, és ráadásul még ránk is zárta az ajtót. És mi volt a szándéka azzal a lovaglópálcával? Addig akart verni, amíg be nem adom a derekam? Viviannának nehezére esett a férfi szemébe néznie – A saját védelmemre hoztam magammal. Még nem voltam Londonban, és nem tudtam, milyen emberekkel fogok itt találkozni. - Nos, ez némiképp magyarázza a dolgot. – A férfi hangja szenvtelen és rideg volt. - Azt hittem, ez egy zártkörű férfiklub. És nem vettem észre, hogy egy rossz hírű ház – folytatta a lány, és az arca még vörösebb lett. - Ez egy nagyon is jó hírű ház. Olyan urak látogatják, mint amilyen én is vagyok, akik élvezik, ha a hölgyek elcsábítják és felizgatják, az olyanok, mint például ön. Nos, azért nem egészen olyanok, Miss Greentree. – A férfi elmosolyodott. – Nem szokásom reformereket elcsábítani. Folyton kioktatnak és leckéztetnek, ezért meg kell találnom a módját, hogy elhallgattassam őket, ha érti, mire gondolok. Az ajkukra forrasztom a számat. Vivianna arca már csaknem lángolt, de a hangja a dühtől remegett, amikor megszólalt. – Akkor nagyon örülök, hogy nem vagyok a kedvére való, mylord. - Ó, ezt éppen nem mondanám – suttogta a férfi, és megint a szempillái alól kezdte méregetni őt. - Ön egyszerűen elviselhetetlen – Vivianna megmarkolta a pálcáját. Talán mégiscsak használnia kell. És lehet, hogy a lord kitalálta a gondolatát, mert kajánul elvigyorodott. De aztán minden vidámság eltűnt az arcáról, és hűvösen azt mondta: - Ön mindig ilyen meggondolatlanul cselekszik, Miss Greentree? Semmi kétség, ahol lakik, ott mindenki ismeri önt, és ott

biztonságban van. De ez itt London. Itt nem teheti azt, amit akar, és ha olyan kerületbe téved, ahol nem tisztelik túlságosan a törvényt, akkor ez a pálca nem védi meg önt. Megértett engem? Vivianna nem sütötte le a szemét. Hogy meri őt ez a férfi kioktatni? – Tökéletesen megértettem, mylord – felelte, alig mozgatva az ajkát. A lord ismét végigmérte, majd kifakadt. – De ha kellene, akkor tétovázás nélkül megint megtenné, igaz? Ön olyan, akár egy női keresztes vitéz, azt hiszi, hogy mindent jobban tud másoknál! - Én elkötelezettnek nevezném magam – felelte Vivianna, a fogai közül ejtve ki a szavakat. - Akkor most hadd figyelmeztessem, Miss Greentree. Nem hagyom, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe! Sem ön, sem senki más. Ne dühítsen fel! Vivianna azonban most már nagyon mérges volt. Ne merjen beleavatkozni az ügyeibe, ezt mondta neki a férfi. De ha a lord azt hitte, hogy most majd sarkon fordul, és meg sem áll Yorkshire-ig, akkor nagyon téved. Vivianna hozzá szokott ahhoz, hogy ha valamit a fejébe vesz, azt el is éri, és az árvaház megmentése a szívügye. Lehet a lord bármilyen gőgös és öntelt, őt nem riasztja el! - Ne tegye, Miss Greentree! A férfi fenyegetően felemelte az ujját a lány arca előtt. - Mit ne tegyek? - Látom, hogy forgat valamit abban a gyönyörű fejében. De ne tegye! Lehet, hogy hirtelen vonzónak találtam egy dühös és szép nőt, de ön immár veszélyes vizekre evezett. Fogadja meg a tanácsomat, Miss Greentree, és menjen haza, addig, amíg még megteheti. Viviannának az álla is leesett. Még hogy ő gyönyörű és szép? Nagyon nyelt. Maradj a témánál! – Nem hagyhatom, hogy ön lerombolja az árvaotthont! Higgyen nekem, bármit megtennék, hogy megállítsam önt. A férfi megint közelebb állt hozzá, bár a lány nem vette észre, hogy a lord megmozdult volna. Oliver forró lélegzete a lány bőrét súrolta. A férfi pillantása a lány telt ajkára esett. A lord elmosolyodott. Nem mondott semmit, nem is kellett, hogy mondjon. A lány szavai visszahangzottak a fejében. Bármit megtennék, hogy megállítsam önt. - Mylord… - Oliver. Hívjon csak így. - Oliver – ismételte Vivianna, akár egy engedelmes gyerek, és aztán semmi más nem jutott az eszébe. A férfi lehajtotta a fejét, amíg szemöldökük összeért. A fiatalember szempillái sűrűek és hosszúak voltak, a bőre meleg volt és szantálfa-, konyak- és férfiillatot árasztott. Oliver nagyon közel állt hozzá. Ha a lány kissé elfordult volna, akkor a férfi megcsókolhatta volna. Ha Vivianna akarta volna. És igen, ezt akarta. És akkor – miközben Vivianna azt hitte, valami nagyszabású dolog történik vele a következő pillanatban – a férfi kiegyenesedett, és elfordult. Ő pedig zavarba jött, a teste forró volt, lázban égett. A lord hangja nyers volt, amikor megszólalt, mintha a fogai közül lökte volna ki a szavakat. - Hívok önnek egy bérkocsit. Menjen haza, Miss Greentree, mielőtt túl késő lesz. Vivianna nem tudta, a férfi vagy magára dühösebb-e, de bátran azt felelte. – Nem hagyom, hogy megfélemlítsen! És nem megyek addig sehova, amíg meg nem ígéri, hogy nem rombolja le az árvaházat! A férfi felnevetett, de nem jókedvében. – Semmi ilyesmit nem ígérek meg önnek! És ha meg is tenném, akkor sem tartanám be a szavamat. Az árvaház szúrja a szememet, és én porig rombolom, Miss Greentree. Majd szép házakat építek a helyére, és eladom őket. Egy éven belül a vasút Candlewood mellett fog elhaladni, és akkor majd a középosztálybeli családok csinos házakat keresnek maguknak arrafelé, hogy kimeneküljenek a városból. És én hiszek

abban, Miss Greentree, hogy ez a jövő útja. Vivianna úgy érezte, szinte megfullad, de valahogy képes volt kipréselni magából a szavakat. – Mylord… Oliver, eh… mylord, az árvaház otthont ad az elhagyott gyerekeknek, akiknek nincs hová menniük… - Arra gondoltam, hogy felajánlok önöknek egy másik házat a városban – jegyezte meg a férfi, és mintha nem is érdekelné a téma, odament az ablakhoz. - De hát nem érti?! Candlewood remek hely a kicsiknek! Ott biztonságban vannak, a vidéki levegő egészséges a számukra, és a víz is kristálytiszta! Még kertje is van. Vivianna szemébe könnyek szöktek, miközben a férfi hátának papolt. Ne sírj, mondta magának, ne sírj! – Hova mennek a gyerekek, ha ön lerombolja az otthonukat? Mi lesz akkor velük? - Ez nem az én dolgom. – A férfi szembefordult a nővel, a tekintete üres volt és közönyös. – Őszintén megmondom önnek, Miss Greentree, ez engem egy cseppet sem érdekel. Az intézőm egy évre adta bérbe az ön barátnőinek a házat. És most az esztendő letelt. Nekem pedig nem áll szándékomban meghosszabbítani a bérletet. - De mi azt hittük… - Hogy önök mit hittek, az engem nem érdekel. Ha nekem pénz kell, akkor megszerzem. És ha ennek az az ára, hogy leromboljam Candlewoodot, akkor nem fogok habozni. - De arra van pénze, hogy ilyen helyeken tivornyázzon! – jegyezte meg dühösen a lány, és a legszívesebben odacsapott volna valamire mérgében. A lord elvigyorodott. – Így van. Szajhák, konyak és szerencsejáték. Ez az én három legnagyobb szenvedélyem. És meg vagyok győződve, hogy ha eladom Candlewoodot, akkor majd lesz annyi pénzem, hogy fenntartsam ezt az életformát. Már nagyon hozzászoktam a dorbézoláshoz az elmúlt két évben, és nekem csak ez számít. Vivianna nagyot nyelt, lenyelte a haragját és a csalódottságát, és még egy utolsó kísérletet tett. – A kicsik sorsa valamennyiünk ügye, Lord Montegomery. Mi mind felelősek vagyunk értük. Kérem, fontolja meg újra. A férfi nagyot ásított. – Miss Greentree, ön halálosan kezd untatni engem. Én azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam, és nem azért, hogy kioktassanak és megleckéztessenek. Az én türelmemnek is van határa. Amennyiben tovább zaklat, annak következményei lesznek. Nem hiszem, hogy az ön hírnevének jót tenne, ha itt tartóztatnák le a fővárosi rendőrség emberei, Aphrodité nyilvánosházában. Mit szólna ehhez a családja és a barátai? A lány a megdöbbenésétől szóhoz sem jutott, de csak egy pillanatig. – Ön egy szörnyeteg! - Jó, hogy végre rájött erre. Most pedig megyek, és megkeresem Dobsont, aki majd hozat egy kocsit önnek, beülteti önt a járműbe, és szépen elmegy innen. És ha egy mód van rá, nem akarom többé látni. Megértett engem, Miss Greentree? Vivianna ajka elkeskenyedett, de megint csak egy pillanatig, és azon morfondírozott, hogy a férfi szándékosan alázta-e így meg. Bármi volt is a helyzet, ő most legyőzetett. Ezúttal igen. De ha Montegomery azt gondolja, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ő szembeszállt vele, akkor legalább akkora bolond, mint amekkora kéjenc. Persze a férfi nem volt ostoba. Ezt a lány világosan látta. - Mi a címe? – kérdezte a férfi. – És ne hazudjon nekem – én meglátom az arcán, ha lódítani próbál. - Queen’s Square, Bloomsbury – felelte a lány, és nem nézett a lord szemébe. - Remek – jegyezte meg a fiatalember, mintha csak egy tanár lenne, aki órákat ad a fiatal hölgynek. – Most még valamit kérek öntől… A lány kérdőn nézett a lordra. A férfi kinyújtotta felé a kezét. Egy elefántcsont berakásos gyűrű csillant meg a kezén. – Az ajtó kulcsán legyen szíves ideadni, Miss Greentree. Úgy vélem, a zsebébe rejtette. Vajon mit tenne a férfi, ha nem engedelmeskedne neki? Ám a lord megint olvasott a

gondolataiban, és hamiskásan elmosolyodott. Igen, ez a férfi hajlandó lenne még birokra is kelni vele, csak hogy megkapja, amit akar! Vivianna kotorászni kezdett a zsebében, és előhúzta belőle a kulcsot. A férfi elvette tőle, kissé fejet hajtott előtte, majd odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Vivianna dühösen állt, és nézte, ahogy az ajtó becsukódik a lord mögött. A lány egyedül maradt a szobában. Legyőzte őt ez a férfi? Eltékozolta volna a kínálkozó alkalmat? Talán helyesebb lett volna, ha vár reggelig, és akkor beszél a lorddal, ha hűvösen és logikusan kifejti az érveit? Nem, ez sem számítana semmit. Oliver Montegomery egy dorbézoló alak, olyan ember, aki nem törődik mások savanyú sorsával, csak a saját szórakozásával. Bárhogyan is csomagolta volna be neki a mondandóját, a férfi nem felelt volna neki másképp. Pedig akkor is meg kell változtatnia a lord elhatározását. Neki ezt valahogy el kell érnie. Az ajtó megint kinyílt. Vivianna selyemszoknya suhogását hallotta, és erős, édes parfümillatot érzett. Gyorsan megfordult, és egy sötét, intelligens szempárral találta szemben magát. Az a nő állt előtte, akit már látott a hallban, és akin fekete, gyöngyökkel díszített ruha és gyémánt nyakék volt. Idősebb volt, mint „azok a hölgyek”, de még mindig gyönyörű, az arcán látható ráncok csak még érdekesebbé tették vonásait. Olyan arc volt ez, amelyik tudott élni és nevetni, de amelyik szenvedett is. - Önnek nem kellene itt lennie – mondta a nő kellemes hangon, és a szavakat enyhe francia akcentussal ejtette ki. - Ezt ma már mondták nekem – vágta rá bátran Vivianna. Közben Lord Montegomery ismét bejött a szobába, de ő ügyet sem vetett rá. Az asszony szeme megvillant – talán tetszett neki, hogy a lány nem ijed meg a saját árnyékától -, majd ismét komolyra váltott az arca. - Ez nem egy tisztességes fiatal lánynak való hely, márpedig én úgy látom, hogy ön az, Miss… - Greentree-nek hívnak – felelte Vivianna, és most vádló pillantást küldött a „gentleman” felé. A férfi közben odalépett a pohárszékhez, és öntött magának egy pohárka konyakot. - Miss Greentree egy reformer – tette hozzá a lord jókedvűen. – Ő az egyik alapítója a Szegény Árvák Menedékházának. Vivianna látta, hogy a nő szemében érdeklődés csillan meg. Volt valami kedvesség és valami ismerős ebben a nőben, pedig Vivianna biztos volt benne, hogy még sosem találkozott vele. - Nem értem – mondta a nő, megint csak franciás kiejtéssel. Vivianna lerázta magáról a bénultságot, és átvette a helyzet irányítását. – Nem tudom az ön nevét, asszonyom. A nő megint elmosolyodott. – Engem Madame-nak szoktak szólítani, Miss Greentree. Hívjon csak így ön is. - Rendben van, „Madame”. Yorkshire-ből utaztam ide, hogy beszéljek Lord Montegomeryval. A Szegény Árvák Menedékházának egyik alapítója vagyok, való igaz. Az otthon jelenleg Candlewoodban működik, és ez a ház Lord Montegomery tulajdona, mi pedig tőle béreltük ki az épületet. Mi úgy tudtuk, hogy a bérlet határozatlan időre szól, és később akár meg is vásárolhatjuk a házat. De most úgy tűnik, Lord Montegomery le akarja rombolni az épületet, és… - A lány nagy levegőt vett. – Én pedig meg akartam kérni, hogy ne tegye. De attól tartok, ez a férfi csak magával törődik. A Madame felnevetett erre a megjegyzésre. – De hiszen minden gentleman így tesz, Miss Greentree. Oliver pedig se nem rosszabb, se nem jobb náluk. Vivianna érezte, hogy a feszültség elillan belőle. Oldalra sandított Oliverre, hogy a férfi vajon mit szól erre a kijelentésre. A lord az ablak előtt állt, nagyon elegánsan festett, és mégis veszély és magányosság lengte körül. A férfi a szemét résnyire húzva szürcsölte a konyakját.

- Úgy véli, Madame? – kérdezte lágy hangon a lord. – Kárt tehettem volna ebben a kisasszonyban, Madame. Kényszeríthettem volna, hogy tegyen a kedvemre, de úgy tűnt, erre nincs szükség, annyira élvezte a helyzetet. És én tökéletes gentleman voltam. Nem érdemlek akkor több dicséretet ezért? Vivianna a dühtől képtelen volt megszólalni, de a Madame válaszolt helyette. – Természetesen, Oliver – csitította. – Ön nem olyan megátalkodott rossz férfiú, mint amilyennek mutatja magát. Ez én tudom, mon chérie. A lord elmosolyodott. – Az vagyok, aminek ön parancsolja, Madame – felelte kifogástalan modorban a férfi. A Madame megint nevetett, majd súlyos aranygyűrűkkel díszített kezét a lány karjára tette. – Jöjjön, Miss Greentree. Biztos akarok lenni abban, hogy ön biztonságban hagyja el a házamat. Ma szerencséje volt Oliverrel, ahogyan azt a lord elmondta az imént. Kérem, ne kockáztasson többet. Vivianna előbb ellenkezni akart, de nem látta értelmét. Lord Montegomery megnyerte ezt a fordulót. De Vivianna soha nem fogja feladni – az árvák sorsa a szívügye -, és ha egyszer valamit a fejébe vett, azt keresztül is vitte, és nem érte be félmegoldásokkal. - Isten vele, Miss Greentree! És ne felejtse itt a lovaglópálcáját! – Oliver búcsúzásképpen megemelte felé a poharát. Hogy kicsúfolja és megalázza. A lány gúnyt és diadalt látott a férfi arcán, mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte. - Ön nagyon önfejű – mondta neki a Madame, miközben az ajtó felé tessékelte. Amikor kiléptek a szobából, a lányok közül sokan őt nézték – valaki még fel is nevetett. A vörös kabátos kapus már várt rá, és arckifejezése szigorú volt. Vivianna hirtelen megörült, hogy nála van a pálca. A Madame ismét rá összpontosította a figyelmét. – Önnek meg kell tanulnia, hogy nem szabad ilyen elhamarkodottan cselekednie, mon chou. Hogy előbb gondolkodjék, és csak azután cselekedjen. Végzetes hiba volt idejönnie, Miss Greentree, mert most már a lordnak adta át ebben az ügyben az irányítást. Oliver Montegomeryt nem lehet kényszeríteni. Őt csak vezetni lehet. Meg kell győzni, rá kell őt beszélni. Érteni kell az ő nyelvén. Vivianna nem törődött most azzal, hogy az asszony „káposztácskámnak” titulálta őt, hanem megkérdezte tőle. – Mit ért azon, hogy vezetni? A Madame elgondolkodva nézett a fiatal lányra. – Ön nem ostoba – kezdte a nő -, és azt hiszem, hogy nem is prűd és vaskalapos. A legtöbb nő elájul, ha beteszi ide a lábát. Ön azonban nem. Pedig van itt épp elég dolog, amitől elájulhatna, Miss Greentree! Oliver semmivel sem önzőbb, mint a többi férfi, és szót lehet vele érteni. Ő szórakoztatónak és frissnek találta önt. Játssza ki ezt vele szemben! Még az is lehet, hogy kívánja önt – nyilvánvaló, hogy a lord megcsömörlött, és most valami újra és szokatlanra vágyik. Ezt is játssza ki ellene! Persze, csak ha meri. Ha elég ügyes, akkor elérheti, amit akar. Használja a női vonzerejét! Vivianna arca már a Madame első mondataitól elpirult. El is húzódott az idősebb nő közeléből. Ó, én kedvelem a dühös és szép nőket! – visszhangzott a fejében Oliver mondata. De azonnal kiverte a fejéből. - Inkább odaadnám magamat egy kígyónak, mint hogy ennek a férfinak a kedvébe járjak! – fakadt ki dühösen a lány, majd kilépett a hűs éjszakába. Hallotta, hogy a Madame hangosan felnevet mögötte, majd az ajtó nagy csattanással bezárult. És ahogy ígérték, egy szép bérkocsi várt rá a ház előtt. - Ön az, aki a Queen’s Square-re igyekszik? – kérdezte tőle a kocsis. - Igen, én vagyok az – felelte Vivianna, és beült. - Abból a házból jött ki? – A férfi tetőtől talpig végigmérte. - Természetesen nem! – tromfolta le Vivianna.

A kocsis minden bizonnyal látta, hogy honnan érkezett, mert azt mondta: - Ez Aphrodité akadémiája. A legjobb Londonban! Vivianna hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy azzal törődjön, bent hagyta a köpenyét a bordélyban. Hátradőlt az ülésen, és a fejét a háttámlának támasztotta. Oda se figyelt a cserfes kocsisra, hanem behunyta a szemét, hogy kissé megpihenjen. Beszélje rá Lord Montegomeryt? Használja a női vonzerejét? Még csak nem is tudta, hogy ő bármilyen vonzerőnek a birtokában volna! Vivianna nem volt az a flörtölős fiatal nő, ő mindig egyenesen és őszintén beszélt. És még sosem morfondírozott a vágy és a fizikai vonzerő misztériumán. Igaz, hogy egyszer áttanulmányozta a Mr. és Mrs. Anglia című könyvecskét, ami azzal kapcsolatban adott tanácsokat, hogy a házaspárok hogyan szeressék egymást úgy, hogy közben ne foganjon gyermek az intim együttlétükből. Az ilyen könyveket betiltották Angliában, de akadtak néhányan – közöttük Vivianna is -, akik úgy vélték, hogy a megfelelő kezekben az ilyen kiadványok hasznosak és szükségesek lehetnek. Ez a könyvecske véletlenül került a kezébe, és ő kíváncsiságból elolvasta. De most a benne látott képek nagyon elevenen és zavaróan villantak fel előtte. Beszélje rá a lordot. - Nem! – kiáltott fel. Ő a logikát és az észérveket veti latba! Ebben a helyzetben ezekre volt szükség – az ésszerűségre és a logikára. Ez már többször is bevált, és majd most is működni fog. Női fortély valóban! De ahogy a kocsi London sötét utcáin vitte végig, Vivianna nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Oliver ajka az övét súrolja, hogy a férfi ujjai az arcát simogatják, és a lord kék szeméből vágy sugárzik.

Harmadik fejezet

Oliver nem maradt tovább Aphrodité klubjában. Nem, azután nem volt maradása, hogy Miss Vivianna Greentree elment. A férfinak nem volt kedve ahhoz, hogy még pár órát töltsön a Madame valamelyik pártfogoltjával. Ezeknek a nőknek a gyönyörű arca és csábító alakja ezúttal nem vonzotta a lordot. Unalmasnak találta a társaságukat. Miss Vivianna Greentree, szenvedélyes fellépésével, a jó ügybe vetett szilárd meggyőződésével, becsületes mogyoróbarna szemével és telt ajkával elhomályosította az örömlányok vonzerejét. A férfinak nem volt ínyére, hogy a lány ezt az érzést váltja ki belőle, és nem is nagyon értette, hogy miért érzett így iránta. Már az első pillanatban tudta, hogy kivel van dolga, de úgy tett, mintha összetévesztette volna Miss Greentree-t a Madame egyik kéjhölgyével. Oliver elhatározta, hogy fel fogja dühíteni és rá fog ijeszteni, hogy a lány az első délre induló postakocsival haladéktalanul hazautazzon. Neki most a legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy váratlan bonyodalom keresztezze a terveit. Ám nagyon alábecsülte a fiatal hölgy jellemét. Miss Greentree ahelyett, hogy visszarettent volna az ő durvaságától, nagyon bátran viselkedett, és bár úgy tűnt, hogy párviadalukból ő került ki győztesen, a lord nem kételkedett abban, hogy a nő fel fogja venni az elé dobott kesztyűt, és vissza fog neki vágni. Most, hogy utóbb visszagondolt összecsapásukra, talán mégiscsak helyesebb lett volna, ha beleegyezik abba, hogy Hodge hívja a rendőröket. Ez a találkozás összezavarta és felbosszantotta. És nem utolsósorban azért, mert ő eredetileg rá akart ijeszteni a lányra, de a játék valami egészen másba fordult. Az egyik pillanatban még az ellenállhatatlan nőfaló szerepében tetszelgett, ám a következőben

mindenről megfeledkezett, mert elfogta a vágy a lány iránt, és azt akarta, hogy az lefeküdjék vele Aphrodité ágyára, és ott nyomban a magáévá akarta tenni a bájos teremtést. Pedig ő igazán nem szokta elveszíteni az önuralmát, és már kamaszkorában megtanulta, hogy a lányok mennyire sokfélék lehetnek. Oliver előreküldte a kocsit, és egy fáklyavivő fiúnak ígért egy kis pénzt, hogy világosítson előtte az úton. Ezen az éjszakán kedve támadt magányosan róni a csendes londoni utcákat. Egyedül akart maradni a gondolataival. Az elmúlt év folyamán úgy tűnt, hogy Oliver a teljes önpusztítás felé tart, méghozzá gyors ütemben – pokoli utazás volt ez, ami a felkapott londoni luxusbordélyokon keresztül vezetett. Azt akarta, hogy mások azt higgyék róla, mit sem törődik az életével, nem számít neki, hova jut, és hogy nem jelent fenyegetést senki számára. Csakhogy az igazság az volt, hogy Anthony, a bátyja halála óta nem érzett mást, mint folytonos gyászt, és csak arra tudott gondolni, hogy megvalósítsa a célját. A titkos tevét. Olykor azonban élvezte a gyönyört, és ez néha segített valamit. A nők karjában próbálta elűzni a fájdalmat a szívéből, meg azzal, ha nyert a kártyán, vagy a lóversenyen elsőként futott be a célba a lova. Volt némi öröme ezekben a dolgokban, de ezek csak tisza-virág életűek voltak. Különös módon, mielőtt Anthony meghalt, egészen elfogadhat volt neki, hogy az élvhajhász szerepét játssza a családban, de most már úgy érezte, hogy véget kellene vetnie ennek a színjátéknak. Talán azért vélekedett így, mert idősebb lett, és mert csendesebb életet akart magának, olyan hétköznapi célokkal, mint egy jó házasság és tisztes családi élet. Jelenleg azonban igen sivár és kietlen volt az élete. - Miért, mégis mit vártál? – kérdezte magától keserűen Oliver. – Hogy majd könnyű dolgod lesz? Természetesen nem, de azt álmában sem gondolta, hogy ilyen egyedül fogja érezni magát. Bár ez nem volt egészen igaz; nem volt ugyanis teljesen egyedül. Lady Marsh, az ő egyetlen élő rokona, tudott titkos tervéről. Oliver megbízott benne, olyannyira, hogy még a cselszövésbe is beavatta, és tudta, hogy a lady mindig kiállna mellette, akármit is tenne. Lady Marsh özvegyasszony volt, akinek nem voltak gyermekei, és nem csinált belőle titkot, hogy azt akarja, Oliver mielőbb nősüljön meg, és nemzzen örököst. Utód nélkül ugyanis nem lett volna senki, aki tovább vitte volna a Montegomery nevet, és akkor az idős hölgynek nem lett volna kire hagynia tekintélyes vagyonát. Lady Marshnak szigorú volt a tekintete, és szálegyenes a háta. Az idős asszony őszintén hitt abban, hogy egy megfelelő származású és jó nevelésű fiatalember fordíthat a világ során, ha nem tékozolja el a tehetségét és a lehetőségeit ivásra, szerencsejátékra és könnyűvérű nőcskékre. Igen, a lady azt akarta, hogy Oliver nősüljön meg, legyen egy fia, és a férfi végre tisztes életet éljen. Nem telt el úgy egy hónap, az utóbbi időben pedig már egy hét, hogy Lady Marsh ne emlékeztette volna unokaöccsét. Oliverben élénken élt utolsó beszélgetésük emléke. - Az apád, az én testvérem egy csirkefogó volt, Oliver – mondta neki a nagynénje, akinek éppen olyan kék szeme volt, akár az unokaöccsének. – Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lett volna éles eszű ember. Kiváló képességeit arra is használhatta volna, hogy vigye valamire, hogy letegyen valamit az asztalra. De ő fittyet hányt minderre. Hiábavalónak tartotta az ilyesmit. Negyvenévesen halt meg, mert a lova levetette a hátáról, amikor ugratott vele. És mindez miért történt? Mert egy nevetséges fogadást kötött. Ne hagyd, hogy veled ugyanez történjen. - Anthonynak kellett volna megnősülnie és örököst nemzenie, hiszen ő volt az idősebb kettőnk közül – emlékeztette a nénjét a férfi. – Anthonyban látta mindenki a család reménységét azóta, hogy megszületett. Az ő cipője túlságosan nagy az én számomra, hogy beleugorjak, és a nyomdokaiba lépjek. Ő sokkal jobb és tehetségesebb ember volt, mint én. - Oliver, te valóban nem vagy olyan, mint a bátyád, ez természetes. Anthony olyan volt, mint a szikla, te pedig olyan vagy, mint a higany. A kettőt nem lehet összehasonítani. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy alkalmas arra, hogy vállald Anthony feladatait. – Aztán a

nagynéni az unokaöccse szemébe fúrta a tekintetét. – Mikor hozod tető alá a Lawsonnal kapcsolatos tervedet? - Még nem tudom. - Emlékszem, hogy azt mondtam neked, támogatni foglak, de már egy éve dolgozol ezen az ügyön, és még nem jutottál vele semmire. – Az asszony dühösen intett a kezével, amiben benne volt idős korának, társadalmi rangjának és gazdagságának minden arroganciája. – Hagyd a csudába az egészet! - Nem! Lady Marsh felsóhajtott. – Nagyon makacs fiatalember vagy. Nem értem, mit vesződöm még veled. - Ezt én sem értem, drága néném. Olivernek meg sem fordult a fejében, hogy Anthony előbb halhat meg, mint ő – ez olyan lehetetlenség volt, mintha a nap nem kelne fel valamelyik reggel. Anthony, aki tizenöt évvel volt idősebb Olivernél, komolyan vette a család, a rang és a haza iránti felelősséget. Kissé unalmas volt olykor és fellengzős, mégis jó és becsületes ember. Egészen addig, amíg fülig szerelmes nem lett Celia Macleanbe, mert ettől kezdve már csak a családalapításra és a tory pártra tudott gondolni. Anthony el akarta venni feleségül Celiát, apa akart lenni, és Oliver megkönnyebbülve gondolt arra, hogy hamarosan sok kis lurkó fogja a Montegomery nevet viselni. És Oliver így szabadon játszhatta a rossz hírű fiatalabb testvér szerepét, aki nem vállal felelősséget semmiért. És akkor bekövetkezett a tragédia. Valamivel több mint egy éve Anthony meghalt, és a Montegomery család sorsa Oliver vállára nehezedett. Lady Marsh soha nem hibáztatta Olivert a fivére halála miatt. Megtették ezt mások helyette. És persze Oliver is magát vádolta a bátyja sorsáért. Az éjszaka sötétjében Oliver gyakran feküdt ébren, és szívét eltöltötte a megbánás. Sok módja van annak, amivel egy embert a halálba lehet juttatni, nem kell ahhoz feltétlenül golyó vagy kés, és Oliver tudta, hogy bár nem ő sütötte el a fegyvert azon a tragikus éjszakán, akaratlanul is hozzájárult Anthony halálához. Most, ezen az éjszakán különösen erősen marcangolta az önvád és az elhatározás, hogy bosszút áll azon az alakon, aki Anthony fejéhez szorította a pisztolyt – azon a férfin, akiben Anthony megbízott, és akit a barátjának tekintett. Talán Miss Vivianna Greentree váltotta ki belőle ezt a rossz hangulatot. Az a lány olyan lelkes volt és rajongó, és annyira biztos volt magában és annak az ügynek a fontosságában, amit képviselt. A nőből csak úgy sugárzott az élet, és még Oliverből is előcsalogatta azokat az érzéseket, amiket oly régóta elfojtott magában. Valóban, ha Oliver parázsló tűz lett volna, akkor a lány hatására hatalmas lángok csaptak volna fel belőle. Oliver felhorkant erre a képre – igen, a fiatal lány bizonyos testrészeit átforrósította, ezt el kellett ismernie. Az ifjú lord megsuhogtatta a sétapálcáját. Kétségkívül felkavarta ez a találkozás ezzel a lánnyal, és olyan érzéseket hozott elő belőle, amikről már régen megfeledkezett. Mikor érezte magát utoljára ilyen elevennek? Talán valamivel Anthony halála előtt. A bátyja gyakran ostorozta őt, amiért nemtelen dolgokra vesztegeti el fiatalságát és életerejét. És azért is ostorozta, hogy nincsenek értelmes céljai az életben. Oliver valójában nem is értette, miért volt rá ilyen nagy hatással Vivianna Greentree. A lány nem volt szép a szó klasszikus értelmében. A hajának árnyalata kissé vörösben játszott, és bár szorosan összefogta a nyakszirtjén a fürtjeit, azok igen sűrűek és selymesek voltak. Oliver a legszívesebben beletúrt volna az ujjaival a nehéz tincsekbe, és belefúrta volna az arcát a hosszú hajzuhatagba. A nő bőre olyan finom volt, hogy kedvtelve simította volna végig ujjbegyével, és felfedezte volna testét a nyelvével. Vivianna ajka telt volt, és amikor a lord megcsókolta, akkor piros lett és duzzadt, a lány mogyoróbarna szeme kissé álmos, réveteg és sötét. A lány hagyta, hogy ő megérintse, megcsókolja, mintha a férfi megbabonázta volna.

Ha Oliver valóban olyan nagy kujon lett volna, mint amilyen a híre volt és amilyennek tettette magát, akkor ott nyomban lerohanta volna a lányt, és nem vesztegeti fecserészésre az idejét. A férfi most felidézte, hogy a nő hogyan reagált a csókjára. Nem bátortalanodott el, és nem futott el előle. Nem, Viviannának minden mozdulata az ínyére volt, legalábbis először. Oliver lassított a léptein. Elképzelte, amint a lány alatta fekszik az ágyon. Maga előtt látta fehér testét, és érezte zihálását. Vajon a gyönyör csúcsára érve az ő nevét kiáltaná, vagy pedig azt követelné tőle, hogy szüzességéért cserébe adja oda neki Candlewoodot? Oliver megrázta a fejét, hogy elhessegesse taszító gondolatait. Persze megértette, hogy vágyik a lányra – alaposan szemügyre vette az este, és látta, hogy unalmas ruhája alatt hercegnői alak rejtőzködik: a lány épp ott domborult, ahol kell, és a keble épp akkora, ami az ő gusztusának megfelelt. És a haja? A szeme és a bőre? Oliver akkor vette észre, hogy megállt a sötét utcán. Mintha eltévedt volna. Azután türelmetlenül felhördült, és tovább folytatta az útját. A lány tisztes úrinő, emlékeztette magát a lord, az a fajta fehérnép, akit ő ki nem állhatott. Egy beszűkült gondolkodású jótét lélek. Yorkshire-ből jött, ahol sok az ilyen túlbuzgó alak. És ez a nő arról akarta lebeszélni, aminek a véghezviteléhez ő ragaszkodott. Valóban azt hitte ez az önfejű perszóna, hogy felébresztheti benne a társadalom számkivetettjei iránti lelkiismeretét és együttérzést csupán azzal, hogy elébe áll?! Oliver megborzongott a gondolatra. Ám ahogy eszébe villant a lány buzgósága, miközben Candlewoodról beszélt neki, majd a fájdalom az arcán, amikor Oliver szándékosan lerombolta a reményeit, akkor a lord elbizonytalanodott. Az igazat megvallva, nem szeretett nála gyengébbeket megsérteni, bár erősen kételkedett abban, hogy Vivianna Greentree ebbe a kategóriába tartozna. Nem, aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie! Nem számít, hogy ez a nőszemély azt hiszi, hogy meggyőzheti őt ennek az ellenkezőjéről, és megpróbálja rávenni arra, hogy változtassa meg a döntését. Mindezek ellenére a férfi nagyon is élvezte a fiatal hölggyel való találkozást. Átkozott nők! Vajon mit gondolna róla ez a kékharisnya, ha tudná az ő összes bűnét? Akkor vajon még mindig harcba akarna szállni vele? Vagy azt gondolná róla, hogy őt már nem lehet megmenteni és megváltani? Oliver ebben az utóbbiban reménykedett – az ifjú hölgy érdekében. Már olyan régóta játszotta a kicsapongó csirkefogót, a romlott kujont, hogy szinte beleivódott ez a szerep a lényébe. És ez a lány olyan bájos és vonzó volt… De ha a lánynak szerencséje van, akkor neki sikerült alaposan ráijesztenie, és ész nélkül rohan vissza Yorkshire-ba. Ha ugyan valóban szerencséje volt.

Mrs. Helen Russell fel volt dúlva, és már nagyon várta Viviannát. Lil mögötte sündörgött, és arca játékával meg kezével hadonászva igyekezett figyelmeztetnie gazdasszonyát. - Egyedül mentél el itthonról, Vivianna! Már annyira aggódtam érted. Mit mondtam volna az anyádnak, ha történik veled valami? Ó, szinte rosszul vagyok az izgalomtól! Vivianna és Lil odakísérték az asszonyt az egyik kényelmes karosszékhez. Mrs. Russell sokkal kimerültebb volt, mint általában. Vádlón pillantott Viviannára, és a fejét csóválta. - Szófogadóbb lánynak gondoltalak, Vivianna. Nem tudom, hogy hová mentél, és a cseléded sem tudta megmondani. Már azt hittük, hogy elraboltak, és majd váltságdíjat követelnek érted. Lil Viviannára pillantott, és az ajkába harapott. - Nem mintha mi fizetni tudtunk volna érted – folytatta Mrs. Russell. – Hiszen alig tudjuk kifizetni a szakácsot vagy a zöldségest. Váltságdíjra pedig egyáltalán nem futná. És Toby olyan sokat veszít a kártyán, hogy sokszor már arra gondolok… - Az asszony nem fejezte be a mondatát, és megpróbált mosolyogni. – Nos, a nővérem bizonyára kifizette volna. Amy

egészen jól áll pénz dolgában, igaz? Igen, ha le kellett volna szurkolnunk érted egy tisztes összeget, akkor ő gondolkodás nélkül fizetett volna érted. - Igen, ez valóban így van – csitította a nagynénjét Vivianna. – De szó sincs váltságdíjról, néném. És nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek, de nekem feltétlenül beszélnek kellett… nos egy személlyel az árvaotthonról. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. Kérlek, bocsáss meg nekem. Mrs. Russell pár pillanatig unokahúga arcvonásait fürkészte, majd felállt. – Rendben van, drágám, majd betudom az egészet annak, hogy nem vagy ismerős Londonban, és nem tudod, hogy itt milyen szigorú szabályok vonatkoznak a nőkre. De kérlek, ne tégy ilyen még egyszer. És ha mégis el kell menned, akkor vidd magaddal Lilt. Londonban nem járkálhat egyedül egy fiatal hölgy, éjszaka pedig kiváltképp nem! - Igenis, néném. Végtelenül röstellem a dolgot. A jövőben jobban fogok vigyázni magamra. - Mi az, mi folyik ott? – Egy ismerős mély hang hallatszott a ház bejárata felől. Valamennyien megdermedtek, ugyanis Toby Russell bukkant fel előttük. A férfi karcsúsított zakót viselt, aminek a válla ki volt tömve. Vivianna biztos volt benne, hogy a férfin fűző is van. És a mellénye! Nos, az még Oliverénél is ízléstelenebb volt. Toby még mindig nagyon jóképű férfi volt, bár az ajka körül már mély ránc futott végig. Vivianna sosem kedvelte Helen férjét. Toby Russell a sármos csirkefogó tökéletes mintapéldánya volt. Toby szörnyen bánt Helennel, gonosz és kegyetlen volt, amikor sarokba szorították, és egy percre sem lehetett megbízni benne. A férfi olyan volt Vivianna számára, akár egy eleven figyelmeztetés, hogy a lány soha ne akarjon férjül magának egy jóképű, csapodár fickót. Toby Lil felé araszolt, ám a cseléd hirtelen kitért előle. - Vivianna kissé csíntalan volt, de többé nem követ el meggondolatlanságot – mondta Helen. - Ó, ez igazán izgalmasan hangzik – mondta Toby kaján vigyorral az arcán. – Ki vele, húgocskám, mit csináltál? - Toby bácsi, nagyon fáradt vagyok. Ha nem veszi zokon, akkor most lepihennék. Gyere, Lil! Vivianna és Lil felmentek a lépcsőn, és közben hallották, amint Helen megkérdezi a férjétől, hogy miért nem jött haza idejében vacsorára. - Mr. Russell meg akarta fogdosni az ülepemet – mondta Lil dühösen az úrnőjének, amikor felértek a hálószobába. Vivianna résnyire húzta össze a szemét. – Valóban, Lil? Igazán sajnálom. Maradj távol tőle, mert ő egy nagy gazember. Lil felkapta a fejét. – Kisasszony, ezt nem kell mondania nekem. Elég csak rápillantanom arra az alakra. Ne aggódjon, majd én elbánok vele! Vivianna elmosolyodott. Lil alacsony volt, vékony csontú, a haja szőke, a szeme barna. Csinos teremtés, az biztos. Vivianna talált rá Yorkban – a lány éhezett, és nem volt semmilye és senkije. Viviannát nagyon megindította a lány nehéz helyzete, és hazavitte Lilt, majd rábeszélte Lady Greentree-t, hogy fogadja fel a védencét cselédnek. A lány hűséges volt és értelmes, ehhez nem fért kétség, így Vivianna sosem bánta meg, hogy a védőszárnyai alá vette őt. - Tudom, hogy kifogsz rajta, Lil – mondta szelíden. – Sajnálom, hogy itt hagytalak Mr. Russell-lel, de találkoznom kellett Lord Montegomeryval. - Ó, megértem én azt, miss. Hiszen tudom, hogy az árvaotthon mennyit jelent önnek. – Lil segített Viviannának levetkőzni. – De ez a Lord Montegomery azt tehetett volna önnel, amit akart. Már meg is tette, gondolta magában Vivianna, miközben igyekezett nem elpirulni Lil előtt. Megérintette, megcsókolta, és magához szorította. És ő nem küzdött ellene, nem, egy

fikarcnyit se. Ő is odasimult a lordhoz, és halkan nyöszörgött, amikor az megcsókolta. És ezt nagyon élvezte. És még ennél is többre vágyott. - Kisasszony? Vivianna kiűzte fejéből a férfi alakját. – Azt gondoltam, hogy ez a férfi együtt érez majd a szegény árvákkal, ha én világosan kifejtem neki a helyzetünket… de… - Csalódottan megcsóválta a fejét. – Ő nem törődik az otthonnal, Lil. Egyáltalán nem érdekli, mi lesz a szegény kicsi gyermekekkel. Lil gyengéden megérintette kisasszonya karját. – Kutyából nem lesz szalonna. De ha valaki móresre tudja tanítani, akkor ön az, miss. Vivianna akaratlanul is elmosolyodott. – Köszönöm, Lil! - Most pedig jöjjön ide a tűz mellé, miss. Teljesen átfázott, de én majd hozok önnek egy bögre jó meleg tejecskét. Vivianna a kezét odatartotta a tűz felé. Győzze meg őt! Vivianna arcáról eltűnt a mosoly. Ezt mondta neki az a szép asszony ma éjjel, akinek olyan intelligens tekintete volt, és akit Madame-nak hívtak. Vivianna értette, hogy az a nő mire gondol – hogy csókolja meg a férfit, érintse meg, és hagyja, hogy ő is ugyanezt tegye vele. Vesse be a női vonzerejét! – ezt javasolta neki a Madame. Csakhogy Vivianna ezt még sose tette. És fogalma sem volt arról, hogy ő rendelkezne ilyesmivel. Mindig is könyvmolynak és komoly lánynak tartotta magát, és a női vonzerő azokhoz a csinos fruskákhoz illett, akik nem tudtak semmit a szenvedésről és a nélkülözésről, arról, hogy vannak elhagyott gyermekek is a világon, és persze nem is törődtek az ilyesmivel. Oliver Montegomery ellenben úgy nézett rá, mintha lenne benne valami, aminek a létezéséről neki fogalma sem volt. Egészen idáig. Győzze meg őt! Valóban lehetséges lenne? Vivianna hallott egyszer egy előadást arról, hogy a nőknek olyan a helyzete a társadalomban, mintha börtönben élnének. Az előadó azt mondta, hogy a társadalom azt várja el a nőtől, hogy tiszta, törékeny és gyámoltalan legyen, aki belenyugszik abba, hogy a férfiaknak kell őt gyámolítani. És ha a nők másképp merészelnek viselkedni, vagy ami még rosszabb, úgy akarnak élni, mint a férfiak, akkor oda lesz a hírnevük, és a társadalom kiveti őket magából. Vivianna azonban nem hitt ebben – ő igenis más volt, és őt mégsem zárta ki a társadalom. De most rá kellett döbbennie, hogy őt éppúgy gúzsba kötik a társadalmi szabályok és előírások, mint a többi nőt, aki az ő osztályához tartozik. És amikor Aphroditénél járt, akkor látta a lányokat a bordélyban, és betekintést nyerhetett egy másik világba. Nem mintha olyan akart volna lenni, mint azok a nők. És nem akart férjhez menni egy olyan férfihoz, mint amilyen Oliver, csak azért, hogy csókolózhasson vele, amikor kedve tartja. A férfiaknak könnyű – nekik nem kell megnősülniük ahhoz, hogy ilyen élményben legyen részük. Amikor a férfival találkozott, akkor a női élet olyan oldala derengett fel előtte, amire korábban sohasem gondolt, és amiről úgy vélte, csak akkor lehet benne része, ha férjhez megy. És ami lázba hozta, mert olyan izgalmas volt. Neki viszont most nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, mondta magában Vivianna, visszazökkenve a való világba. Holnap találkoznia kell a Beatty nővérekkel, meg kell hallgatnia a panaszaikat, és meg kell beszélniük, hogy mit tehetnek az árvaotthon megmentéséért. Vagy ami még rosszabb, hogy hova költözhetnek el, ha a lord nem adja be a derekát. Lehet, hogy barátnői új tervvel állnak elő, valami olyasmivel, ahol nem kell bevetnie a „női vonzerejét”. Ekkor lentről szóváltás hallatszott, ami félbeszakította Vivianna gondolatait. Helen és Toby vitatkoztak. Vivianna megborzongott. Helen elsiette ezt a házasságot annak idején, hozzáment

egy jóképű nőcsábászhoz, egy nagy korhelyhez, és azt hitte, hogy ő majd kordában tudja tartani, ám súlyosan csalódnia kellett. Vivianna elhatározta, hogy ő soha nem fogja hagyni, hogy egy ilyen férfi elcsavarja a fejét, és a bűvkörébe vonja.

Vivianna másnap korán kelt, üdén és frissen, annak ellenére, hogy hosszú utat tett meg Londonba előző nap, és aztán még sokáig elmaradt aznap éjszaka. Megígérte, hogy elmegy Candlewoodba, amilyen hamar csak lehet, hogy találkozzon a Beatty nővérekkel, és tudta, hogy a hölgyek várnak rá. Szegény Miss Greta és Miss Susan tele lehetnek aggodalommal és félelemmel! Ezúttal is valamelyik egyszerű és unalmas ruháját vette fel, és a tükör előtt ült, miközben Lil a haját fésülte. Készülődés közben bekopogtatott hozzá a nagynénje cselédje. - Kisasszony, egy úr vár önre a nappaliban odalent: Lord Montegomery – olvasta fel a férfi nevét a szolgálólány a névkártyáról. Vivianna ereiben meghűlt a vér, majd azon nyomban elöntötte a forróság. Egyszeriben eszébe jutott Aphrodité szobája, ahogy a férfi magához szorítja. Alig várom, hogy végignyaljam minden porcikádat. Vivianna levegő után kapkodott. Lil aggódva nézte gazdaasszonykáját. - Én… köszönöm, rendben van. Egy pillanat, és lent vagyok. A cselédlány pukedlizett, majd elment. Vivianna Lilre pillantott, és Lil mindent megértett. – Ön azt mondta nekem, hogy tegnap este semmi sem történt – fakadt ki a lány, miközben feltűzte Vivianna haját. – De most látom, hogy ez nem igaz, miss. Önnek szinte lángol a teste. Mi az ördögöt művelt önnel az a szörnyeteg? - Ő nem szörnyeteg – tromfolta le Lilt hevesen. – Legalábbis nem olyan, mint egy vérengző fenevad. Sokkal inkább egy mosolygós, elbűvölő és jóképű nőcsábász. Megcsókolt, ennyi az egész. És én nem tiltakoztam. Kellemesnek találtam, még soha nem csókoltak meg korábban, legalábbis olyan férfi nem, mint amilyen Lord Montegomery. És persze nem úgy! Lil megcsóválta a fejét. – Még a végén összetörik a szíve! - Nem, azt már nem! Tudom, hogy mit csinálok, Lil. Higgy nekem, ha úgy érzem, beleszeretnék ebbe a férfiba, akkor majd Tobyra és Helenre gondolok, és ettől majd lehiggadok. Lil elmosolyodott, majd megkérdezte. – Akarja, hogy lemenjek önnel, és én is ott legyek, amikor ezzel a férfival beszél? - Nem, elbírok én vele. Minden rendben lesz. Nem hiszem, hogy a nagynéném nappalijában meg akarna erőszakolni. Lil kétkedve nézett rá, de Vivianna elnevette magát, egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, majd elindult lefelé. A lépcsőn lassított. Azon töprengett, vajon mit akarhat a férfi. Tegnap este ellenségekként váltak el. Talán azért jött, hogy bocsánatot kérjen? Könyörög neki, és azt mondja majd, hogy kész teljesíteni a kérését? Vivianna ebben erősen kételkedett. A férfi szemében nyoma sem volt behódolásnak tegnap este, amikor rácsukta az ajtót: diadal sugárzott az arcáról és bosszankodás. Nos, csak egy módja volt annak, hogy megtudja, mi járatban van a férfi. Vivianna lesimította a szoknyáját, mély levegőt vett, és elindult a nappali felé. A férfi háttal állt neki, és kinézett az ablakon. Már másodszor kapta ezen a férfit – úgy látszik, ez volt a szokása. - Mylord? A fiatalember megfordult, a szája mosolyra húzódott, majd fejet hajtott előtte, olyan könnyedén, hogy Vivianna tudta, így csak olyan férfi tud viselkedni, aki ősi arisztokrata családba született. Viviannának tudnia kellett volna, hogy milyen hatással lesz rá a férfi, de most, hogy

megpillantotta a lordot, csaknem elalélt. A vér sebesen kezdett száguldani az ereiben, a szíve gyorsabban vert, és a teste átforrósodott. Oliver Montegomery olyan férfi volt, akitől távol kellett volna tartania magát, ha az eszére hallgat, a teste azonban mást súgott neki. - Azért jöttem, mert meg akartam győződni arról, hogy biztonságban hazaért-e… - kezdte Oliver. - Ó… ez igazán nagyon kedves öntől. - …és hogy jó utat kívánjak önnek Yorkshire-be. Vivianna résnyire húzta össze a szemét. – Még nem utazom vissza Yorkshire-be. - Kár – felelte a férfi. - Az igazat megvallva hosszabb időt akarok itt tölteni. - Akkor legjobb, ha óvakodik tőlem – figyelmeztette a lord -, vagy pedig olyan helyzetben találja magát, amitől a hölgyek általában óvakodnak, vagyis a hátán fekve. Vivianna még jobban kihúzta magát. – Tudom, hogy ön meg akar engem félemlíteni ezzel a keresetlen beszéddel, mylord, de én nem ijedek meg öntől. És azt gondolom, hogy a szerelmeskedésnek csak az egyik módja az, ha a nő a hátán fekszik… Nos, biztos vagyok benne, hogy önnek nincs szüksége az én tanácsaimra. Oliver erre felnevetett. Tetszett neki, hogy a lány nem hisztériázik, nem ájul el, és nem ígéri meg neki, hogy hazamegy. Sőt, még ki is akarja oktatni őt a szerelemről! Nem volt valami okos gondolat idejönnie, vélekedett magában Oliver. Ott állt előtte ez a fiatal teremtés, akinek a mogyoróbarna szemében tűz égett, és aki a lelkében fényt gyújtott. A lord úgy érezte, meg kellene védenie magát ettől a lánytól, de valahogy mégsem akart elmenekülni előle. - Csak az idejét vesztegeti – mondta a férfi, és nekitámaszkodott az egyik karosszéknek, mintha nem lenne elég ereje állni. - Nos, az én időmről van szó, és azt teszek vele, amit akarok. – A lány összevonta a szemöldökét, és pár lépést tett a férfi felé. – Honnan tudta, hogy hol lakom? A férfi győzelemittasan elmosolyodott. – Ön adta meg nekem tegnap a címét, amikor kocsit rendeltem önnek. Vagy már el is felejtette? - Ó, persze! Már emlékszem. Megkínálhatom önt egy kis frissítővel, mylord? Ez a nőszemély frissítőt kínál neki, azok után, ahogy beszélt vele? Oliver megrázta a fejét. – Nem, nem maradok tovább. Nekem most valami erősebbre van szükségem egy csésze forró teánál, Miss Greentree. Ön rendkívüli hatással van rám. Nincs még túl korán ahhoz, hogy alkoholt igyon ilyenkor valaki? A lord kiolvasta a kérdést a lány szeméből. A következő pillanatban majd bizonyára arról fogja győzködni őt ez a kis fruska, hogy milyen örömök rejlenek a józanságban! A férfi alig aludt valamit az éjjel. Miss Vivianna Greentree járt a fejében, ez az érdekes és izgalmas fiatal nő. A lord ismét és ismét felidézte magában a találkozásukat, és elbűvölte a lány szenvedélyes fellépése és elszántsága. Ez a nő nem adja fel a küldetését, hosszú és emberpróbáló csatába száll a céljai eléréséért. Vivianna Greentree még sok kellemetlenséget okozhat neki. De akkor miért találta Oliver mégis oly csodálatraméltónak és elbűvölőnek őt? Mert annak tartotta, és még annál is sokkal többnek! A karjában akarta tartani, és ki akarta csókolni belőle a szuszt is! Az isten szeremére, mi ütött belé, mitől lett ennyire őrültje ennek a teremtésnek? - Miss Vivianna Greentree – dörmögte a férfi. – Tetszik nekem az ön neve. - Ó, valóban, mylord? – Vivianna meglepődött, de öröm villant meg a szemében. Mindamellett gyanakodott is; a férfi csak nem valamiféle ördögi játékot űz vele?! - Hívjon csak Olivernek, ha kérhetem – tette hozzá a lord bosszúsan. Nem kedvelte, ha „mylord”-nak szólítják, mert túl későn kapta meg ezt a címet, és még nem szokott hozzá. Korábban csak Mr. Montegomery volt.

- Úgy vélem, illetlenség lenne részemről, ha Olivernek hívnám – tromfolta le a lány. - Márpedig én nem viselkedem illendően – suttogta a férfi, és közelebb lépett a lányhoz; titokban ínyére volt, hogy az nem tér ki előle. – Tetszik nekem az ön arca is. Különösen a szája, ó igen, a telt ajka igazán gyönyörű. És még tetszik nekem a… - De önnek más mondandója is van, mylord… Oliver, igaz? Candlewoodról, ugye? Talán az éjszaka ismét átgondolta a dolgot. Ma találkozom a Beatty nővérekkel, és nagy örömömre szolgálna, ha jó hírt vihetnék nekik. - Nem, Miss Greentree. Nincs önnek semmi jó hírem. - Bárcsak lenne! - A pokolba is, ne leckéztessen engem folyton! A lány döbbenten állt, a szája nyitva maradt, a légzése szapora volt. A lord elképesztette, de nem ijesztette meg. Még egy dühöngő elefánt sem lett volna képes ráijeszteni Miss Vivianna Greentree-re! - Csak szerettem volna, ha megérti… A férfi felhorkant. – Csak egy módja van annak, hogy leállítsam önt, igaz?! A lány hunyorított. – Létezik ilyesmi? A lány bőre fehér volt, akár a hó, a pupillája sötét, az ajka telt és bűnre csábító. Oliver megfogta Vivianna vállát, lehajtotta hozzá a fejét, és megcsókolta. Vágy söpört végig a testén, de a lord visszafogta magát. – Ezért jöttem – jelentette ki a férfi, és ismét a lány ajkát csókolgatta. – És ezért… Vivianna a kezdeti meglepetés után visszacsókolta a lordot. Sőt, a férfi nyaka köré fonta a karját. - Nem bízom önben. mondta neki a férfi szemrehányóan. – Egyetlen percig sem. - Akkor miért… - Ne beszéljen! A férfi a nyelvével a kisasszony szájában kezdet kalandozni. És ő belement a játékba, utánozta őt, és szégyentelenül élvezte a dolgot. A férfi – csak hogy megbizonyosodjon, nem álmodik – a szájába szívta a lány kis nyelvét, és elkezdte szopogatni. Erre Vivianna ugyanezt tette, amitől a férfi teste átforrósodott, és olyan merev lett, akár az acél – az alsóbb fertályon. A lord megragadta a lány kerek csípőjét a ruhán keresztül, és odanyomta, ahol a legjobban kívánta a nőt. Elképzelte, hogy szeretkezik Viviannával, és úgy gondolta, nem élné túl ezt az élményt. A felhevült Oliver a lány szájába hörgött, és majdnem elsírta magát, amikor a lány nekifeszítette a testét. És akkor eljött a pillanat, amikor a férfi már nem tudott uralkodni magán – a következő másodpercben a lovak elszabadulnak. Ekkor valaki megköszörülte a torkát. Vivianna ellökte magától a férfit, pedig minden porcikája tiltakozott a mozdulta ellen. Kissé szédült, ahogy körülnézett. Úgy érezte magát, mintha álomból ébredt volna. - Miss! Lil állt rémülten az ajtóban. Vivianna most döbben rá, hogy megint milyen közel engedte magához Olivert. Érezte, hogy az arca kipirult, és hogy rögtön pánikba esik, de aztán összeszedte magát, olyannyira, hogy amikor megszólalt, a hangja csaknem nyugodt volt. - Lil, Lord Montegomery éppen távozni készül. Kikísérnéd az urat? - Igen, miss – felelte hűvösen a cseléd. - Hol van a kalapom és a botom? – A férfi arcán derültség látszott, mintha kinevetné őt. Mintha ez az egész egy jó kis tréfa lett volna a számára. Valóban az volt? Ő is csak egy újabb hódítása lenne? Ennek a gondolatnak fel kellett volna bosszantania őt, de nem így történt – Oliver felizgatta őt. Amikor a férfi szenvedélyesen megcsókolta, lett volna egy pillanat, amikor elhúzódhatott volna tőle, és pofon vághatta volna, de nem tette. Helyette visszacsókolta a lordot, mert kíváncsi volt, és mert ezt akarta.

- Isten önnel, mylord! – mondta a lány, és nem mozdult. Vivianna kihúzta magát, és mosolyogva várta, hogy Lil visszatérjen. - Örülök, hogy jól mulat, miss – jegyezte meg Lil, és igen dühös volt. – Azt hiszi, hogy ez jó vicc és jó mulatság volt! Ez a férfi… nos, én figyelmeztettem önt. Ez az uraság üldözőbe vette! Már rátette önre a kezét – láttam az arcán. Már a nyomában van, és nem fog leállni. Addig nem, amíg meg nem kapja, amit akar. Vivianna megvárta, amíg befejezi. – Lil, tudom, hogy aggódsz miattam, de én tudok vigyázni magamra. Lil megcsóválta a fejét. – Ó, miss, ön nem tud semmit az ilyen férfiakról. Majd fájdalmat fog okozni önnek, és még el is pusztítja. És akkor majd egyetlen tisztességes ember sem akar majd egy helyiségben lenni önnel egész Angliában. Azt akarja, hogy tönkretegye a jó hírét? - Nem értem, miért… - De nagyon is érti, csak nem akarja beismerni. Azt hiszi, nem érdekli majd, mi történik önnel. De később majd nagyon meg fogja bánni. Úgy bizony, miss! Ezért kérem, tartsa magát távol ettől a férfitól! Vivianna odament az ajtóhoz. – Vigyázok magamra, Lil, megígérem, de nem tartom magam távol Lord Montegomerytől. Ő a kulcsa annak, hogy megtarthassuk az árvaotthont, és én nem fogok megijedni tőle, csak mert megcsókolt… egyszer vagy kétszer. Lil felhördült. - Tulajdonképpen még élveztem is – nézett pajkosan a cselédlány szemébe. Aztán felment a lépcsőn, a magában bosszúsan motyogó Lil pedig követte.

Negyedik fejezet

Miss Greta és Miss Susan Beatty olyanok voltak, mint két ékes kismadár, hangjuk vékony és kedves, termetük apró, ám képzeletbeli tollacskáikat igencsak felborzolták – ez mutatott egyedül valamit jellemükből, mely erős volt, akár az acél. Amikor Vivianna először találkozott velük Yorkban, nem állhatta meg, hogy meg ne mosolyogja a két nővér naivitását – ugyan mit is tudhat két középkorú és középosztálybeli hölgy a világról? Viviannának csakhamar be kellett látnia, hogy alaposan alábecsülte a két nőt. A Beatty testvérek nem voltak madarak; bizony sokkal inkább voltak hasonlatosak a terrierekhez. Elszántak és kérlelhetetlenek voltak abban, amit fontosnak tartottak. Már régóta dédelgették magukban azt a gondolatot, hogy otthont hoznak létre elhagyott gyermekek számára, és Viviannának is ez volt az álma. Ha Vivianna adta meg ehhez a tervhez a szenvedélyt, akkor a Beatty nővérek nyújtották az eltökéltséget és a szívós kitartást, hogy tetőt találjanak a kis gézengúzok feje fölé. Greta és Susan Beatty valóban hajlíthatatlan és rendíthetetlen páros voltak, és Vivianna még sosem látta őket legyőzöttnek senki és semmi által. Egészen mostanáig. A kicsiny és kopott szalonban ültek ők hárman Candlewoodban. – Remélem, Miss Greentree, nem bánja, ha itt beszélgetünk, mert ezt a szobát könnyebb befűteni, mint a nappalit – szabadkoztak a nővérek. - Mi azt hittük, hogy a bérleti jogot illetően nem fenyeget minket semmilyen veszély – csapta össze, majd tárta szét a kezét Miss Susan. – Lord Montegomery intézője azonban azt mondta nekünk a legutóbb, hogy csak egy évet tud biztosítani a számunkra. Ez a birtok Lord Montegomery bátyjáé, és a birtok átruházása bizonyos időbe telik. Ő biztosított azonban arról is, hogy Candlewood nem tartozik a birtokhoz és egy év letelte után meghosszabbíthatjuk a

bérleti szerződést, vagy pedig meg is vásárolhatjuk a házat. És korábban mi azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Lord Montegomery nem akar semmit se kezdeni ezzel az épülettel, és nem áll szándékában itt lakni. Mindent megbeszéltünk és elrendeztünk… legalábbis mi így gondoltuk. És amikor közeledett az egyéves bérlet lejárta, akkor mi intézkedtünk, hogy meghosszabbítsuk a szerződést, és akkor értesültünk róla… - Miss Susan megrázta a fejét, és képtelen volt folytatni. Miss Greta vette át a szót tőle. – Hogyan is sejthettük volna, hogy a lord megváltoztatja az elhatározását? Egy úriembernek tartania kellene a szavát, igazam van, Miss Greentree? - Talán ő nem is úriember – felelte Vivianna. - De hiszen a lord ősi, köztiszteletben álló család sarja! – tiltakozott Miss Susan. – És gondolom, rendkívül büszke is. A mindenkori uralkodó sokszor kínált a Montegomeryknak főrendi rangot, de őt minduntalan visszautasították. Ennek a családnak az volt a mottója: „Elég Montegomerynak lenni, ennél többre nincs is szükség.” Végül a család György királytól elfogadta a bárói címet, ami a legalacsonyabb főúri rang. Miss Greta felvonta szemöldökét, és a testvérére pillantott, mire az visszatért az eredeti témához. - Mi írtunk Lord Montegomerynak, és levelünkben kértük, hogy fontolja meg a bérleti idő meghosszabbítását, de válasza rendkívül durva és goromba volt, ha a legfinomabban akarok fogalmazni. Ő egy másik épületet javasolt az árvák számára, egy korábbi bérházat Bethnal Greenben. De hogyan is fogadhatnánk el ezt az ajánlatot? Candlewoodban mindenük megvan a gyerekeknek, amit ígértünk nekik, és ha elköltöztetnék őket Bethnal Greenbe, az felérne egy árulással. Egyszerre árulnánk el a saját elveinket és a gyerekeket! A sokkal gyakorlatiasabb Miss Greta hozzátette. – Azt terveztük, hogy itt Candlewoodban megjavíttatjuk a tetőt és a vízvezetéket, és lakhatóvá tesszük a még el nem foglalt épületrészeket is. Olyan sok lehetőség kínálkozott itt, Miss Greentree! Tele voltunk bizakodással és reménnyel! - Candlewood tökételes otthon a gyerekek számára, és most a lord le akarja rombolni, hogy újabb és kisebb házakat építsen a helyére – Miss Susan szemébe könnyek szöktek. – Az úr ebből persze pénzt akar csinálni, ez magától értetődik, és neki csak ez számít. De mi lesz akkor az árvákkal, Miss Greentree? - Már többször írtunk a lordnak, és kértük, hogy változtassa meg az elhatározását, de mindig azt a választ kaptuk, hogy kilenc hetünk van a kiköltözésre Candlewoodból. Olyan ez, mintha az ő számára mi nem is léteznénk. - Ó, ő már tudja, hogy önök léteznek – biztosította Vivianna a két nővért. – Legalábbis most már tudja. És kedves barátnéim, ne aggódjanak, mindent megteszek, ami csak módomban áll, hogy megváltoztassam annak a férfinak a döntését. A két testvér előredőlt, csillogó tekintetüket Viviannára emelve. – Ön olyan jólelkű teremtés, Miss Greentree! – mondta Miss Greta, és Miss Susan élénken bólogatott. – Eljött ide, hogy segítsen nekünk. Az árvák nagyra értékelik ezt a gesztusát. És persze mi is. Vivianna magabiztosan válaszolt, de a fejében nagy volt a zűrzavar. Korábban, amikor Candlewoodba érkezett, a Beatty nővérek felsorakoztatták előtte az árvákat a hallban, és a gyerekek kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadták. Vivianna tudta valamennyi gyerek nevét – a nővérek korábban a levelekben részletesen beszámoltak az apróságokról. A gyerekek tehát nem voltak idegenek a számára; Vivianna úgy érezte, hogy felismerte őket, és szerette is valamennyit. Talán az indította meg így a szívét, hogy ismerte őket. Meglehet, hogy Oliver találkozna a kicsikkel, ha eljönne ide, akkor még egy olyan kőszívű és nemtörődöm emberben is megszólalna az emberség… - Miss Greentree? – Miss Greta a gyümölcstorta felett kérdőn tekintett rá, és Vivianna akkor eszmélt rá, hogy gondolatai elkalandoztak. - Önthetek önnek még egy kis teát? – Miss Susan az egyik kezében tartotta a teáskancsót, a

másikban a tejes csuprot. - Köszönöm, kérek. - Én nem Candlewood történetéről mondtam pár szót – mondta Miss Greta. – Talán segít önnek, amikor meg kell küzdenie Lord Montegomeryval, ha ismeri a történetet, és akkor jobban szót tud érteni a lorddal. - Hogyan szól ez a történet? Miss Greta elkezdett mesélni. – Candlewoodot Lord Montegomery nagyapja kezdte építeni. Egy roppant hivalkodó és funkciótlan házat emelt, ezt már így utólagosan leszögezhetjük. Úgy tervezte, hogy ez az épület lesz a család emlékműve, de ez a vállalkozás végül felemésztette a család anyagi forrásait. Erre herdálta el a vagyona nagy részét, de mégsem sikerült befejeznie a házat. A Montegomery családnak van egy palotája Londonban, továbbá birtoka Derbíshire-ben, így Candlewoodot nem használják. A családtagok mindig is kényelmetlennek és alkalmatlannak találták ezt a helyet. Ám Anthony Montegomery, az idősebb fiú, Oliver bátyja nagyon kedvelte Candlewoodot, és gyakran eljött ide, különösen akkor éjszakázott itt, amikor Derbyshire-be tartott. Ezt a házat és a földet a nagyapja rá is hagyta, de a fiúnak sosem volt rá pénze, hogy fenntartsa, így az kezdett tönkremenni és a szó legszorosabb értelmében összeomlani. És most, hogy Anthony halott, a ház Oliver Montegomeryé lett. Olivernek volt egy fivére? Vivianna ezt el sem akarta hinni. – Nem tudtam, hogy Lord Montegomerynak volt egy bátyja. Miss Susan arcán szomorú mosoly tűnt fel. – Igen, és ez egy különös és szerencsétlen történet. Oliver röviden elbeszélte nekünk, amikor legutóbb itt járt. - Oliver… vagyis Lord Montegomery itt járt? – Vivianna elképedésében felvonta a szemöldökét. – Arról se tudtam, hogy önök személyesen találkoztak vele. Azt gondoltam, hogy az intézőjén keresztül tartották vele a kapcsolatot, és persze levelezés útján. - Amikor először kibéreltük Candlewoodot, akkor még nem találkoztunk vele, de azóta a lord kétszer is járt itt, vagy talán már háromszor? - De miért ilyen sokszor? Ezt nem értem. - Mi sem. - A két nővér egymásra pillantott. – Amikor eljött ide, akkor hosszú időt töltött azzal, hogy körbejárta a házat kívül-belül, és csak nézelődött, aztán egyszer egy férfit is hozott magával, egy mesterembert, aki méregette a helyiségeket, és kalapáccsal végigkopogtatta a falakat. - Milyen különös! - Igen, meglehetősen az. Egyszer még Lord Lawson is itt járt, nem sokkal azután, hogy beköltöztünk, de ő szívélyesen üdvözölt minket, és azt mondta, Anthonyra akart emlékezni, azért látogatott el ide. – A két nővér várakozásteljesen nézett rá. - Lord Lawsont említették? – kérdezte Vivianna. Miss Susan alig várta, hogy felvilágosítsa a kisasszonykát. – Ő tagja a Sir Robert Peel vezette tory pártnak. És azt rebesgetik, hogy ő lesz a következő miniszterelnök. És ez így is lesz, ha Lord Melbourne-t nem sikerül rávenni, hogy térjen vissza a kormányba, a királynő ugyanis nagyon kedveli őt. A Beatty nővérek nem szimpatizáltak különösebben Lord Melbourne-nel, és Vivianna nem is hibáztatta őket emiatt. A miniszterelnök mélyen konzervatív volt, és nem hitt a reformokban. Lord Melbourne 1839-ben elvesztette ezt a pozícióját, a miniszterelnöki székben Sir Robert Peel követte, ám Viktória királynő nem volt hajlandó elküldeni az udvarhölgyeit, és megengedni Sir Robertnek, hogy ő új udvarhölgyeket válasszon. Sir Robert ebbe azonban nem akart beleegyezni, és makacssága miatt Lord Melbourne-t visszahívták miniszterelnöknek. De Vivianna bizonyos volt benne, hogy csak idő kérdése, hogy Lord Melbourne-t újra elűzzék – nagyon népszerűtlen volt mindenki előtt, kivéve a királynőt, de most, hogy a királynőt elbűvölte a férje, Albert herceg, Lord Melbourne így elveszíti még a

királynő lelkes támogatását is. - Hogyhogy Anthony emlékére tette itt tiszteletét Lord Lawson? - Lord Lawson Anthony igen jó barátja volt. - Lord Lawson írt is nekünk legutóbbi látogatása óta – tette hozzá Miss Susan. – Küldött egy választ arra a hírünkre, hogy Candlewood lerombolásra vár, és azt üzente, hogy minden hatalmát latba fogja vetni, hogy ezt megakadályozza, de most a birtok és az épület Lord Montegomeryhoz tartozik, így nem lesz könnyű dolga. - Nem lehet számunkra előnytelen, ha egy olyan szövetségesünk van, mint ő – mondta Miss Greta. – Lord Lawson igen tekintélyes és sikeres ember. Vivianna is egyetértett abban, hogy nem árthat az ügyüknek, ha egy leendő miniszterelnök mellettük kardoskodik. – De még mindig nem értem, hogy Lord Montegomery miért látogatott el többször Candlewoodba, amikor azt mondta, hogy nem akar vele semmit sem kezdeni, hanem le fogja rombolni. Ezt igen különösnek találom. - Módfelett különös, az már biztos. Vivianna ivott pár kortyot a teájából. – Talán segítene, ha tudnám, hogy milyen különös és szerencsétlen körülmények közt halt meg Oliver fivére, Anthony. - Ez leginkább csak afféle pletyka – válaszolt Miss Susan, és kissé elfintorította az orrát. – De ha gondolja, hogy ez segíthet… - Anthony egy vacsorán volt a klubjában bent, a belvárosban – kezdett neki a történetnek Miss Greta. – Aztán el akart menni Candlewoodba – igen gyakran betért ide, ahogy szokta volt mondani, azért, hogy kitisztuljon a feje. Itt kívánta tölteni az éjszakát, mielőtt derbíshire-i otthonába utazott volna. Úgy volt, hogy a fivére jön érte kocsin, és majd együtt utaznak tovább. Tudja, Miss Greentree, abban az időben nem volt állandó személyzet Candlewoodban – csak pár szolga takarított ki hetente egyszer. - Szóval akkor Anthony Montegomery egyedül volt itt? - Igen, egyedül. Amikor az öccse reggel megérkezett ide, a földön fekve találta őt a hallban, holtan. Úgy tűnt, mintha valaki betört volna a házba, talán egy tolvaj, és mivel Anthonyt egyedül találta, menekülés közben lelőtte a lordot. Különös volt azonban, hogy a pisztoly, amiből a lövést leadták, ott feküdt Anthony mellett, ráadásul a fegyver is az övé volt. Az emberek azt rebesgették, hogy saját maga oltotta ki az életét, de a dologra nem derült fény, és persze a család elutasította az öngyilkosságot. Oliver nagyon a szívére vette a fivére halálát. És azt hallottam, hogy nagyon meg is változott azt követően. Ez valóban tragikus történet, gondolta magában Vivianna. Komoly szívfájdalmat jelenthetett Olivernek, hogy elvesztette a bátyját, méghozzá ilyen körülmények között. De vajon ez a veszteség felmentést ad-e neki az alól, hogy olyan szenvtelenül és elutasítóan viselkedik az árvaotthonnal kapcsolatban? Nem, egyáltalán nem. - Anthony halála után Oliver örökölte a Montegomery-birtokot, a házat Londonban és persze Candlewoodot is. – Miss Greta szeme megcsillant. – A többit pedig már ön is tudja. - Miért pletykálják azt, hogy Anthony öngyilkos lett? Nem volt boldog ember talán? Miss Susan közelebb hajolt Viviannához. – Bizony volt oka rá, hogy végezzen magával, Miss Greentree. Úgy volt, hogy eljegyez egy fiatal lányt, akibe nagyon szerelmes volt, de azon az éjszakán, amikor meghalt, együtt találta az öccsét és azt a lányt… no, szóval ölelkezve. Gondolom, Anthonynak összetörte a szívét a csalódás, és mivel minden boldogsága odalett, elkövethette az öngyilkosságot. - Valóban, én is így látom – suttogta Vivianna. A sajnálkozás helyébe most a düh lépett a szívében. – Milyen szörnyű. És vajon miért nem vagyok meglepve? - A Montegomeryk valaha igen jelentős, gazdag és tiszteletreméltó család voltak – öntött olajat a tűzre Miss Greta. – Nagy vagyonuk volt, és jelentős pozíciót töltöttek be. Most azonban hanyatlásnak indultak. Ha Anthony még élne, akkor talán újra felvirágoztathatta volna a családot. Mindenki azt mondja, hogy ő nagy ígéret volt, és egy olyan befolyásos

baráttal, mint Lord Lawson… Ám az öccse… - A hölgy megrázta a fejét. – Oliver jóképű, és elbűvölő a modora, ezt el kell ismerni, de ez csak a felületes szemlélőt téveszti meg, és azt hiszem, hogy minden idejét arra fecsérli el, hogy a saját örömeinek áldozzon. - Ráadásul nincs benne tisztelet és jóérzés, ha képes volt elszeretni a bátyja menyasszonyát. És a bátyja felfedezte a csalárdságot! – fűzte hozzá Miss Susan. Pár pillanatig mindhárman csendben ültek, és Oliver jellemén merengtek, ami bizony az elmúlt pillanatokban csaknem a semmivel lett egyenlő. Vajon tényleg ilyen gyalázatos alak lett volna Oliver, akinek olyan hódító a mosolya, és aki olyan jól fest vállig érő sötét hajával és sugárzó kék szemével? Semmi kétség, Oliver elszerette a fivére kedvesét – és ezért Vivianna csak a férfit hibáztathatta. Annak a lánynak nem sok esélye lehetett kitérni a férfi hódítása elől. Oliver olyan volt, akár Vivianna unokabátyja, Toby, a romlott csirkefogó, aki addig nem hagyott fel a mesterkedéseivel, amíg az étvágyát ki nem elégítette. Ezen a reggelen a férfi megcsókolta, és ő nem tudott neki ellenállni. És ha Lil nem zavarja meg őket, akkor milyen messzire merészkedett volna Oliver? Különös módon akkor nem érezte fenyegetve magát, amikor a férfi átölelte – sokkal inkább izgalom és kíváncsiság fogta el -, de most el kellett ismernie, hogy ő nagyon járatlan az olyan férfiak megítélésében, mint amilyen Oliver Montegomery is volt. Ez az alak nem lenne olyan hírhedt kéjenc, ha nem szolgált volna ré erre a nem éppen hízelgő jelzőre. - Van még valami remény az árvaházat illetően, Miss Greentree? Vivianna lassan, komótosan felhúzta a kesztyűjét, és a szeme vészjóslón csillogott, mintha csatába készülne. – Azt hiszem, igen, hölgyek. Ha megtudok valamit, akkor nyomban értesítem önöket. Most azonban isten önökkel, és kérem, ne aggódjanak! A két nővérnek erre a válaszra jó kedve kerekedett, és az arcvonásaik sem voltak már annyira feszültek. Vivianna arcán bátor mosoly ragyogott, legalábbis addig, amíg a kicsi rá nem kanyarodott a Londonba vezető útra. Ám amikor a két testvér már nem láthatta őt, lehervadt róla a mosoly. A Beatty nővérektől most tengersok dolgot megtudott, amit fontolóra kell vennie. Nem mintha ezzel megoldódott volna a problémájuk, még nem, de már lényegesen többet tudott Oliver Montegomeryról, mint korábban. És talán ezt az előnyére tudja majd fordítani. Abban persze biztos volt, hogy a férfival nem lesz könnyű szót értenie. A lord könnyed, hódító mosolya és elbűvölő modora fesztelen eleganciája mögött erőt és elszántságot érzett, amit még meg kellett fejtenie. Ó, igen, Oliver sokkal nagyobb rejtély volt annál, mint amilyennek a felszínes szemlélő látta őt. És mit gondoljon Vivianna Anthony menyasszonyáról és a pletykákról, miszerint Oliver elszerette a fivérétől a hölgyet, és a bátyja meglátta őket egymással enyelegni? Ez aligha csodálatra méltó dolog! Lehetséges az, hogy egy erkölcsi fenntartások nélküli embert annyira megrázzon a tette, hogy minden napját és éjjelét részeg kábulatban tölti, csak hogy a lelkiismeretét elaltassa? Igen, Oliver nyilvánvalóan szenved a bűntudattól és a bánattól. Nem más ő, mint egy elveszett lélek. És vajon létezik-e még számára remény? És ami még fontosabb, megváltás? Vivianna tudta, hogy ő olyan nő, aki elvezetheti a férfit a megváltáshoz. És ezzel együtt beteljesítheti a küldetését is Candlewood visszaszerzését illetően. Hirtelen eszébe jutott a férfi csókja, de Vivianna nem hagyta, hogy az emlékek elgyengítsék. Neki most a feladatára kell összpontosítania, és nem szabad hagynia, hogy a férfi iránt érzett akaratlan vonzalma felülkerekedjék rajta. Holnap elmehetne a Berkeley Square-re. Azt nem várta, hogy Oliver fogadni fogja, és nem is valószínű, hogy a lord otthon lesz, de majd otthagyja a névkártyáját, és a hátuljára egy üzenetet ír. Valami ilyesmit: Én segíthetek Önnek.

Igen, ő megadja, amire a férfi vágyik, a feloldozást és a megváltást. Vivianna egész testében megborzongott, mert arra gondolt, hogy Oliver hamarosan megint fel fogja keresni őt…

Lady Marsh az Eaton Square-en lakott, Belgraviában, és őszinte szeretettel üdvözölte Olivert, amin a férfi még mindig meglepődött: nem értette, hogy az asszony miért áll ki még mindig érte, és miért hajlandó ilyen kitartóan a szövetségese lenni. Miután Anthony meghalt, minden épeszű nőszemély elfordult tőle, ám Lady Marsh nem tagadta meg őt, és Oliver nagyon hálás volt ezért. Bevezetésképpen elébb csak általánosságokról beszélgettek, meg pár éppen közszájon forgó pletykáról. A lady már nemigen járt el társaságba, ettől függetlenül mindent elkövetett, hogy ne maradjon le a legfrissebb hírekről. Lady Marsh súlyos ízületi gyulladástól szenvedett, ami időnként ágyhoz is kötötte. Ma azonban Oliver szerfelett élénknek és fürgének találta az asszonyt. - Oliver – mondta végül a lady, és a férfi szemébe nézett. A nőnek pont olyan sötétkék szeme volt, mint valamennyi Montegomerynak. – Nem akarom ismételni magamat, de végképp itt az ideje annak, hogy feleséget találj magadnak, és megállapodj, hogy azután örökösről gondoskodhass a Montegomeryknak. A férfi jót mulatott e szavak hallatán. – Ne, kérlek, ne ismételgesd folyton magadat, nagynéném! - Oliver, tanúsíts végre némi komolyságot, mert nagyon is fontos dologról van szó. Ideje, hogy gondolj a jövődre! - Valóban? - Oliver, én nagyon szerettem a bátyádat. A testvéred megbízható és szilád jellemű férfi volt, nem volt azonban olyan éles eszű és világosan gondolkodó ember, mint amilyen te vagy. Oliver csak csendesen mosolygott, és a borát kortyolgatta. Még hogy ő világos fejű férfi lenne? Hagyjuk meg ebben az illúzióban a nagynénit, ha neki így tetszik. Ha Lady Marsh látta volna őt ma reggel a Queens Square-en, amint a szolgák szeme láttára megcsókolta Miss Vivianna Greentree-t, akkor rögtön rájött volna, hogy ő nem felel meg ennek maradéktalanul. Vivianna jelenlététől elveszítette józan ítélőképességét. Lady Marsh az unokaöccse mosolyát bátorításnak vette, és még jobban felélénkülve folytatta a rábeszélést. - Oliver, ugye nem érzel elkötelezett szerelmet Celia iránt? A férfi hunyorított. – Celia Macleanre gondolsz? Nem, természetesen nem érzek iránta ilyesmit, néném. - Értem. Akkor csak arról van szó, hogy… - Igen, csak arról, hogy ő meg én akkor este, amikor a fivérem meghalt, együtt voltunk. Anthony menyasszonya volt… legalábbis majdnem. Igen, én akkor ott együtt voltam ezzel a nővel. - Szóval ott voltál – ismételte meg az unokafivére állítást Lady Marsh, majd várt egy kicsit. - Nos, ez kétségkívül hiba volt – ismerte el a férfi, rá nem éppen jellemző szégyenkezéssel. – Méghozzá jókora melléfogásról van szó. Ha Anthony akkor nem kap rajta minket, akkor talán nem következik be a tragédia… Nem, eszem ágában sem volt feleségül venni Celiát, és abban is biztos vagyok, hogy ő sem akart hozzám jönni feleségül. Én sosem akartam elárulni a fivéremet, nem akartam visszaélni a bizalmával, és semmi rossz szándék nem vezetett ellene. Mindössze arról van szó, hogy elkövettem egy buta hibát. Nagyon meggondolatlan voltam, el kell ismernem. Lady Marsh bólintott. – Köszönöm, Oliver. Már attól tartottam, hogy az a nő összetörte a szívedet, és te titokban még mindig utána sóvárogsz. De örülök, hogy azt hallom: erről szó

sincs. És most, hogy te magad ismerted el, hogy nem köt Celiához semmilyen komoly érzelem, vettem magamnak a bátorságot, és összeállítottam azoknak a fiatal hölgyeknek a névsorát, akik – remélhetőleg hamarosan megkötendő házasságod szempontjából – szóba jöhetnek. – A lady észrevette, hogy a férfi gúnyosan mosolyog, de ügyet sem vetett rá. – Biztos vagyok benne, hogy ha végignézed ezt a listát, akkor találsz rajta valakit, aki elnyeri a tetszésedet. Bár ezek a hölgyek nem olyan egzotikusak, mint amilyenekkel jelenleg körülveszed magadat… nos, ők sokkal inkább feleségnek való fehérnépek. Olyan teremtések, akik növelik a családi asztal fényét, és akik büszkén hordhatják a smaragdékszereinket. És ami még ennél is fontosabb, méltók arra, hogy örököst szüljenek neked, fiút, aki a Montegomery nevet fogja viselni. Hogy nyersen őszinte legyek, szükségünk van egy fiatal kancára, aki elég jó vérvonallal rendelkezik, és persze illő nevelést is kapott ahhoz, hogy erős kiscsikót fialjon nekünk. Oliver ismét hangosan felnevetett. Igen, pontosan ezt kedvelte annyira a nagynénjében, hogy olyan szókimondó teremtés, aki nem finomkodik és nem köntörfalaz. Ám a férfi mosolya kissé elhalványult. Igen, valószínűleg be fogja adni a derekát, még akkor is, ha már épp elég kommendált házasságot látott ahhoz, hogy ne legyen hozzá túl sok kedve. De hiszen most ez a kötelessége, aminek eleget kell tennie, nemde? Majd feleségül vesz egy unalmas, de minden kívánalomnak megfelelő lányt, és gyermeket nemz neki. A kiválasztott nőszemély azonban nem sokat fog törődni azzal, hogy ő közömbös érzelmileg iránta, és hogy egyáltalán nem szerelmes belé, mert akkor már Anglia egyik legrégibb családjához fog tartozni. Nem is beszélve Lady Marsh tekintélyes vagyonáról, melyet néhai férjétől örökölt, és ami ugyancsak rájuk száll. Lady Marsh az unokaöccsét figyelte, és megpróbált olvasni a fiatalember gondolataiban. - Rendben van, kedves néném. Majd megvizsgálom azt a listát. Bár jelenleg nem olyan a hírem, hogy egy leendő após kapva kapna rajtam, és ilyen alakot képzelne el a lánykája jövendőbelijének. Most Lady Marshon volt a sor, hogy hangosan felkacagjon. – Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy az a bizonyos apósjelölt annyira el lesz kápráztatva a vagyonomtól, hogy a te kicsorbult tisztességedre rá sem fog hederíteni, drága Oliver. És a férfi tudta, hogy bölcs nagynénjének nagyon is igaza van. Ő volt az a keserű pirula, amit a kiválasztandó hölgynek és családjának le kell majd nyelnie, ha hozzá akar jutni Lady Marsh pénzéhez. Miközben a fiatalember követte nagynénjét az ebédlőbe, hogy együtt költsék el az ebédet, Oliver azon kapta magát, hogy elmorfondírozik, mi lesz akkor, ha – bár ez persze elég valószínűtlen – Vivianna Greentree is rajta lesz azon a becses listán, akik közül majd a jövendőbelijét kiválasztja. Vajon akkor ki fog ábrándulni ebből a fehérszemélyből? Ez a gondolat annyira tetszett neki, hogy a legszívesebben mindent félbehagyott volna, és kiélvezte volna ennek a merész gondolatnak minden savát-borsát. És ugyan mi volt az, ami annyira izgatta ebben a nőben? Hiszen ha nem tekintette a fiatal teremtés Candlewood iránti szenvedélyes elkötelezettségét, akkor Vivianna a megtestesítője volt annak a nőtípusnak, amit mindig is került. Vagy egyszerűen csak belefáradt abba, hogy mindenki annyira igyekezett a kedvében járni – talán szüksége volt arra, hogy olyasvalaki, mint Miss Greentree, bátran odaálljon elé és farkasszemet nézzen vele. A pokolba is, perlekedő nőszemély, ne akarjon engem kioktatni, mondta Miss Greentreenek ma délelőtt, ám az a nő egyenesen ránézett. Nem, nem is ránézett – tekintetével belelátott egyenesen a lelke legmélyébe. És akkor ő megcsókolta Viviannát. És azt is tudta, ott abban a pillanatban, hogy ő ezért a csókért kereste fel a szép leányt – bármilyen tetszetős indokot is hazudott valódi szándéka köré. - Oliver – Lady Marsh előrenézett, nem tekintett a férfi szemébe, és Oliver hírtelen érezte, hogy a nagynénje erősen megszorítja a karját. - Igen, néném?

- Lord Lawson tiszteletét tette nálam a minap. Oliver nem tudta mire vélni a dolgot. – Ó, igen? - Nos, a lord eljött hozzám, mert nyugtalanító híreket hallott Candlewoodról. Mégpedig azt, hogy te le akarod romboltatni. Lord Lawson nagyon… nos, tudod, hogy ő rendkívül határozott és ellentmondást nem tűrő személyiség, és folyton úgy viselkedik, mintha a Parlamentben lenne, és éppen beszédet mondana. Azt kérdezte tőlem, hogy vajon rá tudlak-e bírni arra, hogy megváltoztasd az elhatározásodat, mert ez a lépés nem vetne jó fényt a családodra. - És te mit mondtál őlordságának? - Azt feleltem neki, hogy te a magad ura vagy, és nekem nem sok befolyásom van a döntéseidre. - Remek. - Valójában nekem az volt a benyomásom, hogy ő kifejezetten örül annak, hogy te le akarod bontatni azt az épületet, de ő azt hitte, hogy ennek az ellenkezőjét kell tettetnie. Az a férfi olyan körmönfont és mesterkedő, hogy szerintem sokszor még ő maga sem tudja, hogy mire gondol. Oliver elmosolyodott. – Sejti, hogy amíg Candlewood áll, az veszélyt jelent a hírnevére. És ha porrá lesz, akkor már biztonságban érezheti magát. De majd meglátja, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, mint ahogy ő képzeli… - Oliver… Lawson szóba hozta Anthonyt is. Az a véleménye, hogy Anthonynak nem tetszene az a valaki, akivé te váltál. Szerinte a fivéred úgy érezné, hogy te cserbenhagytad őt. Egy pillanatra Oliver úgy érezte, hogy rögtön szétveti a méreg, de lenyelte a dühét. Lehiggadt, mielőtt megszólalt volna. – Értem. – A hirtelen rájuk telepedő csendben nem hallatszott más, csak Lady Marsh botjának a kopogása, miközben az ebédlő felé tartottak. - Oliver, sokat gondolkodtam az utóbbi időben… Tudom, hogy te mindent megteszel annak érdekében, hogy a tervedet valóra váltsd, vagyis hogy megbosszuld Anthony halálát. Nos, mostanában azon morfondíroztam, hogy vajon nem tévedünk-e, amikor bűnöst keresünk ott, ahol nincs, mert nem történt bűncselekmény. Talán Anthony megölte magát, Oliver. Tudom, hogy ez nem olyasmi, amit te szívesen hallasz, de szembe kell néznünk a tényekkel, hogy bár Anthony higgadt és kiegyensúlyozott ember benyomását keltette, könnyen előfordulhatott, hogy egy rossz pillanatában kezel emelt magára, és kioltotta a saját életét. Oliver tudta, hogy most óvatosan kell megválogatnia a szavait, miközben olyan haragra gerjedt, hogy szédülni kezdett, mintha túl sokáig lett volna a napon. Lord Lawson volt az, aki a kételkedés magját elültette a nagynénje fejében? Mosta, amikor már csaknem megbízott benne? De az is lehet, hogy a nénje mindig is kételkedett benne, és csak az ő kedvéért tett úgy, mintha hinne neki, csak hogy az ő lelkiismeretét megnyugtassa. - Anthony soha nem ölte volna meg magát – mondta a férfi, és csupán hangjának remegése árulta el, hogy mennyire kihozta a sodrából nénje feltételezése. – A bátyám sokkal bátrabb és kitartóbb volt. Ő meggyilkolták, és mi mindketten tudjuk, hogy ki volt a tettes. Mindössze annyit kérek tőled, néném, hogy légy egy kis türelemmel. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek. - Oliver, biztos vagy benne, hogy… - Igen. Te azt gondolod, hogy szemet akarok hunyni afelett, hogy Anthony öngyilkos lett. Mert ha így lenne, akkor el kellene fogadnom, hogy engem vádolnak a halálával. Nos, és elfogadom a vádakat. Ha akkor nem lettem volna ott Celiával, akkor Anthony elmondhatta volna nekem azt, ami nyugtalanította őt. Korábban is beszélt már nekem a gondjairól, de csak törekékeket mondott el belőle, az egészet, összefüggésében, nem. Akkor éjszaka azonban eljött hozzám, hogy elbeszélje a teljes történetet, és hogy kikérje a tanácsomat. Bér nagy volt a korkülönbség köztünk, és igaz, hogy a jellemünk is nagyban különbözött egymástól, olykor bizony kíváncsi volt a véleményemre, ezt te magad is tudod, De akkor Celia ott volt nálam, és

amikor… nos, akkor Anthony elment, és egészen Candlewoodig rohant, hogy aztán magával vigye a titkát a sírba. Lady Marsh botja ingerülten kopogott a padlón. – Nem hallgatsz rám, Oliver. Gondolom, hiába beszélnék tovább a lelkedre. De engedd meg, hogy még egy dolgot mondjak neked. A nagynéni és az unokaöccse végre odaért az asztalhoz, és a fiatalember segített leülni a hölgynek az asztalfőre. – Mondd csak bátran, mi lenne az, amire rá akarsz venni, néném. Lady Marsh nagy küszködve leült a székre, s ahogy feltekintett Oliverre, az asszony kemény és büszke arcára kiült az aggodalom. Lady Marsh egy nappal sem nézett ki fiatalabbnak, mint ahány éves volt, és úgy tűnt, ezúttal komolyan emészti magát. - Oliver, mielőbb menyasszonyt kell találnod magadnak, és meg kell házasodnod. Majd ha családot alapítasz, akkor megnyugszol. Nagyon egyedül vagy ezekben a nehéz időkben. Ó, és nagyon jót tudom, hogy téged folyton emberek vesznek körül, de a férfi még egy tömegben is magányosnak érezheti magát. Kérlek, nézd át a listámat, és válassz a hölgyek közül egyet magadnak feleségül. Kérlek! Oliver mosolyt erőltetett az arcára, és megpróbált úrrá lenni a haragján. Hiszen a nagynénje jóakaratú teremtés volt. És szerette őt – legalábbis a maga módján. - Nos, legyen, aminek lennie kell. Majd átnézem a listádat, néni. Hasztalan minden reménykedés, öcskös! Miss Vivianna Greentree nem lesz a jelöltek között. Oliver Anthony hangját hallotta a fejében, ami nagyon meglepte, de ezt a világ minden kincséért sem árulta volna el, hanem még szélesebb mosolyra húzta a száját. Igen, ez a megjegyzés valóban Anthonyra vallott, az ő szavai mindig az elevenjébe találtak. Ó, hogy mennyire hiányoztak neki ezek a csípős és velős észrevételek! Immár nem volt mellette senki, aki kimondta volna pontosan azt, amire gondolt, anélkül, hogy hosszasan kertelt volna, és tekintettel lett volna az érzékenységére. És Oliver ebben a pillanatban jött rá, hogy miért is keltette fel az ő érdeklődését olyan nagyon Vivianna. Ez a szép, fiatal nő sem habozott a tudomására hozni, hogy mit gondol. Nem mintha sikerülne neki valaha is megváltoztatnia az elhatározását, nyugtatta meg magát. Candlewoodnak el kell pusztulnia, és majd felajánl az árváknak egy másik hajlékot. És ha visszautasítják az ő nagylelkű ajánlatát, az már legyen az ő bajuk, ő ugyan nem lesz a szegények és az otthontalanok gyámolítója! Nem, Vivianna soha nem fogja rábeszélni őt arra, hogy olyasmit tegyen, ami nem áll szándékában. De ha a nő annyira akaratos… akkor érdekes lenne megpróbálni, mire is jut a nagy buzgalmával.

Ötödik fejezet

Miss Greentree van itt, mylord. Itt akarja hagyni a névkártyáját. A hátoldalára egy üzenetet írt önnek. Oliver rápillantott a kifejezéstelen arcú komornyikra, és azon morfondírozott, hogy vajon mi járhat az alkalmazottja fejében. Aztán letekintett az ezüsttálcára, amit Hodge a kesztyűs kezében tartott, és amin a névjegy hevert. A fehér, négyszögletes és dísztelen papírdarabon csupán tulajdonosának a neve állott, semmi más: Miss Vivianna Greentree, Greentreeuradalom, Yorkshire. Oliver éppen a könyvtárszobában ült, és egy pohár jóféle konyak mellett pontosan erről a fehérszemélyről gondolkodott – az, hogy most Vivianna betoppant hozzá, szinte varázslatnak tűnt a számára. Mintha csak a gondolatai űztek volna tréfát vele.

- Hogy szól az üzenet a névkártya hátoldalán, Hodge? A komornyik megfordította a névjegyet, és lebiggyesztette az ajkát. – Nos, uram, az úgy szól, hogy „Én segíthetek önnek”. Oliver egy darabig ízlelgette a mondatot a szájában. Én segíthetek önnek. Ó, milyen sokat ígértek ezek a szavak! Az üzenet felizgatta, de kétségkívül épp ez volt a rendeltetése. – Vezesse be a vendégünket, Hodge. Hodge először elképedt, ám gyorsan rendezte arcvonásait. Amióta az urának az az esete volt Celia Macleannel, Oliver Montegomery úgy rendelkezett, hogy kísérő nélkül egyetlen fehérszemélyt se engedjenek be a házába, hacsak másképpen nem rendelkezik. És íme, most a ház ura megtörte a hagyományt, és példa nélküli módon magához rendelte a látogatót. Ez nagy meglepetés volt Hodge, de Oliver számára is – nemkülönben Miss Greentree-nek. - Itt kívánja fogadni a hölgyet, mylord? Hodge nem nézett körül a könyvtárban – erre nem volt semmi szükség. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a nehéz bútorok, a könyvek bőrkötésének a jellegzetes szaga kifejezetten férfias felségterületté avatta ezt a helyiséget. Nem olyan miliő uralkodott ebben a szobában, ahová egy hölgy szívesen beülne a barátnőjével, hogy csevegjen kicsit – vagy pedig, Vivianna esetében, hogy megfeddje a ház urát. Ha ez a nő mindenáron segíteni akar neki, akkor alkalmazkodnia kell az ő körülményeihez, és el kell fogadnia az ő feltételeit. Hodge kiment a könyvtárszobából, és hamarosan visszatért a látogatóval, Miss Greentreevel. A súlyos ajtó hangosan csattanással csukódott be mögöttük. Vivianna öltözéke ismét egyszerű volt. Ruhája ezúttal zöld színű volt, aminek a szoknyája, a derekánál összeráncolva, sok alsószoknyát rejtett. A ruha olyan hosszú volt, hogy csaknem a földet söpörte, ami alól csupán fekete cipőjének az orra villant ki. Pruszlikja szorosan rásimult a nő felsőtestére, díszítésül csupán egy magasan álló, fehér csipkegallér volt rajta. A ruha ujja is követte a kar vonalát, és a nyakhoz hasonló csipke kézelőben végződött. Gesztenyebarna haját súlyos kontyba fésülte, és a nyakszirtjén tűzte össze – a szerény frizurát nem vidította fel egyetlen hajfonat vagy rakoncátlankodó hajfürt sem. Vivianna a ruhához illő egyszerű szalmakalapot viselt, amit az álla alatt egy fekete szalaggal kötött meg. Kezére kesztyűt húzott, és egy praktikus, zsinórból font táskát szorongatott. Amikor Oliver meglátta a vendégét, az volt a második gondolata, hogy mennyire szeretné kidobni azt a szörnyűséges táskát az ablakon, majd utána hajítaná a nő kalapját is, aztán pedig legszívesebben kihúzgálta volna Vivianna hajából a hajtűket, hogy kibomoljanak a nehéz fürtök. Az első gondolata pedig az volt, hogy bármennyire egyszerű és dísztelen is ennek a hajadonnak az öltözéke, csodálatosan illik viselőjének királynői termetére, amelyen igéző domborulatokat pillantott meg a férfi. Nem kétséges, hogy a vendége rendkívül nőies jelenség. Oliver alig tudta megállni, hogy ne szabadítsa meg szegényes ruhájától, és ne vesse a szigorú gúnyát nyomban tűzre, hogy aztán ismét felöltöztesse az elbűvölően szép fiatal teremtést. Méghozzá vörös selyembe. Igen, Miss Vivianna Greentree remekül festene vörös selyemben. Talán egy vörös sálat tekerne a nyaka köré, hogy rojtjai alól pajkosan elővillanjon a keble és a combja, ahogy a tűz mellett a szófán feküdne. A szemét félig behunyná, és sűrű szempillái alól figyelné őt, dús, selymes haja pedig a vállára omlana, ajka mosolyra húzódna, ami csak neki szólna. Micsoda csodálatos fantáziakép! Oliver hirtelen felállt, poharát még mindig a kezében tartva. Vivianna rosszul palástolt rémülettel figyelte a ház urát, majd tekintetét a kristálykehelyre szegezte, és jó adag feddés és megrovás volt a szemében. Oliver rájött, hogy azt gondolja, hogy alaposan be van rúgva – de hiszen már korábban is elég lesújtó véleménnyel volt róla, aminek hangot is adott. Igen, Vivianna használhatatlan, értéktelen embernek nevezte őt. Ám ezért Oliver aligha hibáztathatta Miss Greentree-t, hiszen az elmúlt esztendőben ő mindent megtett annak

érdekében, hogy egy ilyen lesújtó ítélkezésnek meg is feleljen. És ez a gyönyörű nő az ő cseppet sem kifogástalan viselkedése láttán duzzogóan és helytelenítően lebiggyesztette az ajkát, ami még vonzóbbá és ellenállhatatlanabbá tette őt a lord szemében, aki úgy döntött, még rosszabb színben tünteti fel magát a szép jövevény előtt, hadd ijedjen az meg tőle még jobban. Hiszen el akarta borzasztani a nőt, nem, Igaz? El akarta őt űzni innen – ez volt a szándéka, semmi kétség. Oliver rávillantotta a vendégére a „legelbűvölőbb” részegember-mosolyát, és még meg is ingott, mintha nehezére esne megőrizni az egyensúlyát. – Miss Greentree? Ön a legbátrabb nő, akit ismerek! - Lord Montegomery! – Vivianna szép, őzbarna szeme elkerekedett, és arca elpirult. – Mégis mit akar ezzel mondani? - Nos, arra gondolok, hogy ön volt olyan merész, hogy eljöjjön a házamba. Teljesen egyedül. Ehhez őszintén gratulálok! Vivianna tanácstalanul nézte a férfit, aki még egy kissé meg is hajtotta előtte a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy Oliver kissé spicces, és minden bizonnyal még rosszabb formáját hozta volna, ha komolyan felönt a garatra. Ő pedig csak azért jött ide, hogy itt hagyja a névkártyáját, és azon nyomban távozzon is, és most mégis itt állt a férfi szentélyében. Nem gondola, hogy találkozni fog a férfival, de amikor felcsillant ennek a lehetősége, akkor nem tudott ellenállni neki. És most itt állt szemtől szemben a ház urával, akinek ijesztően csillog a szeme, és a haja a homlokába hull… A fiat lánynak még a lélegzete is elállt ettől az ijesztő látványtól, és ujjai erősen megszorították a táskát. Oliver Montegomery a legfélelmetesebb arcát mutatta neki. Nem kellett volna idejönnie – egyedül. Már másodjára tesz így. Vivianna némán nézte, ahogy a férfi őt bámulja, és igyekezett úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rá a kapatos férfi közelsége – Nem hiszem, hogy bármitől is félnem kellene, mylord – felelte egykedvűséget színlelve Vivianna. – Hiszen ön úriember, nemde? A férfi elmosolyodott, és az ujját figyelmeztetőleg felemelte a nő orra előtt. – Valóban úrnak születtem, Miss Greentree. Csakhogy attól tartok, hogy mindent elkövettem az utóbbi időben, hogy ne érdemeljem ki ezt a megszólítást. Aztán odament a pohárszékhez, és egy újabb pohár konyakot öntött magának, bár Vivianna úgy gondolta, már eddig is éppen eleget ivott. - Mire gondolt, Miss Greentree, amikor azt írta nekem a névkártyája hátoldalára, hogy „én segíthetek önnek”? Talán békét és áldást osztani jött ide? Bizony, én olyan férfi vagyok, akire ráférne a nyugalom és a vigasztalás – ezt ön is láthatja. Vagy azt hiszi, hogy ön jó útra téríthet engem? Biztos vagyok benne, hogy ön már sok férfit helyrepofozott. Lovaglópálcával a kezében, igaz? Vivianna kissé elpirult, amikor a férfi az Aphrodité házában történt korábbi találkozójukra utalt de nem kapta el a tekintetét vendéglátójáról. Bár a férfi felöntött a garatra, különös módon a szeme tiszta volt, ami arról tanúskodott, hogy nem zavarta össze az alkohol, és nem legyintette meg a bűn. - Azért jöttem ide, hogy segítsek önnek, mylord, mert tegnap Candlewoodban jártam, és hallottam az ön tragédiájáról, vagyis arról, hogy a bátyja meghalt. És akkor rádöbbentem, hogy az ön szívét bánat sújtja, és talán egyszerűen arra van szüksége, hogy valakivel elbeszélgessen, aki kiutat tud mutatni önnek szomorú helyzetéből. Tehát valójában erre utaltam, amikor azt a pár szót ráírtam a névkártyámra. A férfi nagy csattanással tette le az üvegpalackot a pohárszékre. – Ha ön azt gondolja, hogy nekem ezer sebből vérzik a lelkiismeretem, akkor nagyot téved. Semmi sem állhat távolabb a valóságtól. Nekem ugyanis nincs lelkiismeretem. Vivianna elkerekedett szemmel nézte a férfit, aki a kezében tartotta az italos poharát:

Oliver haja össze volt kócolódva, a gallérja ki volt gombolva és ferdén állt, a tartása hanyag volt és nemtörődöm. Vivianna el is hitte, amit a fiatalember állított magáról, hogy olyan züllött és alávaló ember, mint amilyennek lefestette magát. És mégis… egy kis hang ott motoszkált a fejében, és azt súgta neki, hogy e mögött a gazember mögött egy olyan lélek rejtőzik, akit érdemes megmenteni. A fiatal teremtés összeszedte magát, majd azt mondta: - Nem hiszek önnek. Minden ember megjavulhat, ha akar. A férfi haragosan felnevetett. – Mondja csak, valamiféle feljebbvalónak, netán hatóságnak képzeli magát, aki osztja az észt, és megszabja, mi történjék? Talán azt akarja, hogy én is az egyik tanítványa legyek, az egyik teremtménye, aki örökre hálás lesz az ön irgalmasságáért és kitüntető érdeklődéséért?! Aztán az emberek majd ujjal mutogatnak rám, miközben én majd mindenüvé követem önt… mindenféle fontos találkozóra, és majd viszem ön után az iratait meg a táskáját, és majd hallgatom, amint az emberek a csodálkozástól összecsapják a kezüket, és azt mondogatják egymásnak: „Nézd, itt megy a jó öreg Montegomery, akit Miss Greentree a szakadék széléről rántott vissza. Micsoda remek egy nőszemély, hogy ilyen csodákra képes!” Mert ön azt akarja, hogy én a rabszolgájává legyek, igaz, Miss Greentree? És persze elvárja, hogy a kezére adjam Candlewoodot, ráadásként pedig még a lelkemet is óhajtja. Nos, én úgy gondolom, hogy ön ezért jött ide, igazam van? A férfi hirtelen nagyon izgatottnak tűnt. A nő nagyot nyelt. – Nem, egyáltalán nem ezt akarom – mondta Vivianna csendesen. - Semmit sem tud rólam – folytatta a férfi, és parázsló tekintetét a lányra függesztette. Olyan sok fájdalom és düh volt Oliver szemében, ami Miss Greentree-t is megindította. - Az ön fivére Candlewoodban halt meg, és a halála kapcsolatban áll önnel. Tudom, hogy bűnösnek érzi magát, és hogy szomorúság tölti be a szívét. Talán éppen ezért akarja leromboltatni Candlewoodot, hogy még az emlékét is kitörölje a fejéből. De ez nem fog segíteni, mylord, afelől biztosíthatom. A fájdalmat nem könnyű elűzni, olyan az bennünk, akár egy feltépett seb. Néha csak úgy gyógyíthatjuk meg ezt a sérülést, ha jó útra térünk, és teszünk másokért valamit – nem csupán a maguk boldogulását tartva szem előtt. Hallgasson rám, és adja oda Candlewoodot a gyerekeknek. A férfi a nőre bámult. Olivert elkápráztatta a másik lelkesedése. Szenvedélyt látott Vivianna szemében, amitől az varázslatosan felragyogott – de hiszen ez is volt a célja ennek a perszónának, gondolta magában a ház ura. Úgy gondolta, hogy egy csapásra mindkettőjük gondját orvosolja majd. Vezekeljen a bátyja haláláért úgy, hogy másokon segít. Oliver Montegomery megrázta a fejét. – Ön olyan fensőbbségesen beszél a fájdalomról és a szenvedésről, Miss Greentree. – Oliver hangja éles volt és sértő. – De ezeket az érzéseket ön csak másodkézből ismeri. Soha nem élte át őket, és minden bizonnyal önnek biztos és kényelmes háttere és élete van. Szép ház várja önt, egy szerető család, és persze a barátok, akik mindent megtesznek önért. Ön egy csaló, egy színlelő sarlatán, Miss Greentree. A nő szeme fájdalmasan és sértetten megvillant, de szikrája hamar kihunyt. Most a szép fiatal teremtés idősebbnek nézett ki, és az arcbőre megfeszült, alatta még jobban kirajzolódtak finom csontjai. Látszott ezen a nőn valami… ami a férfi elevenjébe talált. Viviannának is megvoltak hát a maga titkai. - Ön nem ismer engem – jegyezte meg a nő halkan. A férfi elmosolyodott. – Nos, éppen ide akarok kilyukadni. Én nem ismerem önt, ön pedig nem ismer engem. Vivianna elkapta a tekintetét Oliverről, aki azon morfondírozott magában, hogy vajon sikerült-e halálos csapást mérnie a látogatójára. Nem, ez nem valószínű. Most a vendége éppen azon igyekezett, hogy összeszedje magát, és hogy újra támadásba lendüljön. Még csak nem is remélhette, hogy a nő beadja a derekát. Nem, még nem fog behódolni neki, nem fogja megadni magát. Még nem.

- Tudja, Miss Greentree, hogy a nagynéném egy listát állított össze nekem, amin a szóba jöhető menyasszonyaim neve szerepel? Ezek a szavak olyan hirtelen jöttek Oliver szájára a semmiből, hogy még a férfit magát is megijesztették. Vivianna ismét rápillantott, az ajka kissé szétnyílt, és a kalapja karimája alatt a szemöldöke összerándult. Talán a vendége is ugyanazt érzi, amit ő, hogy nem képesek uralni a helyzetet, gondolta magában a férfi. És mégsem tudott semmit tenni a közelgő vihar ellen. Vivianna a férfi szemébe fúrta a tekintetét. – Valóban? - Igen, ezzel lepett meg engem legutóbb a nagynéném. Átnyújtotta nekem azoknak a fiatal nőknek a listáját, akik származásukat és neveltetésüket tekintve alkalmasak arra, hogy házassági ajánlatot tegyek nekik. Mit gondol ön erről, Miss Greentree? Oliver intett a kezével, hogy üljön le. Úgy tett, mintha az ő menyasszony-választása a legjobb szórakozás lenne a vendége számára. És valóban úgy tűnt, hogy látogatója élvezi a helyzetet – mert az arca ki volt pirulva, és a szeme csillogott. Vagy csak higgadt akar maradni egy elmebeteg társaságában? - Miért akarja a nagynénje, hogy ön megházasodjék? – kérdezte Vivianna, miközben leült a szófára, a kandalló mellé, ahol égett a tűz, és kellemes meleget árasztott magából. Lehúzta a kesztyűjét, lassan, óvatosan, mintha egy üzleti tárgyaláson venne részt. - A bátyám meghalt, és én vagyok az utolsó leszármazott a családban. Így a fivérem minden kötelessége rám szállt. - Értem. - Szóval ön is elfogadhatónak tartja, hogy a nagynéném válasszon nekem feleséget? Vivianna megdöbbentőnek és szörnyűnek találta a dolgot, de még nem akarta ezt megvallani. És ugyan miért akarja a vendéglátója tudni a véleményét? Bizonyára nincs szüksége házassági tanácsadóra, vagy ha mégis, akkor nem őt választaná. Vagy mégis…? Vivianna időt akart nyerni, és ezért komótosan körülnézett a szobában. A helyiség meleg színei és a könyvek elbűvölték. Mindig is kedvenc tartózkodási helye volt a könyvtár, gondolta magában, alig észrevehető mosollyal a szája sarkában. Ha Oliver azért fogadta őt itt, hogy kényelmetlen helyzetet teremtsen a számára, akkor ennél nagyobbat nem is tévedhetett. - Várom a válaszát, Mis Greentree. - Igazán sajnálatos, hogy ön nem képes saját maga feleséget választani magának – mondta végül Vivianna. – Hiszen a nagynénje véleménye nem az öné. Lehet, hogy a hölgy alaposan megvizsgálta a jelöltek pedigréjét, és felmérte a hozományukat is, azt azonban nem tudhatja, hogy melyik lenne az a nő, aki lángra gyújthatná az ön szívét. A férfi még mindig a kezében tartotta a kristálypoharat, de valahogy elfelejtett inni belőle. Közelebb hajolt a nőhöz, le sem véve róla a tekintetét. – Mit mondott? Hogy lángra gyújtja a szívemet? Ez nagyon költőien hangzik, Miss Greentree. Csakhogy a nagynéném nem sokat törődik a költészettel. Ő azt akarja, hogy nemzzek egy porontyot, hogy ne haljon ki a Montegomery család. Aztán már átadhatom magam a semmittevésnek, és nézhetem, ahogy az örökösöm a fejemre nő. Az igazat megvallva, ő egy olyan asszonyt akar, aki ezt a gyermeket megszüli nekem, semmi többre nem ácsingózik. Vivianna érezte, hogy a füle tövéig elpirul. Ez nem az a beszélgetés volt, amit egy magafajta hajadonnal folytatnia szabad lett volna, de az utóbbi időben sok olyat tett, amit az illendőség szabályai szerint nem kellett volna – és szinte valamennyi Oliverrel volt kapcsolatos. – Akkor bizonyára erre a célra mindegy, milyen nőt választ. Bárki megteszi, igaz? Akár egy konyhalány vagy egy virágárus a sarokról. A férfi még mindig előredőlt a székében. Arca már nagyon közel volt a nőéhez. A szeme sötéten csillogott, és Vivianna úgy érezte, hogy ha nem elég óvatos, akkor szinte elveszik bennük. Lehet, hogy a férfi rossz – sőt, nagyon rossz -, de ő nem olyan fickó volt, mint Toby: tőle nem lehetett egykönnyen megszabadulni. Oliver érzéketlennek és lelketlennek mutatta

magát az árvák hajlékával kapcsolatban, mégis volt valami ebben a férfiban, ami vonzotta és lenyűgözte, és még el is bűvölte. Lehet, hogy ő csak egy ostoba szűzlány, aki kész elfogadni a sorsát, de már túl késő visszakozni; ő most már csakis előre mehetett. - Erősen kétlem, hogy a néném elfogadna egy virágáruslányt a feleségemül; hogy egy ilyen egyszerű kis teremtés üljön le velem a szent családi asztalhoz, Miss Greentree, bár ön azt fogja mondani, hogy egy ilyen kis vászoncseléd is méltó lenne a kegyeimre, ebben biztos vagyok. Csakhogy, kisasszony, a Montegomery család ősi és büszke família. És mi szeretnénk hozzánk hasonlóval egybekelni. - Akárhogyan is legyen – felelte Vivianna, és ügyet sem vetett a férfi gunyoros mosolyára és kihívó tekintetére -, bármit is mond az ön nagynénje, úgy gondolom, hogy önnek kell meghoznia a döntést ebben a kérdésben. Ne felejtse, mylord, aki mellett ön teszi le a garast, az lesz a hites felesége. Össze lesz kötve vele, és ki kell tartania mellette jóban és rosszban, és bár nekem úgy tűnik, hogy ön tudomást sem akar majd venni róla, lesznek azért olyan alkalmak, amikor együtt kell vele lennie, és nem hanyagolhatja őt. Kell, hogy olyasvalaki legyen ön mellett, akivel elbeszélgethet, anélkül, hogy rögtön parázs vita kerekednék belőle. Vivianna most Helen nénire és Tobyra gondolt. - Ön nagyon gyakorlatiasan fogja fel a dolgokat. – A férfi elhúzódott a nő arcától, és hátradőlt a székében. Egy pillanatig üres volt a tekintete, mintha már nem is tetszene neki annyira a tréfa, amin korábban olyan jól szórakozott. Aztán ránézett a vendégére, és a szemében veszélyes szikrák lobbantak. - Hajlandó lenne beszélni ebbe a versengésbe, Miss Greentree? Lenne szíves engem örökössel megörvendeztetni, aki majd a Montegomery nevet viseli? Fontolja meg alaposan az ajánlatomat, mert ha él vele, akkor minden vagyonomat a szegény árvák menedékhelyére fordíthatja. Oliver nem beszélt komolyan, ez kitetszett a hangsúlyából. Csak élcelődött vele, bosszantani akarta őt, és nyilvánvaló volt, hogy alaposan felöntött a garatra. És mégis, bár kegyetlen tréfát űzött vele a lord, a fiatal nő érzékei kellemesen bizseregni kezdtek a gondolatra. Hirtelen csodálatosnak tűnt előtte, hogy ő a férfié, a férfi meg az övé legyen. Vivianna idegesen nyelt egyet. Hogy menedékre leljen a férfi vizslató tekintete elől, lenézett a két kezére, amelyek az ölében pihentek. Csúnya kis gúnyáját mustrálgatta, ami célszerű volt és dísztelen. Szoknyája alól kivillanó cipője ugyancsak minden cicomát nélkülöző, a rendeltetésnek megfelelő volt, a harisnyája pedig meleg és vastag, hogy a yorkshire-i lápvidék hűvös-párás levegője ellen védelmet nyújtson. Igen, rajta minden célszerű és hasznos volt. Mert ő is pont ilyen volt. Ésszerű és ügyes teremtés, annyi szent. Lehet, hogy álmodozott arról, hogy Oliverrel átlépi a társadalmi korlátokat, ám soha nem lehetne a férfi felesége. És ezt nem is akarná. Nem kívánt egy olyan ember hatalmába kerülni, mint amilyen e ház ura volt – nem ez szerepelt az álmai között, hanem ennek pont az ellenkezője. Meg akarta őrizni a szabadságát, azt akarta tenni, amit jónak látott, és segíteni szeretett volna másokon. És mégis… amióta találkozott Oliver Montegomeryval, egyre csak azon morfondírozott, hogy vajon az elme és a lélek szabadsága felér-e a fizikai szükségletek és vágyak szabadságával. A férfiak kiélvezik a szerelmi kalandok minden örömét és izgalmát; akkor ő miért nem tehetné meg ugyanezt? Vivianna a férfi szemébe nézett, aki még mindig őt bámulta. Mintha Oliver örömét lelné az ő arcának mustrálgatásában, mint ahogyan neki is kedvére való volt a férfi vonásaiban gyönyörködni. De most mintha az uraság szeme körül némi huncutság is bujkált volna – vagy ez gőg volt és önteltség? Vivianna ezt a kérdést nem tudta megválaszolni. Talán a férfinak egyáltalán nem áll szándékában az ő segítségét kérni. Talán csak zavarba akarja őt hozni, és ki akarja űzni őt az életéből, mert alig várja, hogy végre megszabaduljon egy ilyen bajkeverőtől.

Ő azonban nem fogja hagyni, hogy megszabják neki, mit tegyen! - Attól tartok, a Greentree család se nem elég ősi, se nem elég arisztokratikus, így valószínűleg nem nyerné el az ön nagynénje tetszését. De ha mégis hozzámennék önhöz feleségül, akkor lenne egy feltételem – mondta Vivianna, és hamiskásan elmosolyodott. A férfi hunyorított, mert ez a kijelentés nagyon meglepte. Jóságos ég! Még hogy feltételt?! – És mi lenne az? - A szavát venném, hogy soha nem rombolja le Candlewoodot, továbbá elvárnám, hogy fizesse a fenntartási költségeit, valamint gondoskodjon a folyamatos működésről. - Ó, értem. Sajnos azonban én ezekkel a feltételekkel nem értek egyet, Miss Greentree. - Mylord, még mindig nem látja, hogy Candlewood tökéletes menedék az árvák számára? Ott biztonságban vannak, és elég helyük van, hogy futkározzanak és játsszanak. Ott igazán gyerekek lehetnek. Némelyikük számára még az is nagy szó, hogy megélhetik a gyerekkorukat. A férfi üres tekintettel bámult rá, és Vivianna szinte látta, hogy szenvedélytől fűtött szavai a semmibe hullanak. Ő csak vesztegeti itt az idejét, gondolta magában kétségbeesetten. Oliver Montegomeryt nem érintette meg, amit mondott neki, ő egyszerűen semmibe vette az érveit. És bármit is hozott fel az árvák ügye mellett, az semmilyen hatást sem gyakorolt a férfira, még a legkisebb együttérzést sem tudta kiváltani belőle. Vivianna felállt. A csalódás keserű ízét érezte a szájában, de nem akarta, hogy a férfi észrevegye ezt. Amikor megszólalt, a hangja hideg volt és közönyös. – Talán ha már kiválasztotta a feleségnek valót, tudathatná velem a szerencsés hölgy nevét. Talán ő majd adakozóbb lelkű lesz, mint amilyen ön. A férfi halkan felnevetett, majd ő is talpra szökkent. – Nem tudom, miért akarlak téged, Vivianna – mondta, és most nem tűnt részegnek, inkább haragos volt. – Valami megmagyarázhatatlan vonzerő árad belőled, ami miatt egyre csak arra tudok gondolni, hogy milyen is lenne, ha kibontanám a hajadat, levenném a ruhádat és a cipődet, azután lefektetnélek az ágyra, és szeretkeznék veled, újra meg újra. Te csak megzavarsz engem, amit én ki nem állhatok. A lány arca már lángokban állt, és a hangja is elcsuklott. – Úgy veszem észre, hogy ön örömét leli abban, ha zavarba hoz és megszégyenít engem. - Valóban? Ilyen kegyetlen volnék? – Oliver most már egyáltalán nem keltette részeg ember benyomását. - Jobb lesz, ha most elmegyek. - Vivianna. A férfinak nem lett volna szabad a keresztnevén szólítania a lányt – hiszen csaknem idegenek voltak egymásnak -, és mégis, ahogy kiejtette a nevét, az olyan volt, akár egy ígéret. A lány lesütötte a szemét, és látta, hogy a férfi odanyújtja neki a kesztyűjét. Amikor felállt, leejtette a nagy sietségben. Vivianna zavartan nézett rá, mintha Oliver keze egy vipera lenne, ami épp harapni készül. Ezzel a férfi is tisztában volt, és ezt megint nagyon szórakoztatónak találta. - Ha úgy jobban tetszik, akkor meg is tarthatom – jegyezte meg Oliver gúnyosan. – Emlékképpen. Vivianna kikapta a férfi kezéből a kesztyűjét, de nem elég gyorsan. Oliver ujjai rákulcsolódtak az övéire, a férfi érintése erős, hideg és elszánt volt. A lány szíve hevesen kalapált, és a lába cserben akarta hagyni. - Oliver, kérem… - Nem foglak bántani… - suttogta Oliver. – Az ajkad olyan puha és édes, Vivianna, hogy egyszerűen nem tudok ellenállni neki… Ó… - A fiatalember nagyot sóhajtott, miközben az ajka a lányét súrolta. Ettől a leheletnyi csóktól Vivianna úgy érezte, mintha ő itta volna meg azt a pár pohár konyakot, és nem a férfi, mert a feje hirtelen szédülni kezdett, és a testét átjárta

a forróság. Oliver egyik kezével átfogta a derekát, a másikat pedig a lány álla alá tette, hogy kissé feljebb emelje fejét, és közelről tanulmányozhassa. A férfi kék szeme most alig pár centire volt tőle, és a lány úgy érezte, mintha beleveszne tengerkék mélységükbe. - Ó, igen, ott izzik benned a szenvedély – suttogta Oliver. – Valósággal sugárzik belőled, a lelkedből, szikrákat gyújt a szemedben, és rózsás pírt fest az arcodra. Még az ajkadon is megízleltem az ízét. – Ismét megcsókolta a lányt. – A magamévá akarom tenni, Miss Greentree, mindenestül birtokolni akarom. Én akarok lenni az első, aki felébreszti önben a vágyat az ölelkezésre – és minden bizonnyal én lennék az első. Vivianna nekifeszítette a kezét a férfi mellkasának, de nem volt menekvése. Hirtelen ráeszmélt, hogy talán a férfi itt akarja megerőszakolni őt a könyvtárszobában, ő pedig még csak nem is ellenkezik. Mert a szíve mélyén ő is akarta a férfit. A fiatalember ajkát a lány szájára forrasztotta, forró lélegzetük egymásba olvadt. A férfi mélyen a kis hölgy szájába hatolt, ő pedig ízlelgette a csábítóját, miközben a vágy lángra gyúlt benne. Ez volt az az erős vágyakozás, amiről a férfi az imént beszélt neki? Mert úgy érezte, benne máris tombol az éhség a szerelemre. Vivianna kezét felcsúsztatta Oliver karján, egészen fel a válláig, és erősen belekapaszkodott a férfiba. Behunyta a szemét, mert a szemhéjai hirtelen elnehezültek, mintha ólomból lennének, hogy még erősebben átélhesse érzéseit, az érintéseket, hangokat. A férfi ruhájának finom szövete, ajkának forrósága, bőrének illata és súlyos szívdobbanási szinte elvarázsolták őt. Oliver combját a lány lába közé nyomta, mit sem törődve a lány szoknyájával és alsószoknyáival. Vivianna pedig a több rétegű ruhán keresztül is érezte a férfi merész térhódítását. Bensőséges közelségbe kerültek egymással. A fiatalember lehajtotta a fejét, és most apró csókocskákat hintett Vivianna ajkára, majd végig a nyakára. Ő megadóan hátrahajtotta a fejét, és szinte csüngött a férfi vállán, olyan erőtlenül, hogy ha az elengedte volna, talán el is szédül. Ám Oliver erősen tartotta, egyik karjával átkarolta karcsú derekát, és most már a lány keblébe fúrta az arcát. Vivianna érezte a férfi forró lélegzetét a gyapjúruháján, csontmerevítős fűzőjén és pamutingecskéjén keresztül. Nem csoda, ha az ő teste is erősen felhevült. - Úgy be vagy csomagolva, akár egy becses és törékeny ajándék – búgta a férfi Vivianna fülébe, és amikor a lány kinyitotta a szemét, megint maga előtt látta a lord arcát és csillogó szemét. – Tele vagy kapcsokkal és gombokkal meg csipkékkel. A lány alig kapott levegőt, a hangja pedig reszketett, amikor megszólalt. – Minden menedékem ezekben a kapcsokban, gombokban és csipkékben van. Időt adnak nekem, hogy a szenvedély hevéből észre térjek. A férfi keze a nő mellére csúszott. – Kitapintom a fűződet, de azért érzem a tested is. - Én is érezlek – suttogta a lány. Így is volt, a férfi kezéből melegség és erő áradt. - A számmal is meg akarlak ízlelni. Megcsókolta már valaha férfi a melledet? - Nem! – tiltakozott hevesen a lány, de már ez a bűnös gondolat is gyönyörűséggel töltötte el, annyira, hogy egész testében megremegett – ez már túl sok volt neki. Oliver ismét lehajtotta a fejét, mintha ő is próbálna uralkodni magán. És aztán nagyot sóhajtott, majd ismét megcsókolta, nyelvét Vivianna szájába mélyesztve, aki könnyedén viszonozta az incselkedést, kedvére volt, hogy érezte csábítóját, felfedezte és akarta ő… Jóságos Isten! Hiszen ő is kívánta a férfit! És éppen ez volt a bökkenő! Oliver pontosan tudta, hogyan veheti rá őt, hogy kívánja a férfit, és már alig pár pillanat választotta el Viviannát attól, hogy végképp kicsússzon a lába alól a talaj. Oliver tapasztalt volt, ő pedig ártatlan. És ha nem tud többet a vágyról, a szerelemről, a csábításról, akkor soha nem lesz képes az ujjai köré csavarni a férfit! Akkor Oliver fogja használni őt a maga céljaira, és aztán persze elhajítja, mint egy rossz kalapot. Vivianna így nem mentheti meg az árvák menedékét, de még csak arra sem lesz képes,

hogy épp bőrrel megússza ezt a kapcsolatot. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ellökje magától a férfit, hogy kellő távolságra kerüljön tőle, amikor pedig az volt a leghőbb vágy, hogy a férfi még szorosabban magához ölelje. A fiatalember tekintete rajta kalandozgatott, amíg összeszedte magát. Vivianna még ott zihált mellette, amikor Oliver ajkán már gúnyos mosoly tűnt fel. - Ugye nem kell elnézést kérnem? – kérdezte. – Előre figyelmeztettem önt. Vivianna kisimította az arcából egyik rakoncátlankodó hajtincsét, ami csókolódzás közben kiszabadult szigorú kontyából. – Igen, ön idejében szólt – felelte Vivianna. A hangja nyugodtabb és erősebb volt, mert időközben a benne kavargó tűzvihar lecsendesedett. Felkapta a kalapját a szófáról, a fejébe nyomta, aládugta kissé zilált haját, és a madzagját megkötötte az álla alatt. A masni ezúttal nem sikerült olyan csinosra, mint mikor még otthon a fejére tette a fejfedőt. - Vivianna – szólt oda neki a férfi, hangja félig könyörgő, félig követelődző volt. A lány érezte, hogy az érzékei rá akarják bírni arra, hogy rossz útra térjen, ezért gyors cselekvésre szánta el magát. Sebtében jó erősen meghúzta a csengő zsinórját. - Akkor csak fusson el – csúfolódott vele a házigazda. – Rohanjon vissza Yorkshire-be. Most már olyan messzire kell futnia, hogy elbújhasson előlem. Okos dolog lenne, ha ezúttal hallgatna a figyelmeztető szóra. - Meg akar félemlíteni engem, hogy többé ne zavarjam, igaz? – jegyezte meg szigorúan a nő. A férfi dühösen felnevetett. – Bárcsak megtehetném! Ekkor kinyílt az ajtó, és Hodge nézett be rajta, az arca – jó szolgához híven – kifejezéstelen és rezzenéstelen volt. Kifelé menet Vivianna még pár szót intézett a ház urához, de nagyon kellett igyekeznie, hogy ne remegjen a hangja. - Köszönöm, Lord Montegomery, hogy hajlandó volt fogadni engem. Őszintén remélem, hogy megfontolja, amit mondtam önnek. Azzal kisietett a házból, ezúttal Hodge rosszalló pillantásától kísérve. Miközben lefutott a lépcsőn, úgy érezte, mintha egy viharos erejű szél kapta volna fel. Csakhogy ez a vihar őbenne tombolt, és nem odakünn. Nagynénje kocsija a ház előtt várt rá, és ő sietve beült a hátsó ülésre. Csak amikor senki sem látta, akkor hagyta, hogy heves érzései kitörjenek belőle, és törékeny teste szinte összeroskadt alattuk. Halkan nagyot sóhajtott. Ám miközben ráfordultak a Berkeley Squarere, mégis erőt kellett vennie magán, hogy vissza ne forduljon azon nyomban, és ne szaladjon oda a férfihoz. Oliverhez. És akkor ott a kocsiban egy vakmerő terv kezdett körvonalazódni előtte, ami azóta ott motoszkált a fejében, hogy ellátogatott Aphrodité házába. Mind ez ideig igyekezett elhárítani ezt az ötletet, mert azt mondogatta magának, hogy a logika és a józan ész éppen elég lesz neki ahhoz, hogy a céljait elérje – legalábbis eddig így volt: a megoldás mindig ott volt a szeme előtt, neki csak ki kellett nyújtania érte a kezét. Vivianna leghőbb vágya azonban, hogy megmentse az árvák menedékét, és szép szóval meggyőzze Olivert, hogy változtassa meg baljós elhatározását, nem teljesülhet az eddigi, jól bevált módszerek alkalmazásával. Igen, a Madame-nak igaza volt abban, hogy nem erőszakoskodhat a férfival. És a Madame-nak abban is igaza volt, hogy Oliver szeme megakadt rajta, és vonzó, üde jelenségnek tekintette őt. Ez a férfi már megcsömörlött, és most valami újdonságra és különlegességre vágyik. Fordítsa ezt a maga hasznára, ha meri. Ha elég ügyes, akkor így elérheti a célját. Összefoglalva, Oliver akarta őt, szexuális vágyat érzett iránta. Ehhez nem férhetett semmi kétség, hiszen a lord számtalan módon kifejezésre juttatta, hogy vonzódik hozzá. Persze részben azért is volt ilyen nyílt, mert rá akart ijeszteni, és vissza akarta zavarni őt Yorkshirebe – lehet, hogy Vivianna ártatlan szűzleány volt, de nem volt buta -, és ahogy megcsókolta

őt, ahogy ránézett, az őszinte érzésekről tanúskodott. Igen, Oliver Montegomery égett a vágytól, hogy a magáévá tegye őt. Valaminek a birtokában van, ami megbabonázta a férfit – és ez a valami a gyönyörű, élettől duzzadó teste. Vivianna nem alkalmazhatott erőszakot a lorddal szemben – de megpróbálkozhatott azzal, hogy az orránál fogva vezesse a férfit… Egy ilyen vakmerő és izgalmas tervnek megvoltak a maga buktatói is, ám Vivianna azt kérdezte magától, hogy tulajdonképpen mit is kockáztatna vele. Hiszen már elhatározta, hogy fittyet hány a társadalom előírásaira, és úgy akar élni, hogy élvezze a szabadságát. És már meg is ízlelte ennek a részegítő örömét, mert kifejezetten a kedvére való dolog volt, hogy egy olyan férfival lehetett együtt, akihez ő is vonzódott. Mert Oliver nagyon is sármos férfi volt. Vagyis semmivel sem kockáztat többet, mint amit előre elhatározott. Persze Vivianna volt annyira okos, hogy tudja, az ő képességeinek is vannak korlátai. Ő nem képes arra, hogy elcsábítsa Oliver Montegomery. Nevetséges dolog volt ilyen még feltételezni is. Viviannának tanulnia kellett, méghozzá olyan nőktől, akik a testüket használták arra, hogy érvényesüljenek. El kell csábítania Olivert, meg kell gyötörnie őt, le kell őt vennie a lábáról, és el kell érnie, hogy a férfi a lábai előtt heverjen. Viviannának tehát mielőbb találnia kellett valakit, akitől leckéket vehet a csábítás fortélyaiból.

Hatodik fejezet

A Queen’s Square-en Lil már türelmetlenül várta úrnőjét, Viviannát. – Már éppen azon voltam, hogy összekapom magam, aztán elmegyek önért, miss – mondta zúgolódva a szolgálólány, és alaposan szemügyre vette Viviannát. Talán a kicsapongás jeleit keresi rajta a cselédje? Vivianna azt kívánta, bárcsak nevetni tudna ezen az ideán, csakhogy most már a csapodárság nem is állt olyan messzire tőle, mint azt még Yorkshire-ben gondolta. – Minden rendben van, miss? - A Beatty nővérek azt hiszik, hogy én mindent el tudok intézni – sopánkodott Vivianna. Lil csinos arcán előtűntek az együttérzés jelei. – Szegény kisasszony! Tehet még valamit ebben az ügyben? - Igen. Mondjuk megölhetem azt a kőszívű lordot! – suttogta Vivianna az orra alatt, mire a szolgálólány szeme rémülten elkerekedett. – Csak egy tréfa volt. Ne aggódj, semmi ilyesmit nem forgatok a fejemben. Viszont kigondoltam valamit. - Biztos voltam benne, hogy majd csak eszébe jut valami a kisasszonynak – bólogatott Lil. – Ön olyan nemes lelkű teremtés, és áldott jó szíve van. - Köszönöm, Lil – válaszolta Vivianna, akit meghatottak a cseléd szavai, ám most mégis bűntudat gyötörte. Hiszen nem csupán önzetlen és emberbaráti célok vezették, amikor arra gondolt, hogy Lord Oliver Montegomeryt jó útra téríti. - A Greentree – udvarházban mindenki tudja, hogy Miss Vivianna mindig megtalálja annak a módját, hogy az árváin segítsen – mondta Lil, és a hangja már csaknem parancsoló és követelődző volt. Ám Viviannát nem kellett nógatni ebben az ügyben. Ő soha nem heverte ki, hogy gyermekkorában elhagyták a szülei: éppen ezért lett az életcélja, hogy segítsen azokon a gyermekeken, akik nem voltak olyan szerencsések, mint ő, és nem leltek gyámolítóra. Ő már amúgy sem találhatta meg az édesanyját, aki minden valószínűség szerint már meg is halt. Éppen ezért kellett megpróbálnia jobbra fordítani a szűkölködők életét, ez volt élete legfontosabb célkitűzése.

Vivianna hirtelen erős honvágyat érzett a Greentree-udvarház iránt, látni szerette volna Yorkshire-t és a lápvidéket. És persze együtt szeretett volna lenni Lady Greentree-vel és a két húgával, az aranyszőke hajú és égszínkék szemű Mariettával és Francescával, akinek viszont sötét szeme volt, és a haja olyan erős szálú, hogy fésűvel alig lehetett féken tartani – akárcsak magát Francescát. Ők hárman jelentették a családját, és már nagyon hiányoztak neki. London olyan hatalmas és rideg város volt, és küldetése is elég reménytelennek tűnt. Oliver még mindig le akarta rombolni a menedékházat, mert az az épület a bátyjára emlékeztette. És miután a földdel tette egyenlővé az árvaházat, el akarta adni a birtokot is, hogy mulatozásait abból fedezze. És nagyon úgy látszott, hogy ettől az elhatározásától semmi nem tudja eltéríteni a férfit. Ő legalábbis kifogyott az ötletekből. Eltekintve persze attól, hogy Oliver karjába veti magát, és hagyja, hogy az „újra meg újra” szeretkezzen vele. És neki most kell megragadnia a kínálkozó alkalmat, addig kell ütnie a vasat, amíg meleg! Amíg még van esélye arra, hogy a hatalmába kerítse a férfit, és rávegye arra, amit ő akar. Az már csak hab a tortán, hogy ő is vágyott arra, hogy olyan közel kerüljön a férfihoz, amilyen közel csak lehet. Ha ez még segít is neki céljai elérésében, legalább szenvedéllyel végzi majd a dolgát! - Lil! – fordult oda a cselédhez Vivianna. - Igen, miss? - Tudod, hogy hogyan kell egy… Lil türelmesen várt, hogy a kisasszony befejezze a mondatát, barna szeme tele volt bizalommal és tisztelettel. És Vivianna akkor már tudta, hogy nem kérheti meg Lilt arra, hogy oktassa ki őt a csábítás művészetéről, arról, hogy hogyan tegye a rabszolgájává Oliver Montegomeryt. Lil bizonyára sokkal többet tudott a szerelemről, mint az úrnője – a cseléd múltja meglehetősen viharos és élménygazdag volt -, ám Lil már végleg leszámolt a régi ügyekkel, és nem is állt szándékában felidézni azokat. Ma már a cseléd „tiszteletreméltó” nőszemélynek tartotta magát, és ez a szó nagyon sokat jelentett neki. Nem lenne szép dolog, ha kényelmetlen helyzetbe hozná őt, gondolta magában Vivianna. Nem, neki valaki mást kell kérdőre vonnia, aki sokkal közlékenyebb és gyakorlatiasabb ebben a kérdésben. Olyasvalakit kell választani, akinek a foglalkozásához hozzátartozik, hogy ismerje a férfiak természetét, és azt, hogyan lehet egy nőnek az ujja köré csavarnia őket. - Miss? – kérdezte ismét a szolgáló, és sikerült is visszazökkentenie úrnőjét a gondolatok világából a valóságba. - Felejtsd el, Lil! Nem érdekes. Helen néném a nappaliban van? Szeretnék beszélni vele most rögtön. Helen néni épp a szemét pihentette – legalábbis ő így próbálta szépíteni a helyzetet, amikor nap közben elszunyókált -, de nyomban felült, amikor Vivianna belépett hozzá. Az asszony elgyötörtnek és fáradtnak látszott. Vivianna hallotta, hogy a nagynénje és Toby egész éjjel vitatkoztak, és aztán a nénje még sokáig sírt. Vivianna alig tudta elhinni, hogy valaha Helen a Tremaine család szépe volt. – A nővérem sokkal jobb partit csinálhatott volna – mesélte a testvéréről Lady Greentree szomorúan -, de sajnos ő Toby Russellt választotta. Már akkor is nagy széltoló és nőcsábász volt az a férfi, és kár volt bízni benne, de a nővérem azt hitte, hogy ő majd megváltoztatja Tobyt. Szegény Helen! - Nem tudta a család megakadályozni ezt a házasságot? – kérdezte Vivianna a nevelőanyját. Amy Greentree nagyot sóhajtott. – A bátyám, Thomas éppen Indiában volt, a hadseregben szolgált – ő és az én drága férjem barátok és bajtársak voltak. A fiatalabbik bátyám, William tett némi kísérletet, hogy meghiúsítsa az esküvőt, de Helen és Toby nyomban elszöktek, és akkor már William is jobbnak látta, ha összeházasodnak, hogy elkerüljük a botrányt. – Lady

Greentree az ajkába harapott. – A fivérem elvesztette a türelmét, alaposan kijött a sodrából, és azt mondta, ha Helen elhatározta hogy egy gazemberhez megy hozzá, akkor vállalja is ennek a döntésnek a következményeit. - Azt gondoltam volna, hogy William bácsi sokkal megbocsátóbb és elnézőbb – mondta erre Vivianna. Nem ismerte valami jól a nagybátyját, de neki mindig is kedves, szelíd embernek tűnt a férfi. Thomas nagybátyja – az idősebbik fivér – még azelőtt meghalt, hogy ő a Greentree-udvarházba érkezett volna, így őt egyáltalán nem ismerte. A Tremaine család feje most William volt. - Még hogy William szelíd ember volna?! – kacagott fel Lady Greentree. – Hát, nem éppen kedves szerzet, drágám, nincs valami jó természete. Szereti a maga útját járni. Elég, ha annyit mondok, hogy örökké hálás vagyok az én drága férjemnek, amiért elvitt engem Yorkshire-be, és nem kell Londonban élnem William-mel egy feléd alatt. - Vivianna! Azt kérdeztem tőled, hogy sikerült-e elérned valamit Lord Montegomerynál az árvák ügyében? Helen összecsapta a kezét, mire Vivianna befejezte a múlton való töprengést, és megszorította a nagynénje remegő kezét. – Nem tudtam előbbre lépni az én drágáim dolgában, attól tartok. De cseppet se félj, nem adom fel egykönnyen! Hiszen ismersz! Helen felsóhajtott. – Azt hiszem, te nagyon bátor vagy, kincsem. Toby azt mondja, hogy az emberek mindenfélét pletykálnak Lord Montegomeryről. És ez a szóbeszéd nem vet valami jó fényt rá! Toby azzal hozakodott elő… nos, talán nem kellene megismételnem előtted, de lehet, hogy mégis segítene, ha tudnád… Szóval, Toby azt állítja, hogy Lord Montegomery elcsábította a bátyja menyasszonyát, és ezért a fivére megölte magát. Vivianna lebiggyesztette az ajkát. – Én is hallottam már ezt a pletykát. - A lányt Celia Macleannek hívják. Tragikus történet. Nyilvánvaló, hogy ők ketten… szóval… hogy is mondjam, több volt köztük egy csóknál. A lány azóta sem ment férjhez, és persze oda a hírneve. - De a lord úgy él, mintha mi sem történt volna. Társaságba jár – jegyezte meg Vivianna. - Nos, drágám, ő egy Montegomery. Az a család egyike a legjobbaknak, és ő mégiscsak férfi. A férfiak másképp kerülnek ki egy ilyen helyzetből. Micsoda igazságtalanság, gondolta Vivianna. Helen ezt nem látta be. Ha bántotta is, nem jutott eszébe a társadalmat hibáztatni emiatt. - A bátyám, William lehet, hogy eljön hozzánk valamelyik nap, ha ideje engedi – folytatta az asszony. – Tudod, hogy roppantmód elfoglalt, de mivel ő családunk feje, és az a szerencse ért, hogy itt vagy velünk, szeretné tudni, hogy megy a sorunk. - Biztos vagyok benne, hogy eljön, Helen néni. Vivianna azt tervezte, hogy az elkövetkező napok valamelyikén meglátogatja Aphroditét, de ezt nem akarta tudatni Helen nénivel. - Minden reményemet Williambe vetem – tette hozzá Helen néni, és az asszony valaha bájos arca most üresnek és elgyötörtnek hatott. – Ezekben a nehéz időkben már csak őbenne bízom.

Sötét este volt már, és hosszú árnyékok vetődtek a falakra, amikor Oliver kimerészkedett London utcáira. Álruhában volt: kopott nadrágot viselt egy egyszerű kabáttal. Ahogy mostanában mindig, a férfi most is Vivianna Greentree-re gondolt. Az a nő a legcsúnyább gúnyában állított be hozzá, és a haját is szorosan összefogta, pedig ezzel nála nem lehetett sokat elérni. És mégis, mindennek, meg az unalmas könyörgése ellenére, Oliver azon kapta magát, hogy csaknem szüntelenül ő jár az eszében. Felkavarta a lelki békéjét, és nem tudott másra összpontosítani, ami nem volt túl jó jel. Oliver befordult egy szűkebb, sötétebb utcába. Vajon miért kereste fel őt Vivianna a

házában? Valójában mi volt ezzel a célja? Lassacskán már azon kezdett morfondírozni, hogy talán Miss Viviannát is a testi vágy sanyargatja, akárcsak őt, de aztán elvetette ezt az ötletet. Bizonyára csak képzelte, hogy a lány szeme vágytól izzott, és hogy készségesen válaszolt az ő közeledésére. Kellemes fantáziaképnek tűnt előtte az engedelmes kis perszóna, de ez az egész csak lázas agyának játéka volt, ezt be kellett látnia. Viviannát az árvák hajlékának a megmentése hajtotta hozzá. Őt csak ez az ügy érdekelte. Minden, amit tett, ennek az ügynek volt alárendelve. Oliver nem tudott bízni benne – ezekben a baljós időkben csak igen kevés emberben bízhatott -, de ez persze nem jelentette azt, hogy ne élvezte volna a nő társaságát. Anthony halála óta már hosszú idő telt el, és az ő jövője azóta semmivé vált. És most mégis: mintha megint élni akarna. Úgy érezte, mintha megint lenne jövője. És ez az érzés akkor kezdett ismét kicsírázni benne, amikor Viviannával találkozott – még akkor is, ha nem sok bizodalma volt abban a nőszemélyben. Maga előtt látta bájos arcát érezte selyemfinomságú bőrét és puha ajkát. Olyan édes illata volt ennek az ártatlan teremtésnek, hogy szinte beleszédült. És az a csók valósággal elvarázsolta. Micsoda egy minden lében kanál, fontoskodó kis perszóna, aki a semmiből egyszeriben betoppan az életébe a világot megváltó terveivel! Márpedig Candlewoodot le kell rombolni, ebből egy jottányit sem enged. Az, hogy erős vonzalmat érez ez iránt a vidéki kis nő iránt, az persze némiképp összekuszálta a szálakat, de az elhatározását nem fogja megváltoztatni. Tudatában van ez a nő annak, hogy a kapcsolatuk milyen veszélyessé vált? Oliver mindig is nagyon büszke volt arra, hogy uralni tudja érzékeit, ellent tud állni a csábításnak, és mindig megvetette azokat a férfiakat, akik erőszakkal vették rá a nőket, hogy szeressék őket. Most mégis módfelett nehéznek találta a kialakult helyzetet – alig tudott uralkodni vágyain ennek a nőnek a táraságában. Oliver ekkor egy olyan közhöz ért, ami olyan keskeny volt, hogy az emberek csak lapjával fértek el benne. Mindenfelől kíváncsi szemek figyelték, merre tart. Végül elérte úti célját. Az egyik háznál fáklyák égtek a bejárati ajtónál, és lárma hallatszott meg sörszag szivárgott ki onnan. Oliver belépett az ajtón. Nem volt a legelőkelőbb hely, de a legrosszabb sem. Valaha jó nevű fogadó és kocsma volt, de a szép napok messze tűntek, és a vendégek most a környező szegénynegyedből érkeztek, hogy elmeneküljenek a zsúfoltság elől, legalább egy kis időre. A lordnak ez most épp kapóra jött, nem kívánt a főrendből senkivel sem összefutni, el akart merülni a kocsma homályában. Oliver leült az egyik csendes asztalhoz a sötét sarokban, és a sörét szürcsölte, közben pedig várt, egyre csak várakozott. Addig marad, amíg csak kell, gondolta magában. De mindössze tíz perce üldögélt ott, amikor egy ismerős alak csusszant oda az asztalhoz a vele szemközti székre. - Ackroyd őrmester! Üdvözlöm! A férfinak sötét haja és vadászgörényszerű arca volt – a fickó sosem volt jóképű. Ackroyd őrmester, Oliverhez hasonlóan, egyszerű, valaha jobb napokat látott ruhában volt. - Van valami híre a számomra? A rendőr idegesen körbekémlelt, egy pillanatra a lord szemébe nézett, majd elkapta a tekintetét. – Nem túl sok jelentenivalóm van lordságodnak. A szóban forgó uraság az utóbbi időben nem sokat forgott az emberek között. Bezárkózott, mert valami kormányzati üggyel van lefoglalva. Legalábbis így hallottam. Oliver gondolkodóba esett. Azt gondolja, hogy biztonságban van; és azt reméli, hogy majd ő győz. És én azt akarom, hogy ezt higgye. Annál nagyobb megrázkódtatás fogja érni, ha kiderül, hogy teljesen másképp állnak a dolgok, és vesztésre áll. - Senki nem látogatta meg? – kérdezte Oliver. - Senki olyan, akinek nem kellett volna, ezt bizton állíthatom lordságodnak. Oliver arra kérte Ackroyd őrmestert, hogy ne szólítsa őt lordnak. Erre a férfi csak nehezen állt rá, hiszen tetszett neki, hogy egy főrangú úrral bratyizhat.

- Nos, akkor figyelje tovább az illetőt. Majd egy aprócska próbának vetem alá a mi kis barátunkat. Meglátjuk, hogyan reagál rá. - Egy percre sem tévesztem szem elől, ezt megígérhetem lordságodnak. Emiatt egy percig se fájjon a feje. Oliver bólintott, majd otthagyta a férfit. Hadd végezze csak Ackroyd őrmester a maga dolgát, és majd ő is megteszi, amit meg kell tennie.

Aphrodité háza napvilágnál igazán visszafogottnak tűnt; sokkal inkább egy középiskola benyomását keltette, mint egy bordélyházét. Vivianna egy elszabadult hajtincsét a füle mögé húzta, és átgondolta a helyzetét. A bérelt kocsi már elment – méghozzá ő küldte el, mert attól tartott, hogy ha ezt nem teszi meg, akkor meggondolja magát, és gyáván megfutamodik. Nem most volt itt az ideje a kétségeknek és a bizonytalanságnak. Ha azt akarja, hogy Oliver úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, akkor minden rendelkezésére álló eszközt meg kell ragadnia, de a legfontosabb, hogy megértse annak a játéknak a lényegét, amibe bele akar kezdeni. Vivianna mély lélegzetet vett, és felment az épület előtti lépcsőn, majd a kopogtatóval alaposan megdöngette a bejáratot. A kopogtató hangja hosszan visszhangzott a nagy házban, majd kisvártatva nehéz léptek közeledtek. A kapus nyitott neki ajtót, és nyomban végigmérte Viviannát. A férfi arca fáradtnak tűnt, szürke haja kissé zilált volt. A portás nyakkendője nem volt megkötve, szabadon lógott le kétoldalt a nyakából, és egy egyszerű fekete kabátot viselt. Ám szürke szeme éles volt, nem lehetett becsapni. - Ó, már megint maga az? – kérdezte a férfi, és szélesre tárta Vivianna előtt az ajtót, de beállt az ajtónyílásba, hogy elzárja előle az utat széles vállával. – Most meg mit akar? - Találkozni szeretnék a Madame-mal. - Szóval a Madame-ot akarja látni. – A férfi jót mutatott a bejelentésen, és mintha nem is lepődött volna meg olyan nagyon ezen a különös kívánságon. – És miért akarja látni? Ő nem fogad be a házába olyan nőket, akik köztiszteletnek örvendenek – csak a tisztességtelenekkel foglalkozik. – A férfinak nagyon tetszett az általa tréfásnak vélt megjegyzése. Vivianna azonban nem ijedt meg a kapus otromba viselkedésétől. – Én nem akarok itt dolgozni – tromfolta le a portást. – Épp csak beszélni szeretnék vele. Szóval engedjen bégre be. A férfi tetőtől talpig végigmérte a jövevényt, és a szeme vidáman csillogott, mint aki jól szórakozik a helyzeten. Aztán gondolt egyet, megrántotta a vállát, és hátrább lépett. Vivianna pedig úgy tett, mintha nem feszültek volna pattanásig az idegei, és méltóságot színlelve belépett a nagy házba. Odabent fényesre polírozott bútorok fogadták, és egy drága kínai vázában hatalmas rózsacsokor illatozott. Valaki zongorázott odafent az emeleten, a szép muzsikaszó lehallatszott a földszintre. A kapus még mindig őt mustrálgatta, és látszott, hogy jót mulat szolid külsején. Vivianna már kezdte kényelmetlenül érezni magát. - Ez nem afféle igénytelen műintézmény – jegyezte meg a férfi, nem kevés büszkeséggel a hangjában. – Miss Aphrodité egy felsőfokú intézetet vezet. Ide nem jöhet be a csőcselék, ide csak urak nyerhetnek bebocsátást, akiknek megvan a műveltségük és persze a pénzük hozzá. Sok ember azt állítja magáról, hogy úr, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Miss Aphrodité pedig igazi úrihölgy, ő már csak tudja, hogy mi tesz egy férfit gentlemanné. Fénykorában nagyon híres volt a mi Madame-unk. Igazi nagy kurtizán volt a maga idejében, annyit bizton állíthatok. – A férfi tartott pár pillanatnyi hatásszünetet. – Hozzá grófok és hercegek jártak, eljöttek hozzá a hét minden napján. Aztán egy mesésen gazdag francia herceg egy kastélyt adott neki egyetlen éjszakáért cserébe. Miss Aphrodité nem akárki, annyit

mondhatok. - Dobson! Komikus látványt nyújtott, ahogy a jól megtermett férfi hirtelen megszeppent. Vivianna a hang felé fordult. A Madame – vagy Miss Aphrodité, ahogy Dobson nevezte őt – fent állt a galérián. Egyszerű, de roppant elegáns fekete ruhát viselt, a haja puha hullámokban keretezte az arcát, majd a nyakszirtjén bonyolult kontyba volt összefogva. Nyakában smaragdból és topázból készült ékszer, ujjain Pazar drágaköves gyűrűk csillogtak. Miközben a Madame lejött a lépcsőn, selyemszoknyájának a suhogása betöltötte az egész lépcsőházat. Vivianna pedig ezalatt azon töprengett, hogy vajon ezek a pompás holmik a régi dicsőség emlékei-e. - Miss Greentree? Nem gondoltam, hogy megint itt fogom látni. A köpenyéért jött? Egy ilyen semmiségért elküldhetett volna egy szolgát is. Az igazat megvallva Vivianna teljesen megfeledkezett a köpenyéről, de most ez épp jó kifogásnak kínálkozott a számára. Jó lesz, ha óvatosan, kis lépésekkel halad a célja felé. Ha túl hamar kiderül, hogy miért jött ide, akkor megint a kapun kívül találhatja magát, és akkor már nem lesz visszaút. - Remélem, nem neheztel rám azért, hogy magam jöttem el érte, Madame? A nő elmosolyodott, volt a személyiségében valami, ami nyomban megnyugtatta, egyben fel is villanyozta Viviannát. Mintha csak egy gyönyörű festmény elevenedett volna meg előtte. A padló nyikorgott a Madame léptei alatt, és amikor megállt előtte, Viviannának még a lélegzete is elállt. - Hívhat Aphroditénak is, ha akar, Miss Greentree. Ez az igazi nevem, de kissé nehéz kimondani, nem gondolja? – Az asszonynak enyhe akcentusa volt, ami még vonzóbbá tette. A nő a negyvenes évei végén járhatott. Talán a francia forradalom alatt jött Angliába, még gyermekként, mint ahogyan az sok más menekülttel is megtörtént. Lehetséges lenne, hogy egy kékvérű emigránsból itt kurtizán lett? Vivianna úgy gondolta, hogy ennek van némi valószínűsége. - Ragaszkodott ahhoz, hogy lássa önt – vetette közbe Dobson. – Nem látszik veszélyes teremtésnek. Aphrodité lefegyverzően mosolygott a férfira. Még mindig gyönyörű volt, de fiatalon valószínűleg páratlan szépség lehetett. Ha valaki segíthetett neki térdre kényszeríteni Olivert, akkor az csakis ez a varázslatos nő lehetett. - Az én hűséges Dobsonom már sok éve mellettem van – magyarázta Aphrodité, és szeretetteljes pillantást vetett a férfira. – Amikor fiatal volt, a 12-dik dragonyos századnál harcolt Waterloonál. Igazi nemzeti hős. Nem rossz ez egy olyan fiútól, aki szegény sorból származik. Dobson nagy szemeket meresztett, és még bele is pirult abba, hogy a ház úrnője ilyen dicsérő szavakkal illeti. – Azok a napok már rég elmúltak, Miss Aphrodité, ahogy azt ön is tudja. És ami azt illeti, most, hogy megöregedtem, már jobban kedvelem a békét és a nyugalmat. - Ön nem öreg, kedves barátom. Éppen elég fiatal ahhoz, hogy rendben tartsa ezt a házat. És hogy elejét vegye annak, hogy az urak közti esetleges nézeteltérések eldurvuljanak. Az is előfordul olykor, hogy ökölharcba bocsátkoznak egymással. - Roppant helytelen, de hát attól még a vendégeink mind urak maradnak. Arról persze fogalmuk sincs, hogy milyen az igazi ökölvívás. - Non, valóban nem tudják, mi az valójában. Vivianna kezdte különösen érezni magát, mintha a két ember beszélgetése többet jelentett volna a puszta szavaknál. Aztán Aphrodité gyönyörű sötét szemével a jövevényre tekintett, és kíváncsian méregetni kezdte, majd megszólalt. - Úgy vettem észre, hogy ön nem is emlékezett a köpenyére, amíg én meg nem említettem

önnek, Miss Greentree. Talán lenne szíves elmondani nekem, hogy mi járatban van itt valójában? Most vagy soha, gondolta magában Miss Greentree. - Nos, azért jöttem, mert Lord Montegomeryról szeretnék beszélni önnel – hadarta el gyorsan Vivianna a választ. Aphrodité és Dobson egymásra nézett, mintha néma, titkos jelbeszédet folytatnának egymással. - Rendben – felelte Aphrodité. – Akkor az lesz a legjobb, ha velem jön. Dobson, lenne olyan kedves, és utánanézne, hogy meghozták-e már a homárokat? Én már belefáradtam a halárussal folytatott vitába. Jó lenne, ha most egy kissé ráijesztene arra a jómadárra, mon ami. - Csak bízza rám a dolgot, Miss Aphrodité. A férfi elsietett a ház hátsó traktusába, ahol minden valószínűség szerint a konyha is volt. Aphrodité pedig egy, a folyosóról nyíló szobába vezette különös vendégét. Ez a helyiség is olyan eleganciával volt berendezve, mint a többi. Pazar faliszőnyeg díszítette az egyik falat, egy pásztorjelenetet szőttek bele, ami lélegzetelállítóan szép volt. Az asztalon friss virágokból összeállított pompás csokor illatozott, a szófát és a kanapét drága, kézzel festett kárpit borította. Az ablakok egy kis belső kertre néztek, ahol a fák virágban álltak, a szirmok részben már lehullottak a földre, és olyanok voltak, akár a hópelyhek. Aphrodité a pohárszék felé intett a kezével, de Vivianna megrázta a fejét. A Madame ezután leült az egyik székre, Vivianna pedig vele szemben foglalt helyet. - Nem tudom, hogy Oliver mit tett, Miss Greentree, de kissé meg vagyok lepve, hogy ön szükségesnek tartja ezt elpanaszolni nekem. Vivianna megrázta a fejét: - Nem azért jöttem, hogy panaszkodjam. És önnek igaza van: nem is a köpenyem miatt tértem vissza. Kéni szeretnék öntől valamit. Talán ez túl nagyáldozat lenne öntől, és majd visszautasít. Ami azt illeti, nagyon tartok ettől. De mégis azt kérem, hallgasson meg. Megteszi, ha szépen kérem? Aphrodité tekintete tartózkodó volt, de Vivianna tudta, hogy az udvarias maszk mögött most a Madame azon töpreng, hogy vajon mi vezethette ide őt. – Rendben van, Miss Greentree. Mondja el nekem, hogy mi miatt jött el a házamba, miért szegült szembe a családi intelmekkel és a nyilvánosság rosszallásával. Vivianna tétovázott kissé. Olyan keveset akart elmondani Aphroditénak, amennyi feltétlenül szükséges volt, hiszen elsősorban a Madame szakértelmére volt szüksége. De most úgy tűnt neki, hogy ha nem avatja be a Madame-ot jobban a terveibe, akkor a nő vissza fogja őt utasítani. Aphrodité udvarias mosollyal az arcán figyelte a vendégét. – Rajta, Miss Greentree! – mondta a ház asszonya kis türelmetlenséggel a hangjában. – Nem lehet ez olyan nehéz ügy. Sok emberrel volt már dolgom. Ha azért jött, hogy lehordjon vagy bemocskoljon engem, akkor állok elébe. Mondja el nekem, mit akar, és vessen véget ennek a talánynak. Ez a helyzet egyikünk számára sem túl kellemes. Vivianna szeme elkerekedett. – Ó, nem! Nem erről van szó. Én nem ezért jöttem el önhöz, hogy bármi ilyesmit tegyek, efelől biztosíthatom. Egy szívességet szeretnék kérni öntől. Én… Nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmondom, hogy miért is kérem az ön segítségét. Lenne olyan szíves türelmesen végighallgatni engem? Kérem szépen! Aphrodité kérdőn tekintett a vendégére, de aztán bólintott, és kissé felengedett benne a feszültség. - Azt hiszem, már említettem önnek, hogy Lord Montegomery birtokában van a Candlewood nevet viselő birtok. Korábban néhány barátom kibérelte ezt a területet és a rajta álló épületet, abból a célból, hogy otthont rendezzünk be rajta az árváknak. Lord Montegomery azonban most le akarja rombolni ezt a házat, és a földbirtokon új épületeket akar emelni, ezért leghőbb óhaja, hogy kilakoltassa az árvákat. Ó, persze felajánlott egy másik

épületet a gyermekeknek, de az korántsem lenne olyan előnyös a kicsik számára. Candlewood ideális, sőt tökéletes hely a gyerekeknek. Ez már szinte az otthonukká vált. És én azért jöttem Londonba, hogy megakadályozzam a lordot terve keresztülvitelében, hogy a lelkére beszéljek, és megmenthessem az árvák menedékét. Meg is próbáltam jobb belátásra bírni őlordságát, de ő nem hallgat rám. Aphrodité még mindig nyugodtan ült, és egy újabb udvarias mosoly tűnt fel az arcán. – Igen, már beszéltünk erről, amikor korábban itt járt. – A Madame felemelte drága gyűrűktől csillogó kezét. Az ablakon beáradó fényben felizzottak a nyakát ékesítő zöld smaragdok és rózsaszínű topázok. – Árvaház. Elhagyott gyermekek. Ezek szerint ön nagyon együtt érez ezekkel a szerencsétlenekkel, igaz, Miss Greentree? Aphrodité hangsúlyából világosan kitűnt, hogy az ő szívét aligha érintette meg ez a szomorú téma. Vivianna figyelmét ez nem is kerülte el, és kissé meg is orrolt ezért. – Igen, és nagyon szeretnék segíteni nekik. Aphrodité felvonta szép ívű szemöldökét. – És miért? Vivianna visszahőkölt. – Az én indítékaim személyesek, asszonyom. - Értem – felelte a ház asszonya, és egy újabb semmitmondó mosoly tűnt fel az arcán – De hiszen ön is láthatta, hogy Oliver rám úgyszintén nem hallgat. Talán még annyira se, ha jobban belegondolok. Ön legalább társadalmi értelemben egy szinten áll vele. Ami engem illet… huss! Én egy senki vagyok! – A Madame hangosan csettintett az ujjával. Vivianna szemöldöke összeszaladt a homlokán. – Azt mondja, hogy ön semmi? De hiszen nyilvánvaló, hogy ön arisztokrata, Madame! Csak rá kell nézni önre, le sem tagadhatná előkelő származását. Talán francia emigráns? Egy nemes hölgy, aki elszökött a Bastille-ból – vagy még inkább a lánya egy menekültnek. Aphrodité arcán szelíd mosoly futott át. – Ön igazán nagyon kedves hozzám, Miss Greentree – mondta, de nem fedte fel, milyen felmenőkkel rendelkezik, és egyértelmű volt, hogy ez később sem áll szándékában. Ám Vivianna tovább kíváncsiskodott. – Mondja el nekem, mi az igazság! Úgy áll a dolog, ahogyan a kapus állítja? Hogy ön valaha nagy kurtizán volt, sok gazdag és híres szeretővel? Aphrodité lesütötte a szemét, elrejtvén azokat az érzéseket, amelyek most megrohanták a szívét. – Valaha híres voltam, oui. Mint Madame du Barry vagy mint Madame Pompadour. – A nő elmosolyodott. – Tudja ön egyáltalán, Miss Greentree, hogy mi az a kurtizán? Olyan nő, akit arra oktatnak, hogy eljátssza, mindenestől a férfié, és mégis külön kell élnie tőle, voilá. Gyakran szegény sorból származik az ilyen hölgy, de az is előfordult már, hogy a gazdag polgárság köreiben élt, csak éppen nehéz idők jöttek rá és a családjára – vagy pedig akadt pár ember, akik tönkretették az életét. – A ház asszonya itt megint csettintett egyet az ujjaival a nyomaték kedvéért. – A kurtizán a tiszteletre méltó emberek társadalmának a határán áll, hol elfogadják őt, hol pedig kitaszítják maguk közül, miközben a félvilági elemek között is otthon érzi magát. Sok kurtizánnak sikerült jó házasságot kötnie, és magukra ölthették a tisztesség köpenyét. Mások azonban – mint például én is – jobban szereik a szabadságot. Kötöttségek nélkül szeretek élni. - Ó! – szólt közbe álmélkodva Vivianna. - Egy kurtizán nemcsak a testét adja oda, mon chou, hanem beveti minden báját, az eszét, a műveltségét és minden képességét, amivel a férfit el tudja szórakoztatni és el tudja őt kápráztatni. Ő igazi társ és szerető is egyben. Néha még feleség is, anya meg gyermek is – ez mind egyszerre. Egy sikeres kurtizán sok férfi vágyát felkelti, de nem tud sokáig egy mellett maradni – legalábbis hosszú ideig nem. Hacsak nem esik szerelembe – ekkor a Madame felnézett, szeme most különös fénnyel csillogott -, ez pedig nagy hiba, ha az ember lánya továbbra is kurtizán akar maradni. - Értem. - Nos, Miss Greentree, akkor álljon elő a farbával, és mondja meg nekem őszintén, mi

vezette ide. Bármilyen érdekfeszítő és lebilincselő volt is a Madame beszámolója, igyekezett udvariasan vendége értésére adni, hogy drága az ideje. – Madame… Aphrodité, a múltkori estén, amikor itt jártam, ön azt mondta nekem, hogy sok módja van annak, hogy elcsábítsunk egy férfit. Hogy irányítani tudjuk őt, hogy azt tegye, amit mi akarunk. Nos, és az szeretném, ha megtanítaná nekem ezeket a módszereket, ha beavatna ennek a művészetébe. Én ugyanis fel akarom ezeket használni Oliverrel szemben. Döbbent csend volt a válasz. – Ön is egy akar lenni a félvilági nőszemélyek közül? Vivianna füle tövéig elpirult. – Nem – mondta, levegő után kapkodva. – Nem ezt akarom. Nekem mindössze pár bölcs tanácsra lenne szükségem azzal kapcsolatosan, hogy hogyan kelthetem fel a lord figyelmét, és aztán persze hogyan tarthatom fenn az érdeklődését. Erre is csak azért van szükségem, hogy rábeszélhessem őt, változtassa meg az elhatározását. - Nekem úgy tűnik, Miss Greentree, hogy ön máris elbűvölte azt a férfit. - Lehetséges. Arról azonban fogalmam sincs, hogyan fordíthatom Oliver Montegomery figyelmét a magam hasznára. Hogy hogyan… állíthatom meg őt. Aphrodité felnevetett. – Vagyis hogy hogyan tarthatja őt három lépésnyi távolságra magától, míg úgy nem dönt, hogy aláveti magát az akaratának, igaz? - Igen, pontosan így van. És ha már beadom neki a derekamat, akkor tudnom kell, hogy hogyan tudom őt magamhoz kötni. – Vivianna nagyot sóhajtott. – Ahogyan ön is láthatja, járatlan vagyok az ilyen dolgokban. - Ez már csak természetes, mon chou. A tiszteletreméltó emberek nem tanítják meg a lányaikat a szerelmi vágy veszélyeire. Ők jobban szeretik, ha a gyermekeik naivak és tiszták, csakhogy így kiszolgáltatottá is válhatnak. Ebből következően nem lepődöm meg, ha ön is ezek közé az ártatlan teremtések közé tartozik. Vivianna a Madame-ra szegezte a tekintetét, és a tapasztalt asszony szavait alaposan fontolóra vette. Hirtelen úgy érezte, hogy Aphrodité olyan dolgokat mondott ki, amikre már ő is sokszor gondolt. Lehet, hogy sokkal nagyobb közösséget tud vállalni ezzel a kurtizánnal, mint a saját nemesi vérével? Aphrodité arany karkötőjével játszadozott, a csuklója körül körbeforgatta a drága karperecet. – Miss Greentree, ön nagyon a szívén viselheti az árvái sorsát, ha ilyen nagy áldozatra képes értük. Vagy talán ez nem is oly nagy áldozat az ön részéről? A Madame ravaszkásan pillantott rá, és Vivianna előbb úgy vélte, hogy most úgy kellene viselkednie, mint ama ártatlan szűzleánynak, akiről épp az imént beszéltek. Ám ő túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy szerepet játsszon. Amikor Oliver ránézett és megérintette őt, akkor olyan örömet érzett, amit korábban sosem tapasztalt. Akkor pedig miért kellene úgy tennie, mintha ez meg sem történt volna? Aphrodité olvasott a gondolataiban, mert így szólt. – Most rádöbbent arra, hogyha felfedezik majd, mibe ártotta bele magát, akkor oda lesz a becsülete, és az a világ, amelyben élt, meg fogja bélyegezni. Az úriemberek előszeretettel látogatják a házamat, de azt már nem viselik el, ha a jövendőbelijük is ezt teszi. És ha a tisztes úri társaság rájön, hogy ön a testét használta arra, hogy csapdába csalja Lord Montegomeryt, akkor örökre bezárják ön előtt a kapukat. - Igen, ezt én is tudom. De nem fognak rájönni. Emellett én azt ugyancsak tudni szeretném, hogy milyen… nos, hogy milyen is együtt lenni egy olyan férfival, mint amilyen Oliver is – anélkül, hogy feleségül mennék hozzá. Már éppen elég házasságot láttam, hogy tudjam, ez nem mindig a legjobb és legszebb élet a nő számára. Én elégedett leszek azzal is, ha hajadon maradok. - A házasság: kényelmes börtön, oui? Igen, van, amikor az. De meg kell mondanom, hogy boldog is lehet, Miss Greentree. Ön túlságosan fiatal. Ne csukja be még a hozzá vezető kapukat addig, amíg pontosan nem tudja, hogy melyik irányba is akar haladni. – Aphrodité

tartott egy kis szünetet, majd mosolyogva hozzátette. – Rendben segíteni fogok önnek, de csak egy feltétellel. Vivianna szeme elkerekedett a csodálkozástól és a kíváncsiságtól. – Igen? És mi lenne az? - Árulja el nekem, miért harcol olyan nagy szenvedéllyel az árvák otthonáért. Nem hiszem, hogy önnél arról van szó, mint az úri hölgyek többségénél, és csupán úri szeszélyből akar segíteni azokon, akik kevésbé szerencsések, mint ön. A jótékonyság, ugyan, ne áltasson vele! – A Madame ekkor megint hangosan csettintett az ujjával. – Azt gyanítom, ennél többről van szó, valami olyasmiről, aminek köze van a szívéhez, igaz? Ha belenézek az ön szemébe, már szinte látom is, mon chou. Vivianna nem akart közelebbi kapcsolatba kerülni egy kurtizánnal, és nem akarta feltárni lelke legmélyebb titkait előtte, de azt is látta, hogy ha távolságot tart Aphroditéval, azt a hölgy súlyos sértésnek veszi. Amellett ez a nő olyan tapasztalt, hogy nehéz félrevezetni. Nagyon is rátapintott a lényegre, amikor rákérdezett tetteinek igazi indítékára. Nem lenne valószerű tagadni ezt. Amellett mit számít, ha Aphrodité megtudja, milyen tragédia érte őt gyerekkorában? - Nos, rendben – ez nem is titok, bár már elég régen történt. Azt hiszem, hogy az egész Greentree család, a barátaikkal együtt elfeledték már az egészet. Mert hogy most már én is egy vagyok közülük, és ez nagy boldogsággal tölt el. – Vivianna a szék szélére ült, és felkészült arra, hogy megtegye vallomását. - Az igazság az, hogy nem tudom, ki vagyok valójában. Én és a két kishúgom elhagyott gyerekek voltunk, amikor Lady Greentree ránk talált, és magával vitt bennünket. Ő korán megözvegyült, mielőtt gyerekei lehettek volna. Én pedig nem is kívánhattam magunknak kedvesebb és drágább anyát. És bár mi szerencsések voltunk a testvéreimmel – vagy éppen ezért -, mindig is közel éreztem magam a nehéz sorsú gyerekekhez, akiket hasonló módon sújtott a sors. Vagyis akiket eldobtak a szülei. És akiknek egyedül kell boldogulniuk. Segíteni akarok nekik, és ehhez ezen az árvaházon keresztül találtam meg az utat. Ez az én szenvedélyem, és önnek igaza volt – bármit megtennék, csak hogy megmentsem az én drágáim menedékét a pusztulástól. És azért, hogy Oliver a tiéd legyen, még ha csak egy kis időre is – mondta egy vékonyka hang a fejében. Hogy úgy nézzen rád, mintha te lennél a világon a legértékesebb, amit csak birtokolhat. Így van, igaz? Vivianna megköszörülte a torkát, és elhallgatta a fejében incselkedő hangocskát, amely visszaszökött abba az árnyékba, amihez tartozott. Úgy érezte, mintha új felfedezések előtt állna, és nem volt biztos benne, hogy tetszik-e majd neki, ami rá vár, vagy az a személy, akivé hamarosan válni fog. Aphrodité lehajtott fejjel ült a helyén, és még mindig a karperecét forgatta. Aztán egyszer csak felpattant, kecsesen odalépett a pohárszékhez, ahol egy tálcán egy finom üvegpalack állt, körötte kristálypoharakkal. Italt töltött magának, az üveg nyaka többször nekiütődött a pohár széléhez. Ennek az asszonynak remeg a keze, gondolta magában Vivianna. - Látom, hogy elkötelezte magát, hogy másokon segítsen, Miss Greentree – mondta Aphrodité, ismét Viviannához fordulva. – Mondja csak, mennyi idős volt, amikor magára hagyták? - Hatéves voltam akkoriban. Csend állt be megint a szobában. A kandalló párkányán az asztali óra jól hallhatóan ütötte el a másodperceket, és odakünn a kertben egy kis veréb szállt ágról ágra, rovarok után kutatva. Ahogy telt-múlt az idő, Vivianna kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ám Aphrodité csak nem akart megszólalni. - Segít nekem Olivert meggyőzni? – kérdezte végül Vivianna. – Tudom, hogy ezzel kényelmetlen helyzetbe hozom, és mégis… úgy gondolom, hogy ön segíteni fog nekem. Aphrodité végül ráemelte tekintetét a vendégére, és Viviannának úgy tűnt, hogy könnyek

csillognak a szemében. Nyilvánvaló volt, hogy ez a történet jobban megindította ház asszonyát, mint azt Vivianna korábban feltételezte volna, és ettől némiképp megkönnyebbült. Bár Aphrodité hűvös és ésszerűen gondolkodó nőnek mutatta magát, mégiscsak vajból volt a szíve – vagy pedig az ő életében is történt az övéhez hasonló tragédia. Talán amikor még gyermek volt, akkor őt is elhagyták, vagy a szüleit ölték meg a forradalomban. - Igen – felelte Aphrodité, és a hangja a feltörő érzelmektől kissé reszelős volt. – Segíteni fogok önnek, Miss Greentree. Ez nem jelent számomra megterhelést, és bár önnel ellentétben nekem nincsenek erkölcsi fenntartásaim, azért lenne még egy feltételem. Arra nem vagyok hajlandó, hogy Oliver Montegomery karjába hajtsam önt, hogy önnek összetörjön a szíve. Megértett engem? Abban a pillanatban, ha fennáll a veszélye annak, hogy szerelembe esik iránta, és szem elől téveszti eredeti célját, akkor önnek visszakoznia kell. Világosan fogalmaztam? Vivianna bólintott, és remélte, hogy elég meggyőzőnek hatott a beleegyezése. Valódibbnak, mint amennyire belül elhatározása szilárdságát érezte. – Természetesen. Biztos lehet benne, hogy nem fogok beleszeretni egy olyan férfiba, mint amilyen Oliver Montegomery. Ezek a szavak megülték a szoba csendjét, ami válasza után kettőjükre ereszkedett. De hiszen ő a sorsot kísérti, gondolta magában egész testében megborzongva Vivianna. - Jöjjön vissza holnap délelőtt tizenegy órára, mon chou, és majd meglátjuk, mit tehetek önért. - Köszönöm! – válaszolta Vivianna, és felállt. - Nem ígérhetek csodákat, de úgy gondolom, nem fogja sem fájdalmasnak, sem pedig nehéznek találni az átalakításával kapcsolatos tanácsaimat. És még az is lehet, hogy élvezni fogja őket. - Rendkívül hálás vagyok önnek. Aphrodité kikísérte a vendégét a hallba, egészen a kijáratig. – Mondja csak, Miss Greentree… - Az asszony hangja kissé rekedtes volt megint, mintha csak kissé fáradt lenne. – Lenne szíves kielégíteni a kíváncsiságomat még egy kérdés erejéig? Vivianna mosolyogva válaszolt. – A legnagyobb örömmel, ha tudok felelni. Mit szeretne tudni? - Megpróbálta valaha is kideríteni, hogy ki az édesanyja? Megpróbált kapcsolatba lépni vele? Vivianna szomorúan megcsóválta a fejét. – A múltam annyira homályba vész. És mivel az emlékek már nagyon elhalványultak, nem rendelkezem elég részlettel ahhoz, hogy a családom nyomára bukkanjak. Nem emlékszem anyám nevére, az otthonunkra… Ezért aztán úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha elfeledem a múltat, és igyekszem kihozni a legjobbat a jelenlegi helyzetemből. Marietta, a húgom azonban sokkal elszántabb. Ő meg van győződve arról, hogy egy napon megtalálja az anyánkat. A fiatalabbik húgom, Francesca pedig azt állítja, hogy ő már fátylat borított a múltra. Ami engem illet, amikor rádöbbentem, hogy én milyen szerencsés vagyok sok másik gyerekkel szemben, akkor elhatároztam, hogy minden erőmmel segíteni fogom az árvákat. Tudta, hogy önző dolog lenne tőlem, ha a saját sorsomat siratnám. És ezután már nem volt fontos, hogy ki is vagyok valójában; számomra most már csak annak van jelentősége, hogy mihez kezdek az életemmel. Aphrodité jó pár pillanatig nem szólt semmit, csak némán bámult a vendégére, de közben az arca fehérebb lett a krétánál. Kinyújtotta a kezét a csengő zsinórja felé, és jó erősen meghúzta. Valahonnan a ház távoli sarkából megszólalt a szolgákat hívó csengőszó. - Rosszul érzi magát? – kérdezte Vivianna, és kissé megijedt az asszony üres tekintetétől, és attól, hogy a Madame ajka jól látható módon remegett. Most a híres kurtizán minden szépsége odalett, és hirtelen öregnek látszott. Aphrodité megrázta a fejét – egy kis hajfürt kiszabadult a kontyából, és a vállára hullott. –

Hogyan szólíthatom önt? – suttogta a nő. – Mondja, kérem, mi az ön neve? Az asszony hangjából türelmetlenség hallatszott ki, aminek korábban nyoma sem volt. A választékos francia kiejtés most nem volt sehol. Vivianna hirtelen meghallhatta, hogy honnan is származik az állítólagos francia menekült: Aphrodité ugyanis immár vaskos londoni kiejtéssel beszélt. Úgy tűnt, hogy a híres és szép kurtizán alacsonyabb sorból származik, ahogyan oly sokan mások is. Megrémült ettől a felismeréstől és Aphrodité rosszullététől, de azért válaszolt az asszonynak. – Az én nevem Vivianna. Aphrodité erősen reszketett. – Ó! – suttogta. – Ó! Épp ekkor érkezett meg futva Dobson, aki látta, hogy a ház asszony milyen gyenge lábakon áll, hogy csaknem összeesik, és nyomban a karjába vette a nőt, amikor már Aphrodité csaknem lehanyatlott a földre. Vivianna is kinyújtotta a karját, hogy a kurtizán segítségére legyen. Dobson dühös pillantást vetett rá. – Mit tett vele? Aphrodité azonban levegő után kapkodva közbeszólt. – Nem, ő nem tett semmit sem. Le kell feküdnöm. Rosszul vagyok. Annyira rosszul érzem magam. Segítsen fel a lépcsőn. - Vagyis ezek szerint megint megerőltette magát. Tudja, hogy az orvos azt mondta, hogy vigyázzon magára! – Dobson újabb neheztelő pillantást vetett Viviannára, de most már minden figyelmét Aphroditénak szentelte. Aggodalom látszott a szemében, sőt még ennél is több, valami édesebb, forróbb érzés. Vivianna csak most döbbent rá, hogy Dobson nem csupán Aphrodité szolgája. A férfi szerette a nőt. A cseléd még mindig átkarolta a ház asszonyát, és a nőt támogatva a lépcső felé tartott. Aphrodité közben kissé összeszedte magát, és a válla fölött visszanézett Viviannára, aki tétovázva állt az ajtónál. - Jöjjön el holnap. Tizenegy órára. Ne maradjon el, mon chou. - Eljövök, Madame, megígérem. Persze, ha elég jól lesz… - Jól leszek. Igen, nem lesz semmi bajom. Jöjjön csak bátran! Vivianna szótlanul nézte, ahogy ők ketten felértek a lépcső tetejére, majd pedig eltűntek a fordulóban. Vajon beteg volt Aphrodité, vagy ahogyan Dobson is utalt rá, ő fárasztotta volna ki? – Talán hiba volt idejönnöm – suttogta halkan a lány kissé elbizonytalanodva, csak úgy magának. De mégsem, mindannak ellenére, ami történt, nem lehetett olyannyira helytelen lépés, hogy felkereste a szép kurtizánt. Hiszen Aphrodité még mindig segíteni akar neki. Úgy érezte, megbízhat benne. Ez őt magát is rendkívüli módom meglepte. Bár sok mindenben különböztek, volt bennük hasonlóság is. Mintha valaha Aphrodité is olyan szenvedélyes és ártatlan teremtés lett volna, mint ő.

Hetedik fejezet

Oliver! Végignézted már azt a listát, amit a menyasszonyjelöltekről készítettem? – kérdezte Lady Marsh, miközben serényen legyezte magát legyezőjével. A kora nyári rózsák már virágban álltak a kertjében, és ő remekül érezte magát közöttük ezen a ragyogó napsütéses délutánon. Oliver a pázsit felé fordult, és a semmibe bámult, míg a nagynénje kérdése vissza nem zökkentette a valóságba. - Igen, már átnéztem. De meg kell mondanom, hogy a rajta szereplő nevek közül egyik sem dobogtatta meg a szívemet. Lehet, hogy egyszer hajlandó lennék táncolni velük, de ha arra gondolok, hogy hátralévő életemet valamelyikük oldalán kellene leélnem… - A férfi nem fejezte be a mondatát, de egész testében megborzongott.

- A hátralévő életed elég rövid lesz, ha továbbra is két végén égeted a gyertyát – jegyezte meg csípősen Lady Marsh. Oliver egyik legelbűvölőbb mosolyát villantotta a nénjére. – Ez talált, néném. - Ha már a nősülésről beszélünk, meg kell mondanom neked, hogy nincs az a finom fehérnép, aki feleségül menne egy olyan férfihoz, aki ilyen csiricsáré mellényt visel, mint te, Oliver. Oliver a támadás célpontjára nézett, vagyis a szóban forgó, ízléstelennek titulált ruhadarabra. A sárga mellényen rikító, élénkzöld hímzés éktelenkedett, amit piros zsinórdísz tett még feltűnőbbé. A gombok türkizkékek voltak, és jó nagyok, ráadásul még fényesek is, rézfoglalatuk valósággal vonzotta a pajkos, csúfolódó napsugarakat. A férfi incselkedőn rámosolygott a nagynénjére. – Mi baj van a mellényemmel? Nem sok ilyet láthatsz Londonban, annyit mondhatok. Lady Marsh megborzongott. – Örülök, hogy ezt hallom. Meg vagyok nyugodva. Bentling, Lady Marsh komornyikja tartott feléjük az udvaron át kezében egy ezüsttálcával. - Látogatókat vársz? – kérdezte Oliver. Lady Marsh hangos csattanással csapta oda legyezőjét a karosszék karfájához. – Nem, én aztán nem! Már csak az hiányzik! Most akartam átolvasni veled a listát. Épp elég bájos kisasszony szerepel rajta, akik közül bízvást választhatsz egyet. - No, de néni… Bentling ekkor odaért hozzájuk. – Mylady, van itt egy fiatal teremtés, aki beszélni szeretne önnel. Lady Marsh elvette a névkártyát a tálcáról, és elolvasta a rajta szereplő nevet. – Rendben van, Bentling. Kísérje ki ide a látogatónkat. Bentling meghajolt, majd épp olyan méltóságteljesen, ahogy jött, eltávozott a ház felé. Oliver rosszkedvűen lezöttyent az egyik karosszékbe. Ám amikor a pázsit széle felé nézett, rögtön felragyogott az arca, és a szíve nagyot dobbant. Miss Vivianna Greentree állt ott a napfényben, kissé elvakítva az erős fénysugaraktól. Fehér muszlinruhát viselt, amit sárga és zöld virágminták díszítettek. A kezében pedig egy sárga selyem napernyőt tartott, aminek hosszú, elegáns fogója volt, és a sárga selymet zöld rojtok szegélyezték. Szokatlanul könnyed, sőt frivol látványt nyújtott – márpedig Oliver semmi könnyelműséget nem tudott elképzelni Viviannával kapcsolatban. Az első nagy meglepetés után a férfi résnyire húzta össze a szemét. A fiatal lány ruhája még így is fölöttébb illendő volt, de kétségtelenül jóval divatosabb és nőiesebb, és a mély, V alakú nyakkivágással sokkal csábítóbb is. Haját is másképp viselte: sokkal lágyabb volt, az arcát kétoldalt loknis fürtök keretezték, a haja többi része pedig a feje tetején tetszetős kontyba volt fésülve. Igen, Miss Vivianna Greentree – mint egy pillangó – hihetetlen és csodálatos átalakuláson ment keresztül. A fiatal lány előrelépett, és a férfi pillantása a bő, húzott szoknyára esett. Oliver most még jobban meglepődött. A lány ugyanis kissé megemelte a szoknyája alsó szegélyét, hogy könnyebben végigjöhessen a pázsiton, és férfi ekkor megpillanthatta a nő kacér, sárga félcipőcskéjét, ami kivillant a szoknya alól. A cipőt sárga szalagok kötötték a keskeny, karcsú bokákhoz, amelyek csak még jobban kiemelték a piciny lábak légiességét és törékenységét. A férfi megnedvesítette az ajkát. Elképzelte, amint Vivianna mezítelenül fekszik előtte, és csak ezek a parányi sárga cipellők vannak rajta. A lord úgy érezte, nyomban lángra lobban a teste. - Oliver? Lady Marsh szólongatta őt türelmetlenül. Amikor a férfi végre a nagynénje felé fordult, hunyorított kissé, hogy kitisztuljon az agya a pajzán fantáziaképektől, és azt látta, hogy a néni rosszallón összevonja a szemöldökét. - Valami baj van, Oliver? Ismered ezt a hölgyet?

- Igen – felelte a férfi, és nagy megkönnyebbülésére most is nemtörődöm volt a hangsúlya. – Készülj fel, néném. Most te is meg fogod ismerni Miss Vivianna Greentree-t. - És kicsoda ez a nő? - Az én nemezisem, a bosszúálló végzetem – válaszolta a fiatalember szárazon, majd amikor Vivianna odaért hozzájuk, felállt. - Lady Marsh? – Vivianna hangja most is erős és tiszta volt, mint mindig, de a nyugtalan csillogás a szemében elárulta, hogy ideges. És erre minden oka meg is volt: ha valaki megfutamíthatta Viviannát, az Lady Marsh volt. Oliver jó kis színielőadásra készült fel. - Lady Marsh, remélem, hogy nem bánja, amiért előzetes bejelentés és meghívás nélkül látogatom meg. - Ez attól függ, hogy milyen ügyben jött, Miss Greentree. Vivianna megköszörülte a torkát, és Oliverre pillantott. A szeme enyhén megrándult a férfi színpompás mellénye láttán, de aztán a lord arcára siklott a tekintete. Pár pillanatig ott is időzött, mintha a fiatalember minden egyes vonását külön szemügyre akarná venni. Amikor a férfi szájához ért, Oliver elvigyorodott, és jót mulatott azon, hogy a fiatal lány elpirul a napernyő alatt. Lady Marsh szigorú pillantást vetett az unokaöccsére, majd összevonta a szemöldökét, és Viviannának szentelte a figyelmét. – Nos, Miss Greentree? Várom a válaszát. Mit akar tőlem? - Talán az ön unokaöccse említette már önnek a nevemet, Lady Marsh. - Nem, eddig még nem. Lady Marsh nem könnyítette meg a váratlan látogató helyzetét, és ezen Oliver jót mulatott. Lehet, hogy Vivianna most emberére akadt az ő nagynénjében? A fiatalember már szinte sajnálni kezdte a fruskát – de csak majdnem. - Ó! – Vivianna ismételten a férfira pillantott, majd gondolt egyet, kihúzta magát, és szembefordult Lady Marsh-sal. Oliver pedig zavartalanul gyönyörködhetett a szép fiatal nő mezítelen vállában és mély dekoltázságban. Nem is beszélve bájos profiljáról. A lord most anélkül csodálhatta a lány szépségét, hogy az leteremtette és kioktatta volna. - Lady Marsh, én egyike vagyok azoknak, akik megalapították a Szegény Árvák Menedékhelyét, ami egy magánkézben levő jótékonysági szervezet, és azt tűzte ki célul, hogy elhagyott gyermekeket gyámolítson. A menhely Candlewoodban van, ahol a barátaim és a munkatársaim huszonöt gyermeket gondoznak. Lady Marsh kissé meglepettnek tűnt. – Valóban? - Az ön unokaöccse azonban le akarja rombolni Candlewoodot, aminek következtében nekünk nem lesz a birtokunkban alkalmas szállás a gyermekek számára. Kértem a lordot, hogy változtassa meg az elhatározását, de mind ez ideig úgy tűnik, nem tettem rá különösebb hatást. - Ó, ellent kell mondanom önnek. Nagyon is nagy hatással van rám – suttogta Oliver, és megint jót mulatott azon, hogy e szavak hallatán a lány ismét elpirult. A fiatalember a legszívesebben ott rögtön a karjába kapta volna a bájos kis teremtést, és az öntudatlanságig csókolta volna. Ennek a fantáziálásnak meg is lett az eredménye, mert Oliver hirtelen szűknek érezte a nadrágját. A fiatalember kelletlenül helyzetet változtatott, és azt kívánta, bárcsak ne engedte volna szabadjára a képzeletét. - Oliver, kérlek, hagyd végre békén Miss Greentree-t! – feddte meg az unokaöccsét az idős hölgy, de hangja nem volt szigorú, és úgy tűnt, a gondolatai elkalandoztak valamerre. - Miss Greentree tudja, hogy én nem fogom megváltoztatni az elhatározásomat, néném. Inkább azzal kellene törődnie, hogy megfelelő új szállást találjon az árváknak, ha nincs megelégedve azzal az épülettel, amit felajánlottam neki Candlewood helyett Bethnal Greenben. - Én nem akarok más épületet Candlewood helyett! – kiáltott fel Vivianna. A férfi

gyönyörűnek találta a nő szenvedélytől fűtött arcát. A lány szeme szinte fellángolt, és a nagy elszántság felizzította finom arcvonásait is. – Candlewood huszonöt gyermek otthona. Hogyan kérhetném meg őket, hogy hagyják el az otthonukat? Oliver türelmetlenül felcsattant. – Látod? – fordult a nénjéhez. – Miss Greentree nem fogadja el, hogy nem ő parancsol, és hogy nem az ő akarata győzedelmeskedik. De Lady Marsh a legyezőjével nagyot csapott a széke karfájára, hogy elhallgattassa az öccsét. – Én pedig azt gondolom, hogy Miss Greentree nagyon is jól érvel, Oliver. Persze nem ismerem töviről hegyire az ügyet, de azt hiszem, hogy ezt a témát alaposabban is meg kellene vitatnod vele. - De néném, ezt nem gondolhatod komolyan! Vivianna arcán üdvözült mosoly ragyogott fel. – Köszönöm, Lady Marsh, hogy kiáll mellettem… Ó, bárcsak eljönne velem az ön unokaöccse Candlewoodba, hogy beszéljen a Beatty nővérekkel és az árvákkal. Biztos vagyok benne, hogy akkor… - Te jóságos Isten! Még csak az hiányzik nekem! - Miért mondod ezt, Oliver? – A lady ismét hangosan odacsapta a legyezőjét a székéhez. – nem lenne semmi bajod, ha találkoznál ezekkel az emberekkel. Oliver már kezdte úgy érezni, hogy üldözik. Nagynénjének az arcán olyan kifejezés jelent meg, amit már jól ismert. Túlságosan is jól. Eszerint a néni töri valamiben a fejét, talán össze akar esküdni ellene, márpedig ez nem kecsegtette túl sok jóval. Vivianna pedig úgy mosolygott rá, mint a tejbetök. - Néném, te is tisztában vagy vele, hogy nem változtathatom meg a döntésemet – mondta a férfi csendesen. – Nincs is értelme erről tovább vitát folytatni. - Ó, én ebben nem volnék olyan biztos. A beszélgetés igazán kellemes időtöltés – Lady Marsh kék szemében huncut kis fények gyúltak. – Menj, beszélj ezekkel a Beatty nővérekkel és a gyermekekkel, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Oliver, remélem, nem félsz egy csapat gyerektől? Most a két nő gyanakvó pillantást vetett rá, sőt, Vivianna szemében még egy szemernyi nevetés is felvillant. Oliver magában a nénjét átkozta, amiért az ilyen hamar ellene fordult. És persze Viviannára is haragudott, mert ez a nőszemély minden előzetes figyelmeztetés nélkül megjelent itt, és pokollá változtatta a napját. Figyelmeztetésre lett volna szükségem, füstölgött magában Oliver. Igen, morfondírozott magában, pontosan így van! Ha Vivianna Greentree felbukkant valahol az ő életében, akkor neki igenis figyelmeztetésre volt szüksége. Hiszen elég volt csak megpillantania ezt a gyönyörű nőt, és máris csaknem elveszítette az önuralmát, annyira megbabonázta őt a szépségével. - Természetesen nem félek a gyerekektől. Épp csak időpocsékolás lenne ha elmennék oda… - Oliver, menj csak el Candlewoodba, és nézd meg, hogy Miss Greentree milyen csodát vitt ott végbe. Mint egyetlen élő rokonod, ragaszkodom ehhez. A férfi úgy érezte, mintha egy csúszós hegyoldalon száguldana lefelé. Ez a két nő összefogott ellene, és szóvirágokban beszélnek előtte. A nagynénjének már meg is van a maga kis fondorlatos terve, de Viviannával más a helyzet… Ha még most is visszautasítja őt, akkor esetleg azt hiszi, hogy ő egy gyáva alak. Hogy ő egy gyenge férfi. És valamilyen oknál fogva Oliver nem akarta, hogy ez a fruska azt gondolja, hogy ő megijed a saját árnyékától is – annak ellenére, hogy immár több mint egy éve úgy viselkedik, mintha valóban gyáva lenne. - Rendben van – mondta a férfi lemondóan. – Elmegyek önnel Candlewoodba, Miss Greentree. De csakis az én kocsimban vagyok hajlandó utazni, és azt akarom, hogy ön velem tartson. Vagy talán nincs kedve ahhoz, hogy olyan sok időt töltsön együtt velem? A lord hangja fenyegető volt. És bár a lány gyorsan a férfira pillantott a szeme sarkából, könnyedén válaszolt a kihívó kérdésre. – Nem, egy cseppet sem zavar, ha önnel együtt kell

utaznom – felelte Vivianna, és mosolygott közben. Lesújtó pillantását a férfi majd meg fogja bocsátani neki ezért a mosolyért, gondolta magában, majd Lady Marshnak szentelte a figyelmét. Megköszönte neki, hogy fogadta, majd elnézést kért, hogy rabolta az idős hölgy idejét, és azzal el is búcsúzott. Oliver leült, és résnyire húzott szemével a távolodó nőt figyelte. Közben keresztbe tette a lábát, és felindultságában ide-oda forgatta a lábfejét. - Micsoda érdekes, fiatal hölgy! – lelkesedett Lady Marsh. - Én nem ilyen jelzőkkel illetném. Jobban illik rá, hogy idegesítő és dühítő perszóna… - Igen, én nagyon is érdekesnek találom. Nem valami szokványos teremtés, igaz? Gondolom, nem szokott megfordulni a királyi palotában. Oliver hangosan felnevetett ezen a megjegyzésen. – Erősen kétlem, hogy így lenne, néném. Ez a fruska sokkal inkább a nyomornegyedek lakóival törődik, őt nem érdeklik a paloták. - Ő egy igazi reformer, Oliver. Tulajdonképpen a magad gúnyos módján te is ezt akartad mondani, igaz? - Igen, valóban egy reformerrel van dolgunk, néni. - És honnan való ez a kis nő? - Yorkshire-ből, azt hiszem. A Greentree-uradalomból. Az anyja Lady Greentree, és most Miss Greentree a nagynénjénél lakik, Mrs. Helen Russelnél. Ha jól emlékszem, történt ott valami botrány, de már elfelejtettem a részleteket. - Toby Russell a férje annak az asszonynak. Az egy borzasztó alak. Most már én is emlékszem. Megszöktette Helent, aki igazi szépség volt ifjúkorában, de az a gazember csak a pénzére ácsingózott. Az az ostoba nőszemély meg azt hitte, hogy a férfi szerelmes belé. Helen fivére, William Tremaine nem választotta el őket, mert félt, hogy a szökés kitudódik, és akkor még rosszabbra fordul a dolog. Persze, Toby Russellt csak a hozomány érdekelte. Most aztán eltűnődhet az a szegény asszony, hogy vajon érdemes volt-e hallgatnia a csábítójára. Mindent a szerelemért, igaz, Oliver? Oliver arcán gunyoros mosoly jelent meg. – Ha azt képzeled, hogy Miss Greentree-t alkalmas menyasszonynak tartom, akkor nagyon tévedsz, néném. Ha ez a nő még egy hónapig zaklat, akkor elmenekülök előle Bedlamba. Amellett te magad is tudod, hogy a dolgok a végkifejlethez közelednek. És ebben a helyzetben nincs szükségem semmiféle bonyodalomra. Kérlek, ne ártsd bele magad az ügyeimbe. - Ki akar belekotnyeleskedni a te dolgodba? – kérdezte Lady Marsh ártatlan szemmel. Oliver a szájához emelte a nénje kezét, és megcsókolta. – Márpedig én azt hiszem, hogy ilyesmiben sántikálsz. Ne akard a nyakamba varrni Miss Greentree-t. Majd megint átnézem a listádat, hátha találtok rajta valami épkézláb jelöltet. Olyat, aki nem fekszi meg a gyomromat. Lady Marsh nem szólt semmit, csak az unokaöccsét nézte. Szemében mosoly és elégedettség ült, ami Olivert módfelett nyugtalanította.

Vivianna hátradőlt a kocsiban, és többször nagy levegőt vett egymás után. Szinte alig tudta elhinni, hogy ilyen nagy sikert aratott. És ezt Aphroditénak köszönheti. Tizenegy órakor elment a híres kurtizánhoz, de Aphrodité még mindig nem érezte jól magát, és így nem is találkozhattak. De a Madame részletes utasításokkal látta el Elenát, egy pókerarcú divatárust, aki ugyanabban az elegáns szobában várt rá, ahol korábban a ház asszonya fogadta őt. A divatárus elmondta, hogy ő készíti Aphrodité pártfogoltjainak a ruháját, sőt magának a Madame-nak a ruhatáráról is ő gondoskodik. Ez az utóbbi megjegyzése többet mondott el tehetségéről, mint bármi más. Ez bizony igen jó ajánlólevél volt. – Van egy üzletem a Regent Streeten – dicsekedett a divatárusnő. Úgy tűnt, hogy Elena azt hiszi, Vivianna is egy a Madame szárnyai alá vett nőcskék közül, és Vivianna úgy vélte, az lesz a legjobb, ha meg is hagyja Elenát ebben a tudatban. Különben is Lady Greentree a lelkére kötötte, hogy ha

Londonba megy, vegyen magának új ruhákat, sőt, felhatalmazást is írt, ami lehetővé tette, hogy pénzt vegyen fel a Hoare’s Banktól, ami a Fleet Streeten működött. Elena nem fecsérelte az idejét, a segédjével rögtön alsóneműre vetkőztette Viviannát. Ezután mértéket vett róla, majd az orra alatt mormolva a számokat, beírta őket egy kis könyvbe. A divatárus hozott magával pár ruhát, továbbá mintakönyveket, és néhány olyan ruhát is, amelyek már csaknem készen voltak. – Madame Aphrodité tájékoztatott, hogy ön milyen méretű ruhákat visel – magyarázta, amikor Vivianna meglepődve kérdezte tőle, hogy honnan tudta a varrónő, hogy mekkora ruhák illenek az ő alakjára. Aphrodité nyilvánvalóan jó megfigyelő volt, mert csupán egy keveset kellett alakítani a próbára szánt öltözeteken, és máris tökéletesen illettek rá a gyönyörű ruhák. Az egyik fehér muszlinból készült, és sárga és zöld minták díszítették – ez volt most rajta a hozzá illő cipellővel, ami kissé szorította a lábát. Vivianna még soha nem viselt ilyen frivol és divatos öltözéket, mert meg volt győződve arról, hogy az nem neki való. Ám ebben nagyot tévedett. Ez az új és szokatlan stílusú ruha kihozta belőle a kacér nőt – azelőtt még csak nem is sejtette, hogy ilyen személyiség egyáltalán lakozik benne. Hirtelen vonzónak és játékosnak érezte magát, és rendkívüli módon évezte új énjét. A frivol sárga selyem napernyőt a zöld rojttal és az elefántcsont berakásos fogantyúval csak az utolsó pillanatban nyomták a kezébe. Aphrodité küldte neki ezt a kiegészítőt azzal az üzenettel, hogy értesülése szerint Oliver jelenleg Lady Marshnál, a nagynénjénél van látogatóban az Eaton Square-en Belgraviában, és Vivianna jól tenné, ha odamenne, mert ott találkozhat vele. Még írásos üzenetet is kapott a Madame-tól; Mióta nagyvilági életet élek, megtanultam, hogy egy nő könnyedén elbűvölheti a férfit. Ennek pedig az a módja, hogy állandó meglepetésekkel szolgáljon neki, és ha a férfi titokzatosnak és különlegesnek találja a nőt, akkor mindent elkövet, hogy a magáévá tegye. A szóban forgó férfiú már vonzódik önhöz. Az illetőt nagyon meg fogja lepni, hogy ön ilyen ruhában mutatkozik előtte. Izgassa fel, bűvölje el őt, mon chou, és a fiatalember kétségkívül meg fogja adni önnek, amire vágyik. - De én még nem tudok semmit a csábításról! – panaszkodott siránkozva Vivianna Dobsonnak, aki átnyújtotta neki a napernyőt és az írásos üzenetet. – Sokkal jobban meg kell értenem a férfiak lelkét, rengeteg tanulnivalóm van még… Hiszen azt sem tudom, mit tegyek! - Mit akar tudni? – tromfolta le őt Dobson. – Szerintem ön rendkívül szép nő, Miss Greentree, és ha Lord Montegomery ezt nem vette észre, akkor az a férfi egy sült bolond, és nem is érdemli meg, hogy ön törődjön vele. Vivianna nem tudott mosolyogni a kapus könnyed, élcelődő megjegyzésén, sőt nagyon megdöbbent, hogy a férfi tud a titkáról. – Mikor láthatom Miss Aphroditét, Dobson? Dobson nem nézett a szemébe. – Ne aggódjon, nincs semmi komoly baja a Madame-nak, épp csak megviselte az időjárás. Olykor előfordul vele. Hamarosan összeszedi magát. Jöjjön vissza egy vagy két nap múlva, miss. - Dobson, remélem, hogy nem amiatt lett beteg a lady, amit mondtam neki. Vagy mégis? Azért esett ágynak? Dobson tekintetét a fiatal nőre emelte. – Nem, miss – válaszolta a férfi, és gyűrött arca most kifejezetten kedvesnek tűnt Vivianna számára. – Nem ön miatt gyengélkedik az asszonyom. Erős asszony, de súlyos tragédia történt az életében, és néha megrohanják az érzelmek. Ha majd újra esni kezd, akkor jobban lesz. - Őszintén remélem, Dobson. - Azt a napernyőt pedig francia módra használja, ahogyan a Madame is szokta – tette még hozzá a kapus, és rákacsintott Viviannára. – Az a férfiú rögtön szerelmes lesz önbe, amint meglátja ezzel a könnyed kis kiegészítővel a kezében. Ön már el sem tudja rontani a dolgot,

miss. Viviannát ilyen útravalóval bocsátották el a nagy házból, ő pedig jó erősen megmarkolta a napernyőt, mintha az lenne a nyertes lottószelvény. A frizurája is új volt, sokkal lágyabb és hullámosabb – ez az ő ötlete volt, és Lil segített neki a hajköltemény megfésülésében, aminek a modellje természetesen Aphrodité frizurája volt. Most, a kocsiban ülve, Vivianna felidézte maga előtt, mennyire meglepődött Oliver, amikor először megpillantotta őt a pázsiton feléjük közeledni. Valószínűleg olyan hatással lehetett rá, akár a villámcsapás. Ó, igen, ebben bizonyos volt, mert felismerte a férfi szemében a döbbenetet. Ő is hasonlóan érezte magát, amikor megpillantotta a férfit. Legalább sikerült elérnie, hogy a fiatalember elkísérje őt Candlewoodba. Helyesebben Lady Marsh beszélte rá az unokaöccsét, hogy teljesítse a kérését. Talán Lady Marsh még az ő szövetségese is lehet – erre pedig végképp nem számított. Vivianna nem is értette, miért fogta pártját az idős hölgy – de ezzel nem is törődött sokat. Ha végül ő nyer, akkor ugyan mit számít ez majd? Vivianna ekkor odaért a Russell-házhoz, ami a Queen’s Square-en állt, és dagadt a keble a büszkeségtől. Még akkor is ott ült a diadalittas mosoly az arcán, amikor a hallban lehúzta a kesztyűjét – de csak addig tartott a jó kedve, amíg meg nem pillantotta a nappali ajtajában Tobyt, aki a szokásos önelégült vigyorral az arcán mustrálgatta. Vivianna egy pillanatig sem bízott meg benne. - És hol járt az én drága kis unokahúgom? Ráadásul hogy kicsípte magát! - Látogatóban voltam a barátaimnál – felelte röviden, és elindult a lépcső felé. - Ne rohanj el, drágám! – A férfi utána iramodott, és elkapta a karját. Vivianna ki akarta szabadítani magát a férfi kezéből, de az erősen markolta. Toby a nagynénjének a férje volt, és Vivianna már csak ezért sem bánhatott vele durván. Így hát kihúzta magát, majd bátran a férfi szemébe nézett. Toby még mindig mosolygott. Valaha igen jóképű férfi volt, és még most is az lehetett volna, ha a sok ivás és a kicsapongó életmód nem hagyja rajta a nyomát az arcán. Az orra körül kis kék erek hálózták be a bőrét, a szeme táskás volt, és ha ivott és éjszaka sokáig kimaradt, akkor ezek a csúfos jegyek még hangsúlyosabbak lettek. Vivianna őszintén csodálkozott, Helen hogyan volt képes hozzámenni egy ilyen férfihoz. Valószínűleg a szerelem volt erre a kérdésre a válasz! Csakhogy Vivianna maga is tudta már, hogy egy jóvágású férfi mosolya milyen nagy hatással lehet egy nőre. Nem kellene úgy tennie, mintha ő különb lenne Helennél, gondolta magában elkomorulva. Hiszen ő is egyre közelebb és közelebb lépked a szakadék széléhez – ugyanahhoz a hibás döntéshez, amit annak idején a nagynénje meghozott. - Most mennem kell, Toby bácsi. Kérem, bocsásson meg nekem. - Persze, persze! Sok az elintéznivaló, igaz? Vivianna elsietett a férfi mellett, és felment a lépcsőn, de még mindig magán érezte Toby vizslató tekintetét. Lil árt rá a hálószobája ajtajában. - Hallottam, hogy megjött, miss, de nem akartam lemenni. Mr. Toby ott szereti fogdosni a nőket, ahol nem lenne szabad neki. - Ha félsz tőle, szólj bátran, és intézkedem. Én sem vagyok oda ezért az alakért. - Nem veszélyes ez a fickó – mondta megvetően Lil. – Inkább csak egy nyavalyás kellemetlenkedő alak, miss. Vivianna tudta, hogy a cselédnek igaza van. Lil már látta az élet árnyoldalát is, és kétségkívül sok Toby Russell-féle szerzettel volt már dolga. Ám akkor sem látta volna szívesen, hogy a férfi szakadatlanul ostromolja Lilt. Talán ha Oliver elkíséri őt Candlewoodba, akkor a lord majd hirtelen megvilágosodik, és akkor ő és Lil hazamehetnek – bár ennek nem sok valószínűsége volt. És akkor majd soha többé nem fogod látni őt – mondta egy hang Vivianna fejében.

Vivianna hirtelen megdermedt, mert rádöbbent, hogy nem ezt akarja. Nem, egyáltalán nem erre vágyott.

Oliver felrohant a Whire’s Club lépcsőjén, és belépett a bejárati ajtón. A kalapját és a botját odalökte a portásnak. A klubterem zsúfolásig tele volt, az asztaloknál a vendégek vacsoráztak és egymással csevegtek, a pincérek pedig hófehér, keményített ingben sürgölődtek körülöttük. Oliver körülnézett a teremben, Lord Lawsont kereste, és meg is pillantotta. Lawson az ötvenes évei elején járt, magas, őszülő hajú férfi volt, és az arca két oldalán barkót viselt. Fontos ember benyomását keltette: oszlopos tagja volt a Sir Robert Peel vezette tory pártnak. Ő volt a leendő miniszterelnök, ha hinni lehetett a pletykáknak, annak ellenére, hogy Peel is ácsingózott erre a tisztségre. Csakhogy a királynő nem kedvelte Peelt, annál inkább hajlott Lawson felé. Az uralkodó szerint Sir Robert túlságosan hallgatag és tartózkodó volt, míg Lord Lawson olyan férfi, akivel lehetett beszélni. Természetesen előbb Lord Melbourne-től kellett megszabadulni, ez azonban nem lesz túl nehéz, tekintettel arra, ahogyan az utóbbi időben a miniszterelnök a Parlamentben szerepelt. A királynőre fiatal korában nagy hatással volt Melbourne, édesanyjához, Kent hercegnőjéhez hasonlatosan, akire a joviális és hataloméhes Sir John Conroy bírt nagy befolyással. Viktória tudvalevőleg nem szerette, ha párhuzamot vontak közte és az édesanyja között. Ő szinte mániákusan gyűlölte Sir John Conroyt – az a hír járta, hogy amikor gyermek volt, kompromittáló helyzetben kapta rajta Sir Johnt és az anyját. Lord Lawson egy nyilvános beszédben állt ki a királynő mellett, aki azzal vádolta meg Sir Johnt, hogy összeszűrte a levet az ő egyik udvarhölgyével. A királynő rosszul jött ki ebből a vádaskodásból – az udvarhölgy ugyanis nem volt viselős Sir John gyermekével, hanem egy múló betegség kínozta, egyfajta daganata volt, az emberek pedig a királynő ellen fordultak, kifütyülték őt, és Mrs. Melbourne-nek csúfolták. Lawson támogatása megnyerte őfelségét, és a tory párt kezdte úgy látni a helyzetet, hogy Lawson méltó ellenfele lehet Lord Melbourne-nek. Csak idő kérdése, és Lawsonnak fényesen fog ragyogni a csillaga a politika égboltján. Oliver ökölbe szorította a kezét. Nem mintha ez segítene rajta… Lawson mintha csak megérezte volna magán Lord Montegomery tekintetét, felnézett. Azok a híres, jegesen csillogó, hideg kék szemek résnyire szűkültek, Lawson pedig odahajolt ahhoz a férfihoz, akivel épp együtt költötte el a vacsoráját, mondott neki valamit, majd felállt, és átvágott a zsúfolt termen át Oliver irányába. Oliver várt, és hátradőlt a székén, mintha fáradt és kimerült lenne. Vagy félig részeg. Ráhunyorított Lawsonra, viszonozta a másik üdvözlő főhajtását, és végignézett az idősödő férfin, mintha nem is tudná, hogy éppen hol van. - Oliver! – Lord Lawson enyhe megvetéssel az arcán vette szemügyre a fiatal férfit. – Már hetek óta nem láttam. Nem volt a városban? - Valóban? – Oliver hunyorogva nézett a politikusra. – Nekem nem úgy tűnik, Lawson, de még az is lehet, hogy igaza van. A napok mostanában összefolynak előttem. Néha mély álomba zuhanok, és nem tudom, milyen nap van. Bocsássa meg nekem, hogy kissé kábult vagyok. Lawson elmosolyodott, de jókedvnek nyoma sem volt az arcán. Oliver tudta, hogy a másik férfi kellemetlen és tékozló alaknak tartja őt. Olyasvalakinek, aki egyre rosszabb formáját mutatja, mert híján van az erős jellemnek. Márpedig Lawson hitt abban, hogy egy férfinak ez a legfőbb erénye, legalábbis Anthony szerint. - A nagynénje, Lady Marsh óriásit csalódhatott önben, Oliver. Nem próbált a lelkére beszélni? Ha jól tudom, meg akarja tenni örökösének. - A nagynéném a világon a legmegbocsátóbb és legelnézőbb asszony.

- Ez minden bizonnyal így is van. Oliver ismét kifejezéstelen arcot vágott, majd bekódolón rámosolygott a politikusra. Lawson türelmetlenül körbepillantott, talán azt akarta felmérni, ki hallhatja a beszélgetésüket, és hogy az esetleges fültanúk számítana-e neki valamit. A férfi megvárta, amíg az egyik pincér gőzölgő tállal a karján elsietett mellettük. - Azt hallottam, el akarja adni Candlewoodot, Oliver. - Így van. Az az épület ormótlanul nagy, és már düledezik is. Lawson összevonta a szemöldökét. – A bátyja nagyon szerette azt a házat. - Igen. És ott is halt meg. Lawson szaporábban vette a levegőt, de Oliver ásított egyet, majd még jobban elterpeszkedett a székén – és akkor az idősödő férfi megkönnyebbült. Az elmúlt évben Lawson tanúja volt annak, ahogy Oliver egyre lejjebb csúszott a lejtőn, ő pedig mind nagyobb megvetéssel nézett rá. Lawson nem feltételezte Oliverről, hogy szerepet játszik, és ezért könnyű volt átnéznie rajta. Talán ez volt az egyetlen oka annak, hogy Oliver még életben volt. - Módfelett érdekes dolognak tartom – folytatta Oliver, gyanútlannak tettetve magát -, de egyszer arról beszéltünk a fivéremmel, hogy a nagyapám épített egy titkos kamrát abba a házba. Az a pletyka járja róla, hogy oda rejtette el a vagyonát. - Titkos kamrát említett? – ismételte meg Lord Lawson a fiatalember szavait, és közben úgy megfeszült a teste, mint annak a döglött, kiszáradt békának, amit Oliver még kisfiú korában talált. - Nem mintha én elhinném ezt a dajkamesét – tette hozzá vontatottan Oliver. - Szóval ezek szerint van ott egy titkos kamra? – csattant fel Lawson. - Ó, igen. Persze. – Oliver összevonta a szemöldökét. – Igen, van ott egy titkos kamra. Amikor azt mondtam, nem hiszek a dajkameséknek, a nagyapám vagyonára gondoltam. De ha volt is neki pénze, azt ráköltötte Candlewoodra. Persze az is lehet, hogy maradt pá értékes holmija. Néhány ékszer meg ilyesmi. Majd hamarosan megtudom, hogy áll a dolog. - Hogyan fogja megtudni? – Lawson hangja olyan volt, akár a kígyó sziszegése, és a szeme már lázban égett. - Nos… - Oliver álmosan hunyorított, és nyugodtnak tettette magát, pedig a szíve úgy vert, mintha csatában kellett volna megmérkőznie esküdt ellenfelével. – Le akarom romboltatni azt a helyet, és azt gondoltam, megmondom a munkásoknak, hogy tartsák nyitva a szemüket. Vizsgálják át téglánként azt a házat, és ha találnak valamit, akkor szóljanak nekem. - Feltéve, ha józan lesz – mordult fel Lawson, de most nem nézett ki valami jól. Olyan benyomást keltett, mintha erős sokk érte volna. Oliver elmosolyodott. – Ó, bízza csak rám. Bármit találnak Candlewoodban, én azt látni akarom. Lawson összerezzent, majd megigazította a mellényét, és elővette az ezüst zsebóráját. Üres tekintettel bámult rá. Oliver hang nélkül figyelte őt, és még lazábban helyezkedett el a székén. - Hmmm, nekem most mennem kell. Találkozóm van Sir Roberttel. – Rácsapta az órájára a fedelét, aztán összevonta szemöldökét, és még egy kérdést intézett Oliverhez: - Mikor akar nekikezdeni Candlewood lerombolásának? - Hamarosan belefogok. – Oliver ismét nagyot ásított. – Azokat az idegesítő némbereket meg a mihaszna kölyköket ki kell penderítenem előbb onnan, de ha ezzel megvagyok, nyomban nekikezdek. – Közelebb hajolt Lawsonhoz, és hozzátette. – Szükségem van a pénzre. Méghozzá minél előbb. Lawson hideg, megvető pillantással mérte végig a fiatalembert. – Maga szégyent hoz a családjára, Oliver. A bátyja sokkal többet ért, mint ön. – Aztán a politikus sarkon fordult, és elment. Oliver figyelte a távolodó férfit. Minden a legnagyobb rendben ment, ehhez nem fért kétség. Sikerült apró darabokra összezúznia Lawson önelégült magabiztosságát: a férfi még

azt se vette észre, hogy fejjel lefelé tartotta az óráját, olyan ideges lett attól, amit mondott neki. Ó, igen, Lord Lawson immár nyugtalan emberré lett. Méghozzá módfelett nyugtalan emberré. Oliver elmosolyodott, és rendel egy pohár konyakot – hogy ünnepeljen. Mert ha sikerült bármivel is felzaklatnia Lawsont, azt meg kellett ünnepelnie. Most már csak várnia kellett. Mit fog tenni ezek után Lawson? Őlordsága eddig is számolta a napokat, mikor fogja lerombolni Candlewoodot, de most már egyenesen retteghet ettől az időponttól. Most minden bizonnyal azon töpreng, hogy valóban van-e ott egy titkos kamra, és ha igen, akkor amiatt fő a feje, hogy vajon Oliver rátalál-e. És ha rátalál, akkor amiatt aggódhat, mi kerül napvilágra. Most már valószínűleg megtapasztalta, mi a pánik – Lawsonnak ugyanis sok volt a vesztenivalója, túl sok. Gyilkos. Oliver arcán a mosoly egy ragadozó vicsorgásává vált, sehol sem volt már az az üres arckifejezés, amit Lawson kedvéért erőltetett magára. Lawsonnak fizetnie kell, és ő Istenre esküszik, hogy ez így is lesz…

Nyolcadik fejezet

A konflis után Montegomery lord kocsija luxuskivitelűnek tűnt, és persze Russellék fogatát is messze lepipálta, amit Vivianna a legtöbbször használt, ha dolga akadt a városban vagy Candlewoodban. A kisasszony úgy vélte, hogy ilyen fényűző és pompás kocsit tartani bűnös tékozlás és pazarlás, ám amikor ráült a puha bársonypárnákra, akkor bizony a mennyekben érezte magát. És persze ennek a járműnek a rugói is sokkal jobbak voltak, és nem rázták össze annyira a gyomrát, amikor a kocsis hepehupákon és gödrökön hajtott át a lovakkal. Talán mégsem olyan rossz dolog egy régi és gazdag arisztokrata család tagjának lenni, gondolta magában kissé irigykedve. Vivianna óvatosan Oliverre sandított. És igen, a férfi őt figyelte, amitől tartott, de amit titkon remélt is egyben. Aphrodité újabb írásos üzenetet küldött neki a legújabb ruhája mellé. Lil azonban annyira gyanakvó és kíváncsiskodó volt, és folyton ott sertepertélt körülötte, ezért nem tudta aprólékosan végigolvasni a kurtizán tanácsait, csak épphogy átfutotta a szép, cirkalmas kézírást. Végül sebtében a retiküljébe gyűrte a levelet. Vivianna most is a híres kéjnő soraira gondolt. Aphrodité előre megjósolta neki, hogy Oliver figyelni, mustrálgatni fogja őt, de a kurtizán azt tanácsolta neki, hogy ne legyen emiatt öntelt. Persze, azért legyen tudatában annak, hogy mennyire szép és kívánatos. A kurtizán utasításai valósággal beleégtek a kisasszonyka agyába. Mosolyogjon rá, és aztán kapja el róla a tekintetét. Tegyen úgy, mintha élvezné a tájat. Színlelje, hogy nem veszi észre a férfi érdeklődését. Legyen tudatában annak, milyen nagy hatással van a férfira. Maradjon karnyújtásnyi távolságra tőle. Izgassa fel őt a mozdulataival… Könnyebb mondani, mint megcsinálni, gondolta magában Vivianna. Ráadásul egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy csinos lenne. És nem élvezte a tájat se. A férfi vizslató tekintetétől pedig annyira dobogott a szíve, hogy csaknem kiugrott a mellkasából. Vivianna általában nem jött zavarba a férfiaktól – különösen nem a fess úriemberektől.

Akkor miben különbözött tőlük Oliver, aki ugyancsak meglehetősen jóvágású volt? Amióta először megpillantotta a férfit a Berkeley Streeten, a háza előtti lépcsőn, azt érezte, hogy Oliver különbözik minden férfitól, akit addig ismert. Akkor pedig hogyan színlelhetne közönyösséget, ha ez az ifjú birtokában van annak a veszélyes tulajdonságnak, amitől ő csaknem elveszti a józan eszét? - Nem voltam biztos benne, hogy eljön – jegyezte meg Vivianna, csak hogy mondjon valamit, és közben gondosan lesimította a szoknyáját. Krémszínű ruha volt rajta, amit mályvaszínű csíkok díszítettek – ezt a művészi szépségű öltözéket Aphrodité varrónője, Elena küldte neki aznap reggel. A ruha kiemelte a lány szép idomait, felső része szorosan követte az alakját, szép buggyos ujja volt, a derékrész pedig a lány vékony derekát még jobban kihangsúlyozta. Fején szalmából font főkötő volt, amit piros szalaggal kötött meg az álla alatt. Vivianna szinte szédült ebben a pompás ruhában – mintha csak egy kacér, pajkosan csábító hölgy lenne, ami soha nem volt… mert soha nem hagyta, hogy a könnyedség vagy akár a frivolság előbújjék belőle. - Megmondtam, hogy jövök. Nem szokásom megváltoztatni a döntéseimet. – A férfi félig lehunyt szemmel a nő apró, formás kezét bámulta. A lord elegáns kabátot viselt, amit bizonyosan remek szabó varrt az ő méretére, mert a ruhadarab pompásan illett széles vállára. Haja kissé össze volt kuszálódva, nyilván akkor borzolta össze, amikor levette a kalapját. Oliver kényelmesen elnyújtózott a kocsi másik sarkában. Ám a lazaság csak tettetés volt. Nagyon is éberen figyelte a lányt. Talán arra vár, hogy lecsapjon rám, gondolta magában Vivianna. Megborzongott erre a gondolatra, és szorosabbra húzta magán a selyemsálját. A fiatalember azonban még mindig őt nézte. A lány ekkor az ablak felé fordult, és úgy tett, mintha a tájban gyönyörködne. - Remélem, hogy mégsem olyan makacs természetű, és megváltoztatja az elhatározását az árvaotthon lerombolásával kapcsolatosan – mondta, egykedvűséget színlelve. - Ah, épp az imént említettem, hogy nem szokásom változtatni a döntéseimen, Miss Greentree. Candlewoodot le kell rombolni, míg csak tégláira nem hullik szét, és végül semmi sem marad belőle. - Ön szeret a kérlelhetetlen nagyúr szerepében tetszelegni, igaz? – Vivianna vádló pillantást vetett a lordra. A férfi kissé lebiggyesztette a száját. – Csak óvatosan, Miss Greentree! Ön próbálgatja a karmait. Ezt már korábban is észrevettem. Mondhatom, egész jól csinálja. Vajon a férfi észrevette, hogy ő miben sántikál? – morfondírozott magában Vivianna. Nem, ez nem valószínű, a férfi csak épp oly goromba és visszataszító, mint amilyen lenni szokott. Vivianna megint az ablak felé fordult, mintha a tájat nézné, ám a legszívesebben sikoltozni kezdett volna, aztán pofon vágja a férfit, aztán pedig addig rázza, amíg… Áh, ez mind hiábavaló, tért vissza a valóságba a lány. Ez csak olyan lenne, mint amikor egy kis molylepke többször az ablaknak repül, és csupán annyit ér el, hogy betörik a feje. Pár pillanat múlva, miután kellőképpen megnyugodott, így szólt: - Nem érdekel, hogy ön mit gondol rólam, mylord. Az ön véleménye cseppet sem számít nekem. Sőt, ön se jelent nekem semmit sem. Ön épp olyan, akár odahaza a lápon, a Greentree-majoron végignyargaló, pusztító szél – olyasvalami, ami remélhetően nem sokáig zavar, és hamarosan semmivé válik. A férfi jót derült a hallattakon. – Ami engem illet, sosem kedveltem a pusztító szeleket. Nem tudom eldönteni, hogy az imént sértegetni vagy dicsérni akart-e. Hiszen olyan fontos és alapvető dologhoz hasonlított, mint amilyen az időjárás. De talán ezért reszket annyira a közelemben, Miss Greentree. - Nem ön miatt borzongok, mylord, erről biztosíthatom. És hogy állítását alátámassza, hosszan és nyugodtan a férfi szemébe nézett. Nagyon közönyösen. Hogy még nagyobb legyen a hatás, még egy jókorát ásított is, de előtte a finom

csipkekesztyűbe bújtatott kezét a szája elé emelte, majd ismét az ablak felé fordult, és ahogy Aphrodité javasolta neki, élvezte az elé táruló tájat. Hadd gondolja csak a férfi, hogy ő a legkisebb mértékben sem törődik vele. Aphroditénak igaza volt, az ilyen öntelt alakokat, mint amilyen Oliver is volt, keményen meg kell leckéztetni, hadd higgyék, hogy nem sok vizet zavarnak. A férfinak még csak sejtenie sem szabad, hogy őt mennyire felzaklatta a jelenléte, hogy csak őrá tud gondolni, és hogy a teste is csak utána sóvárog.

Oliver magában jót mulatott. Arra számított, hogy Miss Vivianna Greentree, az unalmas jótét lélek társaságában majd hamar el fogja unni magát, és nyugodt álomba zuhan, de nem így történt: a nő heves vitába bocsátkozott vele, és teljesen felizgatta. És ma reggel is milyen csodálatosan festett! Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott, tele volt élettel és érzelemmel, ő pedig ki akarta használni az alkalmat, hogy egy ilyen csinos és vonzó nő társaságában lehet. Méghozzá mindenféle vonatkozásban. Nem úriember módjára, ezt el kell ismernie, hiszen Oliver immár egy éve játszotta a könnyelmű, léha szívtiprót és a semmirekellő kujont. Olyannyira, hogy már kezdett hozzászokni ahhoz, hogy ő csak egy bujálkodó és korhelykedő kéjenc, és már élvezte is a színjátékot. A férfi ekkor kinyújtotta a kezét, és végigsimította a lány csuklóját, ott, ahol a ruha ujja véget ért és a kesztyű elkezdődött. A nő bőre meleg volt és bársony simaságú, és a lord karja kissé megrebbent a csintalan érintésre. Ezt a kis rezzenést Vivianna is érezte. Levegő után kapkodott, és nagy szemeket meresztett meglepetésében a férfira. - Mit csinál? – suttogta elhűlve a lány. - Egy kissé megborzongatom. A lord felemelte a fiatal teremtés csuklóját. Vivianna nem tiltakozott. Oliver lehajtotta a fejét, és csókot hintett a lány kis kezének belső oldalára, ami alatt kék erek futottak, és ami oly törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Igen, a férfi elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Vivianna milyen törékeny, és ismét megcsókolta a lány csuklóját. - Óh! A férfi a szempillái alól figyelte a lányt, és most már több volt köztük enyhe bizsergésnél. Vivianna szeme elsötétült a vágyakozástól, az ajka kissé szétnyílt, és az orcája elpirult. - Hagyja abba! – suttogta. - Miért? Hiszen élvezi, nem? - Ez nem olyan dolog, amiről önnel… Oliver megpróbált olvasni a nő szép szemében. Vivianna szeme most zöldesbarna volt, és aranyos pettyek látszottak benne. Fekete pupillája kitágult, és a férfi megpillantotta benne saját magát. Erre a lány hunyorított, és lesütötte hosszú szempilláit. - Fontosabb dolgokról kellene beszélnünk – jegyezte meg csípősen Vivianna, és elhúzódott a fiatalembertől. Minden nő ilyen kiszámíthatatlan lenne? – tanakodott magában Oliver. Az egyik pillanatban úgy tűnik, Vivianna nem törődik vele, ha messzire megy a csábításban, a következő percben viszont már megint érinthetetlenné és megközelíthetetlenné válik. A lord megvonta a vállát. Végül is nem ő akart itt lenni, és ha meglátogatta azt az átkozott árvaotthont, akkor majd hazamegy, és sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozhat. Például Lord Lawsonnal. Vajon mit fog lépni legközelebb a bátyja gyilkosa? Lawsont nem szabad alábecsülni! Nem, Olivernek nincs ideje Vivianna Greentree-vel és az árvákkal törődni… A lord ekkor furcsa zajt hallott onnan, ahol a lány ült. Odanézett, és látta, hogy Vivianna elővett a retiküljéből egy levelet, és azt olvassa, közel tartván a szeméhez a lapot, hogy az imbolygó kocsiban ki tudja silabizálni a sorokat. Aztán a férfi tekintete a lány gömbölyű vállára tévedt, és látta, hogy egy ér élénken lüktet a nyakánál. Vajon mi hozhatta ilyen lázba? Mit olvashat, ami ilyen érdekfeszítő? Vivianna gyönyörű látványt nyújtott, de a lord nem

hagyhatta, hogy ez a tudomására jusson. Miss Greentree már most is épp eléggé elviselhetetlenül viselkedett. - Talán valami adományról van szó abban a levélben az árvák részére? – kérdezte gúnyolódva a férfi. Vivianna felszisszent, és visszadugta a papirost a táskájába, mit sem törődve azzal, hogy az a nagy sietségben összegyűrődött. Oliver éles szemmel figyelte őt. Vivianna tisztában volt vele, hogy a lord erősen fixírozza, de nem viszonozta a pillantását. A feszültségtől mereven ült a sarokban, mellkasa hevesen hullámzott, amitől piros sálja lecsúszott a válláról a derekára. - Remélem, nem találta a viselkedésemet kellemetlenkedőnek, Vivianna – gúnyolódott tovább vele a férfi, hogy megpróbálja kihozni a sodrából. – Nem tehetek róla, de egészen elgyengülök a gyönyörű és parancsolgató reformernők társaságában. Talán ha megengedné, hogy többször megcsókoljam, akkor kigyógyulhatnék ebből a betegségemből. A lordnak igazán a kedvére volt, hogy felbosszanthatja a nőt. Oliver arra számított, hogy útitársa szeme szikrákat szór majd, vagy hogy kiölti rá rózsaszín nyelvecskéjét. Ám Vivianna ehelyett egészen más dolgot művelt. Megdöbbentő dolgot tett. Lepillantott a szoknyájára, arcán pajkos mosoly tűnt fel, és lesimította a ruháját. De ez nem olyan közönyös mozdulta volt, mint az iménti. Ez nagyon különbözött attól, mert láttára a férfi szíve nagyot dobbant. A lány olyan lassan és érzékien cirógatta végig magát, hogy a férfinak elállt tőle a lélegzete. A férfi ebből a mozdulatból tudta, hogy a lány most a saját testére gondol, ami a ruha alatt lapul. És ez még nem volt elég! Ezután a derekára tette a kezét, majd feljebb csúsztatta, fel egészen a melléig, könnyedén megérintve telt keblét, majd a keze ott meg is pihent. A férfi kissé elbódult. Ekkor Vivianna a csupasz bőrét kezdte cirógatni, nagy élvezettel, mire a férfi fantáziája meglódult. Ekkor a nő felemelte a kezét, és az egyik göndör hajfürtjével kezdett játszadozni, ami kiszabadult a kalapja alól. A férfi feszülten figyelte csinos útitársnőjét, és most a lány is ráfüggesztette a tekintetét. Vajon tisztában volt vele, hogy milyen hatással van rá?! Talán igen. Ha lepillantott volna Oliver ölébe, akkor láthatja, hogy a férfi már eléggé fel van izgulva, hacsak Vivianna nem volt annyira ártatlan, hogy ne tudja, mit jelent az a nagy dudor, ami a nadrágja alatt feszül. Oliver megkönnyebbülve sóhajtott fel. Egészen biztos, hogy a lány ártatlan – hajadon és szűz. Nem lehet tudatában annak, amit csinál, és nem érthette meg, hogy ő… Vivianna ekkor megnedvesítette az ajkát. Épp csak egy pillanatra láthatta a lord a kis rózsaszín nyelvecskét. De aztán megint előbukkant, mintha valami ragadós édesség tapadt volna az ajkára, és megpróbálná azt lenyalni onnan. Rendkívül erotikus látványt nyújtott. A férfi csaknem hangosan felhördült, és biztos volt abban, hogy feszülő ereje ismét legalább két centivel hosszabbra nőtt. Vagy akár néggyel is. - Oliver – mondta Vivianna mély, búgó hangon, és kissé előrehajolt. A lord tekintete megakadt a lány mély dekoltázsán, és a férfi kedvtelve nézegette a dús, feszes halmokat. Ám ekkor a nő a férfi térdére tette a kezét, mire a lord csaknem hangos káromkodásban tört ki, mert úgy érezte, hogy nyomban kiugrik az ablakon. Vivianna erre visszazökkent, miközben elpirult. – Sajnálom – mondta pihegve a lány. – Nem akartam megijeszteni. Csak azt szerettem volna mondani, nagyon örülök annak, hogy hajlandó volt eljönni Candlewoodba. Igen, nagyon, nagyon értékelem ezt a gesztusát. Oliver azon morfondírozott, vajon jól hallott-e. Fogalma sem volt arról, hogy vajon mi okozhatta ezt a csodálatos változást a viselkedésében, de amikor a lány megint megnedvesítette az ajkát, a lord már nem tudott más egyébre gondolni, és mit sem törődött az okokkal. - Értékeli?! – kérdezte a férfi, és résnyire húzott szemmel vette szemügyre útitársát. Az ereiben hevesen lüktetett a vér, és úgy érezte, meg kell lazítania a nyakkendőjét, mer nem képes rendesen lélegezni.

- Ó, igen, igen. Nagyra értékelem. – Vivianna elmosolyodott, és az ajka olyan volt, akár egy piros kis masni, a szeme pedig titokzatos és sokat ígérő. Ezer ördög és pokol, gondolta magában a lord. A lány most fészkelődni kezdett a helyén, a férfi pedig érezte, hogy egy kövér izzadtságcsepp gördül le a homlokáról, ugyanis elképzelte a formás és gömbölyű csípőt, amit a sok alsószoknya rejtett. Ezután a nő lebiggyesztette az ajkát, mintha nem esnék neki kényelmes ülés a helyén, majd kioldotta a szalmakalapját tartó piros szaténszalagot. A kalap végigcsúszott gesztenyebarna haján, aztán a hátán, és a szalag a kerek kebleken pihent meg. Végül maga mellé, az ülésre tette a főkötőt. - Így már jobb! – mondta. Dús haját ezen a reggelen szépen összefonta, és a feje körül megtekerte. A férfi a legszívesebben lebontotta volna azokat a fényes és selymes fürtöket, és belefúrta volna a fejét a hajzuhatagba. Hogy belélegezze a nő bódító illatát. Vivianna tudja, hogy ő nézi, döbbent rá a férfi, és örömmel vegyes gyanakvás fogta el. Lehet, hogy ez a nő egy vipera, aki kész lecsapni rá, hogy megmarja?! De a lord valahol a lelke legmélyén tudta, hogy nincs veszélyben, és már annyira vágyott a szép nőre, hogy nem is törődött vele, mi is az igazság valójában. Oliver nagy szemeket meresztett a lányra, ereje merev volt, a torka kiszáradt. Aztán a lány megint előrehajolt, és lassan, komótosan elkezdte lehúzni a kesztyűjét, a férfi vizslató tekintete előtt. Egyenként hámozta le ujjacskáiról a finom kis holmit. Ez igen egyszerű mozdulat volt – a férfi már számtalanszor látott ilyen -, ám most nagyon érzékinek tűnt, olyan izgatónak, hogy a férfi csaknem zihálni kezdett tőle. Vivianna letette a kesztyűket a szalmakalapra, lesimította őket, és meg is paskolta azokat, mintha apró élőlények lennének. - Ah, így már jobb! – fűzte hozzá ismét a lány. A lord megköszörülte a torkát. – Sokkal jobb – dörmögte a férfi. És akkor a lány szemébe nézett, ami okosan csillogott, és ebből a lord arra következtetett, hogy a nő nagyon is tudatában van annak, hogy mit tesz. Hogy tudja, őt most a kis fehér tenyerében tartja. - Azt gondolom, hogy amikor ön nem játssza a család fekete bárányát, akkor nagyon is kellemes és kedves ember. És azt hiszem, hogy a szíve mélyén oda akarja adni nekem Candlewoodot. Igazam van? A férfi felnevetett. Erre bosszúság és csalódottság látszott a kisasszonyka arcán, el is fordult tőle, ám a lord ezt most nem hagyhatta. Megragadta a lány karcsú csuklóját, és erősen megszorította. - Nem vagyok kedves ember. Egyáltalán nem – mondta mély, rekedtes hangon. – Én nagyon rossz ember vagyok, és ezt azért mondom, hogy figyelmeztessem. Ezt a tisztesség kedvéért közlöm önnel. - Ha ön olyan gazember lenne, mint amilyennek mondja magát, akkor nem gondolna a tisztességes játszmával – tromfolta le őt, miközben megpróbálta a kezét kiszabadítani a lord erős szorításából. Vivianna szeme ezalatt mintha kissé fényesebben csillogott volna. – Eresszen el! - Nem eresztem! És akkor Oliver azt ette, amit azóta akart megtenni, amióta ez a csinos tünemény beült a kocsijába. A lány ajkára tapasztotta az ajkát. Egy pillanatig a lány nyugodt maradt, túlságosan meglepett volt ahhoz, hogy tiltakozzon, majd az ajka elolvadt a férfié alatt. Visszacsókolta a férfit. A lány ajka édes, forró, akaratos és követelődző volt. A lord úgy érezte, a lány ránehezedik, és Vivianna valóban a karjába omlott, mire a férfi hátradőlt, és ő máris az ölébe csusszant. Oliver belefúrta az orrát a lány nyakába, belélegezte friss illatát, érezte a pulzusát, és a fogai közé vette a fülcimpáját. Vivianna felsikoltott, ekkor a lord apró csókokkal borította el a lány

arcát, majd pedig ismét megcsókolta. A lány keze a férfi vállát markolta, mintha sosem akarná elengedni. Oliver a karját a lány karcsú dereka köré fonta, majd a kezét a telt, feszes keblekre tette, illetve arra a merevített anyagra, ami alatt a szép halmocskák rejtőztek. Sokszor találta már úgy, hogy ezek a női holmik, csipkés és szalagos ruhadarabok nagyon izgatóak – ám most nem ez volt a véleménye. Ma azt akarta, hogy a bőre a nő bőréhez simuljon. Vivianna fészkelődni kezdett az ölében, és a férfi azon tűnődött, hogy vajon a lány is arra gondol-e, mint ő. Kibontakozott az ölelésből, és hátradőlt, hogy a szemébe nézzen. A nő arca piros volt, kissé duzzadt a vágytól és a csókoktól, a szeme csillogott, a szemhéja félárbocra volt eresztve, és szaporán vette a levegőt. Bármilyen játékot is űzött vele, Oliver nem hitte, hogy most színlelt volna. Igazi szenvedély fűtötte Viviannát, és nem csak az árvák iránt. A gyönyör iránti szenvedély kötötte őket össze. A férfi magának követelte a lányt, a magáévá akarta tenni. De még enné is többet akart – a lány szívét és lelkét óhajtotta. Legbenső lényegét akarta meghódítani, ám nem tudta, hogy ha ez sikerülne neki, akkor mit is tenne vele. Ez a felismerés olyan különös és félelmetes volt, hogy megszólalt a fejében egy hang, és azt mondta, hagyja abba ezt a veszélyes játékot. Oliver tisztában volt vele, hogy itt meg kellene állnia – Anthony is ezt várná el tőle. Egy igazi gentleman ezt tenné. És Oliver már kezdett is úgy viselkedni, mint egy igazi úriember, de akkor Vivianna aláaknázta minden erőfeszítését. Ugyanis megint megnedvesítette az ajkát. Oliver erre felhördült, megint a lány szájára forrasztotta az ajkát, és szorosan magához húzta őt. Nem törődött azzal, hogy a nő megérezheti az ő merev, ágaskodó erejét, ami a nadrágjában duzzadt egyre nagyobbra és keményebbre. Igen, azt akarta, hogy a lány tudja azt, hogy ő mennyire kívánja. A lord ekkor lenyúlt, és a kezét becsúsztatta a lány alsószoknyái alá, majd simogatni kezdte a lány harisnyába bújtatott lábát. Ujjai megtalálták a kis szalagokat, amik a harisnyákat rögzítették, majd a fiatalember keze még feljebb kalandozott, és kitapintotta a nő bugyiját. A lord merészen becsúsztatta ujjait a finom kelme alá, és megérintette a lány mezítelen bőrét. Az puha volt és meleg. Oliver tapasztalatból tudta, hogy ez az a pillanat, amikor a nők visszahúzódnak. A csókolódzásban és a simogatásban még benne is vannak, de ha a férfi a szoknyájuk alá nyúl, és megérinti csupasz bőrüket, akkor vége a játéknak. Oliver arra várt, hogy majd Vivianna is elhúzódik tőle. De nem, ő a férfi hajába túrt a kezével. A szájával pedig a fiatalember ajkát, nyakát csókolgatta, másik kezével pedig a lord nyakkendőjével játszott. Erre a férfi ujjai még feljebb csúsztak, és élvezték a lány bőrének bársonyos tapintását. Most fogja azt mondani, hogy hagyja abba, gondolta magában a férfi zihálva. Most fogja pofon vágni, és majd jól leteremti… és… Vivianna levegő után kapkodott, a fejét hátravetette, a torkát a férfi ajkának kínálta fel, mintha az ereje elhagyta volna. A lord körbecsókolta a lány nyakát, mintha csak láncot fonna rá csókokból, majd a telt keblek közé fúrta fejét. A lány megfogta a férfi fejét, és magához szorította, mellkasa hevesen zihált, mintha nem jutna elég levegőhöz a kocsi zárt terében és a szoros fűzőben. A lord ekkor a lány csípőjét kezdte simogatni a szoknya alatt, és az még mindig nem állította le. A férfi ettől még jobban megrészegült. Benyúlt a lány bugyijába, és megcirógatta bozontos szemérmét. Vivianna nem mozdult. Ó, Istenem, csak most ne állítson le… csak most ne lökjön el magától… A férfi remegő ujjakkal simogatta a göndör, puha szőrpárnácskát, a pihe-puha kis halmocskát, és alatta rátalált a forró női hasítékra. Vivianna ekkor felnyögött, az igazi meglepetés hangja volt ez, és a valódi gyönyöré. Oliver

ekkor döbbent rá, hogy a lány nem akarja leállítani az ő kalandozását és felfedező mozdulatait. A lány azért merevedett meg, hogy még jobban összpontosíthasson arra, hogyan cirógatja ott lent a keze. A lány épp annyira elbódult a férfitól, mint a férfi tőle. A lord merészen tovább simogatta a lány szemérmét, és ugyanúgy remegett, akár a nő. A lány közelebb húzódott hozzá és megnyílt előtte. Oliver érezte a forró leheletét a homlokán, és odanyújtotta a száját a lánynak. Az ajkuk összeért, és a nyelvül pajkos játékba kezdett. Mintha a lord csábítása valami többet is jelentett volna. Mintha a nő csábította volna el őt. - Ne hagyd abba! – nyögdécselte a lány. A férfi felnevetett. - Ez olyasmi amit a nők éreznek a szerelemben? – kérdezte Vivianna. – Minden nő? - Igen. Bár néha letagadják, és akkor saját magukat tagadják meg… - Az úgynevezett tisztességes úrilányokra és asszonyokra gondolsz? Nem hiszem, hogy csak a kurtizánok éreznék ezt. Minden nő egyformán húsból és vérből való, és… A férfi hörgött egyet, és megcsókolta a lányt, hogy az végre abbahagyja a felkavaró beszédet. Vivianna szorítása erősödött a férfi vállán, majd a nő elkezdte mozgatni az altestét, hogy a férfi ujjai még jobban ingerelhessék ott lent. Vivianna szégyentelenül felkínálta magát a lordnak, nem zavartatta magát, és elveszett az élvezetben. Oliver érezte, hogy a lány teste szinte könyörög neki a még nagyobb gyönyörért, és arra ösztönzi, hogy legyen még bátrabb. Neki azonban nem kell bátorítás. Még soha nem érezte ilyen felszabadultnak magát. A lány lélegzetvétele egyre szaporább lett, amint a férfi egyre gyorsabban cirógatta. A lord hátradőlt, hogy láthassa a lány gyönyörtől még szebbé vált arcát. Nagyon erotikus látványt nyújtott Vivianna, amint a mámor csúcsához közeledett. De az is lehet, hogy gőgös hódító örvendezett Oliverben, és ünnepelte legújabb győzelmét. A lány behunyta a szemét, az ajka kissé szétnyílt, és az arca kipirult a szexuális vágytól. A férfi egyre gyorsabban és gyorsabban dörzsölte a kis hölgy szerelmi ékszerét, míg a lány édes, halk sikolyban nem tört ki. Vivianna egész testében megfeszült, a haja hátraomlott, keze erősen megmarkolta a férfi vállát, aztán hirtelen erőtlenül a lord karjába omlott. Oliver vonakodva visszahúzta a kezét a lány szoknyája alól. Ereje kemény volt, és sajgott a vágytól. A férfi semmit sem akart jobban, mint hogy magáévá tegye a lányt, és megkönnyebbüljön feszítő terhétől. De most nem volt itt ennek az ideje. Ahogy kipillantott az ablakon, látta, hogy már csaknem ott voltak Candlewoodban. Bármelyik percben begördülhettek az épület kapuján. A lord óvatosan és nagy gondossággal elrendezte a szoknyáit a harisnyás láb felett, és a karjába vonta a lányt, majd felső ruháját is rendbe tette. Vivianna olyan alélt és engedelmes volt a keze alatt, akár egy kisgyerek. Amikor elkészült vele, megtámasztotta a lányt a derekánál, és visszaültette a helyére, vele szembe. Amikor Vivianna leült a sarokba, csak akkor eszmélt rá, mi is történt vele az imént, és a szemébe egyre nagyobb rémület költözött. Oliverből majdnem kibuggyan a nevetés, de még idejében meggondolta magát, mert sejtette, hogy a lány ennek nem örülne. Helyette azt mondta. – Már csaknem ott vagyunk Candlewoodban. Ha még egy óránk lett volna, Vivianna, akkor nem álltam volna meg. Itt a kocsiban a magamévá tettelek volna. És ezt meg is teszem, most csak megjelöltelek téged, és már az enyém vagy. A férfi hangja tüzes volt és vággyal teli, és Oliver azt hitte, hogy megijesztette a lányt, de csak addig, amíg meg nem látta a dühöt szép szemében. - Hogy mondhatsz ilyet? – nyögte ki végül Vivianna. – Nem tudod, hogy mi az illem? A férfi elvigyorodott. Még hogy mi az illendő? Ezzel hozakodik elő, azok után, amit itt a kocsiban műveltek az előbb? – Megéreztem az illatodat – felelte a lord. – Már az enyém vagy. A lány szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de nem jutott semmi csattanós az eszébe, és ezért becsukta. Felkapta a kalapját, feltette a fejére, majd remegő ujjakkal és egy

heves mozdulattal megkötötte a piros szalagot az álla alatt. Oliver pedig felidézte magában, milyen érzés volt a karjában tartani, emlékezett a lány illatára az ujjain. A lord résnyire húzta a szemét, mert a teste lázban égett a vágytól. És megígérte magának, hogy ez a lány a magáévá teszi, és amennyire a nőket ismerte, célhoz is fog érni, mert nem számított nagy ellenállásra.

Kilencedik fejezet

Vivianna nem tudta elhinni, mi történt vele az imént. Nem tehetett mást, igyekezett úgy tenni, mintha ők ketten nem bonyolódtak volna intim kapcsolatba. A férfi végül forró csókot nyomott a csuklójára, amitől ő szédülni kezdett, és furcsán érezte magát, de aztán eszébe jutott Aphrodité levele. Gyorsan elővette az üzenetet a retiküljéből, és elolvasta az írás végét is – ezt korábban elmulasztotta. Amikor sikerült magára vonnia a férfi érdeklődését, akkor azt ki kell használnia. Nedvesítse meg az ajkát, és képzelje azt, hogy megcsókolja a fiatalembert. Vegye le a kalapját, majd húzza le a kesztyűjét, mintha csak el akarná kápráztatni őt a vetkőzésével. Simítsa végig a ruháját, de olyan lassan és kihívóan, mintha csak mezítelen lenne. Tegye a kezét a térdére, és dicsérje a férfit, hízelegjen neki. Biztos lehet benne, hogy válaszolni fog erre a csábító játékra, de arra feltétlenül ügyeljen, hogy kartávolságnál ne engedje közelebb magához, Ne feledkezzen meg arról, mon chou, hogy ön a főnök kettőjük viszonyában, és maga szabja meg, mi is történjék önök között. Még hogy ő a főnök? Meglehet, hogy egy rövid ideig ez így is volt. Amikor lesimította a szoknyáját és megnedvesítette a száját, remekül érezte magát. Lehet, hogy ez bűnös dolog volt, de bármilyen meghökkentő is, ez volt a legizgalmasabb és legmerészebb cselekedete egész életében. És, meglepő módon, Oliver valóban válaszolt az ő incselkedő mozdulataira, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a világ legelbűvölőbb teremtménye. A férfiak valóban ilyen egyszerű alkotásai lennének a Teremtőnek? – kérdezte magától a lány, aki immár új ismeretek birtokába jutott, és akinek hirtelen megnőtt az öntudata. Hiszen neki hatalma volt a férfi felett. Igen, ez volt az igazság, bármilyen hihetetlenül is hangzott. És akkor egy csapásra minden rosszra fordult. Oliver megcsókolta, és megérintette a testét, ő pedig megfeledkezett a Madame minden iránymutatásáról és tanácsáról, mert nem tudott másra figyelni, mint arra, hogy a férfi keze felfedezi a bájait. És akkor elbukott. Ha nem lett volna olyan rettentően nagy zavarban – és persze nem kábította volna el a férfi cirógatása -, akkor megkérte volna Olivert, hogy hagyják abba az enyelgést. Az igazat megvallva ő szívesebben gyalogolt volna az út szélén, akár egy vándorló mesterember, mint hogy ott üljön a férfi mellett. Ám a teste különös módon bizsergett és kellemesen sajgott – különösen azon a helyen, ahol nemcsak megérintette, de meg is dörzsölte rejtett kis porcikáját, ami úgy megfeszült, akár a hegedű húrja… Édes Istenem, Oliver csinált vele valamit! A forróság és a gyönyör nagy hullámokban öntötte el, olyan erős lökésekkel árasztva el egész lényét, hogy hangosan felkiáltott. És a bőre olyan érzékennyé vált, hogy még a kocsit betöltő rezzenéstelen levegő is csiklandozta. Természetesen tudta, hogy nem lenne szabad ilyen messzire elmennie. Csakhogy nem volt képes megálljt parancsolni magának. Sőt, akarta is, hogy megtörténjen a dolog, javította ki

magát. Annyira magával ragadta ez az új élmény, ez a számára eddig ismeretlen öröm, és az, hogy a férfi a karjában tartotta, hogy nem akart véget vetni neki. Úgy tűnt a számára, hogy kezdettől fogva ezt akarta – vagyis hogy megtapasztalhassa a testi szenvedélyt egy olyan férfival, akit ő választ ki magának, hogy kötelmek nélkül együtt lehessen vele. És hogy olyan ember kezébe adja magát, aki igazi szakértő ezen a téren. Ettől ő most bukott nővé lett? Erkölcstelen perszóna vált belőle? Vivianna nem hitt ebben. Nem fogadta el ezeket a dicstelen jelzőket. Nem, ő nem lett parázna nőszemély! Ám hirtelen elfogta a szomorúság, mert bármilyen jól is érezte magát, nem jutott közelebb ahhoz, hogy rávegye Oliver Montegomeryt Candlewood megmentésére a szegény kis árvák javára. - Vivianna! A lány nem akart ránézni a férfira. Még nem. - Vivianna – mondta ismét a lord, a hangja halk és simogató volt. – Nincs miért szégyenkezned. És nem kell semmitől sem félned. - Nem szégyellem magam, és nem félek öntől – felelte egy kis pajkos hang, akire Vivianna alig ismert rá. Pedig ő volt az, aki ezeket a szavakat intézte az útitársához. Ám igaz volt, amit mondott neki, mert egyáltalán nem félt Olivertől. Vivianna saját magától félt. Hiszen teljesen megfeledkezett Aphrodité utasításairól, de még az árvák menhelye sem jutott az eszébe. Hogyan feledkezhetett meg az otthonról? Egy széptevő csapodár kéjenc karjába omlott, és hagyta, hogy az a gyönyör útjára csábítsa, közben pedig elfeledte, valójában miért is volt ott. - Vivianna? A lány lassan, szinte akaratlanul odafordult a férfihoz. Tudta, hogy az arca vörös, akár a cékla, de ennek ellenére a lord szemébe nézett. Oliver nem úgy nézett ki, mintha szörnyeteg lenne. Nem tett rá olyan benyomást, mintha a következő pillanatban leteperné őt a földre, és kedvét töltené rajta, bár azok után, ami kettőjük közt történt, még az is lehet, hogy a férfi úgy gondolja, ő örülne is ennek. A fiatalember olyan volt, mint lenni szokott: olyan volt, mint mindig, bár a szeme még sötéten ragyogott a vágytól, és az ajka piros volt a csókolódzástól. És most mintha egy kis bizonytalanság is ült volna a szemében, pedig ez a férfi szinte mindig olyan magabiztos volt. - Élvezted, amit csináltunk, Vivianna. Nem kell, hogy bűntudatot érezz miatta. Ő ugyan nem érzett semmi ilyesmit, de ezt nem akarta megmondani a lordnak. – Igen, valóban élveztem… de ugye, ez nem volt… Szóval, ugye nem… vagyis hogy nem hatolt belém… - A fiatal és tapasztalatlan lánynak nem jutottak eszébe a megfelelő szavak, és a hangja is remegett. A Mr. és Mrs. Anglia című felvilágosító könyvecske járt az eszében, illetve annak világos, ám nyers és közönséges illusztrációi. - Nem, nem tettelek a magamévá – felelte a férfi kedvesen, és pajzán mosoly tűnt fel az ajkán. Vivianna vére valósággal forrt az ereiben, úgy pezsgett, mint a pezsgő a pohárban. – De hamarosan erre is sor kerül. Nemsokára. Vivianna egész testében megborzongott. A kocsi ekkor lassított, és befordult. Vivianna kinézett az ablakon, és megpillantotta Candlewood omladozó kapuoszlopait: mind a kettőn egy-egy viharvert kőoroszlán ült. Előttük kanyargott a hosszú kocsifelhajtó. A nő megkönnyebbült, de a szívét átjárta a csalódás is. És akkor váratlanul eszébe villant, hogy még hátravan a hazafelé vezető út is, amit ugyancsak Oliver társaságában kell megtennie. Viviannán hirtelen nyomasztó érzés lett úrrá, és meg akart szabadulni a férfitól.

A ház előtt ott állt a jól ismert szökőkút, amiben már régóta nem csobogott víz. A kutat színpompás virágok ölelték körül, amelyek a kissé rendezetlen ágyásokban buján tenyésztek.

És persze ott állt a nagy, egykor jobb napokat látott, meglehetősen túlméretezett épület. Nem csoda, hiszen Oliver nagyapjának szinte a rögeszméje volt Candlewood. És ekkor a fiatal lord már nem gondolt Viviannára, szertefoszlott a bájos nő iránti erős vágyakozása is, mert eszébe jutott az a reggel, amikor idejött, hogy megkeresse Anthonyt. Kora reggel érkezett ide, szinte még hajnalban. Előző este úgy tervezte, rábeszéli a bátyját, hogy együtt menjenek el a derbyshire-i birtokukra. Csakhogy éjszaka sor került arra a borzalmas jelenetre, és ő mindenről megfeledkezett. Celia sírt, Anthonyt nagy megrázkódtatás érte, az arca krétafehér lett… És akkor Olivernek ide kellett jönnie még kora reggel, hogy magyarázatul szolgáljon a fivérének a történtekről. Valójában azonban bocsánatot akart kérni tőle. Valamiképp meg nem történtté akarta tenni azokat a szörnyű órákat, és elölről akart kezdeni mindent. Ám akkor reggel holtan találta a bátyját Candlewoodban. Oliver, most is, akárcsak annak idején, egyszerre érzett fájdalmat és bűntudatot. És nagyon meg volt rémülve. De most nem azért jött ide, hogy a múlton merengjen. Lesz majd elég ideje erre, ha sikerült elkapnia Anthony gyilkosát, és könyörtelenül megbosszulta gonosz tettét… Oliver kiszállt a kocsiból, majd odanyújtotta a kezét Viviannának, hogy segítsen neki lelépni. A lány elfogadta a segítő jobbot, de amilyen gyorsan csak lehetett, elengedte a férfi kezét, majd otthagyta Olivert, mintha nem érezné magát biztonságban vele. A lord feszült pillantást vetett a lányra. Ő sem érezte magát biztonságban a nő közelségében. A teste a vágyakozástól olyan volt, akár egy puskaporos hordó, bármikor felrobbanhatott. De legalább most sikerült megfegyelmeznie magát, és úrrá lennie heves gerjedelmén. Ezúttal az akarata erősebbnek bizonyult. De Isten legyen vele a hazafelé vezető úton, amikor megint ott kell ülnie a csinos Vivianna mellett! Hanem a férfi súlyos emlékeit és útitársával kapcsolatos aggályait egy csapásra elűzte a tucatnyi gyermek, akik kirohantak a házból, majd lefutottak a lépcsőn, hogy üdvözöljék a vendégeket. Az apróságok színes ruhákat viseltek a legváltozatosabb mintákkal – egyikük szoknyácskáján például egzotikus madarak díszelegtek. Mögöttük két kecses, középkorú, szőke hajú asszony tűnt fel, akik a kicsik után siettek. - Miss Greentree! – kiáltották a kiskölykök olyan rajongással és örömmel, mintha a fiatal nő valami végzetes sorscsapástól menekítette volna meg őket. – Miss Greentree! Oliver az orra alatt cifrán káromkodott. Ez a látogatás rosszabbul alakul, mint gondolta. Sokkal rosszabbul. Vivianna metsző pillantást vetett rá, mintha csak arra akarná figyelmeztetni, hogy viselkedjen illendőképpen. Ám a következő másodpercben már ott is voltak a gyerekek körülöttük, körbevették őket, és élénken csacsogtak. Némelyik poronty belekapaszkodott Vivianna szoknyájába, és kinyújtotta a kis kezét, hogy ő megölelhesse őket. De addigra már a két hölgy is odaért a látogatókhoz, akik összeütötték a tenyerüket, mintha a kisgyermekek kiskacsák lettek volna, akiket vissza kell parancsolniuk a ketrecükbe. - Húzódjatok arrébb Miss Greentree-től. Még a végén megfojtjátok szegényt! N, most már jobb. Kislányok, pukedlizzetek, a kisfiúk pedig hajtsák meg előtte a fejüket. Eddie és Jim, ez igazán remekül sikerül! Elen, te is gyönyörűen csinálod! Vivianna arcán ragyogó mosoly tűnt fel. Annak ellenére, hogy mi történt a kocsiban – ami most nagyon zavarta -, a saját gondjait sikerült félretennie. Ez a mosoly nagyon is valódi volt, szerény és őszinte – benne volt a szíve és a lelke. Mint ahogy mindenben, amihez csak fogott. - Azt hiszem, már találkoztak Lord Montegomeryval – mondta Vivianna, miközben gyorsan lecsendesítette a gyerekeket. – Mylord, ön is ismeri már a barátaimat, Miss Susan Beattyt és Miss Greta Beattyt. - Igen, már volt alkalmunk találkozni. Amikor ön, fiatalember, a legutóbb tiszteletét tette itt, akkor magával hozott egy ácsmestert – jegyezte meg Miss Susan Beatty egy hűvös mosoly kíséretében.

- És kiküldte a gyerekeket a hidegbe, mialatt ön és az embere átvizsgálták a házat – tette hozzá ugyancsak fagyosan Miss Greta Beatty. Olivernek ez akkor fel sem tűnt. Ő csak a nagyapja titkos kamráját akarta megkeresni, és ki akarta deríteni, hogy Anthony, a bátyja mit rejtett el ott. Sajnos azonban nem talált semmit, és még most is keserűséggel töltötte el a csalódás. - Jobb ma egy kis szipogás, mint hogy holnap rájuk zuhanjon a tető, nem igaz, Miss Beatty? – vágta rá a férfi kapásból rögtönözve, hitelesen alakítva a szerepét. A nők fagyos tekintete azonban nem engedett fel. Vivianna megköszörülte a torkát, ő nyerte vissza leghamarabb a lélekjelenlétét. – Nos, borítsunk fátylat a múltra. Biztos vagyok benne, hogy Lord Montegomery ma meg fogja engedni nekünk, hogy bent tartózkodjunk a házban. Ki kell hoznunk magunkból a legjobbat, most, hogy ő is eljött ide velem Candlewoodba, és meg kell mutatnunk neki, hogy mit értünk el itt. A Beatty nővérek egymásra pillantottak, és elmosolyodtak, majd Viviannára néztek: szemük tele volt szeretettel és bizalommal. Olivernek el kellett rejtenie a nők előtt, hogy mennyire bosszús – az otthon istápolói még az ő szívét is megérintették, ezt el kellett ismernie, még ha nehezére esett is. - Köszönetet szeretnék mondani önnek, Lord Montegomery, hogy meglátogatott minket. Igen nagyra értékeljük ezt a nemes cselekedetét. És nemcsak mi, de a gyerekek is. – A két testvér szavai őszintének tűntek. A hölgyek persze semmiképpen sem akartak szégyent hozni Viviannára. - Valóban? – vonta össze a szemöldökét Oliver, és végignézett a körötte összegyűlt apróságokon, a kis kíváncsi arcocskákon. Az egyik fiúcska, akinek szeplős volt az orra, a londoni utcákon felszedett nagy önbizalommal megkérdezte a lordtól: - Ezek a maga lovai, mister? - Igen, az enyémek. - Biztosan egy kalap pénzbe kerülhettek. - Úgy ám, sok pénzt le kellett szurkolnom értük. - Lovagolhatok rajtuk? - Micsoda, egyszerre két lóra akarsz ráülni? A kis kölyöknek tetszett, hogy a lord viccelődik vele. - Aztán, mondja csak, mister, látott már oroszlánt? Persze igazira gondolok, nem olyanra, amit kőből faragtak ki. - Az állatkertben láttam már egyet. Remélem, nem akarsz lovagolni rajta? - Még csak az kéne! Van itt kőroroszlán, annak rápattanhatok a hátára. Arra gondolok, amit ott van bent a házban. Ha akarja, akkor magának is megmutatom. - Köszönöm, de én beérem a lovaimmal. Én nem vagyok olyan kalandvágyó, mint te. A fiúcska hangosan felnevetett, és a szeme csak úgy csillogott jókedvében. – Ön aztán vicces egy figura, mister. - Eddie! Ezek szerint te bemerészkedtél a ház tiltott részébe is? Pedig tudod, hogy az veszélyes dolog. A kisfiú a Beatty nővérek rosszalló arckifejezését látva lehajtotta a fejét. Ám Oliver észrevette, hogy a kölyök mosolyog az orra alatt, és ezt a férfi igen jó jelnek vette. Nemcsak a fiút találta talpraesettnek, de bizonyítékot látott arra is, hogy a Beatty nővérek képesek kézben tartani ezeket a kis gézengúzokat – méghozzá erőszak alkalmazása nélkül. Ő úgy nőtt fel, hogy sok mindent megtiltottak neki, és sokszor árvának érezte magát, bár akkoriban még élt mulatozó, tivornyázó, korhely apja. Az igazi szülei Marsh nagynéni és a nagyapja voltak, és persze Anthony, a bátyja is rajta tartotta a szemét. De ki volt itt, aki vigyázott volna Anthonyra, amikor azon az éjszakán megölték? - Lord Montegomery, megkínálhatjuk egy csésze teával? – kérdezte Miss Susan félénk mosollyal az arcán.

Vivianna válaszolt a férfi helyett. – Természetesen. Jól mondom, mylord? Megiszik velünk egy teát, igaz? – A lány nem nézett a fiatalember szemébe. - Csak ha lesz mellé gyömbéres mézeskalács is – felelte mókásan a férfi, és megpróbált úgy tenni, mintha nem venné észre, hogy a gyerekek valósággal csüggenek minden szaván. Eddie különösen közel somfordált hozzá, és Oliver a legszívesebben megnézte volna, hogy megvan-e még a zsebórája a mellénye zsebében. A gyerekek között voltak tíz év körüliek is, de a legtöbben még csak tipegő korban voltak. Egy ötéves forma kislány, túlméterezett főkötővel a fején, nagy szemeket meresztett a magas fiatalemberre, miközben a rongybabáját szorongatta a kezében. Oliver rámosolygott, mire a kislány elszégyellte magát. - Őt Ellennek hívják – suttogta Miss Susan, és a fejével a félénk apróság felé intett, majd közelebb hajolt a lordhoz, hogy szavait ne hallhassa meg a gyermek. – Az anyja eladta őt egy bordélyházba. Vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy ha egy ártatlan gyermekkel vannak együtt, az meggyógyítja a szifiliszt. Oliver hunyorgott, majd elsápadt e kegyetlen szavak hallatán. Nem volt ugyan újdonság a számára; tudta, hogy ilyen dolgok megtörténnek, de most, hogy szemben állt a kislánnyal… ez a szörnyűség nagyon felkavarta. Így egészen más volt a dolog. - Ez a kis csöppség sértetlen maradt – folytatta Miss Susan olyan könnyedén csevegve, mintha ez mindennapos eset lenne az ő világában. Nem csoda, hiszen ez a két testvér arra tette fel az életét, hogy a kitaszítottaknak viselje gondját. – Az egyik lány a bordélyban volt olyan jó lélek, hogy kicsempéssze a kis gyámoltalan teremtést nekünk. Nézze, Lord Montegomery, én nem vagyok a bordélyházak ellen, ha mindkét fél részt akar venni benne, akkor csak csinálják, de hogy kisgyermekeket adjanak el ilyen helyekre… azt már nem engedhetem. - És mi történt azzal a fiúval… Eddie-vel? Miss Susan elmosolyodott. – Ő egy kis csirkefogó. Az apja az egyik hölgyismerősére bízta a fiát. Ő azonban kegyetlenül bánt a gyermekkel, aki megszökött tőle, és az utcán élt. Saját magáról kellett gondoskodnia. Ügyes tolvaj vált belőle, de reméljük, hogy idővel sikerül majd neki valami tiszteletreméltóbb elfoglaltságot találni. Miss Greta állt a férfi másik oldalán, és belekarolt a lordba, mintha csak attól félt volna, hogy a fiatalember megszökik előlük. Lassan elindultak a ház irányába. - Tudja, Lord Montegomery, hogy a szegényeknek nincs más iskolájuk, mint amit az egyház vagy a jótékonykodók jóvoltából tartanak fenn? A kormány úgy vélekedik, hogy az ilyen gyermekeknek nem kell nevelés és oktatás. - Talán az 1834-es szegények törvénye… - Ó, igen, a szegények törvénye. – Miss Greta lebiggyesztette az ajkát. – Korábban a szegény embereket a plébániájuk segítette. Most azonban dologházakban gyűjtik össze őket, vagy pedig éheznek. A családok pedig darabokra szakadnak. - Én nem is vettem ezt észre. - A dologházak gépek, Lord Montegomery. Olyanok, akár a gyárak. Minden bentlakó ugyanolyan ruhát visel, és ugyanazt eszi minden nap. Ott nincs helye az egyéniségnek. Itt azonban, ebben a mi kis árvaházunkban valósággal ünnepeljük az önálló személyiséget. - Értem. - A gyerekek a mi otthonunkban megtanulnak írni, olvasni, számolni és helyesen beszélni; ezek a tantárgyak alapvető fontosságúak. De mi még ezen túl is képezzük őket. Például zenét is tanítunk nekik – már van is egy zongoránk, és remélem, hogy idővel beszerezhetünk még többféle hangszert. Aztán oktatjuk őket franciára, sőt még táncleckéket is kapnak. És persze a lányok megismerkednek a főzés és a kézimunkázás fortélyaival. A környékbeli mesteremberek a faluban szívesen megtanítanák néhány alapvető szakmára a fiúkat. Úgy gondolom, hogy a fiúknak szükségük van arra, hogy férfi példaképük legyen, és más bánásmódot is igényel a nevelésük. Kár, hogy nincsenek lovaink. Úgy hallottam, hogy nagy a kereslet a lovászok, a kocsisok és az istállósfiúk iránt.

A két nővér sóvárgó pillantásokat vetett Oliverre, mintha azt várták volna tőle, hogy majd lovasiskolát nyit nekik azon nyomban az otthonban. Nem csoda, hogy ez a két nő annyi jótékonykodót megnyert már az ügyüknek – senki nem tudott nekik nemet mondani! - Hölgyeim, el vagyok bűvölve! Vivianna bizalmatlanul tekintett a lordra. – Persze, nagyon fontos a gyerekek számára, hogy jó oktatásban részesüljenek, és hogy jól tápláljuk őket, no meg hogy fedél legyen a fejük felett, de legalább ilyen lényeges, hogy az érzelmi világuk is fejlődjön. Némelyikük soha nem kapott még szeretetet az életében, mylord. El tudja képzelni, hogy ez milyen érzés lehet? Hogy valaki olyan egyszerű, ám mégis olyan fontos dologban soha nem részesült, mint amilyen a szeretet? - Nos… - A fiatalember nem emlékezett arra, hogy az apja bármilyen érzelmet nyilvánított volna feléje. Odalökte őt a nörszökhöz, a nevelőnőkhöz meg a tanítókhoz – aztán pedig iskolába járt. De hogy szenvedett volna ettől? Ő úgy vélte, hogy nem – nem is várt el ennél többet akkoriban -, de lehet, hogy ő egy rugalmas és alkalmazkodó gyermek volt. Ám ezt nem akarta elmondani Viviannának, mert attól tartott, hogy neki erről más lenne a véleménye. - Jelenleg kevés gyermekünk van, de reméljük, hogy a jövőben bővíteni tudjuk a létszámot. Természetesen sok nagylelkű adományozóra van szükségünk, akik hasonlóan vélekednek erről a kérdésről. Most azonban az a legfontosabb, hogy tető legyen a kicsik feje felett. Oliver értett a szóból. Ezek a hölgyek azt várták tőle, hogy majd azt fogja mondani nekik: megtarthatják Candlewoodot, és áldását adja a munkájukra. Csakhogy ő erre nem volt hajlandó. Ezt egyszerűen nem tehette meg. Candlewoodot le kellett rombolni – Lord Lawsonnak azt kell hinnie, hogy ez meg is történik. Candlewood lebontása sarkalatos pontja volt annak, hogy tőrbe tudja csalni Anthony gyilkosát. És különben is, ő felajánlott egy másik házat az árváknak Bethnal Greenben. Miért nem tudják ezek a nők elfogadni, hogy erről a témáról nem nyithatnak megint vitát?! Amikor beléptek a nagy ház ajtaján, Oliver rögtön arra a helyre nézett, ahol a bátyja élettelen teste hevert akkor éjjel: a lépcső alján. Abban a pillanatban Oliverben megfagyott a vér. Más alkalommal, amikor itt járt, a régi emlékek nem zavarták ennyire. Azért nem, mert nem hagyta, hogy legyengítse a tragédia. Megacélozta az akaratát, és túltette magát a fájdalmon. De ma – talán éppen Vivianna miatt – túlságosan sebezhetőnek és felkészületlennek érezte magát, és most úgy törtek rá a rémképek, mintha egy ékverő kalapáccsal vágták volna gyomorszájon. Amikor megpillantotta Anthony holttestét a földön feküdni, először azt hitte, hogy a bátyja lelőtte magát a saját fegyverével. Így gondolta első kétségbeesésében. Ám később, amikor a fájdalom és a sokk kissé alábbhagyott benne, akkor elkezdett ebben a feltevésben kételkedni. Lassan eszébe jutottak bátyjának Lord Lawsonnal kapcsolatos megjegyzései, amelyeket olykor elhintett neki, és akkor kezdett összeállni a kép. Oliver fejében valami ilyesmi kezdett körvonalazódni: véletlenül Anthony birtokába kerültek bizonyos levelek, amelyek ha nyilvánosságra kerültek volna, akkor Lord Lawson búcsút mondhatott volna felfelé ívelő politikai karrierjének. Anthony hosszan tépelődött azon, hogy mit tegyen ezekkel a levelekkel, és épp ezt a kérdést akarta megtárgyalni Oliverrel akkor este, amikor felkereste őt, és nála találta Celiát. És akkor éjjel Anthony meghalt. Először Oliver nem hitte, hogy gyilkosság történt. A feje tele volt Celiával és Anthonyval, és mindazzal, amit mondani és tennie kellett volna. Búskomorság vett rajta erőt, olyan mély depresszióba esett, hogy nem hitte, valaha is sikerül kilábalnia belőle. És aztán pár hónappal Anthony halála után felkereste őt Lawson. Leültek a könyvtárszobában egy üveg konyakkal, és egész éjszaka beszélgettek. Természetesen Lawson részvétét nyilvánította, és azt állította, hogy őt is megrázta Anthony halála. Mesélt pár történetet Oliver fivéréről, és még egy-két könnycseppet is hullatott a halott

emlékére, ám aztán… nos, azután Lawson szóba hozott néhány személyes iratot, amit Anthony állítólag az ő számára őrzött meg. - Nem lényeges papírok ezek, csak pár levélről van szó – mondta a férfi közönyösen, és hideg kék szemével Oliverre tekintett. – Nem látta őket? Oliver úgy érezte, hogy ettől a kérdéstől hirtelen elmúlik a depressziója, hogy úgy száll föl a szeme elől a homály, akár a folyó fölül a köd, ha kisül végre a nap egy párás hajnal után. - Még egy pohárka konyakot, Oliver? Ez az, ez a kis itóka majd jót tesz. Említette valaha önnek Anthony ezeket a leveleket? Lawson mosolygott, de volt valami a férfi arcán, amitől Oliver úgy érezte, mintha éles kés hasított volna a húsába. Oliver elkapta Lawsonról a tekintetét, és úgy tett, mintha részegebb lenne, mint amilyen valójában volt. A fejét a karjára hajtotta, és azt színlelte, hogy elaludt; ekkor hallotta, hogy Lawson módszeresen végigkutatja az íróasztal fiókjait. Régi leveleket keresess, amik állítólag nem jelentettek neki semmit… Amikor Lawson elment, Oliver felült, és a kandallóban égő tűzbe bámult, azt érezve, hogy az agya most kezd ismét tökéletesen működni – először azóta, hogy Anthony meghalt. Akkor eszébe jutottak a fivére elszórt megjegyzései Lawsonról, és hirtelen eszébe jutott az, hogy Anthony milyen gondterhelt volt a halála előtti héten. Egyszer csak az összes kallódó részlet tökéletes képpé állt össze, ami meglehetősen baljóslatú volt. És az volt a legkülönösebb az egészben, hogy ha Lawson nem mond neki semmit ezekről az iratokról, akkor Oliver talán soha nem állítja össze ezt a kirakóst. Pár nappal később egy este, amikor Lawson megint a levelekről kérdezgette Olivert, ő úgy tett, mintha nem is tudná, hogy Lawson miről beszél. Persze ekkor már Oliver rájött arra, hogy ő is veszélyben van. Ha Lawson egy pillanatig is úgy gondolta volna, hogy Oliver fenyegetést jelent a számára, akkor megölte volna őt. Oliver ezért úgy határozott, hogy szerepet fog játszani – részegeskedő és hitvány semmirekellő benyomását kelti, aki hamarosan elkölti minden pénzét és elkótyavetyéli a vagyonát. Ostobának tetteti magát, aki senkire nem jelent veszélyt, csak saját magára. Így Oliver rajta tarthatta a szemét Lawsonon, anélkül, hogy azt Lawson megsejthette volna. Az elkövetkező hetekben Oliver minden olyan helyet átkutatott, ahol azt sejtette, hogy talán ráakadhat Lawson leveleire. Tűvé tett mindent, de nem bukkant rájuk. Ha Anthony a birtokában lett volna ezeknek az írásoknak, akkor magával hozta volna azokat Oliver házába akkor éjjel, amikor rajtakapta őt Celiával. Ám az után a szörnyű jelenet után a fivére megfeledkezhetett a levelekről, és minden bizonnyal magával vitt őket magányos útján, ami Candlewoodba vezetett – valószínűleg a kabátja zsebébe gyűrte őket. Most a leveleknek Candlewoodban kellett lenniük. Méghozzá abban a titkos kamrában, amiről a nagyapjuk mindig is beszélt, és aminek a pontos helyét az öreg csak Anthonynak árulta el – annak az unokájának, akire a birtok rászállt. Mire Oliver minderre rájött, addigra Candlewoodot elfoglalták már az árvák. Oliver azóta többször is átkutatta a házat, a legutóbb egy ács segítségével, de nem jutott semmire. Csak úgy találhatott rá a titkos kamrára, ha földig rombolja a nagy épületet, és kőről kőre átvizsgálja. És ő ezt meg is fogja csinálni. Már ha Vivianna – ez az átkozott, istenverte nőszemély – nem akadályozza meg ebben. - Lord Montegomery! A két tartózkodó nővér és Vivianna – a gyönyörű, nemes szívű hölgy, akiben Oliver nem túlzottan bízott meg – már vártak rá. - Mutassák az utat hölgyeim – mondta Oliver, és úgy tett, mintha eddig nem állt volna az ajtóban, és nem bámult volna a semmibe. Kábán követte a három ladyt, hogy a nagyapja házában megigyon velük egy csésze jó teát.

Vivianna úgy érezte, hogy ezután a látogatás hangulata csapnivalóan rosszra sikeredett. A Beatty nővérek ugyanabban a kis kopott és félhomályos szalonban szolgálták fel a teát, mint ahol először látták vendégül őt a testvérek. Vivianna figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi milyen révetegen bámulta azt a helyet, ahol halott fivérére hónapokkal korábban rábukkant – a fiatal teremtés biztosra vette, hogy a lord tekintete ezért időzött olyan hosszan a lépcső alján. Egy hosszú pillanatig a férfi olyan benyomást keltett, mintha nem is lenne ott velük, majd amikor visszazökkent a valóságba, nagyon zárkózott lett. Elrejtette az érzéseit, mélyen magába temette őket. A Beatty nővérek hosszan beszéltek a fiatalembernek a reményeikről és a törekvéseikről, amik persze mind az árvák otthonával álltak kapcsolatban. Senki nem vonhatta kétségbe, hogy nagyon elkötelezettek voltak a nemes ügy iránt, és hogy nagyon elszántak is. Oliver közbeszólás nélkül hallgatta őket végig, és úgy tűnt, hogy megérti a két hölgyet, és együtt érez a kis árvák savanyú sorsával. Vivianna biztos volt benne, hogy nem hagyta hidegen a férfit az elhagyott gyermekek helyzete – a férfi arcán látszott a részvét, amikor Miss Susan Ellenről és Eddie-ről beszélt neki. Ó, igen a lordot megindította a kitaszítottak helyzete… épp csak nem eléggé. Amikor a két nővér befejezte a mondandóját, Oliver hátradőlt a székén, és kék szemével alaposan szemügyre vette a két javakorabeli hölgyet. Aztán halkan, de jól érthetően a következőket mondta: - Megértem önöket, hölgyeim, és tudom, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy a gyermekek életét jobbra fordítsák. És sosem mondtam olyasmit, hogy nem értenék egyet az önök munkájával, vagy hogy kétségbe vonnám annak fontosságát. Mindössze azt állítottam, hogy ezt a tevékenységet itt, Candlewoodban nem folytathatják. Épp ezért ajánlottam fel önöknek nemes céljaikra egy másik alkalmas helyet. És most ezt megint megteszem. Miss Susan azonban a fejét csóválta. – Hát még most sem látja? – méltatlankodott a hölgy. – Ezeknek a gyermekeknek ez az otthonuk. Itt van kertjük, nem messze terül el egy erdő is. Itt jó és friss a levegő! Ugyan hol találhatnánk ilyet London közepén? - Jómagam is a londoni levegőt szívom – mondta Oliver kérlelhetetlen arccal, és a száját makacsul lebiggyesztette. Vivianna ezekből a jelekből csalódottan látta, hogy a lord nem változtatta meg az elhatározását. És hogy erre nem is kerül sor később sem. Ők csupán az idejüket vesztegetik. Vivianna fölállt. – Azt hiszem, mennünk kell – jegyezte meg, és megpróbálta palástolni, mennyire feldúlta a férfi hajthatatlansága. – Talán Lord Montegomery később majd még meggondolja magát… - Nem fogom megváltoztatni a véleményemet – tromfolta le Viviannát a lord, aki ugyancsak talpra szökkent. – Valamivel több mint hét hetük van arra, hogy elköltözzenek ezekből a helyiségekből, és újat találjanak maguknak. És még most is áll a korábbi ajánlatom. Senki nem szólt egy szót sem erre a kijelentésre. Odakint Vivianna zsibbadtan szállt be a kocsiba, ahol pedig alig pár órával korábban olyan elevennek érezte magát. A gyerekek már a leckéjükkel foglalatoskodtak, de többen az ablakhoz szaladtak, és onnan nézték a távozó vendégeket. A kicsik kedvesen integettek nekik, Oliver vissza is integetett nekik, de már nem volt olyan közvetlen és vidám, mint amikor először elvegyült a kicsik között. Viviannát nagyon meglepte, ahogy a férfi az apróságokra mosolygott, megnevetette őket, és láthatóan jól érezte magát közöttük. Eredetileg azt várta, hogy a lord majd alig vesz róluk tudomást, vagy esetleg megvetéssel és utálattal fogja kezelni őket. Vivianna nem várta, hogy a férfi ilyen kedves lesz a kicsikhez. Még a szíve is megsajdult a lord jóságos viselkedése láttán. De csak egy kicsit. Eszébe jutott ugyanis, hogy vannak olyan emberek, akik ismerik annak a módját, hogy hogyan tegyenek jó benyomást másokra. Ettől

azonban nem válnak erkölcsi eszményképpé. Toby Russellt fiatal korában mindenki elbűvölő férfinak találta, ám mostanra mi lett belőle! Nem, ő nem bízhat meg Oliver Montegomeryban. Ehhez Viviannának nem volt bátorsága. A kocsi elindult velük, és hamarosan maguk mögött hagyták Candlewoodot. - Nagyon csalódott vagyok – jegyezte meg csendesen Vivianna. – Azt gondoltam, hogy e látogatás kapcsán belátja majd a tévedéseit. Oliver bosszankodva nevetett fel. – Vivianna! Szeretnék az ön kedvében járni, de ebben a kérdésben nemet kell mondanom önnek. - De… - Nekem vissza kell szereznem Candlewoodot. És le kell rombolnom azt az épületet. Más lehetőség nincs ebben az ügyben. A férfi arca zorddá, csaknem félelmetessé vált. Már odavolt az a könnyed, nemtörődöm tekintet, ami korábban sugárzott a szeméből. És Vivianna tudta, hogy valami komoly dolognak kell lennie a háttérben, amiről azonban a férfi nem hajlandó beszélni. - Nincs más lehetőség? – ismételte meg a férfi szavait, és résnyire húzta össze a szemét. – Úgy beszél, mintha csak valami küldetést teljesítene, Oliver. Csakhogy a fivére halála miatti bűntudatától nem menekülhet meg úgy, hogy lerombolja azt a házat. - Ugyan mit tud ön a bűntudatról? És arról, hogy én mit érzek? – felelte színtelen hangon a férfi. – Téved, ha azt hiszi, hogy könnyíteni akarok a lelkemen azzal, hogy földig rombolom Candlewoodot – tette hozzá a lord keserű mosollyal az arcán. – Abban reménykedem, hogy sikerül megbosszulnom a bátyámat, Vivianna. Nem az ő lelkét akarom kiengesztelni. - Meg akarja bosszulni őt?! – vonta össze a szemöldökét Vivianna. Oliver a Montegomerykra jellemző öntelt pillantást vetett a fiatal nőre. – Elég! Már így is túl sokat mondtam. Az ön társaságában megoldódik a nyelvem. De most mégis lezárom ezt a témát. Vivianna a férfit nézte, de nem szólt semmit erre a nyilvánvaló elutasításra. Csak magában füstölgött. Mintha ezzel képes lenne őt megállítani Oliver! Ő aztán nem félt ettől a férfitól, és annak zord hangja nem riasztotta vissza attól, hogy megtegye, amit meg kellett tennie. Vivianna erősen magához szorította a retiküljét, amiben kitapintotta Aphrodité levelét. Ez arra emlékeztette, hogy még nincs minden veszve – a férfi még nem győzte le őt. Nem, még sokáig nem fog megszabadulni tőle.

Eddie az ablakból nézte a távolodó kocsit, állát a kezére támasztotta, és felsóhajtott. Azt remélte, hogy majd megmutathatja ennek a vicces fiatalembernek a kőroroszlánt. Ez az uraság kedves volt és érdeklődő, neki talán elmondhatta volna kis titkát. Mert a hölgyeknek nem árulhatta el. Ő is nagyon kedvesek voltak, szerették is, de ők nagyon megorrolnának rá, és azt mondanák, hogy ez veszélyes. Miss Greentree is leszidná, de csak a maga kedves módján, mert ő már csak ilyen szelíd teremtés. Eddie azonban nem akarta, hogy megakadályozzák abban, hogy további felfedezéseket tegyen. Úgy érezte, hogy ez az út megértené őt, és még az is lehet, hogy ő is részt venne a felfedező munkában. Eddie-t már hónapok óta vonzotta az a fekete lyuk, ami a kőoroszlán alatt tátongott, mert észrevette, hogy a szobor mögött a lépcső a sötétségbe veszik. Márpedig ott érdekes dolgoknak kellett lenniük, nagyon érdekes dolgoknak, ebben ő biztos volt. A legközelebbi alkalommal lemegy azokon a lépcsőkön, és majd alaposan körülnéz. Persze, ha nem félne annyira a sötétben. Ám a következő pillanatban arra gondolt, hogy talán Ellent magával viszi. Ahhoz képest, hogy Ellen lány volt, nem is volt olyan ügyetlen és gyáva. Majd a kislány kezét fogja, és később úgy tesz, mintha őt kereste volna.

Eddie elmosolyodott, mert máris sokkal bátrabbnak érezte magát.

Tizedik fejezet

Örülök, hogy újra látom, Miss Greentree! Miss Aphrodité már várja önt. Vivianna kissé idegesen mosolygott Dobsonra. – Ma reggel üzenetet kaptam a Madametól. Jobban van már? Dobson hunyorogva válaszolt. – Mondtam önnek, hogy rögtön lábra kap, ha elered az eső. Már várja önt, miss. Kérem, jöjjön utánam. Az emeleti helyiségekből megint zongoraszó hallatszott, de most még egy nő is énekelt. Vajon Aphrodité pártfogoltjai itt élnek ebben a házban? Itt várják ki ezek a hölgyek, hogy az urak önálló otthont vásároljanak nekik? Ez tétlen állapotnak tűnt Vivianna számára, amit egyáltalán nem irigyelt. Dobson kinyitotta annak a szobának az ajtaját, aminek a falán a pásztorjelenetet ábrázoló faliszőnyeg díszelgett. Aphrodité már ott várt rá, és amikor megpillantotta őt, nyomban felállt, fekete selyemszoknyája hangosan suhogott. A Madame arca most mintha keskenyebb lett volna, a szeme csillogása pedig kissé megfakultnak tűnt, de különben olyan volt, mint máskor. De valóban olyan volt, mint a találkozásuk előtt? – morfondírozott magában Vivianna. Mintha újfajta feszültséget vett volna észre a Madame viselkedésében, amit korábban nem tapasztalt nála – mintha a szép kurtizánnak erősen kellett volna uralkodnia az érzelmein. Ám pár pillanattal később Aphrodité újra olyan magabiztos volt, mint máskor, arcán gyönyörű mosoly tűnt fel, és hellyel kínálta kis vendégét. Vivianna azt gondolta magában, hogy talán csak képzelődött. És különben is, az ő feje tele volt Oliverrel, alig tudott másra koncentrálni. A múlt éjjel még álmodott is a férfiról. A teste a lord keze alatt ívben megfeszült, Oliver pedig mindenütt csókolta őt, és nyelvével incselkedett a bájain. Tapasztalt ujjaival ismét olyan gyönyörben részesítette, mint a múltkor. Az öröm hullámai végigsöpörtek rajta, és ő megint hangosan felkiáltott – és akkor felébredt. Aztán álmatlanul feküdt az ágyában, az izgalom csak lassan csendesedett le, meg a forróság is a testében. Aztán úgy tett, mintha nem történt volna semmi sem. Pedig Oliver még álmában is szeretkezett vele, és ő nagyon is élénken reagált rá. - Szeretném megköszönni, hogy bemutatott engem Elenának, és persze köszönettel tartozom a tanácsaiért is, Madame – mondta Vivianna, és minden erejét latba vetette, hogy a hangjából ne hallatsszék ki a kétségbeesés. Aphrodité a székéből figyelte őt, és most is szórakozottan játszadozott arany karkötőjével. Ujján fényesen csillogtak az ékköves gyűrűk, karcsú nyakán pedig most egy újabb súlyos arany nyakéket pillantott meg Vivianna. Ha az ékszereknek hinni lehetett, akkor bizony Aphrodité mesésen gazdag nő volt. - Szóval tudtam önnek segíteni? Vivianna azon imádkozott, hogy a Madame ne tudjon olvasni a gondolataiban. – Igen, köszönöm, sokat segített. - Lord Montegomery még mindig olyan tiszteletreméltónak tartja önt? Vivianna tétovázott kissé. – Nos, én… én nem vagyok biztos abban, hogy ő valaha is így vélekedet volna rólam. Ám ami őt illeti, ő nem valami tiszteletreméltó férfi, igaz? Aphrodité összevonta a szemöldökét. – Olivernek nem kell annyira törődn9e mások tiszteletével, mint amennyire ön rá van erre utalva, Vivianna. - Persze, hiszen ő férfi! – sóhajtott fel gondterhelten a lány. Aphrodité elmosolyodott. – Igen, fején találta a szöget. És nekem az a tapasztalatom, hogy a férfiak kétféleképpen ítélik meg a nőket. A fehérnép számukra vagy tisztességes, vagy pedig

romlott erkölcsű, züllött perszóna. És míg az elsőt piedesztálra állítják és feleségül veszik, addig a másikat megvetik. - Én nem akarok feleségül menni Oliver Montegomeryhoz! - Talán nem. De egy napon össze akar majd házasodni egy úriemberrel. És akkor bánni fogja, ha hagyja lerombolni a jó hírét, és a választás már nem lesz az ön kezében. Vivianna türelmetlenül fészkelődött a székén. – Már mondtam önnek, hogy nem sokat törődöm azzal, mit mondanak rólam az emberek, vagy – ha úgy jobban tetszik – mit tart rólam a társadalom. Az egyedüli életcélom az árvák otthona, és az, hogy hogyan menthetném meg a kicsik számára Candlewoodot. De miért aggódik a Madame annyira az én tisztességem miatt? Ez a dolog, azt hiszem, rám tartozik. Aphrodité szeme sötéten megvillant, és Vivianna úgy érezte, hogy a szépasszony szinte olvas a gondolataiban. – A kurtizán élete nagyon is tiszteletreméltó, mon chou. Sok férfival kerül kapcsolatba, de sokat is nyújt nekik. Számos férfival volt dolgom, és némelyiket valóban meg is kedveltem. De csak egyet szerettem igazán. Fiatalon én bizony nagyon szegény voltam. Akkoriban ezt az életformát találtam a kivezető útnak a nyomorból, de amikor ráléptem erre az útra, akkor lemondtam a szerelemről. Most azonban, hogy idősebb lettem, ismét szeretni akarok. Én már megértettem, hogy a szeretet a legfontosabb éltető erő. - De ön miért… - Azt akarom mondani ezzel önnek, hogy ne égessen fel minden hidat maga mögött, Vivianna. Nem szeretném, ha később megbánná a választását, és sajnálkozva élné az életét, csupán mert egy önző férfi erre késztette. Aphrodité aggódott érte. Talán megérezte, hogy Vivianna Oliverrel való kapcsolatát többre tartja puszta üzleti tranzakciónál. Vivianna szíve ellágyult erre a gondolatra. Előrehajolt, és kinyújtotta a Madame felé a kezét. Egy pillanattal később Aphrodité ráfonta hűvös ujjait a kezére. - Ön olyan nagylelkű és kedves hozzám – mondta Vivianna hálálkodva. – Köszönöm, hogy törődik velem. De amint látja, elég jól boldogulok. Azt azonban nem tagadom, hogy érdekel ez a téma. Valóban felkeltettem Oliver figyelmét, és ezt élveztem is – ezek számomra új és örömteli érzések -, de ura vagyok magamnak. Őt azonban valójában nem érdeklem. Aphrodité megszorította a kezét. – Ez az, ami igazából aggaszt engem, mon chou. Mondja csak, Oliver olyan férfi, aki szerelemből nősül, vagy olyan, aki kötelességtudatból áll az oltár elé, és az örömöt máshol keresi? Vivianna pontosan tudta erre a kérdésre a választ. – Őt a kötelesség irányítja, de ez nem jelenti azt, hogy… - Akkor önnek is ezt kell tennie. Önnek is a kötelessége után kell mennie, vagyis meg kell mentenie az árvaotthont. És semmi esetre sem szabad beleszeretnie ebbe a férfiba, vagy pedig azt hinnie, hogy ő szereti önt. Mert ha így tenne, akkor komoly sérülésekre tenne szert. Összetörne a szíve. Nyilvánvaló volt, hogy Aphrodité mögött komoly tapasztalatok álltak, és erősen megalapozottak a kijelentései – Vivianna nem is kételkedett a Madame szavaiban. Csakhogy neki egészen más gondolatok jártak a fejében: szinte érezte magán a férfi érintését, Oliver forró csókjait. A lord igencsak elbűvölte őt, és Vivianna azon morfondírozott, hogy vajon a férfi is hasonlóképpen érez-e iránta. Aphrodité a fruskát figyelte, aztán a szája sarkában szomorú mosoly tűnt fel. Türelmetlenül megcsóválta a fejét. – De hiszen ön nem is figyel rám! – jelentette ki. - De igen, nagyon is figyelek! Csak nem vagyok alakoskodó nőszemély. Nem tudom elrejteni az érzelmeimet. - Vivianna! Mindent el kell követnie annak érdekében, hogy az a férfi ne törhesse össze a szívét! Vivianna bólintott, majd nagyot sóhajtott. Ez a tanács nagyon is helyénvaló volt, de egyben

igen lehangoló is. Ő ugyanis már alig várta, hogy ismét találkozhasson a fiatalemberrel. Amióta Oliver Montegomery belépett az életébe, a világ körülötte sokkal fényesebb, ragyogóbb és színesebb lett. Ám a Madame szavait hallva minden megint visszazuhant a szürkeségbe. - Igen, értem. És köszönöm önnek a figyelmeztetést, Aphrodité. - Remek. Az idősebb hölgy elégedett volt Vivianna válaszának komolyságával. – Nos, most pedig mondja el nekem, mi történt. És ne akarjon becsapni, mert arra rögtön rá fogok jönni, ha csak színészkedik nekem. Onnan kezdje, amikor reggel találkoztak. Mesélje el, kérem, töviről hegyire, hogyan telt az a nap. Vivianna nyugtalanul fészkelődött a székén. - Rajta, mon chou. Képzelje azt, hogy én egy nagyon idős rokona vagyok, aki már olyan sok mindent látott, hogy semmin sem lepődik meg. Vivianna erre elmosolyodott. Nem kell neki elfogódottnak és zavartnak lennie, hiszen a Madame rendívül tapasztalt nő, aki nem fog megdöbbeni semmin, amit Vivianna mond neki. Úgy fogta fel a helyzetet, mintha csak egy üzletről lenne szó, és úgy is fog viselkedni. - Megfogadtam a tanácsait, Madame. Miközben a kocsiban utaztunk, úgy tettem, mintha ügyet sem vetnék Oliverre, és hamarosan fel is keltettem a figyelmét. Aztán megérintettem a testemet, és közelebb hajoltam hozzá – és persze megnedvesítettem az ajkamat. Az egész nagyon egyszerűnek tűnt a számomra, és élveztem is a helyzetet. De aztán ő… nos, elkezdett csókolgatni – csókokkal borította el a testemet, és hozzám is ért. És akkor megfeledkeztem arról, mit is teszek. Sajnálom… - Hol érintette meg? Vivianna érezte, hogy elvörösödik. Sokat könnyített azonban a helyzetén, hogy a Madame nagyon tárgyilagos volt. – A szoknyám alá nyúlt, aztán besiklott a keze az alsószoknyáim alá is, és azután nagyon intim helyen érintett meg. És azután én… szóval úgy éreztem magam, mintha meghalnék, és a mennyekbe repültem volna – hadarta egy szuszra. Ő nem ismerte más módját annak, hogy leírja, mi is történt vele ott, akkor Oliver társaságában. A Madame azonban sokkal tapasztaltabb volt. - Ezek szerint átélte a petit mort-ot – mondta csendesen Aphrodité. – Vagyis a kis halált. Tehát eljutott a csúcsra a szerelmi játszadozásuk során. – A Madame erősen megmarkolta a karosszékének a karfáját, és Vivianna csak most vette észre, hogy az az egyiptomi szfinxhez hasonló faragásban végződik. Aphrodité sötét hajával és szemével olyan volt, mint Kleopátra. - Az, hogy ilyen gyorsan el tudott juttatni egy ártatlan lányt a csúcsra, méghozzá ilyen helyzetben, az arra vall, hogy ez a férfi nagyon tapasztalt és ügyes. – Aphrodité rácsapott a szfinx fejére. – Nem is gondoltam volna róla… És most már Oliver ismeri az ön illatát, Vivianna. Sajnos, most már nagyon nehéz lesz irányítani. Enyém az illatod. Most már az enyém vagy. Vivianna szeme elkerekedett, és nagy izgalomba jött arra a gondolatra, hogy Oliver ennyire akarja őt. - Szóval most már azt hiszi, hogy ő a csábító, és azt képzeli, hogy ő irányítja az eseményeket. Ön azonban nem hagyhatja ezt. Önnek kell lennie az ő csábítójának, mon chou. - Igen – sóhajtott megint nagyot a lány. – Én is ezt szeretném. – Ráemelte a tekintetét a Madame-ra, és igyekezett kifejezéstelen arcot vágni. – Mondja meg nekem, hogy mit kell tennem ennek érdekében. Aphrodité elmosolyodott. – Mostantól még érdekesebbek lesznek az önhöz intézett intelmeim, Vivianna. Immár nagy tét forog kockán, és csak akkor fogjon bele ebbe a nagyon is komoly játékba, ha ön is olyan elszánt, mint amilyen én vagyok. Vivianna bólintott. – Megfogadom a tanácsát, Madame. Kérem, beszéljen. Hallgatom. - Rendben van. Lehet azonban, hogy nem egészen ezt akarja hallani. Oliver elcsábításának

a titka ugyanis ott van önben, Vivianna. Ó, most ne mondjon semmit még, non, csak hallgasson végig – tromfolta le a Madame, amikor közbe akart szólni. – A csábítót a saját testében kell keresnie, pedig ön eddig nem is gondolt erre, és eddig nem is figyelt rá. Most azonban, hogy ráeszmélt a testére, ha elég bátor hozzá, akkor hagynia kell, hogy az parancsoljon önnek. - Nem gondolom, hogy… - kezdte Vivianna kétségekkel telve. - Éppen ez a hiba önnel, mon chou. Ön túl sokat gondolkodik. Önnek az elméje a legnagyobb ellensége, amikor arról van szó, hogy el kell csábítania Olivert. Ilyenkor hagyja, hogy egy ki hang a fejében megmondja önnek, hogy mit is tegyen. Ne hallgasson erre a hangra, vagyis az eszére. A testére figyeljen, hagyja, hogy az vezesse. A csábító ugyanis ott rejtőzik önben, a testében, és most majd komolyan számíthat a segítségére. Vivianna nem értette pontosan ezt a tanácsot – ő valóban a benne rejtőzködő csábítóra figyelt, amikor együtt volt Oliverrel a kocsiban? Akkor nagyon jól érezte magát, de aztán elveszítette az uralmát az események fölött, de még ekkor is élvezte a helyzetet. Ám az előbb beleegyezett abba, hogy elfogadja a híres kurtizán oktatását, ezért most csendben kellett maradnia. - Most, hogy a lord ilyen sokat elért önnél, még többet akar majd önből kapni – magyarázta őszintén Aphrodité. – Ügyeljen rá, hogy Oliver hálás legyen minden egyes újabb hódításért, minden újabb örömért. Annyira, hogy mindig többet adjon magából. Most majd azt fogja hinni, hogy ő a nagymester, és eléri, amit akar, ám az az igazság, hogy minden egyes alkalommal, amikor ön a kedvében jár, egyre inkább az ön kezébe kerül, és lassacskán önnek egyre nagyobb hatalma lesz fölötte, mígnem egészen az öné nem lesz. - Ez nagyon egyszerűen hangzik, Madame, és értem is, amit mond, de nem tudna nekem valami többet javasolni… valami gyakorlati tennivalót? Hogy mit is tegyek, ha legközelebb együtt leszek vele? - Nagyon szívesen teljesítem a kérését – felelte Aphrodité lefegyverző kedvességgel. – Nagyon gyorsan haladok, és ezek a dolgok még nagyon újak önnek. Azt gondolom, hogy ha legközelebb együtt lesznek, és Oliver megcsókolja önt, akkor önnek el kell mondania neki, hogy mit vár el tőle, hogyan szeresse és kényeztesse önt. Hogy mi az, ami örömet okoz önnek. Mondja neki például, hogy: „Szeretném, ha a nyelveddel incselkednél velem.” Vagy hogy: „Nagyon szeretem, ha itt, ott vagy amott megcsókolsz.” Hagyja, hogy a férfi a kedvét keresse, hogy mindent megtegyen önnek. Nem azt tanácsolom önnek, hogy úgy beszéljen vele, mint egy kacér nőszemély, ő ezt biztosan nem akarná. Ő ugyanis azért vonzódik annyira önhöz, mert ön nem afféle félvilági nő. Oliver szeret első lenni egy szép és kívánatos fehérnép életében, és ő akarja a nőben először felkelteni a szerelmi vágyat. Olyan ő, akár egy vadász, aki a zsákmányra les, és a nyomába ered. De emellett nagyon örül annak, ha ön élvezi, hogy ő kitünteti a figyelmével. - Meg kell őt érintenem? – kérdezte Vivianna, és megpróbált olyan közönyösnek tűnni, mint amilyen a szép kurtizán volt, pedig még mindig a férfi hatása alatt állt, és egy kissé szédült is ettől. - Meg akarja érinteni? Vivianna elpirult e kérdés hallatán. – Igen. Aphrodité elmosolyodott. – Jó, akkor azt gondolom, hogy érintse meg őt. Tegye például a karjára a kezét, és hagyja, hogy az ujjai végigsimítsák a ruhája ujját. Sőt, még a mellkasát is végigcirógathatja, könnyedén, ártatlanul. Hajoljon közel hozzá, hogy érezze az ön illatát. Amikor megérinti a mellét vagy a mellbimbóját, akkor ön is érintse meg őt ott. Figyelje az arcát, és lesse ki, hogy mit kedvel a leginkább. Higgyen nekem, ha így tesz, annak a férfinak a feje hamarosan úgy fog főni, mint a répa a fazékban. Vivianna hangosan felkacagott. - És ha intim helyen érinti meg önt, hagyja, hogy úgy érezze, mintha a legcsodálatosabb

ajándékkal lepte volna meg önt. Éreztesse vele, hogy ő erős és fontos személyiség, Vivianna. Játsszon az egójával. És ha szót fogad nekem, akkor ön fogja irányítani az eseményeket, de közben Oliver azt képzeli, hogy ő a nagyfőnök. Aztán pedig, mintha eddig közömbös és unalmas dolgokról beszélgettek volna, mondjuk például az időjárásról, Aphrodité felállt, és a szolgáért csöngetett. Teát és süteményt rendelt, Vivianna pedig kedvére csemegézett, de közben egyre csak arra tudott gondolni, hogy mit szólna a családja, ha most látná őt, amint együtt teázik egy híres kurtizánnal. Az anyja valószínűleg sokkot kapna és megrémülne, de a testvérei megértenék, különösen Marietta. Marietta nagyon bátor kis teremtés. - Meséljen nekem egy kicsit a családjáról, Vivianna – kérte Aphrodité, és nagyon érdeklődőnek látszott. - Mit is mondhatnék önnek? - Bármit, mon chou, ami csak az eszébe jut. Vivianna azon töprengett, hogy vajon megkérje-e Aphroditét, hogy ne szólítsa őt mon chou-nak, vagyis „káposztácskámnak”, de úgy gondolta, hogy ez udvariatlanság lenne tőle. És különben is, már kezdett hozzászokni. Így aztán Vivianna mesélt pár dolgot a Madame-nak Lady Greentree-ről és az otthonukról meg a lápról, és hogy Marietta milyen gyönyörű lány. Azt is elmondta, hogy Francesca nagyon szeret a kutyája társaságában lenni, és a lápvidéken csámborogni, és hogy azt képzeli, ő a régi idők hősnője. – Ó, ez igazán drámaiam hangzik! – suttogta Aphrodité. – Ön pedig, drága Vivianna, nagyon szenvedélyes. Vivianna hangosan felnevetett. – Attól tartok, igaza van. - Annál jobban kell ügyelnie a szívére, nehogy valaki összetörje. Ha ez bekövetkezne, agyon nehéz lenne újból összerakni – vagyis kigyógyítani a sebeiből. Vivianna bólintott az intő szóra, és elfogadta az idősebb nő tanácsait, közben pedig különösen elbűvölte az asszony kedvessége. Ki gondolta volna, hogy ennyire meg fogja érteni magát egy kurtizánnal? Egy olyan nővel, aki kívül állt a tiszteletreméltónak tartott társadalmi körökön? Ám Vivianna olyan könnyednek érezte magát Aphrodité társaságában, és nem látott ebben semmi kivetnivalót. - Mindig ebben a házban élt? – kérdezte Vivianna, aztán hirtelen zavarba jött a saját kíváncsiságától. – Sajnálom, ha nem akar, nem kell válaszolnia. Azt hiszem, nagyon tolakodó voltam. - Ó, ön azt kérdez tőlem, amit csak akar, Vivianna. Nem, nem éltem itt mindig. Sok helyen laktam már életemben. Amikor híres lettem – magyarázta mosolyogva a Madame -, akkor Párizsban laktam a Boulevard de la Madeleine-en, aztán pedig volt egy házam Mayfairben. Ott sok évet töltöttem. Volt egy másik házam is vidéken, ó, az különösen szép volt. De ez már mind a múlté. Aztán egy darabig… nos, beteg voltam, és akkor nem akartam a barátaim kedvében járni. Sok pénzt és vagyont vesztettem, de aztán sikerült felülemelkednem a nehézségeken, és akkor megvettem magamnak ezt a házat. És most sok úriember jön ide a pártfogoltjaim kedvéért. - És az ön kedvéért nem jönnek ide? Ezt nagyon nehéz elhinnem, Madame. Aphrodité hangosan felnevetett. – Nos, igen lehet, hogy eljönnek hozzám beszélgetni kicsit, meg nevetgélni, és a régi időkre emlékezni. Még mindig fel tudom kelteni a férfiak figyelmét. De már nem akarom megosztani velük az ágyamat. Ó, most megint nagyon őszinte voltam önnel, mon chou. Sajnálom. - Nem, nem! – tiltakozott Vivianna, bár erősen elpirult. – Én nagyon kedvelem az őszinteséget. Mit csinált Párizsban, eltekintve attól… attól, hogy… Aphrodité elmosolyodott a lány zavarán és esetlenségén, de aztán készségesen válaszolt. – Operába jártam, meg színházba és sok, nagyon sok szalonba. Élveztem a gazdagok és híresek társaságát, a művészekét és az írókét, gyakran meghívtam őket a házamba a Boulevard de la

Madeleine-re. Egyszer adtam egy igazán különleges vacsorát tíz rendkívüli barátomnak. Sok fogással kápráztattam el őket, és amikor a desszertre került a sor, akkor magam mentem ki a konyhába, és én készítettem el az „édes meglepetést” a számukra. - És mi volt az? Talán valami különlegesség? Egy rendkívüli desszert a rendkívüli barátainak? - Igen, nagyon speciális dologgal leptem meg őket. Én magam voltam az ugyanis. – A Madame jót mulatott Vivianna meglepett arckifejezésén. – Ó, mon chou, ha látná most az arcocskáját! A vendégeim nem faltak fel engem! Utasítottam a séfemet, hogy marcipánból, tejszínből és krémekből készített színes virágokkal és rozettákkal díszítsenek fel, akár egy csinos tortát. Aztán egy nagy tálcára tettek, és még egy nagy fedőt is rám helyeztek, aztán pedig bevittek az ebédlőbe, és letettek az asztalra. Végül pedig felemelték a fedőt, és… voilá! Vivianna tudta, hogy az arcára kiült a döbbenet. – És a vendégek mit tettek? - Ők ujjongva üdvözöltek, aztán pedig… - Aphrodité szeme ekkor ravaszkásan megcsillant, és a mosolya többet árult el, mint a szavai. – Nos, most már elég legyen, Vivianna. Mára befejeztük, majd talán legközelebb folytatjuk. - Ó, pedig annyira szeretném hallani, mi történt! – felelte Vivianna őszinte lelkesedéssel. Aphrodité felnevetett, örömtüzek gyúltak a szemében, de aztán hamar elkomorult, csaknem szomorú lett. Mondott pár szót franciául, amit Vivianna nem értett pontosan. De úgy hangzott, mintha azt mondta volna: - Tudtam, hogy szeretni foglak, de azt nem gondoltam, hogy kedvelni is foglak… - Madame? Aphrodité türelmetlenül intett a kezével. – Ó, ne is törődj azzal, amit az imént hallottál. Semmiség az egész. Most azonban még valamit a figyelmedbe ajánlok, mielőtt elmennél. Mostanában elég időm van, és ezért úgy határoztam, hogy megírom az életem történetét. Sok kurtizán megtette ezt már előttem. A tiszteletreméltó angol polgárok szeretnek olvasni a kurtizánokról, bár nem látnák szívesen őket a nappalijukban. Azt gondoltam, hogy ön, Vivianna, elolvashatná, és elmondhatná a véleményét róla. - Ó, ez igazán nagy kitüntetés lenne a számomra, Madame. Aphrodité elmosolyodott, mintha Vivianna lelkesedése elbűvölte volna. Odament egy kis szekrénykéhez, ami a szoba túlsó oldalán állt, és kivett belőle egy naplóhoz hasonlatos bőrkötésű könyvecskét. Aztán a kötetet Vivianna kezébe adta. - Nem kell sietnie vele – mondta a Madame. – Bőven van rá ideje. És akkor olvassa, amikor egyedül van. - Köszönöm! Aphrodité megint intett a kezével, jelezvén, hogy ez igazán semmiség a részéről. – Majd üzenek, hogy mikor jöjjön legközelebb, hogy megint elbeszélgessünk. - Köszönöm! Nagyon élveztem a mai találkozásunkat… Ám most úgy tűnt, mintha Aphrodité elunta volna a fiatal lány társaságát, mert hirtelen a szavába vágott: - Dobson majd kikíséri, mon chou. És ne feledje, amiket tanácsoltam önnek. - Nem, a világért sem feledkeznék meg róluk. Isten vele, Madame! Dobson a hallban várta, már a vörös kabátját viselte, készen állva az esti vendégek fogadására. - Látnom kell, hogy beszáll a kocsiba – mondta a férfi, és rákacsintott. – Ez Miss Aphrodité utasítása. Ő nagyon elővigyázatos, amikor az ön biztonságáról van szó, miss. Már Vivianna is észrevette ezt, és őszintén szólva nem értette, miért aggódik miatta a Madame ennyire. De még sok kérdése volt Aphroditével kapcsolatban, amikre választ szeretett volna kapni. Talán ha elolvassa a piros bőrkötésű könyvet, akkor majd sok tekintetben világosabban fog látni. - Már régóta áll a Madame szolgálatában? – kérdezte Dobsont, amíg arra vártak, hogy a kifutófiú kocsit hozzon a ház elé.

- Közel nyolc éve, miss. Már korábban is ismertem őt, de csak nyolc évvel ezelőtt találtam rá ismét. – A férfi Viviannára nézett, és hirtelen elkomorult az arca. Vivianna szeretetet látott a szemében. Szeretet és csodálat volt bennük, és az sugárzott belőlük, hogy Dobson a szívét is a nőnek adta. Pedig Aphrodité pont most figyelmeztette őt egy csésze tea és pár aprósütemény mellett, hogy ő ne evezzen ilyen veszélyes vizekre, hanem legyen tartózkodó és óvatos. - Ó, már jön is a kocsi, miss! – Dobson adott némi aprópénzt a fiúnak, és kinyitotta a kocsi ajtaját Vivianna előtt. – Vigyázzon magára, miss. - Köszönöm a segítségét, Dobson! Vivianna torka szokatlanul száraz volt, és a szeme is nedves lett, amikor maga mögött hagyta Aphrodité házát.

Ackroyd őrmester Oliver mellé szegődött az utcán, amikor a lord hazafelé sétált az esti iddogálás és kártyázás után, meg a könnyűvérű nőcskék társaságából. Nos, az utolsó megállapítás nem igazán helytálló. Ugyanis amióta a fiatalember találkozott Viviannával, azóta nem vágott arra, hogy szabados erkölcsű asszonyszemélyek és lányok derítsék jókedvre. A férfi folyton a lány hangját hallotta a fejében, ami arra figyelmeztette, hogy viselkedjen úriemberhez méltóan. Sajnos azonban éppen Vivianna volt az, aki megtörte a varázst azzal, hogy megcsókolta őt, és az ölébe ült a kocsiban. Ám a férfi egyre csak a csinos kis fruskáról álmodozott. - Azt hallottam, hogy a mi barátunk Candlewoodról kérdezősködik. Azt firtatja, hogy nem ütközik-e törvénybe a lerombolása. Oliver oldalra pillantott, és az őrmester profilját nézte, de alig tudta kivenni annak körvonalait. Az utca ugyanis meglehetősen sötét volt, és talán veszélyes is ilyenkor kint kódorogni, de a rendőrkopó egy cseppet sem zavartatta magát. Nem olyan fából faragták, mint aki megijedne egy kis csetepatétól. - Majd meg fogja látni, hogy Candlewood lebontása teljesen a törvény szerint való. Ackroyd őrmester bólintott. – Nekem is azt mondták… - De van itt még valami, ami minden valószínűség szerint érdekli majd lordságodat. Ismeri ön Celia Macleant? Oliver egész testében megfeszült. Ackroyd őrmester ezek szerint tisztában volt az ő életének fontosabb állomásaival. – Igen? Celia élete romokban hevert, méghozzá őmiatta. Oliver beszélt a nővel Anthony halála után, és felajánlotta neki, hogy elveszi feleségül, de a hölgy visszautasította. És még azt is hozzátette, hogy Anthonyval sem akart összeházasodni. Celia nem volt szokványos leány. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy folt esett a hírnevén. Egyszer azt mondta Anthonynak, hogy az apja állandóan olyan férfihoz akarja feleségül adni őt, akiket nem szeretett – de Anthony ezt a megjegyzést nem vette magára. - Azt beszélik, hogy az olasz nyelvtanára tett neki házassági ajánlatot, és az apja áldását adta a frigyre, mert úgy gondolja, hogy különben a nyakán maradna a lánya. - Jóságos Isten! – Oliver átgondolta a helyzetet. Ez vajon azt jelentette, hogy Celia mindig is ehhez az alakhoz akart hozzámenni? Szegény Anthony! A bátyja szerette ezt a lányt, ő pedig nem viszonozta az érzéseit. Az a nő azt akarta, hogy szégyenbe hozzák – erre Olivernek előbb is rá kellett volna jönnie, de a nő egy gyenge pillanatában kapta el őt. Akkor csak este ért haza, és előtte elég rendesen felöntött a garatra, a lán y pedig minden előzetes bejelentés nélkül meglepte őt. Olivernek nem volt szüksége mentegetődzésre – ő mindig is magát hibáztatta a történtek miatt -, de most ez az új információ legalább megmentette attól a bűntudattól, amit azért érzett, hogy tönkretette Celia jó hírnevét. - Úgy tűnik, hogy ön lekerült a horogról. Lordságodnak többé nem kell aggódnia emiatt a nőszemély miatt – mondta Ackroyd őrmester, aki láthatóan örült annak, hogy a megbízójának

jó hírrel szolgálhatott. - Igen, én is így gondolom. Most megint Vivianna jutott az eszébe. Ő nem olyan nő volt, mint Celia, de azért akadtak köztük hasonlóságok. Egyik lány sem adott sokat a társadalmi szabályok betartására, mindketten pokolian kíváncsiak voltak, és nagyon elszántak, hogy a saját útjukat járják. Ám Celia nagyon ügyesen a sarkára állt; vajon Viviannával is ez történne? Természetesen a férfit nagyon izgatta, hogy mik a vonzó hölgy valódi indítékai. A kocsiban nagyon készséges volt vele, de most, az éjszaka kijózanító hűs levegőjében Olivernek fel kellett tennie a kérdést, hogy ez a szép kis nő vajon nem csak színészkedett-e vele. Lehet, hogy csupán egy remek színésznővel volt dolga? Világos volt, hogy a lány Candlewoodot akarja. Vajon odaadná-e a testét neki érte cserébe, akár egy üzleti megállapodásban, csak hogy megszerezze azt a birtokot? Ez a gondolat nem volt túl kellemes a számára, de fontolóra kellett vennie. Lehet, hogy erősen vágyott a kisasszonyra – de nem volt tanácsos megbíznia benne, akármennyire is kísértésbe hozta a lány szépsége.

Tizenegyedik fejezet

A jótékonysági összejövetelt az özvegy Lady Chapman otthonában rendezték meg a Mayfairben, az asszonyság otthonában, egy szép nagy villában. A szóban forgó hölgy a londoni szegények szószólója volt, és a Beatty nővérek szerint igen sokat tett a nincstelenekért. Vivianna megígérte, hogy elmegy a rendezvényre, és bár nagyon izgalmasnak ígérkezett, hogy találkozhat Lady Chapmannel és sok londoni reformerrel, Vivianna az este elején csak ült a helyén – egy gazdag úr előadását hallgatta, aki a dologházakkal kapcsolatos teendőkről beszélt -, ám a gondolatai egészen máshol jártak. Mióta Aphrodité „leckét” adott neki hódításból, valóban úgy érezte, hogy egy csábító idegen lakozik benne, és az ő szemén keresztül kezdte látni a világot. A teste sokkal elevenebbé vált, érzékei fel voltak csigázva. Ma este, amikor Lil segített neki felöltözni, izgatónak találta, ahogy a ruha megérintette a testét – ilyet korábban még sosem tapasztalt -, és amikor a cselédje megfésülte a haját a hajkefével, a legszívesebben ficánkolt volna székében. A teste az új élmények hatása alatt állt, és sokkal érzékenyebb volt, mint korábban, ami megijesztette, de ugyanakkor élvezte is az új érzéseket, és tele volt várakozással. Olivernek is küldött meghívót erre a rendezvényre – természetesen Lady Chapman engedélyével. A pillanat hevében hozta meg ezt a döntést, de azzal nyugtatta magát, hogy a jó ügy érdekében cselekszik. Így talán megindítja a férfi engesztelhetetlen és kérlelhetetlen szívét: ha a lord olyan emberekkel lesz körülvéve, akik sokat tesznek a szegény kisgyermekek megsegítéséért és az árvaotthonokért, akkor talán magában száll, és sutba dobja a konokságát. Persze biztos lehetett benne, hogy Oliver nem fog eljönni erre az alkalomra, de már az is hatással lehet a férfi megátalkodott viselkedésére, ha kap egy meghívót egy ilyen összejövetelre, mert akkor talán átgondolja, hogyan is viszonyul a társadalom peremén élők szenvedéseihez. - Nem Lord Montegomery az a férfi, aki le akarja rombolni Candlewoodot? – kérdezte Viviannától Lady Chapman, amikor ő megkérdezte, küldhet-e a fiatalembernek is meghívót. - De igen, ő az. Én azonban reménykedem, hogy sikerül őt jobb belátásra bírnom. Lady Chapman szigorú pillantást vetett rá, és a fiatal hölgy arcvonásait fürkészte, majd megenyhült, és elmosolyodott. – Azt hiszem, hogy ön bármit el tud érni, amit csak a fejébe

vesz, Miss Greentree. Vivianna őszintén remélte, hogy ez így is van. Az úriember a dologházakról tartott előadása végéhez ért. Meghajolt, mert a közönség nagy tapssal jutalmazta a beszámolóját. Viviannán ekkor különös bizsergés lett úrrá. Úgy érezte, mintha valaki hátulról figyelné. Előbb azzal nyugtatta magát, hogy csak képzelődik, de az érzés egyre erősebb lett benne, és már nem volt képes tovább ellenállni a késztetésnek, hogy hátraforduljon. És akkor elakadt a lélegzete is, és a szíve csaknem kiugrott a mellkasából. Oliver Montegomeryt pillantotta meg, aki elegáns fekete esti öltönyben, fehér ingben és égszínkék szaténmellényben parádézott ott hátul, és őt bámulta. A fiatalember a hátulsó falnál állt, arca komoly volt és rezzenéstelen. Egy pillanatra a tekintetük összeakaszkodott, és Vivianna érezte, hogy erősen elpirul. De hiszen jó dolog volt, hogy a férfi mégiscsak eljött ide, nem igaz? Ám utána rögtön az jutott az eszébe, hogy talán a férfi is - csakúgy, mint ő – arra gondolt, hogy milyen szenvedélyes perceket töltöttek együtt a múlt alkalommal a kocsiban, útban Candlewood felé. Vivianna nagy levegőt vett, és megpróbált lehiggadni. Mrs. St. Claire ült mellette a jobbján, és épp az iménti előadásról tett neki pár észrevételt, amire Vivianna felelt is, de az esze egészen máshol járt. Oliver itt volt! Tehát mégiscsak elfogadta a meghívását. De vajon miért jött ide? Talán már rádöbbent, hogy milyen hibás döntést hozott? Igen, lehet, hogy így történt… Ám a szíve mélyén Vivianna tudta, hogy nem erről van szó. Oliver nem a szegények ügye miatt jött el ide, hanem az ő kedvéért. Aphroditénak igaza volt. A fiatalember vonzódott hozzá. A lord már megérezte az ő illatát, nyomon volt, és akár egy farkas, a zsákmány nyomába eredt. Vagy a társát, a mátkáját követi. Vivianna úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog, és a keze remegni kezdett kissé. Oliver nem vadászott rá; ő vadászott a férfira. Nem ő volt a férfi zsákmánya, hanem ő volt a nőstényfarkas, aki épp olyan tüzes és elszánt volt, akár a férfi. A csábító, aki benne lakozott, kezdett a felszínre bukkanni. Időközben a következő előadó is szólásra emelkedett, és Vivianna próbált rá figyelni. De most, hogy már tudta, Oliver ott van a vendégek közt a teremben, szinte magán érezte a férfi érintését. És most nem az eszére, hanem testére, ébredező érzékeire figyelt. Hirtelen sugallattól vezérelve hagyta, hogy a tüllsálja lecsússzon kissé a válláról, és felvillanjon alóla a csupasz bőre. Közben azon töprengett, hogy vajon a fiatalember látja-e, hogy szilvakék ruhájának a kivágásából kidomborodik szép melle, és hogy most szaporábban veszi a levegőt. Vivianna ajka mosolyra húzódott, felemelte kesztyűbe bújtatott kezét, és megcirógatta vele az arcát, majd egy rakoncátlan hajtincsét a füle mögé húzta. Aztán aranyba foglalt igazgyöngy fülbevalójával kezdett játszani. Ó, igen, ő nem láthatta Olivert ott hátul, de a férfi nagyon is jól szemmel tarthatta őt. Vivianna teste érezte a férfit – a benne lakozó csábító jelezte a fiatalember jelenlétét és érdeklődését, és elbűvölő, szédítő dallamot küldött a férfi felé.

Oliver érezte, hogy a vágy hatalmába keríti. Helyzetet kellett változtatnia, mert a nadrágja hirtelen túl szűknek bizonyult. Így még jobban láthatta Vivianna Greentree-t – bájos arcában, nyakának szelíd hajlatában és gömbölyű keblében gyönyörködött, és abban, ahogy a kis gesztenyebarna hajtincsek pajkosan göndörödtek a nyakszirtjén. Ez azonban nem volt elég a férfinak. Pedig tudnia kellett volna, ha idejön, akkor csak újabb kínzásnak teszi ki magát. És a nőn látszott, hogy itt biztonságban érzi magát, hiszen kellő távolságra volt tőle. A fiatalember sűrűn átkozta magát, amiért hagyta, hogy a lány így játszadozzon és incselkedjen vele – a

férfit elbűvölte, ahogy Vivianna ujjai a rózsaszín fülcimpával játszottak. Atán leszidta magát – nem, ez a bájos lányka olyan ártatlan, az lehetetlen, hogy vele bűnös játékot űzzön, hogy felhergelje az érzékeit. Talán az előadásra összpontosít a leányzó. Hiszen ez egy, a szegények megsegítésére összehívott találkozó volt. Átkozott nőszemély, végül csak sikerült neki őt elráncigálnia ide, erre az unalmas összejövetelre. Nem mintha egyetlen szót is hallott volna a felszólalásokból és az előadásokból. Túlságosan el volt foglalva Vivianna elbűvölő arcocskájával és kívánatos testével ahhoz, hogy másra is figyelni tudjon. Most megint taps következett, amivel a legutóbbi szónok beszédét ünnepelték, majd a háziasszony bejelentette, hogy vacsorát ad a vendégeinek, és azt követően majd ismét egy dúsgazdag úriember emel szót a nincstelenekért. Oliver csaknem hangosan felhorkant. Már nagyon elege volt ebből a se vége, se hossz rendezvényből. El kellene mennie, gondolta magában, de akkor nem beszélhet Viviannával! A férfi bosszankodva nézte a nőt. Viviannát már körülvették az úriemberek, akik többet tudtak az ingyen konyhákról, mint azt gazdagságuk indokolta volna. Valóban a szegények helyzetéről beszéltek a szép leányzóval, vagy csak bele akartak nézni a hölgy igéző, őzbarna szemébe? Oliver elszégyellte magát erre a gondolatra – nem tehetett róla, hogy ilyesmik jutottak eszébe a gyönyörű, elbűvölő nővel kapcsolatban. Amióta megismerte Viviannát, egyre-másra bűnös vágyak kerítették hatalmába, és sokszor cselekedeteit is ezek vezették. A férfi közelebb merészkedett Viviannához, míg már olyan közel állt hozzá, hogy ha akarta volna, akár meg is érinthette volna. A fiatalembernek megtelt a tüdeje a lány édes illatával – levendula- és finom női illatot szívott magába. Oliver látta, ahogy egy ér lüktet Vivianna nyakán a finom, fehér bőr alatt. A lord a legszívesebben a lány vállára hajtotta volna a fejét, hogy ebben a szobában mindenki tudja, ez az elragadó teremtés az övé. Vajon Vivianna tudta, hogy ő ott áll mögötte? Tudnia kellett. De akkor miért merült bele úgy abba az átkozott beszélgetésbe azzal a kék zakós férfival? Talán bizony élvezi annak az alaknak a társaságát? Olivernek minden pillanattal nőtt a féltékenysége és az idegessége, olyannyira, hogy már csaknem félbeszakította a társalgát, amikor Végre Vivianna megfordult. A lány őzike szelídségű szemével ránézett, és a tekintetében kérdés volt és kihívás, de ajka bájos mosolyra húzódott, és azt sugározta a férfi felé, hogy örül annak, hogy láthatja a férfi. – Lord Montegomery! – mondta Miss Greentree, és a kezét a fiatalember bicepszére tette. És ott is hagyta rajta a tenyerét: a keze könnyű volt, a férfi alig érezte a súlyát a kabátja ujján át. Ám ez a pillangókönnyűségű érintés is elég volt ahhoz, hogy lázba hozta a férfit. Olivernek minden porcikája felforrósodott. De aztán összeszedte magát, tekintetét elkapta a nő elegáns kesztyűbe bújtatott kezéről, és a leány szemébe nézett, majd megkérdezte: - Ezek az összejövetelek mindig ilyen unalmasak? Vivianna felvonta sötét szemöldökét, és közelebb hajolt Oliverhez, aki így alaposan szemügyre vehette mély dekoltázsát, ami újabb örömökkel és édes kínokkal kápráztatta el a férfit. – Ssss, jó ügyet szolgálunk itt mi valamennyien. A férfi ereje merev volt már a vágyakozástól. A legszívesebben ott rögtön a karja közé kapta volna Viviannát, és elsietett volna vele az egyik sötét sarokba, hogy ugyanazt műveljék, mint amit a kocsiban legutóbb. Ó, akkor nem lett volna szabad hagynia, hogy felülkerekedjenek rajta Anthonyval kapcsolatos szomorú emlékei, és nem kellett volna meghallgatnia Vivianna kioktatását sem! A Candlewoodból visszafelé vezető úton meg kellett volna ragadnia az alkalmat, és a magáévá kellett volna tennie ezt a kívánatos nőt. Aztán mire Bloomsburyba érnek, el is feledhette volna azt a kis affért. Oliver nagyot nyelt. Hiszen csak áltatja magát: ő soha nem fogja elfelejteni Viviannát. A teste és az elméje még soha nem volt olyan eleven, mint ennek a nőnek a társaságában. A hölgy a megváltást ígérte neki, de nem valószínű, hogy arra gondolt, hogy odaadja neki a testét. Ám egy elveszett lélek ott találhatja meg a gyógyírt fájó tagjaira, ahol erre lehetőség

kínálkozik. Vivianna őt nézte, a szemhéját kissé leeresztette, sűrű szempillái alatt csak úgy csillogott aranybarna szeme. És ahogyan a kocsiban is, most is benne volt a tekintetében a győzelem, mintha ez a kis bestia nagyon is jól tudná, hogy mit művel vele, és még élvezné is. De hiszen így is van, mert végül is sikerült elrángatnia őt ide! Azok után, hogy megesküdött, hogy soha nem fog ilyen ostoba összejöveteleken részt venni! Oliver ekkor erősen megfogta Vivianna kezét, hogy a lány arcára kiült a döbbenet, majd a férfi maga után húzta őt, átgázolva a vacsoraasztal felé tóduló vendégseregen. Vivianna ki akarta rántani a kezét a fiatalember szorításából, de annak esze ágában sem volt elengedni őt. – Lord Montegomery! – kiáltott fel fojtott hangon Miss Greentree, és most nem akaródzott neki mosolyogni. – Én vendég vagyok itt. Nem mehetek most el innen. Legalább el kellene köszönnöm előbb… - Miss Greentree! – csicseregte egy élénk tekintetű kövérkés hölgy. – És, lám, itt van Lord Montegomery is! Milyen csodálatos, hogy ön is megtisztelte a mi kis összejövetelünket! Olyan jólesik új arcokat látni a jótékonykodók között! - Mrs. St. Claire, biztos vagyok benne, hogy Lord Montegomery nagyon örülne… - Miss Greentree-nek még el kell mennie egy másik helyre is – vágta rá Oliver. – Méghozzá rendkívül sürgősen. Szíves elnézését kérem, Mrs. – eh - St. Claire, de rá most nagy szükség van a Szegény Árvák Otthonában Candlewoodban. - Ó, drágám! – kiáltott fel az asszony. – Remélem, nem kapott valami rossz hírt! - Igen, attól tartok, erről van szó. Az árvák fellázadtak – felelte a férfi, és határozottan az ajtó felé indult. Mögöttük Mrs. St. Claire zihált, alig kapott levegőt a hír hallatán, ám a következő pillanatban a párra már rá is csukódott az ajtó, és Oliver meg Vivianna egyedül találta magát a folyosón, amit puha fényű gázlámpák világítottak meg. Oliver még mindig maga után vonszolta őt, a vendégek csacsogása lassan elmaradt mögöttük, már csak a gázlámpák sziszegését és Vivianna szoknyájának a suhogását hallották. - Nagyon durván viselkedett azzal a kedves hölggyel! – mondta Miss Greentree remegő hangon. Vivianna haragudott a férfira, és erre meg is volt minden oka. Oliver hagyta, hogy felülkerekedjenek rajta az ösztönei, de a férfi nem tehetett erről. Ez a csinos nő rendkívüli hatással volt rá. A folyosón mindkét oldalon csukott ajtókat láttak. Oliver hirtelen ötlettől hajtva kinyitotta az egyiket, és benézett a kis szalonba. Nem volt ott senki, mire behúzta Viviannát a szobába, és becsukta az ajtót. - Mi az ördögöt művel? – fortyant fel a lány, és végre kiszabadította magát a férfi kezéből. Ideges mozdulatokkal nyomban igazgatni kezdte a ruhája ujját, és az arca ki volt pirulva, a szeme pedig szikrát szórt. – Azt hiszem, ön bocsánatkéréssel tartozik nekem, mylord. - Bocsánatot kérek – vágta rá a férfi, és szótlanul nézte, amint Vivianna rendbe szedte a ruháját. Aztán Oliver mer nem tudta tovább türtőztetni magát. – Mit forgatsz a fejedben, Vivianna? Ő nem nézett a fiatalemberre. – Hogy mit forgatok a fejemben? Semmit, egyáltalán semmit. És ha megbocsát, akkor én most el is megyek. - Nem, nem hagyom, hogy elmenj, és igenis, te forralsz valamit magadban. Azt hiszem, teljesen meg akarsz őrjíteni! Ó, a lánynak tetszett, ami az imént kiszaladt a számon, gondolta magában Oliver. Láttam, ahogy felcsillant a szeme. - Aha! – kiáltotta hangosan a férfi. Vivianna nyugtalanul figyelte, ahogy a fiatalember közelebb lép hozzá: a férfi cipőjének az orra már az ő szoknyáját súrolta. – Mit akart azzal mondani, hogy „aha”!?

- Az őrületbe akarsz kergetni, igaz? – förmedt rá Oliver. – Kíváncsi vagyok, hogy miért. – A lord még egy lépést tett a lány felé, félrelökve a bő szoknyát, hogy a mellkasa már a lány kebléhez ért. Oliver nem érintette meg, nem, még nem, de a kezét ökölbe szorította az oldala mellett, annyira fel volt indulva. - Mindössze arra vágyom, hogy belássa, hibát követ el, ha lerombolja Candlewoodot. Ennyi az egész. Viviannának idegenül csengett a saját hangja, és lenyelte azokat az érzelmeket, amik fel akartak törni belőle. A férfi alakja ijesztő módon tornyosult fölé, de őt nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. Viszont jólesett neki, ahogy a férfi forró teste az övének feszült, és kemény combja a sokknyájához simult; a lord mély hangja megszédítette kissé. - Azt gondolom, hogy azok után, amin ma keresztülmentem, megérdemlek némi jutalmat – búgta Oliver a nő fülébe olyan ígéretes hangon, amit a lány már jól ismert. - Botorság! A lord lefegyverzően mosolygott a szép leányra, miközben – ha az egyáltalán lehetséges volt – még közelebb húzódott Viviannához. – De igen, drága hölgy. Megfeledkezel arról, hogy egy olyan rossz ember, mint amilyen én vagyok, nincs hozzászokva ahhoz, hogy annyi jóság vegye körül, mint amiben itt volt részem. - Még a legvásottabb alakok is megváltozhatnak egyszer – felelte, és azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná az iménti szavakat. Hiszen ő nagyon is jól tudta, hogy a kéjsóvár férfiak nem képesek kibújni a bőrükből! Ő ezt a saját bőrén tapasztalta. Ám a férfi mosolya még szélesebb lett, aztán pedig Oliver lehajtotta a fejét, és a lány ajkára tapasztotta a száját, forró csókban olvadva össze vele. Vivianna nagyon meglepődött ezen, de elbűvölte a férfi ajkának érintése. Halkan felnyögött, aztán valahogyan – ő maga sem értette, hogyan – a keze a lord hátára siklott, a férfi zakója alá kalandozott, és tenyerével kitapintotta Oliver acélos izmait. Vivianna csodálatosnak találta a fiatalembert, a benne rejtőzködő csábító viszont még többet akart. Oliver ujjai megtalálták útjukat a nő szoros csipkés ingmelle alá, ami a ruha finom bársony anyaga alatt lapult, és kitapintotta a mellbimbóját. Meglepetés és gyönyör hullámzott végig Vivianna testén, amikor a férfi megcirógatta az érzékeny helyen. És rögtön utána egy még intimebb helyen érzett bizsergést – vagyis a lába közt, és hirtelen mintha még elevenebb lett volna az egész lénye. - Milyen csodálatos érzés! – suttogta Vivianna, mert eszébe jutottak Aphrodité intelmei. – Csináld újra! A férfi szeme felvillant. – Nekem még jobb ötletem van… - Oliver a nő háta mögé nyúlt, és tapasztalt mozdulatokkal és ijesztő gyorsasággal kinyitotta a nő ruhájának a kapcsait. A szilvakék bársonyruha lecsúszott a lány gyönyörű vállán, és lehanyatlott a karjára, felfedve Vivianna gömbölyű keblét, csipkés ingvállát és halcsontos fűzőjét. A fűző melltartója kiemelte a lány kerek mellét, és a férfi alig várta, hogy kiszabadítsa a szép kebleket a csipkés, selyemszalagos fehérnemű fogságából, hogy igéző mezítelenségükben pillanthassa meg őket. A lány telt keblei meg voltak duzzadva, és mellbimbói kiemelkedtek, mintha csak a férfira mutatnának. Vivianna megrémült attól, hogy a lord felfedte mezítelenségét, és nagy levegőt vett, majd gyorsan mega elé kapta a kezét, hogy elrejtse sugárzó női bájait. Ám a fiatalember megragadta mindkét kezét, és lassan elhúzta őket az igéző látvány elől. Egy pillanatig a férfi némán gyönyörködött a lány büszke melleiben, és csak a szemével simogatta Viviannát, a bájos domborulatokat, a hófehér bőrt és a sötétebb bimbókat. Aztán pedig, amikor a lány már azt hitte, meghal, ha a férfi nem csinál valamit, Oliver felemelte a kezét, és előbb az egyik, majd utána a másik telt keblet is megcirógatta. - Óh! – sóhajtott fel a fiatal nő, és olyan heves öröm fogta el, hogy a térde is megroggyant kissé.

Oliver ügyet sem vetett a lány felszisszenésére, hanem lehajtotta a fejét, és a forró, puha, nedves ajkát a nő kiemelkedő, sötét mellbimbójára tapasztotta, majd gyengéden szívni kezdte. Viviannának még soha nem volt része ilyen kényeztetésben, még soha nem élt át ilyen gyönyört. Hallotta, hogy a torkából rekedtes hang tör fel, aztán a férfi fejére tette a kezét, hogy még közelebb húzza magához a lord incselkedő száját. A férfi nyelve játékba kezdett a mellbimbójával, aztán a foga közé vette a kiemelkedő csúcsot, és apró harapásokkal részesítette földöntúli örömben a lányt. Oliver ezalatt a másik kezével megfogta Vivianna másik mellét, és cirógatta-dagasztotta a szép, friss halmokat. Vivianna, miközben a férfit figyelte, úgy érezte, hogy még soha életében nem volt része ilyen izgató élménybe. Ekkor azonban odakintről, a folyosóról hangokat hallottak, mire hirtelen szétrebbentek. Vivianna hátraugrott, és eltakarta mezítelenségét, egy szempillantás alatt magához tért, ráeszmélt arra, hogy hol is voltak, mit csináltak, és hogy ennek milyen veszélyes következményei lehetnek. Igen, a veszély része volt a varázslatnak, az izgalomnak, és ő ezt el is fogadta, de azt már nem szerette volna, ha ilyen helyzetben találja itt Mrs. St. Claire vagy Lady Chapman. Gyorsan magára szedte a ruháját, bár a textil erős szövete csaknem fájdalmasan dörzsölte vágytól sajgó testét, a legérzékenyebb pontjait. Oliver pár pillanatig csak némán figyelte Vivianna viaskodását az öltözékével, majd türelmetlenül felsóhajtott, és óvatosan megragadta a nő két vállát, aztán megfordította, és összekapcsolta a ruháján a kapcsokat. – Úgy tűnik, nekünk már csak az a sorsunk, hogy folyton félbeszakítanak minket – füstölgött a férfi. – Újabb álmatlan éjszaka vár rám. Vivianna a válla fölött visszafordulva ránézett a lordra. – Nem is gondoltam volna. Azt mondod, hogy azért szenvedsz, mert nem… Oliver összevonta a szemöldökét. – Igen, szenvedek – ismerte el a lord. A lány erre elmosolyodott. Oliver lecsúsztatta a kezét a nő vállán, és a ruhán át megmarkolta Vivianna keblét. A férfi ismét zihálva vette a levegőt, forró lélegzete a nő fülét súrolta. – Ez tetszik neked, te kis nőstényördög – suttogta. – Nem is olyan szent teremtés ön, Miss Greentree, igaz-e? Vivianna megborzongott a férfi érintésétől és forró sóhajaitól, de amikor megszólalt, nem remegett a hangja. – Nem vagyok félénk ibolya – jelentette ki a fiatal lány merészen. A férfi felnevetett. – Nem, valóban nem vagy az. Oliver elengedte a lányt, majd hátrább lépett. Vivianna sajnálta, hogy vége van az édes perceknek, de egyszersmind meg is könnyebbült. Élvezte, amikor a férfi a szájával kényeztette, de úgy érezte, hogy közel állt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Megint. A csábító titkos énje felébredt benne, és hódítani kezdett, Vivianna pedig nem szabott gátat neki, hanem szabadon engedte, de most még nem adódott elég idő arra, hogy kitapasztalja igazi természetét és hatalmát. Mondd el neki, hogy mit érzel… - Én sem tudok aludni – mondta csendesen a lány. Oliver – aki ekkor a zakóját és a haját igazgatta – felnézett rá, és égszínkék szeme hirtelen felélénkült. - Rólad álmodtam – folytatta Vivianna, aki leküzdötte a zavarát, és arra összpontosított, hogy örömet okozzon a férfinak a vallomásával. – Arról álmodtam, hogy megérintettél engem, hogy az ujjad belém hatolt, és aztán… - Eljutottál a csúcsra – fejezte be a lord a mondatot, és látszott rajta, hogy nagyon érdekli, mit mond neki a lány. - Igen. És azt kívántam, bárcsak ott lennél velem az ágyamban. És arra vágytam, hogy a bőröd a bőrömhöz érjen. A férfi felhördült, és megcsóválta a fejét. – Menj el, Vivianna, kérlek szépen. Menj haza mielőbb. Mert ha itt maradsz, akkor nem álok jót magamért.

Vivianna odament az ajtóhoz, de ég egyszer a férfira pillantott. Oliver őt nézte, a szeme tele volt vágyakozással és zaklatottsággal, mintha nem tetszene neki, amit érez. - Menj haza – ismételte a férfi -, és aludj valamicskét. – A lord szeme összeszűkült. – Szükséged lesz rá. Vivianna becsukta az ajtót maga mögött, és levegő után kapkodott. A melle még mindig érzékenyen sajgott, és meg volt duzzadva az izgalomtól, de ő nem bánta. Nem, egyáltalán nem érzett megbánást a történtek miatt.

Odabent a szobában Oliver az állát dörzsölte a kezével, és az üres kandallóba bámult. Túlságosan fontos dolgok forogtak most kockán ahhoz, hogy mindent elrontson azzal, hogy Vivianna Greentree-vel flörtöl. Rólad álmodtam. A nő szavai visszhangzottak benne, és ő megrázta a fejét, hogy kiűzze őket onnan. Vajon miért érintette meg annyira a nő iménti vallomása, morfondírozott magában a lord. Ám egyre csak arra tudott gondolni, hogy Vivianna róla álmodik, rá gondol, amikor egyedül van az ágyában, és akkor úgy érezte, hogy nagyon szeretné a karjába zárni. Nem akarta megcsókolni vagy megsimogatni őt, csak a karjában akarta tartani törékeny testét. Hogy közel érezze magához, és többé nem érezze magát olyan végtelenül egyedül.

Lord Lawson nagyon fáradt és kimerült volt. Ott érezte a fejében, a szemében és a csontjaiban a fáradtságot. Már nagyon közel volt a céljához, alig egy karnyújtásnyira állt tőle. Sir Robert Peel lesz a következő miniszterelnök, de Lawson tudta jól, hogy utána hamarosan ő jön. Már szinte érezte a győzelem ízét. Hirtelen elfogta a méreg, és dühében ökölbe szorította a kezét. Az ő fáradtságának az oka Oliver Montegomery! Igen, ez az ő számlájára írható! Már azt hitte, hogy biztonságban van, és már soha nem derül fény az ő titkára. Amikor megtudta, hogy Candlewoodot földig rombolják, és arra gondolt, hogy ezeket az iratokat bármikor megtalálhatják, úgy érezte, nyomban megőrül. Mert Anthony oda rejtette el a leveleket, abba a nagy monstrumba, amit annyira szeretett – ebben Lawson egészen biztos volt. És most kiderült, hogy van ott egy titkos kamra… Átkozott fickó! Csak úgy könnyedén bedobta a hírt a beszélgetésük közben, mintha nem lenne semmi jelentősége. Lawsonnak nem voltak kétségei afelől, hogy Oliver meg fogja találni a rejtett kamrát, amilyen szerencsés alak a fiatal lord. Igen, rá fog bukkanni a titkos fülkére, és benne rálel a levelekre is, és akkor minden elveszik. Lawson tudta: nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Az elmúlt években keményen dolgozott a sikerért, de most ez az ostoba hiba közbejött, ami azzal fenyegeti, hogy elbukik. Szégyenbe kerül. Botrány robban ki körülötte. Még gondolni sem bírt a csúfos következményekre, és ő nem is fog ezzel foglalkozni! Mert egy olyan tehetséges és intelligens férfi, mint amilyen ő, csak le tud győzni egy olyan részeges bolondot, mint amilyen Oliver Montegomery! De miért érezte úgy, mintha szándékosan egy olyan ösvényre terelnék, amire nem akar rálépni? Valami hibádzott ebben az összképben. Lawson érezte, hogy kezd elszállni belőle a fáradtság. Igen, valami nem stimmelt. Valami nem volt az, aminek látszott. Talán Oliver volt az? Lehetséges, hogy Oliverrel nem volt minden rendben? Erre a gondolatra először csak nevetett magában, majd elvetette az ötletet. Oliver elért ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút, és Lawson megvetéssel és némi kárörömmel

nézte, ahogy a férfi egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt. Anthony mindig is nagyon szerette az öccsét, és igen elnéző volt a dőreségeivel szemben. Anthony azt képzelte, hogy Oliver nagyszerű ember, és idővel ez meg is mutatkozik. De Anthony bolond volt, végül is annak bizonyult. Lawson esélyt adott neki az életre, elmagyarázta neki, hogy milyen fontos a számára az, hogy azok a levelek titokban maradjanak, de Anthony nem akart hallgatni rá. Képtelen volt felfogni, hogy a nemzet jóléte fontosabb egy ilyen csekélységnél. Milyen ostoba is volt! Lawson már nem is számolta, hogy hányszor hazudott vagy rendezett úgy egy helyzetet, hogy az az ő javát szolgálja – ha kellett, megvesztegetett másokat, de még ennél rosszabbra is hajlandó volt ezért a célért. Olykor szükség volt arra, hogy az ember eltakarítson az útból valamilyen akadályt, hogy a végén ő kerüljön ki győztesen. De hisz ezt mindenki így csinálja! Oliver… valóban az volt, akinek látszott? Lawson rá fog jönni erre nagyon hamarosan, és ha Oliver csak játssza neki a sültbolondot… Lawson mosolyra húzta a száját. Nos, akkor Oliver ugyanazt az árat fogja fizetni ezért, mint a bátyja.

Vivianna, miután látogatóban járt Aphroditénál, majd pedig egy órácskát vásárolgatott a forgalmas Regent Streeten, hazatért a Queen’s Square-re, ahol magánkívül találta Helen nénit. - Lady Marsh van itt! – sziszegte Helen, és elkapta Vivianna karját, miközben az unokahúga elkezdte lerakni a csomagjait – a család minden tagjának vett ajándékot. – Már legalább fél órája itt rostokol! Épp el akart menni, amikor megjöttél. Vivianna értetlenül nézett a nagynénjére. – Lady Marsh itt van? Lord Montegomery nagynénje eljött hozzánk? - Igen, igen. Épp ezt magyarázom! – Helen szenvedő arcot vágott. – Olyan félelmetes perszóna. Nem tudok tovább bent maradni vele, mert attól félek, hogy valami rettenetes ostobaságot mondok. - Értem. – Vivianna kihúzta magát, és elmosolyodott. – Bízd csak rám őt, Helen néni. Engem nem lehet megfélemlíteni. Helen nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy az unokahúga milyen bátran és elszántan viselkedik. Lady Marsh egy jókora karosszékbe telepedett le a nappali egyik sarkában, úgy uralta a helyiséget, mintha csak egy királynő ülne a trónusán. Felsőtestét egyenesen tartotta, ősz haja szép csigákba rendezve a muszlin főkötője alatt. Az asszonyság szürke selyemruhát viselt, ami Pazar látványt nyújtott gyönyörű árnyalataival. A ruha nyilván nem volt olcsó mulatság. Lady Marsh – bár rangon alul ment férjhez – minden porcikájában igazi angol arisztokrata hölgy volt, és azt akarta, hogy ezt mindenki rögtön észrevegye. Vivianna kecses pukedlit vágott le előtte. – Lady Marsh, milyen kedves öntől, hogy meglátogatott minket. Lady Marsh biccentett a fejével, de a szemét – ami pont olyan kék volt, mint Oliveré – le sem vette a lányról. – Elég hosszú ideig volt távol, Miss Greentree. - Sajnálom. A Regent Streeten jártam a boltokat. - Remélem, nem egyedül. - Szó sincs róla, a cselédem elkísért. - Remek. Egy fiatal hölgy nem lehet elég óvatos, amikor a jó híréről van szó. Vivianna már csaknem kibökte, hogy kinél tett látogatást, mielőtt vásárolni indult volna, de még idejében észbe kapott, és az ajkába harapott. - Üljön le, Miss Greentree. Beszélni óhajtok önnel. – Lady Marsh Helenre pillantott. – Méghozzá négyszemközt. - Ó! – Helen elértette a célzást, és megkönnyebbülve hátrált az ajtóig. – Természetesen, természetesen. Akkor én most magukra hagyom önöket… Már itt sem vagyok. – Azzal a

háziasszony becsukta a nappali ajtaját – kívülről. Vivianna felvont szemöldökkel mérte végig Lady Marshot, mert nagyon nyersnek találta a hölgy viselkedését, de nem tette szóvá a dolgot. Csendben várt, hogy a lady előadja, mi járatban van náluk. Lady Marsh a botjával koppantott egyet a padlón, és Vivianna ekkor észrevette, hogy a hölgy ujjai mennyire görcsösen állnak a kesztyű alatt. Már hallotta korábban, hogy az asszony rokkant, és most úgy tűnt, hogy a szóbeszédnek komoly alapja van. A ladynek nagy erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ma eljöjjön ide, és akkor bizonyára fontos mondanivalója van. Vivianna már nem is neheztelt annyira rátarti viselkedése miatt, vagyis azért, hogy a nagynénjével csak úgy foghegyről beszélt. – Mit akar mondani nekem, Lady Marsh? – kérdezte immár szelídebben. – Most már itt vagyok, és hallgatom önt. Lady Marsh nyilvánvalóan olvasott Vivianna gondolataiban, mert gúnyos mosoly jelent meg az ajka körül – ami megint csak nagyon hasonlított Oliver ajakbiggyesztéséhez -, és azt mondta: - Még nem vagyok kint a temetőben, Miss Greentree, bár némelyek előszeretettel terjesztik, hogy nekem már nincs sok hátra. Azért jöttem ide, mert kedvelem önt. Nem sok fiatal hölgyet kedvelek, de ön azok kevesek közt van, akikkel szimpatizálok. És az unokaöcsém is kedveli önt. Nem könnyű azzal a fiúval bánni, irányítani őt, de úgy tűnik, önnek határozottan megvan a tehetsége hozzá. Vivianna elmosolyodott – nem tehetett róla. – Én nem akarom irányítani Lord Montegomeryt, Lady Marsh. Csupán azt szeretném, ha megváltoztatná az elhatározását Candlewooddal kapcsolatban. - Száz szónak is egy a vége, nekem úgy tűnik, hogy az a fiú nagyon odavan önért, Miss Greentree. Vivianna érezte, hogy elönti arcát a pír. Nem sokkal korábban éppen Aphroditéval beszélt arról, hogy hol is tart Oliver „meggyőzését” illetően… - Beszéltem Olivernek az álmomról – mondta szégyellősen Vivianna kicsivel korábban Aphroditénak, aki a lány arcvonásait fürkészte. – Egészen el volt bűvölve tőle. - Ez természetes, mon chou. És aztán elment arra az összejövetelre is? Pedig ő annyira gyűlöl ilyen találkozókra járni, de látni akarta önt, ezért mégis rászánta magát. - Igen, és is úgy gondolom, hogy az én kedvemért jött el, azért, hogy találkozhasson velem. Nem hiszem, hogy a saját épülésére jött el. És nagyon durva és udvariatlan volt a többi vendéggel. Aphrodité elmosolyodott. – Tehát akkor erősen küzd, de nem győzhet. Ezt a játékot végig kell játszania vele, Vivianna. Hallgasson a testére, és amikor elérkezik a megfelelő pillanat, akkor a kezébe kaparinthatja őt, és rákényszerítheti az akaratát. - Mikor jön el az alkalmas pillanat? – kérdezte Vivianna halkan. - Ön azt tudni fogja, mon chou. A csábító, aki ott rejtőzködik önben, majd figyelmezteti. - Miss Greentree! - Ó, sajnálom – bocsánat, Lady Marsh. Biztos vagyok benne, hogy az ön unokaöccse egyáltalán nem… - Én azonban meg vagyok győződve, hogy ön is tudja, az öcsém mennyire kedveli önt, bármilyen udvariasan tiltakozik itt nekem. Vivianna hangosan felnevetett. – Nos, igen, Lady Marsh, valószínűleg önnek igaza van. - Nekem mindig igazam van – felelte az idős hölgy. – Ön valószínűleg nem tudja, de Oliver nagyon megváltozott a bátyja halála óta. Kell az unokaöcsémnek valaki, aki segít neki elfelejteni azt a szörnyű esetet. Ugyanakkor büszke arra, hogy ilyen erős és őszinte érzések kötik a testvéréhez. Most azonban már itt az ideje annak, hogy számot vessen Anthony halálával, és továbblépjen. Hiszen még ott áll előtte az egész élet és ő az utolsó leszármazott a Montegomery családban. - Vagyis feleségre és örökösre van szüksége.

Lady Marsh résnyire húzta össze a szemét. – Fején találta a szöget, Miss Greentree. Az igazat megvallva, meglep, hogy ezt mondja. És mégis… tulajdonképpen örülök annak, hogy ilyen őszinte. Nekem ez nagyon is a kedvemre való. Az új nemzedéket sokszor megijeszti, hogy én mennyire kedvelem a kendőzetlen beszédet. - Nos, akkor én is őszinte leszek önnel, Lady Marsh. Én csupán Candlewood miatt érdeklődöm az unokaöccse iránt. Ez minden. Úgy tűnik nekem, hogy ön nagyon eltúlozza az öccsére gyakorolt befolyásomat. Lady Marsh megint koppantott egyet a botjával. – Hmmm, majd meglátjuk, mi lesz ebből a kapcsolatból. Most azonban lenne itt még valami, amit meg akarok kérdezni öntől, mielőtt elmennék. Az unokaöcsém holnap elkísér engem az operába. Őfelsége Színházába a Haymarketen. Olasz operát adnak, ennek van mostanában nagy divatja. A királynő teljesen odavan érte. A L’elisir d’amore, A szerelmi bájital van műsoron. Én nagyon vonzó eladásnak tartom, és szerintem Olivernek is tetszik. Volna kedve csatlakozni hozzánk? Viviannának rendkívül tetszett, ahogy a lady leírta Donizetti operáját, és nagyon meglepte, hogy a hölgy őt is meghívta az előadásra. Ez az ajánlat teljesen váratlanul érte. – Én nem is tudom… - kezdte. - Nagyon örülnék, ha eljönne. És akkor beszélhet az unokaöcsémmel az árvaotthonról is. Ezt az alkalmat nem szalaszthatja el, Miss Greentree. Ha jól tudom, nincs túl sok idejük arra, hogy kiköltözzenek abból a házból. Igen, Lady Marshnak igaza volt. Viviannát kellemes izgalom kerítette hatalmába. Igen, látni akarta a férfit, beszélni akart vele, és Lady Marsh – aki úgy tűnt, támogatja őt – ugyancsak ott lesz, és akkor a dolgok nem csúszhatnak ki a kezéből. Ez valóban kitűnő alkalomnak ígérkezett. - Elfogadom a meghívást, madam. Lady Marsh szigorú arca megenyhült kissé. – Kitűnő. Most pedig, kérem, hívja a szolgámat, hogy segítsen nekem távozni. Búcsúzom öntől, Miss Greentree! Vivianna előkerítette a cselédet – egy igencsak megtermett férfit -, aki Lady Marshot felsegítette a székből, azután pedig kikísérte a kocsihoz. Az idős hölgynek erős fájdalmai lehettek, mert egyre csak nyögött közben. Amikor a hölgy távozott, Vivianna azon tűnődött, vajon mit is jelentsen ez az egész. Vajon Lady Marsh azért jött ide, hogy alaposabban szemügyre vegye őt? Talán még az is lehet, hogy őt is felveszi a menyasszonyjelöltek listájára?! Ez egyszerre volt nevetséges és ijesztő – Oliver volt a világon az utolsó férfi, akihez hozzá akart volna menni feleségül! És mégis… Az idős hölgy törte valamiben a fejét, miközben Viviannát méregette a tekintetével. De vajon hogyan vélekedik erről Oliver? Vivianna elmosolyodott: ő nem fog meghátrálni. Ó, igen, ő már alig várja hogy találkozzon a fiatalemberrel. És hirtelen nagyon örült annak, hogy Lady Marsh alkalmat ad arra, hogy viszontlássa az észvesztően jóképű Oliver Montegomeryt.

Tizenkettedik fejezet

Oliver fejbiccentéssel üdvözölte a nagynénje komornyikját, amikor belépett Lady Marsh Eaton Square-en lévő házába. – A lady elszült már? Bentling nem nézett a lord szemébe, hanem kissé oldalvást pillantva rá kiegyenesítette görnyedt vállait. – Őladysége gyengélkedik, mylord. Attól tartok, hogy egyáltalán nem fog ma önnel tartani az operába. Oliver összeráncolta a szemöldökét. – Ó! – Ám Bentling még mindig kerülte az uraság

tekintetét. - Miss Greentree azonban elmegy az előadásra – folytatta a jó komornyik, és megrándult az arcán egy izom, mert Oliver szigorúan nézett rá, arcvonásait fürkészve. – És a lady azt mondja, hogy önnek el kell mennie érte a Queen’s Square-re, méghozzá haladéktalanul. Továbbá asszonyom azt akarja, hogy ezt – és ekkor Bentling egy színházi látcsövet nyújtott oda a lordnak – átadja neki a jókívánságaival együtt. - Valóban? Bentling nyelt egyet. – Igen, mylord. Oliver felsóhajtott. – Mondja meg a nagynénémnek… remélem, hamarosan jobban lesz, bár úgy vélem, most nem akaródzik neki gyorsan felépülni. - Igenis, mylord. Oliver már jól ismerte a nénjét, és tudta, hogy most dühösnek kellene lennie az idős hölgy nyilvánvaló mesterkedése miatt. Érdekes módon azonban nem volt mérges, miközben egyedül ballagott a kocsijához. Ő és Miss Greentree egyedül mennek el az operába – ami nem éppen a tökéletes megoldás, de nem volt kedvezőtlen fordulta sem. Ugyan mi rossz van abban, hogy megkér egy nőt, kísérje el az operába? Más férfiak is számtalanszor megtették már ezt. Csakhogy Miss Greentree fiatal volt, vonzó és még férjezetlen – nos, az ő jó hírén folt eshetett ezzel a kiruccanással. De talán épp ez volt a nagynénje terve, hogy ő végül kénytelen legyen házassági ajánlatot tenni Miss Greentree-nek. Oliver zord képet vágott, miközben beült a kocsijába. Bátor embernek kell lennie annak, aki el akarja venni a dacoskodó Viviannát. Annak az embernek nagyon megkeserítheti az életét. De sok örömet is okozhat neki. A fiatal lord behunyta a szemét, és maga elé képzelte a bájos teremtést, amint magához szorítja törékeny testét. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy a nagynénje nélkül megy vele az operába – ez nem várt bonyodalmakhoz vezethet, és neki erre egyáltalán nem volt szüksége. Most elmegy hozzá, és elmagyarázza neki, hogy a nagynénje megbetegedett, és majd egy másik alkalommal mennek el együtt a színházba. Sajnálkozás töltötte be a szívét, de a férfi elfojtotta magában ezt az érzést. Pár héttel ezelőtt még csak nem is hallott Miss Vivianna Greentree-ről, akkor pedig miért sajnálja, hogy nem együtt töltik az estét? Mintha csak a részévé lett volna az a nő, gondolta magában Oliver bosszankodva. A Queen’s Square-en álló ház ki volt világítva, az odabent lévők már nyilván várták az érkezését. – A kisasszony rögtön jön, mylord – mondta a cselédlány, aki beengedte a lordot. - Attól tartok, hogy… - Montegomery, hogy van? A fiatalembert kirázta a hideg erre a hangra. Toby Russell volt, aki megszólította, az a férfi, akit a lord megvetett és került. Toby valaha jóképű arcán, melyre romlott élete mély barázdákat szántott, számító mosoly tűnt fel. Oliver udvariasan meghajtotta a fejét üdvözlésképpen. – Russell, azért jöttem, hogy elvigyem az unokahúgát ma este. - Tudom, tudom. Szép hölgy az én kis rokonom, igazam van? Oliver nem kívánt megosztani gondolatait a másik férfival. – A nagynéném úgy véli, hogy igen. Jóravaló lánynak tartja. Tulajdonképpen ő hívta meg a kisasszonyt. - Ó, jó tudni, hogy nagyra becslik a puccos népek a felkapott helyeken, igaz-e? Oliver azon morfondírozott, hogy nagyon durva lenne-e, ha egyáltalán nem válaszolna Tobynak. – A nagynéném nyomorék, és nem jár ki sokat a házból – vetette oda közömbösen a lord. - Persze, persze – visszakozott Toby óvatosan, mintha a lord olyan petárda lenne, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Oliver lépteket hallott a lépcső felől. A férfi már jól ismerte ezeket a könnyed lépteket.

Vivianna! Oliver már érezte az orrában a finom szappan bódító illatát, és a részegítő hajvizét is. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne siessen a lány elébe. - Íme, már itt is van! – jegyezte meg büszkélkedve, de feleslegesen Toby. Vivianna a lépcső aljára ért. Krémszínű selyemruhát viselt, ami csodálatosan verte vissza a lámpafényt, és halkan susogott, ahogy mozgott. A szoknyája bő volt, erősen húzott, de a dereka szorosan követte királynői alakját. A nyakkivágása minden eddiginél mélyebb volt, és felfedte telt keblének két gömbölyű halmát. Ó, Oliver jól emlékezett ezekre az igézően szép domborulatokra, amikor kezébe fogta a csupasz kebleket… A lord hunyorított, mert nagyon tetszett neki a halványzöld csipkesál, ami sokkal inkább kiemelte, semmint eltakarta a fiatal nő szépségét, igéző bájait. Vivianna hosszú krémszínű csipkekesztyűt vett fel a ruhához, ami csaknem ott kezdődött, ahol a ruhájának a rövid ujja végződött. Az arcát kétoldalt hosszú loknik keretezték, és a nyakszirtjén súlyos kontyba fésülte a haját. A lány gyönyörű mosollyal az arcán fogadta a férfit, mintha valóban nagy örömet okozna neki, hogy láthatja őt. De aztán megpillantotta a nagybátyját is – és akkor már aggodalom tűnt fel a szemében, és a jókedve is odalett. – Lord Montegomery – mondta udvariasan a lordnak -, a nagynénje nyolc órát mondott nekem. - Nyolc órát, eh? Nos, már csaknem annyi van, nemde, unokahúgocskám? Miért csapsz akkora hűhót egypár perc miatt? – kérdezte Toby, és úgy viselkedett, mintha a jelenlévők az ő szórakoztatására jöttek volna össze. Vivianna a sálját morzsolgatta, kivárva, amíg a nagybátyja befejezi a mondókáját, majd Oliverre pillantott, a férfi válaszára várva. - Az opera nyolc órakor kezdődik. A nagynéném nem bánja, ha késünk kicsit – úgy tartja, áldásos, ha az első felvonást nem látjuk. Ám jelenleg az a helyzet, hogy a… Vivianna kérdőn pillantott rá, őzikeszemei tiszták voltak, becsületesek és melegség sugárzott belőlük, miközben még cseppet el is mosolyodott. Oliver éppen azon volt, hogy megmondja neki, ma egyáltalán nem mennek sehova – hogy a nagynénje olyan helyzetbe kényszerítette bele őket, ami neki egyáltalán nincs az ínyére -, de hirtelen úgy döntött, hogy ezt mégsem vágja a fiatal teremtés arcába. Toby Russell még mindig ott lebzselt körülöttük, őket figyelte, az az önelégült és szörnyű alak Viviannát majd felfalta a szemével, és Oliver ki akarta menekíteni őt ennek a férfinak a társaságából. De még ennél is többről volt szó. Vágyott Vivianna társaságára, együtt akart lenni vele, még akár egy olyan rövid időre is, mint amit egy operaelőadás jelentett. - Készen van, Miss Greentree? – kérdezte Oliver csendesen. – A kocsi odakint várakozik. A lány elkapta tekintetét a férfiról, majd megint a sáljával kezdett játszani, és Oliver tudta, hogy Vivianna most arra gondol, mit is műveltek ők korábban ugyanabban a kocsiban. Közben Toby kettőjüket vizslatta, ő pedig döntésre jutott. Ügyet sem vetve a másik férfira, kinyújtotta a kezét, amit Vivianna nyomban el is fogadott. A cselédlány kinyitotta előttük az ajtót, Vivianna pedig megköszönte neki a figyelmességét, és rámosolygott a kis szolgálóra. Aztán hűvös pillantást vetett az unokabátyjára, és hagyta, hogy Oliver kivezesse az utcára. A lord segített neki beülni a kocsiba, ahol Vivianna rögtön a szoknyáját kezdte igazgatni, nehogy összegyűrődjön az úton. Oliver vele szemben foglalt helyet, majd utasította a kocsist, hogy induljon el velük. - A nagybátyjának majd kiesett a szeme – jegyezte meg Oliver. - Igen, így van – ismerte el vonakodva a lány. - Nem kedveli őt, igaz? - Ez ennyire nyilvánvaló? – Vivianna a férfira pillantott és felsóhajtott. – Be kell vallanom, hogy ő a legkellemetlenebb rokonom. Helen nagynénémet nagyon szeretem, és végtelenül sajnálom őt. Van egy másik nagybátyám is, az anyám bátyja, William, ő mindig nagyon kedves és figyelmes hozzám. De Tobyt ki nem állhatom. - Ő egy gazember – vélekedett Oliver. – Soha ne bízzon meg benne, Vivianna. Ha úgy

diktálná az érdeke, akkor még bántani is képes lenne önt. Vivianna erre nem szólt semmit, és a férfi az arcát fürkészte, megpróbálván kitalálni, mire gondolt útitársa. Végül a lány gyengéden megjegyezte. – Épp most jut az eszembe. Lady Marsh nincs itt. Elmegyünk érte, hogy őt is felvegyük? - Nem, attól tartok erre nem kerül sor. A nagynéném nem érzi jól magát, és azt kérte, hogy nélküle menjünk el az operába. Csend volt erre a bejelentésre a válasz. Oliver arra számított, Vivianna majd azt fogja kérni tőle, hogy azonnal forduljanak vissza, és vigye őt haza. Ám ő nem mondott semmit. Miközben a kocsikerekek zörgését hallgatta a kockaköveken, a lord kissé megnyugodott. Az esti ködben gázlámpák gyulladtak ki, és kis fényudvar világított körülöttük, az emberek pedig kint sétáltak az utcán. Úgy tűnt, ezen az estén sokan indultak szórakozni. - Amikor először érkeztem Londonba – kezdte Vivianna -, azt gondoltam, hogy ez egy zsúfolt, zajos és büdös város. Vagyis szörnyű településnek véltem. És azt képzeltem, hogy itt olyan emberek élnek, akiknek nincs szívük és gonosz a lelkük. De mostanra már hozzászoktam. És szinte már kedvelem is ezt a helyet. - De azért nem olyan, mint Yorkshire, igaz? - Nem, egyáltalán nem olyan. - Nem akartam megtéveszteni vagy becsapni, Vivianna. Meg akartam már korábban is mondani, hogy a nagynéném gyengélkedik, de a nagybátyja… - Nagyon feldühítette, igaz? A férfi felnevetett a nő huncut megjegyzésén. – Megértjük egymást fél szavakból is, ugye? A lány a férfira mosolygott, majd azt mondta. – Nekem is úgy tűnik.

Őfelsége Színháza akkor kapta a nevét, amikor Viktória királynő trónra lépett, és itt csak az uralkodó kedvenc olasz operáit és francia balettjait adták elő. A színház csaknem minden este zsúfolásig megtelt. Odakint, az épület előtt virágárus lányok kínálták illatos, csinos kis csokraikat, miközben a tömeg áramlott befelé. Vivianna megcsodálta Nash elegáns oszlopait, bent pedig szép gázkandeláberek világítottak. Oliver elmagyarázta neki, hogy a nagynénje egy egész évre bérelt páholyt a színházban, annak ellenére, hogy csak ritkán tette be oda a lábát. - Azért, mert nehezen tud járni? - Nem, azért, mert ki nem állhatja. Vivianna elmosolyodott, nagyon jól érezte magát, és jólesett neki, hogy a férfi keze kissé megérintette a derekát, amikor bevezette őt a páholy ajtaján. A lord nagyon csinos volt ezen az estén, fekete és fehér esti öltözékében, amihez elegáns fekete cipőt vett fel. A ruháján látszott, hogy remek szabó készítette, hozzá fehér nyakkendőt viselt. Fekete selyemkalapját kesztyűbe bújtatott kezében tartotta. Oliver a legcsinosabb férfi az operában, gondolta magában a lány. Az ülések párnázottak voltak, Pazar brokát borította őket, és amikor Vivianna leült, megcsodálta a színház belsejét is. A vendégek tömött sorokban érkeztek a földszinti zsöllyékre és páholyokba, valamennyien roppant elegánsak voltak, különösen a hölgyek színpompás estélyi ruhái kápráztatták el őt. Fölöttük húzódott a galéria, ahol a látogatók kedélyesen beszélgettek és nevetgéltek – itt voltak a legolcsóbbak a helyek. Néhány ficsúr háttal nekitámaszkodott a még lefüggönyözött színpadnak, és monoklijaikon keresztül méregették az érkezőket. A fiatalemberek kiszúrták maguknak a csinos fiatal nőt, de Vivianna ügyet sem vetett a gigerlik tolakodó pillantásaira. Egy tiszt vörös kabátban és szalagra fűzött érmekkel a mellkasán hangosan beszélgetett egy molett hölggyel, akinek gesztenyebarna loknik keretezték az arcát. A lady fehér szaténruhában pompázott, vékony derekát vastag öv emelte ki, a nyakát pedig gyémántokkal kirakott jókora lánc díszítette.

Az elegáns nő nem lehetett sokkal idősebb Viviannánál, de amikor észrevette, hogy Vivianna bámulja, rosszallóan tekintett rá. - Nem szereti, ha figyelik – suttogta a fülébe Oliver, majd a lány értetlen pillantására hozzátette: - Ő a királynő, Vivianna. Őfelsége Viktória királynő áll ott abban a fehér ruhában. - Ó! – Vivianna zavarba jött, de még mindig azt a páholyt bámulta, ahol az uralkodó csevegett. – És az a férfi pedig a férje, Albert herceg? - Igen, az a sötét hajú magas férfi a herceg, abban az elegáns ruhában. A nők nagyon jóképűnek tartják. Vivianna szemügyre vette a herceget, aki sokkal magasabb volt a királynőnél – és igen, Olivernek igaza volt, a férfi valóban nagyon sármos és komoly volt. Viktória kesztyűs kezét a férfi karján nyugtatta, mintha nem tudná megállni, hogy meg ne érintse a férfit, még itt a nyilvánosság előtt is. Nyilvánvaló volt, hogy a királynő és a herceg nagyon szeretik egymást, ahogy azt egyébként Vivianna is hallotta. - Vivianna! - Sajnálom. Már megint feltűnően bámultam őket? Olyan izgatott vagyok. Nem szoktam gyakran színházba járni. És korábban csak egyszer voltam operában, de sokat olvastam a darabokról. Azt hiszem, ma egy Donizetti-operát adnak elő, igaz? - L’elisir d’amore a címe. Igen szentimentális zenemű, de van benne pár igazán kellemes dallam. A tenor szólamot Rubini énekli, és Madame Grisi alakítja Adina szerepét. Vivianna ekkor arra lett figyelmes, hogy egy élénkvörös hajú nő foglalt helyet az egyik páholyban. Ennek a nőnek a ruhája nagyon mélyen ki volt vágva, és még a királynőnél is több ékszert viselt, kerek melle csaknem kibukott a dekoltázsából. - Ki az? – kérdezte suttogva, és közelebb hajolt Oliverhez. - Olyasvalaki, akit önnek nem illik ismernie – hangzott a szigorú válasz. Vivianna egyre csak vörös hajú nőszemélyt bámulta. – Olyan, mint Aphrodité? A férfi ekkor elmosolyodott. – Igen, pont olyan, mint Aphrodité. - De ön ismeri őt, igaz? - Az egészen más dolog. - Valóban? A férfi szeme sötéten izzott, és most Oliver egészen közel húzódott hozzá. Vivianna a bőrén érezte a lord forró leheletét, és akarata ellenére lesütötte a szemét, elrejtve a férfi elől az érzelmeit. Olyan erős vágyakozás fogta el a fiatalember iránt, hogy egy percre nem is hallotta a színház morajlását. - Akarlak – súgta a férfi Vivianna fülébe. – És azt hiszem, hogy te is akarsz engem. Igazam van? Vivianna kissé eltávolodott a lordtól, és a férfi szemébe nézett. - Akarsz, igaz? – követelődzött a lord, és most mintha valamiféle sebezhetőség és őszinte kétség ült volna az arcára. Hazudnia kellene, gondolta magában a lány. Kacérkodnia kellene a férfival. Játszania a közönyöst. De nem volt képes erre. Túlságosan fontosnak érezte a pillanatot ahhoz, hogy hazudjon vagy incselkedjen a fiatalemberrel. A vágy és a szenvedély ott izzott közöttük, hogy szinte alig kaptak levegőt. - Igen – felelte. – Én is kívánlak téged.

Az opera elkezdődött. Vivianna nem szólalt meg ismét, és Oliver is csendben ült a helyén. Most, hogy kimondták, mit éreznek, úgy vélték, nagyon meg kell fontolniuk a következő szavaikat. Talán – gondolta Vivianna – a lord most vissza akar húzódni. Lehet, hogy nem várta azt, hogy ő ilyen őszintén bevallja, vágyik a férfira. Egyszeriben kétségek gyötörték, és ezért kezdte levertnek érezni magát.

Vajon mit gondolna Aphrodité, ha megtudná, Vivianna mit csinált? Helyeselné vagy rosszallóan csóválná a fejét? Rubini hangja csodálatosan szárnyalt, és Madame Grisi is gyönyörűen énekelt. A hallgatóság el volt bűvölve. – Bravó! – kiáltott fel valaki hangosan, majd egy másik ráförmedt: - Huss! Csendet! - Beszélsz olaszul? – kérdezte Oliver kedvesen, miközben kezét a lány kis kezére tette. Vivianna csaknem felugrott a helyéről a férfi érintésére. – Nem… nem tudok olaszul. Mama nem talált olyan olasztanárt, aki hajlandó lett volna átutazni a lápon. - Ah. – Oliver korábban már levette a kesztyűjét, és az ujjai erősek és melegek voltak, birtoklóan fonódtak a lány kezére. - De ennek ellenére értem, miről énekelnek, legalábbis azt hiszem. A nő… - Adinának hívják. - Igen, szóval ő nem akar férjhez menni a férfihoz… - Nemorinóhoz. - Ezért a férfi szerez valamiféle elixírt, de az nem tette meg a várt hatást, és most Adina valaki más felesége lesz… egy katonáé. Az arcánál érezte Oliver forró leheletét. – Nagyon jó. - Vajon boldog vége lesz ennek a történetnek? Vagy valaki meg fog halni? A férfi szeme hirtelen fátyolos lett, mintha csak a saját élete járt volna a fejében, a bátyja és az a nő, akit a fivére szándékozott elvenni feleségül. – Légy türelemmel, várd ki a végét, majd meglátod, Vivianna – felelte a férfi, de a hangja most nem volt olyan élénk, mint korábban. - Mesélj nekem Celia Macleanről. Vivianna hirtelen ötlettől vezérelve tette fel ezt a kérdést, de aztán látnia kellett, hogy sikerült nagyon meglepnie a lordot kíváncsiskodásával. A fiatalember visszahúzódott tőle, és elvette a kezét a nő kezéről. Vivianna azonban azt gondolta, hogy most próba elé állítja a férfit. Megadja neki a lehetőséget arra, hogy elmondja az igazat. Persze fennállt a lehetősége annak, hogy Oliver visszautasítja őt, ezért nem is lett volna csalódott, ha nem kap választ a kérdésére… - Celia és Anthony hivatalosan eljegyezték egymást – mondta a férfi, és a hangja most halk volt és színtelen. – Nyilvánvaló volt, hogy össze fognak házasodni. A lány apja akarta így, és Anthony szerette Celiát. Celia azonban… tartózkodó volt, de nem tiltakozott a menyegző ellen. Legalábbis nem adott ennek hangot. Eljött hozzám a házamba – késő este. Én… nos, én korábban egy vacsorán vettem részt, és többet ittam, mint általában szoktam. Nagyon meglepett, hogy ott találtam a lányt. - De beengedted őt, igaz? - Természetesen. Celia… ideges volt. Akkor már Anthony menyasszonya volt. A lány azt mondta, hogy sürgősen beszélnie kell velem. - És azután mi történt? – Vivianna a férfira pillantott. Oliver a színpadot bámulta, de nem sokat törődött azzal, mi zajlik ott. Komoly volt és nagyon jóképű. Ekkor vége lett az első felvonásnak. Körülöttük mindenki a művészeket ünnepelte, a közönség nagy tapssal hálálta meg a játékukat. A nézők felálltak a helyükről, hogy kimenjenek a folyosóra. A ficsúrok ismét feltették a monoklijukat, és a nőket bámulták. - Szóval mi lett azután: - ismételte meg Vivianna a kérdését. - Csak arra tudok gondolni, hogy Celia tudhatta, hogy Anthony el fog jönni hozzám akkor este – valószínűleg a fivérem ezt megemlítette a lánynak. Celia nagyon jól időzítette a látogatását. - Kompromittálta magát – jegyezte meg Vivianna meglepetten. Nem ezt a választ várta. A rossz ember, a nagy kujon és élvhajhász nem is volt olya rossz és elvetemült, mint azt a pletykák terjesztették róla, és ahogy azt sokan hitték. Vivianna nem tudta, mit is gondoljon. - Igen. – Oliver most ránézett, tekintete tele volt fájdalommal és sajnálkozással, a lány

pedig együtt érzett vele. – Celia nem akart hozzámenni Anthonyhoz. Akkor én erre még nem jöttem rá, azt azonban már korábban is hallottam, hogy az apja erőltette az esküvőt. Celia valaki mást szeretett, olyasvalakit, aki társadalmi szempontból nem volt kívánatos vőlegény. Az a lány csak akkor mehetett férjhez ahhoz a férfihoz, ha lerombolja a becsületét, és ha Anthonyt ellöki magától. Vivianna bólintott. – Megcsókoltad? – kérdezte a lány, és fel volt készülve a legrosszabbra. Oliver felvonta a szemöldökét. – Ő csókolt meg először. - De te visszacsókoltad? A férfi megvonta a vállát. – Persze. - Hozzáértél? - Vivianna! – hördült fel a férfi, és lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy szégyelli magát, és hogy igen zaklatott, de a nő nem hagyta, hogy Oliver megkerülje az igazságot, csak azért, mert az nem tetszett neki. - Tudni akarom, Oliver! Valamelyik nap azt mondtad nekem, hogy meg akarod bosszulni a bátyádat. Mindenről tudni akarok, ami akkor éjjel történt. Kélek, válaszolj nekem. A színpadon közben ismét felment a bársonyfüggöny. A zenekar az árokban játszani kezdett, és a második felvonás a kezdetét vette: egy kocsmajelenettel indult, majd sor került az esküvőre. - Igen – felelte Oliver halkan. – Megcsókoltam őt, és igen, hozzá is értem. De részeg voltam és zavart. Ez persze nem jelenhet mentséget. El kellett volna löknöm őt magamtól – ő Anthonyé volt. - És akkor a bátyád ott talált mindkettőtöket. - Igen. – A férfi arcán keserű mosoly tűnt fel, amiben nyoma sem volt derűnek. – Celia úgy rám volt fonódva, akár a repkény a fára, a ruhájától félig megszabadult, és a haja is lebomlott. Kioldotta a nyakkendőmet, és az ingemet kihúzta a nadrágomból. Ez történt, Vivianna, te akartad tudni. A lány elfordította a fejét, de aztán ismét a férfira nézett. – De nem teljesítetted be a viszonyotokat… A férfi felvonta a szemöldökét. – Milyen választékosan fogalmazol. Úgy tűnik nekem, szakértője vagy a párosodásnak. Így van ez, Miss Greentree? – kérdezte Oliver mérgesen. - Nem, természetesen nem. Csupán olvastam egyszer egy könyvet, amiben képeket láttam férfiakról és nőkről. A férfi összecsücsörítette az ajkát. – Ó?! - És volt abban a könyvben pár jó tanács arra, hogyan lehet elkerülni, hogy az intim együttlét gyermekáldással járjon. Van erre egy latin kifejezés… Oliver egészen meg volt rökönyödve, hogy színházban ilyesmiről társalog egy lánnyal. – Coitus interruptus. Megszakított közösülés. - Igen! – Vivianna elmosolyodott, és megkönnyebbült, hogy a férfi tudja, mire gondolt. A férfi állán megfeszült egy izom. Nyelt egy nagyot, és mozgolódni kezdett a székén. – Vivianna, én nagyon szívesen beszélgetek veled, de azt hiszem, nagyon elkalandoztunk a témánktól. - Ó, igen, persze. – Vivianna a füle tövéig pirult. – Mi történt azután, amikor Anthony belépett a szobába? - A bátyám csak állt ott. Celia elkezdett sikoltozni, azt kiabálta, hogy nem szereti Anthonyt. A fivérem a helyzetből arra a következtetésre jutott, hogy a lány engem szeret. Én pedig leültem a földre, és nevettem. Részeg voltam, és az egész olyan abszurd volt – pont, mint egy opera. Anthony ezután sarkon fordult, és elment. És amikor legközelebb láttam, akkor már… - Halott volt. - Igen. Megpróbáltam rábeszélni Celiát, hogy jöjjön hozzám feleségül. Hogy a helyes úton járjon. Ő azonban nemet mondott. Nem akart engem. Az egész csak egy ócska színjáték volt,

hogy kikerüljön végre az apja zsarnokoskodása és úrhatnámsága alól. Nem hibáztathatom őt, úgy gondolom. Vagyis nem őt hibáztatom – hanem magamat. Vivianna érezte, hogy a szíve megtelik együttérzéssel a férfi iránt, és egyben meg is könnyebbült, hogy a fiatalember nem is olyan rossz, mint gondolta. – Nem is olyan szörnyű ez az egész – mondta szelíden a lány. – Te ostoba voltál, de nem te találtad ki azt a képtelen helyzetet. Talán idővel a bátyád is megbocsátott volna neked, és akkor újra barátok lettetek volna. Nem szabad azt hinned, hogy még a síron túlról is gyűlöl téged – nem gondolom, hogy a holtak egyetlen kisstílű hiba miatt gyűlölnék az élőket. Szerintem felülemelkednek az ilyen jelentéktelen ügyeken. Anthony halála lerombolta annak az esélyét, hogy helyreálljon közöttük a testvéri viszony. Nem csoda, hogy Oliver azzal töltötte minden napját és éjszakáját, hogy elfeledje a múltat. És mégis, mit mondott korábban neki a kocsiban? Remélem, hogy megbosszulhatom a bátyámat, Vivianna, én erre vágyom, és nem az ő lelkét akarom kibékíteni és kiengesztelni. Miért akar Oliver bosszút állni? Celián akar elégtételt venni? Vivianna nem így gondolta. Kell, hogy legyen itt még valami…. Odafordult a férfihoz, hogy még több kérdést tegyen fel neki, de a fiatalember rámosolygott, pillantása puha volt, mintha végigsimította volna Vivianna arcát. - Ön egy nagyon szokatlan hölgy, Miss Vivianna Greentree. - Ezt bóknak szántad? – kérdezte gyanakodva. - Ó, igen – bólintott a lord. – Elérted nálam, hogy olyan dolgokról beszéljek, amikről nem állt szándékomban. Érdekes, mintha megkönnyebbültem volna. Te vagy az én gyóntatóm, Vivianna? Figyelmeztetlek, hogy nem lennél elragadtatva, ha minden bűnömet meghallgatnád. - Olyan sok van? - Nagyon sok. Vivianna érezte, hogy az iménti feszültség, az édes vágyakozás visszatért közéjük. Hirtelen elnehezültek a végtagjai, és a szíve nagyokat dobbant a mellkasában, a bőre is furcsán, mégis kellemesen bizsergett. A férfi ajka súrolta az arcát, majd a szája sarkát. A lány behunyta a szemét. Az opera tovább folytatódott, de Vivianna nem látta és nem is hallotta Adina és Nemorino gyötrődését. Egész lényét a saját érzései töltötték be, szinte robbanásig hevítették. Vivianna nagyot sóhajtott, majd szembefordult a férfival. Oliver ajka forró volt és nagyon mohó. Hibát követsz el, mondta magának a lány. Hiszen mindenki látni fogja… Ezzel a férfi is tisztában volt. Miközben Rubini egy újabb áriába fogott, Oliver talpra segítette őt, és hátrahúzta a páholy előszobájába, ahol elrejtőzhettek a kíváncsiskodó szemek elől. Oliver korábban elmondta Viviannának, hogy a nagynénje azért bérelt ilyen nagy páholyt, hogy hátravonulhasson, és ledőlhessen, ha erős fájdalmak gyötörték – hiszen ilyenkor Lady Marsh nem akarta, hogy mások is lássák. Ma ez a kis előtér Olivernek és Viviannának adott menedéket: a férfi átkarolta a lányt. - Már napok óta erről ábrándozom – mondta Oliver, és megcsókolta a lány csinos arcocskáját, majd a szája lejjebb kalandozott, és már a nő nyakát borította el csókokkal. Viviannának kedvére való volt a kényeztetés, mert hátrahajtotta a fejét, hogy a lord még jobban birtokba vehesse. Érezte, hogy a férfi mellkasa a mellét súrolja, a lord finom patyolat ingének a szövete a bőrét csiklandozta, és csak azért nem vette észre, hogy a férfi combja és csípője nekifeszül, mert széles volt a szoknyája. Óvd a szívedet! Igen, ez megszívlelendő tanács volt, de mit kezdjen akkor a benne izzó vággyal? Hogyan tudja egyszerre megvédeni magát, és ugyanakkor kis is használni az alkalmat? A férfi ujjai a gerincét cirógatták, majd a lord keze feljebb csúszott, és a férfi a tenyerébe

fogta a lány keblét, amit a fűző, az ingváll és a selyemruha takart el előle. Bár több réteg ruha is volt rajta, a férfi érintése mégis arra emlékeztette, amikor Oliver ujjai mezítelen keblét vették birtokba, és a kellemes élmény hatására a lány hangosan felnyögött. A férfi ekkor száját a nő ajkára forrasztott, majd Vivianna hátán ujjai a selyemruha kapcsait keresték, és gyakorlott mozdulatokkal meglazították a horgokat, amik összetartották az estélyi öltözéket. Aztán egy határozott rántásra a ruha meglazult, mire a lord lehámozta a nőről a Pazar felső részt. Majd pedig félrehúzta a fűző melltartójának puha anyagát és a csipkés ingvállat: ekkor előbukkantak a lány csupasz mellei. A mellbimbói már kiemelkedtek sötét udvarukból, Vivianna levegő után kapkodott, és csodálkozva érintette meg magát. - Úgy tűnik, hogy már késen állok az ön számára – suttogta a lány. – Azt akarom, hogy csókoljon meg ott. Oliver felhördült e kendőzetlen bátorításra, és kezét a nő mellére tette. Vivianna megvonaglott, amint magán érezte a férfi meleg tenyerét, és nagyot sóhajtott, mire Oliver elnémította őt a szájával: a két fiatal szenvedélyes csókban forrt össze. A lord közben ujjaival a nő mellbimbóján körözött, majd összecsípte az érzékeny bimbókat két ujjával, hogy Vivianna legszívesebben hangosan felsikoltott volna. Ne hagyd abba, ne vedd le rólam cirógató kezedet, gondolta magában Vivianna, és az érzéki öröm átcikázott az egész testén, lehatolt egészen a lába ujjáig, de különösen a lába közt lüktetett. Vivianna ívben nekifeszítette a testét a férfinak. - Gyönyörű – suttogta a férfi a nő szájába, majd ismét a kedvese testét simogatta. Aztán lehajolt kissé, a szájába vette a nő mellbimbóját, és gyengeéden szívni kezdte. Mögöttük a színházban a tetszésnyilvánítás felerősödött, aztán a nézők önfeledten nevettek valami humoros jeleneten – teljesen lekötötte a figyelmüket a színészek mesteri játéka. Vivianna azonban nem tudott mással törődni, csak Oliverrel. - Teljesen magaddal ragadsz – kezdte, és a hangja most különös volt, kissé rekedtesebb, mint korábban. – Úgy érzem magam, mintha részeg lennék, mintha túl sok pezsgőt ittam volna. A férfi halkan felnevetett, és a két kezébe fogta a lány bájos arcát, ismét megcsókolta a száján, feltárva ajkait, a nyelvvel incselkedve. – A vágytól vagy részeg – suttogta a lord. Aztán a szemébe nézett bűvölőn. – Meg akarlak csókolni. - De hiszen az imént csókoltál meg – kapkodott levegő után Vivianna, és ajkával könnyű csókot lehelt a férfi szájára. A férfi azonban titokzatosan mosolygott. – Nem itt. A lábad között akarlak megcsókolni. - Ó! – Aphrodité nem említette neki ezt a csókot, de Vivianna térdei reszketéséből tudta, hogy már alig várja, hogy a fiatalember beváltsa az ígéretét. És ezt meg is mondta a férfinak, egyenesen a szemébe nézve. – Nagyon szeretném. Te is megengeded, hogy megcsókoljalak? Úgy értem, ott. A férfi szeme fátyolos lett a sóvárgástól, miközben elképzelte, mit is ajánlott neki a lány. – Majd egy másik alkalommal sort kerítünk rá – felelte karcos hangon. – Biztosíthatlak róla, hogy már nagyon vágyom rá. És akkor a férfi letérdelt a nő elé, és elkezdte felhúzni a szoknyáját és az alsószoknyáit. Vivianna kézbe vette a finom anyag redőit, míg csak a lord fel nem tárta harisnyába bújtatott lábait. A hűvös levegő csiklandta legérzékenyebb testrészeit. Oliver nagyot nyelt, és a lány szemébe nézett, a szeme sötéten csillogott a vágyakozástól. - Nem viselsz bugyit – mondta a férfi álmélkodva, mintha nem akarná elhinni, amit látott, bár a bizonyíték ott volt az orra előtt. Vivianna elmosolyodott. – Tudom. A fiatalember minden figyelmét a lány rejtett bájainak szentelte, és lassan végigcirógatta a lány combját a szalagokkal díszített harisnya felett. Aztán a tenyerébe foga a lány csípőjét, majd lejjebb csúszott a keze a kerek fenékre. Oliver forró lehelete felborzolta a lány

szeméremszőrzetét a lába közt. Vivianna érezte, hogy a teste megtelik vágyakozással. Nekitámasztotta a hátát a falnak, mintha nem lenne képes megállni a saját lábán. A férfi a kezét becsúsztatta a nő combja közé, és a göndör szőrzetet cirógatta, majd a fonom, sikamlós pillangószárnyakkal játszott. A lord torkából elégedett sóhaj tört fel, és akkor… jóságos Isten, a férfi előrehajolt és… Viviannát olyan gyönyörérzés árasztotta el, hogy képtelen volt beszélni, csak halkan felnyögött. A csuklóját a szájába tette, és ráharapott, hogy elnyomja örömteli sikolyait. A férfi nyelve pedig fáradhatatlanul körözött a lány titkos szerelmi ékszere körül, ami már megduzzadt az izgalomtól. Vivianna egész testében megremegett, és akkor a férfi elkezdte szívni a kis huncut rubintot, óvatosan, de azért elég határozottan. Vivianna háta ívben megfeszült, és a térde egy kissé megroggyant. A fiatalember megtartotta őt, ujjait a nő csípőjébe mélyesztve, de közben széjjelebb nyitotta Vivianna combjait, nyelve és fogai tovább folytatták csodálatos incselkedésüket a lány legérzékenyebb pontjaival. A férfi ujjával behatolt Vivianna titkos rejtekébe, mialatt a lord már csaknem eljuttatta őt a csúcsra a nyelvével. Vivianna beleharapott a kesztyűjébe, ám a legszívesebben felsikoltott volna – olyan gyönyörben volt része, hogy már alig volt képes elviselni. És akkor érezte, hogy belezuhan az extázisba, a lába pedig cserbenhagyta. A férfi elkapta, és Vivianna már csak arra emlékezett, hogy a lord átkarolja, a szoknyái kettőjük közt lapultak felgyűrve, ő pedig szipogva és levegő után kapkodva tért magához a kielégülés édes önkívületi pillanataiból, a férfi válla fölött lihegve. A fiatalember szíve épp olyan hangosan dobogott, mint az övé, és a mellkasa erősen hullámzott az izgalomtól. Vivianna mély levegőt vett, így próbálván lehiggadni és lecsendesíteni a testét, de a benne kavargó érzések teljesen összezavarták. Amit most ez a férfi tette vele, az nem vallott egy tipikus, megrögzött kéjencre. Ő úgy tudta, hogy a nagy kujonok csak a saját örömükkel törődnek, és csak a saját élvezeteiket hajszolják, csak arra törekednek, hogy nekik minél nagyobb gyönyörben legyen részük. Ám Oliver most csak rá figyelt, és mindent elkövetett, hogy ő – és egyedül ő – minél nagyobb örömben részesüljön. Vivianna a férfi forró leheletét érezte a füle mellett. – Gyönyörű vagy, Vivianna. A bőröd fehér és rózsaszín. Az alakod kecses és nőies. Hidd el, én is nagyon élveztem az elmúlt perceket. Következőleg nem a nyelvem fog szépséges testedbe hatolni. Óvd a szívedet! A lány beleszédült a szavakba, amit a férfi elsuttogott neki, de ami még rosszabb és veszélyesebb volt, a szíve is belesajdult. Oliver földöntúli gyönyörben részesítette, a saját kielégülésével nem törődött, és most már a fiatalember a következő alkalmat, az újabb együttlétüket tervezgeti. Vivianna tudta, hogy a férfi nem okozna neki fájdalmat, nem sértené őt meg – fizikailag semmiképp. Oliver nem bántana egyetlen nőt sem. Hiszen jóság lakozott a szívében. Akkor bizonyosan nem utasítaná el a kérését sem, ha most megkérdezné…? Igen, kérd meg őt, hogy mentse meg az árvák otthonát. Itt van a nagy lehetőség. Ez a te lehetőséged. Most ő a te kezedben van, a hatalmadban tartod őt. Tedd meg most. Most! A férfi ismét megcsókolta, ajkával kissé a száját harapdálta, és közben forró kezével Vivianna mellét cirógatta. Aztán ott érintette meg, ahol az imént csókolta, és a lord minden mozdulata újabb izzó örömhullámmal árasztotta el a lányt. Ekkor Oliver felegyenesedett, és magához szorította a kedvesét, aki érezte, hogy a férfi ereje keményen ágaskodik a gyomránál. - Vivianna – hörögte a fiatalember -, gyere velem most azonnal. Elmegyünk valahová, ahol együtt lehetünk, csak mi ketten. Ahol biztonságban szeretkezhetünk. Vivianna fejében ekkor megszólalt egy figyelmeztető, aggodalmaskodó hang. És azután mi lesz? Majd hív neked egy bérkocsit, és elküld haza? Miért ne, ha már megkapta tőled, amit

akart. És mégis, Oliver olyan 9nzetlenül viselkedett vele az előbb. Rápazarolta minden figyelmét, rátékozolta minden törődését, és olyan gyönyörben részesítette, amilyent még soha nem tapasztalt. Biztosan nem akarna rögtön megszabadulni tőle egy lázas éjszaka után, igaz? Vivianna próbált világosan gondolkodni, hogy átlássa a helyzetet. Az árvaház. Mentsd meg az árvaházat! Hiszen minden ezért történt, nemde? Aphrodité azt mondta neki, hogy tudni fogja, mikor érkezett el a megfelelő pillanat. Vajon most jött el? Valóban ez lenne az alkalmas időpont? Oliver akarta őt, ez nyilvánvaló volt. Ha tényleg akarta őt, ha valóban fontos volt a férfinak, akkor igent fog mondani. Milyen egyszerű. Csak kérdezd meg… A férfi ajka ismét a lány mellét csókolta, majd a nyelve Vivianna mellbimbójával kezdett játszani, és a kényeztetés hatására a lány egész testében megborzongott. Oliver ujjai becsusszantak Vivianna combjának belső oldalára, és ismét felszították a vágyat ott, ahol a férfi az imént kielégítette őt. Vivianna elképzelte, hogy egy egész éjszakát tölt a férfi ágyában. Ez a gondolta olyan szédítő és bódító volt. Kérdezd meg most, mielőtt túl késő lesz… - Oliver – kezdte. – Mennyire akarsz engem? A fiatalember keze a nő forró és nedves szemérmét simogatta, ajkával pedig a nő fehér, selymes bőrét csókolgatta. – Az életemnél is jobban. - Candlewoodnál is jobban? Kimondta. A szavak ott tornyosultak fölöttük, és akkor már tudta. Amikor kiszaladtak a száján, akkor már biztos volt benne. Nem az volt a megfelelő pillanat, nem, egyáltalán nem volt az. Vivianna elkövette élete legnagyobb hibáját.

Tizenharmadik fejezet

A fiatalember ránézett, mélykék szeme elhomályosult. Döbbenet ült ki az arcára. Sötét, selymes haja kócos volt, kesze-kusza, a nyakkendője félrecsúszott, az arca kipirult a szenvedélytől. Egyik kezével a nő mellét fogta, a másik kezét a szemérmén tartotta annak telt combja közt. Oliver hunyorgott, és lassan kijózanodott a mámorból. - Az árvaház. Persze. – A férfi megcsóválta a fejét. – Hát persze! A következő pillanatban ellépett mellőle, ő pedig megborzongott. A színházban hangos volt a taps és a tetszésnyilvánítás. Vivianna ekkor döbbent csak rá, hogy már a második felvonás is befejeződött. Remegő kézzel a ruháját kezdte igazgatni. Hátul a kapcsokkal volt némi gondja, de úgy gondolta, majd eltakarja a hátát a sáljával. Persze nem tudta úgy rendbe szedni magát, mint otthon, indulás előtt, de ha kitódul a tömeg az ajtókon át, akkor elvegyülhet az emberek között, és senki ügyet sem vet majd rá. Oliver ott állt, és őt figyelte, amint az öltözékével bajlódik. A férfi leengedte a karját, és száraz, rosszkedvű nevetésbe kezdett, miközben megigazította a kabátját és a nyakkendőjét. - Tulajdonképpen sejtettem… - A férfi a fejét ingatta rosszallóan. – Ez az én hibám, Miss Greentree. Már régóta gyanítom, hogy mi is az ön igazi szenvedélye, és a gyanakvásom most beigazolódott. Vivianna megnedvesítette az ajkát, ami hirtelen nagyon száraznak tűnt a számára. Túl messzire ment, de már késő volt visszakoznia. – Azt mondtad, hogy akarsz engem, és viszonzásképpen nem áll szándékodban meghosszabbítani Candlewood bérleti szerződését? Akkor mégsem akarsz engem eléggé.

A férfi még mindig mosolygott, de ez csak udvarias maszk volt az arcán, mert a szeme csaknem szikrákat szórt. – Nagyon meg vagyok lepve, hogy még mindig szűz vagy, Vivianna. Vagy talán már nem is vagy érintetlen? Talán egy gazdag yorkshire-i fickó már megelőzött? A lány ekkor pofon vágta a férfit. A csattanás hangját szerencsére elnyomta a színházi zsivaj, de Vivianna látta, hogy a lord feje az ütés súlya alatt oldalra hanyatlik, és ott maradt a keze nyoma a fiatalember arcán. Még soha nem ütött meg senkit, és most nagyon felkavarta ez a hirtelen tette. És feszítette a düh és a sértettség is. Óvd a szívedet! Csakhogy már késő volt, túl késő… Egykedvűséget színlelve pillantott a férfira, és amikor megszólalt, a hangja színtelen volt – ha a férfi szerepet játszhatott, akkor megtehette ezt ő is, és bátran alakoskodhatott. – Olyan vagy, mint Toby, igaz? Kéjenc vagy te is, aki csak saját magával törődik. A férfi visszanézett rá, majd ismét mosolyra húzta a száját – ez gúnyos, lefitymáló mosoly volt. – Te pedig pont olyan vagy, mint Aphrodité. Eladod magad nagy haszon reményében, igaz? - Az árvaház nem… - Lehetne az akár gyémánt vagy rubin is. - Higgy, amit akarsz. - Ó, bízd csak rám – felelte dühösen a férfi. Vivianna odament a páholy ajtajához, és kinyitotta, aztán pedig kilépett az odakint hullámzó tömegbe. A nézők kiáramlottak a páholyokból, és vidáman csevegtek, közben pezsgőt ittak. Az előadás után vacsorát szolgáltak fel. Bár az operának már vége volt, utána egy szép balettal szórakoztatták a nagyközönséget, amely a lehető legtöbbet akarta kihozni ebből az alkalomból a pénzéért. Ám Vivianna tudta jól, hogy számára az este véget ért. Úgy érezte, mintha elillant volna belőle az élet, de még a halál se lehet olyan szörnyű, mint amin most keresztülment. Nem, majd erőre fog kapni, össze fogja szedni magát, gondolta magában elszántan, de a lelkében üresség tátongott. Pár héttel ezelőtt még nem ismerte Oliver Montegomeryt. Lehetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt a férfi ekkora hatással legyen rá. Oliver követte őt lefelé a lépcsőn, de nem ért hozzá. Korábban az gondolta, a férfi védelmezni fogja őt, most azonban tudta, hogy gyűlöli. Talán egy tehetős yorkshire-i fickó megelőzött engem… Megsértette a férfit, gondolta magában a lány. Ki sejthette volna, hogy a szavai majd ilyen mély sebet ejtenek a fiatalember lelkén? De Viviannának most szembesülnie kellett ezzel. Olyan vagy, mint Aphrodité. Oliver piedesztálra állította őt, ő pedig egy nagy csattanással lezuhant a földre. De hiszen ez végső soron Oliver hibája volt, és nem az övé. Ő nem tehet arról, hogy a férfi földre szállt angyalnak vélte őt, közben pedig ő csak egy hús-vér ember! Vagy ez a helyzet nem is olyan egyszerű? A lord rejtély volt a számára, csupa bonyodalom és kérdés. Olivernek is vannak titkai, és ő is követett el már hibákat. A fiatalember felelősnek érzi magát a fivére haláláért, és nem adta be a derekát, amikor Candlewood szóba került. Ez azonban nem téríti el őt attól, hogy kedvelje a férfit, hogy vonzódjon hozzá. És most ennek is vége. - Oliver! Az erős, mély férfihang hallatán Vivianna megrémült, de Oliver is megdermedt. A férfi arcából egy pillanatra kifutott a vér, tekintetében félelem költözött, de aztán a következő másodpercben tudatosan ellazult, félárbocra eresztette a szemhéját, a szája nemtörődöm mosolyra húzódott, a testéből pedig elillant a feszültség. Olyan volt, mintha szerepet játszott volna, gondolta magában csodálkozva Vivianna.

A fiatalember megfordult, és szembenézett a mögötte álló férfival. – Lord Lawson! Lord Lawson az ötvenes évei elején járhatott, magas volt, és barna hajában igencsak vegyült már ősz hajszál. Mégis nagy erő és energia sugárzott belőle, olyan férfi benyomását keltette, aki megbirkózik a nehézségekkel. A szeme olyan hideg kék volt, amilyet Vivianna még soha nem látott. - Jó pár pohárral felhajtott már, de alig várja a következő adagot, igaz? – kérdezte Lawson mosolyogva, ám a hangja komoly volt. - Úgy bizony, egészen ki vagyok tikkadva. - Ilyen korán itt hagyja az úri társaságot? – kérdezte a politikus a fiatal férfit, és közben szemügyre vette Viviannát. Még mindig szélesen mosolygott, de ez nem jelentett semmit – a szeme hideg volt, akár a jég. - Igen, már elígérkeztem valahová – felelte Oliver, és álmosan hunyorgott, olyan módon, amit korábban nem látott tőle Vivianna: mintha túl sok konyakot ivott volna. Pedig ő tudta, hogy a férfinak a torkán egy korty nem sok, annyi sem csúszott le ma este. - Értem. – Lawson ismét Viviannára pillantott, nyilvánvaló volt, hogy arra vár, Oliver mutassa be a szép nőnek. Olivernek azonban esze ágában sem volt kötélnek állni. Vivianna azt hitte, hogy a fiatalember még mindig dühös rá, ezért nem cselekszik ezért ő előrelépett, és kinyújtotta a kezét. - Lord Lawson, üdvözlöm! – mondta fürgén, és ügyet sem vetett arra, hogy a férfi megdöbbent, amiért Vivianna a kezébe vette a bemutatkozás dolgát. – Miss Greentree vagyok, a Szegény Árvák Otthonának pártfogója. - Ah! – Lawson erősen megszorította a hölgy kezét. – Már hallottam önről, Miss Greentree. Nagyon meg vagyok lepődve, hogy Oliver társaságában látom itt az operában, amikor pedig a lord makacsul ragaszkodik Candlewood lerombolásához. Oliver erre a kijelentésre egy fura, ostoba nevetéssel válaszolt. – A kisasszony ég a vágytól, hogy bosszút álljon rajtam. De most, ha megbocsát, Lawson, akkor mi mennénk is. Sok még a teendőnk. Lord Lawson bólintott, de még mindig Viviannát nézte. – Isten önnel, Miss Greentree! Örülnék, ha bármiben az ön segítségére lehetnék… - Köszönöm! – felelte Vivianna, de közben Oliver vasmarokkal szorította a karját, és gyorsan odébb húzta a középkorú férfi elől. – Engedj el! – sziszegte. – Mi a csuda ütött beléd?! És miért alakoskodtál az előbb? - Ez nem tartozik rád, Vivianna. - Ó, persze, el is felejtettem. Nekem nem szabad kérdéseket feltennem. Jobban szereted, ha csukva van a szám. - Kivéve, ha a nyelvem fickándozik benne – felelte a férfi utálatos, lekezelő módon. Vivianna erre nem felelt semmit. Már nem érte fel ésszel a férfi viselkedését, és még mindig hatással volt rá, ami köztük történt a színházi páholyban. Mire kiértek az utcára, a kocsi már várt rájuk az épület előtt. Oliver a kocsi ajtajához kísérte őt, és még mindig szorította a karját. Segített ugyan Viviannának beülni, de a férfi nem követte őt, ott maradt kint az utcán. Oliver a nőt nézte, az arca jó részére sötétség borult, a gázlámpák fénye nem volt elég ahhoz, hogy megvilágítsa, így Vivianna nem láthatta a vonásait, amik elárulták volna az érzelmeit. A férfi hangja azonban rideg és kimért volt. - Most itt hagyom önt. - Itt akar hagyni? – kérdezte döbbenten a nő, és jó adag idegesség hallatszott a kérdéséből, ám legbelül még nagyobb rémület és kétségbeesés kerítette hatalmába. Tehát akkor nem fog együtt utazni a férfival hazáig, és akkor nem lesz lehetősége arra, hogy a rosszat jóra fordítsa, nem lesz ideje és módja arra, hogy bocsánatot kérjen tőle. - A kocsisom majd hazaviszi, Miss Greentree. Én inkább gyalog megyek. - Elmegy Aphroditéhoz? – kérdezte Vivianna keserűen, de rögtön meg is bánta, hogy e

szavak kiszaladtak a száján. A férfi elmosolyodott, és Vivianna látta a szemében a maró gúnyt. – Nem, azt hiszem, nem. Ma este már volt részem pénzért kínált szerelemben. A nő úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe, de a világért sem mutatta volna ki, mennyire megbántódott. – Akkor most jó éjszakát kívánok önnek, Lord Montegomery! Kérem, köszönje meg a nevemben ezt az estét Lady Marshnak, őszintén remélem, hogy mihamarabb láthatom őt. A férfi ellépett a kocsitól, és meghajolt. A hangja mintha a sírból jött volna. – Isten önnel, Vivianna! - Óh, és Oliver… - Viviannának sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, de ez nem kis erőfeszítésébe került. – Úgy vélem, elfogadom Lord Lawson segítségét. Az az úriember nagyon segítőkésznek tűnt. Ahogy gondolta, ez a kijelentése nem tetszett a férfinak. Mintha megvillant volna a szeme erre a bejelentésre, de a harag hamar el is tűnt belőle. – Indulhatnak! – kiáltotta oda Oliver a kocsisnak, és a lovak nekivágtak az útnak. A lány még látta, ahogy a fiatalember sarkon fordul, és elvegyül a színház előtt kavargó tömegben: a vendégek mellett voltak ott még virágárus lányok, kifutófiúk, küldöncök, szajhák, éhezők és hajléktalanok is. Vivianna nem gondolta, hogy az este így fog végződni. Nem csoda, ha csalódott volt. Óvd a szívedet! Könnyű azt mondani, de nagyon nehéz megvalósítani! Vajon látja-e még valaha Olivert? Persze, hogy újra fogja látni a férfit! Hiszen Candlewood ügye még függőben volt, és neki nem szabad feladnia a küzdelmet, hogy megmenti az épületet az árvák számára. És Lord Lawson is felajánlotta a segítségét. Azt azonban be kellett ismernie magának, hogy tapasztalatlansága miatt súlyos hibát követett el. Azt hitte, eljött az alkalmas pillanat, amikor szóba hozhatja Candlewood bérleti idejének a meghosszabbítását, de ez nem így volt. Lehet, hogy minden lépése hibás volt: összekeverte az árvák megmentése iránti szenvedélyes elkötelezettségét az Oliver iránt érzett szenvedéllyel. Vivianna fájdalmasan felsóhajtott, és az arcát a kezébe temette. Amikor Bloosmburyba értek, Helen már ágyban volt, Toby pedig elcsámborgott otthonról, biztos megint kirúgott a hámból. Vivianna örült, hogy senki nem zavarja, és lefekhet, hogy egyedül maradjon nyomasztó gondjaival. Egy darabig nyugodtan feküdt a gyertyafényben, és az éjszaka neszeit hallgatta. A Queen’s Square nem tartozott London forgalmas részéhez. Régi negyed volt ez, nem valami divatos hely, de megvolt az az előnye, hogy nyugodt és csendes mederben folyt itt az élet. Olyan emberek éltek itt, akiknek pénzügyi gondjaik voltak – mint például Helennek és Tobynak -, vagy akik kiszorultak a társadalom peremére, esetleg épp azzal próbálkoztak, hogy visszakerüljenek azok közé, akiknek jobban ment. A Queen’s Square nem volt olyan, mint Mayfair, és olyan sem, mint a Boulevard de la Madeleine. És akkor Viviannának eszébe jutott a vörös kötésű könyv, amit Aphrodité adott neki. Amiben a kurtizán leírta az életét, illetve azt, honnan is indult. Korábban nem volt lehetősége, hogy kézbe vegye a kis kötetet – és persze biztos akart lenni abban, hogy nem zavarják meg az olvasásban. Kikászálódott ház az ágyából, és előkotorta a könyvet az utazótáskájából, az egyszerű, yorkshire-i gyapjúruhái közül. Mielőtt kinyitotta volna, azon töprengett, vajon mit is tart a kezében. Vajon egy borzalmas történet elevenedik meg ennek a naplónak a lapjain? Lehet, hogy jobb lenne, ha nem szerezne tudomást a benne rejlő történetekről? Ám végül a kíváncsiság felülkerekedett benne, és Vivianna kinyitotta a könyvet, majd közelebb húzta magához a gyertyát, és elhatározta, hogy elolvas egy részt Aphrodité beszámolójából.

1806-ot írunk, és én éppen kinézek az ablakon az előttünk húzódó keskeny utcára, ami tele van az itt összezsúfolódott sokgenerációs családok mocskával: nők, férfiak és gyerekek csapdája ez, és persze az enyém is. Ó, bárcsak elmenekülhetnék sanyarú életem elől! Az anyám kalapokat árul a Dudley Streeten, és alig kapar össze annyit, ami elég apám sörére. Apám egy istállóban dolgozik a George Streeten, de olykor előfordul, hogy nem jön haza. És persze itt élnek velem a testvéreim, négy fivérem és három nővérem, és mi valamennyien ezen a kis helyen hajtjuk álomra a fejünket. Odakint nagy a füst és a kosz, és a házak fala jellegzetes bűzt áraszt magából, hiszen itt túl sok ember él egymás hegyénhátán egy kicsinyke területen. Ez a Dials. A Seven Dials. Onnan kapta a nevét, hogy itt hét utca találkozik Londonban,és hét napóra áll a téren. És majd nekem is itt kell megvetnem a lábamat. Hacsak nem visznek ki innen egy fakoporsóban, ahogy Jemmy szokta mondani. Ő együtt dolgozik apámmal az istállóban, és szereti a munkáját. Arról álmodozik, hogy majd saját lovai lesznek, és kocsis lesz belőle, vagy pedig lovásznak áll valami urasághoz. Jemmy azt mondja nekem, hogy álljunk össze, és tartsunk ki egymás mellett. Meg azt, hogy szerelem van köztünk, és ez mindent megváltoztat. De vajon igaz-e ez? Én azt gondolom, hogy még ha ilyesféle érzés is köt össze bennünket, Jemmyt előbb-utóbb ki fogja készíteni ez a hely. és akkor a köztünk lévő szelíd érzések gyűlöletté válnak. Úgy érzem magam, akár egy lepke, ami beleesett egy befőttes üvegbe, és heves szárnycsapkodásokkal próbál kijutni onnan, de folyton csak nekiütközik az üvegfalnak, és soha nem szabadul ki belőle. És én nem akarom megutálni Jemmyt. Vivianna nagy érdeklődéssel olvasta ezeket a sorokat. A fiatal lány, akinek a neve nem szerepelt az írásban, nyilvánvalóan Aphrodité volt, aki mélységes kiábrándultsággal és csalódottsággal figyelte a körülötte élő emberek életét. Ő nem akart egy lenni közülük. Hamarosan azok a hölgyek és urak kezdik érdekelni, akik megfordulnak abban a készruhakereskedésben, és varróműhelyben, ahol ő dolgozik. Ebben az üzletben szép és olcsó ruhákat készítenek és árulnak, amiket jól menő kereskedők vásárolnak fel és adnak tovább sokkal magasabb áron dúsgazdag embereknek, akik olyan tehetősek, amilyenről az itt dolgozó munkások legfeljebb csak álmodozhatnak. Elena vele együtt dolgozott akkoriban, és szintén tele volt reményekkel. Elena a ruhák iránt érdeklődött, amit a gazdagok viseltek, és arról álmodozott, hogy majd saját boltja lesz. Vagy pedig kereskedő válik belőle, és sok arisztokrata vásárlója lesz, akinek a nevét egy füzetben fogja összeírni. Aphrodité figyelmét azonban a boltban megforduló hölgyek és urak keltették fel. És ő arra vágyott, hogy egy legyen közülük. Jemmy minél előbb össze akar házasodni velem. Megtakarított egy kis summát a munkabéréből: neki nincsenek rokonai, akiket támogatnia kellene – ötéves korában hagyták magára a szülei, és azóta a saját lábára kellett állnia -, ezért félre tudott tenni némi pénzt. Egy kis lyukba dugta a keresetét az ágya mögötti falba, abban a szobában, ahol lakik. Jemmy azt mondja, hogy ebből az összegből kibérelhetünk magunknak egy szobát, ahol új életet kezdhetünk. És azt ígéri nekem, hogy még az is lehet, hogy hamarosan elmehetünk a Dialsból, és vidéken élhetünk. Nem tudom, bízhatok-e abban, amit mond. Én ugyanis nagyon sok vidéki embert látok itt Londonban, akik munkát keresnek, hogy jobb életet teremtsenek maguknak. És mindennap egyre többen vannak.

1809 – Ma beszéltem egy úriemberrel. Gyakran láttam őt itt a ruhaüzlet előtt. Azt beszélik róla, hogy lányokat hajt fel, finom ételeket és meleg ágyat ígér nekik, és aztán eladja őket tisztességtelen házakba. Afféle örömtanyákra. Én nem mennék el vele, de kedvelem azt a csavaros beszédét. Elena el szokott ráncigálni a közeléből, és elmondja mindenféle szörnyű, züllött és gonosz alaknak. Én azonban azt felelem rá, hogy ez a férfi nem akar bántani engem, és én csak beszélgetek vele, bla-bla-bla. Azt hiszem, Elena nem hisz nekem. Hamarosan Aphrodité vitte el a kész ruhákat a kereskedőknek. Csinos volt, takaros és közvetlen, sokan szerették. Néha ott maradt, és beszédbe elegyedett a kereskedőkkel meg a vevőikkel, és még a legmorcosabb alakokat is képes volt megnevettetni. Sok férfi és nő megfordult ezeken a helyeken. Az egyik úriember, akit Henrynek hívtak, különösen figyelmes volt hozzá. A férfi azért jött, hogy a szeretőjének vegyen ruhákat. És bár ez az uraság a kedveséről beszélt Aphroditénak, megakadt a szeme a szép, fiatal lányon. Henry azt mondja, hogy ő gazdag, és megtanít engem, hogyan kell viselkednie egy úrinőnek. Meg kell tanulnom beszélni, szépen menni, jól öltözködni, de még helyesen gondolkodni is. Vagyis mindent el kell sajátítanom. Henry azt is mondja, hogy nekem jó a felfogásom, és hogy képes lennék gyorsan beletanulni a dologba. Jól elszórakoztatom őt; nagyon meg szoktam nevettetni. Henry azt mondja, hogy a férfiak azt szeretik a legjobban, ha egy nő képes megnevettetni őket. Azt hiszem, hogy ő beleunt az életébe, és most újdonságot keres. Ez vagyok én neki: az újdonság. Az ő jelenlegi kedvenc időtöltése. De ez nem fog soká tartani. A szeme folyton elkalandozik, és hamarosan mást talál magának. Azt mondja, hogy gyorsan hozzam meg a döntésemet. Háza van az elegáns Mayfairben. Vivianna érezte a sorokból, hogy Aphrodité milyen csábításnak és kísértésnek volt kitéve. Aphrodité el akart menni Henryvel, de akkor mi lett volna belőle, és mi lett volna Jemmyvel? Vivianna gyorsan lapozott egyet. Igent mondtam. Azt mondtam Henrynek, hogy találkozzunk másnap és akkor majd elmegyek vele. Ő azt felelte, hogy neki vannak barátai, és hogy én soha nem fogok hiányt szenvedni semmiben. Különösen akkor, ha megtanulom, hogyan kell úgy viselkedni, mint egy igazi hölgynek. Nem szóltam a döntésemről semmit Elenának, sem a családomnak, sem pedig Jemmynek. Nem tudtam volna mit mondani nekik, Különösen Jemmynek nem tudtam volna magyarázattal szolgálni. Ő biztosan meggyűlöl engem, és mégis tudom, hogy nem tehetem azt, amit ő akar tőlem, és nem lehetek az, akit ő akar belőlem csinálni. Ez így mindenkinek jobb lesz. A lap alján a következő sorok álltak: Jemmy beállt a hadseregbe, hogy Napóleon ellen harcoljon. Nem hiszem, hogy újra látom még az életben. Vivianna arcán könnyek csorogtak végig. Vajon ez volt az a szerelem, amiről Aphrodité beszélt neki, és Jemmy volt az a férfi, akit

szeretett és mégis elhagyott, és akit később annyira sajnált? Különösnek találta, hogy egy olyan nő, mint Aphrodité, aki olyan sokat látott, tett, átélt, akinek teljes volt az élete, és gazdagságban teltek a napjai, azon bánkódik, ami még akkor történt, amikor fiatal lány volt, vagyis a kezdet kezdetén. Vivianna ekkor Helen hangját hallotta odakintről, amit Toby mély dörmögése követett. A férfi végül csak hazajött. Pár pillanat múlva Helen sírni kezdett. Vivianna tovább akarta olvasni Aphrodité naplóját, de tudta, hogy nem teheti meg. Helennek szüksége lesz a vigasztalására és a támogatására, ha felvirrad a reggel. Bármilyen elbűvölő is egy kurtizán élete, nem sok köze van hozzá. Becsukta a könyvet, és ismét elrejtette, de megfogadta, hogy hamarosan, ha sort keríthet rá, még többet fog olvasni belőle.

Oliver, miután otthagyta Viviannát, csatangolt egy darabig, és maga sem tudta, hogy hová menjen. A teste fel volt korbácsolva a vágytól, nagyon kívánta a lányt, de most mégis örült annak, hogy nem történt semmi – hogy nem juthattak kapcsolatukban tovább. Oliver tisztában volt vele, hogy ha meg is kapná a nőt, az sem vetne véget az iránta érzett szenvedélyes lángolásnak. És könnyen előfordulhatott, hogy ez a kezdete lett volna valami másnak. Ám Vivianna nem az volt, akinek ő akarta, hogy legyen. Most már kiderült róla az igazság. Ő csak Candlewoodra gondolt, amikor megcsókolta és megérintette a testét. Akkor is csak Candlewood járt az eszében, amikor a gyönyörtől levegő után kapkodott és hangosan felkiáltott. Ez a perszóna azt gondolta, hogy a testéért cserébe megszerezheti azt a birtokot. Oliver sok ilyen számító nőszeméllyel találkozott már az elmúlt években. De már mindenestül megcsömörlött tőlük, és attól, ahogyan ők látták a világot. És ő még azt hitte, hogy Viviannát más fából faragták; ó, igen, annyira szerette volna, ha ez a nő más, mint a többi. A csalódáson kívül volt még valami, ami nagyon nyugtalanította a férfit, és kiűzte a szeméből az álmosságot. Lawson és Vivianna összetalálkozott. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Vivianna kapcsolatba lép majd Lawsonnal, és elfogadja a felajánlott segítséget, amivel a férfi kecsegtette. Ezt meg is mondta neki. És Lawson tudta, hogy fogást talált Oliveren, hogy rálelt arra a személyre, akivel kézben tarthatja őt – elég volt hideg, önelégült és magabiztos szemébe néznie. - Átkozott fattyú! – suttogta maga el Oliver. – Te gyilkos fattyú! Lawson – Viviannán keresztül – megpróbálja majd megakadályozni Candlewood lerombolását. Fel fogja használni annak a nőnek a jó szívét és elszántságát ahhoz, hogy időt szerezzen magának. A fiatalember felnézett a sötét, felhős égre. Lawson veszélyes férfi volt. Gyilkos, akinek befolyásos barátai vannak. Akkor, a Candlewoodból hazafelé vezető úton kicsúszott Oliver száján Vivianna előtt, hogy bosszút akar állni a bátyján. És a nő ezt a kijelentését nem felejtette el. És meg fogja ismételni Lawsonnak is. Magától értetődik, hogy ez be fog következni, mert Lawson meg fog esküdni Viviannának, hogy ő és Anthony a legjobb barátok voltak. És akkor a lány mindent el fog mondani neki. Akkor pedig minden komolyra fordul, a játszma veszélyes szakaszába lép – hiszen Lawson már tudni fogja, hogy Oliver vadászik rá. És akkor kárba vész egy esztendő munkája, mert ő már ennyi ideje jár Lawson nyomában, aki minden bizonnyal Anthony gyilkosa. És még annál is többről van szó: arról, hogy dugába dől minden reménye és terve, mert Lawson még Viviannát is a kezébe kaparinthatja. És akkor a nő veszélybe kerül. Oliver ereiben megfagyott a vér erre a gondolatra.

Mély levegőt vett, és körülnézett. Előtte magasodtak a White’s Club oszlopa, és neki fogalma sem volt, hogy jutott el idáig. Lawson talán már odabent van, hiszen az opera rég véget ért. Lehet, hogy még van esély arra, hogy Oliver megmentse kátyúba jutott tervét? Esetleg elterelhetné Lawson figyelmét Viviannáról, azt mondván neki, hogy a nőnek nincs semmi jelentősége, hogy ő ebben az ügyben nem egy fontos személy. Igen, ezt mindenképpen meg kell próbálnia. Oliver rábólintott a saját elhatározására, felment a lépcsőn, és belépett a klubba. A játékterem tele volt emberekkel, páran komoly beszélgetésbe merültek el, és voltak, akik kései vacsorájukat költötték el az ebédlőben. Olivert sok ismerős üdvözölte és hívta meg a társaságába, de ő nem csatlakozott hozzájuk. Ehelyett leült, rendelt egy üveg konyakot, és úgy tett, mintha azzal akarná agyonütni az éjszaka hátralévő részét, hogy alaposan leissza magát. - Oliver! A fiatalember csaknem felugrott ültő helyéből, de uralkodott hirtelen görcsbe rándult testén, miközben a szíve majd kiszakadt a helyéről izgalmában. Úgy érezte magát, mintha egy borzalmas szörnyeteggel került volna szemtől szembe. Lassan, az időt húzva, Oliver kissé bizonytalanul felállt. - Lord Lawson! Lawson is meghajtotta a fejét a fiatal lord előtt, üdvözlésképpen. A politikus mögött Toby Russell tűnt fel: a férfi most is nagyon figyelt, mint mindig, a szeme ide-oda járt a kíváncsiságtól. – Lord Montegomery! – üdvözölte őt Toby színlelt szívélyességgel. – Micsoda meglepetés, igaz? Azt gondoltam, hogy az operában van az én szépséges unokahúgommal. Csak nem azt akarja mondani, hogy máris befejezték a szórakozást? Pedig ott jó pár órán keresztül tartanak a színes műsorok. Lawson hirtelen támadt érdeklődéssel nézett Tobyra. – Az unokatestvéreddel ment operába Oliver? Az a gyönyörű Miss Greentree a te unokahúgod, Russell? - Yorkshire-ből jött. Ő a feleségem nővérének a lánya. - És te elengedted Oliverrel az operába? – Lord Lawson arcán kaján vigyor tűnt fel, és látszott rajta, hogy máris forral valamit magában. – Egyedül? Oliver nemtörődöm képet vágott. – Lady Marsh hívta el Miss Greentree-t a színházba, de nem érezte jól magát. Ezért én kísértem el a hölgyet az előadásra. Toby felvonta a szemöldökét, mondani akart valamit, de Lawson megelőzte. – Úgy tudom, hogy lordságod feleséget keres magának. Talán bizony a nagynénje alkalmas személynek találja Miss Greentree-t arra, hogy betöltse ezt a szerepet? - Én aztán nem töröm ilyesmiben a fejem, mylord. Eszemben sincs, hogy rabigába hajtsam a fejem. Nézzen csak rá Russellre, ő eleven figyelmeztetés mindkettőnk számára, mennyire tönkreteheti egy férfi életét a házasság. Lord Lawson hangosan felnevetett, és Toby is elvigyorodott a maga visszataszító módján. - Russell unokahúga kifejezetten csinos, igaz, Oliver? - Igen, de csak a maga vidékies módján – felelte a fiatalember hányaveti módon. - Ezek szerint nem is érezte jól magát vele az operában? Oliver ásított egy nagyot. – Nem, mylord, egyáltalán nem. - Különös, én pedig nem így gondoltam. Oliver úgy érezte, hogy megfagy az ereiben a vér, amikor belenézett Lawson jéghideg, kék szemébe. A férfi tekintete kárörvendő és győzedelmeskedő volt, de még nyugtalanítóbb volt, hogy az sugárzott belőle, mindenről tud. Lawson tehát látta őket, vagy valaki más kémkedett utánuk, és mindent elmondott a politikusnak. Olivernek gondolnia kellett volna erre – Lawson mindent előre kitervelt. Minden olyan könnyűnek és ártatlannak tűnt, egészen addig, amíg meg nem csókolta a lányt. És attól a pillanattól kezdve kicsúszott a kezéből az irányítás. Ó, hogyan lehetett ennyire vak és ostoba? Az esz a leghelyesebb, ha megpróbálja

jelentéktelennek feltüntetni a Viviannával töltött édes perceket, mintha a kis hölgy csak egy lenne a sok hódítása közül. Lawson azt várja tőle, hogy ne törődjön olyan vidéki fruskákkal, mint amilyen Miss Greentree. El kell hitetnie a politikussal, hogy a lány nem jelent neki semmit. Pedig nagyon is sokat számított neki Vivianna. Annak ellenére, ami ma este történt közöttük, Oliver közel érezte a szívéhez ezt a szép teremtést. Most döbbent rá, mennyire fontos is a számára Miss Greentree, mert csak most látta be, hogy veszélybe sodorta, méghozzá nagyon komoly és súlyos veszélybe. - Ah! – Oliver a részeget játszotta, és önelégülten mosolygott, aztán peckesen kihúzta magát, közben a két férfira mutogatott. – Akkor ön azt is tudja, hogy Miss Greentree nem volt valami boldog velem. Toby zavartan nézett egyik alakról a másikra, Lawson pedig rávigyorgott a meglepett Russellra. – És ugyan miért nem, Oliver? Mondja el nekünk, mi történt a színházban, és azután én majd összevetem a hallottakat azzal, amit én tudok önökről. Miről beszélgetett ön és Miss Greentree az operában? - A pokolba is, fogalmam sincs róla, engem egyáltalán nem érdekelt annak a nőnek a fecsegése – felelte a fiatalember. Lawson hangosan felnevetett, de a szeme tele volt megvetéssel. – Mondja csak, Oliver, gyakran üzekedik csinos lányokkal a nyilvánosság előtt? Ez pedig nagyon nagy tiszteletlenség. Különösen, amikor őfelsége is jelen van. Toby szeme óriásira kerekedett. – Mit művelt ön? - Nem sikerült dűlőre jutnom vele – magyarázkodott Oliver, mintha csak egy lóversenyről beszélt volna, és nem egy nő tisztességéről. – Szóval hiába próbálkoztam, nem értem célba nála. Azt hiszem, ezt az egy nőcskét futni hagyom. Különben sem hiszem, hogy Miss Greentree hajlandó lenne ismét eljönni velem egyedül. Vagy hogy az unokabátyja elengedné őt velem, igaz, Russell? Toby idegesnek látszott, de valószínűleg azért, hogy most milyen ostobának látszhat, amiért nem látta előre a dolgokat, és nem azért, mert akár egy szemernyit is aggódott volna Viviannáért. Lawson rákacsintott a fiatalemberre. – Oliver, ön már nagy hírnévre tett szert a nők körében. És nekem azt mondták, hogy sokkal többet nézett annak a kis hölgynek a csillogó szemébe, mint a színielőadásra. De ön már nem a régi, igaz-e? Mostanában már segítség kell önnek az ilyesmihez. Kell valaki, aki lefogja a nőt a maga számra, és szétnyitja a hölgy lábát, amíg ön megtalálja a helyes… - Én nem tudom… fogalmam sincs, hogy miről beszél. A fiatalember hangja kemény volt és durva, közben pedig ökölbe szorította a kezét. Ha Lawson ki akarta szedni belőle az igazságot, akkor majdnem sikerült elérnie a célját. Oliver azonban még idejében lenyelte a dühét, elkapta a tekintetét a jéghideg szemekről, és abban reménykedett, hogy nem árulta el magát. - Nos, akkor nem bánja, ha én kitüntetném az érdeklődésemmel Miss Greentree-t, Oliver? Talán mi megmenthetjük Candlewoodot a szegény kis árvák számára. Oliver egész testében megfeszült erre a kijelentésre. Lawson diadalittasan mosolygott rá, kék szeme vészjóslón csillogott. Oliver azonban nem válaszolt neki semmit. Lawson úgy vigyorgott, mintha épp megnyert volna egy fogadást a fiatal lorddal szemben. – Jó, jó, nem úgy gondoltam. Olivernek torkában dobogott a szíve és összeszorult a gyomra. A keze remegni kezdett a dühtől, ezért gyorsan a zsebébe dugta. Lehet, hogy Lawson csak ugratta, talán azt gondolta, hogy ő szerelmes Viviannába, és fájdalmat akart okozni neki. Bosszút akart állni a sok kellemetlenségért, amiben Oliver miatt volt része immár egy éven át. Ám Oliver nem hitt ebben. Valószínűbbnek tartotta, hogy Lawson más tervet forgat a fejében. A férfi már

gyanakszik. Kételkedni kezdett benne. És most Viviannával akarja arra kényszeríteni őt, hogy valljon színt. - Rajta tartom a szememet az unokahúgodon, Toby. Nem hagyhatjuk, hogy egy olyan nagy kujon, mint amilyen Oliver, elzüllessze őt, igaz-e? Toby helyeslően vihorászott. Oliver pedig megfogadta magának, hogy egy nap majd beveri Toby orrát, méghozzá hamarosan, de előbb még ki kell ragadnia Lawson karmai közül Viviannát. Feltéve, ha a lány hagyja ezt.

Tizennegyedik fejezet

Nagy hibát követtem el. Aphrodité a szokásos tartózkodó módján tekintett rá. – Ön még kezdő ezen a térem, mon chou. Fog még hibázni életében. - Nem, én… én ezt hittem, hogy eljött az alkalmas pillanat, amikor megmondhatom Olivernek, mit karok tőle. Olyan kedves és gyengéd volt hozzám, és én azt gondoltam, hogy hallgathatok az ösztöneimre, és előállhatok az óhajommal. - Ezek szerint azt kérte tőle, hogy adja önnek Candlewoodot? – tudakolta Aphrodité. Vivianna bólintott, és a könnyeit nyelte. – Ő pedig erre azt felelte, hogy eladom a testemet Candlewoodért, és hogy őneki már elege van a pénzért vett szerelemből. Aphrodité erre nem mondott semmit, és Vivianna azon gondolkodott, hogy vajon a kurtizán megsértődött-e, hiszen ő is pénzért árulta a szerelmét. - Nem akartam magam megutáltatni vele – folytatta a fejét leszegve, és most a szoknyájára hullottak a könnyei. – És azt sem szerettem volna, ha azt hiszi, csak színlelem, hogy szívesen vagyok együtt vele, mert meg akarom kaparintani Candlewoodot. Tudom, hogy ő egy kéjenc, de ő… szóval én úgy érzem, hogy képes lennék őt… - Megmenteni? – fejezte be a mondatot Aphrodité. Vivianna meglepetten nézett fel, és látta, hogy a kurtizán sötét szemében részvét és együttérzés csillan meg. Aphrodité egy finom csipkével szegélyezett selyem zsebkendőt húzott elő a ruhája ujjából, és átadta a vendégének, majd csendben figyelte, ahogy az letörli vele a könnyeit. - Ilyen az ön természete – mondta az idősebb nő végül. – Mindenkiről a legjobbat feltételezi, és mindenkin segíteni akar. Nekem ezt előre kellett volna látnom. Hogy ha találkozik egy olyan kéjenccel, mint amilyen Oliver, aki csak a maga örömét hajszolja, rögtön azt gondolja, hogy megmentheti őt a kárhozattól. Aphrodité kitalálta Vivianna legrejtettebb érzéseit, és a megfogalmazása olyan találó volt, hogy a lány nem is tudott megszólalni. - Talán a lord ezt is akarta elérni, mon chou, tudniillik, hogy üzletet köthessen önnel. Azt akarta, hogy ön kijelentse: „Igen, hajlandó vagyok odaadni a testemet Candlewoodért cserébe”, és akkor neki nem kell úgy tennie, mintha törődne önnel, hiszen könnyedén megkaphatja, amire vágyott. Ön persze csupa jó dolgot feltételez róla, pedig sok férfi úgy véli: ha szerepet játszik, hamarabb eléri a célját. Szerepet játszik? Viviannának erről eszébe jutott, hogy amikor összetalálkoztak Lawsonnal az operában, Oliver úgy tett, mintha ostoba és visszataszító részeg alak lenne. De ez nem olyasmi volt, mint amiről Aphrodité az imént beszélt – ez csak egy újabb rejtély volt, aminek a nyitjára Viviannának rá kellett jönnie. - Úgy gondolja, hogy nyíltan és őszintén üzletet kellene kötnöm vele? – kérdezte Vivianna

a zsebkendőt szorongatva. – Úgy véli, hogy ő sosem törődött velem, csak azon járt az esze, hogy hogyan szerezhet meg magának? Aphrodité összevonta a szemöldökét. – Nagy a kísértés, hogy ezt mondjam önnek. Az elmúlt egy év alatt Oliver úgy viselkedett, hogy mindenki elhitte, hamarosan pokolra került. És mégis, mon chou, néha azon töprengtem, vajon Oliver az igazi arcát mutatja-e nekünk. – A kurtizán résnyire húzta össze a szemét. – Ön rendkívül erősen vonzódik hozzá, igaz? Elemészti utána a vágy, ugye? - Igen – suttogta a kis hölgy. – Annyira vágyom rá, hogy már szinte fáj. Aphrodité két kezébe fogta a lány kezét. – Akkor tennie kell valamit ebben az ügyben. Legyen az övé, Vivianna. De csak a testét adja neki, a szívét ne. Élvezze, amit ez a férfi adhat önnek, és aztán hagyja el, és felejtse el őt. Egy éjszakáról van szó, oui? Igen, egy szenvedélyes éjszakát eltölthet vele, és aztán… - A kurtizán most csettintett egyet az ujjaival. – Vége az egésznek. Így lesz a legjobb. - Nem hiszem, hogy képes leszek megtenni – felelte a fiatal lány, és tekintetét a ház asszonyának fekete szemébe fúrta. – nem tudom, hogy képes lennék-e elhagyni őt. Aphrodité megszorította a lány kezét. – Persze hogy képes lesz rá. Tegye meg, amire vágyik. Azt mondja, hogy ő az a férfi, akire áhítozik – akkor elégítse ki a vágyát. És persze a kíváncsiságát. Különben mindig sajnálni fogja, hogy nem tette meg. Vivianna bólintott, de kételkedett abban, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Oliver valahogy már annyira beleivódott az életébe. A lénye ott lüktetett benne. Egy éjszakán megízleli a féktelen szenvedélyt, és aztán elválnak… Talán ez megéri a fájdalmat – ha így szép emlékekre tehet szert. - Meg akarom érinteni – mondta csendesen a lány. – Ott akarok hozzáérni, amitől férfi. A legtitkosabb testrészét is érezni akarom. Aphrodité elmosolyodott. – Miért ne? Ő nem várja, hogy olyan gyakorlott lesz, mint egy kurtizán, ezért legyen bátor és merész. Ártatlan ujjainak érintésétől majd nagy izgalomba jön, mon chou. Simogassa meg a hímvesszőjét, fogja meg és csókolja is meg. Ha akarja, akkor még a szájába is veheti. De legyen óvatos. A férfiaknak ez a testrésze, bár nagyon erősnek tűnik, mégis ez a legérzékenyebb és legsebezhetőbb pontjuk. Vivianna beleszédült abba a gondolatba, hogy milyen dolgokat művelhet Oliverrel. De Aphroditénak igaza volt. Ha nem elégíti ki a kíváncsiságát, és nem tölt el a fiatalemberrel egy szenvedélyes éjszakát, akkor azt egész életében bánni fogja.

Aphrodité a Vivianna arcán feltűnő gondolatokat és érzéseket figyelte, és azon töprengett, hogy vajon helyesen cselekedett-e. Sokan biztos megrémültek volna attól, amit neki tanácsolt, de Aphrodité már sok mindent látott életében. Vivianna nagyon vágyott Oliver Montegomeryra, és ha nem tévedett, akkor Oliver is akarta Viviannát. Nem volt házasságközvetítő, de észrevette, hogy e két fiatal között az első pillanattól kezdve erős volt a vonzalom. És egy kis szerencsével még esküvőről is szó lehet. Ha pedig nem… Aphrodité megvonta a vállát. Akkor Vivianna egy szép emlékkel gazdagodik, és abból nem lehet semmi baj. Lehet, hogy az ifjú hölgy szíve összetörik egy időre, ám Aphrodité tudta, hogy a szívek valójában nem hullanak apró darabokra, és hogy megvan a módja annak, hogyan lehet összefoltozni őket. És azt is megfigyelte, hogy Viviannát kemény fából faragták. Ő majd kibírja a fájdalmakat, ahogyan Aphrodité is kibírta. Az élet már csak ilyen…

Oliver! Tudomásom van arról, hogy önnek anyagi nehézségei vannak, ezért bizonyára örülni fog annak, hogy ajánlatot teszek önnek Candlewood megvásárlására. Nem akarom, hogy a Montegomery névre árnyék vetüljön a Szegény Árvák Menedékházának ügye miatt, ezért mint az ön drága fivérének öreg és jó barátja, mély együttérzéssel sietek az ön segítségére. Kérem, tudassa velem, hogy mikor találkozhatnánk, hogy megfelelő megoldást találjunk a szóban forgó kérdésre. Az ön tisztelője Lawson

Lawson! Nagyra értékelem az ön aggodalmát és az ajánlatát is, de én elégedett vagyok az ügy jelenlegi állásával. Önnek semmi oka arra, hogy emiatt akár a legcsekélyebb mértékben is nyugtalankodjék. Oliver Montegomery

A következő napon Vivianna elment Candlewoodba. A Beatty nővérek komolyan és alaposan kikérdezték, hogy mire jutott Oliverrel, és neki belesajdult a szíve, amikor azt kellett mondania nekik, hogy valószínűleg elvesztették a csatát. - A lord nagyon elszánt és eltökélt, földig akarja rombolni Candlewoodot. Ó, bárcsak nyújthatnék még önöknek némi kis reményt, de sajnos azt gondolom… - A fiatal teremtés alig tudott a két nő riadt és kétségbeesett szemébe nézni. – Jobb lenne, ha tovább lépnénk, és elfogadnánk Lord Montegomery ajánlatát, amit a másik épülettel kapcsolatban tett. - Ó, nem! – kiáltott fel Miss Susan. - Bethnal Green megteszi, amíg nem találunk alkalmasabb helyet a kicsiknek – mondta nagyot sóhajtva Miss Greta, aki sokkal gyakorlatiasabb teremtés volt, mint a nővére. - Greta, hogy mondhatsz ilyet?! Greta megfogta a testvére kezét, és kissé megszorította. – Tudom, hogy nem kellett volna egyedül odamennem, de azt gondoltam, hogy ha már szembe kell néznünk a legrosszabbal, akkor pontosan kell tudnunk, hogy mire is számíthatunk. Vivianna egyetértett Miss Gretával. – Ez bölcs dolog volt öntől, így utólag beismerhetem. És milyen a másik ház? - Meg kell mondanom, nem hiszem, hogy a mi igényeinknek megfelelne. Nem alkalmas hely arra, hogy ott helyezzük el a gyerekeinket. Az épület falai nedvesek, a padló helyenként el van rohadva, és a tetőn befolyik az eső. - Szegény kis lelkecskéim! – Miss Susan arcán könnyek csorogtak le. Vivianna is közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. Kinézett az ablakon, és látta, hogy az egyik „kis lelkecske” épp csúzlivégre akar kapni egy kismadarat, amelyik az almafán üldögélt. Eddie – mert ő volt a „jó kis firma” – ellőtte a parittyát, és a madár dühösen csivitelve elrepült. A kis hölgy arcáról eltűnt a szomorúság, és azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Ezek a gyerekek sokat kibírnak, és alkalmazkodók is – mert annak kellett lenniük. Talán Bethnal Green nem az ideális hely a számukra, de egy időre megteszi, legalábbis addig, amíg nem találnak alkalmasabb lakot arra, hogy álmukat valóra váltsák.

Vivianna visszakocsizott a Queen’s Square-re, és alig lépett le a kocsi lépcsőjéről, az a férfi, aki kitöltötte minden gondolatát, ott termett előtte, és elállta útját a nagynénje házának bejárata elől. Megdöbbent, és azt kérdezte: - Mi az ördögöt csinál itt? – Vivianna nem tudott közönyös maradni. Nagyon dühös volt ugyanis. És a teste bizseregni kezdett és átforrósodott, mintha a maga szenvedélyes nyelvén üdvözölné a férfit, és ez még jobban felmérgesítette a lányt. - Beszélni akarok veled, Vivianna. Itt hagytam a névjegyemet, de nem voltál otthon. - Beszélni akarsz velem? – Vivianna résnyire húzta össze a szemét. – Candlewoodban voltam. Itt ólálkodtál és leskelődtél, arra várva, hogy visszatérjek? - Még hogy leskelődtem! – A férfi dühösen felnevetett. - Mi olyan sürgős, hogy nem várhat holnapig? Volt valami furcsa és különös a férfin, mintha nagyon feszült és ideges lett volna. - Lawsonról akartam beszélni veled – hangzott a lord válasza. - Lord Lawsonról? – Vivianna felvonta a szemöldökét. Teljesen megfeledkezett Lord Lawsonról. A férfin látszott, hogy nagyon mérges és zaklatott. – Az az alak levelet írt nekem, és arra kért, hogy adjam el Candlewoodot az árvák részére. Én azonban visszautasítottam. Te bujtottad fel erre? Ez a te műved? Vivianna nem tudta elrejteni megdöbbenését. – Nem, semmi közöm hozzá. Fogalmam sem volt arról, hogy… De meg kell mondanom, hogy ez nagyon kedves és nagylelkű gesztus Lawsontól. Miért utasítottad el az ajánlatát? Nem mindegy neked, honnan jön a pénz? Biztosan nem sokat nyom a latba, hiszen gyorsan túladsz rajta… Hogyan is fogalmaztál korábban? „Szajhák, konyak és szerencsejáték – ez éltet engem.” Ugye, ezt mondtad nekem, amikor először találkoztunk? Oliver a homlokát ráncolta; nem tetszett neki, hogy a fejére olvassák a szégyenét. – Hazudtam – mondta halkan a fiatalember. – Nem akarom Lawson pénzét. - Nos, nagyon csalódott vagyok. Lord Lawson ajánlata nagyon hasznosnak tűnik a számunkra, és én kérni fogom a támogatását. Nagyon sajnálom, hogy a bátyád meghalt, és megértem, ha bűntudatod van miatta. Talán ezért akarod lerombolni Candlewoodot – de meg kell mondanom neked, hogy kezdek kételkedni abban, hogy ez lenne a valódi oka a döntésednek, Oliver. De ez most mellékes. Semmiképpen sem hagyhatom, hogy a gyermekek menedékét feláldozd… - A pokolba is, Vivianna! Lennél szíves csendben maradni, és végre rám figyelni? Azért jöttem ide, hogy figyelmeztesselek: Lawsonban nem szabad megbíznod. Azt hiszed, hogy neked akar segíteni? Nem, nem erről van szó – ő ellenem harcol, rajtam akar ütni egyet. És téged használ fel arra, hogy lesújtson rám, mert úgy gondolja, hogy velem nem bír. Vivianna a férfira bámult. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme az ő számára, de a férfi nagyon komolynak látszott. Ám Oliver nagyon ügyesen be tudott férkőzni mások bizalmába. – Végtelenül gőgös és öntelt vagy – mondta végül. – A világ nem körülötted forog, Oliver… A férfi közelebb lépett hozzá, és már csaknem hozzáért. A fiatalember testének melege, ruhájának szantálfa illata, és minden porcikája, egész valója megbűvölte és elgyengítette Viviannát. A következő pillanatban a férfi nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta a lordot. Most nem számított, hogy a férfinak mit kellett volna tennie, és az sem érdekelte a nőt, hogy egy javíthatatlan korhely. És emiatt volt olyan veszélyes rá nézve Oliver. - Van rajtad bugyi? Vivianna hunyorgott, mint aki nem tudja, jól hallott-e. – Oliver! – rivallt rá a férfira méltatlankodva.

A lord megcsóválta a fejét, és megdörzsölte a szemét, mintha nehezére esne józannak maradnia ennek a nőnek a társaságában. – Sajnálom. Egészen megszédítesz. A lánynak viszont arra volt szüksége, hogy egyedül legyen, és átgondolja a dolgokat. Hogy kigondolja, mit is tesz következőleg. És hogy végre rendezze a gondolatait. - Megengednéd, hogy beszéljek veled? – kérdezte csendesen Oliver. – Vivianna, kérlek, engedj be a nagynénéd házába, hogy pár szót válthassak veled négyszemközt. A lány hátrább lépett. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Szerintem magadon kívül vagy. A férfi az ég felé fordította a tekintetét. – Ennek csakis te vagy az oka. - Mylord, nekem most mennem kell, kérem, bocsásson meg. Oliver némán bámult pár pillanatig rá, majd sarkon fordult, és elment. Vivianna nézte, ahogy a lord eltűnik a szeme elől az egyik sarkon befordulva. Miért akarja őt Oliver olyan elszántan távol tartani Lawsontól? Ezt rendkívül különösnek tartotta, de Oliver viselkedéséből úgy ítélte meg, hogy valami komoly dologról lehet szó. Talán mégis hagynia kellett volna, hogy a férfi tovább beszéljen… De Vivianna még mindig azon töprengett, hogy megfogadja-e Aphrodité tanácsát vagy sem – vagyis hogy odaadja-e magát egyetlen éjszakára a férfinak, és aztán pedig elváljon tőle. Ha a lord társaságában volt, mindig elbizonytalanodott és összezavarodott. Ha ilyen komoly kérdésben kell döntenie, akkor legjobb, ha azt a sármos fiatalembertől távol hozza meg. Vivianna felsóhajtott. – Bárcsak itt lenne mama! De mégis jobb, hogy nincs itt, gondolta magában. Neki túl sok titka volt, amiket nem oszthatott meg a mamával, márpedig nem volt könnyű dolog Lady Greentree előtt titkolódzni.

Tizenötödik fejezet

Vivianna hangokat hallott odakintről. A cselédek sürögtek-forogtak, ajtók csapódtak, és ismerős hangok hallatszottak, amik oly kedvesek voltak az ő kis szívének. Ó, igen, az annyira szeretett hangok szűrődtek be az ajtaján. - Mama! Még csak félig volt ébren, de máris kipattant az ágyból, és mezítláb leszaladt a lépcsőn, épp akkor, amikor Lady Greentree és Marietta belépett a házba. Az érkező vendégek felpillantottak rá; Lady Greentree arca sápadt volt és elgyötört a hosszú utazástól, de amikor meglátta legidősebb lánykáját, arca nyomban mosolyra húzódott. - Drága kislányom! Szemem fénye! Vivianna az utolsó lépcsőfokokat már repülve tette meg, és az édesanyja karjába vetette magát. Amikor Londonba jött, nem is gondolta, hogy ennyire fog neki hiányozni Lady Greentree, ez a nyugodt és ügyes, gyakorlatias asszony, aki mindig ellátta őt jó tanácsokkal, akivel meg tudta beszélni a problémáit. És persze nagy szüksége volt nevelőanyja szeretetteljes támogatására is. Márpedig ő most nagyon rászorult arra, hogy olyasvalaki álljon mellette, akiben megbízhat, és aki feltétel nélkül szeretettel veszi körül. - Vivianna, én is itt vagyok! – csivitelte Marietta, és a nővére nyakába ugrott, közben pedig ide-oda repkedtek göndör fürtjei. – Otthon hagytuk Francescát – tette hozzá a kis szeleburdi diadalittasan. – Ő még túl fiatal egy ilyen nagy utazáshoz. - A húgod nem is akart jönni – tette hozzá Lady Greentree durcásan. – A kutyája nélkül egy tapodtat sem hajlandó tenni. - Mi pedig nem voltunk hajlandók egy kocsiban utazni azzal a loncsos és büdös jószággal

– cserfeskedett Marietta, és hogy még nagyobb legyen a hatás, még az orrát is elfintorította. - Amy! – kiáltott fel túláradó örömmel Helen, aki időközben ugyancsak a vendégek üdvözlésére sietett, és a karjába zárta a nővérét. A két asszony összeborult, és még sírtak is kicsit a viszontlátás hevében. Közben pedig a cselédek riasztó mennyiségű csomagot és utazótáskát hordtak be a házba. Amikor egy kissé megmelegedtek, és úrrá lettek a nagy kavarodáson, az újonnan érkezettek levették a köpenyüket és a főkötőjüket, és a háziakkal együtt bementek az ebédlőbe, hogy harapjanak valami finomat reggelire. Vivianna ekkorra már sebtében megmosakodott, felöltözött, és sokkal jobban érezte magát. Amikor másodszor is leviharzott a lépcsőn, összetalálkozott Mr. Jardine-nal, Lady Greentree bizalmas titkárával, aki a hölgy birtokának intézője is volt egyben. A középmagas férfi barna hajába már elég sok ősz hajszál vegyült, szép kék szemében jókedv csillogott, amikor megpillantotta Viviannát. - Örülök, hogy épen és egészségben viszontláthatom önt, Miss Vivianna. - Én hasonlóképpen örvendek a találkozásnak, Mr. Jardine! Nem üzentek nekünk, hogy mindannyian eljönnek Londonba. - Ó, Lady Greentree hirtelen határozta el magát. Úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy meglátogassa a nővérét, és már ki is tűzte a következő napot az utazásra. - Vajon anyám Helen nénit akarta látni, vagy pedig engem akart ellenőrizni? – kérdezte Vivianna mókásan. – Nos, nekem mindegy. Bármi volt is az oka annak, hogy tiszteletüket tették itt, én nagyon örülök valamennyiüknek. A lépcső tetején Lil izgatottan sikoltott fel, majd kitörő örömmel üdvözölte a titkárt. – Mr. Jardine, sir! Nem is tudtam, hogy Londonba jönnek! Ó, úgy örülök, hogy látom! Vivianna felkacagott azon, hogy a cselédlány olyan elragadtatva üdvözölte a férfit, mire Lil a füle tövéig elpirult. Mr. Jardine felment pár lépcsőfokot, és megfogta Lil kezét, mintha a kis szolgálólány egy igazi hölgy lenne, majd megpaskolta a cseléd kezét. – Drága Lil, én is nagyon örülök, hogy láthatom önt, ahogy mindig. Mondja, látta már London nevezetességeit, vagy maradt még látványosság, amit én mutathatok meg önnek? - Már láttam a Towert és az állatkertet, sir – mondta Lil lesütött szempillákkal. - Ez kezdetnek nem is olyan rossz. Mr. Jardine a negyvenes éveiben járt, és még mindig nagyon jóképű férfi volt. Olajbarna bőrén meglátszott, hogy sok időt töltött korábban a nyugat-indiai-szigeteken. Fiatalabb korában nagy utazó volt, és tekintélyes vagyonra tett szert, amit aztán el is vesztett – legalábbis ezt beszélték róla, ő maga azonban nem szívesen ejtett szót erről. A titkár lenézett Lilre, és rámosolygott a kis cselédre – Vivianna tudta, hogy a férfi nagyon szereti ezt a kis nőt, de úgy, ahogy egy apa szereti a lányát. Mr. Jardine már ott volt a Greentree-udvarházban, amikor Vivianna elhozta a birtokra Lilt, és a férfi szülői felelősséget érzett a fiatal lány iránt. - Jacob is itt van. Ő vezette idáig a lovakat. - Ó! – Lil arcán bizonytalanság tűnt fel, majd lebiggyesztette az ajkát. – Remélem, nem azért jött, hogy engem lásson. Ön is tudja, hogy nem akarok feleségül menni hozzá, Mr. Jardine. Én magasabb rangú férjre vágyom, és nem egy kocsisra. Lil huszonöt esztendős volt, és valaha az utcán kereste meg a mindennapi betevőt, úgy, hogy a testét eladta a férfiaknak. Csakhogy azóta visszanyerte az önbecsülését, és rendkívül hálás volt a Greentree családnak, különösen Viviannának. Mr. Jardine a kötelességének tartotta, hogy figyeljen a lányra, ahogy a többi cselédre s ügyelt az udvarházban, és a titkár úgy gondolta, hogy Jacob jó férje lenne Lilnek. Ám Lilnek más volt erről a véleménye. Mr. Jardine elengedte a fruska kezét. – Nos, jobb lesz, ha magára hagyom, és engedem, hogy végezze a teendőit, Lil. Miss Vivianna, szíves engedelmével most távozom! – A titkár meghajtotta a fejét a hölgyek előtt, és elindult a szobája felé, hogy a saját dolgai után lásson. Lil a férfi után nézett, és a tekintetében nem lányos tisztelet és szeretet ült. - Talán mégiscsak hozzá kellene mennem Jacobhoz – jegyezte meg Lil beletörődően. –

Nem kellek más férfinak. Legalábbis, akire én vágyom, annak nem. Mr. Jardine és Lil egy pár lehetnének? – morfondírozott magában Vivianna. Nem, ennek kicsi a valószínűsége. Mr. Jardine nem menne bele, még akkor sem, ha Lil vérmes reményeket táplál irányában. A szakadék köztük túl nagy volt. - Lil, majd találsz magadnak valaki mást – mondta kedvesen Vivianna. – Csak várj türelemmel, és meglátod, hamarosan akad neked is valaki. Ha nem Jacob, akkor majd felbukkan egy másik férfi, egy jóképű idegen, aki levesz a lábadról. - Úgy beszél erről a kisasszony, mintha már megtapasztalta volna, milyen az, ha egy jóvágású fickó leveszi a lábáról – vágta rá Lil minden kertelés nélkül. Vivianna összehúzta a szemöldökét. – Nem, egyáltalán nem történt velem ilyesmi, Lil. Ami azt illeti, pont az ellenkezője történt. – Azzal elindult az ebédlő felé, hogy együtt reggelizzen a családjával. - Helen elmondta nekem, hogy nem jól állnak a dolgok Lord Montegomeryval, illetve az árvaotthonnal kapcsolatban – kezdte Lady Greentree a kávéját szürcsölve, miközben a legnagyobbik lánya leült a nagy tölgyfa asztal mellé. Vivianna Helen nénire pillantott, de a nagynénje elmerült abban, hogy narancsdzsemet kenjen a pirítósra. - Valóban nem könnyű őt meggyőzni, legalábbis nem lehet vele olyan gyorsan dűlőre jutni, mint azt én korábban reméltem, mama. A Beatty nővérek és én úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk a lord ajánlatát, és a gyerekeket ideiglenesen Bethnal Greenbe költöztetjük. Addig be kell érnünk ezzel a megoldással, amíg nem találunk jobb lehetőséget a számukra. - Nem egy kellemetlen alak? Úgy értem, ez a bizonyos Lord Montegomery. - Nem, nem mondhatnám. Épp csak… nagyon makacs. – Vivianna ekkor önkéntelenül elmosolyodott. Lady Greentree szeme résnyire szűkült. – Ó? Akkor olyan, akárcsak te, drágám. Marietta hangosan kuncogott ezen a megjegyzésen, majd felpattant a székről, hogy bemenjen a szobájába. – Elmegyünk vásárolni, mama? Új főkötőt szeretnék, meg ruhát, és új cipőt is kellene… - Az isten szerelmére, Marietta, ülj vissza a helyedre! Teljesen ki vagyok merülve, és legalább egy napig nem megyek sehova. Holnap éppen elég időnk lesz a boltokat járni. És különben is, itt van Vivianna, aki biztosan alig várta, hogy viszontlásson. Ő majd elszórakoztat. Aztán Lady Greentree a nővéréhez fordult, és kihasználta az alkalmat, hogy nyugodtan elbeszélgessen vele, mivel Toby nem volt otthon. Marietta közelebb ült Viviannához, és ragyogó kék szeme csintalanul csillogott. - Tudom, hogy nem mondtál el mindent az előbb – suttogta, hogy a többiek ne hallják. – Őrülten szerelmes lettél Lord Montegomeryba, igaz? Mama hallotta az egyik londoni barátnőjétől, hogy ez a férfi nagyon jóképű, meg hogy egy hírhedt kéjenc. Anyánk erre annyira kétségbeesett, hogy te is a karmai közt végzed, hogy nyomban idejött, hogy vigyázzon rád. Mintha csak testőr lenne a Towerban. Én azonban nagyon szeretném, ha elcsábítana egy ilyen kujon. Ugye szerelmes vagy belé? Milyen érzés? Ki vele! - Marietta, lennél szíves csendben maradni? – Vivianna alig kapott levegőt. – Összevissza beszélsz. Nem kerültem én senkinek a karmai közé, és ő nem kujon… nos, lehet, hogy mégis az, de én azért jöttem ide, hogy rábeszéljem, ne rombolja le az árvák menedékét. Épp csak arról van szó, hogy ez az ügy hosszabbra nyúlt, mint gondoltam. - De a lord nagyon jóképű, ugye? Tudom, hogy az. A szád körül most is olyan hamiskás mosoly bujkál, mint amikor füllenteni szoktál. Vivianna nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. – Igen, Marietta, nagyon jól fest az a férfi, de ennek semmi jelentősége. Észre sem veszem, amikor beszélek vele. Túlságosan nagy gond nyomja a vállamat ahhoz, hogy ilyen ostobaságokkal foglalkozzam.

Marietta kétkedve ráncolta össze a homlokát, és felsóhajtott. – Nos, nem ezt vártam volna tőled, hogy még egy izgalmas történeted sincs erről a férfiról, Vivianna. Bezzeg, ha én találkoznék egy ilyen szívdöglesztő férfival, akkor kiérvezném a helyzetet, ahogy csak lehet, és nem törődnék olyan unalmas dolgokkal, mint amilyen az a régi árvaotthon. Később Lady Greentree négyszemközt pár szót váltott Viviannával. – Nagyon aggódtam miattad. – Az asszony fakó szeme olyan volt, mint Helené, és a lady a lánya arcvonásait fürkészte. – Amellett pedig Marietta az őrületbe kergetett a folytonos nyafogásával. Úgy véltem, el kell jönnöm pár napra Londonba, hogy lássam, minden rendben van veled, és hogy egy kis nyugalmam legyen végre a húgodtól. - Semmi okod az aggodalomra, mama – felelte Vivianna, bár a szíve mélyén tudta hogy az anyjának jókora fejfájást okozna, ha megtudná, mennyi mindenen ment keresztül. Ha Lady Greentree csak a felét tudná annak, amit ő itt a nagyvárosban művelt, halálra rémülne, és ragaszkodna hozzá, hogy nyomban térjenek vissza Yorkshire-be. Éppen ezért Vivianna úgy döntött, hogy nem tárja fel a szívét az anyjának. - Lehet, hogy nincs rá okom, de erről jobb szeretnék magam meggyőződni. Ó, majd elfelejtettem, Francesca elküldte neked a legújabb vízfestményét. – Lady Greentree átnyújtott a lányának egy sivár képet a lápról, aminek a közepén egyetlen fa árválkodott, amit erősen megtépázott a vihar. Vivianna csalódottan nézett az anyjára. – Azt hiszem, ez egyre rosszabb lesz. Lady Greentree elmosolyodott. – Igen, ebben van némi igazság. Mégis úgy érzem, hogy valóban tehetséges. Még csak tizenöt éves, de eltelik pár év, és akkor ő is olyan lesz, mint a többi korabeli lány, és akkor majd csinos tanyákat és bájos kiscicákat fog festeni. Vivianna elnevette magát – Szerintem te túl optimista vagy, mama. De bárcsak igazad lenne! Én már alig merem megnézni az újabb és újabb vízfestményeit, annyira lehangolnak a búskomorságukkal. Lady Greentree felsóhajtott. – Igen, ez úgy igaz, ahogy mondod. - Különbözőek vagyunk, igaz? – mondta Vivianna elgondolkodva. – Marietta élénk, derűs, tele van élettel és huncutsággal, míg Francesca magába zárkózó, drámai és elmélyült, és pedig… nos, én önfejű és nehéz természet vagyok, és… Lady Greentree megfogta a lány kezét, és megszorította. – Te, gyermekem, szenvedélyes vagy és elszánt, folyton másokkal törődsz. És ezt nem azért mondom, hogy a kedvedben járjak és dicsérjelek. És tudod, én így szeretlek benneteket, és egyikőtöket sem változtatnálak meg. Pár pillanatig Vivianna kísértést érzett, hogy mindent elmondjon az anyjának, de mégis inkább az ajkába harapott. Ugyan mire lenne az jó, ha felzaklatná ezt az áldott jó asszonyt? Lehet, hogy egy kis időre megkönnyebbülne, ha megszabadulna a titkaitól, de később csak újabb bonyodalmak támadnának belőle, és a dolog rosszabbra fordulna. Vivianna elszánta magát: ha ő sodorta magát bajba, akkor ebből neki egyedül is kell kikászálódnia.

Miután Oliver otthagyta Viviannát, elment az egyik klubba, majd elunta magát, és elment egy másikba. Arra gondolt, hogy a kései óra ellenére elkocsizik megint a lány nagynénjének a házához, a Queen’s Square-re, de aztán elvetette ezt az ötletet, mert úgy vélte, hogy Vivianna megint csak elutasítaná. Ezért benézett a White’s Clubba kártyázni, majd az egyik sportszalonban, a Véres Csöbörben végignézett pár menetet az ökölvívók harcából. Egyikhez sem érzett azonban nagy kedvet, ezért már éjfél előtt hazaért. Nem törődött Hodge elgyötört arckifejezésével, hanem nagy morcosan bevette magát a könyvtárszobába, ahol egy jó üveg konyakkal akarta elbódítani magát. Hamarosan álomba merült.

Különös álmot látott: Candlewoodon futott végig. Mezítelen lába hangosan csattogott a felső emelet fapadlóján, mintha csak pár pillanattal korábban kelt volna fel az ágyából, és elfelejtett volna belebújni a papucsába. Volt valaki mögötte. Valaki követte, szüntelenül űztehajtotta. Oliver tudta, hogy az életéért fut. Volt valami a kezében. Valamilyen papírok. Vastag iratok, fekete tintával írt sorokkal tele. Ujjai szorosan ráfonódtak ezekre a papírosokra. Ösztönösen tudta, hogy ezek levelek, méghozzá annak a levelei, aki mögötte futott, és aki éppen ezeket a leveleket akarta megkaparintani. Leviharozott a cselédlépcsőn, amire nem terítettek szőnyeget, és ami sötét volt és keskeny. Egy ajtó előtt találta magát, ami a ház befejezetlen szárnya felé nyílt, feltépte az ajtót, és tovább futott. Hatalmas mennyezet volt fölötte, amire isteneket festettek, akik harcoltak egymással, és nimfák vették körül őket. Az alakokon alig volt ruha. Oliver hallotta, hogy az a fickó még mindig üldözi, és azt is tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Ám azzal nyugtatta magát, hogy ha elrejti a leveleket, és titkos nyomot hagy maga után, akkor a bátyja meg fogja találni a leveleket, és meg fogja bosszulni a halálát. A fivérét alig pár órával korábban árulta el. Ám most, hogy az élete veszélyben volt, ez nem számított. Biztos volt benne, hogy a bátyja szereti őt. Pont úgy, ahogy ő is szerette őt. Oliver ismét hátrafordult. Egy hatalmas, megfakult és törött tükröt látott a falon, de bele tudott nézni. Saját magát látta a tükörben, ám hirtelen az alak megváltozott, és Anthony nézett vissza rá. A bátyját látta a tükörben élete utolsó pillanatában. Aztán az álom elhalványult. Oliver küzdött, hogy újra visszakerüljön bele, de a szoba forogni kezdett vele, és a testvére arca is elhalványodott, majd eltűnt előle. - Nem! – kiáltott fel a fiatal lord. Felült, még mindig ott volt a könyvtárszobában, a szíve hevesen vert, a légzése szapora volt, és kiverte a veríték. Egyedül volt a szobában, és amikor magára eszmélt, a kandallóban kihunyó tűzre pillantott, meg a kialudt, füstölgő gyertyákra. Teljesen egyedül volt. Ebben bizonyos lehetett volna, ám mégsem volt az. Szüksége volt valakire, akihez odafordulhat, akit átölelhet. Azt akarta, hogy legyen mellette valaki az ágyában éjszakánként. Azt akarta, hogy ha mosolyog, akkor valaki visszamosolyogjon rá, és ha szomorú, akkor legyen valaki, aki megvigasztalja. Viviannát akarta. Lehet, hogy nem bízott benne, de nem tudta letagadni, hogy heves érzelmeket táplált iránta. Bárhogyan is viszonyult a lány hozzá, akarta őt, azt is tudta azonban, hogy a lány biztonsága érdekében távol kell tartania magát tőle. Előbb elmondom neki az igazat. Figyelmeztetnem kell Lawsonra. És azután soha többé nem látom őt viszont…

Vivianna későn feküdt le, ám a nyugtalanító gondolatok ellenére – vagy éppen azért – előkereste a naplót, amit Aphrodité adott neki, és elkezdte olvasni. Aphrodité már idősebb volt, és Jemmy elment a háborúba, hogy harcoljon a franciák ellen. Aphrodité időközben megtanult úrinő módjára viselkedni. Szép számmal kerestek francia emigránsok menedéket Londonban annak idejét, és ő elhatározta, hogy eljátssza: ő is egy közülük. Az uraságok kedvelik a vigasztalásra szoruló francia hölgyeket. Közben egy másik szeretőmhöz költöztem, aztán pedig a következőhöz. Az urak

szívesen megosztották az életüket velem, cserébe a kedvességért és a szenvedélyért. Én ezt nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam, és sok gyönyörű holmit kaptam az udvarlóimtól. Egy alkalommal visszamentem Seven Dialsba, hogy meglátogassam az anyámat. De elborzasztott a rothadó házak bűze, és az anyám sem akart látni engem. Elhatároztam, hogy soha nem térek ide vissza, ám valami jó mégis kisült abból, hogy pár órára visszatértem a régi lakhelyemre. Találkoztam ugyanis Elenával, a barátnőmmel, akivel korábban együtt dolgoztam a ruhakereskedésben. Elena nagyon megörült nekem, és hallani akarta, mi történt velem. Én pedig segíteni akartam neki, és bár először nem tudta, bízhat-e bennem, hamar megint közel kerültünk egymáshoz. Vettem neki egy üzletet, ahol ruhákat árulhatott, és ezután ő készítette az én ruháimat is. Olyan szép toaletteket varrt nekem, hogy amikor megjelentem bennük az operában vagy a színházban, mindenki csodálta a keze munkáját, én pedig megadtam az ismerőseimnek a nevét. Ilyen módon köttetnek az üzletek, és tehet szert valaki vagyonra és hírnévre – vagy veszíthet el mindent. Ilyen a világ sora… Először nem hiányzott nekem Jemmy. Nem mondhatnám, hogy visszasírtam volna korábbi életemet, a nyomort és a szűkölködést, amikor az új életem olyan színes és érdekes volt. Ám néha, az éjszaka sötétjében Jemmyről álmodtam, és magam előtt láttam mosolygó arcát, aztán hirtelen felébredtem, és azon tűnődtem, vajon hol lehet, és mi lehet vele. Biztosan meghalt, gondoltam. És ha az utcán kiáltást hallottam, ami az ő hangjához volt hasonlatos, vagy ha egy lovászfiú vonásai az ő arcára emlékeztettek, akkor azt mondtam magamnak: „Ó, ez biztosan Jemmy szelleme.” Mert annak ellenére, hogy sok barátom és szeretőm volt, meg Pazar ékszereim és csinos ruháim, egyedül voltam. Mindig nagyon egyedül éreztem magam. Vivianna becsukta a naplót. Már nem volt mit olvasnia – Aphrodité nem írt többet ennél, és ő megértette az erkölcsi tanulságot, ami feltárult a sorok között. Az ékszerek és a csinos holmik nem tesznek senkit igazán boldoggá. Az emberi kapcsolatok és a szeretet az, ami megmelengeti az emberek szívét. Oliver boldoggá tudná tenni őt. A sötétben ő szólt hozzá, pont úgy, ahogyan Jemmy hívta Aphroditét korábban az álmában. Vivianna Oliver szellemét látta maga előtt, és a férfi rámosolygott. A lány az ágyában feküdt, és érezte, hogy a teste erősen sóvárog a fiatalember után. Vivianna tudta, hogy mindig is vágyakozni fog utána. Még akkor is, ha már idős hölgy lesz, akkor is rá fog gondolni, róla fog álmodni, és azt akarja, hogy Oliver ott legyen mellette. De vajon hogyan csillapíthatja a benne tomboló vágyat? Vivianna a szíve mélyén már tudta erre a kérdésre a választ.

Vivianna épp indulni készült a húgával, Mariettával, hogy ostrom alá vegyék a londoni boltokat, amikor Oliver betoppant hozzájuk. Sajnos a két testvér már kint állt a hallban, amikor Oliver belépett a házba, így Vivianna már nem térhetett ki előle, én nem is fogadhatta őt egyedül. Marietta eltátotta a száját, amikor a cselédlány bevezette a férfit. Vivianna szerencsére gyorsan feltalálta magát, és udvariasan bemutatta a lordot a húgának, bár a lába abban a pillanatban remegni kezdett, amikor megpillantotta a fiatalembert. Marietta a nővérére kacsintott, mintha azt mondta volna: Most már tudom, hogy füllentettél! - Nagyon örülök, hogy találkozhatom önnel, Miss Marietta! – üdvözölte Oliver, és megfogta Marietta kezét, miközben rámosolygott a lánykára. A férfi mosolya most is lefegyverző volt, és az öltözéke is makulátlan – eltekintve a vörös mellényétől -, de Vivianna

látta rajta, hogy nagyon feszült. Valószínűleg rajta is látszott, hogy rendkívül ideges. Vivianna ekkor úgy érezte, hogy nem tud a férfi nélkül élni. - Vivianna és én vásárolni indultunk – fecsegte Marietta, és fejével a nővére felé biccentett. – Talán ön is elkísérhetne bennünket, Lord Montegomery. - Szíves örömest megtenném, Miss Marietta, de attól tartok, hogy nem tehetem. Már elígérkeztem valahova. - Ó, nem! Nem tudná lemondani? - Marietta! – utasította rendre Vivianna a húgát, és az arca szinte lángolt. – Egészen megfeledkezel magadról. Viselkedj illendőképpen! Lord Montegomeryt nem érdekli a női divat! Oliver Viviannára pillantott, és volt valami a férfi szemében, amitől Viviannának elállt a lélegzete. Hirtelen azon kapta magát, hogy a fejében lejátszódik a legutóbbi szenvedélyes együttlétük. Érezte, hogy a férfi ajka az övére forr, és a férfi simogató kezét is a testén érezte. Vivianna nem tudta levenni a szemét a férfiról… - Mama! Lord Montegomery van itt! – Marietta vékony hangocskája törte meg a két fiatal közti varázslatot. Vivianna egész testében remegve fordult oda az anyjához, és érezte, kis híja van annak, hogy össze nem esik ott rögtön a hallban. - Mama, ő Lord Montegomery! – jelentette be kötelességtudóan nevelőanyjának. – Uram, engedje meg, hogy bemutassam önnek Lady Greentree-t. – Nem nézett rá újra a férfira, nem volt hozzá bátorsága. Oliver elbűvölően mosolygott a ladyre, és meghajolt az asszony előtt. Vivianna az anyja aggodalommal teli arcát figyelte, és tudta, hogy Lady Greentree attól fél, hogy a lány belehabarodott egy elegáns ficsúrba, egy élvhajhász kurafiba. Vivianna megértette az anyja aggodalmát. Már volt a családban egy kujon: Toby – és ilyen alakból éppen elég volt egy is rokonságban. - Elintéznivalója van Londonban, Lady Greentree? – kérdezte Oliver udvariasan és érdeklődőn: pont úgy, ahogy az egy úriemberhez illik. Csak Vivianna érezte rajta az idegességet, csak ő vette észre, hogy milyen feszült a fiatalember válla és az álla. Sejtette, hogy a lord egyedül akar lenni vele. Ő pedig nem tudta, hogy örüljön-e ennek vagy nyugtalankodjon miatta. - Azért jöttem, hogy támogassam a lányomat, Lord Montegomery. - Természetesen. - Azt hiszem, hogy ön nem hajlandó fontolóra venni a lányom kérését az árvaotthonnal kapcsolatban. - Attól tartok, nem térhetek el az elhatározásomtól. A két felnőtt ember némán méregette egymást, majd Lady Greentree felsóhajtott. – Értem. - Én… illetve a Beatty nővérek azt kérik öntől, hogy készítse elő a kicsik számára Bethnal Greent – mondta Vivianna gyorsan. – El kell fogadnunk az ön nagylelkű ajánlatát, amíg nem találunk a gyermekek számára megfelelőbb lakóhelyet. Oliver összevonta a szemöldökét. – Azt gondolom, hogy a Bethnal Green-i házat igen alkalmas szállásnak fogja találni, Miss Greentree. Vivianna a férfira pillantott, résnyire húzott szemmel, és a korábbi vágyakozás helyébe most harag és düh lépett. – Miss Greta elment oda, és ő nem így gondolja. Az a hely túlságosan nyomorúságos és ocsmány ahhoz, hogy gyerekek éljenek benne. Oliver értetlenül nézett rá. – Mikor járt Miss Greta Bethnal Greenben? - Pontosan nem tudom megmondani. Talán néhány héttel ezelőtt. - Ó! – A férfi ajka körül erre a kijelentésre halovány mosoly tűnt fel. - Mit akar mondani azzal, hogy „Ó!”? – kérdezte felháborodva Vivianna. Lady Greentree rászólt a lányára, hogy ne heveskedjen, Marietta erre pedig kuncogni kezdett. Ám Vivianna ügyet sem vetett rájuk. Oliver azonban nyugodtan válaszolt

kirohanására. - Nos, ezzel csak annak akartam jelét adni, hogy a szóban forgó hölgy valószínűleg nem látta, hogy azóta milyen javításokat vittem végbe azon a házon. Úgy vélem, hogy az az épület immár olyan állapotban van, amit kielégítőnek tart a gyermekek számára, Miss Greentree. - Jobbnak találom majd, mint… - Nem, ne mondjon köszönetet nekem érte. Vivianna szeme már csaknem lángokat lövellt. – Köszönöm! - Meg kell bocsátania a lányomnak, Lord Montegomery! – jegyezte meg csendesen Lady Greentree. – Amikor a gyerekekről, a kis árvákról van szó, akkor a lányom félelmetes ragadozóvá válik, és még a jó modorról is megfeledkezik. - Ez azért van, mert őt magát is magára hagyták a szülei kiskorában – kotyogta közbe Marietta. – És persze velem meg Francescával együtt. De mi ketten még túl kicsik voltunk ahhoz, hogy emlékezzünk rá. Vivianna törődött velünk. És végül az árvák szenvedélyes pártfogója lett belőle. - Kérlek, Marietta, Lord Montegomeryt nem érdeklik a régi családi történetek! Oliver Viviannára nézett. A lány nem tekintett a férfira, de magán érezte a lord pillantását. – Beszélhetnék önnel négyszemközt, Miss Greentree? - Óh! – Vivianna az anyjára nézett. – Épp most akartunk elmenni vásárolni. Lady Greentree összevonta a szemöldökét. – Talán pár szót mégiscsak válthatsz a lorddal, lányom. És ahogy az imént mondtad, szeretnénk mielőbb elindulni. - Természetesen. Majd rövidre fogom a beszélgetésünket – felelte a férfi. Vivianna egy másik szalonba vezette a fiatalembert, amit ritkán használtak. Azért esett erre a választása, mert ez elég távol volt ahhoz, hogy az anyja ne hallhassa, miről beszélnek. Ám a szalon ajtaját Vivianna nem csukta be. - Vivianna! – mondta szelíden a lord. – Miért nem meséltél nekem a gyerekkorodról? - Mert nem tartottam fontosnak. Amellett akkor sem változtattad volna meg a döntésedet Candlewooddal kapcsolatban, igaz? A fiatalember finoman megvonta a vállát. - Ezek szerint okos dolog volt tőlem, hogy nem beszéltem neked a múltamról. A férfi megérintette a lány vállát, és megpróbálta őt magához húzni, de Vivianna merev, rideg és hajthatatlan maradt. - Kérdezni akarok valamit tőled – állt elő a farbával Vivianna, és most idegenül csengett neki a saját hangja. Valóban ő teszi meg ezt a lépést? Tényleg azt akarja kérni Olivertől, hogy vesse be vele szemben is a „szerelmi szakértelmét”? Nem, nem erről volt szó, nyugtatta magát Vivianna. Ő csak azt teszi, amit Aphrodité javasolt neki, vagyis jól érzi magát, és élvezi a testi örömöket egy éjszakán át, és aztán… Aztán elbúcsúznak egymástól. - Bármit kérdezhetsz tőlem, amit csak akarsz. - Én… én nem tudok aludni – mondta nyugalmat színlelve a lány, pedig a szíve erősen kalapált a mellkasában. – Biztos vagyok benne, hogy rajtam is kipróbáltad leghatásosabb csábítási módszeredet, mert teljesen elcsavartad a fejemet. És én nyugodtan akarok aludni éjszakánként. Éppen ezért szeretnék veled… A férfi szeme szenvedélytől izzott. Lehajtotta a fejét, és forró ajka a lány száját súrolta. – Találkozni. - Igen, találkozni akarok veled – mondta a lány kétségbeesetten. A férfi ajka valósággal perzselte az övét, és csókra csábította. – De nem lesz könnyű dolgunk, mert mama figyel engem. És ekkor az anyja odakiáltott neki, mintegy alátámasztva az aggodalmát. – Vivianna! Már csak rád várunk! Oliver ismét könnyű csókot lehelt az ajkára, és úgy fordult, hogy a lány gyönyörű szemébe nézhessen. – Én is beszélni akarok veled – mondta a férfi. – Nagyon fontos dologról.

A fiatal lány felnevetett. – Nekem többre van szükségem a szavaknál, Oliver. Hiszem, hogy egy nőnek olyan életet kell élnie, ami neki tetszik, és nem kell azért összeházasodnia egy férfival, mert szerelmeskedni akar vele. A férfiak hagyják, hogy a vágyaik eluralkodjanak rajtuk, és meghatározzák a tetteiket. Akkor a nők miért ne tehetnének ugyanígy? Én még sosem feküdtem egy férfival közös ágyban, de most nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történik ilyen helyzetben. Én… vonzódom hozzád. És azt szeretném, ha te lennél az, aki… Oliver hunyorított. – Ha azt akarod mondani, amire gondolok, akkor a válaszom igen. Vivianna a férfi arcvonásait fürkészte, de a fiatalember komolynak tűnt. Hát folytatta, amibe belekezdett. – Csak egy éjszakáról van szó. Egyetlen éjszakát akarok tölteni egy tapasztalt férfival, Oliver, ez az én kívánságom. Egy szenvedélyes éjszakát töltünk együtt, nem kötelezzük el magunkat egymásnak, teljesen szabadon szeretjük egymást, és azután elválunk, és lesz egy szép emlékünk. - Már mondtam az imént, hogy beleegyezem. – A férfi mintha megkönnyebbült volna, de őt sértette, hogy a fiatalember nem mondott ellent neki, és nem vitázott vele. Szóvá azonban nem tette – végül is most ő határozta meg a szabályokat. Nem lenne ésszerű vitát nyitni fölöttük… - Nem akarlak olyasmibe belekényszeríteni, amit később megbánhatsz – fakadt ki a lány. - Vivianna! – hördült fel a férfi. – Hogyan bánhatnám meg? Azóta akarlak, amióta csak találkoztam veled. Aligha utasítanálak vissza. - Ó! A férfi közel hajolt a lányhoz, és megcsókolta. A csókja szenvedéllyel volt tele, és világos volt az üzenete. Amikor szétváltak, Viviannának elakadt a lélegzete. - Ó, igen – mondta a férfi komoran. – Akarlak, Vivianna. - Akárhol és akármikor? - Vivianna! – Lady Greentree most már nagyon türelmetlen volt. Egy pillanat, és ő maga jön be a szobába, hogy magával vigye a lányát. - Igen – felelte mosolyogva a lord. - Akkor találkozzunk ma este. - És mi lesz Lady… - Majd én elintézem a dolgot. - Akkor találkozzunk este, odakint a saroknál. Tíz órakor. - Vivianna? – Gyors léptek közeledtek a szalon felé. - Jövök már, mama! – Vivianna kisietett a szobából a hallba, a szoknyája halkan suhogott körülötte. Oliver sokkal lassabb tempóban követte. - Mennünk kell – jelentette ki Lady Greentree, akinek már végképp fogytán volt a türelme, és rápillantott a két fiatalra. Oliver megfogta Vivianna kezét, ujjai olyan szorosan fonódtak a lány kezére, hogy az már szinte fájt. – Isten vele, Miss Greentree! – búcsúzott a fiatalember. Aztán elengedte a lányt, udvariasan odafordult Vivianna nevelőanyjához és a kishúgához, majd kiment az ajtón. Távozásakor csend állt be a családtagok közt, amit Marietta tört meg. - Ó, nekem annyira tetszik ez a fiatalember! Olyan szerencsés vagy, Vivianna! - Ne légy nevetséges! – tromfolta le a testvérét Vivianna, de közben érezte, hogy elvörösödik az arca. Lady Greentree felhúzta a kesztyűjét. – Valóban nagyon jóképű ez a férfi, drágám, de… de nem tudom, hogy mit forgat a fejében. Miért jön ide mint a barátod, amikor pedig elutasítja a kérésedet? És nem értem azt sem, hogy te miért vagy olyan szívélyes vele. - Rendkívül udvarias férfi, mindössze erről van szó – felelte csendesen Vivianna. – Született gentleman, mama. - Ebből már van a családunkban egy. Lady Greentree Toby Russellra gondolt, akinek szintén kijárt ez a tisztes cím. És Vivianna

nem is hibáztatta emiatt az anyját – hiszen ő maga is attól félt, hogy nagy a hasonlóság Oliver és Toby között. Ám az a tény, hogy Oliver nagy élvhajhász és híresen jó szerető, csak még emlékezetesebbé teszi majd az előtte álló éjszakát. Odaadja magát neki, és teljesen szabadon engedi a benne lakozó csábító szirént. Nem hagyja, hogy a kétségek és félelmek visszarettentsék és a kedvét szegjék. És holnap, igen, holnap örökre elhagyja a férfit. Vivianna hagyta, hogy hozzászokjon ehhez a gondolathoz, és elfogadja az elkerülhetetlent. - Nem kell aggódnod Lord Montegomeryval kapcsolatban, mama – mondta határozottan. – Nem fogom többet viszontlátni őt. Lady Greentree egy hosszú pillanatig a lánya szemébe nézett, majd elkapta róla a tekintetét. Az asszony szája szomorúan legörbült, mintha a lady a legrosszabbtól tartott volna. – Rendben van, drágám. Viviannában felébredt a bűntudat. Azt csapta be, akit nagyon szeretett. - Induljunk már! – kiáltott fel Marietta. – Gyerünk vásárolni!

Tizenhatodik fejezet

Marietta minden divatáruboltot fel akart keresni a Regent Streeten – a szövetkereskedőktől a cipőkészítőkön át egészen a főkötőárusokig -, és már erősen délutánba hajlott az idő, amikor végül elindultak hazafelé. Mindenféle csomagokat és dobozokat cipeltek, és Mariettát fejfájás gyötörte – hajlamos volt rá, amikor nagyon izgatott volt -, ám végül csak elérték a Queen’s Square-t. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha Mariettát mielőbb ágyba dugom – mondta Lady Greentree, miközben levette a főkötőjét, és ledobta ez egyik székre a hallban. – És aztán én magam is lefekszem, és alszom valamicskét vacsoráig. - Nem lett volna szabad hagynod, hogy így belelovalja magát a vásárlásba, és téged is magával ragadjon, mama. Lady Greentree elmosolyodott, szürke szeme fáradtan csillogott. – Tudom, de ő olyan drága gyermek. Nincs egy fikarcnyi rosszindulat se benne. Ha hiú lenne vagy gőgös és öntelt, akkor talán keményebb lennék vele, de nem az. Az ajándékok nagy részét nekünk vette vagy az otthoni barátnőinek. De hiszen te jól ismered őt, Vivianna. Vivianna felsóhajtott. Marietta valóban kedves gyermek volt, és ha majd felnő, biztosan nyugodtabb és megfontoltabb lesz. Épp csak Vivianna más volt, mint Marietta. Ő mindig idősebbnek érezte magát a koránál, és felelősnek tartotta magát a családjáért, a világért, és ez nagy súllyal nehezedett a vállára. Csak azóta érezte magát fiatalnak, amióta Oliverrel találkozott. És boldog is volt vele. mintha húszéves korára most először tudta volna meg, milyen is fiatal nőnek lenni. És milyen szerelmesnek lenni egy férfiba. - Menj fel az emeletre, mama, és pihenj le – mondta Vivianna az anyjának szelíden. – Majd viszek neked teát a konyhából. Helen néninek nincs annyi cselédje, hogy még minket is ellássanak, ezért amikor csak tudok, segítek neki. - Milyen végtelenül figyelmes lánykám vagy nekem – mondta Lady Greentree, és megcsókolta a lánya arcát. – Nem is tudom, hogy mihez kezdenék nélküled. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a lányom vagy. - És mi lányok is szerencsések vagyunk, hogy ilyen áldott jó anyánk van. - Ne vedd zokon tőlem, Vivianna, de meg kell mondanom neked, hogy te még nem tudsz eligazodni ebben a világban. Ó, tisztában vagyok vele, hogy sokat segítesz azokon, akik nem

olyan szerencsések, mint mi vagyunk, és hogy már láttad az élet árnyékos oldalát is. De ami a férfiakat illeti, teljesen ártatlan és járatlan vagy. Nem akarom, hogy valami érdemtelen alak fájdalmat okozzon neked. Vivianna kissé kényszeredetten elmosolyodott. – Megígérem neked, mama, hogy nem hagyom, hogy érdemtelen alakok szívfájdalmat okozzanak nekem. Lady Greentree bólintott. – Jól van. Vivianna merengve nézte, ahogy az anyja lassan, kimerülten felmegy a lépcsőn. Úgy tűnt neki, hogy a bűntudat immár állandó társa lesz, de ez nem fogja megakadályozni abban, hogy kiszökjön ma éjjel. Kissé ideges volt, ez csak természetes, de még soha nem érezte magát ilyen elevennek. És ilyen bódultnak. Mintha csak becsípett volna. Ez az ő éjszakája volt, az ő egyetlen éjjele. És Oliver várni fogja.

A kocsi már várt rá. Nem volt rajta semmilyen jelzés, így nem lehetett tudni, hogy kihez tartozik. Miközben Vivianna a fogat felé igyekezett, a kocsi ajtaja kinyílt, és Oliver kinyújtotta a kezét, majd besegítette. A kocsis az ostorral a lovak közé csapott, és elindultak. Csak a lovak patáinak a csattogását lehetett hallani a csendes éjszakában. Vivianna a sarokba húzódott. Sötét volt, de nem annyira, hogy ne tudta volna kivenni a férfi arcvonásait, és ne látta volna, hogy mennyire csillog a fiatalember szeme. – Hová megyünk? – kérdezte lélegzetvisszafojtva: - Valami különleges helyre. - Ó! - Ne aggódj, Vivianna. Élvezni fogod. Mindketten élvezni fogjuk. Vivianna nem válaszolt. Most, hogy eljött az éjszakai kaland ideje, valóban nagyon ideges volt. A kocsiban uralkodó homály miatt kényelmetlenül érezte magát, mintha a sötétség magába zárta volna, ő pedig még kisebbre húzta össze magát a sarokban. Vivianna tudta, hogy nem kellene így viselkednie. Mire odaérnek az úti céljukhoz, akkorra olyan ideges és ijedt lesz, hogy nem tud majd kiszállni. Pedig ez a nap ünnep volt, az érzéki örömök ünnepe. A gyönyöré. Tennie kellett valamit, ha nem akart mindent elrontani. Vivianna behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Engedd szabadon a csábítót benned, ösztökélte magát. Játszd el, hogy olyan kurtizán vagy, mint Aphrodité. Ő vajon mit tenne ilyen helyzetben? Ő aztán nem lapulna meg a sarokban, és várná, hogy a szerencse ráköszöntsön. Ő venné át a kezdeményezést. Vivianna kiűzte a fejéből a kétségeket, és hagyta, hogy érezzen. És azt érezte, hogy Oliver ott van vele, ő pedig meg akarja érinteni őt. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, és egy szemvillanásnyi idő alatt a férfi combjára csúsztatta a kezét, és kitapintotta a kemény izmokat. Jólesett megérintenie a férfit. Oliver olyan erős és kemény fizikumú volt, annyira különbözött az ő alkatától. Mielőtt még ráeszmélt volna, Vivianna a kocsi padlójára térdelt. – Vivianna! – hördült fel a lord. A férfi nem mozdult, de a lélegzetvétele gyorsabb lett. - Csak meg akarlak érinteni – suttogta a lány. Előredőlt, és az arcát a fiatalember belső combjához dörzsölte. Oliver olyan forró volt, kemény, a lányt egészen megrészegített, hogy ő most a hatalmában tartja ezt a megtermett férfit. Vivianna elmosolyodott. A kocsi homályos belsejében jól kivette a férfi vágyának egyértelmű bizonyítékát: Oliver merev ereje jócskán kidudorodott a nadrágja alatt. Vivianna nem hagyta, hogy gondolkodjék. Ő most érezni akart. Kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujjait Oliver férfiasságán. Könnyedén. Kíváncsian.

A lord mély, hörgő hangot hallatott, mintha nem volna biztos benne, bátorítsa vagy leállítsa őt. Aztán a férfinak még a lélegzete is elállt. A lány ismét végighúzta az ujjait a lord érzékeny pontján, de most erősebben és határozottabban, felfedezvén annak alakját. Vivianna behunyta a szemét, hogy Oliver férfiasságának még jobban meg tudja ítélni a méretét. A fiatalember remegett az érzéki érintéstől, és kezével a lány hajába túrt. Vivianna azon tűnődött, vajon sikerül-e elcsábítania egy tapasztalt kujont. Micsoda merészség lenne ez tőle! Oliver Montegomery pedig boldogan hagyta, hogy ő kísértésbe hozza a cirógatásával. Aztán már azon kapta magát, hogy a férfi nadrágját gombolja ki, majd amikor ezzel végzett, széthajtotta kétoldalt a szövetet. - Mi a neve? – suttogta a lány. – Hogyan hívod a testednek ezt a részét? Oliver felnevetett, de a teste megfeszült. – Hercegnek. - Miért éppen Hercegnek? - Mert nagyon gőgös és követelődző. - Ó! Vivianna gyorsabban kezdett lélegzeni, és meglepetten vette észre, hogy mind bódultabb, izgatottabb lett attól, ahogy a férfit ingerelte. Érezte a keze alatt a feszülő férfitestet, amit átjárt a vágy, és ez még merészebbé tette őt. Vivianna benyúlt a sliccébe, és akkor jött rá, hogy ugyanúgy mint ő, a fiatalember sem viselt alsónadrágot. A lány megragadta a férfi hosszú, kemény és vaskos erejét. Milyen nagy volt, forró és eleven! Egyáltalán nem hasonlított azokra az illusztrációkra, amiket abban a bizonyos pamfletben látott. Egy pillanatig csak tartotta a kezében Oliver férfiasságát. Aztán cirógatni kezdte, és élvezte annak bársonyos simaságát. Végül előrehajolt, és rátapasztotta az ajkát. - Vivianna! – hördült fel ismét a férfi. Hangjában öröm és csodálkozás vegyült. - Érezni akarom – suttogta a lány. Vivianna érzékinek, vonzónak érzete magát, és rendkívül nőiesnek. Megnyalta a férfit, ízlelgette, és élvezte a selymes bőrt, amit a tövétől a hegyéig végigsimított a nyelvével. Oliver ívben őfelé feszítette a testét, mire a szájába vette a méretes szerszámot. Ez már túl sok volt a férfinak. Megragadta a lányt, kezét a karja alá csúsztatva hanyatt döntötte az ülésre. A férfi ráhajolt, súlya alatt a nő alig kapott levegőt. – A pokolba is, sajnálom… - Oliver a kezére támaszkodott, és így valamivel könnyebb volt a lánynak. - Jól vagyok – mondta. A szokatlan helyzet nem volt kényelmetlen a számára. A férfi foglya volt, de tudta, hogy bármikor szólhat a lordnak, hogy emelkedjék fel róla. De esze ágában sem volt erre kérni Olivert. Oliver lenézett Viviannára, és szemügyre vette a nőt. Ujjait végighúzta a homlokán, majd az arcán, és végül körberajzolta a telt ajkakat is. Vivianna kinyitotta kissé a száját, és a fogai közé vette a férfi hüvelykujját. A lord elmosolyodott. Aztán pedig szenvedélyesen megcsókolta. Ezzel az őszinte és kendőzetlen gesztusával többet mondott minden szónál: így adta a tudtára, hogy mennyire kívánja őt. - Hmmm – sóhajtott fel Vivianna. A férfi ajka forró volt és érzéki. Oliver ezután a nyakát és a vállait kezdte csókolgatni, majd a ruhából kidomborodó keblére kalandozott a szájával. - Nincs rajtad fűző – suttogta a férfi, megfogta a nő igézően szép keblét, és a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a lány kemény mellbimbóját. – Milyen meglepetése van még a számomra, Miss Greentree? Vivianna elmosolyodott, aztán majd elakadt a lélegzete, amikor a lord a ruhán keresztül izgatni kezdte ajkával a mellét. Óvatosan a fogai közé vette a mellbimbóját, mire a nő megragadta a férfi vállát, és ívben feszült a teste. Közben a férfi a lány szoknyái alá nyúlt, felhajtotta őket, és a lány érezte, hogy a férfi nadrágja az ő csupasz combjához simul. - És bugyi sincs rajtad – horkant fel a férfi, és a tenyerét a lány hasára csúsztatta. Vivianna

megborzongott, amikor a lord a célja felé közelített. - Ott – mondta levegő után kapkodva. – Kérlek, érints meg ott! Oliver ujjait engedelmesen a nő meztelen combja közé csúsztatta, és tollpihe könnyűségű mozdulatokkal izgatta, széthúzta a két kis pillangószárnya, hogy megtalálja azt a pontot, aminek a cirógatását annyira várta már a lány. Ám a lord keze huncutul megint elkalandozott, és most a nő kerek csípőjét simogatta, majd a térdét, aztán pedig Vivianna feszes fenekét vette kezelésbe. - Oliver! – suttogta türelmetlenül a lány. – Nem érintettél meg. - De igen. És megint meg foglak. Légy türelemmel, Vivianna. Ujjai folytatták a lány cirógatását, visszatérve az annyira vágyott pontra, majd a lord megint elhúzta a kezét, épp amikor a lány már valósággal reszketett belül. Majdnem elélvezett, de akkor a férfi a lány egy másik testrészét kezdte kényeztetni. Aztán amikor a férfi ujjai megint visszavándoroltak a nő legérzékenyebb pontjához, akis rubintjához, Vivianna vonaglani kezdett, és megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ekkor a férfi előhúzta a férfiasságát, megérintette vele a lány szemérmét, és cirógatta a göndör, dús szőrzetet, majd pedig körözni kezdett a lány titkos járata körül, oly sok gyönyörrel kecsegtetve Viviannát. A nő levegő után kapkodott, és a férfi alatt hánykolódott, a lordot a nevén szólongatta, és nem tudta, hogy megcsókolja vagy megharapja a férfit. - Oliver – hörögte -, most meg kell tenned… most tedd meg. Nem tudok tovább várni. Oliver széthúzta a lány combját, és közben lenézett a nő gyönyörű arcára, ami már jól ki volt pirulva. Vivianna Greentree – az ő nemezise, bosszúálló végzete, az ő átka feküdt előtte. És az is lehet, hogy élete nagy szerelme. A férfi behatolt a fiatal lány titkos járatába, olyan óvatosan, ahogy csak tudott: gyengéd akart lenni – mint tökéletes és tapasztalt szerető -, ám a benne rejtőző vérmes vadállat egészen birtokba akarta venni a nőt, és ott rögtön magáévá akarta tenni. A lány tovább sürgette, túlságosan fel volt izgulva ahhoz, hogy azzal törődjön, a lord esetlen megsérti és fájdalmat okoz neki. Oliver kissé visszahúzódott, és felhördült, mert a lány olyan szoros és forró volt, aztán megint beljebb hatolt, míg csak meg nem érezte a szűzhártyát, amit át kellett szakítania. Oliver előrehajolt, és megcsókolta a lányt, aki nyomban hevesen visszacsókolta. Vivianna Greentree immár teljesen készen állt arra, hogy befogadja Oliver férfiasságát. A fiatalember teljesen bevezette hímtagját a lányba, és közben egyszerre érzett lelkiismeret-furdalást, hogy fájdalmat okoz neki, és sóvárgó öröm is eltöltötte, amiért ő volt az első. Most a lány nem mozdult, és a következő pillanatban felkiáltott. A lord átkarolta, csókolta, hogy csitítsa és enyhítse a fájdalmát, ám Vivianna meglepően rövid idő elteltével már vissza is csókolta, és beletúrt Oliver hajába, majd a férfi hátát simogatta, és kihúzta a férfi ingét a nadrágjából, hogy érezhesse mezítelen testét. Aztán a lány feljebb nyomta a csípőjét, és közben doromboláshoz hasonló hangot hallatott. Oliver megborzongott, mert a lány a hüvelyével erősen megszorította. Már éppen elég ideig visszafogta gerjedelmét, már nem tudta tovább fékezni magát. Mély levegőt véve visszahúzódott, majd ismét mélyre hatolt a nőben. A mozdulatai lágyak és egyenletesek voltak, amihez minden önuralmára szüksége volt. Vivianna olyan forró volt, szűk és szoros, hogy legszívesebben megerőszakolta volna, akár egy barbár, de megint csak megfékezte magában a vadállatot. A lány szűz volt, tisztes úrinő, és a legjobbat érdemelte tőle. Hiszen ez volt az egyetlen éjszaka, amit a lány vele tölt. És amikor ő együtt lehetett vele. Vivianna már a végsőkig fel volt csigázva. Nekifeszítette a testét a férfiénak, hogy az mélyebbre és mélyebbre hatolhasson belé. Oliver érezte, hogy a lány egyre jobban megszorítja férfiúi ékességét. Gyönyör hullámzott végig a lord testén, és ágyéka meg akart szabadulni terhétől, de még visszafogta magát, és ismét és ismét beléhatolt a lányba. És akkor a lány torkából kiáltás tört fel, az extázis sikolya. Vivianna úgy érezte, darabokra

hullik, teste ívben megfeszült, és ujjait a férfi vállába fúrta. Oliver megállt, és kivárta, amíg a gyönyör hullámai elülnek a lány testében, és akkor ismét döfködni kezdte őt. A lord szíve olyan hangosan dobogott, hogy nem hallott tőle semmit, a halántékában lüktetett a vér, a teste kielégülésért sikoltott, és ő el is jutott a csúcsra egy mély, halk hörgéssel. Egy darabig csend borult rájuk. Nyugalom és kielégülés érzése töltötte el őket. És megélték a csodát, a szerelem csodáját. Oliver gyengéden a karjába vonta a lányt, és tudta, hogy még egyetlen nő iránt sem érzett így. A mellkasán ringatta szerelmesét, miközben felült, a lábát végignyújtva a kocsi ülésén, lába közt a lány lábaival, őköztük pedig a lány szoknyái tornyosultak. Vivianna egészen alélt volt. Meg sem tudott szólalni, míg Oliver ajkán mosoly tűnt fel. - Csodálatos az illatod – mondta a férfi, és megsimogatta a lány haját, majd az orrával kezdte bökdösni. Aztán a lány utánozta, olyan kedvesen, ahogy nő ezt még nem tette vele. Oliver tudta, hogy vakon is felismerné Viviannát. Vivianna kacagott, és még jobban a férfihoz bújt. Oliver elégedett volt, örült annak, hogy a karjában tarthatta kedvesét. Kezével megérintette a mellét, a tenyerébe fogta, és az ujjaival körözni kezdett a mellbimbója körül. Vivianna a férfi kezét simogatta, majd megkérdezte. – Hová megyünk? - Egy olyan helyre, amit jól ismerek. már nemsoká ott vagyunk. A lord megfogta a lány másik mellét is, és ismét megmerevedett az ágyéka, de tudta, hogy ezúttal várnia kell. Várnia kellene. Tudta, hogy fájdalmas lehet a szüzesség elvesztése, de a lány olyan forró, tüzes volt, és kész a szerelemre, hogy ezt a készségességet érdemes volt kihasználni. Amellett pedig – mosolyodott el magában a férfi -, ő most nem volt úriember, ma éjjel nem. Ezen az éjszakán ő volt a legvérmesebb kéjenc.

Vivianna nem tudta, mire is készüljön, amikor megérkeztek úti céljukhoz. Ám a Vasmacska Fogadó, ami a Temzére nézett, igen választékos, távoli, diszkrét és kifinomult hely benyomását keltette, s nem volt ideje, sem kedve zilált öltözéke vagy kompromittáló helyzete miatt aggódni. Amint kiszálltak a kocsiból, egy hajlongó úr és két cselédlány nyomban felkísérte őket a lépcsőn a szobájukba, ahol már étellel és itattat várták őket. Gyorsan meleg vizet és törülközőket is hoztak nekik, majd csendesen rájuk csukták a szoba ajtaját. És akkor egyedül maradtak. Vivianna megint szégyenkezni kezdett, és olyan kényelmetlenül érezte magát, mint amikor beült a kocsiba útjuk elején. Hirtelen a korábbi forró szeretkezésük álomnak tűnt számára. A kocsi homályában, átkocsizva az éjszakán, valahogy nagyobb biztonságban érezte magát. Most azonban itt állt Oliverrel a szoba lámpáinak erős fényében, és egy akkora ágy terpeszkedett előttük, akár India, és Vivianna ettől elbizonytalanodott. Még az is felmerült benne, hogy vajon nem követett-e el valami szörnyű hibát. A tűz a rostélyon vidáman lobogott. Odament a kandallóhoz, és odatartotta a kezét, kerülve a férfi tekintetét. A tűzből áradó meleg könnyített rajta kicsit, de a dermedtség belül megmaradt benne. Nem hallotta, hogy a férfi mögé került, de maikor a lord kezét a vállára tette, ő hevesen összerezzent. Ó, kérlek, gondolta magában a lány, szemét szorosan összezárva. Ne csapj le ilyen gyorsan reám. Nem hiszem, hogy ilyen hamar megint el tudom játszani a kurtizánt. Ha az imént még erőre is leltem magamban, de most tova tűnt? Hol vagy, csábító énem? Hová bújtál titkos szirénem, most, hogy olyan nagy szükségem lenne rád? - Le kellene venned a köpenyedet – mondta a férfi tárgyilagosan. Nem úgy hangzott, mintha nyomban letépné róla a ruháit, és végigdöntené az ágyon. Vivianna hagyta, hogy a

lord kioldja a köpenye kapcsát, majd levegye róla azt. – Most már jobb – jegyezte meg a férfi kedvesen, és ezzel eszébe juttatta a lánynak azt a másik együttlétüket, amikor ő ugyanezt mondta neki, és amikor ugyancsak egyedül voltak. - Mi ez a hely? - A Vasmacska Fogadó. Híres titkos találkahely. Azok keresik fel előszeretettel, akik nem akarják, hogy tudják róluk, szerelmi viszony van köztük. Ezek a falak megőrzik titkukat, és ami még fontosabb, a tulajdonos és a személyzet sem jártatja feleslegesen a száját. A kesztyűt! Vivianna hirtelen nem értette, mit akar a férfi, de aztán rájött, és odanyújtotta neki a kezét. A lord lehúzta a kesztyűjét, amit ő a kocsiban korábban ismét felhúzott. - Nem is tudtam, hogy ilyen helyek léteznek – jegyezte meg, még mindig kerülve a férfi tekintetét. A lord elmosolyodott, érzéki ajka felfelé görbült, a szemét résnyire húzta össze, ami kissé álmos kifejezést adott az arcának – Viviannának a férfi sármos képe láttán gyorsabban kezdett verni a szíve. – Mindig is voltak ilyenek – felelte a fiatalember. – A hajtűket! Vivianna a hajához nyúlt, és megérintette a hajfonatát. – Ó… én… - Ne is törődj vele, majd én kihúzom őket. – A férfi kivette a nő hajából a tűket, mire leomlott hosszú, dús haja. – Albert herceg be akarja záratni az ilyen helyeket, mint amilyen a Vasmacska is – folytatta a férfi, és közben ujjaival végigfésülte a vastag fürtöket, hogy azok teljes szépségükben hulljanak a lány vállára. – Most jobb – suttogta a fiatalember, és a szeme csillogott. - Be akarja záratni őket? – ismételte idegesen Vivianna, és oldalvást a férfira pillantott. – Még Aphrodité klubját is? - Különösen Aphrodité klubját. Most a ruhát… - A férfi már a nő ruhájának a kapcsait bontotta ki hátul. – Ő elutasítja az erkölcstelenséget, és mivel boldog házasember, nem is tartja azt szükségesnek. - Megteheti ezt? Hogy bezárja Aphrodité nyilvánosházát? Nem hiszem, hogy a Madame szívesen elmenne Londonból. A ruha lecsúszott a lány válláról a derekára. nem viselt fűzőt, de a csipkés ingválla még mindig eltakarta bájait. – Úgy vélem, hogy az udvarból és a kormányból sokan tagjai Aphrodité klubjának – állította szárazon a férfi. – Az alsószoknyákat! – A lány érezte, hogy a férfi kibontja a szoknyáit tartó szalagokat, mire azok a földre hullottak. Vivianna már csaknem teljesen mezítelen volt, mire észbe kapott. A férfi ügyesen levetkőztette, és ő észre sem vette, annyira lefoglalta a beszélgetés. De most a bőrén érezte a tűz melegét. Csak a férfi keze volt még annál is forróbb. Oliver letérdelt elé, már le is vette a cipőjét, és ujjaival átfogta a bokáját. A fiatalember felnézett rá, és a szeme sötéten izzott a vágyakozástól. - A harisnyákat! – mondta a lord nyugodtan. Vivianna az ajkába harapott, miközben a férfi felcsúsztatta a kezét a vádliján, majd a térdén fel a combjáig, oda, ahol szalag tartotta a harisnyáját. Oliver kioldotta a masnit, és lassan lehúzta a harisnyát a lány lábáról, és közben csupasz bőrét cirógatta. A lány felemelte a lábát, és közben a férfi vállába kapaszkodott. A lord elmosolyodott, majd belekezdett a másik harisnya eltávolításába is. Vivianna lélegzetvétele felgyorsult. A bőre bizseregni kezdett, és kipirult a kandallóban égő tűz melegétől. Kellemes sajgást érzett duzzadó mellében, és titkos női ékszere lüktetni kezdett a lába közt, ahogy össze akarta zárni a combjait. - Most már csak az ingvállad maradt – mondta Oliver, és felállt. - Oliver – kapkodott levegő után a lány. – Én nem tudom, hogy… - Meztelenül akarlak látni – mondta a férfi kérlelhetetlenül, és kezét végighúzta a lány csupasz, fehér karján. - Hirtelen annyira elszégyelltem magam – hadarta. – Ostobaság, tudom, azok után, amit a kocsiban csináltunk.

A férfi nem nevetett, csak az ajkába harapott. Vivianna rásandított, de a lord bűnbánónak tűnt. – Sajnálom. Olyan gyönyörű vagy, és olyan tökéletes. El se tudom képzelni, hogy szégyelled magad. – A lord a lány derekát simogatta, majd a tenyerébe fogta kerek, feszes fenekét. – Minden porcikád tökéletes – suttogta elégedetten a férfi, és testét a lányéhoz préselte. Vivianna érezte, hogy a férfi kemény ereje a hasának feszül. És tudta, hogy a fiatalember kívánja őt, és ettől a gondolattól forróság öntötte el a testét, ami kiűzte belőle a mardosó kétségeket. Oliver most a mellét cirógatta, majd a tenyerébe fogta, és kissé megnyomta a lány kemény keblét. – Gyönyörű! – suttogta a lord, és belecsókolt a lány bársonyos nyakába. Vivianna oldalra biccentette a fejét, és megborzongott, majd felhördült, amikor a férfi az ujjai közé csippentette a mellbimbóit, és finoman meghúzta őket. A férfi másik keze lejjebb kalandozott, elébb a hasát simogatta, majd lejjebb vándorolt, és megcirógatta a lány dúsan göndörödő szemérmét a telt combok között. - Ó, igen – mondta a férfi lágyan, és egyre gyorsabban és erősebben simogatta alul a lányt a selyem ingvállon keresztül. – Tökéletes vagy! Vivianna felnyögött, a hátával homorított, hogy a férfi még közelebb jusson hozzá, és széttárta a lábát is. A lány feje szédült, és először észre sem vette, hogy a férfi felnyalábolta, és odavitte az ágyhoz. Az ágy csodálatos bútordarab volt, négy oszlopa egy díszes baldachint tartott, huzata, valamint a takaró vörös bársonyból készült. Az ágy fejénél rengeteg puha párna volt felhalmozva, a vörös és a bordó sokféle árnyalatában. Oliver letette a matracra a lányt, lefektette, és még mielőtt az tiltakozhatott volna, lehúzta róla az ingvállát. Több ruhadarab nem volt a lányon. Teljesen mezítelenül feküdt immár az ágyon a férfi előtt. Ám a lord ahelyett, hogy csatlakozott volna Viviannához, megállt felette, és tekintetével végigsiklott a lány testének szépséges halmain és görbületein. A férfi nem keltett félelmet benne, mert a lord szeméből csodálat és vágy sugárzott, amitől ő gyönyörűnek és csábítónak érezte magát. Oliver tette őt igazán nővé, pont olyanná, amilyenné Vivianna válni szeretett volna, és most, miközben a lord a szemével majd felfalta a testét, ő buján tekergőzni kezdett az ágyon, majd a hátát ívben megfeszítette, és a mellét a férfi felé nyomta, felkínálva dús halmait a fiatalember kényeztető kezének. - Ó, igen – dörmögte a férfi -, nagyon szeretem, amikor ezt csinálod. – Oliver hirtelen vetkőzni kezdett. Levette a kabátját, majd a fehér ingét, és mindkettőt a padlóra dobta. Kigombolta a nadrágját, és attól is megszabadult. Végül ott állt mezítelenül a lány előtt. Vivianna kendőzetlenül bámulni kezdte a fiatalembert. Még soha nem látott meztelen férfit. A látványtól elakadt a lélegzete, és bizseregni kezdtek az érzékei. A féri magas volt és széles vállú, a mellkasán kemény izmos feszültek, és sötét szőr borította. A lord hasa feszesebb volt, mint az övé, a csípője pedig keskenyebb, a combja erős, kemény és inas. És a lába közt ágaskodott a férfinak az a testrésze, amit az imént a sötét kocsiban cirógatott. A nő megborongott, és hirtelen nehezebbnek és forróbbnak érezte a szoba levegőjét. Oliver odament az ágy széléhez, megfogta a lány térdét, széthúzta a lábát, majd magához húzta őt. Vivianna küzdeni akart ellene, de a lord olyan tüzes és éhes szemmel bámulta az ő legintimebb testrészeit, hogy a lány beleremegett. A lord előrehajolt, és a szájával a lába közt kezdte őt kényeztetni. - Oliver! – A gyönyör újra végighullámzott az egész testén, újra elrepítve őt a mennyekbe. Amikor Vivianna magához tért, a férfi az ágy szélére húzta őt, hogy a lába lelógott róla. Igen magas ágy volt, éppen a megfelelő magasságú ahhoz, hogy amikor a lord felemelte a csípőjét, és a lány lába közé állt, bevezethette férfiúi ékességét a lány titkos szerelmi kertjébe. Vivianna levegőért kapkodott. El akarta fordítani a fejét, de volt valami lenyűgöző abban a látványban, ahogy a férfi beléhatol, majd ki és be mozgott benne. A fiatalember karja

megfeszült, és a combja is kemény és feszes volt, ahogy maga előtt tartotta a nő testét. Olyan volt az egyesülésük, akár egy élő, eleven áldozat. Oliver egyre erősebben ragadta meg őt, és gyorsított a ritmuson is, mind mélyebbre és mélyebbre hatolva benne. A lord is figyelte közben őt, résnyire húzva a szemét, és érzéki pillantásokat vetett arra a pontra, ahol a testük összeforrt. Vivianna tudta, hogy ez a látvány épp annyira felizgatta a férfit, mint őt. A lány érezte, hogy a szenvedély ismét egyre magasabbra hág benne, pedig még egy pillanattal korábban erőtlennek érezte magát a heves kielégülését követően. – Nem tudtam, hogy egy férfi többször is tud szeretkezni egy éjszaka során – mondta, és közben szaggatottan lélegzett. - Én képes vagyok rá. Bízd csak ide! – dörmögte a lord. Aztán hirtelen ő akarta megérinteni a férfit, oda akart szorosan simulni hozzá, és azt akarta, hogy a lord átölelje őt. Vivianna fellökte magát a kezével a matracon, küszködve felült, mire a fiatalember megállt, és magához húzta a lányt. Oliver felemelte az ágyról, mintha csak valami könnyű tollpihe lenne, ő pedig a nyakába csimpaszkodott, és lábával szorosan átfogta a fiatalember csípőjét. Meztelen bőrük egymáshoz simult, és a férfi mellkasának göndör szőrzete csiklandozta fiatal, feszes mellét. Vivianna lehajtotta a fejét, megnyalta a férfit, és sósnak találta a bőrét az izzadtságtól. Aztán a férfi ringatta őt, majd forró, erotikus csókkal örvendeztette meg a szép hajadont. A lány melle meg volt duzzadva, és sajgott a vágyakozástól. Erősen a férfi mellkasához préselte őket, közben nagyon élvezte, hogy a lord férfias mellkasa csiklandozta és finoman dörgölte a mellbimbóit. Beletúrt a férfi mellén a dús szőrbe, közben ajka összeforrt a férfiével. És ekkor Vivianna lassan mozgatni kezdte a csípőjét, és érezte, hogy a fiatalember vaskos ereje ki- és besiklik titkos barlangjába. Intim járatának izmaival erősen megszorította a férfit. Erre a lord felhördült, még mélyebbre hatolt a nőben, és gyorsított a döféseinek a ritmusán is. Hamarosan mindkettőjük megízlelte az észvesztő gyönyört, szinte elvesztek benne, és a szobát a tűz pattogásán kívül az ő örömteli hörgésük és nyögdécselésük töltötte be, amit a kielégülés édes sikolyai követtek. Miután megnyugodtak és lehiggadtak, Oliver finom falatokkal etette és gyöngyöző pezsgővel itatta szíve hölgyét. Aztán a lány gyönyörű testére öntötte a remek, drága nedűt, és incselkedve lenyalta a leányzóról. Vivianna kacagva fogadta ezt a kedvességet, és megint megcsodálta a férfi érzéki ábrázatát, amikor is a lord arcán ismét feltűnt lefegyverző, szédítő mosolya, közben a férfi pajkosan félárbocra engedte a szemhéját. Később a lord megtanította őt arra, hogy hogyan lovagolja meg őt, és amikor a nő úgy érezte, hogy közben felrepül a mennyekbe, szorosan megfogta Vivianna csípőjét. Heves szeretkezéseik után a lord illatos vízben fürdette meg szeretőjét, majd puha törülközővel itatta át a testét. Ezután lefeküdtek, és a férfi szorosan magához húzta őt. A lány még soha nem részesült ilyen kényeztetésben, dédelgetésben, soha nem volt ilyen elégedett, és még soha nem érezte ilyen csodálatosan elevennek magát. Vivianna nem gondolt a holnapra. nem akart ezzel foglalkozni. Most kizökkent számára az idő, álomvilágban élt, amiben nem volt helye a valóságnak. Ha azt kezdte volna fontolgatni, hogy hátha több is lehetséges köztük egyetlen lázas éjszakánál, akkor elszorult a szíve, de Vivianna elég okos volt ahhoz, hogy elhessegesse magától a kísértő gondolatokat. Ott feküdt a város legnagyobb szívtiprója mellett, aki sokkal több örömben részesítette, mint azt bármikor is remélte – miközben tudta, hogy hamarosan örökre el kell válniuk.

Vivianna! Oliver megrázta kissé őt. – Vivianna, mennünk kell! – A fiatal lord felsegítette, és ráadta a ruháját, Vivianna olyan tehetetlen volt a karjában, akár egy rongybaba. Teste merev volt és

erőtlen, sőt Viviannának még fájdalmai is voltak, időnként levegő után kapkodott az erős nyilallástól. – Szegény kis drágám! – suttogta a férfi, és megcsókolta a lány homlokát, de a gyenge teremtés azt hitte, a fiatalember csak csúfolódik vele. Végül is a lord egy csapodár, élvhajhász férfi, és ő tudta, hogy nem hihet egy efféle szerzetnek. Amikor kimentek a kocsihoz, Vivianna beszállt, és rögtön a sarokba húzódott, ahol ülni szokott, ám a férfi mellé telepedett, és a karjába vonta. Ő erőtlenül tiltakozott, de a fiatalember felnevetett. - Nem érek hozzád, ha nem akarod, Vivianna. Viszont mondani szeretnék neked valamit. - Nem érzem jó magam, sajog a testem, Oliver. Nem mondom, hogy nem érte meg, hogy veled töltöttem az éjszakát, de nem hiszem… Na, ki vele gyorsan, mit akarsz mondani nekem! – A kisasszony a férfi profiljára pillantott, amit alig tudott kivenni a sötétben. - Valami rendkívül fontosat akarok közölni veled. Figyelsz rám? A férfi hangja hirtelen nagyon komolynak hatott. Vivianna kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Figyelek – felelte bizonytalanul. - Remek. Azt akarom, hogy maradj távolt Lord Lawsontól. Ő roppant veszélyes ember. Megértetted, amit mondtam? Most olyan dolgokat fogok elmondani neked, amiket nem szabad továbbadnod senkinek, különösen nem Lord Lawsonnak. - Mi lenne az? - Lawson ölte meg a bátyámat. Vivianna fáradt és kimerült volt, és ezért nem egykönnyen értette, mit is beszél a fiatalember, de azért igyekezett összeszedni maradék erejét. – Azt akarod mondani, hogy baleset történt? - Nem, azt mondtam, hogy meggyilkolta a fivéremet. Anthony kezébe került valami, amit Lawson meg akart szerezni. Olyan dologról van szó, ami lerombolhatja annak az alaknak a politikai karrierjét, és Lawson ezért végzett a bátyámmal. A férfi végtelenül komolynak tűnt. - Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy meg akarod bosszulni a fivéredet? Akkor Lawsonra utaltál? - Igen. Térdre kell kényszerítenem őt, Vivianna. Bíróság elé akarom állítani azt a gazembert, és azt akarom, hogy felakasszák a bűne miatt. Oliver hangja rideg volt, tele dühvel és gyilkos elszántsággal. Vivianna hirtelen nem kételkedett abban, amit a férfi az imént mondott neki. Oliver most olyan volt, amilyennek ő még sosem látta, és ez nagyon megrázta a lányt. Hova lett az a jóképű nőcsábász, az a nyegle fickó a könnyed mosolyával és a hódító pillantásával? Vivianna zavarban volt, de elkövetett minden tőle telhetőt, hogy a férfira figyeljen. - Aznap, amikor Anthony meghalt, este eljött hozzám, mert tanácsot akart kérni tőlem. Bizonyos levelek jutottak a birtokába, amik Lord Lawsonnal voltak kapcsolatosak. Anthonynak komoly aggályai voltak a levelek tartalmát illetően, ezért nem volt hajlandó visszaadni őket Lawsonnak. Ám a fivérem ott találta nálam Celiát, mire elviharzott, és meg sem állt Candlewoodig, közben pedig megfeledkezett a levelekről. Csakhogy Lawson nagyon is észben tartotta őket. Követte Anthonyt egészen Candlewoodig. Nem tudom pontosan, hogy mi történt ezután, de gyanítom, hogy Lawson visszakövetelte a leveleket Anthonytól, ám a fivérem ismét megtagadta Lawson kérését. Talán Anthony nyilvánosságra akarta hozni őket. Lawson lelőtte a testvéremet, és öngyilkosságnak tűntette fel a tettét. Aztán keresni kezdte az iratokat. Csakhogy nem találta meg őket. Az elkövetkező hetekben, sőt hónapokban is próbálkozott, de nem járt sikerrel. Vivianna alig hallhatóan azt kérdezte: - Hol vannak azok a levelek? - Candlewoodban. A nagyapám építtetett ott egy titkos kamrát, és Anthony tudott róla. Gyanítom, hogy ott lehetnek azok az iratok.

- De te nem tudod pontosan… - Nem, nem tudom biztosan, hogy hol rejtőznek. Ezért akarom Candlewoodot téglánként átvizsgálni, míg csak rájuk nem bukkanok. - És mi lesz, ha nem találod meg őket? Oliver ránézett, és Vivianna most idegennek látta a férfi arcát. Minden kedvesség és melegség eltűnt róla. Hirtelen megértette, miért érezte, hogy a férfit magányosság lengi körül, amikor először találkozott vele. - Meg fogom találni azokat az iratokat. Ezért kell lerombolnom Candlewoodot, és át kell forgatnom minden egyes kövét. Tehát Candlewood nem menekülhet meg. Nem, soha. Vivianna úgy érezte, hogy olyasmiért küzdött és emelt szót, ami Oliver szemében lehetetlenség volt. A szíve szinte darabokra hullott, és nagyon ostobának érezte magát. - Amikor az operában találkoztunk Lawsonnal… - Nem akartam, hogy az az alak sejtse, hogy te ott vagy. És hogy ismersz engem. - Úgy tettél, mintha részeg lettél volna. – Vivianna kiegyenesedett ültében, hideg futott át a testén, és már semmivé lett az imént együtt töltött órák minden öröme. – Végig szerepet játszottál, igaz? És legnagyobb rémületére a férfi ezt nem is tagadta. – nem hagyhattam, hogy összezavard a szálakat, Vivianna. Nem volt szükségem fölösleges bonyodalomra. El akartalak ijeszteni magamtól, ezért eljátszottam előtted a rossz fiút, de neked nem szállt inadba a bátorságod. Persze nem mondom, hogy nem élveztem a társaságodat. De most már nem lenne biztonságos dolog tovább folytatni a mi kis játékunkat. Lawson már rajtad tartja a szemét. Azt hiszi, hogy felhasználhat arra, hogy megakadályozzon Candlewood lerombolásában, és akkor megtalálhatja a leveleket. Úgy tesz, mintha nagyon aggódna az árvák sorsa miatt, de szó sincs erről. Ne higgy neki, semmilyen körülmények között se hidd el egyetlen szavát sem. Lawson semmit sem tesz, ami nem az ő érdekét szolgálja. Vivianna alaposan átgondolta a hallottakat. Kedves emlékek és szerelemmel teli gesztusok jutottak az eszébe, egyik a másik után, de most másképp tekintett rájuk. Most új megvilágításban jelentek meg előtte, mintha eddig nem jó szemszögből látta volna őket. Amikor Oliver elment Lady Chapman összejövetelére, akkor csak szerepet játszott. És akkor is, amikor elvitte őt az operába. És persze akkor is, amikor lázasan szeretkezett vele, éppen az imént, igen, akkor is csak alakoskodott. Hiszen az előbb mondta, hogy ez csupán játék a számára, és akkor annak is kell lennie. Oliver nem volt olyan elveszett lélek, mint ő! Mindvégig csak színészkedett előtte, és talán még ki is nevette őt a háta mögött! - Tehát valójában nem vagy kicsapongó és élvhajhász – mondta szigorúan, de közben olyan erős fájdalmat érzett a mellkasában, hogy alig tudott levegőt venni. - Azt akarod mondani, hogy nem élvezted az egyéjszakás kalandodat a kéjsóvár és buja Lord Montegomery karjában? – kérdezte tőle évődve a férfi. – Pedig úgy vélem, nagyon kitettem magamért! - Elég! Hagyd abba! – suttogta a lány. Egész testében remegett a dühtől, forróságot érzett a torka körül, és égett az arca. Már-már könnyek törtek elő a szeméből, de ő mit sem törődött velük, és nagy mérgesen visszafojtotta őket. nem, ő nem fog sírni, emiatt a férfi miatt aztán nem! - Nos, megkaptad tőlem, amire kértél – mondta a férfi ridegen. Vivianna úgy érezte, mintha egy idegen beszélne hozzá. – Egy éjszakát akartál eltölteni egy tapasztalt nőcsábásszal, egy kéjsóvár, buja kalandorral. És én úgy érzem, hogy az elmúlt évben rászolgáltam erre a címre. Úgy tűnt, mintha a férfi várna valamire, de Vivianna nem volt kíváncsi arra, hogy mi lehetett az. A fiatalember büszkesége arra késztette őt is, hogy közönyösnek mutassa magát. - Igen, valóban tökéletes szerető vagy. Érted a csíziót. Nincs okom panaszra. De ezzel vége

is köztünk mindennek, Oliver! Remélem, ezek után megérted, ha soha többé nem akarok találkozni veled. A fiatal lord hangosan felnevetett. – Persze hogy megértem. És bízom benne, hogy nem veszed sértésnek, ha én sem akarlak látni többé. Vivianna mereven bólintott, majd ellökte magától a férfit, és visszahúzódott a kocsi sarkába. Egész teste sajgott, a feje fájt, de most már a szíve is összetört. Oliver hazudott neki, bolondot csinált belőle, felhasználta őt. Úgy érezte, hogy még soha nem alázták meg ennyire. A csodálatos, szenvedéllyel teli éjszaka a szívfájdalom éjszakájává vált, és szörnyű emlékét már soha nem törölheti ki a fejéből. Ez mindig is valóságos marad a számára, még akkor is, ha Oliver sosem volt balóságos, igaz és őszinte vele. Vivianna akkor értette meg, hogy beleszeretett egy olyan férfiba, aki soha nem is létezett.

Pirkadt az ég alja Londonban, és az utcán megkezdték munkájukat az utcaseprők. Oliver lovai fáradtak voltak és kimerültek, és a lord is az volt. Miközben Vivianna nénjének háza felé tartottak, a fiatalember maga elé bámult a semmibe, és érezte, hogy mellette Viviannát majdnem szétveti a düh. A lány legutóbbi vitájuk óta egy szót sem szólt, ami csak tovább növelte a köztük lévő feszültséget. Oliver súlyosan meg akarta sérteni őt. Vérig kellett sértenie, ha meg akarta gyűlöltetni magát vele, hogy a lány többé látni se akarja. Oliver ismerte Viviannát, és tudta, hogy ha a lány megneszelné, hogy neki segítségre van szüksége, akkor nem hagyná őt magára. Képes lenne feláldozni magát érte. És a férfi ezt nem akarta. A lány csak akkor lehetett biztonságban, ha Lawson azt hiszi, hogy ők végképp elidegenedtek egymástól. És Lawson nem volt ostoba ember – könnyen átlátna Vivianna hazugságain. Ennek az összeveszésnek valóságosnak kell lennie, hogy hihető legyen mindenki számára. Nos, immár a tervek tényekké lettek. Vivianna meggyűlölt – és éppen ezért lesz majd biztonságban. A lánynak sosem szabad megtudnia, hogy neki mennyire fáj a szíve, különösen most, hogy ilyen csodálatosan szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt. Ezt az éjszakát soha nem fogja elfelejteni. Viviannának azt kell hinnie, hogy ő egy szörnyeteg. Ám az igazság az volt, hogy Oliver pont úgy szenvedett, mint a lány. Sőt, talán még jobban is, mert neki el kellett rejtenie az igazi érzelmeit. Így kellett tennie, ha meg akarta óvni ezt a csupa szív, bájos teremtést Lawson gyilkos haragjától. És Oliver már annyira fáradtnak érezte magát, amiért olyannak kellett tettetnie magát, amilyen nem volt. A kocsi hirtelen megállt. A következő pillanatban Vivianna kinyitotta az ajtaját, és kiugrott az utcára. Egyszer még visszafordult, az arca krétafehér volt és elkínzott, a szeme olyan, mint két sötét gödör. - Soha többé nem akarlak látni! – mondta keserűen a férfinak. – Remélem, megértettél, Oliver! - Ó, persze! – vágta rá a fiatalember, és felvonta a szemöldökét, mintha ez a döntés nem is lenne kérdéses a számára egy pillanatig sem. A lány még egy utolsó pillantást vetett rá, ami tele volt szemrehányással és váddal, majd elsietett. Oliver a lány cipőjének a kopogását hallgatta a macskaköveken, amint a sarok felé vette útját, majd befordult. Aztán már nem hallott semmit, üresen kongó csönd borult a néptelen utcára. Viviannának nem szabad megtudnia, de a vele való találkozás nagyon megváltoztatta őt, a konok férfit. Ez a gyönyörű teremtés ismét értelmet adott az életének. Arra késztette őt, hogy a jövő felé forduljon, és ne csak Lawsont lássa maga előtt, ne csak az ő elpusztítását kívánja, és ne csupán azzal foglalkozzon, hogyan tudná megbosszulni a bátyja halálát.

Oliver csaknem felkiáltott csalódottságában. De már nem tehetett semmit. – Hajtson tovább! – kiáltott oda a kocsisnak, mire a kocsi tovagördült vele.

Lil nyitva hagyta Viviannának a hátsó ajtót, ő pedig halkan becsusszant rajta. Ha közben szolgákkal találja szemben magát, majd úgy fog tenni, mintha korán kelt volna, gondolta magában. Nem fogja semmi jelét adni annak, hogy későn ért haza. Ebben a házban mindenki hozzá volt már szokva ahhoz, hogy Toby hajnalban csámborog vissza otthonába; talán senki sem fogja észrevenni, hogy ő most tért vissza. Vivianna a szobájában kimerülten rogyott le a matracra. Úgy érezte, még soha nem alázták meg ennyire, még soha nem bántak el vele ilyen csúfosan. Ő odaadta magát Olivernek, és átélte élete legcsodálatosabb éjszakáját, ám a férfi viszonzásképpen azt mondta neki, hogy minden csak hazugság volt. Ő is csak egy jelentéktelen szereplője volt annak a nagyszabású tervének, hogy megbosszulja a bátyja halálát. Ó, milyen tiszteletreméltó dolog ez a lordtól! Milyen bátor tett! És mennyire önző! Nem gondolja, hogy ezzel vérig sértette őt? Vagy a férfi azt akarja, hogy ő köddé váljon, és ne akadályozza többé átkozott cselszövésében? Vivianna úgy érezte, a legszívesebben ott rögtön meghalna. Az elmúlt éjszaka minden melegsége és szenvedélye semmivé foszlott. És a szeretkezést követő fájdalom, ami a testét sanyargatta, most megcsúfolta őt, és összetörte a szívét. Volt, hogy azt hitte: Oliver olyan hitvány alak, mint Toby. Ám most rá kellett döbbennie arra, hogy sokkal rosszabb. Ó, sokkal, sokkal rosszabb… Könnyek csorogtak végig az arcán, de ő belefúrta a fejét a párnába, és letörölte a súlyos cseppeket. Nem szabad sírnia! Ha most rákezd zokogni, akkor nem lesz képes abbahagyni. Az anyja nem veheti észre, hogy sírt! És a húga sem! Még soha nem érezte ilyen magányosnak magát… Vivianna felemelte a fejét. Volt egy hely a számára, ahová elmehetett. Volt egy ember, akivel beszélhetett. Akinek kiönthette a szívét. Valaki, aki nem botránkozik meg és nem szörnyülködik el attól, hogy ő milyen mélyre süllyedt. Volt valaki, aki megértette őt.

Tizenhetedik fejezet

A vörös kabátot viselő Dobson kinyitotta az ajtót, és a kapus szürke szeme igencsak elkerekedett, amikor megpillantotta a küszöbön toporgó kis hölgyet. - Miss Vivianna? Mi baj van? Kegyed olyan fancsali képet vág, mintha szellemeket látott volna! - Dobson, itt van Miss Aphrodité? Beszélnem kell vele – hadarta a kisasszony, és csak akkor eszmélt rá, hogy nem éppen udvarias stílusban beszélt a portással, ezért sietve hozzátette: - Kérem! A férfi kíváncsian végigmérte a váratlan látogatót, de nem tett fel több kérdést. – Várjon itt egy kicsit, majd megnézem, mit tehetek. Tudja, nem olyan régen zártunk be. Vivianna ekkor döbbent rá, hogy Aphroditénak is egész éjjel fenn kellett maradnia. - Köszönöm, Dobson! – suttogta. A kapus gyengéden megfogta a fiatal nő karját, és a folyosóról nyíló egyik ajtóhoz vezette, amin bekopogott. – Miss Vivianna szeretne szót váltani önnel, madam. És úgy látom, nagyon sürgős a dolog.

Az ajtó mögül lépések hallatszottak, és aztán egy csinos, durcás arcú lányka nyitotta ki a szoba ajtaját. A lányka Dobsonra pillantott, majd végigmérte Viviannát, aztán gyorsan felment a lépcsőn az emeletre. Mögötte feltűnt Aphrodité ismerős arca. - Dobson, kérem, küldje be Miss Greentree-t. Vivianna azonban úgy érezte, hogy gyökeret vert a lába. Amikor megpillantotta a másik fiatal nőt, ráeszmélt arra, hogy hol is van. Egy luxusbordélyban keresett menedéket, amit azért keresnek fel a férfiak, hogy testi vágyukat kielégítsék. Feltéve, ha nem találnak maguknak egy rászedhető és becsapható szűzleányt, aki a kedvükben jár, gondolta magában keserűen Vivianna. Ám minden kétsége és csalódottsága ellenére tudta, hogy ott van, ahol lennie kell, mert Aphrodité volt az a valaki, aki minden gondját-baját megértette. És neki most éppen erre volt szüksége. A megértésre. - Menjen be, miss – mondta halkan Dobson, és a férfi ismét megfogta a karját, és óvatosan az ajtó felé tessékelte Viviannát. – Aphrodité majd segít. Ő megszeppenve nézett a kapusra, de Dobson biztatóan bólintott, mire végül nagyot sóhajtott, és bemerészkedett a szobába. Egy kisebb és szerényebben berendezett helyiségbe lépett, mint amiben legutóbb találkozott a híres kurtizánnal. Lehet, hogy a szoba nem volt olyan fényűző és pompázatos, mint a ház többi része, de ez volt Aphrodité irodája, üzleti vállalkozásának a szíve, ahonnan egész birodalmát igazgatta. Aphrodité az íróasztala mögött ült, és amikor Vivianna belépett a szobába, felállt, fekete selyemszoknyája halk suhogással kísérte a mozdulatait. Ujjain s a nyakában gyémántok csillogtak. A nyakéken ébenfekete medál függött, ami pár pillanatra el is vakította Viviannát. - Mi baj van, mon chou? – kérdezte a kurtizán. – Végigolvastad a naplót? Azért jöttél? Vivianna alig hallotta, mit mond neki a ház szépséges asszony. – Miss Aphrodité – kezdte. – Beszélnem kell önnel. Most igen nagy szükségem van arra, hogy meghallgasson. Tudom, hogy nem jelentkeztem be előre. Tisztában vagyok vele, hogy váratlanul toppantam be, de mindenképpen beszélnem kell önnel. Aphrodité odalépett mellé. Parfümjének illata erős volt és édes, és valamiképpen nyugtató hatással volt Viviannára. A kurtizán a fiatal lány szemébe nézett, és feldúlt arcát fürkészte. - Mi történt, Vivianna? Mondja csak el, én meghallgatom önt. Ne törődjön a formaságokkal. Ki vele, bátran, mi történt! Vivianna nagy levegőt vett, de a fájdalom a szívében szavát szegte. – Oliver – nyögte ki végül. – Ő… Óh! Vivianna arcán könnyek patakzottak végig – megpróbálta elfojtani őket, hogy befejezze mondandóját, de nem bírt velük. Arcát a kezébe temette, de akkor még rosszabbra fordult a dolog, mert feltört belőle a zokogás, ami egész testét megrázta. Ekkor féltő-óvó karok ölelték át, és ő a kurtizán karcsú, törékeny vállába fúrta a fejét. Aphrodiét megcsókolta a homlokát és megveregette a hátát, mintha Vivianna megint gyermek lenne. - Ó, drága kislány – suttogta Aphrodité. – Szegény gyermek. Mi bántja? Mit tette önnel az a cochin? Beszéljen, mielőtt a legrosszabbra gondolok! - Igen… bekövetkezett a legrosszabb! - Vagyis összetörte a szívét? - Nehem – szipogta Vivianna. – Elvehesztettem a szüzességemet! Aphrodité a lány haját simogatta, és közben elnevette magát. – Ah! Nos, én nem gondolom, hogy ez olyan rossz dolog, mon chou. Hiszen ezt akarta, vagy nem? - De igen! – hüppögte Vivianna. – És, és csodálatos volt. Vagyis hogy ő volt csohodálatos. De aztán azt mondta nekem, hogy az egész csak játék volt. És azt állította, hogy ő sosem volt

nagy kujon, de belekeveredett valami szörnyű összeesküvésbe, és most az a legjobb a számomra, ha elhagy. - Talán ön túl sötéten látja a helyzetet, mon chou… - De hát nem érti? Hazudott nekem! Egész idő alatt becsapott! És amikor azt kértem tőle, hogy hadd töltsek velehe egy éjszakát, ő beleegyezett, de végig hazudott, és… és a hátam mögött biztosan jót nevetett rahahajtam! Hangja elcsuklott a dühtől és a kétségbeeséstől, mire Aphrodité még szorosabban ölelte magához, a kurtizán gondolatai azonban valahol máshol jártak. - Értem. - Természetesen azt mondtam neki, hogy nem akarom többé látni. Meg azt, hogy gyűlölöm. De ő úgy tett… úgy viselkedett, mintha ez egyáltalán nem érdekelné. Mintha nem is törődne velem. Aphrodité még mindig szorosan átölelve tartotta. – Most ne rá figyeljen. Azt kell tennünk, ami önnek jó, és nem Olivernek. Az idősebb nő hangja magabiztos volt, és nyugalmat sugárzott. Vivianna sírása alábbhagyott. A lány nagy levegőt vett, majd ismét mélyet lélegzett. Aphrodité odavezette őt egy székhez, és leültette. - Üljön itt egy kicsit – mondta szelíden, de határozottan a kurtizán. – Lélegezzen mélyeket. Igyekezzen visszanyerni a nyugalmát, Vivianna. - A nyugalmamat?! Hogyan? – szipogta. – Beleszerettem egy élvhajhászba, és rá kellett döbbennem, hogy még csak nem is létezik az a kujon. Oliver meghódította a szívemet, és aztán összetörte. Aphrodité felsóhajtott. – Előre figyelmeztettem önt, mon chou. Azt mondtam: „Óvja a szívét!” Legközelebb emlékezzen rá, hogy az emberek nem veszik el a szívünket – mi magunk adjuk oda nekik. Oliver nem elhódította a szívét, ön kínálta fel neki tálcán. És ez nagy különbség! Vivianna szólásra nyitotta a száját, de aztán ismét becsukta. Aphroditénak igaza volt. Természetesen most is fején találta a szöget, ahogy mindig. A fájdalom ennek ellenére nem csökkent a mellkasában. Aphrodité leült a szák karfájára, és átkarolta Vivianna vállát. - Talán keménynek és érzéketlennek tart engem – mondta kedélyesen a kurtizán. – De biztosíthatom, hogy nem vagyok az. Úgy vélem, hogy önt nem, érte súlyosabb veszteség. Ön még nagyon fiatal, és a világ igen nagy. Majd talál magának egy másik férfit, aki úgy fogja szeretni, ahogyan ön szereti őt. Oliver nem az egyedüli poisson a tengerben. Vivianna bólintott, és őszintén próbált hinni abban, amit a ház asszonya mondott neki. - Ön akaratos, eltökélt és szenvedélyes, és nehezére esik megzaboláznia az érzelmeit. De én nagyon is megértem önt. Én is ilyen voltam lánykoromban. Ha elolvassa a naplómat, akkor látni fogja. Az gondoltam fiatal koromban, hogy tudom, mit akarok, és ezért követtem az elhatározásomat. De ha érettebb lesz az ember, akkor másképp látja a világot. Nyugodtabb és megfontoltabb lesz. - Ön hosszú utat járt be – felelte Vivianna. – Olvastam, hogy a nyomorúságos Seven Dialsről indult, és végül eljutott a káprázatos Boulevard de la Madeleine-re. - Ó, igen, valóban hosszú utat tettem meg. De sokat is szenvedtem. És rengeteg szomorúságban volt részem – a kurtizán tétovázott kissé, majd csendesen hozzátette. – Elvesztettem a gyermekeimet. Vivianna felnézett az asszonyra, és kezével letörölte az arcáról a könnyeit. Kiskora óta nem sírt, mert a testvéreit kellett megóvnia a fájdalmaktól. - Elveszítette a gyermekeit? – suttogta a lány. Aphrodité bólintott, és a szemében mély szomorúság ült. - Engem elhagytak a szüleim – magyarázta Vivianna, és most megint eleredtek a könnyei.

- Nem! – szólt rá Aphrodité éles hangon, majd hirtelen erősen megragadta Viviannát, és magához húzta őt. – Téged soha nem hagytak el! Elloptak. Egy gonosz és kegyetlen férfi vitt magával. Miről beszél ez a nő? Viviannárnak már kezdett fájni a feje a sok sírástól. Biztosan nem jól hallotta, mit mondott az imént Aphrodité. Esetleg nem értette jól a szavait. Miféle rossz és elvetemült alakról van szó? - Az édesanyád nem volt otthon, de azt hitte, hogy a lányai jó kezekben vannak. Hűséges szolgák óvták őket, és az anyjuk azt gondolta, hogy nem leselkedik rájuk veszély. De súlyosan tévedett. Az az alávaló gazember egy boszorkánnyal, Mrs. Slaterrel eljött a gyerekekért, és elvitte a kicsiket. Kocsiba tették a kislányokat, és az anyjuk sosem látta őket viszont. - Aphrodité? – Vivianna nagy nehezen préselte ki magából az asszony nevét. - Az anyátok megpróbált megtalálni benneteket, égre-földre keresett titeket! Mindenfelé kutatott utánatok, de az a gazember elrejtett benneteket. Valami különösen aljas indokból cselekedett így, ebben biztos lehetsz, de ezt most nem fogom feltárni előtted, itt és most még nem tehetem meg. Még mindig túl veszélyes lenne. De abban biztos lehetsz, hogy az anyátok megpróbált rátok lelni, és a szíve összetört a súlyos fájdalom terhe alatt. Az a férfi is úgy tett, mintha utánatok nyomozna, és ugyan azóta már rájöttem, hogy csak alakoskodott, de ekkor még bíztam benne. Végül azt mondta nekem, hogy ti örökre elvesztetek, és nekem bele kell törődnöm ebbe. Aphrodité a lány hajába fúrta az arcát – Vivianna a bőrén érezte az asszony forró leheletét. Az asszony nem mert a szemébe nézni, mert félt attól, hogy mit fog látni benne. Ő pedig meg sem tudott moccanni. Szinte megdermedt ültében, olyan döbbenetes és hihetetlen vallomást hallott az imént. - Aztán összeroppantam. Közel egy évig nyomtam az ágyat, és még azután sem tudtam teljesen erőre kapni. Az igazat megvallva sosem lettem a régi. Azóta csak fekete ruhát viselek, amióta titeket elloptak tőlem. Szüntelen a lányaimat gyászoltam. És aztán te felkerestél engem, és megmondtad, hogy hívnak, meg hogy van két húgod, és akkor én rádöbbentem… Először nem akartam elhinni, azt gondoltam, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Úgy véltem, talán a sors csúfot űz velem. Ám amikor belenéztem a szemedbe, és láttam az arcodat, akkor már tudtam, igen, biztos volta benne. Te az én lányom vagy. Te vagy az én kis Viviannám!

Vivianna az asszony fekete selyemruhájához nyomta az arcát, és azon töprengett, talán nincs magánál. Hirtelen megrohanták a rég elfeledett emlékek. A múlt felderengett előtte – ami korábban homályban volt, most mintha napvilágra került volna. Érezte, hogy a másik nő arca az övéhez simult, beszívta édes, bódító és megnyugtató illatát, és hallotta kedves hangját. Minden olyan ismerős volt neki. Igen, rátalált az édesanyjára, oly sok év után a mamája ismét a karjában tartotta őt. Lehetséges ez? Vivianna túl sokáig hallgatott, és Aphrodité azt hitte, ez rosszat jelent. - Nagyon sajnálom – mondta az asszony szomorúan. – Valójában nem akartam elmondani neked az igazat. Megfogadtam magamnak, hogy nem zavarom meg az életedet. Hiszen olyan… olyan végtelenül boldognak látszottál, mintha soha nem is emlékeztél volna a régmúlt dolgokra. Mintha elfogadtad volna azt az életet, amit a sors kínált fel neked. Én nem szégyellem, hogy ki vagyok, és hogy mit csináltam – nem látom okát annak, hogy emiatt szégyenkeznem kellene -, de megértem, ha nem akarsz ilyen anyát magadnak. Vivianna felemelte a fejét, és Aphrodité szemébe nézett. És akkor ő is felfedezte a hasonlóságokat. Aphrodité különösen Francescára emlékeztette. A sötét szem és a sötét haj, a szép és szenvedélyes arc szakasztott olyan volt, mint a kishúgáé. Valóban ő volt az anyjuk,

végre megtalálta őt, és már többé nem kételkedett abban, hogy csodálatos módon egymásra találtak. És milyen különös, hogy épp Aphrodité volt az, akivel meg akarta osztani a fájdalmát és a kétségbeesését! Talán a lelke legmélyén Vivianna mindig is tudta, mi az igazság kettőjükről. Remegő hangon ejtette ki a száján a világon a legédesebb szót: - Mama? – suttogta. Aphrodité halkan sírni kezdett, és most az ő arcát szántották fel a könnyek. Az asszony szégyenkezés nélkül sírt, nem fogta vissza a könnyeit, és ezúttal Vivianna vigasztalta őt, veregette meg szelíden a hátát, suttogott csitító szavakat a fülébe, és hintett apró csókokat az orcájára. Végül mindketten elcsendesedtek. Vivianna az édesanyja vállára hajtotta a fejét, Aphrodité pedig átkarolta a lány derekát. Vivianna nagyon kimerültnek érezte magát, mégis megnyugodott valamiképpen. Oliver persze még mindig felzaklatta, és állandó szívfájdalmat okozott neki, de most egy időre nem gondolt rá. Ezúttal sokkal fontosabb dolga akadt – bőven volt min töprengenie. - És kicsoda az apám? – kérdezte Vivianna lágy hangon, mintha megint gyermek volna. – Rá egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom felidézni, hogy beszéltem volna vele vagy, hogy valaha ismertem volna őt. Olyan, mintha titok lenne a kiléte. - Igen, valóban titok volt – felelte Aphrodité. – Mindhárom lányomnak más és más férfi az apja. Ez lehet, hogy téged megdöbbent, sőt talán meg is ráz – magyarázta a kurtizán mosolyogva. – Nem okos lépés egy kurtizántól, hogy gyerekeket vállal, Vivianna. De ha akad egy férfi, aki gondját visel neki és a gyermekének, és segít felnevelni az apróságot, akkor miért ne lehetne anya egy kurtizánból is? Amellett akkoriban nagyon magányosnak éreztem magam. És családot akartam. Ami az apádat illeti, olyan férfit választottam, aki ugyancsak egyedül élt, és aki nem is akart megnősülni. Beleegyezett abba, hogy utódja szülessen, aki majd az örököse lesz. Amikor azonban megtudta, hogy lány lettél, akkor már nem volt annyira oda érted. A húgaid is hasonló körülmények között fogantak, és a fogadtatásuk is ugyanolyan volt. De ti mégiscsak gyermekei vagytok azoknak a férfiaknak, akiknek nem voltak törvényes utódaik – vagyis biztosítékot jelentetek nekik a jövőjükre nézve. Ami pedig engem illet, én nagyon elégedett voltam a lányaimmal. - Értem – felelte Vivianna. – De meg tudod mondani, hogy ki az apám? Aphrodité pár pillanatig a lány szemébe fúrta a tekintetét, és gondolkodott, végül így szólt: - Talán igen. Előbb meg kell őt kérdeznem. Igen, ő még él, Vivianna, de már sok éve nem, láttam. Azóta nem találkoztam vele, hogy el kellett mondanom neki, elloptak tőlem. De megígérem, elmondom neki, hogy megtaláltalak, és ha beleegyezik, akkor elárulom neked a nevét. Ami viszont a testvéreidet illeti, úgy gondolom, hogy tanácsosabb lenne várni, amíg idősebbek lesznek, és majd csak akkor szeretnék találkozni velük. Valamennyiőtöket féltelek. Inkább én szenvedek, minthogy még több fájdalmat okozzak nektek. Nem lennék képes elviselni, ha ismét elveszítenélek benneteket, de különösen miattad aggódom, Vivianna. Látlak magam előtt, amikor még kicsi voltál, ahogy ott tipegtél előttem és beszéltél hozzám. De a húgaid… ők csak halvány emlékek, hiszen még nagyon kicsik voltak. - Mitől félsz még mindig? – firtatta Vivianna. – Tudod annak a gazfickónak a nevét, aki ellopott tőled bennünket? Megbűnhődhet azért, amit tett? Aphrodité megrázta a fejét. – Ez a férfi még mindig figyel; és mindig is figyelt engem. Ha úgy érzi, kiderülhet, milyen szörnyűséget követett el, nem fog visszarettenni attól, hogy ismét gonoszságot kövessen el. De egyszerűen le is tagadhatja, amit tett, mert ugyan ki hinne nekem egy fontos és befolyásos férfival szemben? Hagyd rám ezeket a dolgokat, Vivianna, kérlek szépen. Tudom, hogy hajt a kíváncsiság, de higgy nekem, jobb, ha felhagysz ezzel. Most még nincs itt az ideje annak, hogy a titkokról lerántsuk a leplet. Még nincs. - A világért sem akarlak kényszeríteni vagy sürgetni. - Tudom. De a te természeted már csak ilyen: türelmetlen vagy és szenvedélyes. Majd

beszélek az apáddal, ezt megígérem. És majd értesítelek a fejleményekről. Meg kell értened, hogy ígéretet tettem apádnak, még mielőtt megszülettél. Megesküdtem neki, hogy csak akkor mondom meg neked a nevét, ha ő is úgy akarja. Nem szeghetem meg az ígéretemet. Vivianna megértette a hallottakat, de azért csak lobogott benne a türelmetlenség. Végre megtalálta az édesanyját, és most már azt is tudni akarta, hogy ki az apja. - Alig tudom felfogni és elhinni – suttogta. – Hol laktunk annak idején? Alig emlékszem rá, és még a falu nevét se tudom, ami a közelben volt! Amikor elvittek minket, nem tudtam rájönni, hol laktunk, és emiatt nem tudtam hazavinni a testvéreimet. Cserbenhagytam őket! Aphrodité szenvedélyesen átölelte a gyermekét. – Nem hagytad őket cserben! Te csodálatosan viselkedtél. Megmentetted őket, Vivianna! Az én hibám, és az apádé, hogy ilyen bajba kerültetek, és hogy nem tudtál eleget arról, hogy kik is vagytok és hol éltek. Titokban kellett tartanom a létezéseteket, és el kellett rejtenem benneteket. Azt hittem, így biztonságban lesztek. Te és a testvéreid vidéken éltetek egy nagy házban. Ti voltatok minden kincsem, a szemem fénye, és soha eszembe sem jutott, hogy ellophatnak tőlem. Ó, mekkora hibát követtem el! - Azt a férfit… aki elvitt minket, biztosan nem lehet megbüntetni? - Nem tudom bizonyítani, amit tett. Nem olyan egyszerűek a dolgok, Vivianna, a való életben. Nagyon meg kell fontolnom, mit teszek most – valamennyiünk biztonsága érdekében. Még mindig nem szűnt meg a veszély. Értesz engem, kislányom? Meg kell ígérned nekem, hogy nem cselekszel ebben az ügyben a tudtom nélkül, és hogy nem beszélsz rólam a testvéreidnek, míg én jónak nem látom. Megígéred ezt nekem? Vivianna vonakodva bólintott. – Igen, megígérem. - Bízhatsz bennem. Megesküszöm, hogy inkább meghalok, de nem hagyom, hogy ismét bántódásotok essen. Ha lesz újságom a számodra, akkor feltétlenül értesíteni foglak. Vivianna megint bólintott. Itt volt az ideje, hogy távozzon. Aphrodi8té világosan az értésére adta. Szívesen maradt volna még, de megértette, hogy el kell mennie. Ez nem az ő háza volt, és bár Aphrodité az édesanyja volt, oly sok éven keresztül nem vállalhatta ezt a szerepet. Lady Greentree – mama – már aggódhat, hogy vajon hol van. Lady Greentree volt az ő anyjuk kisgyermekkoruk óta, és Viviannának rá kellett döbbennie, hogy Aphroditénak árnyékban kell maradnia. Aphroditénak is ez járhatott a fejében, mert most szomorú mosoly ült ki szép arcára. – Most persze hazamégy – mondta. – Tudom, hogy így kell tenned. Nem gyűlölöm Lady Greentree-t. Ő a gondjaiba vett benneteket, szeretett titeket, és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Oly hosszú idő telt el azóta, hogy elvesztettelek benneteket, és most visszakaptam a gyermekeimet, de a múltat már nem lehet meg nem történtté tenni. Ezzel tisztában vagyok. Igen, jól tudom, hogy így van. Tudom. – A gyönyörű kurtizán felsóhajtott. – Menj csak, mon chou. Majd üzenek neked, ha eljön az ideje, hogy találkozz az apáddal. De kérlek, jöjj el hozzám újra. Amikor csak akarsz, látogass meg. - Köszönöm! Majd eljövök, igen. De egy kis időre van szükségem, amíg elhiszem, hogy nem csupán álmodtam ezt az egészet. - Ez csak természetes. Isten veled, Vivianna! Isten veled, kislányom! A lány ismét átölelte az asszonyt, és a következő pillanatban már kint is volt az ajtón. Odakünn a madarak énekeltek. London zsivaján túl is meghallotta éneküket. Végre megtalálta az anyját. Oly sok év után ismét egymásra találtak. Alig tudta elhinni, hogy ez igaz.

Elveszítettem őt! Megtaláltam, csak azért, hogy megint elveszítsem. Ó, Jemmy, Jemmy! Soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nagyon fog fájni, pont akkor, amikor olyan boldog vagyok!

- Drága szerelmem, szegény kis szívem! Aphrodité nagy levegőt vett. – Többé nem kell aggódnom érte. Biztonságban van és boldog. Ó, milyen csodálatos teremtés! Büszke lehetek rá, öröm töltheti el a szívemet, és esküszöm, Jemmy, nagyon boldog vagyok! - Nagyon hasonlít rád, szerelmem. Aphrodité szeme felcsillant, és letörölte az arcáról a könnyeket, ahogyan korábban Vivianna is tette. – Valóban? - De hiszen te is tudod. – A férfi odanyújtott neki egy zsebkendőt. – Hogyan döntöttél az apjával kapcsolatban? Aphrodité megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Elmegyek hozzá, és majd meglátom, mit tehetek. Fraserrel mindig is jól szót értettem, de ő nem olyasvalaki, akit egy fiatal lány ideális apának tekintene. Azt hiszem, csalódást fog okozni Viviannának, Jemmy. - Ez nem a te hibád. - Nem, valóban nem. - És mi lesz a többi gyermekeddel? Aphrodité megvonta a vállát, a tekintete szomorkás volt. – Van még időm eldönteni, mihez kezdjek. Nem kockáztathatom, hogy a múlt megismétlődjön vagy még rosszabb következzen be. - Ha kell, megölöm neked azt az alakot. Tudod, hogy bármit megtennék a kedvedért… - Csakhogy nem vagyok biztos a dolgomban. Sosem voltam teljesen biztos benne. Azt éreztem, hogy ő a felelős a történtek miatt, de sosem volt rá bizonyítékom. Hogyan vádolhatnék meg egy embert ilyen bűnnel, amikor nem tudom bizonyítani, hogy ő a tettes? És különben is, mit ér az én szavam az övével szemben? - Hadd végezzek vele, hogy végre nyugalomra lelj. - Csitt, Jemmy, csitt! – Az asszony a férfi vállára hajtotta a fejét, aki átkarolta. Ő volt az az ember, akit egész életében szeretett. A férfi, akit elveszített, és csak hosszú évekkel később talált rá újra. A férfi megcsókolta a nőt, majd hátrább lépett, és kigombolta vörös zakóját. – Pihenned kell, szerelem – mondta a férfi. – Hadd kísérjelek fel az emeletre. A nő mosolygott. – Igen, az jó lesz, Jemmy. Te még mindig kitartasz mellettem, igaz? Bár azok után, amit tettem, úgy érzem, nem érdemellek meg téged. - Azt tetted, amit tenned kellett, ahogy én is. A múltat nem változtathatjuk meg, de most ismét együtt vagyunk. Jemmy Dobson újra megcsókolta azt a nőt, akit egész életében szeretett.

Vivianna kábult volt és zavart, amikor hazaért. Nem tudta, mit mondjon a családjának, ezért inkább bement a szobájába, és azt mondta, hogy fáj a feje. Ismét hazudott, de most nem törődött ezzel. A megaláztatás, az elárultatás érzése kavargott benne, és az, hogy Oliver összetörte a szívét, ugyanakkor határtalan örömben volt része. Végre megtalálta az édesanyját! Aphrodité lánya volt. Egyszeriben már nem övezte misztikus köd a múltját, bár persze voltak még benne fehér foltok. Úgy tűnt, hogy a további titkokat Aphrodité nem akarja felfedni, hanem megtartja magának. Ő azt mondta, hogy Vivianna biztonsága érdekében cselekszik így, és persze a testvérei miatt. Ám Vivianna szenvedélyes természetéből fakadóan azt kívánta, bárcsak mielőbb fény derülne ezekre a rejtélyekre. Mire eljött a vacsoraidő, Vivianna jobban érezte magát, de még mindig feltűnően sápadt volt. Marietta el volt ragadtatva Londontól – egész délután Mr. Jardine és Lil társaságában vásárolgattak a Baker Streeten a bazárban, és bekukkantottak Madame Tussaud’s-hoz is. Lady Greentree pedig a nővérével beszélgetett, a férjéről folyt a szó köztük. Lady Greentree nagyon

szerette a férjét, és még mindig gyászolta őt – a férfi Indiában halt meg a fivérével, Thomas Treemaine-nel együtt. A két férfi jó barátságban volt egymással, egy regimentben is szolgáltak, és láz végzett velük alig pár nap különbséggel. Thomas mutatta be Amy Greentree-nek a barátját, aki később a nő férje lett oly sok évvel ezelőtt. Lady Greentree nagyot sóhajtott, miközben a férjéről beszélgettek a testvérével. – Még mindig nagyon hiányzik nekem a hitvesem. - Szerelmi házasság volt a tiétek – mondta Helen. – Szerencsés voltál, hogy a ti kapcsolatotok bevált, nővérem. Olykor azonban a szerelem elvakítja az embert. Kényelmetlen csend állt be a két nő között, mert mindketten az utálatos Tobyra gondoltak – Vivianna pedig Oliverre. Mr. Jardine megköszörülte a torkát. – Nekem nem adatott meg az az öröm, hogy találkozhassam az ön férjével, Lady Greentree. Bárcsak láthattam volta őt. Nekem úgy tűnik, csodálatos ember volt. Lady Greentree rámosolygott a férfira. – Valóban az volt, Mr. Jardine. Biztos vagyok benne, hogy ön és Edward jól megértették volna egymást. Ám ha Edward még élne, akkor Mr. Jardine nem talált volna otthonra a Greentreeudvarházban, gondolta magában Vivianna. Most friss szemmel nézte a két embert, és úgy tűnt neki, hogy az anyja és Mr. Jardine remekül illenének egymáshoz. Talán azért látta őket most új szemszögből, mert nem sokkal korábban törte össze a szívét egy fiatalember, és így fogékonyabb volt az emberi érzelmek és kapcsolatok iránt. Különösnek találta, hogy ez a két ember sosem gondolt házasságra: pedig Mr. Jardine igazi úriember volt, még akkor is, ha elvesztette a vagyonát. Nagyon szívélyes és jó modorú férfi volt; Lady Greentree pedig nyugodt és ugyancsak jó természetű asszony volt, akit mindenki tisztelt. Ám Lady Greentree még mindig gyászolta a férjét, és úgy látszott, hogy észre sem veszi a férfiakat. Legalábbis nem lát bennük lehetséges társat. - Edward áldott jó apátok lett volna – jegyezte meg Lady Greentree, és két lányára pillantott. – Nagyon szerette a gyerekeket. - Olyan kíváncsi vagyok, ki lehet a valódi apám. Ez a megjegyzés Marietta szájából hangzott el, aki – mint mindig – most is kimondta, ami a lelkét nyomta, nem törődvén a következményekkel. Vivianna, aki immár sokat tudott a múltjukról, az ajkába harapott. Lady Greentree arcán fájdalmas mosoly tűnt fel. - Drága gyermekem, és is azt kívánom, bárcsak tudnánk a kérdésedre a választ. Miután megtaláltunk benneteket, mindent elkövettünk, hogy fényt derítsünk a múltatokra. William kutatott a szüleitek után minden társadalmi rétegben, úgy fönt, mint lent, sőt, még hirdetéseket is közzétett a napilapokban és hirdetőtáblákon, de nem kaptunk rájuk választ. Senki nem jelentkezett értetek. Semmilyen nyomra nem bukkantunk. Pedig megtettük, amit csak lehetett, ezt bizton mondhatom, sajnos azonban nem jártunk eredménnyel. - Biztos vagyok benne, hogy Marietta nem akart semmit a szemedre vetni, mama – jegyezte meg csendesen Vivianna, aki feddőn tekintett a húgára. – Tudjuk, hogy sokat fáradoztatok azért, hogy kiderítsétek az igazságot. Marietta szúrósan pillantott Viviannára. – Természetesen nem akartam semmit felhánytorgatni mamának! Épp csak hangosan gondolkodtam. - Talán jobb a számodra, ha nem tudsz semmit! – tromfolta le Mariettát Vivianna. – nem mindenki áll készen arra, hogy hallja az igazságot. Néha a tudás veszélyekkel jár, és jobb tudatlannak maradni. Nem kellett volna megszólalnia, Vivianna tudta jól, abban a pillanatban, amikor elhagyták az ajkát ezek a szavak. De ma különösen nehéz napja volt, és a feje sem volt tiszta. Marietta a füle mögé húzta rakoncátlan szőke fürtjeit, és duzzogni kezdett, Mr. Jardine pedig elmosolyodott. Helen bort szürcsölt a poharából. Lady Greentree-t azonban megrázta Vivianna kirohanása. Alaposan szemügyre vette a legidősebbik lányát okos, kutató pillantásaival, amit ő már jól ismert.

Amy Greentree kiszagolta, hogy valami nincs rendben. És Vivianna tudta, hogy Amy Greentree addig nem nyugszik, amíg ki nem húzza belőle az igazságot.

Lady Greentree bement Vivianna hálószobájába, s ez egyáltalán nem lepte meg a lányt. A tükörben rámosolygott az anyjára, mert épp Lil bontotta le és fésülte ki a haját lefekvés előtt. - Beszélni akarok veled – mondta Lady Greentree, és leült az ablak melletti székre. Odakint az utca csendes volt, csak néha hallatszott a ház előtt kocsizörgés vagy patazaj. Vivianna odabiccentett Lilnek, aki megértette, hogy most távoznia kell, ezért meghajolt a lady és a kisasszony előtt, majd kiment a szobából. Vivianna zavarában a fésülködőasztalon kezdett rendezkedni, ide-oda tologatta a tégelyeket és az üvegcséket. Sosem volt oda a parfümökért és a női kenceficékért – amiket a nők azért használnak, hogy elrejtőzzenek mögéjük. Talán Oliver is ezért sérthette meg őt olyan könnyen, mert ő őszinte volt és igaz, míg a férfinak titkai voltak. - Vivianna? - Igen, mama! – A „mama” szó könnyen csúszott ki az ajkán, és Vivianna tudta, hogy ez mindig is így lesz. Lady Greentree volt az ő anyja, és ezt már semmi sem változtathatja meg. Aphrodité pedig… nos, Aphrodité Aphrodité volt. Ahhoz már túl későn ismerkedtek össze Viviannával, hogy a kurtizán elfoglalja Vivianna életében az anya szerepét. De barátnő még lehetett belőle. Igen, különleges barátja lehet Viviannának a szép kurtizán. - Történt veled valami – jegyezte meg Lady Greentree, és a lányát fürkészte a szoba sötét sarkából. – Olyan szomorú vagy! Talán Lord Montegomery miatt? Ő tett veled valamit…? Vivianna talán meg akarta előzni anyja további, Oliverrel kapcsolatos kérdéseit, de az is lehet, hogy ki akarta önteni a szívét a szeretett nőnek. Szüksége volt arra, hogy elmondja a titkát valaminek. De az is lehet, hogy a helyes dolgot akarta cselekedni. Vivianna megígérte Aphroditénak, hogy nem beszél róla a testvéreinek, de nem fogadott meg semmit Lady Greentree-vel kapcsolatban. Égette a nyelvét a titka, és ha valakinek joga volt ahhoz, hogy tudomást szerezzen róla, az az asszony volt, aki egész életét rá áldozta. - Megtaláltam az édesanyámat – mondta színtelen hangon, és azon morfondírozott, milyen különösen is hangzik a bejelentése. Lady Greentree előredőlt ültében, eltátotta a száját, és az arca krétafehér lett. – Megtaláltad… az anyádat? – suttogta az asszony. – Hogyan…? - Egész véletlenül. Követtem Olivert, és aztán… találkoztam egy nővel. Ő kikérdezett a múltamról, és rájöttünk, hogy ő az én anyám. Oly sok évvel ezelőtt elloptak tőle, mama, és hiába keresett minket, nem talált ránk. Miután rám lelt, nem akarta elmondani nekem az igazságot, mert tudta, hogy boldog vagyok a jelenlegi életemben, és nem akarta lerombolni a nyugalmamat. Végül azonban kicsúszott a száján a titok. Lady Greentree nem szólt egy szót sem, de Vivianna látta rajta, hogy egyre idegesebb és idegesebb lesz. Vajon azért aggódott, hogy most megváltozik-e a Viviannával való kapcsolata? Talán így volt. Ám Vivianna úgy vélte, hogy inkább amiatt nyugtalankodik, nehogy a lányát megsebezzék. - Biztos vagy benne, hogy ő az édesanyád? – kérdezte az asszony. – Olyan sok szélhámos van a világon, és… - Ó, igen, biztos vagyok benne. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy az a nő talán becsap és rászed engem, de mama, Francesca annyira hasonlít rá, és… az én arcom is csaknem olyan, mint az övé. És persze olykor Marietta vonásait is felfedezem rajta. Igen, ő a mi anyánk. Tudom, hogy ő az. Érzem a szívemmel, és az eszem is ezt súgja. – Vivianna kissé elmosolyodott. – Mama, neked ez nem fog tetszeni, de őt Aphroditénak hívják, és …kurtizán. Lady Greentree hunyorított. – Jóságos Isten! – mondta elhűlve az asszony.

Vivianna elfintorodott. – Várj, van még valami. Hármunknak három különböző férfi az apja, akik az anyánk szeretői voltak. Aphrodité még nem mondta meg nekem a nevüket. És nem is áll szándékában ezt tenni a közeli jövőben. Úgy érzi, hogy meg kell védenie minket, és persze a férfiakat is, gondolom. Aki ellopott tőle minket, szerinte egy hozzá közel álló személy volt, és az édesanyánk attól fél, hogy ő még mindig veszélyes lehet ránk nézve. Szóval várnunk kell. Türelemmel ki kell várnom, amíg kapcsolatba lép az apámmal. Lady Greentree alig talált szavakat. – Találkozhatom ezzel …az Aphroditéval? - Szeretnél találkozni vele? – kérdezte Vivianna, aki alig akart hinni a fülének. Lady Greentree elmosolyodott, és most némi huncutság látszott a szemében. – Olyan prűdnek és vaskalaposnak látszom, drágám? Meg kel vallanom, nem a legideálisabb a helyzetünk, de ha te is akarod, akkor szívesen találkozom ezzel az Aphroditéval. Vivianna odament az anyjához, és letérdelt elé, fejét az asszony övébe hajtotta. Lady Greentree a haját simogatta, pont úgy, ahogy valamivel korábban Aphrodité tette. Minden mozdulata tele volt szeretettel. - Te a lányom vagy, Vivianna. Ezt te is tudod, igaz? Én nem tudok másként gondolni rád. A Greentree-udvarház a te otthonod. Gyűlölök arra gondolni, hogy esetleg Aphroditéhoz akarsz költözni, de legalább ennyire gyűlöletes lenne a számomra, ha úgy éreznéd, velem kell maradnod, mert azt hiszed, tartozol nekem ennyivel. Vivianna megrázta a fejét. – Te vagy az anyám – felelte. – És ezt semmi nem fogja megváltoztatni. Aphrodité sok évvel ezelőtt elveszített engem, és bár nagyon örülök, hogy megtaláltam őt, egyikünk sem gondolja úgy, hogy most hirtelen össze kellene költöznünk. Neki megvan a saját élete, és nekem is a magamé. De szeretném, ha te találkoznál vele, mama, és tudni szeretném az apám nevét is. Tudod, soha nem éreztem magam egész embernek. És most, hogy úgy néz ki, fellebben a fátyol a titkaimról, úgy érzem, teljesebb lesz az életem. - Persze, megértelek, Vivianna. És természetesen találkozom az édesanyáddal. Viviannának könnybe lábadt a szeme. – Köszönöm! – suttogta, és mindketten tudták, hogy Vivianna nem csupán azért mond köszönetet a ladynek, mert hajlandó találkozni Aphroditéval. – Én… én a holnapi napot akartam javasolni, hogy találkozz vele, de már elígérkeztem Gretához és Susanhoz. Segítenem kell nekik, mert el kell költöztetnünk az árvákat Bethnal Greenbe. - Édesem, boldogan várok a megfelelő pillanatra, amíg kész leszel erre a találkozóra. Igen nagy megrázkódtatáson mehettél keresztül – én nem különben. Neked is hozzá kell szoknod ehhez az új helyzethez. Vivianna nem tudta, hogy valójában neki mire is lenne szüksége. Megtalálta ugyan az édesanyját, de ettől még nem lett igazán teljes az élete. Egy pillanatra Oliver jutott az eszébe, az elbűvölő, könnyed mosolya és sötétkék szemének varázslatos ragyogása. Ám ekkor annyira összeszorult a szíve, hogy jobbnak látta, ha gyorsan kiűzi a fejéből a férfinak még az emlékét is.

Tizennyolcadik fejezet

A következő napon Vivianna találkozott a Beatty nővérekkel Bethnal Greenben. Annak előtte az épület bérházként működött, majd hosszú évekig lakatlan volt, de most egészen másképp festett, mint amikor legutóbb Miss Greta itt járt. A három nő meglepetten nézte a frissen festett falakat és a javításokat, amik az egykor nedves és rozzant házat szinte újjávarázsolták. A helyiségek már nem árasztottak dohszagot, betöltötte őket a fűrészpor friss

illata. Hátul még egy kis kert is tartozott az épülethez, ami már rendbe volt téve, és a kicsikre várt. Oliver korábban már jelezte, hogy javításokat rendelt el az épületen, de Vivianna nem tudta, hogy a munkálatok ennyire előrehaladtak. Alig hitt a szemének. Mindez a gyerekek miatt történt így? Vagy őmiatta? – kacérkodott vele egy vékony hangocska a fejében. - Természetesen nem! – suttogta tiltakozva az orra alatt, majd az ajkába harapott. Szerencsére a két nővért nagyon lefoglalta a nézelődés, és igen meglepte őket a nagy változás, ezért nem vették észre, hogy Vivianna magában beszél. - Rendben! – mondta kisvártatva Miss Susan, akinek a szeme már hetek óta nem ragyogott ilyen fényesen. – Még mindig ragaszkodom Candlewoodhoz, de már nem lehetnek aggályaink ezzel a házzal kapcsolatban: egy darabig ellakhatnak itt a mi kis drágáink. Miss Greta ajkán huncut kis mosoly bujkált. – Lord Montegomery a kedvünkben akart járni. – És ekkor Miss Greta jelentőségteljesen Viviannára nézett. – Vagy valaki másnak igyekezett kedveskedni. Vivianna felhúzta fitos kis orrát. – Úgy látom, végül sikerült felébresztenünk a lord lelkiismeretét, hogy ilyen szépen rendbe hozta az épületet. - Gondolom, el is kezdhetünk átköltözni ide Candlewoodból – jegyezte meg gyakorlatiasan Miss Greta. - Igen – mosolygott Miss Susan. – Ennek a helynek még a gyerekek is örülni fognak.

Amikor Vivianna visszament a Queen’s Square-re, épp belebotlott Dobsonba, aki Aphrodité üzenetét hozta el neki: Vivianna apja azt mondta, hogy látni akarja őt, a lányát. Új fejezet kezdődött az életében, és ő szívből üdvözölte ezt. És ismét elhatározta, hogy Olivert kiveti a szívéből.

Angus Fraser a Grosvenor Square-en lakott. A ház rendkívül impozáns volt; minden részletében a pompáról, a gazdagságról és a méltóságról tanúskodott. Fraser azonban nem volt arisztokrata; a saját erejéből csinálta meg a szerencséjét. Aphrodité elmondta Viviannának, hogy Fraser azért épített ilyen fényűző palotát magának, mert így akart bosszút állni a nemeseken, akik kigúnyolták és visszautasították őt egész életében. – Igen, borsot akart törni az orruk alá – magyarázta a kurtizán elégedett mosollyal az arcán -, és ez sokat elárul Fraser jelleméről. Belülről a ház olyan volt, akár egy múzeum. Hideg volt és nyomasztóan nagy, tele gyönyörű holmikkal. És kicsit poros is. Vivianna csak két szolgát látott, miközben felfelé ment a lépcsőn a nagy lépcsőházban, az apja hálószobája felé tartva. - Apám egyedül él ebben a nagy házban? – kérdezte Aphroditét. - Igen. Ő akarta így – vonta meg a vállát Aphrodité. Vivianna azt kívánta, bárcsak ő is olyan könnyen napirendre tudott volna térni a tények fölött, mint az édesanyja, őt ugyanis az üresen visszhangzó ház elszomorította és kifejezetten zavarta. És az, hogy pár pillanat múlva szemtől szemben fogja látni az apját, egyszerre ijesztette meg és töltötte el mámoros örömmel. Olivert azonban sehogy sem tudta kiverni a fejéből, a legszívesebben a fiatalember karját érezte volna a dereka körül. Hogy megfegyelmezze lázongó gondolatait, belekarolt Aphroditébe, és igen hálás volt az asszony megnyugtató társaságáért. - Tudom, hogy azt ígértem neked, hogy nem beszélek rólad a húgaimnak – mondta csendesen. – Ám az anyámnak meséltem rólad… vagyis Lady Greentree-nek. Sajnálom, de valahogy kiszimatolta, hogy valami nincs rendben, és az utóbbi időben már éppen eleget hazudtam neki. Rosszul tettem, hogy beszéltem neki a találkozásunkról?

Aphrodité odafordult a lányához, és az arca hirtelen sápadtnak és merengőnek tűnt. Aztán a kurtizán elkapta a tekintetét Viviannáról, és az ajkát harapdálva azt felelte. – Én… nem bánom. Lehet, hogy jól tetted, hogy elmondtad neki a titkodat, Vivianna. Igen, azt hiszem, hogy ez így helyes. Bárhogyan is legyen – és most a kurtizán arcán halovány mosoly tűnt fel , ami megtörtént, megtörtént. Már nem változtathatunk rajta. Odaértek egy boltíves folyosóhoz, ami egy duplaszárnyú ajtóhoz vezetett – ez volt Fraser hálószobájának a bejárata. Aphrodité megállt előtte. - Már említettem neked, hogy az apád haldoklik – magyarázta az asszony. – Nincs törvényes örököse. Te vagy az egyetlen gyermeke, Vivianna. Nem tudom, hogy az apád mit készül mondani neked, mert Fraser nem mutatja ki felém az érzelmeit. Azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessen veled. - De… - Ne félj! Amelyik kutya ugat, az nem harap. Majd meg fogod látni, ez az ő esetében különösen igaz. Vivianna kinyitotta a nagy ajtót. Aphrodité mesélt neki egy keveset az apjáról a kocsiban az úton idefelé. Fraser igen nagy jómódban élt, de nem volt nemes uraság. Sörfőzdékből gazdagodott meg, amelyek Londonban és vidéken működtek. Anyja említette neki, hogy a férfi modora nyers, talán még kissé durva is. Vivianna kedves és nagylelkű férfinak képzelte az apját egész eddigi élete során. Olyan embernek, akire egy fiatal lány csodálattal tekinthet fel, és példaképnek tarthat. Annak ellenére, amit Aphrodité mesélt Fraserről, mégis ott élt a remény benne, hogy talán ilyen férfi az ő apja. Fraser haldoklott, és nem maradt más hátra belőle, csak Vivianna. Vajon ez számít ennek az embernek? Tényleg szeretni fogja őt, és ő viszontszereti – csupán mert vérségi kötelék van köztük, és mert Vivianna az egyetlen gyermeke? A szobában csupán egyetlen lámpa égett. Máskülönben sötétség honolt odabent, a függönyök el voltak húzva, és a színek tompák voltak. Egy hatalmas kandúr ült az egyik széken, és a belépő lányt figyelte nyugodta, sárga szemével. Vivianna közelebb ment a baldachinos ágyhoz, ahol a takaró alatt ott feküdt az apja. Fraser magas ember volt, ám most már annyira lesoványodott, hogy alig látszott ki a takaró alól. Az arca beesett volt, és a haja olyan vörös, akár a tűz lángnyelvei. A szeme azonban épp olyan aranyos mogyoróbarna, akárcsak Viviannáé. A férfi ébren volt, és a tekintetét a felé közeledő nőre függesztette. - Mr. Fraser? A férfi begörbített ujjával türelmetlenül magához intette a látogatóját. – Gyere ide, lányka! Na, most már jobb! Végre megnézhetlek magamnak. Egyszerű teremtés vagy, igaz? Kár. Nem mintha ez számítana. De akkor sem vagy olyan, mint amilyennek elképzeltelek. Vivianna közelebb merészkedett az apjához. Bár inába szállt a bátorsága a fogadtatástól. Egyszerű. A férfi olyan lekezelően mondta ki ezt a szót, hogy az szinte már sértő volt. Oliver azt mondta neki, hogy ő gyönyörű, de ő már semmit nem hitt el annak a hazudozó alaknak. Talán jobb, ha valaki egyszerűnek titulálja őt, mint ha hazudik neki. - Mi a neved, kislány? Vivianna belenézett a világosbarna szemekbe, amelyek pont olyanok voltak, mint az övéi. – Vivianna. Fraser ajka lefittyedt. – Ez a név nem illik az én lányomhoz. Annie-nak foglak hívni. Gondolom, az az asszony mondta neked, hogy gazdag vagyok. Barátságtalan és nyers volt a férfi hangja, de ugyanakkor kihallatszott belőle, hogy büszke a vagyonára. - Ha Aphroditéra gondolt, akkor igen, említette nekem, hogy ön igen tehetős ember. - És most ezért vagy itt? Hogy rátedd a kezedet a vagyonomra?

Vivianna döbbenten bámult a férfira, és rögtön kiszállt belőle minden megilletődöttség. – Nem, nem ezért jöttem! Van nekem elég pénzem, Mr. Fraser! És én megelégszem annyival, amennyim van. - Ó, valóban? – A férfi megint közelebb intette magához a kis jövevényt. – Gyere csak közelebb, kislány. Nem látlak onnan valami jól. Na, most már jobb valamivel. Ülj csak le ide. Van egy javaslatom a számodra. És ő leült a férfi ágyának a szélére. Aphrodité előre figyelmeztette, hogy az apjának nyers és durva a modora. Haldoklik, és én a lánya vagyok. Ezt kell most észben tartania. Még találhatnak valamilyen közös pontot, ami összeköti őket… - Meg akarlak nevezni az örökösömnek. Azt akarom, hogy minden vagyonom a tiéd legyen. - Nekem nem áll szándékomban… - Igen, igen, de ha te nem fogadod el, akkor a kormány teszi rá a kezét. Márpedig ezt nem akarom. Vivianna pedig a pénzt nem akarta, de Fraser ebbe nem nyugodott bele. Talán azért, mert ez volt minden, amit hátrahagyott, és mert képtelen volt elhinni, hogy valakit ne érdekeljen a gazdagság, a vagyon. Hogy a lányát hidegen hagyja, amiért ő egész életében odavolt. - Tudom, hogy ha a nyilvánosság előtt is bejelentjük a döntésemet, akkor abból nagy botrány kerekedik – fűzte tovább a szót az idős ember, és látszott, hogy tetszik neki a várható hatás. Még egy kis kuncogással is megtoldotta bejelentését. – Odavetek nekik egy jókora szenzációt, amin jól elcsámcsoghatnak, igaz-e? Frasernek ez lesz az utolsó olyan cselekedete, ami nagy megrökönyödést fog kiváltani az emberekből. Majd jó hosszú ideig suttogni fognak az öreg Fraser fattyú lányáról. Egész életemben lenéztek és megvetettek, kicsúfoltak, sosem voltam elég jó az ő kiváltságos köreiknek. Ezért most még alaposan megrázom az üstöküket, mielőtt végleg itt hagynám ezt az árnyékvilágot. - Tudod, kicsim, a pénzemet sörfőzéssel kerestem – fogytatta a férfi, és tekintetét nem vette le a lányáról. Kissé hunyorított, majd megmozdította a fejét, mintha fájna a nyaka. Vivianna felállt, az apja fölé hajolt, és megigazította a párnáit. A férfi nem köszönte meg a figyelmességét, de az arca kissé megszelídült, és nagyot sóhajtott. - És aztán ott vannak még a bárházaim is. Az emberek akármilyen vacak helyen meghúzzák magukat. Majd meglátod, és nagyon meg fogsz lepődni te is, lánykám. Egy olyan házban, ahol csak négy embernek van hely, vagy húszan is összezsúfolódnak, és mindegyik fizeti a lakbért! Harminc rézpénzt fejenként. Ezek az emberek hozzászoktak a koszhoz és a mocsokhoz, és nem panaszkodnak, mert tudják, hogy ők még a szerencsések közé tartoznak, hiszen tető van a fejük felett. Vivianna erre nem mondott semmit. Már látott olyan házakat, amikről most az apja beszélt. Sosem értette meg azokat, akik mások szenvedéséből húztak hasznot. Persze voltak jólelkű földesurak és háztulajdonosok is, de Fraser ezek szerint nem közülük való volt. Vagyis az apja keményszívű ember volt. - Nem fogadhatom el a pénzét – mondta hűvösen a lány. - Micsoda? Mit mondasz? – A férfi alaposan szemügyre vette Viviannát. – Még hogy nem fogadhatod el? Dehogynem, megteheted, lányka! A vagyonomon olyan sok szép ruhát és mindenféle csecsebecsét vehetsz magadnak, hogy nem is tudsz majd mit kezdeni velük. Te vagy az én örökösöm. Ezért vettem meg magamnak azt a nőt, hogy megszüljön nekem. Jó ideje már ennek. És most itt vagy, az enyém vagy, hiszen megvettelek. Vivianna a legszívesebben a férfi arcába nyomta volna a párnát, és ott is tartotta volna, ám ugyanakkor megkísértette a pénz. Tudta, hogy ha akarja, akkor visszautasíthatja ezt a vagyont, de közben az agya lázasan dolgozni kezdett. Miért ne fogadnád el? Vedd el ezt a pénzt! Nem magának akarta a gazdagságot, nem, a világért sem, de jótékony célokra fordíthatta

volna, hogy másokon segítsen vele. Az egész országban menedékhelyeket emelhet a szegényeknek. Az lesz a nevük, hogy Fraser Emlékházak. Ennek jó csengése van. Majd olyanok lakhatnak benne, akiknek nincs elég pénzük saját lakásra. És még kórházakat és iskolákat is alapíthat belőle. Vivianna elmosolyodott. Miért is ne? - Tetszik, amit mondtam, ugye, kicsim? – Fraser a lányát figyelte, és meg volt győződve arról, hogy a csecsebecsék említésével sikerült megnyernie a lányát magának. Hadd higgyen az apja, amit akar! Vivianna lesz az örököse, ha Fraser így kívánja, és aztán majd arra költi a férfi pénzét, hogy orvosolja azokat a károkat és szenvedéseket, amiket a férfi ennek a pénznek a megszerzésével okozott.

Odakint, az ajtó előtt Aphrodité már türelmetlenül várta a lányát. – Na, mit mondott? - Azt, hogy én vagyok az örököse. És hogy ezért fizetett neked sok pénzt jó sok évvel ezelőtt. Aphrodité lehunyta a szemét. – Mon dieu. – Ám az asszonynak elég volt egy pillanat ahhoz, hogy összeszedje magát. – Tudod, hogy haldoklik… - Igen, tudom – felelte Vivianna beletörődően. – Sajnálom, Aphrodité, de én nem kedvelem őt. Bárcsak szerethetném! Hiszen ő az apám! De egyszerűen képtelen vagyok rá. Megígértem neki, hogy az örököse leszek, de ha meghalt, akkor jótékony célra fogom fordítani a pénzét. Aphrodité arcán halovány mosoly jelent meg. – Elmondtad ezt neki? - Még nem. - Akkor ne tedd, Vivianna. Hagyd, hogy nyugalomban töltse az utolsó heteit. Vivianna meglepetten nézett az anyjára. – Te szereted őt, igaz? Aphrodité arcáról eltűnt a mosoly. – A szívem alatt hordtam a gyermekét, és ez sok mindent megváltoztat.

Oliver következő reggel sokáig aludt, ám Hodge felkeltette. – Lady Marsh vár önre, mylord, a nappaliban. Oliver a hírre kinyitotta az egyik bágyadt szemét. – Beengedte őt, Hodge? - Nem tehettem mást, mylord. - Mit akar a néném? - Beszélni akar önnel, mylord. Oliver felhördült, majd felült az ágyában. – Lent leszek fél óra múlva, Hodge. Nem tudom hamarabb összeszedni magam. Csak nemrég feküdtem le aludni. - Tudom, mylord. Majd megkínálom a hölgyet valami frissítővel, amíg önre vár. Oliver a kezére támasztotta a fejét, és összerezzent, amikor Hodge becsukta az ajtót. Fájt a feje, mert előző este túl sokat ivott, és csak alig aludt valamicskét. Most lejátszódott a fejében, ami előző éjjel történt vele a White’s Clubban. Lawson közel hajolt hozzá, forró lehelete a fülét perzselte. – Hol van a titkos kamra, Oliver? A nagyapja titkos kamrája? Oliver ide-oda dülöngélt, csaknem elveszítette az egyensúlyát. – Ez csak egy mendemonda – suttogta, és alig forgott a nyelve. – Ne is törődjön vele. Miért akarja tudni? Lawson elmosolyodott, de a szemével gyilkolni tudott volna. – El kell mondania nekem, Oliver! – felelte a férfi, aki egyáltalán nem volt részeg. – Jobb lesz, ha alaposan végiggondolja a jövőjét, vagy azon kapja magát, hogy egyáltalán nincs is jövője… - Mint Anthonynak? Ezt akarta mondani? – kérdezte Oliver egykedvűen. És akkor hirtelen vége volt a csúfos színjátéknak. A két férfi szemben állt egymással, és már lehullott róluk a lepel. Lawson úgy mustrálgatta a fiatalembert, mintha az valamilyen érdekes rovar lenne. – Igen.

Pont, mint Anthonynak. - Önnek vége! – vágta rá Oliver, és majd szétvetette a méreg. – Látni fogom, ahogy elbukik. Lawson csak mosolygott. – A bátyja is ezt mondta. És lám csak, mi történt vele?! – Aztán a politikus sarkon fordult, és ráérősen kisétált a teremből. A nap sugarai beszűrődtek Oliver hálószobájába az összehúzott függönyök résein át. Oliver azon töprengett, hogy most milyen nagy veszélybe sodorta magát. De nem félt egy cseppet sem. Csak még inkább elszánta magát, hogy megtalálja a leveleket, és megbünteti Lawsont. Nagy megkönnyebbülést érzett, hogy Vivianna már nem volt érintett ebben az ügyben – bármi történjék is ővele, a lány biztonságban volt. Vigyáznia kellett Viviannára – csak ez tartotta vissza attól, hogy elsiessen a Queen Squarere, és a bocsánatáért könyörögjön. Fájdalom szorította össze a fiatal lord mellkasát, miközben a lányra gondolt, de nem törődött vele. Majd arra fog emlékezni, hogy Vivianna milyen alaposan megleckéztette őt, milyen hevesen vitatkoztak, és akkor nem lesz kedve ismét találkozni vele. Ám ez a kifogás sehogyan sem vált be… Pontosan harminc perccel később Oliver makulátlanul felöltözködve sietett le a nagynénjéhez a nappaliba. Amikor Lady Marsh meglátta az unokaöccsét, nagy csattanással letette a teáscsészéjét, és szigorú pillantást vetett a fiatalemberre. - Oliver, hallottad már? Még soha nem rázott meg semmi ennyire! - Megrázott? Micsoda, néném? - Ezek szerint nem hallottad. Oliver tudta, hogy a feje kissé zavaros még, de erősen bízott benne, hogy a nénje nem a Vasmacska Fogadóban történtekre céloz. Nem, az lehetetlen! Ha hallott volna arról, ami ott megesett Vivianna és őközte, akkor Lady Marsh már régen széttépte volna. - Oliver, még mindig alszol? - Nem, néném, már nem alszom. Épp te ébresztettél fel – a fiatalember leült a nénjével szemben egy karosszékbe, és öntött magának egy csésze teát. - Miss Greentree nem Lady Greentree leánya – kezdte taglalni a híreket Lady Marsh, nem kis élvezettel. – Angus Fraser, a milliomos sörgyáros Viviannát nevezte meg örökösének! Egyébként valami szajhának a lánya, és amikor kicsi volt, elveszett. Emberkereskedők lopták el vagy valami ilyesmi történt vele. De most az apja megtalálta a lányát, Fraser pedig már haldoklik, és mindent Miss Greentree örököl. Oliver megpróbálta felfogni a hallottakat. – Te mindig is nagyon kedvelted Frasert – jegyezte meg a férfi sebtében. - Igen, ez így van. Ő mindig kimondta, amit gondolt, és ez a mai világban igencsak ritkaság. De most nem ez a fontos. Most arról kell beszélnünk, hogy te igencsak kedveled Miss Greentree-t, igaz? - Igen. – A férfi hunyorított, és kezével megdörzsölte frissen borotvált arcát. – Valóban kedvelem. - És te nem tudtál semmit az egészről? - Csak annyit közölt velem, hogy elhagyott gyermek volt, de arról nem tudtam, kik a szülei. Vivianna Frasernek, a milliomos sörgyárosnak a lánya? Azt a lord alig akarta elhinni, ám a nagynénje igen éles szemű és jó eszű asszonyság volt. Ha ő hitelt adott ennek a hírnek, akkor annak igaznak kellett lennie. - Oliver! Figyelsz rám? Épp most magyarázom, hogy valószínűleg nem veheted el azt a lányt feleségül. A feleséged hírnevén nem eshet szégyenfolt, az örökösöd anyja csakis kifogástalan úrinő lehet. Attól tartok, hogy a listámról kell egy jelöltet választanod. Olyan asszonyt kell találnod, akit a jobb körök elfogadnak.

Oliver felpattant a helyéről. Heves mozdulatával meglökte a teázóasztalkát. – Márpedig én erre nem vagyok hajlandó, a pokolba is! - Na de Oliver…! - Azt veszem el feleségül, aki nekem tetszik! Ki vagyok én, hogy lefitymáljam Vivianna származását? Ő százszor többet ér, mint én! Nem, milliószor többet! - Oliver, nyugodt meg… - Nem, hallani sem akarok róla! – De a fiatalember mégiscsak lehiggadt. Vett egy nagy levegőt, és megint leült. – Sajnálom! – mondta udvariasan az ifjú lord. – De nem hagyhatom, hogy Viviannát gyalázd! Lady Marsh az unokaöccsét nézte. Az idős asszony úgy festett, mint aki nagyon igyekszik azon, hogy el ne nevesse magát. Aztán a lady azt mondta: - Nos, Fraser nagyon gazdag ember. - Nekem nem kell az ő pénze! - Ebben biztos is vagyok! – vágta rá Lady Marsh, és felvonta a szemöldökét, mire Oliver megint azon kezdett töprengeni, hogy vajon a nénje tud-e a Vasmacska Fogadóban történtekről. – Mondd csak, feleségül kéred-e azt a lányt vagy sem? Oliver Hunyorított. – Természetesen nem! - Miért nem? Kérdd meg! - Látni sem akar engem! Lady Marsh a fejét ingatta. – Miért nem? - Beszéltem neki Lawsonról. És most gyűlöl engem, amiért csak színleltem, hogy egy csapodár, élvhajhász alak vagyok. Lady Marsh szeme elkerekedett. – Jóságos ég, annyira odavan a kéjsóvár férfiakért? Nos, akkor – sóhajtott nagyot az idős hölgy -, tégy úgy a kedvéért, mintha az lennél. Kedvelem azt a lányt, Oliver, és azt akarom, hogy a feleséged legyen! Légy te a legszédítőbb férfi Londonban, és nyerd el a kezét! – Lady Marsh a botjára támaszkodva nagy nehezen felállt. – Még mielőtt meghalnék, látni akarom a kis Montegomery-örököst, Oliver – mondta az idős asszonyság. – Kérlek, ne húzd az időt!

Lady Greentree és Aphrodité félszegen állt egymással szemben Helen nappalijában. Lady Greentree ragaszkodott ahhoz, hogy négyszemközt beszélhessen a másik asszonnyal, de most nem tudta, mit is mondjon neki. A találkozás előtt Amy Greentree ezt magyarázta Viviannának: - Épp elég zavarba ejtő lesz ez a helyzet az anyádnak és nekem, drágám. Nem hiányzik, hogy még te is ott rágcsáld a körmödet mellettünk. Elküldtem Mr. Jardine-t, Lilt, és rájuk bíztam Mariettát is. Most nincs itt semmi keresnivalójuk. Hadd beszéljek egyedül Aphroditéval, és később majd te is csatlakozhatsz hozzánk. Vivianna egyetértett a nevelőanyjával, bár ettől Amy Greentree nem látszott boldogabbnak. Amy tisztában volt vele, hogy Vivianna belátta, milyen nehéz helyzetbe került a családja azzal, hogy Fraser őt nevezte meg az örökösének, és hogy fény derült születésének a körülményeire. Amerre csak mentek, mindenki róluk pletykált, és az ő sorsukat tárgyalta ki. Helen ismerősei – akik szép számmal voltak – megállították Amyt az utcán, ami pedig Williamet illeti…! Amy felsóhajtott. Még akkor sem volt ilyen dühös a fivére, amikor Helen elszökött Tobyval. William szemrehányást tett Amynek, hogy nem lett volna joga titkolózni, és ha ő előbb tudott volna ezekről a dolgokról, akkor csírájában elfojtotta volna őket – ám hogy hogyan tehette volna ezt meg, ha a nővére nem tudott semmiről, az nem jutott az eszébe. – Szégyent hoztok a családra! – akadt ki a férfi, és a szeme – ami mellesleg pont olyan volt, mint Amyé – szikrákat szórt. – Mit is mondott Thomas? Hogy nem fontos a születés? - Márpedig attól tartok, hogy nagyon is lényeges – felelte nyugodtan Amy, aki ügyet sem vetett fivére hisztériájára, és azt kívánta, bárcsak ott lenne vele az idősebbik bátyja is. – Angus

Fraser ragaszkodik ahhoz, hogy Viviannát hirdessék ki törvényes örökösének. A férfi a lányának tekinti Viviannát. És Vivianna úgy döntött, hogy ő is ezt akarja. Az apja pénzét jótékony célokra óhajtja felhasználni: az a drága lány azt mondja, hogy a nagy botrány és a megaláztatás meg fogja érni a végén. - Jóságos ég! – kiáltott fel ekkor William. – Azt a rengeteg pénzt azokra a szerencsétlen árvákra akarja elfecsérelni? Valószínűleg a bátyja ezért volt olyan felháborodott és dühös, gondolta magában Amy. Az mérgesítette fel annyira, hogy az a tömérdek pénz az árvákra megy el, nem pedig a Tremaine családot erősíti. De William már csak William volt – és a férfi előbb-utóbb majd csak megbékél. Amyt most sokkal jobban aggasztotta Vivianna. Nevelt lányának több helyről is visszautasították jótékonysági ajánlatát – csupán a botrány miatt. Ez nagyon igazságtalan dolog volt vele szemben, és Amy sokat füstölgött emiatt. És neki most még Aphroditéval, a híres kurtizánnal is szembe kellett néznie, és valamilyen kapcsolatot kiépítenie vele. - Ön egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem – szólalt meg végül Aphrodité. A kurtizán gyönyörű volt, és Viviannának igaza volt: valóban erősen hasonlított Francescára. Amy az egyik székre mutatott. – Kérem, foglaljon helyet, Aphrodité. Megengedi, hogy így szólítsam? - Hogyne, természetesen, Lady Greentree. - Akkor ön pedig hívjon engem Amynek. – Az asszony felvonta a szemöldökét, miközben a kurtizán leült. – Miben okoztam önnek csalódást, ha szabad kérdeznem? - Nem is tudom. Ön olyan nyugodt és higgadt. Azt hiszem, az ön háza nagyon békés lehet. - Azt akarja mondani ezzel, hogy nem vagyok olyan, mint Vivianna? – kérdezte egyenesen az asszony. – A lányaimnak megvan a maguk természete, Aphrodité, és én úgy szeretem őket, ahogy vannak. Amióta csak rájuk találtam, a gondjukat viselem, és remélem, ez ezután is így lesz. Aphrodité résnyire húzta össze a szemét. – Természetesen – felelte a kurtizán. – Nem áll szándékomban elvenni őket öntől. Tudom, hogy már nem fognak az anyjukként elfogadni engem. Ahhoz már túl késő van. ám ha én úgy tekinthetnék rájuk… nos, szóval úgy, mint egy távoli, de annál lelkesebb keresztanya, akkor nagyon boldog lennék. - Ön igen bátor asszony – felelte kedvesen Amy. Aphrodité megvonta a vállát, mintha neki mindegy lenne. – Úgy vélem, a lányaim boldogok, és csak ez számít. Amy nem szólt semmit, de tisztában volt vele, hogy Aphrodité korántsem olyan közönyös, mint amilyennek mutatja magát. Épp csak így próbált megküzdeni a fájdalmával. - Meg akartam kérdezni öntől, hogy mit tud a lányok eltűnésértől. Vivianna azt mondta, hogy titok övezi a szomorú eseményt… Aphrodité egy pillanatig mérlegelte Amy kérdését, majd megrázta a fejét. – Nem, nem mondhatok semmit. Nem akarok titkolódzni, Amy, de ez olyasmi, amiről nem beszélhetek. Még nem. Viviannának megmondtam,l hogy ki az apja, bár nem hiszem, hogy az a férfi igazán elnyerte a tetszését, vagyis hogy i9lyen apát képzelt volna magának – tette hozzá a kurtizán sajnálkozó arccal. – Ami viszont a többi lányomat illeti, nekik várniuk kell, amíg idősebbek lesznek, és én meggyőződöm arról, hogy biztonságban vannak, és nem fenyegeti őket veszély. Egyszer már elvitték tőlem őket, és gondolom, ön sem akarja, hogy ez megismétlődjön. Amy előredőlt a székén. – Megígérem önnek, sőt megesküszöm, hogy ha elmondja nekem, nem említem senkinek. És talán segíthetek önnek. Aphrodité azonban hűvösen mosolygott, és hirtelen tartózkodó lett. – Ön igazán nagyon kedves asszony. Köszönöm az ajánlatát, de nem fogadhatom el. Ez az én gondom, és majd

úgy fogom megoldani, hogy kihagyom belőle önt és a lányaimat. Amy beletörődően felsóhajtott. – Rendben van. Mariettát elküldtem, ahogy kérte, de Viviannát már behívhatnám? Alig várja, hogy végre bejöhessen. Aphroditéban felengedett a feszültség. – Igen, kérem, hívja be. Attól tartok, hogy Vivianna még nem döbbent rá, hogy a társadalom milyen kegyetlen tud lenni – jegyezte meg a kurtizán, miközben Amy megrázta a csengőt. – Bárcsak a gondját viselhetném, és a támasza lehetnék, de attól tartok, azzal csak rontanék a helyzetén. - Azt hiszem, ő már tudja, hogy az emberek keményszívűek – felelte Amy. – Igen, talán még ennél is rosszabbak. Utálatosak, és nem csak vele. De a családom mellette áll, kivéve Williamet, a bátyámat, de tőle amúgy sem számíthatunk sok jóra. Aphrodité udvariasan mosolygott. – Viviannnak számtalan akadályt kell még leküzdenie, de ő már csak ragaszkodik ahhoz, amit a fejébe vett. - Igen, nem sokat ad a társadalmi szabályokra és előírásokra. Nagyon önfejű, elszánt személyiség. - Igen – válaszolta Aphrodité, és mindketten tudták, hogy anya és lánya ebben nagyon hasonlítanak egymásra.

Tizenkilencedik fejezet

Eddie és Ellen a lépcső szélén állt, és lenézett az alattuk tátongó sötétségbe. A régi kőoroszlán csorba fülével és törött mancsával oldalra volt lökve. Eddie fedezte fel a trükköt. Az oroszlán egy nagy négyszögletes kődarabbal volt a padlóhoz rögzítve, de ha az alapzat egyik faragványát lenyomták, akkor a rögzítés egy hangos kattanással kioldódott. Ezután már csak félre kellett tolni a szobrot. Alatta pedig egy nyílás volt, ahonnan lépcsők vezettek lefelé. Ez volt a titkos kamra. Ellen elhűlve nézte a tátongó mélységet, és közelebb húzódott Eddie-hez, aki erősen megmarkolta a kezében lévő lámpát. Benne a gyertya lángja vadul lobogott, és mindketten visszatartották a lélegzetüket, amíg a láng le nem nyugodott. - Ki nem állhatom a sötét helyeket – mondta Eddie. – Egyszer az apám barátnője hosszú időre bezárt engem – napokra! Egy kis, sötét szekrénybe dugott Alig kaptam levegőt! Végül persze kislisszoltam, és elfutottam, de azóta utálom az ilyesféle sötét zugokat. - Ne félj semmit, Eddie – suttogta a kis Ellen, és a melléhez szorította a rongybabáját. – Itt vagyok veled. Én majd vigyázok rád. Eddie komolyan bólintott, mintha a sápadt, csupa csont aprócska Ellen valóban megvédhette volna. A fiú lelépett az egyik lépcsőfokra, majd a következőre. – Gyere – mondta a fiúcska inkább remegő, mint bátor hangon. – Nézzük meg, mi van itt. A két kisgyerek eltűnt a sötétben, a gyertya fénye imbolygott, miközben lefelé haladtak, és a kőoroszlán csendesen visszazárult.

Miss Greentree? Vivianna riadtan nézett fel, miközben egy nagy köteg könyvet pakolt bele az egyik ládába, amiket majd kocsival szállítanak át Candlewoodból Bethnal Greenbe. Úgy tudta, hogy egyedül van itt, eltekintve a kocsistól, aki odakint várakozott az utcán a lovakkal. A Beatty nővérek már átmentek Bethnal Greenbe a gyerekekkel, hogy berendezkedjenek az új épületben. Egy férfi állt az ajtónál az árnyékban odakint, az illető magas volt, mire a lány egy

pillanatra azt gondolta, hogy Oliver látogatott el hozzá, és a szíve nagyot dobbant. Ám a jövevény előbbre lépett, és akkor már felismerte Lord Lawsont. Lawson gyilkolta meg a bátyámat. - Lord Lawson! – üdvözölte a férfit Vivianna, és közben leporolta a szoknyáját, ezzel is húzva az időt, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét és a nyugalmát. Ösztönösen is érezte, hogy óriási hiba lenne, ha a politikus rájönne, hogy ő tud arról, Oliver mivel gyanúsítja Lawsont. - Remélem, nem bánja, hogy csak így beállítok, de nem találtam sehol szolgákat. – Lawson őfelé közeledett, és Viviannának erőt kellett vennie magán, hogy ne forduljon sarkon, és ne rohanjon el. - Itt Candlewoodban nemigen vannak szolgák – felelte, halovány mosollyal az arcán. A férfi visszamosolygott rá, de a tekintete rideg volt. neki is kék szeme volt, mint Olivernek, de nem olyan sötét, meleg fényű és érzéki; Lawson szeme olyan volt, akár a jég, és nyoma sem volt benne az emberségnek. - Miss Greentree, éppen Candlewoodról akartam beszélni önnel. Ez olyasmi, ami mindkettőnk szívének igen kedves. – A férfi a nő nyitott utazótáskáját vette szemügyre. – Elutazik? Vivianna is a táskájára nézett, hogy ne lássa a férfi hideg szemét. – Igen, persze – felelte. – El kell mennünk innen. Lord Montegomery felajánlott nekünk egy házat Bethnal Greenben, és amilyen hamar csak lehet, átköltözünk oda. Candlewood nemsokára üres lesz. - Valóban? Szomorúan hallom. Ahogy azt ön is bizonyára tudja, Oliver bátyja, Anthony a legjobb barátom volt, és ő ugyanúgy nagyon kedvelte ezt a házat. De a barátság nem tartotta vissza attól, hogy hidegvérrel lelője őt. A férfi metsző tekintettel nézett rá, és Vivianna egy pillanatig úgy gondolta, hogy véletlenül hangosan kimondta, mit gondol a férfiról, de Lawson már megint mosolygott, és udvariasan azt kérdezte a nőtől, hogy beleegyezik-e abba, hogy körbejárja a házat. - Többé már nem lesz alkalmam rá – mondta nagyot sóhajtva a férfi -, és akkor már csak az emlékeim maradnak meg nekem. - Természetesen, nézzen csak körül! – ment bele a játékba Vivianna is. – Én is önnel tartok, mylord. Úgy érzem, megérdemlek egy kis pihenést a pakolás nehéz munkája közben. És érdekes lesz számomra, ha olyasvalaki mesél nekem Candlewoodról, aki olyan jól ismeri, mint ön. A férfi nem volt elragadtatva az ötlettől – a lány kiolvasta Lawson szeméből, hogy nem tetszik neki, hogy társasága lesz -, de nem szólt semmit. Udvariasan bólintott, és Vivianna előre ment, hogy mutassa az utat. - Miss Greta és Miss Susan már Bethnal Greenben vannak – magyarázta Vivianna, miközben a folyosókon kanyarogtak jobbra és balra. – Nagyon sok a tennivaló itt – Vivianna a férfira sandított. – Ha jól tudom, ön tett egy ajánlatot Candlewood megvételére, mylord, de nem járt sikerrel. Vivianna észrevette, hogy a férfi meglepődik, de nem adott hangot a meglepetésének. Már a ház befejezetlen szárnya felé közeledtek, ahová a gyerekeknek tilos volt bemenniük, és Vivianna azon morfondírozott, hogy vissza kellene fordulniuk – úgy érezte, mintha egy veszélyes ragadozóval sétálgatna. Ám Lawson válasza kiűzte a fejéből ezeket a gondolatokat. - Igen, az árvák érdekében tettem meg az ajánlatomat, Miss Greentree. Elfogadhatatlan volt a számomra, hogy a kicsik elveszítsék az otthonukat, amit már annyira megszerettek. Düh gyülemlett fel benne erre a képmutató és álságos beszédre. Oliver lehet, hogy rászedte, és meg is alázta, de a gyerekeket soha nem lett volna képes felhasználni a számító terveihez. És az is lehet, hogy visszautasította Candlewooddal kapcsolatos kérését, de ezt mindig őszintén, becsületesen és nyíltan tette. Ám ez a férfi gonosz volt. - Biztos vagyok benne, hogy jól alakulnak majd a dolgaink – válaszolta Vivianna jókedvűen.

A férfi ránézett, és az arcvonásait fürkészte. – Meg kell mondanom, meg vagyok lepve, hogy ezt hallom öntől – mondta végül a férfi méltatlankodva. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen megbocsátó lesz. Azt hallottam, hogy úgy harcolt Candlewoodért, akár egy tigris. Hihetetlen számomra, hogy ezek után ilyen könnyen belenyugszik abba, hogy visszautasították és legyőzték. Talán Oliver megtalálta a módját annak, hogy meggyőzze önt a döntése helyességéről? A befejezetlen szárnyhoz vezető ajtó nem volt bezárva. Vivianna rezzenéstelen arccal kinyitotta, és bement a hosszú, oszlopokkal alátámasztott szobába, aminek a mennyezetét egy megfakult freskó díszítette. – Nem hiszem, hogy Oliver bármiről is meggyőzött volna, mylord, de olykor megesik, hogy hiábavaló tovább folytatnunk a harcot. Mintha a férfi nem is hallotta volna, mit mondott, vagy pedig tovább játszotta volna ördögi játszmáját, mert következőleg azt mondta. – Oliver igen jóképű fiatalember, persze. Gyakran voltam a tanúja annak, hogy milyen nagy hatással van a gyengébbik nemre. - Én kifejezetten taszítónak találom Lord Montegomeryt – csattant fel Vivianna, de már abban a pillanatban, hogy kiejtette e szavakat, tudta, hogy mesterkélten és hamisnak hatott a válasza, és a férfi most bizonyára mosolyog magában, hogy kényelmetlen helyzetbe hozta őt. - Attól tartok, Oliver fondorlatos és mesterkedő, Miss Greentree, és elég dörzsölt, ha arról van szó, hogy… megnyerjen magának egy csinos hölgyet. Nem lenne szabad elhinnie egyetlen szavát sem. És ami a házasságot illeti – a férfi önelégülten mosolygott -, kétlem, hogy önt elvenné feleségül. A nagynénje, Lady Marsh elvárja tőle, hogy legalább egy gróf lányát vezesse oltár elé. Ha Lawson abban mesterkedik, hogy őt Oliver ellen fordítsa, akkor csak az idejét vesztegeti, gondolta magában a lány. Ő már meggyűlölte a fiatalembert, de ez nem jelentette azt, hogy odaállna a férfi fivérének gyilkosa mellé. Vivianna egy-két lépéssel lehagyta Lawsont, mire észrevette, hogy a férfi megállt, és valamit dermedten bámul. – Lord Lawson? Mi az? – A kisasszony abba az irányba nézett, amerre a politikus, és közben azon töprengett, hogy vajon mi keltette fel ennyire a férfi figyelmét. Egy pillanatig a lány nem vett észre semmi különöset. A hosszú terem most is olyan volt, mint amikor párszor korábban itt járt. Csupa por volt minden, és a helyiség üres volt, eltekintve néhány szobortól és kőfigurától, amelyeket a padlóhoz rögzítettek. És akkor hirtelen megpillantotta, hogy a kőoroszlán félre van tolva a helyéről. De hogyan volt ez lehetséges? A szobrot kőből faragták ki, és nagyon nehéz volt. Kinek volt akkora ereje, hogy kimozdítsa a helyéből az állatszobrot, és miért tette ezt? Aztán Vivianna azt is látta, hogy ahol korábban az oroszlán állt, ott most… a nagy semmi tátongott. Lawson előre szökkent. Arca diadalittasan felragyogott. – A titkos kamra! – sziszegte. Vivianna a férfi aztán futott, szoknyája a poros padlót söpörte. A félelemtől és a megrázkódtatástól kissé szédült, de különös módon nyugodt volt. Az oroszlán egy alapzathoz volt illesztve, ami most félre volt tolva, akárcsak egy vízszintes ajtó. És alatta egy kőből készült lépcsősor futott le a sötétségbe. A titkos kamrának kellett ott lent lennie. - Van valaki odalent? – kiáltotta Lawson, és egy pillanatra Viviannára nézett jéghideg kék szemével, majd ismét a rejtett lépcsők felé fordult. - Én… én nem értem. Fogalmam sem volt, hogy itt ilyen dolog létezik. Ön honnan tud róla, Lord Lawson? A fiatal nő kérdése észre térítette a férfit. Vivianna szinte látta, amint a politikus arcára visszacsúszik a kenetteljes álarc. – Korábban hallottam róla. De mostanáig nem tudtam, hogy valóban létezik. Oliver van ott lent? Talán ő fedezte fel a rejtett kamra hollétét. Vivianna tudta, hogy Lawson nyomban megölné Olivert, ha a férfi odalent lenne. és Persze vele is végezne. Mindenkit eltenne láb alól, aki az ő titkainak és ambícióinak az útjában állna. Miért is ne tenné meg most is azt, amit már korábban is megtett?

- Oliver nincs ott lent – mondta elfúló hangon. - Pedig valaki van odalent. Vivianna lenézett a poros padlóra, a lyuk szélén megpillantott valamit, és a következő másodpercben már tudta is, hogy mi az. Lábnyomok voltak. Kicsiny cipőnyomok, amiket gyerekek hagytak maguk után. Gyorsan a beszédes jelekre lépett, és hagyta, hogy a szoknyája szegélye eltörölje őket. Csak egy pillanat műve volt, és a nyomok már nem voltak sehol. Lawson gyanakodva nézte a hölgy furcsa mozdulatait, mire Viviannának eszébe jutott, hogy nem válaszolt a férfinak. - Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs, ki van odalent, mylord. Amint azt korábban említettem, én nem tudtam ennek a titkos helységnek a létezéséről. Biztos, hogy ezt a kamrát nem használták mostanában. Gondolja, hogy elrejtettek ott valamit? A férfi le akart menni oda, hogy átkutassa a kamrát. Vivianna látta a férfi elszánt tekintetét és izgalomtól izzó szemét, ahogy a lépcsőket nézte. Lawson nem akarta, hogy Vivianna megpillantsa a leveleket. - Jobb lesz, ha megbizonyosodom arról, ki van odalent – szólalt meg végül a férfi. – Maradjon itt, Miss Greentree. Nem akarom, hogy elcsússzon a lépcsőn, és kitörje a nyakát. Vivianna önkéntelenül megborzongott. De minden félelme ellenére nem engedhette, hogy a férfi egyedül menjen le oda: ha a levelek még mindig ott vannak, akkor a férfi egy pillanat alatt megsemmisítheti őket, és akkor Olivernek nem lesz semmi esélye arra, hogy felfedje a bátyja gyilkosát. - Lord Lawson, nem hiszem, hogy önnek le kellene mennie oda. Veszélyes lehet lemenni a titkos kamrába. Majd keresek valakit, aki… - Ostobaság! – A férfi már az első lépcsőfokon állt. Vivianna utánaeredt, hogy kövesse, de a térde cserbenhagyta. - Miss? Eddie hangját hallotta, mire gyorsan visszafordult, és megpillantotta a fiúcskát, aki az oroszlán mellett állt, kis kezét az állat mancsán nyugtatva. Mindvégig valahol itt rejtőzködött? Sápadt kis arcán feltűnőek voltak a szeplők, haja poros volt, és a kabátkáján pókhálók éktelenkedtek. Eddie bent járt a titkos járatban! Vivianna oda akart szólni a kisfiúnak, de a nyelve megbénult, mert tudta, hogy Lawson figyeli és hallja őt. - Kisasszony? – Ekkor Ellen lépett elő a fiúcska mögül, a kislány vékonyka hangja halkan visszhangzott a nagy teremben. Az ő szőke hajacskája is poros és pókháló volt. – Beszélhetnénk önnel, Miss Greentree? - Beszélni akartok velem? – Az ő hangja is visszhangzott. - Azt állította, Miss Greentree, hogy ön egyedül van itt! – csattant fel Lawson. Vivianna ekkor ráeszmélt, hogy Lawson szemmel tartja a gyerekeket. És akkor hirtelen rájött, hogy az árvákat most meg kell védenie bármi áron. – Ó, igen, el is felejtettem, Eddie és Ellen itt maradt, hogy segítsenek nekem. Ó, ti kis csirkefogók, hol kujtorogtatok? Ne, rendben van, fő, hogy megvagytok! – A lány mosolyt erőltetett az arcára. – Miről is beszéltünk? A cipőkről, igaz? A gyerekek cipőiről, és hogy melyik dobozba pakoljuk őket, ugye? Vivianna bocsánatkérően nézett Lawsonra. – Nem bánja, mylord, ha én most elmegyek? Már nagyon kevés időnk maradt a csomagolásra. Ideküldjek valakit, hogy segítsen önnek? Lawson tétovázni látszott, majd megrázta a fejét. – Nem, arra semmi szükség, Miss Greentree. Menjen csak a dolgára. De előbb… Vivianna közben már odafordult a kicsikhez, és a kezét óvón a két gyermek hátára tette. A válla fölött visszanézett a férfira. – Mit óhajt, Lord Lawson? A férfi mosolygott, és halkan azt mondta. – Kölyök, add oda nekem azt a lámpást. Sötét van odalent. De gondolom, ti ezt már tudjátok, igaz? Eddie Viviannára pillantott utasításért, hogy most mit is tegyen. Valóban volt a kezében

egy kis lámpás – egy kis üvegdoboz, amiben egy gyertya égett. Ő kivette a gyermek kezéből a lámpát, és odament vele a titkos kamra lejáratához. A keze remegett, miközben átnyújtotta a férfinak a lámpást. Lawson szúrós tekintettel méregette. Látszott, hogy a férfi jól mulat a félelmén. Mindketten tudták, hogy ha a férfi akarná, akkor kiragadhatná a kezéből a lámpát, és őt is magával ránthatná. - A kocsisom odakint várakozik – mondta a lány. – Ideküldjem, hogy segítsen önnek? A politikus a nő ártatlan szemébe nézett egy hosszú pillanatig, majd türelmetlenül megrázta a fejét. Aztán elvette a lámpát. – Erre nincs semmi szükség, Miss Greentree. Elboldogulok odalent egyedül is. Vivianna nem várt tovább. Maga előtt vezette a gyerekeket, hogy minél előbb kiérjenek a teremből. Már majdnem kértek a helyiségből, amikor a kisfiú méltatlankodva megszólalt. – Miss! Ez fáj! - Lent voltatok a kamrában? – kérdezte Vivianna szelíden. Eddie és Ellen egymásra nézett. - Mondjátok meg az igazat – türelmetlenkedett. – Ez borzasztó fontos. - Igen, lent voltunk – suttogta Ellen -, és nagyon sötét és hideg van odalent. Eddie fél a sötétben, de én fogtam a kezét, és gyertyánk is volt. Ez volt az utolsó alkalmunk arra, hogy szétnézzünk odalent, mielőtt örökre el kellett volna hagynunk Candlewoodot. Vivianna szíve majd kiugrott a mellkasából, hallván, hogy a gyerekek ilyen veszélyes dolgot műveltek. Ám most nem volt idő a sopánkodásra és a zsémbelésre. Lawson már a nyomukban lehetett. - Találtatok valamit? Próbáljatok emlékezni, ez most rendkívül fontos! A két gyermek ismét egymásra nézett, majd Ellen az egyik ujját a szája elé tette. – Ssss, miss! – suttogta a kislány. – Ez titok. Tud titkot tartani, kisasszony? Vivianna arca elkomorult. – Igen, tudok – mondta lélegzetvisszafojtva. – Mondjátok meg, mit találtatok lent, gyerekek. Közben odaértek a ház lakott részébe vezető ajtóhoz. Vivianna arra gondolt, hogy elreteszeli az ajtót maguk után, de tisztában volt vele, hogy egy olyan ügyes és fondorlatos férfit, mint amilyen Lawson volt, nem tarthat így távol maguktól. Amellett a ház lakatlan részében a falon több akkora nyílás tátongott, amin átfért egy felnőtt is. Eddie a kabátjában kotorászott, ami be volt gombolva, és aztán előhúzott alóla egy vaskos köteget. Vivianna nagyon meglepődött. Nem volt az más, mint egy halom levél, fekete szalaggal összekötve. Egy kicsit penészesek és persze porosak voltak, és valószínűleg egy kisegér is megrágcsálta a sarkukat, de egyébként kitűnő állapotban voltak. - Eddie – suttogta -, mit találtatok? A kiskölyök elvigyorodott. – Ezek a titkos kamrában voltak, az oroszlán alatt – felelte a kisgyermek. - Ssss! – rivallt rá Ellen a kis barátjára. - Játék közben találtam rá arra a titkos szobára – mesélte Eddie halk hangon. – Gyakran lovagoltam az oroszlánon, és egy napon megérintettem a kőalapzat egyik faragását, mire felnyílt alattam a padló. Erről rajtunk kívül nem tud senki. Vivianna hirtelen szédülni kezdett arra a gondolatra, hogy Eddie megtalálta a bizonyítékot, amit Oliver immár egy éve hiába keresett. - Eddie! – kezdte szelíden a kisasszony. – Ellen! Ismerek valakit, aki nagyon örülne ezeknek a leveleknek. Még jutalmat is adna nektek. Mit gondoltok, kicsoda ő? - Hűha! – Eddie szeme elkerekedett, Ellen pedig összecsapta kis kezét. – Hogy kicsoda? Ó, talán bizony Albert herceg? Lefogadom, hogy ő az. Vivianna elmosolyodott. – Nem, nem egészen. Lord Montegomery az. - Ó! – A két kicsi egyszerre sóhajtott fel csodálkozásában, és úgy vigyorogtak, akár két

ördögfióka. Kétségkívül azok is voltak. – Kisasszony, gondolja, hogy tényleg kapunk tőle ajándékot? Vivianna komolyan bólintott. – Bizony, ebben biztosak lehettek, Eddie. - Vajon vehetek belőle egy új csúzlit is? - Szerintem vagy egy tucatot is vehetsz magadnak. Most azonban figyeljetek rám, ez nagyon fontos. El kell rejtőznötök. Lord Lawson nem jó ember, és nem találhat meg benneteket. Ő nagyon szeretné megkaparintani ezeket a leveleket, és még arra is képes lenne, hogy bántson benneteket, csak hogy hozzájusson. Eddie nagy szemeket meresztett, de Ellen a fejét rázta, és nyugodtan azt mondta: - Miért kellene nekünk elbújnunk, miss? Hiszen bezárhatjuk azt a bácsit a sötétbe, pont úgy, ahogy Eddie szokta becsukni a titkos kamra ajtaját. Jóságos ég, a kislány fejét találta a szöget! Vivianna visszanézett a terem túlsó végébe, és megpillantotta a sötét lyukat a padlón. Lord Lawson még mindig odalent volt. De vajon meddig? Vivianna szaladni kezdett. A gyerekek a nyomában futottak. Alig kapott levegőt, amikor odaért a titkos kamra lejáratához. Lenézett a lépcsőkre, amik a semmibe vesztek. - Lord Lawson? A férfi odalent kotorászott. – Mi az? – A hangja távolinak tűnt, és üresen kongott. - Talált valamit? Mintha a férfi közelebb jött volna a lépcsőhöz. – Nem. Felmegyek. Vivianna szíve nagyot dobbant. Gyorsan odafordult a gyerekekhez. – Az oroszlánt – suttogta lázasan. – Lökjétek vissza! Most már lépések hallatszottak odalentről. A gyerekek megrántották a szobrot, és húzni kezdték a faragványt. Az csak nagyon lassan mozgott. Vivianna az oroszlán oldalára tette a kezét, és ő is visszafelé nyomta a szobrot, ami kezdett visszasiklani a helyére. De csak igenigen lassan. - Hol vannak azok a kölykök? – Lawson hangja visszhangzott a lábuk alatt. A politikus már tudta, hogy a gyerekeknél vannak a levelek? A férfi egyre közelebb jött, és már a lépcsőn tartott felfelé. Az oroszlán még csak félúton volt visszafelé a helyére. És akkor Lawson rájött, hogy mi történik. Felkiáltott. Rohanni kezdett… és megbotlott. Ekkor az oroszlán gyorsabban kezdett siklani. És épp akkor, amikor Lawson arca feltűnt az egyre fogyatkozó résben, fehéren és porosan, dühös szemvillanásokkal, az ajtó egy halk zökkenéssel bezárult a lépcsősor felett. - Épp hogy sikerült – suttogta Eddie, és most még szeplősebbnek látszott az arca, mert igencsak elsápadt. Vivianna ráhajolt a szoborra. A szíve vadul kalapált a mellkasában. – Ki tudja nyitni? – kérdezte. - Nem tudom, miss – suttogta Ellen, és nagyon ijedtnek látszott. - Odalent nagyon sötét van – vigyorgott Eddie. – Semmit sem fog látni, ha a gyertya ellobban. Ez bizony igaz volt. Vivianna várt még egy pillanatot, de semmi jele nem volt annak, hogy Lawson kiszökhet onnan. A férfi dühösen kiáltozott, és püfölte a talpazatot. A kisasszony kinyújtotta a kezét, ami erősen remegett. - Gyertek, gyerekek! El kell intéznünk pár dolgot, méghozzá most rögtön!

Oliver megsarkantyúzta a lovát, hosszú út állt előtte. A délutáni napfényben Candlewood már várt rá. Hamarosan odaér, és Ackroyd őrmester is vele tartott, nem sokkal lemaradva mögötte. Vivianna üzenete, amit a kocsisa vitt el a férfinak, rövid volt és lényegre törő.

Nálam vannak a levelek, és itt van Lawson is. Jöjjön azonnal! Oliver még mindig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Vivianna egyetlen délután alatt véghezvitte azt, amin ő már egy éve fáradozott. Örülnie kellett volna, de erről szó sem volt. Majd szétvetette az idegesség és a félelem, mert csakis egyetlen dologra tudott gondolni: Hogyan tehette ki magát Vivianna ekkora veszélynek? Pedig azért bocsátotta el a lányt a Vasmacska Fogadóban töltött lázas éjszaka után, mert meg akarta őt óvni a veszedelemtől. Miért nem viselkedik úgy ez a nőszemély, ahogy kellene? Átkozott nők, ők már csak ilyen önfejű és engedetlenek…! Kivágódott a ház ajtaja, és miközben a fiatal lord leszállt a nyeregből, két kis gyermek állt előtte. Aztán a kicsik kiabálni kezdtek. Csaknem rögtön utána Vivianna tűnt fel mögöttük. Oliver észrevette, hogy a lány az egyik gyapjúruháját viselte, és a haja szoros kontyba volt fésülve. Épp olyan szigorú és egyszerű volt a külseje, mint amikor a férfi először megpillantotta. Íme, a reformer. Ez egy olyan nő, aki jótékonysági összejövetelekre jár, és kioktatja őt. Egy jótét lélek, aki addig nem nyugszik, amíg mindörökre meg nem szerzi a kis árváknak Candlewoodot. És akkor a férfi rádöbbent arra, hogy ez már nem is érdekli. Ez az egész már nem számított. Csak őt akarta, Viviannát. És mindig is őrá fog vágyni. Ez a felismerés átmelegítette testét-lelkét, de legfőképpen a szívét. Mintha egyszeriben hazaérkezett volna. - Vivianna! – Oliver felé indult, hogy megölelje. Ám Viviannnak más tervei voltak. A gyerekek mögé lépett, mintegy élő pajzsként használva őket. A kis árvák érdeklődve néztek fel a magas fiatalemberre. Oliver meglepődve látta, hogy a gyermekek fejét pókháló borítja. - Lord Montegomery! Biztos vagyok benne, hogy emlékszik Eddie-re és Ellenre, igaz? A lord a lány szemébe nézett, és megpróbált olvasni belőlük. Vivianna feszült volt, mintha igyekezne féken tartani az érzelmeit. A férfi megértette a helyzetét. Hiszen borzalmas megrázkódtatáson ment keresztül. De ő már itt volt. És Vivianna immár biztonságban volt. A fiatalember azt kívánta, bárcsak a lány is a karjába vetné magát, ahogy azt más nők tették. Ám erről szó sem lehetett. Hiszen gyűlölte őt, és Oliver tudta, hogy erre megvan minden oka. Odafordult hát a gyerekekhez, és megpróbálta palástolni felindultságát és csalódottságát. – Természetesen emlékszem Eddie-re és Ellenre. A kis gézengúzok megragadták a férfi kezét. És amikor Oliver megfogta a kis praclijukat, a kicsik már nem is akarták elengedni őt. - Értesítettem a rendőrséget – mondta Oliver. – Hamarosan itt lesznek. Hol van Lawson? - Odalent. – A lány halványan elmosolyodott. – És nem tud kijönni onnan. Emiatt ne aggódjon. - Megjutalmaz minket? – szólt közbe vékonyka hangocskáján Ellen. - Miféle jutalomról van szó? – Oliver ismét Viviannára nézett. - Lord Montegomery, a gyerekek valamivel meg akarják lepni önt. – Vivianna megpaskolta Eddie vállát, mire a kiskölyök előhúzott a kabátkája alól egy csomagot, és átadta Olivernek. – Itt van, mister – mondta a kis ördögfióka fülig érő szájjal. – Mi lenne ezekért a jutalom? Oliver meg sem tudott moccanni, de aztán összeszedte magát, kinyújtotta a kezét, ami most úgy tűnt számára, nem tartozik a testéhez, és ujjai ráfonódtak a fekete szalaggal összekötött levélkötegre. A férfit hirtelen elöntötték az érzelmek. Anthony rejtette el ezeket az iratokat azon az éjszakán, amikor meghalt. Vajon a bátyja gondolt rá akkor, és bízott benne, hogy Oliver egy napon rájuk bukkan? Őszintén hitt ebben. És abban is reménykedett, hogy a fivére megbocsátott neki, és bízott benne, mielőtt meghalt.

A borítékokra fekete tintával írtak: erős, lendületes írás volt, és Oliver rögtön felismerte Lawson kézjegyét. Ám a borítékon szereplő cím ejtette csak igazán ámulatba őt: már mindent értett. Még nem olvasta a leveleket, de ebből a pár adatból megvilágosodott előtte, miért akarta olyan elszántan visszaszerezni ezeket a leveleket Lawson. Ám nem tudott parancsolni a kíváncsiságának, kihúzott egy levelet a csomagocskából, és gyorsan átfutotta, majd döbbenten bámult az írásra. A levél tartalma rosszabb volt, mint gondolta. - Mister? A lord lenézett, és látta, hogy Eddie a szeplős arcocskáját felé fordítja. A kisfiú türelmetlenül figyelte őt. - Igen, Eddie? – kérdezte Oliver. - Mi lesz a jutalommal? Miss Greentree azt ígérte, hogy jutalmat kapunk. Oliver elmosolyodott, és a kezét Eddie fejecskéjére tette. – Meg is fogjátok kapni. Úgy bizony. Nyitok nektek egy-egy bankszámlát a bankomban, egyiket neked, Eddie, a másikat pedig neked, Ellen, és befizetek rá egy összeget, aztán majd ha huszonegy évesek lesztek, a pénz a kamatokkal együtt jócskán… - Ó, mister! – szólt közbe Eddie, és nagyot legyintett. – Nem kell nekem bankszámla. El akarok menni az állatkertbe! Elvinne minket az állatkertbe? - Én meg kocsikázni szeretnék – suttogta Ellen. – Egy gyönyörű kocsival, amit négy fehér ló húz. Végül Oliver és Vivianna egymás szemébe nézett a kicsik feje felett. – Talán mindkettőre sort keríthetünk – mondta a lány. – Persze, csak ha Lord Montegomery beleegyezik. Oliver nem sokat tétovázott a válasszal. – Előbb az állatkert, aztán a kocsikázás. Így jó lesz? - Remek! – sóhajtotta Vivianna. – Ezt megbeszéltük. Most pedig, gyerekek, talán itt kint várhatnátok a lépcsőn, amíg a rendőrök ideérnek. Megteszed ezt nekem, Eddie és Ellen? A két kisgyerek örömmel mondott igent, mire Vivianna otthagyta őket, és bement a házba. - Nem tudtam, hogy a két kis gézengúz itt van – mondta Olivernek menet közben Vivianna. – Azt hittem, hogy elmentek a többiekkel Bethnal Greenbe. A kis ördögök azonban biztosan elrejtőztek, és elhatározták, hogy felfedezőútra indulnak. - Vivianna… - Örülök, hogy meglettek a levelek – jegyezte meg a lány csendesen. – Szívből örülök neki. Ezzel lezárult az ügy, igaz? Lawsont az igazságszolgáltatás kezére adhatja, ugye? Oliver bólintott, és a leveleket óvatosan a kabátja zsebébe tette. – Igen. - Elolvasta a címzést a borítékokon – tette hozzá Vivianna. – Ez tehát azt jelenti, hogy… - Igen. Lawson erősen túlbecsülte magát. Időközben odaértek egy bereteszelt ajtóhoz. A nő a férfi szemébe nézett; az övé nagy volt és fényes. És félelem ült benne. Vivianna félt. - Mondd el nekem – kérte a férfi. – Hogyan kaptad el Lawsont? Ő pedig sorjában elmesélte a történteket. Miközben Vivianna beszélt, Oliver érezte, hogy elönti a méreg. Lawson vette magának a bátorságot, hogy idejöjjön Candlewoodba, miután Oliver mindent megtett, hogy megóvja Viviannát. Ha nem ejtette volna fogságba, akkor a politikus bántalmazhatta volna a lányt. Vagy még ennél is rosszabbat tett volna. Oliver tudta, hogy az ő élete veszélyben forgott – de ezt elfogadta, mert része volt a tervének. De hogy Lawson még Viviannát is fenyegette… - Bántott téged? – kérdezte a férfi. Vivianna hunyorított, és megdöbbent attól, amit a férfi arcán látott. – Nem. Észrevette, hogy a titkos kamra ajtaja nyitva van, és lement a lépcsőn. Épp vele akartam tartani, hogy ne kaparinthassa meg a leveleket, amikor Eddie és Ellen előjött. Csakhogy Lawson is látta a kicsiket, és tudtam, hogy képes lenne bántani őket. Én… én nem hagyhattam, hogy kezet

emeljen rájuk. - Vivianna! – hördült fel a férfi. – Tudod, hogy ez az alak milyen veszélyes? A lány az ajkába harapott. – Igen – suttogta halkan. – Tudom. Ez a nő képes lett volna veszélynek kitenni magát a levelekért? Érte? Oliver ezt már nem tudta józan ésszel elviselni. Olyan hosszú ideje az ő életében a legfontosabb Anthony halálának a megbosszulása volt, ám most hirtelen rádöbbent, hogy ez immár nem így van. Új jövőt akart magának. Újra élni akart. Viviannát akarta. Oliver kinyújtotta a kezét, hogy magához vonja a lányt, mert érezni akarta őt, de a lány hátrább lépett. Kitért előle. - Teljesen jól vagyok – mondta Vivianna. Csakhogy a férfi tele volt dühvel és félelemmel. – Bárcsak itt lehettem volna, hogy megvédjelek. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ezt nem kellett volna mondania. Vivianna összevonta a szemöldökét. – Nekem nincs szükségem védelemre – tromfolta le keményen a férfit. – Mi jól megvagyunk és elboldogulunk, a gyerekek és én. Oliver ismét próbálkozott. - Vivianna, én nem akartam,l hogy te is belekeveredj ebbe. Megpróbáltalak távol tartani Lawsontól. - Igen – felelte a nő. – Te megpróbáltál teljesen eltüntetni az útból. Sajnálom, ha bármikor gondot okoztam neked. Milyen unalmas is lehetett neked, hogy az én elcsábításommal kellett foglalatoskodnod, amikor pedig Lawsont akartad elcsípni. - Te ezt így gondolod? – kérdezte a fiatalember hitetlenkedve. És a nő ezt valóban így gondolta. És ő volt az, aki ezt így akarta, hogy a kedvese biztonságban legyen. – Vivianna, szándékosan utáltattam meg magam veled, és tartottalak távol magamtól, nehogy veszélybe sodorjalak. Már azelőtt megutáltathattam volna magam veled, hogy elmentünk volna a Vasmacska Fogadóba, de túlságosan önző voltam. Egy éjszakát kértél egy szívtiprótól, és mert nagyon kívántalak, igent mondtam. Lesz egy éjszakánk, amire emlékezhetünk, és aztán elválunk. Hiszen te mondtad ezt. – A férfi keserűen felnevetett. – Higgy nekem, amióta elmentél, nem érzem teljes embernek magam. - Szóval most azt akarod elhitetni velem, hogy ez is a játszmádhoz tartozott? Össze vagyok zavarodva, Oliver. Hány hazugsággal áltattál engem rövid ismeretségünk alatt? Mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, Vivianna kiakasztotta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A hosszú, hűvös szoba feltárult előttük. Freskó díszelgett a mennyezeten, amit oszlopok tartottak, és befejezetlen szobrok és díszítések voltak mindenfelé. Oliver a lányra pillantott, és folytatni akarta a beszélgetésüket, de az elzárkózott tőle, és azt várta, hogy elé kerüljön. - Az ajtó itt van lent – mondta Vivianna tényszerűen, aztán odavezette a lordot a kőoroszlánhoz. – Az oroszlánt el lehet fordítani oldalra, és alatta lépcsősor vezet a földalatti kamrába. Oliver odanézett, ahová a lány mutatott. – És Lawson ott van lent? - Igen. - Egyedül a sötétben? - Igen. - Remek.

Huszadik fejezet

Viviannának nem kellett volna meglepődni a férfi dühödt és vad hangjától. A fiatalember elszánt, bosszúvágytól lihegő hangja mégis visszarettentette. A lord egyszeriben idegennek tűnt a számára. Nem volt többé az az Oliver, akit ő megismert, az ellenállhatatlan szívtipró és megváltásra váró férfi. Egy új ember állt előtte. És ennek az új férfinak nem volt szüksége az ő segítségére, az ő kinyújtott kezére. Oliver, a bosszúálló állt előtte, aki rideg volt, céltudatos, és aki bízott a képességeiben. Lord Montegomerynak annyira sem volt szüksége az ő támogatására, mint Lawsonnak. Vivianna tudta, hogy ez ostobaság, sőt nevetséges, de ő jobban szerette a szédítő csábítót, a jóképű nőfalót. Ő arra a férfira vágyott, aki megcsókolta, aki a karjába vette, akinek az érintésétől megelevenedett a teste, aki a legváratlanabb időpontokban és a leglehetetlenebb helyeken szeretkezett vele. Tisztában volt vele, hogy ők ketten nem illenek össze, és hogy a férfi sosem venné feleségül, de Oliver sármja és persze sebezhetősége levette a lábáról őt. A végén még bele is szeretett. Ó, mennyire hiányzott neki! Vivianna felülemelkedett a fájdalmán, mert észrevette, hogy a férfi figyeli. De most Oliver szemében nem volt ott a pajkos mosoly, a csábító évődés, ami korábban annyira megdobogtatta a szívét. Most a fiatal lord visszahúzódó volt és gyanakvó. A férfi most félelmetes hatással volt rá. Viviannának semmi kétsége nem volt azzal kapcsolatban, hogy ha a fiatalembernek úgy kívánná az érdeke, akkor gondolkodás nélkül feláldozná őt, még azután is, hogy egy forró éjszakát töltöttek együtt a Vasmacska Fogadóban. Igen, ez a férfi idegennek tűnt a számára. És neki így is kell viselkednie vele szemben, gondolta magában. - Talán már hallotta, hogy Angus Fraser engem nevezett meg törvényes örökösének. Rám száll minden vagyona. Oliver összevonta a szemöldökét a lány hideg, kimért kijelentését hallva. - Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni – folytatta Vivianna, mintha csak valami köznapi társalgást folytatna, a legnyugodtabb körülmények között. – Legyen elég annyit mondanom, hogy hamarosan igen sok pénzem lesz, ami feljogosít arra, hogy ajánlatot tegyek önnek Candlewood megvásárlására. Feltételezem, hogy immár nem szükséges lerombolnia. Oliver egészen elbizonytalanodott. Tudja ez a nő, hogy mit beszél? A lord végtelenül csalódottnak érezte magát. Vivianna megszerezte neki a leveleket, miközben nagy veszélynek tette ki magát, és most kiderül, hogy ezt az egészet amiatt az átkozott ház miatt tette. Candlewoodért. Ez a nő mindent csak Candlewoodért vitt végbe. Tehát semmi nem változott, gondolta magában a fiatalember. Oliver elfordult, mert nem akarta, hogy Vivianna észrevegye, mennyire csalódott. Most végtelenül ostobának érezte magát, de ezt a lánynak nem kell tudnia. - A nagynéném eljött hozzám, hogy elújságolja, Fraser elfogadta önt törvényes leányául – mondta a férfi, mintha mi sem történt volna. – Alighanem gratulálnom kell önnek. Hiszen immár nagyon gazdag lett, igaz? Most még több pénzt fordíthat az árvákra. - Igen, Fraser, az apám rendkívül gazdag, és valóban, most még több pénz jut a szegény, elhagyott gyerekeknek. És persze kórházakat és menedékhelyeket is fogok emeltetni belőle. Úgy tűnik, most már semmi sem állhat az utamba. A fiatalember felnevetett, de igen sok keserűség vegyült a hangjába. - Gondolom, Lady Marsh megtiltotta önnek, hogy újra találkozzon velem – fűzte tovább a szót Vivianna, és közben leült a kőoroszlán talpazatára, és kissé nekidőlt a faragott állat

hátának. Oliver szorongva pillantott rá. – Nos, az én nénémet nem lehet egykönnyen kihozni a sodrából. - Tudja, hogy Aphrodité az anyám? – kérdezte Vivianna egykedvűséget színlelve. – Ő és Fraser szeretők voltak, és Aphrodité várandós maradt a gyermekével, vagyis velem. Hatéves koromban raboltak el tőle, és Lady Greentree talált rám. Aphrodité! A lord eltátotta a száját meglepetésében, majd becsukta. A lány nagyon közelről figyelte őt, és Oliver tudta, hogy most nagyon meg kell fontolnia, mit mond. Az tűnt ebben a helyzetben a legokosabbnak, ha nem szól semmit. Vivianna szeméből könnyek törtek elő. Oliver halkan szitkozódott az orra alatt. Talán mégis mondania kellene valamit. – Vivianna, hadd segítsek neked. A Montegomery család igen régi, és nagy tiszteletnek örvend. Én a támaszod lehetek ebben a viharban, amit most neked a szüleid miatt ki kell állnod. Ez mindenképpen jobb lenne, mint ha hazarohannál Yorkshire-be, és elrejtőznél a lápon. Biztos vagyok benne, hogy Lady Marsh boldogan felkarolná a céljaidat, és én… De ekkorra Vivianna arca rideg és távoli lett, és a tekintete megkeményedett. – Még hogy a kékvérű Montegomery család örömmel fogadná egy kurtizán és egy sörgyáros leányát! Nem vagyok bolond, Oliver, bár nekem úgy tűnik, hogy te szüntelenül annak nézel! - Sosem fordult meg ilyen gondolat a fejemben – jegyezte meg a férfi keserűen. – Egészen másképp áll a helyzet. Én csodállak téged, Vivianna. Te vagy álmaim asszonya. Engedd, hogy segítsek neked. Annyira szeretnék kiállni melletted. Te vagy álmaim asszony? Vivianna meg volt döbbenve. De a férfi nagyon komolynak tűnt. Lehetséges, hogy a fiatalember igazat mond neki? Vagy még ezek a szavai is a színjátékhoz tartoznak, amivel távol akarja tartani őt Lawsontól? Vagy azért egyezett bele Oliver abba, hogy a Vasmacska Fogadóban együtt töltsék az éjszakát, mert épp olyan erősen vágyott rá, mint ő a férfira? Ez sok mindent megmagyarázna. És mégis, Vivianna nem mert bízni a férfiban. - Tudod, hogy sokkal jobban kedveltelek, amikor az ellenállhatatlan csábító szerepében tetszelegtél? – tört ki belőle az elkeseredés. – Akkor minden sokkal egyszerűbb volt! És most lennél szíves válaszolni a kérdésemre? - A kérdésedre?! – Oliver értetlenül nézett rá. Még hogy szívesebben fogadta el őt kicsapongó élvhajhásznak! Az isten szerelmére, mit jelentsen ez? Azok után, hogy a könyörületről prédikált neki, és megrótta őt a részvét hiánya miatt, most visszasírja a semmirekellőt, a léhűtőt? Vagy pedig… másról van szó. Oliver összevonta a szemöldökét. Lehet, hogy Viviannának a testi szerelem hiányzik? Talán épp olyan kétségbeesetten kívánja őt, mint ahogy ő sóvárog utána? Oliver felidézte maga előtt, amint Vivianna mezítelenül fekszik előtte az ágyon a Vasmacskában, ő pedig magához húzza törékeny testét, és a magáévá teszi. Szeretkezésük emléke, a primitív testi vágyakozás most is izgalommal töltötte el a férfit, ami olyan erős volt, hogy még sosem érzett ilyet. Te az enyém vagy! Ezek a szavak még most is a fejében visszhangzottak. - Oliver! – A kisasszony türelmetlenül fürkészte a lord arcvonásait. – Oliver, hallottad, amit mondtam? Azt kérdeztem tőled, hogy eladod-e nekem Candlewoodot. A férfi felnevetett, ezúttal megkönnyebbülve. – Nem – hangzott a fiatalember válasza. A férfi megdöbbentette a lányt – és saját magát is. Hirtelen tisztán látott. Kitisztult az agya. Akarta Viviannát. A Vasmacskában töltött éjszakájuk után a lány megharagudott rá. Azért, mert becsapta? Igen. És mert azt hitte, hogy ő mindvégig csak szerepet játszott, csak alakoskodott, és hogy nem is kívánta őt igazán. Pedig Oliver kétségbeesetten sóvárgott utána, őrülten akarta ezt a nőt. De Vivianna ártatlan volt – egy tapasztalt nő tudta volna, hogy nem

színészkedett, hogy valóban forr érte a vére, és hogy majd eleped utána. Ám a szeretkezésük után, a kocsiban Oliver igen meggyőző volt, amikor távol akarta tartani őt magától, mire kétségkívül azt hitte, a csókjai és minden, ami azután történt kettőjük közt azon a varázslatos éjszakán, csupán hazugság volt. És most nagy erőfeszítésébe és sok idejébe fog kerülni, amíg a lányt meggyőzi arról, hogy mennyire odavan érte. - Miért nem adod el nekem Candlewoodot? – követelődzött Vivianna. Lebiggyesztette az ajkát, amitől csak még bájosabb látványt nyújtott. A férfi érezte, hogy ereje megkeményedik az ölében. - Vannak dolgok, amiket pénzen nem lehet megvenni, és Candlewood is közéjük tartozik. - De már nincs szükséged rá, igaz? - Valóban? Vivianna dühösen nézett a férfira. – Nem értelek! Talán nem vagy tisztában azzal, hogy Fraser milyen gazdag. Háromszor képes megvenni a te nagynénédet. Oliver elvigyorodott. – Kérkedsz az apád vagyonával, Vivianna? Ez aligha illik egy reformerhez, nem gondolod? - Nem kérkedem és nem dicsekszem! Arra várok, hogy mondj végre egy árat! A fiatalember egyik legigézőbb mosolyát vetette be, hogy elbűvölje szerelmét. Vivianna résnyire húzta a szemét, és gyanakvóan tekintett Oliverre, de már nem volt olyan magabiztos, mint korábban. Remek, gondolta magában a férfi. - Mondjak egy árat Candlewoodért? Ezt akarod? - Igen. – Vivianna az ajkába harapott. - Téged akarlak. Te vagy Candlewoodért az ár. Vivianna némán bámult a férfira. Nem tehetett róla, de elakadt a szava. A nagy szoba forogni kezdett vele. Lehet, hogy csak álmodik? Oliver akarja őt? Hogyan lehetséges ez? Azt gondolta, hogy a férfi pusztán pénzügyi szempontból fogja mérlegelni az ő ajánlatát – hiszen az új Oliver állt előtte, az a rideg és könyörtelen férfi, aki őt a Vasmacskában töltött éjszaka után ellökte magától. De mégsem az volt. Olivert nem a pénz érdekelte, amit ezért a ház7ért kaphatott. Egészen másképp nézett rá. Úgy, akár egy szívtipró nőcsábász. Nagy zavarba jött, de azt tudta, hogy most óvatosnak kell lennie. A gerincén érzéki borzongás futott végig, a vágytól megremegett a gyomra, és a lélegzete felgyorsult. - Nos, Vivianna? Várom a válaszodat. Mit felelsz? Téged kérlek Candlewoodért cserébe. Nem ezt akartad elérni, amikor magadba szédítették az operában? Meg kell mondanom neked, hogy nagyon felizgattál ott a páholyban – és aztán mélyen megsértetted az érzelmeimet, de végül lehiggadtam. És elhatároztam, hogy bármi áron, de megszerezlek magamnak. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy neked kell adnom Candlewoodot. - Nem. A válaszom nem. Természetesen nem. - Miért nem? Tudod, hogy szükségem van örökösre, és mi csinos kis utódot nemzhetnénk. Persze el kellene vegyelek feleségül, de ezt nem bánom. Kifejezetten kedvellek, amikor nem oktatsz ki, és nem mosod meg a fejemet. - Oliver – a lány levegő után kapkodott, és az arca kissé eltorzult a fájdalomtól. – Hagyd abba! Tudod, hogy nem mehetek hozzád feleségül. Eltekintek attól, hogy hazudtál nekem és megaláztál, de még akkor sem vehetsz el… - Hazudtam neked, hogy megvédjelek. Sajnálom, ha megaláztalak. Nem állt szándékomban. Nagyon aggódtam, hogy Lawson észreveszi, hogy milyen sokat jelentesz nekem, és akkor majd téged bánt, hogy rajtam üssön. Vivianna, tudom, hogy ez őrülten ostobának és hihetetlennek hangzik, de azért hazudtam neked, mert szeretlek. Vivianna a férfi arcát bámulta, és érezte, hogy arcát elönti a pír. Sötét szemében enyhült a konokság, és mintha elbizonytalanodott volna. Nem hitt teljesen a fiatalembernek, de már kezdett a szavára hallgatni. Egy pillanat, és Oliver teljesen leveszi őt a lábáról.

- Oliver… Alóluk hangos dörömbölés hallatszott, ami visszahangzott az épületben. Vivianna felugrott, Oliver pedig káromkodni kezdett. Aztán a férfi, látván Vivianna rémült tekintetét, megfogta a kezét, és erősen megszorította. - Nem jöhet ki onnan – jegyezte meg csendesen a férfi. - És mi lesz, ha mégis kiszabadul? – suttogta Vivianna, és közben egész testében remegett. – Nagyon dühös lesz. Én pedig nem vagyok képes megint szembenézni vele. - Ha valahogy kijutna, akkor majd én elintézem. Ez a legkevesebb azok után, amit értem tettél. – Oliver átkarolta őt, és Vivianna rögtön jobban lett. Annyira biztonságban érezte magát a férfi oltalmában. - Talán nem fejeztem ki magam helyesen, amikor ideértem – mondta a férfi a lány hajába fúrva a fejét. – Meg kellett volna mondanom, neked, hogy te vagy a legbátrabb, a legcsodálatosabb nő, akit csak ismerek. És azért, hogy elfogtad Lawsont, és megtaláltad nekem a leveleket, egy egész életre az adósod leszek. - Eddie találta meg őket – emlékeztette a férfit Vivianna, és forró sóhaja a férfi nyakát perzselte. – És Ellen. - Nekik is meg fogom köszönni. A férfi lehajtotta a fejét, és a nő szemébe nézett. Ajkuk szinte összeért; a fiatalember elmosolyodott. És akkor Vivianna meglátta benne a férfit, aki szenvedélyes és szerelmes asszonyt formált belőle. Ott volt Oliver, aki ismét magára talált. És ez az ő Oliverje volt. Vivianna behunyta a szemét, és ajkát odanyújtotta a férfinak. Ekkor kivágódott a nagy terem ajtaja. – Miss! Miss! – Eddie hangja visszahangzott a helyiségben. – Itt vannak a rendőrök! Most nem volt idő a csókra. Olivernek oda kellett mennie a rendőrökhöz. Úgy tűnt, az egyiküket – Ackroyd őrmestert – jól ismeri. A lord átadta a rend őreinek a leveleket. Vivianna észrevette, hogy a fiatalember arcára milyen utálkozás ült ki a mocskos iratok láttán. Aztán visszatolták a kőoroszlánt, ami mögül előtűnt Lawson: a férfi arca szürke volt a félelemtől, a szeme pedig szikrákat szórt az idegességtől. - Ez a férfi – mondta Lawson parancsoló hangon – fogva tartott engem. Önök tudják, hogy én ki vagyok. Tartóztassák le azt az embert! Oliver megrázta a fejét. – Hiába próbálkozik, Lawson. A rendőrök már tudják. És mi is tudjuk. Még ha el is hitetné velük, hogy nem a megfelelő embert tartóztatják le, akkor se lesz sokáig szabad. Hamarosan mindenki tudni fogja, mit tett. Különösen a királynő lesz rá kíváncsi Lawson ajka lefittyedt. – Régi történek – tromfolta le Olivert dühösen. - Nem hiszem, hogy őfelsége is így látná a dolgot. Azt, hogy ön írt Sir John Conroynak, és felajánlotta a segítségét, hogy terrorizálják a királynőt. Ön arra készült, hogy Viktória megkoronázása után annak trónja mögül az egész országot irányítani fogja. Miniszterelnök akart lenni, igaz? Úgy emlékszem, a következőket mondta egyszer nekem: „Tudom, hogy hogyan kell bánni a kényeskedő szukákkal. Otthon a kutyatenyészetemben jó sok akad belőlük.” - Régi dolgok ezek – vágott a fiatalember szavába Lawson, akinek az arcára kiült a kétségbeesés. – Dőreség volt, elismerem, de miért kell egy embert meghurcolni olyan dolgok miatt, amelyek évekkel ezelőtt történtek? Oliver csodálkozva nézte a politikust. A magas és félelmetes Lawson meg volt győződve, hogy helyesen cselekedett. Nem hitte el, hogy rosszat tett, és soha nem is fogja ezt elismerni. Egy csepp megbánás sem volt benne. Ő úgy gondolta, hogy mindent fel kell áldozni az egója oltárán – Anthonyt, Olivert és még magát a királynőt is. - Hogyan szerezte vissza a leveleket Conroytól? – kérdezte Oliver a politikustól, és

közelebb lépett a férfihoz. Lawson gyilkos pillantást vetett rá. Pár pillanatig úgy tűnt, hogy nem fog válaszolni, aztán gúnyosan megvonaglott az állkapcsa. – Fizettem értük. Vissza kellett vásárolnom őket. Ő bele is egyezett ebbe, és én azt gondoltam, hogy minden rendben lesz. De aztán akkor hozták el a leveleket a házamba, amikor nem voltam otthon, Anthony pedig ott várt rám, egyedül. - És akkor ő felismerte a címzettet és a kézírást, és nem tudta megállni, elolvasta a leveleket, igaz? Lawson megvonta a vállát. – Ha ön mondja! - Igen, én ezt állítom, mylord. Ő kifogott önön. Okosabb volt, mint ön. És jobb ember is volt, mint ön! - Makacs volt és ostoba! – ócsárolta Lawson a legrégibb és legjobb barátját. Oliver biccentett a fejével Ackroyd őrmesternek, mire a két rendőr előrelépett és nagy kezüket Lawson vállára tették. – A királynő elé viszik, Lawson – mondta a fiatalember halkan. – Majd neki magyarázkodhat. És aztán majd kíváncsi leszek, hogyan végzett Anthonyval. Lawson gőgösen pillantott Oliverre. – Semmit sem tud bizonyítani. - Talán valóban nem. De mindenképpen meg fogom próbálni. A két férfi pár pillanatig ellenségesen méregette egymást, majd a politikus arcára kiült a döbbenet. – Hogy egy kelekótya nőszemély meg két szutykos utcakölyök kifogjon rajtam! – mondta csalódottan. - Soha nem lett volna szabad alábecsülnie egy nő erejét – mondta Vivianna, a királynőre utalva. Lawson az ég felé fordította a szemét. – Vigyenek innen, uraim, könyörgöm. Oliver Viviannára pillantott, amikor elindult Lawson és a rendőrök után, de nem volt kedve mosolyogni. Vivianna is követte őket, de tudta, hogy most már Olivernek kell kézbe vennie ezt az ügyet. A fiatal lord visszakíséri Londonba Lawsont és a rendőröket. Vivianna megállt Candlewood lépcsőjén, és figyelte, ahogy a férfiak elmennek, a két kis gyermek pedig vidáman integetett a távolodó kocsiknak. Azután leült a lépcsőre. Oliver megkérte a kezét. És azt mondta, hogy szereti. Amikor meghallotta, mire kéri őt a lord, egyszerre érzett zavart és örömet. Vivianna Greentree, aki folyton azt hangoztatta, hogy semmibe veszi a társadalmi előírásokat és szabályokat, aki őszintén hitt abban, hogy az embereket a tetteik és nem a származásuk szerint kell megítélni, most fájdalmas felismerésre jutott. Ő nem mehet hozzá Oliver Montegomeryhoz. Nem, ha boldog akar lenni, és azt akarja, hogy a férfi boldog legyen. Oliver a Montegomery család sarja, egy igen ősi és büszke arisztokrata família tagja. Bármit is mond a férfi, ez az örökség a vállát nyomja, és ez formálta azzá, aki. Lawsonnak igaza volt, legalábbis ebben a kérdésben. Oliver hamarosan egy gróf lányát fogja feleségül venni. Ő pedig Aphrodité és Fraser fattya, aki ki van zárva a felső körökből. Akárhogy is iparkodna, mindig ki fogják őt közösíteni. Persze megtehetné, hogy minderre fittyet hány, és hozzámegy a fiatal lordhoz, de ez nagyon kegyetlen és önző lépés lenne tőle. Ha Oliver szerette – és ki tudja, hogy szerette-e egyáltalán -, akkor a férfi majd úgy tesz, mintha ezek a dolgok nem érdekelnék. Mintha ez nem számítana neki. De végül úgyis számítani fog. És akkor Oliver meg fogja őt gyűlölni. Jobb, ha nem hozzák magukat ilyen kényelmetlen és végső soron pusztító és katasztrófához vezető helyzetbe. Még akkor sem, ha majd elepedt a férfiért.

Huszonegyedik fejezet

Azt akarom, hogy itt élj velem, lánykám! Fraser még vékonyabbnak látszott, mint eddig valaha, ujjai, melyek az ágytakarón nyugodtak, olyanok voltak, akár a karvaly karmai. A nagy cirmos cica most az ágyon gömbölyödött össze, közel a férfihoz, hogy az meg tudja simogatni. A kedves kis állat árgus szemekkel figyelte Viviannát. - Egyedül? – kérdezte. – Ebbe nem egyezne bele a családom! - Még hogy a családod! – suttogta a férfi. – Hiszen én vagyok a te családod! - De hiszen csak most ismertük meg egymást, Fraser! - Az én vérem folyik az ereidben! – kiáltotta a milliomos, majd elkezdett köhögni. Vivianna vizet öntött egy pohárba, és a férfi ajkához emelte, hogy az igyék belőle pár kortyot. Vivianna azt gondolta magában, hogy nem számít, milyen durva és otromba Fraser, akkor is az ő apja, aki hamarosan nem lesz már az élők sorában. És ő, aki mindig is mások sorsával törődött, igyekezett jó lánya lenni az apjának, de közben azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak más fából faragták volna a felmenőjét. Ő nem szerette az apját, és tudta, hogy az apja sem szereti őt. Vérségi kötelék volt köztük, ám ettől még nem lehettek boldogok egymással. És ez igencsak elszomorította őt. Vivianna korábban azt hitte, hogy ha majd megtalálja a szüleit, akkor ő lesz a legboldogabb ember egész Angliában, de ez nem így volt. Ő mindig is elégedettnek érezte magát a Greentree-majorral és a munkájával, azzal, hogy a kis árvákat gondozta. De arról fogalma sem volt, hogy mi az igazi boldogság. Talán azok a lopott pillanatok Oliverrel? Amikor a férfi átkarolta, amikor beszélt, sőt perlekedett vele? Ám mindez csak illúzió volt. Az a férfi valójában nem az az Oliver volt, akit ő megismert… A fiatalember csak alakoskodott előtte. A lord azóta nem látogatta meg, amióta Lawsont letartóztatták. Természetesen a férfinak most sok dolga akadhatott. Azt beszélték, hogy Lord Lawsont szigorú őrizet alatt tartják Anthony meggyilkolásának a vádjával, de a férfi még nem tett beismerő vallomást. Időközben más gonosztetteket is a fejére olvastak, amiket hosszú pályafutása alatt elkövetett. Így például megvesztegetéseket, fenyegetéseket, sőt, a politikus többeket megveretett, és őt gyanúsították meg némelyek eltüntetésével is. Az újságok Olivert nemzeti hősként ünnepelték: Lord Montegomery nem volt többé csirkefogó és kicsapongó élvhajhász, hanem az ország megmentője. És Oliver nemsokára megéri azt is, hogy a bíróságon szolgáltatnak igazságot az ő ügyében is, vagyis Anthony meggyilkolásáért. Légy a feleségem. Szeretlek téged. Talán el kellett volna mennem hozzá, gondolta, csakhogy nem volt bátorsága hozzá. Vivianna, a bátor reformer hirtelen visszarettent attól, hogy ismét találkozzon a férfival. Emellett azt sem tudta, mit is mondjon neki. Hiszen ő fattyú gyermeke egy kurtizánnak és a szeretőjének, Oliver pedig egy büszke arisztokrata család sarja. Rá kellett döbbennie, hogy milyen nagy is a szakadék kettőjük között, és ez megrémítette. Könnyek szöktek elő a szeméből, és végigcsorogtak rózsás arcán. Nagyon hiányzott neki a férfi. Az élete kongóan üres volt nélküle. - Lánykám! – Fraser vékony, karomszerű kezét kinyújtotta, és megsimogatta a lánya orcáját, letörölve róla a kövér könnycseppeket. A férfi mogyoróbarna szemében bizonytalanság és csalódottság ült. – Miért sírsz? – kérdezte Fraser. – Nincs miért bánkódnod. Én hamarosan meg fogok halni. Már öreg csont vagyok, és leéltem az életemet. Te pedig még

fiatal vagy, és előtted az egész élet. - Egy férfi járt a fejemben… Fraser felhorkant. – Egy férfi – ismételte megvetéssel a hangjában. – Most már annyi udvarlód lehet, amennyit csak akarsz, kicsikém. Akár egy tucatnyi is, ha éppen úgy tetszik! Vivianna felnevetett. – Egy tucat túl sok lenne a számomra, Fraser, de majd észben tartom, amit mondott. - És a világért se válasz magadnak olyat, aki bántana téged – tette hozzá a milliomos komolyan. – Nem akarom, hogy az én lányomat bántsa valaki, akár férfi, akár nő, akár gyerek. - Majd óvatos leszek, Fraser. Köszönöm, hogy aggódik miattam – felelte, mert apja aggódó szavai megérintették a szívét. Fraser bólintott, aztán sóhajtott egy nagyot, és behunyta a szemét. – Elfáradtam. Menj, és hagyj pihennem. Vivianna felállt, odament az ajtóhoz, de közben mosoly tűnt fel az arcán. Talán a férfi szívében mégiscsak volt némi szeretet, és Fraser korántsem volt olyan nyers a lelke mélyén, mint amilyennek mutatta magát. Talán a férfi kérges és tüskés szívében volt egy kicsinyke hely az ő számára is. Talán volt benne valami emberi, valami szeretetreméltó.

Olivert egy libériás inas bevezette a Buckhingam Palota fogadószobájába, és becsukta háta mögött az ajtót. A királyi pár egymás mellett állt. A magas, jóképű férfi és az alacsony, kissé molett nő. A fiatal lord mélyen meghajolt a királynő és a férje előtt. A királynő szólalt meg először, kissé dülledt szemét Oliverre emelve. - Ön igen nagy szolgálatot tett nekünk, Montegomery. Oliver előbbre lépett, és megfogta a királynő kinyújtott kezét, majd csókot lehelt rá. – A legnagyobb örömömre szolgált, hogy így tehettem. - Pedig igen csúnya ügyről van szó – mondta Albert herceg erős német kiejtéssel, és közben komoran csóválta a fejét. – Úgy hallottam, hogy ön egy évet áldozott az életéből arra, hogy nyakon csípje a bátyja gyilkosát. - Igen, így van. A fivéremet megölték, királyi fenség. Kezdettől fogva tudtam, hogy a testvérem felfedett egy titkot, ami súlyosan terhelő volt Lord Lawsonra nézve. A bátyám többször utalt erre a halála előtt. Sajnos azonban nem volt módja arra, hogy pontosan kifejtse nekem, miben is áll ez a titok. Annyit viszont tudtam, hogy Anthony talált néhány levelet: személyes írásokat, amelyek terhelő bizonyítékoknak minősültek Lawson ellen. Már csak el kellett kapnom azt a gazembert. - Úgy hallottuk, hogy a leveleket Candlewoodban találta meg, ahol a fivére elrejtette őket. Miért tartott olyan sokáig, hogy rájuk leljen? – csücsörített az ajkával kissé bosszúsan a királynő. - A nagyapám építtetett oda egy titkos kamrát, én azonban nem tudtam, pontosan hol van. Mint elsőszülött fiúra, nagyapám Anthonyra bízta a titkát, csak a fivérem ismerte a hollétét. Először azt hittem, hogy az egész házat le kell rombolnom ahhoz, hogy megtaláljam ezt a rejtekhelyet, de szerencsére erre már nincs szükség. - Alig tudom elhinni – jegyezte meg a királynő zavartan. – Tisztában voltam vele, hogy Sir Johnnak az volt a terve, hogy rajtam keresztül ő kormányozza az országot. Évekig uralkodni próbált rajtam, és meg is akart félemlíteni. Engem viszont keményebb anyagból gyúrtak, és amikor trónra léptem, véget vetettem a mesterkedéseinek, és száműztem. De azt nem hittem, hogy Lawson is ellenem fordul! Ha miniszterelnök lett volna, akkor engem is terrorizált volna, mint Sir John Conroy az anyámat és engem? Albert herceg megszorította a felesége kezét, hogy megnyugtassa. - Szerettem Lawsont, Albert, legalább annyira, mint Lord Melbourne-t.

- Sose bánd, biztos vagyok benne, hogy idővel majd megkedveled Sir Robert Peelt is. Nem tűnt úgy, hogy a királynőt ezek a szavak meggyőzték volna. Albert bosszús pillantást vetett a feleségére, majd Oliverhez fordult. – Ön őfelségének nagy szolgálatot tett. Bele sem merek gondolni abba, hogy egy olyan ember, mint Lawson tovább űzhette volna mocskos ármánykodását, és végül még miniszterelnök is lehetett volna belőle. Ez az ember gyilkolt azért, hogy ne keveredjen botrányba. Fogadja legmélyebb hálánkat, és mondja meg nekem, hogy mivel viszonozhatnánk az ön tettét? Van valami, amivel a kedvében járhatnánk önnek? Oliver megpróbálta összeszedni a gondolatait. Immár sikerült bosszút állnia Anthony gyilkosán: az igazságszolgáltatás kezére adta azt a megátalkodott és aljas fickót, aki a személyes dicsősége és ambíciói érdekében bármit képes volt megtenni. Ám ekkor eszébe jutott valaki más. Valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége volt Anglia királynőjének és a férjének, Albert hercegnek a támogatására. Oliver pedig elmondta a királyi párnak, hogy mit szeretne kérni tőlük. A királynő és a herceg egymásra pillantott. – Nagyon különös kérés – jegyezte meg végül Viktória, és látszott rajta, hogy nem fogadja kitörő lelkesedéssel a hallottakat. - Sokkal tartozunk Montegomerynak – emlékeztette a feleségét Albert herceg. Viktória királynő felsóhajtott, és egy királynői fejbólintással beleegyezett a férfi kérésébe. – Rendben van. Megteszem.

Vivianna hosszú, fehér kesztyűbe bújtatott kezére pillantott, ami az ölében, fehér szaténruháján nyugodott. Gesztenyebarna haja loknikba volt rendezve, és kis szalagok díszítették a frizuráját. Lady Greentree ajándékozott neki egy szép gyöngysort, hogy azt viselje a nyaka körül a rendkívüli alkalomkor. Tisztában volt avval, hogy most nagyon másképp fest, mint az a Vivianna Greentree, aki Yorkshire-ből indult el Londonba pár hónappal ezelőtt. Szinte idegennek érezte magát a saját bőrében. Minden olyan valószerűtlennek tetszett a számára. Ki merte volna azt gondolni valaha is, hogy őt bemutatják a királynőnek? Hogy meghívást kap őfelségétől személyes meghallgatásra? Ez csaknem olyan nagydolognak számított, mintha jelen lehetett volna az egyik királynői fogadáson. - Jobb, hogy csak te leszel ott egyedül – bátorította a lányát Lady Greentree. – Legalább nem kell majd másokkal lökdösődnöd izgalmadban. Csak te leszel ott, Vivianna. Ó, annyira örülök! Tudod, hogy ez mit jelent? Vége lesz a pletykálkodásnak, és azok az emberek, akik eddig rajtunk köszörülték a nyelvüket, most el lesznek hallgattatva. Mert ha a királynő elfogad téged, akkor nekik sincs joguk téged megvetni többé! Vivianna kijelenthette volna, hogy őt úgy kell elfogadniuk az embereknek, ahogy van, de tanúja volt annak, hogy a családjának mennyi szenvedést kellett kiállnia miatta. Azon morfondírozott, hogy vajon a nagy izgalomban elfelejti-e majd a saját nevét, vagy esetleg megbotlik a szoknyája szegélyében. Túlságosan jelentős alkalom volt az, ami elé nézett, különösen egy olyan kétes múltú hajadonnak, mint amilyen ő volt. És nagyon szeretett volna megfelelni az elvárásoknak. Fraser is tudott a nagy eseményről. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy Elena készítse a lánya ruháját a nagy napra. A milliomos háta mögé felpolcolták a párnákat az ágyban, és a nagy cirmos cica ott ült mellette. Mindketten alaposan szemügyre vették Viviannát, aki megmutatta magát az apjának az új ruhában. Fraser bólintott, és sárga arca csaknem jóságos volt, amikor elmosolyodott Vivianna láttán. – Rendben vagy, kicsim – jegyezte meg a férfi nem kis büszkeséggel a hangjában. – Hiába, az én lányom vagy. Vivianna, aki azt hitte, kellőképpen felkészült a fogadásra, mire odaért a Buckingham Palotához, már szörnyen ideges volt. A szolgák bevezették egy nagy, elegáns előszobába, ahol

fél órát várakozott, mielőtt beléphetett volna a fogadóterembe, ahol a királyi pár már várt rá. Vivianna elébük járult, és minden igyekezetét összeszedte, hogy ne felejtsen ki valamit a bonyolult és igen cifra pukedliból. De végül minden hiba, imbolygás és botlás nélkül túljutott rajta. - Miss Greentree! – A királynő alacsony volt és kissé teltkarcsú, kerek arcában nagy szemek ültek. Vivianna nyomban felismerte őt, hiszen az operában már látta: a lány úgy vélte, hogy közelről őfelsége sokkal csinosabb. Kár, hogy ő a magas alakjával fölé tornyosult. - Őfelsége! – válaszolta, de közben majd kiugrott a szíve a mellkasából. A királynő határozott hangon beszélt hozzá. – Nem az én ötletem volt, hogy fogadjam önt. Valaki rábeszélt engem, hogy találkozzam önnel. Olyasvalakiről van szó, aki felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekem, és cserébe azt kérte, hogy találkozzam önnel, és tiszteljem meg önt azzal, hogy a színem elé járulhat. Ezután a látogatás után senki nem utasíthatja el önt. Senki nem veheti bátorságot magának, hogy így tegyen. Albert? A herceg, aki igen jól festett a kék kabátjában és sárga nadrágjában, jókedvűen a feleségére mosolygott. – Őfelsége nem akar senkinek az adósa maradni, Miss Greentree, márpedig sokkal tartozik az ön pártfogójának. - A pártfogómnak, királyi fenség? – Vivianna alig tudta kimondani ezeket a szavakat a megdöbbenéstől. – Nekem pártfogóm is van? A királyi pár egymásra nézett, Albert herceg még mindig szélesen mosolygott. - Igen, Miss Greentree – felelte erős német akcentussal a herceg -, önnek bizony pártfogója akadt. Mégpedig Lord Montegomery az, aki meglátásom szerint nagyon a szívén viseli az ön sorsát. - Valóban? – rebegte Vivianna. – Sir! – tette hozzá megilletődve. Albert herceg bólintott. – Bizony, bizony. Nem beszélt önnek erről? Ó, talán meglepetésnek szánta a dolgot. A lord úgy vélte, hogy ön szenved a londoni úri társaság visszautasításától és megvetésétől az édesanyja és az édesapja miatt, márpedig az úriember úgy gondolja, hogy ön ezt nem érdemli meg. Én őszintén hiszek a házasságban és a házastársi esküben, amit Isten szíve előtt mondunk ki, mindazonáltal ön nem tehető felelőssé a szüleiért. - Köszönöm, Sir! A herceg alaposan szemügyre vette Viviannát, aki ettől roppant zavarba jött. – Azt hallottam, hogy ön keményen dolgozik a szegényekért, Miss Greentree. Jómagam csodálatra méltónak tartom ezt az önzetlen magatartást. Én is szeretném, ha a visszás ügyekre megoldást találnánk ebben az országban. Vivianna arca felragyogott az örömtől. Végre találkozik egy olyan emberrel, aki hallgat a szívére, egy szövetséges, és – szemben vele – a herceg abban a helyzetben van, hogy sokat tehetett a jó ügy érdekében. És aztán ott volt Oliver is, aki elérte, hogy a felséges herceg felfigyelten rá. Oliver tette lehetővé a számára azt, hogy találkozzék ezzel a nemes érzésű férfival. - Igazán megörvendeztet, Sir, hogy így vélekedik – felelte Vivianna. - Lord Montegomery rendkívül jóképű férfi – vette át a szót a királynő. – Egyetért ezzel, Miss Greentree? Vivianna azon töprengett, hogy erre mit válaszoljon. Végül idegességében úgy vélte, legjobb, ha az igazat mondja. – Igen, felséges asszonyom, valóban igen jóvágású férfi a lord. A királynő bólintott, de a szeme huncutmód csillogott. – Látogasson meg ismét, Miss Greentree. Jöjjön el az egyik fogadásomra az esküvője előtt. Esküvő?! - Igen… természetesen, felséges asszonyom. Ezzel a kihallgatásnak vége is volt. A királyi pár elbocsátotta. Vivianna ismét pukedlizett, majd a hátsó ajtón távozott, és a szolgák becsukták mögötte az ajtót. Lady Greentree várta őt odakint, és majd meghalt a kíváncsiságtól. – Nos? – kérdezte a

lányát. – Milyen volt? - Majdnem olyanok, mint a köznapi emberek – felelte Vivianna, aki kissé még mindig remegett. – De csak majdnem. Lady Greentree elnevette magát, és megölelte a lányát. – Nagyon szerencsés teremtés vagy, Vivianna. Majd meglátod, mostantól minden más lesz. Teljesen megváltozik az életed ettől a naptól fogva Londonban. - Mama! – suttogta Vivianna. – Oliver volt az. Ő intézte ezt el nekem. Ő… az én pártfogóm. Lady Greentree hunyorított, és kérdőn nézett a lányára. – Biztos vagy benne, Vivianna? Oliver Montegomery lenne az, akiről beszélsz? - Igen, Oliver állt ki mellettem. Hogy a kedvemben járjon. Vivianna úgy érezte, hogy a szíve hevesen ver a mellkasában, és örömében folyton mosolygott, csak úgy ragyogott az arca. A nemzet ünnepelt hőse valóban szerette. A következő nap reggelén vagy egy tucatnyi meghívókártya gyűlt össze a Queen’s Square-i házban a kandallópárkányon: Vivianna Greentree-nek, a társadalom korábbi számkivetettjének a társaságáért immár versengtek az úri társaság képviselői. - Vivianna, te olyan szerencsés vagy! – sikoltott fel örömében Marietta. – Én pedig annyira féltékeny vagyok! Miért nem találkozhatom az édesanyámmal? Olyan sok mindent akarok kérdezni tőle. Vivianna rámosolygott kishúgára. – Épp ezért nem találkozhatsz vele. Még nem. - Most érkeztek a Beatty nővérek, és látni szeretnék, Miss Greentree – jelentette be Lil, kitárva a nappali ajtaját. Még a kis cselédlánynak is ragyogott a szeme, hogy így felvitte az Isten a dolgát az ő gazdaasszonykájának. - Köszönöm, Lil. Rögtön megyek, és… De már túl késő volt, Miss Susan és Miss Greta már be is perdült a szobába, összecsapták a tenyerüket, arcuk sugárzott a boldogságtól, szemük fényesen csillogott az örömtől. Egyszerre kezdtek beszélni, és egymás szavába vágtak, de Vivianna mégis értette, miről csivitelnek. - Miss Greentree! Lord Montegomery nekünk adta Candlewoodot! Méghozzá ajándékképpen! És rendbe fogja hozni az egész épületet, és amíg el nem készül vele, addig mi Bethnal Greenben fogunk lakni a kicsikkel. És ír egy adományozó levelet, amelyben örökre átadja az árvaotthon számára a birtokot. Vivianna egyetlen szót sem tudott kinyögni meglepetésében. Aztán csak összeszedte magát. – Ó! – most már ő is összecsapta a kezét elképedésében, és könnyek kezdtek csorogni a szeméből. Oliver végül csak megtette. A gyerekekért? Ám Vivianna a szíve mélyén tudta, hogy a férfi ezt nem az árvákért tette, legalábbis nem egészen értük. Oliver ezt érte tette. Eljött az ideje annak, hogy a szörnyeteggel a saját odújában nézzen szembe.

Miss Greentree van itt, mylord, és beszélni akar önnel. Hodge arcán az elmaradhatatlan fensőbbséges kifejezéssel nyitott be a gazdájához. A komornyik minden egyes nap arra várt, hogy Vivianna tiszteletét tegye náluk. És végül csak eljött. A hűséges szolga megértette, hogy a fiatal hölgy nagyon elfoglalt. Most már Hodge örülhetett, hogy Vivianna csak tiszteletét tette náluk: ez a szókimondó, szenvedélyes és csupa szív teremtés nagy nyereség és üdítő jelenség lenne a lord házában. Persze a származásáról soha nem feledkezhetnének meg, és mindig lesznek majd olyan emberek, akik ezt a szemére vetik, de e nemes szívű hölgynek sok olyan tulajdonsága van, ami mindent felülmúl, és ami miatt szeretni lehet.

Igen, semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Miss Greentreenek az utóbbi időben rengeteg elfoglaltsága volt, de az igazat megvallva nem kellett volna ilyen sokáig várnia. - Vezesse be, Hodge. Oliver azon tűnődött, hogy Vivianna ezen a délutánon vajon milyen külsővel állít be hozzá. Ünnepélyesen komoly lesz-e valamelyik szigorú yorkshire-i ruhájában, vagy talán nőies jelenségként libben be hozzá csupa szalaggal és masnival, vagy királynőhöz illő eleganciával kápráztatja el, mint az operában. Ám Vivianna most is meglepte a férfit. Fehér ruhában volt, amin meggypiros csíkok voltak, a szoknyája halkan suhogott, ahogy bejött a szobába, és az ablakokon át beáradó napsütésben szépen csillogott ruhájának selyme. Haja fonott kontyba volt fésülve, de kétoldalt hosszú, loknis tincsek keretezték az arcát. Ám a legnagyobb megrökönyödést a karján lévő kosára okozta, amiben egy sárga szemű, megtermett cirmos cica ült. A kis jószág jó pár kilót nyomhatott, gazdája gondoskodása jeléül. - Lord Montegomery. Üdvözlöm! – mondta a lány, és nagy megkönnyebbüléssel letette a macskát a kosárral együtt a török szőnyegre. - Miss Greentree – felelte Oliver, miközben közelebb lépett hozzá -, ön mindig meglepetéssel szolgál a számomra. – A férfi alaposan szemügyre vette a kedves kis állatot. – Ez meg kicsoda? - Fraser macskája. Mielőtt idejöttem, meglátogattam az apámat, és Fraser arra kért, hogy viseljem gondját a cicájának. Úgy tett, mintha már nem törődne vele, de tudom, hogy valójában azt akarja, hogy a kis házi kedvenc jó otthonra találjon, ha ő meghal. Máskülönben kísérteni fog. Nem a macska, hanem Fraser. Oliver figyelmesen hallgatta, amit a lány a cicáról mesélt. – Hogy hívják? - Robbie Burns. - No, persze. Kopogtattak az ajtón, majd Hodge lépett be a szobába. Egy tálka tej volt a kezében. – Miss Greentree kérte, hogy ezt hozzam be. - Robbie Burnsnek? - A költőre gondol, mylord? - Dehogy, a macskát hívják így, Hodge! A komornyik letette a szőnyegre a tálkát, majd kiment. A cica még mindig a kosárban ült, és Olivert bámulta, Oliver pedig Robbie Burnst. A lord felsóhajtott. – Tudom, hogy miben sántikál. Azt akarja, hogy fogadjam magamhoz a macskát,l igaz? Vivianna az ajkába harapott, a szeme most igencsak elkerekedett, és zöldes árnyalatú volt. – nem kértem volna meg erre, ha nem lenne feltétlenül szükséges. Mamának már van otthon Yorkshire-ben egy cicája, Krispennek hívják. És Krispen nagyon féltékeny. Robbie Burns nagyon kedves kis állat, és én biztos vagyok benne, hogy nem okoz semmi zűrzavart, ám ő kandúr. És a kandúrok nem jönnek ki jól a nőkkel. - Vivianna, Vivianna! – suttogta Oliver. – Mit kell még megtennem önért? Elintéztem, hogy fogadja a királynő, és így köztiszteletben álló nő lett önből. Aztán odaadtam Candlewoodot a gyerekeknek, most pedig azt kívánja tőlem, hogy vegyem magamhoz Fraser macskáját. Mikor lesz ennek vége? - Én nem tudtam, hogy ön volt az, aki visszaállította a jó híremet – Vivianna kitérő választ adott. – Meg kellett volna mondania nekem. A férfi Viviannára nézett. – Lehet, de nem kérdezte. Különben pedig nekem nem számít az ön hírneve, de láttam, hogy ön és a családja mennyire szenved miatta. Erről jut eszembe, Albert herceg azt mondta, hogy ön elbűvölő volt, és hogy engedelmes feleségem lesz. Vivianna hunyorított. – Ó! - Ám a herceg nem ismeri önt, ha azt feltételezi, hogy engedelmes és szófogadó. A lány erre nem válaszolt. – Tényleg egy fikarcnyit sem érdekli a hírnevem? Oliver elmosolyodott, és lehajolt hogy kinyissa a kosárka oldalát. A cica kilépett a

szőnyegre, és mosakodni kezdett, mintha másra sem vágyott volna, csak egy új, elegáns otthonra a Berkeley Square-en. - Egy cseppet sem foglalkoztat. Ön többet jelent a számomra, mint hogy azzal törődjek, kik a szülei és mit csináltak. - Ó! - Vivianna, mielőtt megjelentél volna az életemben, csak a bátyámra tudtam gondolni, és arra, hogy hogyan bosszulhatnám meg a halálát. Gondolni sem akartam a jövőre. El sem tudtam képzelni, mihez fogok kezdeni az életemmel, ha Lawson már elnyeri büntetését. De te mindent megváltoztattál. Hirtelen ráébredtem, hogy van jövőm, és én bizalommal fordultam felé, mert te is benne voltál. Vivianna közelebb lépett hozzá. – Mostanra viszont nemzeti hős lett belőled – jegyezte meg csendesen. – Az újságok még a borzalmas mellényedről is ódákat zengenek – új divatot teremtettél velük. A nők elájulnak az utcán, amikor meglátnak. A férfi felnevetett. – Én azt szeretném, ha te ájulnál el, ha meglátsz, de te inkább oktatni szeretsz engem. - Oliver… - Remélem, hogy nem akarsz megszabadulni tőlem, most, hogy dúsgazdag örökösnő lett belőled – folytatta a lord, és érzéki pillantást vetett rá. – Még mindig szükségem van rád. Te talán nem tudod, de én mindig is fekete báránynak számítottam a Montegomery családban. Ments meg engem a bűneimtől, Vivianna. Kétségbeesetten vágyom arra a megváltásra, amit csakis te tudsz megadni nekem. Viviannának még a lélegzete is elállt ettől a szívhez szóló vallomástól. – Gondolom, most aranybárányként tisztel a családod – felelte csillogó szemmel. – Sok jót tettél az utóbbi időben. Megmentetted a nemzetet a mohó és hatalomvágyó Lawsontól, átadtad Candlewoodot a szegény árváknak, megmentetted Robbie Burnst attól, hogy az utcán kelljen kujtorognia. Oliver mosolyogva hallgatta. - És egy feledhetetlen éjszakával ajándékoztál meg engem – tette hozzá lágyan a lány. A férfi résnyire húzta össze a szemöldökét. – Valóban? - Ó, igen. – Vivianna megborzongott az emlékek hatása alatt, és védekezően összefonta a karját a melle előtt. – Éjjelente felébredek, és felidézem annak az éjszakának az édes pillanatait. A testem sokkal elevenebb lesz, amikor azt képzelem, hogy megérintesz. Utánad sóvárgok az ágyban, és azt kívánom, bárcsak te is ott lennél mellettem. De egyedül vagyok, Oliver. És többé nem akarom egymagam álomra hajtani a fejem. - Légy a feleségem, és akkor életünk hátralévő részében minden éjszakánk olyan forró és szenvedélyes lehet. Vivianna elmosolyodott. – Igen, vegyél el, Oliver. Szeretem benned a csábítót, a hódítót, a jóképű szívtiprót… Oliver szíve elszorult. Vivianna szerette az élveteg természetét, ezt tudta. De ő több volt ennél a kicsapongó kurafinál. Neki álmai, reményei és ambíciói voltak, amiről a kéjsóvár Oliver még csak nem is álmodott. Vajon látja-e ezt a lány, és elfogadja-e? - Szeretem, hogy olyan lélegzetelállítóan jóképű vagy, és szeretem a pajzán természetedet – mondta Vivianna, és már közvetlenül a férfi előtt állt. – Igen, szeretem a jóvágású kurafit, de téged sokkal jobban szeretlek. A férfi ajka mosolyra nyílt. – Minden porcikádat meg akarom csókolni – mondta a férfi csábítón. Vivianna lába remegni kezdett, majd a férfi karjába omlott. – Ó, Oliver! – sóhajtotta, és átadta magát annak az élvezetnek, hogy érezhette a fiatalember forró testét, erős izmait és azt, hogy a szeretett férfi köré fonja a karját. Oliver úgy nézett le rá, mintha ő lenne a földön az egyedüli nő a számára. – Nem tudok nélküled élni, és te tudod ezt, igaz? Úgy vágyom a kioktatásodra, a feddéseidre és

leckéztetéseidre, mint más férfi az italra. - Remélem, nem Aphrodité okítására gondolsz? Amiket nekem adott csábításból. - Hm. – A férfi csintalanul pillantott. - Ki ne merd mondani! – zsörtölődött szelíden Vivianna. A férfi ajka a lányét súrolta, és már mindketten reszkettek a vágytól. – Mit ne merjek mondani? – suttogta a férfi. - Hogy amilyen az anyja, olyan a lánya. - Ígérj meg nekem valamit, Vivianna – kérte a férfi a lányt, miközben ajkát harapdálta kedvesen. – Hogy te leszel az én kurtizánom mindörökre. Egyedül az enyém. - Megígérem, ameddig te leszel az én kizárólagos kurafim és kéjencem. Az én csodálatos csábítóm és szenvedélyes szeretőm. A férfi szélesen elmosolyodott, és a két szerelmes forró csókkal pecsételte meg az egymásnak tett esküt.

Epilógus

Levelet kaptam mamától – mondta Vivianna, és letette a leveseskanalat. Egy szolga elvitte előle az üres tányért, miközben Hodge árgus szemekkel figyelte, hogy rendben folyik-e az ebéd felszolgálása a tágas ebédlőben. - Lady Greentree-től? - Igen, Oliver. Tudod, mindig is ő marad az én anyám. Aphroditét pedig „Aphroditénak” hívom, vagy különben teljesen összezavarodom. - Természetesen, drágám. A szolgák az asztalra adták a következő ínycsiklandó fogást. - Mama azt írja, hogy Marietta nagyon szeretne visszajönni Londonba, de ő úgy véli, hogy ezzel még várnia kell a húgomnak. Marietta már tud Aphroditéról, de még nem találkozhat vele. Ami pedig Francescát illeti, fogalmam sincs, hogyan fogja fogadni a hírt, hogy ő egy híres kurtizán egyik lánya. - Valóban, hogyan is? – Oliver arcán huncut, elbűvölő mosoly tűnt fel. Az asztal alatt Robbie Burns dörgölődzött a lord lábához,l és rendületlenül dorombolt. A fiatalember nagyon elkényeztette a cirmos cicát, az imént is egy kis darab sült baromfihúst csúsztatott az asztal alá, amit a kis kedvenc hangos tetszésnyilvánítással hálált meg. - Úgy vettem észre, hogy Aphrodité és Dobson nagyon szeretik egymást, bár a kívülállók előtt elég távolságtartók – jegyezte meg Vivianna. – Majd meg kell kérdeznem Aphroditét, hogy nem akarja-e folytatni a naplóját. Olivernek is hasonló gondolatai voltak Aphroditéról és Dobsonról. Aztán eszébe jutott Lady Marsh, aki a minap jelentette ki a nyilvánosság előtt, mennyire elégedett Viviannával, az ő kedves és csinos feleségével. Hodge utasította az egyik szolgát, hogy szedje le az asztalt. Vivianna jelentőségteljesen a komornyikra pillantott, majd kecsesen felállt az asztaltól. - A desszerttel kapcsolatban utasításokat kell adnom a konyhafőnöknek – mondta a fiatalasszony. – Ma valami különlegesség lesz. Egy pillanat, és itt vagyok, Oliver. A férfi bólintott, és szórakozottan cirógatta az asztal alatt ülő cicát. A házasság igencsak ínyére volt Olivernek. nem is képzelte, hogy milyen elégedettséggel töltheti el, ha elvesz egy olyan nőt, akit annyira szeretett, mint Viviannát. Voltak persze olykor nézeteltéréseik és kisebb vitáik, de ez nem zavarta őket, mert erős kötelék kötötte össze őket: a szerelem köteléke. A férfi csodálatosnak tartotta, hogy reggelente a gyönyörű és érzéki Vivianna mellett

ébredhetett fel… Ekkor kinyílt az ajtó, és Hodge lépett be a szobába. Mögötte két szolga egy jó teherbírású, kerekeken guruló zsúrkocsit tolt, amin egy nagy fémtálca volt – a tartalmát egy rá illő, ugyancsak nagy fedő takarta el. A szolgák Hodge szigorú utasításai szerint az asztalhoz tolták a kis kocsit, majd a komornyik bólintott, mire a két cseléd megemelte a nagy tálcát, és a fedővel együtt az asztalra tette. Oliver elé. A férfi kiegyenesedett ültében, és kérdő pillantást vetett Hodge-ra. Hodge arca még ekkor sem árult el semmit. – Lady Montegomery utasítása. Íme, a desszert, mylord – mondta a komornyik. Megint bólintott a szolgáknak, akik felemelték a fedőt a tálcáról, és sietve kimentek az ebédlőből. Hodge szapora léptekkel követte őket, és sebtében becsukta az ajtót maga mögött. Oliver meg sem tudott szólalni. Az esze hirtelen cserbenhagyta, ezzel szemben testének egy másik tájéka igencsak bizseregni kezdett, és életre kelt. Előtte ugyanis csinosan pózolva Vivianna térdelt. Teljesen mezítelen volt, eltekintve némi tejszínhabból és édes krémből készült díszítéstől. Rózsaszirmocskák takarták el a mellbimbóit, hullámvonalak tekeregtek a hasán, és a combja találkozásánál egy kisebb halmocska tejszínhab csücsült. A csípőjét virágfüzérek díszítették, és kerek fenekét zöld levelek és piros cseresznyék takarták el – finom, édes krémből készítve. Oliver a felesége szemébe nézett. Vivianna kissé elbizonytalanodott. Mintha korábban ez még jó ötletnek bizonyult volna, de most, hogy meg is valósította az elképzelését, már nem volt biztos benne, a férje hogyan fog erre reagálni. Oliver felállt. Fellépett a székre, onnan pedig az asztalra, és közben levette a kabátját meg a nyakkendőjét. Látván a lázban égő férfit, Vivianna szája felfelé kunkorodott, és elbűvölő mosolyt küldött a férfi felé. Megrázta szép fejét, mire kontyba fésült haja leomlott, és hosszú, hullámos fürtjei ott repkedtek körülötte, majd a vállára omlottak. Oliver ekkor letépte magáról az ingét. Aztán a férfi a felesége szájára forrasztotta az ajkát, és úgy érezte, hogy ereje ott nyomban elsül, már csak attól, hogy megcsókolja a feleségét. A lord keze tétován siklott ide-oda a nő testén, mert nem akart elrontani… semmit. Oliver lehajolt, és lenyalta a két kis rózsát Vivianna egyik mellbimbójáról, aztán a másikról is. Ezután a férfi tenyerével a cseresznyéket és leveleket vette birtokba, amit a hitvese gömbölyű fenekét rejtették. Vivianna ujjai közben a férfi nadrágján dolgoztak serényen, kigombolva elöl a sliccét, mire a férfi ismét megcsókolta őt. - Remélem, nem bánod – kérdezte két nyalás és csók között Vivianna. – Aphrodité mesét nekem egy ebédről, amit ő adott, és azóta alig vártam, hogy utánozzam őt. - Hogy bánom-e? – hördült fel a férfi. Válaszképpen a karjába vonta a feleségét, és szétnyitotta a combját, mire néhány tál és ezüstedény a földön kötött ki. Aztán hirtelen Vivianna kiegyenesedett, és két tenyerébe fogta a férfi arcát: szeméből bizalom és őszinte szerelem sugárzott. - Oliver! – mondta a fiatalasszony, arcát a férfi arcához dörgölve, pár tejszínhab rozettát kenve rá. – Együk meg a desszertet!

____________________