A büntetőeljárás története A jogok védelme és a jogrend fenntartása napjainkban az állam egyik legfontosabb feladata. Egyes jogokat az állam a polgári törvénykezés keretében véd meg, másokat büntetés alkalmazása révén oltalmaz. A büntető igazságszolgáltatás története több évezredre nyúlik vissza, amelynek során ősi szokások, egyházi parancsok és királyi rendeletek hívták létre azokat az intézményeket, amelyek a kívánt célt, a közbékét biztosították, illetve a bűncselekmények felderítésének módját szabályozták. A modern kor és napjaink büntető eljárásjoga csak úgy érthető meg elveiben és jogintézményeiben, ha megismerjük azokat a tényezőket, amelyek az évezredes fejlődést befolyásolták, formálták. 1. Magánbosszú, vérbosszú A súlyosabb jogsértések ellen az emberiség történetének minden szakaszában valamilyen megtorló tevékenység került kifejtésre. A megtorlás eredetileg a bűncselekmények elszenvedőinek vagy hozzátartozóinak azon joga volt, hogy az elkövetőn, illetve annak vérrokonain és közösségének tagjain korlátlan vagy azonos mértékű sérelem (talio)1 okozásával vegyenek elégtételt. Kezdetben a megtorló aktusoknál nem voltak szabályok, korlátok, az erőviszonyok határozták meg, hogy egyáltalán sikerült-e a sértett fél részéről a megtorlás. Ennek a rendszernek az az alapja, hogy az emberi együttélés kezdetleges szakában a bűncselekményeket magánjellegűnek tekintették, és igazságszolgáltatás vagy törvénykezés helyett a bosszú eszközével torolták meg a sérelmeket. A társadalmi fejlődés ezen szakaszában az ember saját maga reagált minden támadásra, saját maga küzdött meg a sérelmet okozó embertársaival: a jogsérelmet szenvedett megtámadta a sértőt és maga állt bosszút az elszenvedett sérelemért. Ebben a szakaszban a közösség nem védte még meg a tagjait, így azok kénytelenek voltak maguk megtenni azt, hogy az esetleges jövőbeni támadásoknak elejét vegyék. Egyszerre volt tehát megtorló és prevenciós jellegű a magánbosszú. Amennyiben a sértett maga volt a bűncselekmény áldozata, úgy rokonait, legközelebbi hozzátartozóit illette meg a magánbosszú joga. A törzs, a nemzetség, sőt az állam nemcsak hogy eltűrte a bosszúállás gyakorlását, de azt kifejezetten jogként ruházta a sértettre. A 1
Hammurapi törvénykönyve például a következőket rendelte: „Ha valaki másnak csontját töri el, annak csontját törjék el.”
magánharc azonban nem nyers erőszak és puszta hatalom gyakorlás volt, hanem jogszerűen történt: meg kellett hirdetni, továbbá jogszerű eszköze volt a károkozás. A közösségi fejlődés magasabb szintjére lépésével, a nemzetségi és törzsi kötelékek szorosabbá válásával az életközösség tagjai vállalták magukra a jogsértés megtorlását, így lett a magánbosszúból vérbosszú. A nemzetséget ért sérelmet a közösség köteles volt megtorolni. Először ez kényszerűség volt, hiszen a sértett sokszor gyengébb volt, mintsem hogy a sértővel szembeszállhatott volna, később pedig ez vált általánossá. Így lett a bosszú a vérségi kötelék által egybefűzöttek bosszúja, a magánbosszú pedig bizonyos közjelleget öltött fel. A megtorlás mértékét nem a jog és az igazság, hanem a bosszúvágy és a nyers erő határozta meg, a küzdelem végeredménye pedig a vakszerencsétől és az aktuális erőviszonyoktól függtek. Nem egy ízben a sértett és hozzátartozói nemhogy elégtételt nem szereztek, hanem életükkel, vagy személyes szabadságukkal lakoltak meg, amennyiben a sértő vagy annak rokonsága bizonyult erősebbnek. A különböző törzshöz vagy nemzetséghez tartozók esetében azonban a vérbosszú gyakorlása még hosszú ideig fennmaradt. A valódi igazságszolgáltatás első alakja akkor jelentkezett, amikor az ugyanazon törzshöz vagy nemzetséghez tartozók esetén a sértett a törzsfőhöz vagy a nemzetségfőhöz fordult a panaszával, aki az ügyet megvizsgálta és azt elbírálta. A későbbiekben a társadalmi alakulat feje nemcsak maga vállalta a bírói teendők elvégzését, de a szabad polgárok gyűlésére, vagy a tekintélyesebb és tapasztaltabb polgárokból álló tanácsra bízta a panaszok elintézését. A magán- és vérbosszú még az államhatalom kifejlődését és a büntető bíróságok megszervezését követően is évszázadokig megengedett volt, hazánkban egészen a XIV. századig találkozhatunk bizonyos formáival. 2. Megváltási rendszer A korai feudális büntetőjog jelentős fejlődését jelzi, hogy az egyéni és a nemzetségi bosszú egyre inkább háttérbe szorult és helyét átvette a vagyoni elégtételt biztosító megváltási rendszer. A magánbosszú és a vérbosszú intézményének hátrányos következményinek felismerésére tekintettel a sértettnek, illetve hozzátartozóinak nyújtott kártalanítás (compositio) került előtérbe. Ez nem a sérelemért járt, hanem a bosszút váltotta ki. Az államhatalom megszilárdulásával a megtorlás helyét a bírói ítélettel megszerezhető és kikényszeríthető vagyoni elégtétel foglalta el. Kezdetben a megváltási összeg szabad alku tárgyát képezte, és bár szokásos összegek kialakultak, a sértett nem volt ezekkel megelégedni.
A jogsértés elkövetője kezdetben önmaga egyezkedett a sértettel vagy hozzátartozóival, hogy megváltsa a bosszúállás jogát vagyoni kárpótlással. A későbbiekben a közhatalom (törzsfők, nemzetségfők, uralkodók, illetőleg a bírók) ösztönzően hat abban közre, hogy a közösséget gyengítő bosszú helyett a megváltási összeggel elégedjen meg a sértett, majd kifejezetten kötelezővé teszik a kártalanítás elfogadását a bosszúállás helyett. Minden állam egyik fő célkitűzésévé vált a sértett rászorítása arra, hogy az egyes dekrétumokban megszabott megváltási összeget elfogadja, ez azonban csak hosszú idő után valósult meg. 2 Külön e célra az államok közegeket szerveztek, megfelelő szabályokat alkottak, a sértőt fizetés esetén védelemben részesítették a sértett támadásával szemben, másrészt a fizetés elmulasztása, vagy a sértő megszökése kiközösítéssel és azzal ját, hogy bárki büntetlenül megölhette. Kezdetben a megváltási összeg kifejezetten a sértettnek, illetve hozzátartozóinak járt, a magánvagyonukat gyarapította. Ebben a korszakban tehát magánjellegű jogintézményről beszélhetünk a kártalanítás kapcsán. Később a büntető hatalom birtokosa (törzsfők, nemzetségfők, uralkodók, illetőleg a bírók) a sértő által fizetett megváltási összegből önmagának is részt követelt, mivel a büntetendő cselekményt egyrészt kezdték a jogrend, a közbéke elleni sérelemnek is tekinteni egyszerű magánjellegű sértés helyett, másrészt a kiegyezés kikényszerítése fejében mintegy ellenszolgáltatásként. Ekként azonban a büntető hatalom mindenkori birtokosa közvetlenül érdekeltté vált a büntetőjogi felelősségre vonások kieszközölésében és a váltságdíj lerovásában, hiszen egy idő után ezek jelentős jövedelmet hajtottak az állam számára. Ez a körülmény készítette elő az addig magánjogias jellegű büntetőjog közjogivá válását. 3. Közjogivá válás Minthogy a büntető hatalom birtokosa érdekeltté vált a büntetőjogi felelősségre vonás kieszközölésében, ezért olyan közegeket állított fel, amelyek akár a sértett kívánalmának hiányában is büntető eljárást indítottak és folytattak le. A büntetőjog közjogivá válása azonban csak lassan, fokozatosan történt meg és nem valamennyi bűncselekmény esetében, hiszen maradtak olyan jellegű jogsértések, amelyek csak a sértett kifejezett kívánatára voltak üldözendők. Megjegyzést érdemel az is, hogy az egyiptomiaknál, vagy a hinduknál már eleve közjogi jelleget öltött a büntetőjog, így itt sem magán-, sem vérbosszúról, sem megváltási
2
Első magyar királyaink sem egységes elvek szerint állapították meg a büntetéseket, azonos cselekményeknél gyakran eltérő büntetésekkel, megváltási összegekkel találkozunk.
rendszerről nem beszélhetünk. Ezzel szemben a görögöknél hosszú ideig tartotta magát a magánbosszú és a vérbosszú szokása, később a kiegyezési rendszer. Kezdetben a jogsértéseknek csak egy kis részét tekintették az összesség, az állam vagy a jogrend ellen irányulónak. Igazi büntető igazságszolgáltatásról onnantól kezdve beszélhetünk, hogy a közhatalom a bűncselekmények jelentős részét közérdekből, a sértett akaratától függetlenül büntetéssel torolta meg, más bűncselekményeknél pedig a váltságdíj összegét már nem megegyezés, hanem a felsőbb hatóság határozta meg. A büntetőjog és a büntető eljárásjog fejlődésére is jelentős befolyást gyakorolt annak felismerése, hogy a bűncselekmények megtorlására a jogrend fenntartása érdekében van szükség, ezért a közhatalomnak,
később
a
szervezett
büntetőhatóságoknak
hivatalból
feladata
a
bűncselekmények üldözése. 4. A modern büntető eljárásjog kialakulása A büntető eljárásjog átalakulását Franciaországban a XVIII. század utolsó évtizedeiben, a kontinens többi államában a XIX. században számos tényező befolyásolta. Az egyéni szabadságjogok és az alkotmányjogi szempontok előtérbe kerültek, a humánus szempontok hangsúlyossá váltak, mely törvénykezési reform az angol eljárási elvek szolgáltak mintául. Egészen eddig az eljárások és a büntetések sokszor egyenlőtlenek és kegyetlenek voltak: halálbüntetés, testcsonkítás vagy az emberi méltóság megalázása. A humanizmus térhódítása és a büntetőjog teljes közjogi jellegének felismerésével a jogtudomány is fellendült. A társadalmi változások, a gazdasági viszonyok, a kriminalitás új alakzatai, a természettudományos kutatási módszerek fejlődés a mai napig jelentős befolyást gyakorolnak a büntető eljárásjog tudományára és gyakorlatára. Irodalomjegyzék: BALOGH Jenő: Magyar bűnvádi eljárási jog, Grill Károly Cs. és Kir. Udvari Könyvkereskedése, Bp., 1901 BOTOS Gábor: A büntetőeljárási jog története, Pázmány Péter Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Kar, Bp., 2000 CSIZMADIA Andor – KOVÁCS Kálmán – ASZTALOS László: Magyar állam- és jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998
GÖNCZI Katalin- HORVÁTH Pál – STIPTA István – ZLINSZKY János: Egyetemes jogtörténet I., Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2006 NAGYNÉ SZEGVÁRI Katalin: A magánharc és a békeparancs szerepe a feudális büntetőjogban In: Emlékkönyv Dr. Ruszoly József egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, 2010, 605-614.
